Szakdolgozói körkép múltról és a jövőről Egressy Mária
A Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet (GOKI) elmúlt 50 évében számtalan szakdolgozó tevékenykedett az intézetben. Munkájukról és szakmai fejlődésükről számot adni nem könnyű dolog, mert az emlékezet az idő múlásával már sok mindent kirostált. Ezzel szembesültek azok is, akik néhány alkalommal összegyűlve szerették volna sorba venni ennek a fél évszázadnak történéseit, a szakdolgozók szempontjából. Most látjuk csak igazán, mennyire pazarlóan bántunk – mai szóval- emberi erőforrásainkkal és mennyire szűkösen teljesítettük a dokumentálás, illetve archiválás feladatait ezen a téren is. Az emlékezés így nem lehet teljes, sok-sok érdekes és lényeges részlet kimaradhat, de törekszünk minél teljesebben, méltóképpen megemlékezni a „régi időkről”.
A kezdetek
Dr. Gottsegen György 1952-ben került az István Kórház III. sz. Belgyógyászati Osztályának élére. Az ő vezetésével indult meg az a szakmai munka, amelynek talaján az Országos Kardiológiai Intézet megalakulhatott. 1952-ben, majd az azt követő években a III. sz. Belgyógyászati Osztály általános belgyógyászati, területi ellátásra volt kötelezett, az akkori személyi és felszerelési ellátásnak megfelelően. Gottsegen György tudta, hogy korszerű kardiológiai betegellátás csak megfelelően és tudatosan képzett orvosi, ápolói és szaksegédleti munkatársakkal lehetséges, speciális műszerezettséggel, invazív diagnosztikai felszereléssel. Felismerte, hogy a kardiológia hamarosan egységes klinikummá szerveződik, ahol belgyógyászok, sebészek, aneszteziológusok, radiológusok teammunkája teremti meg az eredményes gyógykezelést. Amellett, hogy híján voltak minden műszerezettségnek, nyomasztóan csekély volt a kor színvonalának megfelelő tudással rendelkező szakdolgozó is. Persze abban az időben ez a szó, hogy „szakdolgozó” nem is létezett, leginkább ápolónők segítették akkoriban a munkát. Belőlük sem volt sok. Bizony nagy nehézségek árán sikerült csak feltölteni a szükséges ápolói létszámot. Asszisztensi munkakör sem volt, hanem az élet és a szakmai fejlődés kényszerítette ki ennek a szakdolgozói csoportnak a létrejöttét.
Ebben az időben mindössze egyetlen EKG és egy röntgen-átvilágító szerkezet segítette a diagnosztikus munkát. Mégis óriási lelkesedéssel és tudásszomjjal, az új felfedezésének örömével láttak neki az orvosok a kardiológiai betegellátás fejlesztésének. Ebben sok hű társra találtak azokban a nővérekben, asszisztensekben, műtősnőkben és műtősökben, akik az évtizedek során nagy elhivatottsággal, hatalmas munkabírással kísérték őket.
1955-ben még az István Kórház belgyógyászati osztályán dr. Romoda Tibor elvégezte az első szívkatéterezést. Az első regisztráló készüléket kifejezetten ennek az osztálynak a kérésére, a MOM-ban (Magyar Optikai Művek) állították össze. Az első készülék 3 csatornás volt és egy fél szobát kitett, nehezen volt mobilizálható.
Gottsegen György felismerte, hogy a modern kardiológia hatékony művelésének feltétele a hasonló
érdeklődésű
társszakmák
közötti
szoros
szakmai
együttműködés.
Ennek
kialakításában ő és munkatársai sokat fáradoztak. Elképzelése szerint ezeknek a szakmáknak egy épületben kell helyet kapniuk, hogy a beteg kivizsgálása és gyógyítása során megfelelő logisztikai szervezéssel a leghatékonyabban tudjanak működni. 1957. június 15-én megszületett az intézmény – az Országos Kardiológiai Intézet-, de még sok-sok évet kellett arra várni, hogy egy épületbe költözhessenek a különböző osztályok, és ezzel megvalósuljon az Alapító álma. Sajnos ő ezt már nem érte meg: 1965-ben váratlanul meghalt. Emlékét őrzi az intézmény, melyet 1997-ben róla neveztek el: Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet.
1957-ben tehát az intézet még az István Kórház „E” épületében található 86 ágyas III. számú Belgyógyászati Osztályból, katéteres és légzésfunkciós laboratóriumból, a „B” épület II. számú Sebészeti Osztály első emeletén 36 ággyal létesült Szívsebészeti Osztályból, illetve a Heim Pál Kórházban található Gyermek szívosztályból állt.
Az intézet megalapításával lehetővé vált egy egységes szemléletű orvos-szakmai irányítás, amelyhez szorosan illeszkedett a szakdolgozói réteg kialakítása és szakmai erősödése. A röntgen és kémiai laboratóriumok és a sebészeti műtők mellett létrejöttek a hemodinamikai, légzésfunkciós terheléses vizsgálók és megkezdődött az ott dolgozó asszisztensek, sebészeti pumpatechnikusok
gyakorlati
és
elméleti
kiképzése,
később
szakképesítése,
a
gyermekosztályi ápolók, gyógytornászok speciális képzése. Ugyancsak fontos volt az országos feladatok adminisztrációjának kidolgozása. Jellemző volt akkoriban, hogy maga a
vizit, a betegbemutatás olyan jelentőségű esemény volt, amely szakmai továbbképzéssel is felért. Mai értelemben vett értekezletekre nem volt szükség, hiszen mindenki mindenütt ott volt, mindenki mindenről tudott. Ez a kollektív tudás nagy erőssége volt a maroknyi csapatnak és ami a fő, hogy jó kollektíva is kovácsolódott belőlük.
Lelkesen dogozott mindenki és senki nem nézte az óráját, mikor telik le a munkaidő. Mivel a technikai felszereltség még nagyon kezdetleges volt, gyakoriak voltak a váratlan események. Ezek megoldásában nagy szerepet játszott a kreativitás és önfeláldozás. Példaként említhető: olyan állapotban volt a sterilizáló készülék, hogy minden reggel egy nővér stopperórával mérte az időt, hogy le ne égjenek az üvegfecskendők, mert akkor nem lesz mivel injekciózni. Az első extracorporalis keringésben végzett műtéteket kutyákon gyakorolták, ami sok vesződséggel járt. A visszaemlékezők mulatságos és érdekes eseményeket említenek ebből a korszakból.
Miután az anesztézia is kezdetleges eszköztárral dolgozott, az előkészítés fontos része volt, hogy a műtétre kerülő kisgyermekkel valaki a folyosón sétálgatott, így igyekezvén csökkenteni a félelmet és a szorongást.
Egyébként az egész intézetre a rend és fegyelem volt jellemző. Az Országos Kardiológiai Intézet ugyan nevében egységes volt, de ekkor még osztályai mégiscsak szétszórva, akár más intézményen belül voltak.
1958-tól a Röntgen-hemodinamikai Osztály az „L” épületben alakult meg, ahol egy új Philips berendezés segítette a munkát. Ekkoriban már 3 orvos és 5 asszisztens dolgozott nappali, majd ügyeleti rendszerben. Kialakítottak egy önálló kardiológiai ambulanciát külön EKG-géppel, pontos szakvizsgálati idővel. 1963-ban sikerült szert tenni egy hordozható egycsatornás Hellige EKG-gépre, ami óriási fejlődés volt, mert most már az EKG ment a mozgásképtelen beteghez, nem pedig a beteghordók vitték az alagsorban lévő hatalmas EKG-készülékhez. A szakdolgozói réteg ekkorra már tovább tagozódott, hiszen a differenciáltabb betegellátás újabb és újabb munkakörökben kívánta meg a hozzáértő szakmai munkát. Ennek ellenére mindenki ismert mindenkit, gyakran töltötték együtt a szabadidőt is. Pedig infrastruktúrálisan nem voltak túlságosan elkényeztetve. Az „E” épület alagsorában voltak az öltözők, a kémiai labor, ügyeletes orvosi szoba stb. Gyakran megesett, hogy a csöpögő fűtéscsövek között kellett nap,
mint nap többször közlekedni. A szívsebészeti műtőben természetesen akkor még nem volt klíma. A sterilitás miatt ablakot nem lehetett nyitni, így elképzelhető, hogy nyáron a forró lámpák alatt (akkor még nem volt hideg fényű égő) a hosszú műtétek milyen fizikai megterhelést jelentettek a műtéti teamnek.
A szívsebészet kialakulása
A szívsebészetet gyakorlatilag a nulláról kellett felépíteni. Kezdetleges altatógéppel és EKGkészülékkel, sokszor segélyekből kapott kötszerekkel „felfegyverkezve” láttak neki a hihetetlen munkának. Dr. Temesvári Antal főorvos és munkatársai egy szigmamotoros szívtüdő készülék fejlesztésén fáradozott. 1959. június 10-én Temesvári és munkatársai egy kamrai septum defectusban és arteria pulmonalis stenosisban szenvedő betegen elvégezték az első hazai extracorporalis keringésben (E.C.C.) történő műtétet (hat évvel Gibbon után!). Ismerve a háború utáni magyarországi helyzetet, ez igen szép teljesítménynek számított. Az orvosi teljesítmény mellett szót érdemelnek a pumpatechnikusok is, akik az akkor legmodernebb technikát alkalmazva, sok lelki és fizikai gyötrődéstől kísérve kivitelezték ezeket az első E.C.C.-ket. A szívmotor készülék összeállításának olyan hatalmas protokollja volt, hogy gyakorlatilag fél napig rakták össze, majd a műtét után megint több mint fél napig tisztították és sterilizálták az alkatrészeket. Az első lemezes oxigenátorok 330 darabból álltak. Ezt az adatot az akkoriban műtősnőként Solymár Árpádné Lucius Máriától tudtuk meg. Elmondása szerint egy-egy darabot többször is meg kellett fogni, hogy összeállíthassák a szükséges elemeket. Elképzelhetjük milyen procedúra lehetett csak az összerakás steril körülmények között. Az első pumpatechnikus Tóth Laci bácsi volt, majd Lozsádiné Dénes Mária.
Az anesztéziának sem volt könnyű dolga, hiszen kezdetleges eszközökkel, kevés tapasztalattal kellett a nehéz körülményeket megoldani és a feladatokhoz felnőni. A gyermekeken a hipotermiát a lavórban vagy kádban elhelyezett jégtömegbe fektetve érték el. Az első műtétek egyikéről van hangfelvételünk is, aki egyszer is hallotta, soha nem felejti ezt az élményt. Egy kisgyermek életéért küzdöttek, sikeresen.
Ahhoz, hogy sikeres legyen ez a gyermekcipőben járó szakma, hihetetlen összefogásra volt szükség. Tudjuk azonban, hogy az egész sebészeti team jól vizsgázott, az első műtétek után jelentősen megnőtt a műtéti szám és sikeresen megoperált betegek tértek otthonukba. A
korabeli Nők Lapja egyik számának címlapján az első szívmotor volt látható, és cikkben is foglalkoztak a szívsebészettel, fontos és jó eredményeit méltatva.
Átköltözés az új épületbe:
Húsz évvel az intézet megalakulása után, 1977-ben eljött az a pillanat, amikor lehetőség nyílt a frissen épült, kilencemeletes ház birtokba vételére. Ekkor az intézet igazgatója dr. Gábor György egyetemi tanár volt. Az óriási öröm és várakozás mellett – mai szóhasználattal élve – emberfeletti logisztikai projekt indult meg. Hiszen egy teljesen új struktúrába kellett megtalálni mindennek az ésszerű helyét. A gyorsan növekvő betegellátási igényt az új dolgozók felvételével csaknem a duplájára kellett növelni a betegellátásban résztvevők számát. A számos új tárgy és eszköz beüzemelése, az új munkatársak betanítása, az osztályok működésének biztosítása, rendkívüli mértékben igénybe vette az egész csapat és különösen a vezetők szervezőkészségét, hozzáértését és türelmét. A költözés a folyamatos betegellátás mellett zajlott. Természetesen ezután derültek ki azok a kisebb-nagyobb hibák, amelyek nélkül, úgy látszik, nem lehet elindítani egy ilyen nagy kaliberű beruházást. A megugró ellátási mutatók mellett tehát meg kellett küzdeni az új dolgozók betanításával együtt az épület és a műszerek/gépek működtetéséből származó
mindennapos és új problémákkal. Ennek a viszonylag
zökkenőmentes átköltözésnek élenjárói voltak a szakdolgozók, akik szabadidejüket is feláldozva, sok-sok munkával megteremtették a lehetőséget a szakmai munka kiteljesedésére.
Nagy előrelépés volt, amikor az első hordozható 1 csatornás EKG készülék megjelent a házban és a régi munkatárs: Simon Sándorné, Mária nővér EKG szakasszisztens naponta sorba látogatta az osztályokat és készítette el a „fekvő” EKG felvételeket. Ennek a tevékenységnek természetes velejárója volt, hogy az intézeti információáramlás egyben megoldódott, hiszen a friss hírek gyorsan járták körbe a házat.
Sok kedves hasonló történet él bennünk abból az időből és reméljük, hogy a szájhagyomány is segíti ezen történetek és anekdoták fennmaradását, amíg csak létezik ez a ház és munkatársai. A szívsebészet átköltöztetése sem volt egyszerű feladat. 20 év István kórházi működés után – 1977. október 11-én végezték el ott az utolsó E.C.C-t, majd több hónapig csak pacemakercserék voltak. 1978. január 22-én történt meg az első sikeres E.C.C. műtét az új házban. A munkatempót jellemezvén álljanak itt a következő adatok: júliusra (tehát 5 hónap alatt)
elvégeztek 144 motoros műtétet, 216 zárt műtétet és 109 pacemaker beültetést. A 114 fős dolgozói létszám viszont nyárra megint lecsökkent, és júliusban az állások 31%-a betöltetlen volt, a 39 nővér helyett csak 17-en látták el a szolgálatot, a főnővérrel együtt.
A létszámgond gyakori probléma volt a házban hasonlóan, mint más intézményekben. Ezekre az új szakmákra ugyanis igen nehéz volt megfelelően képzett embert találni. A modern kardiológia fejlődése magával hozta a személyzet szakmai tudásával szemben támasztott egyre magasabb követelményeket. Hangsúlyoznunk kell, hogy az ápolásvezetés szinte minden időben kiállt azon elképzelés mellett, hogy minden egyes szakdolgozói munkakörbe csak arra alkalmas és megfelelően képzett munkatársat nevezzenek ki. Magas színvonalú szakmai munkát csak megfelelő tudással és hozzáállással lehet végezni. Támogatta ezt az intézet régi munkatársa és új főigazgatója is, dr. Árvay Attila, aki Gottsegen György és Gábor György főigazgató professzorok után méltó vezetője és emblematikus személyisége lett az intézet kollektívájának a magyar szívsebészetnek és professzora a Budapesti Orvostudományi Egyetemen megszervezett Kardiológiai Tanszéknek.
Felnőtt korba léptünk
A ház birtokbavétele és a napi rutinmunka elindítása után a ház teljesítménye szakmailag és statisztikailag is nagyot fejlődött. Újabb és újabb eljárások lettek a betegellátás mindennapi részei. Jelentősen növekedett a vizsgálatok és beavatkozások száma. Ezt csak úgy lehetett elérni, hogy pontos munkaszervezéssel, odafigyeléssel és odaadással végezték a munkatársak a feladatokat. Nem volt könnyű dolog szinte egyik napról a másikra összecsiszolódnia több száz embernek egy új struktúrában. A 262 fő dolgozóból hirtelen 540 lett. Nagy kihívás volt ez akkoriban, megterhelő arra a maroknyi csapatra, akik az István Kórházból átköltözve, vállukon vitték a változások nagy részét.
1978. június 24-én megalakult az Igazgató Tanács, amely akkoriban havonta ülésezett. Ennek tagja volt a szakdolgozók képviselője, az ápolási igazgató is. Belátható, hogy az intézet szerkezete addigra már olyan bonyolulttá vált, hogy az egyszemélyi közvetlen irányítás nem felelt meg a működőképesség fenntartásához.
A
számadatokat
tekintve
az
intézet
ekkor
már
„nagyüzemként”
dolgozott.
A
teljesítménymutatók fokozása mellett természetesen jutott idő és figyelem az egyes betegekre
is. Elmondhatjuk, hogy szakdolgozóink számára mindig a beteg érdeke volt az első. A sok munka mellett is képesek voltak kellő odafigyeléssel és empátiával kezelni a betegek problémáit. Tudjuk jól, hogy a betegek számára legtöbbször azok az apró kellemetlenségek jelentik a legnagyobb problémát, amelynek a megoldása legtöbbször nem is orvosi, sokkal inkább szakdolgozói feladat. Mire is gondolunk? A beteg aggódása és félelme a vizsgálatoktól, a műtéttől vagy egyéb valós vagy képzelt eseményektől. Kellemetlen testi tünetek vagy fájdalmak: például csuklás a műtét után, vagy mellkasi fájdalom minden tüsszentésnél, nagyobb levegővételnél. Nem szabad „bagatellizálnunk” ezeket a problémákat, mert betegeink komfortérzete és általános állapotának milyensége sokban függ e kisebb kellemetlenségek megszüntetésétől.
Szakdolgozóink szakmai felkészültsége az évek múlásával sokat fejlődött. Az intézet mindvégig támogatta - mint ahogyan ezt ma is teszi - a szakdolgozók továbbtanulását, újabb képzésekben történő részvételét.
Az értekezletek és egyéb hivatalos események mellett mindvégig voltak szabadidős és egyéb jellegű rendezvények és események. Sok kirándulás, sportesemény és kulturális kikapcsolódás igyekezett
biztosítani a
munkatársak
közös élményen alapuló
közösség
formáló
találkozásainak lehetőségét.
Apró-cseprő
Az intézetre mindig is jellemző volt, hogy sok, nagyon tehetséges és kiváló személyiséget tudhatott soraiban. Szerencsére a humor is végig jelen volt ez alatt az 50 év alatt. Volt
rendszeres
angolklub,
évente
Mikulás-ünnepségek,
nőnapi
megemlékezések.
Fizetésnapon Ági nővér könyvet árusított az aulában. Volt közönségszervező, aki színházjegyeket forgalmazott. Az ebédlő kialakításához fizikai segítő munkával járultak hozzá a dolgozók. Szerveztek különböző kulturális eseményeket, farsangi klubesteket, akadályversenyt. Volt labdarúgó bajnokság, kétnapos kirándulás és egyéb szabadidős tevékenységek. Mindez azt mutatja, hogy a társaság igyekezett összerázódni, igazi közösséggé válni. A 30 éves évfordulón több mint másfél órás intézeti kabarét adtak elő az intézet dolgozói, melyet igazi BÁL követett.
Szakdolgozói felsővezetők
Akkor intézetvezető főnővérnek hívták a szakdolgozók felsővezetőjét, aki képviselte érdekeiket, illetve ellátta a munkáltatói jogokat. Az átköltözéskor Sulyok Sándorné a vezető és mint tudjuk nagyon nehéz dolga volt.
Az elkövetkező közel 20 évben két ápolásvezető irányította a szakdolgozókat. Lozsádiné Dénes Mária és Szigetvári Györgyné. Mindegyikük idejében sok gondot okozott a megfelelő munkatársak megtalálása és megtartása. Egyenesen adódott a szükséges lépés, támogatni kell az intézeti szakdolgozók képzését, továbbképzését, gyakorlóhellyé kell válni és jó kapcsolatokat kell kiépíteni az egészségügyi szakközépiskolákkal. A későbbiekben az intézet saját szervezésében az ÁNTSZ-szel összefogva elindította a kardiológiai szakasszisztensi képzést. Ennek a képzésnek nagy sikere lett, az ország minden részéről jöttek a kollégák. Az elmúlt években sokan végeztek nálunk ebben a formában.
Képzés, továbbképzés
Mind az István kórházi időszakban mind később voltak házon belüli szakmai továbbképzések. Nyilván, hogy az első időkben főleg az önképzésnek volt szerepe, illetve az egymástól tanulás lehetősége volt leginkább adott és kézenfekvő. Gottsegen professzortól és a többi doktortól a vizitek alkalmával lehetett sokat tanulni, de már akkor is voltak orvosok, akik a nővérképzést kiemelten kezelték. Időt és fáradságot nem kímélve oktatták a nővéreket, asszisztenseket. Ilyen orvos volt dr. Sárközy Károly, dr. Palik Imre, dr. Kamarás János , dr. Török Eszter, dr. Szabolcs Paula, akik sokat tettek a szakdolgozói réteg szakmai ismereteinek fejlesztéséért.
Már 1977-ben volt rendszeres házi nővérképzés. Minden hónap utolsó csütörtökének délutánján gyógyszertan, laborvizsgálatok előkészítése, radiológiai vizsgálatok, gyógytorna, számítógép-adminisztráció, stb. témakörökben folytak szakmai továbbképzések. Az egészségügyi szakközép- és szakiskolákból kikerülő kollégák elsőként általában a felnőttvagy a gyermek betegápolói képesítést szerezték meg és annak megfelelően haladtak tovább, hogy az intézeti struktúrában milyen területen dolgoztak a későbbiekben.
Az intézet 50 éves története szorosan összekapcsolódott az állami orvos- és szakdolgozói továbbképzéssel. Már a kezdetektől számos formában jártak az intézetbe orvosok és szakdolgozók, elméleti és gyakorlati képzésre egyaránt. Sokszor egy-egy osztályon jelentős
számú gyakornok, orvostanhallgató volt jelen, ami a munkaszervezés és betegellátás speciális problémáit vetette fel. Azonban senki sem érezte ezt problémának, sokkal inkább a jövőbeni befektetésnek. Nagyon sok orvoskolléga, szakdolgozó is úgy került az intézet munkatársainak körébe, hogy előzőleg itt végezte továbbképzési gyakorlatát. Megismerve és megszeretve a kollektívát, maga is csatlakozott hozzá.
Intézetünk 1994-ben rendezte meg először a kardiológiai szakdolgozók országos továbbképzését jelentő szakmai napot, előadásokkal, bemutatással, amely ezután évenként rendszeresen ismétlődött – sikerrel. 1998 óta évente rendezzük a „Kardiológiai Szakdolgozók Országos Konferenciá”-ját továbbképzési igazolással és rendszeres tájékoztatással a szakdolgozók helyzetéről.
A Magyar Kardiológusok Társasága 1993-ban, a közgyűlés határozata alapján lehetőséget adott
szakdolgozói munkacsoportok alapítására.
A munkacsoportok
szervezésében,
vezetésében, munkájában szakdolgozóink jelentős számban, folyamatosan részt vettek és napjainkban is szerepet vállalnak. Rendszeresen előadást tartanak az évente megrendezésre kerülő MKT Tudományos ülésén Balatonfüreden és az „Őszi Füredi Orvosnapok” alkalmával.
Munkacsoportok: Hemodinamikai Asszisztensek Munkacsoportja (1992-től) Szívsebészeti Pumpatechnikusok Munkacsoportja (alapítás: 1986., illetve hivatalosan 1993.) Diplomás Kardiológiai Szakdolgozók Munkacsoportja
A munkacsoportok tevékenységét az intézet munkatársai jelentős mértékben segítették éveken át.
Jövőkép
Az 50 év számadásra késztet bennünket. A mai egészségügy helyzetét ismerve nagyon nehéz megfogalmazni valamilyen határozott jövőképet. Egy biztos, az intézet szakmai tudása és eredményei dolgozóinak, köztük a szakdolgozói rétegnek is köszönhetően predesztinált arra, hogy a modern mai kardiológiai ellátás egyik bástyája maradjon. Szakdolgozóink képesek arra, hogy szakmailag folyamatosan fejlődve a gyógyító team hasznos és elhivatott tagjaként biztosítsák a következő évekre a betegellátás biztos alapját. Készek az új ismeretek befogadására és integrálására. Küzdenek a „burn out” szindróma ellen és hivatástudatukban első szempontként a betegközpontúság van.
Általában azonban elmondhatjuk: a mai szakdolgozó agyonhajszolt és alulfizetett. A társadalom megbecsülése messze alulmarad attól a szinttől, amelyet a napi betegellátás útvesztőiben sokszor sodródó és számtalan nehézséggel bajlódó nővér, asszisztens és egyéb kisegítő személyzet megérdemelne.
Társadalmi és anyagi megbecsülés, kellő mértékű odafigyelés és szakmai segítség nélkül kérdéses, miként lehet szakdolgozóként jól részt venni a gyógyító munkában. Az intézet szakdolgozói is sok, napi problémával küzdenek, amelyek megoldásához várják az orvos kollégák az Intézet menedzsmentjének segítségét is. Betegség és beteg mindig lesz. Bízunk benne, hogy intézetünkben is lesznek olyan újabb, fiatalabb szakdolgozók, akik a régiek nyomdokain haladva magukra vállalják az egyáltalán nem könnyű szerepet és az orvos mellett a kardiológiai betegellátás hasznos és értékes szereplőivé válnak.
*
Összegezés
Úgy véljük, a GOKI mindenkori szakdolgozói sokat tettek azért, hogy az intézetben folyó szakmai munka jól megalapozott bázisról építkezhessen. Folyamatos önképzéssel és továbbtanulással mindig készek voltak megfelelni a kor kihívásainak. Igyekeztek jó emberi kapcsolatokat kiépítve és ápolva erős és hatékony, ugyanakkor baráti közösséget alkotni. Nem ijedtek meg az ismeretlentől, keresték az újítási lehetőségeket és a legszűkösebb időkben is
megoldották a problémákat. Találékonyság és egészséges versenyszellem jellemezte ezt a kollektívát. Munkájukra mindvégig jellemző volt és mai az a betegközpontúság és az orvosi gyógyító team
segítését
maximálisan
biztosító
odaadó
szemlélet,
amely
magas
szakmai
felkészültséggel párosult.
Jelenlegi ápolási igazgatónk, Hajzók Ferencné és csapata sokat tesz azért, hogy szakdolgozóink a méltó körülmények között tevékenykedhessenek.
Reménykedjünk abban, hogy az utódok méltó követői lesznek elődeinknek!
Az összeállításban segítségünkre voltak: Dr. Istvánffy Mária Dr. Lozsádiné Dénes Mária Dr. Nagy László Dr. Palik Imre Solymárné Lucius Mária Sulyok Sándorné, Valika Szakter Károlyné Szigetvári Györgyné, Rózsika Szokolainé Bernád Ildikó
