Szabó Magda Katalin utca Regény
Az öregedés folyamata más, mint amilyennek az írók ábrázolják, és azzal sem azonos, ahogy az orvostudomány megfogalmazza. A Katalin utca lakóit sem irodalmi mű, sem orvos nem készítette fel arra, milyen különös élességgel világosítja meg számukra az öregedés azt a homályos, alig érzékelt folyosót, amelyen életük első évtizedein áthaladtak, sem azt, miképpen rak rendet emlékeik és félelmeik között, hogyan változtatja meg ítéletüket, értékrendjüket. Azt tudomásul vették, hogy bizonyos biológiai változásokkal kell számolniok, testük megkezdi a leépítés munkáját, amelyet ugyanolyan pontosan és szorgalommal végrehajt majd, ahogy őket fogantatásuk percétől a megteendő útra felkészítette, leszámoltak azzal is, hogy külsejük megváltozik, érzékszerveik gyöngülnek, változó alakjukkal együtt ízlésük, esetleg szokásaik és igényeik is módosulnak, falánkabbak lesznek vagy étvágytalanabbak, félénkek, esetleg érzékenykedők, s aminek szabályosságát fiatalon olyan magától értetődőnek érezték, mint magát a létet, az alvás és emésztés ténye is problematikussá válhatik. Senki se mondta meg nekik, hogy a fiatalság elmúlása nem azért riasztó, mert elvesz tőlük, hanem mert ad nekik valamit. Nem bölcsességet, nem derűt, nem józanságot, nem nyugalmat. A bontott Egész tudatát. Egyszer csak észrevették, hogy az öregedés felbontotta múltjukat, melyet az ifjúság és a relatív fiatalság éveiben olyan kereknek és összemarkoltnak éreztek: az Egész részekre bomlott, minden megvolt benne, és benne volt, ami addig a napig velük történt, csakhogy másképpen. A tér helyszínekre, az idő időpontokra, az események epizódokra tagolódtak, s a Katalin utca lakói megértették végre, hogy mindabból, ami életük összetevője volt, csak pár helyszín, pár időpont és néhány epizód számított igazán, minden más csak kitöltötte a törékeny létet, mint egy nagy útra előkészített ládában a forgács, amely meggátolja, hogy megsérüljön a tartalom. Akkor már azt is tudták, hogy holtak és élők közt csak kvalitatív a különbség, nem sokat számít, és azt is, hogy minden embernek csak egy olyan valaki jut az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.
Helyszínek A lakást egyikük se tudta se megszokni, se megszeretni, csak tudomásul vették, mint annyi mást. A lakás az a hely volt, amely megvédi őket esőtől és napsütéstől, nem több, csak kényelmesebb, mint egy barlang. Mindig enyhén elhanyagolt volt, bár Elekesné a lelkét majd kitette, hogy tisztán tartsa, ám alkati rendetlensége csak percekre tudta biztosítani a rendet, aztán mintha valami titokzatos hatalom állt volna mögötte, látszatcsinosság és harmónia egyszer csak odalett. A vendég azt a poharat vette le a tálcáról, amelyet felületesen vagy egyáltalán el se mosott, a férfiak, ha hamutartót kerestek, teli találták elgyújtott gyufaszállal meg csikkel; elfelejtette kiüríteni. A Duna-partról, egy viszonylag új épület hatodik emeletéről nézték a folyón át a másik partot; az új lakás ablakaiból lehetett látni a hajdanit, amelynek homlokzatát, míg a szomszédos házakkal együtt átépítették, hónapokon át állványok takarták, s olyan volt, mint egy gyerekkori ismerős, aki haragból vagy tréfás kedvből álarcot öltött, s magán felejtette, holott már elmúlt a karnevál. Bálint, Irén vagy Elekesné gyakran megállt az erkélyen, és átbámult a Dunán, akkor is megtette, mikor a Katalin utca folyó menti oldalán is felépültek a házak, aztán ha Elekes vagy Kinga a szobába lépett, visszafordult, és úgy tett, mintha éppen valami dolga lett volna a balkonon. Valamennyien szenvedtek ebben a lakásban, nemcsak magas emeletei, szobáinak kis mérete és a kert hiánya miatt, mindenki a maga okából, de legjobban Elekes. Elekeshez Kinga kivételével mindenki olyan figyelmes volt, mintha öregedőben megszívlelték volna hajdani tanácsait, melyekkel valamikori tanítványait oktatta jóra-szépre, s fárasztó jóindulattal tologatták napjait. Elekes példátlan akaraterővel megtanulta, hogy el tudja látni magát, szlöjddel szórakozott, sőt zacskót és dobozt ragasztott egy szövetkezetnek, még dolgozgatott is az írógépen, apró cikkeket írt pedagógiai problémákról; Irén időnként azt mondta neki, a cikkeket beküldte a Köznevelésnek, és az hozta is. Elekes, ha nem is szólt róla, tudta, hogy amit ő fogalmaz, se nem elég friss, se nem elég korszerű, nem jött, nem jöhetett, az állítólagos szerény honoráriumot, amelyet utaltak érte, nyilván a háztartáspénzből vették ki, adták a kezébe, hogy megérintse, aztán visszatették a helyére. Bútorzatuk, némi átalakítástól eltekintve, nagyjából a régi maradt, ha sok mindent el is kellett adniok ideköltözésükkor helyszűke miatt; Elekes többnyire a Cicero alatt üldögélt most is, maga se tudta, miért teszi, hisz az íróasztal lapját és fiókjait Irén holmija foglalta el. Naponta kétszer levitték sétáltatni, mint egy kutyát, és bár vágyott a nap és a szél és a víz illata után, mindig számolt azzal, hogy annak, aki sétáltatja, kevés az ideje, és fontosabb dolga volna, mint vele mászkálni a Duna mellett, hát udvariasan hamar hazakívánkozott. Ha Irén kísérte, mindig vett is neki valamit ilyenkor, nyáron fagylaltot, kukoricát, télen sült tököt, gesztenyét, Elekes undorodva majszolta, amit kapott, és tehetetlenül szégyellte magát. Kinga mindenkinek az útjában volt, Kingához senkinek nem volt elég türelme, kivéve Elekest, de a kislányt kezdettől fogva demoralizálta, hogy a nagyapja nem látja, mit csinál, azt se, ha rányújtja a nyelvét, vagy szamárfület mutogat az erkélyről a járókelőknek, nem volt előtte tekintélye, túlságosan biztos is volt a szeretetében, nem tartott rá igényt. Bálintot gyötörte érzelmi megnyilvánulásaival, aki alig viszonozta ragaszkodását, sőt volt, hogy ingerülten figyelmeztette: látogassa meg már az apját, és ne felejtse el örökké, hogy a Pali gyereke, nem az övé. Elekesné reménytelenül evickélt a mosogatóvíz tengerében, sosem érte utol magát a
lakásban, amelyből két szobát Irénék foglaltak el, s amely egyfelől halálra idegesítette, mert irtózatosan nagynak találta ahhoz képest, amilyen gyengének és fáradtnak érezte magát, másfelől koldus módra kicsinynek, majdnem szégyenletesnek, ha a Katalin utcai házhoz mérte, s mikor járkált benne, állandóan regisztrálta az eltűnt vagy elkótyavetyélt tárgyak, bútordarabok hiányát, és a padlás, a különféle pincék, a spájz beépített ládái és fiókjai nélkül olykor tanácstalanul meredt meg valami háztartási tevékenykedés közben, mint a tehetetlenség szobra. Blanka úgy hiányzott neki, hogy azokon a napokon, amelyeken esedékes lett volna, de kimaradt a levele, szűkölt a szomorúságtól, állt a szűk előszobában, és úgy nézett a postásra, hogy az elkapta róla a tekintetét, mintha ő tehetne arról, hogy nem jött meg az a vacak írás, amit az öregasszony vár. Elekesné egyre többet és egyre izgatottabb szenvedéllyel gondolt Blankára, és egyre jobban félt attól az időponttól, mikor Irén végez a munkahelyén, és hazaérkezik. Ettől különben valamennyien féltek, még Elekes is, aki nem látta, mi történik, de azért átélte, mint jelenik meg Irén a küszöbön, hogy közli, milyen fáradt, mennyire igénybe vették aznap az iskolában, és mint kezd neki azonnal a rendezkedésnek, mint egy gép. Bálint, Elekesné, Kinga némán figyelte, hogy jár szobáról szobára, beljebb tol vagy előrehúz egy könyvet, másképpen állít egy vázát. Elekesné, aki úgy érezte, halálra kínozta magát a takarítással, néha szerette volna lerántani az asztalterítőt és kivágni a nippet az ablakon, olyan bőszítő és megalázó volt az a naponta megújuló harc az asztal vagy a polcok rendjéért, az azonos távolságokért a tárgyak között, amelyeknek évek múltával se tudta megtanulni se a helyét, sem a sorrendjét. Ha Irén kiabált, más volt a reakciójuk. Elekes szégyenkezve hallgatta nyújtott, természetellenes hangját, Elekesné szinte magánkívüli izgalomban és félelemben, mivel adtak rá megint okot, hogy felbőszítsék, Bálint érdeklődve. Irén mindig akkor csillapodott le, mikor észrevette Bálint arcát vagy tekintetét, meglátta cigarettázni egy sarokban és nézni rá, majdnem mulatva, akkor azonnal hangot váltott, néha elsírta magát, és minden alkalommal bocsánatot kért mindenkitől, hajszálra azonos szöveggel: öregszik, fáradt, ideges. Hogy Irén nem ura magának, hogy ordít, gesztikulál, lerúgja a papucsát, panaszkodik és fegyelmezetlen, utólag sokkal nagyobb megrázkódtatás volt, mint Blanka valamikori bűnei, akiről ha nem is azt, amit elkövetett, de valami nem rendes, nem egészen tisztességes dolgot mindig elvárt az apja. Kinga, aki sosem ismerte Irént másnak, elképedve hallgatta, ha nagyapja vagy nagyanyja a régi otthonról és anyja gyerekkoráról beszélt, Irén, aki ellenőrizte a leckéit és korrekt, de állandóan kicsit csodálkozó anyja volt, mint aki képtelen tudomásul venni, hogy a sajátja ez a kislány, sehogy sem hasonlított ahhoz a fényes figurához, mely Elekesék emlékezéseiből felé ragyogott. Bálint, ha otthon volt, többnyire unatkozott és csodálkozott. Múlhatatlanul meglepte, mennyire mindegy, hol tartózkodik, és milyen hasztalan volt azt remélni, hogy élete irrealitásának élménye félbeszakad, ha elveszi Irént feleségül. A Bíró ház holmijaiból alig valamit tudott megmenteni neki Temesné, ám Elekesék díszletei nagyjából megvoltak, s a varázslat, amire várt, mégsem akart létrejönni, Irénék otthona se volt azonos a Katalin utcaival semmiképpen. A másuttok szenzációja ide is elkísérte, Irénnel kötött házassága legfeljebb arra volt jó, hogy átélje, Irén éppolyan szenvedéllyel keresi a Katalin utcát, mint ő maga, éppúgy nem találja, és keresi Elekes vagy Elekesné, ugyanolyan reménytelenül, csak Kinga él közöttük gyanútlanul, jókedvűen, és semmiféle távolról remélt hangra nem figyelve, mert Kinga semmi mást nem ismer a világból, csak ezt a pesti házat, és tulajdonképpen gyanúsnak és ostobának ítél minden olyan emléket, amihez neki személy szerint nincs köze. A másuttok törvénye szigorú volt: sosem azt ábrázolta, ami valóságos, de azt sem, amit szeretett volna. Fogságban például, mielőtt még egészségügyi munkára osztották volna be,
nem mutatta a szakállas drótokat, a reflektorok kemény fényét, hanem a kórtermet vagy az egyetemet. Végezte a munkát, amire vezényelték, s néha tűnődve nézte mocskos kezét, töprengett, hogy nyúljon beteghez ilyen ujjakkal, vagy mivel magyarázza meg a tanteremben különös öltözetét, ám sosem látta a Heldék kertjét, az őrnagy nyergeit vagy a Cicerót, akármilyen intenzitással is próbálta régi élete elemeit felidézni. Mikor visszakerült a fogságból, Elekesék lakójaként meg a munkahelyén viszont nem a szobát érzékelte, amelyben élt, a kádat, ahol fürdött, a betegeket, akiket kezelt vagy a kényelmes ágyat, hanem a fogság jegyeit. Injekciót adott, de azt érezte, ás, senki se volt a lakásban, de sietett a fürdőszobában, mert tudta, limitált a latrinázás ideje, és amikor békén alhatott, felköltötte a szokás, a fogsági ébresztők perce. A Katalin utca még megvolt akkor, Irénék még az Elekes házban laktak, ha a két szomszéd épület idegeneké lett is, még nem igényelte ki a három házat a szociális otthon, az új lakók békén eltűrték, hogy bebámuljon hajdani lakásuk ablakán. Hiába nézte, a ház, pedig változatlannak látszott, sőt meg is tapinthatta, még fennálltában eltűnt, és eltűnt vele az utca is, pedig rajta lépkedett, mintha elvitte volna valaki, akár egy zsebkendőt a zsebében. Élete legharmonikusabb időszakában, a falun, ismét hiába idézte, amit szeretett volna. Egy magányos ház tulajdonosa volt, de a másutt azt játszotta vele, hogy a Rákóczi úti albérleti szobában él, azt látja maga körül, nem a saját új otthonát, és este lehalkította a rádiót, mert úgy emlékezett, hogy a főbérlőt a Rákóczi úton zavarja a muzsika; Blanka ijedt bútorai között meg a csendre figyelt s a falu jellegzetes esti-hajnali hangjaira. Itt, Irén mellett, most egyszerre volt jelen minden, a fogság és a kórház, az albérlet, Blanka lakása és a falusi ház. Néha elmosolyodott, ha látta, mint iparkodnak rendben tartani az asszonyok ezt az irreális színteret, amelyen ki s be sétálnak más idegen helyek és helyszínek, ugyan minek pucolják a kilincset, mikor ez csak föld meg szakállas drót meg reflektor, és úgysincs kilincse meg zárja, csak őre, és minek eresztik be a parkettet, mikor a kórháznak kőpadlója van, amit értelmetlenség felkenni, és mit játszanak a fürdőszobával, ami nem is jár egy fogolynak, de nincs is, és miért olyan fontos az erkély és rajta a virágládák, mikor a főbérlő úgyse tűri meg, meg aztán úgyis minden cserepes növény rossz sorsra jut Blankánál, és hogy lehet, hogy ennyien összezsúfolódtak az ő falusi házában, ahol ő mindig egymaga lakott, sőt még kisgyerek is került ide, kislány, akit nála felejtettek a délelőtti rendelésen. Élete színterei ki s be sétáltak lakása kapuján, Bálint, ha nem volt semmi dolga és elfáradt olvasni vagy zenét hallgatni, néha csak hátradőlt abban a sarokban, ahol valamikor mindig Blanka gubbasztott, és nézte, mint változnak egyre, legszívesebben köszönt volna nekik, és szerette volna megkérdezni tőlük, hogy ismerik-e egymást úgy, mint ahogy ő ismeri őket. Ami miatt idejött, ami miatt megkereste Irént a kiállításon, az egyetlen színtér, amelynek minden összetevőjét úgy ismerte, mint saját csontjait, idegeit, az nem lépett be sem Irénnel, sem nélküle soha ezekbe a helyiségekbe, nem hozta vissza se beszélgetés, sem emlékezés, Irén, mint kiderült, éppúgy nem tudta a jelszót, mint ő – hiába vette el. A Katalin utca eltűnt a túlsó parton, Temesnével, Heldékkel, az őrnaggyal és Henriett-tel együtt. Ha ráértek és nem volt vendég, és ők se mentek el sehová – (Irénék vendégei külön megpróbáltatást jelentettek a két öregnek, akik ilyenkor a szokottnál későbben tudtak lefeküdni, vagy ha mégis ágyba jutottak idejében, fel-felriadtak a jövés-menésre és a konyhai zajokra, mikor éjjel Irén elmosta és helyéra rakta a poharakat, s még definitívebben érezték, hogy nincsenek a régi otthonukban, madár vette szárnyára a Katalin utcát, ahol ők rendelkeztek valaha, elszállt vele valami mesebeli tájra, most a felnőtt Irénhez kell alkalmazkodniuk, akinek se kedve, sem ideje, hogy az ő igényeikhez idomítsa megváltozott mivoltát) –, akkor gyakran együtt maradtak még beszélgetni. Elekes mereven, figyelmesen ült, Elekesné holtfáradtan elnyúlt egy székben, Kinga odahúzódott Bálinthoz, onnan bámulta őket, ellenállhatatlanul mulatságosnak találta a hangjukat, mert Irénék mindig úgy beszéltek,
mintha Elekesnek a hallása is odalett volna, emelt hangon, tagoltan, a gyermek számára komikusan, Elekes érzékeny fülének szinte elviselhetetlenül. Ültek együtt, mert nem tudtak meglenni egymás nélkül sem, bár egymás jelenléte legtöbbször irritálta őket, és Pali, még az Irén férjeként, mikor először látta őket együtt Bálinttal, azonnal rájött, milyen meddő itt csetlenie-botlania közöttük, ezek az emberek tudnak valamit, amit ő nem, és amit Kinga sem, valami titkot őriznek, amihez ő idegen. Mikor Irén elküldte őt, minden barátjuk és ismerősük között Pali volt az egyetlen, aki értette, miért teszik ezt vele, és akit nem háborított fel úgy, mint másokat, hogy Irén felcserélte őt valakivel, akinek nincs jövője, közismerten rossz orvos, pályaválasztási félreértésből került a szakmájába, nem is különösen vonzó, lényegesen vénebbnek látszik, mint ő, és szemmel láthatólag nem epeszti valami vad szerelem Irén iránt, akit egyébként egyszer el is hagyott, Irén maga mondta el. Pali tudta, hogy nem Irénről és Bálintról van szó, nem is őróla vagy Irénről, nem szerelemről, csak valamiről, aminek ő ugyan nem tudja a nevét, de ami összekapcsolja ezeket az embereket, akik úgy dobálják egymásnak a jelentéktelen szavakat, mintha labdáznának, fogalmakat, amelyek az ő vagy a gyerek számára értelmetlenek, de amitől ezeknek megfényesedik a szemük, és még Elekes is kuncog. Mikor az első, sértett fájdalom felengedett benne, voltaképpen már örült, hogy elmehet, hogy szégyen nélkül itt hagyhatja őket, hadd játsszák ezt a különös társasjátékot tanú nélkül, magukban. Ha idézték is rejtelmes közegüket, csak egy ideig voltak hangosak, lelkesek, aztán mindenki belefáradt a produkcióba. A játék nem oldott se meg, se fel semmit, csak olyan volt, mint a vágy, amelyet nem követ, nem követhet ölelés. A szavak nyomán a mélyből felbukkanó képek súlyának tartásához kevesen voltak, hiányoztak a halottak, a szoba légköre behorpadt, arcuk fölé hajolt, mint egy rogyadozó mennyezet. Egy idő múlva mindnyájan azt érezték, hiába, és legközelebb mégis újra kezdték, mert ha soha nem fogalmazták is meg, azt remélték, ha összekapaszkodnak, szorosan fogják egymás kezét, és találgatják a szókat, talán kikerülnek ebből az útvesztőből, hazaérkeznek valamiképpen, és addig bírni kell ezt a valószínűtlen átmeneti lakást ilyen magasan, ennyire közel a vízhez, hisz a madár is leszáll valahová pihenni. Négyen vannak az úton, talán öten, mert hiszen Blanka is megvan és ír. Ha csak egyikük hazatalál, akkor hazatalál mindenki, Elekes látni fog és irányít, Elekesné elengedheti magát, kövér lesz, párnát varr, lustálkodik megint, és Irén és Bálint szeretik egymást, Irén szelíd lesz, csendes, tündököl, Bálintról meg sugárzik a fény, a biztonság, a nagy orvos ígérete. Egyszer Henriett ott volt náluk ilyenkor, nem fogalmazta meg testét a számukra, de ott volt, hallgatta őket szomorúan, mert tudta, hogy nélkülük sose találják meg a Katalin utcát, hiába keresik. Kinga, aki akkor még nagyon kicsi volt, látta őt így is, de hiába magyarázta, hogy van még valaki kívülük a szobában, nagyapja mondott neki egy kis verset a rossz kislányokról, Irén meg a kezére vert egy gyöngédet, hogy ne hazudozzék, mert nem illik, aztán felkapta, és elvitte lefeküdni.
A ház a földnyelv legszélén állt, olyan magasan, hogy a hullámverés nem érte el. Ám a víz moraja egész nap hallatszott, hol halkabban, hol erősebben, s aki a kert mellvédje mögül kitekintett, a tengert látta körös-körül, amely szüntelenül nekiugrott a sziklás part peremének, mintha valami örök és elintézetlen számvetése volna a szirtekkel. Az éjszakái sose voltak tökéletesek, de nyáron legtöbbször le se hunyta éjjel a szemét. Nem bírta a hőséget. Férje, anyósa, cselédei már számoltak ezzel, hagyták nappal aludni, amennyit és amikor akart, s ha idegesen, étvágytalanul bolyongott a házban, kitértek az útjából, hogy ne zavarják. Kánikula idején éjszaka legtöbbször nem is maradt a szobájában, kiment a kertbe, ott járkált fel s alá egy szál ingben, míg anyósa vagy férje fel nem fedezte, hogy félmeztelen, és rá nem kényszerített egy pongyolát, tudva, hogy mihelyt a hőség enyhül, megnyugszik, és megint a régi lesz, szelíd, kezelhető. A vasárnapok szokását így is megtartotta, és emiatt külön szerette az anyósa, mert tudta, milyen áldozatába kerül felvennie a hőségben a sziget ünnepi viseletét, amelyet templomjáró hölgyek számára a hagyomány előírt, s hogy verejtékezik a fekete ruhában, a fejére borított fekete kendő alatt, csak azért, hogy a kedvükre tegyen. Oly ritkán kellett alkalmazkodniok Blankához, hogy mikor beköszöntött a nyár, megbocsátották dúlt éjszakáit, és várták türelmesen, hogy ismét magához térjen. Ha látták, hogy különösképpen nyugtalan, ők maguk se feküdtek le, ez nem volt túl nagy áldozat a szigeten, ahol amúgy is összevissza aludtak, az élet korábban kezdődött, későbben végződött, és déltől estig szünetelt is voltaképpen. Férje és anyósa együtt ültek, és beszélgettek ilyenkor, az öregasszony valami édességet rágcsált, a férje frissítőt kevert magának, a szobalány összeszedte Blanka szobájában a szerteszét dobált ruhadarabokat a ventillátor alól, és utánavitt egy papucsot, ha asszonya mezítláb futott ki a kertbe, aztán ő is letelepedett a legalsó márványlépcsőre a gazdái lábához, és érdeklődve nézte Blanka sétáját. Imádta Blankát, aki jobb és emberségesebb volt hozzá, mint bárki eddigi életében, nézte, hogy áll a kert végében, hogy néz lefelé meg körbe; néha imádkozott érte, annyira sajnálta. Blanka időnként szétcsapta a pongyoláját, hogy bőréig érjen a tenger lehelete, elővillant a melle. A férje ilyenkor rákiáltott, akkor ijedten összevonta megint, legyezni kezdte az arcát, lihegett. Családja egy cseppet meg volt sértve, hogy ennyire képtelen megszokni a klímájukat; nyelvüket hamar megtanulta, hibátlanul, majdnem elegánsan beszélte, és elfogadta a vallásukat is, ami mégiscsak nehezebb lehetett a számára, mint eltűrni a kánikulát. Olykor látták, hogy átsétál a kőpadlójú, ajtótlan helyiségeken a konyhába, ahol az óriási hűtőszekrény állt, kinyitja, és a tenyerébe zúdít egy marék jégkockát. Sosem italba tette, csak játszott a jéggel, kivitte magával a kertbe, karján-nyakán szánkáztatta a kockákat, vagy rárakta őket a feje tetejére. Ha észrevették, hogy elbóbiskol, érte mentek. A kert mellvédje mögött szundikált, sosem ült padra, csak a földre, ott bólongatott az illatos cserjék alatt, onnan kellett betámogatni. Anyósa szeretettel és érdeklődéssel nézett utána, mert Blankát nem lehetett nem szeretni, olyan engedelmes volt és olyan alapvetően más, mint bárki, akit ismert, s annyival jobban megadta neki a tiszteletet, mint a szigeten élő előkelő lányok. Blankának semmiféle újmódi elgondolása nem volt az életről, ha azt mondták neki, nem szeretik, ha kijár, nem ment sehová, ült a lakásban. Az öregasszony soha életében nem látott a honfitársai körében olyan tökéletesen finom hölgyet, mint a menye, aki annyira nem végzett soha semmi értelmes munkát, és láthatólag annyira nem is érezte ennek a hiányát, és olyan természetesen és romlatlanul csak engedelmeskedésre és szeretkezésre született. Az egyetlen, ami Blankával kapcsolatban aggasztotta, az volt, hogy még nem adott neki unokát, de azt remélte, előbbutóbb csak megörvendezteti; nem olyan régen házasok még a fiával. Tűrték hát valamennyien Blanka különös éjszakáit, a férje, bár nagy áldozatnak érezte, arról is lemondott, hogy
nyaranta rendszeresen vele háljon. Ha mégsem tudta megtartóztatni magát, őt fellazította, elbágyasztotta az ölelés, azonnal elaludt utána, sosem élte át, hogy a félig alvó Blanka ilyenkor tüstént milyen szomorúan éberré válik, és ahelyett hogy most már igazán elernyedne, csak fekszik nyitott szemmel, aztán kimegy a fürdőszobába, és addig engedi magára a vizet, míg vacogni nem kezd a zuhany sugarában. Blanka voltaképpen egész ölelkezés alatt másra figyelt, mint amire a férje, aki áhítatosan elengedte magát, Blanka arra gondolt, milyen különösen összeizzadt a testük, s hogy cuppog ilyenkor a bőre. Nem érzett mást, csak azt, hogy melege van, akárhogy zúgnak felette a ventillátorok, és hiába iszik akármennyit, csak a mozdulatlanság enyhítené, a teljes mozdulatlanság, és nem az ágy, hanem a kert, a mellvéd mögötti kuporgás, míg legyezi a tengeri szél. Nappal persze nyáron is könnyebb volt minden. Nappal vagy aludt a rossz éjszaka után, vagy ha nem kívánkozott feküdni, lement a tengerhez, úszott egy nagyot. A klímában az volt a megszokhatatlan, hogy a meleg éjjel se szűnt meg, és az ébren átvergődött órák visszahozták a képeket, amelyeket Blanka először nem is akart látni, s csak attól fogva nem próbált elűzni, hogy rájött, annál makacsabbak és kínzóbbak, minél jobban hessegeti őket. Ha nem lett volna egyébként olyan szeretetre méltó és engedelmes, és nem láttak volna a szigeten, ahol valaha istenek születtek és éltek, már sok különös dolgot, talán nehezebb sora lett volna, de a férje ragaszkodott hozzá, és helyzetét a házban abszolút biztonságossá tette az anyósa rokonszenve. Anyósa talán még a férjénél is jobban szerette Blankát, s ez annál inkább meglephette a kívülállót, mert Blanka mindazzal együtt, hogy mindenben hagyta magát irányítani, mint egy gyermek, hogy szót fogadott, öltözött az öregasszony óhaja szerint templomba illő, látogató vagy vendégfogadó ruhába, és felvette a hitüket, tökéletesen idegen maradt közöttük. Nem számított, befogadták így is. Blanka kellemesen hasonlított azokhoz a messziről jött nőkhöz, akik egyedül voltak képesek arra, hogy magukra irányítsák az öregasszony fia figyelmét, mert az, szerencsétlenségére, sose vonzódott a saját fajtájabeliekhez. Ám az öregasszony jól tudta, hogy azok az idegen nők, akik jachton érkeznek, a kutyájukat maguk mellett tartják a kabinban, sokat isznak és gazdagok, csak nevetnének az ő szokásain és lényén, ellenkeznének vele, ellene ingerelnék a fiát, hát elfogadta Blankát, aki ugyanolyan szőke és hosszú lábú volt, mint más messziről jött világos hajú nők, ám hazátlan, nincstelen, alázatos, és így mindenkinek megvolt az öröme, a fiának is, aki megkapta a kívánt egzotikumot, és neki is, aki olyan menyhez jutott, aki fenntartás nélküli szolgája volt. Házukat pálmafák őrizték, babér, mirtusz, vén oleanderek, a törpe cserjéket majolika hordókban a bejárati lépcső oldalán és a nyitott, ajtótlan társalgóban meg az épület belsejében rejtőző belső kertben tartották. Az öregasszonyt mulattatta, hogy Blankáéknak kaktuszgyűjteményük volt odahaza, hogy arasznyi növénykékkel bajlódtak, és Blanka férje belevéste Blanka nevét az egyik fává terebélyesedett kaktuszba, hogy itt meg ez legyen az övé, és azon is nevettek, hogy Blankáék télire bevitték a leandert a házba, különben megfagyott volna. Blanka gyakran állt a kaktusza mellett, ő is belevésett szavakat vastag, húsos levelébe. Sem a férje, sem az öregasszony nem értette az idegen nyelven írt szöveget, bár el tudták olvasni, mert ismerték a latin betűket. Mikor megkérdezték, mit írt hát voltaképpen, azt felelte, neveket. Ezt is méltányolták, örültek neki, hogy hűséges és hogy emlékezik, és mikor halottak napját ülték a szigeten, Blankának is adtak egy köteg hajszálvékony szentelt gyertyát, hogy áldozhasson szigeti szokás szerint a maga külön halotti oltárán. Csodálkoztak, mennyi gyertyát gyújt, mennyi közeli halottja lehet, és milyen sok időt tölt az oltára előtt, ez is tetszett az anyósának, úgy gondolta, ha ő egyszer nem lesz, az ő emlékét is így fogja ápolni majd.
Ha Blanka – nagyon ritkán – aktív volt, annak nem örült, de elnézte azt is. Télen olykor szokatlanul eleven lett Blanka, s ha férje a törvényszéken volt vagy a városi irodájában, a ház csak bámulta, mit művel, még a férfi cselédek is belopóztak ilyenkor, és meglesték az oszlopok mögül. Illetlen dolog volt, hogy odaül a férje íróasztalához, az öregasszony megtiltotta a cselédeknek, hogy bárkinek is elárulják. Az íróasztal felett egy állványon ott fehérlett Blanka apósának mellszobra, az alá ült le néha Blanka, maga elé húzta a férje periratait, amelyekből egy szót se értett, vonalakat huzigált egy papírra, azokat figyelte elmerülten. Henriett, aki járt a szigeten, tudta, hogy Blanka apósának szobra Blanka szemében Cicero, és Blanka most Elekes, és azt játssza, hogy otthon van, és javítja a dolgozatokat. Henriett el tudta olvasni azt is, mi áll kinn a kaktuszon, látta rajta valamennyiük nevét, a sajátját is, és látta a gyertyák számán, amelyeket Blanka a halotti oltárra rakott, hogy nemcsak nekik meg az őrnagynak, mindenkinek világított, akiket elhagyott, még Temesnének is. Sokat volt mellette, mert kíváncsi volt rá, kinek az alakja miképpen rögzült meg Blankában, és hogy játssza el árnyékaikat a bronzlábú heverők és alacsony ülőkék között, ahol csak Blanka férjének a szobája volt olyan, amilyennek Blanka a szobákat megszokta, de oda sem illett bemennie nőnek. Ha a konyhában járt, ahol szintén nem volt keresnivalója, a cselédség áhítattal figyelte, hogy sürgölődik. Blanka kitűnően főzött, mint ők lányok mindannyian, akiket Temesné tanított, csak otthon lusta volt rá, és itt is csak akkor jutott eszébe, ha emlékezni kívánt, és Temesnét akarta maga körül érezni. Temesnét tüstént visszahozták számára az otthoni ízek, bár amit Blanka főzött, itt kívüle senki se bírta megenni, ha megkóstolták, mindjárt félretolták, panaszkodtak a brutális fűszerekre, és úgy érezték, a puszta kóstolástól is megfájdult a gyomruk. Blanka legtöbbször Elekesnét játszotta el, párnát varrt, érthetetlen mintázatú ormótlan párnákat, amelyeket a cselédek kaptak meg, de azok se tudtak mit kezdeni velük, mert a szigeten nem volt szokás párnával puhítani az ülőhelyet, annyira melegített, hát gyöngéden eltüntették, miközben jól megnézték a fura mintákat, amelyeket Blanka rájuk hímzett. Nézték a gémeskutat, amiről nem tudták, micsoda, és az emlékezetből felvázolt Lánchidat, amelyet szintén kivarrt Blanka kék fonállal. A képből semmit nem értettek, csak az oroszlánokat, mert a szigeten valamikor oroszlán képében élt egy isten, és azt gondolták a Lánchídról, valami jelkép. Ha járt-kelt, merev derékkal, hátrafeszítve a vállát, alig hajló térddel, szálfaegyenesen, új családja érdeklődve figyelte, nemigen volt fogalmuk Blanka elhagyott hazájáról, honnan tudták volna, milyen járással jártak ott valamikor a katonatisztek. Blanka megtanulta kezelni a sziget hangszereit is, s ha vendégek voltak és az öregasszony büszkélkedni akart más öregasszonyok előtt engedelmes, szelíd menyével, mert a szigeti fiatalasszonyok mind szemtelenek voltak, a távoli főváros rossz erkölcsei szerint öltözködtek, és kinevették az idősebbeket, hajlandó volt még szerepelni is. Mindig óriási tapsot kapott, ha fújdogálta a sípját, és eljátszotta rajta a világ legkülönösebb dallamait, azokat, amelyeket Heldnétől tanult, aki úgy szeretett pentaton dalokat zongorázni. Henriett csak fülelt ilyenkor a tömjénillatú, fényesre világított fogadószobában, ahol a cselédek egyre hordták a kávét és frissítőket, és azt érezte, anyja reálisabban jelen van most, mint ott, ahol általában tartózkodik: a vékony, kanyargó, gyermekes dallamban a Katalin utcai ház falai visszhangzanak. És apját is látta néha Blanka megjelenítésében, mert Blanka férjének, aki Párizsban járt egyetemre, szép könyvtára volt, gyűjtötte is az idegen műveket, és Blanka a szigeten rákapott az olvasásra. „Mért nem olvasol soha igazi irodalmat?” – kérdezte annyiszor Held a gyermek Blankától, és odakínálta neki a klasszikusokat, Blanka meg nevetve menekült előle, visszakiabálta neki, unja, nem érdekli. Elekes szégyenkezett: képtelenség ránevelni, nem olvas őnáluk kívüle, csak Irén. Apja kedvenc könyveinek francia fordítása most mind ott volt Blanka mellett, és Held ott mosolygott, bólogatott a klasszikusok közt, Henriett még a kezét is látta, ahogy kihúz egy
könyvet, és lerakja az asztalra. A sorrendet is megtartotta Blanka, az ő hajdani könyvszekrényük könyvsorrendjét, ahogy valaha a Held házban, olyan egymásutánban álltak a klasszikusok Blanka polcain. Henriettet meghatotta, őrá milyen gyakran gondol. Blanka férje még egyetemi éveiből ismerte az idegenek különös vonzódását az állatokhoz, Blanka anyósa, aki itt született a szigeten, és a szárazföldön is csak egyszer járt, fogadalomból egy kolostorban, nem. Az elképedt, mikor Blanka elkezdte istápolni a kóbor állatokat, amelyek seregszámra nyüzsögtek a szigeten, anélkül hogy életükkel vagy halálukkal bárki is törődött volna, sőt ingerülten utasította a cselédeket, ha látta, hogy valamelyik öszvért vagy szamarat marnak a legyek vagy véres a szája: itassák, törölgessék meg, vegyék le a hámját azonnal. Blanka férje erre is büszke volt, erre a különös szokására, amelyet az öregasszony képtelen volt megérteni, tudta, hogy felesége ebben is a nyugatiakhoz hasonlít, és kifogás nélkül tűrte is, csak néha lett ingerült, ha az étel miatt odakapott kutyafalkától maga is alig tudott bejutni a házába, és a kertben lassanként mozogni se lehetett Blanka macskáitól. Henriett hallotta, hogy Blanka minden állatot egy néven szólít, minden kóbor, éhes vagy beteg állatot, akit befogadott, és gyógyítani próbált, úgy hívott: Henriett. Bársonypillantású, tikkadt állatok emelték fel a fejüket Blanka kiáltására: „Henriett!”, és futott Blanka, vitte nekik a vizet, itatta a barmokat, anyósa meg a cselédség megrökönyödve és elragadtatva figyelte. „Henriett!” – mutogatott a cselédlány az elütött kutyára, amely ott maradt a porban, ahogy az autó félrelökte, s amelyet Blanka a maga kocsiján vitt be a szigeti kórházba, ahol, éppen az idegenek miatt, akik szinte kivétel nélkül az állataikkal érkeztek, nyaranta mindig rendelt egy fővárosi állatorvos is. Bálintot és Irént nem játszotta el, róluk beszélt. Ők voltak az egyedüliek, akikről beszélt, anyósa, aki szívesen hallgatott minden történetet, nem győzött fülelni. Henriett hallotta, s elbámult, hogy komponálta át Blanka nemcsak saját életét, az országból való távozásának okát és körülményeit, de hajdani családját is. Blanka az őrnagyot tette meg apjának, Henriett, aki gyakran járt Blanka új hazájában, nem is csodálkozott ezen: a szigeten semmi becsülete nem volt egy nevelőnek, olyan kategóriájú ember, mint Blanka férje, szóba sem állt a helybeli elemi igazgatójával, de állandóan meghívta a helyőrség parancsnokát. Így Elekes és az őrnagy alakja a nyilvánosság számára összeolvadt, és mivel kellett, hogy Blanka az anyjáról is beszéljen, de elképzelhetetlen volt, hogy Elekesné rendetlenségén kívül varázsos kedvességét, lenyűgöző báját is érzékeltetni tudja, Henriett azt is átélte, hogy a leírásban a saját anyjára ismert. Heldné így kettős áttételben szerepelt a szigeten, nemcsak dalait játszotta; alakját, jellemét, szelíd tisztaságát apróra elmesélte Blanka. Róla vagy Heldékről nem számolt be, se Temesnéről, csak Irénről és Bálintról, a fiút szintén megtette testvérének, ez egyszerűbb volt, mint megmagyarázni, ki ő, a sziget nem ismert férfi barátot, csak egyetlen értelemben. Blanka anyósa, aki kemény és sose panaszkodó öregasszony volt, de éppúgy tele mindenféle testi bajjal, mint más öregek, vágyva gondolt a nagy orvosra, a professzorra, aki ott él abban a távoli országban, és nincs olyan betegség, amit meg ne tudna gyógyítani. Az öregasszony és fia világképe szerint asszonynak nem illett pénzt keresnie, a folyton dolgozó Irén átváltozott hát az ábrázolásban karitatív munkát végző jósággá, még vallásos is lett, sokkal vallásosabb, mint valójában, majdnem bigott, végül olyan kerek és tökéletes, hogy az öregasszony néha azt gondolta, ki kellene segíteni a hazájából valamiképpen, és hozzáadni a kedvenc unokaöccséhez. Blankával is nagyon meg volt elégedve, Irén még kiválóbbnak és hibátlanabbnak látszott. Henriett hallgatta, Blanka mit beszél, és bámult, hogy sem az öregasszony, sem a fia nem veszi észre, hogy valami baj van vagy lehet Blankával. Csak elszörnyedt, mikor egyszer ismét ott volt közöttük, a cselédek a lépcsőn kuporogtak, ahogy szoktak, az öregasszony
lábánál, Blanka férje akkor jött haza a törvényszékről, még feketében volt, ahogy a tárgyalást levezette. A pálma meg se rezzent a képtelen hőségben, a Henriettek ott hevertek lehunyt szemmel a kertben, alig emelkedett a horpaszuk. Blanka ráhajtotta arcát a pálmafa törzsére, és azt kiáltotta: „Hó! Jég!” Könnyű szó volt, a cselédek felkapták, mint egy narancsot, dobálták egymás felé, az öregasszony is felkapta, kacagott, és ő is azt kiabálta: „Hó! Jég!”, mintha valami sportmérkőzésen buzdítaná a játékosokat. Blanka kihajolt a mellvéden, és belekiáltotta a tengerbe: „Katalin utca! Katalin utca!” Ez nehezebb volt, de azért ezt is ki tudták mondani. „Katalin utca!” – mondta Blanka férje, és kacagott, büszkén nézett Blankára, aki ilyen kedves és mókás dolgokkal szórakoztatja őket egy ilyen meleg délutánon, és láthatólag maga is annyira mulat anyanyelve buta, semmit nem jelentő szavain, hogy csorog az arcán a könny.
Gyakran járt otthon, ezért sokan irigyelték. A hazatérés nem mindenkinek sikerült, s akik kimaradtak belőle, haragudtak azokra, akik annyiszor látogattak vissza, ahányszor csak akartak. Henriett eleinte megpróbált mentegetőzni, elmondani, milyen boldog volt abban az otthonban, milyen tudatosan gyűjtötte már gyerekkorában is a házukhoz, létformájukhoz kapcsolódó emlékeket, ám érvei nem tudtak meggyőzni senkit, hát abbahagyta a magyarázkodást. Úgy látta, egyik-másik társa úgy néz rá ilyenkor, mint a kék zseblámpa világosságában a Katona. Ez annál inkább riasztotta, mert egy idő múlva azután, hogy ő megérkezett, maga a Katona is megjött, ott járt-kelt a közelében: kezdetben szinte megszokhatatlan volt a jelenléte, utóbb se problémátlan élmény. Mikor a Katonát először megpillantotta, úgy megijedt, hogy futni kezdett, csak később higgadt le annyira, hogy felfogja: itt nem bánthatja már, de nyilván nem is volna szándékában. Sokszor találkozott vele, később rájött, miért bámul utána, miért követi. A Katona mindenkit elfelejtett, csak Henriett arca maradt meg az emlékei között, és ez az arc, bár rémítette és iszonyította, de vonzotta is a Katonát, mert elviselhetetlen volt az egyedüllét, és Henriett volt az egyedüli ismerőse. Gyakran meg is szólította, de mindig úgy beszélt hozzá, hogy elébe feküdt, két karját előrenyújtotta, rátámasztotta az állát, s így alulról felfelé pillantva esdekelt: mondja meg neki, hogy találhatná meg mégis a családját. Henriett csaknem mindig úton van, régi otthonában tartózkodik vagy a barátait keresi fel, nyilván tudja, hogy megy ez. A lány nem felelt, elszaladt a Katona elől, hogy ne is lássa. Ő volt az egyetlen, aki megmondhatta volna a Katonának, merre és hogyan visz hazafelé innen út, de nem mondta meg; akármennyit könyörgött is neki. Nem ellenőrizte senki, mennyi időt tölt távol, apja-anyja sose kérdezte, merre jár. A hely szokásait, törvényeit kezdettől fogva magának kellett kitapasztalnia, ez mindjárt csalódás volt, hiszen Held vagy Heldné egész életében megkönnyítette számára a dolgok felismerését. Sokáig deprimálta, hogy elképzelései nem igazolódtak érkezése után, rettenetes volt például a
szüleivel való első találkozása, amelyet annyiszor színezett ki magában. Mikor megérkezett, meg se kísérelték, hogy megértessék vele, milyen formák között folyik majd ezentúl az élete, először, mióta a gyerekük volt, elmulasztottak tanácsot adni neki, pontosabban végig se gondolták, hogy talán útbaigazításra szorulhat. Bár várták, érkezése amúgy is kínos zavarba hozta őket, hisz éppen nem is együtt voltak akkor, hanem külön-külön, Held is, Heldné is a saját szüleivel. Heldné játszott, Held valami miatt sírdogált, mikor Henriett megjött. A lány nem is ismert rájuk, azok ismerték meg őt, s a boldogság és az alakváltoztatás izgalmai közt egyiknek se jutott eszébe, hogy bármit is elmagyarázzon Henriettnek. A többféleség, amelyre Held és Heldné állandóan képes volt, olyan abszurd élményt jelentett, amely kizárta, hogy mindig mellettük kívánjon lenni, mint valamikor, s néhány kísérlet után elriasztotta a közelükből. Szülei, ha őhozzá beszéltek, mindig azok voltak, akiknek ő ismerte őket, ám ha saját apjuk-anyjuk kereste meg őket, vagy maguk kívánkoztak hozzájuk, tüstént hadonásztak, zajongtak, testük is megváltozott. Held, aki olyan kevés beszédű, csendes ember volt, hirtelen pityeregni vagy hahotázni kezdett, hülyeségeket beszélt, és nagyapja, akinek rendes körülmények között Henriett nagyon megörült volna, olykor megfogta a fogorvost a csuklóinál és meglengette, Held ilyenkor visított a gyönyörűségtől, Heldné meg azonnal eltaszította Henriettet, ha meglátta a saját szüleit, kiáltozni kezdett: „Mamó! Mamó!”, tapsolt, forgott, néha csak leguggolt, s ravaszul nevetve eltakarta az arcát, úgy lesett rájuk, azok harsogó nevetése közt, az ujjain át. A felnőttek, akik házasokként és mint gyermekek szülei kerültek ide, mind képesek voltak erre az alakváltoztatásra, amelyet Henriett elviselhetetlennek érzett, s bár tudta, igazságtalan, voltaképpen rossz néven is vett. Mikor észrevette, hogy Heldné nem mindig a Katalin utcai házat keresi fel, ha haza vágyódik, hanem gyakran azt, amelyben ő maga volt kislány, akárcsak Held a saját, más városban fekvő, régi otthonát, és olyanokat is meglátogatnak, akiket Henriett sose látott, elszomorodott, sőt féltékeny lett. Később lehiggadt, s ahelyett hogy sűrűn kereste volna a szüleit, félrehúzódott. Mikor rájött, hogy felnőtt ismerősei közül egyedül a Katonának nem volt gyereke, s így ő az egyetlen, akinek arcát, lényét mindig változatlannak látja, nem úgy, mint a formájukat váltó többieket, elment Heldék, a Katona és a felnőttek közeléből haza, a régi otthonába. Házukat mindenestől felépítette, s mert hatéves korától fogva az Elekes és a Bíró ház is hozzátartozott az életéhez, felépítette a szomszédai otthonát is, végül az egész Katalin utcát a templom és a török kút között. A török kutat bomba érte a háborúban, egy távolsági autóbusz várócsarnoka került a helyébe, a Held, az Elekes meg a Bíró házat egybeépítették, szociális otthon lett a három épületből, s a kertek egyesítéséből keletkezett kis parkban padokat és nagy vászonernyőket állítottak fel. Az ernyők árnyékában öregasszonyok és aggastyánok ültek, Henriett elképedve nézte őket, mikor először arra járt. A három kert helyén a pázsit pár virágágyából kedvetlen, kevés öntözést igénylő virágok néztek rá, az öregek arca száraz volt, tekintetük fülelő. Egy ablakot figyeltek, az egyik hátsó szoba ablakát csaknem mind, ahol egy ápolónő könyökölt, bámulta az eget, nem is tekintett a leskelődő öregekre. „De hiszen ez nem igaz – gondolta Henriett. – Ez tévedés. Miért nem mondják meg nekik?” Állt egy darabig, várt, hátha az ápolónő letekint, és odakiáltja az öregeknek, hogy itt valaha az ifjúság lakott, a derű, az egészség, de nem történt semmi. Temesné ott ült egy padon, motyogott magában, Henriett látta, hirtelen megmerevszik a teste, s a mellette ülő, az ablakra figyelő vénasszony nyitott tésztásdobozából kicsen egy kekszet, ettől úgy megiszonyodott, hogy elmenekült. Akkor felépítette magának az ő Katalin utcáját, ahol nem volt semmiféle autóbusz végállomása, s amely úgy kötötte össze a templom és a török kút vonalát, hogy a szociális
otthon helyén három kapu nyílt egymás mellől, az Elekeséké, az övék meg a Bíróéké. Bement a középső ház kapuján, és ott végre otthon volt megint, ahányszor csak kívánta. Bent berregett a fúró. Nem félt a hangjától, kisgyerekként se félt, tudta, hogy abból élnek, Henriett mindig úgy gondolt a fúróra, mint egy állatra, amely állandóan hírt ad arról, hogy itthon van mindenki, és őrzi is a házat. Átment az előszobán, át a várón, köszönt a betegeknek. Benyitnia a rendelőbe voltaképp nem volt szabad, míg apja dolgozott, de azért mindig benyitott, olyan halkan, hogy sem a beteg, sem Held nem vette észre, hogy beles; állt Henriett, és nézte az apját, kezében a vizsgálótükörrel, ahogy a páciens felé hajlik s megvigasztalja: „Nem fog fájni!” Nem szólt be Heldnek sose, csak éppen meggyőződött róla, hogy ott van, becsukta az ajtót, és az anyját kezdte keresni. Néha a konyhában lelt rá, ilyenkor édességszaga volt Heldnének, mert cukor és bontott lekvárosüvegek közt hajlongott, máskor a nappaliban olvasott, vagy a zongorája mellett énekelt, néha a Held fehér köpenyeit vasalta. Henriett vele is csak pár pillanatig maradt, ha hazajött, csak míg átélte, hogy anyja is itthon van, s hogy láthatólag nem is sejti, lehet másképpen is élni, s minden alkalommal megérintette arcát, haját vagy kezét, aztán eltaszította magától, és sokáig nézte ujjai hegyét, amelyek még őrizték a megérintett test langyosságát. „Nem illik, Henriett!” – mondta ilyenkor Heldné, és nevetett, akkor otthagyta őt is, megnyugodva, és bejárta azokat a helyiségeket, amelyekben még nem volt. A hálószobában, ellenőrzésképpen, kinyitott egy szekrényt, kiemelt és helyére tett pár törülközőt, a nappaliban megnézte, megvan-e az anyja varróasztala, a férfiszobában egyenesre igazgatta a klasszikusok sorozatát a polcon. A szalonban minden alkalommal megkereste a zsámolyt a kanapé alatt, ez valami okból folyton nyugtalanította, azt képzelte, nincs a helyén, s bólintott, mikor látta, hogy a pásztor meg a pásztorlány ott állnak az arany favázba feszített goblenkép patakja két partján, a pásztor köszön a kalapjával, a pásztorlány kezében szalagos bot meg korsó. A konyhában a kredencbe nézett be, mindig megörült neki, mennyi lábasuk van, bár persze miért is ne volnának lábasaik. Ha megbizonyosodott róla, hogy minden rendben van, bement a szobájába tanulni, mert tudta, hogy míg el nem készül a leckéjével, nem mehet át sem Elekesékhez, se Bíróékhoz. Mire nagyjából végzett, Heldnek is elment az utolsó betege, bejött hozzá megnézni, mire jutott. Henriett bemutatta a szószedetét, apja, anélkül hogy elővette volna a Buriánt, belejavított. „Mindig megment – gondolta Henriett –, mindent tud és elintéz. Mi lenne belőlem, ha egyszer nem volna?” Felállt, odasimult Heldhez, ezzel a mozdulattal végződött a hazatérés szertartásának első része: óvatosan megérintette az apját is, apja homlokát, kezét, mellkasát. Held nevetett, ugyanazt mondta, amit a felesége: „Nem illik, Henriett!” A lány megnézte az ujjait, hegyükön a friss érintés melegével, nevetett ő is, és kifutott a kertbe. Házuknak homlokzati része nézett az utcára, akárcsak a szomszédaiké, a Katalin utcában a Vár irányában húzódtak a kertek. Mind hosszúkás, elnyúlt kert volt, többnyire szabályos téglalap alaprajzú, kerítés választotta el egymástól a telkeket, embernagyságnál jóval magasabb kerítés, még az őrnagy se tudott átnézni a palánkon, pedig az szálasabb volt mindenkinél. Az ő kertjükben rózsa nyílt, csupa rózsa, s nagy üveggömbök villogtak a karókon. Elekeséknél gondosan ápolt, szenvedélyes illatú petúnia, viola- és estikeszőnyeg, az őrnagy telkén főleg hagymás virágok, s a kert közepén vén fenyők álltak őrt egy kis medence körül, amelynek közepén bronzhal tátogott, s mert sose jött a szájából víz, olyan volt, mintha fulladna. Mivel otthona voltaképpen három házból állt, Henriett, ha hazajött, a szomszédainál is elvégezte az ellenőrzést. A lány tudta, vissza kellene mennie a Katalin utcába, és a kapuajtón át megérkezni ide vagy oda, de azt is tudta, hogy neki nem szabad a kaput használnia, csak azt
a másik utat, amely a kert végén a sövény mögött vezet, s hogy a palánkon, mely házukat a Bíró és az Elekes háztól elválasztotta, leghátul a bokrok között két-két deszkából kiszedték a szeget mindkét oldalon; ha csak hozzájuk nyúl valaki, félremozdulnak, rést nyitnak, s őt azon a résen át várják azok, akik ott várnak rá a kertekben. Félrenyomta előbb a Bíróék telke felőli deszkákat, átsiklott. Bálint ilyenkor mindig ott állt a kertben. Henriett sose mondta meg neki, milyen furcsa tud lenni irreális alakjában, milyen ősz, korán görbülő hátú, sovány; voltaképpen sose zavarta a tudat, hogy ismeri Bálintot majdnem ötvenévesnek, hiszen ha hazajött, őt mindig az igazi Bálint várta, a huszonkét esztendős. Most náluk ellenőrizte, rendben van-e minden, Bálint kísérte némán. A kertben sosem volt változás, a bronzhal csillogott, csillogott a víz is, a fenyők sötéten meredtek, nem zölden, majdnem feketén. Bálint nem lepődött meg rajta, hogy Henriett ilyenkor körbejár, Temesné is ismerte ezt a szokását, az őrnagy is, megszokták. A hallban, ahogy a házba lépett, tüstént megcsapta a lányt az őrnagy házának jellegzetes szaga, a bőr, a terpentin és a naftalin. Temesné ott állt a lépcső alján, bólongatott, nevetett. Henriett mindig azt érezte, azonnal látnia kell az őrnagyot, de az itteni, valódi mivoltában, mert az őrnagy, aki a pilláival igazgatja valamennyiüket, és akitől a felnőtt Temesné is úgy retteg, hogy a kezét tördeli, ha odakozmál valamit, az őrnagy, ha alakot vált, kibírhatatlanul viselkedik, a földhöz verdesi magát, mikor meglátja a szüleit, és átkozódik is, ilyenkor összemegy a keze, gyerekökle lesz, kisebb, mint a Henrietté, azzal fenyegeti az apját, amiért katonának kényszerítette. Megvolt az igazi őrnagy is mindig, ha éppen aludt is a bőrdíványon, alvás közben is olyan merev volt, olyan nem civil. „Csak katona alhatik így” – gondolta Henriett. Az őrnagyot is megérintette ilyenkor, arca, ajka, szeme, szemhéja langyos volt annak is. Bálint mindig követte türelmesen, míg elvégezte körjáratát a szobákon át. Az ebédlőben megvolt mind a kilenc szék hiánytalanul, a hátukba préselt képeken ott szüreteltek a lányok, puttonyaik tetején óriási fürtök gömbölyödtek. Az őrnagy házában nem volt más asszony Temesnén kívül, az őrnagyné hamarabb meghalt, mintsem Henriett a Katalin utcába került volna, hajdani szobájában mindig megtorpant a lány, Bálintra nézett, tűnődött, mondjon-e neki valamit, aztán úgy döntött, nem teszi, hisz úgysem értené. A szalonon csak átfutott, nem szerette a szalont, ahol sose fogadtak vendégeket, ablakot is alig nyitottak, s mindig fojtó volt a levegő, Bálint szobájában időzött inkább, a kották és orvosi könyvek között, ahol a keskenyebbik fél falat szinte egészen elfoglalta az őrnagyné portréja, állt és mosolygott a vékony fiatal nő a festményen, háta mögött természetellenesen nagy darab ég, lába alatt pázsit, a gyermek Bálint hozzásimult a képen, rátámaszkodott a térdére. A falépcső fordulóján, a konzolon, mindig meglelte a kompótostányérját, mohón megette a pár szem meggyet, ami várta, valahányszor hazatért. Ha megnyugodott, hogy változatlan minden, felsóhajtott örömében, és indult tovább Elekesékhez. Az út visszafelé ugyanarra vitt. Temesné fejcsóválva nézett utánuk, mert voltaképpen illetlenség volt palánkon át közlekedni, de nem szólt, mert ezt az őrnagy kívánta így, és az őrnagy okosabb mindenkinél. Bálint is együtt ment Henriett-tel ilyenkor, az is hozzátartozott a rendhez, hogy elkísérje, és megvárja őt a Heldék kertjében, míg a lány befejezi az ellenőrzést Elekeséknél is, és magával hozza Irént és Blankát. A lány hallotta, benn változatlanul zümmög a fúró, átfutott az Elekesék házával közös palánkhoz. Itt már óriási volt a kilazított hézag, tízszer nagyobb, mint amott, ahogy hozzáért a kisujjával, ledőlt a fél kerítés, s előtte volt az Elekes ház. A palánk mögött Blanka várt rá, Henriettet megcsapta a virágok majdnem brutális illata. Blanka ilyenkor mindig sírt, ezen sose csodálkozott, Blanka gyakran sírt, mert mindig történt vele valami. Most Blanka követte őt, mint az imént a másik telken Bálint, bukdácsolt mögötte ügyetlen, fatalpú szandáljában. Henriett tudta, milyen az
irreális Blanka, eleget volt mellette a sziklán, míg előttük tajtékzott a tenger, de nem akart a szigetre gondolni, ahol az irreális Blanka él. Mentek ketten, először be a férfiszobába, Elekes bácsi ott ült a könyvespolcai előtt, feje fölött a Cicero-szobor, dolgozatot javított, fel se nézett, kopasz fején márványosan csillogott a bőre. Henriett mindig úgy örült, ha írás vagy olvasás közben találta, ha átélte, hogy látja a betűket. Elekes néni a nappaliban volt, megint díványpárnát varrt, isten tudja, hanyadikat, körötte szerteszéjjel pamut, olló hevert, a gyűszűje ott gurult a földön. Az az Elekes néni, aki az irreális Elekes bácsit vezetgeti, már sovány, mint a drót, ám ez a valódi, a párnavarró, maga is gömbölyű, mint egy párna. A nappaliban irtózatos a rendetlenség, egyetlen széknek se látszik a huzata a lomoktól. Irént minden alkalommal az ebédlőben találta, ahogy terít: Irén asztalán a leghétköznapibb uzsonna is olyan, mintha ünnep volna, fontos évforduló. Nem nézett Henriettre, nem is köszönt neki ilyenkor; míg át nem mennek Heldékhez, és együtt nincsenek valamennyien, sose szól egyikük sem, nem szól, nem köszön. Irén előtt kötény, hajának egyetlen szálacskája se rezzen, pedig hajlong, Irén az egyetlen, akinek irreális alakja nagyjából megfelel a valódinak; ha öregen, ha negyvennégy évesen is, de ugyanezekkel a lépésekkel, ugyanilyen meg se lebbenő hajjal szokott sietni hazafelé. A lányok szobájában, Irén íróasztalán, egymásra simulnak az egyetemi jegyzetek, Blanka ágya mellett összevissza dobált iskolakönyvek meg egy kiborult tolltartó. A konyha, az előszoba változatlan, a háló is olyan, mint mindig. Ha megnyugodott, hogy sehol sincs változás, elkezdődhetett az élet. A palánkrésen át most Irén és Blanka is követte, ahogy az imént Bálint. A fiú mindig pontosan ott állt, ahol hagyta. Még akkor sem beszélt, és még akkor se köszönt senki senkinek, ám mindenki tudta, mit kíván tőlük ilyenkor Henriett. Mint a háromszög sarkai, helyezkednek el hárman ők, lányok, Bálint a háromszög közepére megy, ahogy a játék előírja. Hajlik a meggyfa, nagy az árnyéka, alatta ül egy barna kislányka… Kicsi a kör, amelyet hármuk kinyújtott karjával Bálint körül alkotnak, nehéz megfordulni benne. Ezt szeretem, ezt kedvelem… Csak Henriett és Blanka énekel, Henriett, akinek a leggyöngébb a hangja, és Blanka, aki harsog. A fúró együtt zümmög a dallal, de nem nyomja el a melódiát. Kapd be, szívem, kapd be, akit szeretsz, kapd be… Bálint előrenyúl, és behúzza maga mellé Henriettet. A karok lehullnak, a két lány nem tud kört képezni ilyenkor már, csak állnak és nézik őket, ahogy összefogódzva keringenek Bálinttal. Irén hallgat, és Blanka énekel. Ha hazatért, mindig erősen sütött a nap.
Időpontok és epizódok Ezerkilencszázharmincnégy Arra a napra, amikor a Katalin utcába került, mindig azt mondta, világosan emlékszik, ami nem volt egészen igaz, mert emlékezni, saját élményei alapján, tulajdonképpen csak a hídra tudott, a csattogásra, bizonyos izgatott lelkiállapotra, néhány, az életében később olyan fontos szerepet játszó ember arcára, pár apró képre. A többit mondták neki, Heldéktől, Elekeséktől vagy Bálinttól hallotta, aki a legidősebb volt köztük, gyerekek között, és legjobban megőrizte magában, ami történt. Mondat is csak egyetlen maradt meg benne hitelesen igaznak annak az
érkezésnek a napjából, hisz Henriett csak hatéves volt, mikor felköltöztek vidékről Pestre, a többi, akkor elhangzott szót, részletet a felnőttek és a többi gyerek emlékezete tartotta fenn. A költözködés izgalma, a rendetlenség, amely megelőzte, olyan szokatlan valami volt a házukban, hogy az például örökre rögzült. Hogy a nagyszüleit, akikkel azelőtt gyakran találkozott, ott kell hagynia, nem jelentett a számára semmit, Henriett nem tudta, mi az, hogy elválni, bár látta, hogy szüleinek nem kis gondot okoz ez, s hallotta, amint egymást vigasztalják, hogy azért gyakran meglátogatják majd az öregeket, és őket is meghívják magukhoz. Az, hogy Pestre jönnek, hasonlóképpen nem mondott neki semmit, saját szülőhelyét is felületesen ismerte, a főváros képe nem kecsegtette. Henriett kisgyereknek is komoly volt, Heldék csodálkozva nézték, milyen különösen szomorú lesz, amikor elkezdik a költözködést. Held is, Heldné is vidámabb volt kicsi korában, s valamikori emlékeikből úgy rekonstruálták, hogy a gyerekek örülnek, ha a ház fel van dúlva. Ám Henriett tanácstalanul állt, mikor a hurcolkodás megindult, olyan kétségbeesett izgalommal nézte a munkásokat, hogy Heldné a legnagyobb munka közepén leült vele, és magához szorította némán tiltakozó testét. A bútorok egymás után mozdultak el a helyükről, átmenetileg megálltak a kapualjban, vagy egyenesen átúsztak minden helyiségen, és tüstént az utcára kerültek, a teherkocsi tetejére, a szobák közepén nagy bőröndök voltak, hasas kosarak, zsúfolásig tele apró tárgyakkal. Iszonyította ez a látvány, pedig tudta, hogy ha elmennek innen, nyilván mindent magukkal visznek, ami az övék. Apja nem tudott foglalkozni vele ezen a napon, túl sok volt a szaladgálnivalója, a költözködésre ilyen váratlan reakcióval válaszoló Henriett gondja teljesen Heldnére maradt, aki aggódva gondolt rá, milyen lesz majd a pesti élet ennek a gyereknek, akinek olyan jó helye volt itt, szerette a házat, az utcabeli pajtásokat, a környéket: Henriett boldog volt ebben a városban. Feleslegesen aggódott, Henriett később elfelejtette hajdani szülőhelyét, s mikor nagyobb lány korában újra látta a filmhíradóban, inkább csak szülei izgalmából ismerte fel főépületeit, jellegzetes szobrait. Hogy a holmi elszállítása után anyja magukra hagyta őket, előreutazott, hogy ő apjával két napot a helybeli szállodában töltött, nyilván azért mosódott el benne, mert Held ritkábban volt vele, mint az anyja, s ha mégis, az együttlét annyira boldogító volt, hogy még a szálloda idegenségét vagy az éttermi étkezéseket is meghitté, csillogóvá tette. A vonatnak, mesélték neki, már örült, ezt el is tudta képzelni, hisz minden utazás azt jelentette, hogy különleges és csak pályaudvarokon kapható buta ajándékkal indítják útnak; Held akkor egy automata vastyúk oldalába dobatott vele pénzt, s húzatott ki magának az automata fiókjából egy cukorkával töltött fémtojást. Henriettnek szép és értelmes játékai voltak, számára a torz és jelentéktelen bazáráru volt a kellemesen izgalmas meglepetés. A hídra már emlékezett. Mikor először futottak át hídon Budapest felé, megijedt. Ez volt az első hosszú utazása, olyan, ami közben folyón keltek át, most érzékelte első ízben életében, hogy víz felett járnak a vonattal. Már messziről látta felbukkanni a folyót, aztán ráfutottak a hídra, és a traverzek között csörömpöltek előre. Felsikoltott, sírni kezdett. Nem a víztől félt, fel se tudta fogni, hogy a híd leszakadhat, a zaj rémítette meg, a csattogás, amely a híd előtt még nem volt, és a híd után azonnal megszűnt. A következő folyó előtt Held lefektette az ülésre, és még mielőtt ráfutottak volna a hídra, rászorította két kezét Henriett fülére. Apja tenyerei közül pislogott ki, fületlen, feszült arccal, de akkor is iszonyodott és potyogott a könnye, pedig a két tenyér nagyjából kiszűrte a zajokat. A Vízivárosba, az új lakáshoz, Pesten is át kellett jutniuk a Dunán, és bár a kocsi, amivel jöttek, nem csattogott, Held a biztonság kedvéért itt is befogta a fülét. Henriett, mikor később, már nagyobbacska korában beszéltek neki erről, egyszer odament a tükörhöz, és megnézte magát betapasztott
füllel. Mindjárt elkapta a kezét, volt a mozdulatban valami groteszk, de félelmetes is. „Ilyen a rettegés – gondolta Henriett –, egy arc, amelynek a rémülettől már nincs is füle.” Hogy Bíróékról hol, mikor került szó legelőször, arra nem emlékezett, pedig ezt a nevet is úgy őrizte magában, mint valami alapélményt, nyilván Held beszélhetett róluk mindjárt azután, hogy a Pestre való költözködés terve felmerült. Henriettnek nem mondott semmit ez a szó, hogy világháború, bár tudta, hogy apja katona volt, a Held és az őrnagy közti öszefüggéseket jóval később értette meg, eleinte csak annyit, hogy a szomszéd házban apjának jó barátja él, és milyen kellemes, hogy éppen mellette sikerült házat venniök. Az őrnagy és Held barátságát, az érettségi után azonnal a frontra vonuló Held szokatlan katonai tehetségének és bátorságának jelentőségét, amely felhívta rá Bíró hadnagy figyelmét, sokkal később tudta csak rekonstruálni, s míg nem jöttek a negyvenes évek, nem sokat törődött azzal sem, hogy az apjának milyen kitüntetése van. Később az arany vitézségi érem szimbólummá vált, a lét falába vert szöggé, mely valamennyiük életét és biztonságát tartja, és ha egyszer enged, akkor lezuhannak valamennyien. Elekesékről nem hallhatott abban a régi városban, mert róluk Held se sokat tudott még akkor, hogy a költözködés terve felmerült, legfeljebb amit Bíró mesélt el neki, aki a házkeresést bonyolította le a számára, mikor úgy döntött, Pestre költözik, s akivel a háború után is fenntartotta a barátságot. Bíró mondta el, ki lesz a másik szomszédja, és mennyire örül neki, hogy ezentúl egymás közelében élhetnek. Erre Henriett nem emlékezett, ezt is csak később mondták el neki; arra azonban, mikor a kocsi befordult a Katalin utcába, már igen. Látta a templomot, a templom előtt egy nő szobrát, a nő keréken állt, és látott egy szűk utcát, amelyben csak az egyik oldalon emelkedtek házak, a másikon nem volt épület, csak vastag derekú, alacsony hársfasor, melynek közein átcsillant a Duna. A házak mások voltak, mint amilyenekhez ő szokott: nyurga, zárkózott műemlék házak a Várhoz tapadva, amiről még nem tudta, micsoda, de megcsodálta, mert olyan volt, mint egy rajz a mesekönyvében. Az utca legvégén állt egy kis épület, erről fogalma se volt, mi lehet, ahol eddig éltek, európai közkutat se láthatott, nem hogy törököt. Kora nyár lehetett, mert a hársfa virágzott, Henriett felfigyelt a szagára. Mikor beléptek az új ház kapuján, benn találta az anyját és Margitot. Apja elengedte a kezét, Henriett Heldnéhez futott. Olyan heves boldogságot érzett, hogy nem szólt neki a hídról, pedig még benne volt az élmény, ám a csoda, hogy házuk van megint, még szebb, még tágasabb, mint a régi, hogy Margit is megvan, és ő ismét anyja közelében lehet, elragadtatta. Aztán megszakadt az emlék, és másutt folytatódott, de még mindig ugyanazon a napon: anyja ott állt a kapubolt alatt, már nem volt mellette Margit, hanem egy idegen asszony. Ez nem lepte meg túlságosan, Heldékhez mindig sokan jártak, inkább az képesztette el, hogy a másik nő milyen meglepően gondozatlan külsejű. Az ösztönösen rendes Henriett megbámulta magára hajított, nem is egészen tiszta ruháját, alig rögzített harisnyáját. Ami ennél is jobban megdöbbentette, az volt, hogy mikor visszament a lakásba, azt látta, hogy a szobájából, az ő külön szobájából két gyermek jön ki, egy sötét hajú meg egy szőke, ott állnak, otthonosabban, mint Henriett a maga küszöbén, és mindkettő Henriett egy-egy játékszerét tartja a kezében. Ezek az arcok és ruhák már teljes élességükben rögzültek. „Itt vannak a barátnőid!” – mondta az anyja. Henriett csak állt, és nézte a barátnőket, akiknek létezéséről nem tudott, de az élmény, hogy vannak és fogadják, biztonsággal és örömmel töltötte el. Mindkettő idősebb volt nála, a nagyobbik, a barna, lassú mozgású, kecses, csöndes gyermek, a kicsi elevenebb, nagyon hasonlított a ráncos harisnyás asszonyra. A ház, amely eddig meglehetős
bizonytalanságban pörgött a friss benyomások zuhatagában, hirtelen megállapodott; mint két kariatida, ez a két gyermek tartotta a vállán, a sötét hajú meg a szőke. A sötét hajú majdnem olyan komoly volt, mint Henriett, a szőke, mint a csík. Henriett soha életében nem látott még ilyen mozgékony teremtést. Félénken, mintha vendég volna a maguk házában, a szobája felé kandikált, amelynek ajtajában ott álltak az idegen gyermekek. A barna azonnal félreállt, s letette a játékot, amelyet fogott, kivette a szőke kezéből is, letette azt is; mikor Henriett bement a szobájába, követték. Henriett rázni kezdte az állomáson kapott fémtojást, az csörgött; még nem szedett ki belőle semmit, ki se nyitotta, voltaképpen nem is szerette volna kinyitni. A tojás így volt varázslatos, hogy vastyúk tojta, és nem lehetett tudni, mi rejtőzik a belsejében. A kisebbik kikapta a kezéből, nekiveselkedett, sikerült azonnal szétszednie ügyes kis kezével, tarka cukorkák borultak a tenyerére. A szőke azonnal bekapott egyet, aztán mint aki hirtelen rájött, hogy Henriettnek is járhat valami, beledugott egy szemet Henriett szájába is, a tojást meg odaadta a barnának. Az nem vett a cukorból, sőt összeillesztette a fém fél tojásokat ismét, visszaadta Henriettnek, a kicsire meg rászólt: „Az övé.” Ezt sokszor elemlegették neki, ezt a jelenetet, amely mindhármukra jellemző volt, azt is, hogy felnevettek a felnőttek, akik a másik szobából figyelték őket, s akikhez most már egy kopaszodó, szemüveges, bajuszos férfi is csatlakozott, a rendetlen ruhájú férje. Heldné dicsérni kezdte a barna gyermeket, milyen jól nevelt kislány, annak meg se moccant az arca, ellenben a szőke úgy mosolygott, mintha őt magasztalták volna. Heldné újra szétnyitotta a tojást, tányérra szórta a tartalmát, s odaadta Henriettnek: kínáljon. Henriett tulajdonképpen nem szerette a cukrot, semmit, ami túl édes, a tojásban azt csodálta eddig, hogy nem volt feltétlenül szükséges nyalánkságnak felfognia, s most szájában a csípős édességű valamivel, amit a szőke belekényszerített, elkezdett körbejárni a tányérkával. Anyja nem jelölte meg, kit kell kínálnia, úgy érezte, akkor hát a felnőtteket is. Mikor megindult feléjük, csengettek, Margit kiment ajtót nyitni, és akkor egy férfi jött be, aki egyenruhát viselt, és vele együtt egy nagyon elegáns, vörös hajú asszony, meg egy harmadik gyermek, egy fiú. Ez volt a legidősebb mindnyájuk között. Henriettet sodorta az iménti utasítás lendülete: mikor az egyenruhásék beléptek, őket is megkínálta cukorral. Most sokan voltak a szobában, és mindenki ismerte egymást, Held és az egyenruhás összeölelkeztek, az ápolt, vörös hajú asszonyt úgy hívták: Temesné. Ezt az epizódot és azt, hogy a vendégeket kínálgatta, csak elmesélték neki, amire magától is emlékezett, az volt, hogy a fiú és a két lány egyszer csak eltűnt mellőle, kisurrantak valami olyan kijáraton, amelyet Henriett nem ismert, hiszen még körül se nézhetett az új házban. Margit konyakospoharakat szedett ki a kredencből, a felnőttek leültek beszélgetni, ő meg csak állt, a figyelem most nem irányult rá. Margit egy idő múlva kivezette, azt mondta, menjen a többiek után játszani, a gyerekek már bizonyára várják, és megmutatta neki a kerti lejárót. Akkor meglátta a kertjüket, amelyben rózsa nyílt, s amelynek közepén ott állt a három gyermek, a barna, a szőke meg a fiú, álltak és nem moccantak az ágyások közt, egy ponton, mintha valamire várnának. Nem őt várták, ezt tüstént megérezte, mikor hozzájuk lépett nagy félénken, de hajlandók voltak befogadni; a szőke megfogta a karját, rángatni kezdte, nem rosszaságból, barátkozásból. A barna megkérdezte, hogy hívják, hány éves. Henriett bemutatkozott. – Én Irén vagyok – mondta a barna. A kicsi nem szólt, csak mosolygott, később azt mondta, neki nincs neve. Elhitte, csak csodálkozott.
– Blankának hívják – mondta a fiú. – Hülye. Nézte riadtan. Blanka forgott, és úgy nevetett, mintha bókot mondtak volna neki, aztán a fiúra mutatott, és azt énekelte: Bálint. – Na, elég volt – mondta fiú. – Játsszunk, vagy elmentek haza? Henriett állt a locsolócsapnál, és nézte őket, ahogy hirtelen széthussannak, mint a pillangók. Valami komplikált fogócskát játszottak, Henriett sose tudott jól futni, félénk is volt, ügyetlen, a szőke meg, mint az ördög, fürge és szemtelen is, elgáncsolta a fiút, ha az majdnem elérte, fel is horzsolódott a térde, ahogy elesett. Mikor felállt, nagyot húzott a szőke fejére, a szőke visított. A nagy, a barna szépen szaladt, kecsesen, Henriett csak állt és nézte, hogy soha nem lehet elérni. Nem tudta, mit érez, sokkal később tudta volna csak megfogalmazni, de sokkal később már nem élt. A játék éppoly váratlanul ért véget, mint ahogy elkezdődött, szinte lendület közben, ahogy a gondolat eléri az ember tudatát. A fiú hagyta abba, megállt, és miután nem volt kit kergetniük többé, megállt a két lány is. – Ez is játsszék – mondta a fiú, és Henriettre nézett. – Ez az ő kertjük. – Átmehetünk hozzánk – javasolta a szőke. A barna hallgatott. – Nem – mondta a fiú –, nem megyünk sehová, mert itt vannak apámék. Henriett is játszani fog. Nincs más neved? Rémes neved van. Azt suttogta, nincsen, és forrón szégyellte magát. Ez is megőrződött benne, ez a szégyenérzés, és vissza is tért egyszer, de fordítva, ahogy minden visszatér az időben, talppal egymásnak feszülve a friss élmény és az emlék, mint egy tükörre állított pohár tükörbeli önmagával. Akkor Kis Máriának hívták. – Na, mindegy. Gyere játszani! Ment. Folyton megfogták, s ettől olyan ideges lett egy idő múlva, hogy sírt. A fiú azonnal abbahagyta a kergetőzést, állt és gondolkozott, a barna udvariasan nézett rá, mint egy tanácstalan orvos, aki ott van még a betegnél, de tudja, hogy nem tud rajta segíteni már. A kicsi váratlanul átölelte a nyakát, ezt vigasztalásnak szánta, de rosszul esett, izzadt, goromba kis karja volt, fájt az érintése. – Valami olyat kell csinálni, amit ez is tud – mondta a fiú. – Kicsi és ügyetlen. – Meggyfát? – kérdezte a szőke. – Azt a hülye meggyfát. Nem ismerte a játékot, azok tanították meg rá. Elragadónak találta. Az ének azonnal megrögzült benne, s bár igen halk volt a hangja, pontosan énekelt, a szőke lelkesen, csengőn. A barna nem dalolt, a fiú sem. Forogtak, forogtak, ameddig tudtak, ha ő került a középre, mindig Bálintot húzta be, Bálint meg csak a barnát. Egyszer csak ráfigyeltek, hogy már nincsenek egyedül. Mint az operában, finálékor, mikor minden jelentős szereplő együtt áll a
színpadon, ott volt a kapubolt előtt a kert bejáratánál az egyenruhás ember, a vörös hajú, ápolt nő, az ő apja, a piszkos asszony, a szemüveges kopaszodó és Heldné. Heldné most megindult feléjük, s ahogy haladt, lehajolt az egyik rózsafához, beleszimatolt egy piros kehelybe, és elragadtatva azt mondta: – Itt fogunk élni halálunkig. Ez volt az egyetlen mondat, amit Henriett megjegyzett ebből a napból. Nem volt értelme ennek sem, mert nem tudta, mi az élet, és nem tudta, mi a halál.
Ugyan mit tudtok rólunk? És róla? Őróla? Semmit. Amit mégis, az felületes, lényegtelen adat, még ha igaz is, akkor sem úgy, ahogy elképzelitek. A tanúk, akik elmondhatnák a valóságot, vagy hallgatnak, vagy nem élnek. Bálint például tudja az igazságot, de Bálint hallgat, nemcsak nektek nem beszél róla, nekem sem. Blanka is tudja, Blanka mindent tud, csak egyvalamit nem, de Blanka messzebb van, mint a csillagok. Heldék, Henriett, az őrnagy halott, Temesnét viszi a maga hullámverése, úszik Temesné emléktelen ernyedésben, nagy torták lebegnek előtte a folyton görgő hullámokon, a szociális otthonban nem kap elég édességet. Temesné önmagát sem ismeri már, nemhogy ránk emlékeznék. Pedig eleget láthatott valamennyiünket, és Temesné okos asszony volt, amit nem tudott, nyilván kitalálta, kikövetkeztette, vagy megkérdezte Bálinttól. Nem volt nehéz képet alkotni házunk lakóiról, még akkor sem, mikor nem lakott velünk, nemcsak mert ott éltünk a szomszédjukban, hanem mert elég egyszerű képletek voltunk, legalábbis látszatra. Anyám olyan szép volt, és olyan elképesztően rendetlen, apám olyan komoly, olyan szigorú, Blanka olyan szófogadatlan, indulatos, én olyan fegyelmezett, udvarias. „Téged nem féltelek, Irén!” – mondta egyszer Temesné, mikor megállítottam a kapuban, és feléje nyújtottam a bizonyítványomat. Néztem rá, nekem sosem volt elég az elismerés vagy a jó szó, vártam, hogy dicsérjen, simogasson. Fogalmam se volt róla, hogy nincs ember a világon, akit ne kellene félteni. Mért nem mondta akkor azt, hogy apádat bezzeg féltem, anyádat bezzeg féltem és féltem a testvéredet is? Hallhatta a palánkon át anyám sikítozását, panaszait, ha összevesztek apámmal, hallhatta eleget apám érveit, csillapító szavát is. Egyszer mindkettőtől megkérdeztem, zavartan és tisztelettudással, ahogy mindig beszéltem velük, gyermekként is érezve, milyen illetlenség ilyet kérdezni szülőktől, hogy voltaképpen miért házasodtak össze? Nem tudom, miféle feleletet vártam, nyilván arra kerestem magyarázatot, hogy kerülhetett két
ilyen különböző ember egymás mellé, és hogy hozhattak létre egyesülésükben két gyermeket is. Megdöbbentett, mikor mind a kettő azt felelte: szerettük egymást. A szerelem, az esztelen, párokat összegabalyító, egymáshoz kergető, soha, semmiféle irodalmi műben nem volt számomra annyira hiteles, mint kettőjük házasságában, hűséges életében; a trükkös antik isten, aki megsebzi az össze nem illő halandókat, s aztán nevetve tovaszárnyal, teljesen reális figura volt a szememben, mikor később tanultam róla: egymástól különbözőbb és egymást mélyebben szerető embereket nem ismertem, mint a szüleimet. Éltem közöttük, és figyeltem őket, akusztikusan is érzékelve más-más voltukat, anyám hadaró locsogását, viháncolását vagy sikolyait, apám szépen formált, higgadt, lassú beszédét. Ez is mindegy volt, ez a még csak ilyen tekintetben is megmutatkozó kétféleség, és mindegy minden szenvedés, amelyet akarva-akaratlan egymásnak okoztak. Szerették egymást a szerencsétlenek. Az mindig, gyerekként is meglepett, mennyire félreértenek mind a ketten. Szorgalmam, ambícióm, az a kötelességtudás és önfegyelem, amely minden utamat jellemezte, kettőjük számára csak annyit jelentett, hogy én sikerültem, és tökéletes vagyok; az egyetlen, akit eredményként felmutathatnak a világnak és önmaguknak, kínos jeleneteik után. Íme, Irén, akiben mindkettőjük legjobb tulajdonságai egyesültek, aki olyan szorgalmas és pontos, mint az apja, olyan vonzónak ígérkező, mint az anyja, az egyik sutasága és a másik megbízhatatlansága nélkül. Minden sikeremet úgy érzékelték, hogy nekik kívántam örömet szerezni, s minden dicséretre méltó cselekedetem nekik szól, számukra iparkodom könnyíteni a nem könnyű életet. Néha csak elbámultam, míg ültünk a vacsoraasztalnál, Blanka többnyire agyonbőgött arccal, mert napi fegyelmezésére jobbára csak este jutott ideje apámnak, anyám egy cseppet piszkos és egy hajszállal frivolabb háziruhában, mint egy igazgató-tanító feleségéhez illett, apám agyonkefélt öltözetében, mindenkit szemmel tartva a tányérja mögül, mint a katedráról: hát nem gondolnak ezek soha arra, hogy én szeretném sokra vinni, függetlenül attól, örülnek-e neki, vagy sem? Ha valami lélektanilag kibogozhatatlan okból az az abszurd ötletük támadna, hogy én azzal teszem boldoggá őket, hogy nem tanulok, vagy link vagyok, akkor is ugyanígy iparkodnám, mint most, mert én úgy készülök a felnőttségre és önállóságra, mintha az külön pálya volna, én egyszer a magam ízlése szerint akarok élni. Egész kicsi lányként tudtam már, mi volna ez a „magam ízlése”, nem örök vurstli és munkátlanság, egy mennyország méretű cukorkabolt, én Bálintot akartam, Bálintot a Bíró házzal és azzal a csenddel, ami Bálintot akkor is körülvette, ha éppen velünk játszott, és a játék kedvéért felordított valamiért, a belső csendet, amelynek akkor, gyerekkoromban még nem tudtam nevet adni, de aminek megvolt bennem az igénye. Ha nagyon jó leszek, nagyon okos, nagyon jól tanulok, és mindig kifogástalanul viselkedem, akkor az őrnagy nyilván örülni fog annak, ha Bálint elvesz engem, és én is megfelelő felesége lehetek egy olyan nagy orvosnak, amilyen Bálint lesz, ha megnő. Ha mindig mindenki meg lesz elégedve velem, akkor az őrnagy és Temesné talán nem veszik rossz néven, hogy nálunk olyan gyakran van veszekedés, hogy anyám olyan, amilyen, hogy Blanka annyit visít, s hogy sűrűn megverik. Gyermek voltam, azt képzeltem, életem minden jelentős szereplője megmarad, és nézni fogja, amint Bálinttal élünk, és kísér is majd bennünket a hétköznapok között, mint majd az esküvőmön Blanka és Henriett, akik az uszályomat fogják vinni, hogy legalább lássanak egyszer közelről esküvőt, mert őket ugyan senki el nem veszi feleségül, hiába hiszik Heldék, hogy Henriett a világ közepe, és hiába szereti anyám nálam jobban Blankát. Hogy jobban szereti, nem volt nehéz észrevennem, pedig ha felbosszantotta, összevissza verte, nem is úgy, mint egy gyereket, hanem mint egy felnőttet, mintha a testvére volna, nem a lánya. Nem voltam féltékeny rá, magam is rendkívül szerettem őt attól a perctől fogva, hogy megmutatták nekem, és elrendeztem magamban a képtelen élményt, hogy testvérem született. Blanka ideális társ volt, apánk rengeteget kínlódott vele, míg
rákényszerítette, hogy legalább annyira megtanulja a leckéjét, hogy simán átmenjen mindenből, alakja mellett az én mindig szorgalmasan munkálkodó alakom valósággal megfényesedett. És bár örökké én voltam a példakép, akit elébe állítottak, csak kutyák tudnak olyan érthetetlen hűséggel és boldogsággal nézni valakire, akihez tartoznak, s aki nem túlságosan sokra tartja őket, ahogy Blanka énrám. Apám kimondhatatlanul büszke volt rám, s megosztva magában ezt az érzést azzal a riadalommal, hogy egyszer talán majd még én is fegyelmezni kívánom, az anyám is, de soha senki nem volt rám annyira büszke, mint Blanka. Apám kiváló pedagógus volt, se passzív, sem aktív iskolai élményeim nem hoztak a közelembe még egyszer valakit, aki olyan szenvedélyes nevelő lett volna, mint ő. Ha van ennek a foglalkozási ágnak hőse, az volt az én apám, százszor súlyosabb, igazibb egyéniség, mint én, én csak szorgalmas vagyok, képzett, és precíz munkát végzek, kifogástalanul, de bármi más munkára osztanának be, azt is kifogástalanul végezném. Apámnak az iskola nem munkahely volt, hanem templom, nem a mindennapi kenyér, hanem a levegő. Arca mindig elborult, ha igazságaira, amelyekben úgy hitt, rácáfoltak a mindennapok, voltaképpen az is zavarba hozta, ha az egyszerűbb, naivabb tételek nem álltak: a nyúl nem volt gyáva, a róka nem csalafinta. Később, magam is tanárként, egyszer csak rájöttem, miért nem vesztette el egyszer sem a türelmét nyugtalan otthonában. A nevelő, aki örökre ott munkált benne, voltaképpen örült a feladatnak, hogy azt a csepp agyat, amellyel szép anyám rendelkezett, megtöltse valami tartalommal, s rászorítsa, mint egy elemistát, hogy ne csak becsavarja, hanem mossa is meg időnként a haját, és ne járjon takarítatlan cipőben. Nem erről akartam beszélni. A dicsérő lapokról. Akkor még benn aludtunk a hálóban a szüleink mellett, csak későbben kerültünk Blankával külön szobába. Csak a kislámpa égett az éjjeliszekrényen, annak a fényében láttam, mikor felriadtam valamitől, hogy apám jár-kél a szobában, fiókokat húzogat. Anyám fiókjaiban mindig elképzelhetetlen volt a rendetlenség, tulajdonképpen csak Blanka meg én sejtettük, mit hol tart, mert szerettünk fiókokat nyitogatni, és mindig találtunk is valami feldúlót, ismeretlen rendeltetésűt, izgalmasat. Anyánk, aki tudta, hogy apánk nem szereti, ha bármi is elöl van, apám közeledő léptei zajára bedobta az első sublótba vagy polcra, ami kinn hevert valahol, nem a helyén, s azonnal elfelejtette, hová tette. Mikor szüksége lett volna rá, persze nem találta, mindent a földre rámolt, gázoltunk a kiszórt lomokban, többnyire olyankor, mikor már éppen indulniok kellett volna valahová. Apám korholta, magyarázott neki, kérlelte, mi meg mint két egér osontunk köröttük, s ha anyám tudott volna úgy viselkedni, ahogy apám tanítványai az iskolában, vagy akár Blanka, ha megbánást mutat, ha – hiszen mindig csak erre várt – igazat ad neki, apám tüstént megenyhült volna. Ám anyám képtelen volt elfogadni apám nevelői attitűdjét, vagy a szeme közé nevetett, és közölte vele, ő felnőtt, ha nem tetszik, ahogy a háztartást vezeti, tartson mellette ügyesebb személyzetet, mint Róza, lám, az őrnagyéknál Temesné lát el mindent, és Heldnének milyen nagyszerű segítsége Margit, vagy pedig elkezdett kiabálni rá, hogy elviselhetetlen a rendmániájával, és akkor kezdődött az egymást gyilkolás színdarabja, amelynek szereplői közül az egyik sikoltozott, hadonászott, a másik érvelt, bizonygatott, mi meg, mint egy érdeklődő, néma kórus, csak néztük. Végül valamelyikünk mindig megtalálta azt, amit kerestek, és akkor elindulhattak, és látszott a válluk tartásán, ahogy egymás mellett lépegettek, hogy azért voltaképpen nem számít, ami történt, a vihar elmúlt, és apánk talán még boldogtalan is volna, ha elérte volna a célját, és ezentúl csak Blanka maradna, akit idomítani és nevelni kell otthon, és nem volna egy kisgyerek betörésénél fontosabb és nehezebb feladata is. Azon az éjszakán inggombot keresett. Megnézte minden elképzelhető helyen, járt-kelt az éjjelilámpa fényében, már tudta, a varrófiókba hiába nyúl, ott levélpapír van meg egy
fülevesztett kis csésze, amit meg kellene ragasztani. Felültem, néztem őt, nem vette észre, csak járt. Anyám arcát nem láttam, csak meztelen vállait, hátát, szép volt, és még alva is elégedett. Keveset tudtam a szexuális dolgokról, de azt akkor is éreztem, hogy éjjelente tudnak egymásnak valami olyan boldogságot adni, ami tömörebb és súlyosabb, mint a nappal keserűsége. Blanka aludt, alig látszott valami az arcából. Nem tudom, miért éreztem iránta olyan heves szánalmat és szeretetet, mint sem azelőtt, sem azóta életemben, ma sem, mikor tudom, miben és hogyan él, és mit jelenthet számára, hogy nem lát. Talán az éjjel tette, a csend, hogy megsejtettem, milyen magányban élhet voltaképpen, és milyen súlyosak lehetnek lehajtott fejében a gondolatok. – A konyhában – suttogtam végre, mikor újra elkezdte átvizsgálni a hálószoba egyszer már végigkutatott fiókjait, s összeszorult a szívem, mert tudtam, mennyit dolgozik és milyen fáradt lehet már –, a konyhában, a mérleg serpenyőjén. Leeresztette az inget, amelyet ott tartott a bal kezében, rám nézett, némán bólintott néhányat. Nem dicsért meg, amiért segítettem neki, nem szólt semmit, nyilván nem akarta zavarni az alvókat, egymásra illesztette a két tenyerét, és ráhajtotta az arcát, így jelezte, hogy aludjam. Nem aludtam el, vártam, hogy visszajöjjön, féltem, Róza este megtalálta kinn az inggombokat, máshová tette, és akkor hiába jár. De nem. Mire visszatért, ott volt a markában a papírlapocska a ráöltögetett inggombokkal, apám tűt, cérnát keresett, nekiállt varrni. Kikeltem az ágyból, nem szóltam én se semmit, odamentem hozzá, kivettem a kezéből az inget és a tűt. Állt mellettem, és nézte, míg dolgozom, nagyon kicsi voltam még, de nagyon ügyes, ugyanolyan rendes, pontos, módszeres, mint ő. Kezem kis mozdulata időnként megmoccantotta az árnyékot a falon az éjjeliszekrény lámpája fényében. Csönd volt, anyám és Blanka lélegzete alig hallhatóan legyezett köröttünk. Ő állt, én dolgoztam, makulátlan inge, amelyet kikészített másnap reggelre, és amelyről éppen a középen hiányzott egy gomb, úgy volt betéve mosás után a szekrénybe, villogott a kezemben. Mikor elkészültem, azt suttogta, köszöni, aztán kiment. Visszabújtam az ágyamba, ismét álmosan, nem lepett meg, hogy visszatért a dolgozószobájába, mert gyakran fenn maradt éjszaka, cikket írt szaklapokba, meg az iskolájának alkalmi verset, színdarabokat, levelet is gyakran. Meglepődtem, mikor megéreztem, hogy ismét mellettem áll, felnéztem zavartan, valami kis rossz érzéssel, talán csak nem dolgoztam felületesen? Minden balsiker kétségbeejtett, a legcsekélyebb kudarcot se tudtam elviselni. Kiment az álom a szememből. Valami papír volt a kezében. Nem értettem, mit akar, gondoltam, talán megcsókol, s végre lefekszik ő is, de nem mozdult, csak állt, tartotta a kezében a lapot, amely éppolyan irreális csillogással fehérlett a lámpafényben, mint az imént az ing. Rájöttem, valami érthetetlen okból azt kívánja, nézzem meg, mit írt, olvassam el azt a levelet vagy mit, amit a kezében tart. Nyúltam a papír után, ujjai elengedték, ráhullt a paplanomra. Akkor már láttam, micsoda, elfutotta az arcomat a vér. Apám igazgatója volt annak az iskolának, ahová jártunk, ő hozta divatba dicséretek és megrovások jelzésére az arany és fekete lapocskákat. A lapocskákat gyűjtöttük, év végén beadtuk, tanítónk összeszámolta, értékelte, s akinek a legtöbb arany lapja volt, külön jutalmat kapott, apám maga mellé állította a záróünnepélyen az iskolaudvar közepén az emelvényre, kezet fogott vele, és megajándékozta egy könyvvel. Arany vagy fekete lapocskát a szülő kérésére is lehetett adni, ha a tanuló magatartása otthon különlegesen jó vagy különlegesen
rossz volt; ha büntetést nem is, a szülők gyakran kértek valami rendkívüli otthoni teljesítmény miatt ilyen lapot a lányaiknak. Nálunk, bár igazán gyakran lett volna rá alkalom, hiszen éppen eleget kellett gyermekként is helytállnom anyám és Blanka mellett, mint egy felnőttnek, sose került erre sor, apám kényes volt a pártatlanságára. Blanka miatt már kért fekete lapocskát, miattam aranyat soha. Most ott volt a kezemben a levél, amelyet a tanítómnak címzett. „Irén lányomat álmát feláldozó, gondos munkája miatt részesítse Tanító Úr, ha maga is helyesnek látja, arany dicséretben. Tisztelettel: Elekes Ábel szülő.” Néztük egymást, ő azzal az alig-mosollyal, amelyet olyan ritkán láttam az arcán, s amely mindig megszépítette szabálytalan vonásait, én mosolytalanul, hirtelen feldúlva, közel a síráshoz. Mióta iskolába jártam, minden év végén én álltam mellette a pódiumon, velem fogott kezet, mióta iskolába jártam, minden év végén hallhattam, hogy csattannak össze a tenyerek, mikor átveszem a könyvet, és éreztem a győzelem és a siker édességét. Ez idén nem volt rá reményem, egy negyedévet mulasztottam, alig tudtam behozni a skarlát okozta elmaradást, kitűnő jegyeimmel ugyan nem volt baj, egyszerűen csak három hónapig nem voltam iskolában, és nem volt alkalmam rá, hogy arany lapocskákat gyűjthessek. Mint akinek feltépték a sebét, úgy öntött el a fájdalom, hogy most segít, csak most ez egyszer, pedig én mindig figyelmes és jó vagyok, és ha nem ő, hát én pakolok el mindent Blanka és anyám után, nekem mindennap kellene lapocskát kérnie, hiszen ha én nem volnék, szétfutna itt a ház az ő távollétében, Róza nem elég hozzá, hogy összetartsa. Anyám néha füllent, ha apám komorabb a szokottnál, és ráijeszt a hallgatásával; amit ő tett, Blankára fogja, az meg vállalja, vállalja a verést is, amivel büntetik, mert utána mindig kap valamit, almát, csokoládét, szalagot. Anyám és Blanka összejátszanak, csak én vagyok becsületes magam. – Örülsz? – suttogott apám, és még mindig ott volt az arcán az alig-mosoly. – Olyan jó voltál ma éjjel. Nem feleltem, válasznak vette, s ahogy máskor is, eloltotta a villanyt, hogy meg ne lássam, mint vetkőzik le. Még ébren voltam, mikor hallottam a lélegzetén, hogy már alszik is. Kinga alszik el ilyen átmenet nélkül, ilyen könnyen. A lélegzetek legyeztek. Boldogtalan voltam, amilyen csak egy gyerek tud lenni. A papír mellettem volt a széken, ahová éjjelre a kikefélt másnapi ruhát és a friss fehérneműt kellett tennem, utána tapogatóztam, és lesepertem a földre. Másnap bevittem a tanítómnak, kaptam érte egy lapocskát, bedobtam a zacskóba, ahol tartottam őket, minden növendéknek egyforma ilyen zacskója volt, az anyák készítették előírt minta szerint mindenkiét; az enyémet még elsős koromban az apám csinálta. Blanka, aki nagy ritkán azt játszotta unalmában, hogy engem utánzott, hogy meglátta a kezemben a zacskót, elővette a magáét. Öt arany lapja volt, az Isten tudja, hogy szerezte, még egy esztendőben se gyűjtött ennyit. Apámra gondoltam, most enyhültebben, mint az éjjel, mit kínlódhatott vele, míg öt alkalommal úgy felkészítette, hogy kiválóan szerepelt, vagy úgy a lelkére beszélt, hogy meghúzta magát, és mintaszerűen viselkedett. Blanka kirakta a lapjait, mintát formált belőlük, elragadtatva és hitetlenkedve számolta meg újra, csakugyan annyi-e. Elfutott a méreg, a keserűség, és ami alig-alig történt meg közöttünk, kiabáltam rá, mit bosszant itt engem, mit henceg a vacak lapjaival, mikor nem is tud semmit, és az egész munkája nulla, én meg az idén nem lehetek első, pedig annyira iparkodtam; nem sikerült annyi lapot összeszereznem, amennyi kellene.
Megszokta, hogy szidják, nem felelt, összeszedte a holmiját, elkotródott előlem. Aznap nem is igen láttam, átment Heldékhez, onnan kellett hazakiabálni, de nem jött. Anyánk ment érte, a fenekére vert, akkor bőgött. Rosszkedvű volt egész este, aztán egyszer csak minden előzmény nélkül felvidult, megint mókázott, rendetlenkedett, egyszer meg odasomfordált hozzám, és összecsókolt. Lefejtettem a karját, aznap este ki nem állhattam őt, pedig nagyon iparkodott, hogy megbékítsen, és valahol mélyen éreztem is, hogy ártatlan abban, ami miatt haragszom rá. Aznap még egyszer összecsatáztunk, mert mintha az ördög bújt volna bele, már meg az iskolatáskám körül piszkált, és az mindig felizgatott; akár az apám, én se tűrtem, hogy hozzányúljanak a holmimhoz, ami mindig olyan rendes és tiszta volt. Elrántottam a táskámtól, megijedt, sikított egyet, apánk ránk szólt, mi van velünk, miféle magatartás ez. Akkor végre csend lett. Anyám egy sálat próbált maga elé a tükörnél, azt nézte, milyen volna, ha ő spanyol táncosnő lenne, a haját egy nagy állófésűvel feltűzte a feje tetejére. Blanka elragadtatva nézte, mi ketten, azt hiszem, egy kicsit szégyenkeztünk apámmal. Másnap beadtuk a lapocskákat, nem érdekelt az eredmény, tudtam, hogy nem én vagyok az első. Mikor az utolsó órán mégis a nevemen szólítottak, valami őrült öröm fogott el, olyan érzés, amilyen a felnőttek világában a részegség lehet, egy pillanatra azt reméltem, megszántak, azt mondták a testületiben, nem számít, hány lapot hozott Elekes Irén, mindig ő volt a legelső, az lesz most is, megadjuk neki lapocskák nélkül is. Kimentem a katedrához. Zúgott a fülem. – Hát hogy csomagolsz te? – mosolygott a tanítóm. – Ejnye, Irén! Rábámultam. Látta, hogy nem értem, mire céloz, megcsóválta a fejét. Elébem borította a zacskóm tartalmát, amely hirtelen magától kettévált, mintha láthatatlan kezek rendezték volna el. Az egyik csoport lap elfeküdt simán, csillogva az asztalon, a másik csomón volt zsírfolt, csokoládépiszok, tinta, szakadás. Öt züllött arany lapocska hevert az én makulátlan dicséreteim között. – Véletlenül elhoztad a kistestvéredét is – mondta a tanítóm. – Ne játsszatok a dicsérő lapokkal! Egybeseperte a tiszta lapocskákat a mocskosokkal, s visszaadta őket. Kálmán Klári lett az első abban a tanévben, neki volt a legtöbb lapocskája. Az óra lassan telt, soha életemben nem telt ilyen lassan az óra. Szünetben elsőnek én mentem ki, egyenesen a Blanka osztályába. Húgom a sarokban állt, háttal az ajtónak. Szünetben se szabad kimennie, mondták az osztálytársai, megbüntették, mert megint rendetlen volt. Otthon felejtette a lapocskáit. Mentem felé. Megérezhette, hogy valaki közelít, mert visszafordult. Mikor látta, ki jön, kigyúlt az arca és elmosolyodott. Senki se tudott úgy mosolyogni, mint Blanka. Apám fegyelemre szoktatott, gyermekként se fordult elő, hogy elvesztettem volna az önuralmamat, vagy ne működött volna bennem a kontroll, mit tehetek, mit nem. Első alkalom volt, hogy az indulat erősebb volt nálam. Kimarkoltam a lapocskákat, szerteszéjjel téptem valamennyit, aztán odavágtam az arcába, a testére, a lába elé. – Hülye – kiáltottam rá –, mi az én táskám, babaház? Mit dugdosod be hozzám a koszos vackaidat? Nincs elég bajom?
Nem felelt, csak nézett rám, szemét lassan elfutotta a könny. Nem sütötte le: szemrehányóan, mélységes szomorúsággal arcomba pillantott. Összefontam az ujjaimat, mert reszketett a kezem. Akkor már tudtam, mit remélt, miért csempészte be az én zacskómba a maga dicséreteit, azt is, hogy sose figyel meg semmit, és eszébe se jutott, hogy mindegyik lapocskán rajta áll a tulajdonos neve, osztálya, és az ok, amiért a lapocskát kapta, s én semmiképpen se nyerhettem volna meg az elsőséget az ő nyomorult öt dicséretével. Álltunk egymással szemben, nem tudtam mit mondani. Az osztálytársai visítottak, egy kislány kiszaladt, hogy megkeresse a tanító nénit, behallatszott a folyosóról, ahogy kiabálja, hogy a nagyobbik Elekes ordít és szemetel. Most én éreztem meg, hogy valaki ott áll mögöttem. Blanka szeme megmondta, hogy ki, meg se kellett fordulnom, tudtam. Csak azt nem, mi lesz. – Mi történt? – kérdezte apám. – Mi van itt? – Csaltam – mondta Blanka gondolkozás nélkül, hátat fordított mindkettőnknek, és ahogy a templomban szokott, a misén, letérdepelt a sarokba. A térdeplés volt a mi iskolánkban a legnagyobb büntetés. Apám nem kért magyarázatot se tőle, se tőlem, megfogta a vállamat, mellényomott a földre, a lapocskák foszlányai közé. Állt még mögöttünk egy ideig, aztán hallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó. Soha életemben nem kellett engem megbüntetni. Úgy sírtam szégyenemben, hogy nem láttam a falat sem, nem láttam Blankát. De őt éreztem azért, mert egy idő múlva odahajolt hozzám és megcsókolt.
A lányokat Heldné öltöztette, Bálintnak Temesné segített. A ruha már nem volt idegen, napok óta abban próbáltak, maga is fel tudta volna venni, de hozzátartozott a játékhoz az is, hogy segítsenek neki elkészülni. Elekes izgatottan szaladgált egyik helyiségből a másikba, s bár a gyerekek közül eredetileg csak Henriett volt nyugtalan, a lámpaláz lassanként átragadt róla a többi szereplőre is. Mikor már rajtuk volt a jelmez, Heldné hozta a rúzst, a szemöldökstiftet, festeni már egyszerre és egy helyiségben is lehetett őket, Irén szája után közvetlenül a Bálintét. A szájára kent festék undorította a fiút, első reakciója az volt, hogy azonnal letörli, persze nem lehetett; a lányok élvezték a procedúrát. A szalonban, ahol Elekesnek az iskolájából áthozott katedrák tetejére épített színpada állt, Elekesné, Held és az ünnepelt várták az előadás kezdetét, Rózával és Margittal. Az őrnagy szeretettel nézett Elekesre, aki néha átfutott a szobán, és mintha a tanteremben volna, időnként türelemre és csendre intette a közönséget; olyan megindító volt abban az állandó igyekezetben, hogy a kiszámíthatatlan életnek stabil menetet biztosítson, ha mással nem, azzal, hogy megül minden ünnepet. Elekes egy vastag pepita füzetben sok maga gyártotta köszöntőt őrzött, az aradi hősöket gyászoló, madarak és fák napjára írt, vagy egyházi és
családi ünnepre alkalmas költeményeket, jeleneteket. Mióta Heldék az utcába költöztek, immár mindhárom házban Elekes-féle ünnepséggel köszöntötték mindegyik családtag név- és születésnapját. Aznap a százados volt soron. Mikor Elekes bevezette ezt a szokást, eleinte csak köszöntőket mondtak a gyerekek vagy valamelyikük zongorázott vagy énekelt, de most, hogy nőttek, nagyobb feladatokra is alkalmasnak találta őket, s volt, hogy egész kis színdarabbal jelentkeztek, legutóbb éppen Held neve napján, mikor – már Henriett bevonásával – a jó fogorvosról szólt Elekes színdarabja. Henriett volt a beteg szenvedő, akit a jó fogorvos, Irén, meggyógyított, aggódó szülei, Blanka és Bálint kézen fogva és egyszerre mondták el a szép verset, amit Elekes az áldozatkész gyógyítóról írt. A százados biztosra vette, most a katonasággal kapcsolatos, hazafias produkció részesei lesznek, előre elkészült rá. Gyűlölt katona lenni, boldogtalanná tette, hogy valamikor ebbe a foglalkozásba pofozták bele, de már régen leszokott róla, hogy ezt Elekessel felfogassa. Első célzásaira Elekes olyan riadtan nézett, mintha valami obszcenitást hallott volna, hát a százados témát változtatott, nem lett volna érdemes feldúlni barátja lelkivilágát olyan valamivel, amit nem tud elfogadni, hiszen ha szelíd szívébe beleférne ilyen érzés, nyilván el is irigyelné tőle, szép, árvákat, özvegyeket védő, bátor hivatását. Ezt a napot, a százados harmincötödik születésnapjának ünnepét mindenki elfelejtette később, csak Bálint nem, s Bálint tudatában sem egységesen maradt meg a képe. Az emlék gerezdes volt, mint a narancs, és életének különböző pillanataiban más-más gerezdje került elő. Az ünnepség csengőszóval kezdődött. A szereplők fenn álltak a Temesné varrta lepedőfüggöny mögött a katedrán, mikor Elekes kilépett, s ezúttal személyesen mondta el az ünnepi beszédet, ami azért volt meglepő eredményű, mert magát a századost is megindította, zavartan az ölébe pislogott. Elekes szavaiból annyi melegség, ragaszkodás, ártatlanság sugárzott, amitől elfogódott; mikor hallotta, hogy Isten áldását kérik rá, és Elekes azt kívánja, őrangyala sose lépjen el mellőle, Margit és Róza keresztet is vetett, mintha templomban volna, Held meg oldalra fordult, és megrázta a százados kezét. Elekesné izgatottan cukrot rágott, alig várta, hogy megláthassa a gyerekeit, Heldné már mellettük ült szintén, s mereven nézte a lepedőfüggönyt. Akkor hagyta ott Henriettet, látta, hogy mindkét kislánynál vonzóbb, meghatóbb, és ha nem is lehetett rábírni, hogy olyan szerepet vállaljon, amiben beszélnie kell, mégiscsak azt remélte, puszta megjelenése miatt neki lesz a legnagyobb sikere. A gyerekek hallgatták a beszédet a függöny mögött. A szavaknak semmi értelmük nem volt, dicsőség, férfiasság, becsület nem jelentett a fülüknek semmit, Bálinton kívül, aki a legidősebb volt közöttük, és leginkább hajlamos az absztrahálásra. Most azt érezte, érthetetlen, miért kell neki majd orvosnak mennie, mikor katonának lenni akkora dicsőség, izgatottan várta, hogy megkezdődjék már a játék, s legalább így, a színpadon, kikiálthassa, amit egyébként képtelenség megfogalmazni, milyen boldogan meghalna a hazáért, ha kell, s milyen gyönyörűség, hogy kardot adtak a kezébe. Irén szokatlanul, majdnem megdöbbentően szép volt koronásan. Elekes úgy érezte, ha Hungáriát játszatja vele, nem viselhet egyszerű magyar ruhát, angyaljelmez volt hát Irénen, de szárny nélkül, hosszú, redőzött, hófehér. Elekes kövekkel kirakott övet tett a derekára, s a kislány fejére aranypapírból Szent István koronáját, amelyet maga készített, és maga is ragasztott teli nagy fáradsággal hamis gyöngyökkel és színes üvegdarabokkal. Henriett, az apród, le nem vette szemét a függönyről. Még így is, hogy tudta, semmit nem kell tennie, csak ott térdepelnie az országcímerrel Irén lábánál és felnézni rá, azt érezte, rettenetesen fél. Irén is aggodalmas volt egy cseppet, mert nagy volt a szerepe, és Blanka minden szerepléskor kiszámíthatatlanul viselkedett, Irén amiatt izgult, hogy esetleg megzavarja őt a szövegében. Az egyetlen, akit inkább stimulált és
mulattatott a szituáció, és aki vígan hajlongott előre fiúruhás, gyerekkorában még tagolatlan, zömök kis testével, az Blanka volt. Haja máris kirúgta a sütést, amivel Heldné szebbé próbálta tenni sima hajfürtjeit, míg apja beszélt, folyton hadonászott, Bálintnak le kellett fognia a kezét, mert félt, hogy a puskája csövével megüti Elekest a függönyön át, aki még mindig szónokolt odakinn, aztán a felcsattanó taps után végre visszatért, átalakult szónokból rendezővé, oldalra ugrott, félrehúzta a függönyt, amely ügyesen elsiklott a két párhuzamos fal egy-egy képakasztó szögére rögzített dróton, s betakarta Elekest, mintha Lázár volna, egy türelmes és pólyáival tökéletesen elégedett Lázár. A kép, amely a színpadról a nézők elé tárult, azonnal tapsra buzdított. Irén székben ült, tekintete a közönség arcán, keze a ruhája redőin, haján ott csillogott a korona. Lábánál Henriett térdelt, a tökéletesen, majdnem természetellenesen mozdulatlan Irén térdéhez simulva tartotta az országcímert. Heldné szíve elfacsarodott, és Held is elfelejtette, milyen kíváncsi volt a gyerekek játékára, úgy szánta a lányát, akiről tudta, hogy Elekes kiváló pedagógiai ösztöne vele kapcsolatban folyton félreforog, mert hiába kényszeríti újra meg újra a nyilvánosság elé, Henriett szenved, ha szerepelnie kell, sose lesz biztos fellépése. Megszorította a felesége kezét, így, ezzel a mozdulattal mondták el egymásnak, mennyire sajnálják a kislányt, és milyen jó volna felszaladni érte és levinni a színpadról, haza, mert a gyermek fél. Az országcímer meg-megmozdult Henriett kezében, a hegyek és a folyójelző pólyák megimbolyodtak. A százados nézte Irén-Hungáriát, és elképedt rajta, hogy most már másodszor vesz rajta erőt valami érthetetlen meghatódás. Elekes sose kísérletezett semmivel, mondanivalója mindig egyértelmű volt, ha játékaiból olykor több sugárzott, nem az ő szándéka, csak a véletlen, valami kiszámíthatatlan effektus okozta. Irén ott ült azon a hevenyészett színpadon, fején a szent király koronája, lábánál egy rettegő apród, aki már holtsápadt a rémülettől, és olyan árva volt, amilyen árva nem volt még ezen a világon. Kis apródja inkább csak rontott a helyzetén, nemhogy segített volna, ott ült Hungária elképesztően védtelenül és egyedül, a százados Elekest kereste a szemével, hogy leolvassa az arcáról, észreveszi-e ő is, mivé komorult a rendezése, ám a tanítót eltakarta a függöny, csak Temesné, a mindenkori súgó látszott a bal sarokban, kezében a szöveggel. A szent korona és a rettegő apród mellett tökéletes magányban ülő Hungária látványa szerencsére nem nyomasztott sokáig, mert berobbant a függöny mögül Blanka, és a fiúruhás gyerek, kis puska a kezében, tarsoly a derekán, azonnal feloldotta a feszültséget, ahogy tömzsi testét illegetni kezdte a szűk nadrágban. A kislány ezen a napon különleges formában volt, és kivételesen nem felejtette el a szerepét. Blanka az ellenséget játszotta, Hungária ellenségét. Nem volt megnevezve, milyen égtájon él, ő a mindenkori ellenség volt, aki a hazát fenyegeti, puskáját ráfogta Hungáriára. A gyermek Blankának egyébként is éles hangja volt, most élvezte, hogy szabadon ordíthat, a felnőttek hangosan nevettek pattogó szövegén, ami egyáltalán nem esett jól Elekesnek, mert ő ezt a jelenetet, általában az egész színdarabot, komolynak szánta. Blanka becsmérelni kezdte, mindenféle aljas váddal illette Hungáriát, bejelentette, hogy elveszi a címerét, a koronáját, ráfogta a puskáját az apródra is, és Held szíve megint elszorult, és elmúlt pillanatnyi jókedve is, amit Blanka váratlan megjelenése keltett, mert Henriettnek már a szája is fehér volt; láthatólag még játékból se tudta elviselni, hogy fenyegetik. Ám akkor Irén felállt. Szépen állt fel, méltósággal, szépen is mondta a versben írt szöveget, amelyben visszautasította ellensége minden vádját, és messze hangzó hangon
segítséget kért, hogy megmenthesse pajzsát, koronáját. Minden égtáj felé elkiáltotta ezt a szót: „Segítség!”, és a százados megint azt érezte, hogy fáj a színpadra néznie, hogy irtózatos ez a játék, látnia a színpadon Hungáriát, Elekes rendezői ötletéből kifolyólag angyalruhában, de mezítláb, ahogy mindenfelé fordul, és segítségért rimánkodik. Temesné leeresztette a füzetét, Irénnek nem kellett súgni, Elekesné, akit elragadtatott lányai külseje, és egy szóra se figyelt abból, mit locsog voltaképpen Irén vagy Blanka, csak azt látta, milyen ügyesek, hangosan rágta a cukrot. Heldné feszült volt, a gyerekét nézte, nem Irént. És akkor végre belépett Bálint. Azt érezték, sose láttak szebb kisfiút, mint amilyen ő volt huszárruhában, sem ügyesebben kardot rántani. Az ő szövege is verses volt, szépen pattogott, míg megnyugtatta Hungáriát, hogy mit se féljen, mert ő harcol érte, ne rettegjen sem a pajzsáért, sem a koronáért, sem a jövőért, mert itt van ő, ha kell, meg is hal érte. Elekes a lepedő mögül látta, hogy Irén elmosolyodik, úgy néz rá Bálintra, ez meglepte, mert Irénnek csak lelkesen kellett volna néznie, ám Irén mosolygott, és csak akkor komorult el megint az arca, mikor észrevette, hogy Bálint nem látja meg, nem érzékeli, hogy rá mosolyog. Bálint mondta a szövegét, és tudta, hogy így igaz minden, az Elekes-féle verssorok pontosan kifejezik frissen született gondolatait, a készséget a hősi halálra, és a hitet is, hogy ha senki, de ő meg tudja menteni a hazát. Ám Irén nem a huszárt látta, hanem a gyermek Bíró Bálintot, akiről azt remélte, észreveszi, milyen különösen szép ma ő, koronásan, és milyen nagy lánynak hat ebben a hosszú ruhában. Bálint mást érzékelt, azt, hogy a hosszú, fehér köntösben, a csillogó köves övvel a derekán a hazája áll előtte, nem Elekes Irén, hát csak szavalt, aztán fél térdre ereszkedett, ahogy tanították, és lekoppantotta a kardját Hungária előtt. Úgy, fél térden, egész közel volt az arca a Henriettéhez, látta elnyíló száját, amely olyan volt, mintha segítségért akarna kiáltani, vagy nem volna levegője, és bár szerette Henriettet, legszívesebben felpofozta volna, mert mit tátog, mint a hal odalenn a kertben, de aztán felemelte a pillantását, és Irénre nézett. Akkor már látta, hogy ez ő, és akkor már elfelejtette apja születésnapját és a hazafias játékot, azt is, hogy mit mond, a két tekintet nem engedte el egymást a korona és a csákó alól. Bálint nem tudta, hogy Irén ugyanazt a heves fizikai vágyat érzi, mint ő, sőt azt se, hogy amit ő érez ebben a pillanatban, az fizikai vágy, hogy ez az első olyan perce életüknek, neki kard a kezében és Irén fején korona, mikor valami olyan ad hírt magáról, ami későbben definitíven megszabja kettőjük kapcsolatát. Csak azt érezte, most jó volna itt maradni Irén közelében, és nem folytatni a játékot, és nem is mondani semmit sem tovább. Ám folytatnia kellett, mert Blanka most őrá is ráemelte a puskáját, vele is elkezdett kiabálni. Leírhatatlanul mulatságos volt ezen a délutánon, Bálint felemelte a kardját, felugrott, és el akarta venni Blanka puskáját, mielőtt az rálőhetne akár rá, akár Hungáriára, és Blankának oda is kellett volna adnia neki a fegyvert, ahogy a szerepe előírta. Ám Blanka nem adta oda. Arca hirtelen megnyúlt, fehér lett az indulattól, Elekes és Temesné fojtott hangon instrukciókat kiabáltak, de hiába, Bálint akkor élete első felnőttes indulatával ugrott neki. Erősebb volt nála, kitépte a kezéből a puskát, s Blanka élesen, dühösen elbőgte magát. Elekes éppen ki akart bonyolódni a függönyből, hogy észre térítse a lányát, és figyelmeztesse, adja meg magát azonnal, és feküdjék le halva Bálint lábához, hogy az rátehesse a csizmáját a mellére, és jobbjával a kardját tartva, baljával Irén felé mutatva befejezhesse a szövegét, amelyből az ünnepelt azonnal megértheti, hogy a magyar a világ első katonája, ám nem került rá sor, illetőleg nem úgy, ahogy képzelték. Henriett egy szó, egy jajdulás nélkül előrebukott, rosszul lett a lámpaláztól.
Az előadást nem fejezték be. Henriett pillanatok alatt magához tért Heldné ölében, de a játéknak vége lett, Elekesné még úgy jelmezesen, kifestve, irtózatosan elfenekelte Blankát, Bálint és Irén ott maradtak egymás mellett a színpadon. Irén leemelte a koronáját, Temesné összehúzta a függönyt, ott álltak, elrekesztve nézőktől és mindenkitől, bűnöstől, betegtől, csak ketten. Bálint megint azt a neve nincs, iszonyatos és szégyenletes valamit érezte, amit az imént, vérvörös lett, lerohant a színpadról. Háromszor jutott eszébe az előadás később, életének három különböző, jelentős pillanatában, utoljára 1952-ben, mikor a fegyelmi tárgyalása megkezdődött, és faggatni kezdték. Blanka ott ült a közelében, a szoba sarkában, ő meg ahelyett, hogy a kérdésekre koncentrált volna, törte a fejét, talán eszébe jut Blanka szövege, és a káderes csak ránézett, mikor végre megszólalt, de nem azt mondta, amit vártak, hanem egy verssort: „Megtámadlak, le is győzlek, elmetélem kezed-lábad.” Legelőször Henriett halálakor gondolt a játékukra, tíz évvel későbben, mint az előadás, amikor este végre hazakerült a kórházból, és a síró Temesné odavitte a palánk mögötti székhez, hogy átnézhessen, úgy, széken állva látta meg a lányt a kavicsos úton, ott feküdt, oldalra bicsaklott nyakkal az erős holdfényben, akár Irén lábánál gyermekkorukban. Nem sokkal ezután újra felidéződött benne az egykori színpad képe. Akkor esett fogságba Budapest ostromakor, és mikor elindult a foglyok menetével, Irénre gondolt, aki a menyasszonya volt, és akinek fogalma se lehetett róla, mi történik vele ebben a percben. Ám Irén, akire gondolt, nem önmaga volt, a vékony, komoly egyetemista lány, hanem egy fehér ruhás, csillogó öves jelenség, és ott viselte a fején a szent király koronáját. Az őr nem értette, mi jár az eszében, mert hirtelen megállt, és eltakarta az arcát a kezével, és csak állt, míg tovább nem lökték. Senki se tudta, hogy most önmagát is látja már, piros ruhában, kis karddal, csákó a fején, és az őrnagyot, aki már elesett, és Heldéket, akiket elvittek, és Henriettet, akit megöltek, és hogy azon töri a fejét, ugyan hová vihették a nyilasok Szent István koronáját.
Ezerkilencszáznegyvennégy Mindig koránkelő voltam, azon a napon a szokottnál is hamarabb felébredtem. Blanka a fejére húzta a takaróját, úgy aludt, nem vette észre, hogy elsuhanok mellette. Odaálltam az ablakhoz, és néztem a kertünket és a fényt. Abban az évben véletlenül szinte minden virágból pirosat vetettünk, lángolt a kert, a korai napsugár zöldesnek hatott e lángolás felett, nem aranynak. Oly régóta s olyan szenvedéllyel voltam szerelmes Bálintba, hogy eljegyzésem napjának elérkezésére támadt reakcióim kettősek voltak, nemcsak azt éreztem, milyen hevesen, felkavaróan boldog vagyok, hanem azt is, hogy azért mindaz, ami a mai napon történni fog, voltaképpen a világ legtermészetesebb dolga, mert hát mi más vége lehetett volna ennek a szinte a gyerekkor öntudatlan szakaszától kísérő szerelemnek, és persze hogy így bomlik a virág, és így illatozik a kert, és így éri az arcomat a fény, és reggelre megállt a tegnap óta csordogáló eső, hiszen ez az én napom. Az ablaktól a tükörhöz mentem, megnéztem az arcomat, amely éppúgy sugárzott, mint azon a reggelen a kert és az ég, szép voltam, fiatal és boldog. Az esküvőnkön, amikor kopottan és megöregedve egymásra néztünk az anyakönyvvezetőnél, eszembe jutott ez a perc. Cigarettáztunk, arra gondoltam, milyen különös, hogy a kéz is hogy megmutatja az idő múlását, milyen nagy és voltaképpen csúnya lett az én kezem. Az olasz vendéglőbe hívtuk meg a két tanút, az egyik az én igazgatóm volt,
a másik Tímár. Mikor leültünk, először életünkben mint férj és feleség, Bálint egyszer csak elnevette magát. Nevetett fuldokolva, lihegve, a két tanú elképedve nézett rá. Tímár töltött neki, kínálta, igyék, úgy kínálta, olyan mozdulattal, mint aki tisztában van vele, elég sok mindenen ment át ez az ember, nyilván nem került ki egészen épen a hullámverésből. Az igazgatóm aggódva rám pillantott, az volt a tekintetében, nem illendő esküvőn röhögni. Lesütötte a szemét, akkor belőlem is kitört a nevetés, és ültünk az asztal két végén, és néztük egymást Bálinttal és röhögtünk. Nem emlékszem, milyen idő volt, rémlik, hogy akkor is szép.
Róza már nem volt a házban, ez bántott. Szerettem Rózát, fájt, hogy csalódnom kellett benne, Róza sokat segített valamennyiünknek, ő ápolt mindkettőnket azután, hogy megszülettünk, anyám pólyái olyan lazák voltak, hogy minduntalan kiestünk belőlük, vagy elfelejtett újra pelenkázni; ha bőgtünk, folyton azt hitte, a hasunk fáj, töltötte belénk a kamillateát, azt adott, de tisztába nem tett. Én is nagyon féltem a légitámadásoktól, de korántsem annyira, mint a felnőttek, voltaképpen mindig csodálkoztam rajta, hogy lehet olyan méltatlanul rettegni. Nehéz volt elképzelnem a halált, főleg a sajátomat. Róza annyira félt, hogy megtette, amire senki se tartotta volna képesnek, mert nemcsak hogy nálunk szeretett lenni, de rajongott az anyámért, úgy nézte produkcióit, kedélye hullámzását, mint valami boldogító cirkuszt: itt hagyott bennünket. A házból való távozása azt jelentette, hogy mindent nekünk kellett csinálnunk, azaz apámnak és nekem, míg apám nem volt katona; később, mikor őt is behívták, egyedül csak nekem. Anyánk, aki a legőszintébb jóakarattal fogadkozott, hogy hagyjunk csak rá mindent, részint nem csinált semmit, részint meg úgy, hogy több munkába került, míg rendbe hoztam a garázdálkodását, mintha nekilátok magam. Blankát ki kellett hagynunk a házi dolgokból, amennyire csak lehetett, érettségi előtt állt, s azon tűrhetően kellett szerepelnie, mert már várta az állás ugyanabban a kórházban, ahol Bálint is megkezdte orvosélete első hónapjait. Blanka képtelen pánikkal gyürkélte a tételeit, és konstatálta, hogy amit egyik nap tanult, a másikra elfelejti, nem volt szívem segítséget kívánni tőle. Az őrnagy csak az eljegyzésünkre jött meg a frontról három nap szabadságra, kinn hagyta a legényét is, tőlük Temesné vett részt az előkészületekben, Heldéktől, akiknek igazán más problémájuk volt, s akiknek már régóta nem volt szabad cselédet tartaniok, csak Henriett. Késő éjjelig fenn dolgoztunk előző nap, anyám, az álomszuszék, olyan izgatott volt, hogy férjhezmenendő lánya lett, hogy ott silbakolt velünk a dívány szélén, nézett bennünket, s néha oda-odakiáltott, mit javasolna, többnyire kivihetetlen dolgokat, ezt is olyan boldogan hallgattam, amilyen boldogan ő kiáltozta. Apám azon az estén önfeledt örömapa volt, elégedett, egy kicsit meghatott, hol Blankához nézett be a szobánkba, akit a könyvei mellé parancsoltunk, hol anyánk mellé ült le, egy percre pihenni. Mikor végeztünk, elkísérte Henriettet a Heldék kapujáig, Held bácsi nem engedte át másképpen. Az éjszaka, de akár az este is súlyos időszak volt Heldéknek, és bár Held bácsit még mindig védte első világháborús kitüntetése, nappal sem engedte túl a házukon Henriettet. Álltam az ablakban, néztem a kertet. Most már tudom, milyen pillanat volt, akkor nem sejtettem, az ember mindig későbben jön rá, hogy nyújtania kellett volna az időt, amíg szabad, amíg lehet. Nem nyújtottam, nem fogtam vissza, siettettem, akartam, múljék, kapjuk be a reggelit, fussunk misére, aztán jöjjünk haza, üljünk le az ünnepi ebédhez, ami éppen Held bácsiék miatt lett ebéd és nem vacsora, és hogy itt legyen körülöttem mindenki, akit szeretek,
mert ma telik be az életem, és ennél csak egy nagyobb nap vár még rám, mikor férjhez megyek. Kezdődjék el minden. Elkezdődött. Azok, akik ezen a napon körülvettek, részint örökre, részint hosszú időre úgy rögzültek meg bennem, ahogy akkor láttam őket, belépésük vagy jelentkezésük sorrendjében. Blanka, ahogy felnéz, ásít, aztán feleszmél, mire virradtunk, kitárja felém a karját, én odaszaladok hozzá, megcsókolom, gömbölyű, gyermekes arca csupa mosolygás. Tudtam, hogy nemcsak én, Blanka és Henriett is szerelmes volt Bálintba valamikor, nem tartottam veszedelmesnek, nem is haragudtam miatta. Bálint olyan volt, hogy felkeltette az érzelmeket, ha nem akarta is: bele kellett szeretni. Az a szem, amely az arcomba nézett azon a reggelen, sem irigy nem volt, se szomorú, Blanka, ha maga lett volna menyasszony, nem lehetett volna boldogabb. Sokszor idéztem később emlékeimben a felébredő Blankát, mint ahogy sokszor idéztem a belépő Temesnét is, én nyitottam neki kaput, állt, kezében egy óriási tepsivel, nevetett, erősnek, vidámnak és megnyugtatónak érzékeltem. Temesnének minden mostani arca valószínűtlen, a síró, a rémült, az üres, a fürkésző vagy a falánk. Akkor még nem tudtam, mennyivel hamarabb meghalnak egyes emberek, mint valójában, fogalmam se volt, hogy utolsó reális képük jelzi utolsó reális napjukat. Anyám. Talán akkor láttam először, milyen, mikor összeszedi magát. Aznap rendes volt, tisztességesen megfürdött, és iszonyú iparkodással elrendezte haját és ruháját. Mikor elém lépett, és megállt, egy haszontalan kisgyerek mosolygott rám az arcából, egy nagyon kicsi lány, aki tudja, hogy mindig baj van vele, de most nézzék meg csak, milyen tiszta, milyen iparkodó. Reggelinél gyönyörűen, gondosan evett, nem mondott semmi butát, semmi meghökkentőt, mintha előre gyakorolna az ebédre, hogy el ne riassza az őrnagyot, és senkinek ne támadjon az az érzése, hogy az Elekes lány azért mégse való a Bíró fiúhoz. Apám néha álmélkodva pillantott rá, büszkén, majdnem szerelmesen. Apám szép csendessége finom derűvé oldódott ezen a napon, mikor átélhette, hogy lánya nemcsak sikeres, de boldog életnek is néz elébe, hogy mindenképpen révbe ér. Azt hiszem, apám öntudatlanul egyre várt valamit, valami égből jövő, Isten megelégedését is kifejező elismerését annak a soha nem lankadó becsületes munkának, amit végzett, s ez volt az a nap, az eljegyzésem délelőttje, mikor azt érezte, megkapta. Heldéket, ha látom, hátulról látom, mert későn nyitottam ki az ablakot, és későn vettem észre, hogy már elhaladtak a házunk előtt, Held bácsi sudár alakját, nagy szőke haját, Held néni pici, karcsú testét. Kihajoltam, kiáltani akartam nekik, siessenek vissza, el ne késsenek az ebédről, aztán mégse tettem. Takarítottam, portörlő volt a kezemben, a fejem bekötve, nem éreztem menyasszonyhoz illőnek. Soha, akárhogy próbálkozom, nem látom már, milyenek a vonásaik, csak alakjukat, ahogy karonfogva lépegetnek a Katalin templom felé, egyre távolodnak a házunktól, és ha álmodom velük, álmomban is így haladnak, háttal nekem; álmomban mindig rájuk kiáltok, de akkor se hallják, csak mennek, és végül eltűnnek a szemem elől. Bálint és Henriett egyszerre érkezett. Most már nem értem, miért éppen akkor és nem hamarabb tudatosodott bennem, hogy féltékeny vagyok Henriettre, hiszen mióta ideköltözött, nemcsak mihozzánk tartozott, de Bálinthoz is. Hogy Bálint sose verte meg, mint Blankát vagy engem, azon nem csodálkoztam, Henriett nem olyan volt, akit verni lehetett, túl csöndes, túl ijedős, mindünk közt a legkisebb. Blankát élvezet volt püfölni, lábát csípni, ráhúzni a fenekére, Henriett sosem keltett bennünk
ilyen érzéseket. Bálint engem is bántott olykor, de soha többet az után a színdarab után, amelyben huszárt játszott, még nem tudtunk nevet adni annak, miért nem jó, ha ráncigáljuk vagy kínozzuk egymást, pontosabban, miért olyan elképesztően jó, de abbahagytuk, és többé sohasem próbáltunk verekedni. Később, mikor már mind a ketten tudtuk, hogy szerelmesek vagyunk egymásba, olyan kevéssé igyekeztünk kísértésbe hozni a másikat, amennyire csak lehetett. Akkor, ahogy ott álltak előttem, Henriett arcán komoly mosolya, hirtelen rájöttem, hogy voltaképpen zavar a jelenléte. Zavar, mert bajban van, mert vigyázni kell rá, mert Bálint úgy áll mellette, mint egy testőr, és még csak nem is szólhatok ellene, mert csak vigyázzon is rá ezekben az őrült időkben. Az, hogy együtt jöttek át, logikus volt, Heldéket magam láttam elmenni, Henriettnek nem volt szabad egyedül kilépnie az utcára, Bálint nyilván becsengetett érte, áthozta. De ettől azért nem lettem boldogabb. Nem tudom, mennyire érthető, mit éreztem, mert én szerettem Henriettet. Ha nem az eljegyzésem napján érkezik együtt Bálinttal, nem is fut át rajtam semmi rossz érzés, nem reagálok a jelenlétére másképpen, csak úgy, ahogy egyébként, hogy milyen elképesztő helyzetben vannak szegények, és hogy lehetnék még kedvesebb és jobb hozzá, mert ha valakinek, Henriettnek aztán igazán nem valók az ilyen élmények. Szerettem őt, de akkor, azon a napon és Bálint társaságában valahogy felbosszantott, azt éreztem, inkább várta volna meg otthon Held néniéket, és jött volna velük együtt át, miért nincs benne annyi tapintat, hogy engedjen már az eljegyzésünk napján, ha öt percre is, de úgy együtt lenni Bálinttal, hogy nincs nálunk vendég. Ma már tudom, hogy félt, és azt is, hogy Bálint féltette. Mindegy, nemcsak a tények, az érzések és reakciók is újraélhetetlenek és megmásíthatatlanok. Henriett megcsókolt, suttogott valamit, nyilván gratulált, sokáig tartotta arcát az arcomhoz simítva, én átöleltem a vállát. Belül nem volt bennem semmi melegség, csak valami ingerült indulat. Aztán Henriett félreállt, egész pontosan mintha eltűnt volna a szemünk elől, és eltűnt apám és anyám és Temesné se látszott, aki kora reggel óta ki s be szaladgált a lakásunkban. Akkor nem regisztráltam a csepp zajt, amely a legutolsó kilépő után az ajtócsukódást jelezte, csak később, sokkal később, mikor tizedszerre, századszorra próbáltam rekonstruálni, mi is történt azon a napon, egyszer csak eszembe jutott a becsukódó ajtó és egy piros ruha, amelyet még egy pillanatra felvillanni láttam: Blanka kiterelt mindenkit, és én végre kettesben maradtam Bálinttal. Őt se láttam soha többé olyannak, mint akkor, és soha többé nem is éreztem már iránta azt, amit abban a percben. Most már tudom, hogy az volt a házasságunk és a házaséletünk, az a néhány perc, amit ott töltöttünk ketten, állva egymás előtt, meg sem érintve egymást, csak nézve egymás szemébe, engedve az ifjúság és a szerelem szigorú és fájdalmas törvényeinek, nem is moccanva egymás felé, nem szorulva semmi külső kifejezésre, gesztusra vagy tettre. Az és annyi volt az életünk, sokkal több, mint akármelyik éjszaka azután, hogy a felesége lettem. Évek óta együtt élünk, ha öleljük egymást, még jól is esik, de közben valaki, aki bennünk él, a régi Bálint és a régi Irén ott ül az ágy szélén, és mulat, mint ahogy mulatott az esküvői ebéden, zavarba hozva a tanúkat. Vajon Bálintnak eszébe jutott valamikor, ami nekem annyiszor, hogy ő voltaképpen nem a második férjem nekem, hanem a harmadik, és én neki voltaképpen a második felesége vagyok, nem az első, és nem egy nőtlen férfi és egy elvált nő kötött házasságot egymással a hatvanas évek elején, mikor végre összeházasodtunk, hanem két özvegy, akik közül az egyiknek rövid időre egy, a másiknak meg két másik házassága is volt, két özvegy, akiknek már nem volt sem illúziója, se várnivalója, csak éppen nem akart egyedül nekiindulni annak az útnak, ami a halál felé visz, és amit rossz megtenni egyedül. Ám ha időnként egymás karjaiban vannak is, meg jól megférnek egymással, azért
titokban mindegyik ráemlékezik első házasfelére, arra az igazira, arra a felejthetetlenre, arra a Bíró Bálintra, aki meghalt Henriett-tel, az őrnaggyal és Heldékkel együtt, és arra az Elekes Irénre, aki szintén meghalt ugyanakkor, az hogy tudott szeretni, annak milyen volt a mosolya, és akkor elnémul, és a másik tudja, csak éppen belefáradt már, hogy fájdalmat érezzen emiatt, hogy házastársa most az első házasságára emlékezik, és mert bölcs már és nem fiatal, nem zavarja meg a másikat az emlékezésben. Ha nagyon erős azon a napon, még bosszút is állhat rajta a maga különös módján, úgy, hogy ő is emlékezni kezd hirtelen, és elismétli magában, milyen nagy hajad volt, és most hogy kopaszodol, milyen nagy kék szemed, most nem látsz rendesen szemüveg nélkül, milyen tehetségesnek gondoltunk, s milyen jelentéktelen vagy voltaképpen, milyen kimondhatatlanul szerettelek, és most már csak az köt hozzád, igaz, hogy az aztán holtig és eltéphetetlenül, hogy azonosak az emlékeink a Katalin utcáról. Az őrnagy késett. Az őrnagy sose késett, de azok persze rendkívüli idők voltak, nem vettük nagyon szívűnkre, hogy nincs itthon tizenegyre, mint ígérte. Heldékre amúgy is várnunk kellett az ebéddel, mert mint Henriett elmesélte, valami hivatalba indult az apja, mindenféle leveleket meg okmányokat vitt, hátha segíthetne valamiképpen Henriett nagyszülein. Persze, egy hivatalban mindig várni kell. Szerettem volna, ha már megjönnek, mert ebéd után akartuk felhúzni a jegygyűrűt. Henriett csendesen tett-vett körülöttünk, akkor meg már az zavart, miért oly tapintatos, miért oson ki olyan gyakran hol ebbe, hol abba a szobába, nézi anyám díványpárnáit, mintha nem ismerné valamennyit. Tizenhat éves taknyos, azt hiszi, olyan szomjasak vagyunk a csókra, hogy nem tudunk várni, míg hazamegy? Tizenkettőig nyugodtan beszélgettünk, Bálint azt mondta, az őrnagynak a parancsnokságra kellett mennie, Blanka arról ábrándozott, útközben talán szerez valami italt, mert azzal voltunk ellátva a legkevésbé. Anyám csodálatos reggeli fegyelme még tartott, apám elővett egy könyvet, leült a Cicero alá olvasni. Temesnének dolga volt a konyhában, hívta Henriettet, segítsen, Blanka dühösen, hangosan tanult a szobánkban, ott maradtunk a szalonban ketten. Akkor már csókolóztunk, boldogan, szenvedéllyel, olyan volt a testem, mint a tűz. Henriett csak egyszer jött be, Bálinttól kérdezte meg, mit gondol, miért nem jönnek még a szülei. Bálint motyogott valamit, először nem is fogta fel a kérdését, csak mikor Henriett elsompolygott, kiáltott utána, talán valami okmány hitelesítése vagy másolása tart soká. Úgy vert a szívem, hogy alig tudtam lélegzeni, akkora diadalt éreztem, hogy egy percre vakká-süketté tettem Bálintot. Már egy óra is elmúlt, és Heldék nem jelentkeztek, csak végre az őrnagy. Az is öröm volt, bár nem értettem, miért ad olyan sajátságos módon hírt. Mert nem jött be hozzánk, nem is csengetett, hazament a saját otthonába, és átszólt telefonon, hogy küldjük haza Bálintot. – Valami van – mondta Bálint. – Hazafutok, megnézem. Rábámultam. Hazafut? Itt hagy? Most? Megőrült az apja? Henriett ott állt mellette, és mikor Bálint elindult kifelé, ment ő is. Bálint észrevette, hogy követi, megállt, megrázta a fejét. – Nem, Henriett – mondta –, te nem, csak én. Maradj itt, mindjárt jövök.
Kiment, s az a csend maradt utána, az a rossz csend, ami olyankor következik be, ha a magukra hagyottak nem értenek semmit. Én nem tudom, ki mit gondolt, én azt, hogy Bálint elment, nem köszönt, a kisasztalon vannak a gyűrűk, mikor húzzuk már fel, de ugyanakkor azt is, bizonyára valami természetes magyarázata van mindennek, talán valami meglepetést készítenek elő az apjával. Feleszméltem, hogy ma én vagyok az igazi háziasszony, közelebb mentem Henrietthez, magamhoz akartam húzni, megsimogatni, mert láttam, milyen nyugtalan. Hátralépett előlem, a kert felé figyelt az ablakon át, de nem hallatszott be semmi. Anyám önuralma véget ért. Valami szabálytalanság bontotta meg a nap rendjét, úgy érezte, talán tovább már nem is kell fegyelmeznie magát. Láttam, hogy a bal lábáról lerúgja a cipőt, majd apám pillantására kelletlenül visszabújik bele, sőt fel is áll, mert Temesné, aki annyit vett ki a szavunkból, hogy az őrnagy megjött, itt van a szomszédban, és telefonált, arra magyarázta, amit hallott, hogy nyilván Heldékkel együtt jött meg, és lehet tálalni, hát megjelent a tyúkleveses tállal, letette az ebédlőben az asztal közepére. – Olvass addig – mondta apám Henriettnek –, ne állj tétlenül. Fiatal lánynak mindig kell valamit csinálnia. Kezébe adta a Monte-Cristó-t. Temesné tovább rakodott, behozta a salátát a kredencre. Blanka kivett egy levélkét, csak úgy, a kezében, odavitte Henriettnek, de az megrázta a fejét, nem kellett neki. Csak mi ketten álltunk, ő meg én. Apám olvasni kezdett abból a könyvből, amit Henriettnek ajánlott, anyám hátranyújtotta a kezét, Blanka belecsempészte a salátalevelet, apám nem vette észre. Temesné újra eltűnt a konyhában. Bálinték csengetése mintha beleszúrt volna mindnyájunkba. Blanka volt a kapus nálunk, de most Henriett futott kinyitni. „Milyen szorgalmas – gondoltam. – Hogy siet.” És csak harmadszorra, és szinte akaratom ellenére gondoltam: „Hogy fél!” Hárman léptek be, és egyszerre mintha kiderült volna az ég, mindenki mosolygott, megelevenedett a szoba, egyszerre beszéltünk. Az őrnagy engem csókolt meg először, Bálint meg Henriett ott álltak a két oldalán, Henriett arca ragyogott, imádta az őrnagyot. Bálint engem nézett, senki másra nem nézett, csak rám. Valamit mondott a szemével, csakhogy nem tudtam megérteni, mit. Később már tudtam, de akkor már mindegy volt. – Sajnos, nem tudok itt maradni ebédre – mondta az őrnagy. – Kezdjetek neki! Elég borzasztó, de hát mit csináljak. Elmegyünk Henriett-tel, várják a szülei. Henriett elsápadt. Az őrnagy megfogta a vállát, neki beszélt. – Ne légy bolond, mit félsz. Találkoztam velük az utcán, valami jó barátjukkal akadtak össze, valami vidékivel, aki azonnal visz mindnyájatokat magához. Micsoda szerencséd van, bár Bálinték is mehetnének. Rémes ez az örökös bombázás itt. Na gyere, mert a kocsi rád vár. Én elhittem, miért ne hittem volna. Nem értettem, Henriett miért olyan különös, olyan mozdulatlan, és az jutott eszembe, akkor hát mégse vesz részt az eljegyzésemen. – Búcsúzz a menyasszonytól – mondta az őrnagy. – Siessünk.
Álltam, vártam, mi lesz. Heldék ezek szerint nem ebédelnek velünk, mert vidékre utaznak, az őrnagy sem, mert az meg Henriettet kísérgeti, alig maradunk páran. Túl sokat főztünk, holnapra is marad étel. Blanka előrerontott, megcsókolta Henriettet. Nekem kellett volna, de én csak azt néztem, Bálint itt marad-e, és mikor láttam, hogy nem mozdul el a szobából, és nem indul az apja után, akkor futottam Henriett után Temesnével, és akkor csókoltam meg. Nem tudom, milyen volt, mikor az ajtóból visszanézett ránk. Erre az arcára már nem emlékszem. Apám a fejét csóválta, anyám boldogan és felszabadultan, hogy sem az őrnagy, se Heldék nem lesznek itt, akik mindig zavarták egy kicsit, annyira ápoltak voltak, végképp kibújt a cipőjéből, elkezdett dúdolni. Blanka Temesné utasítására elkezdte átrendezni az asztalt, szedte le a felesleges terítékeket. Én Bálintot néztem, hozzányúl-e végre az ékszeres dobozhoz. Nem nyúlt hozzá, rá se nézett a gyűrűkre. – Heldéket elvitték – mondta Bálint. – Apám látta. Mindenkit elvittek, aki abban a hivatalban volt. Sajnos, Henriettnek is mennie kell. Utánuk viszi. Anyám megállt, harisnyában, ahogy bejött a hálóból, lekoppant a kezéből a papucsa. Apám elsápadt, szeme telegyűlt könnyel. Temesné megtámaszkodott a kredencben, összeharapta a száját, arcán nagy foltok gyúltak. Én csak álltam, megpróbáltam elképzelni, hogy Held bácsit és Held nénit elvitték, hogy Henriettnek is követnie kell őket – nem ment. És akkor egyszerre csak felsírt Blanka. Apám fél kézzel magához húzta, simogatta szó nélkül. Nekem is sírni kellene, gondoltam, Bálint várja, hogy sírjak, éreztem, hogy várja, egyszer, sokkal később meg is mondta nekem, mit gondolt rólam akkor, amikor látta, hogy csak állok, és nincs szemem másra, csak a két gyűrűre. De én nem tudtam sírni. – Micsoda eljegyzés ez? – zokogta Blanka. – Szegény Held bácsiék, úgy szerettem őket, de elvihették volna őket, ha már muszáj, máskor is. Nem az Irén eljegyzésén. Bálint szembefordult vele és jobbról-balról képen ütötte. Anyám felsikoltott, olyan váratlan volt a mozdulat, olyan félelmetes. Apám lesütötte a szemét, Temesné kiment a konyhába szótlanul. Én Bálintot néztem, csak Bálintot, nem tudtam megfejteni, mi van a tekintetében. Blanka akkor már nem volt a szobában.
Mikor elérkezett a pillanat, másképp, máskor és kevésbé drámaian következett be, mint elképzelte. Hogy jönni fog, tudta, ha nem is beszélt róla, csodálkozott, hogy mások nem látják ezt ugyanilyen jól, hogy az őrnagy, aki olyan okos, hogy Bálint, aki annyira szereti őt, hogy Temesné, aki annyira józan, ilyen kevéssé érzékeny arra, ami nem látszik, nem tapintható,
amit csak úgy érez az ember. Henriett sokat tűnődött rajta, míg egyik vagy másik mellette volt, beszélt hozzá, etette, mulattatni vagy vigasztalni próbálta, miért nem veszik észre, hogy ami hátra van még, az olyan semmiség, ami miatt kár az őrnagynak olyan nagy kockázatot vállalnia, a lebonyolítás, a technikai kivitel csak nem lehet olyan jelentős, mint maga a tény. Hogy nem veszi észre senki, hogy ő már halott? Nem kérdezett az őrnagyéktól semmit, s látta megkönnyebbülésükön, milyen örömet szerez nekik ezzel, s mennyire nem ébreszt gyanút a csöndessége. Mindig ilyennek ismerték, engedelmesnek, aki elfogadja az irányítást. Nem faggatta őket, hol van hát az a titokzatos hely, ahová mégsem mehetett együtt a szüleivel, mert azok váratlanul hamarabb elindultak a vidéki jó baráttal, de ahol biztonságban várnak rá, míg ő is veszedelem nélkül elhagyhatja a várost – igazán csak napok kérdése, hogy találkoznak. Ha akar, írjon nekik, biztatta az őrnagy, mielőtt kiment volna a frontra, Bálint majd eljuttatja a levelet. Henriett megköszönte, azt mondta, nem kíván írni. Heldék az utolsó hetekben minden lehetőséget végiggondoltak, s megegyeztek egy szóban, amely, ha elszakadnának egymástól, minden előzetes megbeszélés nélkül is azt jelentse annak a családtagnak, akihez eljut, hogy a többi, vagy aki üzeni, él, biztonságban van. Az őrnagy nem mondta, nem ismerte ezt a szót, Henriett hát tudta, hogy a szüleit elvitték. Sajnálta Bálintot, hogy annyit töri a fejét, mivel kösse le a figyelmét, amíg kettesben hagyja Temesnével, gyakran éjszakára is, mert néha éjjelre is a kórházban tartotta a munka. Temesné se tudott vele lenni mindig, olykor órákig sorba állt, nehéz volt a bevásárlás, neki pedig megtiltották, hogy lemenjen a kertbe, csak egy esetben volt szabad kilépnie a lakásból, hogy mikor, azt az őrnagy pontosan elmagyarázta neki, mielőtt visszament. Sosem unatkozott, sőt úgy érezte, rohan az idő. Néha idegesen az órájára nézett, amely egyre többet mutatott, alig lett reggel, máris jött az este. Ha Bálint kivételesen otthon volt, kártyáztak, beszélgettek, hallgatták a rádiót, Bálint zongorázott, összekeresgélték, mi az a társasjáték, ami kettesben vagy Temesnével hármasban is játszható, Temesné, ha egyedül maradtak, főzetett vagy tésztát süttetett Henriett-tel. Játszott vagy dolgozott, amint kívánták, egyik foglalkozás se szerzett annyi békét, mint amikor maga maradhatott, senki sem akarta a jelenlétével könnyebbé tenni számára a napot, és végiggondolhatta azt, ami több vigaszt jelentett Temesné közléseinél, az idegen nyelvű rádiónál, amelynek adását értette, de úgy hallgatta, mint ami voltaképpen nem is rá vonatkozik, hanem másokra, magánál Bálintnál is. Bálint fizikai közelségében képtelen volt másra gondolni, mint amit a fiú akart, pedig fontos volt, hogy naponta többször is legyen ideje elismételni, amiből nyugalmát és erejét merítette: a halálait. Olyan megbékítő volt a tudat, hogy ő voltaképpen természetes halállal halt meg, s nem úgy, ahogy nyilván meg fog, tizenhat éves korában; igazi természetes halállal, ahogy már más fiatal lányok is meghaltak őelőtte. Mikor Heldék a menekülés vagy túlélés lehetőségét latolgatták, Henriett csak ült mellettük, visszanézett emlékei között, és látta magát meghalni a kertben, az Elekesék kertjében, ahol állva halt meg, mint a katonák, és mozdulatlan vonásokkal, mint a bátrak. „Bálint elveszi Irént” – mondta Blanka, és fél lábon táncolt örömében, ő csak nézett rá, hallgatott, kezében a karórája, amelyet éppen vissza akart csatolni, ám megállt a mozdulata a levegőben, állt, mint önmaga festménye, kezében az idő. Csodálkozott, miért csodálkozik, mikor nyilvánvaló volt, hogy ez egyszer bekövetkezik, mint ahogy az is nyilvánvaló volt, hogy csak ő szereti Bálintot, de Bálint őt nem, azazhogy igen, csakhogy nem úgy. Másképpen; ahogy az ő életben maradásához nem elég. „Meghaltam” – gondolta akkor elbámulva. – Sokáig foglalkoztatta, hogy ez milyen egyszerűen történt,
mennyire függetlenül hadijelentéstől, törvényektől, naponta hozott rendeletektől. Apja az első világháborús kitüntetésében bízott, anyja Istenről beszélt, szerette volna megnyugtatni őket, hogy ha egyszer majd sem a kitüntetés, sem az ima nem használ, ne sírjanak nagyon miatta, mert hiszen ő már régen nem él. Valamikor, kicsi korukban rengeteget játszottak, csupa olyan játékot, ami kertben, udvaron játszható, mert a szülők azt tartották egészségesnek, ő mindig a meggyfás játékot kérte, aminek értelmetlen bája akkor is elragadtatta, mikor már voltaképpen szégyenkeznie kellett volna miatta. Bálint utálta a meggyfát, de néha belement, mindig ő került a középre, és mindig Irént hívta maga mellé, ők Blankával kétoldalt álltak, és tapsoltak nekik, amíg ott forogtak közöttük. Henriett tudta, ezen múlt minden, s mindaz, ami vele történni fog, talán még Hitler előtt eldőlt, még ott, a kertben, a meggyfa-játékkal, amelyben mindig Irént választotta maga mellé Bálint. Másodszor is némán és külső reakciók nélkül viselte el a halált, s ez azzal kecsegtette, hogy talán a végleges sem lesz nagyon félelmetes. Mikor az őrnagy áthozta a maga házába, mikor úgy tett, mintha telefonálna valakinek, s aztán közölte, valami félreértésből Heldék előrementek, ő maradjon most már nála, míg a következő autó nem indul, még csak könnybe se lábadt a szeme, pedig szenvedélyesen szerette a szüleit, és azonnal megértette, hogy elszakadtak egymástól, hogy soha többé nem látja őket már. Amit érzett, nem volt könnyekbe oldható. „Megölik őket – gondolta, mikor az őrnagy szobájában végre egyedül maradt –, végre nem félnek többé, és nem is fáj nekik semmi már, ám velük együtt meghaltam én is, mert csak ők voltak, akik tudták, milyen vagyok igazán, mikor mégis elengedem magam. Milyen vagyok olyannak, amilyennek Irén és Blanka nem láthattak soha, mert nem mertem megmutatkozni előttük egészen, hiszen folyton azt éreztem, akármennyire hozzá is tartoznak az életemhez, ők belül vannak valami körön, amin én kívül, és amilyennek az őrnagy és Bálint se láthatott, hiszen mindig úgy összeszedtem magam, ha velük voltam, mert azt szerettem volna, ha átemelnek a maguk biztonságába, és maguknál tartanak, mint egy gazdátlan kiskutyát; egyre ott kínálkoztam a magam csöndes módján előttük, mert olyan kimondhatatlanul szerettem Bálintot.” Heldék eltűnésével úgy számolt, mintha valóban elutaztak volna valahová, ahová rövidesen ő is elindul; néha az anyja előre ment, ha nyaraltak, előkészítette a szállást a Balatonnál. „Várnak” – mondta magának Henriett, és órákig eltűnődött azon, hol és hogyan találkozik velük megint. Különös módon csak a harmadik halálakor sírta el magát. Ez volt a legjelentéktelenebb halála, nem változtatott semmi tényen, nem is közölt vele újat, mégis így hatott rá, talán, mert naivabb volt a megelőző kettőnél, és éppen naivsága miatt brutális. Az őrnagy megmagyarázta neki, Temesné mivel ad jelt, mikor mit tegyen; ha a csengőszóról észreveszi, hogy az asszony kaput nyitott valakinek, és utána a kertben a szökőkútnál megállva emelt hangon a közellátási nehézségekről beszél, fusson fel az őrnagyné szobájából a padlásra, mert az, aki bejött, esetleg valamelyik szobára kíváncsi, a posta lassúságára való panaszkodás vagy a légvédelmi riadó a szenespince szénhalmai mögötti rejtekhelyet jelenti, ha viszont Temesné patikáról vagy betegségről magyaráz, akkor a kertbe kell lejutnia, a sövény mögé, amely olyan kusza volt már, mint egy bozót, és ellopakodni a saját régi kertjükkel közös, magas kerítésig. Bálint itt is és a Heldék telkét az Elekeséktől elválasztó kerítésen is kilazított annyi deszkát, amennyin Henriett átfér, tehát ha Temesné patikáról vagy betegségről beszél, a sövénysor mögött, amely egyformán sűrű és magas volt mind a három házban, Bíróéktól a saját hajdani kertjükön át el kell jutnia Elekesék pincéjébe.
Egy hete ha az őrnagynál volt, mikor csengettek, és Temesné egy ismeretlen nővel és férfival megállt a szökőkútnál. Jól látta őket a függöny mögül, a beszédüket is hallotta, a kibombázottaknak kerestek szállást. Temesné pár szóval utalt a közellátási nehézségekre, aztán közölte, az őrnagy házát mindentől mentesítették, a férfi és nő azt mondta, azért ők regiszterbe vennék a szobák számát, mert hátha egyszer, kényszerhelyzetben, mégis kénytelenek volnának itt elhelyezni valakit. Henriett felfutott az őrnagyné szobájából, ahol élt, a falépcsőn, és már indult is a padláson kijelölt rejtekhelye felé a régi hajókofferek mögé, mikor hirtelen megállt. Megállt, és elfelejtette, mit parancsoltak neki, mert onnan a padlásablakból odalátott a kertjükbe. Fentről jól látta a hátsó, a kerti lejáratot, a lépcsőn az uborkásüveget, szeméig zöldelltek a kettébe vágott uborkák, tetejükön még a kenyér, ahogy az anyja ott hagyta a napon. Hátul a két platán közt ott mozgott a hintája a szélben. A kert üres volt, a locsolatlan ágyások szárazok. Állt, és úgy sírt, hogy azt hitte, meghallják odalenn, rémülten iparkodott erőt venni magán, de csak ömlöttek a könnyei a felismeréstől, hogy uborkák és locsolókanna meg hinta realizálja számára azt, ami történt, hogy nincs háza, lakása, nincs senkije, még csak a neve sem az övé, ha kérdezik, kicsoda, Kis Máriának hívják, apja Kis Antal, anyja Müller Nóra. Mikor Bálint eljegyzésének hírét felfogta, mikor megértette, hogy nyílván soha többé nem látja már se Heldet, se Heldnét, túl brutális érzés volt, nem fogalmazódhatott meg könnyekben. Most, harmadik halála percében értette meg a tárgyak hatalmát és összefoglaló jelentőségét. Azon a napon, amikor eljött a pillanat, nem volt vele Bálint, csak éjszakára ígérte, hogy hazajön a kórházból. Az őrnagy megmondta Temesnének, pontosan úgy kell élnie, ahogy akármikor, minden olyan útját tegye meg, amelyet rendes körülmények között megszokott, Temesné hát elment beváltani az élelmiszerjegyeket. Henriett megpróbált olvasni, és hallgatta a rádiót. Temesné sokára és kedvetlenül jött meg, egy darabig némán tett-vett, Henriett már ismerte a szokását, ha Temesné szótlanul motozott a lakásban, ideges volt, feldúlt valamiért. Látta, megpróbál telefonálni Bálintnak, meg is kapja a kórházat, de nem éri el. Háromszor is kísérletezett, Henriett jól hallotta, pedig hallott közben valami mást is, méghozzá közelről, valami zajt, dübögést, puffanást, mintha nagy tárgyakat ejtenének a földre valahol. Végre Temesné bejött hozzá, és elmondta, mit vett észre, mikor a jegyekért ment. A honvédség vagy mi nyilván kiigényelte a Held házat, most szállítják el a bútorokat, kidobálnak mindent a kertbe, ő megkérdezte az őrt, aki kinn áll a kapuban, mi a tervük az épülettel, azt felelte, kötözőhely lesz, szükségkórház, tele a város ellátatlan sebesülttel a bombázások miatt. Henriett csak nézett rá némán. Csodálta, hogy ismeri őt hatéves kora óta, és ennyire nem tud a fejével gondolkozni, hogy ennyire másképpen reagálnak mindenre. Jó, érti, most majd mást kell arra az esetre kitalálni, ha a házból menekülnie kellene; ha a Held ház kötözőhellyé alakul, nyilván nem mehet holnaptól kezdve a kertjükön át Elekesékhez, végveszély esetén. Nem mindegy? Majd Bálint megmondja, mi legyen, úgyis azt ígérte, nem hagyja ebben a házban sokáig. Temesné törte a fejét, nem fogja-e fel ez a lány, mi történt, vagy annyira mindegy már neki minden, hogy alig figyel? Vigye el innen Bálint még ma éjjel, egy légitámadásba, egy belövésbe, mikor mégiscsak a szabadba kényszerül, belebukik még a fronton lévő őrnagy is. A Katalin utcában mindenki ismeri Henriettet. Henriett kiment a szobából. Mikor kiért a falépcsőre, lehúzta a cipőjét, hogy Temesné ne hallja, merre indul, felosont a padlásra, ahol aznap már volt egyszer, és lenézett. Lenn nyüzsögtek a katonák, és minden bútoruk kint volt a kertben, a rózsák közé hajigálva, egymás hegyén-hátán ágy, asztal, szekrény, szék, a fiókok tartalmát, a könyveket, a fehérneműt akkor szortírozták. Látta saját ruháit is, az iskolai aktatáskáját, életének minden jegye ott volt elébe
borítva a kertben. Held fehér köpenyei ott hevertek egy karosszéken, apja műszerszekrényét nem látta, nyilván a rendelő úgy maradt, ahogy volt. Állt mozdulatlanul, nézte múltja elemeit, arra gondolt, mindennek története van, és az, aki a tárgyak között motoz, nem tud semmit, idegennek nem felelnek a holmik. A katonák gyorsan dolgoztak, csaknem szakszerűen, senki sem dugott zsebre semmit, mindent hovátartozása szerint csoportosítottak, széket szék mellé, képet képhez, apró tárgyakat kosárba, ágyneműt, fehérneműt megint csak egy halomba. Henriett a szagokra gondolt, a párnák jó illatára, a köpenyek keményítő- és friss mosás leheletére, meg a törülközőkre, a törülközők érintésére. Minden szétbomlott, alkotórészeire vált, a ház a szeme előtt esett darabjaira, ám a darabok közt, csak annak számára felismerhetően, aki ott lakott valaha, megvolt minden, ami valaha történt, és mindenki, aki ott élt. Temesné nem kereste, azt hitte, olvas, vacsorát főzött, Henriett addig maradt odafenn, míg egészen el nem készült a lenti munka, és míg a katonák el nem mentek. Akkorra be is sötétedett, már égett a villany odalenn, hogy lement a konyhába vacsorázni. A kompótnál tartottak, mikor meghallották a csengőt, kétszer kettőt csengettek, családi jel volt, Temesné valamelyik rokona. – Menj a szobádba! – mondta Temesné. – Vidd a kompótostányért. Siess! Ment engedelmesen, a falépcsőn elcsorgatta a kompótlevet. Megállt a kanyarodóban, mielőtt belépett volna az őrnagyné szobájába, hogy hallja, ki jött. Temesné unokahúga volt, mindig sokáig maradó, locsogó vendég, Henriett őt is ismerte, mióta az utcában lakott. Lerakta a tányért a konzolra a lépcsőfordulóban, ment tovább, vissza a padlásra, de onnan most alig látott valamit, pedig fenn volt a hold. „A szagok – gondolta Henriett. – A párnák közt, a köpenyeken, a ruhákon. Held Lajos és Nagy Anna egyetlen megmaradt emléke.” Egy alig érzékelhető egyenetlenség a kanapén, ahol mindig együtt, egymás mellett olvastak az apjával, szétbomló frottírtörülközők, ő lehajtja a fejét, nedves haja előrehull, anyja dörzsöli, hogy hamarabb száradjon, dörzsöli, nevet. Halott volt, de holtában is vágyott még egyszer látni, ahol valaha élt. Lefutott a falépcsőn, és kiment a hátsó kijáraton a kertbe. Az őrnagy háza tökéletesen sötét volt, a redőnyök elfogtak minden fényt. Tudta, nem látja meg se Temesné, sem a húga, míg végigfut a kavicsos ösvényen a halas szökőkút mellett, és eléri a sövényt. Az ég a holdfénytől világosabban feszült felette, a fák, a sövény csipkézete kirajzolódott. Elérte a sövényt, mögéje suhant, a kerítésig szaladt, megtalálta a kilazított deszkákat. Megemelte, átsiklott a résen, és amikor odaát volt a maguk kertjében, a maguk virágai sűrű illatában, a maguk fái árnyékában, leguggolt, és eltakarta az arcát. A szagok. Még egyszer, utoljára, aztán soha többé így, csak belülről, ahogy az ember álmodik. Elindult, elért a bútorokig, és ahhoz a kupachoz is, amit keresett, a köpenyekhez, a párnákat és a törülközőhalmot is megtalálta. Letérdelt a holmi elé a földre, ráhajtotta a fejét a törülközőkre, és mélyen lélegzett, mintha fulladna. Mikor végre felállt térdeltéből, belebotlott a zsámolyba, amelyen annyit ült valamikor, s amelyen egy pásztor és egy pásztorlány álltak egy patak két partján, a pásztorlány kezében szalagos bot meg korsó, a pásztorfiú köszön a kalapjával. Csattant a felborult zsámoly, éles volt a zaj.
Erre villant fel a fény a kapubolt alól, egy pillanatra villant csak, aztán kialudt, kék fény volt, nyeles zseblámpa kék fénye. A kiáltás, amely követte, hosszú volt, tagolt és félreérthetetlen. Henriett nem is annyira megijedt, mint meglepődött, felugrott, és elkezdett szaladni a bal oldali kerítés felé. A katona kiáltása még egyszer hangzott, Henriett hallotta, hogy kifut a kapubolt alól, és teljesen értelmetlenül azt gondolta, milyen jó, hogy őrt hagytak ebben az elhagyott házban, legalább a tolvajok nem hurcolnak el semmit. Egy házat őrizni kell. Elérte a sövényt. Még mindig kevésbé félt, mint hitte volna. Most át Elekesékhez, Irén elkészítette a helyét a mindig nyitott pincében. A katona majd néz, keresi, és gondolkozhatik, ugyan hova lett. A kék fény újra villant, de nem érte el, a katona már a kertben állt. Henriett most már ott volt a kerítésnél, és megnyomta a két deszkát, amelyet Bálint kilazított neki Elekesék felé. Akkor kihagyott a szíve. A deszka nem mozdult, odaát beszegezték. És mikor elfelejtve, hogy mindig a sövény mögött kell mozognia, esztelenül nekirohant a kertnek, hogy elérje a Bíróék kerítését, amin át idejött, már tudta, hogy tévedett, mert nem halt meg sem először, se másodszor, se harmadszor, tudta, hogy él, és akar is élni. Mire felfogta, halott volt. Kétszer lőttek rá a holdfényben, lámpalázasan, rosszul célozva, de már az első golyóval is jól találták.
Elmondtam már, milyenek voltunk, s ebből megérthetitek, hogy Bálint és az őrnagy miért csak nekem mondta meg, hol van Henriett, és miért hitte el nálunk mindenki, amit Bálinték el akartak hitetni, hogy Henriett utánament a szüleinek, és velük együtt elhagyta a várost. Anyám képtelen volt titkot tartani, olyan határig képtelen, hogy karácsonyi meglepetéseinket mindig Heldéknél dugtuk el, mert anyánk, mihelyt megsejtette, hogy vettünk neki valamit, alkati lustaságát azonnal elfelejtve tüstént kutatni kezdett, képes volt feltúrni mindent, csakhogy azonnal láthassa, mivel leptük meg, és elrontotta ünnepestéinket. Blankával más volt a helyzet, Blanka félt. Annyira félt a háborútól és attól, hogy valaki bánthatja, hogy nem mertük megkockáztatni, hogy bármit is tudjon, Blanka úgy szerette Henriettet, mintha a testvére volna, de senki se lehetett biztos afelől, hogy ha faggatják vagy megfenyegetik, el nem sírja magát, és pusztán amiatt, hogy hagyják már békén, és ne kínozzák, el nem mondja, mi az igazság, mint mindig, akkor is negyedperccel későbben regisztrálva, hogy amit tett, az valakinek az életébe került. Apámat szintén nem lehetett belevonni semmibe. Azt megértette, hogy Heldéknek kivételezés jár, helyesnek és természetesnek is találta, hogy az őrnagy annyi mindent megpróbál az érdekükben, ám az, hogy nem szabad valakit elrejteni, mert tiltja a rendelet, és hogy a törvények, még a nyilvánvalóan erkölcstelen törvények szava is kötelez, ha egyszer törvények, úgy belerögzült, mint a csontjai. Apám ezekben az időkben elképedve figyelte, mi történik, sem mint keresztyén ember, sem mint olyan foglalkozást űző, aki erkölcsre tanít egy közösséget, nem tudta elfogadni a fasizmus eszmevilágát, de az, hogy a hatóságnak, a feljebbvalóknak minden körülmények között engedelmeskedni kell, ha keserves
kötelesség is, de kötelesség maradt a számára. Heldék halála és Henriett pusztulása kellett hozzá, hogy merev normái darabokra törjenek, apám ma se tudja megbocsátani magának, hogy mindez csak akkor következett be, mikor már nem állt módjában segítenie senkinek. Eljegyzésünk estéjén Bálint visszatért hozzánk. Ezt mindenki természetesnek találta, hát hiszen akármilyen szomorú nap volt is, hogy barátainkat nem védte tovább Held bácsi érdeme, és el kellett menniök egy időre az otthonukból valami internáló táborba – apám így tudta, így hitte, így fogadta el –, azért mégiscsak akkor húztuk fel a gyűrűt. Kimentünk a kertbe, ezúttal Blanka nélkül, Bálint kiválasztotta az ablakoktól legtávolabb eső padot, ott suttogta el, amit rám akart bízni: Henriett náluk van, náluk is marad, míg nem sikerül neki valahol helyet szereznie. Az őrnagy holnap visszamegy a frontra, Temesné megbízható, házuk, egy katonatiszt háza, nyilván mentes minden zaklatástól, ott Henriett nyugodtan rejtőzhetik. Ha meg tudja oldani, később esetleg mentőautóval jön érte, elviszi a kórházba, berakja a betegek közé, mint Kis Máriát; ha Held bácsiék nem indultak volna el ma olyan korán, és megvárják az apját, aki persze nem a parancsnokságon volt, hanem a hamis papírokért járt, és nem kerülnek abba a boldogtalan hivatalba, ahonnan minden egyes jelenlevőt elvittek, őket is sikerült volna megmenteni. Azt mondta, éjjel átmegy a Held házba, őfeléjük és mifelénk is kilazít két-két deszkát a kerítésből, hogyha valami okból kifolyólag véletlenül az ő házukban is kutatnának vagy légitámadás érné az épületet, Henriett át tudjon szaladni a kerteken át mihozzánk, és el tudjon bújni a mi pincénkben. Készítsem elő neki a legutolsó helyiséget, ahol úgyse jár soha senki, s amelyet olyan jól ismerünk gyerekkori játékainkból, és míg ő el nem helyezi, ne járjak be az egyetemre, üljek otthon mindig, várjam, hátha segítenem kell neki, méghozzá mindezt úgy, hogy a családtagjaim ne vegyék észre, mi történik. Tagoltan, lassan beszélt. Amit mondott, nem olyan volt, mint egy vőlegény suttogása, hanem parancs. Figyeltem rá, de közben futottak a gondolataim, az járt az eszemben, hát még ennyi se juthat nekem, ez az egy este, a teljesség ezen a napon, hát már megint Henriettről van szó, az ő megmentéséről, és még meg se csókol. Hogy Bálint szerelmes belém, évek óta tudtam, mégis azt éreztem, valami elromlott most köztünk, és közben haragudtam magamra, miért vagyok ilyen gyalázatos, hogy ez jár az eszemben, mikor Heldéket elvitték, és Henriettnek az életéről van szó, hát miért irigylem el tőle a Bálint pártfogását. „Hiszen engem szeret” – vigasztaltam magam, és később csókolóztunk is, de valahogy nem igazán, mert mögöttünk volt Held néniék árnyéka, és arra gondoltam, hogy Henriett most ott fog lakni Bálinttal az őrnagynál, Temesné egész más részén él a háznak, csak Bálint és Henriett lesznek az emeleten, és mi fog ott történni. Semmi. Éreztem, hogy semmi, mindkettőben biztos voltam, mindkettő szeretett. Most már tudom, azt vettem leginkább rossz néven Henriett-től, hogy képes volt Bálintban felébreszteni valamit, amit én sose tudtam, valamit, ami független volt vágytól vagy szerelemtől. Menyasszonyságom éjjele elég zavaros volt, nem tudtam nyugodni. Blanka pityergett egy darabig, aztán elaludt, én sokáig le se feküdtem, könyököltem az ablakpárkányon, és mint reggel, néztem a kertbe kifelé. Arra gondoltam, Henriett hamarabb alszik egy fedél alatt Bálinttal, mint én fogok. Az őrnagy – sose szólítottam apámnak, nem volt rá alkalmam, pár héttel az eljegyzésünk után már el is esett –, elutazott másnap, Bálint csaknem egész nap a kórházban volt. Én, ahogy ígértem, nem jártam be az egyetemre, azt hazudtam az apámnak, nincs semmi dolgom, a légitámadások miatt minden szünetel. Blanka tömte a fejét az érettségire, lassan teltek a napok. Henriettet egyetlenegyszer láttam még, akkor is úgy, hogy nem tudott róla.
Azon a napon eső készülődött, fellegek lepték a holdat, különösen lágy volt az este. Vacsora után kimentem a kertbe, megemeltem azt a bizonyos kilazított deszkát, és átbújtam Heldék elhagyott házába. Nem éreztem félelmet, csak szomorúságot, a némaságban és a sötétben Heldék háza nem volt reálisabb számomra, mint sokkal később egy társasutazáson Pompeji. Ha akkor valami szellem, angyal, valaki, aki mégiscsak kell, hogy kísérje az ember lépteit és jó vagy rossz gondolatokat sugalljon neki, jó szellem, és azt súgja a fülembe, azonnal menj haza, és ha megtiltották is, mégis beszélj az apáddal, mert apád becsületes ember, ha meg is bénítja az akaratát a szokatlan élmény, hogy a törvény, amihez életét és napjait kötötte, törvénytelen, mondd meg neki, hogy Bálinték eldugták Henriettet, akkor talán ma másképpen van minden, még az is lehet, hogy jobban élünk Bálinttal, mint ahogy, mert ma már tudom, hogy mindannyiunk számára Henriett halálán múlt minden. Ám énmögöttem rossz szellem állt, és az arra bírt, hogy menjek át az őrnagy kertjébe, és nézzem meg, mi történik odaát, mert az az én házam lesz, ha összeházasodunk, nem a Henrietté, és Bálintnak már régen nálam kellene lennie, de nem jelentkezett még, pedig mikor betelefonáltam a kórházba, azt mondták, régen hazajött. Megemeltem a deszkát a Bíróék palánkján is, elmozdult, bent voltam a sövény mögött. Temesné locsolhatott odaát, ázott és lágy volt a sövény mögött a föld. Az első, amit megláttam, Bálint volt, ott ült az alig-fényben a kútnál a kőperemen, és ott ült mellette Henriett. Megálltam és vártam. Nem tudom, mit akartam. Az ember nem mindig tudja, mit akar. Olyan puha volt az este, hogy azt éreztem, meg tudnám szorítani a levegőt, a szelet, az árnyakat. A házból nem sok látszott, olykor álmodom azokkal a tökéletesen fekete, elsötétítéses napokkal, álmomban látom a nem látszó ablakokat mind, és néha sírok. Ilyenkor Bálint felébreszt, megrázza a vállamat. Sose kérdezi meg, miért sírok, és én sose mondom el. Minek? Halkan beszélgettek, de azért hallottam a hangjukat. Temesné nem volt velük, tudtam, merre jár, mert a dalolását hallottam: magyar nótát énekelt a konyhában a redőny mögött. Egy pillanatig megint elcsodálkoztam rajta, hogy Temesnére rá lehet bízni Henriettet, az én családomra meg nem, de csak későbben fájt. Árnyékuk egymáshoz dőlt, mintha egy test volnának. Bálint beszélt, megint úgy szólította Henriettet, ahogy régen, ahogy kicsi korában hívtuk, mikor csúfolni akartuk, én nem tudom, miért esett neki rosszul, ha azt mondtuk: „Henrik”. Most Henriknek nevezte megint, s éreztem, hogy Henriett most nem dühös emiatt, inkább mulat rajta, úgy érzékeli, mintha becéznék. Mikor Kinga született, és még friss anya voltam, egy időre a világtól és minden élőlénytől független és boldog, én beszéltem így csecsemőlányomhoz, ilyen hangon, mint Bálint akkor Henrietthez. Van olyan beszéd, amelynek szavaiban csak konvencióból vannak magán- és mássalhangzók, és annyira súlyos az érzelemtől, hogy nincs szüksége rá, hogy értelmes legyen. „Henrik – hallatszott a homályban –, hülye Henrik felveszi a szép kék ruháját, és akkor elvisszük, és mindent megmutatunk neki, elmegyünk vele Salzburgba, meghallgatjuk Mozartot, és hülye Henrik ott fog ülni az első sorban és tapsol, és aztán megy hülye Henrik Párizsba, megnézi a képeket meg a szobrokat, és megy hülye Henrik mindenhová, lesz szép fehér kalapja hülye Henriknek és lakkcipője, és lesz a nyakába kötve kesztyű, mert hülye Henrik még pici és elveszít mindent, és ha a kesztyűjét elveszíti, nem engedik be a pápához
Rómában, aki pedig jaj, de várja hülye Henriket, és azt mondja neki, mihelyt meglátja: »Kisasszony, ha nősülhetnék…«” Nem értettem, mit felelt rá, pedig válaszolt, csak azt hallottam, felnevet, és nem voltam már kíváncsi semmire. Hozzám Bálint sosem beszélt így, engem csak megcsókolt, vagy megsimogatta a mellemet. Addig a percig, míg ott nem hallottam őket a szökőkútnál, nem tudtam, hogy amit ad, kevés nekem Bálintból, és azt is akarom, ami Henriettnek jut belőle. Visszamentem a Heldék kertjén át a lakásunkba, otthon már kerestek, motyogtam valamit, leültem a nappaliban, és vártam, mikor jön végre át, és ugyan mit fog mondani. Kilenckor jött meg, gondoltam, hülye Henriket azóta nyilván megetették, most talán dominóznak Temesnével, szórakoztatják hülye Henriket. Elébe szaladtam, megcsókoltuk egymást az előszobában. Úgy imádkoztam, hogy ne hazudjék, mondja meg, hogy hazulról jön, hogy azzal kezdje, Irén, ma valahogy nem akartam egyedül hagyni még Henriettet, egy kicsit vigasztaltam szegényt a kertben. Rám nézett, mint aki felmér, mint aki el akarja dönteni, mire taksál, megint megcsókolt, aztán azt mondta, nehéz esete van a kórházban, ült a betege mellett idáig, most került haza. Bólintottam, mint aki érti. Velünk vacsorázott, néztem, milyen éhes, gondoltam, talán a maga ételét odaadta hülye Henriknek, elvégre Henrik hivatalosan nem is létezik, Kis Máriának nincsenek élelmiszerjegyei. Jól értsétek meg, én szerettem Henriettet, és azt is, hogy azt akartam: éljen. Éljen ezer évig, és kárpótolja őt az élet mindenért, Held bácsiékért, az ocsmány rendeletekért, azért a névtelen valamiért, ami miatt Bálint ma hazudott nekem, és ott ült vele a tátogó hal szökőkútján, és azt ígérte neki, elviszi Salzburgba, meg hogy szerelmes lesz belé a pápa. De azt is értsétek meg, hogy a gondolataim mögött ott volt egy másik gondolatsor is, azoknak a gondolatoknak a rendje, amelyek olyan mélyen éltek bennem, hogy nem láttam le odáig önmagamban, s amelyek maguk is tudták, maradjanak csak megfogalmazatlanok, sose jussanak el a tudatomig. De azért ott voltak, figyeltek és vártak. Azon a napon, amelynek délutánján a Held házat kirámolták, és valami katonai szerv átvette kötözőhelynek, irtózatosan összeteremtettem Blankát. Megint felvette és tönkretette valamimet, és a feszültség, amit Henriett és Bálint viszonylata miatt éreztem, a szégyen, hogy nem tudok belátóbb lenni, hogy irigylem ettől a nyomorult gyerektől, akit méghozzá szeretek is, azt a pár emberséges szót is, amit Bálinttól kap, most kirobbant. Csak jegyre lehetett harisnyát kapni, Blanka előző nap elment érettségi tablóra fényképeződni, nagyon szép akart lenni, hát felvette az eljegyzésem napján először viselt, legjobb harisnyámat, amint zokogta, „utólagos engedelmemmel, mert neki egyetlen pár harisnyája sem ép”, a villamoson meg belerúgtak, nagy lyukkal hozta vissza. Reggel láttam meg, mikor fel akartam húzni, mert persze nem merte megmutatni. Az ember mindig értelmetlen dolgok miatt engedi el magát, mert nyilvánvaló, hogy nem a harisnyát sirattam olyan keservesen, hogy apánk rémülten beszaladt megnézni, mi bajom. Blanka csak bámult rám, reszketni kezdett a szája, hirtelen megnőtt a szeme, ha félt, mindig megnőtt a szeme. Nyújtogatta felém kis patkópénztárcáját, amelyben alig volt valami, de az a kevés aztán minden vagyona volt, nyújtogatta, vegyem el az utolsó fillérét is, büntessem meg; olyan bűnbánó volt, olyan tehetetlen. Lassan lecsendesültem, abbahagytam a sírást, eltettem a szekrényembe tönkretett harisnyámat. Viszonylag higgadt voltam, mikor közöltem vele, szedje össze magát, nem bírom már azt az állandó felfordulást és piszkot, ami miatta és anyám miatt van a házban, Róza elment, mindent én csinálok meg apám, anyánknak
nem adhatok utasítást, de ha ő békében akar élni velem, ne ingereljen tovább. Olyan rendetlen, hogy nem lehet már egy levegőt szívni vele. Legalább pihenésképpen próbáljon tanulás közben néha egy kicsit összerámolni, ne hagyjon mindent énrám, és ha azt akarja, hogy elfelejtsem, amit a harisnyámmal csinált, rend legyen körötte és tisztaság, undor látni, hogy ma is a kertben hagyta szerteszét a fehérneműjét, mint a cigányok, nem átallott két bokor közé kötelet húzni, és arra teregetni a kombinéit, mert lusta felmenni a padlásra. Eltűnjenek a kertből a holmik, mert nem tudom, mit csinálok vele már. Elkotródott, nem felelt semmit. Együtt ebédeltünk, aztán át kellett mennie az egyik iskolatársához, akivel együtt gyakorolták a fizikát, még nem volt itthon, mikor pár órára én is elmentem, ez volt az első és egyetlen alkalom, mikor Bálint utasítása ellenére is hosszabb időre kimentem a házból; légvédelmi tanfolyamra jártam, megbüntettek volna, ha elmaradok. Mire befutottam, otthon éppen vacsorához tálaltak, Blanka csendes volt, alig mert hozzám szólni. Mondta, hogy a vacsorát ő készítette el, ennek örültem, mert sokkal jobban főzött, mint anyám. A jobbja be volt kötve, gusztustalan, ronda kötés volt rajta, feltűnően nyújtogatta, hátha észrevenném, csak azért se kérdeztem meg, mivel sebezte meg, mert annyira akarta. Mindennapos jelenség volt: ha főzött, mindig megvágta, megsütötte vagy leforrázta magát. Bálint még csak nem is telefonált, én próbáltam elérni a kórházban, azt mondták, benn van, de nem találják. Szerettem volna beszélni vele, tudja-e, mi történt a Held házban, és szerettem volna, ha minél hamarabb hazajön, és megbeszéli velem, most hogy módosuljon Henriett védelme. A reggeli vihar azért bennem is feloldott valamit, szégyelltem magam, hogy akkora cirkuszt kavartam a harisnyából. Blanka leszedte az asztalt, apám rám szólt, hogy segítsek neki, hiszen látom, milyen suta azzal a bekötözött kézzel. Kinn kínlódott a konyhában, kimentem, átvettem tőle a munkát. Csak szorította magához a balját a nagy kötéssel, se mosogatni, se törölgetni nem tudott rendesen. Akkor már nevetnem kellett, ha rágondoltam, milyen ijedt arcot vágott reggel, mikor a pénztárcáját nyújtogatta, és akkor szerencsére jó angyal állt mögöttem, az suttogott a fülembe szelíd szavakat. Nyújtottam neki az arcomat, megértette, hogy már nem haragszom, ölelt-csókolt, a nyakamat szorította, aztán előkapta a sámlit, és ragyogva ráült. Olyan boldog volt, hogy nem neki kell ma dolgoznia, pedig ha én légoltalmi tanfolyamon voltam, még az érettségire való felkészülés ideje alatt is övé volt délután meg este a házi munka. Mosolygott rám, becézte a kezét, akkor már folyt belőle a szó, elmondta, milyen jó lány volt, mennyit tanult, és amellett megfőzte a vacsorát, és rendbe szedte a szobákat, ugye, milyen tisztaság van mindenütt. És van egy meglepetése is, mert reggel olyan csúnyán beszéltem vele, és azzal vádoltam, hogy munkakerülő meg rendetlen. Blanka meglepetései! Vettem egy friss törlőt, dolgoztam tovább némán. Blanka lebontotta a kötést az ujjáról, megmutatta a kezét. Csúf, mély seb volt rajta, hasítás, nem olyan, amilyet a konyhában szerez az ember. – Rendben van a kert – ragyogott Blanka –, utáltad a szárítókötelet, hát leszereltem. Egész délután, míg odavoltál légvédelmin, úgy dolgoztam, mint egy jobbágy. Megnyírtam a füvet, a sövény mögött összeszedtem a cserepeket, ki is sepertem. Irtó rend van. – Ráfért – mondtam, és dolgoztam tovább.
– Bevertem a szegeket is – mondta, és megint megmutatta a kezét. – Annak az áldozata vagyok. De bevertem mind. – Miféle szegeket? – kérdeztem. Nem nagyon érdekelt, inkább udvariasságból és bűnbánatból szóltam hozzá, hisz reggel úgy kikapott szegény. – Hátul kilazultak a deszkák – mondta Blanka, és úgy nézett rám, mint a kutya, mikor dicséretet vár. – Helyreszegeztem mind. A tányér, amely kihullt a kezemből, egyszerre csattant a kiáltásokkal, később két lövéssel.
A csengő szavára összerándult. Megint azt a kétségbeesést érezte, amit már annyiszor át kellett élnie, mennyire nem számíthat senkire önmagán kívül, s hogy egy négytagú családban milyen egymagára utaltan él, voltaképpen milyen árván. Ha baj volt, sosem engedhette el magát úgy, ahogy szerette volna, volt náluk a rossz lelkiállapotban levő családtag szerepkörére állandóan más jelentkező, akit ápolni vagy vigasztalni kellett. Ilyen tekintetben még Elekes se volt kivétel, aki annyira meg volt róla győződve, hogy mesterségének morális talapzata megingathatatlan, és az igazság, ha rengeteg megpróbáltatás után is, de csak diadalt arat, hogy összeomlott, ha a hétköznapok rácáfoltak az elméletére, államférfiak semmisnek nyilvánították a minap kötött egyezséget, egyes polgárok egyik napról a másikra minden jogukat elvesztették, vagy cérnahangú csecsemők kórházára felnőtt férfiak foszforbombát hajítottak. Heldék elhurcolása után már alig tudta tartani magát, hogy Henriettet megölték, akinek a régi otthonában való felbukkanását amúgy sem tudta megmagyarázni magának, végképp kicsúszott a lába alól a talaj. Irén látta, nyugtatót keres, hosszan nézi a tablettát a tenyerében, s a gyógyszer együtt reszket a kezével, mintha földrengésben hánykolódnék a kör alakú, csepp idom. Irén tudata úgy felelt Henriett halálára, mintha fagyasztással érzéstelenítették volna egy tagját; metélte a gondolat, de csak később érezte, mennyire fáj. Blankát, aki Temesné távozása után mindenhová követte agyonbőgött arcával, és folyton újra magyarázni kezdte, amit úgy vágyott elfelejteni, ágyba parancsolta, húga ott feküdt a szobájukban, szemét törölgette, orrát fújta, baljával gyúrta-gyötörte gyerekkori mackóját, amelyet nagylány korában is ott tartott az éjjeliszekrényén. Ő egyedül szeretett volna lenni, bezárkózni akár a fürdőszobába, hogy senki reakciójával ne kelljen törődnie a sajátján kívül, de Blanka folyton kért vagy kérdezett tőle valamit. Volt egy pillanat, mikor azt érezte, nem bírja tovább, és rákiált, azt kiáltja neki: „Hallgass, te gyilkos!”
Még anyja okozta a legkevesebb problémát. Anyjából a rendkívüli viszonyok mindig rendkívüli teljesítményeket sajtoltak ki, ahogy a minap az eljegyzésen felvette szép szűk cipőjét, gyönyörűen reggelizett és igyekezett méltóságteljesen viselkedni, most sírt egy sort, aztán tárgyilagosan, szinte minden indulat nélkül, trágár szavakkal megátkozott mindenkit, akik miatt ilyesmik történhetnek, Elekes elsápadva, hányingerrel küszködve menekült el előle a maga szobájába, az ő házukban olyan szót se volt szabad kimondani soha, hogy frász vagy fene, felesége obszcén igéi és főnevei hallatára, amelyeket Isten tudja, hol tanult és őrzött aznapig magában, szinte fizikai rosszullét fogta el. Elekesné a szokott időben lefeküdt, sőt el is szenderedett, ő volt egyetlen a családban, aki mindig tudott aludni, olyankor is ágyba bújt, ha majdnem bizonyos lehetett benne, hogy légiriadó következik, testét hosszú, jóízű alvásokra formálta a természet, s mikor mégis felrázták, hogy levigyék az óvóhelyre, olyan dühös lett, amiért ilyen képtelen kalandokba bonyolítja a háború, pincébe kényszeríti a meleg ágyból, hogy felháborodásában elfelejtett félni. Irén munkát keresett, rámolt, pakolt értelmetlenül, nem gondolt lefekvésre, elképzelhetetlennek érezte, hagy ezt a napot is úgy fejezze be, mint akármelyik másikat. Elekes sokáig virrasztott még azután, hogy a gyógyszert bevette, ült a Cicero alatt, régi füzeteket nézegetett, ő tanította az egyik elemi osztályban a Held lányt, Henriett hajdani dolgozatait is ott őrizte a gyűjteményében. Irén látni se bírta, mint keres feleletet a szépen bekötött füzetek közt arra, miért is kellett őt agyonlőni tizenhat éves korában. A nyugtató lapozgatás közben bírta le; mikor a csengő megszólalt, ott szunnyadt az íróasztalra borulva, elbillent feje alatt Henriett füzetei. Fel próbálta rázni, nem sikerült. Apja ránézett ugyan, de tüstént ismét lecsukta a szemét, anyja horkolása kihallatszott a hálóból. Blanka ugyan fenn volt, de rá akkor se számíthatott volna, ha nincs levetkőzve, mióta háború volt, razziák, annyira rettegett mindentől, mihelyt besötétedett, hogy minden csengőszóra azonnal rejtőzni próbált, hülye helyekre, fürdőszobába, kamrába. Irén kifutott a kapubolt alá, várt, hallgatózott, mielőtt elhúzta volna a reteszt. Imája formátlan volt, tagolatlan, és sajátságos módon nem Istenhez szólt, hanem Henrietthez, tőle könyörögte, hogy aki a kapu túlsó oldalán áll, az ne Bálint legyen. Akárki, csak ne ő. A csengő sikoltozott, egyébként tökételes csend volt az utca felől, nem koccantak egymáshoz fegyverek, nem mormogott senki. Akkor hát nem razzia. Naiv reménység volt, de belekapaszkodott abba is ha nem razzia, akkor lehet talán egy részeg is. Vagy egy suhanc. Lehet ijesztgetés, beugratás. Miért ne akadhatna valaki, akinek viccelni van kedve ezerkilencszáznegyvennégyben? Persze tudta, hogy ő. Nem, mert le se vette az ujját a csengőről, s ez a türelmetlenség és sürgetés rá volt jellemző, hanem mert ez illett ehhez a naphoz. Kiszólt, megkérdezte, ki van ott, mikor nem kapott választ, kaput nyitott végre. Felkéklett a Katalin utca. Bálint egyenruhában volt, mikor belépett, eldobta a cigarettáját. Hazulról jöhetett, Temesnétől, mert ott volt az arcán, tudja, mi történt. Először csak álltak, mint két színész, akiknek a rendező megtiltotta, hogy előre- vagy hátralépjenek, olyan közel, hogy érezték egymás leheletét, aztán Bálint becsukta a kaput, és magához rántotta Irént. Érintése abban az első pillanatban nem olyan volt, mint egy férfié. Gyerekkorukban gyakran álltak így, ha valamelyikük szomorú volt vagy fázott, és a másik vigasztalni vagy melegíteni akarta, testük először most is úgy érintkezett, mintha nem volna nemük, a másik melegét és biztonságát keresték, mint annyi évvel ezelőtt, aztán mintha a két egymáshoz simuló magához tért volna hirtelen, és regisztrálja, hogy elmúlt a gyerekkor, s egyikükből férfi lett, másikukból fiatal nő, öntötte el őket a vad kívánkozás egymás után. A percben,
amelyben mindketten nem önmagukkal, nem is egymással, hanem Henriett-tel és a halállal voltak eltelve, összekapaszkodtak és csókolóztak, mintha valami mélység előtt támogatnák egymást, s a vágyba kapaszkodnának, hogy ne kelljen lezuhanniuk. Irén később rájött, akkor, ott a kapualjban, azok közt a csókok közt kellett volna elmondania Bálintnak mindent, a légvédelmi tanfolyamot, a visszaszögezett palánkot, a saját és a Blanka szerepét Henriett halálában, és akkor talán másképpen alakul minden. Nem mert szólni, félt. Utóbb azt is tudta már, hogy megvallani az igazságot, ha tudta volna önmagáról, egyetlen valakinek lett volna bátorsága: Blankának. Bementek a lakásba. Nem beszélgettek, nem volt miről. Bálint verzióját Henriett pusztulásáról Irén Temesné rekonstrukciójából ismerte, aki szerint Henriett, nyilván hogy elbúcsúzzék egykori otthonától, minden parancs és ígéret ellenére átszökött a Held házba, s az aznap odaállított őr meglátta, lelőtte, mielőtt még elérhette volna az Elekesék kerítését. Bálint járt-kelt a lakásban, Irén ismerte a szokását, szeretett ide-oda mászkálni a szobákban. Most csak nézte, mert azon az éjjelen nem azzal a biztonsággal mozgott náluk, mint aki kisfiúkora óta ismeri ezt az otthont. Eleinte nem tudott rájönni, mi a különbség Bálint szokásos és aznapi sétája között, csak nem értette, mert Bálint nemigen húzogatott ki náluk fiókokat, és sose nyitott be sehová kopogtatás nélkül máskor. Most ide-oda lődörgött, megnézte Elekest, aki mindebből semmit sem érzékelt, lefricskázott a könyöke mellől egypár dolgozatot, bement a hálóba, ahol sötét volt, csak Elekesné szuszogása hallatszott. Volt abban valami embertelen és érthetetlen, ahogy így mászkált. A lányok szobájába is belépett, de Blankát nem találta, csak megvetett ágyát, Irén maga se tudta, hová bújt el, talán a függöny mögé, talán az ágy alá, s ha megismerte is Bálintot, nem mer előjönni, szégyelli, hogy úgy lássa, hálóingben. Nem tudta, mit keres, pedig Bálint keresett valamit. Irén feszült volt, nyomorult, fáradt, szeretett volna végre megpihenni, elengedni magát, nem lehetett, mert Bálint nem segített. A fiú benézett a kamrába, akkor azt gondolta, talán éhes, már nyúlt is a kenyér után, de az megrázta a fejét. A sarokban, a káposztás dézsa mögött ott volt a lopó, Bálint felvette, mint valami sétapálcát, s vitte magával. Irén rábámult, ahogy ment, egyenruhában, hóna alatt egy üres üveglopó. Mikor még mindig nem akarta abbahagyni a mászkálást, elállta az útját, Bálint félretolta, nem mint egy szerelmes, majdnem durván, most semmi sem volt a mozdulatában a gyöngédségből vagy a vágyból. Ment, kezében a lopó, újra csak szobáról szobára, végre kinyitotta a kerti ajtót, és leszaladt az udvarra. Irén követte, törte a fejét, már megint mit akar. Mikor látta, hogy kinyitja a pinceajtót, valahogy megnyugodott. A lány szerette az óvóhelyet, biztonságosnak érezte a vár alatt a mély, sziklába vájt falak közt. Persze tudta, hogy odalenn legfeljebb csak percekig beszélgethetnek kettesben, apja nem engedné, hogy ott legyenek, hiába jegyesek. De azért lement vele. Szólt a fiúhoz, Bálint valamit mordult, nem volt tagolt szava, előresietett, kinyitotta a borpincét, villanyt gyújtott odabenn, Irénnek valósággal futnia kellett utána, hogy elérje, annyira gyorsan ment a hosszú pincefolyosón. Mikor végre mellé ért, s meglátta, ezúttal hátulról, egyenruhás alakját, s először érzékelte arca ismerős vonásai nélkül megváltozott mozgását, kurtára nyírt, idegen haját a tarkóján, hirtelen megérezte, hogy akit beengedett, az nem Bálint, hanem egy katona, és hiába ismeri őt születésétől, és ismer mindenkit a házban, a lakást is, minden bútordarabot, azért kinyitogatja a fiókokat, megnézi a kamrát, és lemegy a pincébe is, ha megszomjazott. Irén csak állt mögötte, bámulta, hogy a lopót teleszívja a hordóból, és belecsorgatja a bort Elekes ünnepi kancsójába. Akkor elkezdett tőle félni, úgy, ahogy sem azelőtt, se később nem rettegett soha senkitől, mert végre megértette, amit sose tudott felfogni, amit büszke volt megkérdezni, s
ami Bálint vagy az őrnagy számára olyan természetes volt, hogy azt hitték, nem igényel magyarázatot: hogy Henriett a Bálint gyereke volt, mert a viszonylatok nem attól függenek, ki mennyivel idősebb valakinél, hanem valami mástól, és hogy az a katona, aki most bejött a házukba, és olyan szenvedéllyel csókolta meg a kapu alatt, ma éjjel mindenre képes, mert megfosztották a gyerekétől. Bálint megfordult a kancsóval. Valamit megláthatott a lány arcán, mert elmosolyodott. Rossz mosoly volt, Irén elkapta róla a szemét, és elhatározta, hogy mihelyt visszaérnek a lakásba, kíméletlenül felrázza Elekest. Mikor látta, hogy Bálint az óvóhely felé indul, ott is világosságot gyújt, az asztalra állítja a kancsót, és körülnéz a polcon, amelyet éppen ő szerelt fel, mikor berendezték, pohár után, gondolta, otthagyja, és felszalad. Nem futhatott el, Bálint elkapta a csuklóját, lehúzta maga mellé a padra. Töltött magának is, Irénnek is, a lány kezébe adta a poharat. Kiitta a borát, Irén nem, csak ült mellette, Bálint akkor elfordult mellőle, és sírva fakadt. Az óvóhelyet Elekes rendezte be, magán viselte gondos keze nyomát, az asztalon imakönyv állt, a sarokban mindenféle szerszám, csákány, ásó, zseblámpák, a vízcsap melletti polcon konzervek, bontatlan kekszesdoboz, mentőládika, a falon feszület, s a falak mentén három priccs, megvetve pokróccal, párnával. Az élet megmentését remélő, naiv kellékek közt tört ki belőle végre a halálos szomorúság, most már beszélt is, csak nem lehetett érteni, mit, az indulat eltorzította a hangját, egyedül Henriett neve volt kivehető a szövegből. A lány elbámult, hogy ez a név hányszor összeszorította a szívét még pár napja is, és hogy volt lelke féltékeny lenni erre a gyerekre. Akkor már sírt ő is, ülték összeborulva Henriett torát a pincében, Irén végre megitta, amit Bálint töltött neki. Nem sokat beszéltek életükben szerelemről, túlságosan régen szerették egymást. Megfogalmazni vagy akár elemezni a kapcsolatukat éppoly meddő lett volna, mint reggelenként regisztrálni, hogy megvirradt; szüleik látták, tudták, mi van köztük, számoltak az érzéseikkel, s hamarabb kimondták, mint ők maguk, mi lesz a vonzalom vége. Bálint akkor se mondta Irénnek, hogy szereti, mikor megegyeztek, hogy összeházasodnak, és nem várják meg az eljegyzéssel a háború végét. A kezét is úgy kérte meg, ahogy bármit közölni szokott, két közömbös mondat között megjegyezte: „Elveszlek, Irén.” A bejelentés, amelyre a lány évek óta várt, annyira nem lepte meg, hogy még csak meg sem ütődött rajta, hogy Bálint nem líraiabban fogalmazta, hogy nem indokolta, amit közölt. Tudta, hogy szereti, felesleges lett volna kimondania. Akkor éjjel mégis azt mondta neki: „Szeretlek, Irén:” A lány letette a poharat, elcsodálkozott, hogy tud ennyi édesség sűrűsödni egy ilyen keserű percbe, és hogy lehet ilyen szégyentelenül boldog Henriett halálának éjszakáján. Nem felelt neki, csak nézte, hogy iszik, milyen mohón. Bálint ritkán ivott, akkor se sokat, Irén tudta, most miért teszi, míg majdnem undorodva kortyol úgy, ahogy orvosságot szokott az ember: feledést iszik, öt percnyi elkábulást. Elhúzta arcától a fejét, nem szerette az alkoholszagot, de nem akarta ezen az éjjelen oktatni vagy fegyelmezni. Bálint elkapta a nyakát, visszahúzta magához, megcsókolta megint. Ez a csókja már nem kellett, nemcsak mert goromba csók volt és italszagú, hanem mert a száj, amely adta, hirtelen idegennek hatott. Megint azt érezte, amit az imént, amikor együtt sírtak, már-már elfelejtette, hogy ez itt mellette nem Bálint, hanem egy ismeretlen. Nehezen tudott elszabadulni tőle, soká tartott, míg végre elengedte. A lány azonnal felállt, indulni akart a lakásba, nem érezte többé, hogy az óvóhely biztonságos, vágyott a fentiek után. Bálint is felállt.
– Szeretlek – mondta megint. Irén bólintott, hogy érti, hallotta már, s lépett volna kifelé, de a fiú elállta az útját, és visszatartotta. A lány megriadt. Bálint megszorította a vállát, az arcába nézett, a lány nem tudta kitalálni, mit nézhet rajta, de ismét félt tőle, és ismét szabadulni akart az öleléséből, csakhogy nem engedte el. Irén nekifeszült a kezével a mellének, el akarta taszítani, a fiú erősebb volt nála, lerántotta a priccsre. – Azt hittem, szeretsz – mondta, és csodálkozó volt a hangja, mint aki nem ért valamit, vagy mint aki azt nem érti, hogy a lány előtt mi és miért nem világos. Feküdtek, Bálint már félig rajta, éppen azon a fekvőhelyen, amely az Elekesnéé volt. Irén sírt, karmolt, dulakodott, Bálint sajátságosan higgadtan tűrte, s óvatosan, hogy míg megtöri az ellenállását, fájdalmat ne okozzon neki, megpróbálta leszedni róla a ruhát. Irén mindig az övé akart lenni, soha senki másé, csak az övé. De nem így, nem ekkor, és nem az óvóhelyen, és nem azért, mert a másik megőrült bánatában, hogy Henriettet megölték. Olyan nyilvánvalóan nem kellett neki a fiú azon az éjszakán, hogy Bálintnak egyszer csak megállt a keze, elengedte. Egyszerre villant meg a jegygyűrűjük a lámpafényben. Irén felült, rendbe szedte a ruháját, kapkodva lélegzett. – Elekes Irén – mondta Bálint, ahogy az iskolában szólítják a tanulót –, Elekes Irén, Elekes Ábel lánya. Na, menj fel. Hagyj itt engem. Majd én elmulatok magamban. Menj szépen aludni. Hátat fordított a lánynak, megint töltött, aztán elejtette a teli poharat, az végiggurult a földön, kiömlött a bor. „Egy részeg” – gondolta Irén, és azt érezte, nem bírja tovább, ordítani fog, felveri a házat. – „Egy részeg katona van nálunk, itt garázdálkodik a pincénkben.” Elindult kifelé. Még nem érte el a küszöböt, mikor hallotta, hogy Bálint káromkodik, és megint csak sír. Tudta, hogy nem őt siratja, nem kettejüket. Felrohant a lépcsőn, és ahogy felért a gádorból a kertbe, nekiütközött Blankának. Ott volt a kertben, az ő pongyoláját kapta fel a hálóingére, állt, előredőlt, láthatólag hallgatózott. Úgy állt az illatos cserjék keretében, mint egy kép. – Mért hagytad ott? – kérdezte, olyan halkan, hogy alig mozdult az ajka. – Mért jöttél fel? Nem válaszolt neki. Húga szeme végigfutott Irén haján, ruháján, amelyen elöl fenn hiányoztak a gombok. – Mit csinál odalenn? – suttogta. Irén nevetséges módon azt képzelte, hogy mindent tud, mindent, ami az imént odalent történt. – Iszik és sír. Később úgy emlékezett rá, hogy Blanka azt lehelte: „Szegény.” Gyöngéden taszított rajta egyet, és állával a kerti feljáró felé bökött. – Menj aludni.
Később azt is tudta, hogy vissza kellett volna mennie a pincébe, és elküldeni Blankát. Nem tette meg. Blanka mélyet lélegzett, mint aki vízbe merül, aztán belépett a pici ajtón, és Irén hallotta, hogy belül bereteszeli. Mikor a felesége lett, nem várták meg az éjszakát, Bálint tüstént lefeküdt vele, és ölelkezés közben egyre azt érezte, hogy Bálint siet, mint aki túl akar lenni valamin. Nem érzett ő maga se mást, mint hogy gyorsan fejezzék már be, és valami halvány elképedést, hogy mintha Palival jobb lett volna. Fényes délután volt, talán háromnegyed három. Ahogy elengedte, Bálint oldalra nyúlt a rekamién, és azon meztelenül elkezdett újságot olvasni.
Ezerkilencszázötvenkettő Bálint még Pesten esett fogságba, onnan vitték ki az országból, a legutolsók közt került haza, aránylag nem is olyan rossz állapotban, mint a legtöbb fogoly; egy idő múlva a fogságban is kórházban dolgozott. Nem tudtam róla semmit, egyetlen üzenete se jutott el hozzánk, bár, mint kiderült, többet is küldött, mikor aztán mások már megjöttek, róla meg még évekig nem volt hír, szüleim és Temesné meg voltak róla győződve, nem él. Vissza igazán és meggyőződéssel csak én vártam meg Blanka, de Blanka mindig a legjobbra volt elkészülve, én meg képtelen voltam tudomásul venni, hogy az élet megfoszthat valamitől, amire annyira vágyom. Az öregek természetesnek érezték, hogy ő is odalett, hisz maga a Bíró ház is megszűnt, az őrnagy elesett, a Bálint fogságba kerülését követő időszakban az épületet kisajátították, Temesné csak két kofferra való holmit tudott megmenteni Bálintnak, amiről azt hazudta, a meghalt férjéé. A háború utáni zűrzavarban, mikor Temesnének is ott kellett hagynia a házat, még ha itthon is lett volna Bálint, nehezen tudta volna igazolni, miféle tiszt volt az apja, kiknek segített, mi volt a szerepe sokak életében; az őrnagy baráti köre, védencei sorra elpusztultak, amit előkészített, nem volt ideje végrehajtani, nem tudtak róla mást a kívülállók, csak hogy a fronton halt meg – még meggyászolni se nagyon illett. A Bíró házat felszámolták, az épületet bombakárosultak kapták meg, a bútorokat elszállíttatta, és újra szétosztotta az Elhagyott Javak, Temesné átköltözött hozzánk. Szükségünk volt még egy lakóra, túl nagy volt a házunk, a rendeletek szerint nekünk nem járt annyi helyiség. Temesné odaköltözése nem jelentett változást, jóformán észre se vettük, hogy idegen lakik nálunk; persze, Temesné voltaképpen nem is volt idegen. Ránk fért a segítsége, akkor már Blanka is állásban volt Bálint kórháza irodáján, ahová az őrnagy protekciójával, közvetlen az érettségi után bekerült, jó fél évvel hamarabb, mint Bálint fogságba esett. Blanka a vártnál jobban érezte magát a munkahelyén, s bár pocsékul gépelt, és összevissza hányta, olykor meg elvesztette a kartonokat, néha jutalmat is kapott, több beteg hozzátartozója beírt a kórháznak, mekkora segítség volt számukra Blanka pár biztató szava, örök optimizmusa, mellyel rájuk mosolygott, megvigasztalta őket, ne féljenek, itt mindig mindenki meggyógyul. Hárman kerestünk, megvoltunk valahogy. Az iskola, ahol első állásomat kaptam, olyan természetes légkör volt a számomra, mintha ott születtem volna, apám boldog volt, mikor kiderült, hogy elörököltem tőle az anyag biztos átadási módját, hogy jó nevelő vagyok, ha eleinte még küszködöm is a gyakorlatlanság okozta problémákkal. Mint ahogy a fia hal azonnal elveti magát a vízben, úgy vetettem el magam az iskola életében. Sok munkám volt,
de nem bántam, szerettem csinálni, és jobb is volt, hogy kevesebb időm maradt azon tűnődni, hol van most Bálint, mit csinálhat, és ha hazakerül, hogy alakul az életünk. Negyvenkilencben, egy késő délután, mikor hazafelé jöttem az iskolából, és befordultam a templom mellett a Katalin utcába, láttam meg messziről, ahogy az utcán lépeget. Csomag volt nála, nem spárgán lógatta, hanem magához szorította, hátulról is megismertem. Elkezdtem rohanni utána, akkor értem el, mikor éppen megállt, egy asszony állította meg, kérdezett tőle valamit, nyilván a maga férjét-fiát tudakolta. Valósággal eltéptem mellőle, az asszony még egy darabig jött mellettünk, mintha nem értené, hogy Bálint nem tud felvilágosítást adni, és nekünk, kettőnknek is van valami dolgunk egymással. Jött, rángatta Bálint karját, kiabált valamit, nem emlékszem, hogy mit. Nem csókoltuk meg egymást, csak mentünk, én szabad baljába kapaszkodtam, és potyogó könnyel szorítottam a kezét. Arca mozdulatlan volt, pedig örült ő is, de valahogy higgadtabban, mint én. A házuk felé tartott, oda akart bevinni magával, az első, amit tőlem hallott a neve sikoltásán s valami dadogáson kívül nem az volt, hogy hát visszajöttél, mennyire szeretlek, hanem annak a közlése, hogy a ház már nem az övék, és ő is nálunk fog lakni ezentúl. Már akkor ott álltunk a kapujuk előtt, egy darabig nézte a kilincset szótlanul, aztán megfordult, és elindult velem hozzánk. A fogadtatás, amely nálunk várta, igazán olyan volt, amilyennél melegebbet nem kívánhatott volna. Temesné, aki kemény asszony volt, értelmes, tartózkodó, talán most csókolta-ölelte meg először azóta, hogy felnőtt, s még anyám viháncolásában is volt valami fékezett, nem ugrott neki se rémhírekkel, se csacsi kérdésekkel. Hogy apám mennyire boldog, csöndes szöszmötölése mutatta, legmerevebb talán én voltam, mert a velem való érintkezésben volt ő is a legmerevebb. Mikor Blanka hazakerült a moziból, megpróbálta felkapni, mint régen, de nem bírta a levegőbe emelni, azt mondta, nehéz, mint a só, és neki nincsenek meg a régi izmai. Én tartózkodó voltam, szégyellős, fegyelmezett. Ha valamire nagyon vágyódtam, és végre megkaptam, mindig időbe telt, míg végre természetesen tudtam viselkedni. Helyzete elég hamar normalizálódott, igazolták, aztán visszament a kórházba, és folytatódott az élet. Reggel négyen indultunk munkába, Bálint és Blanka a kórházba, én és apám az iskolába. Ha faggattuk fogsága élményeiről, jobbára humoros epizódokat beszélt el, panaszkodni sose hallottam, viszont hónapok elteltével se lett a régi. Szinte sose csókolt meg, ha mégis, a hajamat vagy az arcomat, néha meg a kezemet szorította meg, vagy végigsimogatta a vállamat, mintha elég lett volna szexuális érintkezésnek ez a szelíd érintés. Nekem egy idő múltán nem volt elég. Mikor felszabadultam a nyomás alól, hogy talán mégse látom viszont, és túlestem megérkezése élményén is, többet kívánt a testem, amely Henriett halálának éjszakáján olyan definitíven elutasította. Huszonöt éves voltam, csak elképzeltem, nem éltem még át a testi szerelmet. Ott laktunk egy lakásban, hivatalosan is egymáshoz tartoztunk, vártam, egyszer, ha véletlenül kettesben maradunk, csakúgy nyúl végre értem, mint egykor. Ám úgy éltünk, mint a testvérek. Fizetésének legnagyobb részét hazaadta az apámnak koszt és lakás fejében, el is fogadtuk, mert a megélhetés a mi fizetéseink mellett nem jelentett kis problémát, és ha nem lett volna Temesné háztartási zsenialitása, még rosszabbul étkezünk. Élt velünk, köztünk, mellettünk, de sose beszélt házasságról. Nekem megvolt a jegygyűrűm, neki nem. Eleinte nem akartam, később szégyelltem, az utolsó időben már nem mertem neki szólni. Blankával, a szüleimmel, Temesnével ültünk össze, együtt próbáltuk kitalálni, mi ütött belé. Apám úgy érezte, illetlenség puhatolózni,
megtiltotta Blankának is, hogy szóba hozza, végül is Temesné beszélt Bálinttal. Azonnal bejött hozzánk a beszélgetés végeztével, ami után Bálint tüstént elment hazulról, mint aki érzi, most fogjuk kiértékelni, amit hallottunk. Azt mondta, helyzete a kórházban elég bizonytalan, háttérbe szorítják, nem engedik neki megfelelő munkakörbe, az én életem vonalából viszont látni, hogy felfelé ível, én valahogy két lábbal állok ebben a világban, engem befogadtak. Nem tudja, hogy alakul a sorsa, valószínűleg sehogy, neki előbb tájékozódnia kell, hagyják-e egyáltalán élni az apja miatt. Várni kell, ő most se lelkileg, se pozicionálisan nincs abban a helyzetben, hogy ott folytassa, ahol abbahagytuk, ha ez így kínos apáméknak, vagy nekem van valami jobb lehetőségem, adjuk ki az útját nyugodtan, nem veszi rossz néven. Nem néztem senkire, úgy bámultam az ölembe, mintha meglepne, hogy kezem van, térdem. Anyám magánkívül volt, mindennek elmondta Bálintot, Blanka azt kiabálta, hogy gyáva, apám és Temesné voltak a leghiggadtabbak. Apám férfi volt, talán többet megsejtett abból, amit Bálint érezhet, Temesné habozás nélkül a pártjára állt. Valahogy úgy fogalmazta, hagyjuk egyelőre békén, nehéz természete van, mint az őrnagynak, nehezen emészti, hogy őt veszik férjül, nem ő mást feleségül, s ahelyett hogy ő vitte volna az őrnagy házába Irént, itt él Elekeséknél. Este, mikor Bálint végre hazakerült, vacsora után kimentem vele a kertbe. Azt mondtam, most már úgyis tudom, hogy Temesné beleszólt a dolgunkba, és ideje, hogy mi is megbeszéljük, hogy is állunk hát egymással. Nekem nem sürgős – rettenetesen sürgős volt, de büszke voltam megmondani –, én várok, ha úgy gondolja, hogy még várni szeretne, ne zavarja, hogy ő nálunk él, hát hiszen jól van így is. Rám nézett, térdemre tette a kezét. Hol volt már az a katona, az a valamikori, aki olyan fájdalmas erővel csókolt, és a priccsre rántott azon az óvóhelyi éjszakán? Úgy érintett meg, mintha gyermek volnék, aki közel áll hozzá, akit kedvel, én meg reszkettem az érintésétől, és vártam, talán mégiscsak mond valamit, valamivel többet, mint Temesnének, hát hiszen éreznie kell, milyen nyomorult vagyok voltaképpen, milyen megalázott, és hiába magyarázkodik Temesné, csak nem értem én, miért keres kibúvót, miért nem kellek neki, ha egyszer a vőlegényem. Mindenfélét vártam, míg ujjai ott pihentek a térdemen, olyasmit is, hogy mint akkor éjjel Henriknek, nekem is elkezdi mesélni, hogy ha egyszer nagyobb biztonságban érzi magát a munkahelyén, mint most, elvisz Salzburgba vagy Rómába, és a pápa szomorú lesz miattam is, hogy nem nősülhet. Nem szólt, illetőleg szólt, csak nem ilyesmit. Amit mondott, azzal inkább megriasztott, mert csak ezt mondta: „Te olyan erős vagy, és mindenben olyan biztos, Irén.” Apám arra nevelt, hogy mindig minden helyzetben feltaláljam magam, hogy meg tudjak állni a lábamon, ne ordítozzam, mint Blanka, ne sikoltsak, mint anyám. Bálint nem folytatta a mondatot, én azért tudtam, mit nem mond ki, mi az a közlés, amit visszanyel: hogy ő viszont gyenge és bizonytalan, és hogy őt érthetetlen módon zavarja az, amit én a legnagyobb erényemnek hiszek. Belül azt is hallottam, amit pedig igazán nem akartam hallani, hogy ahhoz a lelkiállapothoz, amelyben ő él, a Bíró ház, az apja nélkül, a kórházi bizonytalanságban, valaki más illenék hozzá, aki jobban megértené – talán éppen Henriett. Ketten lehetnének tétovák, ketten félnének önmaguktól is meg valamitől, amitől én nem, mert én nem tudom, mi az, és nem is gondolom, hogy bármi fenyegetne, és ketten gondolnának valami halálosra, az egyik, mert már nem él, a másik, mert túl sok halált látott, és megtanult valamit a hadifogságban, amiből én kimaradtam, de Henriett nem, mert Henriett is volt fogoly, ha rövid időre is, és az őrnagy házában. Ültünk csöndesen, mint két jó testvér, és ez volt az első pillanat az életemben, amikor megsejtettem, hogy a halottak nem halnak meg, és hogy aki egyszer valamikor valamilyen
formában itt élt a földön, az elpusztíthatatlan, és azt is éreztem, hogy ha Heldék és az őrnagy igazán élnének, és Henriett is itt állhatna mellettünk, Bálint újra úgy csókolna meg, mint egykor, és azt is, hogy Henriett és Heldék és az őrnagy elvitt Bálintból valamit, amit nekem talán sose sikerül majd visszaadnom neki, nem mert nem szeretem, vagy nem iparkodnám eléggé, egyszerűen csak mert nincs módomban, mert lehetetlen. Ültünk. Én csak festményen láttam az őrnagynét, azon a képen a pici fiú Bálint odadőlt hozzá, térdére támaszkodott. Így ült most mellettem is, és tudtam, hogy többet nem tehetek érte, mint hogy vállalom, hogy rám támaszkodjék egy percig, és hogy többet nem is kíván. Még mindig szerettem őt, mindazt sejtve róla és másokról, ami éppen azon az estén világosodott meg bennem, de így is akartam a felesége lenni, pedig akkor már átvillant rajtam a felismerés, hogy talán soha, semmikor nem lehetek már igazán a felesége, legfeljebb úgy, mint Lenore Wilhelmnek, hiszen Bálint elesett a maga prágai csatájában, és ha hozzá is megyek, ugyanolyan sajátságos férjem lesz nekem is, és ugyanolyan különös, holdverte és riasztó viszonylataim, mint a balladabeli lánynak. Graut’s Liebchen auch? Nem féltem én, voltaképpen nem. Akartam őt, pedig tudtam, hogy bajt kívánok magamnak, még akkor is akartam, mikor azon a kiállításon csak úgy, minden előzmény nélkül bejelentette, hogy elvesz, pedig akkor már a Pali felesége voltam, Kinga is élt, és réges-régen nem szerettem már. Apám büszke volt rám a ránk jövő években, fantasztikusan fiatalon lettem igazgatóhelyettes, és kerültem az elsők közé, apám összes kiéletlen ambíciója teljesülését élvezte bennem, boldog volt. Anyám nem sokat értett az életemből, de ő is ragyogott, ha rám nézett, és ha hazajöttem, és beszámoltam az aznapi eredményekről, sikerekről, elnyílt szájjal hallgatta. Hogy milyen boldog és büszke ő is, onnan láttam, hogy ismét elkezdte fegyelmezni magát. Hozzánk sokan jártak az iskolából, a kerületből is, kollégák, eljöttek hozzánk beszélgetni, egy kávé mellett megvitatni valamit, ami mindnyájunkat érdekelt, anyám, ha vendég jött, kirohant, megigazította mindig lógó harisnyáját, és igyekezett okosan beszélni. Még ha tárulkozóbb természet lettem volna is, nem volt szívem rájuk rakni a terheimet. Blanka lett a bizalmasom. Húgom gyakran szerelmes volt ezekben az években, aztán sorra kiábrándult mindenkiből, volt valami gyanúm, talán szabadabban él, mint hinnők, de erről sosem esett szó, Blanka, amilyen locsogó volt, úgy tudott hallgatni, ha akart. Gyerekkori hepciáskodása sokat szelídült, mindig figyelemmel és részvéttel hallgatott meg, ha éjjel váratlanul felvertem álmából, mert kikívánkozott belőlem, amiről nappal szégyelltem volna beszélni. Eleinte biztatott, majd magához tér az a holdkóros, aztán éppen abból, hogy ez a biztatás egyre bizonytalanabb lett, végül teljesen elmaradt, és panaszaimat és Bálinttal kapcsolatos aggályaimat némaság fogadta, jöttem rá, hogy valami azon túl sincs rendben, amit Bálint maga mondott el nekem. Vártam a magyarázatot, egy darabig nem jött, aztán egyszer mégiscsak igen. Egy éjjel – ötvenkettőben volt, Bálint már harmadik éve élt nálunk, én hűségesen hordtam a jegygyűrűmet, ő nem szerzett másikat a maga elvesztett gyűrűje helyett, és úgy élt velünk és köztünk, mint egy régivilágbeli, udvarias szobaúr – Blanka végre megszólalt. Azt mondta, beszéljek Bálinttal, és pofozzam bele a házasságba. Bálintnak szeretői vannak, link, utolsó kis nők, nincs a kórháznak – ahol annyiféle ember megfordul – olyan vacak anyaga, akit fel ne szedne. Úgy él, mint egy őrült, szégyentelenül, kontroll nélkül, pedig jobb volna, ha összeszedné magát, mert úgyis egy szálon lóg a léte. Ide-oda rakják, mindig új beosztása van. Most ott dolgozik mellette az irodán, hát jobban ellenőrizheti a napjait, mint eddig.
Én hittem Bálintnak, és vártam rá türelemmel. Ha sírtam, nem neki sírtam. Míg azt hittem, csak a bürgeri átok áll köztünk, a háború, a fogság okozta sérülés, az őrnagy tovatűnt alakja, aki egész életében segítette, de aki most csak árt neki, semmi sem érdekelt, azt gondoltam, akárhogy bánnak vele a kórházban, az én érzéseimet senkinek sincs hatalma megváltoztatni. Mit bánom én, ha nem hagyják érvényesülni, ha nem juttatják soha méltó feladathoz, hát mit bánom én, ha senki? Ám hogy szeretői vannak, engem meg nem akar elvenni, azt már nem tudtam elviselni. Blanka kiabált utánam, álljak meg, mikor felkaptam a pongyolámat, és átrohantam az ebédlőben alvó Temesné mellett a dolgozószobába, ahol Bálint lakott, és felgyújtottam a villanyt. Egy kapcsolónk a nagy csillárt gyújtotta meg, ahogy odakaptam, véletlenül azt is felpattintottam, nemcsak a falikarokat. Úgy felragyogott a szobánk, mintha égne a ház. Bálint felriadt, felült, és rám bámult, fölötte, mögötte, körötte égett minden égő. Ordítottam, de úgy, hogy felébredt a házunk, és nem érdekelt, hogy tudtam, az ajtó mögött lappang és hallgatózik mindenki, aki nálunk lakik. Nem emlékszem, mi volt a szövegem, nyilván az, hogy tudom, hogy szeretői vannak, és ezért nem akar elvenni, és nekem elég volt ebből a mocsok életből, én megbocsátok neki, de a héten megesküszünk, én majd rendbe hozok mindent, és vége lesz ennek a gyalázatos és hülye vegetálásnak. Ordítottam, zokogtam, alig láttam a könnyeimtől. Mire valahogy magamhoz tértem, már felkelt, ott állt előttem, felvette a köntösét is, nézett rám. Sose nézett így még rám, és biztosan tudtam, hogy így nem nézett se Blankára, se Henriettre. Ez valami új volt. – Menj férjhez, Irén – mondta. – Te olyan rendes lány vagy, neked biztosan minden kialakul. Menj férjhez valakihez, szülj gyerekeket. Én elköltözöm, mihelyt találok egy szobát. Annyira reméltem, hogy lehúzod már azt a gyűrűt végre, és kidobtok innen. Borzasztó, milyen kegyetlenek voltatok hozzám ezzel a permanens türelemmel. Régen meg kellett volna értened, mi van. Mi? Csak néztem rá elképedve. Rágyújtott, most láttam, mióta hazajött, először, nyugodtnak, felszabadultnak. Majdnem boldognak látszott, olyan volt, mint régen, mikor még gyerekek voltunk, vagy nagyon fiatalok. – Minden rendbe jön – mondta, és megcsókolt. Akkor megcsókolt végre. – Majd elbékél minden, kialakul. Egyszer megint lehet útlevelet kapni, és akkor elutazol, még sose voltál semerre. Megnézed, amit szeretnél, eteted Velencében a galambokat, meglátod Nápolyt. Idáig tartott, míg lecibáltam a gyűrűjét, és levágtam elé az asztalra. Mire kimentem a szobájából, üres volt a lakásunk, még a Temesné ágya is üres, azt hiszem, a konyhában voltak valamennyien, kétségbeesve és öltözetlenül. Csak Blanka volt már a helyén, akkor feküdt vissza az ágyába. Nem sírtam, nem tudtam szólni. Leültem mellé. Azon gondolkoztam, milyen olcsónak ítéltek, milyen nyárspolgárnak. Henriettnek a pápát szánta és Salzburgot. Nekem Nápoly járt: falvédő-romantika. – Én ezt az embert kinyírom – mondta váratlanul Blanka. Ránéztem, de csak foltot láttam az arca helyén, a teste helyén is csak foltot. A lét, először, mióta eszmélni tudtam, Bálint nélkül olyan irreálissá vált, hogy első rémületemben az érzékeim se működtek szabályosan. Nem értettem, mit mond, akár idegen nyelven is
szólhatott volna, nem értettem a mondata állítmányát. Blanka sírt helyettem, én már nem tudtam sírni.
Később, ha szóba került köztük, sose tudta megértetni Irénnel, mekkora megkönnyebbülés volt számára a fegyelmije, milyen döntően megoldotta azt, amit a maga erejéből sehogy se tudott. Irén értetlenül nézett rá, aztán megcsókolta, Bálint idegesen tűrte, mintha valami meg nem érdemelt dologért jutalmaznák. Bosszantotta, hogy képtelen meggyőzni róla, nem valami lovagiasság mondatja vele, hogy nem haragszik Blankára, egyáltalán: senkire sem haragszik, még az igazgatóra sem, aki elnökölt a tárgyaláson, s akit azóta Isten tudja, hova sodort a történelem. Voltak dolgok, amiket Irén képtelen volt felfogni, és minél idősebb lett, annál képtelenebb. Bálint megpróbálkozott vele egyszer, házasságuk egy aránylag kiegyensúlyozott szakaszában, hogy elmondja neki, milyen volt valójában a fogság, Irén befogta a fülét, azt kiáltotta, nem bírja hallgatni a szenvedéseit. Bálint csodálkozott, mert neki eszébe se jutottak a szenvedések, teljesen más jutott eszébe a fogságról és arról a négy évről is, amit a fegyelmije következményeképpen vidéken kellett töltenie. Irén, minél idősebb lett, annál jobban kezdett hasonlítani az apjához, egyre kerekebben és iskolásabban érzékelt. Bálint előre el tudta volna mondani, milyen szavakból építené fel az ő végig nem hallgatott mondanivalóját: szegény fogoly, éhező rab, meghurcolt áldozat. Fogsága emlékeinek megosztásához valami férfi kellett volna, egyetlen nő se bírta elfogadni, hogy volt valami megnyugtató is a rabságban és a nyomorúságban, valami minden felelősség alól felmentő abban, hogy elvesztette önrendelkezési jogát, s hogy valaki, ha kegyetlenül vagy ostobán is, de mindig gondolkozott helyette, adott neki enni, megszabta munkaidejét, lehetőségeit, nem is bánt vele nagyon rosszul, csak éppen ismét kiskorúvá tette, megfosztva attól, amitől a felnőtt Bálint amúgy is irtózott, a döntés jogától és a szabad akarattól. Mikor kiszabadult, sokkal furcsábban érezte magát, mint mikor elfogták; majdnem rémülten gondolt rá, most majd haza kell mennie, tudomásul venni, hogy esetleg semmi sincs a helyén, és elvárják tőle, hogy egzisztenciát teremtsen, megnősüljön, esetleg gyerekekről gondoskodjék. Azt úgyse mondta volna el Irénnek, hogy a fogságban nem sokat gondolt rá, pedig igazán vágyott nők és szeretkezés után, ám ezek az elképzelt nők sosem viselték Irén arcát. Irén, ha eszébe jutott odakinn, azt jelentette, hogy bizonyos magatartást kívánnak tőle otthon, bizonyos helytállást, amire fáradt, és amire nem is bizonyos, hogy alkalmas. Fegyelmi tárgyalásán voltaképpen semmi se lepte meg, csak a vádló személye meg a vád. Azt képzelte, erkölcstelen magánélete miatt szedik elő, ezt még rossz néven se vette volna, ha úgy érezte is, hogy orvosi munkájához nem sok köze van, kivel és milyen viszonylatban tölti a szabad óráit, de ez a tény csak mint mellékkörülmény bukkant fel, épp csak hogy színesítse az alapvádat. Mikor meglátta Blankát a teremben, eleinte azt hitte, kölcsönkérték az irodáról jegyzőkönyvet vezetni, még meg is sajnálta, hányszor át kell majd írnia szegénynek, hiszen olyan kapkodó, sose tudott koncentrálni. De jólesett maga mellett
tudnia, akkor már negyedik hete nem lakott Elekeséknél, s ha az irodában megszólította, és érdeklődni próbált tőle a családról, a lány átnézett rajta, kérdéseire nem válaszolt, láthatólag nem tudta megbocsátani neki, hogy elhagyta Irént. Ám Blanka még így, duzzogásában is hozzá tartozott, és olyan szívesen megnyugtatta volna, ne higgye, hogy Irén vagy Elekesék nem tartoznak éppúgy hozzá, nem arról van szó, amit ők otthon képzelnek, sokkal egyszerűbb dolgokról. Mindaz, amit fogsága idején önmagáról, s kiszabadulása után önmaga körül felismert, elég definitív élmény ahhoz, hogy ne kívánja a maga súlyával megterhelni Irént, és önmagát se kívánja megterhelni Irén súlyával. Az igazgató azt mondta, hallgassa meg, mi a vád ellene, rágyújtott, várta, sorolják fel az ápolónőket, fiatal orvosnőket és gyógyult betegeket, akikkel az elmúlt években dolga volt. Csak a nők miatt érezte magát kicsit feszélyezettnek, de azt remélte, talán azoknak nem lesz kellemetlenségük emiatt, ha valakit ütnek, csak őt ütik. Mikor meghallotta, ki vádolja és mivel, elnevette magát. Akkor az is ránézett, aki addig kerülte a tekintetét. Blanka sose tudta magát értelmesen kifejezni, most is dadogott, hadart, állítmányai nem illettek az alanyhoz. De azért meg lehetett érteni, azzal vádolja, hogy pénzt fogad el a betegektől. Ő többször megfigyelte ezt, mondta Blanka, mert a közelében dolgozik a felvételi irodán, legutolsó ízben éppen Karr Imréné betegnél. Karr Imréné azonnali felvételért és kis létszámú betegszobába való elhelyezésért egy borítékot csúsztatott a kezébe, a boríték átvétele előtt Bíró Bálint nem ígért neki semmit, utána azt mondta, majd meglátja, mit tehet, és Karrné valóban ablak melletti helyhez jutott, mégpedig azonnal, egy négyágyas, kellemes szobában, ahol kivételesen nem is feküdt kívüle senki. Blanka hadart, kipirult. Bálint látta, milyen ügyes kis puskája van, különös bugyogója, tömzsi testén zeke, haján, amely kirúgta Heldné sütését, keménypapír sisak. Blanka egész tárgyalás alatt ebben a jelmezben ült előtte, és Henriett, aki akkor éppen arra járt, és megkereste őket, csodálkozott, mikor meglátta, és törte a fejét, vajon miért ül Blanka jelmezben a kórházban, és miért van Bálinton huszárruha, az a régi. Sokat nem töprengett azon, amit látott, mert valahányszor hazajött, egyre irreálisabb élményei voltak, a fasizmus áldozatairól színdarabokat író, vaksi Elekes, az Irénéknél meghúzódó, önállósága elvesztését nehezen viselő Temesné, az Irén kollégáival a szocialista nevelés kérdéseiről csacsogó Elekesné, a merev, boldogtalan, férjhez nem ment Irén vagy a kopaszodó, nők után koslató Bálint mind olyan valószínűtlen jelenség volt, mintha jelmezbálban látná valamennyiüket, vagy amint valami személyükhöz nem illő darabban játszanak. Hát ha most éppen így akarják, legyen Bálint megint piros huszárnadrágban, és üljön ott Blanka is a kis puskával, szórakozzanak. Bálint emlékezett Karrnéra. Karrné jó két hete került a kórházba, s valóban azt kérte, helyezze el kis kórteremben, utál sokadmagával lenni. Kövér, mosolygós asszony volt, a maga lábán jött be a körzeti orvos beutalójával, kétségtelen vakbéltüneteket mutatott. Bálint felvette, s nem is felelve arra, amit az asszony kért, közölte vele, az osztályon majd megnézik, hol tudják lefektetni, az mindig a momentán ágyhelyzettől függ, s már vette is sorra a következő beteget. Karrné elment, Blanka, mint mindig, ott gépelt a közelében. Ha valaki, Blanka hallhatta, mit mondott neki. Mikor megvilágosodott előtte, hogy Blanka tönkre akarja tenni, inkább mulattatta, mint megrázta. Arra is ráeszmélt, Blanka miért éppen Karrnét szemelte ki. Karrné a műtét után nemsokára meghalt, ama érthetetlen halálok egyikével, amelyek olykor a vakbélgyulladást kísérik. Ügyét kivizsgálták, holmiját elvitték a rokonok, Bálint
csaknem elfelejtette már, hogy náluk járt, annyi betegük volt. Blanka egyenesen a szemébe nézett, s míg hadart, kis puskája folyton egy vonalban volt a fejével. Egy szó sem volt igaz a vádjából, éppen csak nem volt Karrné, aki megcáfolhatta volna, Blanka olyan valakit választott, aki már nem él, s így a vád alighanem elég lesz ahhoz, hogy mindazzal együtt, amit joggal kifogásolni lehet az életében, eltávolítsák innen. Blanka még kiegészítette a szöveget pár rosszul fogalmazott, kenetteljes, álszocialista mondattal, amelyekkel felhívta a bizottság figyelmét a kötelező éberségre és az orvosi etikára. Bálintnak akkor végre eszébe jutott, amin tárgyalás kezdete óta törte a fejét, Blanka hajdani szövege, és teljesen váratlanul azt mondta: „Megtámadlak, le is győzlek, elmetélem kezed-lábad.” A káderes azt hitte, megőrült. Most arra is emlékezett, mennyit kellett Blankával birkóznia, míg Elekes a segítségére nem sietett, milyen erős volt azon a színpadon, lányhoz nem is illően erős és bátor. Blanka leült, leeresztette kis puskáját. Higgadtan felelt, higgadtabban, mint várták, sem az igazgató, sem a káderes, sem a bizottság másik négy tagja nem sejtette, milyen boldogan megszabadul ebből a kórházból, amelyet már akkor kinézett számára az apja, mikor ő még kis gimnazista volt, s ahol úgyse juttatták érdemleges munkához, mióta a fogságból hazatért. Tagadta, hogy pénzt vett volna el a betegtől, bizonyítani persze nem tudta, de Blanka se tudta az ellenkezőjét bebizonyítani. Bálint sejtette, ez kényes pontja lesz a fegyelminek, a döntés azon múlik majd, melyikük szavát hogy értékelik. Blanka csak egyet tudott igazolni, hogy abban az öt percben, míg Karrné felvétele folyt, csak ketten voltak az irodában Bálinttal, másik két munkatársuk közül az egyik ebédelt, a másik a mosdóban tartózkodott. Mindkettőjüket kiküldték a teremből, hogy a bizottság megbeszélje a döntést. Mielőtt Blanka el tudott volna surranni előle az irodába, elkapta a karját. Megint azt érezte, milyen erős, mennyire ellenáll, de most már könnyen lebírta, magához ölelte. Blanka vergődött a karjában, nem tudott elszabadulni. Azóta se beszéltek, hogy Bálint elköltözött tőlük, most azt remélte, meghallgatja végre, de Blanka váratlanul nagyot sikoltott, erre kinyílt az ajtó, és a káderes kinézett; akkor mégis el kellett engednie a lányt. „Most azt hiszik, hogy fojtogattam” – gondolta Bálint, és hagyta, hadd fusson el, akkor már nem látta rajta a harisnyanadrágot, lányruhában volt, sötétkékben, ezt Iréntől tanulta, hogy ilyenkor sötétben illik lenni, az való fegyelmi tárgyalásra. Hogy értesse meg bárkivel, milyen drága neki Blanka, akkor is, mikor éppen feljelenti, ha ismeri is kis trükkjeit, gonosz indulatát. Milyen reménytelen! A káderes, aki Blanka sikolyára kinézett, úgy pillantott rá, mint egy bűnözőre. Tudta, ha eddig még volt valami kétség a döntést illetőleg, most már világos odabenn minden. Nyilvánvaló, hogy bántalmazta szegény lányt, vagy buja közeledéssel rá akarta bírni, vonja vissza a vallomását. Mikor behívták, közölték vele, hogy a minisztérium fegyelmi úton áthelyezi, olyan faluba kerül, amelynek még nincs villanyvilágítása, de az ötéves terv folyamán fejleszteni fogják. A minisztérium képviselője jól megnézte még egyszer, és Bálint azt gondolta, most azt kutatja, mit szerethetnek rajta a nők, mikor olyan sápadt, kese, jelentéktelen voltaképpen. Az indokolásban, Karrné borítékja mellett, nőügyeiről is szó esett, ezt elég kínos volt hallania, a bizottság egyik tagja, egy orvosnő, makacsul a földet nézte, Bálint őt sajnálta a legjobban. Most hallhatott róla egy olyan Leporello-listát, amely végre megmagyarázta neki, vele egyszerűen nem is juthatott ideje lefeküdni, pedig szegény mennyire akarta. Figyelmeztették, jó lesz, ha önkritikát gyakorol, és megembereli magát, örüljön, hogy továbbra is kenyeret adnak neki, éljen ezentúl feddhetetlen életet – aztán már mehetett is. Elmondhatatlan megkönnyebbüléssel indult kifelé, mikor megtudta, hogy a faluban, ahová áthelyezték, szolgálati lakása lesz. Elekeséknél vőlegény volt és szobaúr, tőlük a Körút egyik
mellékutcájába sodródott albérlőnek, elképesztő körülmények közé. „Főbérlet és egyedül – gondolta Bálint elragadtatva, és csodálkozott, hogy még mindig ennyire tud örülni valaminek. – Blanka. Tökfejű. Szegény kis marhám!” Indult a felvételi iroda felé, hogy összeszedje a holmiját. Valami kopogott mögötte, hallotta az iparkodó lépések zaját. A fegyelmi bizottság egyik tagja volt, kollégája, felületesen ismerte, épp csak hogy köszöntek egymásnak, más munkaterületen dolgozott, mint ő. Tímárnak hívták. Megállt, nem tudta, mit akar tőle, de látta, hogy akar valamit. Tímár azt mondta, egy szót se hisz a vádakból, és persze nemcsak ő, legfeljebb azok, akiket arra idomítottak, hogy mindent elhiggyenek. Apja miatt van minden, és a miatt a gyalázatos kis ringyó miatt, aki feljelentette, nyilván bosszúból, mert nem állt szóba vele. Majd egyszer visszajön még ebbe a kórházba, emlékezzék rá, hogy ő, Tímár, ezt mondta neki. Kezet rázott vele, eltűnt. A szavak csak átsiklottak a tudatán, nem nagyon érdekelte, inkább bosszantotta, amit hallott; mondta volna odabenn, de ott bezzeg hallgatott. Most négyszemközt kondoleál. Ugyan ki törődik vele? És miért ringyózza le Blankát, a kis katonát a puskájával, és a nőügyek véletlenül mind igazak, bár azoktól még jó orvos is lehetne. Hülyeség az egész. Blankát már benn találta az irodában, a gép felé hajolt, háttal az ajtónak. A két másik tisztviselőnő felállt, mikor belépett, úgy köszöntötte. Sosem álltak fel eddig előtte. „Mártír lettem” – gondolta Bálint, elmosolyodott, míg elkezdett kirámolni a fiókjaiból, és Henriett, aki ott állt mögötte, és nézte, hogy csomagol, eltűnődött rajta, milyen furcsa, hogy annyi szeretője volt, és őt még csak meg se csókolta sohasem úgy. Meglepte, hogy még mindig fáj, hogy ez kimaradt az életéből. Bálint összekészítette személyes tárgyait, kevés holmit tartott benn, elfért a táskájában. Habozott, hogyan köszönjön el a lányoktól, azok megoldották a kérdést, maguk léptek hozzá kezet fogni. Blanka nem állt fel, ő se szólt hozzá. Már kinn járt a kórház parkjában, mikor eszébe jutott a köpenye, azt levetette, mikor felment az igazgatóhoz. Nem akaródzott visszamennie, de végül úgy döntött, mégis megteszi; ez még az otthoni, a Temesné-féle köpenyek egyike volt, ott találta Elekeséknél. Mikor újra belépett az irodába, látta, hogy éppen átrendezik. Blanka helye eddig a két lány között volt, most félrehúzták az asztalát egy sarokba. Blanka állt, sírt, kezét az arcára tapasztotta, a másik kettő, mint két komor papnő rendezgetett szorosan egymás mellé húzott asztalaikon. Nagy hézag maradt köztük és Blanka között. „Istenem – gondolta Bálint –, most kiközösítik szegényt, mert kém és áruló.” Annyi arcát őrizte magában, látta bömbölni és viháncolni, és látta szánkán és rettegni a kéményseprőtől, látta magolni és sírva, mégis teljesen átélve a gyönyörűséget, elfogadni az ölelést a pincében, Elekesné óvóhelyi heverőjén, és látta kis puskával, táncolva, és nagylánynak, igazi, felnőttes ruhában – megint megpróbálta megérinteni, elindult felé. A komolyabbik tisztviselőnő, az idősebbik, odaállt kettőjük közé. – Nem – mondta szigorúan, és fejét is megrázta –, ennyit még Isten se kíván. Ne tegye. Nem érdemli. Leakasztotta Bálint köpenyét a fogasról, összehajtogatta, úgy adta át, azt már a karján kellett vinnie, nem fért bele a táskába. Bálint kiment, rosszkedvű volt, feszült, nem amiatt, ami történt, hanem mert nem tudott elköszönni Blankától. „Ezerkilencszázötvenkettő – gondolta Henriett, míg kikísérte Bálintot, és egy pillanatra tétovázott, ne maradjon-e mégis
Blanka mellett, akinek se akcióját, se magatartását nem tudta felfogni –, egy szót se értek az egészből. Mit csináltok ti egymással? Mi ez itt? Ha élnék, most lennék huszonnégy éves.”
Egy negyedév ha eltelt, attól számítva, hogy Bálint elköltözött tőlünk, s azt éreztem, nem bírom tovább nélküle. Legyen minden úgy, ahogy ő akarja, járjon, ha ez kell neki, nők után, csak jöjjön vissza, és éljen velünk. Bálint hozzánk tartozik, az életünk egy része, ha nem akar, hát ne vegyen el, de lakjék nálunk, hogy legalább beszélgethessünk olykor. Nem volt bennem semmi büszkeség, lámpalázat sem éreztem arra a gondolatra, hogy mindezt ilyen előzmények után kell megmondanom neki. Nem ismertem az új címét, ám mikor Blankával üzenni akartam neki a kórházba, hogy mondja meg, hol és mikor találkozhatnánk, Blanka azt felelte, ha ott is volna még, ő akkor se állna vele szóba, de nincsen Pesten. Áthelyezték. Azt hittem, viccel, vagy hazudik, nem akarja vállalni, hogy hazahívja Bálintot. De nem viccelt. Sajátságosan heves indulatba jött, s először életünkben még oktatni is kezdett, micsoda alak vagyok, még visszafogadnám a házba, mintha nem hagyott volna el, mintha nem alázott volna meg. Izgatottan magyarázta, milyen kitűnő ember vagyok én, és Bálint milyen senkiházi, mennyire nem tudta megbecsülni, micsoda kincs volt a kezében, míg én hozzátartoztam. „Felejtsd el!” – kiabálta. Csak néztem rá, miket beszél, mintha lázas volna vagy megőrült volna, nem bírtam felfogni, hogy Bálint nincs a városban, azt gondoltam, ezzel a hazugsággal akarja megakadályozni, hogy visszahívjam. Meg tudtam volna ütni, amiért ilyen hitvány, ilyen szemtelen, és nem segít, pedig jól tudja, mit jelent nekem Bálint. Apámtól nem mertem kérni, hogy közbelépjen, nem lett volna érdemes, büszkébb és nálam is sértettebb volt Bálint távozása után. Temesnét, aki szégyellte nevelt fia viselkedését, nem is akartam belevonni, nem tudtam kihez fordulni, csak anyámhoz, aki rémült és megdicsőült lett attól az élménytől, hogy életemben először rászorulok, hogy sírok a szobájában, és könyörgök neki, hozza rendbe, ami elromlott. Anyám valami kodifikálatlan családi törvény értelmében mindig a kiskorúak közé számított minálunk, őt a lehetőségig kímélet illette, nem is sokat értett a világból, de azt, hogy szenvedek, igen. Vállalkozott rá, hogy kideríti, igazat mond-e Blanka, illetőleg mi az, amit elhallgat. Soha úgy nem néztem utána, mint azon a délutánon, mikor láttam, hogy felkerekedik, miután előzőleg hosszan kefélgette kabátját, cipőjét, és kétszer is átfésülte a haját. December ötödike volt, már hullt a hó, álltam az ablaknál, néztem ki a kertbe, ahol nem látszott semmi, sötét volt a téli délután. Blanka nem volt otthon, Blanka gyakran elmaradt hazulról akkor is, ha vége volt a munkaidejének, barátait újabban be se mutatta, azt se tudtuk kikkel, merre jár. Temesné a konyhában ügyködött, a Mikulás-vacsorát készítette elő, apám, mikor látta, hogy elkészültem a munkámmal, kirakatta velem az ablakba a cipőket. Anyám sokáig nem jött meg, apám nem tudta, hol jár, még nem volt itthon, mikor anyám elindult, s amit én hebegtem, hogy elment látogatóba, annyira komolytalan kifogás volt, hogy nem is hitte. Temesné később bejött a nappaliba a varrnivalójával, ő is csodálkozott, hol lehet anyám, végül befutott Blanka,
alkoholszaga volt, a szeme fénylett, volt valami Blankán, valami olyan jel, ami azt mutatta, hogy férfival jár, hogy talán van is valakije. Jókedvű volt aznap, majdnem diadalmas. Aztán megjött anyánk. A kulcsát persze itthon hagyta, csengetnie kellett, anyánk többnyire elfelejtett kapukulcsot vinni, én engedtem be, és annyira vártam, mit felel, hogy a reménykedéstől és az izgalomtól meg se tudtam szólalni. Anyám fiatalnak látszott azon az estén, feszültnek, valahogy ijedtnek is. Ilyennek sose láttam még, rögtön megéreztem, hogy Bálint csakugyan nincs Pesten, és azt is, hogy nagyobb baj van, mint hittem. Bent kérdések fogadták, hol volt, nem felelt, ledobta a kabátját. Apám várt egy darabig, mozdul-e Blanka, vagy mozdulok-e én, aztán, hogy egyikünk se tette, maga állt fel, kivitte felakasztani. Blanka a rádiót nyekegtette, cigarettázott, arról beszélt, menjek be karácsonyt ünnepelni a kórházi fenyőfaünnepélyre, annyi orvos van most ott nőtlen meg fiatal. Olyan jót akart, de olyan ügyetlenül csinálta, csak a fejemet ráztam válaszul. Most Temesné kezdte rá a faggatózást, hol járt anyánk. Egyszer csak meghallottuk, hogy sír. Akkor realizáltuk, hogy az őrnagy halálhírének megérkezése óta nem hallottuk őt sírni. Odarohantunk hozzá valamennyien. „Meghalt – gondoltam én –, csak akkor reagálhat így, ha Bálint már nem él, és nem meri megmondani.” Megpróbáltam elképzelni, hogy Bálint nincs, nem tudtam. Álltam mellette, arra vágytam, hogy a karjába vegyen. Hogy anyám az anyám, sosem éreztem igazán, csak amikor szenvedtem, és ő is csak ilyen ritka pillanatokban nőtt fel önmaga fölé. Vártam, magához húz, megsimogat, s akkor azt láttam, hogy magához húzza Blankát. Bámultam őket, majdnem bután. Én voltam az elhagyott menyasszony, a kifosztott, a Bálint özvegye, s ő Blankát szorította magához, ölelte, csókolta, mintha mondani akart volna neki valamit ezzel az indokolatlan kitöréssel, amit senki sem értett, legkevésbé Blanka. – Mi van itt? – kérdezte apám nyugtalanul. – Mi történt veled? Hol voltál? Anyám nem felelt, csak csókolta és becézte tovább, aztán mintha megőrült volna hirtelen, elkezdte ütni. Blanka felsikoltott, kitépte magát a kezéből, az ablakhoz menekült. Anyám újra sírt, olyan keservesen, mintha valakit temetnének. Majd elepedtem, hogy szóljon végre, hogy mondja meg már, mit tud, legyünk túl rajta. Ha meghalt, ha öngyilkos lett, ha akármi van, hadd tudjam, mi az, ha gyászolnom kell, hadd rendezkedjem be a gyászra, csak dőljön el már, ami eddig kétséges volt, csak ne hintáztassanak ellentétes érzések között. Temesné megitatta anyámat, ugyanolyan jószívű, szenvtelen mozgással tett-vett körülötte, ahogy bármelyikünket ellátott, ha megbetegedtünk. Anyám lassan magához tért, megtörölte az arcát, kezdett normálisan viselkedni, azt mondta, a szabónőnél volt ruhát rendelni, senki se hitte el neki, köztudomású volt, hogy nem szereti az új holmit, csak azt, ami régi, kényelmes, próbálni meg világéletében lusta volt. Apám legyintett; anyám gyakran füllentett, ez már ismerősebb szituáció volt, mint az iménti, bár változatlanul titok maradt, hol járkálhatott ilyen hideg délutánon, és mi baja van Blankával, de már nem volt nyugtalan. Fő, hogy megjött, majd kivallja, hol volt, mi dúlta fel, soha életében nem tudott titkot tartani. Temesné lement a mosókonyhába, Blanka egy darabig duzzogott, aztán megcsókolta anyánkat, és ismét útra készült, azt mondta, őneki még vissza kellene mennie valahová, együtt a társasága, várják. Apám tiltakozott, maradjon csak itthon, olvasson vagy javítgassa a fehérneműjét, nálunk mindig este jön a Mikulás, szó sincs róla, hogy ilyenkor ne legyen velünk. Nagy kedvetlenül visszament a szobánkba, anyám meg besurrant a hálóba, én utána, végre ketten maradtunk. Mikor meglátott, újra kipottyant a könnye, de most már beszélt, közben rányomta a szemére a zsebkendőjét, hogy még engem se lásson.
Bálint új címét nem tudta, kiment hát a kórházba keresni. A portás közölte, nem dolgozik már ott, áthelyezték, anyám helyiségről helyiségre járt, hogy találjon bent valakit, aki közli, hová és mikor. Az éppen valami értekezletről kilépő igazgatóval sikerült beszélnie, aki megdicsérte neki Blankát, úgy jellemezte, mint egy kicsit szeles, de fejlődésképes teremtést, akit nem köt semmiféle polgári előítélet, s ha látja, hiba van valahol, akkor is kijavítja, ha személy szerint nehezére esik is, holmi gyerekkori emlékek, játszópajtásság miatt. Mikor anyám nem értette meg célzásait, egyszerűbben megfogalmazta, mi történt Bálinttal, és ki hívta fel a kórház figyelmét arra, hogy szükséges volna az eltávolítása. Nem fogtam fel, mit mond. Most már nem tudom megmagyarázni, miért nem, mikor olyan egyszerű volt, és miért kellett siralmas szövegét kétszer is végigmondatnom vele, hogy megértsem, mit csinált Blanka. Mikor végre értettem is már, amit hallottam, le kellett ülnöm. Soha nem hittem addig, hogy ami köztünk történt, végleges, hiába vágtam le Bálint elé a jegygyűrűt, tudtam, csak idő kérdése, és minden megoldódik. Most már nem lehetett erre reményem. Soha többé. Kataklizmák idején, ha túl nagy a csapás, a tudat védekezik, valami jelentéktelen részlettel játszik. Béna voltam, és teljesen értelmetlenül azon tűnődtem, hogy mindezek után hogy fogok én egy szobában aludni Blankával. Nem aludtam vele egy szobában. Mikor megfordultam, és ki akartam menni, láttam, hogy apánk ott áll mögöttem a küszöbön, nyilván percek óta ott vár már, kezében a piros krepp-papírral bevont Mikulás-csengő, mert mindig a hálóból szokott csengetni, csak most a küszöbre nyűgözte anyám beszámolója. Fogta a csengő nyelvét, hogy véletlenül meg ne szólaljon, s be ne csilingelje a házunkba az ünnepet. Elléptem mellette, nem szólt hozzám, de követett a férfiszobába. Megint leültem, nem bírt meg a lábam. Nem maradt velem, ment egyenesen a mi szobánkba, kezében még mindig a Mikulás-csengő. Sokáig volt bent, csak az ő hangját hallottam, a Blanka válaszaiból semmit. Mikor visszajött, már nem volt sápadt, hanem piros, leült a Cicero alá, ismét maga elé húzta a könyvét. Anyám is előkerült a hálóból, s amit még sose láttam tőle, odaült mellé az íróasztalhoz. Még csak furcsa sem volt ebben a percben, pedig ha ismertem valakit, akinek semmi köze nem volt az íróasztalhoz vagy a könyvekhez, az az anyám volt. Ültek, mint az ikrek, az iker bánatban és az iker szégyenkezésben. Egyik se szólt se hozzám, sem egymáshoz, egyik se próbált vigasztalni. Mikor Blanka kijött a kofferral, már kabátban, a fején kendő, odaléptem hozzá, az arcába meredtem, úgy, némán kérdeztem meg tőle bőgő szememmel, mit csinált. Nem szólt, csak megérintette a karomat, gyöngédebben, mint szenvedélyes mozdulataitól megszoktam, aztán odament apám elébe. Az nem nézett fel a könyvből. Blanka csak állt, várt, apám fordított egy lapot. Anyám nézett Blankáról rám, rólam vissza Blankára, mint egy rémült babának, ide-oda ingott a feje. Aztán mégis Blanka mellett döntött, felpattant, átölelte, suttogott neki valamit, mikor kifelé indult, ki is kísérte. Blanka némán ment el a házból, anyám sírását lehetett csak hallani, aki nem is jött vissza hozzánk, hanem be a hálóba, és behúzta maga mögött az ajtót. Leereszkedtem a kanapéra. Szívesen tanítok hősökről, jók az óráim, azt hiszem, különleges érzékem van ahhoz, hogy megmutassam a hősiesség emberi pillanatát, gyerekkoromban is mindig lebilincselt a tragikai vétség, minden tragikus szituáció, amiből az erkölcs került ki győztesen. Néztem apámat a Cicero alatt, és két dolgot éreztem a saját
nyomorúságomon kívül, kettőt, ami közül az egyiket tulajdonképpen már réges-régen észrevehettem volna, de csak most ért el a tudatomig a felismerés. Én mindaddig azt hittem, én vagyok az apám kedvence, szeme fénye, és most mintha maga mondta volna nekem, úgy tudtam, hogy nemcsak az anyám, az apám is Blankát szereti jobban. Nem tudom, miért. Talán mert többet kellett neki megbocsátania, vagy mert kevésbé hasonlított hozzá, vagy mert olyan önállótlan volt, olyan hebehurgya, bolondos. Isten tudja, miért. A szeretet, amivel szeretnek bennünket, mindig valamifajta kegyelem. A másik, amit tudtam, az volt, hogy mikor Blankát kiutasította a házából, és nekidobta valami bizonytalan jövőnek, aminek a kimenetele Blanka lazasága és felelőtlensége mellett nem volt kétséges, mert Blanka megsértette azt az erkölcsi világrendet, amelyben apám hitt, azzal, hogy feladóvá lett, rágalmazóvá – mert hogy Bálint nem fogadhatott el pénzt senkitől, az olyan kétségtelen volt mindannyiunk számára, akik gyerekkora óta ismertük, hogy ezt nálunk csak Blanka tudhatta jobban –, úgy járt, mint Dobozy, a hitvesével együtt önmagát is megölte. Temesné visszajött a mosókonyhából, én nem bírtam bemenni üres szobánkba, nem mertem megnézni, mit vitt magával Blanka, és mit hagyott itt. Csak lebegtem, súlyomat, súlypontomat vesztve a bálinttalan és immár blankátlan világban, amelyből Heldék és az őrnagy amúgy is hiányoztak már. Temesné elkészítette a Mikulás-asztalt, a falióra elütötte a kilencet, utánanéztünk a zengésének valamennyien. – Nem jön még a Mikulás? – kérdezte Temesné. A három háznak mindig minálunk jött a Mikulása, mint ahogy az új évet Heldéknél ültük meg, a feltámadást Bálintéknál. Apám felállt, a mi szobánkban felejtette a csengőt, érte ment, onnan hallatszott ki a csengettyűszó, ahogy rázni kezdte. Temesné gyanútlan vidámsággal állt, anyám kijött a hálóból, megint a szemét nyomogatta a zsebkendőjével. Az ablakot, ahová Mikulás az ajándékait tette, mindig a legkisebb szokta kinyitni, míg még élt, Henriett, azóta Blanka. Temesné várt, leste a szobánk ajtaját, várta Blankát. De csak apám tért vissza egyedül. Félrehúzta a függönyt, kinyitotta a belső ablakot. Kinn hideg volt, hirtelen megéreztük a fűtött szobában is a telet. Öt csomag piroslott az öt pár cipőben, apám kivette a magáét, bontogatni kezdte. Reszketett a keze. – Hát Blanka? – kérdezte Temesné. – Elaludt? – Elment – felelte apám, és szedte le a sztaniolt a csokoládé figuráról. Anyám, a falánk, csak állt, most nem közeledett az édességhez. Temesné nézett egyikünkről a másikunkra, értetlenül. Apám negyvennégyig nagyjából aludt, Heldék elhurcolásakor ébredni kezdett, Henriett pusztulása végképp kijelölte a helyét a figyelők között. Az maradt, aki régen, csak éberebb, politikusabb. Halottról szoktak olyan módon beszámolni, ahogy ő beszélt Blankáról, míg elmagyarázta Temesnének, miért nem hajlandó egy fedél alatt aludni egy fejvadásszal. Bálint ebben a pillanatban közel volt hozzánk, akárhol is feküdt az a falu, amelynek anyám tüstént, még ott a kórházban elfelejtette a nevét, csak most már nem csupán az volt a számunkra, aki világéletében, hanem az az ember is, akivel egy családtagunk miatt igazságtalanság történt, akit Blanka miatt elítéltek. Temesné nem volt szentimentális, uralkodni is tudott magán, de most neki se jutott az eszébe semmi, amivel apám száraz beszámolójának brutális hatását
enyhíteni tudta volna. Apám kiosztotta a cipőket, egy fényesre takarított cipő ott maradt az ablakban, kikandikáltak belőle az édességek. Nem nyúlt hozzá senki. Esett a hó.
Ezerkilencszázötvenhat Az autóban alig beszélt, inkább csak cigarettázott, nézte a Pest felé tartó, élelmiszerrel megrakott szekereket, a lovak cammogó, tartózkodó, valahogy a modern világba már nem illő testét, amint kocogtak az országúton, s fejüket lógatták, mintha azon tűnődnének, mi közük nekik az emberek dolgaihoz. Csodálkozott, kik és hányszor iparkodnak még rábeszélni, hogy újra kezdje az életet. Tímár vezetett, az ő szájából hallotta rehabilitálása előkészületeit, komikusnak találta Tímár majdnem meghatott hangját; hiszen ő nem szenvedett ezekben az években, s nem érezte büntetésnek vagy megalázónak azt a létformát, amelyet most Tímár megpróbált elhagyatni vele. A falu örült, hogy van orvosa végre, tisztelettel nézett rá, megbecsülte, amit a betegeiért tett. Néha elbámult rajta, mennyire nem veszik komolyan, mi előzte meg a hozzájuk való kerülését, aki tudott áthelyezése körülményeiről, azonnal úgy érzékelte, politikai hajsza áldozata. Majdnem kényeztették. Ha nem fogja el az aggodalom Blanka miatt, Tímár arra se tudja rábeszélni, hogy legalább pár napra térjen vissza, és személyesen fogadja el az elégtételt, amit a kórház nyújt. Ám Tímár olyan diadallal közölte, hogy az igazgató már nincs a helyén, hogy egyáltalán senki sincs a kórházban már azok közül, akik fegyelmi bizottságának tagjai voltak, csak az a kis ringyó, a feladója, az is rövidesen megkapja a magáét, hogy Bálint bedobált valami holmit a táskájába, és beült Tímár mellé. A nyurga fiatalembert, akit Tímár az ő helyettesítésére hozott, míg ő Pesten lesz, s aki, ha Bálint hajlandó ott maradni, végképpen átveszi falusi munkáját, majdnem irigyen nézte, mikor az autójuk elindult. Azt gondolta, rendbe hozza valamiképpen a Blanka ügyét, aztán visszatér; kiválóan érezte magát abban a csendben, ahol végre nyugodtan végiggondolhatta mindazt, aminek végiggondolására voltaképpen egyetlen létformájában sem kerülhetett igazán sor, ám Pest láttán támadt indulatai meglepték. Mihelyt szülővárosa feltűnt, s az autó áthaladt vele az első hídon, megrázta az élmény, hogy Pesten lennie mégis milyen boldogító, hogy milyen naiv öröm látnia a Dunát. Azt hitte, a kórházban több dolga lesz, előre mulatott a procedúrán, hogy fogják bebizonyítani előtte az ellenkezőjét annak, amit ezelőtt négy évvel se tudtak, miután Karrné változatlanul nem támadhatott fel tanúskodni, de egyszerűen ment minden. Maga a tárgyalás már napokkal ezelőtt lezajlott, Tímár, az új igazgató, csak a végzést nyújtotta át neki kurta beszéd kíséretében a rögtönzött ünnepségen, melyen vadonatúj kollégák asszisztáltak, s Bálint végighallgatta számos érdemét, lelkiismeretes gyógyító munkája ecsetelését, azt is, hogy őt – származási okokból – már Elekes Blanka rágalmai előtt is méltatlanul elnyomták. Feszengett, a szertartás kínosabb volt, mint Blanka hajdani vádjai. Tímár – ezúttal hivatalosan – megismételte ajánlatát, térjen vissza régi munkahelyére. Ígért neki lakást is, persze csak későbbre, addig felajánlotta, lakjék benn a kórházban. Új s olyan jelentős beosztással kecsegtette, amit nyilván jóvátételnek szánt, s ami hallatára meghatódottabbnak kellett volna lennie; Bálint egyszerűen csak ideges volt. Ám nem akarta
ott, még azon a kis háziünnepélyen elkedvetleníteni, mert Tímár ragyogott, hát gondolkozási időt kért tőle. Megebédelt a kollégákkal, az ebédlőben olyan arccal rakták elébe az ételét, mintha ő volna a feltámadt Krisztus. Míg ettek, megpróbált valami konkrétat megtudni Blanka sorsáról, Tímár közölte, most majd a lány fog fegyelmi bizottság elé állni, és számot adni a rágalmairól. „Te csak a kezdet voltál – mondta felháborodottan –, feljelentett ez mindenkit, akivel differenciája volt, csak másokat ügyetlenebbül, azok ki tudtak mászni.” Felvette a rehabilitációs végzése mellé kiutalt viszonylag jelentős összeget, törte a fejét, mit kezdene vele, ha bármit is komolyan tudna venni, akár azt, hogy egykor kidobták innen, akár azt, hogy most vissza szeretnék venni. Meg se próbálta az irodában keresni Blankát, tudta, hogy nem találná, Blanka, ha érzi, valahol baj vár rá, azonnal elfut, elbújik. Csakhogy hol találja? Temesné, aki olykor írt neki, azonnal közölte, hogy Elekes kitette Blankát a házból, és nem is érintkezik vele, de nem tudta az új címét; annyira haragudott rá Bálint miatt, hogy nem volt kíváncsi a sorsára. Temesné egyébként maga se lakott Elekeséknél már, még Irén házasságának évében állást vállalt egy diákinternátusban, a konyhát vezette. Bálint először hozzá ment, egymagában találta az óriás épületben, az események az utcára csalták a diákokat. Megkérdezte tőle, nem nyugtalan-e, Temesné értetlenül nézett rá, mint aki nincs teljesen tisztában azzal, mi miatt kellene nyugtalannak lennie. Az asszony reakciói kimaradásán érzékelte, mennyire megváltozott, rehabilitációját nemcsak hogy nem méltányolta, de láthatólag nem is nagyon értette, mit jelent; mikor belépett, időbe telt, míg megismerte, akkor se látszott rajta különösebb öröm vagy meghatottság, figyelmetlen volt, fáradékony, riadt. Bálint szerette Temesnét, mindig elfogadta rendezetlen helyzetét is, nem egy gyermek, egy férfi megértésével, akkor is, mikor távoli rokon – házvezetőnő státusa mögött már észrevette, voltaképpen mi fűzi az őrnagyhoz. Most csalódottan ült mellette, maga se tudta, mit várt tőle, annál mindenesetre többet, mint amit kapott. Nem maradt nála sokáig, elindult Elekesékhez. Temesné búcsúzóul közölte, hogy rosszul alszik, rossz az emésztése is, és nem hívta, hogy dolga végeztével visszajöjjön. Ismerőssel eggyel találkozott, mulatságosnak találta, hogy éppen azzal, akivel. Hajdani fogolytársát azóta se látta, hogy mindketten kiszabadultak, kölcsönös fogadkozásukat, hogy a normalizálódott életben majd megkeresik egymást, akkor se vette komolyan. Ugyanabban a kórházban dolgoztak a hadifogság egy szakaszában mind a ketten, a fogásznak mindig jobb dolga volt, mint neki, nemcsak mert ügyes volt, hanem egész lényében oldottabb, barátkozásra készebb és vidámabb is, mint Bálint. Úgy maradt meg az emlékezetében, hogy egy cseppet irigyelte, mert Szegi a legzavarosabb és legsúlyosabb körülmények között is állandóan terveket szőtt, s képtelen optimizmusa valami rejtelmes módon utóbb mindig igazolódott is. Most úgy közölte vele, hogy másnap reggel nekiindul a nagyvilágnak, mintha azt mondaná, kimegy a csarnokba. Megkérdezte Bálintot, van-e pénze megfizetni az autóutat a határszélig és a vezetőt, aki átsegíti Ausztriába, és ha van, vele tartana-e, még van egy hely a teherautóban, amely elviszi. Bálint nevetve tiltakozott, Szegi nem vette komolyan, a fogságban sem akarta sose tudomásul venni, ha Bálint nem vállalta a részvételt valami olyan dologban, amit Szegi remekül megszervezett, s valóban előnnyel is járt, csak éppen Bálinttól azt kívánta volna, hogy moccanjon egyik vagy másik irányba, Bálint pedig, ha rajta állt, sose mozdult semerre. Szegi azért a kezébe nyomta a telefonszámát, azzal, hogy délután még eléri. Ha meggondolná, holnap hajnalban érte mennek a kocsival. Kijutnak innen, ne izguljon, hogy miképpen, azt bízza csak rá. Csak pénz kell hozzá. Bálint nem is kételkedett benne, Szegi mindig megcsinálta, amit a fejébe vett, de sosem ingyen. Temesné egyre kuszább és kedvetlenebb leveleiből tudta, ne a Katalin utcába menjen, Elekesék házát a Held és a Bíró házzal együtt átépítették. Nem kívánta látni, milyenné váltak
a régi épületek, indult Elekesék új otthonába. Ahol csoportosulást, tömeget látott, kitért az emberek útjából, befordult egy mellékutcába. Irénék háza a pesti Duna-parton szép volt, vadonatúj, idegen. A legcsekélyebb rossz érzés vagy zavar nem támadt benne, mikor becsengetett a lakásba, pedig azóta se látta őket, hogy Irén visszaadta a jegygyűrűjét. Elekes nyitott neki ajtót, hunyorogva rámeredt, aztán megölelte, megcsókolta, Elekesné sikoltozva borult a nyakába. Sem Irén, sem a férje nem voltak otthon, Irén – mondták – benn ül az iskolájában, a vejük mérnök a vízügyeknél, az ilyenkor még nincs itthon. Irén gyerekét Elekesné azonnal odatette Bálint karjába, Kinga nem félt tőle, nevetett rá, Bálint is visszanevetett. Csinos kislány volt, ha valakihez egyáltalán, az apjához hasonlíthatott, mert sem az öregek, sem a lányok vonásait nem viselte. Semmi vágyat nem ébresztett benne, hogy bárcsak ő volna az apja. A lakás nagyjából a régi volt, megfogyatkozott és kicsit modernizált bútorzattal, Cicero változatlanul ott trónolt az íróasztal mögött, a könyvszekrény tetején. Bálint látta, hogy a megmaradt bútorokat igyekeztek úgy elhelyezni, ahogy a sokkal nagyobb alapterületű Katalin utcai lakásban álltak. A város nyugtalan zaja behallatszott, valahol a távolban énekeltek és éljeneztek. Bálint azonnal a tárgyra tért, Blanka címét kérte, beszélnie kell vele minél hamarabb. Fontos. Szavai nyomán csend lett. Elekes, aki nem sokat változott, csak a nézése vált sajátságosan réveteggé, s valamivel szikárabb, keményebb lett, mintha lassan kővé kezdene válni, közölte, nem tud Blankáról. Mióta nem náluk lakik, nem érintkeznek. Elekesné zavartan hadart valamit, bocsásson meg neki, nem olyan rossz lány az. Bálint elkezdte magyarázni, nem bántani akarja, hanem segíteni rajta, a riadalmon, ami Elekesék arcán tükröződött, le tudta olvasni: fel se tételezték, hogy Blankát esetleg más okból is keresheti, minthogy szemrehányást tegyen neki, s ebben a pillanatban realizálták, hogy a kinti események olyan fordulatot is vehetnek, amelyben nem közömbös többé, kit vagy mikor jelentett fel a gyerekük, hogy Blanka ügye immár nem szimplán etikai, de biztonsági probléma is. Elekes úgy emlékezett, van valami olyan innivaló a kamarában, amit Bálint mindig szeretett, kiment érte, Elekesné akkor odasúgta a férfinak Blanka címét. Ahányszor tudta, ő meglátogatta, vallotta meg, Irénék is járnak hozzá olykor, Irén, mióta férjhez ment, megint érintkezik vele. Rémülten nézett Bálintra, ahogy kimondta, az megnyugtatta, ne izguljon emiatt, ő sose haragudott Blankára. Elekes visszatért a pálinkával. Megitta, amivel kínálták, aztán nekiindult a városnak. Sötétedett, minden ablakon le volt húzva a redőny, mintha háború volna. Látott fegyvereseket, nem szólították meg, csak elsuhantak mellette, Bálint elgondolkozott rajta, mit felelne, ha rászólnának, s ugyan menne-e velük, ha hívnák. Blanka lakása a Belváros egyik kurta, ódon utcájában volt, eleinte hiába próbált bejutni, pedig a házmesterné, akihez beszólt, azt mondta, tudomása szerint nem ment ki a házból. Percekig csengetett a kicsit piszkos gömbkilincs előtt, reménytelenül, egyre idegesebben. Végre meghallotta, hogy valaki óvatosan az ajtóhoz lépked odabenn, a kémlelőlyuk kinyílt. Meglátta Blanka leskelődő szemét. Egy pillanat töredékéig látta csak, mert az ajtóablak azonnal visszacsapódott. Bekiáltott neki, hogy nyissa ki azonnal. Bent természetellenes, süket csend volt, és nem mozdult semmi. Bálint tovább csengetett, és már ütötte is az ajtót. Megint az volt az érzése, hogy ha végre a közelébe jut, összevissza veri, amiért lopatja vele az időt. Az volt a legőrjítőbb, hogy tudta, ott van a közvetlen közelében, s ahogy világéletében tette, ha félt, elbújt a fürdőszobába vagy a kamarába, ha ugyan van ilyen modern kislakásban kamara.
Blanka mindig csak becsapta az ajtókat, sose merte kulcsra zárni, sokat nevettek rajta régen, miért vár mindig valami bonyodalmat, tüzet, rablókat, végítéletet, ami miatt arra a másodpercre is szüksége van a feltételezett meneküléshez, amibe egy kulcs visszafordítása kerül. Bálint körülnézett. Blanka már kitette a szemetet, lábtörlője mellett ott volt a veder, a veder tetején egy tönkrement kaktusz. Ez is olyan jellemző volt rá, hogy minden cserepes növény, ha ő nyúlt hozza, elpusztult, mert vagy agyonöntözte, vagy elfelejtette locsolni. Felkapta a cserepet, beverte vele az ajtóablakot, csak úgy zuhogtak befelé az üvegdarabok. Benyúlt a résen és belülről lenyomta a kilincset. Úgy volt, ahogy képzelte, az ajtó nem volt kulcsra zárva, be tudott menni. Blankát a második helyiségben találta meg, takarítóeszközök és ismeretlen rendeltetésű dobozok közt guggolt, és mint gyerekkorában, ha félt, befogta a fülét. Felhúzta a karjánál fogva, behurcolta a szobába. Blanka napok óta retteghetett, mert odabenn rend volt. Ha Blanka félt, mindig rendet csinált, olyan volt számára egy kipakolt fiók, mint a morfin. Most úgy rettegett, hogy hangtalanul potyogtak a könnyei. Odaszorította magához, és elcsodálkozott, mert életében egyszer ölelte Blankát, de annak a negyedórának a forrósága és irrealitása ebben a más ok miatt forró és irreális pillanatban visszatért. Nem tartott soká, később már úgy fogta őt, mint az imént az Irén gyerekét. Blanka végre megértette, hogy nem akarja bántani, elfészkelődött a karjában. Bálint elmondta neki, miért jött, azt ígérte, vele marad a tárgyalásig, s elmagyarázza a bizottságnak, mi volt a Blanka feljelentése mögött, mennyire csak kettőjüket, vagy, ha úgy tetszik, az Elekes családot és őt illető magánindulat, nem politika, és hogy mindent elkövet, ne bántsák. Azt is elmondta, amit Tímártól hallott, s ami ebéd közben megdöbbentette, de amit nem hitt el, mivel vádolják még. Nyilván hazugság. – Nem hazugság – mondta Blanka csukott szemmel. A vállának dőlt, úgy beszélt. – A lányokat is feljelentettem az irodán. Mind a kettőt. Eltartotta magától, hogy az arcába láthasson. Blanka tűrte, csak a szemét nem nyitotta ki; úgy beszélt, mintha álmában beszélne. – Feljelentettem őket, mert utáltak, és féltek tőlem. Nagyon haragudtam rájuk, hogy már nem szeretnek. Úgy suttogott, mintha nem Bálintnak mondaná, vagy nem önmagáról beszélne, és Bálint is úgy hallgatta, mint Blanka egyéb régi gaztetteit vagy hülyeségeit. Rágyújtott, sétálni kezdett a szobában, ideges volt. Blanka végre felpillantott, hosszan nézte az arcát, hogy leolvassa róla, mit gondol. Bálint megcsóválta a fejét, mikor látta, hogy nézi, és azt mondta neki: „Barom!” Akkor nekiugrott, majdnem leverte a lábáról, elkezdte csókolni pici csókokkal a kezét, az arcát, és egyszer csak kiszaladt, Bálint hallotta, hogy csörömpöl valamivel. Mikor visszajött, egy tálca alatt roskadozott, hozott kenyeret, konzerveket, pálinkát, mindent kirakott az asztalra és falt. Bálint hirtelen megérezte, milyen éhes, a kórházban valahogy nem ízlett igazán az ebéd, nekilátott ő is. Blanka rondán evett, nagy falatokban, régen nem lehetett a szájában étel, nyilván enni is félt. Aztán ivott, szomjasan, sokat, Bálint látta a módról, ahogy az alkoholt lenyeli, hogy időközben megszokhatta. Blanka majd megfulladt, úgy tömte magát, Bálint csak nézte. Próbálta elképzelni Blanka tárgyalását, azt is, mit tud bárkivel is megértetni vagy elfogadtatni abból, amit Blanka csinált, mikor ez a lány maga sincs tisztában esztelen indulataival, nem ismeri soha át nem gondolt akciói jelentőségét, a féktelen dühöt, amely, mióta élt, felébredt benne, ha azt gyanította valakiről, hogy az lenézi vagy idegenkedik tőle. Blanka sztálinista besúgó lesz, akárhogy magyarázza róla, miért vádolta meg őt akkoriban
képtelen vádjával, ugyan ki fogná fel vagy hinné el a bizottság tagjai közül, mi volt valamikor a Katalin utca, és mit eredményezhetett Blankában, hogy Bálint cserbenhagyta Irént. Cigarettázott, törte a fejét, előszedte a borítékot, amelyet a kórházban kapott, megszámolta a pénzét. Blanka némán nézte, aztán áhítattal, ujjheggyel megérintette a százasokat. Bálint odament a telefonhoz, felhívta Szegit. Szegi könnyebben megértette őt, mint Blanka, pedig vele madárnyelven kellett beszélnie, és röhögött is, mikor meghallotta, hogy Bálint maga helyett a nővérét szeretné elküldeni vidékre az ajánlott helyre, és hogy szívesen megfizeti a teljes ellátás díját, ha Szegi garantálja, hogy megéri. Szegi garantálta, és közölte, Blanka háza előtt lesz hajnali háromkor. Obszcén megjegyzéseit a nővérével kapcsolatban végig se hallgatta, letette a kagylót. Blanka nehezen fogta fel, mit akar, s láthatólag legalább annyira félt elindulni, mint itthon maradni. Boldogtalanul, tanácstalanul ténfergett körötte, aztán hirtelen leült elébe a földre, és Bálint ölébe hajtotta a fejét. Sírt egy kicsit, aztán pakolni kezdett, Bálint a háromnegyed részét visszadobálta a holmijának, úgy kellett mindent visszacsikarni tőle, sírt, szipogott, panaszkodott. Később el akart menni búcsúzni a szüleihez, Bálint megtiltotta, nehezen értette meg, mi az előnye Elekesékre nézve, ha nem is tudnak a távozásáról. Telefonálni szeretett volna nekik, legalább még egyszer hallani a hangjukat, azt se volt szabad, akkor csak leült és pityergett. A pénzt, amit Bálint betett a táskájába, meg se köszönte, a megoldást, amely lehetővé tette, hogy eltűnjék Tímárék és mindenfajta felelősségre vonás elől, nem méltányolta annyira, mint amennyire az riasztotta, hová viszik, és mi lesz vele odakinn. Bálint nem volt hajlandó vigasztalni, egy pillanatra elfutotta a méreg, milyen felelőtlen, hálátlan, milyen buta, és hogy voltaképpen sorsára kellene hagyni, tépjék szét Tímárék, vagy csináljanak vele, amit akarnak. Ordított rá, Blanka meglapult. Akkor már elszégyellte magát, mit kiabál vele itt, hiszen ez nem Irén, az okos Irén, ez csak Blanka. Egy egér futkos az ország közepén, s a kifelé vivő úttól is retteg, mert nem lehet tudni, hová torkollik, és mivel várja. Megint ettek, most már normálisabb mennyiséget és kisebb étvággyal, aztán Blanka megágyazott. Bálint látta, hogy friss ágyhuzattal győzködik, megszánta megint, olyan buzgó volt, úgy iparkodott, mi az isten csodájának kell neki éppen erre az egy éjszakára tiszta ágynemű. Kinn a távolban lőttek, a rádió olyan volt, mintha megháborodott volna benne minden bemondó. Egymás mellé feküdtek, azzal a természetességgel, ahogy kataklizmák idején vagy óvóhelyen szoktak egymás mellé feküdni férfiak és nők légitámadások éjszakáján. Blanka várt egy darabig, aztán közelebb húzódott hozzá, és a teste feszülésével megkérdezte tőle, akarja-e. Bálint nem akarta. „Ne fizess ki, te se kívánod!” – mondta majdnem ingerülten, és hallotta Blanka lélegzetén, hogy eltalálta. Blanka most leginkább álmos volt, félelmében már régen nem mert aludni. Bálint virrasztott mellette, cigarettázott, egyszer fel is kelt, kávét főzött, megitta Blanka maradék pálinkáját, beállította a vekkert kilencre, hogy tízre vissza tudjon érni a kórházba, fél háromkor felköltötte a lányt. Mint gyerekkorában, most is alig tudott megállni a lábán, olyan kábult volt; megspriccelte az arcát. Blanka betántorgott a fürdőszobába, Bálint főzött neki teát, nem itta meg, sírt megint, és újra bele próbált csempészni valami marhaságot a bőröndjébe, Bálint nagyot ütött a kezére, kivágta az új lomokat a kofferből. Szoknyában akart elindulni, pantallót vétetett vele, segített öltözködni neki, karjára adta a télikabátját is. Szuroksötét volt, mikor elindultak lefelé, és az utcáról nem hallatszott semmiféle nesz. A forgalom szünetelésének negatív zaja erősebb és nyugtalanítóbb volt, mintha tankok dübörögtek volna az utcán. A házmesterné sokára ébredt fel, dagadt, álmos szemmel nyitott kaput. Blanka nem szólt egy szót sem, szorította a kezét, a foga is vacogott, azt mondta, fázik, kialvatlan, Bálint tudta, hogy fél, odaölelte magához, melegítette a saját melegével. Hallotta, hogy motyog, gyerekkori varázsmondókájukat
motyogta, és akkor megint meg tudta volna ütni, a hülye, a barom, a varázsmondókát mindig akkor mondták, ha azt szerették volna, hogy ami fenyegette őket, ne sikerüljön. Most Szegi ellen drukkol, és nem akar elmenni, hogy itt maradhasson, és ne kelljen nekivágnia a világnak. Mi lenne vele a bizottság előtt? Mikor Szegi kocsija másodpercre pontosan megállt a ház előtt, eltaszította magától a lányt. Nem szólt senki semmit, pedig a kocsiban emberek voltak, sok csomag, sok idegen, még gyerekek is. Szegi sziszegett, a régi, fogságbeli sziszegéssel, ő kelletlenül, mint aki öreg már az ilyen romantikához, visszasziszegett neki. Feldobta Blanka kofferjét. A lány átölelte, megcsókolta, Bálint segített neki felszállni. Az autó reflektorfényében még egyszer felfénylett az alakja, haja nem látszott a sapka alatt, most már nem sírt. Szegi maga mellé ültette, és volt benne annyi becsület, hogy nem kezdte tüstént a pénzt számolni, amit Blanka a kezébe nyomott. Bálint most megint azt látta, hogy kiskatona, az a régi, de most nem volt se dühös, se szenvedélyes, csak kimondhatatlanul szomorú, és nem volt sehol a puskája.
Azon az estén különösen valószerűtlen volt minden. Pali hamar hazajött, beszámolt a legújabb hírekről, nem hallottam, mit mond. Mióta megtudtam, hogy Bálint nálunk járt, Blanka sorsán kívül csak őrá és önmagamra tudtam gondolni, de így voltam nemcsak én, aki mihelyt Bálint közelségét újra megéreztem, azonnal visszakapcsolódtam abba a körbe, amelyet élete alkotott az enyémmel, s amelynek meglétén az se változtatott, hogy egyikünk fogoly volt egy időben, vagy szakított a másikkal, esetleg férjhez ment, vagy gyereket szült. Apámék is csak fél szavakkal reagáltak Pali híreire, tudtam, ők is Blankára gondolnak és Bálintra és önmagukra meg a Katalin utcára. Egyikünk se szólt erről, de mind éreztük, Pali meg szónokolt, annyira idegesített szegény, hogy kimentem az ebédlőbe, és elkezdtem egyenesre fésülni a szőnyeg rojtjait, csak ne kelljen mellette maradnom. Azt hiszem, Pali lényegesen hamarabb rájött arra, aminek a konzekvenciáját csak jóval később vontuk le, milyen meddő kísérlet volt ez a korrekt együttélés, a házasságunk. Sose fogadtuk be Palit igazán, s ez annál szomorúbb volt, mert hiszen tisztességes, jellemes férfi volt, a szüleimet kedvelte, azok is őt, engem szeretett, mint ahogy voltaképpen én is viszontszerettem egy bizonyos határig. Ám házasságunk évei alatt valamit sose tudtunk elmondani neki, s valamire sose voltunk kíváncsiak az ő életéből. Azon az estén egy idő múlva meg kellett éreznie, hogy mint annyiszor, megint kihagytuk valamiből. Nem tudtam segíteni rajta, hisz egymással se mertünk beszélni arról, ami abban a percben mindnyájunkat foglalkoztatott, Blankáról, aki valahol ott lappang a lakásában, és akit nyilván most elér a büntetés, vagy a váratlanul felbukkant Bálintról, akinek visszatértére mindenki úgy reagált, hogy el se tudta volna tagadni, milyen embertelen és valószínűtlen volt számára a Bálint nélküli élet. Apám sápadt volt, különösen megtört. Róla biztosan tudtam, hogy mióta kiutasította, valóban nem beszélt többé Blankával, de azt is, hogy
soha nem heverte ki annak a napnak az emlékét. Én akkor már régen túl voltam azon a keserűségen, amit az első időben Blanka iránt éreztem, utóbb még kapóra is jött, amit csinált, azzal vigasztaltam magam sokáig, ha Blanka, éppen Blanka, bajba nem sodorja, Bálint csak visszatért volna hozzám. Hamarosan megint találkoztunk, Blanka felhívott az iskolámban, megvárt munka után, de gyakran ácsorgott a házunk körül is, hogy apánkat láthassa. Anyám minden másod-harmadnap beszélt vele, mi eleinte eszpresszóban jöttünk össze, mikor aztán lakást kapott, ott, ha a szemére is hánytam eleinte, ne hencegjen a soron kívül kiutalt új otthonnal, mert vérdíj, a Bálint fejéért kapta. Sokszor megríkattam, mégis boldog volt, valahányszor találkoztunk, ha Palival együtt mentem el hozzá, külön meg volt illetődve, és olyan tisztelettudóan beszélt a férjemmel, mintha ő volna a Kaméliás Hölgy. Mert persze Palinak beszéltem Blankáról, elmondtam neki, mit követett el, egyáltalán, mindent elmondtam Palinak, ami reális volt, tény, szavakba foglalható. Most, hogy már az együttélésünk emléke is kopik, jövök rá, hogy még a rögzíthető, megfogalmazható igazságokat se tudta felfogni, hiába vallottam meg neki például, hogy volt egy nagy szerelmem, ami végül mégse realizálódott, nem vette komolyan a mondottak súlyát, azt hitte, gyerekes dolog, és Heldék történetét is csak részvéttel hallgatta, láthatólag nem is próbált magyarázatot keresni rá, mi múlt vagy múlhatott mindannyiunk életében éppen a Heldék pusztulásán. A három ház múltbeli épület volt a számára, nem látta a Katalin utca jelentőségét. Bálint visszatérésének estéjén anyám egyszer csak megszólalt. Nem emlékszem, hogy egész otthoni életünk alatt hallottam volna ilyen hangon beszélni; anyánk veszekedett, kiabált, ravaszkodott, bűvölt, intrikált vagy hízelgett, most bejelentett valamit. Közölte apámmal, félti a gyerekét, hazahozza Blankát. Apám felemelte fejét a könyvből, ránézett, nem felelt. Kint, messze, lőttek. Pali, aki a munkahelyén éppolyan jól fel tudta mérni a közhangulatot, mint én az iskolában, habozás nélkül mellé állt. Apám neki válaszolt, nem anyámnak, neki fejtette ki, mi a felfogása ebben a kérdésben, és hogy nem kíván tanácsot hallani. Blanka nagykorú, amit főzött, egye meg, megölni nem fogják, hacsak azóta még nagyobb gaztetteket el nem követett; ha betelik rajta a történelmi igazság, magára vessen. Azt vártam, anyám sírni fog vagy tombolni kezd, egyiket se tette, bement a hálóba, behúzta az ajtót. Pali hívott lefeküdni, nem mentem, kinn szöszmötöltem, húztam az időt, vártam, hogy elaludjék. Nem akartam vele hálni azon az éjjelen, dúlt voltam, gondolkozni szerettem volna, és azon törtem a fejemet, hogy láthatnám viszont Bálintot, akiről meg voltam győződve, hogy Temesnénél lakik. Apám is fenn volt még, ő meg anyánkkal nem akart egyezkedni, motoztunk, húztuk az időt, azt hiszem, ő éppolyan jól tudta, mért mászkálok még mindig fenn, mint én, hogy ő miért van még mindig ébren. Felhívtam az iskolánkban a kapust, ágyából riasztottam ki, megkérdeztem, rendben van-e minden, rendben volt. Végül nem húzhattam tovább a lefekvést, indultam a fürdőszobába készülődni. Az ajtóban nekiütköztem anyámnak, kabátban volt, kendő a fején, indult ki a lakásból. Megint csak elbámultam, míg áthatott az érzés, mennyire szeretik Blankát mind a ketten, az egyik, amiért olyan kemény tud lenni hozzá, olyan megbocsátani nem tudó, a másik, mert bátor és aktív lesz a kedvéért. Akkor még nem tudtam, hogy én is Blankát szeretem a legjobban a világon, mindenkinél jobban, aki az életemhez tartozott vagy tartozik, hogy jobban szeretem őt Bálintnál is.
Apám ingerülten rászólt, mi jut eszébe, én meg lekaptam a kabátját, tuszkoltam vissza, közben megígértem neki, csak maradjon, reggel magam megyek Blankáért, nem engedem őt hozzá éjszaka, hát hiszen lőnek. Apám hallotta, mivel biztatom, de úgy tett, mint aki süket, és láttam rajta, milyen boldog, hogy nem engedelmeskedünk neki, és milyen önfeledt izgalommal várja vissza gonosz gyerekét. Anyám akkor végre sírva fakadt, sírására Kinga is felébredt, Pali felkelt hozzá, karjára vette, kihozta hozzánk, megbolydult a ház. Állt a gyerekkel a karján, és nézett bennünket, mint egy gyanútlan, fiatal Szent József. Később sokat gondoltam rá bűntudattal, miért is mentem hozzá pusztán azért, mert rendezni kívántam az életemet, mert normális szexuális kapcsolatot akartam, és valaki szerelmét elégtételül amiatt, hogy Bálint itt hagyott. Nem lett volna szabad megvárnia, míg én hagyom el, míg bejelentem neki vacsoránál ülve, vidáman, feszélyezetlenül és természetesen, hogy elválok tőle, mert mégis úgy döntöttünk, összeházasodunk Bálinttal. Neki kellett volna elhagynia engem, de nem szánta rá magát. Sokszor gondolok rá hálával és sóvárogva, mert százszor jobb férjem volt, mint Bálint, százszor jobb és kvalitásosabb ember is. Ha van valami a halálon túl, a Palival kötött házasságért is bizonyosan felelni fogok, nem mintha nem adtam volna meg neki, amit csak tudtam, míg Bálint egyetlen szavára el nem hagytam, csakhogy nagyon keveset tudtam neki adni. Majdnem semmit. Azon az éjjelen mind nyugtalanok voltunk, én főleg lámpalázas. Pali ugyanolyan kötelességtudó volt, mint az apám, semmiképp se maradt volna el a munkahelyéről a legzavarosabb időben sem, nem tudott elkísérni Blankához, apám, tudtam, nem lépi át húgom lakása küszöbét, tőle éppen elég volt, hogy hazaengedi, nyilvánvaló volt, magamnak kell érte mennem. Egy Blankánál tett látogatás még rendes körülmények közt se volt problémamentes a számomra, mert tudtam, hogy él, utalásait, elszólásait a tisztességes házasságban élő asszonyok zavarával hallgattam. Újabban elért eredményeimnek már régen nem tudtam igazán örülni, az ötvenes évek elején kitüntették apámat is, engem is, s bár apám éppen eleget undorodott a személyi kultusz évei alatt, a kitüntetésnek gyermekesen örült, valahogy úgy képzelte, ránk, becsületes munkánkra felfigyeltek, a mi esetünk kivétel, világos perc egy sötét periódusban. Tulajdonképpen anyánk magatartásán vettem észre, hogy valami nincs rendben a kitüntetésünkkel, anyám elejtett egypár megjegyzést, szerencsére csak előttem, apám előtt nem, hogy Blanka milyen jó testvér, és az a magas rangú férfi, aki udvarol neki – ezt a szót használta szegény és belepirult –, mennyire teljesíti a kívánságait. Rémülten néztem a dobozra, amelyben a kitüntetéseink csillogtak, jó tanár voltam, lelkiismeretes, apámról szólnom se kell, igazán megérdemeltük mind a ketten, de nem tudtam örülni többé. Attól fogva Blanka minden ajándékáról, amelyet a lakásunkba csempészett, többnyire beszerezhetetlen dolgokról, gyanakodva találgattam, húgom most kinek a barátnője, külkereskedelmi emberé-e vagy valami államférfié. Reggel korán indultunk, én a Belvárosba, Pali a vízművekhez. Akkor momentán csend volt, indulás előtt betelefonáltam a Tanácsba, a tanítás változatlanul szünetelt, tudtam, ráérek később is bemenni az iskolába. Siettem, hogy túlessem a látogatáson, és aztán futhassak Temesnéhez. Anyám az előszobában hirtelen kezembe nyomott egy kulcsot. Elképedtem, fogalmam se volt, hogy kulcsa van a Blanka lakásához. Apám úgy tett, mintha nem tudná, hová megyek, a rádiót kínozta, hallgatta a híreket. Akkor már betegállományban volt a szeme miatt, ügyetlenül babrált a rádió gombjaival, riadtan néztem rá, el próbáltam képzelni, hogy él, ha egyszer ennyit se lát majd szegény. Palitól elváltam a sarkon, s mihelyt nélküle maradtam, azonnal bizonytalannak éreztem magam, bár azon az útszakaszon, amíg Blankához értem, voltaképpen nem történt semmi. A csarnok felől jött egy teherautó, meg volt rakva káposztával, a sofőr leszólt, ha a Belváros felé van dolgom, felvesz, ne mászkáljak egyedül az
utcán. Felültem mellé, mögöttünk zötykölődtek a káposztafejek. A téren tett le, amelyre Blanka ablakai nyíltak, a szobor, amelyet pár éve állítottak fel, már nem volt a helyén. Ha nem lettem volna annyira tele a magunk problémáival, jobban átélem a különös utat a káposzták között, és jobban ráfigyelek arra, amit a sofőr mondott, arra is, hogy tegezett. Később visszahozta az emlék a különös képeket, a szobor váratlan hiányát és akusztikusan is mindent, a tegezést is meg a váratlan, fenyegető csendet körös-körül. Mikor felértem Blanka lakásáig, megijedtem, mert az ajtóablak be volt törve, és valaki betömte a rést újságpapírral. Csengettem, otthoni módon, három picit, nem nyitott ki, ezen nem csodálkoztam, ismertem, milyen, mikor fél, felnőttkorában is azt hitte, hogy a szekrény vagy az ágya alja védelmet adhat. Elbámultam anyám előrelátásán, hogy ideadta a kulcsot, felnyitottam a zárat. Óvatosan léptem be, arra is elkészülve, hogy eleinte nem lelem, valami rejtekhelyen találom meg, de arra is, hogy esetleg nincs egyedül, zavartan keresgéltem magamban olyan semleges mondatokat, amelyeket az ember ilyen furcsa szituációban mondhat. Átmentem a hallon, az irtózatosan rendetlen nappali szobán, és benyitottam a hálóba. Ott aztán meg is álltam. Az ágy meg volt vetve, és az ágyban ott feküdt Bálint. Akkor elfelejtettem Blankát, tökéletesen. Később eszembe jutott, hogy abban a pillanatban előttem hurcolhatták vagy bántalmazhatták volna, nem lett volna rá szemem. Bálintot azóta se láttam, hogy letettem elé a jegygyűrűjét és elment, most ott volt a Blanka ágyában meztelenül, és aludt, annyira aludt, hogy meg se hallotta a csengetésemet. Leültem mellé az ágy szélére, és csak néztem. Az apám belém nevelte reflex azt gondoltatta velem, nem illik így ülnöm mellette, mert nekem férjem van, a saját reflexem számára viszont komikus volt a gondolat, hogy nekem valami Bálinttal kapcsolatban nem illik, nem illhetik – majdnem felnevettem. Nevetséges gondolat volt, hogy Pali van. Vártam, míg magától felébred, nem akartam felkelteni, a tudat, hogy ott van a közelemben, olyan boldogító volt, hogy nyújtani akartam a pillanatot. Hülyeségeken tűnődtem, olyasmin, mit fog szólni, ha meglát, meg hogy hátha megnősült, mióta Temesné utoljára hírt kapott róla, és mi lenne, hogyha a felesége odajönne mihozzánk, leülne az én férjem mellé, és mindegyikünk házastársa elmondaná a másiknak azt a valamit rólunk, amit csak ő tud, mi meg Bálinttal ott állnánk mögöttük és nevetnénk. Bálint nyugodt alvó volt, fáradt alvó. Láttam, hogy a vonásai élesebbek, arca megnyúlt, öregebb is, de úgy láttam mindezt, hogy voltaképpen nem érintett. Semmi közöm nem volt Bálint öregedő vonásaihoz, csak magához Bálinthoz. Ültem mellette, mindenről elfelejtkezve, és akkor egyszer csak megszólalt mellette a Blanka vekkere. Összerezzentem, megijedtem, Bálint meg felébredt. Mikor kinyitotta a szemét, rám bámult, nézett egy darabig, aztán felült, megállította az óra berregőjét, ásított, nyújtózott, azt mondta: „Szervusz, Irén.” Úgy mondta, olyan hangon, mintha tegnap találkoztunk volna. Nem köszöntem vissza. Azt vártam, megérint, a kezem után nyúl, de csak oldalra tapogatózott, s hogy nem találta, amit keresett, megkért, hozzak neki egy cigarettát. A hálóban nem leltem a tárcáját, kimentem a másik szobába. Míg a képtelen összevisszaságban megtaláltam, hallottam, hogy kiszáll az ágyból, motoz, öltözik. Mire visszamentem, ingben, nadrágban ült, akkor húzta a zokniját. Felhúzta a cipőjét is, aztán odalépett hozzám, és szeretettel megcsókolt. Tűrtem, nem
csókoltam vissza, mi értelme lett volna. Az a csók nem volt több, mint egy másik köszönés, egyfajta jó napot. Henriettnek járó csók volt, testvéri, testetlen. – Blankáért jöttem – mondtam neki. – Hazaviszem. Megrázta a fejét, kezével mutatta: nincsen. Csak bámultam rá, és megrémültem a saját rémületemtől, mennyire nem tudom elképzelni az életet Blanka nélkül, és azon is, hogy ha elvitték vagy valami baja lett, hogy nézünk mi majd egymás szemébe otthon az apámmal. – Disszidált – mondta Bálint. – Kiküldtem egy barátommal. Azóta már túl van a határon. Ő küldte ki, éppen ő? Blankát, aki kiüldözte innen? A megkönnyebbülés, ami elöntött, hogy húgom túl van a veszedelmen, nem állt arányban a tanácstalansággal, ahogy rábámultam, mert megint nem értettem semmit. Most odalépett hozzám, egészen közel, kezébe fogta az arcomat. Lehunytam a szememet, és készültem a csókjára. Közel volt hozzám a szája, aztán egyszer csak megint nem éreztem már a lélegzetét. Elengedett. – Olyan borzasztó, hogy a legegyszerűbb dolgokat sose tudtad felfogni – mondta. – Életet. Halált. Tiszta vizet. Az élet nem iskola, Irén. Az élet szabálytalan. Felnéztem rá. Arca megint más volt, mint az imént. Ami a szemében látszott, leginkább a részvéthez hasonlított, mintha ő tudná, hogy én beteg vagyok, én magam nem. – Nyugtasd meg az öregeket, mondd meg, hogy nincs semmi baja. A lakást megőrzöm neki, beleköltözöm. Úgyse volt lakásom, itt nagyon jól megleszek, ha már, úgy látszik, itt maradok Pesten. Ha nem lesz pénzem, eladom a cókmókját. A bugyijait. Irtózatos volt, hogy sose tudtam, mikor beszél komolyan, mikor tréfál. Gépiesen felvettem a paplant, kiráztam, kezdtem rendbe rakni a szobát. Elviselhetetlen összevisszaság volt, minden szekrényajtó meg fiók nyitva. – Tökéletes vagy, te is, apád is – mondta Bálint. – Ahová ti beléptek, ott rend lesz. Sokszor gondoltam rátok, mindent piszkosnak éreztem a házatok után, gusztustalannak. Hazakísérjelek? Nem feleltem, csak néztem rá, megállt rendezgető kezem. – Vissza kellene mennem a kórházba tízre, azért állítottam be a vekkert. El fogok késni, de mindegy, most tőlem semmit se vesznek rossz néven. Haza kell hogy vigyelek, míg lehet, míg nem késő. Megint csak néztem, ő meg vissza rám. Felvette a zakóját, a nyakkendőjét kötötte. „Nem mosakodol?” – kérdeztem félénken. Hahotázni kezdett, a végén köhögött a nevetéstől. Rábámultam, az életemért nem tudtam volna megmondani, min szórakozik.
– Majd a kórházban – mondta. – Szoktam, csak most nincs idő. Most téged kell hazaszállítani baj nélkül. Sose tudtad, Irén, mikor minek van ideje. Blanka hülye volt, tökhülye, de mindig tudta. Mire észrevettem, kinn voltam az ajtóban, karon fogott, leszaladt velem a lépcsőn. Sose kérdeztem, és Blanka sose mondta, mi történt köztük az óvóhelyen Henriett halálának éjszakáján. Most tudtam már. Nem számított ez sem. Azt hittem, megfulladok az érintésétől. Nem tudtam, hogy annyira szeretem még mindig, és azt se, hogy annyira nincs közöm a férjemhez. Míg mentünk, csak úgy áradt belőlem a szó; hogy megsértett, most, ennyi év múltán megint kétszer is megsértett, és még az elismerése is sértő valamiképpen, csak a tudatomig hatolt el, az érzelmeimig nem. Mindent elmondtam neki magamról, amiről beszélni tudtam, szó nélkül hallgatott. Nagyokat lépett, lenn az utcai fényben még jobban látszott, mennyire megöregedett ezekben az években, hogy nemcsak kopaszodik, őszül is már, és szép fogsora sem a régi. Míg mentünk, elfeledkeztem Blankáról, nem tudtam másra gondolni, csak arra, miért nem kérdezte meg tőlem az egyetlent, amiről nem beszéltem, amire még csak nem is utaltam, hogy szeretem-e hát Palit, és egyáltalán: hogy élek a férjemmel.
Ezerkilencszázhatvanegy Ha félt is a velük való találkozástól, és inkább a maga felépítette Katalin utcabeli formájukkal érintkezett, gyakran meglátogatta az élőket. A velük való találkozás mindig megviselte, mégse tudta megállni, hogy el ne nézzen hozzájuk. Ha egy ideig nem látta őket, nyugtalan lett, bezárta a Katalin utcai házat, ott hagyta a lakókat szokott tevékenykedésük közben, Elekesnét a párnái közt, Elekest, ahogy dolgozatot javít, anyját szorgoskodva, apját a rendelőben, Temesnét a konyhában, az őrnagyot a bőrszagú szobában az újságjaival, Irént a lecke mellett, Blankát viháncolva vagy bőgve, Bálintot a kertben. Elbúcsúzott tőlük, megígérte, csak rövid időre megy el hazulról, aztán rájuk csukta a kaput, és a Katalin utcaiak folytatták a napot, ahol abbahagyták, ő meg ha visszatért hozzájuk, néha elbújt a szobájába, és nem mert a szemük elé kerülni, annyira félt, hogy megsejtenek valamit abból, amit egyedül ő tud róluk, és ő is úgy szeretne elfelejteni. Ilyenkor okosabb volt elrejtőzni, mert gyakran érezte a kényszert, hogy közli apjával vagy anyjával, hány éves korukban fognak meghalni és milyen körülmények között, elkerülte az őrnagyot, attól félve, egyszer kiszalad a száján, amit a haláluk utáni első találkozásukkor közölt vele, hogy hol esett el, és milyen ingerült volt abban a pillanatban, hiszen esze ágában se volt nemhogy elpusztulni, de harcolni sem, csak nem volt ideje megmagyarázni annak, aki rálőtt. Elekesnének még segített is szaporítani a lomjait, annyira szánta azt, aki Irénéknél olyan rettegve pucol-takarít, és Elekest biztatta, olvasson minél többet, egyre újabb könyveket hozott át neki, telirakta az asztalát, Temesnével meg néha órákig beszélgetett, élvezte ragyogó logikáját, éles eszét. Tudta, mennyire nem problémátlan találkozni az élőkkel, világuk mégis visszahúzta egyre. Ott volt Bálint fegyelmi tárgyalásán, ott volt, mikor Elekes kiutasította Blankát, akkor is, mikor Irén férjhez ment, állt mögötte a templomban, figyelte, milyen merev, szeretett volna nyoszolyólány lenni, de Irénnek nem volt nászkísérete, még menyasszonyi ruhája sem, mint gyerekkorukban megbeszélték, az esküvő is szomorúbb volt, mint elképzelte, az örömapa alig látott már akkor is, s ahelyett hogy ő vezette volna az oltárig Irént, őt kellett vezetni a csak gyertyafény megvilágította templomhajóban. Blanka egy sarokba húzódva állt,
külön a családjától, egy ismeretlen, sovány fiú naivul és boldogan válaszolgatott a papnak, Henriett csodálkozott, mennyire nem veszi észre, hogy semmi keresnivalója sincs Irén mellett, és milyen büszke, reménykedő. Mindig szeretett volna látni nászéjszakát, de nem kísérte haza Irénéket, olyan szánalmas volt az az esküvő, hogy jobb volt hazatérnie a Katalin utcába, és azzal a tudattal lefeküdni, az egész úgyis csak álom, hisz Irén és Blanka kislányok még, mint ő, ott alusznak egymás mellett a gyerekszobában, és Irén, ha megnőnek, majd a Bálint felesége lesz egyszer, és az a sovány, fekete fiú a templomban csak látomás. Álomkép. Blanka új lakóhelyén elbűvölve járt, mert akkor látta először a tengert, s ha nem találkozott Blankával a sziklák tetején, ahogy lihegett a hőségtől, sírt vagy kiabált, még gyönyörködni is tudott a hullámok játékában, ám mihelyt Blanka megjelent, már futni szeretett volna vissza, mert látta, hogy a fehér házban nyüzsgő Henriettek között, akiket Blanka istápolt, Blanka maga is Henriett, és inkább fogoly, mint akárki régi családtagjai közül, pedig neki van egyedül igazi és mindenhová érvényes útlevele. Legnehezebben azt viselte, ha Bálintot kereste meg, pedig gyakran meglátogatta. A fogolytáborban, Elekeséknél, a faluban, a kórházban, bárhol, ahová került, Bálint úgy élt, úgy mozgott, mint egy artista, aki egyszer már leesett a trapézról és nyomorékká törte magát, de valahogy visszakényszerítették a porondra, és ott helyt is áll, ahogy tud, minden gyakorlatot elvégez, de olyan halálfélelemmel, olyan boldogtalanul, hogy a közönséget nem szórakoztatja, csak idegesíti. Bálint mellett, aki után pedig állandóan vágyódott, mindig csak percekig bírta ki; Henriettet, aki sokkal többet látott és tudott a férfi szexuális életéről és zavaros kapcsolatairól, mint Irén, aki mindennek egy töredékét se sejtette, ha olykor zavarba hozták is a Bálinttal együtt látott nők és a felismerés, hogy Bálint milyen hitvány teremtésekkel és mennyit szeretkezik, nem Bálint szeretői űzték vissza a Katalin utcába, hanem az állandó kudarcok sora, amely úgy kísérte a férfi lépteit és pályáját, mint a kutya. Ha meg is látogatta, rövidesen elmenekült mellőle, hogy láthassa megint fiatalembernek, és átélhesse otthon, milyen okos, milyen ügyes, milyen tehetséges, hallhassa Temesné, Elekes meg az őrnagy próféciáit jövendőbeli csodálatos karrierjéről. Igazán nyugodt és önfeledt csak akkor volt, ha a fiatal Bálintot érezte a közelében, s játszotta vele meg a lányokkal a meggyfajátékot, haragudott magára, ha az öregedő Bálint alakja megint csalogatni kezdte, és csak akkor tért vissza mellé, mikor minden meggondolásnál erősebben kívánkozott testi mivolta után. Ha megállt valamelyikük mellett egy boltban, vagy szembe jött velük az utcán, mindig ugyanaz volt a reakciójuk, rápillantottak, aztán lekapták a tekintetüket az arcáról, még csak nem is hitetlenkedve, zavarba se jőve; egy pillanatig se vette komolyan egyikük sem, hogy Henriett áll vagy halad el mellettük. Amit arcuk tükrözött, legfeljebb valami ellágyulás volt, mintha valahonnan messziről egy dal töredékét hozná a szél, olyan dalét, amelyet ismertek és énekeltek is fiatal korukban, de azóta sosem, és olyan különös, hogy pár taktusa ismét visszacseng. Míg meg nem szólították, fel nem ismerték, Henriett nem szólhatott nekik, nem közölhette velük, hogy ő valóban ő, várt hát ilyenkor egy darabig, vissza-visszanézett rájuk. Gyakran megtörtént, hogy amazok is visszanéztek rá, volt, hogy olykor meg is álltak, de aztán mindig továbbmentek, meghatott, párás tekintettel, amelyben benne tükröződött, mennyire hasonlít ez a fiatal lány valakihez, akit szerettek, s akit soha nem tudnak elfelejteni, de nem szólították meg soha. Elekesné, Temesné, Elekes, Blanka és Irén számtalanszor látta Henriettet az utcán anélkül, hogy egy másodpercre is elhitte volna, hogy ő az a lány, ilyen találkozások után hosszú időre elbátortalanodott, s egy darabig megint csak úgy látogatta meg őket, hogy nem fogalmazta meg számukra magát az általuk is érzékelhető testi formában, mert így nem fájt neki, hogy nem veszik komolyan, nem köszöntik, és nem szólítják meg.
Az egyetlen, aki előtt sosem mutatkozott meg, pedig őt kereste fel legtöbbször, Bálint volt. Henriett érezte, ha senki, Bálint, aki annyira szerette őt, tudni fogja, hogy ő valóban ő, nyilván meg se riad, hisz akkor se riadt meg, mikor meglátta a kertben feküdni, csak nagyot, mélyet lélegzett, míg állt a palánk mögött a széken, ő meg a háta mögül nézte önmagát, és azon tűnődött, hogy húzhatná le a szoknyáját, mert úgy esett el a virágágyak között, hogy a ruhája felcsúszott, és kilátszott a térde. Annyira bizonyosnak érezte, hogy Bálint végre természetesnek találja, hogy visszatér hozzájuk, és nem úgy reagál a megjelenésére, mint a többiek, hogy évről évre halasztotta az alkalmat, mikor megfogalmazza magát neki végre. Henriett akart valamit Bálinttól, egész életében akart valamit, hosszú ideig minden remény nélkül, de mióta átélte, hogy Bálint otthagyta Irént, s Irén férjhez ment, azt gondolta, most megkaphatja már, s azután talán békésebben elviseli azt a létformát, amelyet most már örökre vállalnia kell. Amit akart, voltaképpen naiv volt, nem szégyenletes, inkább gyerekes, mégse lehetett volna beszélni róla sem az alakváltoztató, sem a Katalin utcai Heldnének. Végre meg akarta mondani Bálintnak, hogy gondolt rá valamikor, mi volt a vágya, s hallani akarta tőle, hogy most már, mikor Irén nincs, mikor kikerült a Bálint életéből, talán, ha ő még élne, nem is volna lehetetlen. Henriett sokáig készült a vele való találkozásra, mert elfogódott volt, szemérmes és gyáva. Mikor végre rászánta magát, úgy indult el a Katalin utcából Bálint kórháza felé, hogy visszakapott arca hol piros volt, hol sápadt, és az volt a kényszerképzete, le lehet olvasni a vonásairól, mi jár az eszében. Mint minden alkalommal, ha visszalépett az életbe, megriasztotta, mekkora lett a város, és milyen nagy a forgalom. Jólesett gyalogolnia, pedig messzi útja volt, és járműre nem szállhatott, mert nem volt pénze, még csak egy zsebkendője sem. Ahogy átért Pestre a hídon, a Belvárosban valami karambol lehetett, mert csődületet látott, hadonászó sofőröket, rendőrt, a rendőr igazoltatta az egyik sofőrt, az mindenféle papírokat rakott elébe, a rendőr gondosan vizsgálta, amit látott, Henriett megszaporázta a lépteit, komikus érzés volt, de zavarta, hogy nincs nála semmi papír. Held Henriett iratai a Held házban maradtak, ott semmisültek meg, Kis Mária okmányai, ha nem égette volna el őket Temesné, már nem felelnének meg, mindenkinek bordó a személyi igazolványa. Mikor végre kiért a kórházba, várnia kellett Bálintra, a férfi nem jött ki sokáig. A kórház előtt ott állt egy régi Szent János-szobor, körötte padok, Henriett onnan nézte a kijáratot, időnként meg az órát az épület homlokzatán, és várt. Mikor végre megpillantotta Bálintot, megijedt, mert a férfi nem volt egyedül. Henriett ismerte Tímárt, akivel együtt kilépett, szerencsére Tímár autóba szállt, s Bálint nem tartott vele, elindult gyalog. Követte. Lámpaláza volt, majdnem akkora, mint az őrnagy harmincötödik születésnapján, mikor elájult a pajzzsal, a boldogság, a félelem, és mindannak a reménye, ami miatt visszatért, az ezerszer elképzeltnél is nehezebbé tette számára, hogy odamenjen a férfi mellé. Bálint sietett. Világéletében sebesen lépdelt, Henriett régen is nehezen tudott lépést tartani vele, most úgy érzékelte, mintha előle rohanna, ami képtelenség volt, hiszen meg se látta még. Iparkodott utolérni, lihegett, mikor végre egy vonalba került vele a járdán. A szíve úgy vert, hogy félt, rosszul lesz, s közben csillapította magát, ne izguljon, ő nem lehet rosszul, nem tud rosszul lenni, a feltételezés is komikus. Zihált, mert az utolsó pár métert rohanva tette meg, erre a sziszegő, apró zajra lett figyelmes Bálint, végre oldalra pillantott, átsiklott rajta a tekintete, aztán megint előrenézett, ment tovább. „Nem hisz a szemének” – gondolta Henriett. Ez most nem fájt, maga se képzelte másképpen, tudta, időt kell hagynia a férfinak, míg megérti, mi történt.
Bálint csak ment. A férfi időnként ránézett, mint aki meg akar győződni róla, ott van-e még, mikor látta, hogy változatlanul mellette halad, még jobban igyekezett, s láthatólag se megállni nem akart, se hozzá szólni. Henriett már futott. Mikor Bálint hirtelen befordult egy utcába, végre megértette, hiába reménykedett, Bálint se hiszi el, hogy ő van mellette, nem valami tolakodó idegen, éppúgy nem hiszi el, mint a többi, s ez annyira rosszul esett neki, hogy elsírta magát kétségbeesésében. Bálint bement egy eszpresszóba, egy nőnek ütközött az ajtóban, ahogy belépett, egy ismeretlennek, a nő rámosolygott, Bálint minden vidámság nélkül visszamosolygott rá, ehhez a nőhöz már szólt, azt mondta neki: pardon. Henriett összeszedte magát, odahúzódott a kirakathoz, bebámult. Tudta, ha most el hagyja szállni a pillanatot, se bátorsága, sem ereje nem lesz többé, hogy újra kísérletezzék, hogy megint érthető formában megfogalmazza magát Bálint számára. „Türelem gondolta. – Nem olyan egyszerű ez. Neki nem olyan egyszerű. Nem szabad elmenni, különben vége.” Nézte a férfit meg az eszpresszót, sose volt ilyen helyen, régen csak kávéházak meg cukrászdák voltak Budapesten, kávét sem ittak ennyit és ennyien, nem volt szokás. Bámulta a szokatlan formájú csészéket, az eszpresszógépet, Bálintot, aki egyedül ült egy asztalnál, s akinek a tekintete éppúgy kereste az övét az üvegen át, ahogy az ő pillantása a Bálintét. Habozott, végre döntött, bement a férfi után, félénken, lassan lépkedett felé, megállt az asztalánál, és megint csak nézte. Bálint most sem szólt, de végre moccant a keze. Áttette egy távolabbi székre orvosi táskáját. Henriett megértette, neki csinál helyet, hogy mellé ülhessen. Felsóhajtott megkönnyebbülésében, leereszkedett a férfi mellé, és várta, hogy Bálint kimondja a nevét. A kisasszony alakja árnyékot vetett az asztalra, megkérdezte, mit parancsolnak. Henriett az ölébe pillantott, Bálint követte a tekintetét. Nem volt se pénztárcája, se retikülje, kesztyűje sem. A férfi most szólalt meg először, rendelt két kávét. Henriett beleszimatolt, mikor letették elé, súlyos, határozott szaga volt. Nem nyúlt hozzá, nem kívánt ízt, semmit, ami étel vagy ital, csak megkavarta. Bálint most végre megszólalt. Azt kérdezte tőle, mit akar. Nem felelt, csak nézett rá. – Idd meg a kávédat, aztán menj innen! – hallotta. – Jöhet egy razzia, és elvisznek. Megint razzia? Milyen razzia? Megrémült, aztán elmosolyodott, hiszen többé nem bánthatta senki. Bálint lekortyolta a kávéját, rá se nézett a lányra, azonnal fizetett. Mikor Henriett meglátta, hogy menni készül, felállt ő is, a kisasszonynak, aki megütődve kérdezte, miért nem itta meg a feketét, nem válaszolt, indult Bálint nyomában. Gyerekkorukban gyakran játszottak olyat, hogy ők nem azonosak önmagukkal, Henriett sokszor vesztes maradt, ha maguk készítette, különös szabályaik értelmében nem tudta bebizonyítani, hogy ő csakugyan ő. Most megint azt érezte, azt a hajdani szégyent, hogy nem tudja igazolni magát, de ez a szégyen is édes volt, múltbeli, ismerős. Ment Bálint mellett, feszülten, reménykedve, egyre várva, hogy egyszer csak megáll, és nevén szólítja mégis. Hát hiszen eltűrte az asztalnál, még kávét is rendelt neki. Bálint ment és morgott, mint régen, ha valami bosszantotta, morgott, és rá is szólt többször, menjen el innen, hagyja már békében, mi az istennek nem lehet egy fáradt ember egyedül. A lány értette, mit beszél, de amit hallott, annyira értelmetlen volt; hogy nem hatolt a
tudatáig. Követte hűségesen, s mikor az irányból látta, hogy Bálint hazatart, abba a lakásba, amelyet Blankától örökölt, elmosolyodott. Hát persze hogy az eszpresszóban hallgatott, hogy az utcán meg idegenek előtt fékezte magát, furcsákat beszélt; magukban kell lenniük, kettesben, ahhoz az élményhez, hogy együtt vannak megint. Mikor a kapuhoz érkeztek, tudta, hogy jól következtetett, mert a másik megállt. Nézte őt, sokáig nézte, aztán azt mondta: „Hát akkor gyere fel!” Henriett futott mellette a lépcsőn, és eltűnődött, mit mondjon neki először, ha majd megszólalhat, mert addig nem szólhat hozzá, míg Bálint meg nem mondta neki, hogy felismerte. Az ajtóban, mielőtt kinyitotta volna, Bálint még mondott valamit, de ennek a mondatának sem volt semmi értelme, mint az iméntieknek, nem is tartozott a kettőjük dolgához vagy viszonylatához, Henriett nem is értette, minek hozakodik elő abban a pillanatban ilyesmivel. Bálint azt mondta neki: „Nincs sok pénzem.” Az első volt, az egyetlen, aki megengedte, hogy hazamenjen vele, aki felhívta magához! Henriett ismerősen mozgott Bálint lakásában, eleget járt benne, ha Bálint abban a formájában nem láthatta is. Odament egyenesen az asztalhoz, amelyen az őrnagy képe állt, aztán felnézett a falra a kanapé fölé, az őrnagyné portréjára, amelyet Temesné megmentett a régi házból. Bálint úgy nézett vissza rá, mintha nem is örülne neki, hogy Henriett először az őrnagynak meg az őrnagynénak köszön, mintha idegesítené, hogy rátekint a szüleire. Nem szólt hozzá, nem is mondta ki a nevét, nem is ültette le, de talán nem tudja, hogy kezdjen hozzá, számára sem lehet egyszerű élmény, hogy ismét itt van, hisz utoljára holtan látta a kertben. Változatlanul nem tudott rájönni, miért húzza mindenféle apró akcióval az időt, s miképpen segíthetne, hogy megkönnyítse neki az első mondat formálását, mert Bálint lehetetlenül viselkedett, úgy, ahogy sose képzelte volna el a találkozásukat: kezdte számolni a pénzét, kirakta, ami a tárcájában volt. Valóban nem volt sok pénze, külön tett egy ötvenest, ránézett Henriettre, Henriett meg vissza rá, és csak mosolygott, várta, mondjon már valamit, valami személyes jellegűt. A mosoly csak akkor tűnt el az arcáról, mikor Bálint leoldotta a nyakkendőjét, levette a zakóját, kiment a fürdőszobába és levetkőzött. Köntösben, meztelen lábán papuccsal jött vissza, a köntöse alatt nem volt semmi. Henriett ott állt, ahol hagyta, a szoba közepén, ujjait összefonta, állt csendesen. Alig lélegzett, sápadt volt. – Mire vársz? – kérdezte Bálint. – Magad vetkőzz le, nem szeretek ilyesmivel kínlódni. Amit a perc kínált, több volt, mint amiért visszatért, s ha neki szól, a felismert Held Henriettnek, talán el is fogadja. De nem neki szólt, most már tudta, hogy nem neki, és azt is, kinek nézi Bálint, és hogy ha eddig nem tette, most már nyilván nem is fog ráismerni. Csak állt, mozdulatlanul. Bálint keresett egy cigarettát, de nem volt ideje rágyújtani, mert a lány odalépett hozzá, sokkal közelebb, mint eddig, és megérintette őt is az ujja hegyével. Bálint megfogta a kezét, s megérezte, hogy amire készült, abból nem lesz semmi, elmarad az ölelés, mert ez a teremtés valamiért meggondolta magát. Nem nagyon búsult, voltaképpen nem kívánta ezt a lányt, csak nem volt kedve ellenkezni, mert annyira hasonlított Henriettre. Most mondja el neki, hogy úgyis csak szívességből ölelte volna meg, mert olyan, mint valaki, akit talán a legjobban szeretett életében? Úgysem értené, és különben is csak pénzt akar ez, mit akarhatna mást. Nincs semmije, még egy zsebkendője sem. Csak azt nem lehet érteni, hogy ha már idejött vele, miért gondolta meg.
Ölelni nem, de megcsókolni meg szerette volna, ám azt se tűrte. Elfordult tőle, még egyszer körbejárt a szobájában, aztán megint visszatért hozzá, olyan közel, hogy a lélegzetét érezte, megint rátette az ujját az arcára egy pillanatig, aztán mindjárt elkapta róla, és ugyanolyan némán, mint amilyen volt, amióta az utcán megpillantotta, elindult kifelé. Azt hitte, másképp határozott, talán a fürdőszobába megy, ott vetkőzik le. Most hirtelen azt érezte, hogy megkívánta mégis. Vágyott rá, de olyan bűntudattal, mintha hirtelen testvére született volna, akit a magáévá kellene tennie, volt az ölelés gondolatában most valami riasztó és csalogató. A lány léptei elhaladtak a fürdőszoba előtt, hallotta, hogy kattan a zár Blanka ajtaján. Utánafutnia nem lehetett, mert már a lépcsőházban járt, ő meg köntösben volt, ruhátlanul, mezítláb. Feltépte az ablakot, kihajolt, hogy legalább kilépni lássa, meg is látta, ahogy az utcára ért. Sírt a lány, sírt és szaladt, ügyetlenül futott, rossz ritmikával, mint valaha Henriett. „Talán éhes – gondolta Bálint –, hisz nem volt semmije.” Azt érezte, adnia kellene neki valamit, hogy nem engedheti el üres kézzel. Vigye azt az ötvenest, úgyis mindegy. Visszalépett az asztalhoz, gombóccá gyűrte a pénzt, hogy utánahajítsa. Nem volt kinek. Mire megint kihajolt és lenézett, üres volt a tér.
Később megtudtam, először az iskolában keresett, ott hallotta, hol talál meg, hogy útban vagyok, vagy talán már meg is érkeztem a kiállításra az osztállyal. Emberemlékezet óta nem járt már ilyen helyen – mesélte –, örült, mikor utánunk jött, hogy mellesleg megnézheti a híres gyűjteményt is. Én már az épületben láttam meg őt, egyszer csak ott volt az egyik teremben, ott állt a szobrok közt. Megörültem neki, testem azzal a jó érzéssel regisztrálta közelségét, amelynek már régen nem volt szexuális jellege, hiszen ilyen tekintetben mindketten rendeztük az életünket, inkább az egy vackon született állatok egymásra ismerése, egyforma reagálása a közös alom emlékére. Mindig boldog voltam, ha találkoztam Bálinttal. Akkor még nem beszéltünk, dolgom volt, az osztályt se hagyhattam szabadjára, kellett valami felületes tájékozódást szereznem a termek anyagáról. Bejártam hát a helyiségeket, és nézegettem, elég zavarosak voltak az érzéseim, mert az én képzőművészeti igényem mást kívánt, derült, nyugodt vagy magasztos arcokat, a bronz vagy a márvány kidolgozott simaságát. Előre tudtam, a gyerekek ismét jobban értik és élvezik majd, amit látunk, mint én. Én majdnem ijedten torpantam meg a kiállítás büszkeségei előtt, néztem az idomtalan formákat, a torz fejeket, a nem is pillantás pillantást a szobrok szeméből, azaz az átfúrt kő lyukaiból, amelyek a szemeket helyettesítették, s voltaképpen egyedüli jelzései voltak az arcoknak, mert a szobroknak csak szemük volt, sem orruk, se fülük, se szájuk.
Bálint láthatólag arra várt, hogy külön húzódjunk és beszélgessünk. Blanka távozása óta ismét rendszeresen érintkeztünk, de ritkán, és mindig csak percekre maradtunk kettesben, valaki családom tagjai közül állandóan velünk volt. Bálint kedvelte Palit, szívesen beszélgetett vele, annyira nem zavarta a jelenléte, hogy az régebben sértett is egy kicsit. A lányomat mulatságosnak találta, remekül tudott vele bánni, jobban, mint az apja, aki lámpalázas és túlzó szülő volt, s akinek állandó érdeklődését már a kisgyerek Kinga is nehezen viselte. Pár napja járt nálunk, töltötte ott a délutánt, a tárlaton való felbukkanása nem volt különösebb szenzáció, de persze azért kellemes meglepetés. Megkérdeztem a kollégámtól a szememmel, tudja-e nélkülem is tartani a rendet, visszaintett, hogy igen, az osztály csendben, érdeklődve nézegette az anyagot. Akkor odamentem Bálinthoz, és mint annyiszor, megint Blankáról kezdtem mesélni, akitől előző nap jött levél. Félbeszakított, azt mondta, erről majd később, nem véletlenül van itt, hanem utánam jött, meg akar beszélni velem valamit, ha lehetséges, azonnal. Leültünk az egyik padra, Bálint egy kicsit távolabbra húzódott tőlem akkor még, úgyhogy egyszerre láttam őt és a szobrokat. Volt az arcában valami új kifejezés, valami sajátságos megbékélés, nyugalom, ami voltaképpen nem tetszett nekem, Bálint arcvonásaihoz hozzátartoztak a változó indulatok, a gúny, a harag, a visszautasítás, a hidegség. Egyszer már láttam ilyen érzelem és szenvedély nélkülinek mostanában, mikor arról számolt be, hogy minden feljelentés és származási hajsza nélkül ismét irodára került, hogy – úgy látszik – definitíven kiderült róla, nem elég jó orvos ahhoz, hogy rábízzanak egy osztályt, nyilván hiányzik belőle valami, valami Isten áldása, ami az orvost igazán orvossá teszi. Látszólag nem fogta fel tragikusan, úgy beszélt az egészről, mintha idegenről mondaná, apám-anyám sokkal jobban kimutatta, mennyire meg van törve, de én azért tudtam, mi van, mi lehet a nyugalma mögött. Nem sokáig váratott a közlésével, miért akart velem beszélni. Olyan egyszerűen fogalmazta meg, mintha egy könyvet kérne kölcsön: váljak el Palitól, menjek hozzá, mégis úgy döntött, elvesz feleségül. Meg se moccantam, csak a pillantásomat fordítottam el az arcáról vissza a szobrokra. Közvetlen közelünkben egy alacsony talapzaton három kőoszlop meg egy kőgolyó állt, az volt aláírva: Harcos. Csak törzse volt ennek a különös valaminek, combjai és arcvonások nélküli feje, torzó volt, alig több a semminél, az Isten tudja, mitől hatott mégis olyan kétségbeejtően élőnek. Azt néztem, és hallgattam, mert éreztem, Bálint nem vár választ, Bálint éppúgy tudja, mint mi valamennyien, s talán a férjem maga is, hogy Pali csak véletlenül került hozzánk; hogy velünk és nálunk él, voltaképpen sose vette egészen komolyan senki, még apám sem, aki számára pedig szentség a házasság, és azt is tudja, hogy Kinga nem valami szerelmi zálog, romantikus kiteljesedése a házaséletünknek, egyszerűen csak kellett valaki, aki körül szégyen nélkül kijegecesedhetett becézni vágyásunk – vehettünk volna voltaképpen egy kutyát is. Akkor még nem nyúlt a kezem után, én se nyújtottam. Pár éve megkérdeztem tőle, milyen érzés volt, mikor abban a faluban egyszer csak megjelent a Tímár autója, és megmondták neki, visszajöhet Pestre, hogy most valóban köztudomású: ártatlan volt. Vállat vont, mint aki nem szívesen válaszol, azzal a szemmel nézett rám, amelyet régről olyan jól ismertem, s amelyben mindig benne volt, hogy ezt én nyilván úgyse tudom felfogni; valami olyat mondott, hogy semmilyen. „Ha valakit rehabilitálnak, az semmilyen?” – kérdeztem felháborodva, és apám, aki velünk volt akkor, szintén tett valami megjegyzést, hogy nem szabad hálátlannak és cinikusnak lenni. „Nem vagyok cinikus – felelte ingerülten, és hangosabban beszélt a szokottnál –, mindegy volt már akkor. Ezt ti nem értitek.”
Most értettem. Lesütöttem a szememet, nem akartam, hogy a gyerekek lássák, hogy elfutotta a könny. Megéreztem az ujjait a csuklóm körül; most, talán először életünkben, nem is sejtette, mi jár az eszemben. Érintése meleg volt, a szelíd szorítással mondta meg, amit gondol: „Hát hiszen tudom, milyen boldog vagy, de most már minden, ami elválasztott, elmúlt, mögöttünk van, ne sírva örülj hát, Irén, hanem úgy, ahogy valamikor tudtál, teljes szívvel.” Most, először életünkben, nem vette észre, hogy nem a boldogság lágyított el, hanem a kétségbeesés, magam miatt, őmiatta, hogy azért sírok úgy, hogy alig bírom annyira fegyelmezni magam, amennyire a hely és a körülmények megkövetelik, mert hiszen réges-régen nem szeretem már. Rettenetes gondolat volt, akár a rettenetes szobrok körülöttünk, ha tehettem volna, kitépem magamból a felismerést, mint egy szálkát a köröm alól. Rájöttem, hogy Pali volt az egyetlen reális elem a tömény irrealitásban, amelyben kapálóztunk és fuldokoltunk valamennyien, amelyben apám magatehetetlen lett, anyám szorgalmas, rémült, én meg ő olyanok, mint ma, a Katalin utcai házak eltűntek, és akik még tudták rólunk, kik voltunk, megadták magukat a betegségnek, mint Temesné, eltűntek egy messzi szigeten, mint Blanka, vagy elpusztultak, mint az őrnagy és Heldék. Ám Pali valóságos volt, igazi, csak éppen egyikünk se méltányolta, és egyikünk se vette komolyan, talán ő maga se vette egész komolyan önmagát közöttünk. Most nem lesz többé, és mihelyt kilép a lakásból, bezárul az egyetlen rés, amelyen át mi is elindulhattunk volna utána kifelé, ahová most már nem juthatunk el soha, hiszen elállja az utat Bálint, aki visszatért. Bálint visszatért, hasztalan küzdött olyan sokáig egyedül, most már érti, hogy nélkülünk sose találja meg, amit egymaga akart megtalálni, mikor még fiatalok voltunk mind a ketten: csak velünk együtt érhet vissza a Katalin utcába, akik tanúk vagyunk életének arra a szakaszára, amely még mindent ígért. Nem érdekelt, ki lát, mit gondol rólam, először, mióta tanár lettem, nem törődtem azzal, mit szól az osztály, hogy ott ülök egy padon, és nem tudom visszatartani a könnyeimet. Bálint még közelebb húzódott hozzám, most nemcsak a kezem fogta már, átölelte a vállamat is. Arra gondoltam, mióta élek, készültem rá, hogy a felesége legyek, s most itt vagyunk, közel a célhoz, közelebb, mint Henriett halála napján, mert nincs háború és bombaveszély, és reálisabban lehet tervezni, mint bármikor, csak éppen megöregedtünk, s ő éppúgy nem szeret már azzal a szomorú hevességgel, ahogy valaha szeretett, ahogy az én érzelmeim is elfáradtak és kihűltek. Úgy indulunk neki az életnek, mint az útitársak, akik, mikor Isten tudja, merre sodorja a hajójukat a szél, egymásba kapaszkodnak, és elmesélik egymásnak nyomorult emlékeiket, mert ugyanarra emlékeznek, és ugyanarról a szárazföldről tudják, milyen volt rajta élni, míg ki nem csapódtak róla a tengerre, és ugyanazt az eget látták fényleni és kékleni, amikor még nem dörgött. Csak ültem, gondolatban elbúcsúztam a nyugalomtól és a békétől, elbúcsúztam Palitól, aki szeretett, és aki mellett egyszerű és kényelmes volt az élet, aki nem kívánt többet, mint amennyit adni tudtam neki, és sose kívánkozott hallgatásom és titkaim mögé. Akkor már nem sírtam, elfáradtak a könnyeim is. Inkább zsibbadt voltam, rémült. Bálint csak nézett rám, gyöngédség volt a szemében, szánalom. Megszokta, hogy nem mindig értem őt, ezt olykor karikírozta is, legvadabb szerelmünk idején is előfordult, hogy kicsúfolt miatta, mennyire nem látok a gondolatai közé, most míg visszanéztem rá, úgy szerettem volna megmondani neki, hogy talán először életében pontosan tudom, mi jár az eszében, és miért szán olyan nagyon. Tudom, hogy nyelvén a mondat, amit hozzá szeretne tenni a leánykéréshez: „Hullát viszek neked, Irén, nem azt, akit valaha szerettél, megkapsz, de üres lettem, híg levegő.” Hallgattam, túlságosan fagyott voltam a perctől, amely elért és lenyűgözött mind a kettőnket, pedig meg
kellett volna mondanom neki, hogy nyugodjék meg, és ne szánjon, vagy inkább magát is szánja, ne csak engem, mert hiszen Elekes Irén sincs többé, sőt talán nem is volt soha. Amíg Blanka mellettem élt, kerek voltam, egész, tökéletes. Azt hittem, így születtem, ilyennek, és azt hitte ő is. Aztán egyszer csak rájöttem, sosem voltam az, akinek gondoltak vagy magam képzeltem magam, egyszerűen csak annyira szeretett valaki, hogy megvalósította valamennyi bűnömet helyettem, mielőtt egyáltalán megfogalmazhattam volna magamnak mit szeretnék tenni, ha nem volnék konvenciók rabja és voltaképpen gyáva is. De Blanka elhagyott, azóta magam követem el a bűneimet, s akik velem élnek, riadtan térnek ki az utamból. Csak Pali tud elviselni igazán, akinek nincsenek emlékei ifjú magamról. Láttam magamat, magunkat az új lakásban, ahová beköltözik majd Bálint, láttam közöttünk, amint keresi a csendet, az őrnagy háza nyugalmát, amely ott maradt a Katalin utcában, ahogy csak áll, és néz majd ránk tanácstalanul, mikor ordítok az anyámra, és földhöz vágom a tányért, és megpofozom Kingát, ha idegesít, és a konyhában, ha holtfáradtan hazajövök az esti iskolából, a véletlenül elmosatlan maradt csészét rázom a férfiak felé, és mindenkinek elpanaszolom, micsoda sorsom van. Ültünk, hallgattunk. Mindketten elhallgattuk, amit meg kellett volna mondanunk a másiknak, s ez egyszer én tudtam, nem Bálint, hogy ha szólunk, az se változtatott volna semmin. Azt képzeltem, minden szobor ránk néz sajátságos nem-szemével, ezek a különös alkotások, amelyeket nem is faragtak ki, s amelyek nem is többek, mint véletlenül egymásra zuhant kőcubákok. Oldalra néztem, mert azt hallottam, Bálint sóhajt, de nem sóhajtott, ásított, nem úgy, mint aki unatkozik, hanem mint aki fáradt, és akkor hirtelen azt éreztem, ásítanom kell nekem is, hogy iszonyúan fáradt vagyok én is, mintha éveken, évtizedeken át értelmetlenül űztek-hajtottak volna, és most leülhetnék végre. Semmi gyakorlati dologról nem beszéltünk, semmi részletről, nem volt sürgős, tudtuk, ráér, azt is, Pali majd elintézi, ami kell, s úgy, hogy a legkevesebb vérveszteséggel történjék minden. Osztályom sorba állt, Bálint nem hagyott el akkor sem, amikor visszamentem a gyerekek közé, kísért, mint aki most már egy percre sem akar egyedül hagyni. Nagyon szépen vezényeltem, gondosan és tagoltan beszéltem, sőt pár megjegyzéssel értékeltem is a kiállítást, iparkodtam, hogy elfeledtessem az osztállyal, ha észrevették, hogy sírtam az imént a padon, közben azt éreztem, gyűlölöm azt az erőt, amely önfegyelemre kényszerít, arra, hogy olyan legyek, amilyennek mások óhajtanak, magam szeretnék maradni végre, mert fáraszt minden és mindenki, legjobban Bálint. Elindultunk, és tudtam, nem leszek már magam soha többé, míg élünk, és azt is, hogy ami történt, vagy történni fog, értelmetlen, felesleges és késő. Kollégám elöl ment a csoporttal, mi ketten hátul. Dél volt, erősen sütött a nap, az időjárásról beszélgettünk, mikor kiléptünk a Műcsarnokból. Alakunk árnyéka eltorzult a földön, néztem, ahogy velünk együtt siklik a napon. Két masszív kőcubák rajza osont előttünk, egyikünk árnyékának se volt se keze, se lába, csak törzse.
Ezerkilencszázhatvannyolc Öreg fák voltak, de minden tavasszal lombba borultak még, nyomát se mutatták semmiféle betegségnek. Leveleik se hulltak le idő előtt, mert az utca lakói szerették az öreg fákat, és esténként a legnagyobb kánikula idején is tövükre loccsantottak egy vödör vizet. Henriett járt legtöbbet a Katalin utcában, ő vette észre leghamarabb, hogy irtják a fasort, és este, mikor visszatért, szólt róla a szüleinek és az őrnagynak. A felnőtteket lehangolta a hír, mert a fasor
mindegyikük emlékképébe beletartozott, és Henriett elhatározta, hogy ha legközelebb odamegy, feltámasztja a fasort is, mert csonka nélküle az utca képe. „Míg irtják, nem lehet – mondta az őrnagy –, várnod kell, míg egészen eltűnik. Csak akkor tudod újra ültetni.” Megvárta hát, míg a favágók meg a gépek elvégzik munkájukat, s mikor már nyoma se maradt a fasornak, a három ház után hívni kezdte a fákat is. Az őrnagynak igaza volt, mert a fák azonnal visszatértek, elfoglalták szokott helyüket, s engedtek az évszakok törvényeinek, mint minden esztendőben. Hogy pár héttel később az építkezés is megindult, megint csak nyugtalan lett. Henriett nem ismert olyan fogalmakat, hogy helyszűke vagy túlnépesedés, csak azt érzékelte, hogy a fák után már meg azt a beépítetlen partszegélyt is eltüntetik, ahonnan a fatörzsek közt az ő házaikig csillogott a Duna, és így végképpen mássá teszik a Katalin utcát, amelynek mindig csak a bal oldalán álltak épületek, a jobbon soha. Úgy érezte, nehéz lesz kivárnia, míg az épületek mind elkészülnek, és minden házban megindul az élet, míg eltüntetheti az új utcasort is, és visszahozhatja a part régi képét. Mert mire az új oldal házait felépítették, eltűnt a szép kilátás, mintha valami végtelen marok felnyalábolta és elvitte volna a Dunát. A városrendezés óvta az utca műemlék jellegét, egyemeletes, stílusukban a másik oldalhoz illő új épületek kerültek szembe a várheggyel. Ezeknek is voltak kertjeik, csak nem akkorák, mint a másik házsor házainak, és a rakpart felé futottak, alacsony drótkerítéseiken átlátszottak a frissen ültetett fák, virágok. Henriett, aki szerette a Dunát, ha megfogalmazta testét, és a parton sétált, gyakran rákényszerült, hogy lássa az új utcasor fonákját, olykor meg is állt, és a kerítésen át figyelte a lakókat, ahogy ültek, napoztak, vagy kártyáztak a kertekben. Leste a mindennapok eseményeit, a postást, ahogy becsenget, és bead egy levelet, amelyet tüstént bontogatni kezdenek odabent, a mozdulatot, amivel valaki felnyit egy sörösüveget, szomjasan kortyol, habszegély marad a száján. Volt, hogy míg ott álldogált és nézelődött, megszólították. Ez elragadtatta, és zavarba is hozta, a fiatal férfiak jót szórakoztak rajta, s mert sose válaszolt, előbb-utóbb magára hagyták. Egyszer valami kamaszok megdobták labdával, aki eltalálta, bocsánatot se kért, csak odakiáltott neki, dobja vissza. Visszadobta némán. Szállt a labda, Henriett ráemlékezett, valamikor mennyire szeretett labdázni, és következő alkalommal magával hozta a sajátját a Katalin utcából, apró ütésekkel hajtotta maga előtt a rakparton. Vízszag volt, folyószag, Henriett ment-ment a Duna mellett, földhöz verte és elkapdosta az ugráló piros gömböt. Lassanként megismerte az új oldal lakóit. A tisztéknél egy gyerek volt, egy izmos, szőke fiú, az, ha nem tanult, többnyire kint mászkált a kertben. A szomszédjukban lányok éltek, egy csendes barna meg egy nagyszájú kisebb, ezek gyakran együtt játszottak a fiúval, és olyan önfeledten, hogy Henriett megirigyelte őket, és néha úgy ütötte a labdáját, hogy beessék a kertjükbe, mert akkor abbamaradt a játék, míg a labdáját kiadták. Henriett látta olykor a szülőket is, a tiszt átkönyökölt a kerítésen, magyarázott, nevetett, a lányok apja, kis ügyetlen, rövidlátó ember mindig csinált valamit, mindig nyüzsgött, a felesége meg feküdt egy fekvőszékben, képes újságot olvasott, vagy etette a gyerekeket. Egyszer különös élménye volt ezzel az asszonnyal, mert mikor kinn állt a kerítésük előtt és bebámult, nézte, amint a lányok esznek, a lusta, lompos asszony egyszer csak felállt, és egy nem tökéletesen tiszta, nem is teljesen ép kistányéron a kerítésen át kiadott neki egy fánkot, rá is mosolygott, azt mondta, ha annyira nézi, kóstolja is meg. Henriett elvette, amit felé nyújtottak, tanácstalanul nézte az ételt, nem tudta se megköszönni, se megmagyarázni, miért nem kívánja, és voltaképpen miért áll itt, és
néz befelé. Mihelyt az asszony elfordult, apró darabokra tépte a tésztát, és beszórta a folyóba, halak úsztak a fánkért, nagy barna halak, szélesre tátották a szájukat, és elkapták. A gyerekek észrevették, mit csinált, a kisebbik lány felháborodottan visítozott, micsoda alak, a Dunába szórja a süteményt, a nagyobbik a fejét csóválta szemrehányóan, a fiú meg kiszaladt hozzá, kikapta a kezéből a tányért, azt mondta, lesheti, mikor kínálják meg még egyszer, és ugyan menjen már innen a fenébe. Akkor sokáig nem mert előttük labdázni többé. Volt egy olyan ház az új oldalon, ahová még nem költöztek be, üresen állt, az előtt ácsorgott, ott ütötte a labdáját, ha nem akart sem az ő Katalin utcájában maradni, sem ott, ahol a Katona is élt. Egy napon szokatlanul korán visszajött, felizgatta Heldné. Anyja előző nap egy gyerekkorában gyakran látogatott fürdőhelyre rándult ki a dajkájával, s abban a fura, ómódi gyerekfürdőruhában tért vissza, amelyben a tengerben lubickolt, Henriett irtózott kivárni, míg alakot cserél, és irtózott a dajkától is, aki anyját becézte. Annyira vágyódott az igazi Heldné után, hogy szinte beesett a konyhaajtón a Katalin utcába; mikor hallotta, hogy anyja odabenn dúdol, sokáig ott maradt hozzásimulva, míg megnyugodott, és kimosta gondolatai közül az irreális kislányt, akit az imént látott, kezében kagylóval telt kis vödör. Heldné egy tálat rakott meg barackkal, nem vitte magával, míg elvégezte az ellenőrzést, s mikor a kertben belemelegedtek a játékba, el is feledkezett róla, anyja figyelmeztette rá a konyhaablakból, hogy egyék meg már a gyümölcsöt. Bálint ment a tálért, mikor leszaladt vele a többiekhez, Blanka tüstént kiragadta a kezéből, elkezdte szétosztani, Irén szőlőleveleket tett a lépcsőre, arra rakodott. Blanka énekelve számolt, ahogy letett egy-egy szemet: egy-kettő-három-négyegy-kettő-három-négy. Azzal az örömmel figyelte, ami mindig elfogta, valahányszor átélte, hogy ez a Blanka sose felejt el neki is osztani már – gyerekkorukban gyakran megtörtént, hogy csak harmadolt ilyenkor, úgy elfelejtette, hogy a gyümölcs mindnyájuké, mintha Henriett nem is lett volna. A fúró zúgott, Blanka osztott, számolt, egy-kettő-három-négy. Erősen sütött a nap. Leültek a legalsó lépcsőre, Blanka elkezdett falni. Henriett ott, akkor hallotta meg a zajt, eleinte nem törődött vele, aztán később mégis, olyan szokatlan volt, hogy a fúró zümmögése mellett még hallatszik valami más is, valami dübögés, puffanás, mintha nagy tárgyakat emelnének-ejtenének a földre valahol. Elképzelhetetlen volt, hogy az anyja rámolna odabenn ekkora zajjal, de azért beszaladt, hogy megnézze. Heldné a szalonablakban könyökölt, visszafordította a fejét, mikor meghallotta, hogy a szobába lép. – Mi ez a zaj? – kérdezte Henriett. Heldné azt felelte, nyilván a hajó. Hajó úszik előttük, nézze csak meg, milyen szép ma a Duna, milyen szokatlanul kék. A hajó is hatalmas. Vajon milyen hajó? Henriett odaállt mellé, és követte a tekintetét. Az ablakból a fasort látta, a fasor közein át az új oldal házait, amelyek elfedték a folyót, nem látszott a Duna. A szemközti, az egyetlen eddig üres ház kapuja nyitva állott, Henriett belátott a kapubolt alá, ahol munkások mozogtak, bútorokat hordtak be egy teherautóról. A bútorok átmenetileg megálltak a kapualjban, aztán átúsztak alatta, és eltűntek a ház belsejében. – Német hajó – mondta Heldné. – Vajon mit szállít? Látod a zászlaját?
A bútorokat látta, a koffereket, a lakókat. A rövidlátó meg a tiszt egy ismeretlen asszonnyal álltak a kapu előtt, ott volt mellettük a lomha is, kezében valami táska. A gyerekek ugráltak a lomok között, élvezték a felfordulást, aztán egyszer csak elkezdtek szaladni. Autó kanyarodott be a templom felől, az elébe futottak, azt kísérték el a kapuig, egy férfi szállt ki belőle, örültek neki, a férfi egy kislányt hozott a karján. Leállította a földre, a két lány, a nagy szemű meg a szőke tüstént közrefogták, és beszaladtak vele a kapubolt alatt a kertbe. A fiú lassabban ment, de az is ment utánuk. A felnőttek utánuk néztek és nevettek. – Még egy hajó – mondta Heldné. – Hívd be Bálintot, hadd nézze ő is. Kiment, de nem a kertbe, ki a házból, át egyenesen az új oldalra, végig rajta, aztán kikanyarodott a templom mellett a partra, s megállt a kerítés előtt, ahol labdázni szokott. A kert tele volt lommal, kinn álltak a fotelek, tele voltak rakva ruhával, könyvhalmazokkal, ágyneművel, a padon párnák, paplanok, frottírlepedők púposodtak. A fiú vette észre, hogy megint ott áll, odafutott a kerítéshez, és akkor a többi is követte, álltak egymással szemben valamennyien. A munkások most egy fehér zománcfestéses üvegszekrényt cipeltek a lépcső felé meg egy fogorvosi széket, a fúró szára úgy lógott, mint a kígyó. A kisebbik lány Henriettre nyújtotta a nyelvét. – Itt a labdás – mondta a fiú. – A kuka, aki a halaknak adja az ételt. – Csitt – csendesítette a barna lány. – Nem is ismerjük. – Kuka – ismételte a szőke. – Kuka. Labdás. – Menj a fenébe! – mondta a fiú. – Csitt – suttogta a barna. – Nem illik így beszélni. Henriett alig hallotta, mit mondanak neki, a kislányra volt szeme csak, meg a bútorokra. A kislány mögött, a kert közepén, az ágyneműhalmok előtt egy zsámoly látszott, Henriett nem tudta kivenni a mintáját, mert faváza hátát mutatta csak felé. Állt, s az irtózatos koncentrációban szinte eltorzult az arca. Bentről hallatszott, hogy a felnőttek hívják a gyerekeket, az újonnan jött kislány lába megrezzent, mintha indulni akarna a hívó szóra. Félénk kislány volt, fehér bőrű, sötét szemű. – Nyomás – mondta a fiú. – Ez ránk van bízva, ez a fej. Vissza kell vinni. Nyomás. A szőke elrohant, csak úgy csattogott a cipője, berohant az ágyneműhalmazok közé, aztán eltűnt a kapubolt alatt, a barna lassan, habozva követte. Volt a járásában valami vonzó nyugalom, valami szelíd méltóság, pedig nem lehetett még tízéves sem. Az újonnan jött kislány felnézett Henriettre, tétovázott. A fiú még ott volt. – Nézed a kukát? – kérdezte a kislánytól. A gyermek hallgatott. – Vízbe dob téged is, mint a fánkot.
Ezt nem értette, de megzavarta a mondat, mert különös és félelmes volt. Csak nézett egyikről a másikra. A fiú elvesztette a türelmét. – Jól van, maradj. Ha megunod, benn vagyunk. Elcsattogott mellőlük. A gyermek körbepillantott, felfogta, hogy itt áll a kerítésnél, és szemben vele egy vadidegen. Megriadt, arcát elöntötte a vér. Henriett tudta, hogy még egy pillanat, és menni fog, elszalad előle, akkor átnyúlt a kerítésen, és megérintette. A gyermek tűrte, de úgy, mint akinek fáj, és Henriett elkapta róla az ujjait, mert nem tudta, olyan-e az ő érintése, mint a másoké, és nem rossz-e a gyermeknek, ha hozzányúl. Bentről nevetés hallatszott, vitatkozás, és valahonnan dobogás is, valami játék zaja, mintha énekelnének meg táncolnának. – Hogy hívnak? – kérdezte a gyermektől. Azt hitte, nem érti meg, Henriett most szólalt meg először azóta, hogy megölték. A kislány nem felelt, tűnődve nézett rá, mint aki nem tudja, kell-e vagy szabad-e válaszolnia egy idegennek, aztán szétnyíltak fényes ajkai. Mielőtt megszólalhatott volna, a gyerekek visszarohantak a kerti úton, megragadták a kislány két kezét, és befutottak vele az immár üres kapubolt alá. A bútorok, a kofferek, az ágyneműhalmok eltűntek, valaki becsukta a kaput a másik oldalon, nem látszott már se munkás, se felnőtt. Most messziről látta a gyerekeket, ahogy összefogóznak és keringélnek, a kislány ügyetlen lehetett, azt nem vették be, az csak állt, nézte a másik hármat. Henriett rádőlt a kerítésre, úgy figyelt, a dallamot akarta hallani, amit a gyerekek énekelnek, de mikor azok odabenn észrevették, hogy még mindig ott van, abbamaradt a tánc, a fiú lehajolt egy kavicsért, és górálni kezdte. Akkor elfutott, megint végig a parton, el a templom mellett, és eltűnt a Held ház kapuján. Aznap korábban visszatért oda, ahol általában tartózkodott. Éppen senkit se talált otthon, mikor hazaért, sem az őrnagyot, sem a nagyszüleit, se Heldéket, csak a Katonát. Bámulták egymást, hosszan, figyelmesen, és a Katona megint megkérdezte Henriett-től, nem tudná-e megmondani, hogy mehetne haza innen. Először, mióta ismét találkozott vele, félelem és iszonyodás nélkül megnézte végre az arcát, egyszerű arc volt, fiatal, kicsit ostoba. Nem mondta meg neki.
Mindenkinek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.
Hozzátok haza Blankát!
