STRESSZKEZELÉS KICSIT MÁSKÉPP

MISKOLCI EGYETEM BARTÓK BÉLA ZENEMŰVÉSZETI INTÉZET

STRESSZKEZELÉS – KICSIT MÁSKÉPP

Készítette:

Virágh Lilla Tanár – Zenetanár, kürt szakirány

Konzulens tanár:

Seeman László Tanársegéd

MISKOLC 2015

2

Tartalomjegyzék

Bevezetés……………………..………………………………………………………….3 Lámpaláz – a zenészek szemszögéből…………………………………………...…….4 Lámpaláz – a sportolók szemszögéből…………………...……………………………8 A pszichológiában használatos lámpalázcsökkentő és teljesítményfokozó módszerek…………………………………………..………………………………….12 Az ember értékessége………………………………………...……………………….14 A tanár személyisége………………………………………………………………….20 Mit tehetünk tehát a lámpaláz ellen?..........................................................................25 Összegzés…………………..…………………………………………………………..26 Felhasznált forrás………..……………………………………………………………27

3

Bevezetés Papp Klára füzetének előszavában a kezdő mondat így szól: „A szorongás, a feszültség természetes velejárója veszélyhelyzeteknek.”1 Sajnos sok növendék és zenész számára egy koncert vagy szereplés valóban veszélyhelyzet. A mindennapi, kemény önfegyelmet igénylő edzés és gyakorlás, valamint a sok téthelyzet, amikor pár pillanatnyi teljesítményeden múlik az állásod, egy olimpiai érem, vagy hogy foglalkozhatsz-e egyáltalán azzal, amit igazán szeretsz, lelkileg minden emberre nagyon megterhelően hatnak. Vannak persze kisebb horderejű téthelyzetek is, például egy főtárgy óra, amikor a legjobbat szeretnéd megmutatni a tanárodnak, vagy egy-egy koncert, ahol egyszerűen szeretnéd kivívni a társaid elismerését. Ezeket az akadályokat a különböző lelkialkatú emberek könnyebben vagy nehezebben veszik. Én onnantól kezdve, hogy a zenei pályán téthelyzetekkel találkoztam, mindig nagyon lámpalázas voltam. Remegett a kezem, izzadtam, többször csak a túlélésért játszottam. Örültem, ha sikerült valamit úgy végigjátszanom, hogy nem esett ki a hangszer a kezemből. Miután világossá vált, hogy ezen a pályán maradok, elkezdett egyre inkább zavarni és gátolni a téthelyzetektől való félelem, és elkezdtem keresni a megoldást. Tanárok, művészek és pszichológusok tanácsait kértem ki, hallgattam zenekineziológiai

kurzust,

megtanultam

a

Kovács-módszert,

megismerkedtem

különböző relaxációs technikákkal, de igazából egyikben sem találtam meg a megoldást, legfeljebb valamennyit javítottak a helyzeten. A zenekarban irigykedve néztem azokat a zenészeket, akik még egy koncerten is látszólag felszabadultan tudtak játszani, és magas teljesítményt tudtak nyújtani még téthelyzetben is. Utólag azonban kiderült róluk, hogy valamilyen drogot használnak, ami könnyebbé teszi számukra ezeknek a helyzeteknek az elviselését. Nem igazán találtam tehát a megfelelő megoldást, de úgy döntöttem, tovább kutatok, és megpróbálok a mélyére menni ennek a problémának. Úgy gondolom, nem elég a stressz külső okait megszűntetni vagy enyhíteni, a megoldás sokkal inkább a lelki háttérben keresendő, ahol a kialakuló stressz és szorongás gyökerét találjuk. Jelenlegi dolgozatom egy kísérlet a stressz lelki okainak feltárására, és ebből kifolyólag a gyógyítására, enyhítésére is. Először megvizsgálom, mit is jelent a lámpaláz, mik a tünetei, és hogyan jelennek meg ezek a zenészek és a sportolók 1

Zenei interpretáció és a lámpaláz, 17. oldal

4 körében. Ezután leírok pár – a sportpszichológiában használatos lámpaláz elleni módszert, amelyekkel csökkenthetők az ezzel járó vegetatív- és idegrendszeri tünetek. A következő fejezetben a szülőkkel való kapcsolat fontosságáról beszélek, majd az Istennel való kapcsolat elengedhetetlenségéről. Mivel az a feladatom, hogy pedagógiai témában írjam a dolgozatom, fontosnak tartottam kitérni arra, milyennek kell lennünk, ha tanárként segíteni akarjuk a növendékeinket a jobb teljesítmény elérésében. A végszó előtt pedig összefoglalom azokat a fontosabb elemeket, amelyek megtételével csökkenthetjük lámpalázunkat.

Lámpaláz - a zenészek szemszögéből Egy zenész számára természetes érzés, hogy stresszes állapotban van a színpadon. A stressz a külső környezetből és a belső követelményekből származó hatás, amely kisebb-nagyobb „nyomással” nehezedik ránk. A szorongás tünetei közt elkülönítünk szomatikus- és vegetatív idegrendszeri, valamint érzelmi zavart. Vegetatív- és szomatikus idegrendszeri tünetek többek között a hideg, nyirkos tenyér, a vázizomzat feszülése, fejfájás, gyomorfájás, szédülés, izomremegés, a szájszélek harapdálása, kéztördelés, körömrágás. Az izomzat különböző mértékben válhat feszessé ilyenkor. A legenyhébb feszüléstől akár a teljes merevségig is fajulhat, aminek következtében fájdalomérzet is kialakulhat. A szorongás érzelmi zavarai pedig: tanácstalanság, bizonytalanság, feszültség, nyugtalanság, baljós érzések, alvászavar, stb. Szereplés előtt jellemző a gyorsuló szívverés, a vérnyomás emelkedése, szapora légzés, hőmérséklet-emelkedés, izzadás, az erek összehúzódása, a bőr vezetőképességének emelkedése. Természetesen szereplés alkalmával alacsony szintű, más néven pozitív lámpalázra szükség van, hiszen ez motiváló erőként hat, hogy az előadó legjobb tudása szerint prezentálja a művet. Ha azonban a szorongás túl erős, az ezzel járó, fentebb felsorolt tünetek már gátolják a teljesítményt, és a produkció akár kudarcba is fulladhat. A pszichológiában ezt az ún. arousal-szinttel hozzák összefüggésbe, amely az ember éberségi szintje. Amikor alszunk, ez természetesen nagyon alacsony, amikor ébren vagyunk, magasabb, stressz hatására pedig tovább növekszik. A szereplés előtti lámpaláz tehát fokozottan megnöveli az arousal-szintet. Egy bizonyos szintig ez optimális és szükséges is a jó teljesítményhez, a szükséges koncentráció fenntartásához,

5 ha azonban túllépi ezt a szintet, az már gátló lehet a produkció szempontjából. Ezt a túlzott éberségi szintet kiváltó, teljesítményt gátló lámpalázat nevezzük negatív lámpaláznak. A pozitív és negatív lámpalázzal szereplő emberekre különböző tulajdonságok jellemzőek. Akinek a lámpaláza pozitív, az általában kitartó, szerény, engedelmes, nem túl igényes, új kihívásokat keres, bízik a képességeiben és alapvetően optimista. Ezzel szemben, aki túlzott, vagyis negatív lámpalázzal küzd, arra jellemző, hogy önző, tanulékony, független, következetes, meggondolt, törekvő, kételkedő. Továbbá ezek az emberek alábecsülik magukat, ezért folyamatosan elismerésre, támogatásra van szükségük. A lámpaláz kiváltó oka, valamint a stressz időbeli megjelenése azonban nem minden embernél ugyanaz. Ez alapján az izgulás három szakaszát különböztethetjük meg: 1. Szereplésre való felkészülés alatti félelmek, és közvetlenül a koncert előtt fellépő lámpaláz 2. Lámpaláz a koncert alatt 3. A koncert utáni lámpaláz, ami az értékeléstől való félelem hatására alakul ki Külön hangsúly van tehát a gyakorlás minőségén, mennyiségén és rendszerességén, a szereplések gyakoriságán, valamint a közönségtől és a tanártól érkező utólagos visszajelzéseken, értékelésen. Minden művész eldöntheti magában, hogy a fent említett szintek közül melyik a rá leginkább jellemző. Ennek a tudatosítása akár az első lépés lehet a gyógyulás felé vezető úton. A lámpaláznak ezen túl négy összetevője is van, amelyek további információval szolgálhatnak: 

Pszichológiai feltételek



Szaktudás



Tanárokról, vizsgabizottságtól való félelem



Külső tényezők

6 Pszichológiai feltétel ez esetben az előadó lelkiállapota, szaktudás alatt érthetjük az adott hangszeren szerzett rutint, és az előadandó darab elsajátításának szintjét. A tanároktól, vizsgabizottságtól való félelem talán különösen a gyerekek számára ismerős, de ugyanígy félhet a szólista egy zenekari próbajáték alatt. Külső tényező pedig az előadóterem akusztikája, hőmérséklete vagy az ismeretlen hangszer, például zongoristák esetében. Ezek mellett azonban egyéni adottságainknak is döntő szerepe van a lámpaláz kialakulásában. Mindent összevetve a lámpaláz a következőktől függ: 

Neurózisra való hajlam, túlérzékenység



Idegrendszeri sajátosságok: teherbírás



Egyéni jellegzetességek (memória típusa, motoros adottságok)



Életkori sajátosságok



Felkészültség



Beállítódás, motiváció iránya

Az életkori sajátosságok kapcsán fontos megemlíteni, hogy nagy különbség van gyermek, serdülő és felnőtt között. A gyermeknek nincs felelősségérzete, így nagy valószínűséggel lámpaláz sem alakul ki. Serdülők körében megnő a lámpaláz, aminek oka, hogy intenzívebb az érzelmi élet. Megnő az önkritika, így ha nem tud egy darabot pontosan úgy eljátszani, ahogy szeretné, könnyen alulértékeli magát. Felnőttek esetében pedig minél sikeresebb valaki, annál nagyobb a felelőssége is, vagyis fokozottabb a pszichikai megterhelés. Ennél fogva nem véletlen, hogy pont a legnagyobb sztárok és előadóművészek válnak alkohol- vagy drogfüggővé. A beállítódást, vagyis a motiváció irányát nagymértékben meghatározza a legelső szereplés kimenetele. Ettől függ, hogy a művész sikerorientált, kudarckerülő vagy épp kudarckereső lesz-e. A kudarckerülő az, aki olyan célokat tűz ki maga elé, amelyek jóval a képességei alatt vannak, a kudarckereső pedig épp elérhetetlen követelményeket támaszt. Érdekességképp itt olvasható egy felmérés alapján az első tíz tényező, ami zenészeknél feszültséget válthat ki:

1. Stressz 2. Szereplések előtti feszültségek

7 3. Karrierrel kapcsolatos aggodalmak 4. Kimerültség 5. A foglalkoztatottsággal kapcsolatos bizonytalanság 6. Zenei- és magánéleti konfliktusok 7. Nem megfelelő gyakorlási körülmények 8. Depresszió 9. Lámpaláz koncerteken 10. Állandó koncentráció a szereplések alatt

Sajnos sokan azok közül, akik nem tudnak megbirkózni a szereplés okozta lámpalázzal, a tünetek enyhítése érdekében különböző béta-blokkoló szereket szednek. Ezek azonban csak rövid távon eredményesek, hosszabb távon inkább károsak, akár függőséget is okozhatnak. Hallottam olyan művészekről, akik egy idő után már egyáltalán nem voltak képesek színpadra lépni nyugtatók beszedése nélkül. Ugyanilyen hatása lehet a cigarettának, az alkoholnak és a drognak is. Rövid távon elnyomják a kellemetlen tüneteket, de mire észbe kap az ember, már függővé vált, és a szervezte folyamatosan egyre többet és többet kíván. Ewa Glowacka, a Varsói Chopin Zeneakadémia zenepszichológusának felmérése szerint a lámpaláz minősége (pozitív vagy negatív) nagymértékben függ a személyiség típusától és alkalmazkodóképességétől.2 Ez azt jelenti, hogy a szerepléstől való félelmet nagymértékben befolyásolja az előadó önértékelése, önbizalma. Az önbizalom ebben az esetben hit abban a képességükben, hogy szabályozni tudjuk lámpalázunkat. Zenészek belső motivációját vizsgálva azt találták, hogy azt vonzza a pálya, aki erősen ki akarja fejezni önmagát, emellett nagy belső érzékenység jellemzi. Ez a nagyfokú érzékenység előny lehet a zenélés szempontjából, ugyanakkor sokkal nehezebbé teszi a stresszel való megbirkózást. Azt is kimutatták, hogy ahol a személy csak kis mértékben tudja befolyásolni a munkát, - például nem döntheti el, mit, mikor, hogyan játsszon a zenekarban - ugyanakkor magas a követelményszint, ott magasabb a szív- és egyéb megbetegedések száma. Láthattuk tehát, hogy a zenészeknek egyáltalán nincs könnyű dolguk, de azért, hogy még többet megtudjak a mi életmódunkat érintő nehézségekről, és az esetleges megoldásokról, tájékozódtam egy kicsit a sportpszichológia területén is, hiszen az ő

2

Papp Klára: Zenei interpretáció és a lámpaláz, 10. oldal

8 életmódjuk a folyamatos edzések és a pár perces téthelyzetek miatt nagyon hasonló a zenészekéhez. Mindkét ágban rendszeresen és tudatosan kell „edzeni”, ugyanakkor a legtöbb esetben nem a befektetett idő és energia a fontos, hanem egy adott pillanatban nyújtott teljesítmény. A következőkben Dr. Lénárt Ágota: Téthelyzetben c. könyvében szerzett ismereteimet írom le.

Lámpaláz – a sportolók szemszögéből A sportolók esetében külföldön és nálunk is nagy hangsúlyt fektetnek a stressz kezelésére,

amihez

elsősorban

pszichológiai

módszereket

használnak.

A

sportpszichológia célja tehát a teljesítménynövelés, illetve a csúcsteljesítmény. Az edzők ennek érdekében továbbképzésekre járnak, ahol pedig az anyagi lehetőségek engedik, külön sportpszichológust foglalkoztatnak, aki az edzővel együttműködve tevékenykedik. A pszichológus felhívja az edző figyelmét a versenyző megváltozott érzelmi állapotára, valamint felméri a versenyző motivációs alapjait. A sportoló számára első és legfontosabb az elkötelezettség, hiszen a céltalan teljesítményhajszolás hatására az ember könnyen áldozattá válik. A teljesítőképesség fontos feltétele a pszichés (érzelmi, mentális) egészség. A sportolók a zenészekhez hasonlóan nem csak fizikailag, hanem mentálisan is edzenek. A mentális edzés a gondolatban történő gyakorlást jelenti. Ugyanígy egy téthelyzet sem csak fizikailag, hanem mentálisan, pszichésen is megterheli a sportolót, sőt, fizikailag rövidebb idő alatt piheni ki magát utána az ember, mint mentálisan. A sportolók esetében pszichológiai szűrővizsgálaton mérik fel a sportoló aktuális lelkiállapotát, érzelmi képességeit, személyiségének vonásait. Egy konfliktus például könnyen feszültséget okoz, ami nagymértékben befolyásolhatja az aktuális teljesítményt. Hasonlóan hatnak a sportoló magánéletének intim zavarai is. A viselkedéses zavarok közül a könyv hármat emel ki, amelyek nagymértékben befolyásolják a teljesítőképességet. Az első, és egyben legkiemelkedőbb a szorongásos zavar, amely a viselkedészavarok többségének az alapja is. A szorongás és a teljesítőképesség közötti összefüggéseket évtizedek óta kutatják a szakemberek. A teljesítményre

gyakorolt

hatása

egyszerre

érvényesül

versenyhelyzetben,

„reflektorfényben”, és a napi edzések során is, ahol gátolhatja a mozdulatok begyakorlását, megtanulását. Akkor lép fel, amikor lelki biztonságérzetünk meginog,

9 vagyis egy belső szituációt úgy értékelünk, hogy belső erőforrásaink – tudásunk, tapasztalataink, kreativitásunk, stb. – nem elegendőek ahhoz, hogy uraljuk a helyzetet. Ha tudom, hogy a helyzetet kontroll alatt tudom tartani, nő a teljesítmény. Ha azonban elveszik ez a hit, a teljesítmény zuhanni kezd. A szituációk feletti kontroll vélt vagy valós elvesztésének lehetősége azonban nem egyezik az önmagunkról alkotott képpel, azaz az énképünkkel. Nem mindegy ugyanis, hogy környezetünk negatív megítélését tételezzük fel (énkép), vagy egyszerűen kételkedünk abban, hogy az adott helyzetben képesek vagyunk helytállni (kontroll). A szorongás tovább növekszik, ha az adott helyzetből nincs menekülési lehetőségünk, ettől pedig még tehetetlenebbnek, bénultabbnak képzeljük magunkat, a következményeket pedig egyre sötétebbnek látjuk. A szorongásnak viszont – még ha irracionális is- valóságos magvai vannak, amelyek tudattalanunkban gyökereznek. Különbség van ugyanis alkati szorongás (személyiségvonás) és pillanatnyi szorongás között. Akinél alacsony az alkati szorongás, a magas pillanatnyi szorongás növeli a teljesítményt, vagyis náluk a szorongás serkentő hatású. Magas alkati szorongással rendelkezőknél azonban épp az ellenkezője történik: a pillanatnyi szorongás rontja a teljesítményt, a sportoló bizonytalanná válik teljesítés közben. Megkülönböztetünk ezen kívül kognitív- és szomatikus szorongást is. A kognitív szorongás a negatív kilátások előre vetítése, vagyis amikor gondolatban a kudarc következményeivel foglalkozunk. Ez más néven a téttől való félelem. Itt fontos megjegyezni, hogy az önbizalom is a kognitív funkciók részét képezi. A szomatikus szorongás alá tartoznak a feszültség okozta testi és vegetatív idegrendszeri tünetek, amelyekről már volt szó a dolgozat elején. Ahogy növekszik a kognitív szorongás, vagyis erősödik a kudarctól való félelem, úgy csökken a teljesítmény. A szomatikus szorongás viszont csak akkor csökkenti a teljesítményt, ha túl magas, már nem kontrollálható. Minél magasabb az önbizalom, annál inkább csak növeli a teljesítményt. Akiknél a szorongás serkentő hatású, azoknak magas az önbizalmuk, és alacsony a kognitív szorongás. Az egyéni sportolók önbizalma általában alacsonyabb, mint a csapatsportokban tevékenykedőké, ezért a kognitív- és szomatikus szorongásuk is erősebb. Ez valószínűleg a felelősség megoszlásának és különbözőségének tulajdonítható. De különbség van e téren férfiak és nők között is. A nőknek alapvetően alacsonyabb az önbizalmuk és erősebb a szomatikus szorongásuk. Emellett kognitív szorongásukat és önbizalmukat sokkal inkább meghatározza a saját készenléti állapotuk, valamint a jó

10 szereplés jelentősége. A férfiak kognitív szorongását inkább az ellenfél képességeire és nyerési esélyeire vonatkozó érzés befolyásolja. Ismert versenyhelyszín, hazai pálya azonban kortól és nemtől függetlenül csökkenti a szomatikus szorongást és növeli az önbizalmat.

A szorongás leggyakoribb okai a sportpszichológusok szerint: 

Sérülés, vagy korábbi sérülések kiújulása



A felkészültség valós vagy vélt hiánya



A „tét” nagysága



Az esetleges kedvezőtlen megítélés miatt a leértékelés veszélye



A kontrollált cselekvés elvesztése



A társas sportágakban a kiszolgáltatottság érzése

Ha a szorongás hosszabb időn keresztül intenzíven fennáll, az befolyásolhatja az igényszintet, a motivációt, a figyelemkoncentrációt, az énképet, beszűkíti az illető gondolkodását, csökkenti a kreativitást és a döntések gyorsaságát. Az intenzív szorongás mindenképp a sportteljesítmény romlásához vezet.

Folytatva a viselkedési zavarok felsorolását, a második leglényegesebb viselkedéses zavar az igényszint és teljesítménymotiváció zavarai. Itt érdemes talán tisztázni a fogalmakat. Az igényszint a feladathelyzetben megjelenő viselkedés, amely az önmagammal szembeni elvárásokat tükrözi. A teljesítményszint ugyanezen viselkedést késztető, energizáló feszültségrendszer. A sportoló kitűzött céljai, vállalásai akkor reálisak, ha enyhén meghaladják az egymás után megvalósított teljesítményt. Ha túlságosan magasra tűzzük az elérendő célt, a motiváló feszültség helyett a szorongás jelenik meg, amely nem növeli, sőt csökkentheti a teljesítményt. A másik lehetőség, ha a sportoló, vagy éppen zenész a képességeinek megfelelő színvonala alatt tűzi ki a megvalósítandó célt. Az egyik irreálisan kockáztat, a másik reális kockázatot sem vállal, vagyis kudarckereső vagy kudarckerülő. Aki magas, de még reális célokat tűz ki, arra nem jellemző, hogy könnyű sikereket hajhászna. A nehézség ebben az, hogy a kihívások folyamatosan emelkednek, a követelményeket a sportoló nem igazíthatja a saját képességeihez, mert meg kell felelni a szakma elvárásainak, amelyek így nagy nyomásként nehezednek rá.

11 Felmerülhet a kérdés, hogy mikor érdemes szakemberhez fordulni, ha az igényszint és a teljesítményszint zavarait szeretnénk kezelni. Természetesen érdemes minél hamarabb, de a cél a szorongásos tünetek, zavarok megelőzése. A sportpszichológus meg tudja tanítani azokat a technikákat, amikkel ezeket szabályozni lehet, és megtalálhatjuk az optimális szintet. A harmadik csoport a figyelem zavarai és jelentősége a sportteljesítményben. A figyelem felkeltésében és fennmaradásában jelentős szerepet játszik az idegrendszerünk (genetikusan adott, velünk született képességek), valamint az érzelmi, akarati tudatos és tudattalan reakcióink. A figyelem fenntartása azonban többnyire akaratlagos, vagyis tudatosan kontrollálható. Tevékenységében elmélyedt sportolót nem zavarják a külső körülmények, a szétszórt, csapongó figyelem azonban már gyenge külső ingerekkel is elterelhető. Az emberek többsége egyszerre csak egy dologra képes figyelni, ezért okozhat nehézséget csapatsportokban, vagy épp zenekarban játszani, mert itt egyszerre kell figyelni a csapattagokra, a karmesterre, a szólamtársakra, az intonációra, az együttjátékra. Vizsgálatok kimutatták, hogy a sportolók hosszabb ideig tudnak összpontosítani egy dologra, és kevesebbet is hibáznak, mint az átlagemberek. A túlmotivált sportoló vagy művész figyelme azonban a túl erős akaratlagos összpontosítás miatt beszűkül, így olyan ingereket hagyhat figyelmen kívül, amelyek nélkülözhetetlenek lennének a jó teljesítmény eléréséhez. Aki alulmotivált, annál pedig hiányzik a szükséges összpontosítás. A figyelmet az érdeklődés felkeltésével növelhetjük, ami lehet akár külső motiváció is (gyerekek esetében osztályzás, piros pont). Erős szorongás következtében viszont a figyelem szétszórttá válik. Ilyenkor a cselekvés automatikussá válik, elvész az elegancia (zeneiség). Ha a motivációs feszültség optimális, érvényre jut a játék, a versengés, a zenélés öröme. A külső ingerek (közönség) csak annyiban jutnak érvényre, amennyire a sportoló biztonságérzetét, önbizalmát növelik. Ez szinte egy zárt rendszer. A figyelem és koncentráció akkor is csökkenhet, ha a sportoló túlhajtotta magát, például sok, a szervezetét igénybevevő versenye volt. Ezért fontos, hogy ne vállaljuk túl magunkat, ne gyakoroljunk többet annál, ami szükséges. A hibák számára és rendszerességére is érdemes odafigyelni, mert azokból is választ kaphatunk. Ha ugyanis a hibák a feladat elején jelennek meg, majd fokozatosan csökkennek, az a feladat kezdetén megjelenő szorongást jelezheti, amely idővel fokozatosan csökken. A fáradság miatti hibák általában inkább a feladat vége felé jelentkeznek. Amennyiben a hibázás

12 szétszórt, rendszertelen, az jelezhet kiégett, depresszív állapotot vagy idegrendszeri zavarokat.

A pszichológiában használatos lámpalázcsökkentő és teljesítményfokozó módszerek A sportpszichológiában sok technikát használnak, amelyek csökkentik a lámpaláz tüneteit, segítenek ellazulni, és javítják a teljesítményhez nélkülözhetetlen koncentrációt. Ezek közé tartozik a képzelőerő használata, a megfelelő célkitűzés, a gondolkodást kontrolláló stratégiák, az éberség kezelésére irányuló technikák, a jól kidolgozott versenytervek (amely zenészek esetében a gyakorlás megtervezése a darab megtanulásához), a problémamegoldó technikák használata szükség esetén, valamint a verseny előtti pszichés felkészülés. Autogén tréning: saját erőből merítő, saját aktivitást felhasználó, rendszeresen tréningszerűen végzett gyakorlat. Hatása: izomtónus-szabályozás, izomfeszültség megszűntetése, testi ellazulás, a légzés lassulása, a vérnyomás csökkenése, a testhőmérséklet emelkedése, a szívritmus csökkenése, koncentratív átkapcsolás a nyugalmi tónusra. Ez a tréning tehát növeli az ember teherbíró képességét, az idegrendszer nyugalmának ugyanis előfeltétele az izomzat megfelelő szintű ellazítása. Aktív teljesítés közben az ember túlfeszítettségi állapotban van, ennek köszönhetően felborulhat a testi-lelki egyensúly. Amilyen erős az aktivitás, olyan intenzívnek kellene lennie az ellazulásnak is. Mentális tréning: a mozgás, mozgássorok értelmi gyakorlását jelenti. Időbeli, térbeli, és dinamikai paraméterek szerinti minél pontosabb elképzelése, és gondolati átélése. Teljesítményfokozó hatása van, emellett a fizikai és pszichés felkészülés elengedhetetlen eleme. A lámpaláz jellemzőinél már említettem, milyen fontos a teljesítőképesség szempontjából a mentális egészség. A mentális, vagyis képzeletbeli gyakorlás pedig zenészek esetében is nagyon hasznos, például, amikor kotta nélkül kell megtanulni egy darabot, ki kell javítani egy rossz beidegződést. Az autogén- és mentális tréning elsajátításával növelhetjük a teljesítményt, valamint képesek leszünk kontrolálni érzéseinket.

13

Imagináció: képek elképzelése. Fantázia, ahol különös jelentést kap a képzelet aktivitása, a kreativitás. A belső képek elképzelése segíthet a figyelem fókuszálásának javításában. Elképzelhetjük például a figyelmünket úgy, mint a zseblámpa fényét, ami csak egy pontra fókuszál. Ugyanilyen hatásos lehet a „burok” elképzelése, amikor magamat egy burokba képzelem, és próbálok kizárni minden külső körülményt. Az imagináció emellett mélylélektani gyógyítási eszköz is, mellyel az illető személyes problémáit,

múltbeli

negatív

tapasztalatait

segít

feldolgozni.

A

sportban

a

sportmozgások és versenyhelyzetek elképzelését jelenti. Egy zenész használhatja gyakorlás közben úgy, hogy odaképzeli a szobába a közönséget is, szoktatva magát ezzel a szereplés légköréhez. Sok mentális és érzelmi jutalom vár arra, aki használja az imaginációt és a vizualizációt.

Pszichoanalízis: elfojtott érzelmek és motívumok tudatba emelése, hogy racionálisan kezelhetővé váljanak. A kudarckerülők és kudarckeresők hajlamosak az eseményeket negatív oldalról értékelni. Hibáikat felnagyítják, sikereiket lekicsinyítik. A pszichológus feladata, hogy a realitással jobban összeegyeztethető változásokat hozzon létre. Pszichés zavarok akkor jönnek létre, amikor az ember lehetőségeinek kiteljesítését a körülmények vagy más emberek gátolják, akik a személy fejlődését az általuk elfogadhatónak tartott mederbe kívánják terelni. Így a személy elkezdi valódi érzéseit tagadni, vagyis csökken az egyediség érzése. Ilyen esetben valamilyen humanisztikus terápiára van szükség, amely segít valódi önmagam megismerésében, és felszabadít arra, hogy szabadon éljem az életemet, és szabadon válasszam a viselkedésemet. Ezeken a terápiákon a legfontosabb a melegség, az empátia és az őszinteség.

Kognitív

terápia:

a

gondolataink

szabályozása.

Az

eddigiek

alapján

elmondhatjuk, hogy szereplés közben a legfontosabb az önuralom kifejlesztése, amellyel szabályozni tudjuk figyelmünket és a lámpaláz vegetatív tüneteit. Az önuralomhoz vezető első lépés pedig a tudatosság. Fontos, hogy magamat meg tudjam erősíteni ilyen mondatokkal: „Jól csinálod!”, „Csak így tovább!”. Az olyan mondatok, mint a „Nekem úgyse sikerül”, „Én ezt nem tudom megcsinálni!” mentálisan gátolják a teljesítményt. A lámpalázat tehát nagyban befolyásolják a gondolataink. A „megpróbálom” szó azt jelzi, hogy az illető nem fog boldogulni a feladattal, sőt, szinte biztos, hogy kudarcot vall. Ez a bizonytalan, szorongó emberek kedvenc szava. Ilyenkor

14 a motiváció alacsony, hiszen a kudarc lebeg az illető szeme előtt, vagy extrém magas, ahol a teljesítmény jelentőségét eltúlozzák. Negatív meggyőződéseink korlátként működnek a teljesítményünkre vonatkozóan. A „nem tudom”, „nem tartom lehetségesnek”, „képtelen vagyok rá”, stb., korlátozó műveleti utasításnak felelnek meg, amelyek a cselekvés lehetőségét korlátozzák. A „kéne”, „jó lenne, ha”, „meg kell csinálnom” kifejezések pedig a cselekvésünk szükségességét korlátozó utasítások. A fellépő félelme, hogy csalódást okozhat, erős, azonnali bűntudatot kelt. A negatív lámpalázzal színpadra lépő előadó szereplés közben azon gondolkodik, hogy mikor fogja elrontani a darabot, mi az, ami nem sikerült, el fogja felejteni a következő sort, tehetségtelen, vagy az a meggyőződése, hogy játékát borzasztó lehet hallgatni. De félhet attól is, hogy a közönség ki fogja nevetni vagy a tanára le fogja szidni. A másik lehetőség, hogy túlzott elvárásai vannak, és azt gondolja, hogy a legjobbat kell kihoznia magából, és ha ez nem sikerül, annak valamilyen negatív következménye lesz. A pozitív lámpalázzal szereplő ember így gondolkodik magában: a közönség szeretettel várja a produkciót, mindent sikerül megvalósítanom, a közönség is élvezni fogja. A közönség soraiban ülő embereket pedig nem becsüli többre, tökéletesebbre magánál. Fontos tehát a negatív és irracionális gondolatokat felismerni és pozitívvá átformálni.

Az ember értékessége Az eddigiekből talán kirajzolódott, hogy nagyon fontos a sportoló vagy előadó önbizalma, önértékelése. Azt is láthattuk, hogy ez nagymértékben függ mások visszajelzéseitől. A legfontosabb azonban a szülők értékelése gyermekkorban. Visszajelzéseik alapján alakul ki ugyanis a gyermekben, hogy értékes személyiség-e, vagy sem. Ha a szülők szeretik, megtanulja, hogy szeretetre méltó ember. Ha azonban nem tudják megfelelő módon kielégíteni a szükségleteit, esetleg a szülők el is válnak, vagy az egyikük meghal, a gyermek könnyen gondolhatja magáról akár tudattalanul is, hogy nem szerethető. Így könnyen kialakulhat benne az a felfogás, hogy akkor lesz értékes és sikeres, ha jól teljesít. Pál Ferenc római katolikus pap előadásain hallottam először arról, milyen fontos, hogy a gyermek áldást kapjon a szüleitől. Ez azt jelenti, hogy a szülők pontosan olyannak fogadják el és szeretik a gyermeket, amilyen. Támogatják a munkájában, becsülik az érdeklődési körét, támogatják a céljai elérésében. Az első és legfontosabb

15 azonban, hogy az ember az életére, a létére kapjon áldást, elfogadást. Bizonyított tény, hogy az anya méhében növekvő magzat pontosan érzi és tudja, hogy a szülei várták-e, örültek-e a hírnek, hogy új jövevény érkezik a családba. Ha a szülők előre tervezték a gyermeket, és örömmel töltötte el őket érkezésének híre, tudattalanul is áldást adtak az életére. Mintha azt mondanák, „Jó, hogy vagy!”, „Örülünk Neked!”. Ha azonban nem várt terhesség következik be bármilyen okból, tehát a baba érkezése a szülők számára gondot okoz, terhet jelent, a magzat érzi, hogy „háborús övezetbe” érkezett. Ehhez elég valamelyik szülő ellenállása, vagy akár a rokonság rosszallása, például házasságon kívüli várandósság esetén. Ha azonban a szülők fejében megfordul, hogy elvetessék a gyermeket, esetleg sikertelen abortuszt is végeznek, az a magzat számára nagyon mély lelki sérüléseket okoz, ami később kihatással van a személy életére, a dolgokhoz való hozzáállására, még akkor is, ha tudatosan nincs is információja a foganása körülményeiről. Tudattalanul ilyen „parancsok” futnak benne: „Nem szabadna lennem.”, „Teher vagyok a szüleim, családom számára.”, „Tönkre tettem a szüleim életét.”, „Anyukámnak miattam kellett hozzámennie édesapámhoz.”, stb. Ugyanilyen sebet okozhat az inkubátorban töltött idő is, ahol a csecsemőt nem ölelik meg, nem érezheti a szülei testének melegét, hanem elhagyatott. Ebből ő tudattalanul is azt szűrheti le: „Nem akarják, hogy legyek.”. Az ilyen ember általában beteges, úgy érzi nincs joga az élethez. Alacsonyabb rendűnek érzi magát, úgy viselkedik, mintha folyton azt mondaná: „Bocsánat, hogy élek!”. Úgy érzi, teljesítenie kell, meg kell felelnie másoknak ahhoz, hogy valamilyen szinten jogot kapjon az életre. Teljesítményével akarja kicsikarni az életre, a létére vonatkozó áldást. Azt gondolja, ha sokat ér el, és végre elismerik a munkáját, azzal az életére is elismerést, áldást kap. A másik lehetőség, hogy az ilyen ember züllött életet él, vagy rengeteget dolgozik, túlhajtja magát, ugyanis nem tudatosan ki akar lépni az életből, hogy feloldja ezt a feszültséget. Egy másik ilyen tudatalatti, szülőktől érkező sorskönyvi parancs a „Ne légy önmagad!”. Ez olyankor érvényesül, amikor az egyik vagy akár mindkét szülő nem fogadja el a gyermeket olyannak, amilyen, nem felel meg nekik úgy, ahogy van. Erre példa, ha az apa fiút szeretett volna és lánya született. Esetleg egészséges gyermeket vártak, de a babának testi- vagy szellemi fogyatékossága van. Esetleg egyszerűen csak azt szeretnék, ha szebb, talpraesettebb, okosabb, tehetségesebb, stb. lenne. Ezek a vágyak,

elégedetlenségek

kiderülhetnek

apró

elszólásokból,

de

akár

nyílt

kommunikáció során is. Ezek a gyermek felé mind azt közvetítik, hogy „Nem vagy jó

16 úgy, ahogy vagy.”. Ennek enyhébb, de esetünkben fontos szintje, amikor a szülő azzal nem elégedett, amit a gyermeke tanul, ami iránt érdeklődik. Zenész esetében például könnyen lehet, hogy a szülők más pályára szerették volna küldeni, mert nem tartják tehetségesnek. Esetleg szerették volna, ha a nyomdokaikba lép, vagy jobban jövedelmező, társadalmilag elismertebb szakmát akartak választani neki. Jobb esetben csak az adott hangszerrel elégedetlenek, azon nem tartják elég tehetségesnek. A lényeg, hogy szeretnék, ha mást, máshogy csinálna, és nem adnak áldást arra, amit a legjobban szeret, ami az élete talán meghatározóbb tevékenysége. Az a zenész, aki a szüleitől, rokonaitól nem kapta meg ezt a fajta áldást, sokszor tudattalanul is a saját tanárától vagy a szakmabeliektől várja azt. Mindent megtesz, hogy egy-egy koncerten a lehető legjobban teljesítsen, hogy ezáltal dicséretet kapjon, és ezzel ellensúlyozza ezt az érzést. Könnyen lehet, hogy arra, amit a legjobban szeret, soha sem fog áldást kapni azoktól, akik fontosak neki, de az ebből fakadó lelki fájdalom ellenére is lehet ezzel együtt élni és dolgozni, sőt ki lehet gyógyulni belőle. Az első és legfontosabb, hogy az ember felismerje és tudatosítsa ezeket a sebeket. Ehhez az első lépés, ha egy kicsit magamba nézek, és megkérdezem magamtól, hogy amikor remegve, izzadó és hideg kézzel, a levegőt kapkodva épp a színpadon állok, és kétségbeesve próbálok jól teljesíteni, vajon nem egy áldást szeretnék-e végre hallani a tanáromtól vagy a szüleimtől arra vonatkozóan, hogy jó helyen vagyok az adott pályán, vagy akár arra, hogy szabad ezen a világon élnem és felszabadultan alkotnom.

Az én véleményem azonban az, hogy akármilyen családi háttérrel is rendelkezik valaki, és akármennyire nem kapta meg a szüleitől a szükséges áldást, van Valaki, aki mindannyiunk életére igent mondott, még azelőtt, hogy megfogantunk volna. Van Valaki, aki sokkal többet tett azért, hogy megszülessünk, mint a saját szüleink. Ez a Valaki pedig nem más, mint Isten, aki az egész világot teremtette. A teremtés könyvében azt olvassuk, hogy mindenre, amit teremtett, igent mondott, áldást adott.3 A hatodik napon áldást adott az emberre is, és ez nem csak az első emberpárra vonatkozik, hanem mindenkire, aki valaha megszületett vagy meg fog születni. Mivel Ő az élet egyedüli adója, csak az létezik, amire Ő igent mondott. Sőt, minden élő ember csak azért létezik, mert Isten folyamatosan igent mond az életére. Nem teremt olyat, ami nem jó, ami selejt. Elmondhatjuk tehát, hogy az ember léténél fogva értékes. Az életét pedig

3

Lásd: Biblia, Teremtés könyve, 1. fejezet

17 nem teljesítményéért kapta, nem érdemből, hanem egyszerűen ajándékba, Isten szeretetéből. Testünk kétségtelenül a szüleink közreműködésével jön létre, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ők csak közreműködői voltak a mi életünknek. A szüleink segítségével érkeztünk erre a világra, de az életet nem tőlük kaptuk, hanem Istentől. Ő az, aki minden embert létre hív, függetlenül attól, hogy az illető lány vagy fiú, sötét vagy világos bőrű, lelkész vagy bűnöző, gazdag vagy szegény, okos vagy buta, egészséges vagy fogyatékkal élő. Akár tagadja valaki, akár nem, nem lehet változtatni a tényen, hogy mindannyian Istentől származunk. Ő alkotta a lelkünket, Ő ruházott fel képességekkel, Ő ültette szívünkbe legmélyebb vágyainkat, Ő az, aki mindenkinél jobban ismer minket, hiszen Ő alkotott. Jobban ismer a szüleinknél, a legjobb barátunknál, a házastársunknál és saját magunknál is. Ebből következik, hogy Ő tudja, hogy milyen helyzetben pontosan mire van szükségünk ahhoz, hogy értékesnek és szerethetőnek érezhessük magunkat. Ő tudja leginkább, mi az a munka vagy feladat, ami leginkább nekünk való, amiben leginkább ki tudunk teljesedni. Tulajdonképpen Ő a mi igazi szülőnk, Teremtőnk. Úgy is mondhatnánk: a szüleink csak kölcsönkapnak minket. Itt mutatkozik meg Isten irántunk tanúsított alázata. Bármire képes, és semmihez nincs szüksége a mi segítségünkre. Bármit megalkot, bármit eltöröl. Mindenre képes, és nincs olyan, amit Ő ne tudna. Mégis, pont a teremtésbe – ami Isten legnagyobb csodája – engedi belelátni az embert, és nem csak belelátni, hanem engedi, hogy közreműködők legyünk. Pedig valljuk be: az ember sokszor hibázik és tökéletlen. Isten mindent meg tudna oldani egyedül, tökéletesen. Mégis ennek ellenére hagyja, hogy ilyen nagy dolgok részesei legyünk, még úgy is, hogy hibázunk és akár belerondítunk Isten művébe. Egyszerűen azért, mert Isten szeret minket, annak ellenére, hogy csupán teremtmények vagyunk. Szeretetéből kiindulva közösségben akar lenni velünk, barátainak, gyermekeinek tekint minket, ezért vágyik arra, hogy minél inkább megoszthassa velünk mindazt, ami az Ő személyiségéhez tartozik. Nekünk pedig szükségünk van az Ő szeretetére, feltétlen elfogadására, segítségére, útmutatására, hiszen csak Ő képes minket igazán szeretni, belelátni a lelkünk mélyébe, és megmutatni azt az utat, amelyre ha rálépünk, kiteljesedhet, és hasznossá válhat az életünk. Szükségünk van tehát a Vele való szoros kapcsolatra, úgy mint a magzatnak a köldökzsinórra, aki ezen keresztül kap táplálékot, e nélkül pedig elpusztul. A testünk köldökzsinórja az édesanyánk köldökzsinórja, a lelkünké pedig az Istennel való

18 kapcsolat. Ha megszakítjuk ezt a kapcsolatot, a lelkünk táplálék és útmutatás nélkül marad, és szép lassan elhal. Mivel tehát Ő teremtett - természetünkkel és minden vágyunkkal együtt, és teljes egészében gyermekeinek tart minket, nem csak a létünkre, az életünkre ad áldást, hanem mindarra, amit szeretnénk, és amit szívesen teszünk. Tőle megkaphatunk minden áldást, amire szükségünk van, és nem szorulunk többé a szüleink vagy mások segítségére ehhez. Ennél fogva nem kell többé görcsösen bizonyítanunk, hiszen Isten szemében pont úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk. Éppen ott, ahol vagyunk. Ezt azonban sok esetben nem elég egyszer tudatosítani, hanem nap mint nap emlékeztetni kell rá magunkat. Emiatt elengedhetetlen, hogy Istent tegyük az első helyre az életünkben. Ez azt jelenti: Ő az a személy, akiben mindenkor, minden körülmények között feltétlenül megbízom, és elsősorban azt hiszem el, amit Ő mond. Még akkor is, ha az az általam megszokotthoz képest irreálisnak tűnik. Könnyen lehet, hogy valaki egész életében azt tanulta a szüleitől, hogy értéktelen és nem szerethető. Felnőttként azonban már az én felelősségem, hogy eldöntsem: továbbra is hiszek nekik, vagy hajlandó vagyok meghallani Isten hangját, aki értékesnek és szépnek lát, és merem ezt a hangot az első helyre tenni. Amikor Őt teszem az első helyre, lekerülhet a szememről egy torz szemüveg, és elkezdhetem Istent, magamat, és másokat valóban, helyesen látni. Az ember úgy lett megalkotva, hogy alapigénye, hogy szeretve legyen és szerethessen, valakihez tartozzon. Az emberi lélek csak akkor képes élni és gyümölcsöt teremni, vagyis csak akkor van értelme az életének, ha állandó összeköttetésben van a Teremtőjével. Az ima olyan a lélek számára, mint a test számára a lélegzés. Az ima tulajdonképpen a lelkünk légzése. A mindennapi rendszeres ima az Istennel való kapcsolattartás, vagyis annak az elismerése, hogy hozzá tartozom. Ő olyan személy, akihez érdemes tartozni, hiszen Ő a biztos pont minden ember életében. Ő az, aki mindig volt, mindig van, és mindig lesz. Nélküle nem történik semmi. Mindenhol ott van, és mindig mellettem van. Ő az, aki sosem fog elmúlni, elhagyni, hiszen tőle kapom az életemet minden pillanatban. Ezért fontos, hogy a napirendünkben legyen 20-30 perc imaidő, amit Istennek adok, vele töltök. Ha nem én vagyok az első helyen, elismerem, hogy nem vagyok tökéletes, vannak hibáim, tévedek, segítségre szorulok. Nem kell tökéletességre törekednem, hibátlan produkciót nyújtanom. Ha pedig nem egy másik ember van az első helyen, abból következik, hogy a másik ember sem tökéletes. Lehet, hogy valamiben jobb, mint

19 én, másban esetleg hátrébb van, de ugyanolyan tökéletlen ember, mint én vagyok. Ezért neki sem kell megfelelnem, és én sem várom el a másik embertől, hogy tökéletes legyen. Isten szemében ugyanúgy tökéletlen és fejlődésre szorul, mint én. Kérdezhetjük, hogy miért pont Isten? Hiszen annyiféle vallás, filozófiai irányzat és annyiféle isten van. Miért lenne ez az isten más? A válasz az, hogy van egy lényeges különbség, ami csak Istennél figyelhető meg a többi istennel szemben. „Örök szeretettel szerettelek!” – olvasható a Bibliában.4 Ez a mondat egy filozófiában és egy vallásban sem hangzik el az istenek szájából. A „filozófusok istene” szeretetet vár, de nem olyan isten, aki szeret, aki előbb szeret. Istennek nem volt elég, hogy a „próféták által” beszélt szeretetéről. „Ebben a végső korszakban Fia által beszélt hozzánk.”5 A mi Istenről alkotott képünk sajnos sokszor nagyon torz lehet, hiszen gyermekként a szüleink hozzánk való viszonya alapján tudjuk csak Isten természetét is elképzelni. Ebből kiindulva sokan gondolják úgy, hogy Isten egy „büntető isten”, aki folyton azt nézi, mikor hibázunk, és amikor végre megtörténik, alig várja, hogy jól megleckéztessen minket. Mások úgy gondolják, hogy Isten a felhők tetején ül, onnan néz le a földre, és érzéketlen a mi gondjainkra, bajainkra. Megint mások azt gondolják, hogy Isten megteremtette a világot és aztán elhagyott minket. Messze van, és nem hallja az imáinkat, nem hallgatja meg kéréseinket. Ezek azonban téves elképzelések. A valódi Isten velünk van, itt van köztünk, hall minket, átérzi fájdalmainkat és örömeinket. Olyan, mint az a szülő, aki folyton gyermekei kívánságait lesi, együtt örül velük a sikereiknek, és együtt szenved velük fájdalmaikban. Azt hiszem, amikor egy muzsikus kiáll a színpadra, hogy előadjon egy művet, valóban veszélyeztetetté válik. Egyrészt, mert ott mindenki csak rá figyel, az ő produkcióját nézik, értékelik. Másrészt, mivel a művész a darabot gyakorlás közben tulajdonképpen a saját képmására formálja. Mire eljut vele a pódiumra, a darab eljátszása során a teljes érzelmi és lelki világa megjelenik, kiszolgáltatva ezzel magát a hallgatóság számára. Ez a kiszolgáltatottság pedig veszélyhelyzet, hiszen az előadó sebezhetővé válik lelkileg. Aki az elhangzott művet bírálja, az a művész lelkivilágát is bírálja. Ahhoz tehát, hogy valaki kiálljon a színpadra, nagy bátorság szükséges, de még biztosabb védelem, ha azzal a tudattal állok ki, hogy van Valaki, aki szeret és elfogad úgy, ahogy vagyok, és szabad hibáznom, mert ez mit sem változtat az Ő szeretetén. 4 5

Jer 3, 13 Zsid 1, 2

20

A tanár személyisége A fentiek alapján nagyon nem mindegy, hogy tanárként hogyan fordulok a gyerekek felé, és mennyire segítek nekik felfedezni az Isten szeretetében gyökerező értékességüket. Természetesen nem tudok rájuk olyan mély hatással lenni, mint a szüleik, de fontos, hogy megtegyek mindent, ami tőlem telik. Természetesen a legfontosabb, hogy én tisztában legyek a saját értékességemmel, mert amíg én nem hiszem el, hogy Isten úgy szeret, ahogy vagyok, addig ezt a gyerekekkel sem fogom tudni elhitetni. Szükség van tehát önismeretre. Ismernem kell képességeimet, erősségeimet, és gyengeségeimet is. A gyerekeknek pedig úgy tudok jó tanáruk lenni, ha nem nagyképűen, felülről nézek le rájuk, hanem a gyenge oldalamat figyelembe véve egyenlőnek tudom kezelni őket. Természetesen fontos, hogy a tanárnak legyen tekintélye, de szerintem az őszinte tiszteletet és megbecsülést akkor kaphatom meg a növendékeimtől, ha én is tisztelem és becsülöm őket. Egy kedves tanárom mondta egyszer: tanításkor mindig annyit kapok vissza a növendékektől, amennyi energiát én belefektettem a munkába. Ebből kiindulva: azt a bánásmódot kapom vissza tőlük, amivel én közeledem hozzájuk. Tudatosítani kell, hogy bár én idősebb és tapasztaltabb vagyok, nem tudok mindent, és könnyen lehet, hogy a növendékeim tudnak olyat, amit én nem. Ezért kell a tanárnak tisztelettel, figyelemmel, segítőkészen közelednie a diákokhoz. Bizonyított tény, hogy ha a tanár képes a növendéket meghallgatni, megérteni és feltétel, kritika nélkül elfogadni, vagyis képes emberi lehetőségei szerint Isten szeretetét tükrözni a diák felé, akkor a növendéknek pozitívabb érzései lesznek önmaga iránt, felenged, és jobban megbízik tanárában. Ezt azonban csak akkor tudom megtenni, ha már én is megtapasztalhattam mások –szüleim, rokonaim, barátaim, vagy akár egy tanárom által ezt a fajta szeretetet. A gyerekek azért vannak sokszor nehéz helyzetben, mert kiszolgáltatottak. A felnőttek irányítják őket, mindent elhisznek, amit a szüleiktől hallanak és látnak. Még azt is normálisnak gondolják, ha a családon belül például valamilyen erőszak az általános. Tudnom kell azonban, hogy mivel az életem Isten kezében van, én is kiszolgáltatott vagyok, ezért nem szabad tanárként és felnőttként kihasználnom a diákok kiszolgáltatottságát sem. Az is fontos, hogy ne csak adni tudjak, hanem kapni is.

21 Átadom az én tudásom, figyelmem, segítségem, de ugyanakkor el kell tudjam fogadni a növendék tudását, szeretetét, segítségét. Ehhez nagy alázat szükséges. Fontos, hogy egy tanár tudjon alázatosan tanítani, nem lenézve a gyereket. Ha kicsit mélyebbre megyünk, Isten Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött fiában a legmélyebb közösséget vállalta velünk. Emberré lett, közöttünk élt, azt ette, amit mi, azt érezte, amit mi. Sőt, Ő tulajdonképpen bennünk, a mi lelkünkben akar lakni, akármennyire bűnös is az. Mindannyiunk teste Isten temploma, és fontos tudnunk, hogy ez nem csak a felnőttekre vonatkozik, vagy azokra, akiknek már diplomájuk van és elértek egy bizonyos szintet. Isten benne él az újszülött gyermekben, a kicsiben, a nagyban, a butában és az okosban, a szépben és a csúnyában, a szegényben és a gazdagban, a tisztában és a koszosban. Az a tanár, aki tudja, hogy Ő maga is Isten temploma, az azt is tudja, hogy a növendékeiben is Isten lakozik, akár gyakorolnak és tehetségesek, akár nem. Amikor hozzájuk közeledem, szeretettel és kedvességgel, tulajdonképpen a bennük lakozó Istenhez közeledem. Ez hálás tisztelet Isten felé. Isten annak ellenére, hogy hatalmasabb nálunk, és mindent tud, szabad akaratot ad nekünk, teret ad tökéletlenségünk ellenére. Nem kényszerít semmire, nem kritizál és mondja meg, hogy ezt vagy azt máshogy, jobban kellett volna csinálnunk. Szabadon enged, hogy kísérletezzünk, tegyük, amit jónak látunk, Ő pedig egyszerűen jár velünk ezen az úton. Másodszor, embereket bíz ránk, hogy szeressük őket, mint saját magunkat. Ez is Isten alázata, hiszen bárkit tud szeretni a legteljesebb módon, mégis azt kéri tőlünk, hogy rajtunk keresztül szerethesse a másikat. Azt hiszem, hogy egy tanárra Isten rábízza a növendékeit, és azt kéri, hogy szeressük őket úgy, ahogy tudjuk. Természetesen ebbe bele tartozik, hogy a legjobb tudásom szerint tanítom meg neki az anyagot. Türelemmel, segítőkészen, alaposan. Szem előtt kell tartanom az érdekeit, hogy a tőlem kapott tudást magáévá tehesse, és később felhasználhassa. Kötelességem mindent megtenni azért, hogy a növendék megértse, amit kell, és meg is tanulja azt. Szükséges, hogy addig és annyiféle módon magyarázzam és mutassam be, amit szeretnék átadni, ahányszor csak kell. Ha pedig szükséges, szigorúnak kell lennem, hogy a növendék otthon is gyakoroljon, és tisztességesen felkészüljön a vizsgákra, koncertekre. Harmadszor, Isten velünk lakik. Együtt érez, és nem csak ad, hanem pont abban mutatkozik meg a nagysága, hogy mindenhatósága ellenére segítséget kér tőlünk.6

6

Lásd: Jn 4, 5-26

22 A gyermeket akkor tudom a leginkább segíteni, és tanárként igazán sokat és hasznosat adni neki, ha megkeresem az adottságaiban és a személyiségében rejlő értékeket, és rámutatok azokra. Így érezheti magát származásától és életkörülményeitől függetlenül értékes embernek, aki ezáltal jobban teljesít, szívesebben tanul, és könnyebben veszi a kihívásokat. Fontos a jó értékrend kialakítása. Mielőtt az ember segít valakin, nagy alázattal el kell fogadnia, hogy neki segítsenek. Olyan személynek kell lennünk, aki pozitív mintát tud nyújtani. Ha merek megajándékozott lenni, ez két ember kapcsolatában mindenképp kölcsönösséget is jelent, amiben mindketten gazdagodunk, növekszünk. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a saját életemben rend legyen. Körülöttem és bennem is. Elkötelezettnek kell lennem Isten iránt. Az, hogy mennyire vannak bennem és körülöttem rendben a dolgok, akkor is hatnak és sokat mondanak rólam, ha semmit nem mondok magamról. Non-verbálisan ugyanis sokat közlünk magunkról, amit a gyerekek még sokkal jobban észrevesznek, mint a felnőttek. Ezért is fontos, hogy kellő önismerettel rendelkezzem ahhoz, hogy összhangban lehessen a verbális és nonverbális kommunikációm. Így válhatok hiteles, tiszteletre máltó tanárrá. A gyerekek nagyon könnyen észreveszik, ha valaki mást mond, mint amit gondol. Az ilyen tanárt sok esetben nem tisztelik, nem adnak a szavára, és csak azért készülnek az óráira, hogy ne kapjanak rossz jegyet. Nincs meg az eredményes, és hasznos tanuláshoz szükséges belső motiváció. Egy ember lelki szükségletei a következők: 1. szeretnek és tudok szeretni (vagyis szeretetet adni és kapni), 2. a tudat, hogy értékes vagyok, 3. tartozom valakihez/valakikhez, 4. szabadon dönthetek. Ezek azok az alappillérek, amiknek a helyén kell lenniük. Ha ez hibás, a mi felelősségünk, hogy tegyünk a gyógyulásunkért, a magunk és a diákjaink érdekében egyaránt. A kreativitás pedig akkor bontakozhat ki igazán, ha életadó kapcsolatban valósulnak meg. Ha őszintén figyelek és érdeklődöm, azzal a másik ember erősödhet saját értékének megtapasztalásában. Ezért egy-egy óra elején mindig szánok egy-két percet a beszélgetésre, és érdeklődve hallgatom a gyerekek beszámolóit. A szülők mellett fontos, hogy a gyerekeknek legyenek társaik, barátaik, bizalmasaik. Ezért

23 igyekszem bizalommal fordulni feléjük, és lehetőséget biztosítok kamarázásra is, ahol új barátságok szövődhetnek. A valódi istentapasztalat, amelyben megérezzük Isten együttérzését, értünk vállalt szenvedését, előbb-utóbb minket is elsegít arra, hogy másokkal együtt érezzünk. Isten meghallgat, és törődik a mi kis dolgainkkal. A vallásos dimenzióra leginkább a szülő nyitja rá az ember szemét, tehát az a növendék, aki nem vallásos hívő családban él, ezt sokkal nehezebben fogja megérteni. Az én feladatom, hogy tudjak azzal a szeretettel ránézni és rámosolyogni, amivel Isten tekint ránk. Mivel nem tartozom a rokonságához, azokhoz az emberekhez, akikkel él, ennél többet nem tehetek, és talán nem is lesz következménye, de ha csak egy darabka szeretet-tapasztalathoz juttatom, Istenhez juttatom közelebb, hiszen Ő a szeretet Istene. A művészi élmény –különösen akkor, ha nem csak befogadója, hanem tevékeny résztvevője valaki – a pszichoszomatikus betegségek és tünetek megelőzésének és csökkentésének is az útja lehet. Az alkotó a képzeletét használja a tevékenység közben, ezzel felszabadítja a természet gyógyító erőit. Az alkotó elismerést kap, ami az önbecsülést növeli. A kamarában való együttműködés pedig fejleszti az egymásra való odafigyelést, azt a tapasztalatot, hogy együtt többre vagyunk képesek, mint egyedül, és szükség van mindarra, amit én tudok nyújtani, és nekem is szükségem van arra, amit a másik ad.

A tanórák esetében a jó közérzet kialakításához a tanár a kulcs. Elengedhetetlen részéről a korrekt bánásmód és a teljesítmény állandó és reális értékelése, a visszajelzések helyes aránya. A tanárral való viszony így inkább partneri, mint aláfölérendeltségi viszony, amivel ugyan a tanár „mindenhatósági” élménye szertefoszlik, helyette azonban a tanítvány gondolkodó, aktív, kitűnően motivált, kevésbé szorongó, és magas önértékelésű lesz, aki tanára támogatásával képes a közösen kitűzött jövőbeli célokért küzdeni. A hiteles kommunikáció fontosságáról már említést tettem. Ez azt jelenti, hogy a szavaim és a tetteim összhangban vannak egymással. A tettek ugyanis hangosabban szólnak a szavaknál. Ha őszinte, közvetlen és hiteles vagyok, megteremthetem a bizalmi kapcsolat feltételeit, ami lehetővé teszi az eredményes munkát. Ha negatívan kibeszélem a növendékemet a háta mögött, azzal könnyen elveszthetem a bizalmát. Feladatom egy olyan környezet kialakítása, amely biztosítja a szabad kommunikációt. Elengedhetetlen az olyan kommunikáció, ahol a tanítvány nem érzi magát leminősítve.

24 A hibákat minden esetben tényszerűen kell közölni, negatív minősítés nélkül. A hibátlan teljesítményt is jelezzük vissza, lehetőleg pozitív minősítéssel (dicséret). A negatív minősítések a növendék önértékelését ássák alá, a pozitív kifejezések, mint „ügyes vagy”, „gyönyörűen csináltad” viszont növelik az önbizalmat. A szarkazmus, a gúny és a lekicsinyítő vagy fitymáló megjegyzések hátrányos kommunikációs technikák. Sokan azt gondolják, hogy a sok dicséret káros, mert így a tanítvány elbízza magát, a tanár pedig elveszti a kontrollt felette. Ez azonban téves felfogás. Az a növendék ugyanis, akinek reális énképe van, és több az önbizalma, kevésbé szorong és sokkal motiváltabb. A reális önértékelés azonban nem velünk született ajándék. Adottságaink

mellett

mások

pozitív

és

negatív

visszajelzései

által

alakul,

személyiségfejlődésünk során. Nagyon fontos, hogy a kommunikációm a jelenben lévő dolgokra irányuljon. Nem helyes, ha folyton a múltbéli hibákra, vagy a jövőben elérhető eredményekre emlékeztetem őket. Az is fontos, hogy ne kezdjünk nemmel utasítást, mert ez az agy számára azonnali gátló parancs. Az a helyes, ha az instrukció ok-okozati összefüggést tartalmaz, vagyis ne parancsot adjunk egyszerűen, hanem mondjuk el a kérésünk okát is. A legjobb azonban az, ha a szóbeli utasítást követően meg is tudom mutatni, mit szeretnék hallani, hiszen az utánzás sokkal célravezetőbb, mint pusztán a szóbeli utasítás. Láthattuk, hogy nincs könnyű dolga a tanárnak, ha helyesen akar közölni valamit, de a kommunikáció témakörébe nem csak az tartozik bele, amit én mondok. Nagyon fontos, hogy néha kikérjem a diákok véleményét is, hiszen nekik is nagyon jó meglátásaik lehetnek. Ez történhet szóban, vagy akár kérdőív formájában is, például vizsga után. Én a legutóbbi vizsga után ilyen módon adtam lehetőséget a növendékeimnek, hogy leírhassák az órákkal kapcsolatos pozitív és negatív meglátásaikat, valamint megkértem őket, hogy osztályozzák az én munkámat is. Ez egyrészt fontos visszajelzés nekem, másrészt lehetőségem van még jobban megismerni a növendékeim egyéni igényeit. Minden tanuló különböző egyéniség, eszerint kell bánni velük, ami egy egyéni órán könnyen kivitelezhető.

25

Mit tehetünk tehát a lámpaláz ellen? 

Becsületes felkészülés minden koncertre



Ne legyen magas a követelmény, különösen a legelső koncerten, mert annak az élménye könnyen kihat a további szerepléseinkre



Szerepeljünk minél többet, így szerezhetünk rutint és rengeteg hasznos tapasztalatot



Először csak szűk közönségnek játszunk



Többször is adjuk elő ugyanazt a darabot



Gyakorlás közben is koncentráljuk

Koncert előtt: 

Ne fárasszuk ki magunkat



Aznap már ne gyakoroljunk hévvel



Játsszunk megfelelő bemelegítő gyakorlatokat



Legyünk kipihentek, egészségesek

Ezekhez elengedhetetlen az egészséges életmód, ami védi a testünket és a lelkünket is. Jálics Ferenc, jezsuita szerzetes szerint első és legfontosabb a megfelelő mennyiségű alvás, a szervezetünknek ugyanis szüksége van pihenésre. Ezt követi a rendszeres, egészséges táplálkozás, amiben nem szerepelnek a különböző élénkítő szerek. A harmadik legfontosabb a rendszeres mozgás, amely növeli a teherbíró képességet. Ezt követi fontossági sorrendben az ima. Fontos, hogy minden nap legyen időm imádkozni, hiszen ez a lélek köldökzsinórja. Ötödik helyen az emberi kapcsolatok fontossága áll, hiszen ha megosztjuk egymással örömünket és bánatunkat, azzal egymást ajándékozzuk meg, és segíthetjük egymást a továbblépésben. A sorrend szerint az utolsó helyen a munka áll, ami ugyan az emberi méltóságunk fontos eszköze, de tudnunk kell határt szabni neki, hogy ne menjen a másokkal, a magammal vagy az Istennel való kapcsolat rovására. Ha ezt a sorrendet betartjuk mindennapjaink során, az út lehet egy kiegyensúlyozottabb, gazdagabb élet felé.

26

Összegzés Bár ez egy rövid dolgozat, láthattuk, hogy a lámpaláz nagyon összetett dolog, sokféle oka lehet. Okozhatja egyszerűen fáradtság, a gyakorlás hiánya vagy a nem megfelelő gyakorlási körülmények. Befolyásolhat az előadás helyszíne, az ismeretlen hangszeren való játék, de nagy szerepe van az aktuális lelkiállapotunknak is. A szorongásunk lehet alkati, vagy pusztán a szerepléstől való félelem kifejeződése. Érdemes azonban utánajárni, miért izgulok valójában, mert könnyen lehet, hogy valamiféle bizonyítási vágy van mögötte. Sok esetben a lámpaláz egy felszínes tünet, ami mögött ott húzódik a vágy, hogy elfogadjanak, megbecsüljenek, a szeretet utáni sóvárgás, a saját utam kétségbeesett keresése. A színpadon álló, remegő, izgatott előadó lelkében talán észrevesszük a kisgyermeket, akit a szülei megsebeztek, elhagytak, nem dicsértek, és aki azóta is gyógyulásra, segítségre vár. De aki tudja, hogy Isten előbb szeret, akkor is, ha hibázom, akkor is, ha kudarcot vallok, meghátrálok, vagy vétkezem, annak növekszik az önbecsülése és rájön, hogy egyszerűen azért értékes, mert ember. Azért, mert lelke van. Azért, mert Isten teremtette, az Ő gyermeke. Léténél fogva értékes. Egy olyan Valaki gyermeke, aki mindenki fölött áll, aki mindennél és mindenkinél hatalmasabb. Aki erre rájön, és ezt a világnézetet magáévá teszi, annak nem lesz égető szüksége mások dicséretére és elismerésére. Értékességének tudatánál fogva elkezdi magát is egyre jobban tisztelni és becsülni, odafigyel saját szükségleteire, képes azt mások elé helyezni. Kifejlődik az asszertivitása, vagyis tud nemet mondani, szabadon dönteni. Már nem befolyásolja más kénye-kedve szerint. Nem függ a másiktól. Elkezdheti felfedezni, mi a saját útja, mi az, amit szívesen, örömmel tesz. Nem azért, hogy más elismerje, vagy felnézzen rá, hanem egyszerűen azért, mert az önmagának jól esik, boldoggá teszi. Ha valaki ezzel az örömmel tud játszani a hangszerén, ha ezzel a lelkesedéssel gyakorol, így áll ki a színpadra, már nem érdekli különösebben, ki hallgatja, és hogyan véleményezi a produkciót. Ha pedig a produkció nem csak az előadónak, hanem másoknak is örömet okoz, többet is kapott, mint amire vágyott. Ha én a helyemen vagyok, és azt teszem, amit szeretek, azt mások is észreveszik, és számukra is örömet fog okozni.

27

Felhasznált forrás: Anselm Grün, Maria-M. Robben: Találd meg a magad útját! (Bencés kiadó, Pannonhalma, 2013.) Biblia (Szent István Társulat, Budapest, 2008.)

Bolyki László: Kegyelem és kalmárszellem (Álomgyár Kiadó, Budapest, 2013.)

Eric Berne: Sorskönyv (Háttér kiadó, Budapest, 2013.) John & Agnes Sturt: Szeretetre teremtve (Fo-Szer kiadványszerkesztő Bt., 2007.)

Dr. Lénárt Ágota: Téthelyzetben (Országos Sportegészségügyi Intézet, Budapest, 2002.) Matthew Linn, SJ. Sheila Fabricant, Dennis Linn SJ.: Életünk nyolc szakaszának gyógyítása (Marana Tha kiadó, Budapest, 2002.) Papp Klára: Zenei interpretáció és a lámpaláz (Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tanárképző Intézete, 1997.)