Itia hallotta a vasajtó kenetlen nyikkanását és a lépéseket. Érzékelte a férfi emberi bűzét, amikor az belépett az aprócska cellába, mégsem emelte fel a tekintetét a földről. – Egy játékot ajánlok! Ha te nyersz, visszakapod a szabadságodat! H, ha veszítesz, új gazdára teszel szert, s. Semmivel sem kerülhetsz rosszabb helyzetbe, mint amiben most vagy. – A férfi közvetlenül mellette állt meg, aztán leguggolt elé. – Azt is megértem, ha nem érdekel, de amilyen állapotban vagy, nem hiszem, hogy két-három napnál tovább bírnád ezen a helyen! Gondold végig, kedvesem! Felemelte Itia kezét, és végigsimított a repedezett, cserepes bőrön. A lány összerándult, de nem ellenkezett: a csuklójára szoruló bilincs elvette minden erejét. Felpillantott. Az előtte guggoló hamis mosolyát figyelte, a halántékára simuló, őszülő tincseket, az arannyal vert felsőt. Vékony forradás húzódott az arca jobb oldalánarcán végig, egészen az álla vonaláig. Nagyúr lehetett ezen a vidéken, akitől élet és halál függött. Talán még a bűbájokhoz is értett, hogy nem félt tőle. Pedig mennyire egyszerű dolga volna otthon, a saját világában! Elég lenne egyetlen mozdulat, és a minden hájjal megkent férfiról lefoszlana a megnyerő álca. De ez az emberek világa, ahol ő és a hozzá hasonlók vannak kiszolgáltatva az itteniek kényének-kedvének. Itia megnyalta kiszáradt ajkát. – Mik a feltételek? – Helyes – somolygott a férfi, és nem engedte el a lány kezét. – Mindent szép sorjában. Hajnalig kapsz időt, hogy kijuss a vásárból. Ha ezalatt egyetlen vadász sem képes téged elfogni, akkor szabadon távozhatsz. A gondolatok kergetőztek Itia fejében. Hol a csapda, hol a furfang? Még ennek az embernek is tisztában kell lennie vele, ha őt szabadon engedik, nincs erő, ami megállítsa! – Hol az átverés? – Emberré kell válnod – vigyorodott el most már győzelemittasan a férfi. – Ezt a seszínű bozontot lecseréled szőkére, vagy barnára – túrt a fürtök közé, Itia hiába rándult volna hátra az érintése elől –, a bőröd is sötétebb lesz, semmiben sem fogsz különbözni tőlünk. Tökéletes álcát kapsz, meglásd! Itia nyelt egyet, az egész belseje reszketett az ember közelségétől. Megismételte a kérdést. – Hol az átverés? – Nem nevezném átverésnek. A vadászoknak is meg kell adni a lehetőséget, hogy rád találjanak. Csak a szabályok szerint menekülhetsz, felhasználva az éltetőelemedet és persze a mesterszámot, amit én adok neked, kicsikém. A férfi végigsimított az arca forró és kisebesedett bőrén. Itia lehunyta a szemét. Kapkodta a levegőt, pedig nem akarta, hogy a férfi lássa a zaklatottságát. – Hogyan? – Mohóbbra sikeredett a hangja, mint kellett volna. – Megkapod a bűbájt, ami az emberarcodat mutatja, aztán kiléphetsz a toronyból. A többit majd utána… Itia hagyta, hogy a férfi felhúzza a földről, és kivezesse az apró cellából. A teste súlytalanná vált, már alig akart engedelmeskedni neki. Ha egy csepp vizet kaphatna! A varázslat nem volt kellemetlen. A bőrét csiklandozta, amíg hatott, a ruhái semmivé váltak semmivé, és nem ismert magára, amikor a tükörbe nézett. Nyújtózott, végigsimított a karján, megtapogatta a hibátlan, rugalmas bőrt, amiről eltűntek a kiszáradás jelei. Itia öÖrült az új testének. Emellett nem sokat nyomott a latban, hogy egy idegen, nála jóval fiatalabb lány tekintett vissza rá a tükörből. Csak a szeme maradt a régi. – Remélem, megfelel! Igyekeztem méltó formába önteni a hódolatomat! – A férfi kisimította a lány nyakából a haját. Itia megremegett az érintésétől, és megpördült. – Azt mondtad, elengedsz! – És úgy is lesz! Megbízhatsz a szavamban! De a játék kezdetéig van még egy fél órácskánk. – Odakint ebben a percben kezdett el zuhogni az eső. Itia egy mély lélegzetet vett, mintha a köveken át is eljuthatna hozzá a cseppek ereje. De nem történt semmi. Egy aprócska moccanásnyi változást sem érzékelt, és a férfi vele szemben felnevetett: – Vagy úgy! Szóval próbálgatod az erődet, kicsikém! Hasztalan. Egy csipetnyi sem maradt az eredendő mágiádból. Majd ha szabad leszel és visszaváltozol, akkor visszakapod! De addig volna
Megjegyzés [B1]: Kicsit sántít.
Megjegyzés [B2]: Ez szerepjátékos fogalom? Vagy ezoterikából vett? Általában ezeken a helyeken írják egybe, máshol külön szokták.
még egy kis dolgunk, úgy hiszem! Itia megállta, hogy nem táncolt el a következő érintés elől. A férfi ráfonta a kezét a karcsú derekára, és a lány nekisimult a mellkasának, bár a szíve a torkában dobogott. Eddig ez mindig fordítva történt, mindig ő volt az, aki csábított, és kacagva vitte magával a halandókat rejtett világába. Most változott a helyzet, de százévnyi tapasztalatot nem lehetett egy emberi bűbájjal a semmibe űzni. – Említettél valami mesterszámot, nagyuram! – duruzsolta hízelegve, és hagyta, hogy a férfi ott érintse, ahol csak akarja. Itia gondosan megmosakodott, mielőtt elhagyta volna a nagyúr lakosztályát. Lemosott magáról minden kis árulkodó, vörös cseppet: nem akart feltűnést kelteni, csak visszajutni oda, ahová tartozott. A hosszú, vékony vágás, ami a combján futott keresztül, a víz érintésétől behegedt. A férfi tévedett, a mágiáját az emberek bűbája csak ideig-óráig tudta kordában tartani. Magára öltötte a székre kiterített egyszerű ruhákat. Az ajtóból még visszanézett az ágyra, ahol a férfi feküdt. A mocsok keze lelógott, alatta tócsába gyűlt a vér. Itia sietve suhant le a lépcsőn. Előbb kell indulnia, mint a hajtás. A köpeny csuklyáját magára igazította, és lehajtotta a fejét, amikor kibújt a torony kőkapuján. Csak a lába elé kerülő tócsákat figyelte. Dalolt a lelke. * Odakint alig szemerkélt az eső, és a falkát feszítette a türelmetlenség. Idén öten tartoztak Grius csapatába. Egy idősebb rabszolga irányított, a maradék négy, fürge, gyors észjárású fiúnak pedig a vadat kellett felhajtania. Hárman közülük életük első ilyen eseményén vettek részt, Roen lógott csak ki a sorból a maga tizenöt évével. Túl idős volt, hogy igazán jó hajtó legyen, ahhoz viszont tapasztalatlan, hogy a csapatot vezesse. Grius választása valószínűleg most esett rá utoljára. A kéregetésből is kiöregedett, a teste megnyúlt, a karjai esetlenül hosszúak lettek: már nem lehetett a sovány, apró termetével eladni a sanyarú sorsát. Egyre kevesebb bevételt hozott a konyhára, várható volt, hogy a következő nagyobb vásáron a férfi túlad rajta. Az emberkereskedelemnek amúgy is lassan befellegzett, szinte minden területen lényekkel helyettesítették a rabszolga-munkaerőt. Egy lény kevesebbet zabált, és jobban teljesítette a feladatát, mint egy ember. Roen csak annyit érzékelt ebből az egészből, hogy Grius már több szörnyet tartott eladásra a ketreceiben, mint amennyi embert. Ezért is volt olyan fontos, hogy idén ők nyerjenek. Roen bizonyítani akart. Ha ő hajtaná fel Grius számára a piac területén elengedett különleges lényt, megvásárolhatná vele a szabadságát. Minden csapat másként ügyeskedett. A legtöbben, ahol a vadász elég vagyonnal rendelkezett ahhoz, hogy hajtókat tartson, a felfogadott emberek felosztották maguk között a vásárt valamilyen taktika szerint. Roenéknek, mivel négyen voltak, fejenként egy-egy elem jutott, de csak közvetlenül indulás előtt derült ki, melyiket ki kapja. Roen a tüzet szerette volna, mert ahogy leszáll az éjszaka, megannyi lámpás, fáklya mutathatja az utat. Tavaly föld, előtte víz és három évvel korábban a levegő szülötte menekült előlük. Idén nagy eséllyel a tűz következett, sokan számítottak erre. Roen gondolatban végigvette azokat a lényeket, amelyek a tűzhöz kapcsolódtak. A főnixek, a vulkánok mélyén élő lávalények, a sárkányok bizonyos alfajai. Egy sárkány rettentő sokat érne, de Roen nem reménykedett benne, hogy idén talán azt kapnak. Túl drága jószágnak számított, és a vásár ura sosem szórta ész nélkül a pénzt. Mielőtt elindultak volna, mindenki kapott egy-egy agyagmedált Grius jelével, ami a szabad mozgást biztosította számukra a hajtás ideje alatt. E nélkül csúfos meglepetések érhetik itt az embert, még szökött rabszolgának nézik, vagy ami még rosszabb, tolvajnak. Levágni egy vélhetően görbe úton járó kölyköt, egyetlen helyi kereskedőnek sem feküdte volna meg a gyomrát. A tüzet végül Baldor kapta meg, Grius új kedvence. Roennek a víz jutott, mint legutóbb is. A fiú nem merte kimutatni a csalódottságát, de félt, semmivel sem lesz eredményesebb, mint a tavalyi hajtáson.
Megjegyzés [B3]: Ide kell valami utalás, mert speciel én elsőre a spermára gondoltam, és sehogy nem értettem, az miért árulkodó.
Valahonnét a központ környékéről, a toronytól indították a lényt, hogy minden hajtónak és vadásznak egyforma esélyt nyújtsanak a vadászatra. A vásár ura, Sevul nagyúr maga készítette fel és eresztette el a lényt minden évben. Azt suttogták, különös erővel bírt a szörnyek felett. A legtöbben épp ezért a torony tövében vártak a jelre, vagy a közeli sikátorokban kószáltak: bárhol nyílhatott egy rejtekajtó, amely összekötötte az adott pontot a nagyúr lakhelyével. A katakombák is hozzátartoztak magához a vásárhoz, öregebbek voltak, mint a fenti épületek. A kereskedők raktározásra használták a sziklába vájt termeket, meg persze menekülési útvonalnak a folyosókat. Roen ismert pár kisebb folyosószakaszt meg rejtekhelyet, de főleg a felszínen tudott tájékozódni. A lény úgyis csak addig lesz a katakombákban, amíg el nem kezdődik a hajtás. A szabályok miatt odalent nem képesek menekülni. Szóval az fog nyerni, aki a legelső biztos nyomot megtalálja itt, a felszínen. Onnét már gyerekjáték kiszámítani, merre kell keresni a vadat! A központban a drágább, különlegesebb lényeket árulták. Roen egy kókadt főnixet látott egy felakasztott kalickában, egy lábbilincses manó pedig jófajta, dombvidéki bort árult az arra járóknak. Részegek támolyogtak ki egy csapszékből. Roen a falhoz húzódott előlük, amikor egy troll a többiek után hajította a társaság hátramaradt tagját. Örömlányok árulták a testüket a sarkon, az egyikük elf lehetett, mert a káprázatosan vörösre-kékre festett hajzuhataga alól hegyes fül bukkant elő. Apró, kolibriszerű lények zajongtak egy másik ketrecben, emberi arcuk rútul eltorzult, amikor Roen elhaladt mellettük. Alaposan körülnézett a toronyhoz legközelebbi utcákon, de ahogy múlt az idő, egyre kisebb volt az esély, hogy első körben megpillantja a vadat, így kijjebb húzódott. Aztán történt valami szokatlan. Két utcával arrébb, ahol a selyem- és vászonáruk kupacban álltak, az egyik sátor kigyulladt. A lángok gyorsan tovaterjedtek, egy pajta tetejébe is belekaptak, de néhány bűbájos megfékezte őket. A környéket korom és félig égett leplek borították, sokan odacsődültek a látványosságra. Az első, ami Roen fejében megfordult, hogy a tüzet a menekülő lény okozta. Másnak is ez juthatott eszébe, sokan nézelődtek arrafelé. Talán valaki már sejti a vad hollétét, megpróbálta megakadályozni az előbbre jutását, és a lény így keresett kitörési pontot. Tehát valóban a tűzhöz tartozik! A csapat szabályai szerint, most értesítenie kellett volna Baldort, de előbb meg akart bizonyosodni az igazáról. Izgatottan lesett körbe, hátha észrevesz valami szokatlant. A szeme sarkából látta meg a mozgást. Távolodott a tűzfészektől, és nem volt feltűnő jelenség, a fiú nem tudta, miért bámult mégis utána. Talán a lépte volt más, mint a többieké. Roen már épp visszafordult volna, amikor valami megcsillant a földön. Közelebb húzódott a helyhez, bár az alak már eltűnt a tömegben. Egy tócsát talált, homályos, szinte sötét felszínnel. Nem verte vissza a fáklyák fényét. Roen villámgyorsan körülnézett. A kora esti eső után a tócsák nagy része már felszáradt, de azért maradt még jó pár belőlük. Roen arrafelé indult, amerre az alakot látta eltűnni. Magában számolt: egy pohár víz, a vízárus hordója, egy újabb tócsa, ez eddig három. A következő egy óriási tartály volt, amelyben teknősök között kedvetlen vízisellők úszkáltak. Zöldes hajuk, hínárként lebegett körülöttük a vízben. Roen csak egy pillantást vesztegetett rájuk, a tartály falán egy fáklya fénye vibrált. Aztán két újabb tócsa, és egy tenyérnyi, ami megint homályos volt. Hét, a hetes a mesterszáma! Tehát Sevultól, a vásár urától ezt a számot kapta, és Roen szerencséjére a vízhez tartozott. Neki kell hát felhajtania, Grius felé terelni a vadat, ujjongott magában. A lény csak arra mehet, amerre vizet lát, és minden hetedik pocsolya homályba borul a lépése nyomán. Olyan ez az egész, mint egy társasjáték, ahol a bábuk nem látják egymást, de az üldözők közül, aki jól figyel, felfedezheti a vad lábnyomát. A lépéseit. És aztán nincs semmi más dolga, mint utolérni és elfogni. Rengeteget jelentett, hogy senki nem lézengett sem a hajtók, sem a vadászok közül a környéken. Roent megrészegítette a lehetőség, hogy talán valóban ő fedezte fel a nyomokat legelőször. Nem látta újból az alakot, de az egyik közeli sátor oldala meglebbent. A fiú odafutott, majd bebújt rajta. Odabent dézsák, tálak, hordók hevertek mindenütt, alig lehetett elférni közöttük. Az apróbbak zsámolyokon, székeken, a nagyobbak csak úgy a földre állítva, és mindegyikük színültig tele vízzel. Az olajlámpások fénye remegve tükröződött vissza rajtuk, mint megannyi, kerek pocsolyán. Egykettő azonban magába fojtotta a fényt, Roen végre biztos volt a dolgában. Az alak a sátor közepén
állt, szórakozottan simogatta az egyik tálban a víz felszínét, hogy az köröket, fodrokat vetett az érintése nyomán. Roen visszafojtotta a lélegzetét, úgy araszolt beljebb. Hallott már a helyről, bár sosem járt még itt: a Tengeri Jósdát találták meg, ahol a sós vízből születnek a jóslatok. Rajtuk kívül senki sem tartózkodott a sátorban. A lény normális, egyszerű lánynak nézett ki, olyannak, akinek gödröcskék jelennek meg az arca két oldalán, ha nevet. Roen el is bizonytalanodott egy pillanatra: az emberformája ellenére kellene lennie rajta valaminek, ami az eredeti alakjára utal. Egy túl hosszú karom, félreformázott száj, hegyes fülek: bármi, ami nem ideillő. De a lány embernek nézett ki. Barna, félhosszú, fénytelen haj; világos, kicsit sárgás színű bőr, összességében a kékes-lilás szemén kívül nem volt rajta semmi feltűnő. Roen megbabonázva követte tekintetével az ujját, amely még mindig a víztükröt borzolta. Ha ő lenne is a lény, a fiú még nem tudta kitalálni, miféle fajzat. Sellő nem lehetett, mert azok ugyanúgy, mint a szirének, nem hagyhatták el huzamosabb időre a vizet. Pedig volt benne valami furcsa, de Roen nem félt tőle. Nem érezte, hogy kellene. – Ha eljössz a tavamhoz, megmutatom a palotámat. – A hangja halkan szólt, a fülnek kellemesen, bár egy csipetnyi mellékzöngével, úgy hallatszott, mint akinek nem ez az anyanyelve. Roent a szigetekről származó rabszolgák dallamos, kissé melankolikus hangjára emlékeztette. – Palota? – Összezavarodva nézett a lányra. – Meghívlak vendégségbe, bebarangolhatod az összes termet, a karcsú tornyokat, a végtelen hosszú lépcsőket. Gyönyörű csigalépcsőim vannak. Megcsodálhatod a kertjeimet. – A lány hangja duruzsolt, békességet és nyugalmat hozott Roen szívébe. A szavak szelíd ritmusa körbefonta az elméjét. Mintha hullámzó víz zúgott volna benne, madarak rikoltottak, minden töredékhang mögött a végtelen élt és lüktetett. Roen öntudatlanul lépett közelebb, még egy lépés, és már ott állt a dézsa mellett. Meglepően nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érezte magát. Úgy érezte, hogy a tekintetét, ha akarná sem tudná elszakítani a víz felszínén köröző mutatóujjtól. De miért is akarta volna? Aztán az ujj felemelkedett, lassú, könnyed mozdulattal… Egy pillanat műve volt az egész, és Roen nem kapott levegőt. A kéz a tarkójánál fogva a vízbe nyomta, hogy egy kiáltásra sem jutott ideje. Kapálódzott, küzdött az életéért, a dézsa szélét markolta, de a lány olyan elképesztő erővel szorította, hogy képtelen volt felemelni a fejét. Még érezte, ahogy a másik letépi az amulettjét a nyakából, aztán egyre homályosult körülötte minden, mikor egyszer csak megszűnt a nyakán a nyomás. Felbukkant a vízből. Tátott szájjal nyeldekelte a levegőt, a talaj kicsúszott a lába alól, és ő a sáros földre zuhant. Felemelte a fejét, és még látta, ahogy a lány a nyakába akasztotta a medálját, aztán eltűnt a sátorból. Roen percekig kapkodta a levegőt. A megerőltetéstől fájt a tüdeje, szédült. A hordóba kapaszkodva valahogy felkecmergett, és kibotorkált a hűvös, tiszta ég alá. A szél megborzongatta átázott ruháiban. Már értette, miféle szerzet a lény valójában. Egy lidérc, egy tavi lidérc. Persze, a gonoszabbik fajtából. Itia felrántotta a csuklyát a fejére, mielőtt kilépett volna a sátorból. A szíve olyan hangosan dörömbölt a mellkasában, hogy attól félt, minden közelében járó meghallja. Remegett az előbbi erőfeszítéstől, és bár a legsürgetőbb dolga lett volna eltűnni a környékről, pár lépés után muszáj volt megállnia. Egy fának dőlt. Árnyékba húzódott, hogy lássa a sátrat, ahonnét menekült, de őt magát ne vegyék észre. A nedves kéregnek simította az arcát, hogy magához térjen. Forgott vele a világ. A férfi a nagy toronyban, félig mégis igazat mondott. A saját mágiáját csak a víz közvetlen közelében tudta használni, és így is rettenetesen kimerítette a kölyökkel a mutatvány. Még egyszer nem szabad ilyesmit megpróbálnia! Minden energiáját a menekülésre kell összpontosítania, nem engedheti meg magának, hogy rosszul legyen. Megvárta, amíg a fiú előtámolygott a sátorból, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a nyomába eredt. Ha követi, a kölyök semmiképpen sem találhatja meg a nyomait. Csak a vízre kellett figyelnie. Nem mehetett arra, amerre látótávolságon belül nem talált legalább egy kupa vizet, vagy egy tócsát, és igen, a sátorban a mesterszám jelentőségére is rájött, amire az a mocsadék utalt, mielőtt belevágta volna a saját tőrét: minden hetedik vízfelület, amely mellett elment, csak homályt tükrözött. Mint a tó odahaza, amikor a reggeli ködöt látni a tükrében, amint homályosan,
fénytelenül gomolyog. Itia összehúzta magán a ruhát. Igyekeznie kellett, még csak most kezdődött az egész, és máris túl sok nyomot hagyott maga után. Pár utcával arrébb majdnem beleszaladt egy csapat fáklyával zsonglőrködő, sötét bőrű artistába, akik dobpergéssel kísérték a műsorukat, és amíg félrehúzódott előlük, a fiú eltávolodott tőle. Idegesen nézelődött körbe. Szerencséje volt. Nem messze tőle egy bőrkötényes férfi széles, lassú mozdulatokkal locsolta az utat. A közeli kovácsműhelyhez tartozhatott: a fújtató mellett még pislákolt a tűz. Talán csak a levegőt hűsítette a vízzel, Itiát nem igazán érdekelte, minél előbb meg akarta találni a fiút. Átlépdelt a még vizes utcaszakaszon, bal kéz felől egy hordót pillantott meg, amely a tetőről gyűjtötte össze a lezúduló csapadékvizet. Egy pillanatra megkapaszkodott a peremében, és lehajolt mintha kavics ment volna a lábbelijébe, és kibújtatta a lábát a keskeny bőrpántok közül. A nedves homok érintése megkönnyebbüléssel töltötte el. Körülnézett, aztán a sarut becsúsztatta a hordó és a fal közti résbe. Nem merte megmosni az arcát, félt, valaki talán felfigyelne rá. Minden utcasarkon találkozott olyan emberekkel, sőt lényekkel is, akik úgy vizslatták a környéket, hogy Itia tudta, őt keresik. Sokan voltak, túl sokan. Mindegyiküket nem tudja sem elkerülni, sem kicselezni, mint a fiút, így csak a láthatatlanságában bízhatott. Nem szabad semmi kirívót tennie, semmit, ami egy lidércre jellemző. Egyedül a vizet nem kerülhette el. Körülnézett. Jobbra előtte méretes tócsa sötétlett, Itia remélte, nem az fog kijönni hetedikként, hogy homálytükörré váljon, de nem tudott mit tenni ellene. Nem számolta, hogy hányadik helynél jár, jobban lekötötte a menekülés, minthogy még azzal is törődjön. Kilépett a hordó mellől, és abban a pillanatban dermedten hátrált is vissza. A kölyköt látta, amint két férfi kiráncigálja egy közeli sikátorból. – Itt egy kis vakarcs! Froll, told ide a fáklyát! Roennek egy kéz kíméletlenül a hajába markolt, és mielőtt egyet is nyikkanhatott volna, egy mocskos tenyér tapadt a szájára. – Egy büdös rabszolga. Ne pazarold rá az időt! – Te, ezen nincs medál! – Az, aki szorította, fél kézzel még gyorsan, felületesen végigtapogatta a nyakát, Roenben bennszakadt a szusz az ijedtségtől. Ha azt hiszik, szökött rabszolga, és bezárják! – Hajítsd a többi közé! A tenyerébe harapott, olyan erősen, ahogy csak bírt, mire a férfi felüvöltött, de nem engedte el. Megrántotta az ingénél fogva, elkapta a karját és csavart rajta egyet. Roen előregörnyedt a fájdalomtól, elöntötték a könnyek a szemét, a tarkójára mért ütés pedig elég erős volt ahhoz, hogy elsötétüljön előtte minden. Hang nélkül rogyott össze. Didergett, mikor a sötétben magához tért. A ketrecben nem lehetett felülni vagy lefeküdni, félig guggoló pózban kucorgott benne. A rácsok a hátábaa bőrébe nyomódtak. Nem eshetett pánikba, de a vére olyan ritmussal dobolt a fülében, hogy már ettől képes lett volna újból elájulni. A hányinger kerülgette. Amennyire tudta, kinyújtotta a karját, az ujját beakasztotta a rácsba. Megpróbált a külvilágra figyelni. Valahol, egy föld alatti tárolóhelyiségben lehetett, mások mocorgását hallotta maga körül. Talán nagyobb, többszemélyes ketrecek voltak, amelyekben a rabok nem csak bűvölt álomban bírják ki az utazást. Erre a gondolatra megint csak úgy kellett visszanyelnie a pánikot, percekbe telt, mire kissé megnyugodott. Nedvesség csöpögött valamerre, aztán léptek koppantak. Roen gyomra görcsbe rándult: a hangok felé közeledtek, már látta is egy fáklya imbolygó fényét. Összeszorította a szemét, amikor meghallotta az ismerősen duruzsoló hangot és a rá felelő rekedt dörmögést. – Azonnal, kisasszony, ott vagyunk! A hely szűke miatt képtelen volt feljebb emelni a tekintetét, csak a lábukat látta az érkezőknek. Az egyik az a nagydarab férfi lehetett, aki elkapta, megismerte a kezéről, amely most a zár felé nyúlt. Mielőtt elérhette volna, hangtalanul roskadt a földre. Roennek fogalma sem volt, mit tett vele a lidérc, mert annak kellett lennie. A lány odébb ráncigálta a fickót, aztán leguggolt Roen ketrece elé. A fiú lélegzetet sem mert venni, csak a mezítelen lábát nézte, amíg azok a bűvös ujjak kinyitották a zárat. Két erős kar nyúlt be érte, és minden teketóriázás nélkül rántotta ki a terem sziklapadlójára. Roennek mindene fájt, és nem engedelmeskedtek a tagjai: képtelen volt felegyenesedni.
– Igyekezz! – sziszegte a lidérc a fülébe, és a karjánál fogva felrántotta. Roen imbolyogva tett pár lépést, de egészen elzsibbadt a szűk helyen, még nem bírt járni, összeroskadt. A lány nem hagyta annyiban, és néhány perc múlva egy rozsdás vasajtón botladoztak kifelé. Roennek égtek a horzsolásai, és fájdalom nyilallt a fejébe minden nagyobb döccenésnél. Ahol a lidérc fogta, a csuklójánál, hűvösnek érezte a bőrét. Libabőrös lett a teste ettől az érintéstől. Egy kisebb sikátorba surrantak be, ahová nem ért el a főbb utcák fénye. A következő sarkon, ahol olajlámpás pislákolt, még árválkodott egy tócsa. Roen nekivetette a hátát a falnak egy kapualj mellett, még mindig reszketett, de a hűvös éjszakai levegő megnyugtatta. Nem hitte, hogy ennyire eldurvulnak a dolgok, és azt sem, lesz, aki kiszedi abból a lyukból. – Segíteni fogsz nekem! – A lidérc hangja megint csupán sziszegésnek hangzott, és Roen megborzongott tőle. A lány fenyegetően közel hajolt hozzá, még mindig szorította a csuklóját, és Roen nem felejtette el, milyen erős a szorítása azoknak az ujjaknak. – Miért tenném? – Mert kihoztalak onnét – intett a lány a fejével arra, amerről menekültek. – Te juttattál oda! Ha nem veszed el a medálomat, eszükbe sem jutott volna elkapni. Ők nem engem üldöznek! – Hozzá sem kellett tennie, hogy valójában kit, mindketten tudták. Roen persze azt is, ha nagyon akarták volna, az idegen vadászok maguk is elvehették volna a medálját, amely a szabad járást biztosította számára. Nem volt elég óvatos, de ehhez semmi köze sincs a lidércnek. Lerázta magáról a kezét. Irtózott az érintésétől, mint bármitől, ami nem volt emberi. Ezeknek nem is szabadna létezniük! Akkor neki lenne munkája, és nem lenne oka panaszra. Nem ő tehetett róla, hogy egy ilyen tartása kevesebb pénzt emésztett fel, mint egy egyszerű rabszolgáé! A bűbájok terjedésével, amelyekkel nagyszerűen lehetett irányítani, kordában tartani őket, lassan mindenhol átvették az emberek helyét. – A te választásod, fiú! Roen dühösen bámult rá, a lány újból közelebb mozdult, és nem lehetett félreérteni a vonásaira kiülő vérszomjat, amikor hirtelen megszólalt mögöttük egy hang. – Vagy bejöttök, vagy rontsátok máshol a levegőt! A barátságtalan károgásra mindketten riadtan fordultak meg. Mellettük a kapualj egy fénytelen, aprócska boltba vezetett. Roen a fejük fölött himbálódzó cégérre bámult. Csak most ismerte fel a helyet: árnyékot lehetett benne venni és eladni. A tulajdonos – egy rút kobold – teljes jogú polgára volt a vásárnak, nem úgy, mint a hozzá hasonló szerzetek többsége. Talán épp ezért övezte utálat és némi félelem is a boltot. Az emberek előítélettel viseltettek a más fajú lényekkel szemben: sosem lehetett tudni, egy nem embertől mire lehet számítani, ha szabad akaratot kap! Csak rabszolgának voltak jók, de annak nagyon. Ettől függetlenül a kobold üzlete virágzott. Rengetegen jöttek ide a könnyű pénz ígéretétől hajtva, hogy egy időre megszabaduljanak az árnyékuktól, amíg ugyanúgy visszanőtt, mint az ember haja. A dolog veszélyeiről csak suttogva beszéltek: állítólag, aki eladja az árnyékát, egy darabot önmagából is ott hagy a kicsiny boltban. Valamit, ami addig fontos volt számára. De biztosat senki sem tudott mondani. A vevőket még nagyobb titokzatosság övezte. Főleg bűbájokhoz, tiltott dolgokhoz volt szükség egy-egy új árnyékra. Ritkán, de előfordult, hogy egy gyilkosság után az árnyék eredeti tulajdonosát állították a törvényszék elé. Szóval megvolt a veszélye a dolognak, Roen pedig egyszerűen irtózott a helytől. Tett egy óvatos lépést hátrafelé, de nekiütközött a lidércnek, aki figyelmeztetően a vállába mélyesztette az ujjait.
Megjegyzés [B4]: Furán hangzik ebben a környezetben
* – Eltévedtünk, jóuram. Meg tudnád mondani nekünk, merre találjuk a tavat? Itia a legfurfangosabb hangját vette elő, bár sejtette, ami az emberekre hatásos, az közel sem biztos, hogy a koboldokra is az. Össze kellett szednie magát. Túlerőltette a képességeit, érezte, csak egy hajszál választja el attól, hogy már semmi se működjön. A kobold megrázta a fejét, mint a ló, amikor bögöly repül a fülébe, aztán csorba fogú szájával elvigyorodott.
Megjegyzés [B5]: Súlyosabb dolog kell ide.
– Szóval te vagy az idei, húgom? Megkerülte kettejüket, Itia teste megfeszült, de nem mozdult odébb. A lelepleződés lehetősége felzaklatta, de még kivárt. Egyszerre nem tudna elbánni a kobolddal is, meg a fiúval. – Netalántán megkínálhatlak egy pohár vízzel? – A kobold reszelős hangon kuncogott, a fiú pedig úgy mocorgott Itia előtt, mintha maga is érezné a veszélyt. – Befelé! Egy kancsónyi víz loccsant a lefelé vezető kőlépcsőre, és a kobold taszított is egyet rajtuk. Lebotorkáltak a boltba, és a légáramlatból ítélve, az ajtó becsukódott mögöttük. Nemsokára fény gyúlt a helyiségben, Itia összehúzta szemét, a fiú pedig olyan vaksin pislogott a hirtelen támadt világosságtól, mint a napra kitett bagolyfióka. A lidérc a keze után nyúlt, nyugtatóan megszorította a csuklóját. Semmi szüksége nem volt rá, hogy valami őrültséget cselekedjen. A fiú odébb rándult az érintés elől, Itia az arcán átfutó undorodó grimaszt is látta. A kobold felé fordult. – Honnét ismertél fel? – Megismerni a magunkfajtát, húgom, te is tudod. Elég csak rád nézni, és látom, hogy az utolsókat rúgod. Közben egy edényben vizet hozott, letette a földre, Itia tétovázott egy pillanatig, majd mohón elé térdelt. A kölyök is megnyugodott valamelyest. A lidérc felfrissítette magát – az arcát mosta, és hosszú kortyokban ivott –, a fiú pedig a feketére mázolt falakat bámulta. Polcokon, ládákban, kelyhekben összetekert, fekete, pergamenre emlékeztető tekercsek hevertek, anyaguk elnyelte a rávetülő fényt, és azok, amelyek távolabb voltak, áttetszőnek tűntek. Roen az egyik kehely elé lépett, hogy közelebbről is megvizsgálja a tartalmát. – Aztán mennyit kérsz a kölyökért? Tudnám használni. Itia elgondolkodva mustrálta a megpördülő fiút, sápadt arca világított az alig-fényben. Roen tett egy lépést hátra, a lány látta rajta, hogy kezd pánikba esni. Lám, lám, ilyen az, amikor az ember sorsáról alkudoznak a feje fölött, gondolta elégedetten, de nem engedett a vérszomjának, most józanságra volt szüksége. Nem biztos, hogy amit cserébe kapna érte, élve kivinné erről az átkozott helyről. Meg kell győznie a kölyköt, hogy nélkülözhetetlenek egymás számára, akkor egyikőjük túlélheti. Nem volt kétséges, hogy melyikük. – Nem eladó! Kecsesen felemelkedett a földről, mindvégig szemmel tartva a fiút. Az még mindig túl idegesnek látszott, levert egy kelyhet, a tartalma szanaszét gurult. Lehajolt, ügyetlen mozdulattal felkapta a tartót, és a pergamenekért nyúlt. – Nehogy hozzáérj, te balfácán! – A kobold egyetlen intésére a tekercsek visszaröppentek a tartóba, és a tulajdonosuk dölyfös képpel marta el a kölyök kezéből a kelyhet. – Nem hiszem, hogy képes lennél egyet is megfizetni belőlük! Morogva egy fentebbi polcra helyezte a zsákmányt, aztán visszafordult a lidérchez, mintha Roen ott sem lett volna. – Nem értem, miért nem akarsz megszabadulni tőle – húzta el a száját elégedetlenül –, de a te dolgod. – Tudsz tanácsot adni? Merre menjek? Merre biztonságosabb? * Roen nyugtalanul figyelte a lidércet. Nem hiányzott neki ez a kis közjáték, még a ketrecet sem heverte ki egészen. A lány amúgy törökülésben kuporgott, és valóban jobban nézett ki, mint előzőleg. A blúzán nedves foltok sötétlettek, mintha végiglocsolta volna magát. A víz segített rajta, ezt jó volt észben tartani, mert ha kikerülnek erről a helyről, fel tudja használni ellene. – Tudni tudok – rázta meg a fejét a kobold. A fülében megcsördült pár karika. – Csak kérdés, veszed-e bármi hasznát. Egyedül… – Nem vagyok egyedül. Ő el fog kísérni – jelentette ki a lidérc, egyértelműen Roenre pillantva. – Túlságosan is veszélyes egy emberben megbízni! – Nem bízom benne. De ezt még meg kell szolgálnia, hogy visszakaphassa – húzta elő a ruhája alól a medált a lány. – Ha rendesen viselkedik, talán még a palotámba is elviszem! A lidérc arcán felvillanó enyhe mosoly dühössé tette Roent. A kobold is úgy kuncogott, mintha értené a tréfát, amihez egyedül Roennek nem volt köze. Karba fonta a kezét. Nincs joga egyetlen
Megjegyzés [B6]: Lopva már korábban is ihatott volna. Az nem feltűnő, de erőben esetleg sokat jelent.
lénynek sem kigúnyolnia, sem megaláznia mások előtt! Főleg egy kobold előtt, aki semmivel sem ér többet nála, ha a fajtáját tekintjük! Sőt! – Szóval egy hajtó. A helyedben a következő sarok után kicsavarnám a nyakát! – A kobold nagyot köpött a földre. Roen elfordult, csak magában dühöngött tovább. – Szóval, tTudsz utat kifelé? – Két utcával odébb kezdődik egy olyan rész… – kezdett bele a kobold, és Roen megpróbálta felmérni, hogy pontosan merre irányítja őket. A part, a fekete terméskövekből rakott kikötő már nem a vásárhoz tartozott. A lány valószínűleg ott tudna a legegyszerűbben eltűnni, bár Roennek fogalma sem volt róla, hogy a Nagytóban él-e a fajtája. Meg addig ki kell még találnia, hogy hogyan értesítse Griust. Váratlanul valami hosszan elnyújtott, panaszos hang szakította félbe a kobold meséjét. Roen kürtnek vélte, amivel tüzet, támadást, vagy egyéb hasonló nagy csapást jeleztek a városnak. Valamit, amiről mindenkinek tudnia kellett. Az aprócska lény elkomorult, csúf arca gondterheltté vált, a lidérc viszont teljesen közömbösnek tűnt. Aztán a kobold csendre intette őket és kisurrant a boltocska ajtaján. Roen újból egyedül maradt a lidérccel. A lány még mindig a tál vízbe lógatta a kezét. Roen letelepedett egy székre, úgy, hogy szemmel tarthassa a lidércet és az ajtót is. Még mindig dühös volt. – Hogy hívnak? Ha nem bűvölt, vagy dühöngött, egészen hétköznapian csengett a lidérc hangja. Roen szeretett volna messze járni ettől a helytől., de a kobold útmutatása nélkül botorság lett volna nekivágni az útnak. Hátha tényleg segíthet! – Roennek – morogta, aztán hozzátette: – Ne hidd, hogy úgy rángathatsz egyik helyről a másikra, ahogy a kedved tartja! A lidérc elmosolyodott. – Te pedig ne hidd, hogy még egyszer olyan szerencséd lesz, mint a sátorban volt! Csak próbálj meg ellenemre tenni! Pár pillanatig kihívóan, némán bámultak egymásra. A lidérc unta meg előbb a hallgatást. – Megbízhatunk a koboldban? – Tőlem kérdezed? – Roen majdnem hozzávágta, hogy nem vele áll rokonságban mindenféle szerzet, de visszanyelte a választ. Megvonta a vállát. – Azt mesélik a vásárban, évekkel ezelőtt ő is egy elengedett lény volt. Nem sikerült megszöknie, de közel járt hozzá. Végül urunk, Sevul kegyelmet adott neki, azzal a feltétellel, hogy letelepszik, és kereskedik velünk, emberekkel. Szerintem Sevulnak szüksége volt egy-két fölös árnyékra, azért tartotta itt – fintorodott el. Nem tette hozzá, de a koboldokról közismert volt, hogy a pénzt mindenekfelett nagyra tartják, csapdába is azzal lehet őket csalni. Ügyes ékszerészek, pénzváltók, meg árnyékkufárok voltak, ha az emberek közé kényszerültek. Rabszolgaként a kincstárakban foglalkoztatták őket, bár a koboldok híresek voltak bosszúálló, gonosz természetükről. Roen nem szívesen bízott meg egyben sem. – Hogy néz ki ez a Sevul? – Magas, őszül, forradásos az arca, de… – világosította fel a lányt Roen. – Indulunk! A lidérc olyan gyorsan pattant fel, hogy Roen megrökönyödve kapta fel a fejét. Fogalma sem volt, mi rosszat mondhatott, rákérdezni sem tudott, mert a kobold visszatért. Lecsörtetett a lépcsőn, morózusnak és izgatottnak tűnt. – Bonyolódott a helyzet – vakkantotta oda nekik, és sietve az egyik polchoz kacsázott. Nagy hévvel kezdte el lepakolni a rajta lévő tárgyakat. Először a szabadon lévő tekercseket reptette el valami számukra láthatatlan helyre, aztán Roenre mordult: – Csipkedd magad! Csak a tartókat érintsd, ha egyetlen árnyékot is bepiszkolsz, megkeserülöd! Odakint közben mintha újabb kürtök kapcsolódtak volna be a tutulásba, fokozódott a hangzavar. Roen igyekezett a kobold keze alá dolgozni. A szeme sarkából látta, ahogy a lidérc fel-alá mászkál a bolt közepén, ettől rá is átragadt az idegesség. Kapkodva segített, míg végül a szabaddá váló polcot is elmozdították. Alig sejthető körvonalú ajtó tűnt fel a festett falon. A kobold apró kulcsot húzott elő a zekéje alól, és a zárba illesztette. Hűvös, dohos levegő áramlott a szobába. – Tűnjetek el! – reccsent rájuk, Roen kezébe nyomott egy kulacsot, és a földön heverő tálból egy jókora tócsát loccsantott befelé a sötétségbe. Roen dermedten figyelte. – Nem találkoztunk, a
Megjegyzés [B7]: Csúnya a mondat.
boltom közelében sem jártatok! – folytatta figyelmeztetően a kobold, és Roen igazán mérgesnek látta. * – Hova vezet az alagút? – Itia mostanra egy csipetnyi bizalmat sem táplált a kobold iránt. Épp olyanba kellett belefutniuk, aki a vásár urának lekötelezettje? A hangzavar szerint felfedezték a mosolygó Sevul hulláját, verseny ide vagy oda, valószínűleg már mindenki őt kajtatja. – A vásáron kívülre. Magamnak építtettem, szükség esetére. – A kobold lapos pillantást vetett Itiára. – Ha kell víz, a fiú több helyütt kimehet a felszínre. Te ne hagyd el az alagutat, bármi történik, csak a végénél. Az utolsó ajtó náddal fedett, arról ismeritek meg. A kikötőre nyílik. Sevul meghalt. Sietve még Roen kezébe nyomott egy égő fáklyát, aztán szinte betuszkolta őket a nyíláson. Arra sem jutott idejük, hogy köszönetet mondjanak. Bár Itia nem érezte szükségét. Még hallotta, ahogy a kobold visszatoligássza a polcot az ajtó elé. – Ideje indulnunk! – A nagyúr tőre most is jó szolgálatot tett. Elég volt csak a fiú oldalához érintenie. Roen megfeszült egy pillanatra, de értette az utalást, bólintott és előreindult. – Sevul is csak azt kapta, amit érdemelt! Itia szorosan a fiú nyomában lépkedett, egy idő után a biztonság kedvéért megfogta a vállát. Tisztában volt a helyzetével: ha Roen elszökne tőle, akkor képtelen lenne egyedül kiszabadulni a föld alól. Ha leszúrja, mielőtt kiérnek, ugyanez a helyzet, de inkább végez vele, minthogy hagyja magát elfogni. Remélte, Roen nem veszi észre, hogy két tócsa között egyre lassúbbak, bizonytalanabbak lettek a léptei. A kövek felsebezték a mezítelen talpát, egyre nehezebben lélegzett, mintha a fölöttük lévő kőtömeg egyenesen a mellkasára telepedett volna. Mivel a járat eleje a kobold méretére készült, kiegyenesedni sem tudtak, és egy idő múlva Itia már csak azért szorította Roen karját, hogy el ne essen. Hálás volt minden egyes aprócska tócsáért, amelyet a fiú eléjük hintett. Aztán a fáklya ellobbant. Itia dermedten torpant meg a sötétben. Így nem láthatta a vizet, nem tudott lépni. Ijedten mozdította a tőrt, de a fiú kicsusszant a szorításából. Itia felsikoltott, a járat hidegen verte vissza a hangját, és a távolodó, bukdácsoló fiú zaját. A lidérc előrebotorkált, majd összeesett. Képtelen volt követni a menekülőt. Hosszú percek teltek el, Itia egyre rosszabbul érezte magát. Amikor végül meghallotta a léptek neszét, minden izma pattanásig feszült. Nem fogja olcsón adni a bőrét! Nemsokára a fényt is meglátta, amit Roen hozott, egy cseppet sem csökkent a dühe, megszorította a tőrt, de a fiú pár lépésre tőle megtorpant. – Ha eldobod a tőrt, kapsz vizet! Itia felé vicsorított. Nem állt szándékában behódolni, bármi fog is történni. Roen megközelítette a lányt, aztán leguggolt. Meglötyögtette a kezében tartott kulacsot. – Mi a neved? Itia nem válaszolt. Hallotta a víz hangját, lehunyta a szemét, kizárva a tudatából a folyosó kergetődző árnyékait, a fiú buta kérdéseit. Egyetlen mozdulatra gyűjtötte össze a maradék erejét, és csak Roen lépteire figyelt. Közelebb, gyere még közelebb! Már csak egy karnyújtásnyira lehetett tőle, aztán azt az utolsó lépést is megtette. Itia szinte kirobbant a magára kényszerített nyugalomból, egyből a fiú nyakát kereste, amikor hirtelen megérezte az arcán a vízcseppeket. Mint az éltető harmat. Döbbenten remegett a váratlan csodától, egész testével Roennek dőlt, és rázta valami belső forróság. A kölyök vállait markolta, és nem hallotta a másik szavait. Percekig állt a kulacsnyi víz közepén, az állán csorgott lefelé, a bőre beitta a nedvességet. – Van még. Pár méter ide az első feljáró, az utcáról loptam a fáklyát. A lidérc csak bólintani tudott. Tovább botorkáltak. * Roen szorosan tartotta a lányt, aki ahhoz képest, hogy a koboldnál ivott, túl gyenge volt, mintha a föld alatt rohamosan fogyna az ereje. Úgy tűnt, órák óta járkálnak körbe, pedig meg mert volna esküdni rá, csak rövid idő telt el azóta, hogy elindultak. A járat nem egyenesen haladt – amennyire
Megjegyzés [B8]: Ki kell mondani korábban, hogy a lidérc nem tud maga elé vizet loccsantani., és ezért szorul másra. (Ha jól értem.)
Roen meg tudta állapítani –, óriási vargabetűt írt le a vásár alatt. Ez csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor elérték a következő feljárót. A lányt az alagútban hagyta, közel a rozsdás vaslétrához, ami fentre vezetett. Izzadt a tenyere, ahogy a létrafokokon mászott, és rettentő óvatosan feszegette ki a rég használatlan, aprócska, kör alakú deszkaajtót. Egy kisebb, üres szobában találta magát. A bedeszkázott ablakok és a földet borító por lakatlanságra utaltak. Talált néhány kiürült olajmécsest a sarokban, de neki elsősorban vízre volt szüksége, ahhoz pedig csak odakint juthatott hozzá. A földön eloltotta a fáklyát, és a sarokba támasztotta. Az ajtó egy koszos, szűk sikátorba vezetett. Patkány neszezett a fal mentén, és Roen lába beletoccsant a csordogáló szennyvízbe. Undorodva megcsiszálta a talpát a köveken. Megint esett, apró, szitáló cseppekben, és ez legalább arra volt jó, hogyha majd feljönnek, nehezebben találják meg a nyomaikat. Meg kell védenie a lányt más vadászoktól. Roen kióvakodott egy szélesebb utcára. A távolban még mindig szóltak a kürtök, és vad csörömpölés hallatszott az egyik kocsmából. Roen nem tudta eldönteni, hogy egyszerűen csak a szokásos mulatozás folyik odabent, vagy éppen a nagyúr halálát éltetik. Sevul, bár messze fölöttük állt, nem örvendett túl nagy népszerűségnek az egyszerű emberek között. Viszont Roen legalább a kocsmáról felismerte a környéket: pár utcával odébb voltak csak az arénától, ahol a gazdagok versenyeztették a megunt lényeiket. Talán a lidércre is ez a sors várt volna, Roen tudta, hogy óvatosan kell bánnia vele. Hisz’ a fajtája egytől egyig mind gyilkos, bárhogy is nézzen ki a hajtás alatt. A lidércek ösztönösen kegyetlenek, képtelenség megszelídíteni őket. Roen egy nagyobb esővizes hordónál megtöltötte a kulacsot, közben elcsípett egy beszélgetést. – Én mondom neked, kitépte a szívét! A saját tőrével végzett Sevullal a bestia, aztán ott helyben felfalta a dobogó szívét! Roen megborzongott, bár csak kitalációnak tartotta az egészet. Kinézte belőle, hogy a lány végzett Sevullal, de a többi… Alaposan körülnézett, mielőtt megközelítette volna a kazamata-bejáratot rejtő házat, de semmi szokatlant nem tapasztalt. Itt már nem volt akkora felfordulás, mint a torony környékén, bár az emberek több helyütt csoportokban tárgyalták az eseményeket. A házban sem látszott más nyom a sajátján kívül, így megnyugodva emelte fel a létrát takaró deszkaajtót. Levilágított az újból meggyújtott fáklyával, hogy minden rendben van-e. Jó pár méterrel alatta a lidérc a létrába kapaszkodott, és felfelé fordította az arcát. – Jönnek! Szinte csak tátogta a szavakat, és Roen megrémült. Valahol a kazamaták kanyarulatai között fém ütődött fémnek. Hogyan találhattak rájuk? A lidérc elfordult tőle, a folyosót fürkészte. Roen tudta, mit kell tennie. Hasra vágta magát a lyuk mellett, kidugaszolta a kulacsot, és a butykos nyakát végighúzta a lejárat szélén, hogy a víz az alatta lévő sziklafalon csordogáljon lefelé. Vigyáznia kellett, nem használhatott túl sokat belőle: ha a lent érkezők észreveszik, nekik végük. A lejárat fölé emelte a fáklyát, hogy a lány lásson, és az azon nyomban elkezdett felfelé kapaszkodni. Fürgén, ügyesen közeledett, mintha a veszély tudata mozgósította volna az utolsó erőtartalékait. Már betöltötte a lyukat, Roen elhajította a fáklyát, és felhúzta a lányt. Nem tudták a helyére tolni a fedelet, odalent a derengő fáklyafény gyorsan közeledett a létrához. Ha megállnak és felnéznek, egyből kiszúrják, hogy nyitva az ajtó. Csak másodperceik maradtak. Roen összehúzódzkodott, hogy képes legyen azonnal elrugaszkodni, ha felfedezik őket. A lidérc figyelmeztetően megérintette a karját. Átfutott rajta a hideg, de nem mert megszólalni, csak a másik szemét látta a sötétben. A lány a ruhája alatt kotorászott. Előhúzott valamit, és lehajította a járatba. Roen kimeredt szemmel figyelte, ahogy az egyre növekvő fényben az árnyék leszánkázik a sziklafalon, aztán a lidérc pár suttogó szavára egy menekülő ember körvonalait ölti magára. Odalent megelevenedett a folyosó. Ordítozás, döngő léptek zaja ért fel hozzájuk. A felfegyverkezett emberek arrafelé rohantak, amerről ők jöttek. Csendben vártak még egy percet, aztán Roen a helyére illesztette a deszkát, és egy követ hengerített rá. A lidérc a földön maradt, Roen odakínálta neki a kulacsot. A lány hosszan és mohón ivott, aztán hagyta, hogy Roen felhúzza. – Itiának hívnak. Lassan pirkadt. Fölöslegesen vesztegették eddig az időt a koboldnál és a kazamatákban is, csak a lidérc merült ki teljesen, nem jutottak előrébb. Kisurrantak az utcára. Itt nem lehetett azt csinálni,
Megjegyzés [B9]: túl modern a szó
mint lent az alagútban, hogy tócsákat locsol a lány elé. Fokozottan kellett rá figyelni, merre mennek. A szemetelő eső is csak arra volt jó, hogy kissé felfrissítse körülöttük a levegőt, Itia baján nem segített. Egyszerűen rosszul volt. Roen lopva rápillantott, a csuklya alatt csak a cserepes száját látta. Emlékeztetnie kellett magát rá, hogy csak egy lidérc. Hogy nem érdemel más bánásmódot, és a saját szabadságát teszi vele kockára, hogy itt bujdokolnak. Miből tartana most bezárni valahová, és Griushoz szaladni? Vagy visszavenni a medált? Már amúgy is rég jelentkeznie kellett volna, a többieknek fel fog tűnni a hiánya. De tartott tőle, ha itt hagyná a lányt, valaki rátalálna és elvinné, mire visszaérne. Semmi értelme. Mindenképp neki kell elvinnie a gazdájához a lidércet. Ahhoz viszont rendbe kellett szednie. Legyengülve sokkal engedelmesebben viselkedett, de nehezebb volt vele közlekedni. Épp egy kisebb, nevesincs téren haladtak keresztül, amikor a lány felkapta a fejét. – Oda! Roen először azt hitte, a törött kávájú szökőkútra mutat, a medencéje alján akadt még némi víz, de a lidérc nem arrafelé haladt. A tér másik oldalán színehagyott fatábla himbálódzott a könnyű esőben. Roen rájött, amikor közelebb értek, valószínűleg egyike lehet a vásár fürdőházainak. A hajtás tiszteletére egész éjjel nyitva tartott minden. Az emberek ilyenkor éjszakába nyúlóan mulatoztak, ittak, zabáltak és rabszolgát vásároltak, mintha most, az utolsó napon akarnák bepótolni mindazt, amiből a nyár nem nyújtott eleget. Itia ezek szerint a vizet érezte meg, de hamvában hol ötletnek tűnt az egész. Roen suttogva elsorolta az aggályait. Egy: neki nincs pénze, hogy beengedjék őket. Kettő: rabszolgának tilos a belépés. Ha a gazdáját kíséri el, csak akkor kerülhet a falak közé. De Griust jobban érdekelték a kocsmák és a bordélyok, mint a fürdőházak, Roen így nem sok tapasztalattal rendelkezett az ilyen helyekről. * – Majd én! Itia érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Ha nem merülhet teljesen a vízbe – bármilyen vízbe –, akkor hamarosan semmilyen bűbájra nem lesz szüksége, mert az álcája összeomlik, és ő itt, az emberek lába előtt leheli ki a lelkét. Az eső már nem volt elegendő, de még jól működtek az ösztönei, és megérezte a vizet. A koboldtól maradt még egy lopott árnyék. Azt most előszedte, és beengedte a fürdő ajtaján. Az árnyék valamiféle állatot mintázott, de a lidérc már nem tudott a pontos alakjára koncentrálni. Így is elérte a célját. A fekete jelenség, mint egy gombolyag pattant be középre, cikázva és összevissza borogatva a tárgyakat a helyiségben. Az eddig bambuló, mintsem őrködő troll az ínyét felhúzva vetette utána magát, egy vendég ijedtében a dereka köré tekert törölközővel, valószínűleg fizetés nélkül kereket oldott, a hely tulaja pedig kapkodva próbálta menekíteni az értékeit. Fel nem foghatták, mit akar az ismeretlen rémség. Itiáék szorosan a falhoz simulva surrantak be. Roen talált egy hátsó szobát, kihűlt, koszos vizű ülőkáddal. Itia odatántorgott, és belefordult a vízbe. Percekig nem merült fel. Nem érdekelte, hogy kik és hányan mártóztak meg előtte benne, csak az számított, hogy végre vízhez jutott. A fiú arca többször is felbukkant a kád pereme felett, Itia ilyenkor kénytelen volt becsukni a szemét, ha nem akarta vízbe fojtani őt. A víz és az ösztön összetartoztak. Nem lett volna szerencsés, ha most törne elő belőle a vérszomj. Sosem érezte magát sebezhetőbbnek. Mélyet, hosszút sóhajtott, amikor kiemelkedett a vízből. Roen jó egy méterre állt tőle, úgy tűnt, tisztában van a veszéllyel. Jól is teszi, ha óvakodik tőle! – Zöld színűnek láttam a hajadat! Vádnak hangzott, de Itia nem vette a szívére, kényelmesen elhelyezkedett a kádban. Roen láthatólag nem szerette a magafajtát, és őt sem érdekelték az emberek, csak ha a tóba lehetett csábítani őket: ezzel kvittek voltak. – A medál, amit elvettem tőled, azt jelenti, senki sem bánthat? Itia a nyakába akasztott érmeszerűséggel babrált, a fiú pedig összefonta maga előtt a karját. A lidérc mulatságosnak tartotta az erőlködését, hogy nálánál magasabb rendűnek mutassa magát. – Nem. Inkább azt, csak Grius bánthat – fintorodott el végül Roen. – Miért nem szöksz meg tőle? – vonta meg a vállát a lidérc, hogy a nedves anyag lecsúszott róla.
Megjegyzés [B10]: Kissé logikátlan a víz és a lidérc viszonya. Vannak esővizes hordók, a csatornák, már rengeteg alkalma lett volna erre. A föld alatti járatok is nyirkosak a legtöbb esetben, pláne, ha fönt esik.
Megjegyzés [B11]: kilóg a szóhasználat.
Roen elfordította a fejét, Itia pedig elmosolyodott. Elemében érezte magát, és ha nem kellene menekülniük… – Ha ti nem lennétek, nekem sem lenne semmi gondom! – vágta oda a fiú dühösen. – Nem hiszem, hogy bármit is jogod lenne felróni! – Éledezett a lányban a düh. – Szerinted, kinek adnak több pénzt? Nekem, vagy annak a láncra vert alakváltónak, aki nap mint nap képes eljátszani a világ legéhesebb tekintetű gyermekét? Egy démon akkor sem veszítené el a nyomodat, ha árnyékokkal védekeznél ellene, és a kikötőt nevesincs szörnyetegek védik! Innét nem lehet megszökni! – Mégis te bukkantál a nyomomra! Attól félsz, hogy elorozzuk előled a rabszolgaságodat? – A lidérc számára érthetetlen volt az eszmefuttatás, Roen pedig elnémult a meglepetéstől. – Vagy azt hiszed, ha az uraid minket vetnek rabságba, akkor ti felszabadultok? Ne nevettess! Roent feszélyezte a téma. Ezt így még sosem gondolta végig, csak azt tudta, szinte semmit nem ismer a világukból. Hallott már a sivatagokról, amelyek a várost körülvevő hegyeken túl terültek el, és ahol leplekkel kell védenie magát az embernek, ha nem akar megsülni a tűző napon. A mocsaras, fullasztó levegőjű mangroveerdőkről délen, ahol rengeteg fura lény élt szabadon. Meg a városokról. Azt mondják, a gazdagok magas tornyokban élnek, és még a legszegényebbeknek sem kell az utcán koldulniuk. Persze messziről jött ember azt mond, amit akar. Roen nem hitt el mindent, amit hallott, de vágyott rá, hogy megtapasztalja a valóságot. Sosem lépett még ki a vásár kapuján. Sosem volt szabad. A témaváltás jó ötletnek tűnt. A vízben ázó lidércre pillantott. – Téged hogyan fogtak el? – Véletlenül. – Hogyhogy véletlenül? – Csak egy baleset volt! – Itia szeme szinte szikrát hányt a felháborodástól. Valójában még most sem volt tisztában a történtekkel. Látta a hálót a vízben, és mosolyogva kerülte ki, egészen közel úszott hozzá a felszínen, hogy az emberek megértsék, egy ilyen egyszerű trükkel nem járhatnak túl az eszén. Túl magabiztos volt. Kinyújtotta a kezét, incselkedett velük – a lába hozzáért a finom szövésű hálóhoz, és mire észbe kapott, már minden elveszett. Nem egyszerű háló volt. Rátekeredett, mintha a tér is gúzsba rándult volna körülötte, aztán kiemelték a vízből, mint egy nyamvadt halat és elvették a varázserejét… Itia gyűlölte az embereket. – Csak egy baleset volt – ismételte meg. Ehhez ragaszkodott. Roen bólintott, bár nemigen hitt a lidércnek. De végül is édes mindegy, hogy mit mesél magáról! A fürdőből csöpögő ruhákkal surrantak ki. Roen remélte, nem keltenek majd feltűnést, odakint egyre sűrűbb cseppekben esett. Lassan hajnalodott. Az egyik sarkon egy egész csapatnyi teveháton ülő, burnuszos sivataglakóval találkoztak. Nem valószínű, hogy értékelték a nedves levegőt. Mindegyikük nyakig takaródzott vékony leplébe, a fejüket kendő borította, hogy csak a szemük látszott ki belőle. A nőket és a férfiakat a ruházatuk alapján lehetett megkülönböztetni, mert amúgy egyaránt mindannyian fel voltak fegyverkezve. Fura népség. Ha vöröses lepel borult rá, akkor férfi volt az illető, ha halványsárgás, akkor férjezett nő. Akadt még egy-kettő világos, koszos zöldben, ők hajadonként először lépték át a falujuk határát. Egyikük lila leplet viselt. Ahogy elhaladt előttük, Roen felfelé csavarta a fejét, megbámulta az alakot. Ritkán, de a sivataglakók között lehetett találni olyan nőt, aki otthagyta a férjét és annak családját, hogy egyedül éljen. Jósok, tanítók kerültek ki közülük, nagy tiszteletnek örvendtek népük körében. Az ilyen elvált nő is azok közé a furcsaságok közé tartozott, amelyekről Roen hallott, de az értelmét képtelen volt felfogni a jelenségnek. Ahhoz ott kellene élnie. Az egyik teve megtorpant, elbődült, majd lovasa ösztökélésére továbbügetett. Roen félt, hogy a lidérc nem emberi szagát érezte meg, gyorsan megmarkolta a lány csuklóját, és hagyta magát odébb sodortatni a tömeggel. A késői óra ellenére sokan mászkáltak az utcákon, mindenkit megbolondított az utolsó nyári vásárnap és a hajtás. Mindenki élni akart. Roen még mindig figyelt a tócsákra, bár az eső egyre inkább rázendített, és így értelmét vesztette az egész. Néhol beálltak egy-egy eresz alá, amíg kisebb lett a mozgás körülöttük. Persze kerülni kényszerültek, ahol ismerős hajtók vagy
vadászok tartották szemmel az embereket. – Ha visszaadnád a medálomat – szólalt meg Roen egy idő után –, könnyebben haladnánk. Ha látják rajtam, hogy hajtó vagyok, nem furcsállják, hogy szaglászom. Így nem tartóztatnak fel. – Miért bíznék benned? – villant a lány szeme Roenre. – Mert semmire sem mész azzal a vacak medállal! Csak felhívod magadra a figyelmet. Nők sosem vettek részt ebben a játékban! – És ezt miért csak most mondod? – sziszegte Itia felháborodva. – Mikor mondtam volna? Adod vagy sem? – Roen nem hátrált meg a dühös szempár elől. Ilyenkor látszott igazán a lidérc temperamentuma. De Roen már nem félt tőle: látta elesettnek, rászorulónak, és ez elvette a mondatai élét. * Itia lassan oldotta le a medált, és mindvégig szemmel tartotta Roent. Gyanús volt neki az információ, de sehogyan sem tudta volna leellenőrizni. Roen felkötötte magára a medált, a ruháján kívülre helyezte, hogy jól látható legyen. Aztán továbbmentek. Itia újból érezte a fáradtságot, és mintha a csontjai akarnának elporladni, olyan feszítő fájdalom kelt néha a testében. Túl régóta viselte az emberbőrt. Iszonyodott a tömegtől, a mosdatlan testek kipárolgásától, a furcsábbnál furcsább lények rikoltásától, a tüzek lobogásától – az emberi világtól. Még mindig hiányzott neki a víz, érezte, lassacskán a tűréshatára végére ér. Nem ismert itt semmit, a magabiztossága csak a lénye része volt. Egy álca, amivel egy tavi lidérc életben maradhat. És egyre inkább nem értette a fiút. Miért nem harcol a sorsa ellen? Miért hiszi el, hogy nincs joga semmihez? Legfőképpen mit remél tőle? Itia látta a hamisságot a szemében, értett a mesterségéhez, hát tudnia kellett, mikor hazudnak az emberek. Bár nem sokan voltak, akik ellent tudtak állni a bájának, és ez így volt rendjén. Ha visszaalakulna, talán jobb volna minden. Vagy mégsem, Itia nem tudta eldönteni. Csak azzal az eggyel volt tisztában, hogy megöli a fiút, ha az elárulja. A sarkokon gyakran meglapultak, vártak, egyszer beszorultak egy raktárba, vesszőkosarak, ketrecek között kuporogtak, amíg el nem múlt a vész. A kint őgyelgő lényvadász határozottan Itiát kereste. Odakint közben szakadt az eső. Itia kényelmetlenül fészkelődött a szűk helyen. Egy közeli kifőzdében még ilyen késői órán is sercegett a zsír. – Miért viszed az embereket a víz alá? Megeszed őket? Itia elmosolyodott a kérdésre, annyira egyformán gondolkodtak az emberek! Képzelőerő híján csak a táplálkozásra tudtak gondolni. – Mert megtehetem. A koponyájukkal díszítem a palota kertjét, a csontjaikkal játszom. Unalmas egyedül – biggyesztette le a száját, élvezte Roen borzongását. Azt nem kötötte az orrára, hogy ezzel védi az otthonát. Hogy senkinek se jusson eszébe befurakodni hozzá, tönkretenni a vizet, lehalászni az állatokat, kiszárítani a tavat – a lidércjárta helyeket elkerülték az emberek. De mindez nem tartozott a fiúra. – Nincs szíved. Ha valóban emberré válnál, neked akkor se lenne szíved! – vágta oda a fiú, és Itia ráhagyta. Sosem értette, miért hiszik az emberek, hogy annyival jobbak nála. Hogy jobban megérdemlik az életet. Ő csak a tavát akarta. Hát olyan nagy bűn ez? Mit érne azzal a szívvel? Ugyanolyan lenne, mint Roen, aki hagyja, hogy kihasználják. Most ő borzongott meg: egy lidércet semmire sem lehet rákényszeríteni, amit ő nem akar, még az élete árán sem. De Roen nem hagyta békén. – Ha kijutnál innét, mit csinálnál? Itt maradnál a tóban és riogatnád az embereket? Itia megvetően nézett rá. Az avas zsírban sülő hal szaga zavarta. Menni akart, minél távolabb lenni ettől a várostól. – Visszamennék az erdőmbe. A tavamhoz. És soha többet nem kerülnék háló közelébe! – Egy pillanatot tétovázott, aztán hozzátette: – Velem jöhetnél. A város határán túl nem üldöznének. Hökkent csend fogadta a szavait. Végül Roen megcsóválta a fejét. – Nem. Az embereknél ez nem így működik. Te sosem nyerhetsz. Erősebbek és okosabbak vagyunk nálad. Mi nem ölünk indok nélkül, és ha egyszer belegabalyodtál a hálóba, el kell fogadnod a játékszabályainkat. – Egészen úgy mondta mindezt, mintha magának akarná megmagyarázni a tehetetlenségét. Mintha lenne értelme! – Várj meg itt! Szerzek vizet, aztán
Megjegyzés [B12]: ez nagyon modern mondat, kilóg
továbbindulunk. Már nincs messze a part. Itia, mielőtt kiléptek az esőbe, észrevett egy öregasszonyt. A banya mohó rosszindulattal nézett utánuk. Nem sokkal később már az egyik raktárház szélénél lapultak. Itiát majd’ megbolondította a víz illata. Nem olyan otthonosnak érződött, mint a saját tava, de víz volt. Moszattal benőtt sziklák illata, amelyekre rákövesedtek a kagylótelepek, ázott fa és nedves kötél szaga férkőzött az orrába. Minden annyira eleven és hívogató volt, Itia az óvatosságát is feladta volna érte. Csak pár lépés, és máris belevetheti magát az éltető vízbe! Ösztönösen mozdult, de Roen visszarántotta a fedezékbe. – Várj! Ha tudják, hogy ki vagy, itt a legnagyobb a csapda valószínűsége. Roen tenyere izzadt, és nem röstellte magát a hazugságért. Ha jól csinálja a dolgokat, akkor elnyeri a szabadságát. Ez az egyetlen esélye rá. Neki erre kell gondolnia. Kilesett a ház oldala mellett. Griusék sehol sem mutatkoztak. Világosodott az ég alja, se hajó, se csónak nem ringott a kikötőben. Egy macska kóricált csak, nekidörgölődzött a kőnek a lábuk mellett. Itia ijedten ugrott egyet, de Roen fel sem figyelt az állatra. A vásári forgataghoz képest itt csend és nyugalom honolt. Roen vett egy mély lélegzetet, hátranyúlt Itia kezéért, és elindultak a tó felé. Az út háromnegyedét megtették már, amikor a hang megszólalt mögöttük. Roen számított valami ilyesmire, ijedtében mégis megpördült. – Hova, hova, barátocskáim? Grius sántikált elő az egyik épület mellől, az embereivel körülvéve. Roen megkönnyebbült. Nem neki kellett döntenie a lidérc sorsáról, és megkapja a jutalmát. Közben felkelt a Nap, Itiáról pedig lefoszlott a bűbáj. Roen szeme kitágult a csodálkozástól: sosem látott még élő lidércet, csak egynek a hulláját, aki nem bírta ki a Nagytavon való átkelést. Talán a vízhiányba pusztult bele. Pergamenszerűen száraz bőre ráaszott a csontjaira, és halbűzt árasztott, amikor bedobták a dögkútba. A szeme helyén üreg ásított, undorítóan nézett ki. De ez! Némileg hasonlított ugyan a másik lidércre, elgyötört bőrét hosszú, repedezett árkok szabdalták, arca kisebesedett. Alig tudta tartani magát. Csak a szeme élt és lángolt. Itia sosem adta fel a reményt, hogy élve kikeveredik innét. Roen a kezéért nyúlt, maga mellé húzta a lányt. Itia nem ellenkezett. Egy kézzel át lehetett érni a csuklóját, a bőre forró volt és zizegős, száraz érintésű, mint az őszi avar. Nem sok lehetett neki hátra, Roen érezte. – Hozd ide szépen, te átokfattya! A felcsattanó hangra Roen összeszedte minden bátorságát. Felemelte a fejét. – Cserébe érte megkapom a szabadságomat? Grius felhorkant, tésztaképén a szokásos felháborodott arckifejezés terült el. Ujjai most is az övéről lelógó erszényével játszottak. Roen gyakran képzelte, hogy a férfi még álmában is az aranyait szorongatja. – Mégis mit képzelsz? Az egész éjszakát a keresésetekkel töltöttük! Ki kellett fizetnem a kobold segítségét! Ne is számíts semmire! Már most többet adtam ki érte, mint amennyit ér ez a ribanc! Nézz rá, kicsináltad! Kinek fogom így eladni, he? Egy órát sem adok neki, és felfordul magától! Roen érezte, ahogy elsápad. – De én találtam meg, uram! Üzentem, hogy itt várjon! – A lidérc megrezdült mellette, és Roen keserűséget érzett. Nem így kellett volna ennek történnie! – És vitted a víz felé, te idióta! Ki ne merd nyitni a szádat! Takarodj hátra, a többiek közé! Grius fenyegetően közelebb lépett, de Roen szilárdan megvetette a lábát. Maga mögé terelte a lidércet. Grius észrevette a mozdulatot, megtorpant. – Csak nem a hatása alá kerültél, kölyök? – kérdezte hökkenten. – Legyen eszed! Neki már úgyis mindegy, a halakkal vacsorázik. – Valamit láthatott Roen eltökéltségéből, mert ravaszkásan folytatta: – Nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Ne bomolj! – Roen erre hátrább csúsztatta az egyik lábát. Ismerte Griust. – Ez nem a vásár területe. Ha be akarjuk tartani a szabályokat… – Ki a fene törődik a szabályokkal? Sevul meghalt, ez a dög tette el láb alól! – csattant fel a férfi. – Az egész vásár felbolydult, mert nem tudni, ki lesz a következő úr. De engem nem érdekel! Csak a pénzemet akarom! Te kis rohadék! Ne merj nekem ellenszegülni, mert megjárod! Semmivel sem
Megjegyzés [B13]: kilóg
érdemelsz többet, mint ez itt! Három lépés választotta el őket a legszélső kövektől. Roen Itiára nézett, aztán a tóra. Napok múltán is emlékezett Grius kimeredt szemére, az üvöltésére. Ahogy az egyik szolga meglendítette és eldobta a hálót, a saját mozdulatára, amivel egy hatalmasat taszított a lidércen, hogy az átzuhant a partoldalon. Neki már nem volt esélye követni. Bár hova is ment volna? A hálóba csavarva vitték vissza, abban, amit a lidércnek szántak. Grius napokon, talán heteken keresztül szórakozott vele, a sötét cellában Roen gyorsan elvesztette az időérzékét. A férfi végigpróbálta rajta a trükkjeit. Szögeket veretett a tenyerébe, véres cafatokra korbácsoltatta a hátát, aztán újra és újra felgyógyíttatta egy kuruzslóval, hogy tovább folytathassa a kínzását. Sokáig tartott, amíg kiélte rajta a dühét. A végén saját kezűleg vájta ki a szemét. Aztán újból bezárták. Roen az őrület, a fájdalom poklában is tisztában volt vele, csak azért él még, mert Grius kapzsisága nem ismert határokat. Egy félholt rabszolgáért is el lehet kérni némi pénzt: a kikötői szörnyek nem finnyásak, elég, ha a vacsorájuk képes még valamennyire mozogni. Jobbra, másra nem számíthatott. Fájtak a bordái, megrepedhettek a legutóbbi ütlegektől, Roen nehezen vette a levegőt. Kábultan fájt a sötét, és csak azt kívánta, bár érne véget. Már nem volt képes az álmaira gondolni, sem a lidércre, akinek megkegyelmezett. Neki ki fog megkegyelmezni? Elevenen fogják felfalni. De mégsem tehetett mást. Abban az utolsó pillanatban, ott, a kikötőben, akkor döbbent rá, hogy ők egyformák. A sorsuk. A lány csak egy vadállat, egy lény, ami válogatás nélkül gyilkol, ha sarokba szorítják. Nincsenek valódi érzelmei, még ha hasonlít is az emberekre. Nincs szíve, nem tud érezni. Roen nem is miatta csinálta, hanem maga miatt. Másképp sosem lett volna szabad. Azért remélte, Itia életben maradt.
Megjegyzés [B14]: Innentől összecsapod.
* A lidérc gyorsan megszokta a tavat, olyan gyorsan, mint ahogy a bőre regenerálódott. Az áramlatok először idegenként fogadták, de a víz itt is csak víz volt. Kitapasztalta a mélységeit, a rejtekhelyeit és a lakóit. Megismerte a titkait. A pányvák csúszósak voltak és merevek, a láncszemek vastagok, mégsem telt bele sok idő, hogy a kikötő szörnyeit elengedje. Egyikük sem akarta bántani, egyívásúak voltak. Ezután már egyedül uralta a vizet. Aztán csak várt türelmesen, nap nap után, és soha többé nem ment háló közelébe. * Roent felrángatták a földről, de nem tartotta meg a lába, az őrnek úgy kellett kivonszolnia a cellából. Lassan bódult félájultság telepedett rá. Hallotta, ahogy pénz cserél gazdát a feje felett, pár nyomorult garas – nevetni támadt kedve tőle: hát ennyit ér az élet! Aztán felhányták egy kordéra, és elájult. Hullámok csapódtak a partnak, és Roen szívesen felemelte volna még egyszer a fejét. A sebei lángoltak a fájdalomtól, ahogy belehengerítették a vízbe. Nyelt egy adag levegőt, mielőtt elmerült, bár ezzel nem odázhatta el a véget. A teste kínlódva rándult össze, nem akart megfulladni. Kiáltani akart és menekülni, de sebesült és elcsigázott volt, csak képzelte, hogy a felszínre löki magát. – Cssss… Minden rendben. Megígértem neked, hogy megmutatom a palotámat. Két kar ölelte át, és Roen megnyugodott az érintésüktől. Látta a palotát. A kristályablakokat, a csipkézett várfalat, a lőrésen kiúszó rajnyi apró halat. A fehér kaviccsal, kagylóhéjjal felszórt kerti utakat, az uszadékfából faragott tárgyakat, a mesebeli, sosem látott, sosem képzelt tájat. És látta Itiát is, mert ő volt az. A lidérc talányosan nézett rá, zöldes haja körülötte lebegett a vízben, a bőre tejfehéren világított és a mosolya szebb volt, mint emberként. Roen nem látta az üres szemüregű koponyákat, a moszattal borított sziklákat, a rothadó haltetemeket, és nem érezte a vér áthatóan édeskés szagát. Boldog volt, boldog és szabad.
Megjegyzés [B15]: Miért?
Megjegyzés [B16]: A vérnek inkább íze van a víz alatt, nem szaga. A szaghoz levegő kell.
– Széplány! Várj meg, széplány, ne siess annyira! Itia megtorpant a szólongatásra, bevárta a férfit, aki részegen dülöngélt a kikötő bakjai között. – Sietős az utam, mondd, mit akarsz, jóuram? – fordult felé. – Nem biztonságos ilyen későn a parton járni, kicsikém! – Itia összehúzta a szemét a megszólításra, aztán elernyedt. Felnevetett, a férfi megbabonázva bámult rá. – Már miért ne volna biztonságos? – somolygott a lány. Szerette ezt a játékot. A lidércek nem ismerik a tartozás fogalmát, nem lehet őket hálára kötelezni, sem egyezséget kicsikarni belőlük. Ő mégis itt maradt. Figyelte az elnéptelenedő várost, és ügyelt azokra, akik gondoskodásra szorultak. Talán tényleg nem volt szíve, talán tényleg nem nyerhetett, de újra gyönyörködhetett sok szép koponyában a víz alatt. Figyelmesen nézett a borostás arcba. Igen, ez is megérdemli, hogy vendégül lássa. – Azt mondják, szörny lakik a kikötőben! Éjszaka jár portyára, még sosem látta senki! Egy csomó ember eltűnt, a hullájuk sem került elő! – fogta suttogóra a hangját a tengerész. – Ugyan már! Részegek voltak és belefordultak a tóba! És te nem félsz, jóuram? – hajolt közelebb Itia. Már előre élvezte az estét. – Csalafinták ezek a szörnyek, figyeld meg, még megtréfálnak! – karolt bele vidáman a férfiba. Az csak mohó ámulattal, dülöngélve nézett rá. – Gyere, a közelben lakom. Ha akarod, megmutatom a palotámat! Jó írás, szépen, gördülékenyen mesélsz, gratulálok! A város életre kelt a lapokon. Az árnyékkereskedelem kiváló ötlet! Ötletes volt a mesterszám, és a sötét pocsolya is. Az elemek is nagyon jók, bár nehézkes a hajtás így, hiszen akkor minden vadásznak csak egy olyan hajtója van, aki megtalálhatja a lényt. A novellában ez lényegtelen kérdés, de nem gondoltad végig a hátteret, hiszen tűz elem esetén a nyomok a tűzesetek, és egy ilyen város leégne. Ami kissé gond, azok az arányok. Erősen túlírt a stílus, az első 15 oldalt simán le lehet 10-12-re húzni, de a fantasy gyakran amolyan lassú folyású hőseposz, és ekkor indokolt a szövegmennyiség. Viszont ez esetben túl hirtelen, túl összecsapott dolog a fiú szenvedése és halála, hiányérzet marad az olvasóban. Ezt is ki kell bontani. A motivációk a végén zavarosak. A fiú elárulja, de a végén megmenti a lányt, és ez nem erkölcsi döntés vagy felismerés következménye, csak mintha nem tudná eladni, és emiatt „beint” a gazdájának. Nem érzem a súlyát, és így túl erős a következmény – a rengeteg kínzás. Hiányzik egy fordulópont is, ha jól értem, a lány nem jön vissza a fiúért, nem menti meg, noha a fiú az életét adta érte. Az, hogy a vízben megöli, nem igazán megmentés, de akár jó vég ez is, csak érdemes jobban kiemelni a lény másfajta gondolkozásmódját. Összességében nagyon tetszett, jó írás! -vb-
