ÖSSZEFOGLALÓ A 2004. május 17-i kollégiumi ülésen megvitatott kérdésekről A BÜNTETŐ 2004.El.II.C.10/8.
FŐVÁROSI
BÍRÓSÁG KOLLÉGIUMVEZETŐ
I. A nyomozási bíró eljárásával kapcsolatos kérdések 1./ Az óvadék elfogadása iránti indítvány felől szükséges-e ülésen dönteni abban az esetben, ha a Be. 129. § (2) bekezdés b./ pontján felül további letartóztatási okok is megállapíthatóak az iratok alapján? A Kollégium álláspontja: Ha az iratok alapján kétséget kizáróan megállapítható a Be. 129. § (2) bekezdés b./ pontján felül további letartóztatási ok is, nem szükséges ülést tartani. A Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiumának álláspontját a Legfelsőbb Bíróság elvi állásfoglalása, valamint a Fővárosi Ítélőtábla gyakorlata is megerősíti (Ítélőtáblai Határozatok 2004/6.). 2./ Az előzetes letartóztatás elrendelése vagy meghosszabbítása miatt bejelentett fellebbezéssel egyidejűleg előterjesztett óvadék elfogadása iránti indítványról az elsőfokon eljáró, avagy a kényszerintézkedést másodfokon felülbíráló bíróságnak kell-e döntenie? A Kollégium álláspontja: A másodfokú bíróság kizárólag a kényszerintézkedéssel szembeni fellebbezést bírálhatja el, míg az óvadék elfogadása vagy elutasítása felől a Be. 147. § (3) bekezdése alapján az előzetes letartóztatásról elsőfokon döntésre jogosult bíróság dönt. Csak ez az értelmezés felel meg az említett hatásköri szabályoknak, ily módon kizárható a hatáskör-elvonás. Ezt a véleményt erősíti a Fővárosi Ítélőtábla gyakorlata is (Ítélőtáblai határozatok 2004/9). Az előzetes letartóztatás elrendelése, vagy hosszabbítása miatt bejelentett fellebbezés másodfokú elbírálását az elsőfokú bíróságnak be kell várnia. Csak ezután kerül olyan helyzetbe az elsőfokon eljáró bíróság, hogy az óvadék letétele iránti indítvány felől dönthessen, mivel elvileg a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság kényszerintézkedéssel kapcsolatos határozatát megváltoztatva a terheltet szabadlábra is helyezheti és ez esetben az óvadék felől dönteni már nem kell. 3./ Ha a nyomozási határidő hosszabbítás nélkül lejárt, szükséges-e a zár alá vétel feloldásáról a nyomozási bírónak határozatot hoznia? A Kollégium álláspontja: - Ha a nyomozásra nyitva álló két éves határidő még nem telt el, és az ügyész indítványt terjeszt elő a zár alá vételre, célszerű megkeresni az ügyészt arra nézve, hogy a meghosszabbítás elmaradása nem adminisztratív mulasztás következménye-e. (Ezt a gyakorlatot folytatja a Budai Központi Kerületi Bíróság.)
- A Be. 176. § (2) bekezdésében meghatározott két éves határidő leteltét követően azonban a zár alá vételi indítványt végzésben utasítsa el a nyomozási bíró. E végzéssel szemben az általános szabályok szerint (Be.347. § (1) bekezdés) fellebbezésnek van helye. 4./ Az úti okmány elvételével kapcsolatos kérdések. A Kollégium álláspontja: Az úti okmány elvételének két esetköre van. Az egyik, a kényszerintézkedés elrendelése mellett a Külföldre utazásról szóló 1998. évi XII. Törvény 16. § (1) bekezdés b./ és c./ pontja alapján kötelező úti okmány bevonás. Ebben az esetben a bíróságnak nem kell külön rendelkeznie az úti okmány bevonása felől, mert a fenti törvényhely a kényszerintézkedésekhez kapcsolódóan automatikussá teszi az úti okmány bevonását. Célszerű ilyenkor a végzés rendelkező részében feltüntetni az útlevél hatóság megkeresését, de a bíróságnak döntenie az úti okmány bevonása kérdésében nem kell. A másik eset és csak ez igényel bírói döntést -, amikor a Be. 146.§ (1) bekezdése alapján a bíróság biztonsági okokból dönt a terhelt úti okmányának az elvételéről. Külföldi állampolgár terhelt esetében az úti okmány visszatartásáról kell rendelkezni. Amikor az ügyész olyan esetben is indítványozza az útlevél elvételét, amikor a külföldre utazásról szóló törvény alapján van helye az úti okmány automatikus bevonásának, az ügyészi indítvány elutasítása mutatkozik célszerűnek azzal, hogy a végzés megállapítja, hogy az 1998. évi XII. Törvény alapján a terhelt egyébként nem utazhat külföldre. 5./ A 6 hónapon túli házi őrizet hosszabbítása felől ülésen kell-e rendelkezni, vagy lehetséges az iratok alapján? A Kollégium álláspontja: A Be. 210 § (1) bekezdés a-e./ pontjáig sorolja fel taxatíve azokat az eljárásokat, amelyek esetén ülést kell tartania a nyomozási bírónak. A 138. §-ban meghatározott házi őrizet nem található ebben a felsorolásban. A 138. § (2) bekezdése szerint a házi őrizet elrendelése esetén e kényszerintézkedés elrendelésére, tartamára, illetőleg fenntartására, valamint megszüntetésére az előzetes letartóztatás elrendelésére, meghosszabbítására, illetőleg fenntartására valamint megszüntetésére vonatkozó rendelkezéseket (131. §, 132. § (1) (2) bekezdés, 136. § (2) és (3) bekezdés) kell alkalmazni. A felhívott szakaszok egyáltalán nem utalnak az eljárási formára, így ebből sem következik ülés tartási kötelezettség. A Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiumának véleménye szerint tehát nem szükséges ülést tartani. 6./ A nyomozó hatóság vagy a bíróság dönt-e a nyomozás megszüntetése esetén a lefoglalás megszüntetéséről, ha a nyomozó hatóság elmulasztott efelől döntést hozni? A Kollégium álláspontja: A bíróság (a nyomozási bíró) a nyomozás megszüntetése után hatáskör hiányában nem határozhat a lefoglalás megszüntetéséről. Ilyen esetben a nyomozó hatóságnak kell utólag rendelkeznie a lefoglalás tárgyában. (Ezt az álláspontot erősíti dr. Kónya István jogértelmezése is a Büntetőeljárási Kommentárban.) II. A kiadatási őrizetben (letartóztatásban) eltöltött idő beleszámít-e a Be. 132. § (3) bekezdésében meghatározott három éves előzetes letartóztatás tartamába. A feltett kérdés: beszámít-e az előzetes letartóztatás 2, illetve 3 évi maximális időtartamába a nemzetközi bűnügyi jogsegély keretében külföldön lefolytatott kiadatási eljárás során elrendelt kiadatási letartóztatás tartama?
A Legfelsőbb Bíróság a 2003.El.II.C.3/9. számon kiadott, az új Be. egyes rendelkezéseinek értelmezésével kapcsolatos tájékoztatója azt tartalmazza, hogy Ha a bíróság vádlottat olyan cselekmény miatt ítéli el, amely miatt vele szemben külföldön fogvatartást alkalmaztak, a kiszabott büntetés, vagy szabadságelvonással járó intézkedés tartamába a külföldön végrehajtott előzetes fogvatartást be kell számítani. Ebből a megállapításból egyesek azt a következtetést vonták le, hogy az előzetes letartóztatás 3 éves, illetve 2 éves tartamába be kell számítani a kiadatási letartóztatásban töltött időt is. A Fővárosi Bíróság bíráinak véleménye ezzel ellentétben a következő: 1. A szabadságelvonással járó intézkedés semmiképp sem az előzetes letartóztatás, hanem például az Elítélt Személye Átszállításáról szóló Európai Egyezmény végrehajtása tárgyában kiadott 9/1995. (III.8.) IM rendelet 2.§ és 3.§-a szerint a kóros elmeállapotú terhelt esetében a kényszergyógykezelés, illetve fiatalkorúnál a javítóintézeti nevelés. Ezt az értelmezést erősíti az 1996. évi XXXVIII. törvény (Nbjt.) 4.§-a, amely a bűnügyi jogsegély formáinál többek között a szabadságelvonással járó büntetés, vagy ilyen intézkedés végrehajtásának átvételét sorolja fel. 2. Kiadatási kérelem teljesítése esetén a kiadatási kérelem alapján külföldön történt fogvatartás idejét a bíróság a büntetésbe beszámítja. (1996. évi XXXVIII. törvény 36.§-a) 3. Az előzetes letartóztatás maximális tartamát a jogalkotó azért határozta meg, hogy jogerős bírósági ítélet nélkül minél rövidebb időt álljon a legsúlyosabb kényszerintézkedés hatálya alatt a terhelt, és azért is, hogy az eljáró hatóságokat az eljárási cselekmények gyorsabb időben történő elvégzésére ezúton is késztesse. Ugyanakkor a kiadatási eljárás során a külföldön elrendelt és végrehajtott kiadatási letartóztatás ideje alatt a hazai nyomozó hatóság, ügyészség, illetve bíróság eljárási cselekményeket nem végezhet. Ellenkező álláspont esetén a magyar hatóságoknak csak a fennmaradó idő állna rendelkezésre az eljárás lefolytatására, a nyomozati cselekmények elvégzésére, illetve a kényszerintézkedés alkalmazására. A kiadatási eljárás során alkalmazott fogvatartás minden tekintetben elkülönül a hazai eljárástól. Amennyiben sor kerül a büntetőeljárás átvételére, a terhelt átszállítására, akkor a nyomozási bíró amennyiben az előzetes letartóztatás törvényben írt feltételei fennállnak elrendeli a terhelt előzetes letartóztatását, és az ezt követő felülvizsgálati idők is ehhez az elrendeléshez, és nem a külföldön foganatosított fogvatartás időpontjához igazodnak. Összességében tehát az az álláspontunk, hogy külön válik büntetés kiszabás esetén a külföldön előzetes fogvatartásban töltött idő kötelező beszámítása, valamint a kényszerintézkedés 3 éves vagy 2 éves maximális tartamának számítása a külföldi fogvatartás esetére. Mind a Jogsegélytörvény, mind pedig a fentebb említett Egyezmény, és annak végrehajtási rendelete arról beszél, hogy a büntetőjogi felelősség megállapítása mellett kiszabott büntetésbe, illetve intézkedésbe mit és hogyan kell beszámítani. Ugyanakkor az eljárási határidők számításánál ugyanez a szabály nem érvényesülhet, miután a hatóságok el vannak zárva attól, hogy nyomozási cselekményeket végezhessenek. A jogalkotói szándék nem az eljárás ellehetetlenülésére irányult, és bár formailag a bűnügyi jogsegélyről szóló törvény 44.§ (3) bekezdése okot adna a felvetett kérdés eltérő értelmezésére, ez azonban az egyéb jogszabályhelyekkel összevetve nem indokolható álláspont. III.
A 926/B/2000. számú értelmezésével kapcsolatos észrevételek.
Alkotmánybírósági
határozat
Az Alkotmánybírósági határozat után kialakult egységes jogértelmezéshez még időre van szükség. Azonban a következő észrevételek már most is megtehetőek. A határozat után alapvető kérdésként az merült fel, hogy helye lehet-e vádemelésnek és a bíróság részéről ügydöntő határozat meghozatalának, ha a távollévő terhelttel szembeni eljárásban még a gyanúsítottkénti kihallgatására sem került sor. 1./ Az Alkotmánybírósági határozat a távollévő terhelttel szembeni külön eljárási formát a maga teljességében nem semmisítette meg, ezt önmagában alkotmányellenesnek nem találta. 2./ A Testület kiemelte, hogy ez egy kivételes eljárási forma és e kivételességre tekintettel megengedhető az eljárás oly módon történő lefolytatása, hogy még a terhelt gyanúsítottkénti kihallgatására sem került sor. 3./ Ezen külön eljárásban az eljáró hatóságoknak (bíróságnak) igazolniuk kell, hogy a terhelt szándékosan kivonta magát a büntetőeljárás alól, rosszhiszemű, az igazságszolgáltatás elkerülését célzó magatartást tanúsított. Az Alkotmánybírósági érvelés szerint csak ez a terhelti magatartás alapozhatja meg a Be. XXIV. Fejezetében meghatározott kivételes eljárási forma alkotmányosságát. Megítélésünk szerint a rosszhiszemű magatartás, az önhiba megállapításának szükségszerű feltétele, hogy a terhelt tudjon a vele szemben indult büntetőeljárásról. Ennek egyértelmű bizonyítéka a gyanúsítotti kihallgatás. Amennyiben bírói szakban kerül sor a terhelt távollétében történő külön eljárásra, és megtörtént a gyanúsítotti kihallgatás, úgy az önhiba vélelmezhető. Ilyen esetekben a bíróságnak csupán azt kell igazolnia, hogy mindent megtett az ismeretlen helyen tartózkodó terhelt tárgyaláson való megjelenésének biztosítása érdekében. Az Alkotmánybírósági határozat értelmében a bíróság nem köteles az ügyészi indítványban szereplő külön eljárási formában eljárni, mérlegelési lehetősége van, és választhatja a távollétében történő tárgyalás helyett az eljárás felfüggesztését is. Ez két esetben lehet indokolt: - a bíróság megítélése szerint a terhelt személyes jelenléte nélkül nem lehet dönteni a büntetőjogi főkérdésben, vagy - ha a nyomozás során még a terhelt gyanúsítottkénti kihallgatására sem került sor. Az eljárás felfüggesztésére a tárgyalás előkészítésének szakaszában a Be. 266.§ (1) bekezdés a) pontja alapján a terhelt ismeretlen helyen való tartózkodása miatt, utalva a Be. 188.§ (1) bekezdés a) pontjára a tanács elnöke jogosult (Be. 275.§ (1) bekezdés). Ez ellen a végzés ellen a Be. 276.§ (1) bekezdés c) pontja értelmében fellebbezésnek nincs helye. Amennyiben az eljárás felfüggesztésének szükségessége a tárgyalás megkezdése után merül fel, úgy erre a Be. 307.§, illetve 309.§ értelmében lehetőség van. A bíróság erről tárgyaláson, vagy tárgyaláson kívül tanácsülésen határoz. Az előbbi pervezető végzésnek tekintendő, ellene nincs helye fellebbezésnek. A jogorvoslati jogosultság kizártsága az utóbbi esetében pedig abból következik, hogy az ilyen végzéssel szembeni fellebbezést a törvény a tárgyalás előkészítése szakaszában is kizárta. Ez az eljárás egészen addig követhető, amíg a jogalkotó nem hoz pozitív, normatív rendelkezéseket e kérdésben. Ami a másodfokú elbírálást illeti, ha nem bizonyítható a terhelt szándékos, rosszhiszemű távolléte az elsőfokú eljárás során és ennek ellenére az elsőfokú bíróság a Be. XXIV. Fejezete szerinti eljárásában döntött a terhelt büntetőjogi felelősségéről, akkor ez a Be. 375. § (1) bekezdése szerinti
relatív eljárási szabálysértésnek minősülhet, mivel az eljárásban résztvevő személy vagy személyek a törvényes jogaikat nem gyakorolhatták, ami lényeges hatással lehetett az érdemi határozatra. IV. A Btk. 312. §-ába ütköző csempészet és vámorgazdaság bűncselekményének megítélése a 2004. május 1-jei Európai Unióhoz történő csatlakozásunkat követően A Legfőbb Ügyészség KF.3458/2004. számú ügyészi utasítására támaszkodva a következők állapíthatóak meg. Az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkat követően részesei lettünk annak a Vám-Uniónak, amelynek keretein belül a Vámunióhoz tartozó tagállamok között a Vámok eltörlésre kerültek. Ebből fakadóan a Közösségi áru hazánkba történő behozatala esetén az nem tekinthető vámárunak, így nem lehet a fenti bűncselekmény elkövetési tárgya. Legfelsőbb Bíróság 1/1999. Büntető jogegységi határozatára tekintettel a Btk. 2. § (2) mondatába foglalt rendelkezések alkalmazhatóak. Ugyanis a keretdiszpozíció tartalmát kitöltő igazgatási rendelkezések hatályukat vesztették az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkkal. Ami a kérdés büntetőeljárási vonatkozásait illeti, a fent hivatkozott ügyészi utasítás alapján a már 2004. május 1-je előtt megindult büntető ügyekben ha az ügy elsőfokú bírói szakban van, az ügyészség teljes -, amennyiben csempészet bűncselekményéhez más bűncselekmény is kapcsolódik (pl. magánokirat-hamisítás) részbeni vádelejtéssel fog élni. Az ügyészi utasítás szerint a másodfokú eljárásokban az ügyésznek felmentésre kell indítványt tennie. A Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiumának álláspontja szerint ilyen esetekben a másodfokú eljárás formája tanácsülés azzal, hogy a terheltnek és a védőjének az ügyészi indítványt, a Be. 366. § (6) bekezdésében foglalt eltérő jogi minősítésre vonatkozó figyelmeztetést és a 8 napon belüli észrevételezési lehetőségre való felhívást is kézbesíteni kell. Budapest, 2004. évi május hó 18. napján Tisztelettel: Dr. Frech Ágnes
