A „Telepfelszámolás – vízió és gyakorlat” címő szakmai mőhelyen megvitatott kérdések, a résztvevık által megfogalmazott vélemények, javaslatok összegzése Elızmények: Az Autonómia Alapítvány „Telepfelszámolás – vízió és gyakorlat” /A szegregált telepek felszámolására, az ott élık segítésére eddig megvalósított programok tapasztalatai, és az aktuális komplex telep-program víziója/ címmel szakmai mőhely programot szervezett. 2012. március 26-án a Cirko-Gejzír moziban. A szakmai mőhely aktualitását az adta, hogy 2012 februárjában a kormányzat meghirdette „komplex telep-programját”, és 4,6 milliárd forintos pályázati keretet nyitott meg a telepszerő szegregátumokban élık helyzetének javítására. A szervezık a pályázati program szakmai víziójának és a kormányzat jövıbeni terveinek megismerésére és a szakmai reflexiókra, párbeszédre szerettek volna lehetıséget teremteni, számba véve a korábbi programok tanulságait. A szakmai mőhely elıadói olyan szakemberek voltak, akik jól ismerik a problémakört és van véleményük a megoldási lehetıségekrıl, és akiknek korábbi projektek megvalósítójaként elsı kézbıl szerzett tapasztalatai vannak a telep-felszámolási kísérletekrıl. A programon részt vettek még a korábbi (2006-2010) IVS antiszegregációs tervek és telepfelszámolási projektek szakmai támogatását és követését biztosító mentorok és olyan érdeklıdık is, akik az aktuális pályázati program keretében tervezik, hogy helyben kezdenek valamit a problémával. Sajnálatos módon nem sikerült biztosítani Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Társadalmi Felzárkózásért Felelıs Államtitkárságának és a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségnek a részvételét, akik jelenleg döntési helyzetben vannak a szegregált telepeken élıket célzó programokról, és a Türr István Képzı és Kutató Intézet képviselıi sem voltak jelen, akik pedig a fejlesztési programok megvalósításának szakmai támogatásáért felelısek. Ezért a tervezett napirendhez képest elmaradt az a programelem, melynek során a meghívottak betekintést nyerhettek volna a lakhatási szegregáció kezelésére tervezett aktuális kormányzati program, a TÁMOP 5.3.6. „komplex telep-program” szakmai hátterébe, az ezzel kapcsolatos vízióba, megismerhették volna a programtól várt eredményeket. A szakmai mőhely tematikája: -
-
-
A lakhatási szegregáció problémakörének áttekintése: a telepszerő szegregátumok kialakulásának háttere, folyamata, a probléma kezelésére tett korábbi kormányzati lépések, aktuális helyzet; A telep-szerő szegregátumokat célzó programok, kormányzati és civil kezdeményezések nemzetközi tapasztalatai; A telepek felszámolására, illetve a telepi környezetben élık körülményeinek javítására eddig megvalósított hazai programok elemzése, eredmények és korlátozó tényezık, megvalósítói tapasztalatok áttekintése; A tapasztalatok összegzésébıl adódó szakmai kérdések, dilemmák megvitatása, a jövıben megvalósuló programok számára iránymutató szakmai feltételek meghatározása.
1
A szakmai mőhelyen elhangzott elıadások összefoglalása:
1. „Telepek, programok”- Havas Gábor (szociológus) Havas Gábor a telepszerő szegregátumok kialakulásának hátterét, folyamatát, a problematika kezelésére tett korábbi kormányzati próbálkozásokat, az elızménynek tekinthetı telepes programok hatásait vázolta fel, és áttekintést adott a lakhatási szegregáció aktuális képérıl. Az elıadós a cigányok lakhatására vonatkozó 1893-as adatokkal indított. Eszerint a cigány lakásoknak ekkor 52%-a volt elkülönült helyen, és 40% felett volt azoknak a cigányok lakta lakásoknak az aránya, amelyek vegyes övezetben voltak. Ebben az idıben a társadalmi munkamegosztásban megvolt a cigányok helye, olyan foglalkozásokat őztek, amelyekbıl meg tudtak élni, és valamennyire elfogadottak is voltak. Az elsı világháború után az ipari tömegtermelés elindulásával egyidejőleg ezek a lehetıségek egyre inkább beszőkültek, és ezt a folyamatot fokozta a hatóságok egyre szigorúbb bánásmódja, amely végül ellehetetlenítette a hagyományos mesterséget őzı cigányokat és oda vezetett, hogy teljesen kiszorultak a településekrıl. Ebben az idıben, a két háború között, jöttek létre azok a nagymérető alföldi telepek és egyéb telepi konstrukciók, amelyek még a 60-as, 70-es években is megmaradtak. Az elıadó kiemelte, hogy ebben az idıben a szegregált lakókörnyezetben élıknek csak egy része volt cigány, legalább ilyen arányban éltek nem cigányok is a szegregátumokban. Ezek felszámolása a 70-es években indult el.1964-ben a cigányok 70%-a élt elkülönített telepeken. Az 1971-es Kemény-féle országos reprezentatív kutatás már 10%-kal jobb eredményt mutat, ami az akkorra már elindult telep-programnak köszönhetı. Az extenzív iparfejlesztés idıszakában tömeges igény jelentkezett a betanított és segédmunkásokra. Elindult egy integrálódási folyamat a szegény cigányok és nem cigányok körében, amelyet az tett lehetıvé, hogy azok is foglalkoztatáshoz és ezáltal egzisztenciális biztonsághoz juthattak, akiknek elıtte nem volt tartósan munkaviszonyuk. Az 1971-es kutatás során Havas Gábor számos példát látott arra, hogy cigány emberek „saját erıbıl” (nem egy cigányoknak szóló program keretében) ki tudtak költözni a teleprıl, házat vettek vagy építettek a jobb boldogulási esélyt, munkát kínáló településeken az adott lakásépítési kölcsön lehetıségeket kihasználva. Azok számára, akik egyénileg nem találtak kiutat a telepekrıl ebben az idıben indult el egy nagyszabású kormányzati telepes program, amelyekben a részvétel feltétele volt a 10%-os saját megtakarítás és a min. 1 éves foglalkoztatás. Ezzel a feltételrendszerrel a programon belül lezajlott egy kontraszelekció, amelynek eredményeképpen a legrosszabb helyzetben lévı családok maradtak a telepeken. A 80-as évekre számos telepszerő maradványban azok a családok éltek nyomorúságos körülmények között, akik számára nem maradt lehetıség a teleprıl való kijutásra. Az elıadó rávilágított, hogy az elkülönült (külterületi) telepek és az ott élık száma radikálisan csökkent a hetvenes évek kormányzati intézkedései következtében (1971: 210 ezer, 1993: 70 ezer), és a lakások minısége jelentısen javult, de a cigányok lakóhelyi koncentráltságát (a szegregáció mértékét) nem sikerült olyan mértékben csökkenteni, mint ahogy ezekbıl a számokból azt gondolnánk. Havas Gábor szerint az igazi integráció alapvetıen azért nem jöhetett létre, mert a cigányokat csak betanított és segédmunkásként foglalkoztatták, másrészt pedig a hatóságok sem mindig azon dolgoztak, hogy a valós integrációt elısegítsék a településeken. Annak ellenére, hogy az erre vonatkozó rendeletekben megjelent, hogy a teleprıl kiköltöztetett családokat lehetıleg szétszórtan helyezzék el a településeken, a gyakorlatban ez éppen ellenkezıleg történt. A rosszul kivitelezett
2
telepfelszámolási program eredménye számos helyen az újratelepesedés lett, és új szegregációs minták is kialakultak ebben az idıszakban: - CS házas utcák, - elcigányosodó kistelepülések (ahonnan a lakosság elköltözött), - nagyvárosi szlamosodó koncentrátumok, belsı kerületi városrészek cigány koncentrátumai. A rendszerváltás után a munkahelyek tömeges megszőnésével „elszabadult” a gettósodás, amelynek egészen abszurd formái jelentek meg: - az elnéptelenedı falvakban csak szegény családok maradtak, és az olcsó ingatlanárak kínálta lehetıséggel élve, romák költöztek be tömegesen, - a megszőnt üzemek, bányák hajdani kolóniái munkanélküli szegényeknek adtak lakhelyet, és - a hétvégi házas övezetek is mélyszegény szegregátumokká váltak, ahova a városi lakásokat már fenntartani nem képes elszegényedı családok költöztek ki. A gettósodási folyamatra ráerısítettek a társadalompolitikai intézkedések is, pl. a lakásépítési hitelek visszafizetéséhez nyújtott támogatás rendszere, amely a rosszabb helyzetben lévı családok teljes eladósodásához, ellehetetlenüléséhez járult hozzá, mivel az adósságuk felét befizetı családoknak elengedték a tartozást, az adósságban maradtak visszafizetési terhei viszont jelentısen megnövekedtek. Az elıadó az integrációs városfejlesztési stratégia antidiszkriminációs tervéhez használt 2001-es ózdi és edelényi adatokkal illusztrálta az, hogy az alacsony iskolázottság és munkanélküliség koncentráltan van jelen, és fiatal korösszetétel, hatalmas gyerekszám jellemzı ezekre a telepekre, míg a település lakosságszáma folyamatosan csökken. Havas Gábor álláspontja szerint a társadalompolitika a rendszerváltás óta rengeteg erıforrást ölt a vázolt folyamatok erısítésébe: A szocpolos építkezések a koncentrációt és a rossz minıségő lakásállomány létrejöttét erısítették, ösztönözve a még városközpontban élı roma családokat a kiköltözésre. A közhasznú foglalkoztatás, perspektívátlan átképzések, melyek a leszakadást és a helyben maradást erısítették. A lakhatási szegregáció mellett szükségszerően kialakuló iskolai szegregáció fenntartása, amely hosszú távra konzerválta a gettólét hatásait. A 2006-2010 között megvalósult néhány telepfelszámolási kísérleten kívül komolyabb kormányzati tervek nem születtek a szegregáció megszüntetésére. A telepeken élık mobilitási, kitörési lehetıségeinek növelésére pedig a kormányzat egyáltalán nem költött. Az elıadó szerint amíg ilyen erısen fennáll a lakóhelyi szegregáció és ezt a regionális hátrányok tovább súlyosbítják, addig ezeken a településeken, kistérségekben sem az oktatási integrációnak, sem a foglalkoztatáspolitikai törekvéseknek nincs valós esélye. Szükség van olyan társadalompolitikai beavatkozásokra, amelyek hozzásegítik a szegregátumokban élıket, hogy onnan, ahol a regionális adottságok miatt sem képesek megélni, olyan helyre költözhessenek, ahol van esélyük foglalkoztatáshoz jutni és emberibb körülmények között élni. Az elıadás konklúziója: ”Ha nincs reális, megalapozott kivezetı út, ha nincs „szívóhatás”, akkor a telep-felszámoló programnak sincs realitása.” Havas Gábor szerint az alapvetı kérdés az, hogy milyen esélyei vannak a kilépésnek. Ezt azt határozza meg, hogy a társadalmi munkamegosztás és a gazdaság kínál-e bármilyen lehetıséget arra, hogy az emberek megszerezzék azt az indulási energiát, amivel ki lehet lépni a teleprıl. Ha nincs a gazdaságnak és a társadalmi munkamegosztás rendjének ilyen szívóhatása, akkor a kilépés programjának sincs reális esélye. Szabó Zoltán Cifra nyomorúság c. tanulmányából a szomolyai magyar agrárproletárok példáját hozta, akiket a
3
két világháború között költöztettek be a faluba a barlanglakásokból. Néhány év után a családok visszaköltöztek, mert nem tudták az adott körülmények között az új lakóhelyükkel jelentkezı többletköltségeket fedezni. Ma ez a probléma újra felmerül Szomolyán. Havas Gábor véleménye szerint az aktuális pályázati kiírás olyan középosztálybeli értékrendet feltételez, ami a telepeken nem mőködik. A szegregátumban élıket rengeteg humánszolgáltatással célozza meg, azonban a lakhatási helyzetükben változást nem ígér, a telepekrıl való kijutásra valós esélyt nem kínál. Prognosztizálható, hogy a „gettólét sajátosságai” erısen csökkentik a tervezett humánszolgáltatások hatékonyságát. A teleplakók azért élnek ott és úgy, mert nincs más választásuk, és a változtatásnak az adott feltételekkel, ebben a közegben nincs sok esélye. Ladányi János szóhasználatával élve az ilyen programokban csak a „gettó csinosítása” valósul meg. 2. „Nemzetközi kitekintés: példák telep-programokra a szomszédos országokban” - Teller Nóra (szociológus, Városkutatás Kft.) Teller Nóra és Somogyi Eszter prezentációja négy szomszédos országra vonatkozóan adott áttekintés a szegregátumokban élık helyzetérıl. Bulgáriából, Romániából, Szerbiából és Szlovákiából hozott példákat a telepeken élıket célzó programokra. Az elıadásból megállapítható, hogy a telepek problematikája ugyan az ott élık szempontjából nagyon azonos kockázatokat, nehézségeket és mobilitási korlátokat jelent, a telepek jellegében, kiterjedésében és a fennmaradásuk és gyarapodásuk hátterében lévı tényezık tekintetében is különböznek az egyes országokban. A romák többsége városokban él Szerbiában, Bulgáriában és Szlovákiában, míg Romániában többen élnek vidéki falvakban, illetve falvak közelében, elkülönült telepeken. Bulgáriára és Szlovákiára jellemzıek a nagyvárosi gettók, a többezres lakótelepszerő szegregátumok, szlumos városrészek, amelyekben Bulgária esetében semmilyen alapinfrastruktúra nincs (ahol van, ott civilek építették ki). Szerbiában a telepek népesedése mögött menekültügyi problémák is vannak, a telepeken élık nagy része nem rendelkezik hivatalos papírokkal, állampolgársága rendezetlen. Jellemzı mind a négy országra, hogy a telepeken élık számára a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés nem biztosított, az alapinfrastruktúra kiépítésére évtizedek alatt nem került sor, ezeket a területeket úgy kezelik a helyi hatóságok, mintha egyáltalán nem tartoznának a településhez, és családok ezrei élnek olyan, emberi lakhatásra alkalmatlan ideiglenes tákolmányokban, amelyek gyakorlatilag állandó életveszélyt jelentenek a lakóik számára. A problémák kezelésére eddig megvalósított programokkal kapcsolatban az elıadó megállapította, hogy a négy országban nincsenek valódi nemzeti stratégiák, melyek összehangolt és ütemezett beavatkozásokat tennének lehetıvé. A telepeket célzó intézkedések jellemzıen nem veszik figyelembe a probléma összetettségét, nem összehangoltak, gyakran teljesen esetlegesek, az életveszély azonnali elhárítására koncentrálnak, a szegregáció megszüntetéséhez, az érintett családok mobilizálásához nem kellıen elıkészítettek és átgondoltak. A nagyobb költségvetéső, sok család bevonásával zajló programok az alapinfrastruktúra biztosításán kívül semmilyen más szolgáltatást nem nyújtanak, ezért újabb szegregátumok létrejöttét eredményezik, miközben a programba be nem került, legkilátástalanabb helyzetben lévı családok maradnak ott és úgy, ahogy eddig éltek. (pl. 10 év alatt 2900 „csökkentett minıségő lakás” építése szegregáltan Szlovákiában állami pénzbıl önkormányzati területeken, Bulgária: Szófiában megvalósult (Hristo Botev) és Dupnitsa-ban tervezett nagy bérlakás építési projekt a telep mellett EUs forrásból).
4
A három ország számára rendelkezésre álló Európai Regionális Alap forrást Szlovákia és Bulgária eddig pilot jelleggel, az eredetileg tervezett célterülethez, településszámhoz képest minimális mértékben használta fel, Románia pedig bár tervezte, eddig egyáltalán nem költött ebbıl a forrásból a telepeken élık lakáshelyzetének javítására. Szerbiában a kisebb civil projekteken túl nagyobb léptékő, számottevı állami programok nem valósultak meg. A civilek által megvalósított projektekben – elsısorban Szlovákiában – megjelentek elıremutató módszertani elemek: jogviszonyok tisztázására, legalizálásra törekvés, megtakarítási és mikrohitel programelemek, és „lépcsızetes kiléptetés”, Szerbiában Orlovsko Naselje-ben volt említést érdemlı példa a fogadó környezet felkészítésére és a foglalkoztatást támogató kiegészítı programelemre. Az elıadó véleménye alapján azonban a kísérleti jelleggel állami forrásból, vagy civil kezdeményezésre nemzetközi adományokból megvalósult egynéhány projektek csak a telepen élı családok töredékének nyújtanak megoldást, a beavatkozások nincsenek arányban a probléma nagyságával, nem is rendelkeznek olyan ambíciókkal, hogy megmutassák, hogy hosszabb távon hová, hogyan lehetne eljutni, hogy építkezni lehessen rájuk. A projektek eredményei, és az ott fejlesztett közösségi szolgáltatások nem épülnek be fenntartható módon a közszolgáltatások rendszerébe, és nincsenek hatással a közpolitikák alakulására. A szomszédos országok és a magyarországi helyzet között egyértelmő párhuzam vonható abban a tekintetben, hogy alapvetı probléma a hosszú távú és komplex szemlélető tervezés hiánya, illetve, hogy a telepen élık problémáira adott lakáspolitikai és szociálpolitikai válaszok nincsenek összehangolva. Az elıadás következtetéseket és kérdéseket fogalmazott meg a szomszédos országokban szerzett tapasztalatok és a hazai gyakorlat alapján. Ezek közül többet a mőhelybeszélgetés során is, mint a telepes programok eredményességét alapvetıen meghatározó szakmai kérdéseket exponálták a résztvevık: - a rövid távú projektek és az integráció hosszabb idıszükséglete közötti feszültség feloldhatósága, - a lakáspolitika, szociálpolitika és helyi településüzemeltetés céljainak összehangolása az érintett háztartások rövidtávú stratégiáival, - a különbözı intézményi érdekek összeegyeztetése a beruházás sikere érdekében, - a lakhatási beavatkozásokat segítı szolgáltatásokhoz szükséges tudás, szakértelem biztosításának kérdése, - a partnerség-építés, együttmőködés ösztönzése, és a befogadó, támogató társadalmi közeg megteremtésének fontossága. Az elıadást záró kérdések Havas Gábor elıadásához hasonlóan azt feszegették, hogy lehet-e, illetve hogyan lehet valódi kitörési lehetıséget biztosítani a telepeken élı családok számára depressziós térségekben: „Hogyan lehet valódi választási/integrációs lehetıségeket kínálni a családoknak depressziós térségekben? Ott kell-e egyáltalán beruházni? Lakhatási és munkaerı mobilitás generálása település, településközti, régiók közötti szinten célszerő-e?” 3. A 2006-2009 között megvalósult telep-felszámolási projektek eredményei, tapasztalatai és tanulságai Kakucs, Szomolya és Váralja telepes programjainak megvalósítói szerint Az elıadók a 2006 és 2009 között megvalósított telepfelszámolási projektek eredményeit és tanulságait mutatták be, amelyek kisebb létszámú, un. „vadtelepek” felszámolását célozták.
5
Kakucs: „Úton vagyunk” – Szalay István, polgármester „Ami igazán káros, veszélyes a magyarországi romákra nézve, az a kirekesztés és a hozzá nem értık jószándéka. Mindkettı nagyon sokat tud ártani.” Véleménye szerint a romák helyzetének megoldása elsısorban nem pénz kérdése, sajnálatos, hogy mindig ebbıl az irányból közelítik meg. Kakucs arra példa, hogy elsısorban nem pénzzel próbálták megoldani a problémát, hanem arra koncentráltak, hogy a falu közösségét felkészítsék rá, hogy érettek legyenek arra, hogy tegyenek valamit. Ezt a munkát aktívan segítette a helyi cigány kisebbségi önkormányzat, amivel mai napig hatékony az együttmőködés. Kakucs a Közép-Magyarországi régióban, a Dabasi Kistérségben, Budapesttıl 40 km-re található település. A lakosainak száma 2780 fı, zömmel magyar, valamint szlovák, német és cigány (a 2001-es népszámlálás adatai alapján 3,7 % volt cigány, becslés szerint a valós szám, kb. 7-8%). A cigánytelep Kakucson is úgy alakult ki, ahogy azt a folyamatot Havas Gábor az elıadásában bemutatta. A cigányok Kakucson is mindig a falu legszegényebb, leghátrányosabb helyzető, de sokáig a többség által elfogadott lakói voltak. A nincstelen, bizonytalan egzisztenciájú, iskolázatlan emberekkel konfliktus nélkül élt együtt a többséggel. Ennek okaiként sorolta fel az elıadó, hogy megkérdıjelezhetetlen és a cigányok által is elfogadott volt az alárendelt státuszuk, és kisebb volt a kontraszt, hiszen a falu közösségében mások is éltek hasonlóan szegény körülmények között (zsellérek, cselédek), valamint folyamatos igény volt a hagyományos mesterségeik iránt, amely némi perspektívát nyújtott számukra. A lakóhelyi szegregáció kialakulásának elızményeként említette a prezentáció, hogy a múlt század elsı harmadától a mostani Fı utca helyett a Zöldfa utcai telepre telepítették a romákat. A kommunizmus idıszakában alig javultak a romák lakáskörülményei, elkülönítésük megmaradt, állandósult. Komfort nélküli, de a putriknál mégis jobb körülményeket biztosító tanácsi bérlakások épültek (Ságvári utca, Akác utca, Sastelep utca), és néhány család saját házat épített (Sastelep utca), ezek többsége azonban befejezetlen maradt, és felújításra szorul. A Zöldfa utca 2. nyomorteleppé vált. Bár a falu közössége valójában nem fogadta be a romákat, jellemzıen lenézték és csak megtőrték ıket, de komolyabb konfliktusok nem voltak. A rendszerváltást követıen egyértelmően romlott a romák helyzete: elsık között váltak munkanélkülivé az állami vállalatok megszőnésével, a szakképzettség hiánya miatt, zömmel alkalmi feketemunkát tudtak csak vállalni. Vagyontalanként, tartalékok nélkül minden negatív változás azonnali válsághelyzetet teremt, kivétel nélkül segélyre szorulnak, számos család szinte csak abból él. A romák helyzetének romlásával párhuzamosan a többség egyre elutasítóbbá vált, erısödtek az évtizedek óta rosszul kezelt, elfedett elıítéletek, a lekicsinylı tőrés elutasításba, rasszista győlöletbe fordult. Jellemzı lett Kakucson is a növekvı társadalmi egyenlıtlenségek miatti feszültség levezetésére a bőnbakkeresés, amelynek a romák áldozatai lettek. Elmondása szerint a 90-es években Kakucson hivatalos állásponttá vált, hogy: a cigány kérdést nem lehet megoldani, nem is kell tenni semmit, a cigányok „ilyenek”, ilyenek is maradnak. A „cigány kérdés” Kakucson megszőnt szociális probléma lenni, etnikai problémává egyszerősödött. Az önkormányzat hozzáállása inkább rontott, mint segített a kakucsi romák helyzetén. A szegregált utcák kimaradtak a 90-es évek infrastrukturális fejlesztéseibıl (szennyvízcsatorna, szilárd burkolatú út egyáltalán nem épült, vezetékes ivóvíz sem volt mindenhol), sıt szemétlerakó helyet létesítettek a telep közvetlen közelében (félhektárnyi, 3-4 m magas szeméthegyet engedélyezett az önkormányzat, amirıl késıbb a
6
faluban élık azt állították, hogy „a romák hordták magukra”). Érdemi párbeszéd nem folyt, un. „kirekesztı összefogás” valósult meg a faluban, amihez az önkormányzat is hozzájárult a saját eszközeivel. Mindez csak tovább növelte az egymás iránti elıítéletességet, bizalmatlanságot, a szembenállás, a növekvı ellentétek egyre több konfliktushoz vezettek. Az elıadó polgármesterként 2002-ben szembesült helyben a problémákkal. 2002 után az új önkormányzat az elızı idıszak politikájával szakítva arra helyezte a hangsúlyt, hogy a falut meggyızze, hogy ez nem csak a romák problémája, ügye, hanem olyan súlyos társadalmi probléma, ami a falu teljes közösségét érinti, amelyet saját érdekükben is meg kell oldani. Erre szánták rá az elsı öt évet – bármennyire türelmetlenek voltak a roma vezetık - mert a polgármester úgy vélte, hogy addig semmit nem lehet tenni, amíg a falu nem érett meg arra, hogy komoly változások végbemenjenek. Elıször megfelelı infrastruktúrát teremtettek, ott ahol nem volt és valós párbeszédet kezdtek a romák képviselıivel. - 2003-ban elszállították a Zöldfa utcai cigánytelep mellıl a polgármesteri engedéllyel odahordott szeméthegyet, - vezetékes ivóvizet vezettek be, közkutat telepítettek a telep közelébe, - szilárd burkolattal látták el a szegregált utcákat is, az Akác utca kivételével. 4- 5 év elıkészítés után 2007-2008-ra érett meg a helyzet arra, hogy részt vegyen a falu a telepfelszámolási programban. Ezzel kapcsolatban Szalay István elmondta, hogy 7 család, 29 ember élt a telepen borzasztó körülmények között. Az eredeti elképzelés az volt, hogy hét házat építenek nekik a faluszéli, telep melletti Temetı utcában. Az elıadó megjegyezte, hogy tudja, hogy ez nem pozitív dolog, viszont hét nagyon rossz körülmények között élı család lakáshelyzetét szerették volna megoldani, és ez is segítség. Végül nem az eredeti tervek szerint történt a családok elhelyezése, amit utólag nem is bánnak. A hét családból kettı önállóan belefogott szocpolos építkezésbe Táborfalván (bár mindkét család felnıtt tagjai munkanélküliek voltak), amit nem sikerült megakadályozniuk. Két családnak sikerült a Temetı utcában takaros, jó minıségő házakat felépíteni (vízzel, csatornával, gázzal, stb.) Egy családnak sikerült a falu központjában egy öreg házat megvenni, amit az elıadó hatalmas eredménynek tekint, mivel a kakucsi képviselık felbujtására lakossági tiltakozás volt ellene. A beköltözésüket követı hónapokban viszont csak pozitív tapasztalatok voltak, jó lett a viszonyuk a szomszédokkal, kölcsönösen segítették egymást. A polgármester szerint az utóbbi idıben sajnos rontott a helyzeten a közmunka program megnyírása, ami minden korlátja, problémája ellenére a tartós munkaviszony és biztos jövedelem perspektíváját „csillantotta fel” az emberek elıtt. Két családnak Örkényben találtak házat, amit ugyan az elıadó nem tartott jó megoldásnak, mert nem szerencsés más településre exportálni szociális problémákat, de Kakucson annyival magasabbak voltak az ingatlan árak, a programban pedig nem volt elég pénz, és csak ezt a lehetıséget találták. Jellemzı volt, hogy amíg a pályázat készült, addig a falu vezetısége támogatta a kezdeményezést, aztán amikor kiderült, hogy nyertek, a polgármester és a kisebbségi önkormányzat vezetıje teljesen egyedül maradt a megvalósítással. Sıt, ahol lehetett, igyekeztek akadályozni is a megvalósulását, még a falut is „tüzelték”, nehogy cigányok költözzenek a faluközpontba. Komoly harcok árán sikerült helyben elfogadtatni a programot. Másrészt a kiíró minisztériummal is állandó harcot folytattak, mert ık egy idealizált helyzetre íródott idealizált programot akartak megvalósíttatni. Szalay István hangsúlyozta, hogy Kakucs nem kirakat program, de ezt igyekezték is elkerülni. Az elıadó véleménye szerint érthetı a politikai szándék, és az is, hogy egy-egy ilyen elszigetelt próbálkozás nem lehet más, mint kirakat program. Álláspontja szerint az aktuális telepes kiírás sem tud több lenni, mint „buksi simogatás”, ami arról szól, hogy a
7
telepen élıkkel elhitetik, hogy szánnak rájuk is pénzt, de valójában ez nem jelent megoldást a számukra. Amíg nem rendszerében próbálnak a helyzeten változtatni, addig az elszigetelt programok nem tudnak sikeresek lenni. Ugyan az általuk megvalósított program is elvileg komplex volt, a lakhatási elem mellett volt foglalkoztatási programeleme is (a program keretében megvalósult egy kımőves képzés férfiaknak és háztartási takarítógép tanfolyam nıknek), ezeket az elıadó „súlytalannak”, sıt megfelelı koncepció nélkül kidobott pénznek gondolja, nem hisz bennük. Álláspontja szerint ez a program csak a lakásfeltételek javítására volt jó, ezt lehet eredménynek tekinteni. Utólag értékelve a programot pozitívnak tartotta, hogy sikerült felszámolni a telepet, eltüntetni a putrikat, és, hogy jó körülmények közé került öt család. De úgy nyilatkozott, hogy nem tud büszke lenni a programra, mert úgy gondolja, hogy egy-két év múlva ugyanoda juthatnak ahol voltak. Negatívumként említette, hogy nagyon hiányzott az utánkövetés, és a jelenlegi körülmények között a roma családok leszakadása tovább fokozódott. Szalay István szerint, amíg nem jutunk el egy minimális konszenzusig, a szakemberek és döntéshozók nem tudnak megállapodni azokban a szakmai minimumokban, amelyet mindenkinek (minden politikusnak és helyi döntéshozónak) be kell tartani a következı évtizedekben, ha van pénz, ha nincs, addig nem lesz komoly változás. Márpedig ilyen konszenzus láthatóan nincs, kétévente felülírják egymást a kormányzati intézkedések és programok. Szomolya: „Cseresznyevirág program” – Lázár Irén, Szomolyai Romákért Egyesület vezetıje Szomolya Borsod megyei község, Heves megye határán, Egertıl 18 km-re. A településen a roma telepet barlanglakások alkották. Ezek az 1800-as évek végén és 1900-as évek elején kézi erıvel, kıfaragással tufába vájt pincék (ezért a helyiek pinceháznak hívják ıket). Az 1930-50-es évekig nem roma emberek lakták. Telepfelszámolási program során költöztek be a faluba ezek a családok, és a megüresedett pincékbe költöztek be a romák. A barlanglakások 1-2 helyiségesek, víz és áram nélküli „pincék” egy domb tetején, amihez kisebb ösvényeken lehet feljutni, de az akkori putrikkal szemben biztos fedélnek számítottak. A program elızményeirıl az elıadó elmondta, hogy ugyan ık 2006-ban pályáztak, a telep program elsı, 2005-ös meghirdetése elızménynek tekinthetı, mert az önkormányzat elsıként kapott meghívást ebbe a programba, de nem élt ezzel a lehetıséggel. A falu vezetése kockázatosnak gondolta, hogy ha foglalkoznak ezzel a problémával, azzal szavazatokat veszthetnek. Az önkormányzat elzárkózására válaszul helyi szervezıdést követıen megalakult egy helyi egyesület. A 2006-os megjelenést követıen jelentkeztek a pályázatra, és a kijelölt mentor, Farkas Zsuzsa segítségével próbálták megnyerni a projekthez az önkormányzatot. Az erıfeszítéseik azonban sikertelenek voltak, az önkormányzat ezúttal is elzárkózott a pályázattól. Mivel eredetileg a program önkormányzatoknak volt kiírva, a mentor segítségével sikerült meggyızniük a minisztériumot, hogy az egyesület elindíthassa a programot. A program elıkészítése a barlanglakások összeírásával kezdıdött, annak megakadályozására, hogy olyanok költözzenek be a megüresedett barlanglakásokba, akik a program elıtt nem laktak ott. A program alapvetı célja barlanglakások felszámolása volt. Ezen felül célul tőzte ki a program az érintett családok életkörülményeinek javítását a foglalkoztatásuk elısegítésével és közösségfejlesztéssel.
8
A program megvalósításának nehézségeirıl Lázár Irén elmondta, hogy elsısorban a község vezetıségének tartós ellenállása okozott problémát, ami a lakosság egy részének nyílt ellenállásához is hozzájárult. Bár a mentor segítségével több fórumot összehívtak a „helyi elitnek”, szakembereknek és civil egyesületeknek, hogy ismertessék a programot, és felkérjék ıket, hogy társuljanak be, vállaljanak szerepet benne, nem sikerült senkit meggyızniük. A megvalósítás nehézségeként említette továbbá az egyesület szakmai tapasztalatainak hiányát, és azt, hogy egyáltalán nem rendelkeztek alapinfrastruktúrával a projekt lebonyolításához (iroda, eszközök). A program lakhatási részelemében használt lakásokat vásároltak a barlanglakásokban élı családoknak, hogy a program elvárásának megfelelıen integrált lakókörnyezetbe kerüljenek, egy építkezés kivételével, amit az elıadó elmondása szerint azóta is bánnak. A foglalkoztatási elem keretében kımőves és gyermekvédelmi felelıs képzésre került sor. A foglalkoztatási program pozitívumaként említette, hogy a képzéseket követıen minden résztvevınek sikerült integrált gyakorlati helyet biztosítani (pl. a gyermekvédelmi felelısöknek egri szociális otthonban, családok átmeneti otthonában és egy „elit” óvodában). A foglalkoztatási elem eredményeként egy fı jelenleg is azon a helyen dolgozik közalkalmazottként, ahol gyakorlaton volt, a kımővesek közül pedig 10-bıl 9 dolgozik, bár nem bejelentett állásban, de legalább van biztos megélhetési forrásuk. A program kiegészült egy szociális és egészségügyi részelemmel, közösségfejlesztéssel és kulturális programokkal. Az egyesület a program keretében vásárolt egy házat, amelyben ma is mőködik az irodájuk, és ahol programokat bonyolítanak. Az elıadó a program eredményeirıl elmondta, hogy 23 család életkörülményei javultak (24 családot próbáltak eredetileg kiköltöztetni, egy családnak Szihalmon vásároltak házat, de a család a falu rosszallása és folyamatos ellenállása miatt nem tudott beilleszkedni és inkább visszaköltöztek a szülık házába). A barlanglakások teljesen megszőntek. Ezen kívül eredménynek tekinthetı, hogy az egyesület megerısödött, a helyi romák számára biztos pontot, támaszt jelentenek, az egyesület irodája jelenleg is mőködik, és hosszú távú terveik vannak. A program visszhangja pozitív volt a szakma részérıl, és mára a falu is belátta, hogy erre szükség volt. A barlanglakásokból kiköltözı családok 80%-a teljes mértékben beintegrálódott. A projekt több pályázatot is generált a késıbbiekben (három nagyobb projekten is túl vannak 2008 óta, melyeket sikeresen hajtotta végre a Szegényeket Támogató Alapítvány egri szervezetének segítségével) és a tapasztalataikat felhasználva egy másik településen (Sály) is meg tudtak valósítani egy telepfelszámolási programot, amely 2011-ben zárult le. Az elıadó végül javaslatokat fogalmazott meg a telepes programok tervezıi, kiíró számára: - Lehetıséget kell adni a civilek részére, hogy fıpályázók legyenek (tekintettel arra, hogy az önkormányzatok nem szívesen vállalják be, mert az helyben konfliktusforrás lehet és félnek, hogy szavazatokat veszítenek) - Hosszabb projekt idıszakkal kell számolni (a 2-3 éves utógondozás minimum szükséges a kiköltöztetést követıen) - A költségvetésben kell legyen egy kisebb szabadon felhasználható keret – késıbbi indoklással (kevés, hogy többször lehet módosítani a költségvetést, ez sem biztosít elég rugalmasságot egy ilyen összetett projekt végrehajtásához). Az elıadó javaslatai a telepes programok megvalósítására pályázók számára: - Programok ideje alatt legyen több lakossági fórum. (Véleménye szerint, ha a projekt elıkészítésekor és a megvalósítás fıbb fázisainál többször tartottak volna lakossági
9
fórumokat, nyilvános vitákat, megelızhetıek lett volna a program közben gerjedt lakossági ellenállás.) - Az egyénekkel, családokkal történı egyezkedés, megegyezést mindig rögzíteni (a tapasztalatai szerint a nem rögzített szóbeli megállapodások késıbb félreértésekre, kivédhetı konfliktusokra adnak lehetıséget). - A munkatársak fele helyi roma és nem roma emberek legyenek. (A helyi nem roma szakember bevonásának fontosságát külön kiemelte az elıadó.) Váralja:”Péróból a faluba!” – Filczinger Ágnes, polgármester Váralja Tolna megyei község a Bonyhádi kistérségben. Lakossága 888 fı, idısödı, fogyatkozó népességében református magyarok, németek és cigányok élnek együtt. Foglalkoztatási lehetısége a mezıgazdaság, erdıgazdálkodás mellett a bányászat és a bonyhádi könnyőipar jelentett. A kilencvenes évek elejéig a bányászat határozta meg a település életét (a váraljaiak – sokan romák is - Szászvárra és Komlóra ingáztak a helyi bánya 1963-mas bezárását követıen). Jelenleg foglalkoztatási lehetıséget helyben kizárólag a mezıgazdaság biztosít és Nagybányára és Bonyhádra ingáznak a lakosok, de Váraljára nagyon jellemzı a külföldi munkavállalás is (romák körében is). Jelentıs a munkanélküliség, de a település nem számít hátrányos helyzetőnek, a kistérség sem. A település szegregátuma az un. „Péró”, amely volt kıbányász lakásokból állt a bezárt kıbánya tövében, elkülönülve, de nem messze a falu központjától. Az elıadó elmondása szerint egy ideig ık is próbálkoztak a „gettó csinosításával” (szeméttıl kitakarítás, ivóvíz bevezetése). A telepfelszámolásba úgy kezdtek bele, hogy a pályázat elsı fordulóján sikeresen átjutottak, majd a második fordulóban az SZMM többszöri átdolgozást követıen sem támogatta a pályázatukat. Végül az OFA támogatásával, és a MACIKA-tól elnyert kiegészítı forrásból sikerült végrehajtaniuk a mintegy másfél éves programot 2008. júliusa és 2009. decembere között. A program megvalósítására konzorcium alakult a helyi cigány kisebbségi önkormányzat (azóta megszőnt) és egy pécsi székhelyő alapítvány részvételével (akiknek volt már tapasztalatuk hasonló telepes programban Hidas településen), az önkormányzat vezetésével. Egy bonyhádi alapítvány szintén részt vett a programtevékenységek végrehajtásában, akiknek volt tapasztalata hasonló projektekben, késıbb tanodát szerveztek, jelenleg pedig családi napközit mőködtetnek a településen. A cigány kisebbségi önkormányzaton keresztül és helyi családi koordinátor foglalkoztatásával próbálták a helyiek részvételét biztosítani a program megvalósításában. A váraljai telepfelszámolási programba 9 családot terveztek bevonni, de végül egy család nem vállalta a kiköltözést és a Péróban maradt. A teljes telep felszámolását nem sikerült megoldani, mert arra nem volt elég forrás, a telepeken élı családokból szelektálniuk kellett. Jelenleg 23 fı él a Péróban. A kiválasztáskor a kisgyerekes családokra koncentráltak, 21 gyerek költözhetett ki a teleprıl. A kiköltözı családok jobb állapotú házaiba a házak kisebb felújítása után a Péróban rosszabb körülmények között lakó családok költözhettek be. Öt életveszélyes ház került véglegesen elbontásra. Négy kiköltözı családnak sikerült helyben vásárolni házat. A résztvevık többnyire igénybe tudták venni a szocpolt is a házak megvásárlásához, egy családnak kellett hitelt felvenni. Mivel több olyan értékő (és az SZMM mőszaki felmérése alapján is megfelelı állapotú) ingatlan ekkor nem volt elérhetı a faluban, négy családnak a környékbeli településeken vásároltak otthont a program keretében ( 2 Tevelen, 1 Mázán és 1 Mucsiban).
10
A lakhatási projekthez kapcsolódó munkaerı-piaci programelem keretében vakoló és falazó kımőves, és takarító képzés valósult meg. A kımőves képzések keretében újították fel a megvásárolt házakat. Az elıadó véleménye szerint hasznosak voltak ezek a képzések, mert ki lehetett mozdítani kicsit a résztvevıket és sikerélményhez juttatta ıket, bár önmagában biztosan kevés volt. A képzést követı továbbfoglalkoztatás legtöbb esetben csak közmunkaprogram keretében sikerült biztosítani. Az oktatási, szociális és egészségügyi programelem keretében családi koordinátor és szociális munkás segítette a családokat. A telepfelszámolási program tapasztalataival kapcsolatban az elıadó nehézségként említette a bürokratikus ügyintézést, a telepi lakások jogviszonyai tisztázásának bonyolultságát és idıigényét, a helyi lehetıségek, adottságok és a programrésztvevık érdekeinek egyeztetési nehézségeit (pl. adott forráshoz megfelelı ingatlan kínálat nem állt rendelkezésre), a programrésztvevık képzésbe bevonásának (feltételeknek megfelelés) és a képzésben tartásának nehézségeit (motiváció hiánya). Akadályozta a hatékony program megvalósítást, hogy a többségi társadalom tagjait nehéz volt megszólítani és meggyızni a program hasznosságáról, a megszervezett együttes tevékenységekben pedig nem voltak aktívak a helyiek. A képviselı testület többsége ugyan megszavazta a pályázatban való részvételt, de a kakucsi példához hasonlóan Váralján is több képviselı kihátrált a polgármester mögül és nyíltan ellenezték a programot. A testület a program folytatását sem támogatta, pedig lett volna rá lehetıség. Az elıadó kiemelte, hogy rövid idıre sikerült a településnek az országos média középpontjába kerülni helyi népszavazási kezdeményezésekkel, melyeket helyi lakosok kezdeményeztek a telepfelszámolási program ellen. A lakossági ellenállást elsısorban a beköltözıktıl való félelem és az irigység motiválta, amelynek mai napig hangot adnak olyan faluban élı emberek, akik magukat is rászorulnak tartották volna hasonló segítségre. Az elıadó állítása szerint meg kellett harcolniuk a Péróban élıkkel is, azokkal, akik szerettek volna résztvenni a programban, de nem kerülhettek be, és azzal a családdal is, akiknek felkínálták a lehetıséget, de nem akart résztvenni a programban, és ma is a telepen él négy kisgyerekkel. Az utánkövetés tapasztalataival kapcsolatban az elıadó hangsúlyozta, hogy gyakorlatilag lehetetlen volt munkahelyeket találni, és foglalkoztatást hosszabb távon biztosítani a programrésztvevıknek (köszönhetıen elsısorban a gazdasági válságnak). Pozitív tapasztalatként kiemelte az elıadó a Péróból kiköltözı családok sikeres beilleszkedését az új lakókörnyezetükbe, és hogy javult a romák megítélése a többségi társadalom körében. Az elıadásban az alábbi javaslatok fogalmazódtak meg a telepes programokkal kapcsolatban: - Hosszabb felkészülési idıre van szükség, mind a program megvalósítói, mind az érintett családok számára, hiszen óriási változást idéz elı az életükben. Hasznos lenne, ha a megnövekedett fenntartási költségekre is fel tudnának készülni a családok, akár elıtakarékossággal. - A bizalom nagyon fontos a kiíró, a megvalósító és a célcsoport között. (Nem kis harcok árán vágtak bele a pályázatba, mégis nehéz volt arról meggyızni a pályázat kiíróit, hogy jót akarnak, és a lehetıségekhez mérten a legjobban próbálják megvalósítani a programot.) - Kiválasztás: fontos, hogy a kiválasztott családok akarjanak kiköltözni, és mindent megtegyenek érte. - Jó kommunikáció (mert semmi sem evidens másoknak, amirıl a program megvalósítói azt gondolják). - Hosszabb utánkövetés (évek): szükség van a támaszra a teleprıl kiköltözıknek és a telepen maradt családoknak is.
11
4. A „jelenlét típusú” telep-programok eredményei, korlátai és a továbblépés lehetıségei „Jelenlét Modellprogramok”- Kiss Dávid, Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa, a Monori Jelenlét program szakmai vezetıje Az elıadás olyan programot mutatott be, ami a méreteinél fogva rövidtávon nem felszámolható több száz fıs telepek ügyének kezelésére próbál megoldást kínálni, modellt fejleszteni és amelynek jelenleg nincs alternatívája Magyarországon. A Máltai Szeretetszolgálat a következı településeken valósít meg un. Jelenlét programot: Tarnabod, Monor, Pécs, Veszprém, Táska. Monor a kisvárosra, Táska a falura, Pécs a nagyvárosra modell, Veszprém az a település, ahol egy emeletes házban, un. „Pokoli toronyban” él annyi ember, mint egy hagyományos telepen, Tarnabod pedig az összes többi program elızményének tekinthetı. Az elıadó alapállítása, hogy állandó (napi 8-10 órás) jelenlét nélkül ezeken a telepeken nem lehet eredményt elérni, erre utal a programok neve is. Nagyon erısen kell ismerni a közösséget, nagyon kell tudni, hogy mi miért történik. Véleménye szerint nem két-három éves programokban, hanem hosszú távon, minimum 8-10 éves, illetve annál hosszabb intervallumban kell gondolkodni, ha valóban eredményt szeretnénk elérni a telepen élı emberekkel. Az elıadó következı állítása arra vonatkozott, hogy a lakhatási feltételek javítása nélkül nem lehet értelmesen telepes programot csinálni. Hiába vannak oktatási, szociális, vagy egészségügyi programok a telepen, ha az érintettek lakásfeltételei nem javulnak, ezeknek a programoknak nem lehet eredménye, mindez hiábavaló. Ezért folyamatosan dolgoznak azon, hogy alternatív források bevonásával a telepen élık lakáskörülményein is javítsanak. Rendszeresen vannak életveszély elhárítási és „gettócsinosítási” projektjeik (esetenként 1 millió forint), amivel újabb két évre a túlélést lehet biztosítani és ezzel még nem „betonozzák be” a telepre az ott élıket. A monori jelenlét elsı évében kiderült a megvalósítók számára, hogy a vezetékes vízellátás hiányossága komoly problémát jelent a telepen élı családoknak (sok gyerek nem tud tisztálkodni iskola elıtt stb.) A közösségi fürdı blokk kialakítását hat telepen élı felnıtt foglalkoztatásával egybekötve valósították meg (nıi és férfi blokk és egy kis iroda). Kiss Dávid véleménye szerint a jobb tervezhetıség nagyon segítené ezeket a programokat, jobban tudnának mőködni. Közmunka programra építve kezdték el nyolc évvel ezelıtt a programot, és azóta kb. tizenháromszor változtak a közmunka szabályai. Nagyon nehéz az ott dolgozóknak és a telepen élıknek így tervezni, és borzasztó nehéz megmagyarázni nekik, hogy miért változnak idırıl-idıre a feltételek, fıként, ha a változások kedvezıtlenebb helyzetbe hozzák ıket. A jelenlét programok másik alapvetése, hogy a telepeken szükség van közösségi térre. Monoron egy holland „tulipánkeltetı” konténerbıl alakítottak ki közösségi teret. A legegyszerőbb megoldásra törekedtek, ami funkcionálisan megfelel, mivel azt gondolták, hogy nem szabad a telepen olyan közösségi házat építeni, ami nagy kontrasztban van az ott élık életkörülményeivel (ez különösen igaz a gyerekekre, akik a programok után a néhány négyzetméteres viskókba kell, hogy hazamenjenek). A „hangár” kétszáz négyzetméter alapterületen négy funkciót lát el (információs iroda, tanoda, számítógép terem és szenvedélybeteg közösségi ellátó intézmény) és teljesen megfelel annak a funkciónak, amit el kell látnia, naponta 40-51 gyereket és 20-30 felnıtt ügyfelet szolgál ki (hat munkatárssal).
12
Az, hogy a gyerekekkel foglalkoznia kell a programnak, evidencia volt, hiszen a telep négyszázötven lakójából százötven gyerekvolt az induláskor is. Nagyon fiatal átlagéletkorú teleprıl van szó. Ahhoz, hogy megfelelıen tudjanak dolgozni a gyerekekkel, civil segítséget kellett kérniük. 2005-ben két apáca kezdett el foglalkozni délutánonként a gyerekekkel, akik elkezdtek járni hozzájuk. Ez lett a késıbbi (tavaly elindult) biztos kezdet program alapja. Ma már külön Biztos Kezdet Ház mőködik a telep szélén. Az elıadó véleménye szerint ilyen elıkészítéssel tudnak csak megfelelıen mőködni a programok, ezért nem is pályáztak a 2006-os pályázati kiírásra. A gyerekekkel kapcsolatos tevékenységek között említette még az elıadó a település programjain és versenyein való részvételt, és a fociovit, ami keretében lehetıségük van a gyerekeknek más települések hasonló sorsú gyerekeivel találkozni, tapasztalatokat szerezni, amiket aztán a szülık felé közvetítenek. Kiss Dávid a 2004-óta mőködtetett monori jelenlét programból több példát hozott arra, hogy a program 8 évének milyen pozitív eredményei vannak a telepen élı egyének szempontjából: A példák a sikeresebb önálló életvezetésre, a megtakarítás hasznosságának felismerésére, és a gyerekek tanulási motivációjának és iskolai sikerességének megerısítésére vonatkoztak. A program eredményeként kiemelte az iskolai évismétlések megszőnését a telepen élı gyerekek körében. Ez köszönhetı a tanoda mőködésének (a gyerekekre irányuló folyamatos figyelemnek) és annak a bizalmi kapcsolatnak és együttmőködésnek, ami a program megvalósítók, a gyerekek és a helyi intézmények, pedagógusok között kialakult. A Máltai programokkal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy a programok elsı idıszaka a diagnózis felállításáról szól, ez Monor esetében a program elsı négy éve volt, amikor szociális munkásként egyedül dolgozott a telepen. A diagnózis alapú programok lényege, hogy a szembejövı problémákra folyamatosan próbál rugalmas megoldásokat keresni. A program elsı négy évét saját forrásból finanszírozták, EUs forrást elıször az informatikai projektelemre vettek igénybe. Az elıadó szerint a helyi önkormányzattal a program kezdete óta nagyon jó az együttmőködésük. A telep szélén felépített közösségi fürdı- és mosóhelyiség (ami az eredeti konténert váltotta fel) az önkormányzattal közös pályázat eredményeként jött létre. Közmunkások mőködtetik, és naponta 120-150 ember használja mosásra és tisztálkodásra. Kiss Dávid szerint a lakhatási viszonyokat nagyon nehéz rendezni a telepen, mivel a jogviszonyok ugyanúgy rendezetlenek, mint ahogy az elhangzott a többi település esetében. Egy hatalmas önkormányzati telken több putri épült a rendszerváltást követıen. Ez az állapot az embereket teljesen röghöz köti, az sem tud szabadulni, akinek erre esetleg már lehetısége adódna. Ezt a helyzetet látva döntöttek úgy a program megvalósítói, hogy megpróbálnak forrást teremteni arra, hogy az embereknek segíteni tudjanak a teleprıl kimozdulni. (Minisztériumi pénzbıl épített ikerház, ami két családnak nyújt kiugrási lehetıséget.) Erre egy un. lánc módszertant dolgoztak ki. Ennek lényege, hogy azokat a családokat tudják támogatni a teleprıl kilépésben, akikrıl azt gondolják, hogy néhány éven belül nem újabb telepet fognak létrehozni, van munkájuk, a gyerekek iskolába járnak, és a felnıttekben megvan már az a bizalom, hogy elhiszik, hogy képesek lesznek nem romák között is boldogulni és nem fognak visszavágyni a telepre. Az ı megürülı helyükre, ami egy viszonylag jó állapotú ház – hiszen éppen azért tudtak ık kilépni, mert már a telepen is jobb körülményeket tudtak maguknak teremteni – be tud költözni egy család egy rosszabb állapotú ingatlanból. Az ı helyükre pedig valaki más költözik egy még rosszabból, majd végül
13
a lánc végén lévı putri elbontásra kerül. Így tud fokozatosan felszabadulni, kiürülni ez a hatalmas telep. A program indulása óta 30-40 családot tudtak így mozgatni a telepen belül, 10-12 család költözött ki a teleprıl, egy család távolabbra (kb. 50 km-re), a többiek pedig Monoron belül és a telep szélén, de nem telepi környezetben. Az elıadó szerint a Máltai Szeretetszolgálat hitvallása az, hogy ezeknek a telepeknek nem kell nyom nélkül eltőnni, kellı szociális munkával és odafigyeléssel „meg tud valósulni helyben is a felszámolás”. Nem szeretnének az összes családtól megszabadulni. A víziójuk egy hagyományos cigány közösség továbbélése a településen. Kiss Dávid hangsúlyozta, hogy az aktuális telep-program kiírásba sok elem került be a Jelenlét programjaikból: közösségi ház – csillagház, közösségi fürdı, információs tanácsadás, a közös tapasztalatok megosztása, melyeket pozitívumként emelt ki.
5. Az elıadásokat követı mőhelybeszélgetésen felvetett kérdések, dilemmák összefoglalása: - A korábbi telepes programok tanulságaként fogalmazódott meg az „újratelepesedés” problematikája. Ez a depressziós térségekben, elszegényedı falvakban, ahol romákon kívül már csak néhány nem roma család, fıként idısek élnek, gyakorlatilag elkerülhetetlen. Többször elhangzott Tornanádaska példája, ahol a telepes program segítségével az utolsó nem roma családok is elköltözhettek a településrıl, mivel a program keresletet teremtett a faluban lévı lakásaikra. Ebben az esetben ugyan a hegyoldalban lévı putrikból a sokgyerekes roma családok emberibb körülmények közé kerülhettek a faluban vásárolt házakban, de a program melléktermékeként gyakorlatilag eltőntek a nem romák a faluból. - Valós kockázatot jelent, hogy a rendszerváltás óta elszabadult gettósodási folyamat eredményeképpen olyan szegregátumok jöhetnek létre az elnéptelenedı kistérségekben, amelyek lassan „láthatatlanná válnak” az állami szereplık elıtt, az állam kivonul, és magára hagyja ezeket a telepeket. A szomszédos országokból bemutatott példákkal összehasonlítva Magyarországon jelenleg jobb a helyzet, hiszen valamennyire mőködnek és elérhetıek a közszolgáltatások ezeken a településrészeken, de az utóbbi évek folyamatai ezt az elınyt látszanak erodálni. Félı, hogy Magyarországon is kialakulhatnak olyan, közszolgáltatásoktól elzárt telepek, mint amilyeneket a szomszédos országokban láthattunk. - Az elıadók által többször hangsúlyozott kérdés, hogyan lehetne mobilizálni azokat az embereket, akik telepi környezetben, gettósodott kistelepüléseken nem tudnak boldogulni, de máshol lenne esélyük munkához jutni. Felmerül az ilyen mobilizálási tervekkel kapcsolatban az a dilemma is, hogy egy sikeres munkaerı mobilizálási program nem éppen a település/telep esélytelenségét, további lecsúszását növelné-e, azáltal, hogy a még mobilizálható munkaerıt elszívja, lefölözi az ott élıket, és azokat hagyja ott, akik nehezebben, rosszabb esélyekkel boldogulnának máshol is. Havas Gábor szerint feloldhatja ezt a dilemmát a lakóhelytıl távoli munkahelyekre ingázást ösztönzı, segítı program. Romák körében ennek komoly elızménye, hagyománya van, a romák jelentıs része ingázott munkahelyre (hetelıs ingázók, együttes érdekeket jobban képviselı építı ipari brigádok példája). Ezek a minták még a rendszerváltás után is mőködtek, de megfelelı munkásszállások nélkül csak közeli munkahelyekre tudnak eljutni onnan is, ahol ennek még megmaradt a szervezett formája (pl. nógrádi falvakból csoportosan ingázó, kölcsönzött munkaerıként üzemekben és budapesti építkezéseken dolgozó romák). A belföldi mellett a külföldi munkavállalás ösztönzése, támogatása is ésszerő, hasznos lenne a családok egzisztenciális helyzetének megerısítésére.
14
- A telepeken élık között mindenféle együttmőködési rendszerek mőködnek, amely külsı szemmel érthetetlen, hiszen annak az élethelyzetnek megfelelı túlélési stratégiákra épülnek, ami távol van az átlag konszolidált élethelyzettıl (kölcsönös szívességek hálózata). Kérdésként fogalmazódott meg, hogy ezek a kapcsolatok, kötıdések mire cserélhetık le a „kimozgatást” követıen. A lakhatási mobilizációnál ezért rendkívül fontos, hogy az érintett családnak meglegyen a bizalma és erıs szándéka a változásra, költözésre és integrációja a helyi közösségbe megfelelı utánkövetéssel, szociális munkával legyen támogatva. - A Máltai Jelenlét programmal kapcsolatban fogalmazódott meg a kérdés, hogy Monoron a program 8 éve alatt csökkent-e a telepen élık száma. Kiss Dávid elmondta, hogy a program alatt 10-12 család kiköltözött a teleprıl, és nem volt beköltözı, a lakók száma azonban nem változott, az aktuális létszám megegyezik a 2004-es létszámadattal, a telepen idıközben született gyerekek magas száma miatt. Ez alapján felvetıdnek a kérdések: a Jelenlét típusú programok „jelenléte” meddig szükséges, indokolt egy telepen, milyen reális célok tőzhetık ki az ilyen programokkal szemben hosszú távon, és a programok milyen idıkeretben és hogyan tudják a telepen élık mobilizálását (kimozdítását) biztosítani. Tisztázatlan maradt, hogy az ilyen programoknak valójában célja-e a teleprıl való kimozdítás és a telepek fokozatos felszámolása. A Máltai Jelenlét program ismertetésébıl úgy tőnt, hogy a programmegvalósítók deklarált víziója, hogy a „hagyományos cigány közösséget” helyben tartsa (jobb lakáskörülmények, foglalkoztatottság és iskolázottság stb. mellett), ami ellentmondásban van azzal a programtörekvéssel, hogy a teleprıl fokozatosan kisegítik azokat a családokat, akik a telepi átlag feletti életszínvonalat képesek elérni, és vélhetıen boldogulni, integrálódni tudnak. Szükség lenne e szakmai kérdések megválaszolására és a jelenlét típusú telep-programok alapkoncepciójának és célrendszerének tisztázására, a koncepcionális bizonytalanság, látszólagos ellentmondás feloldására. Tekintettel arra, hogy a komplex telep-program épít a Jelenlét programok módszertanára, adaptálja azok eszközrendszerét, ezek a szakmai kérdések érdemben befolyásolják, hogy milyen célok tőzhetık ki a 4,6 Mrd-os programban és milyen eredmények várhatók tıle. - A Jelenlét programmal kapcsolatban felvetıdött továbbá, hogy a program kevés eredményt tud felmutatni a telepen élık izolációjának oldásában, a telepen kívül és belül élık kapcsolatainak fejlesztésében, annak ellenére, hogy a programtevékenységek a programmegvalósító elmondása szerint erre (is) irányulnak. Ezzel kapcsolatban megfogalmazódott, hogy bármennyire is pozitív a telepen dolgozó civilek jó szándéka, és a tevékenységük szakmaisága, nem lehet megkerülni a helyi önkormányzat, településvezetés felelısségét abban, hogy ennek a helyzetnek a kezelésében tevılegesen kell fellépniük, és minden rendelkezésre álló eszközzel ösztönözniük, támogatniuk kell a telepen élık integrációját a település életébe. Ezt a felelısséget nem vállalhatják át a civilek a helyi vezetéstıl, és ha ez konfliktussal jár, ezt a helyi döntéshozóknak fel kell vállalniuk (ahogy a konfrontáció a másik három telepfelszámolási programban megtörtént). - Többféle vélemény fogalmazódott meg a közös fürdık, fürdıkonténerek létesítésével kapcsolatban. Az alapvetı dilemma az, hogy ezek a szolgáltatások hozzájárulnak-e a „gettólét konzerválásához”, illetve, hogy van-e más megoldás arra a helyzetre, ha a telepen élı családok egy része nem tud rendszeresen tisztálkodni a vezetékes víz hiánya miatt. A korábbi telepes programok tapasztalatai alapján a szakmai mőhely résztvevıi az alábbi szakmai feltételeket emelték ki, melyek a telep-felszámolási programok eredményességéhez minimálisan szükségesek: - A telepek felszámolását célzó programok nem lehetnek eredményesek, ha nincs olyan „össztársadalmi szintő közmegegyezés” mögöttük, ami az integrációs folyamat sikerének
15
elengedhetetlen alapja. Ehhez legalább néhány alapkérdésben meg kellene egyezni a szakmának és a közpolitika irányítóinak és a fejlesztési források felett rendelkezıknek. Tisztázni kellene a programokat tervezı és lebonyolító szervezetek és a helyi, térségi/járási vezetık (leendı projektgazdák) felelısségét és feladatait a telepek felszámolásában, ahogy egyébként a romák társadalmi integrációjának elısegítésében általában is. A résztvevık véleménye szerint a szakma és a politika együttmőködését feltételezve megfogalmazhatóak lennének azok a szakmai minimumok, egy olyan garanciális feltétel-rendszer, ami minden érintettnek kötelezı iránytője, minden terv és program irányát hosszútávra meghatározó közös elve lehetne (és kellene is, hogy legyen). Enélkül viszont minden - egyébként pozitív, és kezdetben sikeresnek látszó – terv, program, helyi fejlesztés óhatatlanul elszigetelt próbálkozássá, „kirakat programmá” válhat, amelybe kódolva van a kudarc, a késıbbi visszaesés. - A telep-felszámolási projektek összetett problémákat hivatottak kezelni nagyon eltérı helyi viszonyok, adottságok mellett (a hagyományos, tipikus telepek mellett a szegregáció nagyon különbözı formái alakultak ki a 90-es évek óta). Ezért a telepes programok eredményességének feltétele, hogy a projektmegvalósítók számára nagy mozgásteret biztosítsanak a pályázatok, lehetıség legyen a projekt tevékenységeket a folyamat közben adódó helyzetekhez rugalmasan alakítani, és a megvalósítás során egyéni megoldásokat, innovatív módszereket alkalmazni, amelyek valós esélyt biztosíthatnak az érintettek számára a „kitörésre”. A pályázati kiírásoknak ennek megfelelıen nem szabad túlszabályozottnak lenniük, mi több, ösztönözniük kell a térségi és helyi adottságokra realisztikus válaszok, sokszínő megoldások kidolgozását. - Csak hosszabb telepes projektekben érdemes gondolkodni (min. három év plusz utánkövetés). A teleprıl való kiköltözést meg kell, hogy alapozza egy elıkészítı szakasz. Az elıkészítı szakasz lehetıséget biztosít a projekt tevékenységek szakmai részleteinek kidolgozására (a helyi fejlesztési tervek, szolgáltatási koncepciók harmonizálásával) és a helyi döntéshozók, szakemberek, és civil képviselık bevonásával, és intenzív szociális munkával az érintettek felkészítésére. Már a projekt elıkészítése során szükség van az aktív kommunikációra, a település (ill. érintett települések) lakosainak megszólítására, a programról való tájékoztatásukra (a lakossági fórumok a projekt elején, folyamatában és végén is szükségesek a megvalósítók tapasztalatai szerint). - A kiválasztás folyamatának transzparensnek, a kiválasztási szempontoknak átgondoltnak, érthetınek és következetesen alkalmazottnak kell lenniük (a korábbi telepes programokban a telepi családoknak jellemzıen csak egy része tudott részt venni, ezért rendkívül fontos volt hogy miként történt a családok kiválasztása, bevonása, ill. hogy tudott-e alternatívát, bármilyen értelmes segítséget nyújtani a program a telepen maradóknak). A kiválasztás szempontjai különbözıek voltak a bemutatott projektekben. Míg Váralján az érintett gyerekek száma döntötte el, hogy a programban mely családok vesznek részt, addig a Máltai Jelenlét program monori modelljében bemutatott „kiléptetı rendszer” alapja nem a rászorultság, hanem az egyéni boldogulás képessége és a résztvevıknek erre alapozott motivációja. Az utóbbi kiválasztási módszer a szakmai napon többször említett „lefölözést” valósítja meg a telepen, mégpedig tudatosan, azzal a szándékkal, hogy a kiléptetés valóban fenntartható legyen, és ne legyen „újratelepesedés”, amire a hetvenes évek hazai folyamataiból és a szomszédos országokból számos példát hallottunk. Párhuzam volt viszont a két említett programban abban a vonatkozásban, hogy mindkettı „átmozgatta” a telepen maradókat, változást, a lakáskörülményeikben némi javulást tudott biztosítani a telepen maradó családoknak is azáltal, hogy a megüresedett otthonok felújítását követıen azokba rosszabb állapotú ingatlanokból költöztetett be családokat.
16
- Az utógondozás biztosítása nélkül nincs esély az eredmények hosszabb távú fenntartására (min. két év). Az eredményesség szempontjából legtöbb résztvevı által említett elsı számú kockázat, hogy az új otthon fenntartási költségeit nem tudják elıteremteni a családok. Számolni kell a teleprıl „kivezetett” családok esetében a megnövekedett fenntartási költségek mellett azzal is, hogy a telepi közösségben mőködı viszonossági, szívességi kapcsolatokat elveszítve a családok kénytelenek pénzt költeni olyan dolgokra is, amelyekhez a telepen ingyen hozzájutottak (egymásnak ingyen, szívességért cserébe megcsináltak). Jellemzı probléma az eladósodás, közüzemi hátralékok, árverezés veszélye. Éppen ezért a telepes programok lakhatási elemét úgy kell megtervezni, hogy a fenntarthatóság és energiatakarékosság elsı számú szempont legyen az új otthonok kialakításánál. (Ez vonatkozik a bérlakásokra is.) Emellett a résztvevık pénzügyi jártasságának fejlesztésére is külön figyelmet kell szentelni. Ha a telepen élık számára képzési programok és egyéb munkába állást segítı szolgáltatások megvalósítására is sor kerül egy projektben, ezekkel szemben minimális elvárásként támasztandó, hogy valóban legyen munkaerı-piaci relevanciája a képzésnek és közvetítéssel, próbafoglalkoztatással, járulékfizetési kedvezménnyel, az ingázás költségeinek, feltételeinek biztosításával és egyéb ösztönzık alkalmazásával segítse elı a projekt az érintett felnıttek munkába állását. - A korábbi telepes program meghatározó tapasztalata volt, hogy még több olyan résztvevı településen is, ahol a telepfelszámolási projekt eredményesen megvalósult helyi civil szervezet és partnerei jóvoltából, az önkormányzat továbbra sem kötelezte el magát a deszegregáció mellett és a késıbbiekben sem vállalná fel hasonló projektek megvalósítását. Ezért nem várható, hogy elıbb-utóbb minden olyan településen önként végrehajtják a szükséges intézkedéseket és fejlesztéseket, ahol a lakhatási szegregáció problémát jelent. A pályázati rendszernek ösztönözni kellene, hogy azok a települések, ahol a probléma súlya indokolja, részt vegyenek a programokban. A megfelelı ösztönzés érdekében a lakhatási szegregáció kezelését kötelezı elvárásként, feltételként szükséges szabni az infrastrukturális pályázatoknál. A „komplex javaslatok:
telep-programmal”
kapcsolatban
megfogalmazott
vélemények
és
- Szükséges pontosan meghatározni, leírni azoknak a telepeknek a körét, amelyek felszámolása közép vagy akár hosszabb távon nem lehetséges (méretük és a település egyéb adottságai miatt), és amelyeket fontos lenne élhetıbbé tenni és a gettóban élık számára biztosított, komplex szemlélető szolgáltatásokkal, settlement típusú szociális munkával megcélozni, ami a komplex telep-program gerince. A pályázatok elbírálása során ennek a kiválasztási szempontnak az érvényesítése elsıdleges kell, hogy legyen, egyébként a települések olyan gettók „csinosítására” is elköltik majd az EUs fejlesztési forrásokat, amelyek esetében egyedüli elfogadható megközelítés azok mielıbbi felszámolásának a megcélzása, az ott élık kimozdítása. - Alapvetı probléma, hogy a Málta Jelenlét programjából átvett programelemek mellett, amelyek bekerültek a pályázati kiírásba (közösségi tér – csillagház, oktatási programelem, közösségi fürdı, információs tanácsadás) a teleprıl való kiléptetésnek még a Jelenlét programokban alkalmazott óvatos modelljét sem adaptálta a komplex telep-program. Ha ez nem jelenik meg a pályázókkal szembeni elvárásként, a projektek támogatásának feltételeként, minimális esély sem marad arra, hogy a „komplex telep-projektek” a telepi környezetben élık mobilizálásához legalább hosszabb távon hozzájáruljanak. „Kármentésként” minimális elvárás kellene, hogy legyen minden nyertes projekttel szemben, hogy végiggondolt terve legyen arra vonatkozóan, hogy a telep felszámolását hosszabb távon hogyan biztosítja. A terv legyen összhangban a település fejlesztési stratégiájával, rendezési tervével és a projektbe bevont helyi civil partner és
17
szakemberek segítségével megfelelı módszertant és ütemtervet dolgozzon ki (adaptáljon) a családok teleprıl való kimozdítására, és a befogadás feltételeinek, befogadó attitőd kialakítására, mérje fel az ehhez szükséges erıforrások igényét, és kezdje el az elıkészítést a projekt ideje alatt. - „Ha nincs reális, megalapozott kivezetı út, ha nincs „szívóhatás”, akkor a telepfelszámoló programnak sincs realitása.” (Havas Gábor) Vagyis a valós kitörési lehetıséget (gettón kívüli lakhatást és munkahelyet) nem biztosító, a „gettólétre” alternatívát nem kínáló program az abban mozgósított komoly erıforrások, biztosított humán szolgáltatások ellenére nem vezetnek eredményre. A „komplex telepprogram” pályázat esetében nem biztosított a lakhatási feltételek javulása és a munkaerı-piaci „kitörés” lehetısége. A lakhatási programelemmel kapcsolatban emlegetett 750 millió forintból is legjobb esetben néhány száz kedvezményezett kerülhet ki a szegregátumból, miközben a komplex telep-programba bevontak száma több ezer lesz (4,6 mrd/kb. 1m/kedvezményezett). Az érintett döntéshozók felé közvetítendı kérdésként fogalmazódott meg: tervezi-e Magyarország, hogy a lakhatási célra megnyitott EUs forrást a probléma súlyával arányos mértékben használja fel a telepeken élık nyomorúságos lakáskörülményeinek javítására? - A komplex telep-program eredményességének, hatásosságának súlyos korlátját látták abban a résztvevık, hogy a projektgazdáknak egyáltalán nincs szabad mozgásterük. A projekt tevékenységek megvalósításába minden ponton beleszólhat az egyedüli szakmai partner (TKKI). A konzorciumban kötelezıen elıírt partnerség, a megvalósításba bevont szereplık nagy száma további kockázatot jelent, ami a program eredményes megvalósulását akadályozhatja a különbözı érdekeltségek és kapacitások összehangolásának nehézségei miatt. - A TKKI szakmai megvalósítói közremőködésével kapcsolatban semmilyen szakmai garancia nincs (a szervezet korábbi tevékenysége, szakemberek foglalkoztatása, transzparencia az ellátott szakmai feladatok vonatkozásában, együttmőködési hajlandóság korábbi telepes programok tapasztalatainak beépítésére). Nem tudható, hogy a TKKI hogyan, milyen tevékenységek során, milyen módszertan alkalmazásával támogatja a pályázó önkormányzatok helyi fejlesztési terveinek kidolgozását, és hogy van-e elégséges kapacitása minden pályázó számára megfelelı és egyenletes színvonalon szolgáltatni. Ezek hiányában értelmetlen, és a pályázók szempontjából különösen méltatlan helyzet, hogy a szakmai megvalósításban teljesen a TKKI-hoz vannak kötve, már a pályázati anyagukat jóvá kell hagyatniuk a TKKI-val anélkül, hogy ezekhez a tervekhez bárki muníciót adott volna nekik, felkészítette volna ıket a tervezésre. A fejlesztési terveket ésszerőbb lett volna nem „bemeneti feltételként” szabni, hanem a projekt kimeneteként várni el ıket a sok-szereplıs egyeztetések, tervezés folyamatának eredményeként, a tervezéshez nyújtott valós szakmai segítség mellett. A komplex telep-projektek eredménye, jelentısége éppen abban lenne, ha megalapozott helyi tervezés folyna a rövid távon nem felszámolható, nagylétszámú szegregátumok felszámolására, a probléma hosszabb távú kezelésére. A komplex beavatkozások eredményes megvalósulásához szükséges settlement típusú szociális munkára viszonylag kevés tapasztalat van Magyarországon. Ennek a szemléletnek, ezeknek a szakmai tapasztalatoknak kellene a megvalósuló pályázatokban érvényesülniük. Nem látni, hogy a know how megteremtésébe és a projektek megvalósulásának követésébe, támogatásába hogyan lesznek bevonva a tapasztalattal rendelkezı szereplık, akik a projektek szakmaiságát biztosítani tudnák. A telep-programok másik garanciális szakmai alapja az egyéni fejlesztési igényekhez igazított humán-szolgáltatások (elsısorban képzések) biztosítása. Nem kétséges, hogy a TKKI bevonásával a képzési programelem megvalósítása biztosított. Ami viszont az eredményesség, hatásosság szempontjából nagyon nem mindegy: milyen képzésekbe
18
lesznek bevonva az érintettek, és hogyan lesznek azok megvalósítva. Amennyiben nem a valós piaci igényekre alapozott és a résztvevık egyéni igényeinek megfelelı képzési programok lesznek, hanem azokat a TKKI és szerzıdött partnerei kapacitásai fogják meghatározni, akkor a 4,6 Mrd-os fejlesztési forrás nagy része kidobott pénz lesz. - A roma érdekeket képviselı ORÖ szerepvállalása sem teljesen világos a programban, amennyiben a helyi szereplık (roma nemzetiségi önkormányzatok és civil szervezetek) aktív közremőködését nem, csak az ORÖ-vel való együttmőködést ösztönzi a program, pedig sokat segíthetnének a program helyi elfogadtatásában, az érintettek motiválásában, mozgósításában, és az érdekeik képviseletében a projekt elıkészítése és megvalósulása során. - A résztvevık felvetették, hogy a pályázati kiírás irreális feltételeket támaszt a szakemberek alkalmazására vonatkozóan. Tapasztalataik szerint több potenciális pályázó esetében jelent majd komoly problémát, hogy nincs annyi tapasztalattal rendelkezı szociális munkás a térségben, mint amennyit a projektbe be kellene vonniuk. - Fontos lenne a telepes program szakmai monitoringjának biztosítása. A jelentıs ráfordítással megvalósuló komplex telep-program esetében a megvalósulás objektív és hatékony szakmai folyamatkövetésének és a projektek utánkövetésének különösen nagy szakmai haszna és társadalmi hozadéka lenne. Enélkül ugyanis nem várható, hogy a megvalósítás tapasztalataira a jövıbeni programtervezés építeni tud. A projektek eredményességének értékelése mellett fontos lenne arról is visszajelzést kapni a fejlesztéspolitikának, hogy a TKKI által nyújtott szolgáltatások - melyek tervezése a pályázók számára kötelezı - milyen hatékonysággal és milyen költséghatékonysággal valósulnak meg.
Az összefoglalót készítette: Szendrey Orsolya, az Autonómia Alapítvány külsı szakértıje 2012.05.02.
19
