Skótföldi jegyzetek, 2005. március 814. London, airport Az első szembeszökő stílusjegy: mosoly és jó kedély. Az angolok elegánsak, a nők csinosan öltöznek. Minden alkalmazott segítőkész a repülőtéren, akit csak megszólítok. Az árak elképesztőek, egy doughnut – „akciósan” – simán 5 font. Transport in Glasgow: Komoly fejtörést okoz a bal oldalon való közlekedés rendszere. A buszozást nehezíti, hogy a legtöbb buszmegállóban nincs feltüntetve, leírva a buszok útvonala, se a járatok időpontja. Sokszor az utca emberét is hiába kérdezem, mert mindenki csak azt az egy buszjáratot ismeri, amivel ő járni szokott. Az egyetlen biztos információ a buszsofőr. Tehát ha sokáig ácsorgok egy buszmegállóban, egy dolog derül ki számomra: hányas számú buszok járnak arra. De arról már nehéz információt kapni, hogy a buszok hová mennek, milyen útvonalon, milyen gyakorisággal, és főleg: mikor jön vissza az utolsó. Így – egyelőre – elég nehéz városnézést tervezni. Ha nagy nehezen találok magamnak egy szimpi buszt, akkor nem olyan egyszerű vissza is jönni. Az utcák nagy része ugyanis egyirányú, és sokszor tök más útvonalon jönnek vissza. A gyalogátkelőhelyek mind gombnyomással működnek (várni kell a zöld jelzésre), és a világon senki nem tartja be: mindenki gyalogol át a piroson. Valamivel vadabbul vezetnek, mint Magyarországon. Az utca emberének kedvességét és segítőkészségét nem győzöm hangsúlyozni. Nagyon érdekes a városszerkezet: általában ittott van néhány házcsoport, és közöttük óriási zöld parkok (hangsúlyozom: óriási). Tehát nem egy viszonylag nagy százalékban beépített várost kell elképzelni, hanem elszórt házcsoportokat, üzletcsoportokat. A házak többnyire max. 23 emeletesek. Emiatt óriásiak a távolságok, képtelenség gyalog bejárni bármit is. (A buszútvonalak ugyanakkor továbbra sem ismertek J.) A buszoknak integetni kell (mint Olaszországban), hogy álljanak meg. Sötétedés után nem találom biztonságosnak az egyedül való bóklászást, sok a mindenféle banda, gyülekezet, úgyhogy 7, de legkésőbb 8 felé be kell fejeznem a nézelődést. Glasgow a UK egyik legproblémásabb városa, s valóban van szegénynegyede is, itt a legnagyobb a munkanélküliség. Este amúgy ugyancsak van élet a belvárosban. A skót kiejtéssel egyáltalán nem gyűlik meg a bajom: a lényeget értem. Érdekesek a külföldön dolgozó magyarok. Beszélgetek a buszmegállóban a szállásadó fiúmmal magyarul, s máris mellénk csapódik egy csaj: „Sziasztok, magyarok! De hiányzik már nekem a magyar nyelv stb.” Igen, állítólag ebből a szempontból is az én hozzáállásom a „nem normális”. Természetesen más, ha valakinek azért hiányzik Magyarország és a magyar nyelv, mert száműzték, vagy politikai menekült, vagy bármi miatt kényszerült elhagyni a hazáját. De ha valaki önként megy ki dolgozni pár hónapra, az ugyan mit „szenved” ennyire a magyar nyelv hiányától? Ahelyett, hogy örülne, hogy élőben gyakorolhatja az angol nyelvet, ismerkedhet skót kultúrával, skót mentalitással. Ehelyett magyarul akar beszélgetni, magyarországi dolgokról, az otthoni családjáról stb. Az a legjobb, amikor
valaki pl. Amerikában képes minden hétvégén „magyar klubba” menni, ahol rendszeresen kizökken a nyelvgyakorlásból. A másik, hogy úgy látom, minden külföldön dolgozó magyar szereti előadni a nagy tutit. Pl. ez a csaj, aki leszólított bennünket a buszmegállóban. Előadja, hogy ő mennyire tapasztalt (kb. 21 éves, és pincérként dolgozik), mennyire világlátott, mennyire képben van; utána felméri a beszélgetőpartnerét, összehasonlítja velem magát, és megállapítja, hogy ő mennyivel faszább gyerek, és hogy nekem „van még mit tanulnom”. Az ilyen emberek azt is szeretik hangsúlyozni, hogy „nehogy azt higgyem, hogy olyan egyszerű az élet”. Skóciában majdnem minden ház barna vagy vörösesbarna színű. Vízcsapok: külön 1 hideg és külön 1 meleg, a kádnál is. Nem lehet keverni a vizet. A buszokon mások a szokások. Pl. ha van egy szabad hely, leülnek. (Nem úgy, mint Magyarországon, ahol inkább állunk, minthogy le kelljen ülni valaki mellé.) Nem szokás megkérdezni ugyanakkor, hogy szabade a hely. Mindenki leül az üres helyekre, és kész. Senki nem áll a buszon, legfeljebb akkor, ha tényleg egyetlen szabad hely sincs. Az a jellegű bunkózás sem jellemző, mint Magyarországon, miszerint direkt odapakoljuk a táskánkat a szomszéd ülésre, nehogy odaüljön valaki. Felszálláskor mindenki a kezében tartja az előre kiszámolt összeget, így a sofőrök pillanatok alatt végeznek a beszállítással. (Nem úgy, mint Magyarországon, ahol mindenki még csak akkor kotorászik egyáltalán a pénztárcája után, miután a jegyét is megkapta…) Valóban van szegényjellege a városnak: sok a lepukkant épület, és jóval több a szemét az utcán, mint Magyarországon. Kutyátmacskát (akár kóbort, akár gazdával lévőt) alig látok. A szerencsejátékok nagyon népszerűek: rengeteg a lottózós / kaparós sorsjegyes üzlet. Mobiltelefon: nem szeretik a giccset, senkinek sincs dallamos csengőhangja vagy dallamos smshangja, csak sima csengés és sima pittyegés. A Sightseeing bus itt a legjobb, amin valaha ültem. Kétnapos a jegy, bárhol le és felszállhatok; élvezetes, intelligens idegenvezetés. Muszáj újra és újra hangsúlyoznom, hogy az emberek valószerűtlenül kedvesek. Nem egy fázós népség: amikor én úgy nézek ki, mint egy sarkutazó: télikabátban, baseball sapka + sál a fejem köré tekerve + prémes csuklya, vastag kesztyűben, Gore Tex bakancsban, 80%os gyapjúpulóverben megfagyni készülök (0 fok és erős szél állandóan); akkor 10 nőből egy szandálban és mezítláb van, 10 férfiból egy pólóban rövidnadrágban, és szemmel láthatóan nem dideregnek. Feltűnően sok ember cipel magával hegedűt vagy gitárt, és sok boltban csodálatos klasszikus zene szól, még az Internet Caféban is. Azért is megkóstoltam a fish and chipset, az ára ellenére. Utána mély depi. A kaja nemcsak drága, de sótlan, ízetlen, és úszik az olajban. A hatalmas távolságok miatt az itteni emberek többségének élete abból áll, hogy reggel jó sokat utaznak a munkahelyre, dolgoznak, utána megint jó sokat utaznak vissza, és lefekszenek aludni. A szokásos trükköm, a buszozás körbekörbe a városban, egy szem helyijárat menetjeggyel, a buszok megbízhatatlansága és az ismeretlen menetrend miatt elég rizikós. Meg is szívtam. Az éjszakai buszozás külön veszélyes és kellemetlen, mert ilyenkor minden busz tele van hangosan kiabáló, vandál, kötözködő fiatalokkal.
Nagyon jól érzem magam itt alapvetően. Kimondottan tetszik nekem az itteni kultúra és mentalitás, attól függetlenül, hogy ez a kultúra áll tőlem a legtávolabb azok közül, amiket valaha láttam. Érdekes módon a skót dialektust jobban értem, mint az amerikait. Kis kellemetlenség: ha a buszvezetőnek pénzbedobós készüléke van, akkor nem ad vissza, ha többet dobtam be! Ezt csak azután tudtam meg, miután bedobtam a nagyobb összeget. Igen, bármely városnézésnél vagy egy csomó helyzet, amikor meg kell fizetnem a tanulópénzt, azaz olyan dolgokért fizetek tök fölöslegesen, ami nem történt volna meg, ha ismertem volna a járást. A fent említett szituációban volt annyi aprópénzem, amennyi kellett volna, csak nem akartam feltartani a mögöttem lévő sort, hogy keresgessem. Glasgow elleni vád: „belvárosát rondán újjáépítették”. Szerintem semmivel sem rondább, mint Budapest. A gyerekek ugyanolyan rosszak, mint bárhol máshol, sőt, szerintem nagy átlagban rosszabbak, mint a magyar gyerekek. Igaz, hogy rosszak, de nem rosszindulatúak. Inkább csak nagyon élénkek. Pl. két 12 év körüli lányka cigarettát kért tőlem, s amikor nem tudtam adni, nagy lelkesen köszönték hevesen integetve, kimondottan kedvesen, jó kedéllyel. Kértek mástól. Belőlük lesznek a kedélyes felnőttek, ami itt annyira jellemző. A buszútvonalak hihetetlenül hosszúak, legalább másfél óra, míg az egyik végállomástól elér a másikig. Egy sofőr egyszerkétszer oda és visszamegy, és lejár a munkaideje. Az emberek esznek az utcán, a buszon, a buszmegállókban – gondolom, annyit kell utazniuk, hogy nincs máskor idejük. Ez itt nem számít bunkóságnak. Nagyon jó időszakban jöttem: hideg van ugyan, de még épp nem kellemetlen. Turista ugyanakkor szinte nincs rajtam kívül. A Sightseeing buszon általában 210 ember van rajtam kívül, de olyan is volt, hogy tök egyedül voltam rajta, és az idegenvezető csak velem beszélgetett. Glasgowban nincs sok emeletes ház, de ami kevés van, azok 30 emeletesek (alig tudtam megszámolni a zötyögő buszból). By the way: zötyögő busz. Itt a sofőrök jobbrabalra rángatják a kormányt, még ülve is kapaszkodni kell. Városnéző helyijáratként csak doubledecker tetejét választok, miután nagyjából sikerült átlátnom a buszhálózatot. Jómódú külvárosi negyedek is vannak jócskán. Ezeken a helyeken gyönyörűen lenyírtak a nagy zöld gyepterületek és a sövények, a közterületeken is. A változékony időjárás 100%osan igaz, tényleg 2 perc alatt kiderül / beborul. Tiszta szerencse, hogy már 4 napja vagyok itt, és még egyszer sem kellett használnom az esernyőt (mindig pont fedél alatt voltam). (Vagy mire a buszról leszállok, addigra eláll az eső.) Nagyon viccesnek találom, hogy ha egy sofőrnek pl. 18.30kor lejár a munkaideje, és épp a busz útvonalának kellős közepén van, akkor egyszerűen leszállítja az utasokat, hogy várják meg a következő buszt. Ez már kétszer is előfordult velem. (Első alkalommal nem is jöttem rá, hogy azért száll le mindenki, mert a sofőrnek lejárt a munkaideje – ki feltételezi ezt? Én szépen fent maradtam a buszon, ami csak ment, ment, ki tudja, hová, és még jó, hogy volt annyi eszem, hogy odaóvatoskodtam a sofőrhöz, hogy „elnézést, hol áll meg legközelebb?”, mire a sofőr dühösen és szabályosan lehajított a buszról, mert nem vette észre, hogy fent maradtam.)
Edinburgh Glasgow és Edinburgh között 15 percenként mennek buszok, hétvégén is. Buszra szállás, szépen sorban, és nem tülekedés semicircleben, mint nálunk. Edinburgh tényleg a turistákból él. Habár még egyáltalán nincs szezon, így is annyi turista van, hogy néhol lépni sem lehet – mi lehet itt nyáron? Itt nem is érzem magam olyan otthonosan, mint Glasgowban. Edinburgh sokban különbözik Glasgowtól. Itt eleve adott egy sűrűn beépített, nagy, régi terület, csupa középkort idéző épülettel (Old Town), ez a rész olyan nagy, hogy szinte fárasztó gyalog bejárni az egészet. Viszont csodálatos. Az Edinbugh Kastély meg óriási élmény: War Museum, Military Museum, jó nagy vár, gyönyörű kilátás a város összes részére. Itt is kedvesek az emberek, de nem annyira , mint Glasgowban, szerintem a tökük tele lehet a turistákkal. Az eladók is jóval gépiesebben szolgálnak ki, és nemigen kezdeményeznek beszélgetést. Edinburgh, bár drágábbnak van kikiáltva Glasgownál, szerintem inkább jóval differenciáltabb hely: sokkal több a drágább és sokkal több az olcsóbb hely. Pl. hangszerből Glasgowban gyakorlatilag semekkora választék nem volt. Bagpipera gondolni sem mertem, mert Glasgowban 500 font alatt sehol nem kínálták. Chanter ből pedig a két legkedvezőbb Glasgowban: a) az egyik egy szar gagyi, tiszta műanyag, gyerekjáték kinézetű chanter, 13 fontért, b) a másik egy szintén műanyag, használt, összerágott (!) chanter, 20 fontért. Ehhez képest Edinburghban kapásból láttam fából készült, szépen faragott chantert, 6 fontért, két bolttal odébb meg az ötágú skót duda kicsinyített változatát, 11 fontért (majdnem ugyanúgy használható, mint a nagy). Ezt gyorsan meg is vettem. Általában a szuvenir meg a Scottish Heritage shopokban minden kütyü 2 fontnál kezdődik. A szombat délelőtti 10 órási szentmisén misén Edinburgh legnagyobb katolikus katedrálisában, a St. Mary’s Cathedralban húszan lézengünk. A „legyen békesség köztünk mindenkor”nál a pap bemegy a nép közé kezet fogni. Nem perselyeznek mise alatt, se utána. Akartam volna marketra menni, de se itt, se Glasgowban nincs ilyesmi, itt nem jellemző. A külvárosokban jellemző az ikerházas építkezés. A külvárosokban zéró számú szolgáltatás vagy bolt van. Pedig igencsak nagy területekről van szó, sok emberrel. Ezek mindig 1520 mérföldet utaznak egy szelet kenyérért? A dohányzás elég népszerű: szinte bárhol lehet, éttermekben is, és doubledecker felső szintjén is simán szoktak. A második, egyben utolsó nemzeti étel, amit ettem (azért is, kerül, amibe kerül): haggis – olyasmi, mint a májastüdős hurka, French frieszal. Közben néztem valami skót meccset a kisvendéglőben, más szurkoló férfiakkal, jól éreztem magam az igazi skót hangulatban.
Loch Lomond Nemzeti Park A vonat nagyon kényelmes és nagyon szép. Ízléses kárpitok, tág terek, teljes tisztaság a másodosztályon. Hangosbemondó mondja szép érthetően a megállókat, sőt, még ki is írják. Minden vonaton külön hely és külön WC van a mozgáskorlátozottaknak. A nemzeti park makulátlanul tiszta, nagy, zöld, gondozott, és gyönyörű. Gyakran vannak szemetesek, így semmi nincs eldobálva. A Ballochi Castle sajnos pont zárva van, így átmegyek a Dumbortoni kastélyba. Ezeken a helyeken már több kutyát látok: kihozzák az emberek kirándulni. A leggyakoribb fajták: golden and labrador retriever, angol szetter, airedale terrier, biegle, pitbull. Nem vagyok egy nagy természetimádó, de itt lehet, hogy azzá válnék. Itt nagyon élvezetes kirándulni. A második edinburghi napom helyett érdemesebb lett volna kirándulni a countrysideba! Egy csomó városnak / településnek saját vára van. Úgy látom, hogy a gyerekes családok hétvégi programja a vár / hegymászás. Nem rossz. Itt tényleg annyi hegy, vár és national park van, hogy mire mindet végigjárják, felnőnek a gyerekek. Hétvégén megáll az élet: minden zárva, óriási csend, senki sincs az utcán, főleg vasárnap.
Deák Hajnalka
