siker és … cn+elô
2006-06-28
6:54
Page 5
5
Zsidó bevándorlás Magyarországon
Tartalom
Szerkesztôi elôszó
7
Varga László: Zsidó bevándorlás Magyarországon
11
Katz, Jakob: A magyar zsidóság kivételessége
31
Vörös Károly: A budapesti zsidóság két forradalom között, 1849–1918
40
Gerô András: Zsidó utak – magyar keretek a XIX. században Liberálisok, antiszemiták és zsidók a modern Magyarország születésekor
58
Silber, K. Michael: Zsidó kisebbség egy elmaradott gazdaságban
73
Ö. Kovács József: Zsidók a kecskeméti társadalomban a XIX. század második felében
93
Csíki Tamás: Városi zsidók Északkelet- és Kelet-Magyarországon A miskolci, a nagyváradi, a kassai és a sátoraljaújhelyi kis- és középpolgárság összehasonlító vizsgálata
133
Schweitzer Gábor: A hazai cionizmus hôskorszaka Avagy miért (nem) kellett Herzl a magyar zsidóknak?
156
Hanák Péter: A másokról alkotott kép Polgárosodás és etnikai elôítéletek a magyar társadalomban (a 19. század második felében)
167
Karády Viktor: Zsidóság és modernizáció a történelmi Magyarországon
190
Kövér György: „Zsidó társadalom” Tiszaeszláron a nagy per elôestéjén
218
Szabó Miklós: A „magyar girondistáktól” az ébredô magyarokig Az 1919-es ellenforradalmi kurzus elôtörténetébôl
256
Zeke Gyula: A nagyvárosi kultúra új formái és a zsidóság
273
Lackó Miklós: Zsidók a budapesti irodalomban, 1890–1930
281
siker és … cn+elô
6
2006-06-28
6:54
Page 6
siker és … cn+elô
2006-06-28
6:54
Page 7
7
Szerkesztôi elôszó
Szerkesztôi elôszó
Kötetünk deklarált, vállalt célja, hogy a Páva utcai Holocaust Emlékhely állandó kiállításának megnyitójára prezentálja a dualizmus kori „elôzményeket”. Vagyis a Holocaust körüli vitákból okulva tekintsen vissza az Osztrák–Magyar Monarchia évtizedeire. Ez egy izgalmas kihívás, kötetbe szerkeszteni azt, aminek végsô soron nincs köze a magyarországi zsidóság kiirtásához, de mégis egyfajta elôzményét adja. Hiszen nem a dualizmus korából, nem a sikeres asszimilációból, de még csak nem is annak a kudarcából ered a „végsô megoldás”. Kötetünk címét igazából némileg átalakítva egy kanadai történésztôl kölcsönöztük, nevezetesen William O. McCagg Zsidóság a Habsburg Birodalomban, 1670– 1918 címûbôl, ami sok szempontból tükrözi a szerkesztôi szándékokat. Ôt olvasva (is) átélhetjük, hogy a hazai Holocaust-kutatók, de maga a mûvelt közvélemény is általában mintegy elôzményként tekint az „aranykorra”, ami késôbb vesztes háború, bukott forradalmak, megalázó, országcsonkító békediktátum, az ebbe berendezkedô „ellenforradalmi kurzus” hatására fordult ki magából. Ez örökös vita tárgya. Holott való tény: a német megszállás nélkül nem lett volna Holocaust Magyarországon, miközben az is tény, hogy ennek hazai befogadását az elôzô negyedszázad uralkodó antiszemitizmusa készítette elô. Theodor Herzl, vagy ha jobban tetszik: Herzl Tivadar (az itt közölt tanulmányok egyikének, nevezetesen Schweitzer Gáborénak a fôszereplôje) leginkább a Dreyfus-per hatására vélte felismerni: az asszimiláció az európai zsidóság számára zsákutca, számukra „a” megoldás az önálló zsidó állam megteremtése lehet. Az elsô bázeli cionista világkongresszusra készülve egyfajta mérleget vont, tényként konstatálva, bizonyítva a kontinenst elárasztó antiszemitizmust. A zsidóság léte szempontjából eme európai sivatagban mindössze két kivételt vélt felfedezni, egyrészt Angliát (amely nem része a kontinensnek, s ahol alig éltek zsidók) és Magyarországot. Ez utóbbiról azonban úgy vélte, csak egyfajta átmeneti állapotról van szó, derûre ború következik, végsô soron az asszimiláció itt is, a magyar-zsidó együttélés is eleve kudarcra van ítélve. Hat évvel késôbb, 1903-ban Mezei Ernônek írt levelében (utólag) már-már profetikus jóslatot is megengedett magának, mondván: minél messzebb megy a magyarországi zsidóság az asszimilációban, annál keserûbb árat fog utóbb ezért fizetni. A Holocaustból, azt követôen, sokan valóban a próféta hangját vélték Herzl szavaiban felfedezni. Holott eredetileg, tehát még a bázeli kongresszusra készülve, Herzl pontosan megfogalmazta, milyen általa konkrétan meghatározott lépés lesz
siker és … cn+elô
8
2006-06-28
6:54
Page 8
Szerkesztôi elôszó
a cezúra, amely véget vet a magyarországi „aranykornak”. Nevezetesen a bevándorlás korlátozására gondolt, amire a dualizmus évtizedeiben végül semmilyen formában nem került sor. Alapvetôen egyfajta séma alakult ki a Holocaustból a dualizmusra visszatekintve, amely szerint volt valamikor egy boldog, Európában egyedülálló magyar-zsidó együttélés, ami az idôk folyamán egyszerûen elromlott, vagy fordítva: éppen ezek az idealisztikus állapotok vezettek a magyarországi zsidóság pusztulásához, tették azok tárgyait olyan kiszolgáltatottá. Bár soha egyetlen, esetünkben a dualizmus kori zsidóság történetét kutató történész sem „vesztette szem elôl” a végkifejletet: a magyar zsidóságnak az Osztrák– Magyar Monarchia felbomlása után mintegy negyedszázaddal késôbb bekövetkezô pusztulását (értsd lemészárlását), de a szakma szabályainak megfelelôen nem ezt tekintette kiindulásnak, hanem magát a történelmet. Nem a szerzôk, hanem a szerkesztô próbált ebben a kötetben a Holocaustból (annak ismeretében) visszatekinteni, viszont nem avatkozhatott be (nemhogy a történelembe, de) kollégái egyszer már megírt mûveibe sem. Egyedül Jakob Katz (nem Holocaust-kutató) volt az, aki már tanulmánya elsô mondatában nyíltan és brutálisan az európai zsidóság megsemmisítésébôl (az angol változatban: the Destruction of European Jewry) indult ki. Katz azt a tételt fogalmazta meg, hogy a sokat emlegetett zsidó szolidaritás az emancipációval véget ért, de ezt történészként tette, s éppen a magyar zsidóság egyedülálló sorsát vizsgálva. Ô tudja, ez a történész dolga, legfôbb erénye, a kortársakkal ellentétben már ismeri a folytatást, esetünkben a történet végét. Herzl viszont tévedett, ô persze nem „tudhatta” a Holocaustot, ezt a képtelenséget meg sem sejthette, de ezzel együtt ráérzett valamire, ami nem sokkal késôbb mégis valóság lett, a zsidó asszimiláció Magyarországon is zsákutcába jutott. Persze ehhez sok minden „kellett”, kezdve az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásától, vagyis egy vesztes háborútól a demokratikus kísérlet kudarcát követô proletárdiktatúráig. Csak hát ezek jó vagy rossz válaszok voltak a kor kihívásaira, s maguk a válaszok sem derült égbôl jöttek, mindannyi benne fortyogott a „történelem méhében”, s csak annyiban egyedi, hogy rövid vagy hosszabb idôre minden változat (alternatíva) megmérette magát, s bukásra ítéltetett. Minden ilyen vereségnek áldozatai voltak, de ez a folyamat végül a Holocaustban kulminált. A legtöbb tanulmány közvetve, de sokszor közvetlenül is érinti a zsidó asszimiláció kérdését, s ha nem lenne történelmileg megterhelve, összességüknek, kötetünknek akár azt a címet is adhattuk volna, hogy Az asszimiláció kora. Szerzôink alapvetôen pozitívnak vagy legalábbis semlegesnek tekintik ezt a folyamatot, a dilemmát viszont Ö. Kovács József fogalmazza meg a legtömörebben, amikor felteszi a kérdést: „Hogyan mérhetô az asszimiláció, és kudarcnak minôsíthetô-e, tekintettel a Holocaustra?” A kérdés második felére egyfajta válasz a cím, olyan siker, amely talán eleve magában hordozta a kudarcát, McCagg szóhasználatával a válságot. Ha valódi választ keresünk, akkor nem sokra megyünk a sztereotípiákkal, így például azokkal, amelyek eleve valamiféle befogadó nemzetrôl szólnak, hiszen a befogadásnak sajátos keretét adta a török hódoltság (mai kifejezéssel: megszállás) utáni helyzet,
siker és … cn+elô
2006-06-28
Szerkesztôi elôszó
6:54
Page 9
9
vagyis az a tény, hogy az önmagában mégoly jelentôs zsidó bevándorlás hosszú ideig csak kísérôjelensége egy ennél sokkal szélesebb migrációnak, tágabban bevándorlásnak. A szerkesztô, miközben a Holocaustot tartotta szem elôtt, persze nem ilyen szempontokból szelektált, hanem hagyta, hogy „megessen” vele, mit tud felmutatni a történettudomány. A sokszínûség, a tudomány sokszínûsége. Valami vásári portékaként kínálja áruit, eddig rejtett vagy már korábban felismert kincseket. Persze van más, másik is, ha tetszik, a szerkesztô önkénye, hogy mit válogat, mit mutat fel tézisként és antitézisként, együtt valahol szintézisnek hiszi, de ezt végül az Olvasónak kell megtalálnia. Hivatkozhatnánk (joggal és okkal, szokás szerint) a terjedelmi korlátokra, s valóban fontos írások (elôadások, tanulmányok, könyvrészletek) maradtak ki. Volt, ami azért, mert eleve vitairatnak készült, s valóban vitát is gerjesztett, ezeket is nyilvánvalóan érdemes lenne összegyûjtve kiadni, de nem ebben a kötetben. Voltak olyan írások, amelyeknél különbözô okokból nem sikerült tisztázni a szerzôi jogokat, így (különösen sajnálatos módon) a már említett William O. McCaggkönyv esetében, amelybôl eredetileg két részletet szerettünk volna itt közölni. Ugyanakkor az említett „terjedelmi korlát” önmagában is nagy úrnak bizonyult, a témába vágó, nem kevésbé nívós tanulmányok legalább még két ilyen kötetet kiadnának, felsorolásuk helyett s csak példaként hivatkozunk Michel K. Silber (közölt) tanulmányára, ami eredetileg egy általa szerkesztett (hasonló) tanulmánygyûjtemény bevezetôjeként íródott, majd önálló életre kelt. Éppen ilyen minôségében hivatkozik sok esetben az ô kötetében szereplô tanulmányokra, mégsem volt – még a választott korszakunkba esôknél sem – lehetôségünk ezek újraközlésére. Ennél a példánál maradva, ez a döntés akkor bizonyult egyfajta valóban fájdalmas öncsonkításnak, ha az adott szerzô kimaradt válogatásunkból, nem beszélve arról, ha az adott tanulmány (eredetileg elôadás) magyarul még sohasem jelent meg. A terjedelem mellett alapvetôen pénzügyi (értsd anyagi) korlátai is voltak annak, hogy eredeti szándékunkhoz képest kevesebb fordítás készült, szép számmal válogathattunk volna ugyanis további, eredetileg németül, franciául, angolul vagy akár héberül megjelent tanulmányok közül. A másik oldalon viszont a szükség egyben erény is, annak felmutatása, hogy magyarul, Magyarországon is jelentek, jelenhettek meg a témába vágó igazi „alapmûvek”. S a közhiedelemmel ellentétben nem csak a rendszerváltás után. Az egyes tanulmányok keletkezésének ideje is lehetett volna egyfajta cezúra, felmutathatnánk, hogy milyen fontos és még fontosabb mûvek keletkeztek a magyarországi demokratikus fordulatot követô másfél évtizedben, de ez esetben az itt közölt tanulmányok mintegy felét (formális kritériumokra hivatkozva) el kellett volna hagynunk. Van, lett másik bája is e kötetnek: hiszen a szerkesztô nem adott senkinek „megrendelést”, már megjelent tanulmányokat közöl újra, lehetôvé téve a szerzôknek, hogy esetleg kiigazítsák egykor megjelent írásukat, de persze annak lényegét megôrizve. Volt, aki élt ezzel a lehetôséggel, s volt, aki pusztán csak rendelkezésre bocsátotta egyszer már megjelent írását. A szerzôk fájdalmasan nagy részének már ez a
siker és … cn+elô
10
2006-06-28
6:54
Page 10
Szerkesztôi elôszó
lehetôség sem adatott meg. Idôközben ugyanis meghaltak. Nincs már a szerzôk közül az élôk sorában Jakob Katz, Hanák Péter, Vörös Károly, Szabó Miklós. Ez a könyv tehát egyfajta emlékezés is, rájuk, a történetírókra, magára a történetírásra. Ezek a tanulmányok ugyanakkor semmiféle reprezentatív jelleggel nem rendelkeznek, sem a halott, sem a még élô, akár még „fiatalnak” számító szerzôk nem ilyen minôségükben kerültek be e kötetbe, hanem írásaik okán. Így tessenek ôket mérlegre tenni: a Holocaustból (az azt követô korból) visszatekintve, van-e maradandó mondanivalójuk a dualizmus koráról? A szerkesztôi önkénynek ugyanakkor gátat szabott a szerzôk eredeti szándéka, választott témájukat eredetileg nem lehetett vagy csak egyszerûen nem akarták korszakhatárok közé gyömöszölni, így végül a kötet összességében jóval nagyobb idôszakot fog át, mint a dualizmus néhány évtizedét. Az „önkény” akkor jött kényszerûen elô, amikor nagyobb mûvekbôl (egész kötetbôl) kellett egy-egy részt kiválasztani, ami óhatatlanul komoly csonkolás jelentett, az eredeti gondolatmenetbôl számos fontos, akár meghatározó momentum így kimaradt. Ennek a problémának az érzékeltetésére példaként említhetnénk Ö. Kovács Józsefnek – a megjelenés idején messze nem jelentôségének megfelelôen méltatott – kötetét, amely a Duna–Tisza közi városi zsidóság 18–19. századi társadalomtörténetét dolgozta fel mindmáig egyedülálló és példaadó módon. Ebbôl mi (igaz, a fôfejezetbôl) egyetlen várost, Kecskemétet választottuk ki, de még abból is csak a 19. század második felérôl szóló részt. Eme önkény enyhítésére viszont közöljük a fejezet összefoglalóját, ami tehát az itt nem közölt másfél évszázadot is újra áttekinti, illetve a kötet zárófejezetét, amelyben természetesen szintén találunk hivatkozásokat az itt hiányzó részekre. Miközben az ilyen kényszerekért a szerkesztô az Olvasó megértését kéri, egyben azt is jeleznie kell, hogy az eddigiektôl eltekintve nem lehet tiszte az egyes tanulmányok és szerzôik bármiféle méltatása. Ezt még a korábban felsoroltak esetében sem teheti meg, hiába tiszteli bennük azokat, akiktôl maga is a szakmát tanulta. A szerkesztô más szempontból is igyekezett minimálisra szorítani beavatkozásait. Ha az adott szerzô eredeti tanulmányában nem élt a jegyzetek lehetôségével, akkor utólag sem tartottunk ilyenekre igényt, a konkrét formát viszont igyekeztünk egységessé tenni, tehát ezek minden esetben a lap alján jelennek meg. Tiszteletben tartottuk ugyanakkor a szerzôk, esetleg kiadójuk által eredetileg választott tipográfiát, vagyis kiemeléseiket. Persze igyekeztük ezt következetessé tenni, így az idézeteket mindig dôlt betûkkel közölni, de nem adtunk utólag alcímeket, legfeljebb csak addig mentünk el az „egységesítésben”, hogy ezeket az alcímeket (ha eleve voltak ilyenek) az eredeti formától akár eltérôen mindig „balra zártuk”. Végül, de nem utolsósorban, köszönet illeti a Habsburg-kori Kutatások Közalapítványt, amelynek ösztöndíja egyáltalán lehetôvé tette a kötet összeállítását.
