SELMECZI ELEK
NÉMETH ANTAL i
Selmeczi Elek
N É M E T H ANTAL — a magyar színház enciklopédistája —
Selmeczi Elek
NEMETH ANTAL a magyar színház enciklopédistája
Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Budapest, 1991.
A kötetet lektorálta: Kerényi Ferenc Székely György A borító Horwath Éva munkája
Készült a Művelődési- és Közoktatási Minisztérium, valamint a Magyar Hitel Bank művészeti alapjának támogatásával
I S B N 963 7602 50 x Kiadja az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet. Felelős kiadó: Dr. Kerényi Ferenc igazgató Felelős szerkesztő: Dömötör Adrienne Szedte és tördelte az Argumentum Kft. Készült az OSzMI Nyomdájában Felelős vezető: Török Margit
,Keményet keress, kősziklákon, havasokon járj, kelj." Apáczai Csere János (1653)
TARTALOM
A „praeceptor" „Aki úszni akar ebben az álló tóban..." A peregrinus korszak A készülődés évei „Nem tetszeni, h a n e m használni akarok" „Tudok én küzdeni remény nélkül is" Egyedül Célegyenesben? Orsz. M. Kir. Színházvezető- és Rendezőképző Akadémia, 1944. Miniatűr Weimar az Andrássy úton — 1944-ben „Hiszek a színház halhatatlanságában" Függelék: Az európai színházi kultúra mai helyzete (Németh Antal előadása) Az ember tragédiája 1944~es új rendezői terve (Németh Antal előadássorozata a rendezőképző akadémián)
9 19 33 41 57 69 83 97 105 133 153
181 189
A„PRAECEPTOR"
Ha Németh Antal portréját a, plutarkhoszi Párhuzamos életrajzok nyomán, vagyis a történetírás klasszikus módszerével szándékoznánk megrajzolni, hosszasan eltöprenghetnénk azon, hogy kit állítsunk szembe vele, ki vagy kik lehetnének színházművészetünknek azok a kimagasló alakjai, akiknek a pályája a hasonlatosságok és eltérések fényében Németh Antal működésének valósághű és végre tisztázott felderítéséhez elvezetnének. Talán a Nemzeti Színház első aranykorát megteremtő Paulay Ede vagy műveltségével magasan kortársai fölé emelkedő Hevesi Sándor? Őszintén szólva, a kérdésre nehéz lenne, talán nem is tudnánk megnyugtatóan válaszolni. Szerencsénkre ezúttal nem Németh Antal életrajzának megírása a célunk, hanem ennek az eseményekben rendkívül gazdag, többszólamú életpályának egyik, jórészt elfeledett vonulatát szeretnénk bemutatni. Ez a vonulat Németh Antal pedagógiai és -— részben — színháztudományi tevékenységét foglalja magában. Ilyen leszűkítés persze megvalósíthatatlan. Nincs olyan kizárólagos szempont, amely mellőzhetővé tenné az egészre irányuló áttekintést. Németh Antalt „praeceptorna.k" — pontosabban: a „magyar színjátszás első praeceptorának" 1 — a tragikus sorsú ifj. Horváth István nevezte 1940-ben, sárospataki első találkozásuk után. (Ifjabb Horváth Istvánnal, az elfelejtett fiatal rendezővel, generációm legendás alakjával a későbbiek folyamán még találkozunk.) Ez a színházi pályára készülő fiatal diák tizennyolc évesen praeceptornak, azaz tanítónak és nem pedagógusnak nevezi Németh Antalt; a görögből átvett hivatalosan használt szóhoz salakos tartalom keveredett már akkoriban is. 1940-ben Németh Antal már öt éve a Nemzeti Színház igazgatója, s megkapja az újabb öt évre szóló megerősítést. Úgy kell(ene) hinnünk, 9
hogy ezekben az években mint igazgató-rendezőt és mint tudományos müvek szerzőjét ismerik, s ezzel a pályacsúccsal ő maga is elégedett. Ezzel szemben tény, hogy Németh nevelői törekvéseit még rendezői sikerei közben sem adja fel, nem engedelmeskedik a specializálódásra kényszerítő íratlan színházi törvénynek. Praeceptori elhivatottságát ekkor sem tudja megtagadni. Németh kora ifjúságától kezdve ápolja magában ezt a nehéz szolgálatot. Egészen fiatalon persze nem a színházi mesterséget tanítja nehézfejű iskolatársainak, hanem mindazt, amit egy Monarchia-beli főgimnáziumban a diákoktól megkövetelnek. (A Tavaszmező utcai főgimnázium tanulója, s itt szerzi meg érettségi bizonyítványát.) Erre ösztönzi szegénysége is: tanít, hogy saját tanulmányait folytathassa. Tizenöt-tizenhat éves korától kezdve (1918-19) húszas éveinek végéig a különböző művészeti ágakhoz vezető ismeretek elsajátításával foglalkozik. A felbomló Habsburg Birodalomból kivált, összezsugorodott ország szellemi életét ezekben az években az eszmék és művészi irányzatok eklekticizmusa határozza meg. Némethet a baloldali politikai mozgalommal együttélő új művészeti irányzatok európai kitekintésre ösztönzik. S miközben mohón kutatja az új szellemi áramlatok immanens értékeit, nyomban megkeresi a módját azok „kibeszélésének". Előadásokat tart, cikkeket, tanulmányokat ír. Már ekkor kacérkodik a színészettel, pl. Blattner Géza bábszínházában beáll a paraván mögé bábozni. Színészi képességeit bizonyítja az 1940 után készült, és a véletlen folytán fennmaradt rádiófelvétel. 2 Apáczai Csere János monológját adja elő Kovách Aladár Téli zsoltárából. (Színpadon ezt a szerepet Tímár József alakította.) A színészet mellett megkísértik más kifejezési formák is; így erőteljesen vonzza a karmesteri pálya. Végül is életet és művészetét nr-m esztétikai, hanem elsősorban etikai élmények határozzák meg. Amikor végleg elkötelezi magát a színházművészet mellett, erős akarattal, szinte szokatlan szenvedéllyel kezdi meg annak tanulmányozását. Választása világnézetének további alakulására meghatározó, mivel ebben a művészeti ágban él legtovább a XIX. századi reformkor számos hagyománya, de ebben jelentkeznek pregnánsan a huszadik századi társadalmi változásokat tükröző irányzatok is. Németh számára az sem elhanyagolandó szempont, hogy megfelelő szaktudás birtokában ezen a pályán megelőzheti a származási és anyagi előnyök birtokában indulókat. Fausti vágy űzi, h a j t j a előre, mégpedig a goethei axióma szellemében: „A tudományok se arra valók tulajdonképpen, hogy tudjunk valamit, ott is mindig tenni kell". 3 Tenni pedig a színházban úgy lehet a leglátványosabban, és a nemzet javára a legmaradandóbban, ha a tettekből iskola születik. Amint halad előre a pályáján, sokáig még a felkészülés lépcsőit járva, mint újságíró-kritikus, majd mint esztéta, jóval később pedig mint a magyar színházművészet legnagyobb tekintélyű irányítója, min10
dig iskolát akar teremteni. A színjátszást, a színházvezetést, a rendezést stb. mint szaktudást akarja elsajátíttatni mindazokkal, akikkel pályája változó színhelyein találkozik. Elképzelhetjük, hogy a század első felében még igen magas társadalmi pozíciót betöltő színházi elit miképpen fogadja az ismeretlen fiatalember okvetetlenkedéseit. Később, amikor feljut a csúcsra, ugyanez az elit már sértőnek találja, hogy egy „felkapaszkodott" színházi ember tör pálcát műveltsége felett. Cikkeiben, előadásaiban Németh azonban nemcsak korhol vagy ítélkezik, de példákat mutat a válságból kivezető úthoz is. Bizony prepotens magatartásról árulkodnak az ilyen és hasonló gondolatok: „ . . . minden népnek minden korszakban olyan színházi élete volt, amilyet megérdemelt: olyat teremtett magának, amilyet tudott, és abban lelte szórakozását, ami szellemi életével egyenes arányban állott". 4 A bajokból való kigázolásra felhozott példái között meghökkentőeket is találunk. A hazai viszonyokra célozva írja: „Londonban varietévé és operettekké züllött a színház, és csak nemrégiben olvashattunk egy érdekes vállalkozásról, melynek szellemi vezére John Maynard Keynes, 5 az oxfordi egyetem volt közgazdaságtan-tanára, aki belátta a helyzet tarthatatlanságát, és Vera Komisszarzsevszkaja, a legnagyobb orosz színésznő, aki fivérével megalapította a Fórum Színházat, az irodalom jelszavát írva fel zászlójára". Húsz éves, amikor ezt írja, s ehhez tér vissza később is, amikor azt állítja, hogy csak a felkészültség, az európai műveltség és a művészi tehetség szerencsés találkozása hozhat eredményt. Vannak ennek bizonyos technikai tudást igénylő előfeltételei is, de ezek könnyen megtanulhatók. Húsz éves ifjú könnyedségével ugorja át a technikai tudáshoz vezető út akadályait. Csak jóval később ismeri meg ezeknek az akadályoknak szinte leküzdhetetlen természetét. És itt eljutottunk a lényeghez. Németh egészen fiatalon, mint a legtöbb színházi kritikus, a hályogkovács biztonságával veszi kézbe a tollat. Csak később ismeri fel — és ez a felismerés meghatározó jellegű változást eredményez életében —, hogy egy színházi előadást száz és száz olyan tényező határoz meg, amelyet a kritikus nem ismer vagy nem ismerhet. Ezek a tényezők a megtanulható dolgok! S ezek nem is mind színháziak, hanem egy szélesebb műveltség építőkövei. A Nemzeti Színház igazgatójaként már azt hajtogatja, hogy az igazi színházi ember ismeretanyagában egyforma részt foglalnak el a színházművészettel kapcsolatos és az átlagosnál jóval magasabb műveltséget megalapozó diszciplínák. Érdemes itt megállni, és visszatérni Kovách Aladár Téli zsoltárához. Ebben a Németh Antal által különösen nagy szeretettel gondozott drámában, melyet fogantatásától a színpadi megvalósulásáig végigkísért (1940-ben vitte színpadra), egy huszadik századi Tiborc-monológ rejtőzik. De ezt nem a társadalom peremére taszított jobbágy sírja el, hanem a századokon keresztül fénylő tanító, a praeceptor Apáczai Csere János. Akinek drámává tett történetét Kovách Aladár, a darab elkészüli
lését jelentő levelében, 1939. november 4-én olyan viharnak nevezi, „amit egy kálvinista orgonán játszanak ki". „ . . . A mi oskolánk a latinnak csak a héját adja sokszor, s azzal már verjük a harangot: rhetorokat nevelünk, zengő cimbalmokat, üres fecsegőket... Beadják a vadóc szamár ka fiat a skólába s tizenkét esztendő múlva kijő egy rhetor: egy mindenfelé ordító, visító, nyerítő, megnőtt vadszamár, sem az istene, sem hazája törvényét, sem a históriákat, de még a maga eleinek viselt dolgait sem ismeri, mégis országot, eklézsiát, politikát, törvényt i g a z g a t . . . Ebből az oskolából kósza árnyak nőnek ki, az igazi tanulók üres álcái: kitanult rókák, megvásárolható politikai vélemények, a sok pénzzabáló ügyvéd, igazságtalan perek, zaklatások és zsarolások, a nép között zúgó panasz, sírás és nyögés, szerte az országban annyi feldúlt ház, birtok és falu; rongyos város, piszkos ucca, ronda közút — mert nem vezetőt, nem etikát és tudást ad ez az oskola, hanem rhetorságot... " 6 Egy olyan történelmi korszak feletti ítélet ez, melynek szellemétől szabadulni mintha soha nem lenne lehetséges. Ezt a monológot tekinthetjük akár bevezetőnek is Németh Antal praeceptori pályájához. Hogy az oktatási reform elodázhatatlan szükséglete a Trianon utáni szűkös, kis haza színházművészetének is — ez Németh Antal felismerése. De ez a felismerés egy nagyobb, az egész művelődést átható szándéknak csak része. Mondhatnánk úgy is, hogy követése és alkalmazása annak a klebelsbergi művelődéspolitikának, amelyet a kultuszminiszter a személyes példájával és nem „rhétorsággal" irányított. „Megjelenése, szavai, de főleg tettei visszaadták a már-már elveszett önbizalmat és hitet." 7 Klebelsberget a Nemzeti Színház sorsa különösen foglalkoztatta, s talán éppen e fontos nemzeti intézmény jövőjét számolgatva jegyezte ki Bajza egyik mondatát, amit mérhetetlen mennyiségű feljegyzései közt talált pályájának első megrajzolója, Huszti József. „Nekünk magyaroknak, kik a színházzal nemzeti célokat remélünk és fogunk is egybeköthetni, sokkal fontosabb ez, mint a német, francia vagy angol nemzetnek; nekünk ez, ha akarjuk, lételünk egyik alapkövévé válhatik"! 8 Németh az első európai útján szerzett tapasztalatok birtokában ismeri fel igazán, hogy a művészeti oktatás milyen nehéz és kényes feladat. Minden művészeti ág területén — ez alól a színjátszás sem kivétel — egymás mellett élnek a különböző irányzatok és törekvések. S ezek gyakran egymás ellen is föllépnek. Ugyanakkor hiányoznak nálunk a műhelyek, nincs meg a kellő tudományos háttér. Hiányzik a tudományos tevékenységet összetartó intézményrendszer. Ezek nélkül pedig nincs biztos alapot rakó nevelés. És még valami! Ez Klebelsberg humanizmusigénye: történelmünk folyamán állandóan megfeledkeztünk arról, hogy „a nemzeti közmegbecsülés több melegére van szükség, ha azt akarjuk, hogy teljesen kifejlődjenek tehetséges embereink".
12
Németh nem látja reménytelennek elképzeléseinek megvalósítását. Amikor építeni kezdi programját, a színháztudományt új diszciplínának tekintik Európában is. Ahhoz viszont, hogy programját véghezvigye, biztos és erős pozíciót kell kiharcolnia — vállalva még az önösség látszatát is. Amikor 1935-ben beiktatják a Nemzeti Színház igazgatói székébe, az évadkezdö társulati ülésen felfedi kártyáit. Ezúttal a tíz pontba foglalt tíz perces beszéd 4. pontját emeljük ki: „Hiszek a magyar színházi kultúra belső nagy missziójában. A magyar színészet hivatást vállalt magára, amikor iskolák tantermeiben, paptanárok vezetése mellett megszületett. A magyar nyelv terjesztése volt akkor a cél. Ezt a célt évtizedeken keresztül a legnagyobb nélkülözések és megpróbáltatások árán is betöltötte. Az idők változása újabb követelmények elé állítja a magyar színházi embert. Ezek a követelmények egyrészt az irodalom, másrészt a magyar színészet, harmadsorban pedig a magyar színpadmüvészet terén jelentkeznek. Az irodalom terén a magyar színjátszás misszióját egy egészen magas célú, új, erőteljes drámairodalom életre hívásában látom. Valljuk be őszintén, hogy a magyar színjátszás egy idő óta elvesztette a magyar drámairodalomra ható inspiratív erejét. Csak elfogadta azt, amit az irodalom teremtett, de nem hívott életre új alkotásokat. A mai színházi embernek elsősorban a fiatal magyar írónemzedéket kell a színpad felé terelnie, hogy megtanítva azt, ami ebből a mesterségből megtanulható, irodalmi szempontból is maradandó alkotásokat hívjon életre. A belső missziónak ki kell terjednie színészetünk általános színvonalának felemelésére is. Sajnos, azt látjuk, hogy vannak kiváló színészeink, de az általános színvonal nem éri el, meg csak meg sem közelíti az egyesek színvonalát. Nem szabad belenyugodnunk abba, ami van, hanem szüntelenül törekednünk kell a tökéletesedés felé . . . " 9 Ugyanebben a 4. pontban hangsúlyozza azt is, hogy milyen jelentőséget tulajdonít az előadás képzőművészeti részének: „A modern magyar képzőművészet világviszonylatban is elsőrangú. Meg kell nyitni a színházak kapuit a magyar művészek előtt, hogy tanulják meg ennek a mesterségnek technikai részét, és tudásukkal segítsék megvalósuláshoz alkotó erejük művészi tartalmát". Mindabban, amit ezen a társulati ülésen elmond, szemernyi sincs a történelmi pillanathoz idomított igazgatói retorikából: „Amit mondani akarok, annak nagy része nem lesz új azok számára, akik ismerik közel másfél évtizedes munkásságomat. Ezek számára csupán megerősítést és az elvek újabb leszögezését fogja jelenteni minden mondat. Azt, hogy a megváltozott idők és a változott helyzetek sem ingattak meg, és cselekedeteimet a jövőben is változatlanul ugyanazok az elvek irányítják majd, amik eddig az igazság hitével éltek bennem". Vajon Ady magyarságképében megjelenő Lovatlan Szent György harcos, ábrándos hite fűti ezeket a szavakat? 13
Mindezt a jövő dönti el, néha az egyéni akaratot is meghaladó erők. Tudja ezt Németh is, mert hiszen miért szőné bele ezt a mondatot a bemutatkozó beszédbe: „Ha mi eldöntöttük magunkban, melyik úton akarunk járni, akkor ennek az útnak minden következményét vállalnunk kell". Utrechtben, 1653-ban veti papírra Apáczai Csere János: „ . . . mi haszna, ha könnyes szemmel csupán szemlélem a távolból hazám áldatlan sorsát? Orvosság, orvosság! — azt kell keresni ide! Ha egyszerre öt vagy hat házba belekap a tűzvész, az emberek ide-oda futkosnak, a lángok közé rohannak, hogy valamit kimentsenek a tüzböl. Egyesek a háztetőkre másznak, és vízzel oltják a tüzet, mások a házból hordják ki az értékes holmit. Nem nagyon törődnek akkor sem az alvással, sem az éhséggel! Ez a látvány lebegett a szemem előtt éjjel-nappal, és olyan hevesen kínozta lelkemet, hogy gyakran elűzte szememről az álmot, elvonta figyelmemet a tanulásról, és minden gondolatomat a vágy foglalta le, hogy segítsek szülőhazámon". 10 Egyazon felismerés, közös gyökerek — és hasonló sorsok. A Trianon utáni Magyarország megzavarodott szellemi-politikai életére gondolva Apáczai Csere János szavainak időszerűsége tagadhatatlan. Elég, ha itt csak arra utalunk, hogy az első világháborút megelőző kozmopolitizmus s az ennek ellenpólusaként megszületett „magyar imperializmus" nem tűnik el a közélet porondjáról a háborús vereség, a forradalmak és az igazságtalan békediktátum ellenére sem. Az 1914-gyel kezdődő kálvária stációin átbotladozó magyarság ugyan fellélegezve fogadja az 1919-ben hivatalba lépő Friedrich-kormányt (József királyi herceg, tábornok eme bejelentése a Budapesti Hírlap 1919. augusztus 7-i rendkívüli kiadásában „Cenzúrát: Precup A." engedéllyel jelenik meg, mintegy jelezve a román megszállás tényét), de hamarosan látnia kell, hogy a meghirdetett valláserkölcsi restauráció valójában a klerikalizmust hozza vissza, a nemzeti program pedig a nacionalizmust táplálja. Holott egy „nem nagyszámú" 11 csoport nem ilyen irányba akar haladni, s „politikáját kereszténynek, konzervatív-reformernek, keresztényszociálisnak, avagy széchenyiesnek" 12 nevezi. Miközben a Habsburg Birodalom sokszázados hatalma alól felszabadult magyar értelmiségi elit a társadalmi eszmék korszerű formáit keresi, „a tömeg és a hangosak nem keresnek, hanem találnak, átélés nélkül, avult és tartalmatlan frázisokat". 13 Ebben a helyzetben, amikor a nemzet mintha vakvágányon utazna a jövő felé, s ráadásul a győztes Európa nem a váltót álltja át, hanem úgy játszadozik a magyarsággal, mint jóllakott macska az egérrel (oldalakat töltene meg azoknak a jegyzékekben megfogalmazott utasításoknak puszta felsorolása, melyekkel kintről a függetlenség illúziójában élő magyar államvezetést fegyelmezik), egyetlen mentsvárunk marad: nemzeti kultúránk. S ebben valóságos bástyaként: a Nemzeti Színház. 14
Vannak persze sokan, akik a nemzet jövőjén töprengve azt hiszik, elég a további hanyatlást megakadályozni. A „nem nagyszámú" vezető rétegből is csak kevesen ismerik fel, hogy a nemzet számára hátrányosan megváltozott körülmények új típusú embereket igényelnek. Olyan vezetőket, akik meg tudják állítani és ellenkezőjére fordítani az 1867-es kiegyezést követő szellemi sorvadást. „A baljós jeleket a költészet kezdte szerte-szikratáviratozni" — írja Nemeskürty István könyvének 14 a XIX. század utolsó évtizedét tárgyaló fejezetében. Majd bőségesen idéz a korszak már többnyire elfelejtett költőinek csüggedt-keserü verseiből. Hogy világosan lássuk ezt a korszakot, mégpedig számolva azzal a ténnyel, hogy az 1919-es korszakváltás utáni félfeudális-polgári társadalom sok vonatkozásban megörökli az 1867-es kiegyezésre ráépülő sznob újgazdag úri társadalom élet- és szemléletmódját, idézzük Gratz Gusztávot, aki pontos látleletét adta a Tisza Kálmán nevével fémjelzett történelmi szakasznak. „Állandó volt a panasz — írja ezekről az időkről egy »legitimista politikus« —, hogy Tisza a maga uralmát csak a korrupció eszközeivel tudja fenntartani, hogy megrontotta a választások tisztaságát, és hogy azt a szigorú, könyörtelen pártfegyelmet, amelyet behozott, és amely »mameluk«-ká degradálta a kormánypárti képviselőket, amely azonban mint a hetvenes évek züllött pártviszonyainak reakciója, tán szükséges volt, azzal édesítette meg, hogy híveit apró előnyökhöz juttatta, és számukra, mint mondták »húsosfazekat« állított oda. Az emberi hiúságot, haszonlesést és kapzsiságot Tisza mesterien használta ki a maga politikájának alátámasztására." 1 5 Albert Gábor, aki a Zsákutcák hősei című könyvében bőségesen idéz Gratz könyvéből, az odaállított „húsosfazék" következményeit is elmondja. „A látványos anyagi gyarapodást például általában a szegények számának mérhetetlen növekedése szokta kísérni. Ennél sokkal súlyosabb az a károsodás, amely a pénz- és hivatalhajhászás következtében a minden eszmét lekicsinylő prakticizmus jegyében a társadalom belső szervezetét éri. Az elvtelenség — mert az »eklektikus politika« ennek a fedőszava — mindenekelőtt a társadalmi aktivitást bénítja, a célok és eredmények hiánya pedig a társadalom életerejét sorvasztja, önértékelését zavarja meg, s ezzel aláássa öntudatát és önbecsülését. Ahol ugyanis nincsenek célok és ideák — mivel ezek hitelét épp a politikai gyakorlat tagadja vagy legalábbis devalválja — marad a carpe diem. Az űrt pedig a mindennapi élet silány örömei töltik ki, azok emelkednek egyetlen céllá." 16 A „silány örömöket" pedig a színháznak is ki kell szolgálnia. Ebben a társadalmi folyamatban valóságos csoda Paulay Ede életmüve, aki „szemben a széllel" teremti meg a Nemzeti Színház egyik aranykorát. Igaz, hogy ehhez kitűnő politikai érzékkel kiépíti azt a társadalmi hátteret, ami nélkül mindez megvalósíthatatlan lenne. Paulayról készült tanulmányában Székely György megemlíti, 17 hogy a Nemzeti Színház inten15
dánsa 1881-ben terjeszti fel Paulayt a Ferenc József-rend lovagkeresztjére, s ugyanekkor Paulay már tagja az akkori európai politikát döntően befolyásoló szabadkőműves rend magyarországi részlegének, a Corvin Mátyás-páholynak. (A páholynak Paulay „nagymestere" volt.) Trianon után — az elnyert függetlenség kétes örömében — a „nem nagyszámú" vezető réteg ismét bizakodni kezd a magyarság talpraállításában. Ebben az új történelmi korszakban a „Nemzeti Színháznak nagy hivatása van s több kötelessége, mint a béke boldog éveiben. Ma megint a magyarság és műveltség egyik bástyája, a nemzeti szellem ápolója, kultúránk egyik kifejezője" — írja 1920-ban Voinovich Géza. 18 Pukánszkyné Kádár Jolán — akinek a könyvéből kölcsönöztük Voinovich sorait — Németh Antal szellemében folytatja Voinovich gondolatmenetét: „Száz év előtt a magyar középnemesség állította fel ezt a színházat, s most jogutódja, a középosztály küzd újra azért, hogy a száz év előttiek elgondolásai öltsenek benne ismét testet. Nehéz az út vissza, kanyargásokkal és zökkenőkkel teljes, de a századik fordulón már újra rajta áll a színház". 19 De a századik évfordulóig, vagy 1937-ig még sok víz folyik le a Dunán. Még az sem biztos, hogy a középosztály alkalmas lesz-e annak az örökségnek az átvételére, amit újkori történelmünk emberileg igen magas rendű nemzedéke, az 1848 előtti reformnemzedék hagyott utódaira. Mindenesetre 1920-ban a remény lángja már pislákol, hogy a nemzeti színházi igazgatók — ha azonosulni tudnak a. XIX. század első felét meghatározó reformeszmékkel — kijutnak a korábbi korszak zsákutcájából. Hogy meg fognak felelni Vörösmarty célt adó szavainak: „E ház, az élet zajló iskolája / Ez annyi hő érzelmek temploma, / Csak kis valóság nagy remény után, / Virágbokor virágos kert helyett, / Zálog, jövendő fénylőbb birtokért." A Szózat költőjének a „Pesti magyar színház"-at megnyitó Árpád ébredése című alkalmi művecskéjéből idéztük a költő szavait. Az 1837. augusztus 22-i ünnepi előadáson e verssorokat „Egressy Gábor úr" mondta, száz évvel később — 1937. október 25-én — pedig Tímár József.
JEGYZETEK 1
A továbbiakban gyakran idézünk az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában elhelyezett Németh Antal-hagyaték iratanyagából. A hagyaték a Fond 63 számot kapta, az idézett levélrészlet a 63/438. szám alatt található meg. A későbbiek során a hivatkozásoknál az OSzKK. N. A. F. rövidítést használjuk, s feltüntetjük a hivatkozott dokumentum tételszámát. E rendkívül gazdag anyagot Németh Antal 1935 óta kiemelt figyelemmel kezeltette. A Nemzeti Színház iratainak sorsa címmel részletes beszámolót készített Az OSzK évkönyve részére (Bp., 1966. 247-254.). Cikkében leírja a Nemzeti Színház iratainak hányatott sorsát. Megemlíti, hogy amikor Pukánszkyné nagy munkájához ( A Nemzeti Színház százéves története, I—II. Bp., 1938-40. hozzákezdett, még
16
300 ezer irat és 359 fólió nyilvántartás lehetett a forrása. A történelmi viharok ezt a jelentős anyagot egyáltalán nem kímélték meg. Hogy a pusztítás nem vált befejezetté, ebben nagy része van Némethnek, aki a színházhoz érkező minden fontosabb iratról, a saját és a színház ügyeiről készült kimenő írásokhoz hasonlóan másolatokat készíttetett. Ugyanebben az írásában jelzi, hogy a „P. K. J." (Pukánszkyné Kádár Jolán)-dossziék anyagát „Pukánszkyné őrizte gondosan a debreceni Nagyerdőn lévő otthonában". Ezt az anyagot a közelmúltban megjelentette az OSzK (Iratok a Nemzeti Színház történetéhez. Feldolgozta és a bevezetőt írta: Berlász Piroska. Bp., 1988.). 3 A hangszalagot a Magyar Rádió Hangarchívuma őrzi. 3 Goethe — Antik és modern. Szerk. : Pók Lajos. Bp., 1981. 799. 4 Németh Antal: Színházi „kultúránkról". Bp., 1923. In: Uj színházat! Vál. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 30-31. 5 John Maynard Keynes a huszadik század kiemelkedően jelentős gazdaságpolitikusa. Világhírét 1936-ban megjelent munkája alapozta meg. Németh Antal 1923-ban ír róla. 6 Kovách Aladár: Téli zsoltár. Kolozsvár, 1940. 7 Huszti József: Gróf Klebclsberg Kunó életmüve. Bp., 1942. 121. 8 Huszti: i. m. 288-289. 9 Részletek Németh Antalnak a Nemzeti Színház 1935. szeptember 2-án megtartott évadkezdő társulati ülésén elhangzott bemutatkozó beszédéből. Esztétikai Szemle, 1935. 1. sz. 3-9. 10 Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia. Utrecht, 1653. 11 Szekfű Gyula: Állam- és nemzetfenntartás. In: Történetpolitikai tanulmányok. Bp., 1924. 17. 12 Szekfű: i. m. 17. 13 Szerb Antal: Magyar Irodalomtörténet. Bp., 1943. II. 507. 14 Nemeskürty István: A kőszívű ember unokái. Bp., 1987. 203. 15 Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története 1867-1918. Bp., 1934. I. k. 207. 16 Albert Gábor: Zsákutcák hősei. Bp., 1989. 189. 17 Székely György: Paulay Ede életműve. In: Paulay Ede írásaiból. Szerk.: Székely György. Bp., 1989. 570. 18 Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története. Bp., 1938-40. I. 428. 19 Pukánszkyné: i. h.
17
AKI ÚSZNI AKAR EBBEN AZ ÁLLÓ T Ó B A N . . . "
. . . annak a Monarchia összeomlása után magára maradt, a Trianonban 1920. június 4-én aláírt békeszerződés következtében menekült értelmiségiekkel túlzsúfolt kis országban fejlett politikai érzékkel is kell rendelkeznie. Társadalmi sikerre, előmenetelre csak az számíthat biztosan, akit a sors megáldott az alkalmazkodás képességével. Aki viszont egy magatartás és eszme tántoríthatatlan képviselője, hirdetője és őrzője, annak ebben a „túlnyomásos" helyzetben számolnia kell a bukással is. Ehhez egyébként történelmünk, irodalmi és művészeti életünk szép számmal kínálja a példákat. Ilyen példa Németh Antal életútja is. Pályájának vannak nagy csúcsai, és vannak ijesztően mély völgyei. A lefelé szálló sorsvonal sajnálatosan egybeesik egy művészeti ágnak, a színházművészetnek a hanyatlásával is. Némethet nem érheti a vád, hogy kitért volna a „politizálás" elől. Hogy elefántcsonttoronyba vonulva nézte volna a korszak jelenségeit. A napi vagy pártpolitika valóban kezdettől fogva taszítja (mint látni fogjuk, gimnazistaként kacérkodott ezzel is), magasabb fokon azonban engedelmeskedik annak a történelmi parancsnak, amit a nemzeti hagyomány — már elbizonytalanodott hagyomány! — ír elő a nemzet színháza mindenkori vezetőjének. (Helyesbítsünk: írt elő az 1944-45-ös korszakváltásig.) A harmincas években a nemzeti színházi vezetőnek ezt a hagyományt saját belátása szerint kell programmá alakítania. Tisztáznia kell önmagában, hogy az adott időpontban mit jelent magyarnak lenni. Magyarnak és európainak. Németh 1939. november 20-án előadást tart Debrecenben a Csokonai Körben Magyarság és európaiság címmel. 1 (Mielőtt idéznénk ebből a politikai hitvallásnak is beillő beszédből, két vonatkozására szeretnénk előre felhívni a figyelmet: a beszéd időpontja a második világhá19
ború harmadik hónapjára esik; Csokonai — Ady mellett — Némethnek diákkori eszményképe, szellemi vezére.) „Mit jelent magyarnak lenni? Mit jelent a magyarsághoz tartozni?" A válasz, Németh Antal-i módon, pontos és szabatos: „A magyar mindig másképpen akart magyar lenni, mint a francia francia, vagy a német német. Nem véletlen, hogy művelődéstörténetünk nagy feilend illései egyúttal a magyar kultúrának európaizálódásaival esnek egybe. A magyar sohasem félt rácsodálkozni a világra, mert a keleti lélek ősi erejével, egyéni öntudatával ösztönösen érezte, tudta, hogy sem Horatius olvasása, sem Voltaire és Rousseau iratainak fordítása, sem Shakespeare örök embersége nem teszi őt kevésbé magyarrá. Sőt: sejtette, érezte, hogy általuk teljesebb emberré, magyarabb magyarrá válik. Jobban megvalósíthatja majd önmagát. Ha el is borongott néha sóvárgó lelke az elvesztett Kelet után, nem kisebb vágyódással tekintett Nyugat felé. Kelet és Nyugat között megvalósította, saját életében valósította meg a müvelődéstörténelemben az emberiség történelmének legnagyobb csodáját: hogyan lehet valaki fajtájának hű megtestesítője és ugyanakkor európai. Megvalósította a lehetetlent: az egyéniséget összhangba hozta az őt körülvevő világgal. De nem úgy, hogy az egyéniség veszítsen. Nem úgy, hogy az európaiság a magyarság rovására érvényesüljön, de úgy, hogy a magyarság érvényesüljön önmaga és az európaiság hasznára. Nem véletlen, hogy a magyarság nagy szellemi képletei, a Balassák, Csokonaik, Berzsenyik, Katonák, Madáchok, Vörösmartyk, Petőfik, Arany Jánosok, Ady Endrék egyben koruknak legműveltebb elméi. Magyarok az örökkévalóság jegyében, és európaiak az örök emberi jegyében. Bennük békén fér meg Szophoklész, a francia klasszikusok, Shakespeare és az európai szellemi életnek minden maradandó értéke. Bennük szervesen, harmonikusan egyesül minden. És mégis: az a különvalóan magyar látásmód és érzésvilág vonja be mindez-t a lélek megvilágító fényével, amelynek eredetileg talán sokkal önkínzóbb élmény átélni Nyugatot, mint egy-egy nagy nyugati kultúrának a másikat. A magyarság számára az európaiság sohasem volt elfordulás önmagától, hanem mindig önmaga gyarapítása, így Horatius többet használt a magyar önismeret fejlődésének, mint sok olcsó hazafi as kodás, a pufFogó frázis és az üres választási retorika szellemi tornamutat ványai. Shakespeare-nek többet köszönhet a nemzeti magyar irodalom, mint annak a pocsolyában eget kereső szemléletmódnak, amely azt hiszi, hogy a magyar falu csak trágyáié, és amely azt bizonygatja, hogy nincs még egy f a j t a a világon, mely önzésben, kapzsiságban, romlottságban túltenne rajtunk. Közhely, hogy a francia lélek idegenül áll Shakespeare drámáival szemben, viszont a különbözőségek feszítő ereje néha mesterségesen is szítva éket verhet az európai nemzetek között. Ez azonban nem ok arra, hogy a magyarság lebecsülje az európaiságot. Egy-egy európai nemzet lehet méltatlan az emberségre, de Európa sohasem lehet méltatlan arra, hogy tápláló erő legyen a mi magyarságunk 20
teljesebbé tételére." (Az előadás további részében Németh a napi politika területére „téved", s egyértelműen támadja az agresszív náci szellemi torzítást, pl.: „A gazdasági életben parancsolhatják szükségszerűségek és az okosság az autarkiát, de autarkiára berendezkedni a szellemi életben egyet jelent a szellemi öngyilkossággal. Még óriás nemzetek irodalma és művészete is elsápad ebben az oxigén nélküli, fulladozó lélegzésben, ezt az elvet Magyarországra átplántálni, ezt az elvet nálunk szolgai módon követni nemcsak azért hazaárulás, mert kultúránk könnyen áldozatává lehet valami hatalmasabb étvágynak, hanem azért is, mert ez megtagadását jelenti mindannak, amit Szent István óta történelemben, irodalomban és művészetben magyarnak lenni jelentett".) 1 A debreceni beszédből vett részletek egyértelműen bizonyítják, hogy Németh Antal a történelmi folytonosság szellemében kíván dolgozni. Nem kell különösebb fantázia annak feltételezéséhez, hogy ez a törekvés mennyi buktatóval jár. Nem hozható teljesen összhangba a Trianon utáni Magyarország politikai áramlataival sem, még kevésbé az európai politikával, annak közeli és távolabbi céljait figyelembe véve sem. Ilyenkor önkéntelenül felvetődik a kérdés: mit és hogyan cselekedjen az a nemzeti színházi igazgató, aki más módon gondolkozik, mint kortársainak többsége? Aki másként látja a dolgokat, mint az őt körülvevő neobarokk társadalom? Két dolgot mindenképpen tehet: müsorpolitikáján keresztül megkísérli nézeteit elfogadtatni a társadalommal, és megpróbálja — relatív függetlensége érdekében is — a távolságtartás elfogadható módszerét alkalmazni életmódjában. Hogy miért nem óhajt azonosulni azzal a társadalmi osztállyal, melybe felverekszi magát, ennek megértéséhez érdemes fellapozni Szekfü Gyula Három nemzedék című müvét. Szekfű részletes elemzését az akkori magyar társadalomról a korszak egyik legkitűnőbb tudósának, Weis Istvánnak a megfigyelésével egészíti ki, mely ugyan a vidéki vezető rétegre vonatkozik, de nagyjából megegyezik a budapesti társaság életformájával: „A vezető réteg túlnyomó többsége szellemi életet alig él. Idejüket és erejüket leköti a reprezentálás, a hatalom birtokáért és megtartásáért folytatott harc számtalan változata, vagy az az öröm, mellyel előnyös helyzetüket élvezik. Nagy ebédek, vacsorák sorozata foglalja le csaknem az egész évet; a vendég olyan felszolgálást és ételeket kap, amelyekhez külföldön csak főúri házaknál jut, noha meg kell figyelnie azt is, hogy ebben a különben előkelően gondolkozó körben is nagyon erős az egymásra licitálás hajlama. Irodalom és művészet iránt kevés az áldozatkészség" ? Érthető, hogy ez a réteg miért taszítja Némethet. A körülmények viszont rászorítják, hogy alkalmazkodjon például a reprezentálási versenyhez. Kénytelen elfogadni meghívásokat a korszak társadalmi és közéleti személyiségeitől, és amikor a visszahívással kapcsolatos kötelezettségek már nem halogathatok, vacsorákat ad a Vadászkürtben vagy a Ritz Szálló különtermeiben. Néha negyven-nyolcvan főt is számlál a vendégsereg. 21
Egyszerre letudja tartozását; így több időt fordíthat hivatására. Érdemes idézni egy idevágó részt egy ceruzával írott konceptusából: „Minél többet dolgoztam a színház művészi vonalán, annál kevesebb időm maradt arra, hogy saját és újabb nézeteket alakítsak ki magamnak a pillanatról pillanatra alakuló-változó világgal szemben. Mert vagy azzal foglalkozom, hogy 9-től 3-ig próbákat vezetek, délután ugyancsak a Rádióban, vagy a legsürgősebb adminisztrációkat intézem, és este a színházat inspiciálom, éjjel darabokat olvasok vagy készítek elő a legközelebbi premier számára, vagy pedig azzal, hogy tájékozódom a világban, néha egy-két nem színházi könyvet is elolvasok, és egy-két órára elmegyek beszélgetésre olyan társaságba, ahol termékenyítő eszmecseréknek lehetek részese . . . Az volt a felfogásom, hogy nem foglalkozhat mindenki mindennel. Olyan felkészültség, szakmai tudás kell — a magam színházi példájából kiindulva — a társadalom irányításához, a politika tudományának a gyakorlati életben való megvalósításához — a különleges egyéni rátermettségen kívül —, amire hajlandóságot magamban sohasem éreztem, hogy az, amit én e téren maradék energiámmal és időmmel elsajátíthatnék, merő dilettantizmus lenne. Bíznom kellett abban, mint ahogy én lelkiismeretesen megtanultam művészetemet, és azt — a darabok elképzelését és a belső elképzelés színpadi megvalósítását — teljes hittel és meggyőződéssel műveltem, mindaz, ami ezen túl van a világban, hasonló tárgyi felkészültséggel, rátermettséggel és meggyőződéssel történik. Hivatalos megnyilatkozásaimban tehát a hivatalos álláspont képviselésére szorítkoztam a magam szubjektív világképével szemben, amelyet dilettáns erőfeszítésnek kellett elkönyvelnem, egy olyan korszak naiv és félbemaradt szellemi épületmaradványának, amikor még volt időm eljátszogatni eszmékkel, társadalmi utópiákkal. így alakult ki a különös kettősség: kifelé szükségszerű azonosulás a hivatalos állásponttal, befelé romantikus szimpátia mindennel és mindenkivel, akik ugyanodajutottak el érzésben és gondolkodásban, mint én 1935 előtt, amikor mint gondolkodó ember a színházon túl is foglalkoztatott egy és más, például: az ember helye a világban, az ember helye a társadalomban". 3 Az 1935-öt megelőző másfél évtizedben, a felkészülés éveiben — mint Németh mondja —, még volt ideje „eljátszogatni eszmékkel, társadalmi utópiákkal". Anélkül, hogy kitérnénk a valóság és az igazmondás régi dilemmájára, ezt az eszmékkel „eljátszogató" korszakot nem állíthatjuk szembe az 1935 utáni huszadik századi színháztörténetünknek eredményekben egyik leggazdagabb évtizedével. Már csak azért sem, mert az első életszakasz nélkül, melyben Németh felépíti — egyelőre önmagának — színházmodelljét, a második nem következhetett volna el. A színházhoz két ösvényen közeledik: mint teoretikus és mint gyakorlati szakember. Első példaképe éppen ezért Goethe, „aki határozott célgondolattal, tudatos művészi akarattal nyúlt a színpadi játék megrefor22
málásához". Goethe példázza számára a rendezői szuverenitást: „ . . . saját Götz von Berlichingenjének erélyes megrövidítésével és átalakításával is tanúságot tett amellett, hogy mint színházvezető mélyen érezte a rendező feladatát, és az írót külön tudta választani magában a színházi embert ő l . . . Goethének, a rendezőnek nem volt elsőrendűen fontos, hogy mit gondolt Goethe, a szerző". 4 Az 1929-ben elfogadott disszertációjában, ebben a korszakos jelentőségű tanulmányban fejeződik ki a goethei Faust titáni törekvéseivel, egeket ostromló érvényesülési vágyával összemérhető önbizalma. Megfelel ez annak a nietzschei életfilozófiának, mely külső normától független, erős akaratú önállítást és életigenlést hirdet. A protestáns lelkészcsaládból származó Nietzsche hatása — összefüggésben a klasszikus görög műveltséggel és Richard Wagnerrel — élményként szívódik fel Németh világképében. Ez jelentkezik abban a kettősségben, mely a teoretikus Némethet szembeállítja az aktivitás lázában élő Némethtel. Csak ennek a világszemléletnek ismeretében érthetjük meg sajátos, forradalmi közeledését a rendező művészetéhez. Németh már pályakezdése első óráiban mérlegelés tárgyává teszi a hazai gyakorlatban elfogadott és követett mercieri puissance intermédiaire-nek, közvetítő hatalomnak nevezett rendezői szerepkört. A tradíciók kátyújából kirángatni akaró európai színpadi reformerek, forradalmárok szemével vizsgálja meg a magyar színházi életet. (Emlékeztetőül: Németh ismerkedése a színházzal az 1917-es korszakhatár utáni évekre esik.) A mérlegelés eredménye lesújtó. Erkölcsi ideákkal szorosan összefüggő esztétikai ítéletében gyászos képet fest színházról, közönségről, rendezőről. Hol van ez a színpad attól, hogy igazán az ünnepi érzések színhelyévé váljon? A naturalizmus által hamis irányba terelt közönség „bolti kiszolgálást" kap. A rendező élveboncolást végez a kiválasztott darabon, vagy rendezőfiliszteri hivatástudatának — íme, ez kell a közönségnek! — megfelelően gyártja a legjobb esetben avult, leggyakrabban azonban hit nélküli és művészileg erkölcstelen produktumokat. 5 Ez a Richárd Wagner-i lobogás Némethet elkerülhetetlenül szembe állítja a század első évtizedeinek legkiválóbb, elméletileg legfelkészültebb, a kultuszkormányzat előtti autentikusságát mindvégig megőrző színházi emberrel: Hevesi Sándorral. Naivitás lenne azt hinni, hogy Hevesi figyelmét elkerülte volna az európai színjátszásban végbemenő forradalom. Németh még a gimnázium padjait koptatja, amikor Hevesi 1912-ben — ezekben az években bírálja a leghevesebben a klasszikus stílus színpadi képviselőit — fejcsóválva ír bizonyos forradalmi jelenségekről: „A világjáró színészvirtuózokat szinte érthetetlen módon kezdik kiszorítani a világjáró színpadi rendezők. Gordon Craig most készül megint Moszkv á b a . . . " . Ugyanitt olvashatjuk: „A jó közönség pedig — az is, amely nem is jár színházba, de nem is olvas — most már nemcsak a színészekről nyilatkozik, hanem a rendezőről is, aki a köztudatban immár a legfurább 23
és legmisztikusabb a l a k . . . " 6 Hevesi a rendezőt karmesternek tekinti, 7 Goethében pedig az írót, költőt, tudóst és egy állami színház igazgatóját látja, a rendezőről viszont megfeledkezik. 8 Annál kevésbé Németh, aki 22 vagy 23 éves korában egyetemi hallgatóként a Zeneakadémia kistermében egy színpadmüvészeti stúdió évi előadássorozatának első estjén a rendező Goethe szellemében tart előadást, s ezen ilyen kijelentésekkel hökkenti meg hallgatóit: a rendező többé „nem szolgája az írónak müve interpretálásában, hanem tőle teljesen független művész... A neorealista rendező nem ismeri a meghatározott színpadformák bilincsét, nem kényszerít egy-egy benne életre ébredő színpadi alkotást sem a Guckkastenbühne, sem a Raumbühne vagy a többi színpadforma szűk keretei közé, hanem tetszése szerint válogat, és azt választja, ami céljainak leginkább megfelel". 9 Csak így lehet a színház ismét lélekformáló tényező — ehhez az álláspontjához pályája végéig rögeszmésen ragaszkodik —, s mint ilyen: nevelő és világnézet-formáló hatalom. Németh további problémája, hogy miképpen működhet közre a magyar színház európai felzárkózásában. Már felismerte a rendező megváltozott szerepkörét, de attól még messze van, hogy elképzeléseit hatásosan fejthesse ki, netán meg is valósítsa. Már t u d j a a feladatát: „Egyetlen művésznek sem annyira fontos, mint éppen a színpad művészének, hogy — nem lépést, de — rohanó iramot tartson az evolúcióval". 10 A magyar színházművészetet a német és az orosz színházi forradalom tanulmányozása nélkül nem lehet felemelni. S ezt nem az „önmagát játszó rendező" 11 mondja, hanem a nemzeti katasztrófát (Trianon) átélt kezdő művész, aki ebben a felbolydult méhkasra emlékeztető társadalomban „csak" a ráeső részért aggódik: „A nemzeti kataklizma megint kilátástalanságba rántotta magával gyermekkorát élő színházi kultúránkat . . . A teljesen kilátástalan jelennél még szomorúbb a jövő, melynek problémája a rendezőnevelésben csúcsosodik ki". 12 Veszélyes korszak ez Németh Antal életében. Most dől el, hogy illúziókat kerget-e, amikor meggyőződéssel vallja: kellő bátorsággal és műveltséggel párosult szaktudással fel lehet venni a harcot egy új színházi kultúra megteremtéséért. Ekkor, 1927-ben írja Kassák Lajos, akit Németh egyik szellemi vezetőjének tekint: „De uram isten, észrevétlenül halhat itt meg az, aki úszni akar-ebben az álló tóban, aki föl akarja dobni a szimbolikus Napot, az életokarattal telített új szót, hogy ragyogjon fölöttünk!" 13 Hogy Németh Antalnak és — részben — generációjának pályája mégis másképpen alakult, abban meghatározó szerepet játszik a forradalmak utáni Magyarország szellemi életét a polgári Európához igazítani akaró művelődéspolitika. Az a művelődéspolitika, amit Klebelsberg Kunó, a Bethlen-kormány kultuszminisztere 14 irányít. Klebelsberg 1922-től 1931-ig — tehát Németh Antalnak és generációjának felkészülési éveiben — áll a kultusztárca élén. S a Kultuszminisztérium ekkor egészen más megítélés alá esik, mint a mi korunkban. 24
Klebelsberg a második ember a Bethlen-kormányban, művelődéskoncepcióját nem lehet félresöpörni. De ilyen szándéka senkinek nincs is. Az egész akkori vezetés belátja, hogy az anyagi-szellemi bénultságba taszított nemzetnek reálisan kell számolnia az Ady megjövendölte nemzethalállal. Magyarországot a prófétai pesszimizmussal nem vádolható Bethlen István is életképtelennek tartja. Klebelsberg kiútkereső tevékenységét általában két szakaszra osztják. Az elsőben a magas kultúrára fekteti a hangsúlyt. 1925-ben kezdődik a második szakasz, amikor a magyar gazdaság már olyan fokon, amilyenen, de stabilizálódik. Ebben a népoktatást és a népművelést fejleszti. Célját eléri: a magyar iskolázás a legkitűnőbb lesz egész Európában. Érdemes rövid kitérővel éppen ezen a helyen foglalkozni egy olyan, Klebelsberg ellen hangoztatott váddal, amit máig bélyegként visel Németh Antal is. E vád szerint, amit a korszak számos kiválósága hangoztatott (Herczeg Ferenctől Szabó Dezsőig), Klebelsberg németül ír, és németül gondolkodik. Most, hogy a fagyos korszak elmúlt, találunk erre más, autentikusabb magyarázatot is. Egy nemrég elhangzott rádióadásban Németh G. Béla foglalkozott egyebek között ezzel a váddal is. „Mi az, hogy magyar gondolkodás, német gondolkodás?! A jó, logikus, tiszta gondolkodás, fogalmi gondolkodás igen nagy előnye volt Klebelsbergnek, akár a német filozófiából örökölte, akár máshonnan, vagy egyszerűen józan eszénél fogva, hogy elemzett. Nem kijelentett, nem ráolvasott, nem sugallatok alapján beszélt, hanem elemzés alapján. A tudomány legalapvetőbb eszközét, a pontos pragmatikus összevetést, elemzést igyekezett alkalmazni. De az ún. kultúrfölény gondolata - amelyet ne nevezzünk neonacionalizmusnak, mert az ő esete sem neo- sem nacionalizmus nem volt — egy némileg romantikusan értett, vagy talán túlzóan értett nemzeti gondolat volt. Úgy vélte, hogy nem a határokat kell visszaállítani, soha nem beszélt a régi Magyarországról, a mindent vagy semmit követeléséről, bár kétségtelenül — mint mindenki, akár ma is — igazságtalannak tartotta Trianont; és remélte, hogy — a ma is hangoztatott közép-európai gondolat értelmében — aki előbbre van, az valamiféle vezető szerepet kaphat ebben a térségben. Nem politikai, hanem kulturális vezető szerepre gondolt, valamiféle kulturális verseny első helyére." 15 Ebben az elképzelt kulturális versenyben a fiatal Németh 1921ben jó helyzetből indul. Ebben az évben felveszik a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemre. Az egyetem csak a következő évben kapja vissza az alapító Pázmány Péter nevét, indexében ekkor már nincs áthúzva Pázmány Péter neve. Egyébként 1923-ig dr. Siegescu nevű dékán láttamozza leckekönyvét, s ez év őszétől találkozunk először dr. Kuzsinszky Bálint dékán nevével. Az ifjú Németh gimnáziumi bizonyítványai korán kialakult világnézetről tanúskodnak. Legszembetűnőbb, hogy a XIX. század második felében megerősödő szektilarizmus, a vallási ortoc[oxiát racionalizmussal 25
felváltó szabadgondolkodás milyen erőteljesen jelentkezik félévi és évvégi osztályzataiban. A jeles osztályzatok egyhangúságát három alkalommal szakítja meg jó érdemjegy, két esetben a hittan rubrikában (Németh római katolikus vallású), a harmadik jót 1920-ban kapja, mintegy figyelmeztetésként 1919-es magatartására. Ezt a jót a magaviselet rovatban találjuk. Ezek a szeplők bizonyítják, hogy Németh, aki szüleinek szegénysége miatt nemegyszer számolni kénytelen középiskolai tanulmányainak megszakításával, a korszak világnézeti, etikai és politikai áramlatait már mint szuverén szellemű ember fogadja. Életrajzi vázlatában érzékletes leírást kapunk az Adytól Kassákig eljutó fiatal diákról, aki a Ma szerkesztőségében hosszú beszélgetéseket folytat az „aktivisták" színházteoretikusával, Mácza Jánossal. Témájuk — Mácza János munkásságának ismeretében elképzelni se lehet mást — színjátszásunk forradalmasítása. Az első egyetemi tanévben még tiíl sokat markol fel a kínált tárgyakból. A második évfolyamba lépve már fékezi tanulni akarása mohó vágyát. Kialakul tanrendje: főszak az esztétika, mellette irodalomtörténetet és pszichológiát tanul. A tanári kar névsora mellesleg jól példázza Klebelsberg tudománypolitikáját: Beöthy Zsolt, Gombocz Zoltán, Négyesy László, Pauler Ákos, Szinnyei József, Kornis Gyula, Császár Elemér és Kéky Lajos. Az utolsónak említett Kéky Lajos rövidesen Németh szerzőtársa lesz a Színészeti lexikonban megjelent A magyar színészet története című tanulmányban. A felsőoktatásunk történetének egyik legeredményesebb fejezetét megteremtő professzori karhoz csak kis adalék ez a névsor. Németh indexében a második évfolyamban jelenik meg Hekler Antal neve. Ez a találkozás kihat Németh világnézetének alakulására. Egyelőre a színházi pályára készülő fiatal diák szellemi horizontjának kiszélesedésében játszik szerepet. Hekler Antal nevét ma már kevesen ismerik. A Pázmány egyetem Művészettörténeti és Classica-Archaeologiai Intézetét vezető Hekler, aki a művészettörténetnek is előadója, eredetileg jogásznak készült. Saját vallomása szerint 1902-ben Görögországba utazott, s az ottani élmények hatására módosította pályáját. Görögországi szellemi kalandozásairól írott könyvét Péterfy Jenőnek, az öngyilkosságba menekült kiváló hellenistának és esszéistának ajánlotta, s ezt követően — családja ellenkezését görögországi útitársa és rokona, gróf Klebelsberg Kunó segítségével elhárítva — beiratkozott a müncheni egyetemre, hogy annak világhírű archeológiai tanszékén második diplomáját megszerezze. Hekler az 1922-23-as tanévben a görög színház esztétiká ját adja elő tanítványainak. Az előadások Némethnek elsősorban judíciumát erősítik, miközben beavatást nyer a görög kultúrába. Másrészt most szembesítheti olvasmányélményeit (pl. Nietzschét) egy európai koponya valóságlátásával és tudásával. (Különös játéka a sorsnak, hogy ő. aki később az európai színházi kultúra felderítése céljából később — mint e sorok írójának nem egyszer mondta — „Madách ügynökeként" beutazza Európát, 26
görög földre csak 1966 őszén, tehát halála előtt két évvel jut el. Találkozását a görögség emlékeivel — ő maga fogalmazott így — legnagyobb fiatalkori élménye beteljesülésének tekintette.) Ha a katedráról Hekler csupán kihűlt ismereteket közöl vagy megcsontosodott elméleteket hirdet, Németh soha nem jut el filhellénizmusának titkához. Hekler célja, hogy megértesse, ha „a görög kultúra egy sugara a lelkünkbe száll", akkor megértjük a görögség üzenetét, amely „két évezreden át példáival az emberiség legnagyobb iskolája volt". És a hangsúly ezen az iskolán van, mert maga a görög kultúra „nem a legmagasabb érvényű norma többé, nem utánzandó mintakép, nem is maga a tökéletesség, hanem a tökéletességre való törekvésnek, a haladásnak legnagyobb és legsokoldalúbb példatára". 1 6 Ezek az évek elmélyítik Hekler és Németh — a mester és tanítványa -— kapcsolatát. Hekler, ha egy ideig táplál is magában kevés reményt, hogy Némethet megnyeri a klasszikus archeológiának, hamarosan belátja: ezt a fiatal hallgatót nem szabad eltéríteni céljától. Ez nem jár együtt Németh „ejtésével". Sőt! Hekler közeledik Németh színháztudományi érdeklődéséhez. Mint majd látni fogjuk kapcsolatuk 1938-tól új minőséget kap: Hekler ebben az évben hívja meg vendégtanárnak a Pázmány egyetem esztétikai tanszékére. Egyetemi éveiben Németh szorgalmas és hűséges hallgatója Négyesy László esztétikai és irodalomtörténeti előadásainak. Az eddigiek ismeretében nem jelent meglepetést, hogy ezen a szemináriumon Németh már nemcsak hallgatóként szerepel, hanem a proszeminárium vezetőjeként is. Négyesy előadásai zömmel a XIX. századi magyar irodalmat ölelik fel. Esztétikai szemléletében Gyulai Pált követi, de ez nem akadályozza meg a „másként gondolkozó" Németh befogadásában. Németh leckekönyvében a második és harmadik tanévtől új tanárokkal találkozunk. Az Eötvös-kollégiumi katedrát az egyetemivel felváltó, írógenerációkat felnevelő Horváth Jánossal, az irodalomtörténész, müvelődéskutató Zolnai Bélával, a zene- és lánctörténész Haraszti Emillel, a zenetörténetet előadó Toldy Lászlóval és a négykötetes Egyetemes neveléstörténetet megíró Fináczy Ernővel. Ismét egy kis mustra Klebelsberg oktatói gárdájából! Az előadók színvonalára következtethetünk abból is, hogy Németh csak fél évig hallgatja a mérték alatt maradt Ferenczi Zoltánt, aki pedig Madách-stúdiumot vezet, tehát számára az egyik legfontosabb téma kalauza lehetne. A Pázmány egyetem tanári karából elsősorban Hekler méri fel az egyetemről végbizonyítvánnyal 1925-ben távozó Németh lehetőségeit. Ha fel tud adni valamit elveiből, felküzdheti magát a neves mükritikusok táborába. A színházi pálya jóval több megalkuvásra kényszerítené. A számításba vehető színházi avantgárd mint működési terep ekkor már szinte járhatatlan. Példa erre Palasovszky Ödön Zöld Szamár Színházának sorsa. Ezt a kísérleti színházat 1925-ben teljes értetlenség és hideg közöny 27
fogadja. Németh pedig láthatóan vonzódik az avantgárdhoz. Felesége, Peéry Piri, aki Rákosi Szidi színiiskolájában és Halmi Margit irányításával készült fel a színészi pályára, aktív tagja a színpadi forradalmárok körének. 17 (Peéry Piri és Németh Antal 1925. júniusában házasodnak össze. Házasságkötésük beillik romantikus történetnek is. Németh értesül Wilde SaloméjÁnak bécsi bemutatójáról - rendező: Tairov —, saját és Peéry fejlődése érdekében nyomban jegyeket szerez az előadásra. Peéryt azonban családja nem engedi Bécsbe utazni udvarlója társaságában, mire Németh diszpenzációval feleségül veszi dobrováczi Mersich Piroskát. Ez Peéry Piri családi neve. így hárul el az akadály a közös bécsi tanulmányút elől.) A színházi élet körülményei nem kedveznek Némethnek. Hekler még azt sem tudja elérni az unokatestvér Klebelsbergnél, hogy a fiatal rendező a Nemzeti Színházhoz kerüljön. A Nemzetin kívüli színházi életre pedig nagyobb befolyása van a Fészek Klub kártyaszobájában megforduló törzstagságnak s általában a magántőkének, mint Klebelsbergnek. (Nota bene: a Nemzeti Színház állami függősége is meglazul, amikor az 1925-ös színházi válságból kievickélni akaró „álamerikai tőke" csődeljárást kezdeményez az UNIO-színházak ellen, s ennek során ugyanaz a tőke-csoport szerződést köt a Nemzeti Színházzal. Az UNIÓ Rt. vagyonfelügyelőjévé Csathó Kálmánt, a Nemzeti Színház addigi főrendezőjét nevezik ki. A színházi világban „tarfejü Metternichnek" nevezett Csathó hat évre kiválik a Nemzeti kötelékéből. Az UNIÓ Rt. mögött álló Wertheimerék és a Nemzeti Színház között létrejött szerződést 1926. augusztus 2-án maga Klebelsberg hagyja jóvá! Bános Tibor, aki megpróbált eligazodni a húszas évek nagy színházi krízisében, lehangoltan jegyzi meg, hogy „az ügy aktacsomagjai, amelyek több mázsát tettek ki, a felszabadulás után — pótolhatatlan könnyelműséggel! — zúzdába kerültek". 18 Ennek a piszkos, korrupciótól bűzlő ügynek az okmányaiba, mivel Németh jelentős részüket megmentette, alkalmam volt betekinteni. Németh úgy jutott az okmányokhoz, hogy a tizenkét évre szóló szerződés már az ő igazgatása idején járt le. A Nemzeti Színház 1937-ben vette át az UNIÓ Rt. Andrássy úti színházát, s Németh itt nyomban megnyitotta a Nemzeti Színház Kamaraszínházát. Németh a tomboló infláció idején aranykoronában kötött szerződésekkel kereste fel Hóman Bálintot, aki tekintettel Hevesi Sándor cukorbajára és idős korára, kérte az iratok elfektetését. Az előzmények ismeretében legalábbis megkérdőjelezhető, hogy az akták zúzdába kerülése 1945 után csupán könnyelműségből történt volna.) Rövid kitérőnkkel talán sikerült megvilágítanunk, hogy Németh Antal ennek a színházi életnek miért csak a pereméig jut el. Az avantgárd színházi mozgalom hátterét képező munkásmozgalom a megrendült történelmi nemzeti-liberális Magyarországot konszolidáló Bethlen-kormányzat idején eléri a megsemmisülés határát. A Kommunisták Magyarországi P á r t j a 1924-re szétzilálódik, ideológiáját megfogyatkozott intellektuá28
lis csoportok vitatják-képviselik. Majd 1925 áprilisában a Magyarországi Szociáldemokrata Pártból kizárt baloldali ellenzékkel feltöltődve Magyarországi Szocialista Munkáspárt néven új pártként kezdi meg működését. 1928-ban lényegében ez a szerveződés is elerőtlenedik. Nem jobb a helyzete a szociáldemokrata pártnak sem: tagsága megöregedett, szervezetei a túlélés gondjaival viaskodnak. Képviselői a választásokon elsősorban a szakszervezetekbe tömörült munkásoktól és a városi kispolgári rétegektől remélnek voksokat. A kultuszkormányzat szemrebbenés nélkül, a Monarchiától örökölt autoriátus-konzervatív erők elnéző mosolyától kísérve (ha ez a réteg egyáltalán törődött ezzel az eljelentéktelenedett problémával) engedélyezi Kassák Lajos hazatérését az emigrációból. Kassák 1926-tól ismét Budapesten dolgozik. Németh már egyetemi éveiben munkatársa az akkor megalakuló Magyarság című nemzeti és legitimista szellemű politikai napilapnak. Itt kollégája és tanítványa lesz a paleontológus és etnográfus Lambrecht Kálmánnak. (Egyébként a laphoz atyai barátja: Pethő Sándor j u t t a t j a be.) Némethet a lapnál 1928-ig tűri meg a „kurzuslovag" Milotay István, a Magyarság főszerkesztője. Elbocsátásában nemcsak a Koltai Tamás említette ügy játszik szerepet (Németh nem hajlandó megdicsérni Milotay művészbarátait), 1 9 hanem a lapnál 1928-ban bekövetkező politikai változás is. Ekkor vonulnak ki a lap szerkesztőbizottságából a korszak ismert legitimista politikusai, pl. Sigray Antal gróf, s a helyüket elfoglaló Beniczky Ödön volt miniszter nyomban végrehajtja Milotay kérését, és 1928. november 30-i hatállyal elbocsátja Némethet, megjegyezve a felmondólevélben, hogy „munkájára a felmondási idő alatt nem reflektálunk". 20 Németh a Magyarságnál eltöltött évei alatt megszállottan dolgozik más sajtótermékeknek is. Cikkeket, tanulmányokat, képzőművészeti és színházi kritikákat ír a Budapesti Szemlébe, a Napkeletbe, a Magyar Művészetbe és még számos napilapba. Megélhetési gondokkal küzdve úgyszólván nem látszik ki a vállalt feladatokból. Igazi céljához ragaszkodva, hogy mint rendező jobban megértse a színészi munkát, tanítani kezd a Góth Sándor vezetése alatt működő magániskolában, ott, ahol tanulóként fordult meg gimnazista éveiben. Egyik megalapítója lesz a főként állami színházaknál dolgozó szakemberek bevonásával 1928 tavaszán megalakult Színházművészeti Stúdiónak. 21 Díszlettervezést és -történetet ad elő Jaschik Almos iparművészeti iskolájában. Jaschik-növendékekkel együtt rendezi meg 1929-ben Szegeden az első vidéki színpadmüvészeti kiállítást. 22 Ezt megelőzően 1925-ben végre mint rendező is debütálhat, mégpedig az állami támogatást élvező Alapi Nándor-féle staggione társulatnál (Alapi társulata 1924 és 1933 között működik), Strindberg Húsvét című misztériumjátékát állítja színpadra. Feltehetően a Húsvét német nyelvű változatát fordítja le erre az alkalomra. Németh ezekben az években (ebbe beleesik a weimari ösztöndíjas korszak is) megkezdi a magyar színháztudományt páratlan értékkel 29
gazdagító Színészeti lexikon szerkesztését és a benne közzétett szócikkek megírását. Némethet még mint a szegedi Városi Színház főrendezőjét s mint szakírót kéri fel Schöpílin Aladár, a Magyar színművészeti lexikon főszerkesztője, hogy a magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiájába szócikkeket írjon. Az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézet kiadásában 1930-ban vagy '31-ben kiadott mü Erődj Jenő negyedszázados fáradhatatlan gyűjtőmunkájának eredményéből alakult ki, s a teljessé tétel érdekében a szerkesztőbizottság a magyar szellemi életet reprezentáló még százharmincnyolc személytől kért írásokat a négy vaskos kötethez. Az előszót — az ügy jelentőségét világosan felismerő — Klebelsberg Kunó gróf írja. Adva van tehát egy lexikon, amely a közel 150 éves magyar színjátszás történetét az azzal összefüggő minden művészi, irodalmi, személyi és technikai kérdéssel együtt mutatja be. Klebelsberg előszavában hangsúlyozza, hogy ezzel a mü nemcsak a magyar színművészetnek tesz szolgálatot, de a magyar művelődéstörténet számára is hézagpótló értéket képvisel. Németh mindezek ismeretében kezd hozzá 1929-ben (!) saját lexikonjának megszerkesztéséhez. Egy Vilmos császár úti (ma Bajcsy-Zsilinszky út) könyvkereskedő, bizonyos Győző Andor vállalja a kiadói felelősséget, s belső szerkesztőnek Juhász Vilmos újságíró-müvelődéstörténészt alkalmazza. Németh a tőle megszokott lendülettel indítja el a munkát. Jóval kevesebb szakembert kér fel a szócikkek megírásához, mint Schöpflinék. A magyar közreműködők száma mindössze 41, viszont — hogy a „színjátszás, színpadmüvészét, rendezés, film, tánc, varieté, színészies népszokások" teljes panorámáját megadja — 17 külföldi szakembert is bevon az előkészületekbe. A szerkesztői munka egyik részét Berlinben végzi el, majd Szegedről irányítja a munkálatokat. Húsz levél őrzi 23 (egy részük dátum nélkül) Juhász Vilmos és Németh együttműködésének szakaszról szakaszra előrehaladó mozzanatait. Természetesen Németh időnként Budapestre utazik, hogy innen irányítsa a szerkesztői és nyomdai munkát. Az eredmény valóban lenyűgöző — a kétkötetes Színészeti lexikon már 1930-ban megjelenik a könyvesboltok kirakataiban. Igaza van Székely Györgynek, amikor e sorok íróját arra inti, hogy ezt a lexikont mint enciklopédiát kell megemh'tenie. Való igaz, hogy még mielőtt Némethnek módjában lett volna bármiféle pedagógiai munkásságot végezni, vagy éppen intézményes keretet teremteni a saját színházművész-nevelő céljai számára, éppen ezt a világviszonylatban is egyedülálló, mint Székely mondja: „lexikonnak" álcázott, abszolút korszerű és világszínvonalú enciklopédiát adta a magyar színházi világ kezébe. 24 Úgyszólván a Színészeti lexikonnal egyidőben készül el Németh disszertációja is: A színjátszás esztétikájának vázlata. Ezt a tanulmányt a hatvan évvel későbbi újbóli megjelentetésekor Koltai Tamás „a ma30
gyár színházelméletírásban máig egyedülállónak" minősíti. 25 Elképzelhetjük Hekler és Négyesy közös örömét in statu nascendi. A két professzor megegyező szándéka, hogy megadja a segítséget a fiatal Németh tanulmányaihoz. Ennek a fiatalembernek — így gondolhatták — helye van a klebelsbergi programban, melynek értelmében százakat kellene útnak bocsátani Európába, „hogy majd belőlük kerüljön ki az a bizonyos háromnégyezer; a világot járt vezetők, akik kapcsolatokat kötöttek és tartanak fenn, akik világösszefüggéseket éltek át, s a magyar sorsot majd ezekbe be tudják állítani. Kétségtelenül mindez pénzbe, nagy anyagi áldozatba kerül. De megéri! Alig van pengő, amelyet előnyösebben használnánk fel, mint azokat a pengőket, amelyeket jól megválasztott külföldi ösztöndíjasainknak adunk", 26 ha ezekre az ösztöndíjas utakra „valóban ifjúságunknak a színét és virágját küldjük".
JEGYZETEK I
OSzKK. N. A. F. 197. Weis István: A mai magyar társadalom. Bp., 1930. 57., Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Bp., 1989. 407, 408. — Weis Istvánnal kapcsolatban illendőnek tartom elmondani, hogy a hatvanas években, sok hányattatás után portás volt az Irodalmi Színpadon. Ott csak kevesen tudták, hogy ki az a kopott ruhás idős úr, aki az esti előadások kezdetén a közönségbejárónál álldogál, és igyekszik ellátni a színházi portások dolgát. Weis István megtisztelt barátságával, amit nem vont meg tőlem azután sem, hogy az Országos Fordító Iroda reaktiválta az akkor már nyolcvanas éveinek második felében járó tudóst. 3 OSzKK. N. A. F. 68. 4 Németh Antal: A színjátszás esztétikájának vázlata. Bp., 1929. In: Új színházat! Vál. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 151-205. 5 Németh Antal: Színházi „kultúránkról". Bp., 1923. In: i. m. 29. 6 Hevesi Sándor: A színpadi rendezés. In: Az előadás, a színjátszás, a rendezés művészete. Vál.: Staud Géza. Bp., 1965. 312. 7 Hevesi Sándor: A dráma és a színpad. In: i. m. 308. 8 Hevesi Sándor: Goethe mint színigazgató. In: i. m. 343. 9 OSzKK. N. A. F. 183. 10 Kis eltérésekkel számos helyen találkozunk Németh tanulmányaiban ezzel a gondolattal, elsősorban a már idézett Új színházat! kötet írásaiban. II Berend T . Iván a Válságos évtizedek című kötetében (Bp., 1987. 154.) Németh Antalt nevezi meg mint egyetlen olyan személyt, aki új értelmet tudott adni a rendezői hivatásnak a válságos évtizedek magyarországi színházművészetében. 13 Németh Antal: Színházi „kultúránkról". Bp., 1923. In: Új színházat! Vál. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 33. 13 Csaplár Ferenc: Kassák körei. Bp., 1988. 100. 14 Klebelsberg Kunó gróf, akit a pesti kispolgár és a dzsentri is védekező gőggel csak „Klebi"-nek nevez, halála után fél évszázaddal támad fel egy akut oktatási válság kapkodásában. Klebelsberget — persze, ügyelve a nyolcvanas évek elején még sziklaszilárdnak látszó politikai hatalom érzékenységére — finom distinkciókkal lassan leválasztják 3
31
a Horthy-korszak ellenforradalmi garnitúrájáról. Romsics Ignác az Ellenforradalom, és konszolidáció c. könyvében (Bp., 1982. 209.) Klebelsberget már azok egyikének nevezi, aki nem annyira születése, mint inkább szakmai ismeretei és gyakorlata alapján érdemelte ki a vezető beosztást. 15 Németh G. Béla interjúja a Magyar Rádió 1988. október 9-i Vasárnapi újság című adásában hangzott el. Az interjút Király Edit készítette. 16 Hekler Antal: A görög kultúra világhatalma és világjelentősége. Napkelet, 1923. 740748. 17 Ascher Oszkár: Minden versek titkai. Bp., 1964. — Ascher 1963. január 10-i naplójegyzetében emlékezik meg Peéry Piriről: „Valóban kezdetben ott volt velünk és főleg Tamás Aladárék Új Föld, 100% estjein — egy kissé expresszionista, csak harcos stílusban, szép beszédhanggal tűnt ki." Ascher Oszkár — noha ez könyvéből nem tűnik ki — akkor még lelkes híve volt Némethnek. 18 Bános Tibor: Regény a pesti színházakról. Bp., 1973. 407. 19 Koltai Tamás: Az ismeretlen Németh Antal. In: Németh Antal: Új színházat! Vál. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 9. 20 OSzKK. N. A. F. 23. 21 A Színházművészeti Stúdió tagjai: Rékai András, ifj. Oláh Gusztáv, Tolnay Pál, Tiszay Andor, ifj. Gaál Mózes, Szunyogh Rudolfné, Pünkösti Andor, Németh Antal, Losonczy Dezső. ( S z í n é s z e t i lexikon. Szerk.: Németh Antal. Bp., 1930. 480-481.) 22 Színészeti lexikon. Szerk.: Németh Antal. Bp., 1930. 580. 23 OSzKK. N. A. F. 1558. 24 Megjegyzendő, hogy a Színészeti lexikon a legtöbb európai főváros központi könyvtárában is megtalálható. Legutóbb Bécsben, az Osterreichische Nationalbibliothek katalógustermében fedeztem fel a Színészeti lexikon katalóguscéduláját. 25 Németh Antal: Új színházat! Vál. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 149. 26 Huszti József: Gróf Klebelsberg Kunó életműve. Bp., 1942. 121.
32
A PEREGRINUS KORSZAK
Négyesy László támogatásával Ncmeth 1928 áprilisában beiratkozik a berlini tudományegyetemre. Mint ösztöndíjas egy tanév — az 1928-29-es — hallgatására kap lehetőséget. 1 Ismereteit a színháztudomány, színháztörténet, a rendezés és a színpadtervezés terén csupa világhírű professzor — Lorenz Kjerbüll-Petersen, Max Hermann, Ferdinand Gregori, Oskar Fischel, Hermann Reich — óráin gazdagítja. Németh ekkor már kitűnően érti és beszéli a német nyelvet, hasonló fokon az olaszt is. Tanul franciául és angolul, még a Pázmány egyetemen megkezdi a svéd nyelv elsajátítását. (Hekler hatására ógörög nyelvi stúdiumokat is folytat.) Csak a teljesség kedvéért említjük, hogy 1953-ban orosz nyelvből vizsgázik a Gorkij Könyvtár hároméves tanfolyamán. Németh már járt korábban is Berlinben (1927-ben), akkor ismerkedett meg Leopold Jessner rendezői működésével. Ezúttal azonban hosszabb időt tölthet a weimari színházművészet központjában. A berlini színházi események, különösképpen Brecht-Weill 1928-ban bemutatott Koldusoperaja, valamint Alexander Granowski Zsidó Színházának előadásai valósággal elbűvölik. Granowski személyében először találkozik olyan rendezővel, aki az öncélú rendezőmüvészet következetes végiggondolója és megvalósítója. Egyébként Granowskit általános németországi és európai fogadtatása arra az elhatározásra juttatja, hogy az 1928-29-es turnéról már ne térjen vissza a Szovjetunióba. (Mint arról értesültem, Németh berlini — majd peregrinus útjának újabb állomásain: Münchenben, Kölnben, Párizsban és más európai városokban szerzett — tapasztalatairól, naplója és feljegyzései nyomán külön tanulmány készül.) Németh 1945 utáni „ráérős" korszakában e sorok írójának sok részletet, sok intim epizódot is felidézett a magyar ösztöndíjasokat Berlinben körülvevő színes kavalkádról. Hogy ezt a „Torschluss" előtti sajátos 33
világot ne a megkopott emlékezetből előkotort maradványokból, „másodközlésből" lássuk, helyesebb más forráshoz nyúlnunk. Szepes Mária, aki két évvel később érkezett hosszabb tartózkodásra a weimari Berlinbe, mint Németh, hitelesen ír az akkori Berlinről, mert átélt élményeit idézi fel könyvében. Ez — számomra is meglepetésként - kísértetiesen megegyezik Németh elbeszéléseivel. „Egy világalkony őrjöngött akkor Berlinben; gátlástalanul és ijesztőn. Az utcán hullámzó tömegben fiatal, jól öltözött és jól táplált munkanélküliek tűntek fel, mikor a Romanisches Café teraszáról figyeltük a színes emberforgatagot; teljesen kiváltak a többiek közül. Nem éheztek, volt ruhájuk, heti nyolc márka segélyt kaptak — de tétlenek voltak, s számuk egyre nőtt. Ok voltak Hitler demagógiájának legalkalmasabb alanyai. Bejártak az udvarokba; mindig ugyanazt a dalt énekelték: »Meine Heimat, Meine Heimat, meine süsses Heimatland!« Hitler már javában készülődött a müncheni Braune_s Hausban. Veszettfar kas-üvöltéssel egyre hevítette a német nyájösztön nacionalizmusát. Hívei szaporodtak. Mindenüvé beépültek. De a választásokon kiderült, Németországban ötmillió kommunista van. S ők éppolyan harciasak, mint a nácik. S mialatt a szakadék felé sodródó országban egyre hevesebb utcai harcok robbantak ki a »vörösök« és a »Jaarnák« között, a többi ember élte a maga önző, élvező, törtető életét; ivott, szeretkezett, intrikált, színházba, moziba, koncertekre járt, megtöltötte a drága vendéglőket, hotelokat — és kinevette az utcai harcokat. Mert hiszen lehet-e komolyan venni azokat a németeket, akik marakodás közben sem lépnek rá a fíire? Megkerülik a virágágyakat, és kavicsos utakon csépelik egymást? Különben is: Németország Goethe, Schiller, Heine, Thomas Mann, Európa legkulturáltabb országa." 2 A filiszteri erkölcstől irtózó Németh — talán mondani se kell — élvezi ezt a világot: élesztgeti lappangó hedonizmusát. De meglátja benne a spengleri „Untergang"-ot is: a kiúttalanságot. S ez ellentétben áll világképével. 0 változatlanul a nietzschei akarat letéteményese: szenvedélyesen keresi az embert naggyá tevő, önmaga fölé emelő értékeket. Ez a nagyság — ezt fontosnak tartjuk leszögezni — nem azonos a Darwin-féle fajkiválasztási elméletet Ubermensch-eszmévé átalakító nietzschei tannal. Németh nem becsüli értékén túlmenően az ösztönélet világát, amire ráépül az Ubermensch-gondolat. Amikor későbbi ^ráérős" éveiben visszatér egyetemi éveinek egyik alaptudományához, a lélektanhoz, Jung mellett, akit e téren a legnagyobbnak taj-t, a Szondi-féle ösztönlélektant tanulmányozza. Megkedveli Szondit^ mert rendszere a platóni tanításból indul ki. Ha őseredeti módon nem élhetjük ki ösztönünket, akkor magasabb síkon, pályánkon kell ezt cselekednünk. Ehhez a döntéshez bölcsesség kell, és Platón szerint a bölcs: teljesebb ember, egész ember. Egészséges ember. Szondi az „egész ember" ellentétét az átlagemberben látja, aki voltaképpen félbemaradt, egyoldalú, mert nem valósítja meg magában a lélek platóni rendjét, békéjét, egészséges állapotát. 3 Kétségtelen, hogy ez in34
dividualista tan, de éppen ebben rejlik ereje a kollektivista áramlatok idején. A weimari színházi életből is ilyen értékteremtő individualisták ragadják meg Németh figyelmét: Jessner, Brecht, Piscator, Toller, Wedekind, Zuckmayer stb. Becsülte őket, mert peregrinációja idején szemtől szembe látja és tapasztalja, hogy az első világháború minden megpróbált cltáScl. a vereség nyomában járó mérhetetlen szenvedés sem törte meg a német színpadokon tevékenykedő művészek alkotóerejét. Évtizedek múltán sem látja ezt másképpen: „Teljesen belső törvényeire hallgatva, még az előadhatóságnak is fittyet hányva kell megfogalmaznia mondanivalóit annak, aki kilép a közönség és a kor áramából, és szuverén módon forgatja fel a dramaturgiát. Giraudoux így írt, és így írt nálunk Tamási Áron is, nem is jutott soha eszembe, hogy Áronnak a hagyományos dramaturgia törvényeit magyarázgassam... Brecht is megtalálta súlyos, szociális, forradalmi mondanivalói számára az önmagának kimunkált adekvát formát, amihez megteremtette a maga sajátos színházát, megkereste színészeit, és kialakítva azok színjátszó stílusát harcolt egy életen át a konvencióval, de végül is célt ért". 4 Ám ez óriási erőfeszítést, tudást és fogékonyságot igényel. A fogékonyságot bizonyítja ugyan a hazai színházi élet, amikor 1930-ban bemutatja Brecht-Weill Koldusoperáját, de a tudást már nem. Az ősbemutató színhelye a Vígszínház. Az élesen expresszionista stílust nem értő Heltai Jenő fordítja le a darabot, A koldus operája címet adva neki, s a naturalista stílushoz szokott Szabolcs Ernő vállalja a rendezést. A csúfos bukás valósággal meghatározza az 1929-30-as évadot. Quo vadis Thalia? — kérdezi a budapesti színházi estéket szorgalmasan látogató Kosztolányi Dezső: „Vissza a kocsiszínbe? Vagy a temetőbe, hogy levetve álarcod, csöndesen meghalj, mint bűnbánó és becsületes kispolgári asszonyka?" 5 A bukás a közvélemény tudatából sem hullik ki maradéktalanul. Fennmarad egy, az akkori Vígszínházat jellemző anekdota, hogy ehhez a darabhoz még a rongyokat is a Sugár és Barna cégnél (akkor a legelőkelőbb szabóság) rendeli meg a színház. 6 A berlini egyetemi év, majd az ezt követő, a szabályos beiratkozást már elengedő, de Bécs, München, Köln, Párizs egyetemeinek és színháztudományi intézeteinek és színházainak látogatását előíró újabb ösztöndíj (amibe kiéli és frankfurti kirándulás is belefér) tovább erősítik Németh Antal belső kötődését a hazai színházművészethez. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert már külföldön is kezd ismertté válni, tehát alternatívaként felmerülhetne benne az európai pályafutás gondolata is. Münchenben, ahol Arthur Kutscher vezeti a színháztudományi tanszéket, két előadást tart a tanszékhez tartozó Színháztudományi Intézetben. S ugyancsak Münchenben Clara Zieglernek, a híres német tragikának a villájában rendez nagy feltűnést keltő kiállítást (tizenkét színpadmodell és közel száz díszlet- és kosztümterv felhasználásával) Goethe halálának 35
századik évfordulóján, a Jaschik-iskola közreműködésével. Az 1932 áprilisában megnyílt kiállítást több német városban is bemutatják. 7 A kiállítás előkészítése és megrendezése közben egyetem, könyvtár és természetesen színház! Németh a müncheni színházi eseményekről, a fentebb felsorolt más városok színházi életéről, saját munkájáról különböző hazai lapoknak, folyóiratoknak sorozatosan cikkeket ír. Mintegy ezzel is bizonyítja, hogy megszerzett tudását itthon akarja hasznosítani. Nem Németh az egyedüli, akiben ilyen reformátori szándék él, holott az itthoni eseményekről érkező hírek a lassan növekvő peregrinus tábor minden tagja számára világossá teszik, hogy a politikai körülmények nem szándékuk szerint alakulnak. Megérkezik a peregrinusokat megdöbbentő hír Klebelsberg Kunó korai és váratlan haláláról. Németh a Szegeden megjelenő Városkultúra 1932. október 25-i számában elbúcsúzik a gróftól, akinek szegedi pályakezdését és második színháztudományi ösztöndíját köszönheti. A peregrinusok számára fokozódik a bizonytalanság a nagy miniszter kiesésével (kinek a visszatérésében mindenki reménykedik, amikor a Bethlen-kormánnyal együtt lelép a politika színteréről). Klebelsberg halálával azonban ez a reménysugár is eltűnik. A hazatérő peregrinusokról nem véletlenül ír így Szerb Antal: „Az új emberek külföldről olyanfajta válságban érkeztek haza, mint egykor Bessenyei: sokkal európaibbak voltak, mint apáik és nagyapáik, és mikor Paris, London vagy Róma nagyobb vonalaihoz szokott szemmel hazatértek, lesújtva vagy unatkozó közönnyel szemlélték az itthoni biedermeieres, mindvégig elvidékiesedő, gyalogjáró irodalmat." 8 Az irodalmat értelmezhetjük tágabban is: művészetet. Némethet nem kell félteni a lesújtottság vagy az unatkozó közöny érzésétől. Külföldi útjai, a peregrinációs évek csak szítják a benne égő tüzet. 0 , aki itthon az egyik legharagosabb kritikusa színházművészetünknek és az ezt a színházat elfogadó közönségnek, Berlinben módosítja véleményét: „A magyar közönség dramaturgiai színvonala magasabb, mint például a németeké". 9 E megállapítás előzményét megtaláljuk Berlini naplójában: „Az ostoba Berlin újra megmutatta, mint annyiszor, hogy nem ért a művészethez és a művészi radikalizmusa csak álarc". 10 Ez távolságtartásának bizonyítéka. Nem fogadja el kritikátlanul a rázúduló élményeket, viszont meglátja és megőrzi az igazi értékeket. Berlinben írja le azt a gondolatát is mint az otthon hasznosítandók egyikét, mely az elkövetkező évtizedekben valósággal fixa ideája lesz: „Milyen örömmel vezetnék Budapesten egy színpadművészeti stúdiót!" 11 Vajon ha Németh Antal megvalósíthatná tervét, milyen irányú, szellemű lenne ez a stúdió? Kozmopolita szellemű, az avantgárd felé hajló műhely vagy az európai új irányt valami mással is ötvöző iskola? Németh egész életén keresztül őriz relikviákat, Koltai Tamás az Új szinházatl-kötethez írt egyik kommentárjában megemlíti a féltve őrzött Kassák-kéziratot. (Ismét az avantgárd!) De hagyatékában találunk 36
más relikviákat is. Például: Ady Endre két kéziratát 12 (egyiknek Kernstok Károly a címzettje) és Deák Ferenc kézírásos végjelentését az 1832-36-i országgyűlésről, 13 a XIX. századi reform-Magyarország legjelentősebb tanácskozásáról. Melyre gyúlékony anyagként hatott Herder baljóslata a nemzethalálról, s ahol kiváló szellemek a reformot és felemelkedést együtt hirdették, s ehhez reményt és hitet követeltek a nemzettől, a nemzet sorsáért felelős nemesi és arisztokrata rétegektől. Németh Antal feljegyzéseiben egyetlen útbaigazító jelet sem találunk, mely elvezethetne Deák Ferenc végjelentéséhez. így megmarad a feltételezés, hogy talán Deák neopozitivista szelleme ragadta meg, az egyháziasság helyett követett liberális humanizmusa, amit úgy érzett át Deák, „mint senki más a nyugat-európai demokráciában", 14 s amely közel állott Kölcsey „felekezeteken szinte egészen kívülálló emberiességéhez". 15 Németh szimpátiája letagadhatatlan ennek a liberális nemességnek mármár jakobinus gondolkodása iránt. Azt se feledjük, hogy éppen ezen az országgyűlésen éleződik ki a nemzeti játékszín ügye, mely a Gra.ssalkovich-telekkel a megvalósulás szakaszába érkezik. Ezekkel a nemzeti ügyekkel együtt kell említenünk Németh személyes jellegű kötődését Deák Ferenchez. Deák Zala vármegye követe ezen a történelmi országgyűlésen, s ez a vármegye Németh szűkebb pátriája. Apai ágon Némethnek zalai szőlőművelő parasztok az ősei. Telkesjobbágyok, márpedig hazánknak egy Bécshez közeli táján, ahol Mária Terézia óta mondogatták a parasztok: „mi tartjuk a katonaságot, nem az urak, és egy polgárt sem adna a felséges királyné száz úrért". 16 Ilyen polgár a szőlősgazda is, meg a középbirtokos nemes, mint Deák Ferenc, kinek zalai 810 holdnyi birtokának közel negyede szőlő. így lesz érthető, hogy milyen alapon beszél a parasztnak a földesúrral egyező úri tulajdonságairól Szekfü. 17 S ha mindehhez hozzávesszük, hogy a szőlőmüvelés önmagában is mássá teszi a vele foglalkozót. Mélyebbre növeszti gyökereit, s ebből a szőlőgyökérből, mely „csaknem lelki kifejeződés —írja Illyés Gyula —, a hódító küzdelem energiája árad". 1 8 Ennek az örökölt hódító energiának szab irányt az anyai örökség. Németh Mártonné szül. Blaskó Berta 1932-ben hunyt el. Némethet a szeretetnek olyan szoros köteléke fűzte édesanyjához, amit — ezt a. kondoleáló levelek nagy száma igazolja — egyformán meglátott barát és ismerős. Blaskó Bertának és családjának szűkebb pátriáját a Felvidék észak-nyugati és középső részén találjuk, ahol annyi nagyszerű ember élt és tevékenykedett. Jung régen felderítette titkát annak a hatásnak, amit a t á j a lélekre gyakorol. 19 Számunkra tehát már nem számít csodának, hogy egy egyszerű munkáscsaládból származó asszony közvetíteni tudta ezt a felvidéki kultúrát gyermekeinek. Mégpedig azzal a ritka tehetséggel, amiről Németh évtizedek múltán is csak így beszélt: zseniálisan ösztönző nevelő volt. 37
E néhány vonás talán jó lesz eligazításnak abban a kutakodásban, hogy Németh miképpen találhatta meg azt a paradigmát, ami elvezette a XIX. századi reformkorhoz. Hogy ez nem utólagos belemagyarázás a Németh Antal-i világképbe, arra példát is találunk. Amikor 1931-ben újabb ösztöndíja birtokában megkezdi színháztudományi és operarendezői tanulmányait Münchenben, jelentkezik Velics Lászlónál, a magyar főkonzulnál. Naplójában feljegyzi Velicsről, aki „itt töltötte gyermekéveit a bajor királyi udvar utolsó fénykorának nagy napjaiban, úgyhogy egyrészt ősmüncheninek számít, másrészt européer volta ellenére sem fénytelenült el erős nemzeti érzése, és így a Széchenyi-típusú cselekvő magyar urak kicsiny csoportjához tartozik". 20 E ráismerés — „a Széchenyi-típusú cselekvő magyar urak" — árulkodik Némethnek a nemzeti liberális múltban példát kereső gondolkodásáról, s ugyanakkor igazolja azt is, hogy a XIX. századi reformkor eszméivel milyen fokon tud azonosulni. Ezt a részben hangulati elemet kell elegyítenie mindazzal, amit a XX. századi avantgárdban már megtalált, és amit magába szívott peregrinus éveiben. Hogy milyen lesz a keveredési arány, melyikből vesz többet, erre az elkövetkező évtizedek adnak feleletet. Mégis, útbaigazítás céljából már most érdemes előre tekinteni. Később, amikor Németh a Nemzeti Színház igazgatója lesz, és felszámolja alig követhető albérleteit, szálláshelyeit, villát bérel a Hűvösvölgyben. Lakásának fogadószobájába, nagy anyagi áldozatvállalással megszerzi Boncza Berta bútorainak egy részét, feltehetően Ady iránti kegyeletéből. Csinszka szobabútorát azonban nem kiállítási tárgyként kezeli, vendégeinek többsége annak eredetéről mit sem tud. A garnitúra egyszerűen része életének. Következő adatunk persze ennél nyomósabb. Németh azzal, hogy a Nemzeti Színház igazgatója lett, színházi kultúránk középpontjába kerül. Ebben a pozíciójában az ünnepi és más alkalmak során elmondott beszédei minden esetben nyílt színvallások a magyarság és európaiság összecsengő fogalmáról. Ha beszédeit, előadásait megszabadítjuk a korszak megkövetelte sallangoktól, a gondolatok úgy sorakoznak elénk, mintha a XIX. század első felét meghatározó reformkor egyenes folytatásai lennének. A számos példából csak egyet ragadunk ki, egy hét-nyolc évvel későbbi beszédet. Megtaláljuk ebben a példakép tudatos keresését, s azt a célt, hogy a Németh Antal-i iskolát beillessze a nemzeti hagyományok közé. 1938. szeptember 9-én, a Nemzeti Színház előcsarnokában elhelyezett Földváry- és Bajza-szobrok leleplezésén beszédet mond. Bajzát az egyetemes magyar kultúra egyik legnagyobb felkészültségű szellemének nevezi, aki nem elégedett meg az önművelés passzív és meddő formájával. Aki nem célnak, hanem eszköznek tekintette tudományos felkészültségét. Akit 33 éves korában (!) hívtak meg a Nemzeti Színház igazgatói székébe. (Ez tudatos elszólás! Éppen Németh ne tudná, hogy Bajzát 1837-ben 38
a Pesti Magyar Színház vezetésével bízták meg?) Beszéde további részében is a párhuzamos életrajzok módszerét követi: szól Bajza félelmetes vitatkozó erejéről, az akkori konzervativizmussal való szembekerüléséről, amivel csak növelte ellenségeinek táborát. Valósággal rákopírozza magát Bajza portréjára: „Öt azonban megingathatatlanul vezette tovább a részrehajthatatlan, kérlelhetetlen és kemény igazságszeretet. Csatázik nemcsak a tehetségtelenekkel, a féltehetségekkel, az egyéni érdekükben sértettekkel, hanem még Szemere Pállal és Horváth Istvánnal is . . . Céltáblának tekintik: ágyúzzák, bombázzák Bajzát, aki győzelmesen áll ellen minden támadásnak . . . El lehet képzelni, hogy ez a magányosan álló, senkihez sem csatlakozó, csak az igazságot kereső szellem milyen hajsza középpontjába került, amikor 1837 nyarán átvette a Nemzeti Színház vezetését". 21 Nyilvánvaló, hogy a beszéd valójában Németh Antalról szól, mégpedig arról a Németh Antalról, aki Bajza József szellemi örökösének (is) vallja magát.
JEGYZETEK 1 Az Országos Ösztöndíjtanácsot az 1927. XITI. te. -kel alapítják meg. Ez rendelkezik „a magas műveltség célját szolgáló ösztöndíjakról". 2 Szepes Mária: Emberek és jelmezek. Bp., 1988. 169-170. 3 Németh Antal baráti köréhez tartozó Noszlopi László egyetemi magántanár közlése nyomán. 4 Németh Antal: Móricz Zsigmond és a Nemzeti Színház kapcsolata (1935-1942.) 1967. In: Új színházat! Vál. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 430. 5 Kosztolányi Dezső: Színházi esték. Bp., 1978. II. 819. 6 Magyar Színháztörténet. Szerk.: Hont Ferenc. Bp., 1962. 233. T OSzKK. N. A. F. 352. 8 Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Bp., 1943. 512. 9 Németh Antal: Új színházat! 1931. In: Új színházat! Vál. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 87. 10 Németh Antal: Színházi napló. I-III. OSzKK. N. A. F. 109. 11 Németh Antal: Berlini napló (1929. február 5.) OSzKK. N. A. F. 108. 12 OSzKK. N. A. F. 117. 13 OSzKK. N. A. F. 5683. 14 Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Bp., 1989. 138. 15 Szekfű Gyula: Magyar történet. Bp., 1936. V. 295. (A Magyar történet borítóján Hóman Bálint neve is szerepel. Hogy nevét mégsem tüntetjük fel, ezzel valójában Hóman kívánságának teszünk eleget. Hóman 1943-ban telefonon értesítette a Magyar Szemle Társaságot, hogy nevét a szerkesztők névsorából töröljék. Indoka, hogy Szekfű annyira belekeveredett a politikába, ami lehetetlenné teszi nevének Szekfű melletti feltüntetését. Szekfű 1943. május 2-án kelt levelében reagált Hóman lépésére, felemlítve ebben barátságukat, amit Hóman ilyképp összetört. Hóman megítélésénél ennek a dátumnak különleges jelentőséget tulajdonítunk.) 16 Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Bp., 1944. 387. 17 Szekfű Gyula: Magyar történet. Bp., 1936.
39
18
Illyés Gyula: Szobraim. In: Hajszálgyökerek. Bp., 1971. 115. Carl Gustav Jung: Seele und Erde. In: Seelenprobleme der Gegenwart. A Föld és lélek című esszé Boda László fordításában 1946-ban jelent meg Budapesten. — E helyen érdemes megemlíteni, hogy anyai ágon Németh Antal nagyszülei Liptó megyében születtek. Nagyanyja Kmety Mária volt, akit rokoni szálak fűztek a gömöri Kmety családhoz. Ebből az ágból származik az 1848-49-es szabadságharc legendás hírű tábornoka, Kmety György, aki 52 éves korában, 1865-ben Londonban halt meg a '49-es magyar emigránsok városnegyedében, a Sohóban. 20 Németh Antal: Színháztudományi tanulmányúton. OSzKK. N. A. F. 352. 21 OSzKK. N. A. F. 155. 19
40
A KÉSZÜLŐDÉS ÉVEI
A huszonhatodik életévét éppen betöltő Németh Antal berlini tanulmányújának egyik legjelentősebb felismerését fogalmazza meg a szegedi Színházi Újság hasábjain, amikor — már külföldi példákra is hivatkozva — ismét visszatér a hazai rendezőnevelés és színészképzés nyomorúságos viszonyaira. Expressis verbis leszögezi: „A magyar színházi kultúra legnagyobb jelentőségű problémája: az új színházi generáció nevelése. A jövő képe attól függ, milyen lesz az új színész- és rendezőnemzedék". 1 Köntörfalazás nélkül tárja fel a színészképzés hibáit, ostorozza a színiiskolákat, amelyek „ontják a színészproletárokat". A rendezőnevelést azért nem minősíti, mert olyan nincs! Ugyanakkor „Berlinben az egyetemen tanítják a színpadi rendezést!" Egész cikke csupa felkiáltójel. A németországi négy egyetemi Színháztudományi Intézetben folyó rendezőképzést — nyilvánvaló, hogy megszégyenítő szándékkal — elemi iskolai színvonalon ismerteti. A nevelés jelentőségére figyelmezteti a színházat elsősorban üzletnek tekintő szakembereket, amikor megnevezi a német tanítómestert: „Múlt év decemberében bekövetkezett haláláig (1928 decemberében), Prof. Ferdinand Gregori, a német színjátszás egyik legkiválóbb alakja tanította a rendezést". Egyébként Németh mindig mély tisztelettel beszélt Gregoriról, akinek mindössze három hónapig hallgathatta előadásait. Példaképe volt Gregori abban is, hogy jóval Reinhardt előtt, még a naturalizmus fénykorában stilizált színpadképeket alkalmazott. A Színházi Újságban megjelent cikk megfelel az „alsóbb néposztályok" felé forduló klebelsbergi művelődéspolitikának. Glatz Ferenc a Nemzeti kultúra - kulturált nemzet című tanulmánykötetében megemlíti, hogy a húszas évek gazdasági konszolidációját követően Klebelsberg — elfogadva a szociáldemokrata párt javaslatát — erőteljesen szorgalmazza demokratikus tendenciájú művelődési programjának megvalósítását. 41
A kultuszkormányzattal szembenállókat zseniális érvekkel szereli le: „A magyar dolgozó tömegek versenyképességéről van szó". 2 Glatz így foglalja össze ezt az érvrendszert: „ . . . a polgári rend érdeke is, hogy a szélesebb tömegek szert tegyenek az alapvető műveltségi ismeretekre és ezáltal beépülhessenek a modern világ bonyolult mindennapi életének mechanizmusába. .. ". Klebelsberg — ezt Németh személyes közléséből tudom — céljai érdekében kész vitatkozni a cinizmusra hajlamos Bethlennel is, rendszerint sikerrel. Annak nincs nyoma, hogy a kultuszkormányzat külön tanulmányban foglalkozott volna a színháztudomány és a színművészet oktatásának problémájával, de hogy foglalkozott ennek a művészeti ágnak utánpótlási kérdéseivel, arra az 1929-ben a Színművészeti Akadémián elindított rendezői tanfolyamból következtethetünk. (Hevesi már 1927-ben tanítja a rendezést a végzős színésznövendékeknek.) Itt álljunk meg egy pillanatra. A művészeti oktatás hiánya vagy színvonaltalansága nyilvánvalóan terméketlenné teszi a művészetet, lezülleszti a művészeti ágat, melyhez kapcsolódik. Hazánkban számos művészeti ág — európai példákat követve — már a múlt században kialakítja az eredményesen működő intézményi formákat. Színművészeti képzésünk időben indul, 1863-ban királyi leirat veti meg alapjait az Orsz. M. Kir. Színművészeti Akadémia elődjének, a Színészeti Tanodának. A Tanoda csak két éves eltolódással, az 1865-66os tanévvel kezdi meg működését. Már a kezdet is féloldalas. Az oktatás középpontjába a színészképzést állítják, ugyanakkor elhanyagolják pl. a rendezőnevelést. A múlt század utolsó évtizedeit meghatározó „gründolási lázban" a reformkorhoz viszonyítva száznyolcvan fokos fordulattal változik a színház társadalmi szerepe is. A szórakoztató szándékú színház mindent a színészre épít. A színész megítélésénél a műveltség, a szakma ismerete másodlagos szerepet játszik, s ebből következik a képzésből kimaradó vidéki színészgárda felértékelődése. Ugyanakkor, mint ezt a színészpedagógus Paulay Ede is megírja, a Tanodában végzett növendéket „egyenesen a Nemzeti Színházhoz szerződtetik". 3 A színészet elméletét Paulay Ede eleinte az Egressy Gábor tanulmányaiból szerkesztett kisebb kézikönyvből tanította. 4 Hogy a rendezőnevelés nem szerepelt a Színészeti Tanoda tantervében, annak történelmi okai vannak. A rendező munka- és feladatköre színjátszásunknak a reformkorral együttélő szakaszában is csak lassan fejlődik. Mint Kerényi Ferenc írja — a romantika színpadi forradalmát magába foglaló „korszak végére sem válik, a színészi munkamegosztáshoz hasonlóan, befejezett folyamattá". 5 Igazgatók vagy vezető színészek vállalják a rendezői feladatokat, néha az önképzéshez szükséges külföldi tanulmányutak költségeit is maguk állják. A korszerű színjátszáshoz pedig elengedhetetlen a rendezői munka. Egressy Gábor találóan írja a rendezésről: „művészi Locomotiv nemű erő" 6 ; éppen ez az, amire a szórakoztatásra berendezkedő színházaknak nincs igényük. 42
1893-ban — az Orsz. M. Kir. Zene- és Színművészeti Akadémia szétválása után — a drámai színészképző főigazgatója Paulay Ede lesz. Székely György kiemeli Paulay döntő szerepét a hivatásos színészképzésben. így összegezi a kiváló színházi ember pedagógiai eredményeit: „Nyugodtan mondhatjuk ( • • . ) ' hogy a Tanoda alapításának pillanatától kezdve, s éppen ennek döntő alakuló-fejlődő éveiben Paulay jelentős, ha nem inkább döntő szerepet játszott a hazai hivatásos színészképzésben". 7 Paulay után lényegében véve rendezők nélküli korszak következik, s ennek megfelelően a Nemzeti Színház művészi színvonala látványosan és gyorsan hanyatlik. A megerősödő magánszínházak elhódítják közönségét. A színészi hivatás is züllik. Pukánszkyné idézi a korszak egyik neves színészének, Újházi Edének mondását: „Sebaj, gyerekek, tizenegy órára minden gyalázatnak vége lesz". 8 A „gyalázatnak" az irodalmár Ambrus Zoltán sem tud véget vetni. A színvonal további hanyatlása Hevesi Sándor kinevezésével végre megáll. Most következik be az a színháztörténeti fordulat, hogy a színészből lett rendezőt háttérbe szorítja az elméletileg is felkészült, képzett szakember. Klebelsberg bízik Hevesiben, aki elődeihez képest nagyban emeli a Nemzeti színvonalát és tekintélyét. A Nemzeti Színház történetének legelmélyiiltebb kutatója, Pukánszkyné szerint azonban Hevesinél „hiába keressük a szálakat, melyek magyar előzőihez fűzik. Színészetelméleti könyvében Paulay neve elő sem fordul. Egressyé is csak egyszer . . . ". 9 E maliciózus megjegyzés után, könyvének egy másik fejezetében Pukánszkyné elismeri, hogy Hevesi esetében „az európaiság szerencsésen esett egybe a nemzetivel, s a modernség a hagyományőrzéssel". 10 A kultuszkormányzat számára is egyre nyilvánvalóbb, hogy a Színművészeti Akadémia is reformra szorul, s az igazgató, Tóth Imre váratlan halála után, 1928-ban egy éves megbízatással dr. Sebestyén Károlyt állítja az Akadémia élére. Sebestyén Károly rövid időre szóló megbízatása nyilvánvalóan összefügg Klebelsberg intenciójával: meg kell kezdeni a rendezőnevelést a Színművészeti Akadémia keretei között. A rendezői szeminárium tervének kidolgozására Sebestyén egy évet kap. Sebestyén Károlyról Németh számos vonatkozásban elismeréssel ír. Kiemeli műveltségét (melyet ugyan tan árosán száraznak nevez), de hibáiról sem feledkezik meg. Első helyen említi századvégi szkepticizmusát, amivel minden új jelenséget szemlél. (Ez azért is érdekes, mert Sebestyén fia, Georges Sebastien karmester, a harmincas évek második felében a Moszkvai Rádió főzeneigazga.tója. Fiáról és moszkvai színházi élményeiről Sebestyén Károly a Theater der Welt 1938-i számában számol be. 11 ) Sebestyénnek affinitása volt Heltai és Szép Ernő költészete iránt, de kevésbé fogadta el — állapítja meg leverten Németh — Adyt és Babitsot. Számára színházi embernek csak Hevesi Sándor számított, akihez rokoni 43
szálak is fűzték, és a „semmitmondó kuriális realizmust" művelő Csathó Kálmán. 12 Sebestyén megbízatása azonban nemcsak a rendezői szeminárium tervének kidolgozására vonatkozik (ebbe a munkába természetesen bevonja Hevesi Sándort is), gondos revízió alá kell vennie az akadémia tanulmányi és fegyelmi szabályzatát, továbbá tervezetet kell kidolgoznia az intézmény reformja tárgyában. A munka 1929 tavaszára elkészül, Klebelsberg augusztusban vezetteti rá jóváhagyását. Ezzel az aktussal a hároméves tanfolyami szintű iskola olyan főiskolai státust nyer, melynek tantervében szerepel már a rendezői szak is. Klebelsberg elégedetten nyugtázza, hogy az új tantárgyat Hevesi Sándor adja elő, aki egy napjainkból származó minősítés szerint a „korlabirintusban igyekvő, teremtő, botladozó színházi nemzedékek számára világosan értelmez évtizedeket, korkörülményeket, szakmai törekvéseket, ezen túl magát az életgyakorlatot, benne a színház létezését" 13 . Pedagógiai gyakorlatát Hevesi Sándor még az első világháború előtti korszakban alapozza meg. Három esztendei gyakorlati és elméleti tanításának leszűrt eredményét 1908-ban megjelent művében összegezte. 14 Könyve nemcsak a mi irodalmunkban, hanem a külföldet is beleértve első kísérlet arra, liogy a történelmi fejlődés alapján rajzolja meg a színjátszás elméletét. (A birtokomban lévő kis kötet belső címlapjára a következő dedikációt írta: „Óvatosan kell olvasni és nem mindent elhinni. Budapest, 1921. júl. 1. Hevesi Sándor".) Az új tanszak iránt a színházi pályára készülő ifjúság körében lázas érdeklődés mutatkozik. A felvételi vizsga feltételei — például a kötelező francia nyelv mellett még egy világnyelv tanulását is meg kell kezdeni — nem lohasztják a jelentkezők kedvét. A színiakadémiai oklevéllel rendelkezőknek nem kell felvételi vizsgát tenni. Hevesi, aki az elmúlt fél évszázad színháztörténetét meghatározó alkotóknak, jelenségeknek az ismertetését ígéri, az oktatásba bevonja Horváth Árpádot is, aki a Nemzeti Színház Hevesi-korszakában lesz ismert rendező. Horváth Árpád már a rendezői szeminárium elindítása előtt is tanársegéd Hevesi mellett az akadémián. (O vezeti a rendezői gyakorlatot.) Egri István, aki ezekben az években mint színiakadémista találkozik Hevesivel és Horváth Árpáddal, szemléletesen írja le együttműködésüket. „Hevesi pontosan érkezett a.z óráira. Leült a tanári asztalhoz. Mellette foglalt helyet tanársegéde, Horváth Árpád . . . Horváth rendkívül rokonszenvesen viselkedett az órákon. Ugyanúgy jegyzetelte mestere előadásait, feszülten figyelte szavait, mint mi, bizonyítva egyrészt azt, hogy az eredményeket elért művésznek is tanulnia kell, másrészt okosan szolgálta ezzel Hevesi tanári tekintélyét... A rendezői tanfolyamra is azért vette maga mellé Hevesi, hogy segítőtársa legyen, helyettesítse, ha kell, és egyúttal továbbképezze magát." 1 5 A „kis Hevesi" — Egri aposztrofálja így Horváth Árpádot — korántsem fest ilyen idilli képet szíriakadémiai pályafutásáról. Gömbös Gyulának 1934-ben készített beadványtervezetében még mindig felhábo44
rodva, sértetten ír az akadémián eltöltött három és fél éves működéséről: az akadémián, „amelynek aktív előadó tanára voltam, s ahol egy éven át havi 2 pengős óradíjért tanítottam, egy éven át pedig teljesen ingyenesen, Ódry Árpád (Odry 1930-ban veszi át Sebestyéntől az akadémia igazgatását) . . . 1932-33-ban az ingyen tanítás ellenértékéül végleges kinevezésemet megígérte, s a javasló felterjesztést garantálta — de ezt nem t a r t o t t a meg, sőt! —, nem vitt be, holott erre már 3 ízben volt alkalma; s színészpedagógiai működésem, amit az akadémia rendezői tanfolyamán, az Orsz. Színészegyesület Szín észképző Iskolájában (szintén ingyen) s magánpraxisban (Lehotay Árpád például az én tanítványom) végeztem . . . stb." 1 6 . Horváth Árpád jeremiádját kiterjeszthetjük a rendezőnevelés sorsára is. A rendezői tanfolyam egy év kihagyásával az 1931-32-es tanévben ismét elindul, de Odry éppúgy nem támogatja, mint majd 1937-től — Odry halála után — a Színművészeti Akadémia élére kinevezett Kiss Ferenc sem. Németh ebben az időben Berlinben tartózkodik, talán ez is magyarázza, hogy neve fel sem merül a két évadot végigvergődő rendezői tanfolyam tervezésénél. Reálisan nézve: ha itthon lenne sem számíthatna Hevesi meghívására. Feltevésünk alátámasztására csak egyetlen szempontot emelünk ki. Hevesi már jóval korábban — nem Németh Antalra célozva — megírja, hogy mi a véleménye a 19-20 éves doktorokról és filozopterekről [sic!], „akik mint dramaturgok és rendezők új színészboldogító és színpadmegváltó eszmékkel állnak ki a színpadra új felfogáss a l . . . , minden színpadi gyakorlat és minden egészséges elmélet nélkül... filozófiai mélységekbe, képzőművészeti rejtelmekbe, pszichoanalitikai talányokba ereszkednek... stb." 17 Hevesi konklúziója értelmében: „A rendezőnek . . . vissza kell térnie a kulisszák mögé, akár a névtelenség ködruhájába — legalábbis ködsipkát kell a fejére tennie, ha nagyon kezdik emlegetni... Reinhardtot továbbra is dicsérhetjük, mert sok szépet és nagyot teremtett, de a ripacs-rendezőknek azt a nemzedékét, amelyet az ő nevének fedezete alatt tudás, tehetség és tapasztalat nélkül szabadítottak rá a legnemesebb művészi matériára, az eleven színészre, Európa-szerte le kell söpörni a színpadról... ", 17 A csatabárd tehát ki van ásva a reformerek ellen, már jóval Németh jelentkezése előtt. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy egy „önmagát játszó rendező" ködsipkát húzzon a fejére. A rendezői színház nemcsak esztétikai célok jegyében dolgozik, elsősorban mondani akar valamit. Valamit, amiben a kor lényegét felismeri, és amivel azonosulni tud. „A szerző szándéka nem olyan fontos nekünk, mint a magunk gyönyörűsége, s mi olyan ingert kívánunk, amely homogén velünk" — szögezi le Goethe. 18 Az ingert társadalmi és politikai problémák váltják ki. Ez a rendezői magatartás jelen elleni lázadó rendezőket kíván, ezt példázzák a széles körű európai reformtörekvések is. Csak századunk második felében kezd 45
csökkenni nálunk ennek a lázadásnak az ereje (mígnem átmegy a teljes konformizmusba). S ezzel egyidöben szakítja meg a színház kapcsolatát a múlttal, a hagyományokkal. Németh idejében ez a múlt még követendő példaként él egyesekben. A reformhoz való kötődésről tanúskodik Némethnek az a pályázata is, amit 1930-ban nyújt be Szeged város polgármesterének. Ebben hangsúlyozza, hogy az előző években tevékeny résztvevője volt a fővárosi színházi reformmozgalmaknak, s egyik alapítója a rendezői kísérletezések céljait szolgáló Színpadmüvészeti Stúdiónak. Hivatkozik tanáraira: Jessnerre, Reinhardtra, s annak jelzésére, hogy operarendezést is vállal, megemlíti Ernst Lega.lt és Ludwig Hörthöt, akik segítettek elsajátítani a rendezői munkának ezt a válfaját. Majd ennyi avantgárd után igazán meglepő fordulattal felfedi igazi célját is: „Az elveszett Kolozsvári Nemzeti Színház helyébe Szegeden kell megteremteni az ország második Nemzeti Színházát". 19 A szándék egybeesik a klebelsbergi művelődéspolitika irányvonalával, ne feledjük, hogy ugyanez a folyamat zajlik le a felsőoktatásban is: Klebelsberg a kiesett kolozsvári egyetemet a szegedi és a debreceni egyetemekkel pótolja. De hogy nem a hivatalos művelődéspolitika szolgai másolása Németh célja, arról pályázatának egy másik részében fejti ki nézetét: „A magyar vidéki kultúra viszonylagos elmaradottságának, és mind művészi, mind anyagi válságának az a legfőbb oka, hogy városaink színházaiból hiányzik az önállóság, a kezdeményezés bátorsága. A vidéki színházak műsor tekintetében Pestet követik, nincsenek tekintettel a fővárosétól sok mindenben eltérő helyi közönség lelkiségére, színházi kultúrájára, irodalmi ízlésére. Kolozsvár volt az egyetlen magyarországi város, amely önállót mert színházi téren nyújtani, amikor Budapestet megelőzve elsőnek hozott ki egy sor, Magyarországon még színre nem került Shakespeare-drámát, és amikor megrendezte az első magyar drámatörténeti ciklust. Színészei sem voltak a mai értelemben vett vidéki színészek; Kolozsvár nagy súlyt helyezett az új generáció nevelésére. Évtizedekig Kolozsvár szolgáltatta a főváros számára az utánpótlást". Az utolsó két mondat Németh nevelői szándékának leplezetlen feltárása. Kimondja: iskolát akar teremteni Szegeden, s ezt az elképzelését megosztja a város legkiválóbb szellemi vezetőivel is. (A későbbiek során találkozunk majd Szent-Györgyi Albert egyik levelével, mely alátámasztja állításunkat.) Németh pályázatát azonban a város vezetősége elveti. Kompromisszum születik: Németh Antal 1930 őszétől dramaturgfőrendezője a szegedi színháznak. Ebben a beosztásában huszonhárom darabot rendez; az előző évad huszonkilenc darabjával együtt a szegedi két év alatt ötvenkettőt! 1931-ben azonban véget ér a Klebelsberg-éra (megbukik a Bethlen-kormány), mire a város konzervatív vezetősége fellélegzik. A visszarendeződés során Némethet is elbocsátják. Keresztury Dezső, akivel még a. berlini ösztöndíjas korszakban köt meleg, egyelőre zavartalan barátságot, 1931. december 11-én Berlinből küld levelet Né46
meth kölni címére: „Szegedről sok balhírt hallottam, hogy megérzi a nagy miniszter bukását. Mondják ugyan, hogy Klebi nem hagyja magát, már megint vezércikkezik a Pesti Naplóban . . . Én azonban csakugyan azt hiszem, a magas kultúrpolitikának vége1'.20 A kulturális tárca Klebelsberg után szinte kézről kézre vándorol, s így gyorsan elveszti korábbi presztízsét. Először néhány hónapig Ernszt Sándor vezeti a minisztériumot, majd 1932 szeptemberéig Karafiáth Jenő. Utána következik Hóman Bálint, aki először 1938-ig (1938—39-ben gróf Teleki Pál a kultuszminiszter), majd második nekifutásra 1939-től 1942-ig áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium élén. Némethnek, aki a szegedi kudarc után újabb ösztöndíj birtokában folytatja színháztudományi tanulmányútját Európában, tudomásul kell vennie, hogy a színpadi pályáról kiebrudalták, szerződést egyetlen színházvezetőtől sem remélhet. Hekler az egyetlen, akiben reménykedhet, de az ő társadalmi súlya is csökken Klebelsberg távozásával. Annyit azonban Hekler még megtehet, hogy felhívja Tormay Cecile-nek, a Napkelet, főszerkesztőjének figyelmét tanítványára. Heklert erre a lépésre feljogosítja az a körülmény, hogy a Napkeletéi Klebelsberg alapította. Az intervenció sikerül, Németh 1932-ben elfoglalhatja a Napkeletnél megüresedett segédszerkesztői állást. Németh színháztudományi és folyvást erősödő színházpedagógiai tevékenységéhez ideális hátteret kap, szerkesztői munkáját nagy önállósággal végezheti, ugyanis az idejének nagyobb részét nádudvari birtokán töltő Tormay Cecile rendszerint titkárnője, gróf Ambrózy-Migazzi Lajosné útján érintkezik segédszerkesztőjével. Tormay Cecile Nádudvaron írja regényeit, a Napkelet pedig — Németh odakerülésével — erősen liberalizálódik. Amint köztudomásúvá válik, hogy a lapnak új szerkesztője van, számos kitűnő író, kritikus, esztéta küld a Napkelethez írásokat. Boldizsár Iván például Potsdamból jelentkezik, ajánlóként Keresztury Dezsőt és Szabó Zoltánt nevezi meg: „Tudom, hogy Ön olyan embereket gyűjt a Napkelet köré, akik nem csak-írók és csak-költők, hanem jó és új értelemben vett társadalmi harcosok is". 21 Németh a tőle megszokott lendülettel formálja, korszerűsíti a folyóiratot. Több mint ötven év távolából — a Németh baráti köréhez nem tartozó Boldizsár Iván — Erdély második Trianonja című visszaemlékezésében 22 még mindig elképedve ír munkastílusáról. Az előzményekről annyit, hogy 1935 augusztusában Németh, aki ekkor már igazgatója a Nemzeti Színháznak, de a folyóirat szerkesztését még nem adta át utódának, megtudja, hogy Keresztury Dezső Németh László, Szabó Zoltán és Boldizsár Iván társaságában beutazta Erdélyt. Azonnal cikket kér Kereszturytól. Boldizsár: „Keresztury azt ajánlotta, írasson velem. Meg is m u t a t t a cikkem elkészült három-négy oldalát. Németh Antalnak tetszett. Behívott. írja meg az egészet, biztatott, szigorúan magázva... Azt feleltem, mindenképpen megírom, de a Napkelet nem fogja közölni. Nem is nagyon vágytam rá, abban reménykedtem, hogy ezzel veszem be a Nyu47
gat bástyafokát. De egy hét alatt megírtam, bevittem Németh Antalnak. Már másnap telefonált, menjünk be együtt Tormay Cecile-hez. Az lelkesedett érte. Éppen erre van szükségünk, mondta. Október elején történt, de a cikket még betették a novemberi számba". Több mint félévszázados újságírói, szerkesztői és írói tapasztalat birtokában Boldizsár Iván szinte elképedve írja: „Megáll az eszem, valahányszor azt kell tapasztalnom, hogy manapság két hónap a havi folyóiratok átfutási, átcammogási ideje. Ha ötven évvel ezelőtt a nyomdák két hét alatt elő tudtak állítani egy folyóiratot, miért tart ma négyszer annyi ideig?" 23 Az eredményekben gazdag Napkelet-korszak mindazonáltal Németh életében az út- vagy helykeresés időszaka. Ezekben az években Németh tollából számos színháztörténeti, esztétikai, pszichológiai tanulmány jelent meg. Megvalósítja egyik életcélját: megírja a monográfiáját a magyar drámaköltői géniusz három halhatatlan alkotásából kettőnek, Madách Az ember tragédiájának és Katona Bánk bánjának, színpadi pályafutásukat nyomon követve. Az ember tragédiája elsősorban színháztörténeti kompendiumként kerül Németh tudományos müveinek jegyzékére, a Bánk bán már kiteljesedettebb, mert ebben a magyar színjátszás stílusának fejlődésrajzával is foglalkozik. Az 1935-ben megjelent Bánk bán-monográfia bevezetőjében ígéri, hogy feldolgozza „a harmadik legjelentékenyebb magyar dráma, a Csongor és Tünde életrajzát is, és akkor e színpadtörténeti monográfia-trilógia tanulságaiként vonom le a további következtetéseket a magyar színházi köztudat állandó alakulásaira, változásaira nézve az elmúlt száz esztendőben". 24 A színháztudós Németh programja már csak abból a szempontból is figyelmet érdemel, hogy a Csongor és Tünde elővételével valójában visszaállítja a Paulay által kialakított értékrendet. Nagy elődje, Hevesi, a Csongort elhagyja a magyar dráma-hármasból, a Csongor helyébe Teleki László Kegyencét állítja. (A Kegyencet Németh is műsorra tűzi 1941-ben, Galamb Sándor átdolgozásában.) Mindazonáltal a Csongor önálló kötetben nem jelent meg. Némethnek a „Csongor és Tünde" című tanulmánya megjelent a Nemzeti Színház egyik műsorfüzetében. 25 Németh a hazai színháztudomány alapmüveinek számító monográfiái 26 mellett nem feledkezik meg a magyar színházművészetet Európához kötő szálakról sem. 1932-ben, Goethe halálának századik évfordulóján, a Budapesti Szemle 1932 augusztusi és szeptemberi számában megjelenik a Goethe Faustja a színpadon című tanulmánya. A tanulmány lényegében Németh müncheni előadását (Goethe und die moderne Bühne) tartalmazza. A német nyelvű tanulmány hét Goethe-dráma rendezői és díszlettervezői elképzelését tartalmazza. Ennek a német nyelvű Goethe-füzetnek teljes szövegét átvette a VArmante című olasz színházi lap, 0 . Maselli fordításában. 2 7 Ugyancsak a Budapesti Szemlében jelenik meg művészetpszichológia] tanulmánya: A tudattalan felfedezésének alkotás-lélektani jelentősége. Ebben Németh — a Leibnitztől Nietzschéig tartó tudománytörténeti folyamatot is felvázol48
va — főként Freud elméletével foglalkozik. Publikációi sorra megjelennek külföldön is. 1934-ben, a Reale Accademia DTtalia római nemzetközi tudományos kongresszusán elhangzott előadásaiból (erre az eseményre még visszatérek) a Római Akadémia két előadását adja ki: Theater, Film und Radio (német nyelven), Cultura teatrale, scienzia teatrale e Stato (olasz nyelven). 28 Nem szándékozom számba venni mindazokat a tanulmányokat, cikkeket, különböző sajtóorgánumokban, kiadványokban megjelent előadásokat, amelyeknek — terjedelmi okokból — csak kis része lelhető fel az Új színházat! című kötetben. Ebből a mintegy százötven különböző tárgyú és terjedelmű írásból egyre határozottabban rajzolódik ki Németh nevelői szándéka. Szerves része ez színházművészetünk reformjára irányuló törekvésének. Németh nevelési és tudományos tervei egybeesnek a nagypolitika megújulást hirdető jelszavaival. A magyar szellemi élet jövőjéért munkálkodóknak — pártállástól függetlenül — figyelembe kell venniük a hatalom reformtörekvéseit is. A felülről meghirdetett reform Gömbös Gyula (kulturális vonalon: Hóman Bálint) nevéhez kapcsolódik. Gömbösék is reformokat sürgetnek, és a német és olasz politikai mintához való felzárkózás érdekében „szinte egészen titokban" — mint azt Glatz Ferenc megjegyzi — az egész országot átfogó propagandagépezet kiépítésén fáradoznak. Hóman Bálint és tanácsadói pedig: „ . . . a közművelődési eszközöket a kulturális élet egészét átható egységes nemzeti célok szolgálatába kívánták állítani". 28 „Egységes nemzeti célok"! Mit ért; ezen Hóman Bálint? Vajon, a közművelődési eszközökhöz sorolja-e a színházat? A kérdésekre egyik 1935-ös képviselőházi beszédéből megkapjuk a választ. „A színházat, mint nemzetnevelő intézményt fogom fel, és ennek érdekében előkészítendőnek tartok egy színházi törvényt, amely a vidéki színészet, a vidéki városok színművészeti kultúrája tekintetében hozna bizonyos újításokat, és szükségesnek tartom a meglevő vidéki színészet sokkal intenzívebb támogatását". 3 0 Jóval az előbbi képviselőházi beszéd elhangzása előtt már nyilvánvaló, hogy színházművészetünk hanyatlása a kritikus ponthoz érkezett. A harmincas évekkel beköszöntő szellemi és anyagi válság egyformán érinti az állami, városi és magántőkével működő színházakat. A folyamat a Nemzeti Színházban kulminál. Hevesi Sándor 1932-ben végleg távozik a Nemzeti igazgatói székéből. 31 Karafiáth kultuszminiszter nyomására tart ki eddig, miután 1932-ben újsághír közli, hogy Wertheimerék meghívták az év őszén megnyíló Magyar Színház élére.32 Hevesi helyét Márkus László foglalja el, aki kendőzetlenül tárja, fel a centenáriumi ünnepségek előtt álló Nemzeti Színház helyzetét egy Hóman Bálintnak küldött jelentésében: „ . . . reménytelen darabok is legslendriánabb előadásban kerülnek színre . . . " 3 3 . Jelentésében a Nemzeti társulatát katolikus legényegyletek hitbuzgalmi mükedvelőihöz hasonlítja. A Nemzeti Színházból kiebrudalt 49
Horváth Árpád sem minősíti másképpen az ottani körülményeket: „Egy intézmény mindig s legfőképpen saját magától, belső, önmagában rejlő okok következtében gyengül vagy hanyatlik". Gömbös Gyula miniszterelnökhöz eljuttatott, 1934-ben megírt beadványtervezetében Horváth megmagyarázza ezeket a „belső, önmagában rejlő okok"-at: „ . . . a végleges beérkezettség (Nemzeti Színház), a kiharcolt, de most már birtokon belül élvezett örökös állás (Nemzeti Színház) elvette, lefosztotta a hevületet és fanatizmust, ami nélkül lehetetlenség színházat csinálni — még teljesen tehetséges emberekkel is". 34 Németh Antal egyik életcéljának követése indokolja, hogy itt közbeiktassunk két mondatot — kiegészítésül Horváth Ádám véleményéhez is — a Színművészeti Akadémia állapotáról. Az akadémia tanári karának többsége ebből a mélypontra jutott Nemzeti Színházból kerül ki. Igazgatója, Odry Árpád, örökös tagja és főrendezője a Nemzeti Színháznak, s ugyanakkor a Rádiónak is. És milyen helyzetben van a tekintélyes családfára visszatekintő vidéki színészet? Forduljunk a válaszért ismét Horváth Árpádhoz, már csak azért is, mert ha megéri, az 1945-tel kezdődő történelmi korszakban színházművészetünkben meghatározó szerepet játszott volna. (Több egybehangzó vélemény szerint — sajnos, ezt dokumentálni nem lehet — a kommunista párt őt állította volna a Nemzeti Színház élére.) Horváth Árpád 1937-ben írja: „Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Kassa, Pozsony, Szabadka, a nagy vidéki centrumok elvesztek. Az általános gazdasági elszegényedés a megszűkült határok közé zsúfolódott s ezért szűkebb kenyérre kényszerült színészlétszámot jobban beszorította a pária- és proletársors kalodájába, mint Déryné korában, mert akkor legalább erkölcsi megbecsülés volt a színészet sorsa a vezető társadalmi rétegek, arisztokraták, táblabírák s mecénások részéről" , 35 Ez a fővárosi színészet hátterének néhány mondatban összefoglalt ijesztő analízise. Ujabb kérdés: van-e a közművelődéssel, színházzal foglalkozókban készség a minőségi megoldások iránt? „A mai zűrzavar és dilettáns tobzódás csak következménye már Ady minőségi magyarsága bukásának" —írja Jócsik Lajos, akit csak találomra emeltem ki a harmincas évekről beszélő írástudók népes seregéből. 36 A színház csak hivatását tölti be, amikor intézményi válságával hűen tükrözi azt a társadalmi helyzetet, amiben fennmaradásáért küzd. Hóman nem tud gátat vetni a bomlásnak. A Nemzeti Színház például, Hevesi távozását követően, két megbízott igazgatót „fogyaszt el". A Márkus Lászlót követő Voinovich Gézával az irodalmi ízlés kerül hatalomra. Nem véletlenül választja ki Voinovich segítőjének dr. Galamb Sándort. 0 az az irodalmár, aki ért a színházhoz is. És ami ennél is je50
lentösebb, Galamb Sándor felismeri a válságos helyzetből kivezető utak egyikét: a színészképzés fontosságát. Ezzel ismét elérkeztünk a művészeti oktatás problémájához. Mintha ez lenne az a bizonyos archimédeszi p o n t . . . Dr. Galamb Sándor 1934-től igazgatója az 1903-ban alapított Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájának. (Ebben az évben vállalja el a Nemzeti Színház dramaturgi munkakörét.) Galamb egyike a legkitűnőbb színházi orientációjú irodalomtörténészeinknek, tanára a Színművészeti Akadémiának is. Mellesleg jelentős drámaírói és kritikai tevékenységet is folytat. A Szín észképző élén első tevékenysége a tanári kar átszervezése. Igazgatása alatt a korszak színházi reformnemzedékének sok kiválósága fellelhető a tanárok között. Galamb Sándor komoly erőfeszítésének eredményeként ekkor valóban együtt van a legjobbak gárdája: Hont Ferenc, Horváth Árpád, Pünkösti Andor, Ascher Oszkár, Solt (Speneder) Andor . . . és Németh Antal. Németh tehát egy lépéssel közelebb került céljához, immár taníthat, mégpedig egy társadalmi pozíciójában megerősödött intézményben. A Színművészeti Akadémián minden megy változatlanul a maga útján, ahogyan azt évtizedek óta megszokták. Négyszemközti beszélgetésekben Németh többnyire megválaszolatlanul hagyta a Színészegyesületi iskolában végzett munkáját feszegető kérdéseket. Annyit azonban elárult, hogy a színészképzésben itt több örömöt talált, mint korábbi magániskola] tevékenységében. A nehézfejü tanítványokkal való veszkődést lélekölőnek nevezte, valójában azonban szeretett tanítani. Tegyük hozzá: a tehetséges tanítványok különösen inspirálták. Hogy tanárként milyen lehetett a fiatal Németh, ebben — utólagos okoskodás helyett — szerencsénkre eligazítónk lehet az egyik tanítvány megmaradt levele. A levél 1936. május 22-én kelt, írója az a Gáti József, akit az ötvenes évektől nyugalomba vonulásáig az előadóművészét egyik legkiválóbb képviselőjének, a versmondás szuggesztív művelőjének ismertek el kortársai.
„Mélyen Tisztelt Igazgató Úr! Személyes tisztelgésemmel nem akartam rabolni Igazgató Úr idejét, e pár sorban kérem szíves jóindulatát, melyet eddig is éreztem, valahányszor Önhöz fordultam. Kardos Géza állomáshelyére szeretnék leszerződni színész-rendezőnek. Ha Igazgató Úrtól néhány soros levélbeli támogatást kaphatnék, úgy érzem, vállalkozásom sikerrel járna. — Legutolsó fogadóóráján Igazgató Úr volt szíves megígérni, hogy ha lehet, foglalkoztatni fog a Rádióban. Nagyon kérem, ne ejtsen el, hiszen fél éve vagyok szerződés és 51
kenyérkereset nélkül, és csak Ön az egyetlen, kihez a koldulás látszata nélkül őszintén fordulhatok. ( . . . ) Hálás tanítványa, Gáti József." 37
Németh nem zárkózott el a segítségnyújtástól, erre Gáti Józsefnek egy másik leveléből következtethetünk, ugyanis ezt már a székesfehérvári Thália Színházból küldi. Az 1934—35-i színi évadban (és tanévben) Németh mint rendező — az előző évekhez hasonlóan — alig jut színpadhoz. Egyszerűen arról van szó, hogy a magánszínházak dzsungeljében eligazodni sem tud. 1934 májusában a Budai Színkörben előadott Ember tragédiája-előadás rendezésére is a fővárosi kulturális vezetés kéri fel. Németh utolsó írásában megemlékezik erről a várakozáson felüli sikert arató előadásról, nem említi azonban ennek az előadásnak egy másik „eredményét", azt a vitriolos anekdotát, amivel a Színkör igazgatója a pesti kávéházi folklórt gazdagította. „Elvállaltam — í r j a Németh —, de amikor megtudtam, hogy próbákra mindössze egyetlen hét áll rendelkezésemre, a meglevő díszletek és kosztümök felújítására pedig százötven pengő, kikötöttem, hogy nevem nem szerepelhet a színlapon, ellenben mindent elkövetek majd, hogy becsületes és a körülményekhez képest érdekes előadás kerüljön a közönség elé." 38 Amikor közli döntését Sebestyén Gézával, a Színkör igazgatójával, hogy neve nem szerepelhet a színlapon, Sebestyén vállat von: „Mondja már, akkor marad a Madách!" Ezt a bonmotot aztán évtizedeken keresztül mesélték egymásnak Németh ellenfelei és ellenségei. Ebben az évadban Németh még egy rendezői feladatot kap: operát rendezhet a Városi Színházban (Auber: Fra Diavolo). Évad végén pedig mint rendező-tanár lép a nyilvánosság elé, mégpedig az Egyesületi Színészképző végzős növendékeivel. A Belvárosi Színház kölcsönbe vett színpadán Baktay Ervin fordítói és játékmesteri közreműködésével rendezi meg az V. századi görög tragédiákkal egyidejű szanszkrit Sakuntalát. Ezt a Kálidászának tulajdonított hét felvonásra tagolt müvet Baktay Ervin — új fordításban — alkalmazza színpadra. A Sakuntala kiválasztásának dramaturgiai indoka: beleillik Németh világszínházi, ezen belül főként a keleti színjátszást a magyar közönséggel megismertetni akaró elképzelésébe. A Herdert és Goethét is megbabonázó Sakuntala nálunk először egy muzsikusig jut el: Goldmark Károlyig. Goldmark világhírét az 1865-ben komponált Sakuntala-nyitány alapozza meg. Színpadra 1888-ban kerül a Sakuntala első alkalommal, a 48-as eszmékhez a 67-es kiegyezés után is hűségesen ragaszkodó, színésznek és elméleti írónak is kiváló Rakódczay Pálnak köszönhetően. A Sakuntalát 1933-ban a Nemzeti Színház is bemutatja, mégpedig Horváth Árpád rendezésében. 52
A Németh Antal rendezésében (Fiók Károly és Arany János fordítását megújító Baktay Ervin közreműködésével) bemutatott Sakuntala az Egyesületi Színészképző harminc növendékének nyújt bemutatkozási lehetőséget. A színlapon 39 megtaláljuk Gáti József nevét, és a két szerepet is eljátszó Somogy vári Rudolfét, akit a színlapíró ekkor még Skoda Rezső néven tüntet fel. Németh pályájának eseményekben egyik leggazdagabb időszakában, az 1935—36-os színi évadban, rendezői tanfolyamot vezet az Egyesületi Színészképzőben. A tanfolyam növendékei 1936. február 7-én a Zeneakadémia kistermében Moliére Kényeskedökjét állítják színpadra. A rendező: Halmos Ilonka. Később Csillag Miklósné néven (1945 után) a Színházművészeti Főiskolán Gellért Endre tanártársa. „Nemzedékeket tanít magyar és nemzetközi színháztörténetre" — így emlékezik meg róla Molnár Gál Péter. 40 Németh Antal Fondja 5 levelet őriz, melyeket Halmos Ilonka írt tanárának, Németh Antalnak. 41
JEGYZETEK 1 Németh Antal: A rendezőnevelés és színészképzés problémája. In: Uj színházat! Vál. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 76. A színművészet magániskolái oktatásáról Szekfű Gyulának és Németh Antalnak egyik, 1936-os levélváltása igen hasznos véleményeket tartalmaz. Közöljük a két levelet (OSzKK. N. A. F. 2916): „Igen tisztelt Kedves Barátom, most értesülök, valóságos kétségbeeséssel, hogy unokahúgom mai próbaelöadására személyesen elfáradtál, miután, úgylátszik, az illető magániskola vezetősége meghívott — ami az én tudomásom nélkül történt, és valójában nem is helyeselhetek most utólag, hogy megtudtam. Én már megnéztem ott egy ilyen vizsgabemutatót, s bár nem vagyok szakember, az a vélemény alakult ki bennem, hogy az ilyen magániskolákat be kellene tiltani, mert tehetségtelen fiatalok fejét elszédítik, és megbolondítják őket. Félek, ez az eset unokahúgommal is, akinek annyit emlegették, hogy tehetséges, hogy most már évek óta fizet film-, ének- és színiiskolában, és sem ő, sem szülei nem hiszik el, hogy bizonyára azért nem kap szerződést, mert nálánál tehetségesebbek is vannak. Amikor Téged kérésemmel zavartalak, azt reméltem, hogy ha meghallgatod őt, s megmondod akár neki, akár esetleg telefonon nekem nagybecsű véleményedet, ezzel végre kiderül autoritása, van-e tehetsége, s ha nincs, meg lehetne őt és családját szabadítani ettől a végnélküli »iskolázástól«. Nagyon hálás volnék, ha ez irányban közlést kaphatnék Tőled — esetleg telefonértesítésre egy pillanatra tiszteletemet tenném Nálad, vagy telefonon mondanád meg véleményedet (déli órákban a Magyar Szemle telefonján található vagyok). Szíves elnézésedet kérve mindezért, vagyok őszinte híved 1936. V. 23. Szekfű Gyula"
53
„Mélyen tisztelt és kedves Professzor Uram! Bocsáss meg, hogy május hó 25-én kézhez vett újabb leveledre csak egy heti késedelemmel válaszolok, azonban annyira lefoglalt a holnapután bemutatandó darab rendezése, hogy mind ez ideig nem tudtam érdemben foglalkozni unokahúgod ügyével. Leveled elején jelzett impressziód, hogy az efféle magániskolákat be kellene szüntetni, teljesen helyes. Ugyanezt mondhatom én is az iskola félműsorának végighallgatása után. Sajnos, az olyan oktatás, ami egy efféle helyen folyik, az még a tehetséget is tönkreteszi, és ember legyen a talpán, aki az iskola ellenére valamire viszi azután a gyakorlatban. Éppen ezért az a rövid 10 perces jelenet, amelyben unokahúgodat láttam, egyáltalában nem ad képet se pro, se kontra kvalitásairól. Azt hiszem, ha egy komoly és részletekre kiterjedő próbajáték után tehetségesnek is minősülne őnagysága, még jó időbe tartana, amíg el tudná felejteni azt a sok színészi oktalanságot, amivel a szóbanforgó iskolában traktálták. Játékmestereimből kifogyva, az utolsó két darab rendezése reám maradt, és így az utolsó bemutatóig, f. hó 12-ig reggeltől-estig szünet nélkül dolgozom. Utolsó premierem lezajlása után készséggel állok rendelkezésedre a legmesszebbmenő módon. Akkor személyes találkozás útján tisztázhatjuk, milyen mértékben szolgálhatom legjobban családod és a fiatal hölgy érdekeit. Maradtam őszinte tisztelettel és nagyrabecsüléssel készséges híved: Budapest, 1936. június 3.
3
Németh Antal
Glatz Ferenc: Kultúrpolitika, kurzusideológia, Rádió (1927-1937.) Bp., 1988. 181. Paulay Ede írásaiból. Szerk.: Székely György. Bp., 1988. 189. 4 Ditrói Mór emlékiratai. Komédiások. Bp., é. n. 29. és Egressy Gábor válogatott cikkei (1838-1848). Bp., 1980. 5 Kerényi Ferenc: A régi magyar színpadon. Bp., 1981. 297. 6 Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története. Bp., 1940. II. 96. 7 Paulay Ede írásaiból. Szerk.: Székely György. Bp., 1988. 540. 8 Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története. Bp., 1940. I. 386. 9 Pukánszkyné: i. m. I. 461. 10 Pukánszkyné: i. m. I. 466. 11 Georges Sebastien (1903-1989) a második világháború után francia állampolgár. A posztromantikus zene, Wagner, Richard Strauss és Mahler tolmácsolója. 12 OSzKK. N. A. F. 110. 13 Sándor Iván: Miközben a színházról beszélgetünk. Film Színház Muzsika, 1986. október 25-i számában. 14 Dr. Hevesi Sándor: A színjátszás művészete. Bp., 1908. — A zsebkönyv Hevesinek a Thália Társaság fiatal színészei részére tartott előadásait, illetve azok átdolgozott változatát tartalmazza. 13 Egri István: Arc és maszk. Film Színház Muzsika, 1970. május 23. 20-21. 16 Horváth Árpád: Modernség és tradíció. Bp., 1982. 221. és kk. 17 Hevesi Sándor: A rendező és a rivalda. In: Hevesi Sándor: Az előadás, a színjátszás, a rendezés művészete. Vál.: Staud Géza. Bp., 1965. 355-359. 19 OSzKK. N. A. F. 24. — A Szegedi Nemzeti Színház 1945-ben alakul meg. ( A Vall. és Közök. Minisztérium Színházi Iratai. Szerk.: Danes Rózsa. Bp., 1989. 156. sz. irat. — A V K M 1945. szeptember 12-i keltezésű iratában közli Szeged város polgármesterével, hogy „a Magyar Minisztertanács 1945. évi augusztus hó 29-én tartott ülésén a szegedi Városi Színháznak Szegedi Nemzeti Színházként való állami kezelésbe vétele mellett határozott." 3
54
20
OSzKK. N. A. F. 1654. (Tartalmazza Keresztury Dezső 47 Némethnek írt levelét). OSzKK. N. A. F. 688. 22 Kritika, 1986. 11. sz. 9-12. 23 A vihart kavaró vezércikket — 1935 őszén — a szerkesztőségben utolsó napjait töltő Németh már mint a Nemzeti Színház igazgatója jelenteti meg a Napkeletben, melyet a hivatalos irodalomtörténet a mai napig a legvaskalaposabb irodalmi folyóiratok közé sorol. Boldizsár Iván javára kell írni, hogy ebben a Kritikában megjelent visszaemlékezésében a Napkeletet már úgy említi, mint olyan orgánumot, amelyet „világosabban gondolkodó konzervatív és liberális erők megpróbáltak olvashatóvá tenni". Nota bene! Boldizsár Iván erdélyi tanulmánya jóval túlmegy ezen a „liberális szellemen", olyan hévvel támadja az ottani Magyar Pártot, mintha a magyarság ellenségei gyülekeznének ebben a politikai szervezetben. Olyan arisztokrata, nemesi, nagypolgári rétegek, kiknek működése nyomán egy líjabb Trianon sújtotta a romániai magyar kisebbséget. (A tények ellentmondanak ennek az állásfoglalásnak. Elég, ha az erdélyi viszonyokat megvilágító, hasonmás kiadásban nemrég megjelent Huszonkét et» című Mikó Imre-könyvre utalunk. (Bp., 1941.) Szabó T . Attila kolozsvári irodalmi műhelyének munkatársai közül igen sokan jönnek a Magyar Pártból. Közülük csak egyet említek: a méltánytalanul elfelejtett galántai Balogh Artúrt, a Kolozsvári Újság felelős szerkesztőjét, egyetemi tanárt, Kolozs vármegye szenátorát, aki 1925-től képviseli a romániai Magyar Pártot az európai nemzeti kisebbségek kongresszusán, s a genfi Nemzetek Szövetségénél az erdélyi egyházak megbízottjaként harcol a magyar nyelv oktatásának jogáért. A Magyar Tudományos Akadémia 1989. május 9-én befejezett 149. közgyűlésén hatálytalanította a Rákosi-korszak tudományellenes rendelkezését, amelynek következtében századunk legkitűnőbb szellemi nagyságait megfosztották akadémiai tagságuktól. Balogh Artúr, az MTA Társadalom-történeti Tudományok Osztályának tagja, éppen úgy mint e könyv szereplői közül a legtöbben, posztumusz rehabilitációban részesült.) 21
E kis kitérővel Németh Antalnak a népi írókhoz, a magyarság sorskérdéseivel viaskodókhoz való vonzódásáról, a progresszivitás szellemiségével való azonosulásáról akartam képet adni. Németh később felismeri, hogy a cikk közlése amennyi haszonnal járt megjelenésekor, hosszú távon — mint majd látni fogjuk — ugyanannyi kárt okozott. (A Magyar Pártnak befolyásos támogatói voltak: Magyarországon gróf Teleki Pál, Erdélyben gróf Bánffy Miklós.) 24 Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon. Bp., 1935. 25 Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde. Színre alkalmazta Németh Antal. Bp., 1937. (Krónika. A Nemzeti Színház műsorfüzetei.) 48. 26 L. a 24., 25. jegyzetet, továbbá: Németh Antal: Az ember tragédiája a színpadon.
Bp., 1933. 27
Németh külföldi publikációiról részletesen számol be Mártonfi Péter: Dr. Németh Antal vázlatos életrajza című összeállításában (a gépiratos életrajzi vázlat dr. Németh Antalné birtokában van). Mártonfi dolgozatának 11. és következő oldalai felsorolja Németh néhány külföldi publikációját. Ugyancsak ő említi meg Némethnek a római kongresszuson kidolgozott és az érintettekkel megbeszélt tervét, melynek jelentőségét éppen napjainkban értékelhetjük kellőképpen, amikor az egyre élesebbé váló etnikai problémák valósággal megmérgezik a közép-európai népek közti kapcsolatot. Mártonfi Péter így foglalja össze ezt a Németh Antal-i elképzelést: „A római kongresszuson bontakoznak ki Németh Antal előtt azok a nemzetközi távlatok, amelyek eddig is vonzották, de tudatossá ekkor válik benne a kulturális téren való szellemi együttműködés nagy jelentősége. A minden művészetnél erőteljesebben ható színházművészet eszközeivel szeretné a magyar színházkultúra elért és elérendő eredményeit megismertetni és elismertetni Európával. Néhány nap alatt azonban felismeri, hogy a szellemi autarchiára berendezkedett nagy nyugati nemzetektől sokat nem várhatunk, és ezért összebarátkozik a környező államok küldötteivel. A hivatalos értekezlet után tanácskozásra ül össze a bukaresti színházak főigazgatójával, Jugoszlávia kiküldött drámaírójával, a
55
prágai Nemzeti Színház igazgató rendezőjével és díszlettervezőjével, az athéni Nemzeti Színház direktorával, hogy az egymáshoz való közeledés útjait egyengesse. Érdekes tervet terjeszt eléjük, melyet mindnyájan lelkesedéssel fogadnak el. Három napra terjedő kölcsönös vendégjátékot terveznek, mely három jjapos vendégszereplés keretében színre kerülne egy nemzetközileg ismert klasszikus mű, egy színmüalkotás, mely a vendégszereplő nemzet drámairodalma szempontjából jellegzetes és egy mű, amely annak az országnak drámaterméséből van választva, ahol éppen játszik az együttes. Tehát a kölcsönösen mindegyik nemzet által játszandó darab — tegyük fel — a Hamlet. A magyar együttes Shakespeare tragédiája mellett műsorra tűzne egy magyar klasszikust, mondjuk a Tragédiát vagy a Csongort, a harmadik estére pedig román, görög vagy cseh drámai alkotást, attól függően, hogy hol játszik éppen. így Budapest láthatott volna egy cseh, egy román, egy szerb, egy görög Hamlet előadást, az illető nemzetek nyelvén végignézhetett volna egy jellegzetes román nemzeti drámát, vagy pl. görög nyelven egy Sophokles-tragédiát, végül különböző interpretálásban láthatta volna valamelyik magyar írónak Budapesten is ismert színműalkotását. Valósággal kis színházi olimpiája lehetett volna ennek a tervnek a megvalósítása, melyet azonban hiába terjesztett a hazatérő Németh Antal az illetékes fórumok elé, a válasz az volt, hogy » a magyar külpolitika vonalvezetése miatt a terv megvalósítása időszerűtlen«". 28
A forrást 1. a 27. jegyzetnél. Glatz Ferenc: Kultúrpolitika, kurzusideológia, Rádió (1927-1937). In: Nemzeti kultúra — kulturált nemzet. Bp., 1988. 186. 30 Hóman Bálint: Művelődéspolitika. Bp., 1938. 473. Hóman 1935. június 3-i képviselőházi beszédének ezt a mondatát az egész Ház — közép, jobb- és baloldal — helyeselte. 31 Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története. Bp., 1938-40. I. 465. 32 Magyarság, 1932. április 16. 33 OSzKK. N. A. F. 194. 34 Horváth Árpád: Modernség és tradíció. Bp., 1982. 235. 35 Horváth Árpád: i. m. 403. 36 Jócsik Lajos: A magyar kispolgár „lázadása". Az ország útja. 1940. 3. sz. 37 OSzKK. N. A. F. 1186. 38 Németh Antal: Egy emberöltő Az ember tragédiája szolgálatában. In: Új színházat! Vál. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 450. 39 Mindkét előadás színlapjai megmaradtak. Rakódczay 5aA;unía/a-előadásáé az OSzK Színháztörténeti Tárában, Némethé az OSzMI kézirattárában. 40 Molnár Gál Péter: Emlékpróba. Bp., 1977. 43. " OSzKK. N. A. F. 1316. 29
56
NEM TETSZENI, HANEM HASZNÁLNI AKAROK"
Az e fejezet címéül választott idézetben Bajza József fogalmazza meg ilyenképpen a nemzeti színjátszásban való részvételének normáját: „Pesten, szeptemberben 1839". A bajzai mondat számunkra most próbakő. Németh Antal pályájának ahhoz a szakaszához érkeztünk, amikor ki kell derülnie az igazságnak: egy rendkívüli tudású diktátor-jelölttel van-e dolgunk, vagy egy olyan művésszel, aki tudását a korszerű, Európához felzárkózó nemzeti színjátszás érdekében kívánja felhasználni. Ezekre a kérdésekre csak a tényeket felsorakoztatva kaphatunk feleletet. Németh Antal pályájának mi csak az egyik nyomvonalán haladunk, de talán ezen is eljutunk a célhoz. 1934. december 20-án Hóman Bálint levelet ír a Nemzeti Színház megbízott igazgatójának, Voinovich Gézának, s egyebek mellett megemlíti: „Általában kívánatos a felbukkanó tehetségek számára— kivált külföldi sikerük nyomán — itthon is érvényesülési lehetőséget nyújtani. ( . . . ) Hasonló célból Herczeg Ferenc, az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács társelnöke figyelmembe ajánlotta Németh Antal rendezői tevékenységét, kinek színházi kérdésekben való tájékozottságáról a római Volta-kongresszuson való szereplése kapcsán győződött meg". 1 E római előadássorozat hallgatói a korszak legkiválóbb színházi személyiségei, akik közül többen — Gordon Craig, Tairov, vagy Silvio d'Amico, a Reale Accademia di Arte Dramatica elnöke — éppen az előadás hatására, baráti és munkakapcsolatot teremtenek Némethtel. Silvio d'Amico később a Scenario főszerkesztőjeként fáradhatatlanul tevékenykedik az olasz—magyar kulturális kapcsolatok elmélyítésén — 1945 után is! Tairovval kapcsolatban más a helyzet. Emlékezzünk: vele Németh 1925-ben találkozik. Mint a Magyarság munkatársa ír Tairov társulatának 57
bécsi vendégszerepléséről. Érdemes elgondolkozni ezen is: a Magyarság — mint már említettük — keresztény-legitimista lap, Tairov pedig a Szovjetunióból érkezett Bécsbe. A Magyarság közli Németh írását, mégha nagy örömet nem is érez Németh nyílt színvallása miatt. Az ifjú szakíró, akiről mindenki tudja, hogy színház nélküli színházi forradalmár, valósággal azonosul Tairov szemléletével: „ . . . teljesen ú j színházat (!) kellene építeni a végső formáit kiélt Guckkastenbühnék helyébe". 2 Az emlékezetes első találkozás óta jónéhány esztendő telik el a római Volta-kongresszusig, ahol viszontlátja Tairovot. Egyébként — s ezt helyesen jegyzi meg Koltai Tamás az Új színházat! című kötethez írott bevezetőjében — ez a kongresszus valószínűleg döntő befolyással volt Németh Antal pályájának felfelé ívelésében. 1935 májusában — Németh Antal ebben a hónapban tölti be harminckettedik életévét — az akkori magyar társadalom hangadói unisono háborodnak fel egy „outsider" befogadását kikényszerítő miniszteri döntés láttán. A sorozatos döntéseket (a miniszteri kinevezés mellett másokkal is találkozunk) nem sorolhatjuk egyértelműen az állami paternalizmus kategóriájába. Már az első kinevezés is ezt cáfolja. Ennek a májusnak első állomása a Rádió. Adjuk át a szót a legilletékesebbnek, Németh Antalnak. A rádióhoz vezető útra Németh László irányítja, s ez a körülmény különösen érdekessé teszi visszaemlékezését. „Én Németh Lászlót, az írót pályakezdése óta, az embert a 30-as évek eleje, pontosabban 1932—33 tele óta ismertem. ( . . . ) Valaki útján üzenetet kaptam, hogy szeretne összeismerkedni velem. Természetesnek tartottam, hogy velem egykorú és más területen ugyan, de rokontörekvésü írónak tartott névrokonommal felvegyem a baráti kapcsolatot. 0 akkor emlékezetem szerint a Batthyány utcában lakott. Még két-három velünk egykorú író-, költőember jött el erre a kis vízivárosi symposionra. Beszélgettünk azoknak az időknek kultúrpolitikai problémáiról, célkitűzéseiről és — bár Laci akkor még kívülről nézte színházi életünk tespedését —, úgy tetszett, hogy teljesen azonosítja magát a reformok szükségességéről vallott radikális nézeteimmel. Ennek a nagyfokú nézetazonosságnak és elvbaráti hajlandóságának egy idő múltán tanúbizonyságát adta. Abban az időben fordult az érdeklődés a nemzetnevelés legfontosabb szervének ígérkező rádió felé, melynek semmitmondó drámai műsora, az előadások sablonos érdektelensége, az akkor újszerű kísérletek teljes hiánya engem is határozott ellenzéki állásfoglalásra kényszerített. Egy napon bizalmasan feltárta előttem, hogy Kozma Miklóssal, a Magyar Rádió és Telefonhírmondó elnök-igazgatójával ő tárgyalásokat folytat. Kozma jószándékú, többet, jobbat, értékesebbet akaró ember, aki torkig van Somogyvári Gyula dilettantizmusával, aki a három legfontosabb osztályt, az irodalmi, drámai és hírszolgálati osztályt igazgatja, és ily módon akadálya a fejlődésnek. Laci még azt is 58
elárulta, hogy Somogyvárit „felfelé" buktatják — országgyűlési képviselő lesz, ily módon más irányú elfoglaltsága miatt átszervezik a hatáskörébe tartozó munkaterületeket. Az irodalmi osztályt ő venné át, a drámai osztálynál az én bekapcsolásomra gondolt dramaturg-főrendezői munkakörben, Somogyvári pedig kizárólag a hírszolgálati osztályt tartaná meg. Javasolta: foglalkozzam a kérdéssel, és dolgozzak ki egy tervezetet a drámai osztály átszervezésére nézve, ő majd összehoz Kozmával, akinek már beszélt rólam és talán sikerül betörnünk a Magyar Rádióba. Hónapokig figyeltem a stúdió drámai adásait és külföldön szerzett tapasztalataim felhasználásával csakhamar elkészült egy minden részletet felölelő javaslatom a Rádió drámai osztályának átszervezésére és jövőbeli munkájára nézve. Laci hírül adta, hogy Kozma vár minket. Koraesti órákban jelentem meg Kozma Miklós Lógodi utcai otthonában, ahol Lacin kívül még Ortutay Gyulát találtam, aki mint az egyik gimnazista Kozma-fiú házitanítója volt jelen a megbeszélésen. S aki legmerészebb álmában sem gondolt arra, hogy alig tíz esztendő múlva ő ül majd be rajtaütésszerű gyorsasággal Kozma elnök-igazgatói székébe. Fekete mellett beszélgettünk. Jelen volt természetesen Eszter aszszony, Kozma Miklós második felesége és a rendkívül rokonszenvesnek megismert Kandó László festőművész, a család közeli rokona. ( . . . ) Terveim summáját egy összefoglaló írás formájában át is adtam. Ez 1933—34 őszén vagy telén történhetett. A „reform" késett. Addig természetesen rólam szó sem lehetett, amíg Laci el nem foglalja helyét, ami végül is egyszer csak megtörtént. És ekkor világlott ki, hogy sajátosan paranoid lelki alkata miatt a reális életben a vele való együttműködés lehetetlen. Alig került be, az a természetes ellenállás, ami a hatalmi körében visszaszorított Somogyvári és barátai részéről várható volt, néhány hét alatt felőrölte Laci minden ellenállását. A végén mindenkiben ellenséget l á t o t t . . . Kozma végül is kénytelen volt elfogadni ismételt lemondásait, és ekkor hívta meg az irodalmi osztály élére Cs. Szabó Lászlót, és tette meg lektorrá alárendelt munkatársként fia volt házitanítóját, Ortutay Gyulát. ( . . . ) Kozma részéről a Rádió drámai osztály ügyeinek rendezése különböző okokból egyre késett, végre némi huzavona után 1935. május l-jén végre én is elfoglalhattam helyemet dramaturg-főrendezői munkakörrel. Pályámnak ezt az első, sikeres állomását tehát elsősorban Laci önzetlen mellém állásának köszönhettem, amiről a következő viharos évtized során sohasem feledkeztem m e g . . . " 3 Cs. Szabó László nem sokkal halála előtt egy interjúban így emlékezett vissza a Rádiónak erre a korszakára: „A színvonal magas volt, és nemcsak az irodalmi osztályon. A zenei osztályt Dohnányi Ernő vezette, a drámai osztályt Németh Antal. Hárman voltunk, akik egyaránt színvonalra törekedtünk". Cs. Szabó az interjúban még visszatért Németh Antal 59
személyéhez: „N. A. nevét nem hallom eléggé, ő még rehabilitálásra szorul. Igen jelentős ember volt, nagy színháztudós. A Rádióban nagyon jó munkát v é g z e t t . . . Wald Gilgood szerint, aki negyedszázadon át irányította a BBC drámai osztályát... a magyar Rádiót a legjobb kisrádiónak tartotta Közép-Európában. Ismerte a többit is". 4 Németh pályája nagy állomásának tekinti a rádiót. („Eletem első olyan állása volt, ami megfelelt képzettségemnek és kedvemnek" — mondogatta.) Két héttel később fokozódik öröme: május 15-i keltezéssel értesítik a debreceni Tisza István Tudományegyetemről, hogy Pap Károly és Mitrovics Gyula egyetemi tanárok ajánlására az egyetem tanári kara színháztudományi tárgykörből a magántanárok sorába emelte, bízva abban, hogy „ifjúságunk oktatásában, mint tudós és mint tanár egyaránt szép sikereket fog elérni". Mielőtt Németh magántanári ha bili táció jávai, illetve pedagógiai terveivel és debreceni működésével részletesebben foglalkoznánk, folytassuk ennek a különleges eseményekben gazdag májusnak a történetét. Németh Antalt 1935. június l-jén — öt évre szóló megbízással — kinevezik a Nemzeti Színház igazgatójának. 1935 a magyar társadalmat szétszabdaló generációs és világnézeti harcok egyik legkiélezettebb időpontja. Egyik oldalon a klebelsbergi konzervatív reformszellemü negyedik nemzedék, tehát mindazok, akiknek a „gróf" ösztöndíjakkal lehetőséget teremtett az európai műveltséghez való felzárkózásra, a másikon azok, akik ebből kizárva érezték magukat. Ezek panasza: kiszorultak az állásosztozkodásból, egyetemi padokból mentek a harctérre, lemaradtak a külföldi ösztöndíjakról. Szekfű szemrehányása: műveltségük „szakadozott", türelmetlenek, forradalmi hangot ütnek meg, az erő kultuszának hódolnak, elfordulnak a keresztény erkölcs normáitól, s idegen mintáknak, a fasiszta Olaszországnak hódolnak . . . 5 . A felületes szemlélő Némethet — türelmetlensége, olasz orientációja és nyelvtudása, állásosztozkodásból való kiszorulása miatt — könnyen sorolhatja és sorolta is a Gömbös Gyula mögött felsorakozó fiatalok táborába. Már csak azért is, mert — mint Féja Géza írta — „Gömbös Gyula miniszterelnökségének első idejében egészen rendkívüli reménykedés járta be az egész országot" 6 . Történetíróink megegyeznek abban, hogy Gömbössel egy sajátos „magyar fasizmus" próbál hatalomra kerülni. Az eredetében baloldali indíttatású fasizmus (a „fascio" kifejezés Garibalditól származik, de ezt használja Gramsci is az ifjú szocialisták tömörülésére 7 ) Gömbös idejében már egyértelműen jobboldali pártszerveződések elnevezése. Más kérdés, hogy Gömbös, aki miniszterelnökként közeledési szándékot mutatott a liberális baloldalhoz, milyen irányba vitte volna az ún. magyar fasizmust, ha abban korai halála nem akadályozza meg. Visszatérve Németh és a gömbösi irányzat összekapcsolhatóságára, ennek a lehetőségnek ellent kell mondanunk. Németh műveltsége „nem szakadozott", a keresztény hit normáit soha nem tagadja meg, ha a vallási hittel kapcso60
latos gondolatai mindenestül szekulárisak is. Gömbössel már csak mint a Nemzeti Színház igazgatója ismerkedik meg — ezt a Németh Antal Fond „Levelezés" részében felhalmozott tizenöt-húszezer, vagy még ennél is több levél bizonyítja —, s vele levelet soha nem vált, ellentétben a korszak többi miniszterelnökeivel és minisztereivel. Önmagában ez is a felszínes és formális kapcsolat mellett szól. 1935-ben erősen változik a belső politikai erők harcmodora. A kulturális élet — noha Klebelsberg már halott — még mindig az ő szellemében működik. A kultuszkormányzatnak észre kell vennie, hogy színházművészetünk válságjelenségei erősödnek. A Nemzeti Színház körül valóságos vákuum keletkezik, újjászervezését tovább nem halogathatják. Ebben a helyzetben történik meg Németh Antal kinevezése a Nemzeti élére. Hómannak indokolnia kell merész tettét. A sajtó, képviselők, különböző társadalmi és politikai személyiségek puccsról beszélnek. Hóman Bálint 1935. június 3-án a Képviselőházban próbálja csendesíteni a vihart. Nyomatékosan hangsúlyozza, hogy Klebelsberg végrendeletének szellemében cselekedett, mert: „A szorosan vett nevelő munka mellett a nemzet vezető rétegeinek magasabb műveltségre való nevelése már nem az iskola, nem az iskolán kívüli népmüvelés, hanem a tudományos, irodalmi és művészeti szervezetek d o l g a . . . A színházat mint nemzetnevelő intézményt fogom fel és ennek következtében előkészítendőnek tartok egy színházi törvényt (Helyeslés és éljenzés a jobb- és baloldalon és a középen), amely a vidéki színészet, a vidéki városok színművészeti kultúrája tekintetében hozna bizonyos újításokat, és szükségesnek tartom a meglevő vidéki színészet sokkal intenzívebb t á m o g a t á s á t . . . A Magyar Nemzeti Színház és a nemzet Operája az elsőrendű nemzetnevelő intézmények közé tartoznak (Úgy van! Úgy van!) és éppen ezért, ezeknek az intézményeknek fenntartása, helyes irányba terelése, izmosítása és fejlesztése elsőrendű állami feladat. (Elénk helyeslés a jobboldalon és középen.)" 8 A kinevezésnél a hangsúly tehát a nevelésen van, mégpedig, a korszak terminológiája szerint: a nemzetnevelésen. Nem kétséges, hogy Hóman elsősorban Némethnek ezt a vonását ismeri fel, az erre való alkalmasságát. De éppen ez a „szerepkör" riasztja a sajtót. Olyan hírlapi „füttykoncert" fogadja a kinevezést, hogy Hóman védekezésre kényszerül. Az egyik képviselőházi ülésen kel Németh védelmére: „Öt (Némethet) erre a pályára képezték ki, erre nevelték s eddigi külföldi és belföldi sikerei igazolják, hogy ő erre a feladatra hivatott is. De a legjobban igazolja az ő hivatottságát az az aktivitás, amellyel 24 óra alatt megszervezte a Nemzeti Színház új társulatát. Szerdán délben hívattam magamhoz, sejtelme sem volt róla, hogy miről lesz szó, megbíztam az igazgatással és csütörtök estére, illetőleg péntek délre már nagyjából készen volt a Nemzeti Színház új társulatának megszervezésével. Ilyen körülmények között vissza kell utasítanom azokat a kifogásokat és bírálatokat, amelyek egyes lapokban az ő személyével kapcsolatban megjelentek. Mik ezek a kifogások? Bocsá61
natot kérek, hogy hosszasabban foglalkozom ezzel a kérdéssel (Halljuk! Halljuk!), de nem óhajtok vele másutt és többször foglalkozni. (Dinnyés Lajos: Ez érdekli a népet, nem a választások! — Zaj. Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Fö hibája Németh igazgató úrnak az — ami Dinnyés képviselőtársamnak is h i b á j a — , hogy fiatal. (Elénk derültség.) Megnyugtatom a T. Házat, hogy Rákosi Jenő igen jó Népszínházat csinált annak idején, 33 éves volt, amikor megkezdte a Népszínház igazgatását. Radnai Miklós elég jó operát csinált a legnehezebb időkben, és 33 éves volt. (Úgy van! Úgy van! — Dinnyés Lajos: Én helyeslem!) Paulay Ede igen jó igazgató volt, s nem érte még el a 40. évét, amikor főrendező lett, és talán 42 éves volt, amikor igazgató l e t t . . . " 9 Hóman beszédének utolsó passzusát azért érdemes idézni, mert a baloldal politikai következtetéseket vont le az átszervezés kíméletlenségéből. (Nota bene, a hetven tagú társulatból Németh öt személyt küldött el, tizenhármat pedig nyugdíjaztatott.) Hóman: „Végül azt is szemére vetik az ú j igazgatónak, hogy vétkes konkurenciát csinál a magánszínházaknak. (Dinnyés Lajos: Nagyon helyesen!) Én sohasem fogom elismerni azt az elvet, amelyet talán sokan szeretnének érvényesíteni, hogy a Nemzeti Színházhoz azokat a színészeket szerződtessük, akik másutt nem kapnak szerződést. (Elénk derültség.)" 10 Elsősorban abból a célból, hogy az olvasó maga is ítélkezni tudjon a kinevezés „politikai" hátteréről (erre egyrészt Hóman pályájának utolsó szakasza kényszerít bennünket, másrészt Németh életének utolsó negyedszázadát meghatározó, és mindenképpen ehhez a kinevezéshez kapcsolódó oktalan bosszúhadjárat), idézzünk egy kisebb részletet Bajcsy-Zsilinszky Endrének 1935. június 3-án (tehát Hóman képviselőházi beszédének estéjén) kelt leveléből: „Mondanom sem kell, hogy igaz örömet szerzett nekem is a kultuszminiszter — úgy látszik, az egyetlen miniszter, akitől még valami jót várhatunk — a Te kinevezéseddel, és engedd meg, hogy ahhoz őszinte szívvel minden jót kívánjak. Egyben engedd meg, hogy röviden a magam személyes véleményét is tolmácsolhassam, hiszen Téged nem a Gömbös-féle kakukk-reformrendszer exponensének, hanem a helyes magyar müvészetpolitikai szemlélet, törekvés és tehetség fiatal reprezentánsának tekintünk, aki nem pártpolitikát, hanem müvészetpolitikát fog csinálni, akihez tehát ellenzéki oldalról is bizalommal és várakozással fordulhatunk". 1 1 Bekövetkezett végre, amit — valljuk be — csak kevesen reméltek: európai szellemű, a nemzeti érdekeket megbecsülő, korszerű szakmai ismeretekkel felvértezett színházi ember foglalta el a Nemzeti Színház igazgatói székét. Kérdés, hogy az újjászervezett Nemzeti Színház működtetése, a Rádió drámai osztályának vezetése mellett Németh Antalnak marad-e ideje színháztudományi munkásságának folytatására, felvállalt pedagógiai feladatainak ellátására? Németh megnyilatkozásainak ismeretében: „ . . . a vérbeli színházmüvészt mindig valami kínzó nyugtalanság 62
h a j t j a új perspektívák felé, tehát az élő színház rnély és kiéghetetlen szer e t e t e . . . " 1 2 Ez a túlzott vállalás úgyszólván biológiai problémává egyszerűsödik. Bírni fogja-e mindezt meglehetősen gyenge fizikumával? Németh az elkövetkező hetekben — a nemzeti színházi és a rádióbeli munka mellett — elkészíti hat félévre egyetemi előadásainak tervezetét. 1 3 (Mitrovics Gyula tanszékén hirdeti meg előadásait.) A debreceni egyetemen 1935 őszétől kezdődő első tanévének első és második szemeszterén párhuzamosan kíván foglalkozni a magyar színházi kultúra fejlődésével és a színháztudomány alapfogalmaival. A történeti részt egy-egy félévet alapul véve tíz kollégiumra osztja. Kétórás előadásai: (az első félévben) I. a magyar színészi lélek; II. az iskolai színjátszás; III. Kelemen László és kora; IV. színészetünk tanuló- és vándorévei; V. drámairodalmunk a XIX. sz. elején; VI. Kisfaludy Károly és a színpad; VII. Katona József és a magyar játékszín ügye; VIII. Nemzeti Színházunk megszületése; IX. Vörösmarty és a magyar színjátszás; X. színházi kultúránk és drámairodalmunk a szabadságharc előtt. A történeti rész egy-egy előadása között ismerkednek a hallgatók az ugyancsak húsz órás kollégiumra tervezett, tehát tíz előadásra szétosztott színháztudományi alapfogalmakkal: I. a színházzal foglalkozó tudomány mibenléte, keletkezése, múltja, művelői; II. színháztudományi problémák; a történeti és időtlen kérdések; a felmerült fogalmak; személyi és teátrális tényezők; III. a közönség lélektana; a közönség történelmi funkciója a színház fejlődése szempontjából; IV. a színész és alkotása; a színész és a közönség; a színész és a dráma viszonya; a színészi alkotás mibenléte; a játék, mint stílustörténeti probléma és a színháztudomány; V. a színész körül kikristályosult egyéb teátrális tényezők; a drámaíró a színház történelmében; a dráma irodalmi és színpadi szempontból; a dramaturgia és a színháztudomány; VI. a színészi elszemélytelenedés és áthasonulás külső kellékei: maszk és jelmez; a maszk, álarc lélektana; a maszk a müvelődéstörténelemben; a jelmez teátrális értelme; maszkos és jelmezes ábrázolások, mint színháztörténeti források és ezek jelentősége a színháztudomány szempontjából; VII. a játéktér változásai; színpad és színpadformák; a színházi és a képzőművészeti látás; a díszlet; VIII. a személyi és tárgyi teátrális tényezők kapcsolata; a harmónia kérdése; a rendező a színház történelmében és ma; IX. a teátrális tényezők foglalata: a színház, az épület értelme és jelentősége egyes korokban, a közönség társadalmi életformájának kifejeződése a nézőtér megépítésében; X. összefoglalás és átvezetés a módszertan taglalásához. A rendkívül alapos és részletes — magyarországi viszonyok között egyedülálló — tanterv súlyos tehertételként jelentkezik Németh életében. A kéthetenkénti debreceni utazás, az óraadás erősen igénybe veszi fizikailag is. Saját tapasztalatból tudom, hogy a tanításra szánt két óra Némethnél, aki a színházi munkában önmagától és munkatársaitól egyformán megköveteli a legapróbb részletekre is kiterjedő pontosságot, aki 63
az időt másodpercekben méri, a növendékek körében soha nem két óra — addig tart, amíg a témát kimeríti. A következő szemeszter tanrendje bizonyítja, hogy kénytelen könnyíteni helyzetén. A magyar színháztörténet tárgyában változatlan óraszámot vállal. Az előadásokat ismét tíz részre osztja: I. a magyar színjátszás helyzete a XIX. sz. derekán; színészi stílus; II. drámaírói törekvések a kiegyezésig; a cenzúra; a közönség; III. Madách Imre és a színpad; IV. a népszínmű és a Népszínház; V. az operett terjedése és az opera kultusza; VII. Nemzeti Színházunk Paulay Ede haláláig; VII. drámairodalmunk a XIX. sz. utolsó negyedében; VIII. színészetünk a századfordulón; játékstílus; IX. a XX. sz. magyar színjátszása és drámája; X. idegennyelvű színészet Magyarországon; a magyar színházi kultúra hatása idegenben. A színháztudományi alapfogalmakat felölelő előadásait ezen a szemeszteren a színháztudomány módszertanának ismertetésével folytatja. A következő tanévben — ez már a harmadik szemeszter! — előadásait már három csoportra osztja. A három kollégiumot egyenként tíztíz órára tervezi. Az előadásokat változatlanul kéthetenként tartja, — a tananyag három csoportját figyelembe véve háromszor egy órában. Az első csoporthoz tartozik a magyar klasszikus drámák színpadi pályafutása. A másodikhoz a teátrális műfajok rendszerét ismerteti a debreceni hallgatókkal. A tíz előadás címe sokat árul el Németh analitikus és kompozíciós képességeiről: I. a színház és a művészetek rendszere; II. a teátrális ösztön és megnyilatkozásainak alaptípusai; III. a tánc és a pantomimia ősi és történelmi formái; IV. a szó szoros értelmében vett színjátszás, szavalás és szavalókórus; V. ének, opera és oratórium; VI. népies látványosságok a művelődéstörténelem és esztétika szemszögéből; VII. a bábjáték a keleti és nyugati világnézet tükrében; VIII. a technika teremtette új, teátrális jellegű megnyilvánulások: film és rádió; IX. a teátrális ösztön egyéb megnyilvánulásai az emberiség történelmében; X. a teátrális műfajok élet törvényei. Előadásainak harmadik csoportját — a színháztudományi alapvetéshez kapcsolva — a színház történelmi problémáinak szenteli. Ezt a hármas tagozódást követi a következő szemesztereken is. A negyedik félévben ez így jelentkezik: I. német klasszikusok a magyar színpadokon; II. tíz nemzedék operája; III. a színház időtlen problémái. Az ötödik félévben (az első csoportban) a francia, olasz és spanyol klasszikusoknak a magyar színpadokon való szereplésével foglalkozik, s ezt az előadássorozatot egészíti ki a hatodik félév anyagával: Shakespeare a magyar színpadon. A második csoporthoz tartozó előadásait az ötödik és a hatodik félévben így tervezi meg: a dramaturgia alapkérdései, ill. Európa és Ázsia színházi színképe. A harmadik csoportba osztott színháztudomány ötödik félévi előadássorozata: a színháztudomány és irodalomtudomány határkérdései. A hatodik félévi előadások tárgya: a dráma szerkezete és a zene. 64
Tudomásom szerint debreceni előadásairól nem készültek sokszorosított jegyzetek, miképpen a Pázmány Péter Tudományegyetemen megtartott előadásairól sem. Németh 1935 őszétől kezdi meg óraadói tevékenységét a Pázmány egyetemen. Felkérője természetesen Hekler Antal. Hekler, aki az egyetemen az archeológia és a művészettörténet professzora, 1938 őszétől mint helyettes tanár tart előadásokat az esztétikai tanszéken. Hekler kollégiuma: a színház esztétikája. Az előadássorozat témaválasztása jelzi Hekler végső célját: a színháztudomány, mint önálló diszciplína, kapjon végre katedrát a Pázmány egyetemen. Németh, akit az 1938-ban bekövetkező és a Nemzeti Színházra is kiható politikai fordulat ekkor már valóban erején felül veszi igénybe, habozás nélkül fogadja el Hekler meghívását. Helyzetén könnyít, vagy a budapesti egyetemen megkezdett tanári munkája eredményében bizakodik (hogy a Pázmány egyetem „átigazolja" Debrecenből, mint egyetemi magántanárt), amikor a debreceni egyetem 1938 őszétől szünetelteti előadásait. A budapesti egyetemi előadások megkezdését Németh nagy előrelépésnek tekinti. Ezúttal sem csak az a kínzó nyugtalanság h a j t j a , amiről az igazi színházmüvészt jellemezve oly gyakran beszél és ír, hanem az a, cél is — s ebben osztozik vele Hekler —, hogy a Pázmány Egyetemen méltó helyet kapjon (vagyis: katedrát) az élő színház kapcsolatát a tegnapok színházával fenntartó színháztudomány. Németh személyes problémája, hogy csak az egyetem lehet az a hely számára, ahol a hazai talajba átültetheti a jövőnek csírázó magokat. 1938-ban vagyunk, de Németh szeme előtt még mindig a weimari köztársaság „Theaterwissenschaftliches Institut"-jai képezik a követendő példát. Ezeken a szemináriumokon — írja a Színháztudományi tanulmányúton Európában című tanulmányában — „a színház tudomány túlmegy a történelmen. A színháztudomány a jelen problémáival is foglalkozik, a rendezés kérdéseinek tudományos megvilágításával, a színházkritika, színházjog, színház-szociológia, színház-technika stb. aktuális és megoldásra váró kérdéseivel". 14 Ekként lepleződik le Németh és Hekler szövetkezésének igazi célja: legyen az egyetem annak a reformnak tudományos bázisa, amelyet mindketten európai színvonalú színjátszásunk és drámaírásunk alapfeltételének tartanak. S ahonnan majd egy erős színházi szaktudással és Németh Antal-i szakszerűséggel kirajzó gárda átveheti a „Filléres színészkultusz" 15 gödrébe zuhant színjátszásunk irányítását. Az 1938—39-i tanévben Németh A rendezés és a szabadtéri előadások címmel tart előadásokat. Témaválasztását meghatározza, hogy a Nemzeti Színház 1938 nyarán kezdi meg a Shakespeare-mesejátékok szabadtéri előadásainak ciklusát a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A következő tanév kezdetén (1939-40) Hekler levélben összegezi a Színházesztétikai gyakorlatok szeminárium sikerét, s a beszámolót követően a 65
levél hivatalos részében megerősíti Németh felkérését: „Bizalommal remélem, hogy idén is megtisztelsz bennünket néhány szabadon választott tárgyú előadással. Nemcsak én, de a hallgatóság is különös örömmel várja közreműködésedet". 16 Hekler lépésről lépésre próbál Némethnek utat törni az egyetemen. Büszke egykori tanítványára — ezt egyetlen levelében sem titkolja —, s ebben a szeretettel teli érzésben sok a félelem, aggodalom Németh elszigeteltsége miatt. Megoldás lenne, ha pályáját az egyetemen, ebben az évszázados autonómiával rendelkező intézményben folytathatná. Némethnek számolnia kell ezzel a lehetőséggel, hiszen 1940-ben lejár a Nemzetihez kötő szerződése. De ez csak az egyik oka a meggondolásnak, a másik talán nyomósabb: már nagyon nehezen türi el az ellene folyó, magyar színháztörténetben példátlan, útszéli hangú hírlapi pergőtüzet, s az ezekhez betársuló egyéb „fúrásokat", pl. a képviselőházi bírálatokat. A képviselőházi támadások elindítója — Némethtel kapcsolatban mindig feltűnő aktivitást mutató — Dinnyés Lajos, aki Némethnek már az első ötéves szerződését is fel akarja bontatni, mégpedig a szerződés második évében. Közel ahhoz az időponthoz, amikor mint a Nemzeti Színház igazgatója hivatalból kénytelen foglalkozni az Andrássy úti kamaraszínház körüli pénzügyi szerződésekkel. (Lásd: Wertheimer-ügy. 28. oldal.) Hekler szavának súlya van az egyetemen, s ezt még erősítené is, ha szó nélkül hagyná az 1939-es emberméltóságot meggyalázó IV. tc.et, az ún. „második zsidótörvényt". Ileklert azonban felháborítja ez a zsidóság ellen alkalmazott, a kollektív felelősség irracionális elvére alapozott törvény s annak minden következménye. Nem egészen egy hónappal halála előtt (1940. február 6-án) levélben kéri Némethet (kvázi belső tanártársát), hogy az Archeológiai Intézet és a színházi szeminárium magántanárainak folyamatos megbeszélésein vegyen részt, mert az elkövetkező időszakban „az időszerű magyarságproblémával" kíván foglalkozni. „A magyar művészet kérdésének a tisztázása annyira fontos és tárgyalásába annyi mellékzörej került az utóbbi időben, hogy szükségesnek látom a kérdés minden oldalról való megvilágítását és megvitatását." 1 7 Hekler ezen a megbeszéléssorozaton kívánja megfogalmazni tanszékének közös álláspontját a nácizmus átültetőivel szemben. A „válságstáb" tevékenységét váratlanul keresztezi Heklernek március 3-án bekövetkező hirtelen halála. Hekler Antal ekkor még csak 58 éves volt. Hekler halálával gazdátlanná válik a színházesztétikai szeminárium. Megmarad rövid és szép epizódnak a Pázmány egyetem történetében. De e rövid és szép epizód nem múlik el nyomtalanul. Igazolásul elég, ha csak két hallgató nevét emeljük ki a szeminárium látogatói közül: Szalay Caroláét és Székely Györgyét. Mindketten szorgalmas látogatói az Esztétikai Társaságnak is, melyről Radnóti Miklós Naplójában olvashatunk érdekes részleteket. „1940. január 2. Az Esztétikai Társaság Műhelytitkok c. sorozatában a líra műhelytitkairól ad elő Gulyás Pál. 66
Felkért hozzászólók: Földessy Gyula és Németh László... Németh László felolvasása legalább szép volt. Milyen lírikus a magyar? A bőség embere, a bőség és kárhozat együtt, ez a magyar líra. A magyar költő lázongva tünekedik. Kerényi K(ároly)t, Hamvas Bélát látom a hallgatók között. A meghívó hirdeti a többi műhelytitok előadást is. A grafikáról Varga Nándor, a színházról Németh Antal, a táncról Szalay Karola, a festészetről Bernáth Aurél ad elő. Csak a líra mostohagyerek?" 18 Szalay Carola tehát előadóként szerepel Németh mellett az előkelő névsorban. (Egyébként Szalay Carola mint az Operaház primabalerinája szerzi meg a bölcsészdoktori címet. 1956 után pályáját külföldön folytatja, a hatvanas években a milánói Scala balettmestere.) A balerina arisztokratikus megjelenésével, az esztétikai értékskálán mindenképpen a legfelső fokot elfoglaló, tartózkodó szépségével erős hatást gyakorolhatott Némethre, akinek fogékonysága a szépnem iránt közismert volt. (Gáspár Margit: „Tóni poligám hajlamú".) 1 9 Szalay Carola és Németh még a hatvanas években is leveleznek egymással. A fiatal Székely György ekkor készül búcsút venni az egyetemtől. Megírja doktori disszertációját: Színházelmélet Angliában — 1882—1930 címmel 20 , s ezt követően még ebben az évben próbalátogatási engedélyt kap Némethtől, aki az 1940—41-es évadban készül megrendezni a magyar színpadon első alkalommal színre kerülő teljes Peer Gynt-drámát. (A fordítást Németh Áprily Lajossal készíttette el, mégpedig egy nemrég nyilvánosságra került, Ibsen eredeti bejegyzéseit tartalmazó példány nyomán.) Székely György végigkíséri az előkészületeket, a próbákat; a színpadi munka folyamatát deskriptív tanulmányban összegezi, és a különböző munkafolyamatokat táblázatokban is rögzíti. 21 A Peer Gynt bemutatója után Németh megkérdezi tőle, hogy hajlandó-e leszerződni a Nemzeti Színházhoz lektori beosztásban. Székely igen mond, s 1941. szeptember l-jével megkezdi színházi pályafutását. Székely György az első olyan tanítvány, akivel Németh az egyetemen találkozik. Tehát nem magániskolában, nem színi tanodában, nem a színházi és rádiós gyakorlatban (utóbbi helyeken már szaporodik a Német h-iskolában felnövekvők, gyakorlatot szerzők száma), hanem a felsőoktatás keretei között.
JEGYZETEK 1
OSzKK. N. A. F. 5353. Németh Antal: Tairov Bécsben. In: Új színházat! Véd. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 94-96. — Tairov és Németh levelezése az OSzKK. N. A. F. 3018. és 4259. sz. jelzetekben. 2
67
3
Németh Antal: A Nemzeti Színház szerepe Németh László színműírói pályakezdésében. Bp., 1967. (Kézirat, dr. Németh Antalné birtokában.) 4 A Cs. Szabó-interjú a Rádió Hangarchívumában van. (1980. november 4-i felvétel.) 5 Glatz Ferenc: Három nemzedék története a hetedik nemzedék szemével. (Előszó Szekfű Három nemzedékéhez.) Bp., 1989. XXIV. 6 Féja Géza: A Márciusi Front hiteles története. Magyar Út, 1941. ápr. 10. 7 Erről részletesen Gáspár Margit: Marinetti, avagy a futurizmus tündöklése és bukása. In: Láthatatlan királyság. Bp., 1985. 495. és kk. 8 Hóman Bálint: Művelődéspolitika. Bp., 1938. 471. 9 Dinnyés Lajos a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt képviselője. 1947ben honvédelmi miniszter, 1947. május 31-től 1919-ig miniszterelnök. 10 Hóman Bálint: Művelődéspolitika. Bp., 1938. 473. 11 OSzKK. N. A. F. 476. 12 Németh Antal: Színháztudományi tanulmányúton Európában. OSzKK. N. A. F. 352. 13 OSzKK. N. A. F. 46. 14 Németh Antal: Színháztudományi tanulmányúton Európában. (Gépirat.) OSzKK. N. A. F. 532. 15 Rédey Tivadar: Filléres színészkultusz. Nyugat, 1935. február, 130-133. 16 OSzKK. N. A. F. 1365. 17 OSzKK. N. A. F. 1365. 18 Radnóti Miklós: Napló. Bp., 1989. 86-87. 19 Gáspár Margit: Láthatatlan királyság. Bp., 1985. 383. 20 Székely György: Színházelmélet Angliában, 1882-1930. Bp., 1940. 21 Székely György: Peer Gynt a színpadon. In: Nemzeti Színház, 1941• Bp., 1942. Az évkönyv tartalmazza Székely György beszámolóját a Nemzeti Színház németországi vendégjátékáról (1941. május 18-28.).
68
TUDOK ÉN KÜZDENI REMÉNY NÉLKÜL IS"
Németh Antal elkövetkező négy évadjához (az 1944-es események egy évet „lecsípnek" öt évre szóló szerződéséből) semmi sem illik jobban, mint a fejezet címéül választott Deák Ferenc.-i jelmondat. 1 Németh önkíméletet nem ismerő, etikai megszállottsággal végzett tevékenysége ezekben az években szinte áttekinthetetlen. Egész embert kívánó feladat művelődésünk legfőbb őrhelyének (a Nemzeti Színházat akkoriban még annak tekintették) irányítása is. De Németh túllép az „őrhellyel" együttjáró merev szemléleten, a Nemzetiből országos színházi központot akar teremteni. Magyarán szólva: terjeszkedni akar. Mintha számára a nap nem huszonnégy órából állna: a Rádióban végzett munka mellett folyamatosan vállal előadásokat Magyarországon és külföldön. Egyetlen olyan felkérést sem hárít el, amellyel megítélése szerint a magyar színház és dráma ügyét szolgálhatja. Amikor 1945—46-ban megkezdődik gyötrelmes elszámoltatásának vagy inkább számonkérésének időszaka, ő maga sem emlékezik számos olyan eseményre, amelyekkel pedig menthetné magát. így feledkezik meg a Soli Deo Gloria Szövetséghez fűződő kapcsolatáról. Pedig ennek politikai része is van. Az SDG először 1936 januárjában fordul hozzá: vállaljon előadásokat a budapesti diákok számára indított tanfolyamon. Az 1936 és '41 közötti évekből számos irat maradt fenn Németh és az SDG Kabay Márton Köre között kialakult baráti viszonyról. 2 (A Kabay Márton kör a háború előtt és alatt tevékeny szerepet játszik a baloldali ifjúság szervezésében. Például 1942 júniusában a Kabay Kör megjelenteti Népballada est c. kiadványát, amit Somogyi Imre ismertet a Kertmagyarország felé című könyvében: „iránytű a zavaros müsorkáoszban Székely György, később nagyhírű színházi szakember munkája az értékes, magyar tartalmú ünnepélyek rendezéséhez" 3 . Dr. Székely György — amint erről az előző fejezetben értesültünk — ekkor már a Nemzeti Színház lektora.) 69
De az 1945 utáni igazolási eljárások során a Népbíróság igazoló bizottsága(i) figyelmen kívül hagyják a Németh-korszak munkáselőadásait is. Németh, aki azzal aztán végleg nem vádolható, hogy bármit is átvett volna a korábbi igazgatóktól, a passzívumnak ítélt örökségből egyetlen kivételt tett: folytatja Voinovich Géza Népszava-akció ját, s már az első évben felemeli a vasárnapi munkás-matinék számát. (A Hevesikorszakban nem rendeztek munkáselőadásokat a Nemzetiben.) 1939-ben Linhardt Antallal, a Népszava Kiadó új igazgatójával köt szerződést a matinék számának felemelésére — esti előadások beiktatásával. A munkáselőadások célját nem kell magyarázni, de okára — hiszen Németh Antal megismerése a célunk — érdemes kitérni. Németh egyik konceptusában olvassuk: „Vörösmarty a Nemzeti Színház megnyitására írott dramatizált prológusában, az Árpád ébredésében egy napszámos alakját is szerepelteti, annak az egyszerű munkásembernek, Thuróczy Pálnak állítván ezzel aere perennius emléket, aki két hétig feleségestől ingyen hordta a téglát az építkezéshez. Ez a nagy erejű jelképes cselekedet osztályfölötti nemzeti színházzá avatta ezt a kultúrintézményünket már akkor, amikor még a Pesti Magyar Színház nevet viselte". 4 Széchenyi „Nagy Parlag"-ján azonban egykönnyen nem sarjad vetés az elvetett magokból. Négyszemközti beszélgetésekben Németh az 1940—4l-es éveket jelölte meg mint olyan időszakot, amikor be kellett látnia, hogy terveit sorozatosan keresztezi a nagypolitika. A színháznak fokozatosan át kellett térnie a háborús gazdálkodásra, de ellenkező irányban, mint az első világháborúban, amikor a Nemzeti Színház egy időre bezárta kapuit, s általában lassított ütemben dolgozott. A Nemzeti Színház társulata ezekben az években már négy színházban játszik, rekordot döntő előadásszámmal. Az 1941. augusztus 16-án megtartott évadkezdő társulati ülésen — szokásától eltérően — nagyon rövid beszédet mond. „A mai magyar színésznek egy programja lehet, a munka, s ennek a munkának minőségi fejlesztése." Egyre kínzóbb dilemmája, meddig mehet el a háborúba sodort ország politikai vonalának követésében. Vívódásának hangot ad megnyitójában is: „A külsőleges magyarkodással szemben fontosabb a lélek mélyebb magyarsága... A beszéd félrevezethet és magyarnak mondhat valakit, aki nem az. De aki a cselekedetekben olvasni tud, annak számára a tettek sohasem hazudnak. Kívánom, hogy ez az egységes életérzés hassa át mindnyájunk lelkét, színészi képzeletét és minden cselekedetünket. Isten segítségét kérem munkánkra, arra a munkára, mely célunk, életünk egyetlen értelme és boldogsága" 5 . A magyar társadalom ezekben az években tanuljá, a sorok közötti olvasás művészetét. így kell olvasnunk nekünk is Németh mondatait. Németh színházon kívüli tevékenységi köre most szűkül, elsősorban Hekler elvesztése miatt. El kell fogadnia, hogy egyelőre~az illuzórikus ábrándok világába tartozik a színháztudományi tanszék felállítása a Pázmány egyetemen. A debreceni körülmények sem szívderítőek. Elő70
adásainak eredményét nem látja. Ne feledjük, hogy Debrecen Horváth Árpádnak is, aki 1936-tól '39-ig igazgatja a debreceni színházat, „a kudarc, az összeomlás, a megsemmisülés városa" 6 . Németh jóval reálisabban ítéli meg a város publikumát és vezetőit, tudja, hogy önmagát áltatná ilyen képzelgésekkel: Debrecen lesz az „alföldi Weimar" 7 . Változatlanul fenntartja magántanári státusát, és az egyetem tanárait is bevonja munkájába. De figyelmének középpontjába most újból Szeged kerül, ahol — mint tudjuk — tíz évvel korábban két évadot töltött, és változatlanul a közelebbi célpont: a Színművészeti Akadémia. Szegeddel, illetve az ottani egyetemmel kapcsolatos terve valójában Sárospatakon születik, még 1939 márciusában, amikor a Klebelsberg által megalapított pataki Angol Internátus egyik diákja meghívja Az ember tragédiájának önképzőköri előadására. Nyomban vonatra száll, hogy jelen legyen a bemutatón. Itt, Sárospatakon ismerkedik meg ifjabb Horváth Istvánnal, akinek nevét tanulmányunk elején említettük. Az előadást követően ifj. Horváth István levelet ír Némethnek: „A magyar színjátszás első praeceptorának pataki látogatását feljegyeztük és megőriztük iskolánk annaleseiben" 8 . Horváth István 1940-től már a szegedi tudományegyetem hallgatója, s most már Szeged és Budapest között folyik levélváltásuk. Az 1941. április l-jén bemutatott országos hírű Hamlet-előadás műsorfüzetébe — Szent-Györgyi Albert kérésére — Németh leplezetlen szándékú sorokat ír: „A színháztudomány döntő szerepet vihet a színházkultúra rendszeres és szerves irányításában, nemcsak mint valami elvont ihletett elmélet, hanem mint az élet kialakítására irányuló gyakorlati tudományág is. ( . . . ) Szükséges, hogy a színház-tudományok egyetemi intézetei igaz és valódi misszionáriusokat neveljenek a dráma-művészet művelésére, akik minden szempontból fel legyenek készülve s akik meg tudják teremteni a közvetlen kapcsolatot az elmélet és a gyakorlat között. Ezek közül egyesek a színpadról mint szószékről lesznek hivatottak hirdetni színmüveken keresztül a színek, a formák, a ritmusok, a tér és az idő, a beszéd és a csend, a fény és árnyékok segítségével a színház-művészetbe vetett törhetetlen hitet, míg mások az élőszó és a sajtó fegyverével küzdenek, hogy megnyerjék a publikumot a színház számára, amely, ha tisztes, legnemesebb formájába fogjuk fel, a kultúrának egyik legmagasztosabb tényezője. ( . . . ) Az egyetem pedig, mint színháztudományi intézmény, nemcsak színvonalánál, hanem lényegénél és szelleménél fogva is, bármilyen más eszközöknél jobban biztosíthatja valamely nemzet színművészeti fejlődésének folytonosságát, mégpedig az egyetemről kijövő if jakon keresztül. ( . . . ) A szegedi egyetemi színjátszás egyelőre még ifjúsági vállalkozás, de az egyetem felelős vezetőinek irányítása mellett csírája lehetne egy egyetemi színháztudományi intézménynek9 „Hogy felvillanyoz ez a kis füzet!" Ezt a mondatot Németh László írja le a Híd című, Zilahy Lajos szerkesztésében megjelenő folyóiratban 10 . A Pest hasábjain a fiatal Baróti Géza fejti ki generációja véleményét: 71
„A szegedi Hamlet jelentősége tehát akkor bontakozik ki igazán, amikor fejlődési lehetőségeit és a jövőjét nézzük. Az egyetem légkörét magasabb szellemiség szabja meg, az egyetemi fegyelem és öntudat atmoszférájában őszintébb tisztelettel, komolyabb alapozással kezdhet hozzá, aki hajlamot érez magában, olyan színészi stúdiumokhoz, amelyek alkalmasak arra, hogy elméleti és gyakorlati téren új színházi vezetőréteget neveljenek, amely a kor ostromával szemben is tartani fogja a színház igazi értelmének hadállásait. Mindez e pillanatban utópiának tűnik f e l . . . " 1 1 Vajon Németh Antal lát-e kellő reális alapot ahhoz, hogy ismételten kísérletezni kezdjen Szegeddel? Papírforma szerint van rá esélye, hiszen az egyetem két legkiválóbb professzorának támogatását már elnyerte. Szent-Györgyi Albert és Sík Sándor pártfogolják tervét, melynek előremeneteléhez nagy segítség a Hamlet-előadás sikere. A Hamlet premierjén, mivel a bemutató időpontját az egyetemisták váratlanul elhalasztották, Németh nem tud megjelenni. Az előadásról Szent-Györgyi Albert számol be levélben: „Hamletünk komoly és nagy siker lett. A fiúk igazán várakozáson felül produkáltak, és ha Te őket meghívnád egy pesti előadásra, nyugodt lélekkel tudnám őket útnak engedni. Még abban is reménykedünk, hogy ez a mozgalom egy színművészeti tanszék megalapításához is vezethet, itt Szegeden, úgy ahogy azt Te magad is elgondoltad. Őszintén sajnáljuk, hogy az előadást nem élvezhetted velünk végig. Maradok meleg üdvözlettel, igaz híved és tisztelőd: Szent-Györgyi Albert rektor"
Az 1941. április 1-jei szegedi bemutató valóban reménykeltő esemény. A szegedi Egyetemi Színjátszó Társaság magabiztosan készülhet fel az 1941—42-es évadra. Munkatervükben két magyar ősbemutató szerepel (Petőfi Sándor: Tigris és hiéna, Németh László: Bethlen Kata); egy irodalmi színpadi műsor: A szép magyar szó délutánja címmel; Tömörkény-egyfelvonásosok és egy rádiófelvétel, amelyen Németh Antal a szegedi fiatalok életét, munkáját és színpadi eredményeit szerette volna megörökíteni. Mindez azonban már csak terv marad. A kivételes szellemű fiatal színházi ember — mert Horváth Istvánt, aki már tizenhat éves fejjel Shakespeare-t megy tanulni Stratfordba, aki egy évvel később pályadíjat nyer Shakespeare in Hungary13 című tanulmányával, majd viharos gyorsasággal birtokába veszi a színpadot, már igazi színházi embernek tekinthetjük — 1941. október 17-én Tóth Katával, a Hamlet-előadás Gertrúdjával együtt véget vet életének. Sík Sándor néhány hónappal később még mindig az érthetetlen, a felfoghatatlan esemény hatása alatt írja: „Két 72
nappal tragikus halála előtt hazakísért egy barátjával az egyetemről, s boldog izgalommal fejtegette az Egyetemi Színjátszó Társaság ezévi terveit. Többek között az Ember tragédiáját is színre akarta hozni. Kivitelre már nem került sor: megakadályozta az ő emberi tragédiája. Most már elment abba a világba, amelyben — mint egy levélben írja — az emberi lélek vívódásai feloldódnak a katharzis szintézisében" 14 . Szász Károly, aki a nevezetes Hamlet-előadás szereplői közül egyedül választotta élethivatásul a színházat, számos vidéki színház rendezője, főrendezője volt, nem szívesen beszélt arról a tragikus októberi napról. Egyszer-másszor inkább arról a bénultságról szólt, ami mindannyiukra — egyetemistákra, főiskolásokra és tanárokra — rátelepedett. Nehezen törődtek bele a változtathatatlanba, hogy Horváth Pista halála után az egyetemi színházat már legfeljebb önképzőköri színvonalon művelhetik. Horváth István halála mélyen megrendíti Némethet is. Horváth még a Hamlet-rendezés időszakában személyesen keresi fel a Nemzetiben, de ő az egyetem kiadásában megjelenő Ismertető Füzetbe nem Ham/e/-produkcióhoz kér cikket — egyébként ez Szent-Györgyi Albert kérése Németh-hez -—, hanem a színháztudománynak egyetemi oktatásáról és az ezzel kapcsolatos problémákról. Németh nyomban tájékoztatja 1 5 Szent-Györgyit Horváth látogatásáról, s egyben a Hamlet-cikk megírásához munkatársát, a Nemzeti Színház előadásfelügyelőjét, Tompa Miklóst, Tompa László erdélyi költő fiát ajánlja. Tompa Miklós a már említett 1941-es Évkönyvben éppen erről a Shakespeare-tragédiáról ír Új Hamlet a Nemzeti Színházban címmel tanulmányt. Írásához az apropót a Nemzeti 1940. február 17-i Hamlet-bemutatója adja. Németh közli SzentGyörgyivel, hogy ő más témáról fog írni. (Ebből korábban már idéztünk részleteket.) A kapcsolat egyre intenzívebb Szeged és Budapest között. Szent-Györgyi rendkívüli jelentőséget tulajdonít a megkezdett munkának: „ . . . itt egy komoly és nagy ügyről van szó — a magyar ifjúság életének tartalommal való megtöltéséről... " 1 6 És most — 1941. október 17-én — mindennek vége. Németh is leveszi a napirendről szegedi tervét. Folytatja küszködését a Színművészeti Akadémia reformját sorozatosan elhárító, minden nyomást kivédő Kiss Ferenccel. Régi ügy ez, s Németh minden erőfeszítése dacára Kiss Ferenc álláspontjából jottányit sem enged. A művészeti oktatás kérdéseit — mint ezt hangoztatja — ő már megoldotta. Kiss Ferenc, a Nemzeti Színház örökös tagja, a legmagasabb művészeti kitüntetésnek, a Corvin-láncnak a tulajdonosa, m. kir. kormányfőtanácsos, az 1939. augusztus 26-i kelettel felállított színművészeti és filmművészeti kamara elnöke felfelé száguldva a társadalmi ranglétrán 1937-ben, Odry Árpád halála után foglalja el a Színművészeti Akadémia igazgatói székét. Székfoglalójában új korszakot ígér. Németh erős kétségek között engedélyezi, hogy az akadémia növendékei vizsgaelőadásaikat 73
ezentúl a Nemzeti színpadán mutassák be. A hallgatók érdekében hozzájárul, hogy az arra alkalmas növendékek szerepeljenek a Rádióban is. Kiss Ferenc egyetlen önálló lépése igazgatásának első évében, hogy két filmes szakember bevonásával elindítja a filmművészet oktatását az akadémián. Az „új korszak" első vizsgaelőadása csúfos bukás, példátlanul gyenge produkció. Németh a látottak alapján azonnal utasítja Both Bélát, hogy bizalmasan derítse fel az akadémián folyó oktatást, s végzett munkájáról készítsen jelentést. Both Bélát apósának, Móricz Zsigmondnak a kívánságára 1936 nyarán szerződteti Németh előadásfelügyelői minőségben. Both Béla, aki 1938-ban már játékmestere a Nemzetinek (Móricz Zsigmond 1936. október 29-i leveléből: „ . . . melletted megvan az alkalma, hogy fejlődjön és alkothasson" 17 ), fiatalos lendülettel végzi el a rábízott művészi munkát, s ebben a kényes ügyben is gondosan jár el. Jelentését 18 két részre osztja. Első részben a tanári kart és annak tevékenységét ismerteti, a másodikban a tantervet. Részletes, lényeglátó tanulmányának csak vázlatos kivonatát ismertetjük. Sokatmondó már a bevezetés is: „A hetvenötödik évfolyamába lépő Színművészeti Akadémia múlt évi — 76 oldal terjedelemben megjelent értesítője alapján a távozó növendékek nevében az egyik végzett növendék többek között ezeket mondta az évzáró ünnepélyen: »Mi, akik most kerülünk ki az életbe, szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hiszen az akadémia új korszakának növendékei közé tartozhattunk, a nagyszerű újítások, korszerű átalakítások évében minden vágyunk az, hogy . . . « stb." Az akadémia új korszaka. A valóságban az új korszak szellemi hanyatlást, s legfeljebb egyes növendékeknél szolgai szellemet jelent... Both Béla ezután felsorolja az újításokat, melyeket korábban ismertettünk, majd így folytatja beszámolóját: „Ezek mellett az újítások mellett nyilván virágzóan és hivatása magaslatán működik az akadémia régi, kipróbált területén: a színészképzés terén. Hogy ez talán még sincs így, azt sejtetni engedik a következő tünetek: 1. A végzett 14 növendék közül eddig senki sem helyezkedett el — kivéve a Nemzeti Színház által a II. évesek közül szerződtetett egyetlen növendéket. 2. A vizsgaelőadások, amelyek között volt egy bemutató is — nívóban általában süllyednek. A napisajtó páratlan jóhiszeműsége, s az a tény, hogy az igazgató-színész színészi kvalitásainak elismerésével egyidejűleg természetesenek tartják ugyanannak igazgatói és pedagógusi kvalitásait is tömjénezni — azt a látszatot kelthetik a felületes szemlélőben, amit egyébként az Értesítő is megállapít: — hogy »Nagy sajtó- és közönségsiker volt«. Ezzel szemben tény az, hogy a végző növendékek példátlanul gyenge produkciójában jólesett látni egy-egy első éves növendék ösztönös tehetségének kibontakozását. Kérdés, hogy ez pusztán a végző növendékek tehetségtelenségének írható-e fel hibául? Vagy pedig annak 74
az intézkedésnek, mely az előző Igazgató alatt indult végző osztályt teljes magárahagyottságra ítélte." Közbevetőleg: Kiss Ferenc az 1938-as vizsgaelőadásokat úgy szervezte, hogy a produkciókban csak a végzős — tehát a harmadéves — növendékek és az első évfolyamot befejezők játsszák el a jelentős szerepeket. A második évfolyam növendékeit egyszerűen nem engedte színpadra. Both Béla ezután megállapítja, hogy az akadémia nívója hanyatlik, majd rátér e hanyatlás okaira. A személyi résszel kezdi elemzését. Igazgató: Kiss Ferenc. — „Odry Árpád örökét vette át, de nem a képességeit. ( . . . ) Olyan félelmetes cezaromániával kormányoz eleveneket és holtakat, ami már szinte komikus. Erősnek mutatja magát a növendékekkel szemben, de gyenge a tanári kar irányában. A szolgai gondolkodás tipikus példája: lefelé kancsuka, fölfelé hízelgés. Kiss Ferenc pénzbírsággal rendez, vagyis oktrojál. Fütyül az egyéniségre, amely nem az övé. Parancsol, s a színész szolgájává lesz, szolgai másolójává Isteni Mesterének . . . Mint tanár: egyike a legrosszabb pedagógusoknak". Következik a tanári kar bemutatása: „Gál Gyula: Régen elmaradva a kor színjátszásától ( . . . ) pedagógiai munkája abban áll, hogy Kiss Ferenc eredményeit saját eredményeiként igyekszik elkönyvelni, kiindulva abból, hogy a jelenlegi igazgató egykor az ő növendéke volt. Dr. Galamb Sándor (dramaturgia, művelődéstörténet, esztétika): Kitűnő elméleti tanár, aki maga is szerelmese lévén a színpadnak — nem marad meg az elméleti tárgyak halott betűinél, s így hatni tud és hat is. Góth Sándor: Nem a tanítás vágya hozta az Akadémiára ( . . . ) , nem tanár és nem nevelő, mert hiányzik belőle az a készség, hogy a most alakuló anyaggal türelme és kedve legyen foglalkozni. Hettyey Aranka: ( . . . ) Képtelen, nevetséges, kuszált és megdöbbentő kifejezéseit naplókba jegyzik tanítványai. Félelmetes következetlensége már évek óta biztosítja számára az akadémián az eredménytelenséget (...). Dr. Kéky Lajos (színészettörténet, magyar nyelv, lélektan, költészettan, irodalom): Kitűnő ember. ( . . . ) Nem az ő hibája, hanem a tantervé, hogy óráinak száma sok, mert sok az anyag is, amit le kell adnia. ( . . . ) Rossz előadó, s így kitűnő emberi és tudósi képességei zátonyra futnak. ( . . . ) Nagy Adorján: Jó pedagógus. ( . . . ) Nem kényszeríti a növendékekre saját színészi egyéniségét. ( . . . ) Pillanatnyilag ő a legjobb színésztanár az Akadémián. A sportot Fodor István tanítja, a francia nyelvet Garzó Miklós dr., a táncot az évkönyv szerint Harangozó Gyula, valójában Vera Ilona. Az éneket kétségbeejtően elhanyagolja az iskola. ( . . . ) Énektanár: Mihó Ernő, a német nyelvé Walton Róbert." 75
A hibák és hiányok fokozott mértékben mutatkoznak a tantervben — írja jelentésének második részében Both Béla. Ebből megtudjuk, hogy az előkészítő osztály (első évfolyam) heti harminc órájából 18 esik a gyakorlatiakra (beszédgyakorlat és szavalás). Az elméletre fordított 12 órából a magyar nyelv heti két órában szerepel, és főleg magyar irodalomtörténetet ad. „Sok az óra, túlrészleteződik az anyag, s a kollokvium után éppúgy nem marad meg semmi, mint a középiskolai tanulmányoknál". „Költészettan heti 2 óra. ( . . . ) S a végzett akadémistáknak sejtelmük sincs a verstanról. ( . . . ) Művelődéstörténet heti 2 óra — egy órára kellene szűkíteni. A német nyelv heti 1 óráját fel kellene emelni heti 4 órára, ugyanígy a francia nyelvét is, s a nyelvek tanulásával kapcsolatban módot kellene nyújtani a növendékeknek nyáron külföldön való tanulmányútra. (Az ösztöndíjaknál feltétel volna a külföldre való utazás.)" Both Béla ezt követően kitér a beszédgyakorlat és a szavalás tanítására. Elképesztő tényeket tár fel: 14 vagy 20 növendék egy-egy délután (3 óra hosszat!) ugyanazt az egy verset mondja el, s a tanár teljes apátiával hallgatja az állandóan ismétlődő szavakat. Hettyey tanárnőnél annyi és olyan változatos a feladott anyag, hogy annak elvégzésére nem elég az év, maga a tanárnő sem képes észben tartani, sem a növendék megtanulni. Mindennek természetes következménye, hogy „az órák általában 3 éven keresztül szövegtudás nélkül folynak le, mindig könyvvel a kézben". Túl sok az óra — szögezi le Both —, az elmélet túlteng a gyakorlat rovására. A helyzet nem változik lényegesen az I. és a II. évfolyam tantervében sem. A korrepetáló órák, amelyeket Odry rendszeresített, már nincsenek felvéve a tanrendbe. Both kifogásolja azt is, hogy az előkészítő osztállyal lényegében a felvételi vizsgát helyettesítik. De a legnagyobb hibát a tanítási rendszerben látja: „A gyakorlati tanárok közül mindenki minden osztályt tanít. Ez az egyéni rendszer csődjét jelenti. Heti 5 munkadélutánon 5 tanár foglalkozik egy-egy osztállyal, vagyis egy tanár egy osztályt egy héten csak egyszer lát viszont. Semmi mód nincs arra, hogy ennek az egy alkalomnak három órája alatt közel jusson egymáshoz növendék és tanár, de még arra sem, hogy komoly munkát tudjanak végezni". Both Béla jelentésének befejező részében a tanítási rendszer reformjával foglalkozik, elsősorban az óraelosztás kedvezőbb arányainak kialakításával. Erre a vizsgaelőadások körüli szervezetlenség vezeti. A végző növendékek ugyanis az egész tanévben kizárólag a vizsgaelőadás szerepeinek megtanulásával foglalkoznak, s közülük azok, akik kisebb szerepeket kaptak, kilenc hónapon át tétlenül ülik és statisztálják végig kollégáik próbáit. Both megemlíti, hogy ezek a fiatalok, de a főszerepekre kiválasztottak is, korábban már számos újítási javaslattal fordultak az igazgatósághoz. Meghallgatásra azonban egyszer sem találtak, s ennek következtében a fiatalok opponálási hajlama növekedik. A többség azonban lassan 76
belátja, hogy a megszerzendő diploma reményében jobb a kényszerből vállalt lapulás, kivárás. Both Béla Jelentése egyrészt bizonyítja, másrészt erősíti Németh Antal szándékát, hogy átfogó színházi reformja érdekében be kell törnie a Színművészeti Akadémiára. Az akadémia teljes átvételére magas támogatókra lenne szüksége, de ilyenekkel — akik megfelelő politikai súllyal is rendelkeznek az összes nyilas párthoz egyformán tagként tartozó Kiss Ferenccel szembeállíthatóan — nincs kapcsolata. Máig tartja magát az a hiedelem, hogy Németh legfőbb mentora Hóman Bálint volt. Ha ez a feltevés igaz lenne, akkor vajon Hóman miért nem támogatta Némethet az akadémia feletti szupremáciájának elfogadtatása érdekében? Különösen az 1937-ben sikeresen lebonyolított centenáris ünnepségek után, az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus látványtervezésének, -rendezésének elismeréseként? A kérdésekre csak egyféle válasz adódik: 1937-ben, '38-ban maga Hóman is védekezik a jobboldali támadásokkal szemben. Hómant támadják mint kultuszminisztert (1937. május 19-i képviselőházi beszédében idézi egy őt támadó újságcikk részletét: „A kultuszminiszter úr tegnapi beszéde után feltétlenül tartozunk a Nemzeti Színház igazgatóságának, ha azt nem Németh-rezsimnek, hanem ezután Hóman-rezsimnek nevezzük. Ez Hóman-rezsim." 19 , és támadják mint történészt is. Az inkriminált cikkre a tudósi önérzetében sértett Hóman ugyanezen a képviselőházi ülésen hosszasan válaszol, s beszédét e szavakkal zárja: „A cikkben foglalt tudományos gyanúsítást és fenyegetést azonban éppoly határozottsággal, mint azt, hogy felelőtlennek nevezett bennünket, innen e Házból visszautasítom. (Helyeslés. — Andaházi-Kasnya, Béla: Ezek csinálják az antiszemitizmust!)" Kiss Ferenc, aki akaratlanul is élvezi a rövidlátó baloldali sajtó támogatását, valójában az erősen szervezkedő jobboldalra támaszkodik 20 . Hatalmát erősíti az 1938. XV. tc. 2. §-ának b. pontjában foglalt utasítás, mely intézkedik a színművészeti és filmművészeti kamara felállítása tárgyában. A Budapesti Közlöny 1939 nyarán (augusztus 26-i kelettel) jelenteti meg a rendeletet. A rendelet megfogalmazása és érvénybe léptetése között Németh elszánt harcot folytat a magyar színésztársadalmat mélyen megalázó diszkrimináció ellen. A Nemzeti Színház 1938. december 10-én megtartott társulati ülésén foglal állást az ellen, hogy a színháztól dr. Hosszú Zoltánt és Lehotay Árpádot jelöljék a kamara előkészítő bizottságába. Ezt követően Németh levélben fordul az állami színházak felett miniszteri hatáskörrel felügyeletet gyakorló Zsindely Ferenc kultuszállamtitkárhoz, s ebben határozottan leszögezi, „hogy mindaddig, amíg a, kamarai előkészítés ügye revízió alá nem vétetik — a jelenlegi eljárások káros következményeit beláthatatlannak tartva —, az adatok kiszolgáltatását a Kamara Előkészítő Bizottságának megtagadom".21
77
Mindezek az események csak bevezetői voltak a kamara felállítása körüli harcnak. Hiába Németh Antal ellenállása, Bajor Gizi tiltakozása, a klikk győzött. Egész sor szabálytalan és káros kamarai határozat születik az elkövetkező években, olyanok is, melyek messze felülmúlják az eredetileg minden emberi jogot sárba tipró rendelet paragrafusait. Ilyen eset például az a fegyelmi ügy, melyet Kiss Ferenc indít el Staud Géza ellen, egy a Magyar Szemleben megjelent tanulmánya miatt. Szekfű Gyula ekkor levélben 12 kéri Némethet, hogy támogassa Staudot, majd állásfoglalásáért Szekfü újabb levélben mond köszönetet. Staud Géza melletti kiállása miatt Némethet de facto kizárják a Kamarában hozott döntések fellebbviteli fórumának tekintett Színművészeti és Filmművészeti Tanácsból, nehogy ott befolyását érvényesíteni tudja. Kiss Ferenc, mint látjuk, a kamara elnökeként diktátori szerepben tetszeleg, s ezt a Nemzeti Színházban, ahol ő társulati tag, egész sor szerep visszautasításával dokumentálja. Érdemes idézni Kiss Ferencnek néhány levelét, főként azokból az évekből, amikor Németh nyomása miatt rákényszerül színművészeti akadémiai pozíciójának védelmére. 1939. február 9-én az Országos Magyar Kir. Színművészeti Akadémia levélpapírján mint az akadémia igazgatója ír Némethnek: „Kedves Barátom! Tisztelettel kérlek mentesítsél Dékány A. Lúdas Matyi c. darabjának »Döbrögi« szerepének eljátszásától. A hivatásomba vetett hitem tiltakozik e szerepben való fellépésemben. Hazafias üdvözlettel, Kiss Ferenc" 23 (sic!) 1940. július 10-én: „Szigorúan bizalmas! Saját kezébe! Nagyon köszönöm kedvességed, hogy a jelzett darabot elküldted. Készségesen állok rendelkezésedre, csupán annyit szeretnék kérni, hogy a záró felvonásban a halott Döbröntét már ne én alakítsam". (Eszterhás István: Döbrönte kürje. Zeneszerző: Farkas Ferenc. Díszlet- és jelmeztervező: gróf Batthyány Gyula. Rendező: Both Béla. Bem.: 1940. IX. 7.) 1940. augusztus 28-án: „Nagyon köszönöm megtisztelő bizalmadat, hogy a Vihar egyik példányát elküldötted olvasás céljából. Babits fordítása kitűnő. A Caliban szerepét — bármennyire is csábítja az embert — sok gondolkodás és töprengés után bár, de mégsem vállalom. Nem merem vállalni. Tudod megmondom őszintén egy kicsit undorodom tőle. Túlságosan állati, dacára hogy mélységes lírája is kicsendül egy két helyen". Kiss Ferenc bámulatra méltó ravaszsággal taktikázik, udvarias hangon, barátságot színlelve ír, de valójában minden ilyen alkalom csak ürügy Németh megszégyenítésére. A nyilasok már odáig is elmerészkednek, hogy — mint Magyar Bálint írja — tüntetnek a kormányzó tiszteletére rendezett ünnepi előadáson 24 . Közben Némethet támadja már a katolikus egyház is 25 , s ez a példátlan hajsza tovább rongálja egészségét. Egyre gyakoribbak migrénrohamai; ezeknek 1945 után magam is szemtanúja voltam. A fájdalmas fejgörcsökkel teljesen elsötétített szobában viaskodott — néha napokig. Az időközben felállított Nemzetvédelmi Minisztérium (Antal István vezetésével) súlyosbítja — ha azt egyáltalán még 78
lehet — Németh gondjait. Az egész beállítottságát meghatározó Deák Ferenc-i hitvallás nélkül („Tudok én küzdeni remény nélkül is") a küzdelmet fel kellene adnia. A megbocsátható, önvédelemnek minősíthető visszavonulásra azonban Németh nem hajlandó. Korszerű magyarságtudatát kellene ehhez feladnia, amelyben hite szerint a színházművészetnek küldetése van. Ebben a politikailag ellehetetlenült helyzetben tovább sürgeti Hómant, hogy tegyen lépéseket a Színművészeti Akadémia reformjára. Hóman feltehetően a színészkamara felállításakor kap észbe. A feltevést alátámasztja, hogy már küszöbön áll a színházi társadalom faji szelekciója, ami a színházi és filmszakma megbénulásával járhat. Tovább már nem halogatható legalább egy rendezői tagozat felállítása. A miniszteri kívánságot Kiss Ferenc megértően fogadja, és nyomban felkéri Gótli Sándort és Hegedűs Tibort egy tervezet elkészítésére. Góth és Hegedűs 1939. május 22-én benyújtják tervezetüket 26 , tehát megtörtént az, amit Hóman k í v á n t . . . És június 6-án — két héttel később! — Kiss Ferenc szomorúan jelentheti Hómannak, hogy a Rendezői Tanfolyamot „kellő számú és a feltételeknek megfelelő jelentkező híján a folyó iskolai évben sem tarthattuk meg." 27 (És itt következik a pökhendi válasz Hóman sürgetésére:) „Az év végi tanári értekezleten számbavettük az eddigi eredményeket, és egyhangúlag az a vélemény alakult ki, hogy egy különálló rendezői tanfolyam megtartását feleslegesnek ítéljük, mert a színpad művészete egy és oszthatatlan". Az érvelésben nyíltan kifejeződik Kiss Ferenc véleménye Hómanról és az irányítása alá tartozó kultuszminisztériumról. A levélben Kiss Ferenc még el is magyarázza Hómannak saját koncepcióját: „Azoknak a növendékeknek, akik magasabb irodalmi műveltséget, esetleg írói készséget árulnak el, nyomban a rendezői pálya felé terelhetjük figyelmét . . . " Velük — mint azt Kiss Ferenc hosszadalmasan fejtegeti — az elméleti tanárok a későbbiekben behatóbban foglalkoznak, majd a harmadik évfolyamban a nyilvános előadást rendező tanár mellé asszisztensi feladatok ellátására osztatnak be. „Ezeknek a növendékeknek színészdiplomáját kiegészítenők azzal, hogy a rendezésben is kiképzést nyertek.'''' Hóman természetesen nem fogadja el Kiss Ferenc kibúvóit. Konzultál Némethtel és megbeszéléseik eredményeként az évad kezdetén, 1939. október 11-én, az illetékes miniszteri osztályfőnök ultimátumnak beillő levélben szólítja fel Kiss Ferencet, hogy nyissa meg az akadémia kapuját azok előtt, akik kizárólag rendezői képesítést akarnak nyerni. Kiss Ferenc meghátrál: október 29-én megírt válaszlevelében közli, hogy a budapesti és vidéki színészet színvonalának emelésére hajlandó elindítani egy hároméves akadémiai osztályt. Hóman viszont egy 1940. március 2-án kelt miniszteri leiratban emlékezteti az akadémia igazgatóságát, hogy tegyen előterjesztést a rendezői tanfolyamra: „A rendezői tanfolyam négyéves legyen. Felvehetők mindazok, akik nem esnek az 1939. 79
IV. tc. (második zsidótörvény) korlátozó rendelkezései alá stb.: a jelentkezők komoly felvételi vizsgát tegyenek!" 28 Kiss Ferencet mindez azonban nem zavarja, magatartásának jellemzésére érdemes egy ritkán használt igét idézni: komótizál. Vagyis: lustán dolgozik. Tudja, hogy a nagypolitika széljárása az ő vitorláját fogja dagasztani és nem a gyűlölt Németh Antalét. Időközben Németh kidolgozza a rendezői tanfolyam tervezetét. Ez olyannyira jellegzetesen Németh Antal-i munka — vagyis részletes és alapos —, hogy feltételezhetjük, már eldöntött kérdésnek tekinti a rendezői tanfolyam elindítását az 1941—42-es tanévben. Németh tervezetét két fejezettel később ismertetjük. Ezúttal csak arra szeretném emlékeztetni az olvasót, hogy Németh eljutott egyik életcéljának megvalósulásáig. Most hálát kell(ene) éreznie Hóman iránt, hiszen mégis az ő segítségével érkezett el idáig. Ekkor azonban történik v a l a m i . . . Egy epizód következik, amit azért kell ismertetnünk, mert ennek ismeretében közelebb juthatunk Hóman Bálint és Németh Antal máig sem tisztázott barátságának, bizalmas kapcsolatának megfejtéséhez. Hóman Bálint 1940 decemberében — egyetértve a Honvédelmi Minisztérium tiltakozásával — letiltja Ilerczeg Ferenc Aranyborjú című drámáját a Nemzeti Színház műsorrendjéről mint a honvédelem szempontjából a „legnagyobb mértékben káros" előadást. Németh 1941. január 2-án kelt válaszában leszögezi, hogy semmiféle értelemben sem szándékozik, aminthogy nem is akarhat vitába szállni a legnagyobb tisztelettől körülvett felsőbb fórumok utasításával. „Szabad legyen előre is hangsúlyoznom, hogy az alábbi fejtegetés kizárólag tájékoztató jellegű, nem más, mint tárgyilagos információ. Rövid összefoglalása annak az általános érvényű gyakorlatnak, mely a színház és a dráma, valamint a klasszikus irodalom több ezer éves életéből alakult ki, annak a gyakorlatnak, melyet a magyar nemzeti honvédelmet is maradéktalanul képviselő magyar évszázadok egészen a mai napig szentesítettek, annak a gyakorlatnak, mely megegyezik a világ, elsősorban a velünk legszorosabb kulturális kapcsolatban élő német és olasz nemzetek színházi és irodalmi életének mindenkori gyakorlatával" . 29 Németh levelének bevezetéséről nehéz lenne azt állítani, hogy az megfelel a captatio benevolentiae követelményének. Amint nyilvánvaló ebből az is, hogy számára a színház — s különösen a Nemzeti Színház — e sorsdöntő korszakban nem lehet játékszere a politikának. A színház hivatása — fejtegeti miniszterének — a nemzeti események magasztalása. Ezt követően hét oldalon keresztül kioktatja(!) a történész Hómant: „ . . . a magyar Nemzeti Színház következetes propagandája egyik leghathatósabb előkészítője volt a magyar nemzeti honvédség születésének. Az 1848—49-i nemzeti szabadságharc előkészítéséből, a magyar nemzeti hadsereg megteremtéséből oroszlánrész illeti a színházat és a százötven éves magyar színészetet". Innen folytatva vitriolosan gúnyos hangra vált át: 80
„Ha a tisztelt fórumoknak nem tetszik Herczeg darabjának katonaábrázolása, akkor meg kellene gondolni minden olyan műnek a színpadról való letiltását, amelyben katonák kedvezőtlen megjelenítésben szerepelnek". (Négy oldalon sorolja fel a két és félezer éves drámairodalom legnagyobb értékeit.) Az Aranyborjú-ügy után Hóman és a Nemzeti Színház kapcsolata látszólag felhőtlen marad. Kiss Ferenc azonban sejt valamit. Hóman az akadémia reformjának kierőszakolására már egy lépést sem fog tenni. Kiss Ferenc ebben bízik, amikor megírja rövid jelentését, amelyben közli, hogy a „Rendezői Tanfolyamot és a Filmtanfolyamot ezidén is meghirdettük. A Filmtanfolyamot megfelelő számú és képzettségű jelentkező híján nem nyitottuk meg". A Rendezői Tanfolyamra — állítja Kiss Ferenc — mindössze hárman jelentkeztek, de mivel ennek a szaknak megindítására sem anyagi fedezet, sem alkalmas tanerő nincs, ebben a tanévben (1941—42) ezt a tanfolyamot sem indítja el.30 Németh ismét vereséget szenvedett — fájdalmasat és megszégyenítőt. Most jogosan befejezhetné erőfeszítéseit. A Színművészeti Akadémia reformját elindító tervezetét pedig elhelyezhetné duzzadó „privát dosszié"-jába. De sértett gőgjénél változatlanul erősebb kötelességtudata színjátszásunk jelenével és jövőjével szemben.
JEGYZETEK 1
Deák Ferenc beszédei I-VI. Összegyűjtötte Kónyi Manó. I. 535. OSzKK. N. A. F. 2014. 3 Szárszó, 1943. Főszerk.: Pintér István. Bp., 1983. 88. 4 OSzKK. N. A. F. 203. 5 Beszámoló a Nemzeti Színház 19^1~42-i színi évadjáról (Gépirat.) 1942. 6 Horváth Árpád: Modernség és tradíció. Bp., 1982. 56. 7 Horváth Árpád: i. h. 8 OSzKK. N. A. F. 1436. 9, io, ii ifj Horváth István: Örök színház. Bp., 1942. 238-245. Ifjabb Horváth István emlékének szentelt gyűjteményes kiadás. Sík Sándor előszavával. 12 OSzKK. N. A. F. 2937. 13 Ifj. Horváth István: Shakespeare in Hungary (Somlyó György ismertetésével) In: Örök színház. Bp., 1942. 215. és kk. 14 Sík Sándor előszava Ifj. Horváth István: Örök színház c. kötetéhez. Bp., 1942. 11-13. 15 OSzKK. N. A. F. 2937. 16 Uo. 17 OSzKK. N. A. F. 2189. — A Móricz Zsigmond és a Nemzeti Színház kapcsolata 1935 és 1942 közötte. Németh-tanulmány a Fond 280. jelzetnél. Feld.: Vargha Kálmán. ItK. 1972. 2. 234. és kk. 18 OSzKK. N. A. F. 5677. 19 Hóman Bálint: Művelődéspolitika. Bp., 1938. 483-484. 20 Fel kell hívnunk a figyelmet arra a tényre, hogy az akkori „jobboldaliság" nem jelent minden esetben németbarátságot! De ez Németh szémpontjából nem érdemel 2
81
különösebb figyelmet. A jobboldali sajtó e megkülönböztetéstől függetlenül továbbra is támadja Németh Antalt. A színházi kritikákból így politikai propaganda lesz, majd — mintha már elintézett ügy lenne — hírt adnak egy tervezetről, melyet Alapi Nándorral készíttettek el a Nemzeti Színház jobboldali átszervezésére. (Emlékeztetőül: Alapival már találkoztunk, nála rendezte meg Németh — pályája első rendezéseként — Strindberg Húsvétját Nyíregyházán 1928-ban. Egyébként az Alapi-féle nemzeti színházi tervezet címzettje és politikai támogatója: Szálasi Ferenc. 21 OSzKK. N. A. F. 4372. 22 OSzKK. N. A. F. 2916. Közöljük Szekfű Gyula két levelét: „Budapest, 1942. november 16. Kedves Barátom! A napokban fog Eléd mint a Színművészeti Kamara feljebbviteli tanácsának egyik tagja elé kerülni Staud Géza fegyelmi ügye, melynek tárgya a Magyar Szemlében megjelent egyik tanulmánya. Ezt a tanulmányt én annak idején csak a kész füzetben olvastam, miután a szerkesztőségből való lemondásom óta nem folyok be a szerkesztésbe. A cikket úgy, ahogy megjelent, ha én vagyok a szerkesztő, alig adtam volna ki, márcsak a fiatal szerző pályájára való tekintettel sem. Tudom, hogy a cikkben olyan dolgok is megjelentek, amelyek miatt más talán nem is merne Hozzád fordulni. Én azonban mint régi barátod, aki nagyon jól tudom, hogy velem együtt mindig ideális híve voltál a kritikának és a művelt emberek véleménynyilvánítási szabadságának, bizalommal fordulok Hozzád, és kérlek arra, tekintenéd meg, hogy itt egy igen művelt és képzett, emellett jószándékú fiatalember pályájáról van szó, amelyet az alsóbbfokú ítélet könyörtelenül elvágandónak nyilvánított. Ezeket a soraimat éppen régi barátságunk alapján hiszem, hogy megérted és megbocsátod, és vagyok Neked minden jót kívánva igaz híved Szekfű Gyula."
„Budapest, 1942. november 24. Kedves Barátom! November 19-i szíves soraidat köszönettel kézhezvettem és azokból örömmel látom, hogy magatartásod ebben az ügyben tökéletesen az, amelyet én Nálad a régi barátság alapján — bár az utóbbi időben ritkán találkoztunk — bizonyosra is vettem. Engedd meg, hogy megköszönjem meleg emberi érzésedet és jóindulatodat, és vagyok igaz híved Szekfű Gyula" 23
Kiss Ferenc levelei az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet kézirattárában vannak. 24 Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története a két világháború között. Bp., 1977. 25 Ennek hátterét jól világítja meg Gáspár Margit: Láthatatlan királyság. Bp., 1985. 372-374. 26 Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet kézirattárában. 27 Uo. 28 Uo. 29 OSzKK. N. A. F. 1419. 30 Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet kézirattárában.
82
EGYEDÜL
Hóman Bálint 1942. július 4-én keltezett levelében 1 tájékoztatja Némethet, hogy a kormányzó előző napon elfogadta lemondását. Az utód: Szinyei Merse Jenő. (Magyar Bálint bizonyítható állítása szerint Szinyei Merse Németh Antal egyik, immár jelentős hatalomhoz jutott ellensége 2 .) Valamiféle fordulatra 1941 utolsó hónapjaiban Németh is számít. De ő is, mint sok más külpolitikában járatlan személy, Bárdossy László miniszterelnök és külügyminiszter távozásától várja a fordulatot. (Bárdossy László üzen hadat a Szovjetuniónak, 1941. június 26-án, s az ő kormányzása idején kerül hadiállapotba az ország az angolszász hatalmakkal.) A Német Birodalom nyomására, de főképpen a szomszéd államokkal folytatott rivalizálási harc miatt, mint az várható volt, felbolydulnak a belső politikai erők is. A kormányzó 1942. március 9-én végre eltávolítja Bárdossyt és a kormány élére Kállay Miklóst nevezi ki. A kabinet egyelőre változatlan, de a kultusztárca hatáskörét leszűkítik a kormányba jutott Imrédy-párti miniszterek. Horthy csak nagyon rövid ideig élhet abban az illúzióban, hogy megállította a Bárdossy személyéhez kapcsolt nemzetvesztő politikát. A tengelyhatalmak nyomása erősödik, megkezdődik a második magyar hadsereg kiszállítása a szovjet frontra, az új német—magyar „árucsere" megállapodás eredményeként korlátozzák a hazai fogyasztást (élelmiszerjegyek stb.), milliárdokra nő a Német Birodalom pengő-tartozása. Nem kétséges, hogy a Kállay-féle politika válaszút elé álh'tja Hóman Bálintot. Barátjának és munkatársának, Szekfű Gyulának 1941 karácsonyán a Népszavában megjelent írása, majd sorozata, a Valahol utat vesztettünk a Magyar Nemzetben elmélyíthették belső konfliktusát. De Hóman ekkor már nem tud kiszállni abból a politikai hajóból, aminek 1939 után utasa lett. Tíz hónappal később maga Szekfű rajzolja meg Hó83
mannak a politikus Hóman arcképét: „Te beléptél a pártpolitikába nyíltan is, és az egész világ színe előtt, képviselő, pártpolitikus és miniszter lettél, és mindezen minőségedben olyan politikát folytattál és építettél ki évről évre erősebben, amely politikával, mint tudhatod, én sohasem egyeztem meg és nem is helyeseltem. Azonban el t u d t a m választani Benned a politikust a t u d ó s t ó l . . . " 3 . így tekint Hómanra Németh is. Létezik egy politikus Hóman és egy tudós, aki előtt világos, hogy a magyar színjátszás ügye nem köthető a napi politikához. Ezt tudnia kell a történelmi osztályhoz tartozó Hómannak. (Hóman Bálint Darányi Kálmán unokatestvére és gróf Teleki Pál rokona.) Némethnek meggyőződése, hogy a végkifejlet felé rohanó ország politikai zűrzavarából a magyar színjátszást ki kell menteni. 1942 elejétől kívánságainak pergőtüzével árasztja el Hómant, ugyanakkor szabályos harc is folyik közöttük. Németh mindent elkövet, hogy mentesítse a Nemzeti Színház tehetséges zsidó származású tagjait. A nyilas lapok állandóan támadják pl. Both Béla miatt, aki Németh igazgatása alatt a Nemzeti Színház egyik legtöbbet foglalkoztatott rendezője. Támadják Tapolczay Gyula és Várkonyi Zoltán miatt is. Németh hetekig tartó vitában próbálja meggyőzni Hómant, hogy a három művész szerződését meg kell újítania, ellenkezőjére nincs jogalap. Végül Hóman dönt, és mint a Nemzeti Színház intendánsa elrendeli Both Béla, Várkonyi Zoltán és Tapolczay Gyula menesztését. A vesztett csaták közben Németh felismeri, hogy Hóman várható bukása után (akivel legalább tárgyalni, vitatkozni lehet) egyedül marad. Erre az eshetőségre most kell felkészülnie, vagyis olyan pozíciót kell kiharcolnia, amiben terveit egyedül is megvalósíthatja. Biztonságos helyzetbe akkor kerülne, ha a Nemzeti Színháznak a drámairodalomra ható inspiráló erejét tovább növelné. Már az 1935. szeptember 2-i székfoglalójában is kiemelte: a fiatal magyar írónemzedéket úgy kell a színpad felé terelni, hogy megtanulják mindazt, ami ebből a mesterségből megtanulható. 4 (Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy ezekben az években a Nemzeti Színházhoz hozzávetőleg három-négyszáz dráma érkezik elbírálásra. Ahhoz, hogy minden darabbal lelkiismeretesen foglalkozzon a dramaturgia, külön lektorátust — mint első szűrőt — szervez. Ebben belső és külső munkatársak egyaránt találhatók, ezek egyike mint külsős: Kovách Aladár.) A drámairodalom felvirágoztatására most új és nagy alkalom kínálkozik: az erdélyi irodalom. Németh az erdélyi írókban (elsősorban a szellemi irányításban főszerepet játszó dr. báró Kemény Jánosban, az újjászervezett kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatójában) látja meg a legkitűnőbb szövetségeseket. A minisztérium arra utasítja, hogy patrónusként jelentkezzen Kolozsvárott és Erdélyben. Ezzel szemben Németh nyomatékosan hangsúlyozza Kemény Jánosnak írott első levelében, hogy felnéz az erdélyi irodalomra és különösen Kemény Jánosra. „Ennek Er84
délyországban — több mint húsz éven keresztül — Te voltál a vezére. A Helikon a Te irányításod mellett emelkedett európai értékűvé, s nekünk a budapesti irodalom és művészeti élet »bujdosóinak« nagyon sokszor az új magyar erdélyi irodalom és művészet céljai adtak útmutatást. Most, amikor végre célegyenesbe jut a kooperáció, a közös eszméket csakis úgy szolgálhatjuk eredményesen, ha a történelem annyi példájához hasonlóan a határvonalak eltűnnek, de az egyes országrészek, népi csoportok, irodalmi közösségek stb. lelki jellegét továbbra is megőrizzük. Hiszen jól tudjuk, hogy a múltban még az egyes, pregnánsan eredeti lelkületű városok is egy-egy új irodalmi lelket, irányt képviseltek. Ezen a téren így lett külön fogalommá Debrecen, Széphalom, Nagyvárad, Keszthely stb. ( . . . ) Nyilvánvaló tehát, hogy — amikor az erdélyi irodalom ténylegesen is a magyar életközösség hatalmas erőtényezőjévé válik — a Helikon céljait ezután is tartsuk szem előtt s mint ilyet fejlesszük tovább a közös magyar munka keretei között. így lesznek terveink igazán európaiakká s emellett valóban egységesen — magyarok. Ebben a munkában mindenkor hűséges szövetségesed akarok lenni...".5 A felajánlkozást fordulópontnak tekintjük a magyar dráma és a Nemzeti Színház kapcsolatában. Némethnek több akadályt kell legyőznie. Először is korrigálnia kell korábbi tévedéseit. Emlékezzünk vissza a Boldizsár Iván tollából született cikkre, amit még ő közölt a Napkeletben, Erdély második Trianonja címmel, s amivel megsérthette gróf Bánífy Miklóst, a Helikon másik vezéregyéniségét . Bánffy amúgyis a Hevesi Sándorféle nemzeti színházi elképzelésekkel rokonszenvezik. Ezt dokumentumok nélkül is elfogadhatjuk, hiszen Bánffy minden színházi kérdésben orákulumnak tartja Hevesit. Amikor az első világháború előtti években (1912) Bánffy Miklós lesz az állami színházak kormánybiztosa és az Operaház intendánsa, első intézkedése Hevesi szerződtetése a Nemzetihez, majd két évre az Operaházhoz. Németh másik tévedése — legalábbis a korabeli sajtó ezt annak minősíti — az előbb Kolozsvárott, majd 1941. február 22-én a Nemzeti Színházban Rákosi Viktor Elnémult harangok színpadi átiratának (az átirat szerzőtársa: Malonyai Dezső) bemutatása. Az előadást követő politikai viharban, mely elsősorban az „asszimiláció" kérdésében tört ki, úgyszólván a magyar szellemi élet minden jelentős alakja tollat ragadott. Négy évtizeddel később Juhász Gyula ezt a vihart így összegezi: „sok szó, vázlatos álláspontok, indulatos megközelítések, inkább a vágyakra, mint a valóságra épülő koncepciók . . . " 6 Visszatérve Bánffy Miklóshoz, itt kell megemlíteni, hogy ő irányítja Kós Károly drámáját, a Budai Nagy Antalt 1937-ben a Vígszínházba (három másik, bemutatóig el sem jutó drámával együtt). A magyar történelem iránti affinitásáról nem éppen nevezetes vígszínházi közönség elképedve fogadja a Budai Nagy Antalt. Németh egyik, feltehetően 1943ban írott vázlatában, melyet az erdélyi drámána^k szentel, így foglalja 85
össze a vígszínházi Budai Nagy Antal bukását: „A színészek számára is szokatlan a föladat, és a színház sajátos, külön közönsége is inkább szereti színpadán a mai, nemzetközi témát, mint a tegnapi és magyar, kivált vallási vonatkozású mondanivalót". 7 Az erdélyi drámairodalom budapesti elfogadtatása nagy gondja Némethnek. Különösen Székely Mózes Záhonyának látványos bukása óta töpreng ezen a feladaton. Felelőssé teszi a kritikát is, mely „egy kezdő íróban nem azt keresi, ami érték, ami jó, hanem elsősorban azt, ami hiba". Németh figyelme az erdélyi drámaírók közül elsősorban Tamási Áronra irányul. Az Énekes madár (a pesti Thália kísérleti színpadán 1935-ben csúfosan megbukik) végre 1938-ban a Nemzeti színpadán megkapja a műnek kijáró előadást, de a kritika és a közönség ismét ellenáll. Németh vázlatában Bartókot idézi, amikor az értetlen közönségről szól: „mar nem elég természetes, még nem elég müveit és már nem annyira magyar". Tamási második ősbemutatójának, a Tündöklő Jeromosnak kritikáját elemezve Németh erre a megállapításra jut: „Ezt a kritikát a magyar bírálószellem még szégyellni fogja egykor!" Németh 1941 januárjában még egy Tamási-mü színpadra vitelével jelentkezik. A Vitéz lélek a Városi Színházban kerül a közönség elé, ami önmagában véve istenkísértés, de Németh ebben a „gyilkos, hangelnyelő hombárban" színre vitt Tamási darabot sikeresnek tartja. (Feltétlenül megemh'tendő, hogy ennek a színháznak a közönsége jobbára diákokból, a középosztály alatti rétegből verődik össze.) Németh felbuzdulva a Vitéz lélek sikerén újabb darabokat kér Tamásitól. Tamási azonban ekkor már egyre csüggedtebb. 1941. december 27-én levelet ír Némethnek.
„Mélyen tisztelt Barátom! Kedves és figyelmes leveled, melyet az »Ellenzék« címére küldöttéi nekem, csak néhány nappal ezelőtt jutott a kezembe. Valóban úgy van, hogy Szűcs Lacit biztattam a darabbal, melyet még az ősz folyamán szerettem volna megírni, hogy rendes időben — ha jól sikerül a megírása — elő lehessen adni. Sajnos, egy félesztendő óta sokat gyengélkedem s ez a körülmény más terveim között ezt a tervemet is módosította. Jelenleg is csak úgy állok a darab megírásával, hogy február elejére határozott ígéretet nem tudok tenni. Ha azonban ez lehetséges, arra kérlek Téged, hogy január közepén mondhassak végleges választ. Lelkileg is nehéz a helyzetem, hiszen három sikertelen darab után nagyobb aggodalommal és több tusakodással ír az ember. Ezt bizonyára éreztette is néhány Szűcsnek tett megjegyzésem, melyeknek visszhangját a Te leveledben is megtaláltam, a legnagyobb örömömre; s amelyek minden lehető segítségre vonatkoznak, hogy az új darabnak a többinél jobb sorsa legyen. 86
Még egyszer köszönöm lekötelező figyelmedet; s Neked és a Színháznak egyaránt jó líjesztendőt kívánva, tiszteletteljesen üdvözöl híved Tamási Áron"
A Tamási-levél súlyos figyelmeztetés Németh számára. Az erdélyi írókat mintha már nem tudná megmozgatni. Nem vitás, hogy a budapesti közönség ellenállását Erdélyben is látják. De ennél veszélyesebbnek ítéli meg Bánffy Miklós változatlan szembenállását. (Németh után a Nemzeti igazgatói székét elfoglaló Kovách Aladárnak Bánffy Miklós nyomban ad darabot.) Németh most abban bízik, hogy Kemény János jóindulatával kijuthat ebből a veszedelmes zsákutcából. Ekkor küldi Erdélybe szürke eminenciását, Szűcs Lászlót, a dramaturgia vezetőjét. Szűcs László 1942 nyarát Erdélyben tölti. Sorra felkeresi a neves erdélyi írókat, fiatalokat fedez fel, kiválóságokat győz meg a Nemzeti Színház tiszta szándékáról. Barátságokat köt, életre szóló szövetségeket (melyeket majd játszi könnyedséggel fog felrúgni a történelem). Legnagyobb tette: Kós Károly „meghódítása". Kós Károly hűséges barátja Bánffy Miklósnak, 1917-ben pl. munkatársa a grófnak a koronázási látványosságok megszervezésében. Elképzelhetjük Németh elégedettségét, amikor Szűcs levélben jelzi az út eredményeit. Kós Károly 1942. augusztus 6-án levélben 9 igazolja, hogy megkapta készülő darabját lekötő 1000,- pengő előleget a Nemzeti Színháztól. Szűcs diplomáciai tevékenységének további eredményei: Molter Károly, Jékely Zoltán, Aprily Lajos és Székely Mózes stég szorosabb együttműködést ígértek. Németh új erdélyi drámaírókat is regisztrálhat, Bözödy Györgyöt, akitől megérkezik a Bölcső c. dráma. „Nagy és izmos" tehetségnek nevezi Gagyi Lászlót, a Mélységek fölött című drámája alapján s Szabédy Lászlót Délia című drámai költeménye után. Szűcs eljut Bánffy Miklós Ellenzék című lapjának szerkesztőségébe is. Itt találkozik Tamási Áronnal. Szűcs rábeszélőképessége eredménnyel jár: alig néhány héttel erdélyi expedíciója után, 1942. október 24-én a Nemzeti Színház bemutatja a Csalóka szivárványt. (Nem egészen két hónappal Kós Károly Országépítője után. Az Országépítő bemutatója: 1942. szeptember 5. Rendezője: Fábry Zoltán.) Tamási darabját Németh rendezi. Mindent megtesz, hogy megszüntesse Tamási kétségeit szándékát illetően. A jelek azt igazolják, hogy nem sok sikerrel. A budapesti sajtó fanyalog, Tamási sértődötten nyilatkozik. A Nemzeti Színház 1943 januárjában Kolozsvárott vendégszerepel a Csalóka szivárvánnyal, Németh ebből az alkalomból levelet ír Tamásinak. Ezúttal Tamási válaszát közöljük.
87
Kolozsvár, 1943. I. 16. Kedves Barátom! Köszönöm kedves leveledet s igazán sajnálom, hogy a »Csalóka szivárvány« itteni 20-iki előadására nem jöhetsz el. A kérdés, melyet nyilatkozatommal kapcsolatban tettél, számomra egy igen fontos elvi kérdés megbeszélésére adott volna alkalmat, ha személyesen találkozhattunk volna. így — erről az egyetlen konkrét esetről szólva — csak annyit mondhatok, hogy félreértésről van szó. Az említett beszélgetés szövegét kefelevonatban is olvastam. Akkor sem tünt fel, hogy benne egy mondatot a rendezésre és színészekre érthet valaki. Ez a mondat így szól: »Sajnos, Pesten sokat nem értettek meg, s amit igen, azt félreértették«. Azt szándékoztam mondani, hogy az emberek, a közönség; ebben az értelemben olvastam a kefelevonatban is, különben kijavítottam volna rendezőre és színészekre. A meg nem értés egyik magyarázatára igyekeztem rámutatni abban a néhány mondatban, mely vonatkozásban van a fenti idézettel. Ennek lényege az, világosan érthető, hogy én magam is keresem még a nekem megfelelő színpadi formát, de ebben a keresésben én az eredményhez közelebb vagyok, mint »az a játékrendezés és stílus, amelyben darabjaim eddig színre kerültek«. Kérlek, méltóztassál ezt mint egyetlen helyénvaló magyarázatot elfogadni: úgy a rendezés dolgára, mint a színészek játékára nézve. Igazán örülnék, ha magáról a kérdésről egyszer személyesen el tudnék Veled beszélgetni. A legmelegebb szeretettel üdvözöl: híved és barátod Tamási Áron K. Vasváry Pál u. 9." 10
Tamási Áron levele további tennivalókra való figyelmeztetés. Németh tudja és Tamási levele éppen ezirányú eltökéltségét erősíti, hogy erőfeszítéseit a „játékrendezés és stílus" korszerűsítéséért kell folytatnia. Azt kell most erőltetnie, amit a népzenében Bartók és Kodály már megtett; akiknek a munkáját az ifjúság lelkendező örömmel, a neobarokk társadalom mogorva idegenkedéssel fogadta. Eközben vitája változatlan hevességgel folytatódik Tamási Áronnal. Vagy talán nem is vele, hanem Bánffy Miklóssal? Érdemes elolvasni ebből a szempontból is Tamási következő levelét, mert ebben ismét megjelenik az 1937-ben egyszer már póruljárt orientáció: az erdélyi drámákat ne a Nemzeti, hanem más budapesti magánszínház mutassa be.
88
„Kolozsvár, 1943. július 17. Kedves Barátom! Tegnap vettem 15-ről kelt kedves leveledet, melyre abban a reményben válaszolok, hogy a közöttünk mutatkozó félreértést sikerülni fog eloszlatnom. Mint az ügynek magának is, a közöttünk lefolyt beszélgetésnek is két része volt. Egyik része a Te személyeddel kapcsolatos, s ebben a tekintetben mindig meleg érzéssel gondolok arra a magyar felismerésre és szellemi bátorságra, mellyel az új magyar dráma kezdeti müveit a Nemzeti Színházban színpadra segítetted. Az áttörő siker elmaradásának okát két dologban látom. Először abban, hogy az új hang miatt nyugtalankodó közönség és kritika ezeknek a kezdeti müveknek nem az erényeit, hanem a hibáit helyezte előtérbe. Másodszor abban, hogy a rendezés és a színészi játék nem tudta megtalálni a daraboknak megfelelő művészi életformát. Amennyire ez érthető, éppen annyira bízom abban, hogy a Nemzeti Színház ezt a művészi előadási formát ki fogja alakítani. S olyan időpontban vagyunk, amikor ezt a munkát közös erővel dűlőre kell vinnünk. Ebből nyilvánvaló, hogy a színházhoz és a Te személyedhez, e közös erőfeszítés érdekében, ragaszkodom. A második s a gyakorlatinak mondható része az ügynek, velem kapcsolatban, a színdarab. Engedd meg, hogy erre vonatkozólag röviden megismételjem, amit Neked személyesen mondtam s amire, valamelyes oknál fogva, nem egészen egyformán emlékezünk. Én a tavaly nyáron szerződésileg az egyik magánszínháznak megígértem, hogy a »Csalóka szivárvány« után következő darabomat neki adom. Jóhiszeműen tettem, hiszen nemcsak teljesen szabadkezem volt rá, hanem a szokásjog is megengedte. Ebből természetszerűleg következik, hogy az illető színház más megírandó darabjaim előtt akarja bemutatni ezt a színdarabot. Amikor Te elmondtad aggodalmaidat, hogy ezt az előadást esetleg úgy éleznék ki, mintha én szakítottam volna a Nemzeti Színházzal, akkor én természetszerűleg feltettem a kérdést, hogy ezt miképpen lehetne kivédeni. Feleletképpen erre a kérdésre azt mondtam Neked, hogy ugyanabban a színházi évben írnom kéne egy másik darabot is, mely a Nemzeti Színházban, lehetőleg nem nagy időtávolságra a magánszínházi előadástól, ugyancsak színre kerülne. Emlékezetem szerint nem beszéltem az egyidejű előadásról, annál kevésbé gondolhattam arra, hogy a nemzeti színházi előadás megelőzhetné a másikat. Ezért húztam ki a szerződésből azt a mondatot, mely ezt velem szemben kiköti. A mi beszélgetésünk, ahogy én arra visszaemlékszem, és a mai állapot között az egyetlen eltérést a szerződéshez mellékelt levél tartalmazta. Tudniillik azt az aggodalmamat, hogy egymásután két darabot megírni nem tudok. Késő őszi megjelenésre most egy regényen dolgo89
zom, s csak utána írom meg a vállalt darabot. Az egészségem ananyira meggyengült, hogy a munkát már közelről sem bírom olyan jól, mint korábban. Márpedig minden írással vigyáznom kell, különösen színdarabbal, hiszen most vagyunk azon a ponton, hogy talán dönthetünk. Véleményem szerint nem is a szerződésen van a hangsúly, hanem az együttes és bizalomteljes törekvésen. Én szerződés nélkül is adok a Nemzeti Színháznak darabot, ha Te azt szívesen fogadod, és az együttes munkára nézve fenntartod azokat a nekem előzékenyen megadott jogokat, melyeket az előadásra vonatkozólag szíves voltál nekem felajánlani. Hidd el, mélyen sajnálnám, ha a közöttünk sajnálatosan felmerült nézeteltérést nem sikerült volna a legteljesebben eloszlatnom. De annál jobban örvendenék, ha bizalmaddal továbbra is kitüntetnél és velem együtt hinnél abban, hogy a tapasztalatokat felhasználva egyszer sikerülni fog teljesen kielégítő munkát végeznünk. Ebben a reményben melegen és szeretettel köszönt híved és barátod: Tamási Áron." 11
Sportnyelven szólva az 1500 méteres gátfutás kényelmes kocogásnak tűnhet ahhoz az erőfeszítéshez képest, mellyel az új magyar drámához illő új színpadi stílust Némethnek és a Nemzeti Színház akkori társulatának — szinte az utolsó történelmi pillanatban — meg kellene teremtenie. E munka gyümölcse egyébként is nehezen érik be. Gáspár Margit szerint sajnos még ma sem méltányos az értékelése a Nemzeti Színház műsorpolitikájának. „Akadnak müítészek és színháztörténészek, akik azt állítják, hogy a Németh-rezsim sok-sok új magyar bemutatója selejtes szerzők összetrombitálását jelentette. Ezek, ugye, mai színpadjainkon nem is állnák meg a helyüket! (Hiszen olyan igényesek vagyunk!) íme, a lista, íróké, átdolgozóké és műfordítóké." 12 Kis kiigazítással kövessük a névsort: Andai Ernő, Asztalos István, Asztalos Miklós, Aszlányi Károly, Áprily Lajos, Babits Mihály, Barabás Pál, Bibó Lajos, Bónyi Adorján, Boros Elemér, Berezeli Anzelm Károly, Babay József, Bókay János, Csanády György, Dékány András, Emőd Tamás, Eszterhás István, Fejérvizi Béla, Földes Imre, Galamb Sándor, Gyallay Domokos, Harsányi Kálmán, Harsányi Zsolt, Hegedűs Lóránt, Herczeg Ferenc, Heltai Jenő, Hubay Miklós, Illés Endre, Illyés Gyula, Kállay Miklós, Kosztolányi Dezső, Kós Károly, Kardos László, Kodolányi János, Kovách Aladár, Kemény János, Márai Sándor, Mariay Ödön, Miklós Jenő, Molter Károly, Márkus László, Móricz Zsigmond, Mohácsi Jenő, Németh László, Nyírő József, Possonyi László, Pünkösti Andor, dr. Révay József, Ságody József, Sík Sándor, Szabados Árpád, Szabó Lőrinc, Szántó György, Székely Júlia, Tamási Áron, Török Sándor, Weöres Sándor, Zilahy Lajos, Zágon István. 90
Németh 1942 márciusában két tervet tesz le a kultuszminiszter asztalára. Mindjárt az első 13 valóságos Németh Antal-i demarche, fölényes és erőteljes figyelmeztetés a minisztérium címére. Visszautasítja felettes hatóságának utasítását, hogy a Nemzeti Színház társulata újból és újból vidéki városokba utazzon vendégjátékokra. Aztán ö követeli az elavult staggione-rendszer felszámolását, és javasolja a vándorló színtársulatok helyén támadt ür kitöltésére a vidéki centrumok „nemzetiszínháziasítását"! Meg kell valósítani — í r j a —, hogy a nemzet színháza vidéki fiókintézményeinek, szellemi filiáléinak tekintse a Pécsi Nemzeti Színházat, a debreceni Csokonai Színházat stb. Mindezt — állítja — hajlandó néhány óra alatt lebonyolítani(!), természetesen az érdekelt városok polgármestereivel megbeszélve. Hogy szándékát világosan értsék, kifejti ennek az „államosításnak" egyetlen célját: új színészgenerációt, új színházi embereket akar nevelni. Tervének részleteiből csak egyet árul el: a néha hónapokig „sétáló" országos hírnevű színészeket le fogja küldeni a vidéki centrumokba, hogy ott a 105 éves Nemzeti Színház eszményeit művészetükkel szolgálják. 14 Második tervezetének 15 központi gondolata ismét csak a nevelés. Tényeket, adatokat közöl, pl.: „A Nemzeti Színház volt az egyetlen színház hét esztendő óta, amely rendszeresen és tervszerűen nevelt utánpótlást anélkül, hogy ugyanolyan arányban, amilyen arányban új szerződtetések történtek, elbocsátások lettek volna". Olyan argumentum ez, ami után előterjesztheti jogos kívánságát: a Nemzeti Színház meglévő épületei mellé újabb színházépületeket kér — Budapesten. Mert — mint írja — csak ilyen körülmények mellett tudja folytatni azt a tervszerű színésznevelő munkát, amelynek eredményeként fiatal színészek, akik korábban másutt vagy a Nemzeti Színházban kallódtak, művészekké lettek. Névsora valóban lenyűgöző: Gobbi Hilda, Lukács Margit, Mészáros Ági, Szörényi Éva, Apáthi Imre, Szabó Sándor, Pataky Jenő, Ujlaky László, Ungváry László, Jávor Pál, Rajczy Lajos, Balázs Samu, Kovács Károly, Juhász József stb. A névsorból már kimarad a kényszerből elengedett Várkonyi Zoltán és Both Béla. De kimarad renitens magatartása miatt Szeleczky Zita is. Nem említi Bajor Gizit sem, aki pedig pályája legnagyobb sikereit Németh igazgatása alatt éri el. Említetlen marad Major Tamás is, akit erős ambivalenciával szemlél. Ebben közrejátszik Major Tamás édesanyjának, Majomé Papp Mariskának fia érdekében tanúsított agresszív magatartása. Magyar Bálint megemlíti, hogy sokszor naponta (esetleg naponta többször) cédulákat helyez el Németh íróasztalán, s ezeken figyelmezteti Némethet fia foglalkoztatására. Major ezt keservesen megszenvedi, tiltakozik is ellene. (Kollégái ismerik helyzetét, s nem véletlen, hogy néha meglepő „feladatokat" osztanak rá. Például 1941. január 29-én, a Vitéz lélek előadásán őt ültetik a súgólyukba, míg a súgónőt [Faragónét] előkerítik.)
91
Visszatérve Németh beadványára, amely — hangvételének megfelelően — fenyegetéssel végződik: ha nem kap további épületeket Budapesten, akkor nem fogja megújítani a lejáró színészszerződéseket. (Ezúttal a Várszínház épületére gondol.) Magyar Bálint zubolyi mohóságnak nevezi Németh Antal terjeszkedési törekvéseit. Az „Ide nekem az oroszlánt is!" öntelt, dilettáns magatartását Némethről feltételezni — enyhén szólva félremagyarázás. Meg nem értése annak a töretlen akaratnak, amelynek egyetlen célja: az új nemzeti színházművészet megteremtése. Zuboly így nem nyilatkozna: „A színház több, mint a szószék, katedra és újság együttvéve, mert szemléltető, átélhető formában demonstrálja az életsorsokat, az élethelyzeteket. Tehát semmiféle közösség szempontjából nem lehet közömbös az, hogy egy megszázszorozódott hangú személy feletti prédikátor, a színpad, mit hirdet és milyen irányban befolyásolja ezreknek és ezreknek lelkét estéről estére." 16 A „mit hirdet és milyen irányban" gondolattól elválaszthatatlan a „hogyan". Amiről Tamási Áron is beszél levelében. Ez a még nagyobb gond! Hogy a „prédikátor" hogyan hirdeti az igét, milyen szaktudással, műveltséggel. Örök kérdések ezek. „Milyen lélektelen, önpusztító, ostoba színház az, amelyik nem gondoskodik utánpótlásról" — írja harminc évvel később a magyar színházért aggódó Latinovits Zoltán. 17 Létkérdés ez a negyvenes évek elején is. A háborúba sodort országban minden gond felnagyítódik, a színház jövője is vészesebb, kilátástalanabb. Az utánpótlás pedig nem nyújt reményeket. 1942 nyarán a Magyar Szemle valósággal megbélyegzi a Színiakadémia végzős növendékeit: „ . . . nem tudnak kifogástalanul beszélni, magyar fonetikáról, szövegmondásról, verskezelésről, lélegzési technikáról halvány fogalmuk sincs, színpadi mozgásuk kezdetleges és csiszolatlan, művészi problémákat pedig úgyszólván meg sem tudnak közelíteni". 18 Az utánpótlás — ez Németh legfőbb célja. Ez ad erőt neki ahhoz, hogy bátor és kötekedő, elszánt és csökönyös legyen. Ezt a lobogó széchenyis hitet zubolyi szándéknak ítélni — profanizálás. De ez Németh Antal sorsa. A kor bűneiből, mulasztásaiból annyit aggattak rá ezekben az években, s fognak rá az ú j történelmi korszakban, mint kevés más kortársára. Németh életpályája is igazolja, amit nem akarunk felismerni, hogy a magyar társadalom értékelőképességének gyengesége történelmi bajaink egyik legfőbb forrása. Most, hogy a tisztázás szándékával szedegetjük össze a Németh Antal-i iskola kialakulásának adatait, a magyar szellemi élet egyik óriásának éppen erre vonatkozó elmarasztalóítéletével is szembe kell néznünk. Németh László írja A Nemzeti stílusáról című elemző cikkében: „Aki majd folytatni fogja Rédey Tivadar szép könyvét a százéves Nemzeti Színházról: Németh Antal igazgatóságán nem mehet át minden dicséret 92
nélkül. Olyan években, amikor sem a színháznak, sem a közönségnek nem nagy kedve volt Shakespeare-hez és a többi kosztümös öreghez, ö reánk tudta kényszeríteni kedves klasszikusait. A kortárs írók közül is csaknem mindet színre segítette, akikből darab kiszorítható volt. A színpadon folyó sekély munkák s a magyar irodalom magas szintje közt az ö igazgatása alatt repedt meg a zsilip. Tette mindezt évekig tartó támadások s az irodalminak kendőzött kritika füttykoncertje közben. Ez lesz alighanem az érdeme. Másrészt azonban azt is följegyzik róla, hogy a magyar színjátszás sorvadása ellen ő sem tett eleget. A külső rendezést többre becsülte a belsőnél; a díszletek hatásos beállítását a színésznevelésnél. így állt elő a mai helyzet, amelyet országos érdek megvitatni". 19 Németh László a színésznevelés állapota miatt marasztalja el Németh Antalt. Könnyű lenne most Németh László fejére olvasni egy másik írását („Sziv, tehetség — s amihez az sem elég"20), amiben Kiss Ferenccel vitatkozik a színészről, színjátszásról. Ebben a válaszcikkben csak egy helyen említi, hogy vitáját a főiskola igazgatójával folytatja, s ezt sem olyan értelemben, hogy Kiss Ferenc felelős lenne a színészképzésért. Elnéző magatartását meg is indokolja: „Mintha érdeklődése messzeségein át is érezné (Kiss Ferenc), hogy egy törzsnek vagyunk gyermekei, s annyira mégsem szabad kiugrania, mint ahogy a mögötte állók kívánnák". Az utolsó szavak a beavatatlan olvasónak azt sugallják, hogy Németh László Kiss Ferenc mögött Németh Antalt látja. Ez még csak célzás, de már közel van az a korszak, amikor a célzás átalakul rágalmazó, ártó váddá. Németh Antal halála előtt egy évvel megírta a Nemzeti Színház és Németh László együttműködésének és a munkakapcsolat megszakadásának történetét. A kézirat dokumentumait Vargha Kálmán hozta nyilvánosságra 1978-ban, Németh Antal halálának tizedik évfordulóján. 21 Most nem ebből a rövidített dokumentum-gyűjteményből, hanem Németh Antal eredeti kéziratából veszünk ki egy olyan részt, amivel szándékunk szerint tisztázódhatna egy félreértés, eltűnne egy betokosodott góc színháztörténetünkből. „Sajnos Németh László ez év őszén (1940-ben) egy olyan kalandos vállalkozásba fogott, amely nem tartozik majd életmüvének fényesebb lapjai közé. Színházi kritikus lett, noha a Villámfénynél bemutatójáig — saját bevallása szerint — tízszer sem volt színházban, azután is csak ritkán, próbán pedig csak elvétve, saját darabjának előkészülete során. És ha a drámáról, mint poétikai műfajról megvolt a maga egyéni elképzelése, a drámát életrekeltő élő színház működéséről, belső mechanizmusáról sejtelme sem volt, és most nekilátott, hogy ezt az öntörvényű, idegen világot a maga íróasztala mellett kiagyalt szempontjai szerint meg- és elítélje, mert nem Németh László akarata szerint működik. Nekem megvolt az 1922—35 között szerzett szomorú tapasztalatom a sajtókritikáról, ismertem Laci tökéletes érzéketlenségét a színház 93
gyakorlati problémáinak megértése iránt, amikor hírét vettem, hogy színházi kritikái jelennek meg Zilahy Lajos Híd című magazinjában — nem akarván, hogy csorbát szenvedjen Németh László iránti becsülésem, szeretetem —, nem olvastam el azokat, még ha a Nemzeti Színház egy-egy előadásáról szóltak is. Egyre többen piszkáltak nyilatkozatokért a kívülállók szerint a Nemzeti Színházra nézve bántó megállapításaiért, és egyre sűrűbben jöttek hozzám színészek, akik érzékenységükben bántva érezték magukat és inkompatibilitást (összeférhetetlenséget) emlegettek. Magamban különválasztottam Németh Lászlót, a drámaírót és Németh Lászlót, a tévedő kritikust, a végletekig őrizve a barátságot és becsülve szerzőjét még az önmaga szolgáltatta okok ellenében is. Nem csak felkészületlensége miatt nem lett volna szabad Németh Lászlónak vállalkoznia a színházi kritika írására, de labilis idegrendszere miatt sem, mert tudnia kellett volna, hogy ilyenirányú működése nem marad visszhangtalan és — az adott körülmények között — a magyar dráma ügyének ezzel használni semmit sem tud." 2 2 Tehát ismét felbukkan a Németh Antal-i monomániát eláruló szó: felkészületlenség! Ezt a pedagógusi mivoltában megkérdőjelezett színházi ember írja, aki ekkor már a kritikát is besorolja a nemzeti taneszközök tárházába. A Film Színház Irodalom című színházi hetilap 1942 februárjában közli Németh Antal nyilatkozatát a Nemzeti Színházzal végleg szakító Németh László Meghajlás helyett című írásáról, ebben olvassuk: „Alig hiszem, hogy az öt év legszigorúbb bírálóinál szigorúbb szemekkel nézi saját munkáját bárki is, mint én. A különbség legfeljebb annyi, hogy ha valami nem sikerül egészen úgy, ahogy szerettük volna, az egész színházi mechanizmus teljes ismeretében a kényszerítő körülményekben mindig megtalálom az okot, és megértem, mi miért volt így és nem másképp. Őszintén bevallom, én ma már képtelen volnék ítéletet mondani a kritika szokott módján. Mert úgy érzem, hogy minden erőnket a helyes önismerettel felismert hibák kiküszöbölésére kell fordítanunk. A kritika nem lehet cél, mert csak eszköz: vezérlő kalauz a helyes önismeretre. A kritika: a művészetnek tett szociális szolgálat. Semmiképp sem egyéni eszköz arra, hogy az egyén egy közösséggel, annak munkájával szembeni fölényét és csalhatatlanságát újra meg újra csillogtassa". 23 E pár sor mintegy összefoglalója egy sokrétű, néha áttekinthetetlennek mondott szakterület egyik részére (a kritikára) is érvényes reformprogramnak.
94
JEGYZETEK 1
O S z K K . N. A. F. 1419. Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története a két világháború között. Bp., 1977. 356. 3 Hóman Bálint levelesládája. Kritika, 1982. 8. sz. 9 - 1 4 . 4 Esztétikai Szemle, 1935. 1. sz. 6. 5 O S z K K . N. A . F. 3855. 6 Juhász Gyula: Uralkodó eszmék Magyarországon 1939-1944• Bp., 1983. 153. 7 O S z K K . N. A . F. 149. 8 O S z K K . N. A. F. 3029. 9 O S z K K . N. A. F. 1763. 10 11 ' O S z K K . N. A. F. 3029 12 Gáspár Margit: Láthatatlan királyság. Bp., 1985. 349. 13 O S z K K . N. A. F. 3774. 14 Az irányított és a szabad színházakról f o l y t a t o t t vita anyaga: N é m e t h Antal Új színházat! Vál. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 3 2 7 - 3 5 0 . 15 O S z K K . N. A. F. 3774. 16 Beszélgetések a színházról. (Kárpáti Aurél és N é m e t h Antal 1936.) In: N é m e t h Antal: Új színházat! Vk 1. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 332. 17 Latinovits Zoltán: Emlékszem a röpülés boldogságára. Bp., 1985. 244. 18 Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története a két világháború között. Bp., 1977. 337. 19 N é m e t h László: Életmű szilánkokban. Bp., 1989. II. 5. 20 N é m e t h László: i. m. 11. 21 Vargha Kálmán: Dokumentumok Németh László és a Nemzeti Színház kapcsolatáról. ItK. 1978. 5 - 6 . sz. 6 8 9 - 7 1 7 . 22, 23 N é m e t h Antal: A Nemzeti Színház szerepe Németh László színműírói pályakezdésében. (Gépirat.) 1967. 2
95
CÉLEGYENESBEN?
Ma természetes dolognak tekintjük, hogy itthoni ügyekben szava van annak, aki eredményes munkájával külföldön hírnévre tett szert. Nem volt ez másképpen a Monarchia felbomlása után ocsúdó csonkaországi társadalomban sem. (A Monarchiában, tehát egy közép-európai birodalomban erre még nem helyeződött akkora hangsúly.) Németh vázlatosan követett pályafutásának számos külföldi vonatkozása is erre mutat. Tényként kell elfogadnunk a külföldi szereplések tekintélynövelő hatását. Az más kérdés, hogy Németh Antalnak a második világháború alatti külföldi tevékenységét színháztörténetünk nem jegyzi. A magyar kultúra külföldi megjelenésének pedig ez egyáltalán nem elhanyagolandó része. Németh itthoni „harmadik utasságát", vagyis minden bal- és jobboldali pártmozgalomtól való távolságtartását külföldön, úgy tetszik, feladja. Ott álarc nélkül tevékenykedik, valósággal kései követe a XIX. századi nagy korszaknak, melyben színházművészetünk kiteljesedett, nagy nemzeti drámáink megszülettek. Már első külföldi vendégszereplése is az Anschluss előtti Ausztria rádiójában a Csongor és Tünde bemutatását szolgálta. (Mohácsi Jenő fordításának felhasználásával és Polgár Tibor zenéjével.) Amikor Hamburgban megrendezi Az ember tragédiáját, az érvényben lévő náci törvényekkel szemben ismét csak a zsidó származású Mohácsi Jenő fordítását használja, mégpedig Mohácsi Jenő személyes jelenlétében. Hóman távozása után ennek a külföldi sikersorozatnak súlya van a kultusztárca új vezetőjének akaratával szemben. Csak példaképpen említjük, hogy 1942 végén, alig öt héten belül Szinyei Merse miniszter kétszer kénytelen parafálni Németh külföldi szerződéseit. („Németh Antal rendezői munkája ellen nem teszek észrevételt.") E két rendezés színhelye a finn Nemzeti Színház és a Théatre National Populaire, a párizsi Chaillot palotában. 1 A svájci Tragédia-rendezésről (1943. február 11-i be97
mutató) Németh is ír az Egy emberöltő Az ember tragédiája szolgálatában című 1967-ben kelt visszapillantásában. 2 Megemlíti ebben az írásában az 1944-es madridi meghívását, amit azt kővetően kap meg, hogy a Sztójay-kormány felmenti a Nemzeti Színház igazgatói teendői alól, viszont megfeledkezik a háború utáni párizsi tervéről. Az ember tragédiája ottani bemutatásához a Budapesten illegalitásban élő francia díszlettervezővel, Ernst Klaus-szal már elkészíttette a díszletterveket. Életrajzi vázlatában olvashatjuk, hogyan épültek kapcsolatai angol—amerikai színházi és politikai körökkel, s csak a háború akadályozta meg a Tragédia első (és feltehetően utolsó) reményét az amerikai bemutatásra. De folytak tárgyalások — mint ezt Szűcs László dokumentálta — svédországi, dániai és moszkvai rendezések ügyében is. Németh Antal külföldi hírneve mindenképpen közrejátszik abban a minisztériumi engedményben, mely oda vezet, hogy 1943 őszén Németh Antal személyes patronálást vállalhat a Pécsi Nemzeti Színház felett. A Németh Antal művészi irányításával működő pécsi színház igazgatója dr. Székely György lesz, aki már két éve a Nemzeti Színház belső munkatársa. Ekkor már személyektől, intézményektől függetlenül beindul egy önszerveződési folyamat. Hallgatólagosan mindenki egyetért azzal, hogy a szervezett utánpótlásról gondoskodni kell. A háborús nyomás rendkívüli módon felerősödik, a minisztérium kapkod, a színház (és film) területén anarchia kezd kibontakozni. Sorra bukkannak fel a politikai széljárást kihasználó kalandorok, még náci tőkével rendelkező is akad köztük. Növekszik a nyomás a Nemzeti Színház falain belül is. Önjelölt igazgatókról hallani, felröppen Zsindely né Tüdős Klára, neve 3 , ezen csak elnézően mosolyognak a szakemberek. Kovách Aladár kezd eltűnni Németh látószögéből. Talán betegsége kínozza — gondolja a Németh házaspár. (Peéry Piri különösen nagy tisztelője ,,Ali"-nak.) Néhány hónap múlva aztán fény derül (Németh megfogalmazásában) Kovách Aladár „árulására". A Nemzeti gárdájához ekkor már egész sor kitűnő fiatal szakember tartozik, olyanok, akik a hazai egyetemek elvégzése után külföldön tanultak tovább. Németh nemcsak vonzza, de keresi is őket. A színházi területről jelentkezőket, műveltségi hiányosságokat feltételezve, gyanakvással fogadja. Nem feledkezik meg káderpolitikájának első sikeréről, amikor az 1935-ös májusi fordulat után a mérnöki diplomával rendelkező Szűcs Lászlót állította dramaturgiája élére. A magas pártfogókkal jelentkezők iránt — sorozatos csalódások után — leküzdhetetlen előítéletet érez. Találkozunk ilyen eddig ismeretlen névvel már az 1941-42-es füstbe ment tanév tanári karának névsorában is. Ebben a tantestületben Galamb Sándor, Szűcs László, dr. Halácsy Endre stb. mellett új név: Hubay Miklós. Rá azonban — 1943-ban — Németh már nem számíthat, mert éppen az ő közreműködésével küldik Hubay Miklóst Svájcba. A más posztokra irányított munkatársak helyét kitűnő fiatal emberek foglalják el. A munkácsi gimnáziumban oktató dr. Cserés Miklós, aki a Pázmány egye98
tem elvégzése után egy szemesztert hallgatott Münchenben, kettőt Berlinben. (Cserés Miklós Münchenben Kutscher professzor óráit látogatja, Berlinben pedig Petersen professzor színháztudományi tanszékét.) Szerződteti dr. G. Kovács Tibort, aki — Cseréshez hasonlóan gimnáziumban tanít — diplomája megszerzése után elvégzi a párizsi Conservatoire de musique et de declamation tanfolyamát, és ezzel egyidejűleg asszisztensként Charles Dullin munkatársa. 1943 őszén, amikor Németh Antal kilencedik évadját kezdi meg a Nemzeti Színházban, a budapesti egyetemeken és a főiskolán (több jel mutat arra, hogy a vidéki egyetemeken is) szóbeszéd tárgya, hogy megindul a Színművészeti Akadémia új tagozata, ahol színházveztőket és rendezőket fognak képezni. Az érdeklődés máris nagynak nevezhető. Az ország a végkifejlet felé rohan. Az értelmiségi pályára törekvő fiatalok túlnyomó többsége számára nyilvánvaló, hogy a háborút elvesztettük. Arra is számítanak — ez talán a nagy tragédiák előtt mindig jelentkező irracionális reménykedés következménye —, hogy a korszakváltással felszínre jutó új vezetés számítani fog rájuk — tudásukra, új Magyarországot felépíteni akaró elszánásukra. Olyan következtetésre, amit Bibó István interjúkötetében találunk, álmában sem gondol senki: „Nemrégiben nagy csodálkozásomra Tettamanti Károly egyetemi tanár, aki annak idején a Márciusi Front egyik tagja volt, akivel akkor sokat voltunk együtt ezekben az ügyekben, idézte egy akkori kijelentésemet, amely úgy szólt, hogy addig itt nem lesz semmi, amíg ezt az úri osztályt ki nem irtják. Ezt így bizonyosan nem mondtam, mert sem akkori, sem jelenlegi fogalmaim szerint soha senkit nem akartam kiirtani, de ha a kiirtás helyébe a felszámolást helyezzük, akkor teljesen nyugodtan mondhattam e z t . . . ". 4 Nos, ilyen és hasonló elképzelések az akkori egyetemi ifjúság többségének fejében meg sem fordultak, talán csak egy-két, osztályától megcsömörlött személynek. Ezt az ifjúságot a Kállay-kormány ügyes hintapolitikája a biztos jövő képével biztatja. Az ország 1943-ban viszonylagos szabadságban él. Mindenki a háború gyors befejezésére számít. A napilapokban közölt térképeken követni lehet a náci hadsereg elszakadó hadmozdulatait. A sajtó (a csodafegyverben bizakodó nyilas és más szélsőséges jobboldali orgánumok kivételével) nyíltan tárgyalja a Harmadik Birodalom kifáradását. A kormány számos alkalommal kinyilvánítja, hogy bízik a háborúból a békébe történő zökkenőmentes átmenetben. Például 1943 decemberében avatják fel Európa legmodernebb hangversenystúdióját a Magyar Rádióban. Politikai gesztusként értelmezhető a baloldaliságáról ismert Hegedűs Tibor kinevezése a Víg- és a Pesti Színház élére. Németh 1943 nyarán mindent megmozgat, hogy az új akadémiai tagozat ősszel, tehát az évad kezdetén meginduljon. Kiss Ferenc azonban még taktikázik, a kulturális tárca irányítóinak is vannak kétségeik. 99
Ugyanis előttük fekszik Némethnek az 1941-42-es kezdéshez készített, egy előző fejezetben már megemlített tervezete. Az események rendjében a tervezetet,'melyre kétségtelenül felépül az 1944 elején elindított szeminárium, itt kell ismertetnünk. A megvalósulás küszöbén azért is érdemes foglalkoznunk a korábbi tervezettel, mert így módunk lesz összevetni azzal, amit Németh három évvel később ebből meg tud valósítani. A rendező személyének definiálásában Németh hűséges korábbi elméleti — időközben a gyakorlat által is igazolódott — álláspontjához. „A XIX. század második felétől, amikor a technika rendkívüli iramú fejlődésével a színház alkotó elemei egymástól elkülönítve — versengve egymással már egymás ellenségeivé váltak: az individualizálásra, öncélúságra törekvő részeket erős kézzel, művészi ihlettel, nagy kultúrával, fékező ízléssel és a modern technika tökéletes ismeretével fogta új egységbe a rendező. Az ő feladata lett az is, hogy a közönség és a színpad közötti — látszólagosan véglegessé vált — szakadékot áthidalja. A színpadon a rendező műveltsége, eszményekbe vetett hite garanciája az irodalmi értékek megvalósításának. A rendező erős kritikai érzéke közvetíti a közönség véleményét a színészekhez: egyben ő az, aki a nagyközönség felé hitet tesz az irodalom, a teljesítményével pedig a színpad el nem múló értékei mellett. A rendező vezető is: elsőnek vesz tudomást az irodalom és művészet új eredményeiről, az új eseményekkel pedig új ízlés felé vezeti nézőit, hallgatóit." 5 A rendező tehát — Németh Antal koncepciójában — egyidejűleg összefogó és közvetítő, vezető és pedagógus. A jelenre hivatkozik, amikor szükség van a szellem egységére, a széles tömegnek a kultúra érdekében való megnyerésére, igazi művészetet élvezni tudók nevelésére. Magyar rendező ebben a jelenben nem elégedhetik meg boulevard-mutatványokkal. „Hazánk művészi életében — írja — kevés az olyan rendező, aki eszmében, képességben és tudásban az eddig vázolt feltételeknek meg tudna felelni". A szeminárium elindításának feltételeit nyolc pontban foglalja össze: „1. Szükségesnek látszik, hogy a résztvevők legalább gimnáziumi érettségivel, vagy színiakadémiai végzettséggel rendelkezzenek. 2. Ez teszi ugyanis lehetővé az anyagátadás munkaelvi módszerét, amely éppen a jelen esetben a középiskolák nagyobbára még mindig receptív munkamódszerével szemben a gyakorlati munkán, a saját kutatáson és a résztvevők, valamint az előadók teljes spontaneitásán alapszik — így a legteljesebb a szabad oktatás. 3. A végzettségre vonatkozó alapelvből és az előbbi pontból következik, hogy a tanfolyam színvonala felsőoktatási jellegű, és az egyes szakok tárgyalásánál így lehetőség nyílnék arra is, hogy a hallgatók szük100
ség esetén bekapcsolódjanak az egyes szakegyetemek előadásaiba, akár kollégium, akár szeminárium formájában. 4. A felsőoktatási jelleg és a hallgatók valószínű kis létszáma teszi lehetővé az egyéni foglalkozást, így megteremtődik a lehetősége annak, hogy a tanfolyam keretén belül a hallgatók hajlamaiknak, képességeiknek megfelelően már speciális kiképzést is nyerjenek a színházi életben majdan elfoglalandó szellemi munkakörük szerint. (Rendező, dramaturg, színpadtechnikus, színházi titkár.) 5. Magától értetődő továbbá, hogy az itt megszerzett tudás nem adatszerű, hanem inkább megoldási lehetőségek, gyakorlati készségek gyűjteménye, nagyvonalú kultúra- és történetszemlélet, és a továbbmüvelödés lehetőségeinek ismerete és szeretete. 6. Mivel a tanfolyam nemcsak a meglévő helyzettel kíván foglalkozni, hanem résztvevőinek a nyugati népek színházi kultúrájával való lépéstartást is lehetővé kívánja tenni, ezért igen sokoldalú és minden pontján a legújabb eredményeket is tárgyalni és hasznosítani kívánja. 7. Egy-egy tárgy nem venne igénybe mindig teljes évet, hanem némelyik csak fél évet, esetleg még ennél is rövidebb időt. A lehetőségekre a tananyag részletes tárgyalásánál még kitérünk. 8. A végcél: önálló rendezők képzése. Olyan színházi szakembereké, akik oklevelüket csak úgy kaphatták meg, hogy önállóan megoldották egy darab rendezését szcenikailag, színészileg és megfelelve a stílushüség követelményének. Vizsgájuk egy önálló rendezés volt, melynek szereplőgárdáját az akadémiai növendékek szolgáltatták." A tantárgyak felsorolásánál feltünhetik — írja a továbbiakban Németh —, hogy közülük nevében több azonos a Színiakadémián előadott tárgyakéval. Ezen a helyen hangsúlyozza, hogy a rendezői tanfolyamon ezek a tárgyak teljesen más jellegűek, mert más a tanfolyam célja, sőt már indulása is alapvetően más. Szempontjai a színészképzés feladataitól teljesen eltérnek. Németh ezután a tananyag különféle csoportjait sorolja fel, és részletezi azok anyagát. A dramaturgiával kezdi tervezetét, s e tantárgyon belül két ismeretkört szerepeltet: általános drámatörténetet és gyakorlati dramaturgiát (az utóbbihoz sorolja feladatként a különböző Shakespeare-rendezések analízisét). A tananyag második csoportja a színházismeret. Ennek keretében a színházszervezés foglalkozik a színház belső felépítésével, művészi és adminisztratív munkaköreivel (igazgató, rendező, dramaturg, lektor, szcenikus, technikai vezető, ügyelő, statisztavezető, művészi és személyzeti ügyek titkára, gazdasági titkár). A jelölt itt ismerkedik meg a színház gazdasági felépítésével, a színházi törvényekkel és a belső fegyelmezés eszközeivel. E tantárgy keretein belül segíteni kell a jelöltek végső szakosodását. A színházismerethez tartozó tantárgy a színházépület ismerete 101
is. A jelölteknek ezen a kollégiumon kell elsajátítaniuk minden színházra vonatkozó technikai tudnivalót: süllyesztő, zsinórpadlás, alkalmazott elektrotechnika, akusztika, színházi szaknyelv, műhelymunka, anyagismeret. Az elsajátított ismeretek alapján — mint írja — már szó eshet a színháztervezésről is. Mértéken felüli követelmény? Feltétlenül az, de Németh mégsem tétovázik leírni: a modern színházi szakembernek tudnia kell, hogy mit kívánhat meg az építésztől. Sok elrontott színházépület sínyli az ilyen irányban képzett szakemberek hiányát. A harmadik főcsoport a rendezés elméletét és gyakorlatát foglalja magában. Az órák felosztását a történeti részben művelődési területek szerint végzi el. Külön-külön kell tárgyalni a színház, a díszletezés, a színpadkép és a jelmez történetét. Valójában itt művelődéstörténeti oktatást akar, de — ezt erősen hangsúlyozza — nem adatszerű tudás elsajátíttatása a cél, hanem a fő stílusok, elgondolások, ízlésirányok ismerete. Ennek a csoportnak — talán az egész tanfolyamnak — főtárgya lenne a rendezőkönyv készítése, a rendezői gyakorlatok. A jelöltnek ezeken az órákon kell megtanulnia, hogy miképpen kell elképzeléseit papírra vetni, hogyan kell egy darabot a legkisebb részletekben is előkészíteni, térben és játékban elképzelni. A rendezői gyakorlatok színtere a Nemzeti Színház, tehát a jelölt köteles a színház életében állandóan részt venni. Megszabja tervezetében, hogy a jelöltnek a tanfolyam három éve alatt tizennyolc rendezőpéldányt kell elkészíteni — történeti, illetve rendezésproblematika.i sorrendben —, egyéni és kollektív munkával. Egy-egy darabra két hónapi munkaidő fordítható. Természetesen kijelöli a darabokat is. (Aiszkhülosz: Oreszteia; Szophoklész: Oidipusz király, Oidipusz Kolónoszban; Shakespeare: Julius Caesar, Szentivánéji álom; Racine: Phaedra; Moliére: Úrhatnám polgár; Calderon: Az élet álom; Goethe: Faust; Schiller: Stuart Mária; Ibsen: Peer Gynt; Rostand: Sasfiók vagy Cyrano de Bergerac; Csehov: Három nővér vagy Cseresznyéskert; Katona: Bánk bán; Vörösmarty: Csongor és Tünde; Madách: Az ember tragédiája.; Harsányi: Ellák; egy népszínmű és Lehár: A víg özvegy.) Európai példák nyomán Németh korszerű stúdiumok megindítását is tervezi. Alkalmazott lélektannak nevezi el azt a csoportos tevékenységet, amelynek óráin a hallgatók hol mint színészek, hol mint rendezők — e minőségben egymást váltogatva — szövegrészleteket magyaráznak, analizálnak, játszanak el és bírálnak. E stúdium keretében ismerkedhetnének meg a növendékek a modern tipológia alapelveivel és a maszk, a maszkírozás jelentőségével és gyakorlatával. Kiterjed figyelme a rokonmüvészetekre is. Ezeken az órákon a tanulók ismereteket szereznének a bábjáték, a felvonulások, a tánc (balett és mozdulatmüvészet), a rádió, a szavalás (kórusok) és a film művészetének főbb kérdéseiről, azoknak a színházhoz való viszonyáról. 102
A stiluskészség fejlesztése, a műveltség elmélyítése érdekében elindított, általános zeneelméleti, zenetörténeti és zeneirodalmi ismereteket felölelő tantárgy a zene a színházban. A jelölt ezen ismerkedne meg a drámai színpad, az operettszínpad és az operaszínpad határkérdéseinek problémáival. Különösen fontosnak tartja, hogy a tanuló a magyar színház eszményeiről szóló stúdiumon elmélyülten foglalkozzon elsősorban a magyar színháztörténettel, valamint a magyar színház hagyományaival, nyelvi kultúrájával, legfontosabb tájszólásaival. Ebbe a (tan-)tárgykörbe sorolja a tömeg színházigényre való nevelési lehetőségeit, a közönség lélektanának, a népi színjátszásnak és a faluszínpadok működésének problémáit. Tervkészítés közben itt támadnak először kétségei, vajon nem maximalista-e az elképzelése? Talán túlságosan szétágazónak látszik az anyag — jegyzi meg. Ezen úgy segíthetnénk — írja —, hogy az egész tananyagot két elvi jelentőségű tárgyban foglalnánk össze. A rendszeres színházesztétika elméleti egységét adná sok részletkérdésnek; a nagy kultúrák ismerete viszont olyan belső szellemi és anyagi feltételekig vezetné el a hallgatót, amelyek a különböző művelődési körök változásaiból a mai színház és dráma kialakulásának megértését tenné lehetővé. Tervezetében Németh elismeri, hogy a hallgatók kezébe tankönyvet nemigen tud adni. Ezért — áthidaló megoldásként — minden hallgató kézbe kapja a rendezés bibliográfiáját, miáltal megoldódik az önálló és úgyszólván korlátlan továbbképzés kérdése. Az 1941-ben készített tervének zárópasszusaként megemlíti, hogy ezen a tanfolyamon nem akar kizárólag rendezőket nevelni, hanem a legáltalánosabb értelemben vett színházi vezetőket, színházon belül szakosodott munkatársakat. A vezetőképzést kultúránk egyik legfontosabb területén így lehetne kielégítően megoldani. Nem kétséges: társadalmi átalakulást elősegítő enciklopédistákat akar állítani a magyar színházak élére. Vajon mire gondolhatott Németh Antal, amikor elővette dossziéi egyikéből ezt az 194l-es tervezetet? Úgy olvasta-e végig mint kiutat lassan ellehetetlenülő helyzetéből? Vagy mint egy korábbi kudarc emlékét? Arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy Németh soha nem ragaszkodott görcsösen ahhoz a hatalomhoz, amit a Nemzeti Színház igazgatói széke nyújtott számára. Tisztelői, barátai éltek szerte Európában, olyan színházi emberek, közéleti személyiségek, művészek, tudósok, kiknek támogatására — így gondolta — joggal számíthat. Már 1940-ben is foglalkozott azzal a lehetőséggel, hogy szerződése lejártakor pályáját másutt folytatja. Olyan helyen, ahol nem támadják, ahol anyagilag is kedvezőbb körülmények közé juthat, ahol könnyebben megőrizheti politikai autonómiáját. Hekler halálával a budapesti egyetemi katedra reménye halványulni látszott. Adódtak volna más lehetőségek is, de ezek egyike sem felelt meg elképzeléseinek. 103
Két lehetőség viszont nem adatott meg számára, pedig ezekért hajlandó lett volna pályamódosításra: a film és a Színművészeti Akadémia. Most, 1943-ban, az egyik cél felé vezető út megnyílni látszik számára. Mintha helyzete is kedvezőbb lenne, a liberális és baloldali sajtó nem támadja, ellentétben a nyilas orgánumokkal, melyek valóságos össztüzet zúdítanak rá. Ugyanakkor figyelembe kell vennie, hogy két év múlva, 1945-ben, lejár második ötéves szerződése. A napi politika nem foglalkoztatja, annál inkább a távlati. Ehhez tartozik a magyar színházművészet átmentésének egyre sürgősebb feladata. A magyar színháznak fel kell zárkóznia az európai színházművészet élmezőnyéhez. Ehhez a munkához jól képzett szakemberek kellenek. Napjainkban még sokan vannak, akik úgy hiszik, hogy Németh Antal saját illúziói fogságába esett, mert olyan végtelen kompromisszumkészséggel próbálta céljait elérni, ami már a célok feladásához vezetett. Nem szándékozom kétségbevonni ennek az állításnak részbeni igazát, lehet, hogy Németh a taktikai vétség bűnébe esett. Ezzel szemben áll az a tény, hogy a magyar élet minden korban igyekezett a kiugró szellemi teljesítményt nyújtók számára kedvezőtlen légkört teremteni. Egy 1938-ban megtartott előadása gépiratában találtam ezt a mondatot: „Míg egyik oldalon a szellemi javak termelése terén mindent elkövettünk a termelés csökkentésére, hasonló buzgalommal nem cselekedtünk semmit a kultúra javait élvező tömegek színvonalának emelése érdekében".6 Aki ezt a jelenséget felismeri és általánosítani is tudja kora társadalmának szellemi irányítóira — önmagát sem kivéve a felelősek közül —, nem hiszem, hogy hagyná magát elvakítani saját illúzióitól.
JEGYZETEK 1
Németh Antal 1943-ban Szófiában is megrendezi a Csongor és Tündét. In: Németh Antal: Új színházat! Vál. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 443. 3 Zsindelyné Tüdős Klárának N é m e t h László támogatását ígéri. Németh László: Életmű szilánkokban. Bp., 1989. II. 114. * Huszár Tibor: Bibó István. Debrecen, 1989. 30. 5 Saját példány. 6 OSzKK. N. A. F. 209. 3
104
ORSZ. M. KIR. SZÍNHÁZ VEZETŐ- ÉS RENDEZÖKÉPZÖ AKADÉMIA, 1944
Az első hírek 1943. október—november havától röppennek fel a sajtóban a meginduló rendezői szemináriumról. Mivel az érdeklődők más, érdemi információhoz nem juthattak, általánosságban arra gondoltak, hogy Kiss Ferenc egyeduralma megrendült. Úgy látszott, hogy a művelődési kormányzat követni ó h a j t j a a megváltozott politikai körülményeket. A jelentkezés gondolatával foglalkozókat megnyugtatja az a hír is, hogy a szeminárium működése független lesz a Színművészeti Akadémiától. Az oktatás színhelyei tehát a Nemzeti Színház épületeiben lesznek. Az elmúlt évtizedekben a Nemzeti Színház olyannyira nem töltötte be történelmi szerepét, hogy szinte érzékeltetni sem lehet, mit jelentett ez a körülmény a jelentkezőknek. Hogy pl. abban a színházban tanulhatnak, mely egykor fegyver volt az elnémetesítés ellen küzdő, a liberális eszméket a Magyar Theatrum gondolatban összegező politikának. A jelentkezők többsége jól ismerte a Nemzeti Színház előadásait. Közülük sokan látták 1942 decemberében vagy ezt követően Márai Sándor drám á j á t : A kassai polgárokat. Átélhették a közönség eksztatikus kitörését, tapsfergetegét, amikor elhangzott a dráma politikai nézetét összefoglaló felkiáltó mondat: „Jog és szabadság nélkül nincs emberi élet!" 1 Tanúi lehettek máskor is ilyen lelkesítő, mámoros perceknek. A Nemzeti politizáló vonulatához tartozott a fiatal Hubay Miklós Hősök nélkül című, 1942. május 19-én bemutatott drámája; természetesen a közvéleményre erősebb hatást gyakorolt Zilahy Lajos Szépanxjám című színjátéka. A darab csúcspontján Petronella imáját nyílt színi tapssal fogadták. A közönség részese lehetett annak a „provokációnak", amit Németh 1943 őszén követett el. A Herczeg Ferenc 80. születésnapjára előadott Bizánc egyik főszerepét a zsidótörvény hatálya alá eső Gál Gyulával játszatta el. Az időpontra azért 105
érdemes kitérni, mert nemrég újságcikk méltatta a Kolozsvári Nemzeti Színház tettét, ahol 1941-ben lépett fel utoljára zsidószármazású színész: Kovács György. 2 A Nemzeti Színház egyik legjelentősebb politikai demonstrációja közvetlenül a rendezőképzőre jelentkezők felvételi vizsgái előtti hetekre esett. 1943 decemberében mutatták be a Nemzeti Színház Andrássy úti kamaraszínházában Zilahy Lajos Fatornyok című színmüvét. A bemutató sikere valósággal dührohamig ingerelte a szélsőségesen jobboldali sajtót. Levételét követelték ennek a kimondottan németellenes, hangsúlyozottan zsidópártoló színdarabnak. A felvételi vizsgákra behívottakat viszont örömmel töltötte el, hogy megfelelés esetén olyan színházépületben kezdhetik tanulmányaikat, ahol esténként tüntetésnek nevezhető jelenetek játszódnak le a nézőtéren. A vizsgákat 1944. január 13-án, 14-én és 15-én a délelőtti órákban tartották meg. A behívottak a kamaraszínház nézőterén helyezkedtek el, s név szerinti szólításra. mentek fel a színpadra, ahol válaszoltak az ott elhelyezkedő vizsgabizottság tagjainak kérdéseire. Az Esti Kis Újság január 17-i számában megjelent beszámoló szerint a száztíz jelentkezőből csak negyvenet vettek fel a színházvezetői és rendezői akadémiára. „A felvétel szabályait szigorúan megtartották, és aki a szoros feltételeknek nem felelt meg, nem iratkozhatott be. Ez a minden oldalról ellenőrzött mérték: az egyetemen elvégzett két félév, huszonhat éves korhatár vagy színi akadémiai végzettség volt. A felvettek közül kiválik egy lengyel és egy bolgár növendék, mindketten tudnak magyarul, s a lengyel még Sztaniszlavszkij társulatában volt gyermekszínész!" Az újság ezzel a mondattal zárja tudósítását: „A rendezői akadémia iránt nagy a közérdeklődés". Már itt közbe kell vetnem, hogy a beiratkozott hallgatók számát utólag nem lehet megállapítani. Ennek egyszerű oka van. Németh számol azzal a lehetőséggel, hogy a jelentkezők között olyan személyek is lesznek, akik a zsidótörvények hatálya alá esnek. (Az egyik jelentkező „származásáról" már jóval korábban két barátja tájékoztatja: Szabó Lőrinc és Thienemann Tivadar. Margalit Gabriella évfolyamtársunkról van szó, aki Szabó Lőrinc szomszédságában lakik a Volkmann utcában, s mint bölcsészhallgató Thienemann professzor kedvence.) A nyilvántartás ilyenformán előre elhatározott szándékkal pontatlan lesz, illetve hivatalosan nem készül el. A következő napokban a különböző sajtóorgánumok (a jobboldali és nyilas lapok kivételével — ezek az elhallgatással érzékeltetik, hogy elhatárolták magukat az eseményektől) újabb részleteket hoznak nyilvánosságra az új szemináriumról. A Pester Lloyd és a Délibáb cikkírója hangsúlyozza, hogy a hallgatóknak tovább kell folytatniuk egyetemi tanulmányaikat, hogy a mindkét irányú kiképzés egyszerre érjen véget. A három évre tervezett főiskolai oktatással párhuzamosan Németh Antal 106
tervezi, hogy a növendékek vegyenek részt a Pázmány egyetem esztétikai tanszékén tartott előadásokon is. Február l-jén jelenti az Esti Kis Újság: „Ma délután három órakor ünnepélyes keretek között nyitották meg a színházvezetés és rendezés első magyar akadémiáját a Nemzeti Kamaraszínházban". A Színházi Magazin részletesebb beszámolót közöl: „Harmincöt ifjú ember, közöttük öten a szebbik nem képviselői közül, azok a néhányak, akik átjutottak ( . . . ) a szürővizsgán. ( . . . ) Halkak, fegyelmezettek és meghatottak, amint a színpadra tekintenek. Ott ül a nagytekintélyű tanári kar. Zöld posztós asztal, főhelyén Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója, úgy is mint az akadémia igazgatója, mellette Wlassics Gyula báró államtitkár, a kultuszminiszter képviselője, másik oldalon pedig Kiss Ferenc, a színművészeti akadémia igazgatója". Közbeiktatva itt emh'tjük meg, hogy a felvett hallgatók okmányaikat a megnyitót megelőző napokban mutatják be G. Kovács Tibor tanársegédnek. A származást igazoló iratokat, melyeknek megszerzését össztársadalmi feladattá tette a törvényhozói hatalom, Németh utasításának megfelelően — a feltevést nyugodt lelkiismerettel megkockáztathatjuk: a német megszállás vagy befolyás alá tartozó közép-kelet-európai területen egyedülállóan — a tanársegéd nem kéri. Noha korábban ilyen hírek már szárnyra keltek a hallgatók körében, a tényt többen megkönnyebbülve veszik tudomásul. Anyakönyv tehát készül, de G. Kovács Tibornak ezt bizalmasan kell kezelnie. A leckekönyvet antedatálva., 1944. január 1-jei dátummal ellátva adják át a hallgatóknak. Az egyhónapos késedelem szembetűnő, de még inkább az a leckekönyv borítóján és belül a körpecséten olvasható felirat: Orsz. m. kir. Színházvezető- és Rendezőképző Akadémia, 1944. Tehát a szeminárium nem a színiakadémia tagozata, hanem jogilag is önálló intézmény. Visszatérve az ünnepélyes megnyitóra: a jelöltek az igazgató és a tanárok egyenkénti bemutatkozásából megismerik a munkatervet is. Irodalom- és filozófiatörténet, a Nemzeti Színház eszméjének története, szcenikai, világítási és színházi jogi kérdések, a görög színházról, színjátszásról, drámáról szóló előadások, dramaturgiai bevezetés, időszerű színházi kérdések és gyakorlati rendezés az első félév tananyaga. Németh Antal az akadémia célját s ezen belül az első félév szerepét ünnepi beszédében fogalmazza meg: „A belső elhivatottság, a tehetség a döntő, ha valaki a színház felé vezető utak bármelyikén elindul, s ezért ez az akadémia csak arra vállalkozhat, hogy az adott tehetséget felemeli a hivatás magaslatára. Világosan kell látni minden hallgatónak, hogy sok mindent meg kell tanulniok itt; de legfontosabb, hogy tanulmányaik folyamán felfedezzék magukban azt a szikrát, amely előrelendíti őket túl a tanulmányokon az elhivatottság felé. Erre az önismeretre vigyázni fog az egész tanári kar, s ezért az első 107
szemeszteren szigorúan és újból rostát állít fel, amelyen át hullanak azok, akik nem bírják az iramot. ( . . . ) A magyarságnak a háború után kulturális feladatai is lesznek a rommá lett Európában. Ez az intézmény egyik bástyája akar lenni a ránk váró úttörő munkának, s ezért sok felelősség hárul a tanárokra és hallgatókra. Sokan megkérdezték: Miért nem szerepel ez vagy az a színháztudományi szaktekintély az előadók sorában? Itt felelek rá, mikor megmondom, hogy a program, amely nyilvánosság elé került, csak az első félév tananyagát mutatja meg. Először az alapokat kell leraknunk, hogy tovább építhessünk, s ebben a munkában aztán szerepet szánunk mindenkinek, aki ilyen vonatkozásban figyelembe vehető.''''3 A megnyitó után a színház előcsarnokát megtöltik a tapasztalatokat, benyomásokat kicserélő, egymást szemrevételező hallgatók, akik ugyanakkor sorra hárítják el az újságírók kérdéseit. Magatartásuk okát Németh magyarázza meg: „A hallgatók kötelezték magukat, hogy míg tanulmányaikat be nem fejezik, sem nyilatkozattal, sem névvel, fényképpel pedig még úgy sem állnak a nyilvánosság elé. Aki ebben a munkában résztvesz, mind névtelen katona, nem engedhetjük, hogy az élő színházi világ káprázata elvakítsa őket. Aki ezt a kötelezettséget megszegi, azonnal búcsút mondhat az intézménynek A hallgatóknak nem esett nehezükre betartani ezt a fogadalmat. Elhitték, hogy közülük kerül ki a válságba jutott színházi kultúrán segítő új színházvezetői nemzedék, s ezt kockáztatni botorság lett volna. Volt-e ennek a reménynek valamiféle realitása? Végül is ezek a hallgatók Németh Antal tanítványainak számítottak, a korábbi években keze alatt kiformálódó nemzedék utolsó hullámának? A kérdésre — Németh Antal háború utáni megítélésének ismeretében — egyértelmű nemmel kellene felelnünk. A Színművészeti Akadémia vezetését 1945-ben Ilont Ferenc veszi át, a Színházvezető- és Rendezőképző Akadémia hallgatólagosan beolvad ebbe. Hont, aki nemrég e szavakkal üdvözölte Némethet a Szegedi Nemzeti Színházhoz történt főrendezői kinevezése alkalmából: „ . . . e r ő s e n kell dolgoznunk egy közös front kialakításán, amely, azt hiszem, nem fog kizárólagosan a színpadmüvészet területére szorítkozni" 4 , a megváltozott helyzetben még bizonytalan a Nemzeti Színház volt igazgatójának megítélésében. A színiakadémia kapuját Hont nem zárja be a volt rendezőképzősök előtt sem, sőt, felkínálja, hogy tanulmányaikat a második évfolyamban folytassák. A rendezőképzősök közül végül egyedül Gulyás Sándor fogadja el Hont ajánlatát — G. Kovács Tibor biztatására. Gulyás tanulmányai befejezése után Szegeden lesz rendező — 1953-ig. 1956-ban végleg elhagyja az országot. Hont Ferenc és Németh korábbi baráti és munkatársi kapcsolatának ismeretében a krónikás értetlenül írja le a következő mondatot: rövidesen Hont is beáll Németh ellenségeinek táborába. Ez a Németh Antalt száműzni akaró (neki ennél rosszabb sorsot is kívánó) láthatatlan 108
szövetség eléggé heterogén összetételű, már ami származási és politikái hovatartozását illeti. Mégis, mintha az ún. népiesek és urbánusok ebben az egyetlen dologban mélységesen egyetértenének: Németh Antalnak nincs helye az új magyar társadalomban. Első megközelítésre azt lehetne mondani, hogy persze, mert a népiesek nem éreznek különösebben a színház iránt. Az urbánusok pedig ezt a művészeti ágat egyszerűen kisajátítják. Magyarázatnak azonban ez kevés, ráadásul sikamlós területre is vezethet. Talán közelebb jutunk a megértéshez, ha az 1945 után bekövetkező helyzetre Illyés Gyula egyik felismerését alkalmazzuk. A kulturális élet kulcspozícióit elfoglalók nagy többsége a polgárság felső rétegéből érkezik a kommunista mozgalomba. Ezekkel a személyekkel Németh, aki a társadalom „mélyrétegéből" jön, fordított alapállású osztályharcba keveredik. Emlékezetem szerint erre a különös osztályharcra Illyés Gyula hívja fel Darvas József és Molnár József figyelmét, amikor a parasztpárt küldöttjeiként egy alkalommal együtt keresik fel a nagypolgári származású kommunista Révai Józsefet. A megbeszélésen Révai rendkívül ellenségesen viselkedik, s amikor a kínos helyzetből szabadulva elhagyják szobáját, Illyés így magyarázza meg értetlenül álló társainak Révai magatartásának okát: „Tudjátok, mit nem adna ez a Révai azért, ha egy urasági kocsis lett volna az apja?" E maliciózus kérdés Hont és Németh viszonyára is alkalmazható — főként 1945 után. De hát azok a fiatal emberek, akik 1944 első felében Németh Antal szemináriumának növendékei lehettek, nem méricskéltek 1945 utáni mércével. Számukra egyetlen cél létezett: a beavatás grádicsain felfelé lépkedve eljutni a színház misztériumának megismeréséig. A beavatást szigorú rendtartás szabályozta. A hallgatók délelőttjeit gyakorlati műhelymunka tölti ki. A Nemzeti Színház ekkor készülődik Jean Sarment francia író A 106. születésnap című darabjának bemutatására. Ezt a Gobbi Hildának parádés szerepet kínáló darabot Major Tamás rendezi. Munkáját a nézőtérről figyelhetjük, meglepetésünkre közöttünk foglal helyet Németh Antal is. Major időnként hátrajön, s halkan konzultál Némethtel. Németh megállítja a próbát, s kérdéseket tesz fel a hallgatóknak: maguk ebben a helyzetben mit csinálnának? Egy másik próbán bemutatja a darab világítási rendjét: utasítást ad a két és félórás előadás világítási programjának 60 másodpercnyi időhatáron belüli lejátszására. Ezek az első gyakorlati órák, melyeknek minden mozzanata élesen bevésődik az emlékezetbe. A 106. születésnap bemutatója után megkezdődnek Hegedűs Lóránt Kossuth című történelmi tablójának előkészületei, ezt a különösebb kvalitásokat nem mutató darabot Apáthi Imre rendezi. Ebben a darabban néhány férfi hallgató már statisztálhat is, hasonlóan a következő produkcióhoz. Arnold Schwengeler svájci író Hontalan nép című, ókori helvét (svájci) környezetben játszódó, de korszerű mondanivalójával nyíltan politizáló darabot Németh Antal rendezi. Dr. Meteff Iván bolgár tanulótársunk ebben egymondatos statisztafelada109
tot kap (ezért magasabb statisztapénz jár), s ugyancsak MeteíT Ivánt és e sorok íróját jelölik ki, hogy a sebesült Kiss Ferencet saroglyán behozzák a színpadra. Egyébként a Hontalan nép 1941. július 3-án már elhangzott a rádióban. Németh a darabot — tekintettel a nemzet tragikus helyzetére — a 44-es színházi bemutatóra erősen átdolgozza, mégpedig olyan irányban, hogy az félreérthetetlenül példázza, milyen tragikus következményekkel járhat az ország menekülésszerű elhagyása. A Hontalan nép március 25-i bemutatója után a szemeszter végéig a hallgatók még három darab színpadi előkészületeit követik végig: Szigligeti Liliomfi című vígjátékát; a kultuszminiszter 1943. január 5-én kelt utasítására 5 — „a magyar népszínmű korszerű feltámasztása" —: Tóth Ede A falu rossza című népszínmüvét, Apáthi Imre rendezésében; végül — Németh Antal utolsó rendezését a Nemzeti Színházban — Kemény János Péter című színdarabját. (A gyakorlati órákról szerzett hallgatói benyomásokról Margalit Gabriella is beszámol egy 1947-ben kelt levelében.) (A levelet alább közölni fogjuk.) Az elméleti órák délután fél 3-tól fél 6-ig tartanak, ami azt jelenti, hogy a hallgatók heti tizennyolc órában ismerkednek az elméleti anyaggal. Mielőtt azonban a leckekönyv rubrikáit követve ismertetnénk a tantárgyakat, a tanárok névsorát és azokat a szempontokat, melyek közrejátszottak meghívásukban, rövid kitérőt kell tennünk a Németh-iskola megítélésének, a színházvezető-képzőn folyó oktatás színvonalának, s egyéb szempontoknak (pl. a képzésben érvényesülő világnézetnek) az érzékeltetésére. Abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy a személyes emlékeket, az 1944-ben készült és fennmaradt jegyzeteket ezúttal kiegészíthetjük olyan 1946—47-ben kelt, a színházvezető- és rendező akadémiára vonatkozó dokumentumokkal is, amelyek a korszakváltás után elindított Németh Antal elleni politikai hajszában születtek. Magyarázatot igényelnek a dokumentumok keletkezési körülményei is. Budapesten még folynak a harcok, amikor a debreceni kormány már megalkotta a népbírósági rendelethez csatolt keretjogszabályokat az igazolási eljárások bevezetésére. A kormány az igazoló bizottságok feladatává tette az ország egész lakosságának átszürését. Ezen a szűrőn kellett fennakadniuk mindazoknak, akik népellenes bűnöket követtek el. Továbbá mindazoknak, akik munkájukkal segítették a Horthy-korszak fennmaradását! Ilyenformán az a szociáldemokrata vasesztergályos, aki 1 pengő 36 fillér órabérért tüzérségi lövedékeket gyártott, vagy az a földműves, aki földjén learatta a gabonatermést, egy kalap alá esett a, háborút előkészítő és abba az országot belevivő köztisztviselővel. A nyilaspárt tagjai viszont — kivéve, ha a nyilas párttag háborús büntettet, népellenes bűncselekményt követett el — ebből a jogi kategóriából kimaradtak, mert mint nyilasok ellenségei voltak a Horthy-rendszernek. Budapesten ezt az igazolási szűrést megpróbálják törvényes keretek között végrehajtani, ellentétben számos vidéki várossal, ahol a városi alkalmazottakat egyszerűen „begyüj110
tik" (mint pl. Karcagon 6 ), és ebben az „előinternálásban" bonyolítják le az igazolási procedúrát. Németh Antal három helyen áll igazoló bizottság elé. Mint a Nemzeti Színház igazgatóját a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium igazoló bizottsága méri meg; a Rádió főrendezője felett a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. igazoló bizottsága mond ítéletet. A harmadik hely a Debreceni Tudományegyetem, a kiküldött igazoló bizottság ott is megvizsgálja a tevékenységét. Németh Antalt mind a három helyen az igazoló bizottság igazoltnak mondja ki. Az igazoló bizottsági döntések Németh számára tragikus sorshelyzetet teremtenek. Igazolt személynek számít, de lábát sem teheti be korábbi munkahelyeire. Vitathatatlan a jurisdictio megsértése. A Rádióból 1944. március 19-e után, tehát a német megszállást követően, Cs. Szabó László és Ortutay Gyula társaságában bocsátják el, azonnali hatállyal. (A Rádió három kimagasló szellemi vezetője közül a harmadik, Dohnányi Ernő mindvégig megmarad a zenei osztály élén.) Németh — puszta létéért küzdve — először a Rádiónál próbálkozik, levelet ír az igazgatói széket 1945 első heteiben elfoglaló Ortutay Gyulának, kifejezve visszatérési szándékát. Ortutay március 26-án válaszol Némethnek: „Kedves Barátom, A Rádió egyelőre leépít és nem felépít, éppen ezért bizony jelentkezésedet sajnos akceptálni nem tudjuk, minthogy a drámai osztálynak a maga munkáját még a réginél is csökkentettebb létszámmal kell ellátnia. Híved Ortutay Gyula"
Azok számára, akik a romba dőlt ország anyagi gondjaival szeretnék menteni ezt a választ, idézzünk egy későbbi levelet. Ezt is Ortutay Gyula írja Némethnek, de már nem a Rádióból, hanem a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium miniszteri székéből. A levél 1947. április 8-án kelt.
„Kedves Barátom! Kelen Pali küldötte át hozzám leveledet. Köszönöm, hogy ilyen részletesen ismertetted felfogásodat ügyedről. Attól tartok, hogy a Veled kapcsolatos kérdések nem egyszerű igen vagy nem kimondásával oldhatók meg. 111
Remélem a közeljövőben lesz alkalmam arra, hogy a Veled kapcsolatos problémák részleteikben is megbeszélésre kerüljenek. A régi barátsággal üdvözöl híved Ortutay Gyula" 8
A levél utolsó mondata természetesen csak stílusfordulat, valójában egyetlen lépés sem történik Németh jogfosztottságának megvizsgálására. Németh a törvény labirintusában keringve próbálkozik sorsának kedvezőre fordításával. A Nemzeti Színházat már végleg leírja, tudja azt, hogy „Major első pillanattól kezdve magáénak, saját tulajdonának tekinti a Nemzeti Színházat" 9 . Abban nem reménykedhet, hogy nyugdíjazzák. Németh Antal 1945-ben negyvenhárom éves! De jövőjét illetően vannak még reális elképzelései, ezek egyike: a filmrendezés. Még 1944 nyarán, amikor már szinte biztos abban, hogy nem indul el ősszel a rendezőképző szeminárium, felveti báró Wlassics Gyula államtitkár és Balogh László filmügyi kormánybiztos előtt (a Tragédia megfilmesítésének kudarca után) egy Madách Imréről szóló film elkészítésének gondolatát. Erre szabad utat kap. Szinyei Merse kultuszminiszter szakadatlan gáncsoskodásai ellenére, a német megszállást követően (akadémiai órái, színházi munkája mellett) megkezdi Madách Imre életregényét megelevenítő filmjének forgatását. A Hunnia Filmgyárban hangadó nácibarát filmesek mindent elkövetnek a forgatások megakadályozására, különösen Jávor Pál szerepeltetését kifogásolják, akit Kiss Ferenc minden szerepléstől eltiltott politikai nézetei miatt. 1944 nyarán — a Nemzeti Színház és a rendezőszeniinárium gondjai alól felszabadulva — Némethnek sikerül befejeznie a forgatást. A filmet a producerekkel megegyezve elrejtik, s 1946 nyarán ismét előveszik, hogy a szinkronizálás, vágás stb. munkáját Németh befejezze. 10 A filmgyár házi vetítőjében a kész filmet az irodalmi és művészi élet számos kiválósága nézi végig. Ezeken a zártkörű bemutatókon a Madách-íilm kitűnően vizsgázik, s az egyetértő vélemény birtokában Szegő István, a filmgyár vezérigazgatója arra a merészségre vetemedik, hogy a Cannes-i filmversenyre kiküldendő magyar filmek kiválasztásával foglalkozó filmművészeti tanács figyelmébe ajánlja az elfogadott filmet. Gertler Viktor, a filmművészeti tanács hangadója, Szegő ajánlását megismerve nyomban utasítja a filmgyár vezérigazgatóját, hogy a Cannes-i nemzetközi versenyre Keleti Márton Tanítónő című filmjét küldje ki. Szegő István azonban nem tágít, megismétli kérését, hogy amennyiben a művészeti tanács nem ismerné a Madách-filmet, készségesen levetíti előttük. Döntsön a művészeti tanács: megüti-e a film azt a művészi színvonalat, hogy részt vegyen a Cannes-i versenyen.
112
Mindez — ismételjük — 1946 nyarán játszódik le, s már közeledik a Madách-film budapesti bemutatójának dátuma. Németh ragaszkodik az október 6-i bemutatóhoz, két okból is: október 6-a aktuálissá teszi a film 1849-es vonatkozásait, másodszor, mert közel van Madách halálának (1864. október 5.) napfordulójához. A filmért megindul a budapesti mozik versengése, párhuzamos tárgyalások kezdődnek a Fórum és a Corvin Filmszínházakkal. (A Corvin mozinak Keleti Márton ekkor a művészeti vezetője.) A Corvin ajánlatában az áll, hogy hajlandók lekötni párhuzamos premierre a Madáchot, amennyiben a Hunnia leveszi Németh Antal nevét a filmről. Szegő vezérigazgató ezt elutasítja, és szerződést köt a Fórum mozival. Ekkor váratlan fordulat áll be: a Fórum nem parafálja a szerződést, mert — mint erről külön levélben tájékoztatja a filmgyárat — a megadott időpontban Az operaház fantomja című filmet kell bemutatnia, s ezt követően még két filmet kell szerződési kötelezettsége alapján eljátszania. A következő váratlan fordulatot a XIV-es számú értelmiségi igazoló bizottság október 3-án kelt idézése jelenti. Németh 1946. október 10-én du. fél 4 órakor jelenjen meg a Marko utcai bíróság épületében. Németh ekkor még csak annyit tud az új eljárásról, hogy azt a Színészek Szabad Szakszervezete indította meg ellene. Az október 10-i igazolási eljárás simán zajlik le: Németh Antalt dr. Szentandrási Mihály, az igazoló bizottság elnöke igazoltnak mondja ki. Németh még fel sem ocsúdik az első meglepetésből, amikor az Igazoló Bizottság Központi Titkársága október 14-én értesíti, hogy „az igazoló eljárást újabb bejelentés folytán az 1080/1945. M. N. sz. rend. 25 § 2. bek. alapján újból" folyamatba tetette. 1 1 Ekkor arról már értesült, hogy az eljárás kezdeményezőjeként feltüntetett Színészek Szabad Szakszervezetét a Szakszervezetek Tanácsa befolyásolta erre a lépésre. Tudja azt is, hogy a Szakszervezetek Tanácsának Keleti Márton is tagja, tehát a szálak a Madách-filmhez vezetnek. Arról viszont sejtelme sincs, hogy kinek tulajdonítsa az újabb bejelentést. Ügyvédjei — dr. Székely Imre, Budapest és dr. Fényes Jenő, Debrecen — azonban figyelmeztetik, hogy ezúttal már nem csak ijesztgetéssel kell számolnia, valamiféle alkuvá átalakítható kulisszák mögötti tárgyalással, mert az 1945. július l-jén kelt 4080/1945. M. E. számú rendelet előírja, hogy új, addig ismeretlen tényanyag birtokában az igazolási eljárások másodfokú hatósága már a népbíróság jogi szerve. S mint ilyen — dr. Ries igazságügyminiszter körlevele értelmében — a nem igazoltakról jelentést köteles küldeni a politikai rendőrségnek. Tegyük még mindehhez hozzá, hogy a budapesti népbíróság egyik legbefolyásosabb irányítója dr. Major Ákos (később hadbíró vezérőrnagy, a Népbíróságok Országos Tanácsának elnöke), aki — mint ismeretes — Major Tamás testvéröccse. A Budapesti Nemzeti Bizottság által kiküldött E. XIV. számú igazoló bizottság az 1946. november 27-ig tartó nyilvános tárgyaláso113
kon Némethnek számos volt munkatársát, művészeket, közéleti embereket hallgatott meg. Az igazoló bizottsághoz ugyanakkor több írásos tanúvallomás is érkezett — köztük néhány olyan is, melyek a Színházvezető- és Rendezőképző Akadémián folyó tevékenységet ismertették. Az igazoló bizottság előtti tanúskodás nem éppen életbiztosítás. A vallomást tevők ismerik a következményeket. Ha a bizottság Némethet elmarasztalja, akkor vallomásukat megküldik a Péter Gábor vezetése alatt álló politikai rendőrségnek. Témánk szempontjából ezeknek a tanúvallomásoknak legfőbb értéke, hogy időben közel vannak a rendezőképző működéséhez. Ilyenformán nagy segítséget jelentenek az esetleges elfogultság revideálásában. Mielőtt rátérnék a vallomásokra, illetve a vallomást tevők személyére, tartozom elárulni, hogy az újabb bejelentést Németh volt munkatársa, a Nemzeti Színház társulatának tagja., Nagy Adorján nyújtja be az igazoló bizottsághoz. Bejelentésének lényege: Németh Antal színészés müszakellenes magatartást tanúsított igazgatósága idején. Amikor az antiszociális magatartás vádja összeomlik, és a görcsösen erőlködő Nagy Adorján kezd nevetségessé válni, kijátssza aduját: egy levelet ad át az igazoló bizottságnak. A levél címzettje Hóman Bálint, s ebben a levélben Németh tegezi a minisztert! A tegezést Nagy Adorján bizonyos rokoni kapcsolattal magyarázza, Németh Antal édesanyját gyanúsítva. Nagy Adorján (és társai) elérik azt, amit akartak, az E. XIV. számú igazoló bizottság Németh Antalt a 3837/1946. sz. határozatával állásvesztésre ítéli. 1947. június 17-én a budapesti népbíróság mint igazolási fellebbezési bíróság a 4080/1945. M. sz. rendelet 14 § a. pontja alapján megsemmisíti a határozatot, kimondva: az igazoló bizottság jogszabályt sértett! De ezzel a népbírósági döntéssel már senki sem törődött, az érdekeltek elérték, amit akartak: a Madách film eltűnt a nézők elől, Némethnek pedig reménye se lehetett állásra. A Színházvezető- és Rendezőképző Akadémia tanári karának ismertetését az igazoló bizottság előtt megjelent tanárokkal kezdjük. Olyan korszakban, amikor történelmi igazságtételről beszélünk, a legkevesebb, amit tehetünk, hogy őket különválasztva másoktól közöljük vallomásaikat. A sort az ország egyik legrégibb történelmi családjából származó dr. Révay Józseffel, a klasszika-filológia professzorával, a 19-es Tanácsköztársaság idején szerepet vállaló baloldali íróval, az akadémián a görög színház tanárával kezdjük. (Óráinak ismertetésénél személyére még visszatérünk.) Révay tanúnak jelentkezett, s miután az igazoló bizottság mellőzte behívását, tanúvallomásátírásban nyújtotta be. Ebben leszögezi, hogy Németh Antal számos fontos tervét a kultuszkormányzat azért gáncsolta el, mert személyét baloldalinak tartotta. Németh a jobboldali szellem tombolása idején az előírásokat mellőzve foglalkoztatni mert zsidó tanárokat az akadémián, és a hallgatók felvételénél szabotálta a származási igazolást. 114
Ugyanerről va.ll ebben a valóban perdöntő ügyben dr. Bíró Miklós ügyvéd, az Állami Színházak jogtanácsosa — a szemináriumon a színházi törvények és szerzői jog előadója. Az igazoló bizottság az ő meghallgatását is mellőzi. Terjedelmes írásos vallomásában kitér az akadémiára is: „Tudomásom van arról is, hogy midőn Németh Antal 1944 januárjában a rendező akadémiát felállította, melyet a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium engedélyezett, sem a tanároktól, sem a hallgatóktól származási igazolásokat nem kért, sőt, a tanári karnak, határozott tudomásom szerint, teljesen zsidó származású tagja is volt, aki a tanév végéig működött". 1 2 Hasonlóképpen nyilatkozott dr. Cserés Miklós, dr. Galamb Sándor és Szűcs László — mindhárman a tanári kar tagjai. Révay József vallomása számos új részletet is tartalmaz; ezeket három pontban foglalja össze: „1. Németh Antal dr. 1940 és 1943 decembere között — több alkalommal — tett akkori személyes közléséből tudom, hogy a magyar rendezőképzésre vonatkozó terveit a VKM-ben (Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium) Kiss Ferenc gáncsolta el, világnézeti okokból, mert a jobboldali színházpolitika szempontjából veszélyesnek tartotta Németh dr. kezdeményezését. 2. Amikor hároméves küzdelem után sikerült megvalósítania Németh dr.-nak a színházi szakemberek utánpótlását, azt teljesen a hivatalos állásponttal ellentétes szellemben szervezte meg. Az előadó tanárok összeválogatásában, a jobboldali felfogással ellentétesen, kizárólag a szakszerűség vezette. így pl. a tanárok között szerepelt — 1944 januárjától 1944 június végéig! — Tolnay Pál, az Operaház szcenikai főfelügyelője, aki származása miatt akkor már az Operaházban sem teljesíthetett szolgálatot. 3. A hallgatók felvételénél — 1944 januárjában! — Németh dr. mellőzte a szülők és nagyszülők okmányainak bemutatását. így számos olyan hallgatója volt a rendezőképző tanfolyamnak, akik a zsidótörvény hatálya alá estek." Felmerülhet a gyanú, hogy Németh részéről nem volt-e aktuálpolitikai gesztus Tolnay Pál meghívása a tanári karba. Az előzmények teljes mértékben cáfolják ezt a feltételezést. Tolnay a színpadtechnikai ismeretekben magasan felülmúlta kortársait. Németh ezért döntött — súlyos kockázatot is vállalva — személye mellett. Németh választása azért is figyelmet érdemel, mert egy 1935-ös esemény sokáig mérgezte kapcsolatukat. Tolnay Pál 1935-ben egy Planer-vetítőgép valódi árának kétszeresével jelentkező cég ajánlatát adta be a fiatal, szakmailag lebecsült igazgatónak. 13 Némethet azonban, mint Gáspár Margit írja a Láthatatlan királyság című könyvében: „a legkisebb színpadtechnikai, színházberendezési vagy költségvetési kérdésben sem lehetett átejteni". 1 4 115
Tolnay Pál — kezdjük el vele a tananyag ismertetését — a hallgatókat szakszerűségével, tömör előadásmódjával bilincseli le. Csak sajnálhatjuk, hogy Németh igazolási eljárásánál nem jelentkezik tanúnak, s ilyenformán nem maradt fenn írásos emléke a szemináriumról. A Tolnay óráiról készült jegyzetek akár színpadtechnikai breviáriumként is forgathatók. (Az évfolyamtárs Varga Gézának, a Magyar Rádió vezető rendezőjének megőrzött jegyzeteivel összevetve és kiegészítve; saját jegyzetek készítésére 1944. május 1. után — később ismertetendő okból — már nincs módom.) Tolnay az első három órán részfoglalkozásokra osztva ismerteti a színpadi személyzetet, és külön a színpadi berendezéseket. Minden esetben közli a beosztás és a színpadi szerkezet német nevét. Tallózva az érdekesebb részletek között ilyen feljegyzéseket találunk a jegyzetekben: minél szélesebb az oldalszínpad, annál előnyösebben használható a játéktér, míg a túl széles színpadnyílás lecsökkenti az oldalsó részt, miáltal romlik a játéklehetőség, s a játéktér több díszletet igényel. Vagy például: tűz esetén a függönynek 8-10 percig kell védenie a nézőteret a lángoktól. És: a függöny leeresztését (zuhanását) az utolsó 30 centiméternél légfékek lassítják. Tolnay számos külföldi példával is szolgál: Németországban a vasfüggöny sima, kettős falú, közte samottanyag van. A kétszárnyú bársonyfüggöny — a „Bayreuthi" — oldalra nyílik, míg az amerikai függöny felfelé megy. Beavatja a hallgatókat az 1:100 méretarányú színpadi alaprajz használatába. Megtudjuk, hogy hazánk legjobb alaprajzú színháza az Operaház, s utána a Nemzeti Színház (a, Népszínház épülete) következik. Legrosszabb a Magyar Művelődés Háza (volt Városi Színház, jelenleg Erkel Színház). A Nemzeti Színház színpadnyílása és oldalnyílásai sok gondot okoznak a rendezésnek, mert igen nagyok, talán csak a firenzei Theatro Communale múlja felül 17 méteres színpadnyílásával. Tolnay közvetíti a Németh Antal által felvetett, s a színház vezetőségét foglalkoztató gondot: kell-e súgó a hivatásos színjátszásban. Példának hozza fel Oberammergaut, ahol az ismert passiójáték falusi szereplői 4—4 órás monstre előadásokat súgó nélkül játszanak el. „Ez olyan kérdés, amivel önök is találkozni fognak pályájukon, egyelőre el kell fogadnunk azt a körülményt, hogy a súgó jelenléte megnyugtatja a színészt." Tolnay a negyedik órán tér át a színpadi szerkezetek fejlődéstörténetére. A görög és római színház, a középkori misztériumdráma színpada — az ismeretek Niagarája. Új fogalmakkal találkozunk, mint pl. a „külső" rendezés (ez a katolikus misztériumdráma megjelenítésével kapcsolatos) és a „belső" rendezés (ez a protestáns moralitások világába vezet). Megismerjük a reneszánsz kori színpadot, az első perspektivikus díszletet, végigkövetjük a világítás fejlődését, a színpadi képek előkészítését, a képek cserélésének módjait és segédeszközeit. Kitér olyan részletekre, hogy a játéktér padlóját 48 mm vastag szlavóniai borovi vörösfenyőből kell elkészíttetni, mert ezt a fafajtát könnyű megmunkálni, fúrásnál sem 116
reped. (Emlékeztetőül: Németh 1941-es oktatási tervezetében hangsúlyosan szerepel, hogy a színházépület teljes ismeretét meg kell követelni a növendéktől.) Tolnay az Operaház színpadtechnikáját jóval részletesebben ismerteti, bevezetésül elmondja, hogy 1884-ben még nem engedték meg a dalszínház épületében a villany használatát, a villanyhálózat felszerelése 1896-ban történt meg. Két hónap eltelte után a hallgatókat már a mai színpadtechnika világával ismerteti meg, olyan rejtélyeket tár fel, mint a rejtélyesen hangzó szőnyegcsapda, aztán az emelő és süllyesztő berendezések és azok használata, a forgószínpad, a tolószínpad stb. Áttérve a színpad felső gépezetére, többek között a kommandó-vezérkötélről, a vándordíszletekről, a repülő szerkezetekről beszél. A színpadi horizont tárgyalásánál hangsúlyozza, hogy a színpadnak ez a legkényesebb része. A horizontot csak az ún. „kosárgörbe" alkalmazásával lehet ráncmentessé tenni. (Németh személyes közléséből tudom, hogy ez nagy gondot okozott számára. „Ahogy múltak az évek, a horizont egyre ráncosabb lett.") Tolnay beszélt még a munkahidakról, karzatokról és tornyokról — utolsó óráján pedig a színpadrendszerekről. Tolnay Pál előadásaival párhuzamosan hallgattuk dr. Halácsy Endre előadássorozatát a színpadi világításról. Halácsy is történeti áttekintéssel kezdi az oktatást, majd részletesen tárgyalja a látással kapcsolatos folyamatokat, a tárgyak, illusztrációk optimális elhelyezését a színpadon, de kitér ezeknek alkalmazására a kirakatrendezésben és a tipográfiában is. Optikai törvényeket ismertet, színmeghatározásokat, színrendszereket, a színek kikeverését; beszél a színek pszichikai hatásáról, arról, hogy miként csökkenti a figyelmet a kék, zöld és ibolya színcsoport, hogy legmesszebb látszik a sárgán a fekete, de már az egyébként figyelmet felkeltő piros szín fehérre vetítve mennyire fárasztó hatású lehet stb. Halácsy Endre, aki világítási főnöke a Nemzeti Színháznak, gyakorlati bemutatókat is tart. Előadásainak jegyzetanyagában számos rész ma már „kínaiul" hat, a képletek, mértani ábrák csak alapos tanulmányozás után válnak érthetőkké. Halácsy Endre azt követően, hogy Némethtet leváltják a Nemzeti Színház vezetéséből, katonai szolgálatot teljesít, majd fogságba esik, és csak 1947 őszén térhet haza. Nyomban jelentkezik Némethnél, de már csak barátilag; segítséget volt igazgatójától nem remélhet. Szerencsére hírneve szakmájában változatlanul csorbítatlan, sikerül állást kapnia a Dékelet-európai Iparfejlesztő Rt-nél. Mielőtt az akadémia „humaniórák és bölcsészkari tananyagát" ismertetni kezdeném, egy rendkívüli — véleményem szerint azóta is megoldatlan — hiányosságra kell felhívni a figyelmet. A magyarországi színháztudomány és művészeti oktatás helyzetét jellemzi és egyben illusztrálja a hallgatóknak az a szinte megoldhatatlan problémája, amit a szakkönyvek beszerzése, illetve e szakkönyvek hiánya okozott. A Németh-féle Színé117
szeti lexikon már ekkor is hiánycikknek számít, hasonlóképpen az 1940ben, a Magyar Történelmi Társulat kiadásában megjelent Pukánszkyné Kádár Jolán írta A Nemzeti Színház százéves története. Galamb Sándor kétkötetes müvét: A magyar dráma története 1867-1896-ig. (Bp., 1937.) már csak Galamb Sándor személye miatt is megpróbáltuk beszerezni. G. Kovács Tibor tanársegéd, a gyakorlati színházművészeti proszeminárium vezetője intézkedik, hogy megkapjuk Németh Antal: Az ember tragédiája a színpadon (Bp., 1933.) című monográfiát, továbbá: a Csengery Antal-féle Aischylos tragédiáit (Bp., 1940.), Arisztotelész Poétikáját (Geréb József ford. Bp., 1916.), és természetesen a statisztikai adatokban, dramaturgiai tanulmányokban gazdag Nemzeti Színház, 1941. című évkönyvet. Minden más szakkönyv beszerzése a tanulók érdeklődési körének és pénztárcájának függvénye: Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon (Bp., 1935.), Bayer József könyvei, Gyulai Pál dramaturgiai dolgozatai, Hevesi Sándor dr. kötetei, Hont Ferenc izgalmas kutatása az eltűnt magyar színjáték ügyében, Huszti József munkái a római kori drámaírókról, Mácza János, Péterfy Jenő, Solt (Speneder) Andor írásai, Lukács György: A modern dráma fejlődésének története I—II. köt. Bp., 1911. (Ennek belső címoldalára ezt írtam: „1919-ben népbiztos! Megtudni, hol tartózkodik, él-e még?" Arra legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy alig másfél év múlva hallgatóként ülök Lukács előadásain: a 19. sz. realizmusának problémáiról, a modern irracionalizmus kultúrfilozófiájáról szólókon; és részt veszek a 19. sz. nagy realistái elemzésének proszemináriumán.) A kötetek általában az antikváriumokból kerültek elő, s néhány érdekes munka az Erzsébet körúti Stúdió könyvesboltból; itt árusították a Színművészet kézikönyvei sorozat füzeteit, pl. Fehér Gyula Színpadi mozgás, gesztus és mimika, vagy Fehér Tibor A maszkírozás kézikönyve című (Bp., 1943.) hézagpótló dolgozatát. Elképedve olvastuk e kis füzet bevezetőjében, hogy a színészképzőbe járó kollégáink milyen gondokkal küszködnek: „Amikor az Orsz. M. Kir. Színművészeti Akadémia növendéke voltam —írja Fehér Tibor —, a főiskolán a maszkírozás nem volt külön tantárgy. A növendékek a szó legszorosabb értelmében a bőrükön tapasztalták, többé-kevésbé sikerrel, vagy anélkül, hogyan és miként oldják meg a célnak megfelelő maszkírozást". A szakkönyvek felsorolása még hosszan folytatható lenne, nem feledkezve meg Urbányi János Reklám, vagy C. A. Sonnefeld: Der Hohlspiegel című szakkönyvekről. Tankönyvnek számított évfolyamunk egyik legműveltebb hallgatója, Pataki Dénes édesapjának, tanárunknak könyve: Pataki József: A magyar színészet története (Bp., 1922.). A tantárgyak többsége látszólag a színjátszás történetének megismerésére szorítkozik. Valójában Németh célja: az egyes színháztörténeti korszakok — a görög színház, a magyar reformkori színjátszás, a huszadik századi európai törekvések — párhuzamos tárgyalásával a hallgatóban felkelteni azt az érzést, hogy a színház nem egymástól független, elszigetelt történelmi korszakok jelensége. Kétségtelen, hogy ez a történelemszemlé118
let erős szálakkal kötődik a német és angol idealista filozófiához. Elsősorban Wilhelm Dilthey-hez, akinek gondolati rendszerével Németh egészen fiatalon találkozik. Tegyük hozzá, hogy Dilthey gondolata 15 — a szellemtörténeti folyamatokat a képzelőerő segítségével lelkünkben felidézhetjük, s az utánélésben a tárgyat a maga közvetlenségében megragadhatjuk — a színházi rendező munkájának alapképlete lehet. A diltheyi Verstehen (megértés) a színpadra állítandó drámai műben megnyilvánuló értelem, jelentés megragadása. De Németh ezt kívánja a kritikától is. Legyen az deskriptív (leíró), mert csak ebben a formában kapjuk meg az előadás élményének célszerű strukturális összefüggéseit. A Nemzeti Színház, 1941című évkönyv tanulmányai már ebben a szellemben készülnek (Németh Antal: Hogyan keletkezik a színházi előadás?; Szűcs László Szentivánéji álom; Tompa Miklós: Új Hamlet a Nemzeti Színházban; Szabó Lajos: Rómeó és Júlia\ Székely György: Peer Gynt a színpadon). A görög dráma és színház világába — mint már említettük — a korszak egyik legnevesebb ókorszakértője, dr. Révay József (korszakváltás előtt: egyetemi magántanár, utána: címzetes egyetemi rk. tanár, az irodalomtudományok doktora) és a fiatal dr. Cserés Miklós (később a Magyar Rádió rendezője, majd főrendezője, az első magyar nyelvű rádiódramaturgiai kézikönyv szerzője) vezeti be a hallgatókat. Azonos történeti korszakkal foglalkoznak, előadásaikban mégsem találunk átfedéseket. Cserés mint irodalomtörténész és rendező közelíti meg a görög műveltség nagy századának drámairodalmát. Révay a görög színház eredetét (a hallgatóknak be kell vágniuk Arisztotelész Poetikájának jó néhány oldalát), a mítoszok társadalmi eredetét és szerepét, az egyéni vallásosságot nem ismerő görög társadalom kollektív hitvilágát tárgyalja, a közösségi kultúra részét alkotó költészet műfajait, a görög színház archeológiáját, a tragikus triász (Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész) műveinek mondanivalóját. A két tanár közti különbséget első előadásuk bevezető mondataival szemléletesen ábrázolhatjuk. Cserés: „Első óránkon a dramaturgia mibenlétével foglalkozunk. A dramaturgia görög s z ó . . . ". Révay: „Krisztus előtt 427-ben vagyunk. Ma az Oidipusz királyt, játsszák az Akropolisz lejtős oldalán épült három emeletes Dionüszosz színházban. Az első sorban ülnek az előkelőségek, középen márványszék, ez Dionüszosz f ő p a p j á é . . . " A későbbi előadásokban — mint arról a jegyzetek tanúskodnak — mind több ógörög szó bukkan fel. Tudni kell a tragédia cselekvényéhez igazodó kórus felállási rendjét (koreográfiáját), költészettani, dramaturgiai, történeti, filozófiai kifejezéseket — sőt mondatokat — görögül. Révay lebilincselő előadásmódja — a záporozó ismeretanyag ellenére — valósággal felüdíti a hallgatókat. Elnézést kérek az olvasótól, de nem tudom megállni, hogy e kitűnő szellem szövegeiből ne idézzek egyet-egyet: „Hallottak-e a szümboláról és a tesseráról (tesserae)? így nevezték a görög és a római színházban a belépőjegyeket. A görög először 119
ólomból készült, és egyik oldalára egy bagolyt véstek, a másikon tüntették fel a néző helyét. Gyártottak terrakottából is belépőjegyeket, ezeken feltüntették a hely bérlőjének nevét. De ez már később t ö r t é n t . . . A római tesserát — Róma világbirodalom volt! — elefántcsontból készítették. ( . . . ) Az előadás végén a közönség vagy tapsolt vagy a nyelvével csettegett. Ez utóbbival nemtetszését fejezte ki. A legnagyobb elismerésnek az számított, ha a közönség egy-egy jelenetet megismételtetett". Cserés előadásait száraznak csak a felszínes érdeklődésű hallgató tarthatta. Kitérői is intellektuális jellegűek. Gyakran példákon mutatja be a görög színháznak az európai színjátszásra gyakorolt hatását. Először az Oltalomkérőkkel foglalkozik, s utána az Oreszteiával. A jegyzetekben sűrűn alkalmazott felkiáltójelek tanúsítják, hogy milyen elképedéssel hallgattuk az ilyen szentségtörő kijelentéseit: „Aiszkhülosz elnagyolta figuráit. Hibája, hogy csak egyes jeleneteket vett át az eposzból". A két főszereplő jellemének megrajzolásakor pszichológiai módszerrel él, így mutatva példát arra, miként mutassák be a rendezőnek készülő hallgatók a szerepet játszó színésznek Agamemnont és Klütaimesztrát. „Agamemnont — mondja — patetikus magatartás jellemzi. Ezért ajambikus trimeterekben írott szöveg. Az ünnepélyesség és distancia valójában érintkezési félelemből születik. Agamemnon olyan ember, aki már befejezve látja életprogramját, tehát már kész kompromisszumokra. Befolyásolhatóságát igazolja a Kasszandra-epizód. Hagyománytisztelete és vallásossága már csak formális, ő maga néha puerilis (éretlen, gyermekies), máskor megmutatkozik szenilitása is. Szemben áll vele a drámai érdek hordozója: Klütaimesztra. A királynő ekkor 45 éves, vonásai férfiasakká váltak. Egyébként tárgyilagos, mogorva, józan, radikális szemléletű, lelke mélyén erősen szadista. 0 a világirodalom első bestiája. Nagyszerű szervezőképességgel rendelkezik." Cserés előadásai folyamán többször hangsúlyozza, hogy az Oreszteia elemzéséhez Tairov (jegyzeteinkben a kiváló orosz rendező nevét még Tairoffnak írtuk) Felszabadult színház című könyvét tekinti irányadónak. A német kiadás címe: Entfesseltes Theater. Eredetileg: Zapiszki rezsisszjora — Egy rendező feljegyzései. Emlékeztetőül: 1. Tairov szoros kapcsolatot tart Némethtel. 2. 1944 első felében vagyunk. 3. Cserés elemzését érdemes összevetni az 1962-ben megjelent a Színházi kalauzban olvasható, Agamemnonhoz fűzött jegyzetével (62. oldal). Cserés előadásainak szenzációja Georges Polti könyvének (Les 36 situations dramatiques, Paris, 1895.) az ismertetése. Polti ebben a könyvében — természetesen a maga korának ismereti szintjén — próbál válaszolni arra a Goethe óta vitatott kérdésre, hogy hányféle drámai szituáció létezik? Polti harminchat drámai helyzetet kutat fel két és félezer év drámairodalmából — Schiller ennél jóval kevesebbet talált! —, s rendszerét teljességre törekvő példatárral igazolja. 120
Az olvasó most joggal mondhatja, hogy az efféle rendszerezésnek csak addig van értelme, amíg a színházi kultúra egységes dramaturgiai konvenciót ismer és fogad el. Korunk színháza felmondta ezt az íratlan megállapodást, ami által a hagyományos dramaturgia úgyszólván megszűnt. Erről 1944-ben még sejtelmünk sem volt. Cserés — sőt: Németh Antal — sem látta meg előre a dramaturgia bekövetkező relativizálódását. Ok még úgy tudták, hogy egy színházi embernek ismernie kell a teljes drámatörténetet és a drámai műfajnak koronként átváltozó elméleti megközeh'téseit. Mindenesetre, Cserés alaposságának köszönhetően, a szeminárium hallgatói megismerték Polti elméletét. Utólag ezt tekinthetjük diligentiának (szorgalmi feladatnak), de az ilyesféle „felesleges" megterhelések soha nem károsították meg egyetlen ifjú ember fejlődő értelmét sem. Ezt ki kell mondani akkor is, ha tényként fogadjuk el a mai helyzetet, amikor a dramaturgia kullog a drámairodalom után. És a drámaírók szerepköre is beszűkülni látszik, mert a jelenlegi színházi struktúra (ebből a szempontból majdnem közömbös, hogy ez a struktúra állami-e vagy piacorientált) molochként falja fel termékeiket. Hogy a mai olvasónak vagy színházi szakembernek mégis fogalma legyen arról, hogy mifélék is ezek a Polti-szituációk, vegyünk ki mutatóba néhányat a harminchatból: Családi bosszú — ehhez példa az Elektra; lázadás — Teli Vilmos; csábítás — Szöktetés a szerájból; valaki feláldozza magát az eszményeiért — Corneille drámái vagy az éppen játszott Fatornyok és számos más politikai és vallási tárgyú dráma; házasságtörés — Polti szerint ennek harminc alfaja létezik; erotikus bűnözés — a színház határvidéke. A színpad nem bírja el a szexualitást (onánia, pederasztia stb.), de annál jobban kedveli az erotikát; valaki felfedezi hozzátartozója szégyenét — Warrenné mestersége, Kaméliás hölgy, téves féltékenység — Tévedések játéka és így tovább. Visszatekintve ezekre a Polti-szituációkra vitathatatlan, hogy ma már haszontalan ismeretanyagnak számítanak. Cserés sem hitt — mint később megvallotta — a rendszer racionalitásában, de metódusként jónak tartotta: a hallgatók közelebb jutottak általa az egyes művelődéstörténeti korszakok drámatermése között hidat teremtő általános emberi vonatkozásokhoz. A görög színházzal és drámával párhuzamosan hallgatjuk a magyar színjátszás történetébe és a korszerű dramaturgiába beavató előadásokat. A Nemzeti Színház története című stúdiumot a leghivatottabb színháztörténész, a filológiai pontosságáról ismert és nagy tudományos apparátussal dolgozó Pukánszkyné Kádár Jolán dr., a debreceni tudományegyetem professzora vezeti. A Nemzeti Színház -előtörténetével, s általában az 1837-ig terjedő korszakkal Pataki József, a Nemzeti Színház művésze, a Nemzeti könyvtárának őre foglalkozik. A Bánk bán olvasása és magyarázata című órán dr. Galamb Sándor elsősorban azon fáradozik, hogy megtanítsa a hallgatókat egy drámai 121
mű értő olvasására. Erre a Bánk bán — mint ő mondja — különösen jó példa, hiszen Katona drámája tele van máig megoldatlan rejtélyekkel. Ezt mi is felismerjük, ha már színpadra képzelve olvassuk a drámát. Galamb Sándort — aki mai kifejezéssel élve, több tanártársához hasonlóan, „társadalmi munkában" végzi az oktatást — eleinte a konzervatív szemléletű tanárokhoz sorolja a könnyen ítélkező fiatal hallgatóság. Néhány órája után azonban felfedezik igazi egyéniségét és korszerű szellemét. Mély humanizmussal és nemes humorral színezi könnyűnek igazán nem mondható óráit. Persze még minden új számunkra, és van csodálkozni való elégszer, pl. ha ilyeneket hallunk: Katona a Melinda nevet spanyolosabbnak tart o t t a a tervezett Adelaidnél, vagy Solom mester esetében a mester alatt a bán fiát kell érteni. Galamb Sándor természetesen nem feledkezik meg a Bánk bán szereplőinek, rendezőinek felsorolásáról sem. A Bánk bán dióhéjban összefoglalt történetében a műhelytitkokra is fényt derít, illetve közvetíti Katona két előjátékából az írói magyarázatot, pl. Gertrudis bűnösségének indokolását. (Az első előjáték még az Erdélyi Múzeum által kiírt pályázatra beküldött műhöz kapcsolódik, a második Bárány Boldizsár bírálatának figyelembe vételével készült.) Megismerjük Udvarhelyi Miklós színész szerepét a Bánk bán történetében. Udvarhelyinek 1828ban, Kecskeméten olvassa fel Katona a Bánk bánt 1 6 . Udvarhelyi öt éven keresztül melengeti magában a Bánk bán előadásának tervét, s 1833ban Kassán végre színpadra viszi. Galamb Sándor tájékoztat bennünket arról is, hogy Gertrudis miért „öregedett meg" a magyar színpadon, amiben főként Jászai Mari a „vétkes". Galamb Sándor hangsúlyozza, hogy Katonának erős érzéke volt a lélektanhoz, s kora liberális felvilágosultságát is híven követte. Példának a Lucza széke című szertelen, romantikus drámáját emb'ti. Ennek van egy jelenete, mely irodalomtörténetileg is jelentős, mert a „népiesség" előfutára a színpadon: grófi inasok kártyáznak és beszélgetnek a darab egyik jelenetében. Katona színpadi érzékét bizonyítja, hogy esztétikai mércével mérve verselése ugyan nem olyan zengő és biztos, mint Vörösmartyé, viszont ez a faragatlanság színpadon igen hatásos. Jellemző, hogy miképpen hat Vörösmartyra: jambusok közé néhol anapesztusokat illeszt, s ezt Vörösmarty is átveszi. Galamb Sándor a csaknem könyvtárnyi Katona-irodalomból figyelmünkbe ajánl néhány müvet, pl. Gyulai Pál: Katona és Bánk bán, Gyalui Farkas: A Döbrentei pályázat és Bánk bán, Beöthy Zsolt: Színműírók és színészek és A tragikum (ez utóbbihoz Rákosi Jenő vitairatát), Csery Péter (1778—1830) regényét (ebből vétetett az Ottó-história) és a legújabb Bánk bán magyarázatot tartalmazó művet, Waldapfel József Katona Józsefét (ez 1942-ben jelent meg). Szűcs László óráin a színházi munkához nélkülözhetetlen ismeretanyagot kapjuk meg. Míg Szűcs László a Gyakorlati dramaturgia ismertetésével foglalkozik, addig az irodalmi munkához szorosan kapcsolódó 122
Színházi törvények és szerzői jog áttekintésével dr. Bíró Miklós, az állami színházak jogtanácsosa. Szűcs László külső leírásához, amit Gáspár Margit ad a Láthatatlan királyság című könyvében, aligha tudnék bármit is hozzátenni: „Szűcs László feltűnően magas, hosszúkás koponyájú, aszténiás típus. Még akkor is zörgőcsontúnak látszott, mikor sokévi koplalás után sikerült magát valamelyest helyreennie ( . . . ) A túl magasra sikerültek módján félszegen próbálgatta jóvátenni, hogy fentről néz le másokra. Azzal, ahogy fejét kicsit félrebillentette és könnyedén meggörnyedt, mintegy bocsánatot kért, hogy kimagasodik az átlagból. Ugyanígy palástolgatta szellemi kimagasodását is." 17 Ugyanitt Gáspár Margit egy zárójelek közé tett részben a pedagógus Szűcs Lászlót is bemutatja. „Redő Ferenc, a festő egyszer elküldte hozzá egyik tanítványát bizonyos színháztörténeti tájékoztatásért a következő intelemmel: Figyelj jól, mert a világ legszerényebb emberével fogsz találkozni. Úgy adja meg majd a felvilágosításokat, mintha te nyilvánvalóan mindezt tudnád, és ő csak felfrissítené az emlékezetedet. A lépcsőn lemenet fogsz rádöbbenni, hogy olyasmiket tanultál, amikről addig sejtelmed sem volt." 1944-ben a kamaraszínházi órákon, a színpad és a széksorok közti folyosón fel-alá járkáló Szűcs László először a szórakozott professzor benyomását kelti. Végtelen bizalommal közeledik a hallgatókhoz, a jóakaratnak ez a nyílt kifejezése megejtő. Nem tudom, hogyan történt, de már az első órája után felkerestem abban a dramaturgiának elkeresztelt szűk odúban, „valahol a zsinórpad közelében", ahol Gáspár Margit is először találkozott vele, 1935-ben. Itt már nem viseli a szórakozott professzor álarcát, s úgy folytatja velem a társalgást, mintha évek óta ismernénk egymást. Második vagy harmadik találkozásunk és beszélgetésünk végén, a távozás pillanatában váratlanul rámutatott egy ócska, hivatalsegédi kezelőasztalkára (nem sokban különbözött a sajátjától): „Vegye birtokba, így lesz fiókja is. Olvashat itt darabokat, feljegyezheti a próbákon látottakat. Az se árt, ha van egy helye az épületben, ahol zavartalanul emésztheti a lenti (a próbákon szerzett) táplálékot". Szűcs László szerződtetése a Nemzeti Színházhoz 1935-ben, mint Németh Antal mondta egy ízben: „Volltreffer" volt. Szűcs is külföldön szerzett színháztudományi ismereteket. Egyik kéziratban maradt könyvének 18 megismerése után döntött meghívásáról Németh, aki a dramaturgiai posztot eredetileg Kárpáti Aurélnak szánta, de amikor megtudta, hogy a neves kritikus a magyaron kívül más nyelven nem olvas (beszél), kezdett visszatáncolni Kárpáti szerződtetésétől. Érdemes egy-egy részlet kiragadásával megismerkedni Szűcs László egyik Németh Antalnak címzett, 1934. december 27-én kelt levelével. A levél tartalma és főként hangvétele kitűnően karakterizálja a mit sem sejtő levélírót, s ugyanakkor indokolja meghívását a Nemzeti Színház egyik vezetői posztjára. 123
„Kedves Barátom! Csak most írok, mert tudom, hogy rengeteg elfoglaltsága miatt csak a napokban jut lélegzethez. Nem szerettem volna fölöslegesen zavarni. Mindenek előtt is köszönöm múltkori szíves vendéglátását. Nagyon sajnálom, hogy jelenleg nem adódik alkalom a viszonzásra. Különösen hálás vagyok Önnek a munkáiba nyert bepillantásokért. Tudom, hogy hízelgésnek hatna, ha gondolataimat minderről őszintén, lelkesen megírnám, hát inkább hallgatok. Barátom, Pápay-Vratarics György dr. átadja majd Önnek az ígért tanulmányt. ( . . . ) E tanulmányban kénytelen voltam megalkudni a helyzettel, s német barátaim kedvéért a drámai és zenei formálás közötti párhuzam megvonásában a kelleténél messzebbre menni, Shakespeare müveiben a zenei formagondolkodás egyenes behatását keresni, így aztán egy s más »szellemes hipotézissé« vált — mint azt Molnár Antal professzor úr írta. Természetesen a dramaturg számára lényegtelen, hogy Shakespeare szerkesztőmüvészetére közvetlen, avagy csak közvetett befolyással volt-e a korabeli angol zene szellemisége. Ez zenetudományi szakkérdés. A dramaturg számára fontos csupán a szerkezet stíluskritikai megvizsgálása, és a kézzelfogható eredmények alapján a jelen és a jövő számára hasznos tanulságok leszűrése. Mikor Ön az Ember tragédiájának elemzését s az ezzel kapcsolatos nagyszerű rendezési terveit elém tárta, azonnal felvetődött bennem a gondolat: mi lenne, ha ez a rendezői szellem ily értelemben hozná színre pl. Shakespeare drámáit? Azt a színmüköltészetet, melynek szerkezeti lényege egy sajátos, rendkívüli drámai »polifónia«? Kétségtelen ugyanis, hogy a shakespeare-i cselekmény igazi formamüvészete a mai rendezésben elsikkad, de az is kétségtelen, hogy még az olvasás sem okvetlen tárja fel ezt. Nem véletlen, hogy a Babits-féle, ma oly gyakori hang ezt a cselekményt képtelen helyesen appercipiálni19. E megnemértés mögött nagy tanulság rejlik és egy nagy szükségesség. íme: adva van egy csodálatos drámai szerkesztőmüvészet, mely óriási hatóerőt gyakorolhatna (ezt teszi még így is), tanulság lehetne az alkotóknak, ha azt kellőképpen tudnák megszólaltatni. ( . . . ) Az a körülmény, hogy pl. az Ön Ember tragédiájarendezését még sok vezető pozícióban levő ember sem tudja kellőképpen méltányolni, maga élő bizonyítéka annak, hogy e téren még óriási munkát kell elvégezni. Az az idő, amikor a közönségember lelkében tisztán és világosan fog felcsendülni pl. a Szentivánéji álom vagy a Lear király csodálatos szerkezeti szépsége, a Shakespeare-kultusz újjászületését és a drámairodalom hatásának új korát jelentené. ( . . . ) Szívélyes üdvözlettel, igaz barátja Szűcs László"20 124
Szűcs László Abony nagyközségben, szülőfalujában írott levelében elsősorban szkepszis nélkülisége ragadja meg az olvasót. Ez az irodalmi és zenei ismereteket szinte korlátlan mennyiségben felhalmozó és azokat elrendezni is tudó dramaturg-tanár a maga közvetlenségével, a földön járók biztonságával már első óráján szerénységével valósággal kiábrándít bennünket a titokzatosság leplébe burkolt dramaturg hivatásról: a dramaturgia nem tudomány, hanem ismeretkör. A legjobban képzett dramaturg is csak azt tudja megállapítani, hogy a dráma szerkezeti felépítésénél fogva, a színpadi nyelvvel egyeztetett stiláris szépsége révén megfelel-e az előadhatóság feltételének. Arra azonban nem tud választ adni, hogy sikere lesz-e a darabnak. A kiválasztott és előadásra előkészítendő darab szövegének meghúzásáról ilyen mindnyájunkat kétségbeejtő mondatokat jegyeztetett fel: ha a húzásnál ragaszkodom az irodalmilag kifogástalan, az író zsenijét igazoló gyönyörű mondatokhoz, a színházba nem jön be a kutya sem. Viszont, ha ilyen részeket kihagyok, más megvilágításban jelentkezik az író és másban a mű. Bármennyire fájdalmas, a mű (az előadás) jobban érdekli a nézőt, mint az író. A dramaturg itt jut igazi feladathoz: meg kell találnia a dráma belső értékeit, kifejező erejét hordozó mondatokat, hogy kellően érvényesüljön az író szerkesztő-művészete. A Szűcs Lászlóval fenntartott szorosabb kapcsolatomnak köszönhetem, hogy alaposabban megismertem a dramaturgiai ügykezelés rendszerét is. A Nemzeti Színházban akkoriban a dramaturg mellett két lektor működik: dr. Meskó Barna és Hankiss Szilárdné. Gáspár Margitnak abban igaza van, hogy lektori feladatokat lát el Pukánszkyné Kádár Jolán dr. is, de csak külsősként. Hasonlóan Kovách Aladárhoz, akinek Németh így nyújt támogatást írói munkájának gondtalan folytatásához. A két, illetve négy lektor szűrőjén átjutó darabok újraolvasása, értékelése Szűcs László feladata. Minden eléje kerülő mű adatait a lektor véleményével együtt rávezeti a darab kartonjára, feljegyezve azt is, hogy visszaküldték-e a darabot a szerzőnek; ha nem, akkor a színházi könyvtár nyilvántartási számát, ahol a darabot elhelyezték. Mondanom sem kell, hogy ez a pedáns ügykezelés a fiatal hallgatókat mennyire „kiborítja". Sokan vannak, akik igazolva látják azt a sajtóvéleményt, hogy a Nemzetiben burjánzik a bürokrácia. Amikor célzást teszek erre Szűcs Laci bácsinak, nyomban kész a válasszal: „Elfelejti, hogy a magyar színjátszást milyen szégyen érte a Bánk bánnal? Kollégái nem tudják, hogy évente három-négyszáz darab érkezik a Nemzetibe (!), s könnyen lehet, hogy ebben az áradatban ott rejtőzik egy mai Bánk bán. Hasonló fiaskót mi nem engedhetünk meg magunknak." Dr. Bíró Miklós a Színházi törvények és a szerzői jog előadója egészen más világba vezet el bennünket. Először hallunk a Nemzeti Színházról mint szabályrendeleti helyről. Ismerteti a Nemzeti törvénykönyveit 1842-től 1891-ig, majd a Németh-korszak belső jogrendjét és felépítését. 125
Hangsúlyozza, hogy az új hierarchia — igazgató, rendező, játékmester, előadásfelügyelő stb. — Németh vezetői felfogását tükrözi. Míg a rendező önállóságához nem férhet kétség, a játékmester már megnyirbált jogkörrel, a rendező utasítása szerint dolgozik. Az előadásfelügyelő a rendező és a játékmester közvetlen munkatársa az előkészítésben. A próbák idején lényegében a mai segédrendező feladatkörét látja el. Bíró Miklós hangsúlyozza, hogy Németh igazgató rendkívüli jelentőséget tulajdonít az előadások ellenőrzésének. Ez az előadásfelügyelő dolga, aki megnéz minden olyan előadást, melynek előkészítésében részt vett. Köteles jelentést készíteni az előadás menetéről (nem tért-e el a rendezői felfogástól?) és a nézői reakciókról. Később módomban állt megismerni ezeket az előadásfelügyelői jelentéseket: mintegy nyolc-tíz jelentésíró működött ezekben az években, főként előadásfelügyelők és játékmesterek, de előadásfelügyelővé előléptetett ügyelő is akadt közöttük. Elvétve persze néhány színész is. Az előadásfelügyelői jelentések hatásosságát illetően lehettek Némethnek is kétségei. Számolnia kellett ezek színvonalának (a rendezői éberség csökkenése, a szigorúság enyhülése stb.) hanyatlásával 21 . Az 1940— 4l-es évad jelentéseiben a hanyatlásnak nincs nyoma. Hosszasan töprengtem, hogy felidézzek-e egy rövid történetet, mely a két Németh (László és Antal) kapcsolatában talán az első igazi repedés bizonyítéka. A történet Németh Antal új fegyelemerősítő módszerének példája. A Nemzeti Színház 1939. november 4-én mutatta be Németh László: Papucshős című színmüvét Németh Antal rendezésében. A próbák előrehaladtával vita támadt a két Németh között, mégpedig a rendező szokatlan (Sztanyiszla.vszkij-módszer!) fegyelemőrző szándéka miatt. Németh László 1939. október 25-én levelet írt a rendezőnek: „Kedves Barátom, ma óriási meglepetésemre azt az üzenetet hozták hozzám a Nemzetiből, hogy a II. felvonásban (a 28—38. lapok közt a. mellékelt gépelt példányon) 4 oldalas szöveget illesszek be legalább három szereplővel a szomszéd szobában folyó mulatság illusztrálására. Én elképesztőnek tartom ezt a kívánságot; hisz így is legalább 6—8-szor szakítja félbe az átcsapó zaj, kiáltozás a színen folyó beszédet; még több már nem jelzi a tivornyát, hanem elnyomatja vele a főjelenetet. ( . . . ) " stb. 2 2 Németh Antal megnyugtató magyarázata még aznap megszületett: „Kedves Barátom! Aki közvetítette a kérést, leveled tanulsága szerint nem tudta híven interpretálni óhajomat. Egyáltalában nem arról van szó, hogy za126
varjuk a színen folyó játékot és főjelenetet, hanem arról, hogy a színpadon minden legkisebb részletet is pontosan fixírozni kell, mert a legintelligensebb segédszínészi vagy statiszta! közreműködés esetén is szamárságok sülhetnek ki. Semmiféle körülmények között nem akartam lármahullámok újabb beiktatását, de egyidejűleg a közönség által nem hallható módon folynia kell a szomszéd szobában a jelenetnek, ha a hallható részét életszerűvé akarjuk tenni. Ügyelői beintésre képtelen a színész vagy statiszta »hangulatba« jönni. Ezt a nem hallható szöveget mi is megírhattuk volna, kizárólag munkatársaink írói müved iránti fokozott tiszteletének tudható be, hogy még ezt sem akarták Nálad nélkül produkálni. ( . . . ) " stb. 2 3 Nem vitás, hogy az igazgató-rendező Németh László darabjánál nem kíván csak külső fegyelmező eszközre — tehát: előadásfelügyelői jelentésekre — hagyatkozni, hanem jó előre egy belső eszközt is beépít az előadásba. (A protestáns moralitások belső rendezéséről korábban már szóltunk.) A drámai élmény tisztasága és teljessége Németh Antalnak azért is problémája, mert nem fogadja el a színjátszásra rányomott „reprodukáló művészet" bélyeget. De térjünk vissza Bíró Miklós óráihoz. Bíró Miklós számos olyan nyilvánvalónak látszó, valójában az elmúlt évtizedek színházi gyakorlatában halványuló ismerethez vezeti el a hallgatókat, ami erősítője a színház működőképességének. Ilyenek a munkaköri leírások, a fegyelmi j o g . . . Ez utóbbi összefügg a Színházi Törvényszékkel, amit mint laikus bíróságot 1884-ben létesítettek, s — mint Bíró Miklós mondta 1944-ben: — a „mai napig kitűnően bevált". A Nemzeti Színházban működő Színházi Törvényszéknek 1944-ben tizenkét tagja van. (Az Operaházban hasonló létszámmal működik.) A Színházi Törvényszék első fokon hoz ítéletet, fellebbezés esetén az ügy egy ötös bizottság elé kerül. A magánszínházaknál ekkor már érvényesül a demokratikus jogrendet sértő Színművészeti Kamara felsőbbsége. Ott a fellebbezett ítélet felülbírálására a kamara jogosult. A régi jogi kategóriákat felszámoló színházi életben szinte anakronizmusként hatnak Bíró Miklós Vétségek című órájának adatai: betegség esetén csak a színházi orvos véleménye irányadó; más színházban való fellépés csak a nagy vakációban lehetséges; a színész nem jelenhet meg a nézőtéren, mint magánember; taps-hívásra köteles megjelenni a publikum előtt; végszót megváltoztatni vagy rögtönözni nem szabad; a színész köteles egy órával az előadás megkezdése előtt a színházban megjelenni; szerepet tilos visszaadni (lásd: Kiss Ferenc, de itt lehetne más neveket is említeni, pl.: Szeleczky Zitáét); a müsorösszeállítás ellen kifogást emelni nem lehet; bemutató előtt rosszindulatú nyilatkozat közzététele a sajtóban szerződésbontást von maga után; próbákon szükséges a legteljesebb csend és figyelem (fegyelmi eljárásnál azonban meg kell különböztetni, hogy a fecsegés próbán vagy 127
előadáson történt-e); kötelező a tökéletes szereptudás, a szerep nemtudása büntetendő; elkéséskor a bírság százalékát percek szerint emelkedve kell megállapítani. Bíró Miklós részletesen foglalkozott a szerződtetési eljárással mint a színházvezetési gyakorlat egyik legfontosabb részével. Ez általában megfelelt a mai gyakorlatnak, kivéve az illetménnyel foglalkozó részt. Az akkori jogszokás értelmében a művész adómentes illetményt élvezett, s abból csak lakbértartozást lehetett levonni. Büntetni csak a törzsilletmény terhére lehetett, így a ruha- és a lakáspénz (az illetmény részeként) érintetlen maradt. A szerződés előírta, hogy a művész kérje felvételét az Állami Színházak Nyugdíjintézetébe; a fizetendő díjtételt biztosítástechnikai mérlegeléssel állapították meg. A hallgatók a szerzői joggal a Budapestre zúduló angolszász légierő éjszakai órákra időzített iszonyatos erejű bombazáporainak nappali „pihenőóráiban" találkoztak. A tárgykör — természeténél fogva — elsősorban biflázást igényelt. Tudni kellett az 1921. évi LIV. tc.-et, az 1922-i berni és az 1931-i római egyezményeket. Bíró Miklós természetesen nem feledkezett meg a hazai jogtörténetről sem. Megtudtuk, hogy 1884 előtt Magyarországon a színdarabokat szerzői jogtól mentesen játszották. Eddig az időpontig csak kiadói jogot ismertek. Bíró Miklós portréjához tartozik épp e tárgyban elhangzott néhány kijelentése: „Mindig vegyék figyelembe, hogy a sok és nehéz munkával előállított irodalmi (színpadi) mű nincs megfizetve! Az író mindig ki van téve az esetleges visszaéléseknek." Talán vigasztalásul tette hozzá, vagy talán bátorításként: „A jog az igazság pártján áll, s ha jelenlévők sorsa úgy alakul, hogy választott pályájukon működhetnek, erről soha ne feledkezzenek meg". Már említettem G. Kovács Tibor nevét, a vezetőképző akadémia indulásánál ő végezte el a titkári teendőket, m a j d az oktatás megkezdésekor mint tanársegéd vezette a gyakorlati színházművészet proszemináriumát. Személyében rendkívül nagy műveltségű, izzóan lelkes tanárt ismertünk meg. Lényegében színházi megközelítésű művelődéstörténetet adott elő. így jártuk végig segítségével az ősi kultúrák színhelyeit, az ott felbukkanó játékelemeket, teátrális jelenségeket. Majd ismét — mint a legtöbb más órán is — elérkeztünk a görög és a latin műveltség századaihoz s aztán az európai középkor színházáig. G. Kovács franciás műveltségű tudós volt, de ez nála nem zárta ki, hogy behatóan foglalkozzon pl. Frobenius vagy Spengler elméleteivel, Tairov színjátéki forradalmával, Goethével, Schillerrel, a commedia dell' arte korszakával vagy éppen a hindu színjátszással, a vajang-játékokkal és így tovább. G. Kovács Tibor számára 1945 nem jelent pályatörést. Nem vetik szemére, hogy Németh Antal mellett dolgozott. A Rádió, ahová Németh segíti be, 1945 után is foglalkoztatja. 1946-tól — Hont Ferenc főigazgató alá rendelve — vezetője lesz a Színháztudományi Intézetnek, majd 1947. május 30-án Ortutay miniszteri kinevezésével (ismét) tanára a Színművészeti Akadé128
miának. Sorsában 1949 hozza meg a végzetes fordulatot. Ekkor Hont úgy bocsátja el, hogy G. Kovács nyugdíjat sem remélhet korábbi szolgálati évei után, s 1958-ban bekövetkező haláláig akárhol próbált elhelyezkedni (mint elbeszélte, 18 helyen), két heti bevált munkája után mindenünnen sajnálkozva — nyilván bosszúból küldött rossz káderlapja miatt — elküldték. 1958-ban szabályosan éhenhalt. 24 (Hosszú éveken keresztül G. Kovácsot Gulyás Sándor, Varga Géza és Udvaros mindnyájan Németh-tanítványok — támogatják. Hogy büszkeségét aic íizsnával ne sértsék, tanulmányokat írattak vele pl. a francia színházművészetről.)
JEGYZETEK 1
Márai Sándor: Kassai polgárok. Bp., 1942. A nyomtatásban megjelent eredeti szöveg: „Jog és igazság az embereknek". 2 Enyedi Sándor: „ Volt egyszer egy Dés ... " Magyar Nemzet, 1989. március 16. A cikkből kimaradt, hogy 1941-ben a kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója báró Kemcny János volt. 3 Színházi Magazin, 1944. 1. sz. 12-13. 4 OSzKK. N. A. F. 1422. 5 VKM Németh Antalhoz: OSzKK. N. A. F. 3189. 6 A karcagi igazolási eljárások lebonyolításáról dr. Földes Papp Károly filozófus, egyetemi magántanár (1945-46-ban a VKM egyetemi ügyosztályvezetője) tájékoztatott. 7 OSzKK. N. A. F. 2351. 8 OSzKK. N. A. F. 2351. 9 Koltai Tamás: Major Tamás. Bp., 1986. 8. és A VKM Színházi Iratai 1945 február-december. Bp., 1989. A kötet bevezetőjének 9. oldalán olvassuk: „A Budapesti Nemzeti Bizottság ( B N B ) 1945. február 16-i ülésén a Magyar Művészek Szabadszervezete színművészeti osztályának javaslata alapján az 1944-45. csonka, valamint az 1945-46. teljes színházi évadra kinevezte a Nemzeti Színház és a Nemzeti Kamaraszínház élére Major Tamást." A 33. oldalon: Budapest, 1945. február 20-i dátummal Major Tamás „Mint a Nemzeti Színháznak a Nemzeti Bizottság által megbízott igazgatója, jelentkezem M é l t ó s á g o d n á l . . . " , vagyis Pusztay János VKM miniszteri tanácsosnál. A VKM illetékesei feltehetően ekkor értesültek Major Tamás igazgatói kinevezéséről, mely — mint a dokumentum bizonyítja — másfél esztendőre szólt. 10 A Madách-film vetíthető kópiája fennmaradt. 11 Az igazolási eljárással, valamint a népbírósági perrel kapcsolatos iratok a N. A. Fondban az 59. jelzettől a 76-osig, az eljárás folyamatát követve vannak elrendezve. (Összesen 512 oldalnyi irat, illetve iratmásolat.) 12 OSzKK. N. A. F. 74. 13 OSzKK. N. A. F. 4293. 14 Gáspár Margit: Láthatatlan királyság. Bp., 1985. 36. 15 Németh érdekes és meghatározó esztétikai kísérletnek nevezte Dilthey rendszerét. Revelációként hatott rá — mint mondotta —, amikor 17 éves korában elolvasta Die Einbildungskraft des Dichters című 1892-ben megjelent művet. Kalauzként használta ezt Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi és Adv lírájának felfedezésénél.
129
16
A Bánk bán kritikai kiadása kiigazítja ezt a régebbi felfogást. Udvarhelyinek Katona 1815-ben olvasta fel a Bánk bánt. 1833-ban Kassán Udvarhelyi nem színpadra vitte, hanem jutalomjátékául választotta a Bánk bánt. 17 Gáspár Margit: Láthatatlan királyság. Bp., 1985. 32. 18 Szűcs László: Uber homophone und polyphone Dramabaukunst. In: Gáspár Margit: Láthatatlan királyság. Bp., 1985. 219. 19 Babits véleményét Az európai irodalom története című hatalmas esszéjében találjuk meg (a Nyugat kiadásában jelent meg, évszám nélkül, kiadó: Illyés Gyula): „Nem vagyok nagy színházjáró. De néhány éve egyszer valahogyan bevetődtem egy pesti Shakespeareelőadásra: a III. Richárdot adták. ( . . . ) Egy vagy két felvonás elteltével be kellett vallanom magamnak, hogy a darab cselekményét nem értem, és sejtelmem sincs, mi történik a színpadon. Mint rendesen magamban kerestem a hibát. A fölvonás közben minden szembekerülő ismerőst kifaggattam, mit értett ki a darabból. ( . . . ) Nem volt egyetlenegy ember, aki követni tudta volna, amit a színpadon előadtak, amit órákon át áhítatosan hallgatott, amit lelkesen megtapsolt!" (246-247.) 20 OSzKK. N. A. F. 3010. 21 1969-ben — a színházi munka tökéletesítésének szándékával, a „saját" előadások egyenetlen színvonalát látva — cikket írtam Az eltűnt előadásfelügyelői jelentés címmel. (Színház, 1969. 6. 59-60.) írásomra Magyar Bálint érdekes módon válaszolt. ( S z í n h á z , 1969. 9. 44-45.) Egyrészt hangsúlyozta, hogy a jelentések színháztörténeti szempontból kétségtelenül értékesek; azt viszont tévedésnek mondta, hogy e jelentések segítségével lehetne megőrizni az előadások színvonalát, kezdeti felfütöttségét és egyben precizitását: „hogy a későbbi előadások közönsége is a bemutató élményében részesülhessen". Magyar Bálint nem maradt adós az indokolással sem: Tapasztalataim szerint az előadásfelügyelői jelentések rendszere nem hanyagságból szűnt meg, hanem éppen azért, mert feladatát nem töltötte be. Lehettek ezek a jelentések érzékletesek, invenciózusak, beillettek néha talpraesett mini-kiritkának, ám konkrétan vajmi kevés fogódzót nyújtottak a rendező, főrendező vagy az igazgató számára". Magyar Bálint véleménye az előadásfelügyelői jelentések funkciójáról kétségtelenül helytálló — 1969-ben! Talán több évtizedre visszamenőleg is. Hiszen ezt igazolja Magyar Bálint is: „A Nemzeti Színház 1945-1955 közötti működéséről írt tanulmányomban magam is bőven idéztem az akkori fiatalok: Kazimir Károly, Tatár Eszter, Sallós Gábor, Vadász Ilona, Krencsey Mariann írásos jelentéseit, különösen a színház egyik átmeneti hanyatló periódusát bevezető, váratlan gyorsasággal és brutálisan szétzüllő Vo/ponebeinutatóval kapcsolatosan (607-608. lap), azonban annak tudatában, hogy a hivatalos beavatkozás a legszínesebben megírt jelentések után is többnyire elmaradt". Magyar Bálint — szándékosan vagy akaratlanul — Németh Antal és Major Tamás vezetői stílusát állítja párhuzamba. Kétségtelen, hogy Németh idejében, a példának felhozott 1940-41-es évad 804 (!) előadásán is történtek hibák, fegyelmezetlenségből eredő botlások. De Németh és előadásfelügyelői (Abonyi Tivadar, Apáthi Imre, Both Béla, Galamb György, Jaloveczky László, Kenessey Ferenc, Nagy Ákos, Szabó Lajos, Székely György, Szilassy Gyula, Táray Ferenc és Tompa Miklós) a korrekció érdekében mindent megtettek. Szavuknak súlya volt, mert erős személyi presztízzsel rendelkeztek. Személyi presztízsüket elsősorban művészi és etikai magatartásukkal vívták ki. Egy másik korszakban az olyan színházvezető vagy rendező, aki előadás alatt pl. kártyacsatát vívott kollégáival, legfeljebb politikai hatalmát érvényesíthette. Magyar Bálint cikke második részében eljut az örök színházi problémához: hogyan lehet megőrizni a „kész" színpadi produkciót — hogyan lehet azt estéről estére újjáteremteni a változó közönség előtt? Az ő válasza sem más, mint azt ott a színházvezetői szemináriumon leszögezték: a rendező munkája nem fejeződik be a bemutatóval. „Kár — írja némi meggondolással Magyar Bálint — , hogy a főiskolán erre mintha a szükségesnél kevesebb gondot fordítanának."
130
A gyakorlati tapasztalat kétségtelenül Magyar Bálintot igazolja: „Akinek feladata az ügyeletesek (előadásfelügyelők) beosztása, jól ismeri a húzódozásokat, érveléseket: egy-egy darab sok előadását léleknyomorító favágás végignézni. A válogatás pedig azt eredményezi, hogy az ügyeletes sok esetben csak felületesen ismeri az előadást, ezért a kevésbé feltűnő hibák elkerülik a figyelmét. ( . . . ) Az eredmény: semmitmondó általánosítás vagy a színészek dicsérete." 22 Vargha Kálmán: Dokumentumok Németh László és a Nemzeti Színház kapcsolatáról. ItK. 1978. 5 - 6 . sz. 689. és kk. 23 Vargha Kálmán: i. h. 24 Az OSzMI kézirattárában: dr. Kovács István leveléből, 1958. július 31. G. Kovács István hagyatéka.
131
MINIATŰR WEIMAR AZ ANDRÁSSY ÚTON — 1944-BEN
. „Kevés időt töltöttünk az akadémián, de Némethnek ennyi is elég volt, hogy széles kaput nyisson a fejekben!" Negyvennégy év távolából Varga Géza, a Magyar Rádió vezető rendezője fogalmazta meg így annak az öt hónapnak az eredményét, amit a történelem engedélyezett számunkra. Őszintén szólva a hallgatók között senki sem akadt, aki ne bízott volna e nehezen megteremtett, a legvadabb bombázások, a legijesztőbb társadalmi torzulások között is fennmaradni és olajozottan működni tudó intézmény továbbélésében. Hasonlóképpen bizakodtunk a Németh Antal személyéhez kapcsolt Nemzeti Színház jövőjében is. A Nemzeti akkoriban olyan olvasztótégely volt — elég futó pillantást vetni a Nemzetiből kikerült, a háború utáni színházi életet irányító gárda névsorára —, amelyben kiégett minden salakos anyag. Nem kellett feltétlenül társulati tagnak vagy akadémiai növendéknek lenni ahhoz, hogy az öreg Népszínház épületébe bejárók megérezzék a hely varázsát. Azt a bizonyos genius locit, amiben az eszme és a tapasztalás egybeesett. Zay László írja Mátrai-Betegh Bélára emlékezve, hogy ő is ebben a Nemzetiben szerette meg a színházat. „Miért is ne szerette volna? Hiszen ott nőtt fel, gyermekfejjel már ott ólálkodott a kulisszák között, és magábaszítta, lelkébe fölitta ezt a különös-szép, köztes-világot ébrenlét s ábránd határán". 1 Mátrai-Betegh Béla pedig csak vendég itt, mégha családtag jogán is (édesanyját, Mátray Erzsit látogatja). Ez a régi Nemzeti, a müvészbejáró melletti kispaddal, ódon szobáival, termeivel, páholyaival, kakasülőjével megbűvölte a hallgatókat, a vendégnél is erősebben. Mindazokban, akiknek közük volt valaha ahhoz az épülethez, ezért él soha nem csillapítható fájdalomként annak a néhány percnek az 133
emléke, amikor a begyújtott dinamitrudak földre rogyasztották a magyar színjátszás történelmi falait. Nemcsak egy épület omlott össze azon a napon, hanem egy eszme jelképe is. 1964-ben bűncselekményt követtek el, jogászi nyelven szólva: az egész magyarság kárára. A korszakváltás utáni évtizedekben lassan elvész a Németh Antal-i örökség is. A Major-direkció számos vonatkozásban — akarata ellenére — még a Németh vágta ösvényen kénytelen továbbmenni. Elsősorban azért, mert a Nemzeti társulatának jelentékeny része a Németh-korszak légkörében alakította ki saját egyéniségét, találta meg színpadi eszközeit. De közrejátszott ebben a túlélésben az is, hogy a Németh-korszak színészei megszokták: van felettük valaki, aki természetes felelősséget érez munkatársai iránt. Ez bizonyos mértékű fegyelemmel is járt, s most elérkezett egy új korszak, amelyet — mint Benedek András írja — „baráti, bohém légkör" jellemzett. 2 (Major Tamás talán éppen ezzel próbálta kompenzálni nehéz helyzetét.) „A döntéseket szórakoztató és tartalmas viták előzték meg, hivatalos megjelölés szerint az igazgatói irodában rendezett a késő éjszakába nyúló és a Keszey-vendéglő sörözőjében végződő műsorüléseken, és azonkívül öltözőkben, egyszer a fedett uszodában, másszor egy kiránduláson." Ennek a színházi anarchiának Gellért Endre vet véget, aki nemcsak rendezője, hanem rendcsinálója is — míg teheti — a Nemzeti Színház Major-korszakának. Gellért Endre lesz az, aki — noha a Németh Antal-i rendezői alapállást problematikusnak tartja — pályája utolsó szakaszában kénytelen mintának tekinteni Németh Peer Gyntrendezését, amikor tizenhét év után — 1956-nak köszönhetően — ismét műsorra tűzik „a kételkedésnek és az anarchizmusnak ezt a majdnem kifürkészhetetlen remekét". 3 A Peer Gynt 1941-es „rendezői elképzelése, Jaschik Almos díszletei és vetített hátterei, téralakító koncepciója nagyban hatott az 1957-es fölújításra. Nem hanyagolható el az sem, hogy a két produkció jelmeztervezője — Nagyajtai Teréz — azonos volt, és az 1941-es meg az 1957-es kosztümök között erős a hasonlóság". Gellért Endre után Marton Endre színpadmüvészetében él tovább Németh szelleme. Marton, akivel csak egyetlen alkalommal dolgozhattam együtt (az 1973-as operaházi Petőfi-emlékmüsor szerkesztőjeként, melyet Marton Endre rendezett), meleg szavakkal beszélt Némethről. Ekkor tudtam meg, hogy 1967-ben — Madách Mózesének előkészületi szakaszában — konzultált Némethtel. Talán felmerült az a gondolat is — ismerve Némethnek Madáchhoz való viszonyát —, hogy meghívják a Mózes rendezésére. Erre az OSzKK. Fond 1654-es jelzete alatt megtalálható Keresztury-levelek egyike is célzást tesz. Keresztury írja 1965 karácsonyára Némethnek küldött levelezőlapján „a Mózesben óriási dolgok vannak, s az egész is nagyon érdekes. Hogy ezt nem Te rendezed!" De térjünk vissza az akadémiához, mégpedig Németh óráihoz. Németh Antalnak A rendezés elmélete és gyakorlata című kollégiuma nem az elméleti órák színhelyén, vagyis a kamaraszínház épületében 134
kezdődtek, hanem a Nemzeti Színház (Népszínház) épületében. Először igazgatói irodájában fogadta a hallgatókat , hogy megismerkedjünk vele és egymással. De itt már instrukciókat is adott, pl.: mindenki tanuljon meg gépírni. Közölte, hogy szobájának a j t a j a nyitva áll a hallgatók előtt, minden problémájukkal hozzá fordulhatnak. A gyakorlati tudnivalók mellett beszélt a színházi ember hivatásáról is. Utólag egyetlen mondatát jegyeztem fel: „Embereknek kell jönniök, akik mélységesen át vannak hatva azokkal az ideákkal, amelyek irodalmi, művészeti és különösképpen színházi szempontból a jövő útjai felé vezetnek". Már ezen az első találkozáson feltűnt, hogy Németh — mint ma mondjuk — „nyomdakészen" beszél. Mondanivalóját úgy fogalmazta meg — ezt később ismertem fel —, mint bármely tárgykört felölelő írásait. Stílromantikája a klasszikus magyar dráma világából táplálkozott. Madách, Katona, Vörösmarty, Bajza és Ady gazdagították szókészletét, velük élt együtt. Mondat folyamai ma valóban meghökkentenek. (Ezt az idegenségérzést azonban a magunk számlájára kell írnunk.) De mindez csak az előadások formai részéhez tartozik. Németh barokkos mondatfolyamai a legkorszerűbb gondolatok köntöseinek bizonyulnak. E néhány soros bevezető talán magyarázatul szolgál ahlioz is, hogy milyen erő, mennyi lelkesítő elem hangolta össze a hallgatók gondolatvilágát. Hogy mi vértezte fel őket a külvilág eseményeivel szemben. Ne feledjük, hogy a hallgatók többsége katonaköteles korú volt, s többen csak nagy nehézségek árán kerülhették el a bevonulást, ami egyes személyeknél a munkaszolgálatot jelentette volna. (Emlékezetem szerint Lendvay Ferenc osztálytársunk kapott is behívót, de rövid idő után felmentették.) A háború március 19-én a német megszállással kézzelfogható közelségbe került. Április 3-tól pedig megkezdődtek a naponta ismétlődő apokaliptikus légitámadások. Március 19-e után egy fővel csökkent a létszámunk: a lengyel származású tanulótársunk eltűnt. (Voltak hírek arról, hogy a lengyel menekültek — Fő utcai? — házában, a benyomuló németekkel vívott tűzharcban esett el.) Noha „külső" életünket erősen meghatározta a háború, a „belsőt" azonban semmi sem zavarta. Németh hetenként megtartott elméleti előadásait úgy tekintettük, mint kedvenc operánk nagyáriáját. Rövidesen bevont bennünket a színház gyakorlati munkájába is, ami néhányunknak alkalmat adott a Nemzeti Színház színpadára lépni. Első statisztafeladatukat többek Hegedűs Lóránt expénzügyminiszter Kossuth című darabjában kapták. Szűcs László Egy bukott dráma frenetikus sikere címmel írt a /íossuí/i-drámáról. Gáspár Margit a Láthatatlan királyság című könyvében (Bp., 1985. 427 és kk.) közli férje beszámolóját, ő viszont a Magyar Nemzetben írt erről a színházi estről: Egy zajtalan bukás zajos sikere címmel. 4 Mi a darab próbáit és a premiert a nézőtérről néztük, különösebb érdeklődés nélkül. A bemutató — Gáspár Margit szerint is — „a zajtalan siker135
telenség jegyében zajlott le". Én Szűcs Lászlótól értesültem arról, hogy a legközelebbi előadás — a vasárnapi — talán nem lesz ilyen zajtalan, mert az előadás közönsége a szociáldemokrata párt bérlettulajdonosaiból rekrutálódik. Ami az ország helyzetét illeti, valóban megváltozott a helyzet: március 19-én már a Tigris páncélosok motorjainak és lánctalpainak zaja, uralja a várost. Ebben a helyzetben kötelességünknek éreztük néhányan, hogy bemenjünk a színházba. Jól tettük, mert nyomban közölték velünk, hogy a délutáni előadáson velünk növelik a statiszták számát, hogy impozánsabb hátteret kapjon Kossuthnak 1848. július 11-én elhangzott, és a darabba szó szerint átvett mondata: „Leborulok a nemzet nagysága előtt". A záróképben pedig körülálljuk a nemzeti lobogót, és elénekeljük a Himnuszt. A színház tehát készült erre az előadásra, amelyre — mint Gáspár Margit í r j a — „sokkal kevesebben gyűltek össze, mint szerdán. Inkább vVe/?szat;a-emberek, meg fiatalok. Azonban a Nemzeti Színház dolgozói is jelen voltak ( • • • ) , még az Operából is bekéredzkedtek többen. ( . . . ) Volt valami különös a levegőben. Izgatott nézők lesték, kapkodták, izgulták, lelkesedték a világot jelentő deszkákról elhangzó és váratlanul aktuálissá tüzesedett történelmi mondatokat. Igen, aznap csodálatosan másképp hangzottak a szerdán még kongó frázisok. Hát engedheti a nemzet, hogy ne haladhasson a szabadság útján? Minden mondat, minden szó után villamos áram szikrázott a zsöllyék között. Gyomláljátok ki magatok közül az idegen isteneket!... Dübörgő taps. A bécsi kormányé a hatalom . . . De a magyar népé az ország és a dicsőség most és mindörökké! . . . Viharos t a p s ! . . . Van ország, van n é p ! . . . Nem szűnő tombolás a parketten . . . Nem halhat meg, él a magyar nép! Hasztalan tépnek széjjel minket, mindig jönnek mártírok és megint összeragasztanak... Itt már nem is fékezhető extázissá fokozódott a nézők lelkesedése". A negyedik felvonás záróképében, a Himnusz éneklése közben soha nem tapasztalt gondossággal és figyelemmel vonjuk fel az amerikai és a magyar zászlót... A Nemzeti négy sarkán felállított Tigris páncélosok ágyúcsövei változatlanul fenyegetően merednek a Népszínház öreg épületére. De távozásunkkor már olyan jelentékteleneknek tűntek! Mint statiszták egy szinte hihetetlenül hangzó politikai aktus résztvevői lehettünk, olyan színháztörténeti esemény szereplői ezen a történelmi napon, melyhez hasonlókat más népek színháztörténete kiemelten őriz annaleseiben. Diákcsínyek kiagyalása helyett mi ilyen történelmi játékokkal ^szórakozhattunk". Éljünk ismét azzal a kínálkozó lehetőséggel, hogy nem negyvenöt év távolából fogjuk vallatóra az emlékezetet, hanem viszonylag friss, vagyis két-három éves dokumentumokból idézünk. Két levélről van szó, íróik a szeminárium hallgatói voltak. A levelek 1946-ban, illetve 1947-ben íródtak, mégpedig a Németh Antal ellen megindított, politikai procedúrává 136
fajult igazolási eljárás idejében. Tartalmukból képet nyerhetünk a szeminárium körülményeiről, belső életéről. Az első levél szerzője jelen dolgozat írója, a másodikat Margalit Gabriella írta, aki 1945 őszén — a doktori cím elnyerése után — Thienemann Tass Tivadar professzor tanársegédje lett, s a Thienemann-tanszéken megalapította a rövid életű Sajtótudományi Intézetet. A leveleket teljes egészükben közlöm, mert mindkettő jellemzően dokumentálja a korszakot is, melyben megszülettek.
„Adorján Antal Úrnak, a XIV. sz. Igazoló Bizottság Elnökének, Budapest Igen Tisztelt Elnök Úr! Az újságokban megjelent közleményekből értesültem Németh Antal dr.nak, a Nemzeti Színház volt igazgatójának igen széles körű igazolási eljárásáról, és ezért bátorkodom itt közölt adatomra szíves figyelmét felhívni. 1944 januárjától június hó végéig voltam a Németh Antal vezetése alatt működő rendezőképző akadémia hallgatója. Az órákon rendezéselméleti előadásai nyomán az a kép alakult ki bennem, hogy méltán áll Németh Antal a jobboldali sajtó orgánumainak pergőtüzében. Németh Antal több ízben leszögezte, hogy Reinhardt és Jessner rendezői irányvonala mellett a nagy orosz rendezők stílusa és elvei jelentik a korszerű, haladó szellemű színházat. Ezen túlmenően elejtett megjegyzésekkel és a német bevonulás napján a Kossuth című darabban a színpadra feltűzött amerikai lobogóval elég nyíltan kimutatta érzéseit a háborúval kapcsolatban. Továbbá megemlíteni kívánom, hogy az Akadémián az akkori időkkel ellentétben olyan tanárok tanítottak, mint Révay József, Tolnay Pál stb. A hallgatók között pedig két zsidó származású volt, akiket a személyi okmányok bemutatására nem köteleztek, és egy menekült lengyel rendező, aki Sztanyiszlavszkij moszkvai színházában volt gyermekszínész. Engem 1944. május l-jén letartóztatott a Gestapo egy barátommal együtt, és csak egy hónapi fogság után bocsátottak szabadon. (Barátomat, dr. Tenczer Györgyöt, aki jelenleg az Állami Bányák vezető főmérnöke, zsidó származása miatt Mauthausenbe vitték.) Szinte természetes volt, hogy szabadulásom után Németh Antalhoz fordultam segítséget kérni esetleges további üldöztetésem miatt. Németh Antal a lehető legszívélyesebben fogadott és felajánlotta segítségét, és ekkor — ezt örömmel mondhatom — a tanár és tanítvány viszonya lényegesen elmélyült, így kaptam meg — amikor később katonaszökevény voltam — az e célra rendelkezésre álló Vadaskerti úti lakásának címét is. A felszabadulás után a Szakszervezeti Tanács titkárának, Kisházi (Kütreiber) Ödönnek — aki régi ismerőse családomnak — ajánló soraival 137
felkerestem Bánóczy László dr.-t, akit addig még személyesen nem ismertem. Bánóczy akkor a szociáldemokrata párt városházi szervének volt a vezetője, de érdeklődésemre kijelentette, hogy rövidesen ismét színházzal szeretne foglalkozni. Amikor elmondtam, hogy kinél tanultam, megkért, mihelyt lehetséges, hozzak létre egy találkozást közte és Németh Antal között, és a következő kijelentést tette: »Szeretnék együtt dolgozni vele, esetleg már ősszel, vagy később«. A találkozás miért nem sikerült, az mindnyájunk előtt ismeretes. Bánóczy rövidesen súlyosan megbetegedett, és a betegségéből már nem is gyógyult fel. Erre a néhány tényre bátorkodom Elnök Úr figyelmét felhívni, készséggel arra, hogy írásbeli vallomásomat mindenkor kész vagyok élőszóval megismételni és fogadalomtétellel megerősíteni. Budapest, 1946. november 4. Selmeczi Elek a Szabad Nép munkatársa' 15
Margalit Gabi levele már Svédországból érkezett a XIV. sz. igazoló bizottság címére, ugyanis időközben ösztöndíjat kapott tanulmányai folytatására. A levél elején megismétli, hogy a rendező akadémia volt az egyetlen intézmény Magyarországon, ahol nem kértek három nemzedékre szóló származási iratot. Majd levelét így folytatja: „Ezen a dr. Németh Antal által vezetett főiskolán a lehető legszabadabb, abban az időben szinte forradalminak nevezhető szellemben folyt a tanítás. Erre különben garancia lehet a tanári kar névsora, közülük egy zsidó származású volt, és egy (Révay József professzor) kommunista meggyőződése miatt máskülönben sok mellőzésben részesült. Jónéhányan az ellenállási mozgalomban aktívan részt vettek, pl. Cserés Miklós dr. és Szűcs László. Erről Németh Antal dr. nemcsak tudott, hanem éppen velük működött legintenzívebben együtt, s az ifjúság szellemi vezetését elsősorban rájuk bízta. Kiss Ferenc azonban, aki szintén szeretett volna bekapcsolódni az akadémia munkájába, ennek keretein belül dr. Németh Antal heves ellenzésére nem juthatott szóhoz. Dr. Németh Antal ezenkívül egyetlen alkalmat sem mulasztott el az ifjúságot arra figyelmeztetni, hogy milyen lélekromboló, bűnös következményekkeljár, ha a művész vagy bármely felelősségteljes munkát végző ember és különösképpen az, aki hatást gyakorol a közösségre, opportunista politikai eszményeket használ fel érvényesülése céljából, mint pl. Kiss Ferenc. (Amennyiben nem opportunizmusból teszi, annál rosszabb — szokta mondogatni Kiss Ferenccel kapcsolatban.) 138
A Kultuszminisztérium hivatalos álláspontjával is sokszor nyíltan szembeszállt, és jól emlékszem — és remélem, emlékeznek mások is, akik ott voltak —, hogy a Bibrakte6 című svájci szabadságdráma, amely a szabad kis népek jogát hirdeti az elnyomókkal, diktátorokkal szemben, és végeredményben Hitler és regime-je ellen íródott — húzás nélkül került színre a németek bevonulása után, annak ellenére, hogv külön bizottság jött ki a Kultuszminisztériumból, hogy a megfelelő húzásokat kierőszakolja. A főpróbán kijelölték a húzásokat, de az előadáson mégiscsak azok nélkül ment mindvégig a darab, sőt erősen kipoentírozva játszották a megfelelő részleteket, ami Németh Antalnak már a próbák alatt is heves és idegölő harcába került, mert Kiss Ferenc naponta visszadobta a szerepét. Különben az illendőség kedvéért nem akarom dr. Németh Antalnak nyomdafestéket nem tűrő szavait ismételni a Kultuszminisztérium bizottságával és vezetőjével, a kultuszminiszterrel kapcsolatban. Később, amikor már nem volt a Nemzeti Színház igazgatója, és az akadémia működése is szünetelt, Tárogató úti villája állandó találkozóhelye volt a társaság baloldali és katonaszökevény részének. Ez a ház nyitva állt bárkinek rejtekül, aki erre rászorult, akár származásánál, akár politikai nézeteinél fogva. Ezt nekem és barátaimnak pl. Selmeczi Eleknek többször felajánlotta. Végül még azt szeretném megemlíteni, hogy tőle és általában az akadémián hallottunk abban az időben egyes-egyedül részletes és állandó szakelőadásokat, szakember elismerő, elfogulatlan és lelkes nyilatkozatait az orosz színjátszásról és drámairodalomról. (Természetesen a szovjetorosz színházi kultúrát ismertette és nem a régebbit.) Stockholm, 1947. február 18. Dr. Margalit Gabriella Stockholm, Grevgatan 14." Margalit Gabi levele számomra is nyújtott új információkat, tekintve, hogy akkoriban a darab nézőtéri eseményeiről a színpadi próbákon való elfoglaltságom miatt nem tájékozódhattam. (Ebben a darabban több növendéktársammal együtt statisztáltam. Az egyik jelenetben pl. dr. Meteff Iván növendéktársammal ketten vittük színre egy saroglyán — fizikailag talán mi látszottunk erre a legalkalmasabbnak? — a megsebesült vezért játszó Kiss Ferencet. Ha felidézhető lenne, oldalakat töltene meg az a szitoközön, amit minden alkalommal végig kellett hallgatnunk.) Németh előadásainak felében foglalkozik a meghirdetett kollégium anyagával: a színjátszás és rendezés huszadik századi fejlődésével. A részletekbe való elmélyülésre G. Kovács proszemináriuma nyújt alkalmat. Némethnek voltak váratlan és mindnyájunkat meghökkentő kitérői is: egy alkalommal például három órát szán a keleti bábművészet és az ettől erő139
sen eltérő európai bábjáték ismertetésére. Meghökkenést mondtam, mert — ezt botorság lenne tagadni — a színházművészetről csak homályos és részben a Színházi Elet által manipulált elképzeléseink voltak. Most pedig azt halljuk, hogy a színjátszás és a bábjáték története át meg átszövik egymást, példának Németh a Jedermann-mondát említi, amit arab árnyjátékosok hoztak Európába, és csak egy idő után lett ebből a keleti meséből keresztény misztérium. Meglepetés számunkra az is, hogy a színházművészethez miképpen tartozik a színháztudomány. Hogy enélkül nincs jól működő színházi kultúra. Hogy az irodalom- és a művészettudományok már kialakultak, a színjátszásé még a kezdeteknél tart. A teátrális szokásokkal kapcsolatos anyaggyűjtés példamutató művelőjének nevezi Joseph Gregort, a bécsi Hofbibliothekban lévő Theaterabteilung igazgatóját, és Carl Niessent, a kölni Theaterwissenschaftliche Institut vezetőjét. Sajnálatosnak nevezi v hogy nálunk az orosz színjátszásról oly kevés adat található, mert ennek a legteátrálisabb hajlamú népnek a színészettörtenete egyike a legérdekesebbeknek. Figyelmeztet bennünket az orosz színjátszásban fellelhető kínai hatásnyomokra, amihez a nyugati színjátéki formák közül csak egyetlen művészeti ág hasonlítható: a tánctörténet. Ebben megmutatkozik a keleti játékstílus hatása. Az orosz nyelvű színészettörténeti irodalom magas tudományos színvonalára igen jellemző, hogy tőlük idegen problémakörökbe is a németeket megszégyenítő alapossággal mélyednek el, és olyan alapvető munkákat produkálnak, mint Konstantin Miclacevszki commedia dell'arte-könyve, amire a szerző 1915-ben megkapta a pétervári egyetem pályadíját. A könyv végül francia nyelven jelent meg: La Commedia dell'arte. Paris, 1927. Orosz nyelven csak töredékét adták ki. Mindez még csak egy-két óra anyaga, s máris tele eretnek nézetekkel. Mintha 1933 előtt lennénk: a weimari Németországban. Szerencsémre ezúttal az elfogultság esetleges vádját egy 1988-ban elkészült bölcsészdoktori disszertációval védhetem ki. István Mária, a disszertáció írója is ennek a részben weimari eredetű színházi felfogásnak kiteljesedését tárgyalja.' István Mária tanulmányának és az 1944-ben készült jegyzeteimnek ezúttal csak egyetlen összecsengő részét szándékozom kiemelni. Az okot az 1945 utáni felelősségrevonás egyik súlyos vádpontja szolgáltatja: eszerint Németh Antal nem tekintette embernek a színészt! Az igazoló bizottság előtt Nagy Adorján élőszóban is megismételi a vádat, ami egészen egyszerűen az európai antinaturalista színházművészek (Gordon Craig, Leopold Jessner, a futurista Prampolini, Georg Fuchs, Appia stb.) forradalmi esztétikájának végsőkig stilizált, de talán így pontosabb: vicclapba illő változata. „Németh Antal több alkalommal hangoztatta, hogy a színész nem ember!" A váddal szemben a színészek szakszervezetét képviselő kiváló színháztörténész, Staud Géza is tehetetlen. Egy laikusokból álló bíróságnak valóban nehéz, ha nem lehetetlen elmagyarázni azt a craigi nézetet, mely szerint a színpadi tárgyak d r á m á j a erőteljesebb színpadi 140
tényező lehet, mint a tárgyak között mozgó színész szereplése. Ez még Némethnek is probléma, erről tanúskodik A magyar színészi lélek paradoxona című írása. 8 Németh rendezései során számos esetben próbálkozik az európai színpadi forradalom leszűrt eredményeinek hazai megvalósításával. Milloss Aurél bevonása a nemzeti színházi előadások korszerűsítésébe is ide vezethető vissza. Az ember tragédiája egyik-másik rendezői koncepciójának kidolgozásánál is helyet kap a craigi esztétika, mert a magyar drámairodalomból talán ez a mü az, melyre érvényes, hogy „nem kel versenyre az élettel, inkább túllép rajta". 9 Németh egyik óráján félbeszakítja a huszadik századi színházművészet ellentmondásoktól terhes, számos szélsőséges irányzatot is magába foglaló helyzetének ismertetését 10 , még figyelmeztet bennünket a görög színház klasszikus törvényeinek sugalmazó hatására, azután új témába kezd. Felvázolja Az ember tragédiája új rendezői koncepcióját. Ebből az új rendezői tervből — Varga Géza gondosságának köszönhetően — számos részlet fennmaradt. Varga Géza, akit már korábban szerződés kötött a Nemzetihez (a Krecsányi-hagyaték feldolgozásával foglalkozik), jól tudja, mit jelent Németh számára a Tragédia. Saját szorgalmán kívül ez is közrejátszik a jegyzetek aprólékos elkészítésében. Különös helyzetben éltünk. Tudtuk, hogy Németh lélekben már készülődik a Nemzeti Színház elhagyására. Az órákon és a délelőtti próbákon célzásokat is tett erre, de mi még reménykedtünk. A körülményekről egyszerűen nem akartunk tudomást venni. Lehet, hogy Németh is így volt ezzel, mert az egyre sötétedő horizont ellenére még elkészítette a Nemzeti Színház 1944—45-i műsortervét. Evadkezdő darabnak a Tragédiát állította be. Mint mondta is, ezt a Tragédiát a korábbi nyolc rendezés tanulságainak figyelembevételével fogja színpadra vinni. Az Egy emberöltő Az ember tragédiája szolgálatában című tanulmányában 1 1 (1967-ben tekint vissza aktív éveire) részben emlékezetére is támaszkodva foglalja össze Tragédia-rendezéseinek történetét. (A továbbiakban ebből a tanulmányból következnek idézetek.) Megemlíti, hogy Schwengeler svájci író Hontalan nép című darabja rádiós bemutatásának viszonzásaként 1943. február 11-i premierrel még megrendezi Bernben a Tragédiát. „Ezzel a nyolcadik rendezésemmel azután be is fejeztem megvalósult Tragédia-elképzeléseim sorát, mert néhány hónap múlva, Magyarország német megszállása után a Sztója.y-kormány felmentett a Nemzeti Színház igazgatói teendői alól. Az utolsó hónapban még kaptam egy meghívást Madridból, hogy az időközben elkészült spanyol fordítás ottani rendezését vállaljam el, de a torlódó történelmi események megakadályoztak ebben." (464.) Németh a további két évtizedet áttekintve még két reményét említi, egy veszprémit, amitől a színház által kijelölt szereposztás miatt áll el, és egy bécsit, ahová „Fachbera.ter"-nek, tanácsadónak hívták. Mint az említett tanulmányban írja: „Nem tudom, mi volt a megígért meghívásom elmaradásának hátterében, csak azt tudom, 141
hogy semmiféle elégtételt nem éreztem a kritika olvasása közben". (465.) A Burgtheaterben 1967-ben bemutatott és megbukott Tragédiát — Németh megfogalmazásában — „dzsessz-számokra emlékeztető songokkal" korszerűsítették! Németh ebben a visszaemlékezésben megemlíti a madridi, illetve az 1944. szeptember 1-jére tervezett előadásokat, de nem tér ki új rendezői elképzeléseire. Feljegyzések hiányában persze erre nem is vállalkozhat. Varga Géza jegyzeteiről pedig nincs tudomása. Valóban csak a véletlennek köszönhetjük, hogy a tanulmányunkhoz csatolt függelékben felidézhetjük azt a rendezői elképzelést, amit Németh 1944 tavaszán a rendezőképző hallgatóinak előadott. S amely feltehetően alapját képezte volna a madridi, budapesti és a tervezett további bemutatóknak. A szemesztert — Németh politikailag tarthatatlan helyzete ellenére — a júniusi kollokviumokkal még sikerül befejeznünk. G. Kovács Tibor — talán, hogy lelket öntsön belénk! — utolsó óráján közli, hogy a jövő évtől a tanári karhoz csatlakozik Kéky Lajos, a Színművészeti Akadémia tanára, neves Arany-kutató, a XIX. századi elbeszélő költészet professzora. (Kéky 1946-ban halt meg.) Németh — mint erről már szóltunk — a Tavaszmező utcai gimnáziumból ismeri Kékyt, ott volt tanára. A régi kapcsolat alapján Németh ismét nyer egy kitűnő tanerőt. G. Kovács ismerteti a szeminárium jövő esztendőben felállítandó stúdiójának munkatervét is: a hallgatók vizsgafeladatként kapják a Csongor és Tündét, valamint Svend Borberg Bűnös és szentes J. Priestley Túl a nagy folyón című drámáját. A színpadra állítás munkájában mindenki részt vesz, a színészeket a Színművészeti Akadémia növendékei közül toborozhatjuk. (Az akadémistákkal már az első félévben jól fejlődik a kapcsolat. A két darabot Székely György fordítja le, a Priestley-drámához Fábry Zoltán tervezi meg a díszleteket.) Megkapjuk a nyári programot is, melynek elvégzését — mint G. Kovács mondja — Németh direktor úr honorálni fogja: 1. Ki kell választani egy színdarabot és azt színpadra alkalmazni; 2. Mindenki egyénileg készítse el a két-három darab szereposztását, pontos szerepanalízissel; 3. Meg kell tervezni a kiválasztott darab színpadképét. Úgy teszünk, mintha komolyan vennénk a feladatot, holott júniusban már tudjuk, hogy a történelem pontot tesz a Németh-korszak végére. A szétszéledő hallgatók többsége a vizsgákat követő héten katonának megy vagy munkaszolgálatosnak . . . Még mindig adós vagyok a hallgatók névsorával. A halogatás okát a reménykedésben kell keresni. Sajnos a hivatalos névjegyzék a legszorgosabb kutatás ellenére sem került meg. Ez a körülmény Németh gondosságát dicséri. Feltételezte, hogy a hallgatók és a nemzeti színházi tagok rövidesen megismerik egymás nézeteit, politikai hovatartozását, származását. A névsor eltüntetésével megakadályozta, hogy az akkori háborús helyzetben ezzel a tudással egyesek visszaéljenek. Néhány még élő ta142
nítvány faggatása után a feltehetően harmincöt fős osztályból huszonkét személy nevét sikerült összeírni (néhánynak csak a vezetéknevét). A névsor: Dr. Bognár Károly, Bajor Margit, Bilkey Papp Lajos. Dévényi László. Eke László, Fábry Zoltán (megfigyelői státusban), Filippovics Károly, Fodor Lajos, Gulyás Sándor, Kollányi Ágoston, Köpeczi-Bócz István. Lázár Emília, Lendvay Ferenc, Margalit Gabriella, dr. Meteíf Iván, Otke ?. Pataky Dénes, Pozsgai ?, Selmeczi Elek, Teszér ?, Varga Géza, Vass (Volczer) Károly és a már említett, talán mindörökre névtelennek maradó lengyel növendék. A huszonhárom hallgató közül néhánynak a sors két kézzel mérte a sikert. Most, amikor minden korábbi teljesítményt, elismerést bizonyos fokú kétkedéssel nézünk, hangsúlyozni kell, hogy az osztályból a pályán maradók nagy többsége munkájával, tisztességes magatartásával szolgált rá a díjakra és címekre. De — és ezt itt kell elmondani — olyan korban éltünk, amikor a becsület és tisztesség nem számított társadalmi értéknek. Őrizhette magában titkon mindenki a berzsenyis értékeket: „erkölcsi tökélyt és szépet", el- és megvethetett titkon ..minden mértéktelent, minden fölöttébbvalót és így minden szélsőséget" 12 . De a kikényszerített struggle for life-ban születhettek és születtek is kompromisszumok. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy ennek a folyamatnak a visszahatása mutatkozik meg halottaink nagy számában. A hazánkba menekült, korábban a Sztanyiszlavszkij-társulatban dolgozó kollégánk tragikus sorsáról már beszámoltunk. Alig másfél évvel később politikai okokból menekülni kényszerül az országból egyik kiemelkedő műveltségű, egyébként minden szabadidejét Jaschik Almos műtermében töltő, apolitikus, aszténiás alkatú Bilkey Papp Lajos kollégánk. Bilkey Papp 1945 nyarán szereplője lesz az ún. ..orvos összeesküvésnek 1 3 Az ügy majdnem érinti Németh sorsát is. már csak ezért is érdemes megismerkedni vele. Forrásunk a Népbíróskodds — forradalmi törvényesség című könyv, dr. Major Akos hadbíró vezérőrnagy, a Népbíróság Országos Tanácsa volt elnökének munkája. Major Akos — eredeti nevén: Tasnádi Major-Maróthy Ákos — testvére Major Tamásnak, a Nemzeti Színház igazgatójának. Major Ákos könyvének 176. oldalán mint sajátos ügyet említi a Bilkey Pappék ellen lefolytatott eljárást. ..ami a köztársaság és a demokrácia védelmének előjátéka volt. de egyben a forradalmi törvényesség tragikus végjátéka is". (Az ö megfogalmazásában: a ..forradalmi törvényesség" az Oktogon téri lincseléssel kezdődött, két nyilast húztak fel villanyoszlopra.) Egyébként a „tragikus végjáték" megállapítás Bilkey Papp Zoltán szempontjából helytálló. .,1945 augusztusában — kezdi Major Akos a per ismertetését — dr. Kádár Mihály és Bilkey Papp Zoltán (B. P. Lajos osztálytársunk unokatestvére) vezetése alatt több orvostanhallgató és néhány, korábban a feloszlatott Magyar Orvosok Nemzeti Egyesüléséhez (a MONE-hez) tar143
tozó orvos szervezkedést kezdeményezett, amely már az ország újonnan kialakult társadalmi rendje ellen irányult. Több demokráciaellenes hangú, antiszemita, élesen a zsidó származású állami és pártvezetők ellen uszító röpiratot terjesztettek már az 1945-ös őszi választások előtt. További céljuk volt, hogy merényleteket követnek el a Vörös Hadsereg emlékművei, a politikai rendőrség és a nép ügyészség vezetői ellen. E célokra lőszert, robbanóanyagot és fegyvereket halmoztak fel. Sikeres politikai nyomozómunka következményeként azonban október 5-én és 17-én valamennyiüket előzetes letartóztatásba helyezték. A szervezkedés kétirányú volt: dr. Kádárék tömörítették az anyagi és szellemi vezetés képviselőit, Bilkey Pappék pedig az akciócsoportot irányították." 1 4 Ezt követően Major Ákos szövegében bizonyos csúsztatások jelentkeznek: „Vádlottak mind a rendőrségi, mind a népügyészségi kihallgatásuk alatt arra hivatkoztak, hogy az egyetemisták szellemi és anyagi problémáival foglalkozó csoportjukat a csehszlovákiai magyar üldözések késztették céljaik módosítására". A „módosítások" állítólagos röpcédulákban és a házak falára festett jelmondatokban fejeződtek ki. A vádirat elkészítésénél problémák merülhettek fel, mert Rákosi Mátyás személyes iniciatívájára, dr. Ries igazságügyi miniszter kérte, hogy több szervezkedő esetében egészítsék ki a vádat — demokrata politikusok, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet képviselőinek meggyilkolása, orosz hősi emlékmüvek felrobbantása — új vádpontokkal. Az új vádirat birtokában — „kiterjedt bizonyítás után"! — a Budapesti Népbíróságítéletet hirdetett. Bilkey Papp Zoltánt és Homolay Zoltánt halálra, a többieket súlyos szabadságvesztésre ítélte. Ekkor érdekes fordulat következett! Major Ákos megjegyzi: „Péter Gábor szerint ez volt az a, per, amelynek kiváltó momentumai az ország akkor már egyik legismertebb vezetőjét, Rákosit a bizalmatlanság, a gyanakvás, a félelem, a mindenkiben ellenségkeresés — és találás — útjára vitte". És Rákosi Mátyás határozott közbelépése ellenére a köztársasági elnök váratlanul helyet adott Bilkey és társai kegyelmi kérvényének, „noha ez a döntés nem felelt meg az eljárt bíróságok álláspontjának. Az elítéltek megkezdték szabadságvesztésre változtatott büntetésük letöltését". Vissza kell térnem a „kiterjedt bizonyításhoz". 1945. október végén vagy november elején (pontos dátumra nem emlékszem) Némethék Tárogató út 57. sz. alatti villalakásából távozva a Tárogató út és Szajkó utca sarkán (Rajnai Gábor villája előtt) egy gépkocsi gördült mellém, s ebből kiszállt egy férfi, és felszólított, hogy üljek be a gépkocsiba. Rövid szóváltás után engedelmeskedtem az utasításnak, majd az autó a Lánchídon át (ahol nemrég a Gestapo gépkocsija robogott velem, de az ellenkező irányban, a Gyorskocsi utcai fogház felé) az Andrássy út 60-ig vitt. Rövid várakoztatás után Péter Gábor elé vezettek. „Németh Antal titkára"! — jelentette valaki. Péter Gábor megnézett, majd intett, hogy vezessenek el. Kihallgatásomat éjfélkor kezdte meg egy müveit, színházi dolgok iránt ér144
deklődő fiatal férfi. Több kérdést tett fel a színházvezető- és rendezőképző akadémián tanultakkal és ottani tanulótársaimmal kapcsolatban. Ekkor arra nem gondoltam, hogy Bilkey Pappra vonatkozó kérdések hátterében osztálytársam „összeesküvése" áll. Arra a legkevésbé, hogy a Politikai-rendészeti Osztály most szerkeszti a vádat. Kihallgatom — Komlós János, aki több mint tíz év elteltével maga emlékeztetett első találkozásunkra (másnap reggel kilenc órakor elengedtek) nem szolgált olyan adatokkal az orvosper szerkesztéséhez, hogy abba Németh Antal belevonható lett volna. (Emlékeztetőül: az előző fejezetben ismertettük Németh Antal igazolási procedúráját. Németh első fokon - hogy lesz egy második eljárás, arról sejtelmünk sem volt — igazoltnak számított, amikor a Bilkey-ügy zajlott.) A Bilkey-ügy a köztársasági elnök váratlan közbelépése folytán nyugvópontra jutott. Hogy a közbelépés megfejtéséhez közelebb kerüljünk, folytatnunk kell Major Ákos ismertetését: „Az 1950-es évek elején, amikor Tildy utóda sem volt már államfő, az Igazságiigyminisztérium előterjesztésére az Elnöki Tanács felülvizsgálta a korábbi kegyelmi döntést, és azon a címen, hogy az eredeti döntés meghozatala illetéktelen befolyás hatására történt, elutasította a kegyelmi kérelmet, és Bilkeyt kivégezték. ( . . . ) A kegyelmi döntés megváltoztatása ( . . . ) az igazságszolgáltatás — általam ismert — történetében példa nélküli." 15 Ehhez nem kell kommentár. Major Ákos nem említi Bilkey Papp Lajost (osztálytársunkat). Ennek oka abban rejlik, hogy Bilkey Papp Lajosnak — a csodával határos módon — a letartóztatások előtt sikerül Nyugatra menekülnie. (Jelenleg Münchenben él.) De mit vagy kit takarhat az „illetéktelen befolyás" kitétel az Elnöki Tanács indokolásában? Kérdésünkre a Bilkey Papp család kapcsolataiból kaphatjuk meg a feltételezhetően megalapozott választ. Az idősebb bilkei Pap Lajos (a családfő eredetileg így írta a nevét) 1945 előtt igazgató-főorvosa a Gellért fürdőnek, egyetemi m. tanár és - Bajor Gizi háziorvosa! Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy e kapcsolat alapján a.z id. bilkei Pap ne kérte volna rokona ügyében Bajor Gizi segítségét. Bajor Giziről pedig feltételezhetetlen, hogy ne járt volna közbe Bilkey Papp Károly érdekében. így halasztódhatott el az 1946. május 18-án kihirdetett halálos ítélet végrehajtása. Mint ismeretes, Bajor Gizit férje 1951. február 12-én megölte, majd végzett önmagával is. Bajor Gizi halálával megszűnt a bilkei Papp fiú védelme, kiküszöbölődött az „illetéktelen befolyás", a halálos ítélet — noha már eltelt öt év — végrehajtható lett. A hallgatók közül mindazok, akik az ostromot Budapesten vészelik át, persze illegalitásban, már februárban találkoznak a Nemzeti Színházzal átellenben levő Simplon kávéházban. Az egyetlen és kardinális kérdés: hogyan tovább? Lendvay Ferenc bizakodik legkevésbé a vezetőképző feltámasztásában, Hont Ferenc iránt bizalmatlanságot érez, s ott a 145
helyszínen dönt: Debrecenbe megy, az ideiglenes kormány székvárosába, „Orosz nyelven beszélő emberre biztosan szükségük lesz". Ezzel a döntéssel végleg eljegyzi magát a vidéki színjátszással. Lendvay (aki e sorok írásakor a Kecskeméti Katona József Színház igazgatója) jelentős szereplője lesz az elmúlt fél évszázad színháztörténetének. E hosszú évtizedek alatt háromszor próbálkozik Budapesttel. De még befolyásos apósa, Békés István író kedvéért sem engedik egy évnél hosszabb ideig dolgozni a József Attila Színházban. Egy évadnál rövidebb időt tölt el az Irodalmi Színpadon, majd idő előtt nyugdíjazzák. Harmadik budapesti „menedékhelyén", a Művészeti Hetek és Szabadtéri Színpadok Városmajori Színpadánál mindössze egyetlen szovjet vígjáték rendezésére kap lehetőséget. Reaktiválását a szakma hangadói elítélik, de a tények — a kecskeméti Katona József Színház kimentése abból a példátlan helyzetből, melyet a korábbi direkció színházvesztő müsorpolitikája teremtett, s a város közönségének visszahódítása — mindenképpen őt igazolják. Munkájának egyik legszebb, de mindenképpen legértékesebb elismerését Németh Lászlótól kapta, aki több írásában méltatta tevékenységét. Vannak hibái, a barátság jogán ezt kimondhatom, de a mérleg másik serpenyőjébe oda kell tennünk, hogy a színházat mindig mindennél fontosabbnak tartotta, hogy mindent megtett a. színi pálya lesüllyedésének megakadályozására, mégha sokszor Boguslawski-féle módszerekkel is. Lendvayt tulajdonságai alapján talán leginkább a Beöthy Lászlóban megtestesült színházvezetői típushoz sorolhatjuk. Lendvay Ferenc a Kecskeméti Katona József Színház éléről megy nyugdíjba. 45 éves színházi pályafutását a hazai színikritika nem összegezi. Viszont nem feledkezik meg róla az egyik jelentékeny pozsonyi újságíró: Tarics Péter. Kct színháza van a csehszlovákiai magyarságnak című írásában 16 Lendvay érdemének tudja, liogy az 1952. október l-jén megalakult Magyar Területi Színház viszonylag gyorsan jutott túl az amatőrség színvonalán. „Magyarországról a színházi világ élvonalába tartozó, határtalan ambícióval, páratlan szakmai tudással és tehetséggel megáldott Lendvay Ferenc ( . . . ) vállalkozott arra, hogy a [komáromi] társulatot a hivatás magaslatára vezesse." Tarics Péter mindvégig „tanár-rendezőnek" nevezi Lendvayt. A Simplon kávéházban megjelenők különböző utakat választanak. Nekem is döntenem kell, (Németh tudtával) felkeresem Hont Ferencet, aki nyomban felkínálja a második évfolyamba lépés lehetőségét. Végül baráti nyomásra megmaradok a Pázmány egyetem mellett. Hogy miért döntöttem így, arra rövidesen kitérek. Gulyás Sándor barátunk viszont elfogadja Hont ajánlatát, ma.jd a rendezői diploma megszerzése után vidékre szerződik. A Szegedi Nemzeti Színház rendezője 1953-ig. 1956-ban elhagyja az országot, és az NSZK-ban telepedik le. A Pázmány egyetem melletti döntésemben Thicnemann-Tass Tivadar professzor terve játszik közre. Thienenia.iln 1915 őszén megveti a 116
Sajtótudományi Intézet alapjait, mégpedig azzal a céllal, hogy Némethet becsempéssze az egyetemre. Az intézet irányítását új tanársegédjére, Margalit Gabriellára bízza. A Sajtótudományi Intézet tagjai még igazolványt is kapnak, de az alakulást kimondó összejövetel egyben a feloszlatást is jelenti. Az egyetem legnevesebb professzorai egyre világosabban látják, hogy az új rezsim nem tart igényt tudásukra. Többen távoznak az egyetemről, pl. Alföldi András, majd Thienemann-Tass Tivadar is. Külföldön versengenek értük az egyetemek. Margalit Gabi — mint már említettük — ösztöndíjjal Svédországba megy. Idejének nagyobb részét Németh skandináviai útjának előkészítésére fordítja. Sorra felkeresi Németh barátait és szaktársait, pl. Agne Beijert, Siegfried Siewertzent, az ugyancsak tudományos pályán működő Vilmos királyi herceget. Mindenütt kedvező fogadtatásra talál, lényegében Németh útja 1946 végén a megvalósítás szakaszába kerül, de az utazást keresztülhúzza a második igazolási eljárás, illetve annak bizonytalan kimenetele. Németh rezignáltán írja 1947. január 6-i levelében: „Megértem, hogy a tervezett utazás időpontja nem lenne szerencsés, és ezért maradjunk abban, hogy 1947 szeptemberének második felére rögzítjük össze akciónkat". 17 Itt kell leszögeznünk, hogy Németh számára a skandináviai út nem a menekülés útja! Esze ágában sincs elhagyni a hazáját, noha tudja — magas helyről érkező biztatásokból —, hogy távozását jó néven vennék. Ráadásul olyan hírek is érkeznek, hogy a stockholmi Operaház rendezést vagy szerződést kínálna (Milloss Aurél szerződtetett tagja a stockholmi Operának). De Németh egyre szigorúbb feltételeket szab a meghívó(k)nak. Idézett levelének egyik passzusa példázza magatartását: „Ami előadásaim témáit illeti, azt hiszem, a dániai és a norvégiai felolvasások témája maradhat. Ilyen értelemben próbálja szuggerálni az Ibsen Társaságot, vagy azokat, akikre az ügy tartozik. Ami a stockholmi és göteborgi előadásomat illeti, arra nézve nem tudom magamévá tenni a svéd érdeklődés álláspontját. A színház-filológia szük szakkört érdekel, én pedig olyan előadásra gondolok, mely a legszélesebb érdeklődést is felhívná magára, viszont teljes meglepetés lenne tartalmi mondanivalójánál fogva a szakkörök számára. Szerintem azért nem érdeklődnek színház-filozófiai problémák iránt, mert nincs fantáziájuk. De ha egyszer meghallgatják, hogy milyen izgalmasan érdekes szempontokra lehet rájönni, ha az ember túlnéz a színház-filológia szük perspektíváin, akkor — meg vagyok győződve róla — ők is behódolnak. Erről a kérdésről különben majd közvetlenül levelezek Agne Beijer professzorral, csak várom, hogy megköszönje a Maga által kezeihez juttatott dolgot és ez alkalmat szolgáltasson levélírásra". Nem marad el a tanári intelem ezúttal sem, az a gesztus, amiben minden jóakaratú és a bibliai Péter gyengeségét elkerülni tudó tanítvány részesülhetett: „Leveleiből, édesanyja előadásaiból az a benyomá147
som, hogy önadminisztrálás szempontjából rossz vonalon mozog. Évtizedes külföldi tapasztalataim alapján azt a tanácsot adhatom csupán, hogy lehetőség szerint kapcsolja ki munkájából a mindig irigy és fúrásra mindig kész honfitársainkat. Ha az ember valami eredményt el akar érni, arra a vonalra kell állnia, amit az az ország képvisel, csak ottaniakkal érintkezni és azokon keresztül építeni ki mindent. Az a fontos, hogy a svédek szeressék Magát, akkor nem baj, ha a magyarok nem szeretik. A svédek viszont mindenkit szeretnek, aki korrektül és becsületesen dolgozik, ambiciózus, akar és tud produkálni valamit. A jutalmat tőlük megkapja, a másik oldalon legfeljebb gáncs érheti." A skandináviai út természetesen elmarad. A második igazolási eljárás törvénysértő ítéletét (állásvesztés) az újságok a szedéstükörben úgy helyezik el, hogy arra mindenki felfigyeljen. A svédek is! Amikor a népbíróság 1947. június 19-én az Nb. Ig. II. 299/1947. számú határozatával megsemmisíti a „jogszabályt sértő határozatot" — a sajtó hallgat. Korábbi manipulációjával elérte, amit akart. Margalit Gabival a kapcsolat meglazul, Gabi férjhez megy, éli a maga életét. A régi barátok közül csak Thurzó Gábor tartja vele a kapcsolatot. A pályát elhagyó osztálytársak sorát Pataky Dénessel kezdem. Édesapja, Pataki József, tanárunk az akadémián. (Az eltérően használt y és i betűkkel írói nevüket követem.) Pataky Dénes a második világháború utolsó éveiben már a Szépművészeti Múzeum munkatársa, művészettörténész (jellemző szerénységére, hogy csak most értesültem Szatmári István A kis csillag is csillag című posztumusz kötetéből Dénes ellenállási tevékenységéről: Pannonhalmára, az apátságba menekítette az Emkeházban levő nemzeti színházi múzeum kincseit). Kevesen tudják már, hogy a Nemzeti Színház varázslata Patakyt majdnem pályamódosításra bírja. Németh vizsga nélkül veszi fel az akadémiára. Amikor összemelegedünk, megvallja, hogy színházat szeretne vezetni, s ha erre alkalmatlannak találná magát, akkor a színháztudományra adja a fejét. „Tűrhetetlen, hogy az egyetemen nincs színháztudományi tanszék" — mondogatja. Jóval az ostrom után találkozunk újra, és már az első szavaiból megértem, hogy lemondott a színházról. „Figyeld meg, öregem — érvel igaza mellett — fokozatosan veszítjük el a fogalmak valódi jelentését. Tisztátalan nyelvvel, megzavarodott világképben élő társadalomban nem szabad színházat csinálni!" Barátságunk — miután hosszú időre kizártak a pályáról — fokozatosan lanyhul. Utoljára az ötvenes évek elején találkozunk, ekkor mintegy a maga igazának bizonyítására, kezembe nyomja A magyar rézmetszés története című müvét. Pataky Dénes 54 éves korában hal meg. Róla elmondható, hogy aere perennius müveket hagy maga után. Irt Bernáth Aurélról, Csontváryról, Szinyei Merséről, Szőnyiről, a nagybányaiakról, a
148
francia impresszionistákról, Monetról, Pissaróról stb. Egyik-másik munkáját angol, spanyol stb. nyelveken is kiadták. Ötven felett járt Köpeczi-Bócz István is, amikor a sorozatos gáncsoskodások miatt agyvérzés következtében az egyik belvárosi utcán összeesett és meghalt. Mint díszlettervező és grafikusművész az ötvenes évek második felében és főleg a hatvanas években éri el a csúcsot. A KöpecziBócz-díszletek hosszú éveken keresztül valósággal elárasztják színpadjainkat, plakátjai az utcai hirdetőoszlopokat. Státushelye a Madách Színház, sok nézőt vonzanak önálló kiállításai is. Színházművészetünk élvonalába verekedi fel magát. Termékeny, gazdag fantáziájú művész, kevesen ismerik keserű, meghasonlott belső énjét, amit gyakran leplez a cinizmus álarcával. Németh Antalnak és családjának a Farkasréti temetőben megtalálható síremléke Köpeczi-Bócz alkotása. Boci igazi énje mutatkozik meg ebben az önként vállalt munkában. A márványlap (hasonlít egy félbevágott tumbához) puritánsága e latinból átvett műemlék elfeledett jelentését idézi emlékezetünkbe: Szigorú erkölcsű, feddhetetlen emberek találtak itt örök nyugalmat. Nézzük tovább a névsort, még mindig a halottakat számoljuk. Ötven feletti életéveiben, súlyos betegség következményeként hal meg Eke László, a Művelődésügyi Minisztérium tanácsosa. Az osztálytársak közül ő képviseli a legmélyebb társadalmi réteget: szülei házmesterek egy körúti házban. 1944 második felétől ő és Varga Géza egy alakulatnál teljesítik katonai szolgálatukat. Hazaérkezésük után, 1946-tól a kultuszminisztérium munkatársai lesznek. (Korábban mindketten a jogi kar hallgatói.) De míg Varga Gézának 1949-ben sikerül minisztériumi állását felcserélnie színházi szerződéssel (Varga Géza 1949-től 1951-ig a győri Kisfaludy Színház rendezője), addig Eke László a helyén marad. Később ő lesz a színházművészeti oktatás minisztériumi referense. Halottaink között találjuk a rendezőképző egyik legidősebb hallgatóját, Kollányi Ágoston filmrendezőt is. A Film Kislexikonban 18 olvasható életrajza igazolja, hogy mit jelentett számára Németh Antal iskolája. Meleg és hálás szavakkal emlékezik meg Némethről abban a portréfilmben is, amit az MTV archívuma őriz. Vass (Volczer) Károly a győri Kisfaludy Színház ügyvezető igazgatójaként megy nyugdíjba, és 66 éves, amikor meghal. Vass Károly, akihez szoros baráti szálak fűztek, a rendezőakadémia előtt lektorként dolgozik a Franklin Könyvkiadónál. Tudását és szorgalmát oly mértékben elismerik munkahelyén, hogy majdnem ennek köszönheti Németh elutasítását a felvételi vizsgán. Korniss Gyula filozófus, egyetemi ny. r. tanár, a képviselőház alelnöke és mellékesen a Franklin Kiadó vezetője, Németh figyelmébe ajánlja Volczer Károlyt. Némethben nyomban feltámad a protekcionáltakkal szembeni gyanakvás, s a fiatal lektor felvételét a legszigorúbb vizsgához köti. Ebből Volczernek az a haszna, hogy bizonyíthat. 149
Volczerék Stáhly utcai lakása, sok szobájával, valósággal póttantermünk lesz. A hallgatók közül néhányan állandóan itt tanyáznak — tanulnak, próbálnak. Számos színinövendék is csatlakozik a Stáhly utcai csoporthoz, köztük a korán elhunyt, Latinovitsra emlékeztető tehetségű Kárpáthy Zoltán, aztán Joó László, a neves politikusnak, Sulyok Dezsőnek a lányai: Gyöngyi és Ildikó, Károlyi Irén, Koppány Miklós (56 után a Szabad Európa Rádió munkatársa), Pongrácz Imre és mások. A nyár folyamán Volczert is behívják katonának, alakulatával nyugatra kerül, majd fogságba esik. Amikor a foglyokat szállító vonat áthalad Budapesten, Volczer cédulákat dob ki a vagonból. Egyiknek Szűcs László, a másiknak én vagyok a címzettje. A Szovjetunióban a 7181/2-es lágerben őrzik. Eveket tölt ott. Amikor enyhül a helyzet — legalábbis ebben a lágerben — tábori levelezőlapokat küld Budapestre. 19 Az egyik tábori lapot Némethnek küldi mint a színház igazgatójának, a Nemzeti Színházba. Az 1947. december 14-én kelt levelére a Tárogató úti címet írja, ami arra utal, hogy Németh válaszát megkapta. Volczer Károlynak ez az 1947 végi levelezőlapja más szempontból is dokumentumértékű. Ezúttal csak egyetlen ok indokolja közzétételét, mégpedig: hogy mit jelentett ennek a kis szemináriumi csoportnak a Németh-iskola. „Szeretve tisztelt Igazgató úrnak! Szorgalmasan írogatok, nem időtöltésből, hanem mert kedves kötelességemnek érzem, hogy fel-felkeressem soraimmal azt, akinek olyan sokat köszönhetek. Három év és néhány ezer kilométer távlatából láttam meg, milyen mérhetetlen az a tudás, amit Igazgató Ur számomra közvetített, és aminek csak parányi töredékét tudtam magamévá tenni. Sajnos, memóriánk félelmetesen kopik, és az amúgyis csekély ismeretquantum, amit magaménak gondolhattam, egyre jobban halványul, de remélem az otthon, a visszalendülés ismét megadja ma.jd a lehetőséget, hogy Igazgató Úr buzgó tanítványa legyek. Igyekszem itt is tanulni, amennyire lehet. Németül olvasok nagyon sokat, és röcögtetem az oroszt is. Sajnos, a fejem nem működik valami kiválóan, de ez általános jelenség nálunk, ( . . . ) és orvosaink biztatgatnak bennünket meg önmagukat is, hogy a normális . . . " (innen olvashatatlan). Volczer Károly 1948 végén tér haza a hadifogságból, azonnal jelentkezik Némethnél, Szűcs Lászlónál, engem már nem talál Budapesten, régi barátokat, ismerősöket keres meg, mint pl. Kolozsvári Grandpierre Emilt. Csupa olyan embert, akinek már nincs szava a megváltozott magyar világban. Végül Lendvay Ferenc segítségével vidéki színházi szerződéshez jut. Rendezni kezd, majd — mint generációbeli társainak többsége — végigjárja a vidéki színházakat. Budapesti szerződéssel nem is próbálkozik. Adós vagyok még néhány tanulótárs pályafutásának felvillantásával. Könnyű a helyzetem Fábry Zoltánnal, mert az ő életét, munkásságát 150
lexikonok rögzítik. Az akadémia előtti tevékenységéről Németh is tesz említést az Egy emberöltő Az ember tragédiája szolgálatában című utolsó írásában. 20 A tanítványok közül — megérdemelten -— ő jut a legmagasabbra, pedig Németh színházeszményét soha nem tagadja meg. Közrejátszhat ebben az akkoriban büntetésnek számító áthelyezése a filmrendezés területére, továbbá Várkonyi Zoltánhoz fűződő rokoni kapcsolata. Fodor Lajos a Zeneművészeti Főiskola hallgatójaként iratkozik be az akadémiára. Változatos életútján alapképzettségének megfelelően — volt nemzetközi hírű kórusvezető, szabadtéri színpadi igazgató stb. — mindig visszatér a zenekritikusi (és színikritikusi) hivatáshoz. O és Gulyás Sándor, valamint a hozzájuk csatlakozó Udvaros Béla 1945-től magántanulóként látogatják Némethet. Ezek a magánórák addig tartanak, míg Németh nem számolja fel a rádiós munkája könnyítésére fenntartott Bródy Sándor utcai albérletét. A pályát elhagyók között van Filippovics Károly is, aki jogtanácsosként dolgozik tovább. Mint hűséges tanítvány, majd mint barát végigköveti Németh életútját. Az évfolyam legidősebb hallgatója dr. Bognár Károly. Máig rejtély számomra, hogy Németh őt miért vette fel az akadémiára, hacsak nem vezette az a szándék, hogy az állami színházak gazdasági irányítását olyan szakember kezébe kell adni, aki ismeri a színházművészet egészét is. Dr. Bognár az államigazgatás vonalán dolgozott tovább, s rendkívül magas pozícióig jutott el. Dr. Meteff Iván, a bolgár hallgató is a talányokhoz tartozik; kedveltem bölcs paraszti életszemléletét, a pejoratívan emlegetett, valójában sok példamutató értéket hordozó balkániságát. Úgy tudtam, hogy visszatér Bulgáriába, ahol földbirtokos édesapja tevékeny szerepet játszott az ellenállási mozgalomban. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor közölte, hogy Párizsba megy, színházzal pedig nem foglalkozik többé. A névsor Varga Géza nevével végződik. Róla már ejtettünk néhány szót, amit még tartozunk kiegészíteni. Varga Géza a Kultuszminisztérium és a győri egy éves szerződés után megpróbálkozik a lehetetlennel: Budapestre jön a közös igazgatással működő Petőfi és Jókai Színházhoz. Szendrő Ferenc az igazgatója, főrendezője pedig Apáthi Imre. Innen az 1955—56-os évadra főrendezőnek szerződik Szolnokra. (Közbevetőleg 1952 és 1960 között tanársegéd a Színházművészeti Főiskolán.) 1957-ben ismét visszatér Budapestre, a Petőfi Színház szerződteti, de egy évnél tovább nem tud megmaradni Simon Zsuzsa mellett. 1958-ban szerződik a Magyar Rádióhoz, ahol több mint három évtizede dolgozik.
151
JEGYZETEK 1
Zay László írásából: Magyar Nemzet 1989. ápr. 1. — Mátrai-Betegh Béla az ötvenes évek derekán kapcsolódik Németh baráti köréhez. 1958-ban mint rendező Peéry Pirit kéri fel Hubay Miklós C'est la guerre című drámája kulcsszerepének eljátszására. A darabot az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság kezelésében lévő Váci utcai Bartók-teremben mutatták be. 2 Benedek András: Színházi műhelytitkok. Bp., 1985. 327. 3 Molnár Gál Péter: Emlékpróba. Bp., 1977. 419. 4 Magyar Nemzet, 1984. március 17. 5 Mindkét levél a már említett igazolási és Népbírósági iratcsomóban található, a 74-es jelzeten. Ujabban a Színház című lap Németh Antal-száma (1990. 6. sz.) adott szemelvényeket a Népbírósági eljárás tanúvallomásaiból. (Szűcs Katalin: A Németh Antal-dosszié. 27-34.) 6 Schwengeler: Hontalan nép című drámáját Bibrakte címmel játszották Svájcban. Nemzeti színházi bemutatója: 1944. III. 25. Rendező: Németh Antal. 7 István Mária: Németh Antal színpada. Bp., 1988. (Kézirat) 8 In: Németh Antal: Új színházat! Vál. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 72-5. 9 Székely György: Edward Gordon Craig. Bp. , 1975. 85. 10 A Függelékben közöljük Az európai színházi kultúra mai helyzete című előadás szövegét. Ebben mintegy tartalmi kivonatát olvashatjuk N é m e t h két és fél hónapon át (húsz-huszonkét órában) megtartott előadásainak. 11 In: Németh Antal: Új színházat! Vál. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 443. és kk. 12 Berzsenyi Dániel: Bölcselet. In: Összes művei II. 238. és kk. Buda, 1842. 13 Az „orvosösszeesküvés" hátterében a szlovákiai magyarság ellen megindított példátlan intézkedéssorozat állt. Ez tetőzött a Kassán 1945. április 5-én kihirdetett kormányprogramban. A Csehszlovák kormány — elnöke a szociáldemokrata Zd. Fierlinger — jogfosztó dekrétuma értelmében az ottani magyarság (hivatalosan mintegy 600 ezer fő, valójában közel egymillió ember) elvesztette állampolgárságát. Ekkor már előrehaladt állapotban volt a dél-szlovákiai magyarság deportálása, illetve széttelepítése. A magyar és német állampolgári jogok megvonásával az akkori csehszlovák kormány lényegében a nemzeti szocialisták faji törvényeinek szellemében járt el. Erről részletesen ír Janics Kálmán A hontalanság évei című — Illyés Gyula előszavával megjelent — könyvében (München, 1979). Az „orvosösszeesküvők" valójában a fasizmus továbbélése ellen tiltakoztak röpcéduláikkal. Az akkori körülmények miatt ennél többet nem is tehettek. 14
Major Ákos: Népbíráskodás, forradalmi törvényesség. Bp., 1988. 276. és kk. Major Ákos: i. m. 278. 16 Tarics Péter: Két színháza van a csehszlovákiai magyarságnak. Kapu, 1990. november 30. 17 OSzKK. N. A. F. 2053. 18 Film kislexikon. Bp., 1964. 216. 19 OSzKK. N. A. F. 3293. 20 In: Németh Antal: Új színházat! Véd. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1986. 462. 15
152
HISZEK A SZÍNHÁZ HALHATATLANSÁGÁBAN
A Nemzeti Színház 1935. szeptember 2-i évadkezdő társulati ülésén Németh Antal ezzel a fejezetcímnek választott patetikus mondattal zárja a nemzet színházának történetében új szakaszt nyitó programbeszédét. Erő és optimizmus árad e mondatból, csakúgy, mint a programszerű megnyilatkozás többi kilenc pontjából. Különös érzés olvasni ezeket a művészi moralitás mai lazaságában. Németh ars poétikája egy letűnt korszak üzenetének hat, amire — tudatosan folytatom a mondatot élő nyelvből vett szavakkal — ma nem vagyunk vevők. De Némethnek már a maga korában is érzékelnie kellett a saját és kora gondolkozása közti szakadékot. A magyar társadalom ezt a szokatlan izzású, átlag feletti hivatástudattal rendelkező művészt a harmincas években is gyanakvással nézi. Németh nem használja a hétköznapok gyakorlatához idomult szókészletet. Azokat a gondolat- és szósablonokat, melyeket a társadalom kész azonnal befogadni. A magyar társadalom történelmének majd minden korszakában gyorsan eltávolodik a produktív és receptív tehetségeitől. Mert — mint Kodály írja — „nem bírják ki a numen adest (= a szellem jelen van) szent borzalmát. ( . . . ) Az epigon barátai különösen haragusznak valami újabb kezdésre. ( . . . ) Sokan inkább szeretik a holdat, mint a napot". 1 Koltai Tamás írja az Új színházat! című kötethez írt bevezetőjének 16. oldalán: „ . . . a magyar színházi szakma nem mutatkozott hajlandónak a túlzottan tehetséges fiatalember önkéntes befogadására, és erre, be kell látnunk, a maga szempontjából — jó oka volt. Azért nehéz elmarasztalnunk Némethet, mert nem látta előre, hogy Magyarországon a Nemzeti Színház aligha lehet alkalmas terepe egy harminckét éves fiatalember reformista művészi ambícióinak, amelyek messze túlha153
ladják a környezetének általános színházi t u d a t á t . De éppúgy meg kell értenünk azt a maroknyi fiatal, művészi igényét tekintve progresszív, baloldali közönséget is, amely az állami kultúrpolitika prominens képviselőjét, a konzervatív nemzeti színházi hagyományok őrzőjét látta benne, s inkább szegődött lelkes hívévé Major Tamásék forradalmian plebejus, ifjontian vagány ellenszínházának. Amely mellesleg Németh Antal szárnyai alatt bontakozhatott ki". Mindebben sok igazság van, de éppen abból a kevésből nyerhetünk más koloritású képet, ami hiányzik belőle. Kezdjük azzal, hogy a Németh „szárnyai" alatt kibontakozó „plebejus, ifjontian vagány ellenszínháznak" olyan valaki a spiritusz rektora, akit a népből származó igazgató tudattalanjában őrzött elfogultsággal, a szegénységből a legnehezebb küzdelem árán fölemelkedők gyanakvásával szemlél. De ehhez nem „osztályharcos alapon" jut el. Németh mindössze egy éve vezeti a Nemzetit, amikor Tasnádi Nagy András államtitkár 2 számonkérő, utasító hangú levélben szólítja fel Major Tamás foglalkoztatására. Németh két oldalas válaszlevélben védelmezi színészfoglalkoztatási politikáját és magyarázza el a rendezői hivatással kapcsolatos álláspontját. Bizonyítja, hogy Majorra Carl Zuckmayer Kristóf Katica című darabjában (bemutató: 1936. febr. 28.) osztott szerepet, mégpedig jelentőset, de a próbák folyamán kénytelen volt ezt átosztani Sugár Károlyra. Németh így zárja levelét: „Szerény nézetem szerint, ha valakinek rendezői ambíciói vannak, akkor ne a Nemzeti Színház színpadát tekintse ahhoz előiskolának, hanem menjen egy-két évre vidékre, majd külföldre, hogy egyaránt szerezve rutint és inspirációt megállhassa helyét a Nemzeti színpadán is". 3 Joggal feltételezhetjük, hogy ez a felülről érkező utasítás mérgezően hat Németh és Major kapcsolatára. Németh világképének ismeretében nyilvánvaló, hogy sohasem tartozott a bosszúállók népes táborába. Megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy idővel elismerte volna Major színészi képességeit, ha nem lép közbe M a j o m é Papp Mariska, Major Tamás édesanyja (aki egyébként^ Újpesten a keresztényszocialista párt helyi szervezetének vezetője, az Ébredés című Újpesten és a. Városi Színházban is előadott irredenta darab szerzője, az Allj meg, Horthy Miklós című verseskötet írója 4 ) nem indítana levélháborút fia érdekében. Való igaz, hogy Németh minden jelentősebb levelet, feljegyzést megőrzött, de — ezt mint szemtanú igazolom — 1946-tól kezdve voltak olyan pesszimista rohamai, amikor a cserépkályhák begyújtásához fontos iratokat is felhasznált. Sok irat pedig üres hátoldala miatt Peéry Piri regényírói tevékenységének lett áldozata. Ezt tudva szinte elképesztett az a vastag dosszié, amiben Majomé Papp Mariska leveleit, céduláit megtaláltam a Széchényi Könyvtár Kézirattárában. 81 darabot számoltam meg ezekből. Találtam köztük olyat is, amit feltehetően Jávor Pál vetett papírra. Papp 154
Mariskának egy baráti összejövetelen elhangzott kijelentését idézi: „Akár mit csináltok, Tamás lesz gazdád utóda". Németh higgadtságát és toleranciáját igazolja az a levél, melynek Majomé Papp Mariska a címzettje. A levél csak megerősíti gyanúnkat, hogy Némethnek és Majornak egyaránt milyen mértékben volt kárára a gátlástalan szülői szeretet, hogyan teremtette meg közöttük a mindkettőjüket életük végéig elkísérő feszültséget.
„Kedves Márika! Április 5-én kelt leveledet megkaptam, és arra az alábbiakat válaszolom! Nagyon kérlek, ne protezsáld agyon Tamást, mert azzal, hogy hetenként szerepet kérsz számára, és a dolgokat forszírozod, vagy szemrehányást teszel, igazán nem mozdítod elő fiad ügyét. Vagy megbízol bennem, mint eddig, vagy pedig nem. Akár az egyik eset áll fenn, akár a másik, nem fogja érinteni Tamás sorsát. Ismerhetsz engem, hogyha túlzottan igyekeznek befolyásolni, csak azért sem csinálom meg. Ismételten hangsúlyozom, bízd rám, hogy mit csinálok a Nemzeti Színház épületében, még akkor is, ha cselekedeteimről az enyémtől eltérő véleményed lenne. Szeretettel köszönt régi barátod N. A." 5 Mint látható, olyan sajátos helyzettel van dolgunk, amelynek nemcsak Németh lesz az áldozata, hanem színházművészetünk is. De tudnunk kell azt is, hogy Major sem lesz korlátlan ura az 1945 utáni színházi életnek. Vigyáznunk kell arra is, hogy ne essünk saját csapdánkba: aki utólag akar igazolni egy ügyet vagy személyt, azt könnyen elsodorhatják indulatai. Beleeshet abba a hibába, hogy torz képet rajzol a vélt vagy igazi ellenségről. Holott tudnia kell, hogy a korszakváltást követően a Rákosi-diktatúráig szuverén hatalommal senki sem rendelkezik. Viszont ekkor olyan szakadék támad a múlt és a jelen között, amelyet a gyűlölködés, a kisebbrendűségi érzések feszítő ereje, a sértettség tágít napról napra szélesebbé. A múlt kiátkozásában, a tiltott személyek rezervátumának felállításában pedig neofita buzgalommal szorgoskodnak mindazok, akiknek érdekében áll saját múltjuk megtagadása. Németh Antal 1945 után, a teljes számkivetettség keserű, önvizsgálattól sem mentes éveiben mind gyakrabban tér vissza Major Tamás személyéhez. Néha már a „Gonosz" mitikus megszemélyesülését látja 155
benne. Csak akkor ocsúdik fel betokosodó rögeszméjéből, amikor neofita buzgalmú kortársaitól is kénytelen elszenvedni bizonyos rágalmakat. Amikor aztán már Mauthausent is az ő számlájára akarják írni, akkor beszél először a „galíciai barbárságról" 6 , mely a múlt századi magyar zsidóságnak is sok gondot okozott. De ez csak múló epizód, nem úgy, mint Major Tamásról alkotott vélekedése. A tisztánlátás érdekében itt álljunk meg. Elképzelhetetlen, hogy Major Tamás ne táplált volna magában valamiféle megkülönböztetett — például kisebbségi komplexusból fakadó — gyűlöletet volt igazgatója ellen. Olyan ártó cselekedetét, mint a korábban tárgyalt filmesekéit, akiket a Madách-film állított csatasorba, nem tudom dokumentálni. Igaz, hogy nyílt akciókra Majornak nincs is szüksége. Elég, ha „elhelyez néhány késleltetett aknát, holott egyébként igyekszik (Németh) alakját megtisztítani a felszabadulás után rávetült alaptalan gyanútól, amely a nagy tehetségű rendező pályájának derékba töréséhez vezetett" 7 . Valójában — és minden jel erre mutat — Németh kiközösítése része a magyar értelmiségi réteg ellen indított általános hajszának. Major Tamás pedig ebben a műveletben csupán jól használható eszközként szerepelt. Az igazoló bizottság előtt elhangzó tanúvallomások sorra eloszlatják a legkönnyebben felhasználható vádat: az antiszemitizmust. Nehezebben szabadul az antiszociális magatartás vádja alól. Egyetlen vádpont marad vissza, és ez cáfolhatatlan: tudása. S ami ebből következik: személyisége körül tábor alakulhat ki. Ezt épelméjű társadalom nem szankcionálja. Hiba volna elhallgatni, hogy Aczél György, mint a kommunista pártot képviselő ülnök, éppen Németh igazolási procedúráján ismerkedik a magyar művészeti élettel. Az elvakult gyűlölet azonban minden esetben megtalálja a maga módszerét. Példa erre Fodor Oszkár volt vidéki színidirektor írása az 1946. június 17-i Hétfői Kossuth Népében. Fodor Oszkár ebben a cikkben odáig megy el, hogy még Kiss Ferencet is Németh áldozatának tünteti fel: „Megcáfolhatatlan adathalmaz bizonyítja, hogy a közszellem lealacsonyításának útján tíz év alatt mire volt képes egy tehetségtelen ember erőszakoskodása. Bizonyítom, hogy Kiss Ferenc sohasem került volna lelki fertőbe (»lelki fertő« alatt feltehetően a nyilaskeresztes párttagságot érti Fodor Oszkár — S. E.), ha nem látja maga előtt példaképpen az igazgatóját. Versenyeztek egymással, hogy ki tudja jobban megalázni, megcsúfolni pályatársait. ( . . . ) Tehetetlenül néztük, hogyan árulta el Németh Antal a Nemzeti Színház hagyományait. ( . . . ) Türnünk kellett, hogy a némethantalok kényszerítették lexikális tudásuk előtt meghajolni a bámészkodókat, hiszékenyeket, akik előtt idegen, lopott tollakkal ékeskedve tetszelegtek. ( . . . ) Azon az éjszakán, amelyen Hóman Bálint volt kultuszminiszter teljhatalmat adott egy kültelki színházakban kilincselő, szerződés nélküli, jelentéktelen színházi segédrendezőnek, hogy országunk 156
legelső színházát söpörje ki az oda nem való elemektől, és abban a pillanatban, amelyben Németh Antal vállalkozott a nácirendszer bevezetésére, meggyilkolták a Nemzeti Színház lelkét". Erről az írásról nem mondhatunk mást, mint hogy szomorú, kétségbeejtő kordokumentum. Major Tamás véleményét idézem Németh 1945 utáni helyzetéről: „Rendkívül szomorú dolog, és máig nem hagy nyugodni, ami a felszabadulás után történt vele. Természetesen a nyilas érában őt már kidobták. Először jött Kovách Aladár, aztán Kiss Ferenc. (Kiss Ferenc a Szálasi korszakban lesz a Nemzeti igazgatója.) A fölszabadulás után találkoztunk, és hát nyilvánvaló, hogy elmentünk az igazoló bizottságba. ( . . . ) De hiába volt akkor nekem tekintélyem, egy ilyen igazoló bizottságban mindig annak volt igaza, aki tönkretette az illetőt. Az meg gyanús volt, aki védi. Szóval nagyon fájt nekem, hogy sajnos nem tudtuk eléggé meghálálni n e k i . . . Gyalázatos dolog volt, ami történt. Aztán utána, jóval később vidéken rendezett (1955 őszétől) ( . . . ) és magántanítványai voltak, akik rajongtak érte. Egyszer Párizsban, ha jól emlékszem, egy Petőfi-esten megjelent egy nagyon kedves nő, és franciául mondott Petőfit, mellesleg elég sematikusan és rosszul. Egyszer csak megszólalt magyarul, és elmondta, hogy ő Németh Antal tanítványa volt, és most franciául csinál haknikat, meg néha szerepel a rádióban. Szóval elég sok tanítványa volt Némethnek, úgy hiszem, ebből élt. De nem lehetett érte tenni s e m m i t . . . ". 8 Színházban ilyenkor következik a legerőteljesebb hatásnövelő technikai effektus: a csend. Hogy legyen ideje mindenkinek felismerni az elébe vitt példából mindazt, ami általánosítható igazság. Jelen esetben talán azt a fájdalmas veszteséget kellene képzeletbeli csendünkkel kifejezni, amely a nemzetet érte azáltal, hogy kizárták a társadalomból mindazokat, akik birtokolták a nemzet jövőjét, fennmaradását biztosító tudást. Németh Antalt 1944 júniusától (alig töltötte be akkor a negyvenkettedik életévét!) — rövid lélegzetű, átmeneti, lagymatag engedményekkel — élete végéig kizárják a magyar színházművészetből. És a magyar társadalomból is. Irreális vágyak és remények között él. 1945 nyarán erősen fontolgatja, hogy vidékre megy tanítani. „Néptanítónak talán csak elfogadnak." Majd amikor megtudja, hogy gimnáziumi érettségivel egyetemi magántanárrá nevezik ki Juhász Vilmost, aki kiadói lektorként közreműködött Színészeti lexikonjának szerkesztésében, vágyainak célpontját áthelyezi, ismét az egyetemi pálya folytatását tervezi. Tárgyal Szekfű Gyulával, aki moszkvai nagykövetté történt kinevezése előtt a Pázmány egyetem rektorhelyettese. (Thinemann professzor próbálkozását már említettük.) 1945 végén, amikor belátja, hogy gyors megoldást nem remélhet, ő, aki elvből ellenezte a magán-színiiskolát — magániskolát nyit egy MÁV tisztviselő özvegyének lakásában (Teréz körút 56—58. II. udvar, II. em.). A színiiskola több évig működik, kevés anyagi haszonnal. Németh első 157
tanítványai Réthi Aurél orvosprofesszor leányai: Kati és Sári. Kati két év múlva Franciaországban lesz — sok megpróbáltatás után — színésznő. 0 az, akivel Major Tamás megismerkedik azon az emlékezetében felbukkanó Petőfi-esten. Réthi Sári még az ún. egyetemi reform bevezetése előtt doktorál 9 , később könyvtárosként, majd — nyugdíjazásáig — a Magyar Színházi Intézet munkatársaként dolgozik. A Teréz körúti stúdióban tanulja a színházi mesterséget Németh debreceni ügyvédjének, dr. Fényes Jenőnek leánya, Márta, aki ugyanakkor hallgatója a Pázmány egyetemnek is. 10 Fényes Márta 1957-ben kezdi meg színházi pályáját. 1972-ig a debreceni Csokonai Színház, majd nyugdíjazásáig a Pécsi Nemzeti Színház rendezője. 1947 júliusában jelentkezik a stúdióba Cservény Judit bölcsészhallgató (művészettörténeti szakon), hogy disszertációja megírásához 11 Németh segítségét kérje. Később szórványosan órákat is vesz. Cservény Judit megpróbál elhelyezkedni a színházi szakmában, utolsó munkahelye az 1955-ben szerveződő Irodalmi Színpad. Neve mellé — feltehetően az iratok rendezésekor, tehát a hatvanas években — Németh a következő feljegyzést írja: „Cservény Judit szép disszertációt írt a Shakespeare-rendezés történetéről, sikeresen ledoktorált, de olyan állást már nem sikerült kapnia, hogy öreg édesanyjával együtt megéljen. Öngyilkos lett!" 12 Eljárnak a stúdióba neves, befutott színészek is, színházi szerepeik korrepetáitatására. Például Karády Katalin, aki ekkortájt készül szorgalmasan a Vera és családja című Fendrik Ferenc-darab címszerepének eljátszására. A következő években főként muzsikusok fordulnak meg a Teréz körúti lakásban. Kiemelkedik közülük a. Gördülő Operát vezető András Béla, aki 1939-ben látványosan szakít bátyjával, a hírhedt háborús bűnössé lett Endre Lászlóval. Németh Széchényi Könyvtárban elhelyezett kéziratgyüjteménye számos kérő, kérdező, elemzéseket sürgető levelet őriz. íróik között kultuszminiszter, író, zeneszerző stb. található — színházi ember egy sem. Érdekes Füst Milán levele, már csak azért is, mert megvilágítja a stúdió üzleti részét is. „Igen Tisztelt Uram! Tudom, hogy beható Shakespeare-stúdiumai vannak, engedje meg tehát, hogy tanácsát kérjem. Hol kaphatnám meg a New Shakespeare Societynak azokat az 1885 körüli kiadványait, amelyek Shakespeare prozódiájával, versmértékeivel s azok különösségeivel foglalkoznak? — ez az a kérdés, amelyre vonatkozólag szíves felvilágosítását kérem, ha megengedi. (Könyvtárainkban semmi sincs ebből, illetve, hisz későbbi ilyen témájú munka is jó volna nekem, csak nem tudok róla, hogy van ilyen.)" 13 Hogy Németh alapos válasza nem maradhatott el, arról egy három héttel később keltezett Füst Milán-levél ad hírt, amiben jelzi, hogy két könyvét küldi köszönetképpen, dedikálva. Németh közben sürgeti a debreceni egyetemet, szeretné újból elindítani előadásait. Pukánszky Béla és Hankiss János mindent megtesznek érdekében. Néhány órát sikerül kierőszakolniuk. Németh boldogan utazik 158
Debrecenbe, pedig a vasúti jegy árát is csak kölcsönből tudja fedezni. Aztán Debrecen lassan visszakozni kezd, kérdésessé válik Németh szereplése az 1947. évi nyári egyetemen is. Felvilágosítást kérő levelére Pukánszkyné válaszol az egyetem Német Intézetének levélpapírján: „Debrecen 1947. IX. 9.
Kedves Igazgató Úr! Bocsásson meg, hogy csak most válaszolok kedves levelére, de az uram ismét a klinikán feküdt, s azt a kis szabad időmet, amit a háztartás meghagyott, a beteglátogatások vették igénybe. Nagyon örülök s egyben nagyon irigylem, hogy dolgozhat és sok sikert kívánok a munkához. Most még csak a nyári egyetem meghívás, illetve meg nem hívás kissé furcsa történetét akarom elmondani. Uramat, aki a Szláv Intézetnek is igazgatója, Hankiss János felkérte az orosz átképző tanfolyam vezetésére. Nem nagyon örült neki, mert júliusban is a klinikán feküdt szívbajával, de nehogy a betegséget ürügynek láthassák, vállalta. Szép programot állított össze, melynek egyik fénypontja a Maga előadássorozata lett volna az orosz színházról. Omaga az orosz zenéről beszélt volna. Már épp szét akarta küldeni a felkéréseket, amikor a minisztériumban mindent lefújtak, a központból küldvén le az előadókat, nagyrészt oroszokat. De ezzel még nem volt vége a dolognak. A tanfolyam megnyitása alkalmából bankett volt, melyen megjelent Battola Zoltán kultuszállamtitkár. 0 közben rejtélyesen félrehívta az uramat s elmondotta neki, hogy megjelent nála egy — azt hiszem — Birobin nevü orosz kultúrattasé, és tiltakozott az ellen, hogy olyan reakciós, mint az uram vezesse az orosz tanfolyamot, s így kéri, hogy vonuljon sürgősen vissza. Hogy azután hogy s mint folytak a dolgok, az iránt már nem érdeklődtünk. Az egészben csak azt sajnáljuk, hogy így Magát nem láthattuk a nyáron. — A kormányválság, azt hiszem, nem fog ügyünknek kedvezni 14 . Majd meglátjuk, hogy alakul a helyzet, s akkor, ha másképp nem megy, talán Tolnai Gábornak felkínálom a megmaradt másolatokat 15 , mert sehogy sincsenek itt megőrizve. Jó munkát kívánok, Béla részéről is sok meleg üdvözlettel. A régi igaz barátsággal Pukánszky Béláné" 16
1947 végén — a sok negatívum ellenére — Németh némi reményt táplál magában sorsát (sorsukat) illetően. (Munkái ebben az időben a következők voltak: néhány Jung-tanulmány fordítása — melyeket 50,159
Ft-ért adott el az érdeklődőknek. Anouilh Euridikéjének fordítása— Peéry Piri nevén; néhány soha ki nem fizetett cikk; négy magyar drámaíró portréja Silvio d'Amico színházi lexikonjába; és a stúdió.) Nagy örömömre szolgált, hogy sorsuk alakításában én is — ugyan csak hírvivőként — közreműködhettem. 1947. augusztus 9-én levelezőlapon 17 tájékoztatom Némethet, hogy Debrecenben találkoztam feleségem nagybátyjával, Kardos Lászlóval 18 , aki örömmel újságolta a jó hírt: Major Tamás felhívta őt telefonon Peéry Piri szerződtetése ügyében. A szerződtetés valóban megtörtént — egy évadra érvényesen. A Dinnyés-kormány hivatalba lépése után Németh — romló körülményei ellenére — tovább erőlteti a debreceni egyetemen tartandó előadásokat. A görög—római színházról és drámáról állít össze programot. Az irodalomtörténeti monográfia sorozatát két szemeszterre tervezi; névsora: Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Krúdy, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Ambrus Zoltán és Kassák Lajos. 1948 őszén — miután helyzetem Budapesten tarthatatlanná vált, állásomból elbocsátottak, mert Schiller és reformkorunk színjátszása19 című írásomban eretnek nézeteket hangoztattam, továbbá nem szégyelltem cikket adni a kisgazdapárt debreceni napilapjának stb. — családommal Debrecenbe költöztem, azzal a szándékkal is, hogy egyetemi tanulmányaimat ott fejezem be. Némethtel ilyenképpen — 1949 őszéig, amikor egy időre a Tárogató úti villa lakója lettem — csak levelezés útján tarthattam a kapcsolatot. Egyik megmaradt levelemből már régen elfelejtett részleteket idézhetek Németh debreceni egyetemi helyzetéről. „Az egyetemi ügyet kiderítettem részleteiben is. A dékáni hivatalban van egy hölgy, aki egyébként Pukánszkynénak a hallgatója. Tőle tudtam meg, hogy Pukánszkyné kis köre, valamint a klasszikás hallgatók kérték az előadások megtartását. Az emh'tett hölgy végezte a szervezést, aztán közbejött a nagy állami takarékossági hullám és Karácsony professzor budapesti intézetét (Szabadművelődési Tanács) megszüntették, s ezért az öreg úr elvesztette a gépkocsiját." 20 (Már említettem, hogy Németh egyik legnagyobb gondja a vasúti jegy árának előteremtése. Ennek áthidalására Karácsony Sándor felajánlotta az említett gépkocsit.) A levélnek ezt a passzusát ezzel a mondattal zártam: „Hogy az ügy kudarcba fulladt, igen sok hallgató sajnálja, de azt hiszem, nincs mit tenni." Az egyetem, ahol egyébként ekkor már infernális állapotok uralkodnak (vörös brigádokba szerveződött kollégisták rohamozták meg a nekik nem tetsző tanárok óráit), 21 1950-ben végleg szakít Némethtel.
160
„Dr. Németh Antal egyetemi m. tanár, Budapest. Érdeklődésére közöljük, hogy a magántanári előadások ügye a Vallás- és Közoktatási Minisztériumban van jóváhagyás végett. Míg jóváhagyás nem érkezik, az előadásokat nem hirdethetjük meg. A minisztérium döntését annak idején közölni fogjuk. Debrecen, 1950. október hó 3. Dr. Szabó István e. i. dékán" 22 Németh rövidesen felszámolja a Teréz körúti stúdiót is, új albérleti szobát keres, mégpedig a Népművészeti Intézet környékén. Régi szokását, hogy munkahelye környékén legyen egy kis pihenőhelye, még legnehezebb anyagi helyzetében sem hajlandó feladni. Ezúttal a Szilágyi Dezső téren talál szobát magának. Az új munkahely a Népművészeti Intézet. A lehetőség, hogy itt dolgozni kezdjen, az utolsó pillanatban érkezik. Magániskoláját az 1949-i politikai fordulat után be kell zárnia. Már korábban is különleges erkölcsi bátorság kellett ahhoz, hogy a Teréz körúti stúdióba valaki a felvételét kérje. Iskolájára hivatkozni szakmai öngyilkossággal ért fel. Egyébként is, a Némethtel fenntartott kapcsolatnak ódiuma volt, ezt akár a jelen sorok írójának pályája is igazolhatja. Komoly politikai változásnak kellett bekövetkeznie, míg elfoglalhattam első olyan állásomat, melyet tanulmányaim alapján joggal betölthettem. 1956 januárjában alkalmaztak a Magyar Rádió irodalmi osztályán. Ezt megelőzően külsősként engem is foglalkoztatott a Népművészeti Intézet. (Érdekes egybeesés: Németh is 1956-ban kap először nyugdíjra jogosító szerződést.) Pünkösdi királyságom a Magyar Rádiónál 1957 júliusáig tart, ekkor — feltehetően az 1956. október 30-án megjelent Szabad Kossuth Rádió című műsorlap szerkesztésében való részvétel s a lapban megjelent cikkem miatt — állásomból elbocsátanak. Az intézeti munka megkezdése előtt Németh megszakítja kapcsolatát a Vigiliával is. Ide 1949-ben — Sík Sándor támogatását élvezve — ír tanulmányokat (A magyar Shakespeare múltja, Az igazi Shakespeare felé, Az orosz színpadi realizmus című tanulmányaival gazdagítja a magyar színháztudományt), és recenziókat ír a közös igazgatás alatt működő Művész Színház és Kis Színház (Andrássy út 69.) előadásairól. 23 Szándéka, hogy segíti és támogatja volt munkatársait, a színházi mesterséget mellette megtanuló rendezői, tervezői és színészi gárdát. (Elég egy pillantást vetni a Művész Színházban fellépők [ill. rendezők] névsorára, szembetűnő, hogy mennyi volt nemzeti színházi tag található közöttük.) Őszintén szólva már kedvem ellenére jegyzem meg, hogy a Művész Színház 1945— 1949 közötti működését összefoglaló almanachban az előadásokról megjelöl
lent recenziók közé Németh kritikáit nem vették fel. (Szerkesztő: Szántó Judit.) 2 4 Megszűnik máról holnapra a Tárogató úti kis elízium is. Az ötvenes évek elején a művelődésügyi minisztérium egyik munkatársának bizalmas értesítése után, hogy a szemközti házból dr. K. E. jelentéseket ír a vasárnapi szimpóziumokon megjelenőkről, a Németh házaspár a vasárnapokat más helyeken tölti. Ezzel ismét megszűnik egy „bevételi forrás", a megalázó könyöradományok átadásának lehetősége. Erre pedig igen nagy szükségük van, hiszen Peéry Piri említett színházi szerződését egy év után nem hosszabbítják meg. 25 Tudják ezt a vendégek is, akik a borítékok átadását úgy oldják meg, hogy az alkalmas percet kivárva benyitnak Németh dolgozószobájába, és a borítékot leteszik Németh hatalmas, könyvektől roskadozó íróasztalára. A támogatók egyike sem krőzus, bizonyíték erre a vendégek névsora. Kezdetben Márai Sándorék, Kemény Jánosék, aztán Szabó Lőrinc, Baránszky Jób László, néha Hankiss János is, ha Budapesten volt, Hamvas Béla, Márffy Ödön és felesége, Mészáros Ági és Voith Lajos meg a kis Ági, Lukács Margit, Révay József, Sennyei Vera és Apáthi Imre, András Béláék, Szűcs László, Szőts István, Jékely Zoltán, Barsi Ödön és Szeleczky Piroska, egyszer-kétszer Bethlen Margit, Noszlopi László, Deák Rozi és Székely György, Domahidy Miklós, a csillagász Kulin György, dr. Szőke Sándor, Vámosi Nagy István, Ösz Dénes festőművész, a Réthi lányok és még sokan mások a vasárnapi vendégek. Az ötvenes években főként azok a fiatalok maradnak hűségesek a Tárogató utcai villához, akik úgy érzik, hogy nincs veszteni valójuk. A támogatók közül pedig azok, akik a barátság jogán nyíltan is adhatnak, mint pl. András Béla vagy Szűcs László és Gáspár Margit. Szűcs László néhány leveléből elsősorban azért idézek részleteket, mert utólag könnyű lenne azt mondani, hogy nekik aztán volt miből adni. Részlet az 1949. július 19-én kelt leveléből 25 : „Hetek óta hiába készülök kimenni Hozzátok. Nagyon izgalmas és ádáz napok viharzanak körülöttünk, bizony nincs időnk élni. A tartós bizonytalanság és a velejáró »félelem nélküli« élet örömei közepette zajlik életünk. — Tudom, Nektek sokkal több a bajotok. Sokszor gondolunk Reátok, ha nincs is látszatja és elegendő haszna. Talán javul még a helyzet. Piri asszony — úgy tudjuk — okvetlen elhelyeztetik, csak még nem utalványozták ki őt a megfelelő (kinek megfelelő?) helyre. Én állítólag a kultuszba kerülök, de már ezt sem hiszem. Augusztusban mindenesetre még remélek fizetést k a p n i . . . Szóval megy ez azért, ha néha úgy is van, hogy nejemnek még, nekem már nincs fizetésem. Összes megrendelt rádió-dolgozataimat visszaadták, legutoljára az Athéni TimonX, amely ideológiailag nem jó — szerintük. Schwengeler darabja megjött, itt küldöm. ( . . . ) Schwengelernek megírtam, hogy lefordítod. ( . . . )" 26 1949. december 31-i keltezéssel egy kártya, a borítékkal: „Fogadjátok szeretettel a mellékelt csekélységet, s koccintsatok boldog új esztendőt kívánva minden jóakaratú embernek. Ég áldása!" 162
1950. június 1. Pár soros cédula: „Tónikám, a szokásos havi küldeményt most csak késéssel tudom meneszteni, mivel most már nincs semmi bevételem." 1950. augusztus 2-i levélből: „Az év, illetve szezon-vég nem sok jót hozott. Számításaink nem váltak valóra. Én emiatt kissé bús vagyok. Nem lelkesít, hogy helyzetem tisztázása nem sikerül. Major Tamás megígérte ugyan nejemnek, hogy a nyugdíj az jár nekem, de — úgy látszik — még nagyon messze jár, nem ért ide. Egyéb kilátás — szinte semmi. Persze, azért nem vagyok kétségbeesve, hiszen egyelőre mint háztartásbeli megélek." 1950. december 24-i levélből: „Kedves Tónikám, köszönöm kedves soraidat és szíves jókívánságaitokat, amelyeket szívből viszonzunk. Nagyon halkan és félve mondom csak: boldog Karácsonyt. Arra gondolok, milyen lehet a Ti ünnepetek, ha a miénk ilyen kukacos. Bizony, ilyen fekete karácsonyunk nagyon régen volt! A tavalyi már mesebeli álomnak tűnik. Idén még hazautazni sem tudtunk, hiszen már az útra sem futotta. (Szűcs László családja Abonyban él. — S. E.) Margit fizetéséből most minden hónapban mindössze 900 forint marad megélhetésre. Az új lakás apránkénti helyrehozása és a fűtés (szánalmas!) mindent megemészt. De nem folytatom. Karácsonyra a béka ülőkéjén lelhető likba helyezzük a gyertyácskát s ennek fénye mellett azt hiszem, mostani életszínvonalunknak megfelelő ünnepet ülhetünk majd. Mindazonáltal most komoly kilátásaim vannak rá, hogy pár héten belül megkapjam a végkielégítésemet és némi kis nyugdíjjal is kecsegtetnek. (Szűcs László ekkor 49 éves! — S. E.) ( . . . ) Tónikám, nagyon fáj, hogy karácsonyi és egyben újévi jókívánságaink ilyen üres szavak híg levében oldódtak fel, és nem tudtak tömény és konkrét formában kifejezést adni baráti érzelmeinknek. Ám él a remény, amely . . . (itt jöjjenek idézőjelben az általad kívánt költői vonatkozmányok)." Az életmentő péterfillérek elmaradásával visszaérkeztünk kiindulási pontunkhoz: a Népművészeti Intézethez. Ennek az ötvenes években komoly társadalmi rangot kiverekedő intézménynek (az intézmény súlya 1953-tól, Nagy Imre miniszterelnökségétől megnövekszik, 1954 őszétől 26 a Népművészeti Intézet triumfál) Széli Jenő az igazgatója. A kulturális élet margójára szorult és az intézetben külsősként dolgozni kezdő értelmiségi réteg az intézetet második „művelődésügyi minisztériumnak" nevezi. Hogy az Intézet oktatási politikájában 1953 és 1954 között végbement változást érzékeltetni tudjuk, érdemes elővenni az 1953 augusztusában megindított kéthónapos továbbképző bábtanfolyam tematikai vázlatát. 2 8 A tanfolyam színhelye az intézet központi iskolája (Csepel, Tapló u. 1.) A hallgatók száma: 50 fő. Az oktatásra fordított órák száma: 483. Az egyes témákra fordított órák száma minden szónál többet mond: társadalomtörténet (történelmi materializmus; a kapitalizmus kialakulá163
sa és fejlődése; a kapitalizmus általános válsága; szocializmus, kommunizmus); művészettörténet (a rabszolgatársadalom és a feudalizmus stílustörténete stb.); kultúrpolitika (a kultúra osztályjellege; szocialista realizmus); művészetelméleti alapfogalmak (szocialista realizmus stb.): 200 óra; sajtóolvasás, politikai vita: 66 óra; színészi mesterség: 30 óra; rendezői gyakorlatok: 80 óra. A részletekbe ne mélyedjünk el, csupán a tanfolyam célját summázó mondatokat idézzük még: „Tanfolyamunknak az is célja, hogy a bábosok körében megnyilvánuló szakmai sovinizmust leszereljük. Meg kell értetni velük, hogy bábos munkájuk szervesen kapcsolódik országunkban folyó gazdasági, politikai és ideológiai munkához." Hogy Széli Jenőre milyen munka várt az elkövetkező három esztendőben (1956-ig), e kevéske emlékeztetőből is meg lehet sejteni. Széli Jenő 1956. október 23-a utáni közéleti szereplését számos dokumentum jellegű könyv szerzője már feldolgozta. A Nagy Imre közvetlen környezetéhez tartozó, kiváló szervezőképességgel megáldott művelődéspolitikusunk 56 előtti tevékenysége kevésbé ismert. Hogy nem egy Saulusból Paulussá átalakult személyiséggel állunk szemben, arról érdekes részleteket hozott nyilvánosságra a Titkos jelentések című, Geréb Sándor válogatásában megjelent kötet, melyben 120 db. Washingtonban, illetve Londonban a kutatók számára felszabadított és hazánkban zömében először közzétett diplomáciai távirat olvasható. Rekapitulálva idézzük az 1956. március 16-i brit jelentést. (Az irat jelzése: Bizalmas. Száma: 1011 és NH 1671/2.) „Megbízható forrásból úgy értesültünk, hogy Széli Jenőt, a Népművészeti Intézet igazgatóját kiebrudalták, mert részt vett az írók zendülésében." 29 A jelentés szerzője ezt követően arról tájékoztatja feletteseit, hogy Széli Jenő megtagadta aláírásának visszavonását arról a beadványról, amelyet írók társaságában ő is aláírt. Ezt megelőzően összetűzött Rákosival. Széli Jenő bizalmas barátja volt Rajk Lászlónak, a Rajk-pertől csak az mentette meg, hogy 1948—49-ben Bukarestbe nevezték ki követnek. Innen visszatérve, 1950-től vezeti a Népművészeti Intézetet. (Széli Jenő második „kiebrudalása" 1957 tavaszán következik be, mintegy bevezetőjeként az ellene megindított procedúrának.) Amit a jelentés utolsó mondatához kiegészítésül hozzátehetünk, abban rejlik a lényeg: Széli Jenő 1950-től kezdve valósággal gyűjti intézetében a „másként gondolkozókat". Németh Antalt az intézet drámai osztálya foglalkoztatja. Ispánki János, az osztály vezetője nagy lelkesedéssel szekundál Némethnek, aki — vigyázva arra, hogy ne éljen vissza a „menekültjoggal" — az intézetben folyó (lassan épülő) nem hivatalos művészeti munkából a bábjátékkal kapcsolatos részt vállalja. Kiváló, megszállottan dolgozó munkatársakra talál. Közülük csak Séd Teréz nevét említem, Németh róla beszélt legtöbbet jelen sorok írójának. A bábstúdió előadásai rövidesen kulturális 164
eseménynek számítanak, művészeti-tudományos életünk reprezentánsai (többnyire számkivetve a hivatalos kulturális életből) estéről estére megtöltik az intézet Corvin téri épületének földszinti kistermét. Németh felújítja baráti kapcsolatát a Párizsban élő Blattner Gézával, s az osztály nevében jelentkezik a világhírű prágai bábművészeknél. A bábmüvészetet nem ismerő budapesti közönség miatt — mintegy captacio benevolentiae-ként — megkezdi Jííi Trnka bábfilmjeinek vetítését. Pekáry István festőművész közreműködésével aztán megkezdődik az a műhelymunka, melynek eredménye lesz a bábszínpadra alkalmazott Lúdas Matyi. Közben a Népművészeti Intézet sorra jelenteti meg tanulmányait. (Szilágyi Dezső a lektor.) Lázas tevékenységét sokan pótcselekvésnek hiszik. „Igazgató úr, miért foglalkozik bábjátékkal? Hiszen ez csak . . . " A Madách Gimnázium egyik diákja, Balogh Géza tette fel ezt a kérdést, aki ma az Állami Bábszínház vezető rendezője. Németh csodálkozva nézett rá: „Kérem, vegye tudomásul, hogy a bábjáték szent dolog!" Németh F«ws/-szemináriumot vezet a Tárogató líti villában. A Madách Gimnáziumból hárman látogatják óráit. „Egy sötét korszak legsötétebb időszakát éltük" - írja, Balogh Géza a Bábszínház Doktor Faust című bemutató elé szánt írásban. (Bemutató: 1990. március 19.) Visszaemlékezését így folytatja: „Mindannyiszor félve néztünk körül a Tárogató út sarkán, vajon ki figyel bennünket, ki jelent fel, hogy meghiúsítsa »polgári« származásunk miatt amúgyis kétséges főiskolai, egyetemi felvételünket. Mert Németh Antalhoz járni büntetendő cselekmény volt". 30 A három diák — Balogh Géza, Lengyel György (jelenleg a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója) és Pós Sándor (a Magyar Rádió főrendezője) ekkorra már megszerezte a praeceptor Németh Antal támogatását a Madách Színház nagy színházi vállalkozásaihoz. A tetszhalálba dermedt magyar diákszínjátszás szellemének feltámasztásához jobb támogatót aligha találtak volna. Előadják Az ember tragédiáját, az Antigonét. Németh — joggal — párhuzamot vél felfedezni a három diák tevékenysége és ifj. Horváth István sárospataki munkássága között. A Zeneakadémia Kamaratermében bemutatott Tragédiáról úgy emlékezik meg a már többször idézett Egy emberöltő Az ember tragédiája szolgálatában című írásában, hogy a Madách Gimnázium növendékei első alkalommal merték előadni a Nemzeti Színház műsorából akkor már évek óta hiányzó madáchi remekmüvet. De e két világirodalmi remekmű „elsajátítása" mellett segíti a madáchosokat a magyar vígjátékstílus megismerésében is. Az OSzK Fondban megtaláljuk Lengyel György leveleit, melyekben az iskolában rendezendő Vörösmarty-darabokhoz kér segítséget. Egy későbben keletkezett levelében Vörösmarty egyik elfeledett darabjának, a Fátyol titkainak előadási tervét ismerteti, s természetesen várja hozzá Németh bátorító, segítő szavait. 31 Sokan keresik meg ezekben az években Némethet, 1956 után is. Nagy örömet talál minden nyílt szellemű fiatal emberben. Segíti, oktatja 165
őket, de sohasem él vissza tudásával. így lesznek hívei mindazok, akik bekopogtatnak hozzá, akár az intézetbeli stúdióba, akár az „olvadás" idején ismét megnyíló Tárogató úti villába, pl. Csűrös Karola, vagy az 56-os forradalom leverése után Olaszországba menekülő Pálfalvy Éva. Barla . ;iy Istvántól tudom, hogy ebben az időben Németh „szigorú titoktartás mellett" közel egy évig tanfolyamot vezetett Szilágyi Márta (Szilágyi Dezsőnek, az Állami Bábszínház későbbi igazgatójának felesége) Fillér utcai lakásán. (Időközben a tanfolyam átköltözött a Tárogató útra.) A tanfolyam hallgatói közül többen neves színészek, báb- és pantomimművészek lettek. (Balogh Emese, Barlanghy István, Galamb György, Osi János, Simon Miklós, Szakály Márta, Szilágyi Márta voltak a törzshallgatók.) Barlanghy István feljegyezte Németh első mondatát a tanfolyam kezdetén: „Mától kezdve egy úton járok Lukács Györggyel. Én a Moszkva térről megyek a Hüvösvölgybe, Lukács útja a Hüvösvölgytől a Moszkva téri végállomásig tart". Felbukkan a jelenleg Svájcban élő Domahidy András, akit ma már neves próza- és drámaíróként ismerünk. Domahidy érdekesen számol be a Tárogató úti műhelyről: „1956 szeptember elején mertem először ittott megmutatni a kéziratokat, s legnagyobb meglepetésemre néhány héten belül több darabomat is elfogadták: a Vígszínház a Balesetet, a kaposvári színház (a nekem felejthetetlen) Németh Antal javaslatára az Orsolya című történelmi játékomat, a Rádió pedig Kolumbuszról írt hangjátékomat. Németh volt életemben az első és utolsó, aki írás közben dramaturgiai tanácsokat adott. Náluk, a Tárogató úton olvastam föl felvonásonként a készülő darabot, és feleségével, Peéry Pirivel megvitattunk úgyszólván minden fordulatot". 3 2 Voltak persze másféle jelentkezők is. Vitray Tamás például azt kéri tőle, hogy állítson össze egy 5-6 perces riportot a Szentivánéji álomból, megjelölve nemcsak a kiválasztott részt (a kezdő és utolsó mondattal), hanem írja le mindazt, amit a rendezésről stb. elmondani szeretne. „Mondanom sem kell, mennyivel jobban szeretném, h a személyesen a TV-ben mondaná ezt el az adás során, de bizonyára tudja, hogy a szempontokkal nem lehet kukoricázni" — fejeződik be a. furcsa felkérés. 33 1956 Németh Antal életében fordulatot jelent. Zách János, a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója szerződteti rendezőnek. (Jellemző Zách János európai gondolkozására, hogy a rendezőnek szerződtetett Némethnek küldött levelek címzésénél változatlanul ragaszkodik az igazgatói titulushoz, míg saját neve alatt ezt nem tünteti fel.) A szerződés egy évre szól, ezért Németh változatlanul fenntartja kapcsolatát a Népművészeti Intézettel, különösen, hogy ott egy ún. „Színjátszó Akadémiát" is elindítanak. 1956. október 28-án, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen megalakuló Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának egyik ülésén felve166
tődik, hogy küldöttség keresse fel Némethet Kaposváron, llogy a küldöttség valóban leutazott volna Kaposvárra — voltak hírek róla, hogy ez megtörtént —, erről semmi biztosat nem tudok. Németh mint praeceptor Kaposvárott sem tétlenkedik. Liszkay Tamás felkérésére előadásokat tart a helyi stúdióban. Évtizedekkel később Tordy Géza beszél hálás tisztelettel azokról az együttlétekről, melyeken Németh a fiatal kaposvári színészek „fejében nyit kaput". Intézkedik afelől is — innen Debrecen már nagyon messze van —, hogy a debreceni báboktatás és stúdiómunka ne szakadjon meg, utódjának dr. Bányay Geyzát ajánlja, mint a Girardi Kornél vezetésével működő bábos csoport legtehetségesebb tagját. 1957-ben Kecskemétre szerződik. A volt tanítványok közül itt Udvaros Bélával találkozik, aki munkatársa lesz a kecskeméti Othello rendezésében. Erről a munkájáról keserűen jegyzi fel, hogy interpretációját alapvető tévedésnek nevezik a Shakespeare-rendezések terén. A jelmeztervező hallgatókat pedig eltiltották az előadás megtekintésétől. Németh ekkor már végleg leszámolt magában azzal, hogy rendezői szándékát valaha is akadálytalanul megvalósíthatja. De miután nem tartozik a mindent egy lapra feltevők közé, annál nagyobb akarattal fordul a nevelés problémái felé. Noha szinte megszámlálhatatlan esetben olvasták és olvassák fejére Sztanyiszlavszkijt, mégsem távolodik el a mestertől. Elméletéhez reflexiókat fűz írásban, s nem véletlenül idézi éppen ezeket a mondatokat a mindig példának tekintett orosz színészet egyik legnagyobb tanítójától: „Sürgősen fel kell emelni a színész lelki kultúráját testi kultúrájának színvonalára. Csak így találhatják meg az új formák belső igazolásukat, e nélkül értelmetlenek és nincs joguk az é l e t h e z . . . " Vagy ezt a lesújtó felismerést: „Miért van az, hogy az új színháznak, a különleges újdonságok sikere ellenére, mégis olyan elavult színezete van? Miért unatkozik benne az ember?" 34 A nevelői szándék és a diagnózist hordozó kérdések összecsengenek. A társadalmat kell felemelni oda, hogy egy nemzet értékei vagy általában a szellemi nagyságok müvei megfelelő fogadtatásban részesüljenek — ez a színházművészet egyik alapvető feladata. Németh ennek jegyében már-már görcsös igyekezettel folytatja Kecskeméten is nevelői munkáját. Meghirdeti, hogy az évad (1957-58) második felében stúdiófoglalkozást kíván bevezetni a Katona József Színház munkaprogramjába. A jelentkezőktől azt kéri, hogy tanulják meg Arany János Fülemile és a Családi kör című verseit. A stúdiófoglalkozást 1958. február 8-án kezdi meg, majd bejelenti, hogy tervezi a Szentivánéji álom szerepeinek kiosztását is, de csak azoknak, akik bizonyságot tesznek képességükről, szorgalmukról és fejlődésükről. Ebben az évadban még tart a kapcsolata a Népművészetiből Népművelési Intézetté átvedlett „szakmai tudományos és módszertani" intézménnyel. 1958 őszén (október 4-i dátummal) — azt követően, hogy ez 167
év márciusában felcsillant a remény számára, talán mégsincs kitiltva Budapestről (az Erkel Színházban megrendezi Honegger—Claudel Jeanne d'Arc a máglyán című oratóriumát) — levelet kap a Népművelési Intézettől (ügyintéző: Mezei Éva) 29 :
„Németh Antal rendező úr Katona József Színház Kecskemét Tisztelt Rendező úr! Sajnálattal értesítjük, hogy a drámai osztály és a Színjátszó Akadémia átszervezése következtében munkáját mint osztályvezető tanárét a most következő tanítási évadban nem tudjuk igénybevenni. Ugyanakkor kérjük, keresse fel az intézetet, mert szeretnénk, ha néhány elméleti előadást tartana az akadémián. Meruk Vilmos igazgató" 35
A „Népművelési Intézet T. Igazgatóság" október 23-i dátummal kapja meg Németh levelét, melyben finom gúnnyal idézőjelbe teszi az akadémiát, ahol néhány előadást kellene tartania. 3 6 A válasz egyértelmű visszautasítást tartalmaz. Ezzel a levéllel ismét lezárt egy korszakot pályáján. Kecskemétről 1959-ben Pécsre szerződik, pedig Kecskeméten is talál barátokat, hűséges szövetségeseket, de ők csak a mindig mosolygó Németh Tónit ismerik. Hogy az álarc mit takar, arról kevesen tudnak. Dr. Farkas Olga, aki még a Rádióban volt titkárnője, leveleivel próbálja enyhíteni állandó depresszióját. „Nem vagyok hajlandó sorsára hagyni, mégha »bajt és szomorúságot okozna« is . . . Es — könyörgöm — legyen kicsit vidámabb, derűsebb, optimistább, ne adja át magát ilyen lehangoltságnak, ne engedje, hogy elfogja ilyen letörtség... " 3 7 Az „öreg barát", az egykori snájdig szépfiú, Jávor Pál is küldözgeti gyógyító balzsammal kenegetett leveleit. („Csak együtt lenni — együtt dolgozni!") Jávor Pál amerikai emigrációjában sem feledkezik meg Némethről, 1947-48-as években Chicagóból írogat neki, cikkeket kér tőle, hogy pénzt küldhessen. A cikk aláírója — javasolja: Deutch Antal legyen. 38 1959 őszétől tehát Pécs következik. Itt is az alapot szeretné építeni, miközben az ország tudományos és művészeti életének irányítói „panelházakat" gyártanak, tetőket építenek. Színházi munkájában — noha nem tartják be a szerződéskor lefektetett tevékenységi feltételeket — szép eredményeket ér el. De ennyivel nem elégszik meg. Részt akar venni a város 168
művészeti-közművelődési életében. Jó alkalmat kínál erre a pécsi Művelődési Ház fennállásának ekkor ünnepelt tizedik évfordulója. A város vezetősége megkülönböztetett figyelmet (és pénzt) fordít a pécsi művelődés központjára. Németh — ehhez kapcsolódva —javaslatot tesz egy felolvasószínház létesítésére. 39 Elmagyarázza, hogy ebben a felolvasószínházban nem a felolvasáson, hanem a szemléltetésen lenne a hangsúly. Hivatkozik a budapesti Népművelési Intézetben korábban lezajlott két felolvasóbemutatóra. Ezeken — páratlan érdeklődés mellett — mutatták be Tennessee Williams Üvegfigurdk című darabját. Az előadás előtt Németh beszélt T. Williams életművéről, dramaturgiájáról, majd mint rendező felvázolta a darab szcenáriumát, hogy a hallgatók színpadra tudják képzelni azt, amit hallanak. Williams rendezői utasításait narrátor olvasta fel. A második felolvasóbemutató Giraudoux Pour Lucréce c. posztumusz drámája volt. Pécsett a felolvasószínházban négy estet tervez. Eredeti programjától eltérve mutatja be — a budapesti „tálaláshoz" hasonlóan — a Faust első és második részét, Thorton Wilder Alkestisét s az eredeti kínai Krétakört, melyet — mint Németh mondja — a húszas években Klabund ok nélkül modernizált. Negyedik bemutatója a Sakuntala. A felolvasószínháznál jobban izgatják fantáziáját a Pécsi Irodalmi Színpad kínálta lehetőségek. Izgalmas világirodalmi és magyar értékeket felmutató műsorokat állít össze. Elemében érzi magát, mert —- mint a Jelenkor 1960. júniusi számában írja — az irodalmi színpadi „műsorok kidolgozása nem elsősorban rendezői, hanem inkább tanítói, korrepetítori munka". Programját irodalomóráknak nevezi. Ezeknek — írja a Jelenkorban — „olyan fontosabb kultúrcentrumokban van kivételes jelentőségük, amelyekben számos közép- és főiskola működik, melyeknek ifjúságát a hivatásos színház — kettős tagozatú műsora miatt — sohasem elégítheti ki kellő mértékben nevelőértékü, az irodalmi műveltséget is szélesítő előadásokkal". A Pécsi Irodalmi Színpadon a Régi magyar költők c. műsorral kezdi meg ezt a munkát. Az 1961-től 1963-ig terjedő időszak műsorai között tallózva ilyen előadáscímekkel találkozunk: A reneszánsz művészete — Goethe Faustjának második része; A Nyugat költői (ennek bevezetésére Füst Milánt kéri fel, aki keserűen válaszol levelére: „Már egyáltalán nem tudok j á r n i . . . túlságosan megöregedtem". Füst Milán helyett Bécsyné Futaky Hajna vezeti be a Nyugat-estet); Capek-est; Strindberg-est (ezen keresztmetszetét adja a Júlia kisasszonynak) stb. A felolvasószínház és az irodalmi színpadi forma keveredik az 1962-es Amerikai Elektra, a Boldogtalan hold, A fekete császár c. bemutatókon. Koós Olga, Spányik Éva, Szabó Ottó, Tomanek Nándor és mások mondanak részleteket a darabokból. 1963-ban Shakespeare „regényes" színmüveinek keresztmetszetét mutatja be Mensáros László, Győry Franciska, Upor Péter és Dobák Lajos segítségével. Ok a közreműködői a. Peer Gynt oratóriumi előadásának. Közben rengeteg verses műsor, a TIT Munkácsy Mihály Szabad169
egyetemén előadások A színjátszás és a dráma története című sorozatban, írókat, színház- és irodalomtörténészeket kér fel az estek bevezetéséhez (Bécsy Tamás, Berezeli Anzelm Károly, Csorba Győző, Hegedűs Géza), a színészek közül elsősorban Bánffy György, Jancsó Adrienne, Koós Olga, Dobák Lajos, Szabó Ottó, Spányik Éva a munkatársai. Németh a színház társulatának azokat a tagjait mozgósítja programjához, akik megfelelnek mércéjének. „A versmondás szeretete, a verssel való elmélyült foglalkozás készsége és a helyes versmondás képessége ritka tünemény" — állapítja meg a Jelenkorban megjelent írásában. Németh a pécsi társulatból Bánffy György és Szabó Ottó nevét emeli ki. Ok azok a szólisták, kiknek orgánumuk az eszközük, „amin hallhatóan szólal meg a vers lelke". Mindez már inkább csak pótcselekvés. „Mert a szerződés szerinti rendezések mégoly pontos és lelkiismeretes végrehajtása sem jelent mindig szellemi kielégülést, nem szólva arról, hogy ritkán kaptam olyan feladatot, mely alkalmat nyújtott volna képességeim teljes kifejtésére. Egyszer nyílt volna mód — 1964-ben, a Madách-centenárium alkalmából —, hogy a veszprémi Petőfi Színház felkérésére a Tragédiát rendezzem." 40 A kizárásával készült szereposztás miatt azonban — „nem akarván így búcsúzni Madáchtól" — visszalép a veszprémi rendezéstől. 1966-ban nyugdíjazzák, nyugdíja: 1890,— Ft. „Fentről" üzenik neki, hogy ez kiemelt nyugdíj! Megaláztatásokban bővelkedő két évtized zárul le ezzel az aktussal. Ám a nyugdíjaztatás másképpen is határkő. Már nem kell alkalmazkodnia a középszerhez, nem kell elfojtania vágyait, nem kell mellékutakon botorkálnia — csak egyetlen dolog maradt hátra: az összegezés. Mintha csak az idő sürgetését érezné, olyan fáradhatatlan lendülettel végzi beláthatatlan mennyiségű dokumentumainak rendszerezését. Hosszú szünet után grafomániásokra jellemző szenvedéllyel írja meg színháztörténetünk feledésre ítélt eseményeit, mégpedig azzal a filológiai pontossággal, ami a harmincas évek elején megjelent müveit is jellemezte. Emellett az amatőr bábmozgalom fáradhatatlan szolgálólányának, Séd Teréznek a kérésére előadássorozatokat is vállal (Bábjáték-kultúra Távolkeleten; A bábjáték az európai kultúrában címmel). Drucker Tibor, a Fővárosi Népművelési Tanácsadó akkori igazgatója lelkesen támogatja ebbeli tevékenységét. 1968 májusában Csesztvére utazik, hogy az emlékmúzeummá átalakított Madách-kúria kiállítását saját anyagával egészítse ki. „A csesztvei kúriában először 1964-ben, Madách Imre halálának centenáriumára rendeztek állandó kiállítást, két helyiségben..." 4 1 Németh a kúriának még három szobáját rendezi be egész életútján gyűjtött Madách-anyagokkal, új munkatársának, Monori Kornéliának segítségével, aki 1966 júniusa óta házastársa. (A kiállítás rendezése idején még él Madách Aliz, a família utolsó leszármazottja.) 170
A csesztvei készületek idején egy fiatal végzős egyetemistával vált leveleket. Az egyetemista— színháztörténész-jelölt: Kerényi Ferenc. Május 23-án kelt első leveléből kitűnik, hogy a levelezést Németh kezdeményezte. Óhatatlanul felmerül a kérdés: mi vezérelhette Némethet, hogy éppen ebben a fiatalemberben lássa meg azt, akire hagyatékát rábízhatja? Hiszen Kerényi Ferenc egyelőre pályázatokat ad be, cikkeket ír — helyét keresi abban a társadalomban, ahol a helyeket kijelölni szokták. 1968. július 23-án a fiatal Kerényi Ferenc felkeresi a csesztvei Madách Emlékmúzeumot, és a kiállítás megtekintése után azonnal ír Némethnek: „Tisztelt Professzor úr! Madách Imre életmüvének és falujának minden híve nevében mondok köszönetet azért a munkájáért, amely a gyönyörű új kiállítási termeket eredményezte. Kerényi Ferenc" 42
Huszonnyolc év telt el azóta, hogy egy sárospataki diák a magyar színjátszás első praeceptorának nevezte Némethet, s most ismét egy diák az, aki a megalázott, számkivetett nyugdíjast tiszteli meg a professzor titulussal. Elgondolkodtató jelenség: talán létezik egy másik, a szellemi értékeket makacsul őrző Magyarország? Ekkor már csak hónapjai vannak hátra. Németh változatlan szorgalommal végzi dolgát a Széchényi Könyvtárban. Talán csak annyiban változik a helyzet, hogy egészségi állapotának észrevehető romlása fokozottabb erőfeszítésre készteti. A lélek titokzatos üzenetét megértve még gyorsan felkutatja Márai Sándor címét. Közrejátszik ebben az is, hogy beszámoljon a Madách-famíliával rokon Márainak a Csesztvén végzettekről. 1968. augusztus 26-án ír először Salermóba, Máraiék akkori tartózkodási helyére. Az első levélben beszámol életének olyan részleteiről is, melyeket eddig tudatosan kikerültünk.
„Kedves Lola! Kedves Sándor! A csesztvei csend-szigetről hazatérve első dolgaim egyike, hogy végre írjak Nektek. Sem az elmúlt húsz évről, sem mostani életemről nem lesz teljes a beszámolóm. Amikor utoljára találkoztunk a Tárogató úton, kedves Sándor, nem gondoltam, hogy még évekig megóvják tőlem a magyar színpadokat. Sok mindennel lefoglaltam magam, míg 1956 nyarától Kaposvárott, ezen a szerény vidéki színpadon végre rendezhettem, utá171
na 1957—59-ig Kecskeméten voltam, ahol körülbelül ugyanúgy éreztem magam, mint Katona érezhette magát, de én nem haltam bele ebbe az alföldi városba, mint ö, a szerencsétlen, mert 1959-től Pécsett dolgoztam. Minthogy azonban első produkcióm — a Macbeth — nagyobb sikert merészelt aratni, mint tehetségtelen igazgatóm erőlködései, attól a pillanattól kezdve száműztek az operarendezés területére, ahol ugyan megpróbálta el-elrontani elképzeléseimet, de — ha visszhangtalanul is — néha mégis sikerült Európát varázsolni a pécsi színpadra. Végre felhelyeztek Pestre az Orsz. Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Osztályához, s innen mentem nyugdíjba 1966 nyarán. Pesti lakásunk 1960-ig változatlan volt, akkor a háziúr lakáscserére kényszerített. Új címem: VIII., Korányi Sándor utca 4. Az első öt-hat évben állandó ingajáratban voltam szerződtetési helyem és Budapest között. Pirkó, 43 ha nem is művészi rangjához méltó szerepekben, de aránylag zavartalanabbul dolgozhatott 1959-ig, amikor nyugdíjazták. Betegeskedni kezdett, két év múlva, 1961 októberében meg kellett operálni. A tüdődaganat, amit eltávolítottak, rák volt. Még egy évig élt. Levittem magamhoz Pécsre, és az ottani idegklinikán halt meg 1962. december 31én délben. A rák ugyanis agyi áttételeket produkált, ezeken már nem lehetett segíteni. Hatodik éve a Farkasréti temetőben pihen Pirkó, amelyet annyira szeretett, és amelyről mintázta regénye 44 temetőjének egyes részleteit. Négy esztendei reménytelen és sivár magány után, gyengülő szívvel, kezdődő érelmeszesedéssel küszködve átrendeztem életemet, és 1966. június 13-án megnősültem. A hősnő, aki vállalta a velem való sok vesződséget, gondot, bajt, Nelly, elvált asszony, akit viszont én segítek első házasságából származó serdülő gyermekei felnevelésében. így most csendes családi »izgalmak« közt telnek gyorsan múló napjaim. Közben természetesen dolgozom. Azelőtt nem tudtam az asztalfióknak írni, most meg kizárólag posztumusz müveket írok tervszerűen. E sorokkal egyidejűleg nyomtatványként feladtam az Országos Széchényi Könyvtár Evkönyvében megjelent kis írásomat, 45 ami tájékoztat főmüvem természetéről. A Nemzeti Színház egy évtizede 1932-től, Hevesi távozásától 1944 december végéig, Budapest ostromának kezdetéig előreláthatólag egyenként 350—450 oldalas hét kötetben. Összesen tehát mintegy 3 000 oldalon teljes filológiai aprólékossággal és mindent iratokkal bizonyítva ismerteti majd a színház teljes életét. A magyar színházi irodalomban egyedülálló monográfia lesz, amiből két és fél kötet már készen van. Az egésznek a befejezését 1970 végére tervezem. A mü az OSzK Kézirattárában nyer elhelyezést, és kutatók is csak halálom után nyerhetnek betekintést. Párhuzamosan készül Az ember tragédiája színpadi pályafutásával kapcsolatban egykori könyvem megjelenése (1932) óta gyűjtött dokumentumok összeállítása és kommentálása. Ugyancsak kéziratként. És ha lesz még erőm, munkakedvem, szeretném 1970 után Peéry 172
életrajzát és művészi pályáját megírni, amivel halálának 10. évfordulójára, 1972 decemberére óhajtanék elkészülni. Akkor aztán betöltöm hetvenedik életévemet, és mint az öreg kínaiak, elkezdem búcsúmat ettől az értelmetlenségében is valahol nagyon értelmes, rettenetes és szépséges földi léttől. Addig is mindent tervszerűen felszámolok. Teljes levelezésem, amit negyven éven át megőriztem, közel 10 000 darabot, az OSzK Kézirattárába került. Madáchcsal kapcsolatos dokumentumaim nagy részét a csesztvei múzeum három szobájában magam rendeztem el. Utolsó otttartózkodásom is ezzel a munkával függött össze. Most jártam először Sztregován is, elzarándokoltunk feleségemmel Madách sírjához. Ha anyagi körülményeink és egészségi állapotom majd engedi, évente egy-egy lélekfrissítő külföldi utazást is tervezünk — ha lehet. Két év előtt Görögországba sikerült rövid utazást tennem. Talán sikerül Londonba, Stratfordba kijutnunk, esetleg már jövőre, vagy legkésőbb '70-ben. így élek a vágyak és a valóság szelíd feszültségében, amit feltartóztathatatlanul lassan old az idő. Rólatok annyit tudck, amennyit tudnom lehetett. Egy könyvedet sikerült megkapnom és elolvasnom, Sándor, az Odysseust, ami nagy élmény volt, a régieket is idéző, mégis új, csípős, mint a sorok közül kicsapó sós tengeri levegő. Végezem. Szívemből minden jót Mindkettőtöknek, akik — érezhettétek, tudhattátok — nagyon közel állottatok szívemhez, és ez a legcsekélyebbet sem változott az elmúlt húsz év alatt. Sok szeretettel: Tóni" 46 „Salernó, 1968. szeptember 9.
Kedves Tóni, az örömet, amit leveleddel szereztél, beárnyékolta a szomorú hír megerősítése: már régebben hallottunk arról, hogy Piri elment. Te most megírtad a valóságot. Piri rendkívüli teremtés volt: okos, eredeti egyéniség, asszonynak is, művésznek is rendkívüli. Bánat az is, hogy nem kapta meg a nagy ajándékot, a szenvedésmentes távozást. Veled gyászolunk, és megőrizzük emlékét. Mindaz, amit magadról, életkörülményeidről és munkádról írsz, megfelel az elképzelésnek, amellyel az elmúlt húsz esztendőben Reád gondoltunk: hűséges maradtál önmagadhoz, dolgozol. Megjött a levonat is, érdekes olvasmány, miniatűrben tükröz sok mindent. Szívből kívánom, hogy a leveledben említett munkatervet legyen erőd és időd megvalósítani. 173
Magunkról ezt: húsz éven át folytattam az írói munkát, semmi mással nem foglalkoztam. Tizenöt évet éltünk New Yorkban. János fiúnk már önálló (most októberben nősül), becsületes, hűséges barát. Elmúlt tavaszon feladtuk a New York-i lakást, és időlegesen idejöttünk, ahol egy ún. »Condominiumos«, öröklakás nem mindig zavartalan, de mindenestől elégedett tulajdonosai vagyunk. Szeretünk itt élni: Görögország, Dél-Itália, Dél-Franciaország partvidéke az a keskeny sáv, ahol az emberek még nem tévesztik össze a »humanitást« a »prosperitással«. De ez is csak múló tünet. Carpe diem? Nem, Carpe Secundum. Még egy évet szeretnénk itt maradni, aztán — talán — visszamegyünk Amerikába. (Nem New Yorkba, nem öregeknek való, de az északamerikai vidék tájilag is, emberileg is rokonszenves. Sajnos, klimatikus vonatkozásban nem az — öregek számára ez is fontos.) Itt közvetlen a tenger partján van a lakás, nagy »terrazza« is van hozzá, kilátással a Costiere Amalfitana vadregényes, deklamáló díszletére — ha úgy fordul, hogy erre jársz, szeretettel várunk. Elküldtem címedre két könyvet: Napló, 1945-57 és Egy úr Velencéből. Előbbi számot ad a hosszú vándorlás néhány fordulatáról. A másik: verses színpadi változata a Vendégjáték Bolzanoban című regénynek — közel 30 esztendő előtt Te biztattál erre a munkára. Akkor nem volt hozzá érkezésem, New Yorkban aztán elszántam magam és megírtam. — A Naplót folytatom, és ebben az évben megjelenik az 1958-67-es eresztés, azt is elküldöm; és egy regényt, San Gennaro vére a címe, kb. 10 év előtt írtam — egy televíziós játék változata is van, nem láttam, de azt mondják, érdekes volt: 90 perc, végig csak párbeszéd, dán rendező munkája. Még két könyvet szeretnék megírni: egy regényt (munkában van) és egy kötet emlékezést. Azontúl már csak a régi írások javításával és karbantartásával akarok foglalkozni, ahogy lehet. Summázva: az elmúlt húsz esztendő sok olvasmányából két sor maradt meg emlékbe. Az egyik az öreg Leautaud mondása, aki 80 éves korában, egy újságíró érdeklődésére vállat vont és ezt felelte: »Nincs más haza, csak az élet«. A másik az öreg Santayana tanácsa: »Let us live in mind«. Azt hiszem, igazuk volt. Feleségednek is, Neked is a legjobbakat kívánjuk, Téged mindketten változatlan barátsággal ölelünk Sándor szeretettel, Lola" 47
Szeptemberben Németh Antal már nehéz harcokra kényszerül a támadó testi bajokkal szemben. Mindeddig fáradhatatlanul dolgozott, de van egy határ, amikor — a jövőben elvégzendők érdekében — le kell állni. 174
E kényszerpihenő előtt még levelet ír Debrecenbe Pukánszkyné Kádár Jolánnak az egyik volt tanítvány, Gulyás Sándor érdekében. A levél kelte: 1968. szeptember 8.
„Szeretve tisztelt Méltóságos Asszonyom! Engedje meg, hogy jóindulatú figyelmébe ajánljam dr. Gulyás Sándor barátomat, illetve az ő kérdéseit, amelyekre nézve Méltóságos Asszonyomtól szeretne eligazítást kapni. Gulyás dr. ugyanis a kölni egyetem színháztudományi intézetének ösztöndíjára pályázik a magyar színjátszás és dráma együttes fejlődéstörténetét ismertető nagyobb munkával, amelyre kiadója is lenne már. írás közben, illetve az első bírálat után merült fel egy sor tisztázandó problémája, amelyekre kint — megfelelő forrásmunkák hiányában — nem talált anyagot. Gulyás dr. különben mind Méltóságos Asszonyomnak hallgatója, mind nekem tanítványom volt a rövidlélegzetü Rendező- és Vezetőképző Akadémián 1943-44-ben. Szíves engedelmével közölném a debreceni címet, hogy közvetlenül terjeszthesse elő kérdéseit. Én különben holnap, 9-én, egy hónapra Balatonfüredre utazom, ahol megpróbálják krónikus szívpanaszaimat orvosolni... Hűséges híve és barátja Németh Antal" 4 8
Október első felében — már itthon — erősödő gyomortáji fájdalmakat érez. A lakásához közel levő II. sz. Sebészeti Klinikán megvizsgálják. Van valami a gyomorfalon. (Daganat?) Műtét következik. A megviselt, erősen kimerült szív ezt is kibírja. Körülötte növekvő derűlátás. Megérkezik Márai október 13-án kelt aggodalmas levele. „Örültem, hogy a küldött könyvek eljutottak Hozzád, annak is örültem, hogy elolvastad a könyveket és megírtad azt, amit gondoltál. Nagyon jólesett legalább ilyen módon kontaktusba kerülni Veled. De az örömet, amit leveleid szereztek, megrontotta a híradás, hogy nem érzed teljesen jól magad. Most csak azért írok, hogy megkérjelek, a vizsgálati eredmények birtokában — kérlek! — küldjél hírt, mi a helyzet (talán Feleséged ír néhány sort) — nagyon kérünk erre." 49 Nelly kéri, hogy diktálja le a választ. Alig észrevehetően int nemet. Október 27-én este váratlanul arra kéri a kórháziakat, hogy éjszakára hagyják magára. Egyedül kíván maradni. Nelly megy ki utolsóként a szobából. 175
A halál küszöbén várakozó órák a könyörtelen önvizsgálat jegyében telhettek el. Összegezi életét és pályáját. Mindent megtett-e a lelkében élö örök színházért, a nemzeti színjátszásért? — Alap nélkül találgatok? Nem hiszem. A lemeztelenedő lélek keserű óráit is átéltem mellette. Ismertem, már amennyire az egyik ember megismerhet egy másik embert. És meg kellett érnie az Épület pusztulását is! „Látod, a kö is meghal, atyám. Mit reméljünk az emberektől?" Ez János mester kérdése a Kassai polgárokban. És mit mond a másik János mester, Apáczaié, a Téli zsoltárban! „Kerestem magam, álmodtam, s az álomhoz akartam fölemelni a valóságot. Akartam akadémiát, universitást, megismételtem volna az öt kenyér és hal c s o d á j á t . . . Úgy akartam fény lenni, hogy szeressenek." 50 Másnap délelőtt — október 28-án — valamivel 11 óra előtt orvosi döntésre vérátömlesztéssel próbálnak segíteni r a j t a . Vénája olyan gyenge, hogy az idegen vért továbbító tűket csak a medencecsont melletti erekbe tudják bevezetni. 11 órakor feje hátrahanyatlik. A műszerek még működnek, de ő már halott. Nem akarok mentegetőzni a felsorakoztatott tények tárgyilagos elemzésében esetleg fellelhető hibákért. Az elfelejtett praeceptornak, Németh Antalnak és az alig ismert Németh Antal-i iskolának bemutatása egy volt tanítvány tollából nem történhet botlás nélkül. Talán úgy lett volna helyes, ha mindezt Németh Antal egyik tárgyilagos ellensége írja meg. Ellensége — ha fogyatkozik is a számuk — még akadna elég, de tárgyilagos — aligha. Hogy helyzetemen segítsek, sokszor lelkiismeretemmel viaskodva igyekeztem nem növelni az érveket az ő előnyére. De még az én igazságérzetem követelésére sem. Vigyáztam az élek tompítására, noha egy magasabb érdek ennek az ellenkezőjét kívánná. Németh Antal halála után két évtizeddel olyan bűnök alól nyert feloldozást, melyeket el sem követett. Neve mostanában gyakran olvasható, mintegy igazolva, hogy az igazi nagyság fel tud emelkedni az idő fölé. Mert túl könyvein, tanulmányain, a rendezéseit tárgyaló felelős vagy felelőtlen kritikákon megmaradt belőle valami, amit inkább csodálva és szeretve, mint ítélkezőn nézünk. Megfejthető ez a valami, ez a titok az életútból, a tanulásnak és a tanításnak szentelt évtizedekből is. A magyar irodalomnak, képzőművészetnek, zenének voltak egyéniségei, akik nemzedékeket neveltek. Voltak tanárai, mesterei a magyar színjátszásnak is, de iskolateremtője alig egynéhány. Utoljára 1966 októberében találkoztunk, néhány nappal a görögországi IBUSZ-út után. Nelly, a felesége nem kapott útlevelet, egyedül ment el. Először járt Görögországban. Mint minden minőségért forrongó ember, zarándokként járta be az istenek földjét. 176
Tudtam az évek óta tervezett Aiszkhülosz-életrajzról, néhány szép részletet olvastam is belőle: Aiszkhülosz búcsúzik Athéntől, az aranykortól, a színháztól... Kérdésem erre irányult: Megírod-e most a könyvet, hogy ott jártál? Nemet intett. „A halottak elfelejtettek minket, mi elfeledtük őket." 51 Volt bennem némi lehangoltság e találkozás után. Végleg feladtad a harcot? Csak most, két évtizeddel később, kortársadnak és barátodnak, Cs. Szabó Lászlónak a könyvét lapozgatva értettem meg, hogy akkor öncsaló védekezésből intézted Elektra-Lavinia-Bajor Gizi mondatát.
JEGYZETEK 1
Kodály Zoltán: Elméletek, vallomások, zeneélet. Bp. 1989. 246. Tasnádi Nagy András államtitkárt a Népbíróság ítélete alapján mint háborús bűnöst 1946-ban kivégezték. 3 OSzKK. N. A. F. 4270. 4 Magyar asszonyok lexikonja. Összeállította: Bozzay Margit. Bp. 1931. 5 OSzKK. N. A. F. 5666. A levél dátuma: 1940. április 8. 6 A Németh Antal által használt kifejezés történelmi hátteréről részletes tájékoztatást nyújt Lőw Lipót főrabbi az 1874-ben megjelent Magyarországi zsidók története című művében. Ebben beszámol egy pesti közösségi vallási gyűlésről, amelyen az 1868ban a Magyarországot fenyegető galíciai barbárság veszélyéről beszéltek, amennyiben a reformbarát és asszimiláns zsidók nem kerekednek felül ortodox ellenlábasaikon. A kérdéskörrel és az említett könyvvel Walter Pietsch foglalkozik A zsidók bevándorlása Galíciából című tanulmányában: Valóság, 1988. 11. sz. 46-59. (Nem tartozik a főtémához, de e sorok írója meghatározónak tartja minden szellemi iránytűnek tekinthető személy megítélésénél, hogy az illető eleget tett-e a huszadik századi barbarizmusokkal szembenálló európai humanizmus hagyományainak. Ehhez egy tanúvallomásból vett részletet idézek, mely a Németh Antal tevékenységét vizsgáló XIV. sz. igazoló bizottság előtt hangzott el. A tanú Léderer Ede mérnök: „Pestre kerültünk egy sárgacsillagos házba, sok emberrel összezsúfolva. A Bazilikával szemben, tehát a város közepén állt a ház, nagy sárga csillaggal a kapuján. A nyilasok mindenütt grasszáltak a fényképezőgépekkel, hogy a Harc című szennylapnak bizonyos képanyagot szolgáltassanak, és egyes személyeket kompromittálhassanak. Ott is megjelent Németh Antal dr., bátran, kéretlenül, és pénztámogatásban is részesített, mert tudvalevőleg a zsidók élelmiszerjegyeire csak igen kevés élelmiszert szolgáltattak ki( . . . )" A tanúvallomás további részében Léderer Ede elmondta, hogy Németh dr. kijárta gróf Ambrózynál, a kabinetiroda főnökénél a kormányzói mentesítést és lakást keresett nekik. — A hasonló tartalmú tanúvallomásokat áttekintve azért döntöttem Léderer Ede vallomása mellett, mert a színhely (a Bazilikával szemben lévő sárgacsillagos ház) a tragikus szituációkban olyan gazdag magyar történelemnek akár egyik szimbóluma is lehetne. 7 Koltai Tamás: Major Tamás. Bp., 1986. 14. 8 Koltai: i. m. 62. 9 Dr. Réthi Sári: A szabadtéri színház építészeti fejlődése. 1948. (Kézirat.) 10 Fényes Márta e sorok írójának felesége 1947-1955 között. 11 Dr. Cservény Judit: A Shakespeare-dráma díszletének története. 1947. (Kézirat.) 2
177
12
OSzKK. N. A. F. 816. OSzKK. N. A. F. 1151. 14 Pukánszkyné jóslata igaznak bizonyult. Az új kormány — Dinnyés Lajos vezetésével — 1947. szeptember 23-án alakult meg. A kultusztárcát Ortutay Gyula kapja. Dinnyés Lajos is igyekszik megfeledkezni arról, hogy 1935-ben helyeselte Németh Antal kinevezését a Nemzeti Színház élére. 15 A Nemzeti Színház iratainak másolatairól van szó. A másolatok átkerültek az OSZK Színháztörténeti Tárába. 16 OSzKK. N. A. F. 2508. 17 OSzKK. N. A. F. 2739. 18 Kardos László költő, műfordító ebben az időszakban a VKM művészeti ügyosztályának vezetője. Mint ismeretes, később a Nagyvilág főszerkesztője, a világirodalmi tanszék vezetője stb. 19 Selmeczi Elek: Schiller és reformkorunk színjátszása. Művelt Diák , 1948. 11, 12. 20 OSzKK. N. A. F. 2739. 21 Debreczeni Tibor: Szégyenkezem. Hitel, 1989. 14. sz. 57. 22 OSzKK. N. A. F. 881. 23 Németh Antal: A magyar Shakespeare múltja. Vigilia, 1949. 456-473. ; Az igazi Shakespeare felé. I. h.: 541-551. ; Az orosz színpadi realizmus. I. h.: 693-699. ; Jegyzetek a film-Hamlethez. I. h.: 1949. 137-139. 24 Németh Antal kritikái a Vigiliáb&n a Művész Színház és a Kis Színház előadásairól: A „korszerűtlen" Hedda Gabler. 1948. 112-114.; „Mélyek a gyökerek". 1948. 184-186.; Corneille-bemutató a „Kis Színházban". 1948. 250-251.; Édes fiaim. 1948. 758-761.; Illés Endre új színműve, a Hazugok. 1949. 132-134.; Kígyófészek. 1949. 343-344. 25 Peéry Pirit az ötvenes évek elején szerződteti Gáspár Margit az Operett Színházhoz, innen szerződik át az Ifjúsági Színházhoz. 26 OSzKK. N. A. F. 3010. Ugyanitt vannak a következőkben idézett levelek is. 27 „Az (1954) október 1-jei KV-ülés Nagy Imre koncepciójának átütő sikerét hozta. Rákosi közvetlenül az ülés után kéthónapos betegszabadságra a Szovjetunióba távozott. Gerő már korábban beteget jelentett. Hegedűs András párt- és kormánydelegáció élén Kínában tartózkodott. Nagy Imre élesen megbírálta a magukra hagyott és visszavonuló »ellenállókat«. A KV ezek után egyhangúlag magáévá t e t t e a Nagy Imre kezdeményezésére született határozati javaslatot. Ezt követte a kormány átalakítása." Vásárhelyi Miklós: Az első meghiúsított reformkísérlet. Átvéve Tóbiás Áron: In memóriám Nagy Imre. Bp. 1989. kötetéből, 85. 28 Saját példány. 29 Széli Jenőt 1956. szeptember l-jén visszahelyezték a Népművészeti Intézetbe. 30 Balogh Géza: Doktor Faust a Bábszínházban. Film Színház Muzsika, 1990. III. 17. 16, 17. 31 OSzKK. N. A. F. 1929. 32 Szakolczay Lajos: Kötőjel helyett új bekezdés. Beszélgetés Domahidy Miklós íróval. Élet és Irodalom, 1989. szept. 29. 7. 33 OSzKK. N. A. F. 3286. 34 OSzKK. N. A. F. 232. 35 OSzKK. N. A. F. 3286. 36 OSzKK. N. A. F. 1041. 37 OSzKK. N. A. F. 1527. 38 OSzKK. N. A. F. 81. 39 OSzKK. N. A. F. 83. 40 Németh Antal: Egy emberöltő Az ember tragédiája szolgálatában. 1967. In: Új színházat! Vál. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 464. 41 Csesztve — Madách Imre Emlékmúzeum. Tájak Korok Múzeumok Kiskönyvtára, 252. sz. 13
178
42
Kerényi Ferenc 1983. júl. l-jétől a Magyar Színházi Intézet igazgatója. 1979 óta az ELTE Felvilágosodás- és reformkori magyar történelmi tanszék docense. Németh Antalhoz írt levelei: OSzKK. N. A. F. 1651. 43 Peéry Piri 44 Peéry Piri: A megtalált pokol. Bp. 1946. 45 Németh Antal: A Nemzeti Színház iratainak sorsa. Az OSzK évkönyve, 1967. 2 4 7 254. 46 OSzKK. N. A. F. 3981. 47 OSzKK. N. A. F. 2043. 48 OSzKK. N. A. F. 2508. 49 OSzKK. N. A. F. 2043. 50 Kovách Aladár: Téli zsoltár. Kolozsvár, 1940. 92. 51 O'Neill: Amerikai Elektra. A nemzeti színházi bemutató 1937. február 28-án volt. Idézi: Cs. Szabó László: Görögökről. Bp., 1986. 285.
179
FUGGELEK Az európai színházi kultúra mai helyzete (Németh Antal előadása)*
Az európai színházi kultúra mai helyzetéről röviden egy előadásban szólni: nem könnyű feladat. Nincs még egy fejezet az egyetemes színészettörténetben, mely hasonlóan bonyolult lenne, mint az utolsó negyedszázad alatt lepergett periódus, és ez érthető is. A színház — mely hü tükre a kor szellemi áramlatainak, művészi akarásainak, emberének — tisztán elénk vetíti a mai társadalom igazi arcát, ennek az arcnak zilált vonásait, megtört, céltalan, tétova, réveteg tekintetét és ezt az arcot döbbenetessé formáló tépett lelkiséget, mely a kifejeződést keresi. Shakespeare mondja a Hamletben, hogy a színész tükröt tart a kor elé, melyben önmagára ismer. Ne csodálkozzunk tehát, ha az első pillanatra zűrzavarosnak tűnik majd fel a színházi kultúra mai helyzete, és ha csak nehezen sikerül rendet teremteni e káoszban, ha nehéz lesz megállapítani logikus egymásból következőségeket, az egyes stíluskorszakok belső összefüggéseit. Mert mit látunk ma? Azt, hogy egymást kizáró irányok, törekvések élnek egymás mellett minden művészetben, és így a színjátszás területén is. Soha nem volt ekkora ellentét az alkotó lélek önkifejeződésének módjaiban, mint ma. Pártokra szakadtak nemcsak a teremtők, de az élvezők is, és egymást meg nem értő, türelmetlen közönség-tábor tömörült az egyes irányok zászlói alá. Széthullás minden vonalon.
181
Ez az előadás nem akar válasz lenni arra a kérdésre, hogy miért van ez így a színházzal kapcsolatban i s . . . Nem akar felelet lenni arra sem, hogy a színjátszás területén belül milyen társadalmi és lélektani tényezők idézték fel ezt az anarchiát. Mi csupán a jelenségeket magukban és egymáshoz viszonyítva fogjuk tárgyalni, az utolsó három-négy évtized stílusalakulásainak vázlatos képét rajzolva meg. A XX. század színjátszásának stílusfejlődése össze van forrva a színpad modern formájával, a Guckkastenbühnéve 1. Az emberiség művelődéstörténete nemcsak ezt az egy színpadformát ismeri. Sem Keleten, sem az európai színészet ókori és középkori történetében nem találjuk meg. A tipikusan nyugat-európai Guckkastenbühne a XVII. században alakult ki, és sajátsága abban áll, hogy a színpadi tér négy oldaláról be van keretezve, rivaldával és függönnyel van a nézőtértől elválasztva. A színpadi teret mélységben dekorációk határolják el. Ezekkel többnyire valamit ábrázolnak. A színpadi kép a színészek játékával életre keltve a nézőkétől független külön világot képvisel, hasonlóan a XVIII. század végén és a múlt század első felében divatos kis Guckkastenekhez, amitől a nevét is nyerte. A Guckkastenbühnét az idealisztikus vallásos világnézet tömegeket összetartó erejének lazulása, a realisztikus létszemlélet és életérzés erősödése alakította ki. A kereszténység művelődéstörténeti periódusának mindent megismerni, felfogni és megérteni akaró emberében egyre tettre ösztönzőbb lesz a vágy, hogy a. való világot teljesen hatalmába vegye, a makrokozmosz titkaiba behatolva leigázza mind a művészetben, mind a tudományban a természetet. Ez az embertípus, melynek legtisztább irodalmi megjelenését Faust alakjában látjuk, sohasem nyugszik meg önmagában, hanem önmagán kívül keresi léte értelmét, a valóságot akarja megragadni, még nem tudva, hogy reménytelen ez a törekvés. A piktúrában kutatni kezdik a perspektíva törvényeit, hogy kiismerve a valóság festői visszaadásának e számukra legnehezebb pontját, a tökéletes távlat illúzióját ébresszék fel a szemlélőben. A felébredt realizmus nem elégszik meg immár a Shakespeare előtti korszak puritán színpadával, mely csak lehetőséget nyújtott a színészi játékra, csak jelezte a színt, de semmit sem ábrázolt. Lehatárolva a színjáték terét először is a tér illúzióját akarják szuggerálni pazar fantáziával megalkotott későreneszánsz épületbelsőkkel. Zseniális díszlettervezők támadnak (Galli Bibiena, Quaglio, Serlio), akik a színpad művészi formálását öncélnak tekintik, és ezzel a színész szerepe megszűnik elsőrendűen fontosnak lenni a színjátszás egésze szempontjából: megszületik a színpadművészet, mely egyenlő jelentőségű a színészi játékkal, néha azonban felül is múlja ezt. A Guckkastenbühne egész fejlődéstörténete már létrejöttekor meghatározott, előre elrendelt volt. A nyugati színjátszás belső törekvése öltött ugyanis formát e színpadtípus kialakításában: a valóság megközelítése után való vágy, a realitás illúziójának visszaadása. A színpad kerete által kihasított téren belül megindul a folytonos és folyamatos fejlődés, egy mindinkább naturalisztikussá 182
alakuló világnézet, a realitás iránt mind fogékonyabbá váló életszellem láthatatlan irányítása mellett. A Guckkastenbülme-stílus átalakulásai ettől kezdve párhuzamosan haladnak a piktúráéval, tekintettel arra, hogy azonos belső erők irányítják a két különböző művészet formafejlődését. Tehát nem kölcsönhatást kell észlelnünk, ha ugyanaz fejlődik ki egy-egy korszakban a piktúra formanyelvén, mint amit az evolúció élén haladó színpadok is megvalósítanak a színpadi kép keretein belül, hanem mélyebben fekvő, gyökeres kapcsolatokat kell felfedeznünk az egyes művészi megnyilatkozások között. Az első állomás a Guckkastenbühnén lepergő színjátszás történetében a történelmi realizmus volt. Ezt a korszakot a leghiánytalanabbul a meiningeni udvari színház stílusa, a meiningenizmus képviseli. A históriai realizmus azután lett stílusalakító tényező a színjátszás területén, amikor az európai ember lelkében már kialakult a történelmi öntudat. Ez — mint ismeretes — a XVI. és XVII. században következett be. A reneszánsz képíró mesterei még nem érezték paradoxonnak, hogy ha koruk kosztümjeiben ábrázolták a biblikus jeleneteket, és ha erre gondolunk, nem tűnik fel különösnek az sem, hogy például Garrick térdnadrágban, csatos cipőben és rizsporos parókával alakította III. Richárdot. Maklin volt az első, aki furcsának találta ezt a korszerűtlenséget. Mademoiselle Clairon, a nagy francia színésznő, amikor elsőízben öltött egy antiktárgyú tragédiában való szerepének eljátszásához ókori kosztümöt, színésztársai még kikacagták, de Talma, Napóleon kedvenc színésze már a múzeumokban figyelte meg a görög és római ruhák egymásra öltésének és a redők elrendezésének titkát. Sem ez, sem az erre következő korszak nem ismerte fel, hogy a színjátszás autonóm törvényű művészet, mely sohasem lehet történelmi illusztráció, megelevenedett múzeum. Még nem tudták, hogy a színpadon a valóság nem adja a valóság illúzióját. Meiningenben a Julius Caesarhoz római kutatások alapján rekonstruálták az ókori fórumot; Cleopatra karékét, amit már a földszint harmadik sorából sem lehet tisztán kivenni, archeológus tervezte. A Képzelt beteg előadásán a klistérfecskendő is XIV. Lajos stílusú volt. Azonban nemcsak a külsőségekben, de a darab belső megrendezésében is realizmusra törekedtek. Különösen a tömegjelenetek voltak a meiningeni színházban stíluskeretein belül tökéletesek. Híresek voltak a közbekiáltások, többek között a Julius Caesarban például Antonius beszéde alatt az „igen", amit először ellenkező hangon, aztán meggondoltan, majd beleegyező jóakarattal, végül extatikusan kiáltott a tömeg. A szem és fül egyforma foglalkoztatása ily módon valósult meg a meiningeni udvari színházban. A legnagyobb b a j az volt, hogy a komplikált öltözködések és a díszletváltozás lassúsága miatt sokáig tartott a szünet. Ezt szüntette meg egy csapásra az 1896-ban Lautenschlaeger által feltalált forgószínpad. Ez a technikai újdonság nagy lendülettel segítette előbbre a színpadmüvé183
szetet. Ha arra gondolunk, hogy a múlt század második felében még szuffiták jelezték az eget, a tükrök, képek, függönyök, szekrények a legtöbb színházban a falra voltak festve, és a világítás régen gyertyákkal, később gázégővel történt — a forgószínpad és a villanyvilágítás valóban óriási haladást jelentettek a realizmus szempontjából. A realizmus szelleme, mely a való élet fokozatos megközelítésével mindjobban elhatalmasodott az emberi alkotások összes területén, ugyanakkor, amikor a képzőművészetben Bastien Lepage, Courbet és az utánuk következő impresszionisták művészetét ajándékozta Európának, a színjátszásban és a vele párhuzamos drámairodalomban a naturalizmus paradox stílusát alakította ki. Paradox a naturalizmus a színpadon azért, mert ennek alapelve sem a drámában, sem a színjátszásban nem gondolható következetesen végig. Csakhamar ki kellett ábrándulni tehát a való élet realisztikus utánzásából a színpadon. A naturalizmust a német Brahm, a francia Antoine és az orosz Sztanyiszlavszkij képviselik, a kiábrándulást pedig Reinhardt, Gordon Craig, Jevreinov, Vahtangov, akik előkészítették a mai színpadmüvészet kialakulását. Mint ahogy a piktúra fejlődéstörténetében nem elégítette ki az embereket a vizuális hatás valószerüsége és az esetleges, változó, optikai benyomás helyett valami mozdulatlant, igazabban létezőt kerestek a festők, egyrészt az érzelmi világ szuggesztív kivetítésében fedezve ezt fel, mint Van Gogh, másrészt a tér és testiség realitását hangsúlyozva, mint Cézanne — ugyanúgy egyes nagy rendezők is észreveszik, hogy a színpad mennyire alkalmas önálló művészi mondanivalók közlésére, csak a színjátszás formanyelvén keresztül kifejezhető tartalmak érzékeltetésére. Két nemzetnek van olyan színjátszása, melyben hiánytalanul tükröződik a mai kor minden vívódása a problémákkal: a németnek és az orosznak. A modern német színházi kultúra erősen teoretizáló, spekulatív, az orosz művészibb és intenzívebb. Mind a két nemzet a naturalizmusból indult ki és mindketten más eredményre jutottak. A német naturalizmus Brahm nevével forrott össze, aki színpadán kodifikálta a természetességet, közvetlenséget. A színpadi kép egy naturalisztikus festmény volt, ellesett figurák jöttek-mentek a világot jelentő deszkákon, nem parádésan, hanem karakterisztikusan öltözködve, ha kellett, hát rongyokban, ügyet sem vetve a közönségre, melynek gyakran hátat fordítottak, sőt orrot is fújtak. Mindezt halálos bűnnek tekintették elődeik, akik nagyon respektálták az „ezerfejü Cézárt". Hauptmann, Ibsen, Strindberg naturalisztikus drámáinak hőseit elevenítették meg a színészek pátosz, dikció nélkül, néha klinikai realizmussal. A modern orosz színjátszás első periódusában hasonlóképpen életábrázolásra törekedett. Érdekes és nem véletlen, hogy Csehovnak tartozik legnagyobb hálával az orosz színjátszás e korszaka. Az ő birtokán élt hónapokon keresztül, a külvilágtól elzárkózva, teljes elvonultságban néhány dilettáns színész, Sztanyiszlavszkijnak később világhírűvé vált gárdája. Heteken át egyebet sem tettek, mint vi184
tatkoztak és előadásokat tartottak arról, hogy mit tenne ez vagy az a drámaalak, ha a színdarabban fel nem vetett helyzetekbe kerülne, és életét a dráma határain kívül is folytatnia kellene. Életre keltek a figurák, merőben regény szerűen, a maguk ezeroldalú plaszticitásában és elevenségében, s minden drámai stilizálás és karakterleegyszerüsítés nélkül élték a maguk szélesen hömpölygő lelki életét. így lettek a színészek lélektani tények, teljes és tökéletes visszaadásra szolgáló instrumentumok. Egy Sztanyiszlavszkij-előadás: az egész emberi élet „biológiai és pszichológiai mozgófényképe". Mélyenjáró dolog az, amit produkáltak, mégis másutt, a színészi jellemzőerőn túl kell keresnünk egész Európára gyakorolt szuggesztív hatásuk titkát. Az orosz lélek sajátos struktúrájában a tapasztalattól függetlenül megoldódott az európai színjátszás egyik legnagyobb problémája: az egyes színészek játékának egymáshoz hangolódása, vagyis — más szóval — az elveszett és kétségbeesetten hajszolt „stílus" kérdése. Az európai színjátszás az életábrázolás terén csak a jó ensemble-ig tudott eljutni, az „együttes"-ig, amikor a különböző szerepeket játszó színészek alakításait bizonyos művészi egységgé ötvözi össze a jó rendező. Az orosz realisztikus színész viszont — mint láttuk — nem szerepet játszik, hanem a szerepben töredékesen megnyilatkozó alak egész lelkiségét éli a színpadon. A színdarab figurái tehát akkor is élnek, amikor kilépnek a színpadról, akkor is beszélnek, szenvednek, örülnek, vágyakoznak, amikor nem kerülnek a, Guckkastenbühne határain belül, és amikor nem pillanthatunk életükbe a színpad nyílásán keresztül, ennek következtében eltűnik a különbség az első és utolsó színész között. Minthogy mindegyikük egyformán megtestesítője egy-egy emberi léleknek, ezért nincs náluk sztár és primadonna, és nincs csak vezető és csak statisztaszerepet játszó színész. Nyolcvan-száz próba után már annyira megélik egymás között az egyes embersorsokat, hogy megszűnik számukra minden végszó és súgó után való „játék". Az együvétartozás és a közös munka intenzív érzése, minden ember összetartozásának állandó, bensőséges tudata, a kollektív életérzés az orosz színjátszás legjellemzőbb jegyei már ebben a naturalisztikus korszakban is megmutatkoznak. A színszerütlen és antidramatikus pszichologizmus és realizmus karjaiból Németországban Reinhardt, Oroszországban pedig Jevreinov és Vahtangov szabadítják ki a színjátszást. Az új művészi látás nem elégszik meg a valósággal, hanem át akarja alakítani azt, mégpedig a Guckkastenbühne kifejezési lehetőségei értelmében, és autonóm törvényeinek figyelemben tartásával. Ezt a korszakot a stilizált színpadi kép és játékmód színszerűsége jellemzik, mely ugyanolyan szükségszerűséggel következett az előzményekből, mint a piktúra területén az impresszionizmusból a posztimpresszionizmus dekoratív foltösszefoglalásai, a részletek jellegzetes egységbefoglalása egy mélyebb festői princípium alapján. Reinhardt ösztönszerűen jött rá a stilizáló színjátszás külsőségeire. Elgondolásában ő sem ment túl az Illusionsbühnern, csak a gyakorlat185
ban. Reinhardt a több, igazabb illúziót kereste, csak nem a valóságot, hanem a hangulatot. Ezért alkalmazta előszeretettel a forgószínpadot, mely zökkenő nélkül, valósággal zenei melódiasorrá fűzi például a shakespeare-i képeket. A színpad leegyszerűsödik. Nem egy egész utcát visz a nézők elé, csak egy sarkot, de úgy, hogy az mindennél jobban felébreszti az utca benyomását. Csak a karakterisztikus vonásokat hangsúlyozta, a felesleges részleteket elejtette. Ugyanígy a színészi játékban is. Minden kis részlet az egészhez hangolódik, és így a naturalizmus aprólékosságaitól megszabadulva kihangsúlyozódik a játékosság. A néző tudja, hogy az, amit lát, színjáték, egy egységes művészi megnyilatkozás. A színszerüség Jevreinovnál lesz rendezői princípium. 0 hirdeti, hogy a színház nem szószék, iskola vagy irodalom, hanem — színház, és színjátszás: autonóm törvényű művészet. A stilizálás több ágra bomlik. Egyesek a színtér művészi tagolására fektetik a, fősúlyt, és megszületik az architektonikus színpad, melynek legkiválóbb képviselője az angol Gordon Craig. Ebben az esetben az építészeti stílustörekvések ragadják kezükbe a hegemóniát a színjátszás többi eleme fölött. Mások viszont a stilizáló játék továbbfejlődését ugyanúgy az érzéstartalom szuggesztív kivetítésében látták, mint egyes piktorok a festészetben, és megszületett az expresszionizmus. A színpadi kép groteszkké torzul, a házak megdőlnek, a kapuk és az ablakok ferdére húzott vállal gunnyasztanak, a színészek mozgása szögletes, hangja éles és fokozatosan dinamikus lesz. Ez az — elsősorban Németországban elterjedt — irány zsákutca volt, ugyaniigy, mint a képzőművészetekben, mert az expresszionista színjátszás deformálása önkényes, ellenőrizhetetlen és mondanivalóiban egy bizonyos fokon túl követhetetlen. Vahtangov a l'art pour l'art dekorativitásáig, a színpad és színjátszás végsőkig való stilizálásáig fejlesztette az előző stíluskorszak lehetőségeit. Jessner rendkívül egyszerű architektonikus hatásokkal, néha például csak egy lépcsősor alkalmazásával próbál a költő szavainak expresszív hangsúlyt és a játéknak szimbolikus stilizáltságot adni. így készítették elő még sokan mások is a Guckkastenbühne fejlődési lehetőségének utolsó fázisát, melyhez az átmenetet Tairov szintetikus rendezői gondolata, a konstrukció kihangsúlyozásáig fejlesztett modern architektonikus hatások és a romantikusexpresszionista játékmód zseniális összeforrasztása jelenti. Tairov szerint a színnek olyannak kell lennie, hogy a színész teste és drámai mozgása megfelelőképpen érvényesülhessen. A szín legfontosabb része tehát éppen ezért minden előadáshoz megfelelően alakítandó: a szín alapzata, mert ezen mozog a színész, ezen realizálja látható formában alkotó törekvéseit. Ezért tehát a díszlettervezőnek figyelmét a háttérfalakról a színpad alapzata felé kell fordítania, amit eddig majdnem teljesen elhanyagolt. Tairov elgondolásának megvalósítása nemcsak a térérzés hatását fokozta a nézőben egy új és a dinamikus színpadból kiáradó atmoszféra segítségével, hanem újra megszületett ezen a színpadon (job186
ban mondva: most született csak meg igazán) a kompozíció lehetősége. A színészi mozgásterületnek a színtér konstrukcióját érzékeltető geometrikus tagolása új, művészien reális összefüggést teremtett az egyes aktorok játéka között. A színészek minden egyes gesztusa egymás közötti korrelációjukból folyik, és állandóan ugyanannak a kollektív összetartozásnak dekoratív képét mutatja a fizikai megelevenítés síkjára vetítve, mint azt Sztanyiszlavszkijnál a pszichikai síkon láttuk. Hogyan egyeztethető össze a dolgoknak ez a kifelé való megélése az orosz lélekkel? Úgy véljük, azért irányul az orosz színpadmüvészet fejlődése a testi kifejezés, a színpad önkényes térfelbontása felé, mert megérezték, hogy Sztanyiszlavszkij művészete alapjában véve drámaiatlan volt, és a lelket hangsúlyozta a test helyett. És talán nemcsak e z é r t . . . Talán azért is, mert ráeszméltek arra, hogy nemcsak a Sztanyiszlavszkij-korszak, hanem az orosz szellem is drámaiatlan, és éppen ezért arra törekedtek, hogy a hiányzó belső drámaiság helyébe a színészek mozgásával, a cselekmény ritmusának fokozásával teremtsenek drámai effektusokat. A pszichológiai korszakban a túlfejlesztett lélek és a fejletlen test mint ellenségek álltak egymással szemben. Mejerholdnál viszont, Tairov elveinek továbbfejlesztőjénél nemcsak kiegyenlítődnek az ellentétek, hanem a nyomatékot, a hangsúlyt a testi kifejezés kapja. Akrobatáknak képzett színészei hallatlan ügyességgel rendelkeznek, és olyan mozgásbeli szépségekkel kötik le a szemlélő figyelmét, amelyek már túlmennek a színjátszás formavilágán, és egy erősen expanzív jellegű program hordozójává válnak. Mejerhold embere mechanikus ember, töredéke az egyetemes életgépnek. Lélektelen és gondolattalan, és csak kollektív öntudata van, miközben engedelmesen végzi gyakorlatait a konstruktivista szín-háttér előtt, amely már annyira sem emlékeztet a polgári rend életrekvizitumaira, mint Tairov dekoratív absztrakciói. Az orosz színjátszás organikusan fejlődött Mejerhold mechanikus koncepciójáig, Nyugat-Európában elszigetelten bukkannak fel egészen más eredményre jutó hasonló törekvések. Az európai ember képtelen lévén ilyen gépies összehangolódásra, az előadás külső képének megkonstruálására törekszik. A színész, aki nem tud egy mechanikus rend kifejezője lenni, lassan átalakul külsőleg is valamiféle absztrakt konstrukcióvá, és a színpad minden irodalmi kifejezési problémától távol éli a maga határain belül szuverén életét. Az abszolút színpad ez, amelyen bemutatott játék nem keveredése többé néhány művészetnek: önálló törvények szerint való világ, csak éppen azt nem tudjuk, miért létezik. íme, idejutott a valóság visszaadásának vágyából megszületett Guckkastenbühne, mely kiélve végső formáit, minden oldalról megmut clt t 3j cl színjátszás rajta történő megvalósulásának összes paradoxonait. Az örök mímuson nyugvó színjátszás érzi azt, hogy semmit sem várhat a színpad mai alakjától, ezért korszerűbb létformát keres magának. A mai gépkultúra embere nem hajszol illúziókat, elégtelennek érzi tehát a 187
Guckkastenbühnét, és megteremti a tér tiszta realitását és a színészi játék játékszerűségét őszintén kihangsúlyozó Raumbühnét. A színpad tisztán és világosan, monumentális tagolással áll a nézőtér közepén. A színészi játék minden irányban egyformán teljes megkomponáltságra törekszik, mint a jó szobor. A színjáték tárgyi tartalma pedig rögtönzésből, a Stegreif-drámából próbál megújhodni, hogy milyen szerencsével, azt a jövő dönti el. Ez a mai kor színházi kultúrájában érvényesülő törekvések erővonalainak szaggatott rajza. A vonalak mind egy irányba futnak: a káoszból a rend felé. Azonban mondottuk, hogy a színjátszás hü tükre a társadalmak lelkiségének. Ma még csupán vágyról beszélhetünk, mely mindenkit eltölt egy új hit megnyugtató egysége után. Ezért a színjátszás csak akkor fogja megtalálni adekvát kifejeződési formáját, ha már kialakult annak az új kollektív világnézetnek, egyetemes kultúrának belső rendje, melynek megnyilatkozása lesz majd a holnap színjátszása.
*Tanulmányunkban korábban jeleztük, hogy rendelkezünk Németh Antal fentebbi előadásszövegével, melynek témája részben tartalmi összefoglalása az 1944-es szeminárium első felében A rendezés elmélete és gyakorlata című kollégiumon elhangzottaknak. Az előadás szövege tudomásunk szerint nyomtatásban sohasem jelent meg. Az előadás időpontjára Németh sem emlékezett. A tanulmány befejező része viszont arra utal, hogy megírásakor Németh még a weimari korszak bűvöletében él. Kétségtelen, hogy ilyen fokon ez csak epizód életében, de lényegét — az európai színház útkeresését meghatározó weimari szellemet — sohasem tagadta meg. Amikor azt látjuk, hogy későbbi tevékenységét expanzív magyarságtudata határozza meg, ebben mindvégig szerves részeként jelentkezik világszínházi alapélménye, melynek egyik forrása éppen az említett weimari korszak. A magyar színház történelmi hivatásának betöltését — s nem hiszem, hogy ebben tévedek — abban látta, hogy miképpen tud lépést tartani a nemzetek feletti folyamatokkal. Mert minden eredmény alfája és ómegája a széles, európai látókör és az átélt nemzeti múlt ötvözni tudása.
188
AZ EMBER TRAGÉDIÁJA 1944-es új rendezői terve
(Németh Antal előadássorozata a rendezőképző akadémián.)
A színházművészet nem ismer egyetlen darabnál sem véglegesen kikristályosodott rendezői elképzelést. A hatáselemek minden korban más és más tartalmat hordoznak. Érvényes ez a szabály Az ember tragédiájára is. A mai órán megkezdem Az ember tragédiája új rendezői elképzelésének ismertetését. — Az eddigi statikus díszletek helyett a dinamikus díszlet alkalmazása jelenti az első és legfontosabb változást. Az elgondolás azzal okolható meg, hogy magának a műnek az alapgondolata is dinamikus. (Ádám: „ . . . az ember célja a küzdés maga". Ez a „küzdés" pedig folytonos változás, dinamika.) A Tragédia régi rendezésekben mindig részekre szakad, s minden jelenettel újra kezdődik. Valószínűleg Madáchnak nem ez lehetett a célja. Gondolják csak végig: minden szín magában rejti a további fejleményeket. Kompozíció szempontjából a Tragédia a legtökéletesebb müvek egyike. Ideális körülmények között a darabot szünet nélkül kellene játszani. A mai közönség azonban ezt nem bírná el. Szünetet kell tehát tartanunk, mégpedig a párizsi szín után. A játék itt a legdinamikusabb, a drámai kompozíció a legtömörebb. A rendezés szakadatlan crescendója a párizsi színben fortissimóba csap át, mely ebben a jelenetben befejezetlen gondolattal zárul. Innen egyetlen iramban fut a dráma a záró akkordig. A végmondat pesszimista, de maga a mű nem az; ám nem is optimista. Dinamikus küzdelem — ez a vezérmotívum. A férfi számára a küzdelem életcél, még Part pour l'art alapon is, a nő számára pedig az élet folytatása az életcél. Az utolsó mondattal újra indul az egész mű. Az új rendezői elképzelésben a díszlet ritmusosan kíséri a müvet, a jelenetek 189
közti részt nyílt színváltozások töltik ki. A szcenikai elemek így lesznek egyenértékűek a színészi játékkal. Első szín: A mennyekben. Paulay megoldásában felhö-prospektek szerepeltek. Három angyal jelent meg külön-külön. A szcenikai megoldás erös Fausí-hatást mutatott. (Részletesen Németh Antal: Az ember tragédiája a színpadon című kötetben. Bp. 1933., a 15. oldaltól. S. E.) 1937-ben a kozmikus jelenségeket vetítéssel próbáltam megoldani. Az új rendezésben — mondjuk leegyszerűsítve így: — az egyházatyák felfogását követem, mely szerint az angyali seregek hierarchikus rendben élnek. Ennek megvalósítása a színpadon a következő módon történik: az angyalok karának legalsó csoportját a háttérre vetítjük, majd a különböző csoportok fokozatosan jönnek lefelé. (Két-három angyalsereg.) Amikor az Úr hangja szólal meg, mindig erős fénysugár szántja végig az egész képet. Az Úr hangjának fényességét külön vetítjük, s amikor megszólal, már csak a három Főangyalt látjuk. Nyolc diapozitívet alkalmazunk, ezeket más-más módon választjuk el egymástól. Az első angyalsereg még csak a távolban mutatkozik, s amikor haladunk előre a jelenetben, s a többi angyal is megjelenik, a kép egyre közeledik. A kép lebegő hatását szabálytalan görbületü üvegelőtétekkel érzékeltetjük. A vetítőgépben sínen csúsztatjuk ezt a képsorozatot, mégpedig egy átalakított óramű segítségével. Ezzel másodpercnyi pontosságot érhetünk el. Az angyalok megszólalását fénnyel jelezzük, majd a szöveg elhangzása után elhalványítjuk őket a háttérben. A süllyedő és vetített díszlet együttes mozgásánál fényt vetítünk a színészre is, miáltal a színész is része lesz a vetítésnek, s beleolvad a képbe. Ezzel a megoldással elsősorban a Fausí-hatást akarjuk elkerülni. (Csillagos háttér előtt az angyalok mint lobogó fáklyák égnek külön-külön.) Nagy probléma Lucifer megjelenése, megjelenítése. Általában úgy vélekednek róla, hogy ő a negyedik angyal, aki Krisztust megtagadva válik drámaivá. Szerintem nem ez a lényeg. (Németh ezt követően vázlatosan foglalkozik Lucifer kitaszítottságának filozófiai és irodalomtörténeti hátterével. — S. E.) Madách nem Lucifer kitaszítottságát akarja bemutatni. Lucifer és az Úr konfliktusa már a darab cselekménye előtt megtörtént; Lucifer már az indulásnál ördögi lény. Ám ez nem zárja ki, hogy ne égi lényként legyen jelen. 0 valójában démon, aki az Égben más színű köntöst visel, tehát nem a színen változik át hófehér lényből ördöglelküvé. Ez a felfogás nem egyezik a korábbi haláltánc-megoldásokkal. (Tizennegyedik szín.) Lucifer ezúttal nem a Fényhozó, hanem a démon, aki azért száll le a Földre, hogy kishitüvé tegye az embert. Ebből következik, hogy Lucifert nem lehet statikusan ábrázolni. Hangsúlyozni kell természetfelettiségét: megnyújtott alakú lebegő démon. Kocsiszínpad alkalmazásával megoldhatjuk, hogy valósággal ússzon a levegőben, alatta és felette a Mindenség képe. Az Úr és Lucifer párbeszédénél fénnyel emeljük ki a szereplőket. Ezzel vezetjük a közönség figyelmét. A három angyal — ellentétben a '
190
/
rádiófelvétellel — rendes, emberi hangon beszél. Az Úr szerepére olyan színészi hang lenne az ideális, melyet még sohasem hallottunk, művészileg mégis tökéletes. (Németh nem titkolja el, hogy eddigi próbálkozásai ezen a téren sikertelenek voltak. — S. E.) Lucifer minden szava arra utal, hogy az Úrral való konfliktusa már jóval korábban megtörtént. Az Angyalok karának zümmögő kórusa kétszer hangzik fel. Először 120 másodpercnyi időtartamban, majd az Úr és Lucifer vitája végén 30 másodpercben, az „El Isten színétől" szövegtől. Ezután az Angyalok kara „felröppen" az égre, és kibonatkőzik előttünk a paradicsomi táj. Mintha a felhők angyalok lennének ebben a tájban. Lucifert közben kiviszi a kocsiszínpad. „Bejön" két fa, a hátteret vetítéssel teremtjük meg. Mire a zümmögő kórus elhallgat, a sötét háttérből kibontakozik a Paradicsom. A nyíltszíni váltást úgy kell végbevinnünk, mintha az első emberpár mellett még ott lennének az angyalok, majd az elsuhanó képek között víziószerüen feltűnik Lucifer hatalmas alakja, amint lezuhan a földre, és oldalt eltűnik. Magát a kórust — a látható és a háttérben felépített tribünre telepített, nézőtérről nem látható kórust (32—32 fő) elhelyezésük szerint öltöztetjük (a látható csoport jelmezt kap) — elektromos jelzőberendezés segítségével irányítja a karmester. A dinamikus rendezői felfogás megkívánja Ádám „járásainak" meghatározását. A történelmi jelenetekben hátulról halad előre — szemben a közönséggel —, míg egy-egy történelmi színen belül balról jobbra. Két oldalon a forgószínpadokra építjük fel a tényleges díszleteket (erkély, guillotine, templomtér stb.). Az első három képhez szűkített színpadnyílást használunk, a történelmiekhez széleseket. A járásokhoz helyet nyerhetünk azáltal is, ha mozgójárdát létesítünk a zenekari nyílásban. Ezzel a mozdulatlan Ádám a mozgás illúzióját keltheti. Ezzel is növeljük a képek szürrealitását. Szín-átkötések: a paradicsomi színben Ádám ruhája virágokból készül, Luciferé képzeletbeli hüllő bőréből. A tudás és az örökélet fáit kocsiszínpadon hozzuk be. Az Úr szava kopírozódik. Lucifer kiűzetését látni kell, hogy megteremtsük a kapcsolatot a paradicsomon kívüli színnel. Kiűzetésnél a két kocsiszínpadot visszacsúsztatjuk. A második színt átkötjük a harmadik színbe: a zümmögő kórus sugárzó angyalfelhői helyett komor felhők vonják be a hátteret. Ádám Lucifer kíséretében érkezik. Szemünk láttára borul be az égbolt, s válik komorrá. A cölöp verést elhagyjuk, csak az otthon tervezgetése játszódik le előttünk. A gondolati alliterációkat úgy szolgálhatjuk hatásosan, ha az álomkép pózait átkopírozzuk az ébredés mozdulataira. A Tragédia gondolatvilága megköveteli ezeket a visszatérő pózokat. Az 1940. november 16-i Frankfurt am Main-i bemutatón bebizonyosodott: kifejező az az elgondolás, hogy az elválások és találkozások pózai visszatérnek. Éva ájulása 191
azonos Miltiades özvegyének, Luciának vagy a hatodik színben Júliának mozgásával. Nagy figyelemmel meg kell keresni a gesztusok alapmotívumait, és ezeket kell ismételgetni a változatokban. A harmadik szín végén kezdődnek az álomképek. Itt zárul le a diapozitív-sorozat. Az első, második, harmadik szín összesen tizenkét diapozitívet kíván. Megoldandó kérdésként felvethető: Éva jelen volt-e a látomások folyamán? (Harmadik szín.) A negyedik színnel megkezdődik Ádám történelmi útja. 0 a főfigura, tisztáznunk kell, hogyan illeszkedik új elgondolásunkba. Ádám tudatos lény, törekvéseit tudatosan akarja keresztülvinni, de mindig eléje kerül Éva, akiben sohasem tudatosul a paradicsomi találkozás emléke. Ádám az életerő megtestesítője, az apollói princípium képviselője, szemben Évával, akiben az életerő nem tudatosul. O a dionüszoszi princípium jelképe. A két főszereplő jellegzetességeinek meghatározásánál fontos Nietzsche tanulmányozása. Ennek a gondolatnak színpadi megjelenítésére először a hamburgi Tragédia-rendezésemkor gondoltam, s azt ott ki is próbáltam. (A hamburgi Staatliches Schauspielhaus 1937. április 15-én mutatta be a Tragédiát. — S. E.) Többször kísérleteztem ezzel azóta is. Természetesen a kamarai megoldásnál nem, mert az erre alkalmatlan. (Ennek a nehéz színpadi jelenetnek a felvázolásánál feltehetően a korábbi rendezéseknél alkalmazott módszereket is figyelembe veszi. — S. E.) A talajtagozás futószőnyeggel történik, melyen majd egy statiszta helyezkedik el. A fátyolfüggönyön vibrálás érzékelteti az elalvást. A fény bezárul és csak Lucifer alakja világos, Ádámon fejgép van; Lucifer gesztusára felemelkedik és megindul feléje. Ennek úgy kell hatnia, mintha „asztrális testét" látnánk. Menet közben visszatekint, ekkor válik láthatóvá, hogy ott fekszik Éva mellett (statiszta helyettesíti), majd megindul történelmi élete felé. A közönség ebből megérti, hogy a lélek járja végig az életformákat. Megtudja azt is, hogy Éva nem jár egy utat Ádámmal. Találkozásaik az apollói princípium és a dionüszoszi mámor érintkezései. Ádám „asztrális teste" egyedül bolyong térben és időben, majd visszatér az Úrhoz. Éva az animális ösztönök megtestesítője. Erre a szerepre olyan színésznőt kell választani, akiből árad a szexualitás varázsa. Semmi esetre sem szabad drámai hősnővel játszatni. A 3. szín végén Ádám és Lucifer jobbra távoznak. Ádám lélek nélküli teste ott fekszik a paradicsomon kívüli színben. A felhők most új formát öltenek, és ebből lassan kibontakozik „a gúla", már a 4. színben, tehát az egyiptomi jelenetben vagyunk. Ádám megkerüli hátulról a színpadot, felkerül a széles trónra. A trónnal szemben oszlopos megoldással palota látszik, ezt egyetlen oszlop is jelképezheti. Puritán színpadon indul az egyiptomi jelenet. Ennél a színnél a rendezők sok statisztát alkalmaznak, akik rosszul markírozva köveket 192
hordanak. Ez a megoldás rossz, hibás, mert azokban a képekben, ahol az egocentrikus Ádámmal találkozunk, ott Madách szelleme kamaraszerü megoldást kíván. Vannak képek, melyekben a tömeg szemben áll az egyénnel (Alexander Bernát ezt tévesen az egész Tragédiara vonatkoztatta), vannak viszont olyan képek, melyekben az egyén egy eszmével áll szemben. Ennek megfelelően azokban a képekben, melyekben az altruista Ádámot látjuk nagy eszmékért hevülni, monumentális színpadkép kialakítására törekszünk (Athén, Bizánc, falanszter). Az egyiptomi, római és prágai színek zárt térben játszódnak. A zárt és a monumentális képek ritmikusan váltják egymást. Például a kilencedik szín Danton-jelenete kompromisszumot kíván. Nagy gondot kell fordítanunk a színek szimbolikájára. Minden jelenetnek meg kell keresnünk a jellemző színét, abból kiindulva, hogy minden jelenet más és más színű. Vannak hideg és meleg színek. Az altruista jeleneteket meleg, az egocentrikusokat hideg színnel világítjuk meg. A színek segítségével pszichológiai hatást érhetünk el. Szín váltással jól érzékeltethető Ádám konfliktusa. Az egyes képeken belül két motívum szerepel: a hit és a kiábrándulás. Míg Ádám nem jut el a jelenet „klimaxáig", a színpad olyan színt kap, mely megfelel a történelmi képen belüli karakterének. Amikor Ádámban végbemegy a cselekményhez igazodó lelki változás, megváltozik a színpadkép színe is. De a kiábrándult Ádám a változás után azt a színt kapja, amit a következő képben akarok alkalmazni. Ez lehet meleg szín is, ha a következő kép ezt kívánja. A vetített szín funkciója az, hogy érzékeltesse Ádám lelki törését, és átkösse a jelenetet a következő képbe. Nézzünk meg egy ilyen belső változást. Hogyan oldjuk meg az egyiptomi szín törését? A vetítőfelületekre kavargó, balra rohanó mozgást vetítünk, majd amikor a kavargás megszűnik (lassan elmosódik), előbukkan a gúlatörmelék. Ezt is átmenetekkel oldjuk meg: egy gúlarészietet látunk új állapotában; szélvihar támad, s amikor megszűnik, a fátyolfüggönyön megjelenik egy múmiafej. A múmiafej lassan belemosódik a háttérképbe, eltűnik, és már csak a gúla romjai látszanak. Ádám és Lucifer előrehaladása jelzi a következő szín közeledését. Ehhez mozgó, álló és visszatérő vetített képeket alkalmazok. Megjelenik egy féloldalt álló dór oszlop, ezzel az épületet jelző képpel lépek át az ötödik, athéni színbe. Athénban vagyunk. Ebben a jelenetben érzékeltetnünk kell a szabadság levegőjét. A falak kinyílnak a természetre (tenger, ég). Architektúrát nem szabad alkalmaznunk. Ádám a futószalagon, a mozgó járdánkon indul előre — látszólag. A valóságban hátrál. Eközben hangzik el Lucifer négy sora: „Ne oly vágtatva...". 193
Az athéni színben a színpad hátra lejt, a tömeget hátulról hozzuk fel. Csak a tömeg első sorát látjuk teljes alakban. (A mögöttük állókból csak fejek, karok látszanak.) Az optimista Ádám lassan, fokozatosan kiábrándul hitéből, ezt a színek negatív játékával kísérjük. A szereplők hellenisztikus kori ruhákban vannak. Halk zenére táncoló csoportok alakulnak, mind erősebb a bacchánsnők koreografált mozgása... Ádám és Éva kifelé haladnak, egy zárt hátterű képbe lépnek. Ez Róma, Madáchnál: nyílt csarnok . . . A háttéren egy foltnyi részen már ragyognak a bizánci csillagok. Elől párok hevernek. Köztük, mellettük két pár: Ádám—Éva, Lucifer—Hippia. A háttérben^ gladiátorok játékát látjuk. A „döghalál" kiáltás elhangzásakor Ádám, Éva, Lucifer és Péter apostol vannak a színen. Ádám menekülni akar a római énjétől. Letépi magáról a tunikát, alatta a paradicsomi kép Ádámja. Jelenlegi létállapotából új létállapotba rohan. Éva elfordul, a kép hátratolódik, a fénykör bezárul. A zene ereje megkettőződik: ókeresztény himnusz. Ádám Péterre támaszkodva távozik. A fény már csak Ádám fejét világítja meg. Péter eltűnik. Ádám ismét egyedül. Rálép a futószalagra, közben magához veszi a kellékeket. A futószalagon mögötte felsorakoznak a keresztes vitézek. A kép átmosódik a bizánci színbe. A háttér ezúttal sem architektonikus, hanem nyitott. A város széle látszik. Később máglyafény lobban fel. Fákra kötözött eretnekek mellett énekel a kórus. A fellobogó fáklyafény megteremti az átmenetet a prágai színhez. A Kepler-jelenet alatt a háttérben már ott a párizsi tömeg. A Kepler-jelenet végén nyitott színpadképet teremtünk. A guillotine-játék a Tragédia első részének záróképe. A vörös égen átsuhan a forradalom géniusza, majd a kép leszükül, a fejgép csak a zuhanó guillotine-kést világítja meg. A késen végigsiklik a fény, majd eltűnik. A kés nyomán felfröccsenő vért elnyeli a sötétség. Szünet. (Mint látjuk, a Faust-reminiszcenciáról árulkodó második Kepler-képet Németh elhagyta. — S. E.) A szünet után következik a Tragédia legnehezebb, műszaki és dramaturgiai problémákkal zsúfolt képe: a londoni szín. A Tragédia egész színpadi pályafutásán ez okozta a legtöbb gondot a rendezőknek. A londoni szín szemléletesen állítja elénk a diszharmóniába zuhant kort. Ádám előtt nagyvárosi jelenetek peregnek le, és ő nem aktív együttjátszó, hanem csak néző ebben a színben. A képek alsó sorában jelennek meg a munkások. (A munkás öl, barátai elpártolnak tőle, kivégzik.) A ki végzési jelenet a tizenegyedik szín egyik legnehezebb feladata. Szük képet adunk, s ebben az egész hipokrita társadalom keresztmetszetét. Madách kettős lelki beállítottsága ebben és az előző párizsi színben mutatkozik meg a legerőteljesebben. Ne feledjük, Madách 1853-ban 194
szabadul a börtönből, 1854-ben házassága végleg összeomlik. Mindkét kép mögött megmutatkozik vágya, hogy korának megmutassa szabadságképét. A kettős lelki beállítottság fázisai: 1. Ádám először hisz a népben és érte akar élni, majd 2. csalódik benne és elfordul tőle (guillotine). Hasonló folyamat zajlik le a londoni színben is. A párizsi és a londoni színek eszmei problémái (a szabadság gondolata) már kezdettől ütköznek a hatalommal. Már Paulay 1883-as ősbemutatóján is ki kellett venni néhány jelenetet, mert a mondanivalót sértőnek találták. Hasonló probléma merült fel az első hamburgi bemutatón (1892-ben) és saját hamburgi rendezésem során. Madách világosan látta a jelenetek kényes tartalmát, mondanivalóját. Élt benne a törekvés, hogy a többi színnel szemben kissé elmossa az említett képeket. Drámai kifejezőerejük ezáltal gyengébb, valóságértékük kisebb lett. Ezen csak részben segíthet olyanformán a rendező, hogy elhagyja a második Kepler-jelenetet. Madách gondolatmenete: a szabadság eszméjének megvalósításából megszületik egy szabad társadalom. Amikor a harmadik rend (a polgárság) kivívja szabadságát, nyomban megszületik a negyedik rend: a proletariátus. Vele együtt teremtődik meg a kapitalizmus, s megkezdődik egy új társadalmi konfliktus. A londoni színben ennek a társadalomnak a negatív képét látjuk kibontakozni. Madách halálra ítélt társadalomként látja ezt, és sorsát gigászi haláltáncban fejezi ki. Ez a szín próbára teszi a rendezőt, akinek ezúttal szcenikailag kell érzékeltetnie az érzékelhetetlent. A költő itt gyakran korszakokat ugrik, egyik mondata még saját korának gondolatvilága, a másik már mintha jelenünkben született volna. A mondatok egymásra kopírozódnak. Madách „filmes" megoldással dolgozik. Gondoljuk meg: ötven évvel a film feltalálása előtt! Nem kétséges, hogy a rendező itt kitűnően alkalmazhatja a szimultán színpad képkötési rendszerét. Most vázoljuk fel a londoni szín rendezői megoldását. Ádám és Lucifer a Towerből nézik az utcai életet. A színtereket kocsikra építjük. Az egyik kocsin a bábjátékos bódéja. Ádám és Lucifer dialógusa fenn, egy nyitott pallón indul. Néhány másodperccel később megkezdődik a háttérvetítés. A színen London egyik külvárosa. A kocsiszínpad öt szegmentumára építjük a képeket. Ádám és Lucifer mozdulatlanok, a világ vonul el előttük. A kocsiszínpadra az elkerülhetetlenül reálisan megjelenítendő színtereket építjük fel. (Amikor a kéj hölgy-jelenetet egy zenés kávéház teraszára helyeztem, az „aranyalma"-dalból egy dizőz műsorszáma lett.) A régi rendezésben sátrakat építettek a háttér körül, és a sátrak előtt hömpölygött a tömeg. Ennek a megoldásnak az a legnagyobb hibája, hogy a rendező nem tudta ráirányítani a figyelmet a mondanivaló lényegére. 195
A sorozatosan bekapcsolódó kocsiszínpadi képekhez fokozatosan jelennek meg a hátteret ábrázoló diapozitívek. A negyedik vetítéssel már a külváros szélén vagyunk. Az ötödik vetítés külön géppel történik. Időközben Ádám és Lucifer megérkezik a jobboldali emelvényre. Az egész szín az esti órákban, korabeli hideg gázfény mellett játszódik le. A negyedikként vetített háttérrel az egész kép hátratolódik, ekkor bukkan fel Ádám és Lucifer a jobboldali emelvényen, s itt hangzik el Ádám utolsó szövege a haláltánc előtt. Megkezdődik a temetői jelenet. Visszaforgatjuk a vetített képeket (4-3-2-1). Kaleidoszkópszerü elvonulásuk után az 5. kép van a szín közepén. Meg kell találnunk azt a megoldást, hogy a temetői jelenet középre kerüljön. Csak a szereplőket hozzuk vissza, földi életük rekvizítumait nem. A külvárosi temetőben félelmetes éjszakai víziót kell teremtenünk. Ebben a jelenetben a földi élet már megnyugodott, szemben az előző mozgalmas világgal. A haláltánc alatt tehát minden más mozdulatlan. Minden sír várja a maga lakóját. Jobbról és balról jönnek azok, akik meghaltak. Ezt az asztrális világot világítással teremtjük meg. Olyan talajtagolás kell, hogy minden képzeletbeli sír el tudjon rejteni egy-egy embert. A névtelen szereplők hátul (részleges fekete takarások) tűnnek el a kereszterdőben rejlő sírokban. Elöl csak azoknak a sírjai vannak, akiknek szövegük van (A bábjátékostól a Nyegléig). Ok mindannyian azonos mechanikus (álomszerű) mozgással lépkednek sírjukhoz. Amikor valamelyik eltűnik, láthatóvá válik sírfelirata. A sírok gyorsan megtelnek. A háttérben a Föld képe növekedni kezd, r a j t a sírkeresztek. Már látszik a Föld fele, r a j t a keresztek milliói. Mintha az egész Föld kereszterdő lenne. A temető állandóan bővül, a vetített keresztek száma növekszik. Kétségtelen, hogy a temetővé változott Föld kiábrándító kép. Minden azt sugallja, hogy az ember Lucifernek dolgozik. (1944-ben vagyunk, a temetővé vált Európában.) A vigasztalan halál-kép befejezése Éva apoteózisa. A temetői finálé zenéje most vált, és diadalmas erővel hirdeti az Életet. Az ötös kocsira épített képben megjelenik Éva, mint az egyetlen életben maradt lény. A kocsiszínpad előrecsúszik. Éva teste sugárzik. Alakja felemelkedik, olyan, mintha lebegne. A kép körülötte átkopírozódik, majd elmosódik. Ádám utolsó szavaira („Oh Éva, Éva!") a vízió eltűnik, s előttünk áll az örök nő. A temetői vízió szikrázó fényekkel tűnik el. Az örök nő, aki az anyaság, fogalmával lépi át a tragédiát. Itt szólal meg először az a hang (Éva a n ^ s á g a ) , mely a Tragédia végén felerősödik. Három szólótáncos jelenik meg, eltáncolja a három főszereplő konfigurációját, vagyis térbeli és eszmei elrendeződésüket és viszonyukat a tömeghez. Típusokat elevenítenek meg, például a Kéjhölgyet stb. A táncok mondanivalójának alapmotívuma: az anyaság legyőzi a halált. 196
Az anyaság-motívum visszatér a Tragédia végén, amikor Éva szállóigévé vált mondata elhangzik: „Anyának érzem, óh Ádám, magam." A tánc zárómotívuma: Mária és Jézus diadala Lucifer felett. Következik a Falanszter-jelenet. A hátsó színpad teljesen szabad, sík terület. A kép megvalósításában főszerepet játszik a vetítés. A kocsiszínpadok a hátsó színpad alá mennek, a cselek vény ben nincs szerepük. Kérdés: milyen időbe tegyük a falanszter-jelenetet? Felfogásom szerint helyes az 1910—14-es években játszatni. A mai korban már nem érdemes elhelyezni, mert túl vagyunk a kapitalizmus fénykorán. Valami egészen más következik a háború utáni évtizedekben. Az 1910—14 közötti korszak azért is megfelel, mert részben a mát érzékelteti, de mégsem a mai kor. Amit Madách előre lát a Falanszter-jelenetben, annak a harminc százaléka 1914-ig megvalósult. Az 1940-es frankfurti előadáson ezt a jelenetet „időtlenítettem". A szín múzeum-kérdése: a múzeumban ezúttal vetítéssel elevenednének meg az események, mint a mai filmhíradókban. A szereplők ne nézegessék a múzeumi tárgyakat. A frankfurti megoldásban mindig az a kazetta világosodott meg, amit a szereplők éppen nézegettek. Korábban volt olyan megoldás is, hogy a szereplők a múzeum osztályait járták sorba. Mindezek primitív rendezői elképzelések eredményei voltak. Meg kell emh'teni Horváth Árpád jeles kísérletét, amikor — 1932-ben — televíziós apparátussal, világító reklámra emlékeztetően mutatta be a tárgyakat. A nézőtérről a képek elmosódva látszottak. Másik nagy problémánk Az aggastyán megjelenése. Ezt a szerepet 1934-ig, a Budai Színkörben bemutatott Tragédia-előadásig, remegő hangon beszélő, totyogó színész játszotta. Ezt a megoldást azóta végleg elvetettem. Az aggastyánt valójában emberfeletti nagyságban kellene — hangosfilmszerüen -— vászonra vetítve megjeleníteni. Ez jó megoldás lenne, de — sajnos — Chaplin előzőleg a Modern idők című filmjében ezt már megvalósította. így ezzel a megoldással nem élhetünk. Az új elképzelés szerint diapozitívről hatalmas, perspektivikus, modern városképet vetítünk. Arra kell törekednünk, hogy méreteivel gigantikus hatást érjen el. Ádámmal és Luciferrel együtt haladva lépkedünk a gigantikus város utcáin, terein. Egy másik városrészben találkozunk a Tudóssal. A londoni szín egocentrikus világnézetű volt, a Falanszterben a kollektív társadalmat, az egymásért élő emberek társadalmát találjuk. Ez így szépen hangzik, de — ez nyilvánvaló számunkra,.— ezt az életformát rákényszerítették az emberre. Rendezői elvünk értelmében a képet tehát állandóan nyitjuk, még akkor is, ha csak két szereplő van a színen. Csúsztatott diapozitívekkel haladunk tovább, és egy hatalmas méretű teremben, egy „auditórium maximumban" találkozunk a Tudós197
sal. A Tudós magyarázza a múzeumi tárgyakat, miközben tanársegédje elindítja a vetítőgépet. Vetítéssel azonban csak a tárgyak egy részét mut a t j a meg. A többit állóképeken vagy mozgóképen (keskenyfilm vetítésével) ismerteti. Szirénajelre a képmutogatás megszűnik, s máris a munkaraport színhelyén vagyunk. Jobbról lép be az aggastyán, aki nem egy szenilis öregúr, hanem egy erőteljes férfi. Ez a jelenet csak színházi megoldással nem sikerülhet. Éppen ezért igénybe vesszük a filmet. A jelenetben sok ezer — egyforma! — ember sorakozik fel. Közülük csak azok lépnek ki, kiket szólítanak. Uniformizált embereket látunk, akik azonban lélekben nem egyformák, különböző egyéniségeket takarnak a falanszterhez tervezett ruhák. Ádámot az előhívottak mindig emlékeztetik valakire; amikor megszólalnak, hirtelen felfedezi Luthert, Michelangelói stb. A vetített tömegből lépnek ki az előhívottak, mégpedig zárt csuklyával. Ádám nem a felfedett arcból, hanem szavaikból ismeri fel őket. A felismerés tehát nem külsőleges jegyek alapján történik. (Vö. Madách reinkarnációs hitével.) A londoni és a falanszterbeli jelenet az ú j rendezésben nem bomlik két részre (egy pozitívra és egy negatívra). Ezekben a színekben nincs igazi cezúra, vagy ha van, nem érdemes hangsúlyozni, felnagyítani. A falanszter-jelenet felosztása: 1. Városkép; 2. A város udvara; 3. Laboratórium; 4. Az „auditórium maximum"; 5. A munka-raport színhelye. *
A jegyzetek itt megszakadnak. *
Németh Antal az 1944-es rendezőképzőn megtartott előadássorozatának második felét Az ember tragédiája új rendezői koncepciójának ismertetésére fordította. Az előadásokon készült feljegyzéseket — elsősorban Varga Géza jegyzeteire támaszkodva — a szükséges korrekciókkal (nyelvtan, az élőbeszéd és a leírt szöveg közti különbség, félrehallások stb.) és a korábbi rendezésekre is (nagyon vázlatosan) utalva közöljük. A könyvben több helyütt hivatkoztunk Némethnek az Egy emberöltő Az ember tragédiája szolgálatában című visszaemlékezésére. Ebből a tanulmányból is kitűnik, hogy Némethet nem kis mértékben az európai elmaradottságunk miatt érzett szégyenkezés is serkentette arra, hogy foglalkozzon a Tragédiával. A németeknek van egy időtlen, Goethe érde198
meként az európai kultúra szimbólumává vált Faustjuk, a norvégoknak egy nem kevésbé híres, közismert drámai költeményük, a Peer Gynt. A példának kiragadott két dráma mellé Németh nem a kis népek szellemi embereit oly gyakran jellemző tolakodó nagyzolásból teszi a Tragédiát. Szenvedélyes vonzalmának egyik oka a Tragédia esztétikai értékeiben rejlik. „Vannak helyek —- írta Arany János valahol a Tragédiáról —, hol a dikcióval, a pátosszal a vers minden non plus ultráig emelkedik. Ezeket Shakespeare sem csinálta volna különben." A másik okot ennél mélyebbre fúrva találjuk meg Németh Antal eszmerendszerében. A tragédia is két korszak határán születik. Hasonlóan az eget ostromló és végül is elkárhozó Faust doktorhoz, aki a XVI. századi forradalomban, a reneszánsz és a reformáció eszméinek ütközésében formálódik ki. (A Faust életsorsával foglalkozó munkák végtelen áradatának első dátuma az 1587-es Népkönyv, mely a Faust-monda első összefoglaló tárgyalását tartalmazza.) És hasonlóan a kettősséghez, amely Ibsen írói pályájának zenitjén jelenik meg. „Ibsen 1867-ig, külföldi útjáig s a Peer megírásáig erősen nemzeti érzésű volt. 0 vezette az első norvég nemzeti színházat, és darabjaiban is népi-nemzeti témákat dolgozott fel. De Brandbarx és Peer Gyntben már csak a keret skandináv, belül végtelen a látóhatár" 1 — í r j a 1941-ben a Peer Gynt áprilisi próbáinak szakaszában Székely György. „Ibsen a Peer Gynt írásakor félúton van" — s ebből születnek alig magyarázható kettősségei a költeménynek. Székely György e kettősségek közt első helyre teszi Peer (és Ibsen) norvégságát és világpolgárságát. Ezt követik a költészet (fantázia) és a naturalista szemlélet, majd a realitás és az irrealitás ütköző kettősségei. S mindezt sorozatosan megjelenítve, alakokká formálva, jelenetekben szétosztva megtaláljuk Madáchnál is. Ez a kettősség mutatkozik meg Madách eszmetörténeti, világnézeti fejlődésében is. Mint Németh G. Béla írja: „A romantikus liberális történetfilozófiák szabadságeszméje szembesült gondolkodásában a pozitivizmus természettudományos gépies determinációtanával. Hatalmas kérdés volt ez akkor, s hatalmas kérdés valójában ma is." 2 És hatalmas kérdés ez a Tragédia leghűségesebb rendezőjének, Németh Antalnak is, aki — mint láttuk — fiatalkori történelmi tanulmányai során jut el egy tipikusan „két korszakos" politikusig: Deák Ferencig. (Emlékezzünk az 1832—36-os országgyűlésről írott és féltve őrzött deák-i „végjelentésre".) Hogy Németh számára mit jelent az 1848-hoz vezető reformkori eszmevilág, mely szembenáll a legújabb kori „gépies determinációtannal", s hogy mindez nem utólagos belemagyarázás, arra — számos egyéb mellett — az egyik legszebb példát a kaposvári Csiky Gergely Színházban rendezett Thorton Wilder: A mi kis városunkhoz (bemutató: 1957. márc. 8.) kiadott műsorkalauzba írott sorai adják. A Kínában nevelkedett Thorton Wilder életének és müveinek ismertetése közben kiemelten közli 199
egyik 1948-ban megjelent művének címét: The Ideas of March —, hozzátéve, hogy a neves író ebben a magyar szabadságharc hőseinek hódol. De Németh Antal a nemzet politikai élet-halál kérdéseire a színházban akar válaszolni, s erre a Tragédiát különösképpen alkalmasnak tartja. A madáchi mü a rendezőt más szempontból is izgatja: „A változatlan írói mü theátrális megjelenítésének szüntelen metamorfózisa a színháztörténelem legizgalmasabb fejezetét jelenti." 3 Harmincnégy évvel később az említett visszaemlékezését is ezzel a felismeréssel kezdi: „Színházi rendező számára nem tudok izgalmasabb feladatot elképzelni, mint olyan müvek színre vitelét, melyeknek megalkotásánál a költő nem gondolt színházi előadásra. A nagy drámai költemények (Faust, Peer Gynt, Az ember tragédiája stb.) a színház erőpróbái." 4 Németh Antal 1932-től kezdve foglalkozik behatóan és több szálon a Tragédiával. Az első periódust a tudományos munka és a rendezői tervek jellemzik. Már ekkor a Tragédia külföldi megismertetése a célja, egyelőre sikertelenül. (Erőfeszítéseinek első eredményeként 1937. október 29-én a régi hűséges barát, Blattner Géza a párizsi Le Théatre de l'Arc-enCiel-ben — a „magyar marionettek" színházában — bemutatja Fernand Pignatel és S. de Welles fordításában a Tragédiát.) Németh Tragédia-rendezéseinek története az 1934. évi puritán színrevitellel kezdődik. E sorban kimagaslik az 1937. évi ún. centenáris Tragédia-rendezése (erről részletes leírás jelent meg a Nemzeti Színház centenáriumi évének emlékalbumában). Ebben a nagyszabású előadásban Lehotay Árpád, Tőkés Anna és Csortos Gyula játsszák a főszerepeket. (A rádiófelvételnél Németh leváltja Csortost, s a helyére a hibátlan szövegmondásáról ismert Uray Tivadart állítja.) Némethet ekkor már erősen foglalkoztatja, „hogyan lehetne a nézők figyelmét minél hatásosabban, vizuálisan, a költői szavakon tiíl is felhívni a belső fordulatra Ádám életprogramjában". 5 A megoldáskeresés vezet az 1939-i kamaraszínházi és 1940-ben a Frankfurt am Main-i előadásokhoz. A frankfurti rendkívüli siker indítja arra Némethet, hogy 1941-ben (a frankfurti színpadkép másolatában) új szereplőkkel — Szabó Sándor, Lukács Margit és Kiss Ferenc — folytassa a magyarországi Tragédia-sorozatot. Ekkor ötlik fel benne az a gondolat, hogy miképpen lehetne elfogadható megoldást találni a „középszínpadok" számára is. Az elgondolás kidolgozásához Németh a fiatal, Képzőművészeti és Színművészeti Főiskolát végzett Fábry Zoltánt szemelte ki (megfigyelő hallgatója az 1944. évi Színházvezető- és Rendezőképző Akadémiának is). Ebből a közös munkából születik meg a Lehotay Árpáddal, Könyves Tóth Erzsivel és Kovács Károllyal bemutatott Tragédia. Talán e felületes áttekintés is igazolja, hogy Németh milyen fokon élt együtt a Tragédiával. Állandóan kereste a legjobb interpretálási lehetőségeket, a monumentális szabadtéri színpadi megoldásoktól a zárt és a végsőkig leegyszerűsített kamaraszínházi formáig. Koltai Tamás megálla200
pítását, hogy Madách drámai költeménye egész életén át foglalkoztatta, talán csak annyiban egészíthetnénk ki, hogy Némethnek a Tragédia nem csak művészi okból lett rögeszméje. Önmagunkat ismételjük, ha újra elmondjuk, hogy Madách müvének terjesztése, a külföldi előadások, fordítások kiharcolása nem az „önmagát játszó rendező" egocentrikus célja, hanem egy mélyen átélt nemzeti érdek és érték felismerésének a következménye. Mi, hallgatók, minderről természetesen ekkor még csak édeskeveset tudtunk. Hogy a Tragédiát a Nemzeti Színház állandóan műsorán t a r t j a — hát istenem: ez a kötelessége! Számunkra ez olyan természetes volt, mint a kalendáriumban ciklusosán visszatérő pirosbetüs ünnepek. A szöveggel kapcsolatban meg kell említenem, hogy emlékezetem szerint Németh egy alkalommal — jóval később — Beöthy Zsoltot idézte, aki az eszkimó-jelenetet egyenesen undorítónak nevezte. Ebből azonban nem szabad arra következtetnünk, hogy a fentebb vázolt koncepcióból hiányzó eszkimó-jelenetet Németh tudatosan hagyta volna ki. Ha erre gondolt volna, akkor ennek magyarázatával nem maradt volna adósunk. A tanulmányból kibontakozó új rendezői elképzelés, amely a „színpadi tér folyamatosságát" filmszerűen akarja megvalósítani, összefügghetett Németh akkori munkájával. Németh ekkor valamiféle reális esélyt látott az egész magyar színjátszást érintő tervének végrehajtására. Monumentális, színes hangosfilmet akart készíteni — 1944 nyarán! — a Tragédiából. Mint írja: „Ebben a filmben valamennyi magyar színész szerepet kapott volna, az egyes történelmi korszakokat pedig az arra legalkalmasabb magyar díszlettervezőkkel szerettem volna terveztetni, mindegyik színt mással, hogy a film a korszak magyar színházművészetének teljes enciklopédiája maradhasson akkor is, amikor más szempontból talán elavul. Abban az időben, amikor egy átlag magyar film húszezer pengő költséggel készült el, százezer pengőt hoztam össze erre a célra". 6 A megvalósítás, a magyar színjátszás immunitását erősítő Tragédia-film elkészítése, a szakmai körök kicsinyes féltékenysége miatt — elmaradt. Németh Antal ilyenirányú — a színésztársadalom egészét érintő — törekvéseinek ez a második zátonya. Az elsővel, a vidéki színházak „nemzetiszínházítási" tervével, melyről a maga helyén már beszámoltunk, úgyszintén kudarcot vallott. A színházvezető szemináriumon ismertetett új rendezői terv elsősorban ehhez az elképzeléshez igazodott, ugyanakkor figyelembe vette a Tragédia új színpadi megjelenítését is. Itt kell megjegyezni, hogy Németh utolsó nagyobb írásában részletesen tárgyalja a falanszter-jelenet „filmes" rendezését. Ez több vonásában emlékeztet a szemináriumon ismertetett falanszter-koncepcióra. Tartozunk annak megállapításával, hogy a Tragédia utolsó rendezői koncepciója megvalósításának elmaradásával a magyar és az európai színházművészet egyenlő mértékben szenvedett veszteséget. Németh An201
tal félreállításával drámairodalmunk egyik legnagyobb kincsét fokoztuk le a repertoárdarabok szintjére. Ebben a vonatkozásban csak elismeréssel szólhatunk azokról a külföldi színházakról, melyek a Tragédia értékeinek 1945 utáni itthoni megkérdőjelezése ellenére is műsorukra merték tűzni Madách Imre művét.
JEGYZETEK 1
Székely György: Peer Gynt a színpadon. In: Nemzeti Színház, 1941• Bp., 1942. Németh G. Béla: Két korszak határán. Magyar Tudomány, 1973. 5. sz. 265—273. Madách születésének százötvenedik évfordulója jó alkalmat kínált irodalomtörténészeinknek a Tragédia körüli viták felújítására, s a káros megítélésekkel szembenálló vélemények kimondására is. A Madách-életmü 1945 óta három nagy vitaülés tárgyát képezte: 1951-ben, 1964-ben és 1973-ban. Az akadémiai ülésen — a fentebb említett szerző mellett — Hubay Miklós, Keresztury Dezső, Lukácsy Sándor, Sőtér István, Szegedy Maszák Mihály és mások tartottak előadást. A Kritika című folyóirat 1973. januári száma — Kerényi Ferenc összeállításában — montázst közölt az elmúlt száz év legjobb Madách-kutatóinak és kritikusainak véleményéből. 3 Németh Antal: Az ember tragédiája a színpadon. Bp., 1933. Bevezetés. 4 Németh Antal: Egy emberöltő Az ember tragédiája szolgálatában. 1967. In: Új színházat! Vál. és szerk.: Koltai Tamás. Bp., 1988. 443. 5 Németh Antal: i. m. 458. 6 Németh Antal: i. m. 467. 2
202
