Segítsd ki magad. Hogyan tudunk kiemelkedni a világválságból. Michael Laitman, PhD

Segítsd ki magad Hogyan tudunk kiemelkedni a világválságból Michael Laitman, PhD

Első rész – a válság magvai Ez a globális válság, amivel szembe kell néznünk, nem a pénzügyi rendszerünk összeomlásával kezdődött. Valójában sokkal azelőtt létezett – és a gyökere mélyen az emberi természetben van. Ahhoz, hogy megértsük, hogy hogyan segítsük ki magunkat a válságból, meg kell értenünk, hogy a saját természetünk miért ütköztet össze minket a természettel és egymással.

Első fejezet: Elveszve térképpel és iránytűvel a kezünkben Körülbelül délelőtt 9 óra volt, amikor az összevert Toyota kisteherautómat leparkoltam egy a Mount Rainier északi lejtőjén található parkolóba, és a barátom, Josh kilépett a teherautóból. Az volt a tervünk, hogy elstoppolunk Cataract Valley-ig, és ott töltjük az éjszakát, és visszastoppolunk a következő napon. Az előrejelzés szerint csodálatos, napos július napra számíthattunk, és biztosak voltunk benn, hogy késő délutánra vizet forralunk a vacsorához a táborban. Mivel azt terveztük, hogy visszatérünk a parkolóba másnap, az élelem és víztartalékunk ennek megfelelően minimális volt. De ha egyszer felmész a hegyekbe, nem tudhatod mire számíts. Egy órával később az időjárás hirtelen megváltozott. Felhők jöttek a hegy fölé, és a kilátást erős köd takarta. Tudtuk, hogy az ösvény levezet minket a völgybe, és reméltük, hogy a köd elmúlik, ha leértünk, de tévedtünk. Nemcsak a köd lett olyan sűrű, hogy alig láttuk az ösvényt a lábunk alatt, de az ösvény el is tűnt a burjánzó havasok alatt, teljesen tanácstalanul hagyva minket azzal kapcsolatban, hogy hová is tartunk. Képtelenek voltunk rá, hogy meglássuk, hová tartunk, és a helyzetünk tiszta ismerete nélkül Josh és én arra kényszerültünk, hogy a csekély navigációs képességünkre támaszkodjunk. Vonakodva a térképünkhöz és az iránytűnkhöz fordultunk segítségért (ekkoriban a GPS egy titkos hadieszköz volt). Két dolog történt velünk: volt egy halvány fogalmunk arról, hogy hol lehetünk, és tudtuk, hogy a célunk Cataract Valley volt. Azt reméltük, hogy a mradék öt mérföldet a durva földön csupán a térképünkre és az iránytűre támaszkodva megtehetjük, de máris kínosan éreztük magunkat a lehetőségeink miatt. Egy egyenes vonalat húztunk a völgy feltételezett pozíciójának irányából, arra fordítottuk az iránytű hegyét, és amennyire csak tudtuk, megpróbáltuk követni azt. Tudtuk, hogy egy ponton el kell kezdenünk leereszkedni a völgybe, de éppen akkor nem láttunk többet, mint húsz lábat előre, és a lábunk alatt levő talaj nem igazán akart süllyedni. Ami a dolgokat rosszabbá tette, az a finom legelő, amin sétáltunk szilákkal beszórt dombokká változott, ami arra kényszerített minket, hogy minden lépésünket figyeljük. Pár órával később alkonyodni kezdett, és a félelmeink növekedni kezdtek, az egek letisztultak egy pillanatra. Éppen előttünk, ahol arra gondoltunk hogy a völgybe vezető alászálló ösvény van, egy havas fehér csúcsa látszott a Mt. Rainier-nek, annak teljes dicsőségében. Ekkor ismertük fel, hogy tényleg elvesztünk. Az éjszaka jött és nem volt elég vizünk és ételünk, hogy több napig kibírjuk. Tudtuk, hogy a parkőrök nem keresnek bennünket addig, amíg a vadonlátogatási engedélyünk néhány nappal a lejárta után van, és ha egyikünknek baja esik, nem tudtuk, hol és hogyan kérjünk segítséget. Ahogy idegesen tudomást vettünk a helyzetünkről, a hangjaink elárulták az idegességünket, és hamar egymást kezdtük el okolni a kínos helyzet miatt. Pár pillanatra a barátságunk elfelejtődött, ahogyan a félelmeink uralkodtak rajtunk. De Josh és én hosszú ideje barátok voltunk, és tudtuk, hogyan kerüljünk felül a megpróbáltatásokon. Egy rövid, és komor megbeszélés alatt megfogadtuk, hogy következő reggel ha a fene fenét eszik is vizet fogunk találni, ráadásul együtt. Nem akartunk jobban eltévedni, mint amennyire el voltunk már tévedve, vagy egy vándorló medvébe akadni, úgy döntöttünk, hogy az éjszakát a hegygerincen töltjük.

Megkönnyebbülésünkre, ahogyan hajnalodott a következő éjjelen, olyan tiszta volt az ég, mint az óceán egy nyári napon. A előttünk található és a térképén olvasható terület összehasonlításával, felvilágosultunk a helyzetünk felől. Felismertük, hogy ha lemászunk a hegygerincről, valószínűleg egyik ösvénnyel találkozunk, amit a térképen láttunk. Reménykedő szívvel elkezdtünk lemászni. Három órával később a térdünk alig gátolta meg, hogy lecsússzunk a meredek és csúszós hegyoldalról (még lehetetlenebbé tette a helyzetet a rengeteg fenyőtüske, amivel a talaj volt kipárnázva), és emberi lábnyomot találtunk a sárban. Ekkor találtunk egy ösvényt. És röviddel ezután egy kis fatáblát vettünk észre, amin az állt: “Cataract Valley”. Leírhatatlan megkönnyebbülést és örömöt éreztünk. Tudtuk, hogy visszakaptuk az életünket. De még határozottabban tudatában voltunk, hogy a barátságunk és az, hogy együtt maradtunk volt az, ami kihozott minket onnan. Számomra Mount Rainier és különösen a Cataract Valley örökre az egység erejének bizonyítéka marad.

Második fejezet: Leckék a civilizáció bölcsőjéből Manapság, ahogyan a világ állapotára nézek, a Mt. Rainier-i kalandom gyakran eszembe jut. Egynél többféle módon erős párhuzam vonható a jelenlegi helyzetünkkel. Amikor az emberiség jelenlegi helyzetére nézünk, az eléggé félelmetesnek tűnik, a siker kétes előrejelzésével. De ahogyan a barátom és én képesek voltunk egységre lépni és kijutni a körülövező erdőből, pozitívak lehetünk az emberiség jövőjét illetően. Ahhoz, hogy garantáljuk a sikerünket, csak egységre kell lépnünk és együtt kell működnünk. Valójában az egység és az együttműködés mindig a természet és az emberiség eszköze volt a siker felé. Ahogyan ez a könyv is meg fogja mutatni, amikor használjuk őket, akkor boldogulunk, amikor visszautasítjuk őket, széttörünk. Évezredekkel ezelőtt, az Eufrátesz és a Tigris folyók között, egy hatalmas és termékeny föld húzódott, amit “Mezopotámiának” hívtak, itt élt egy ékes közösség, egy “Bábel” nevű városállamban. A város élettel és eseményekkel volt tele. Ez volt a kereskedelmi központja annak, amit mi most a “civilizáció bölcsőjének” hívunk. A civilizáció fiatal állapotának megfelelően, Bábel egy olvasztótégely volt, hitrendszerek és tanulmányok széles skálájával. Jövendölés, kártyavetés, arc- és tenyérjóslás, bálványimádás és számos más ezoterikus praktika mind általános és elfogadott volt Bábelben. A legelőkelőbb és legelismertebb emberek egyike egy Ábrahám nevű férfi volt Bábelben. Ez az ember egy pap volt, egy bálványimádó, és a fia egy bálványimádónak, de ő is nagyon jó ítélőképességű és gondoskodó egyén volt. Ábrahám megfigyelte, hogy az emberek, akiket annyira szeretett, eltávolodnak egymástól. Ahol bajtársiasság volt megfigyelhető Bábel emberei között, látszólagos ok nélkül ez az érzés fokozatosan halványodni kezdett. Ábrahám érezte, hogy egy rejtett erőnek kell működnie, ami eltávolítja az embereket egymástól. Mégsem tudta megérteni, hogy honnan jött ez az erő és miért nem jelent meg hamarabb. Kutatásával, Ábrahám elkezdte megkérdőjelezni a hitét és életmódját. Elkezdett arról gondolkodni, hogyan épült a világ, és miért történtek a dolgok, valamint mit kell neki tennie, hogy segíteni tudjon polgártársain.

Bölcsesség a sátorban Ábrahám, a kíváncsi, gondolkodó pap, meglepve fedezte fel, hogy a világ vágyak alapján működik – két vágy alapján, hogy pontosak legyünk: az adás és a megszerzés alapján. Rájött, hogy ahhoz, hogy a világ megteremtődjön, ezeknek a vágyaknak egy szabályrendszert kellett létrehozniuk, amik annyira alaposak és széleskörűek, hogy ma csak tudományként tudunk arra tekinteni. Ebben az időben a “tudomány” kifejezés nem létezett, de Ábrahámnak nem volt szüksége ilyen meghatározásra. Ehelyett megkísérelte felfedezni ezeket az új szabályokat, és megtanulni, hogyan tudják segíteni azokat az embereket, akiket ő szeretett. Ábrahám úgy találta, hogy ezek a vágyak egy olyan szerkezetet alkotnak, ami a teljes létet működteti. Nem csak a viselkedésünket határozzák meg, hanem az egész valóságot – mindent, amit gondolunk, látunk, érzünk, ízlelünk, vagy megérintünk. És a szabályok rendszere amit felfedezett egy olyan szerkezetet teremtett, ami megtartja az egyensúlyt közöttük, így az egyik nem tudja felülmúlni a másikat. Ezek a vágyak dinamikusak és fejlődnek, és Ábrahám

felismerte, hogy az emberek azért húznak szét, mert a megszerzésvágy bennük erősebb lett, mint az adományozás vágya; egy önközpontú vággyá vált, más néven egoizmussá. Ábrahám megértette, hogy az egyetlen mód arra, hogy ezt a folyamatot visszafordítsa, az hogy egységre lépjenek az emberek, a növekvő egoizmusuk ellenére. Tudta, hogy az összekapcsoltság és a bajtársiasság új szintje várt az embereire a növekvő gyanakvásuk mögött. Viszont ahhoz, hogy elérjék ezt a szintet, egységre kellett lépniük. Ekkor Ábrahám tudta, hogy megtalálta a választ a Babilóniai társai boldogtalanságára, és mást se kívánt, mint hogy ők is rátaláljanak. De ahhoz, hogy felfedezzék, amit ő felfedezett, és visszanyerjék az előzetes bajtársiasságérzésüket és barátságukat, Ábrahámnak szüksége volt az emberei közreműködésére. Tudta, hogy nem lesz képes segíteni, csak ha tényleg akarják a segítségét. Bár az emberek tudták, hogy boldogtalanok, nem tudták, miért. Ábrahám feladata ennélfogva az volt, hogy feltárja nekik, hogy miért szenvednek. Alig várta, hogy hozzákezdjen és egy sátrat állított, majd meghívott mindenkit, hogy látogassa meg, egyen és igyon, és meghallgassa a szabályokat, amit felfedezett. Ábrahám híres ember volt, egy pap, és sokan eljöttek meghallgatni őt. De keveseket győzött meg, és a többség egyszerűen folytatta az életét ugyanúgy, régimódi módszerekkel oldva meg a problémáit. De Ábrahám forradalmi felfedezése felett nem siklott el a helyi hatalom sem, és hamarosan nem mással, mint Nimróddal, Bábel irányítójával különbözött össze. Egy híres vita alkalmával Ábrahám és Nimród között, aki tisztában volt az időszak tanításaival, Nimród keserű vereséget szenvedett el. Sértettségében bosszú után kiáltott és megpróbálta megégetni Ábrahámot egy cölöpön. Viszont Ábrahám megszökött a családjával, és elmenekült Bábelből. Immár nomád életet élve, Ábrahám felállította sátrát amerre csak járt és a helyieket és a járókelőket meghívta magához, hogy meghallgassák a szabályokat, amit felfedezett. Utazásai során keresztülment Haranon, Kánaánon, Egyiptomon, és végül visszatért Kánaánba. Annak érdekében, hogy segítse átadni, amit felfedezett, Ábrahám megírta azt a könyvet, amit ma úgy ismerünk, mint A Teremtés könyve, ahol bemutatta a feltárulásai lényegét. Ábrahám új életcélja az lett, hogy elmagyarázza és kifejtse ezeket a felfedezéseket bárkinek, aki meghallgatta őt. A fiai, másokkal együtt, akik tanultak tőle, egy tanulmányi dinasztiát hoztak létre, ami azóta is fejleszti és alkalmazza az ő módszerét. A Teremtés könyve, a tanítványai eltökéltségével együtt biztosította, hogy Ábrahám felfedezései generációról generációra élni fognak, és végső soron alkalmas lesz arra, hogy a generáció, amelynek tényleg szüksége van erre, használni tudja: ez a mi saját generációnk!

Harmadik fejezet: A vágy összetevői Ha ismerjük az emberiség állapotát Bábel idején, elkezdhetjük megérteni, hogy Nimród miért utasította vissza Ábrahám forradalmi felfedezését. Még ma is, amikor az emberiség évszázadokat töltött az egységes, tökéletes magyarázat megtalálásával, Ábrahám magyarázata a valóságról túl egyszerűnek tűnik, hogy igaz legyen – egészen addig, ameddig alkalmazni nem kezdjük azt. Ahogyan azt az előző fejezetben leírtuk, Ábrahám felfedezte, hogy a valóság két vágyból áll. Az egyik vágy az adományozás vágya, a másik a megszerzésé. Felfedezte, hogy minden, ami valaha létezett, ami most létezik, és ami létezni fog az ezen két erő közötti kölcsönhatás eredménye. Amikor a vágyak harmóniában dolgoznak, az élet békésen telik. Amikor összeütköznek, akkor számolnunk kell a következményekkel – csapások és válságok tombolnak. Ezeken a felfedezéseken keresztül értette meg Ábrahám, hogyan keletkezett a világ és az élet, és hogyan fejlődnek ezek. A mi világunk körülbelül tizennégy milliárd éve született, amikor egy erős, soha meg nem ismétlődő energia kirobbant egy apró pontból. A csillagászok ezt “Nagy Bumm-nak” hívják. Ahogyan egy spermium és egy petesejt egyesül, hogy embriót formáljanak a fogantatás pillanatában, a világegyetem is “megtermékenyült”, amikor az adományozás vágya és a megszerzésvágy egyesült a Nagy Bummban. Ebből az okból kifolyólag, minden ami létezik a mi világunkban, ennek a két energiának a testet öltése. Éppen úgy, ahogyan egy sejt elkezd osztódni egy embrióban, hogy az újszülött húsát megteremtse, a adományozás vágya és a megszerzés vágya rögtön a Nagy Bumm után elkezdték megformálni a világunk anyagát. Ekkor egy folyamaton keresztül, ami évmilliárdokig tartott, és olyan mértékig, amiben ez napjainkban folytatódik, a gázok változatosan kiterjedtek és keveredtek, galaxisok lettek megteremtve, és csillagokat lettek bennük megformálva. Minden gázkiterjedés az adományozás vágyának az eredménye, ami kiterjed és teremt, és minden összehúzódás a megszerzésvágy eredménye volt, ami felszív és összehúz. Az emberiség, éppúgy mint az univerzum, egy tökéletes rendszer, ami az elemek miriádjából áll, ami hatást gyakorol egymásra. Éppúgy, ahogy galaxisok milliárdjai alkotják a világegyetemet, az emberek milliárdjai alkotják az emberiséget. És ahogyan csillagok vannak minden galaxisban, emberek vannak a nemzeteken és államokon belül. És a szervek, a szövetek és a sejtek épp olyanok egy személy testében, mint a bolygók, üstökösök és aszteroidák, ahogyan a napjuk körül keringenek. Ahogyan a csillagokkal is volt, a Föld bolygó is a vágyak kiterjedésén és összehúzódásán keresztül fejlődött. Amikor a Föld először meg lett formálva, a felszíne kiáradások és visszahúzódások folyamát mutatta. A Föld izzó belseje olvadt lávafolyókat lökött ki magából. És mindig, amikor a megszerző erő uralkodott, a láva lehűlt és új földdarabokat eredményezett. Végül is, egy erős kéreg alakult ki a Földön, hogy teret adjon az élet megjelenésének, ahogyan azt tudjuk. Ha elég mélyen keresünk, ugyanezt a két erőt találjuk – adományozót és megszerzőt – minden egyes teremtményen belül, aki valaha meg lett teremtve, és megkapta az élet nagyszerű öltözetét. A szövődményes folyamatban a vágy először megteremti az anyagot, ahogyan a

Nagy Bumm vagy az újszülött, és a megszerzésvágy alakot ad az anyagnak, ahogyan a csillagokkal is van, és a különböző sejtekkel az élőlényekben.

Az élet születése A történet nem ért véget az univerzum megteremtésével. Amikor egy kisbaba megszületik, nem tudja irányítani a kezeit vagy a lábait, amik látszólag szeszélyesen mozognak. Viszont nagyon nagy fontossága van ezeknek a látszólag szeszélyes mozdulatoknak: sok ismétlés után, a kisbaba lépésről lépésre mozdulatokat tesz, és megtanulja, melyikeknek van eredménye és melyikeknek nincs. Ha csak a kisbaba nem próbálkozik, nem fogja megtanulni, hogyan forduljon meg, másszon, és végül, hogyan járjon. Egy kisbabában az életerő (az adományozás vágya) megteremti a mozgást. De a megszerzésvágy az, ami ennek az erőnek irányt ad, és meghatározza, hogy a adományozás vágyának milyen kifejezése (mozgás) maradhat, és melyik nem. Ugyanez az alapelv alkalmazható a Föld korai gyermekkorára. Ahogyan a Föld lehűlt, a részeit az adományozás vágya mozgatta véletlenszerűen. A megszerzésvágy azt okozta, hogy ezek a részek összekapcsolódjanak és tömböket formáljanak, és csak a legstabilabb ilyen csoportok maradtak fent, atomokat formálva. Az atomok is véletlenszerűen mozogtak, mert az adományozás vágya belülről szeszélyesen mozgatta őket, és a megszerzésvágy fokozatosan megformálta a legfenntarthatóbb atomcsoportokat. Ezek alkották az első molekulákat. Innen az első élő élőlény felé vezető út ki is volt kövezve. A gyerekekben az adományozás vágya a szükségleteinek megfelelően jelenik meg. Először a mozgási képességeket fejlesztik ki magukban, amik lehetővé teszik őket arra, hogy szopjanak az édesanyjuk melléből, vagy elkapják édesapjuk kisujját. Eztán, a szociális képességek következnek, mint amilyen a mosoly is, vagy a szemöldök ráncolása. Végül is a nyelvet is kifejlesztik magukban és összetettebb képességeket is. Minden esetben az adományozás vágya adja a mozgást és az energiát, és a megszerzésvágy határozza meg a végső formát. A teremtés során ezek a vágyak működtek közre, hogy egyre összetettebb teremtményeket hozzanak létre. Az egysejtű teremtmények jelentek meg először. Aztán, ezek a teremtmények megtanulták, hogyan kooperáljanak, hogy a túlélésük esélyeit megnöveljék. Néhány sejt a lélegzésben jeleskedett, ezért az lett a feladata, hogy oxigént adjon a többi sejtnek. Másik sejtek megtanulták a hatékony emésztést, és azért lettek felelősek, hogy tápanyagot juttassanak a “kolónia” többi tagja számára. Néhány sejt megtanulta, hogyan gondoljanak másokra és ők lettek a “kolónia” agya. Így többsejtű teremtmények jöttek létre, ahol minden egyes sejtnek egyedi feladata és felelőssége volt, és a többi sejttől függött a megélhetése. Ez a minőség adja meg az összetett teremtmények karakterét, mint a növények, állatok, és természetesen az ember.

Az emberiség hajnala Az élet fejlődése lépésről lépésre békésen haladt. Aztán megjelentek az emberek. Az első emberek a majmokra hasonlítottak. Azt ették, amit a földön találtak, vagy a fákon, és azt vadászták, amit tudtak. Együttműködtek, de pusztán ösztönösen tették ezt.

De az emberek nem olyanok mint a többi állat. Felfedezték, hogy ahhoz, hogy megnöveljék a túlélésük esélyeit, arra kell összpontosítaniuk, hogy az intellektusukat megnöveljék a testük helyett. Ennek eredményeképpen megtanulták, hogyan készítsenek fegyvereket a vadászatra, ahelyett, hogy a kezüket használnák, vagy köveket. Azt is megtanulták, hogy hogyan használjanak edényeket az élelem összegyűjtésére és tárolására. Idővel az ember fejlesztette az intellektusának használatát, ami még jobban megnövelte a túlélésének esélyeit. Így fokozatosan, az emberi faj lett a föld ura. Az eszközhasználat képessége, hogy élelmiszert teremtsen és jobb lakhelyet, egy egyéni lehetőséget mutatott nekünk, ami a többi teremtménynek elérhetetlen maradt: rájöttünk, hogyan alakíthatjuk úgy a környezetünket, hogy megfeleljen a szükségleteinknek, ahelyett hogy megváltoztatnánk magunkat, hogy a természet által megszabott feltételekhez alkalmazkodjunk. Ez azóta is egy kulcsfontosságú része az emberiség fejlődésének. A felismerés, hogy megváltoztathatjuk a környezetünket, hogy a vágyainknak megfelelő legyen, örökre megváltoztatta az emberiség jövőjét. Nem vagyunk már függőek a természettől, csak a saját erőforrásainktól. Ez a csúcspont volt a születése annak, amire most úgy hivatkozunk, hogy “civilizáció”. A civilizáció hajnala, körülbelül tízezer évvel ezelőtt csodálatos volt. Tökéletesítettük a vadászeszközeinket, fejlesztettük a mezőgazdaságot, feltaláltuk a kereket, és láttuk, ahogyan az élet jóból még jobbá válik. Az egyetlen akadály abban a képességben, hogy folyamatosan fejlesszük az életünket csupán az volt, hogy ez a képesség elérte, hogy jóval hatalmasabbnak érezzük magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk; elkezdtük magunkat felsőbbrendűnek érezni a természettel szemben, és ez minden betegség gyökerének bizonyult.

Negyedik fejezet: A két vágy titka Az előző fejezetben azt mondtuk, hogy az adományozás vágya adja az anyagot, és a megszerzés vágya adja meg annak formáját. Az emberek nem képviselnek kivételt ez alól a szabály alól: az életenergiánkat az adományozás vágyától kapjuk, és a megszerzésvágy alakít minket. Viszont, mivel megtanultuk, hogy meg tudjuk változtatni a környezetünket, hogy a vágyainknak megfelelőek legyenek, csupán a megszerzésvágyunkra fókuszáltunk. Nem vettük észre, hogy az életet és az energiát nem a megszerzésvágyból kapjuk, hanem az adományozás vágyából. Az emberi lények különleges faj: mivel felismertük, hogy meg tudjuk változtatni a környezetünket a saját hasznunkra, kifinomult módszereket alkalmaztunk, hogy ezt megtegyük. Megtanultuk, hogy az intellektusunkat használhatjuk a fizikai erő helyett, hogy az örömünket megnöveljük. Mégis, ahhoz hogy ezt növelni tudjuk, ismernünk kell, hogy a természet melyik részeit tudjuk megváltoztatni, amikor meg tudjuk őket változtatni, és hogyan tudjuk ezt megtenni. Például, a mezőgazdaság a természet megváltoztatása, mert ahelyett, hogy vadon termő zabot ennénk, például háziasítjuk azt, mezőn termesztjük, sokkal többet előállítva belőle, és könnyebben összegyűjtve azt. De azért, hogy megakadályozzuk, hogy ártsunk a környezetnek, a mezőgazdászoknak többféle információt kell számításba venniük, hogy bizonyosak legyenek afelől, hogy nem kockáztatják annak mindent átfogó egyensúlyát. Azért, hogy fenn tudjuk tartani ezt az egyensúlyt, tudatában kell lennünk az összes elemnek, ami a környezet megteremtésében részt vesz, először és mindenekelőtt az adományozás vágyának és a megszerzésvágynak, és hogyan gyakorolnak hatást egymásra. Egyébként olyan ez, mintha úgy akarnánk házat építeni, hogy nem tudjuk, hogyan építsünk erős és stabil alapozást, vagy terveznénk meg a szobák számát anélkül, hogy tudnánk, hányan fognak benne lakni. A két vágy közötti közjáték elkerüli a figyelmünket, mert ez a rendünk teljes alapját adja, és ennélfogva mélyebben nyugszik, mint a tudatosságunk. De ha egyszer megértettük, hogy ezek a vágyak hogyan gyakorolnak hatást egymásra, hogy életet teremtsenek, ezt az információt gyakorlatba tudjuk rendezni, és fel tudjuk fedezni, hogyan tudjuk ezt a hasznunkra fordítani. Ugyanakkor, ha az életünket úgy építjük fel, hogy mindkét vágyat számításba vesszük, a józan eszünket többször próbára fogjuk tenni. Úgy találjuk magunkat, hogy olyan cselekedeteket hajtunk végre és olyan hozzáállást tanúsítunk, aminek nincs értelme a megszerzésvágy szempontjából, ami csupán megszerezni akar. Például, milyen jót fog az tenni nekem, hogy ha adok valamit annak, akit nem ismerek, nem törődöm vele, és sosem fogja viszonozni a szívességemet? Nincs ennek értelme a megszerzésvágy szempontjából. Ha arra hívnád fel a figyelmet, hogy ezt megtéve megismernénk a valóság másik felét – az adományozás vágyát – és hogy ezzel megérteném, hogyan működik az az erő, ami életet teremt, valószínűleg azt javasolnám, hogy látogass meg egy terapeutát, ahelyett, hogy felismerném, hogy értéke van annak, amit mondasz. Ha belegondolsz, nagyon könnyű Nimróddal, az ókori Bábel uralkodójával szimpatizálni. Nem akart mást, csak megvédeni alattvalóit Ábrahámtól, az anarchistától. Ábrahám az

egységről tanított, mint gyógyszerről a növekvő elszigetelődésre és elhidegülésre Bábel lakói között. Azt mondta, hogy annak az oka, hogy a rokonságot eltékozoljuk egymás között, hogy nem vagyunk tudatában a másik vágynak, ami életet teremt – az adományozás vágyának. Nem tudták, hogy azt próbálta nekik elmondani, hogy egy kiegyensúlyozottabb módon viszonyuljanak egymáshoz, és szüreteljék le a teljes valóság megismerését mindkét vágyukkal. De mivel senki nem volt eléggé szerencsés, hogy ezt a felfedezést felismerje Bábelben Ábrahámon kívül, sokkal inkább volt különc, mint megváltó. Nimród úgy gondolta, hogy Ábrahám érvei nem csak értelmetlenek voltak, de fenyegették az uradalmának lakóinak életét. Az a tény, hogy ő egy neves és elismert bálványkészítő fia volt, még nagyobb aggodalommal töltötte el Nimródot. Az emberek boldogan imádták a bálványokat, és Nimród nem akarta megzavarni ez életmódjukat. Nem látta, hogy a boldog közösségének napjai meg vannak számlálva. Ezért Nimród a visszautasítás útját választotta, és alattvalóinak többsége követte őt – a tulajdonképpeni romlásba.

Mint egy anyátlan gyermek Ahhoz, hogy megértsük, hogy az adományozás vágyának figyelmen kívül hagyása mennyire káros, gondoljunk a megszerzés vágyának és az adományozás vágyának kapcsolatára egy anya és egy gyermek közötti kapcsolatban. Egy egészséges kapcsolatban a kisbaba ismeri az anyját, és tudja, hogy kihez forduljon, ha éhes, fázik, vagy fáradt. De mi történik, ha a kisbabának nincs édesanyja? Kihez forduljon, hogy a szükségleteit kielégítse? Ki eteti őt, ruházza fel őt, tartja őt melegen és szereti őt? Magáról kell gondoskodnia. Mi a túlélés esélye egy ilyen szegény gyermeknél? Addig a sorsfordító napig, amikor Nimród kiűzte Ábrahámot Bábelből, úgy 4000 évvel ezelőtt, az emberiség olyan állapotban volt, mint egy kisbaba, ami próbálja úgy élni az életét, ahogy tudja. Zűrzavar volt, mert leválasztottuk magunkat az adományozás vágyáról, az életet adó erőről, ami táplál minket, és az univerzum többi részét. Mint egy anyátlan gyermek, meg voltunk fosztva az útmutatástól, és megpróbáltuk megtanulni a túlélést a próbák és hibák által. Az erőfeszítéseink során, hogy fenntartható rendet találjunk az életben, kipróbáltuk a törzsi életet, rabszolgatartást, görög demokráciát, feudalizmust, kapitalizmust, kommunizmust, modern demokráciát, fasizmust és még a Nácizmust is. Anélkül, hogy tudatában lettünk volna az adományozás vágyának, és a vele való egyensúly szükségletének, mint minden egyes elemmel való egyensúlynak a természetben, csupán a megszerzésvágyunknak megfelelően cselekedtünk. Így torz közösségeket hoztunk létre, amik vadak voltak és kizsákmányolóak. Igaz, hogy az emberiség nagyon sok vívmányt elért, mint amilyen a modern orvostudomány és a kiadós élelemtermelés vagy az energia előállítása. De minél jobban előrelépünk, annál kevésé használjuk jól azt, amit elértünk, és megnöveljük a gátat egymás között, szociális igazságtalanságokat művelve.

Senki hibája, hogy az emberi közösségek ennyire torzak és vele járóan igazságtalanok. Anélkül, hogy tudnánk az adományozás vágyáról, csak egy lehetőségünk lett az életben: hogy megkapjuk, amit csak tudunk, és amikor ez csak lehetséges. Ezért, akik kizsákmányolnak ma, ki fognak zsákmányolni holnap, ha hatalomra kerülnek, mert csak a megszerzésvágyunkkal dolgozunk, és csak megszerezni akarunk.

Ötödik fejezet: Kielégíthetetlen emberiség A veszélyeztetett világunk pontosan a szomorú következménye annak, hogy az ember nem ismeri fel az adományozás vágyának fontosságát. Ezzel ellentétben, a természet többi része bámulatos példáját mutatja az egyensúlynak a két vágy között. A Föld bolygó változatos ökorendszerében minden teremtménynek megvan az egyedi szerepe. Ez a rendszer nem teljes, ha egyetlen eleme is hiányzik, vagy hiányos, legyen az ásvány, növény, vagy egy állat. Egy szemfeltáró riportot küldött be az Egyesült Államok Oktatási Központjába 2003 októberében Irene Sanders és Judith McCabe PhD, ez tisztán bemutatja, mi történik, ha megtörjük a természet egyensúlyát. “1991-ben, egy karszárnyú delfin – gyilkos bálna – megevett egy tengeri vidrát. A kardszárnyú delfinek és a vidrák általában békésen élnek egymás mellett. És, mi történt? Az ökológusok rájöttek, hogy az óceánban élő sügér és a hering szintén kevesebb. A kardszárnyú delfinek nem eszik meg ezeket a halakat, de a fókák és az oroszlánfókák megeszik. És a fókák és az oroszlánfókák azok, amiket a kardszárnyú delfinek általában megesznek, és az ő populációjuk is lecsökkent. Így a fókától és az oroszlánfókától megfosztva, a kardszárnyú delfinek a játékos tengeri vidrák felé fordultak vacsora gyanánt. Tehát a tengeri vidrák eltűntek, mert a halak, amiket sohasem fogyasztottak, eltűntek. Most a hullámok tovább terjednek, mert a vidrák nem eszik meg a tengeri sünöket, és a tengeri sün populáció berobbant. De a tengeri sünök a tenger alján élnek a hínár erdejében, tehát megölik a hínárokat. A hínár olyan halak otthona, amiből a sirályok és a sasok laknak jól. Ahogyan a kardszárnyú delfinnek sincs eledele, a kopasz sasok sem találnak maguknak, és így veszélyben vannak. Mindez az óceáni sügér és hering eltűnésével kezdődött. Miért? Hát, japán bálnavadászok sokféle bálnát megöltek, ami ugyanazt a mikroszkopikus lényt eszi, amin a tőkehal él [egy húsevő halfajta]. Mivel többet tudnak enni, a tőkehal elszaporodott. És ők megtámadják a sügért és a heringet is, ami a fókák és oroszlánfókák étele volt. Az oroszlánfókák és fókák populációjának csökkenésével a kardszárnyú delfinek a vidrákra fanyalodnak. Így igazi egészség és jólét csak akkor érhető el, ha harmónia és egyensúly van minden rész között, ami egy szervezetet vagy egy rendszert kitesz. Mégis, annyira nem vagyunk tudatában a másik erőnek az életben, az adományozó erőnek, hogy nem tudjuk elérni az egyensúlyt és még pozitívan sem tudjuk meghatározni, mit jelent az “egészséges” szó. Az egészség definíciója a Britannica zavarodottság-érzésünket: “ a jó egészséget (ami a betegség jelenlétével egyezik meg), betegség puszta hiányánál.” De mivel nem meghatározni a létezés pozitív állapotát.

Concise Encyclopedia valóban megfogja a nehezebb meghatározni, mint a rossz egészséget mert egy pozitívabb fogalmat kellene átadnia a fogjuk fel a pozitív erőt az életben, nem tudjuk

Mindegyikünknek vannak álmaink, és azt kívánjuk, hogy valóra váljanak. De a szomorú igazság az, hogy sohasem érezzük, hogy megvalósítottuk az összes álmunkat, mert akkor ha meg is valósítjuk őket, újabbak kerülnek a helyükre, hogy helyettesítsék azokat, amiket megvalósítottunk. Ennek eredményeképpen sohasem érzünk elégedettséget. És minél jobban törekszünk a gazdagságra, hatalomra, hírnévre és minden másra, amit örömtelinek gondolunk, egyre elégedetlenebbek és egyre kiábrándultabbak leszünk.

Így minél több mindenünk van, annál frusztráltabbak és kiábrándultabbak vagyunk, mert keményebben kell megpróbálnunk a boldogságot megtalálni és többször hibázunk és jóval keserűbbnek érezzük azokat. Ez megmagyarázza, hogy a gazdagabb országokban miért nagyobbak a depressziós mutatók. Ironikus, hogy van egy pozitív vonatkozása a depressziónak. Ez egy jele annak, hogy lemondtunk Nimród módszeréről, ami kizárólag a megszerzésvágyunkra fókuszál. Az emberek akik depressziósak, nem látnak perspektívát az örömre és a boldogságra a jövőben. Túl tapasztaltak az élet hibáiban, hogy csábítsa őket a boldogság újfent elbukott kísérlete. De csupán a depressziójukat kell meggyógyítaniuk, azzal hogy rájönnek, hogy van a valóságnak egy másik oldala is az “adó oldal”. Ha tudunk segíteni ezeknek az embereknek, hogy a boldogságot egy vákuumból próbálták kiszívni – a megszerzés vágyából – egy erőből, ami csak azt ismeri, hogy mit kaphat meg, és azt nem, hogy hogyan adjon, vissza fogja adni az energiát, amit elveszítettek a depresszió során. Pontosan, a valóság egy kétlábú teremtmény, és mi eddig csak az egyiket használtuk. Miért vagyunk hát meglepődve azon, hogy sánta?

Hatodik fejezet: Sejtszintű egység Úgy mint Josh és én a Mount Rainier-en, az emberiség generációk óta elveszett a vadonban. Pont, mint Josh és én, az emberiség ugyanúgy nem törődött a küszöbön álló bajok figyelmeztető jeleivel. És mint Josh és én, az emberiség folytatta az útját, az eszközökre támaszkodva, amik a rendelkezésére álltak, bár azok a valóság felére vakok voltak, mint egy ködfátyol (vagy egy hályog), ami eltakarja a szemeit. Ezért nézünk szembe manapság egy kemény, világméretű válsággal. De a rész, ami a leginkább emlékeztet a saját történetemre, az az a tény, hogy együtt kell megtalálnunk az utat kifelé a válságból. Ez az időszak tényleg a túlélést jelenti mindenki számára, vagy senki számára sem hozza el azt. Egy átlagos felnőtt emberi test durván tíz billió sejtből áll (10.000.000.000.000). Egymás mellé sorba állítva őket a Földet 47-szer érnék körbe! Egyik sem autonóm közülük. Ehelyett mindegyik tökéletes harmóniában működik, hogy fenntartsa, és támogassa a testet, amiben él, néha a saját életének árán is. Ennek eredményeképpen a “tudatosságuk” túllép a sejtszintű membránjain és körülveszi az egész testet. A harmónia a sejtek között teszi az egészséges testet egy tökéletes és csodálatos géppé. Egy egészséges test olyan hatékony önfenntartási mechanizmusokkal bír, hogy egyetlen sejtet is, ami megtagadja a feladatait, és önmagáért dolgozik, a test rögtön megtalál, és aztán vagy meggyógyítja azt, vagy megöli. A test uralma felé sóvárgás nélkül egyetlen szervezet sem jöhetett volna létre, mert a sejtjei nem lennének képesek egymással együttműködni, és az egész test javára dolgozni. Valójában, a sejt, ami önmagáért dolgozik a test helyett, az egy “rákos sejt”. Amikor egy ilyen sejt sikerrel többszöröződik meg, a személynek rákja lesz. A rák végeredménye mindig a tumor halála. Az egyetlen, ami ismeretlen tényező, az hogy csak a tumor hal meg, mert elpusztítja a szervezet vagy a gyógyszerek, vagy azért pusztul el, mert elpusztította a gazdaszervezetet és így megölte önmagát is. Akár a tudatában vagyunk, akár nem, amikor önmagunkért cselekszünk, az egész szükségleteit figyelmen kívül hagyva, egy rákos sejtté válunk a testben, amit “emberiségnek” nevezünk. Mielőtt rájöttünk volna, hogy megváltoztathatjuk a környezetet, hogy a szükségleteinknek megfeleljen, egészséges sejtek voltunk az emberiségben, természetes harmóniában a természet rendjével. De mióta rájöttünk, hogy “elferdíthetjük” a természetet a saját hasznunkra, elváltunk ettől a harmóniától. Ennélfogva azért, hogy elkerüljük a természet egyensúlyának megbomlását, tudatosan kell harmóniára törekednünk vele. Viszont erre még nem voltunk képesek eddig. Azért nem, mert nem voltunk tudatában a közjátéknak az adás vágya és a megszerzés vágya között; a természetet biztosnak vettük, abban bízva, hogy a viselkedésünktől függetlenül mindig ott lesz a számunkra. Az összetett, integrált rendszerekben a szabály az, hogy a rendszer az egyéni teljesítményt megszabja, ahogyan ez a sejtekkel történt példán keresztül is látszik. Ahogyan az emberiség száma növekedett, és egyre összetettebb közösségeket kezdett alkotni, az igényünk, hogy egy integrált rendszer követelményeknek megfeleljünk, egyre nagyobb nyomást helyezett ránk.

Nimród útja Természetesen, Nimród nem akarta elfogadni az integrált rendszerek szabályát, amit Ábrahám bemutatott. Ő volt Bábel uralkodója, és mégis itt állt egy alattvalója, aki azt mondta neki, hogy ő, a világ legnagyobb földjének vezetője meg kell, hogy feleljen egy nagyobb törvénynek, mint a saját törvényei. Az emberi egoizmusnak megfelelően, Nimród nem engedhetett az ő módszerének, és annak, hogy atyái nyomdokán a megszerzés vágyának követése rossz volt, és változásra van szükség, Azért, hogy megtartsa az utat, amit az emberiség addig a pontig épített, Nimródnak nem volt más választása, mint hogy megpróbálja megsemmisíteni a kockázat forrását. Azt cselekedte, amit az emberi faj addig használt, mióta az első fegyvereket feltalálták, és megpróbálta elpusztítani Ábrahámot. Bár nem sikerült elpusztítania Ábrahámot, kiüldözte őt Bábelből. Viszont Nimród Bábelje túl nagy város volt ahhoz, hogy az integrált rendszerek szabályának alkalmazása nélkül is működjön. És mivel nem tudta, hogyan egyesítse Bábel népét, mindazokat akik a megszerzésvágyuknak megfelelően cselekedtek, a babilóniaiak nem tudtak együtt maradni, a csodálatos nagyváros szétesett.

Hetedik fejezet: Elindulás a hegyről Ha Josh és én elváltunk volna egymástól a Mount Rainier-en, akkor ma talán nem írnám ezeket a szavakat. Szerencsémre a barátságunk győzött. (Az a tény is segített, hogy csak egy iránytűnk volt és egyetlen térképünk, tehát nem volt olyan sok lehetőségünk). De attól a pillanattól kezdve, hogy elhatároztuk, hogy együtt jövünk ki a helyzetből, akkora megkönnyebbülést éreztünk, hogy olyan volt, mintha megtaláltuk volna az ösvényt. Be kell ismernem, nem volt egyszerű leereszkedni a hegygerincen. A térdeimnek hónapokba tellett, mire helyrejöttek, és a hátam sem volt utána már a régi. De mindig értékelni fogom az képességünket, hogy együttműködjünk, ahogyan óvatosan lecsúsztunk az áruló hegyoldalon, folyamatosan figyelve arra, hogy a másikkal minden rendben legyen. A leereszkedés után pár perccel sűrű erdő vett körül bennünket, ami elnyelte a napsugarakat. Mögöttünk a hegy volt, és messze előttünk és messze alattunk a szakadék alja tátongott. És mi, együtt, lemásztunk egy olyan lejtőn, ami meredekebb volt, mint amit el tudtam volna képzelni. Alkalmanként megálltam és pihentettem a térdeimet egy kövön, ami a sziklák felett düledezett, és félve bámultam a fákra, arra gondolva, hogy “Bizonyára a talajhoz vannak szögelve. Nincs más magyarázat rá, hogy miért maradnak állva.” Amikor szó szerint a körmünknél fogva lógtunk a földön, és próbáltuk elkerülni a lezuhanást, a kötelék közöttünk támogatott minket. Ma már tudom, hogy ez az, ami átsegített minket a helyzeten. Egy régi dal mondja, amit gyerekként szeretni szoktam, hogy csak a hegyekben tudod meg, hogy kik a valódi barátaid. Most pontosan tudom, hogy mit értettek ez alatt a dalban. De a válság, amivel manapság szembenézünk egy olyan egységet kíván, ami túl van az egyének közötti barátságon. Az emberiség összes részének egységesítése sokkal mélyebb jelentőséggel bír, mint pár kalandor életének megmentése. Nem azért kell egységre lépnünk, mert ez valami szórakoztató dolog (habár valójában az), hanem mert fel kell fedeznünk az adományozás vágyát, a természet olyan részét, ami évezredekig feledésbe merült, és az egyetlen módszer a felfedezésére, hogy egyenlővé válunk vele. És amikor egyenlővé válunk vele, akkor hirtelen fel fogjuk fedezni, hogy életünk minden vonatkozásában megjelenik, a sejtektől az elménkig. Mint érző lények, csak akkor tudjuk megfigyelni valami létezését, ha érezzük azt. Egy “óceánban” élünk, amit az adományozás vágya alkot, és csak akkor tudjuk érezni ezt a vágyat, ha ez az öröm valamiféle kézzelfogható öltözéket ölt fel. Természetesen az örömre fókuszálunk, amit a tárgyakból vagy jelenségekből nyerünk, amik keresztezik az utunkat az életünk során, de soha sincs egyedül a megszerzésvágy jelen. Ehelyett a kettő kombinációja: az adományozás vágya újfajta öröm lehetőségét teremti meg a számunkra, és a megszerzés vágya alakítja ezt az örömöt formába, mint amilyen például egy finom szelet sütemény, egy új barát, szeretkezni, vagy pénzt keresni. De az adományozás vágyának felbukkanása, amit ma érzünk nem egy hétköznapi felbukkanás. Ez a vágy nem a szexről szól, a pénzről, a hatalomról, vagy a hírnévről. Ez most egy vágy az összekapcsolódásra. Ez az interneten található közösségi hálózatok tömeges növekedésének rejtett oka. Az embereknek kapcsolódniuk kell, mert már érzik, hogy össze

vannak kapcsolódva: most, csak tudniuk kell, hogy hogyan tegyék ezt olyan módon, ami tényleg kitölti az ezzel kapcsolatos szükségleteiket. Viszont az egyetlen mód arra, hogy teljesen összekapcsolódva érezzük magunkat, ha tanulmányozzuk azt, ami összeköt minden egyént: az adományozás vágyát. Tehát további felhajtás nélkül, vizsgáljuk meg, hogy hogyan tudjuk az adományozás vágyát bevezetni az életünkbe.

Második rész – Tanulni a természettől A legbiztosabb módszer arra, hogy kijavítsuk a hibáinkat az, ha tanulunk azoktól, akik jól csinálták a dolgokat. Ebben az esetben a természet a példamutatónk, tehát őneki kell a tanárunknak lennie.

Nyolcadik fejezet: Egy út, kifelé az erdőből Ahhoz, hogy meglássuk, hogyan engedhetjük be az adományozás vágyát az életünkbe, tekintsük át, hogy hogyan teszi meg ugyanezt a természet. A külső világot az érzékszerveinkkel fogjuk fel, és azt hisszük, hogy a valóság képe, amit az érzékeink adnak, pontos és megbízható. De valóban az? Milyen gyakran történik az, hogy sétálunk egy barátunkkal, és a barátunk meghall valamit, amiről mi lemaradunk? Hát, csak azért, mert nem halljuk azt a hangot, nem jelenti azt, hogy nem is hangzott el. Ez csak azt jelenti, hogy az érzékeink nem fogták fel azt, vagy nem figyeltünk rá. Vagy talán a barátunk hallucinált! Mindhárom lehetőségben az objektív valóság ugyanaz, de a felfogásunk róla nem az. Más szavakkal, nem tudjuk, hogy milyen a pontos valóság, vagy azt, hogy egyáltalán létezik-e. Csak azt tudjuk, hogy felfogjuk azt. És hogyan fogjuk fel? Egy olyan folyamatot használunk, ami a “formák egyezőségét” jelenti. Minden érzékszervünk különböző ingerekre válaszol, de minden érzékszervünk ugyanolyan módon működik. Amikor például egy napsugár behatol a pupillámon, a retinám neuronjai megteremtik a modellét a külső képnek. Ez a modell aztán kódolva átjut az agyamba, ami dekódolja a pulzusokat, és újrateremti a képet. Ugyanez a folyamat megy végbe, ha egy hang megüti a fülünket, vagy valami megérinti a bőrünket. Más szavakkal, az agyam használja az érzékszerveimet, hogy megteremtsen egy modellt, vagy formát, ami egyezik a külső tárggyal. De ha a modellem nem megfelelő, sohasem fogom megtudni ezt, és azt fogom hinni, hogy a valódi tárgy vagy hang pont ugyanaz, mint a modell, amit az agyam teremtett. A “formák egyezőségének” alapelve nem csak a szerveinkre alkalmazható, de a viselkedésünkre is éppúgy igaz. A gyerekek például ismétlés útján tanulják el, amit a külvilágban látnak. Ezt “utánzásnak” hívjuk. Arra szomjazván, hogy tanuljunk a világról, amibe beleszülettek mindenféle nyelvi készség nélkül, a gyerekek az utánzást használják eszközként, hogy készségekre tegyenek szert, mint amilyen az ülés vagy az állás, beszéd, és az evőeszközök használata. Amikor beszélünk, megfigyelik, hogyan mozgatjuk az ajkainkat. Ezért tanácsolják a szülőknek, hogy beszéljenek tisztán a gyerekhez (de ne hangosan; jobban hallanak, mint mi). minket utánozva, a gyerekek megteremtik a mienkkel egyező formákat (mozdulatokat, vagy hangokat), és így tanulnak a világról, amiben élnek. Valójában nem csak a gyerekek tanulnak ilyen módon, de az egész természet a bizonyság a hatékonyságra, ami a formák egyezőségén keresztüli tanulást illeti. Lenyűgöző oroszlánkölykök játékát figyelni. Lesből támadnak, egymást fiatalos lelkesedéssel támadva. Minden mögé odalopóznak, legyen az egy árnyék, egy rovar, vagy egy antilop. Kicsiny veszély fenyegeti őket, hogy valamit tényleg el fognak kapni életüknek ezen szakaszán, de számukra a lopakodás nem puszta játék. Magukra véve a vadász szerepét, olyan szerepet gyakorolnak, amit felnőttként nagyon komolyan művelniük kell. Azzal, hogy így cselekszenek, a vadászt keltik önmagukban életre. Enélkül nem maradnának fent, mert nem tudnák, hogyan győzzék le, ami eteti és fenntartja őket.

Ha szeretnénk megfigyelni az adományozás vágyát, csak meg kell teremtenünk önmagunkban ennek a képét. Ha kellő figyelmet fordítunk a gondolatainkra és vágyainkra, miközben az adományozást gyakoroljuk, fel fogjuk fedezni magunkban a vágyat, ami megegyezik azzal az adományozás-vággyal, ami a természetben van jelen. Ekkor, olyan természetesen, mint a gyermek, aki felfedezi a beszédet a hangok és a szótagok egyezőségén keresztül, fel fogjuk fedezni az adományozás vágyát azon keresztül, hogy egyezővé válunk az adományozással. Egy darabig eltarthat, ameddig pontosan tudjuk, hogyan egyensúlyozzunk az adományozás és a megszerzés között, ahogyan ezt a természet is teszi, de a gyakorlat teszi a mestert és sikerrel fogunk járni. És amikor ezt megtettük, az életünk egy határtalan folyamává válik a legmélyebb és leggazdagabb felismeréseknek, és ijesztő lesz, hogy addig mennyire vakok is voltunk. A mai világban már nem feledkezhetünk meg az adományozás vágyán történő munkánkról. Nem vagyunk már Bábelben, ahol az emberek elkerülhették a súrlódásokat egymás között azzal, hogy elköltöztek, és a külterületeken éltek tovább. Mivel a földünk minden sarkát benépesítettük, sehová sem tudunk menni. Mindemellett, szorosan egymáshoz kötöttük magunkat, hogy egyszerűbb lenne a rántottából újból tojást készíteni, mintsem visszacsinálni a világméretű kapcsolódásunkat. És ez nem egy rossz dolog. A világméretű kapcsolataink nélkül, hogyan kaphatnánk olyan olcsó termékeket, amit Kína vagy India ad nekünk? És ki adna munkát és megélhetést az ilyen országokban élő munkásoknak? Most, hogy a világgazdaság egy ilyen mamutméretű visszaesésen megy keresztül, láthatjuk, hogy mennyire hasznos tud lenni a globalizáció, ha megfelelően használjuk. Valójában a világ ugyanaz a megapolisz, ami Bábel idején volt, csak most ez a megapolisz világméretet öltött. Nem tudunk szétszóródni, tehát vagy egységre lépünk, vagy elpusztítjuk egymást. Egységes egész vagyunk, egy test, és meg kell tanulnunk a rész munkáját megcselekedni. Minél jobban vonakodunk ettől, annál kevésbé egészségesek leszünk mi és lesz a társadalmunk. Tehát, kerüljük el, hogy megsemmisítjük egymást, döntsünk úgy, hogy ebből a válságból együtt jövünk ki. A Mount Rainier-en, Josh és én nem szerettük egymást az aggodalom pillanatában, de úgy döntöttünk, hogy úgy cselekszünk, mintha szerettük volna. És meglepetésünkre működött a dolog. A hegyen csak ketten voltunk. Egyszerűen leülhettünk volna, hogy beszélgessünk egymással. De ahhoz, hogy világméretekben érjünk el sikereket, szükségünk van a kommunikáció globális eszközeire, hogy az összetartozás fogalmát kommunikálni tudjuk. Ecélból vessünk egy pillantást a médiára.

Kilencedik fejezet: Megteremteni egy médiát, ami törődik A médiának kulcsfontosságú szerepet kell játszania abban, hogy az elidegenedett nyilvánosságot bajtársiasság szintjére emelje. A média szolgáltat nekünk majdnem mindent, amit a világunkról tudunk. Még az az információ is, amit a barátainktól kapunk, vagy a családból, általában a médián keresztül érkezik. Ez a szájról szájra terjedő hír modern verziója. De a média nem csupán ellát minket információval. Ízelítőt ad emberekről, akikkel egyetértünk, vagy nem értünk egyet, és a nézeteinket az alapján alakítjuk ki, hogy mit látunk, hallunk, vagy olvasunk a médiában. Mivel a nyilvánosságra való hatása versenytárs nélküli, ha a média az együttlétünkhöz és egységünkhöz fordul, a világ követni fogja azt. Sajnálatos módon a gazdasági helyzet kitöréséig a média csak sikeres egyénekkel, médiamogulokkal, mega popsztárokkal, és ultrasikeres egyénekkel foglalkozott, akik milliókat és milliárdokat szakítottak a versenytársaik kárán. Csak mostanában, mint a válság egyik mellékhajtása, kezdett a média is részvét és a egység cselekedeteiről beszámolni, mint amilyenek a homokzsákos erőfeszítések voltak Fargoban, Észak Dakotában, ami során 2009 márciusában egyesült erővel állították meg a Red River eddig megfigyelt legmagasabb tetőzését. Miközben ez a trend bizonyosan kívánatos, egy kevés szórványosan előforduló spontán erőfeszítés nem elég ahhoz, hogy összehozza az embereket. Ahhoz, hogy a világszemléletünk megváltozzon, hogy tudatában legyünk az adományozás vágyának létezésének, a médiának teljes képet kellene adnia a valóságról, és informálnia minket annak felépítéséről. Ezért olyan programokat kellene készítenie, amik bemutatják, hogy az adományozás vágya hogyan van hatással a természet mindegyik szintjére – a mozdulatlanra, növényire, állatira és emberire – és arra kellene bátorítania az embereket, hogy azonosuljanak vele. Olyan talk show-k helyett, amikor a showmenek csak magukról beszélnek, miért nincsenek olyan showmenek, akik dicsérnek másokat? Végül is ilyen példákkal bőven el vagyunk látva; csak el kellene ismernünk őket és a nyilvános figyelem középpontjába kellene hoznunk őket. Ha a média olyan embereket mutat, akik törődnek egymással, és elmagyarázza, hogy az ilyen képek segítenek az adományozó erőt beengedni az életünkbe, fel fogja emelni a nyilvánosság figyelmét az önközpontúságból a bajtársiasságra. Ma a legnépszerűbb nézőpont az lehetne, hogy az “Egységre lépés szórakoztató – bulizzunk együtt!” Azzal a kockázattal, hogy néhány durva általánosítást teszünk, íme pár tény és szám gondolatébresztőnek: a számítógépeink és a tévéink Kínában és Tajvanban készülnek; az autóink Japánban, Európában és az Egyesült Államokban, és a ruháink Indiában és Kínában készülnek. Majdnem mindenki nézi a hollywood-i filmeket és az év végéig (2009) Kínában több lesz az angol nyelven beszélő népesség, mint bárhol a világon. És itt vagy egy igazán érdekes tény: a Facebook, az online közösségi hálózat 200 millió aktív felhasználóval bír világszerte. Ha a Facebook egy ország lenne, az lenne az ötödik legnagyobb ország a világban!

A globalizáció csakugyan tény, és megmutatja nekünk, hogy már egységre léptünk. Megpróbálhatunk ellenállni neki, vagy csatlakozhatunk és hasznot húzhatunk a sokféleségünkből, lehetőségeinkből, és jólétből, amit a globalizáció tartogat számunkra. A média számos módon megmutathatja, hogy az egység egy ajándék. Habár minden tudós tudja, hogy nincs a természetben rendszer, ami az izoláción alapul és a kapcsolódásról szól a játék, a legtöbben nem vagyunk ennek tudatában. Amikor meglátjuk, hogy minden egyes szerv hogyan működik, hogy az egész szervezet hasznára legyen, hogyan dolgoznak össze a méhek a kasban, hogyan úszik együtt egy felhőnyi kishal, úgy hogy véletlenül egy nagy halnak is nézhetnénk őket, hogyan vadásznak együtt a farkasok, hogyan segítenek a csimpánzok másik csimpánzokat, vagy az emberek bármiféle jutalom nélkül, meg fogjuk tudni, hogy a természet elsődleges törvénye a harmónia és a társas létezés. A média képes és köteles sokkal gyakrabban mutatni ilyen példákat nekünk, mint amilyen gyakran teszi azt. Ha felismerjük, hogy így működik a természet, spontánul vizsgálni fogjuk a közösségeinket és meglátjuk, hogy összhangban vannak ezzel a harmóniával. Ha a gondolataink ilyen irányba kezdenek mutatni, különböző atmoszférát fognak megteremteni és remény és erő szellemiségét vezetik be az életünkbe, még mielőtt megvalósítanánk ezt a szellemiséget. Miért? Mert igazodunk a természet életerejéhez – az adományozás vágyához. Minél összébb kapcsolódva érezzük magunkat másokhoz, annál jobban függ a boldogságunk attól, hogy ők hogyan éreznek felénk. Ha mások elismerik a cselekedeteinket és szemléletünket, jól érezzük magunkat. Ha nem ismerik el amit teszünk vagy mondunk, rosszul érezzük magunkat, elrejtjük a cselekedeteinket, vagy akár megváltoztatjuk őket, hogy megfeleljen a közösségi normáknak. Más szavakkal, azért mert olyan nagyon fontos, hogy jól érezzük magunkat, a média egy egyedi helyzetben van, hogy megemelje az emberek cselekedeteit és szemléletét. Nem meglepő, hogy a politikusok a leg értékelésfüggőbb emberek a földön, mivel a megélhetésük a népszerűségtől függ. Ha megmutatjuk nekik, hogy megváltoztak az értékeink, akkor megváltoztatják a sajátjaikat a vezetésben. És az egyik legkönnyebb, leghatékonyabb módszer, hogy elmondjuk nekik, az hogy megmutatjuk nekik, hogy mit szeretnénk nézni a tévében! Mivel a politikusok szeretnének hivatalban maradni, meg kell mutatnunk nekik, hogy ha szeretnék újra megszerezni a pozíciójukat, muszáj azt szorgalmazniuk, amit mi szeretnénk, hogy szorgalmazzanak – az egységet. Amikor képesek leszünk olyan médiát megteremteni, ami az egységet szorgalmazza, és az együttműködést a hírességek önfényezése helyett, egy olyan környezetet fogunk megteremteni, ami rávesz minket arra, hogy az egység és az egyensúly a vágyak között jó dolog.

Szeretet vizei Egy bölcs ember egyszer azt mondta, hogy a szíveink olyanok, mint a kövek, és a jócselekedeteink egymás felé olyanok, mint a vizek, amik az ilyen kövek kellős középpontjába csurognak le. Apránként a vizek krátert mosnak az illető szívébe, amibe rengeteg szeretet tud beömleni.

Ahogyan mondtuk már ebben a könyvben, az adományozás vágya minden örömünk forrása az életben, és a megszerzés vágya az, ami formálja az örömöt. A jón keresztül, amit másokért teszünk, megteremtjük bennük, hogy több örömöt vágyjanak megkapni abból, hogy szeretik őket. Persze mi mindannyian szeretnénk, ha szeretnének minket, de nagyon kevesen hisznek benne közülünk, hogy ez valaha meg fog történni. De ha mindenki elhatározza, hogy szeretetet ad a másiknak, akkor nem fogjuk azt érezni, hanem újra lángra lobbantjuk férfi és nőtársainkban a hitet, hogy a szeretet lehetséges. És visszaadják ténylegesen, mert ez az, amit ők az újonnan meglágyult szívükben érezni fognak. Mindez tudománytalannak és irracionálisnak hangozhat, de ez működik, mert összhangban van az élet legalapvetőbb erőivel – az adományozás vágyával és a megszerzés vágyával. És mivel mindig használhatunk némi külön segítséget, amikor ismeretlen területet fedezünk fel, léteznek olyan technikák, amik megnövelik az esélyünket a sikerre. A könyv többi fejezete egy olyan szemléletet ad át, hogy milyen lesz egy kiegyensúlyozott világban élni.

Harmadik rész – Egyenlőség elérése A következő fejezetek körülírják a menekvésünket a jelenlegi válságból. Az élet hét különböző aspektusát fogják érinteni – művészetek, gazdaság, politika, egészségügy, és éghajlat – és irányelveket is fog ajánlani, hogy hogyan használjuk az adományozás vágyát a saját hasznunkra.

Tízedik fejezet: Hogyan tudnak a művészetek új hozzáállást modellezni “Mindannyian tudjuk, hogy a művészet nem igazságot rejt. A művészet egy hazugság, ami segít felismernünk az igazságot, vagy legalábbis azt az igazságot, amit ad számunkra, hogy megértsünk. A művésznek ismernie kell a módszert, ami által meggyőzheti a többieket a hazugságának igaz mivoltáról.” --Pablo Picasso Bármilyen fontos is a média a mi kultúránk számára, nem tudja egyedül megtenni a szükséges szellemiségemelést. Ahhoz, hogy a gondolkozásunkban megtörténjen az emelkedés, színészeket, énekeseket, és más közszereplőket és hírességeket kell bevonni a folyamatba. Az ő előadásaikat nem csak a tévé sugározza, de az interneten, a mozikban, a rádióban is bemutatásra kerülnek, és létfontosságúak, hogy terjeszteni tudják az új üzenetet. Nehéz előre jelezni, hogy a művészetek pontosan hogyan fognak fejlődni, ha megbarátkoznak a valóság adományozó felével. Mivel sosem próbáltuk tömegesen, nem tudjuk megmondani, hogy hogyan alakulnak a dolgok, ha az egység és az adományozás lesz a divat. Az alábbi ötletek lehetséges emelkedéseket mutatnak a moziban és a színházban, de a szabályok, amik jellemzőek erre a művészeti formákra a hagyományosabb művészetekre szintén alkalmazhatóak, mint például a festészet és a szobrászat. A vizuális művészetek jelentik a legerősebb eszközt a hatás gyakorlására. Az információ 90%-át a környezetünkből vizuális információn keresztül kapjuk. Ebből az okból kifolyólag a gondolkodásunk megemelkedése azzal kell hogy kezdődjön amit látunk, még mielőtt megváltoztatnánk, amit hallunk. A felszínen a legtöbb mozi és darab cselekménye eléggé hasonló maradna: egy harc egy igaz ügyért, szerelmi történet, vagy tragédia. De minden egyes cselekmény mögött lenne egy áthallás, ami az egység üzenetét rejti. Ma, amikor elhagyjuk a színházat, vagy kikapcsoljuk a DVD-t, általában a hős elismerésének érzetével távozunk. Nagyon ritka, hogy elmélkedünk egy eszmén, egy fogalmon, vagy egy ideológián a mozi után. Ez gyakran így van, még ha a film közvetít is egy gondolatot, a kellékek, a vizuális effektek, a forgatókönyv és a film más részei arra törekednek, hogy azonosuljunk egy emberrel, nem pedig egy életmóddal. Ha megvizsgáljuk a legtöbb kasszasiker cselekményét, elkerülhetetlen végkövetkeztetéshez jutunk: a hősök termelik a pénzt, az eszmék nem. Ez a legutóbbi ideig igaz lehetett, de a ma valóságában, az embereknek olyan filmekre és darabokra van szüksége, hogy vagy elfeledje a problémáit, vagy erőt és reményt merítsen a jövő felé. És ha helyesen történik ez, akkor a későbbi sokkal inkább domináns. Ha az 1950-es és 60-as évek filmjeire tekintünk, gyakran naivnak tűnnek a számunkra, a “való élet” egy kis érintésével. Hamarosan a nézők rátekintenek majd a most készülő filmekre, és látni fogják, hogy azok is messze vannak a valóságtól. Ahhoz, hogy sikeresek

legyünk, a művészeteknek válaszolnia kell a jelenlegi helyzetekre, és a ma újdonsága az egység, vagy egyensúly, a megszerzésvágy és az adományozás vágya között. Sok apokaliptikus film volt már, ami leírja, hogy az emberiség hogyan rombolta le a bolygót és hogyan büntették összes bűnéért káosszal, végtelen hőhullámokkal, háborúval, és az élelem és ivóvíz hiányával. De a művészetnek nem kellene bezárkóznia az ítéletnapi képekbe. Ehelyett információval kellene szolgálnia a valóság teljes képéről – az élet két erejéről, hogyan hatnak egymásra, mi történik, ha az egyensúly csúcsára érünk, és mi történik, ha segítünk megtartani azt. Egyébként a művészetek és különösen a nagyon népszerű vizuális művészetek nem fogják elérni a céljaikat: hogy informáljanak minket a két erőről, és megmutassák nekünk, hogyan tudjuk kiegyensúlyozni őket.

Remény Filmjei Ahhoz, hogy az embereknek okuk legyen megnézni és újranézni filmeket és darabokat, a cselekményeknek érvényes reményt kell adniuk, és valódi kilátást a pozitív változásra. Míg a film kezdőpontja lehet a jelenlegi valóságunk, magába foglalhat valamiféle érvelést arról, hogy mi hozott el minket a jelenlegi állapotunkhoz. Amikor az emberek felfedezik, hogy a mozi olyan hely lett, ahol információt kaphatnak arról, hogyan javítsák az életüket, elkezdenek özönleni filmet nézni. Gondoljunk arra, hogyan tanítjuk a gyerekünket, hogyan haladjon át az utcán, milyen aprólékosan és szeretetteljesen magyarázzuk el neki újra és újra, hogyan kell várni a zöld lámpára, és hogy csupán a kijelölt átkelőkön menjenek át az úton. Ez létfontosságú információ, és enélkül kockára tennék az életüket, ha egyedül kísérleteznek az utcán. Ma az információ az egyensúly visszaállításáról a természetben és az emberiségben éppolyan létfontosságú és így nagyon is kívánatos. De több van ebben az emelkedésben, mint a túlélés. Ez a válság egy ugródeszka a hétköznapi életünk kifürkészhetetlen fejlődéséhez. A mai napig, arra fókuszáltunk, hogy mennyire vagyunk képesek megszerezni. Valójában nem is tudtuk, hogy a megszerzésvágy irányít bennünket; csak szerettük volna jól érezni magunkat. Mivel nem tudtunk a közjátékról a két vágy között, ami kiteszi az életet, felszínes szinten kerestük a gyönyört, és így nem tapasztaltunk maradandó örömöt. De az élet drámája két irányba halad (ami egyszerre ellentétes és párhuzamos): együttműködés és önkiteljesítés. A valóság teljességében, az önmegvalósítás csakis a másokkal történő együttműködésen keresztül lehetséges. Az ásványokban például a különböző atomok együttműködnek egymással, hogy kialakítsák az ásvány molekuláit. Ha az egyik atom különállásra törekedne, az ásvány szétesne. Az összetettség egy magasabb szintjén, a növényekben és az állatokban (az emberekben is), különböző molekulák, sejtek és szervek működnek együtt. Ezek egyesülnek, hogy egy meghatározott teremtményt hozzanak létre, és itt is, ha egyetlen molekula hiányozna az élőlény sejtjeiből, megbetegedne vagy meghalna. Hasonlóképpen, minden növény és állat egy bizonyos földrajzi területen szimbionikus környezetet teremt meg. Épp úgy, mint a kardszárnyú delfinek és a tengeri vidrák történetében, amit az Ötödik fejezetben leírtunk, minden teremtmény hozzájárul az ökológiai

rendszer egyensúlyához. Ha csak egynek is megfogyatkozik közülük a száma, a rendszer kimozdul az egyensúlyból. Egyszerűen mondva, a természet az egyediséget támogatja; ennélfogva az élőlények személyes kiteljesedése csak akkor lehetséges, ha együttműködnek és hozzájárulnak a környezetükhöz. Amikor a környezet kárán akarják fejleszteni magukat, a természet vagy kiirtja őket vagy erősen kiegyensúlyozza a számukat. Bár a természet ilyen törvényét hosszú ideje ismerjük, úgy cselekedtünk, mintha nem lennénk része az ökológiai rendszernek, amit a “Föld nevű bolygónak” hívunk. Sőt, még rosszabb, magunk között úgy érezzük, hogy egy közösség vagy szekta magasabb rendű lehet, mint a másik. Mégis, a természet nyilvánvalóan bemutatja, hogy semmi sem felesleges, és a természet egyik eleme sem magasabb rendű a többinél. Akkor miért gondoljuk, hogy olyan előjogunk van, amit a természet egyetlen másik része sem birtokol – hogy elnyomjunk más fajokat és leereszkedően bánjunk velük? Honnan jön ez az arrogancia, ha nem a tudatlanságból? Mivel nem tudunk az adományozás vágyáról, ami erőt és bölcsességet ad nekünk, önmagunkhoz kapcsoljuk ezeket a fogalmakat. Ha tudatában lennénk, hogy mi is a két vágy terméke vagyunk, amik az életet alakítják, akkor tudnánk, hogyan növekedjünk ebben a világban a természet teljességével együtt. Mennyire nehéz olyan filmeket készíteni, amik megtanítják ezt nekünk, és megmutatják az együttműködésen keresztüli önkiteljesítés hasznosságát? Képzeljük el, hogy mindannyian tudjuk, hogy egységre léptünk a többi emberrel, és támogat minket minden másik ember a világban, és hogy csupán azt akarják, hogy a saját lehetőségeinket a leginkább kamatoztassuk. Mennyire csodálatos lenne az élet, ha minden ember minden tehetségével hozzájárulna a társadalomhoz, és megkapná a közösség támogatását és elismerését ezért cserébe? Végül is, nem ez az, amit most csinálunk? Egy számítástechnikai mérnök hozzájárul a közösséghez azzal, hogy megépíti a számítógépeket. Egy utcaseprő hozzájárul az utcák kitisztításához. Melyikük fontosabb? Ha emlékeznénk rá, hogy nem úgy lettünk azok akik vagyunk, mert így akartuk, hanem mert egy nagy és ősi rendszer dolgozik bennünk, akkor nem éreznénk hogy folyamatosan arra kényszerülünk, hogy bizonygassuk magunkat. Ehelyett egyszerűen élveznénk azok lenni, akik vagyunk, és hozzájárulnánk ahhoz, amihez képesek vagyunk. Valójában élveznénk, hogy része vagyunk az emberiségnek – egyesülten és egyedien egy időben. Képzeljünk el olyan filmeket, amik ezt mutatják be!

Tizenegyedik fejezet: Ének és dallam egyensúlyának megtalálása “Az a hang közege újabban globális. Nagy sebességgel robog nyelveken, ideológiákon, határokon és népcsoportokon keresztül. Ezen gazdasági Eszperantó gazdasága megdöbbentő… A népszerű zene magán és nyilvános ügyek csoportok szolidaritásának szociológiáját hozta magával.” --George Steiner A zene egyike a legnépszerűbb művészeti formáknak; új fogalmak erős hídretője lehet. Ma jobban mint bármikor, a rock és a hip-hop irányzatok erős eszközei a társadalmi fogalmaknak. Mióta a Beatles bemutatta volna az indiai zenét az 1960-as években, a népcsoportok zenéje népszerű eszköze az etnikai azonosulásnak és a kulturális integrációnak. A globalizáció csakugyan jó dolog a zenére nézve, és ma a legtöbb zenész különböző fajta zenét játszik, amelyek közül néhány a szülőföldén túl található kultúrákból jön. Így a zene megérdemel egy önálló fejezetet. Mint minden művészeti formának, a zenének is különleges nyelvezete van, hogy kifejezze az adott művész belső világát. Minden zenefajta különböző megszerzésvágyat fejez ki, és ennélfogva különböző egyensúlyt mutat meg az adományozás vágyával. Az egyszerűség kedvéért válasszuk szét a zenét két csoportra: az énekelt és instrumentális csoportokra.

A végtelen szeretet dalai Az énekelt zenével (dalokkal) kicsit könnyebb meghatározni a változást, amire szükség van, hogy az új irányba beilleszkedjen. Mint a mozival is, a témák eléggé hasonlóak maradhatnak. Mint a mozival is volt, minden dal mögött egy áthallásnak kellene lennie, ami az egységet adja át, és kifejezi mindkét vágyat a valóságban – az adományozást és a megszerzést is. A zene az önvaló kifejezése, a zenész legmélyebb érzelmeié. Ennélfogva ha a zenének az egység és a megszerzés és az adományozás közötti egyensúly üzenetét kell hordoznia, akkor nagyon fontos, hogy az előadó művész legyen tudatában annak, hogy ezek az erők hogyan hatnak egymásra. Mivel nem hazudhatunk azzal, ahogy kifejezzük a belső világunkat, a művészeknek személyesen meg kell tapasztalniuk az egységet és a két erő közjátékát és kapcsolatát, ha szeretnék azt művészien átadni. Ennek eredményeképpen minden dalnak a frissesség és az életerő új értelmét kellene átadnia. Nincs szükség rá, hogy új műfajok szülessenek. Már most nagyszerű palettával rendelkezünk: pop, hip-hop, rock n’ roll, jazz, klasszikus zene, és mindenféle népzene. Mindegyikük a belső lényünk hiteles kifejezése, és nincs szükség arra, hogy ezek megváltozzanak. Csak a belső üzenetet kell megváltoztatnunk: ahelyett, hogy egy szerelmespár bajos kapcsolatára koncentrálnánk, a szavak nyomatékosítanák az erőfeszítésüket, hogy felfedezzék az egységet a természetben. Miközben tanulunk a természet adományozó oldaláról, képesek leszünk új szövegeket megteremteni a dalokhoz. Az ilyen szövegek párbeszédet fejezhetnek ki az adományozó vágy és a megszerző vágy között, ahogyan ez az emberek között és a természetben előfordul. Ha belegondolunk, az adományozás vágyának érvényesülési szándéka a megszerzésvágyon

keresztül nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan egy férfi új módszereket keres arra, hogy kifejezze a nő iránt érzett szeretetét (vagy fordítva). Mi lehet inspirálóbb annál, hogy ezt a szeretetfájdalmat dalszövegbe öntsük, és dallammal öltöztessük fel?

Harmónia dallamai Az instrumentális zene egy egészen más hanghatású dolog. A nyugati zenében a hangsúly a harmónián van ezért majdnem természetes, hogy az egység és egyensúly üzenetét hordozza. Sok híres zeneszerző, például Bach és Mozart – nagy figyelmet fordítottak rá, hogy a zenéjüket kiegyensúlyozottnak és harmonikusnak írják. Valójában a klasszikus zene, különösen Mozart zenéje annyira kiegyensúlyozott és egységes, hogy a leicester-i egyetemen (Egyesült Királyság) rájöttek, hogy növeli a kibocsátott tej mennyiségét a szarvasmarhatelepeken. Bár a zeneszerzők valószínűleg nem voltak tudatában a mélységnek, ahová ez a kiegyensúlyozottság vezet, vagy a céloknak, amire egykor használni fogják a zenéjüket, ez a minőség az, ami garantálta a népszerűségüket egészen a mai napig. De az egyensúly nem csak a nyugati zenében létezik; majdnem bármilyen zenetípusnál fontos, különösen a bennszülött zenéknél. Ma viszont az egyensúlyt nem csak azért kell megtartanunk, mert szeretjük a hangzását, hanem mert segíteni tud nekünk a valóság egy egészen új oldalát kifejezni. Az eredmény hihetetlenül szenvedélyes, hihetetlenül lágy, hihetetlenül gyors, vagy jó ütemű lehet. De a zenetípustól függetlenül az ilyen zene hatása a hallgatóra páratlan, pontosan azért, mert kifejezi az életerőnket! Ma Bach, Mozart, Beethoven és Verdi zenéje gazdagnak és színesnek tűnik számunkra. De összehasonlítva azzal a zenével, ami mindkét vágy felfogását kifejezi, olyan lesz a különbség, mint ha a világot csak két dimenzióban látnánk vagy háromban.

Tizenkettedik fejezet: Pénz, pénz, pénz “A nagymértékű gazdasági növekedés ellenére az ötvenes évek óta nem növekedett a boldogság szintje sem az Egyesült Államokban, sem Nagy-Britanniában. Nincs olyan kutató, aki ezeket a tényeket megkérdőjelezné. Így a felhalmozott gazdasági javak nem jelentenek olyan célt, amiért nagymértékű áldozatot kellene vállalnunk. Történetesen, nem kellene feláldoznunk a legfontosabb boldogságforrást, az emberi kapcsolatok minőségét – otthon, munkahelyünkön, és a közösségeinkben.” --Richard Layard, The Financial Times, 2009. március 11. Nem létezik jobb nézőpont, ami szemléltetné az összekapcsoltságunkat, mint a gazdaság. Amikor egységre lépünk, a gazdaságnak kell lennie elsőként, ami felhúzza magával az életünk minden vonatkozását vele együtt. De amikor el vagyunk választódva egymástól, ez az első, ami összeomlik. Ekkor minden leáll vele együtt. Évszázadokkal ezelőtt, amikor először elkezdtünk kereskedni egymással, elkezdtünk kapcsolódni és a globalizáció megszületett. Ha akkor tudtunk volna a megszerzés és az adományozás vágyáról, akkor az emberiség történelme nagyon különbözne a véres és buta meneteléstől, ami ebből bontakozott ki. Manapság lehetetlen a világot “visszaglobalizálni”. Ahogyan a Tízedik fejezetben megmutattuk, és ahogyan a nyitó idézet mutatja, el kell kezdenünk egységes emberiségként cselekedni, összhangban a természet együttműködési és önkiteljesítési alapelvével, vagy az élet, amit ismertünk a végéhez fog érni. És az egységre lépésünk módja az, ha tudatában leszünk a két vágynak és ha alkalmazzuk a tárgyalásainkban, különösen a pénzügyek területén, a jelenleg is adott pénzügyi válság miatt. A “mérgező tőke” vásárlásának durvább szabályozása nem fog minket továbbsegíteni a jelenlegi válsághelyzeten. A kifelé vezető utat az jelenti, ha megértjük, hogy milyen szükségleteket kell szabályozni az emberi természetben, és nem a gazdaságban. A gazdaságunk csak egy kivetülése az egyirányú gondolkodásunknak: megszerzés, megszerzés, és minél több megszerzés. Az emberiség manapság fel kell, hogy ismerje, hogy a legjobb érdekünk, hogy másokat is a terveinkbe foglaljunk, vagy azok a tervek meg fognak bukni. Ennélfogva az első lépésnek a gazdasági kisegítő tervnek kellene lennie, ami az információ megosztásáról és a tények rendelkezésre bocsátásáról szolgálna a világról, amiben élünk és ami egyszerre globális és kölcsönösen egymástól függő. Az embereknek tudniuk kell, hogy két erő irányítja a világot. Az első a vágy, hogy megszerezzünk, amit a közgazdászok úgy hívnak “profit-orientált gazdaság”, azaz a kapitalizmus. A második erő az adományozás vágya, ami az általános jólétet tartja szem előtt. Egyszerűen megfogalmazva, a mai pénzügyi helyzetben mindenkinek hasznot kel látnia vagy senki sem fog hasznot látni. Csak, hogy pontosak legyünk a “mindenki” kifejezésben, ez nem egy szerződés aláíróinak összességét jelenti, hanem az egész világot.

Ez azt jelenti, hogy minden új megállapodás előtt a résztvevőknek minden otthon ajtaján kopogtatniuk kell, elmagyarázniuk a megállapodást és aláírást kérni, hogy azzal egyetértenek? Ez nem volna túl praktikus. Ez csupán azt jelenti, hogy meg kell változtatnunk a hozzáállásunkat arra vonatkozólag, hogy mindenki hasznát nézzük, és ne csupán a sajátunkat. Például, amikor egy új terméket bevezetnek, a gyártó azonnal keresi a módot, hogy felülmúlja a versenytársait. Az új cég arra törekszik, hogy növelje a piaci részesedését, és ezt a folyamatot “kapitalizmusnak” hívjuk. Viszont végül is, ami valójában történik, az annyi, hogy megkísérlik “ellopni” azokat a vásárlókat, akik már a piacon vannak. Ez az elfogadott norma. Ugyanúgy, a bankok manapság nincsenek elköteleződve a nyögdécselő gazdaság feljavítása felé, vagy az olyan emberek segítése felé, akik üzletet akarnak indítani vagy otthont akarnak vásárolni. A bankok csak egyetlen dolgot akarna: minél több pénzt teremteni a részvényeseik (tulajdonosai/vezetői) számára. És ha az alacsonyrendű alkalmazottaknak szégyenteljes fizetést fizetnek, vagy az embereknek kriminálisan felelőtlen kölcsönöket juttatnak, és aztán eladják ezeket a kölcsönöket biztosítótársaságoknak, amik addig akarják a gesztenyét kapargatni, addig valaki csődbe nem megy, ez teljesen “mindennapi” a ma üzleti rendszerében. Az egyetlen céljuk, hogy milliárdokat írjanak minden egyes negyedév bevételi oszlopának végére. És ez a magatartás nem kizárólag a bankokra nézve általánosan igaz. Lényegében mindenféle üzlet ilyen módon működik a biztosítótársaságoktól kezdve a bankokig, egészen a sarki drogériáig. Ezt hívjuk “szabad piacnak”. Ma viszont mindannyiunknak a rendszerünk komoly felülvizsgálatát kell eszközölnünk, hogy láthassuk, hogy hol tértünk rossz útra. Amikor ezt megtesszük, akkor látni fogjuk, hogy nincs semmilyen rossz a gondolatban, hogy bankok vagy biztosítótársaságok legyenek a világunkban. A bankok potenciálisan jó dolgot jelentenek amik nélkül nem tudnánk finanszírozni az álmainkat. A biztosítótársaságok szintén pozitív erők, mert garantálják, hogy nem kerülünk utcára, ha valami rossz irányba megy az életünkben. Ennélfogva csupán az üzlet céljának kell megváltoznia – a haszonról, amit a versenytársak kárára érünk el, afelé hogy az egész közösségünk javát szolgáljuk. A pénzügyi ügyeinket is így kellene elterveznünk, hogy a nettó profit az emberiség javát szolgálja, és ne az üzletét. Az üzletben, mint a politikában is, a protekcionizmus egy kétélű kard, ami sokkal jobban bünteti a működtetőjét, mint a szándékolt célpontot. Ha a tévé, a művészetek és az iskolák megváltoztatják a közösségi légkört egy gondoskodó és bajtársias atmoszférává, a jutalom egy olyan díj lesz, amit érdemes elnyernünk. Ekkor, a jelenlegi profitorientált rendszer helyett a társadalom hasznának jutalma a társadalmi felismerés és elismerés lesz. Így ha mindegyikünk többre fog törekedni, annál hogy csak önmaga vagy a részvényeseink hasznát lássa, mi és minden vásárlónk jólétben fog élni, mert az emberek meg fognak bízni egymásban. Ahol pénzről van szó, tisztán a bizalom a legfőbb. Jelenleg a bankok nem bíznak a többi bankban. A biztosítótársaságok nem bíznak a bankokban, vagy egymásban, és senki sem bízik a kölcsönkérőkben, mert a kölcsönök felvevői nem bíznak a munkaadóikban, hogy nem fogják egyik napról a másikra kirúgni őket, mert a munkaadók viszont a piaci kereslettől függenek, és senki sem bízik a piacban manapság.

Ez visszavezet minket az első pontig: a természet törvényeinek tanulmányozásáig. Nem fogunk egymásban megbízni egészen addig a pontig, ameddig meg nem értjük, hogy hogyan működünk mi és az egész valóság. Ekkor közösen el tudjuk dönteni, hogy az egyensúly belső képletét követjük-e. Ha megtesszük, akkor a kölcsönkérők megbíznak a munkaadóikban, akik megbíznak a bankokban, akik megbíznak a biztosítótársaságokban, és mindenki bízni fog a piacban. Így egészen addig, míg meg nem tanuljuk, hogyan legyünk egy nagy és egységre lépett család, nem fogunk felépülni a válságból. De amikor ezt megtesszük, nem csak hogy mindenünk meglesz a kényelmes élethez, de biztosak lehetünk benne, hogy ez adott lesz számunkra a jövőben is, és a gyermekeink számára is, és a gyermekeink gyermekeinek számára is.

Tizenharmadik fejezet: Tanítsd jól a gyermekedet “Az egyének ilyen megbénítása az, amit a leggonoszabb dolognak tartok a kapitalizmusban. A rendszerünk szenved ettől a gonosztól. Egy túlzóan versenyző magatartást nevelnek a diákokba, akit arra felkészülésük során képeznek ki, hogy imádja a kapzsian hajhászott sikert.” --Albert Einstein “A Webster’s dictionary szótárban az oktatás a cselekedetet jelenti, ami valakit műveltté [iskolázottá/informálttá] tesz.” De a világban, ahol az első főiskolás évünkben tanultak fele idejétmúlttá és irrelevánssá lesz a harmadik évünk végére, milyen jót képviselhet az iskolázás? Ennél is fontosabb, a terjeszkedő globális válság nyomán, hogy tudjuk-e garantálni a gyerekeink oktatását akár a középiskola során is? Mivel a jelenlegi krízis többarcú és világméretű, az oktatási rendszernek alkalmazkodnia kell és fel kell készítenie a fiatalságot hogy megbirkózzon a világ jelenlegi helyzetével. Ennélfogva a tudás megszerzése helyett az jelenti manapság inkább a kihívást, hogy a közösségi képességeket elsajátítsuk, ami segít nekünk és a gyerekeinknek felülemelkedni a jelentős elidegenedésen, gyanakváson és bizalmatlanságon, amivel manapság szembenézünk. Ahhoz, hogy felkészítsük a gyermekeinket a 21. századi életre, először meg kell tanítanunk nekik, hogy mi teszi a valóságunkat azzá ami, és mit tehetnek annak érdekében, hogy megváltoztassák azt. Ez nem azt jelenti, hogy a tudás átadásának meg kellene állnia, de ezeknek a leckének egy nagyobb történet részét kellene képezniük, ami megtanítja a diákoknak, hogyan birkózzanak meg a világgal, amibe éppen belépnek. Lehetővé kell tennünk számukra, hogy a valóság teljes képével hagyják el az osztálytermet, és az erők ismeretével, amik működtetik azt, és annak megértésével, hogy hogyan tudják ezt a hasznukra használni. Majdnem mindegyik országban a világon, az oktatási rendszert arra tervezték, hogy olyan diákokat termeljen ki, akik a személyes eredményekre törekedjenek. Minél jobbak egy diák jegyei, annál kedvezőbb az ő közösségi helyzete. Amerikában, mint sok országban nyugaton, ez a rendszer nem csak azt méri, hogy a diákok hogyan teljesítenek, de azt is hogyan teljesítenek másokhoz képest. Ez nem csak arra készteti a diákokat, hogy kiemelkedjenek, de arra is, hogy azt akarják, hogy a társaik hibázzanak. Egy globalizált világban, ahol minden ember függ a többi ember sikerétől és jólététől, ezt a rendszert a gyökereinél kell megreformálni. Ahelyett, hogy személyes megkülönböztetést eszközölnénk, a célnak annak kellene lennie, hogy a közösség javának szolgálatát megvalósítsák. Ez egy olyan eredmény, amit ideális esetben leginkább fel és el kellene ismerni. És az eszköz, ami a diákokat a közösség javára fordítja, az a környezet. Éppúgy ahogyan a médiának le kellene állnia az ultragazdagok istenítésével, úgy az iskoláknak is le kellene állnia az ultra individualisták istenítésével, akik csak a saját sikerükre gondolnak. És ahogyan

a médiának is az kellene dicsérnie, akik másokat segítenek, az iskoláknak is azokat kellene dicsérni, akik kiemelkedően segítenek más diákokat. Ennélfogva az első dolognak annak kellene lennie, ami megváltozik minden iskolában, az az atmoszféra. Nem volna szükség egy büntetési rendszerre, ami az önzőbb diákokat bünteti, mivel a közösségnek olyan felsőbb hatása van a fiatalokon, hogy majdnem ösztönösen követni fogják a közösségi szabályokat. Ehelyett egy bajtársiassági és megosztó atmoszférának kellene uralkodnia. Ezt csak úgy lehetne elősegíteni, hogy bátorítanák a egyenrangú konzultációt, ahol a diákok azért dolgoznak, hogy segítsék és előrejuttassák egymást, és közösségi elismerést kapjanak ezért cserébe. Mindemellett, sok gyakorlat van, ami csapatmunkát igényel, hogy sikereket érjünk el. Ezeket nagyon könnyen lehet alkalmazni a meglévő tananyagra, amiben a jegyeket inkább csoportoknak adják, mint egyéneknek. Ezen a módon egy diák jegyei attól függenek, hogy mindenki más is hogyan teljesít a csoportban. Valójában a felnőtt világra tekintve azt látjuk, hogy egy termék nagyon ritkán egyetlen ember munkájának gyümölcse. És bizonyos esetekben hatalmas csapatmunkára van szükség, hogy sikert érjenek el. Valóban, a természet és a saját életünk tanítja meg velünk, hogy mennyire fontos az, hogy együttműködjünk másokkal, hát miért ne kezdjük el ezt az iskolában? Ha a gyerekek manapság erőszakossá és engedetlenné válnak, annak ellenére, hogy emberiesnek, és gondoskodónak próbáljuk nevelni őket, ezt a mintát úgy tudjuk megváltoztatni, hogy olyan iskolákat hozunk létre, ahol a diákok sikere egymástól függ. Ez egy olyasféle gondoskodásra való érzéket fejleszthet bennük, ami megsemmisítheti az azelőtti önközpontú mintákat. A gyermekeknek a kölcsönös függőség olyan természetes, mint a lélegzet. A születéstől kezdve, egy gyermek a szüleitől függ mindenben ami túléléséhez szükséges. Mire a gyermek iskoláskorú lesz, a közösségi igényeinek ki kell fejlődnie, és teljesen másokra támaszkodónak kell lennie, hogy fenntartson egy pozitív énképet. Ennek eredményeként, olyan erősen érzik a közösség erejét magukon, a gondoskodás megadatott légkörében, hogy nagyon kis erőfeszítésbe fog telni, hogy valóban gondoskodó fiatalságot neveljünk ki. Csak arra van szükség, hogy megmutassuk nekik a helyes irányt, ami a sikerhez vezet számukra és az egész emberiség számára, és ők előre fognak menni rajta. Az első dolog, amit meg kell tennünk, hogy megtanítsuk nekik, hogyan működik a természet – hogy két erő működik közre az életükben, és hogy mindenki boldog legyen, ezeknek az erőknek egyensúlyban kell lennie. Semmit nem kell megváltoztatnunk a témákban, amit tanítunk; csak ezt a másodlagos részt kell hozzáadnunk a tanulmányokhoz: az Egyensúlyt. Így a biológia még mindig biológia marad, egy magyarázattal ízesítve az adományozó és megszerző erők közjátékáról, ami a többsejtű életformák kifejlődéséhez vezetett az egysejtű teremtményekből. Ugyanez vonatkozik a fizikára és az összes nehéz tudományra. A humán tárgyaknál valóban frissítő vizsgálni az emberi történelmet és a közösségeket, a vágyak közjátékának fényében. Bár ennek a könyvnek a hatáskörén kívül esik megtenni, megláthatjuk hogyan jutunk előre, ahogyan a vágyaink megváltoznak és intenzívebbek lesznek. Ilyen változó és növekedő vágyak nélkül nem volnának forradalmak, mert nem akarnánk változást az életünkben. Nem volna technológiánk sem, mert megelégednénk azzal, amit már birtokolunk. Nem volna

politikánk (valójában ez nem is volna olyan rossz ötlet), és nem volnának szabályaink. Mindent összevetve, ha a vágyaink nem változnának, még mindig barlangban élnénk. Két állomása van olyan iskolát építeni, ami az egyensúlyt részesíti előnyben: 1. Információ szolgáltatása: Az iskoláknak tanítaniuk kellene az adományozás vágyáról és a megszerzés vágyáról, és arról hogy ezek az erők hogyan működnek együtt a természetben. Ezt egyaránt meg kellene tenni különlegesen ennek szentelt órákban és minden témában az iskolai tananyag során. 2. Új szociális normák megalapozása: Miután a gyerekek elérték a fogalmak alapvető megértését, fokozatosan meg kellene alapoznunk a közösségi normákat, amik az együttműködést, barátságot és támogatást részesítik előnyben. Ahhoz, hogy ez az állomás sikeres legyen, nagyon fontos, hogy a gyerekek megértsék, hogy nem azért követik ezeket az elveket, mert a felnőttek ezt erőltetetik rájuk. Ehelyett folyamatosan tudatában kell lenniük, hogy előbbre jutnak az életben egy olyan hozzáállással, ami összhangban van a természettel. Így a legjobb személyes érdeküket szolgálja, hogy ezt a hozzáállást kövessék. Ahhoz, hogy a mai világban fennmaradjunk, tudnunk kell, hogyan viszonyuljunk egymáshoz együttműködően és nem egymással harcolóan. Egyébként minden amit teszünk bukásra van ítélve. Ha az együttműködés és megosztás művészetét tanítjuk nekik, a legjobb szolgálatot tesszük a gyermekeinknek, mert a legfontosabb eszközzel látjuk el őket amire szükségük van az élet kihívásainak megoldásához. Senki más nem fogja ellátni őket ezzel az eszközzel, ha kibújunk a felelősségünk alól, hogy átadjuk ezt nekik. Olyan iskolák létrehozásával, amik arra törekszenek, hogy megtanítsák a gyerekeknek, hogyan éljenek egy globális korban, hogyan osszák meg amijük van, hogyan törődjenek egymással, és hogyan vegyék mindkettő életerőt számításba minden cselekedetükben, megteremtjük az egyetlen iskolafélét, ami érdemes arra, hogy részt vegyünk benne.

Tizennegyedik fejezet: Igen, képesek vagyunk rá (és muszáj is) “Az emberiség nem fogja a bajok végét meglátni, ameddig… a bölcsesség szeretői fognak politikai szerephez jutni, és hatalom birtokosai a bölcsesség szeretőivé válnak.” --Platón, Az állam A változás amit ez a könyv előrevetít, nem felszínes de egy lényegi változás, ami túlmutat azon, hogyan építjük a gazdasági rendszerünket, az oktatási rendszert, vagy a politikai rendszerünket. Ez egy változás az életünk megértésében, és ennek eredményeképpen a közösségben, amiben élünk. Ahhoz, hogy a változás megtörténjen, fel kell ismernünk, hogy az emberi fejlődés jelenlegi szintjén olyan egyének vagyunk, akik nem tudnak jólétben élni, hacsaknem a világ is jólétben él. Régen elég volt, hogy csupán a családunkhoz legyünk jók. Ezt megcselekedve az egyetlen szinten egyensúlyoztuk ki magunkat a természet adományozó erejével, amit ismertünk – a családunkban. Ezek után ahogy a közösségeink megnőttek, tudatában kellett lennünk a nagyobb csoportoknak, és megtanultuk, hogy nem elég jónak lenni valaki családjához, de gondoskodást és kedvességet kell táplálnunk a többi városlakó felé is. Ez egyensúlyt hozott az adományozó erővel a közösségi szinten is. Ekkor még tovább fejlődtünk, és a nemzeti szinten is ki kellett egyensúlyozni magunkat az adományozó erővel a városunkon és a családunkon túl. Ma ezt meg kell tennünk az egész világ felé. A figyelmünk, akár tudatában vagyunk akár nem, most körülveszi az egész emberiséget. Ezért, hogy kiegyensúlyozzuk magunkat a természet adományozó erejével, pozitívnak kell lennünk, és hozzá kell mindenkinek, mindenhol. Annak következménye, hogy nem így teszünk, az a válság, amit az orrunk előtt láthatunk kibontakozni. Ez nem egy büntetés valamiféle magasabb erőtől, de természetes következménye annak, hogy nem tartjuk be a természet törvényét, ugyanolyan mint egy fájdalom, amit akkor érzünk, amikor figyelmen kívül hagyjuk a gravitáció törvényét és leugrunk egy tetőről megfelelő felkészültség vagy felszerelés nélkül. Nekünk embereknek a legjobb védekezés a tudatosság. És mivel a természet adásvágyának tudatossága a legelő és legfontosabb eszköz, az első dolog, amit meg kell tennünk, az, hogy megtanítsuk a politikusainknak ennek szerepét és fontosságát. Meg kell mutatnunk nekik, hogy nem voltunk eddig a tudatában, és ennek hiánya a gondolatainkból okozza a ma válságát. Ilyen módon a politikusok, akik nagyon érzékenyek arra, hogy mi működőképes és mi nem az, tudni fogják, hogy hogyan és miért kell megváltoztatni a politikájukat hogy a ma követelményeinek megfeleljenek. Mivel a politikusok és az köztisztviselők minden napjukat a politika önközpontú rendszerében élik le, gyorsan tudatában lesznek az ellentmondásnak a rossz jelenlegi rendszer és a tökéletes, kiegyensúlyozottan működő között. Valójában ez a folyamat azonnal elkezdődött, mikor a pénzügyi válság megjelent.

Barack Obama beszéde 2008. január 20-án az Ebenezer Baptist Church baptista templomban Atlantában, Georgia államban gyönyörű példája az ilyen tudatosságnak: “Az egység jelenünk nagy szükséglete, a legnagyobb szükség a jelenben. Nem azért, mert kedvezőnek hangzik és jól érezzük magunkat tőle, hanem azért, mert ez az egyetlen mód arra, hogy felülkerekedjünk az leglényegesebb hiányosságon, ami ebben az országban létezik. Nem a költségvetés hiányáról beszélek. Nem a kereskedelem hiányáról beszélek. Nem a jó ötletek és új tervek hiányáról beszélek. Morális hiányról beszélek. Egy empatikus hiányról beszélek. A képtelenségről beszélek, hogy felismerjük önmagunkat egymásban; hogy megértsük hogy mi vagyunk bátyáink őrzői; hogy mi vagyunk a nővéreink őrzői; hogy… a sors egyetlen öltözetében összekapcsolódunk.” Ezt számításba véve, csak annyit kell tennünk, hogy hozzáadjuk a ragasztót, a lényeget, ami ezt az öltözetet erőssé teszi, mégis puhává és simává. És ez a lényegiség a tudatossága annak, hogy az egységünkkel a természet adományozó erejéhez csatlakozunk. A politikusok közötti egység nem okozná a viták és a konfliktusok végét, de ha a természet mindkét erejét észben tartjuk, a konfliktusok a változás termékeny talaját jelentik majd. Ahogyan a közvélemény megváltozik a média hatására, ahogyan a Tízedik fejezetben leírtuk, a politikusok nem azon fognak aggódni, hogy elveszítik a szavazatokat, mert elvesztenek egy politikai vitát. Épp ellenkezőleg, ha egy politikus képes megváltoztatni a nézetét miután felismerte, hogy közös érdek hogy más irányba menjenek, a választópolgárok figyelembe fogják venni a rugalmasságát és erejét. Sőt mi több, ezt megtéve az a politikus még felelősebb lesz az új irány sikeréért, mivel komolyan vitatkozott az előnyeiről és hátrányairól, mielőtt döntést hozott. A politikus ezután azt mondhatja a szavazóknak, “ Figyeljetek, számításba vettem a vélemények súlyát és arra jutottam, hogy az ellenfelem gondolatai nagyobb előnyére válnak a közösségnek, mint az enyémek. Ennélfogva úgy gondolom, hogy támogatnotok kell őket.” Ez egy nagy felelősség, nagyobb mint a vita “nyerteséé”. Az ilyen fellépéssel, nemcsak az egységet támogatják, hanem az ötleteket is jobban átgondolják. A nemzetközi politika is ugyanígy kell megváltozzon. A globális korban a gondoskodás sokkal fontosabb, mint csak valaki országával törődni. Ezt az irányvonalat természetesen meg kell osztani minden nemzettel, hogy sikeresek legyünk. Arra van szükség, hogy mindenki tudjon a két vágyról, ami a világunk alapját képezi. Ezen tudás nélkül az elhatárolódás és protekcionizmus fog elharapózni, és háborúk következnek. Ezzel viszont végre hiteles lehetőséget kapunk arra, hogy elérjük a világbékét.

Tizenötödik fejezet: Jól lenni és jól maradni “A modern gyógyszerek felét akár ki is dobhatnánk az ablakon, de ne tegyük mert esetleg a madarak felcsipegetnék őket.” --Dr. Martin Henry Fischer Évezredekkel ezelőtt az ókori Kínában a gyógyászatot eléggé más módon gyakorolták, mint ahogyan azt ma teszik. Azokban az időkben minden háztartásban egy vázát tettek az ajtó elé. Ahogyan a gyógyász megtette a napi körútját a házak között a faluban, ő belenézett mindegyik vázába. Ha egy pénzdarab volt benne, akkor elvette a pénzt, és ment tovább az útján, tudva hogy abban a házban mindenki egészséges. Ha a váza üres volt, a gyógyász tudta hogy valaki abban a házban beteg. Bement és legjobb képessége szerint kezelte a beteget. Amikor a beteg ember ismét jól lett, a fizetség újból megjelent naponta a vázában. Ez egy egyszerű módszer volt, ami garantálta, hogy a gyógyász érdeke az volt, hogy a betegek egészsége az ő érdekét szolgálja, mivel a fizetségét addig kapta, ameddig a páciens jól volt. Ahhoz, hogy a profitját maximalizálja, a gyógyítónak arra volt szüksége, hogy az emberek egészségesek maradjanak a felügyelete alatt, amilyen hosszú ideig csak lehet. Ebből az okból kifolyólag a gyógyító a szabadidejében járta a falut, és tanácsokat adott az embereknek az egészséges életmódról és megdorgálta, akik nem fogadták meg a tanácsait. Ha egy ember konok volt, és nem akart egészséges életet élni, a gyógyító kihagyhatta őt a köreiből és visszautasíthatta az orvosi figyelmét, amikor annak szüksége lett volna rá. Ez az egyszerű módszer garantálta, hogy a beteg és a gyógyító érdekét egyaránt szolgálta, hogy egészségesek maradjanak – jelentős különbség van ez és a jelenkor gyógyászata között. A modern gyógyászatban, az orvos fizetését az adja, hogy mennyi pácienst kezelt aznap, mennyi jutalékot adott a gyógyszergyáraknak, és mennyire magasak az orvos szolgáltatásának árfolyamai. A magánorvoslásban a gazdagabb betegek többet fizetnek a jobb orvosoknak, ami lerontja a kezelés minőségét az alacsony bevétellel rendelkező betegek számára. Mindemellett a mai rendszer megbünteti azt az orvost, akinek a betegei egészségesek. Valójában az orvos éhen is halna, vagy ki is rúghatnák mert sikerrel segített a betegeinek egészségesnek maradni. A gyógyszercégek, akiknek éljenzünk, akárhányszor bejelentenek egy új gyógyszert vagy kezelést egy betegségre, ugyanebbe a csapdába esnek. Ha egy olyan gyógyszert fejlesztenek ki, ami valójában eléri, hogy az emberek jól legyenek, akkor csődbe mennek. Ezért az a érdekük, hogy életben maradjanak, de ne legyenek jól. Az egész rendszer – kórházak, gyógyszercégek, orvosok, nővérek, és ápolók – csak a betegségünkből profitál. Ez az egyetlen módja, hogy az egészségügyi dolgozók fent tudják tartani magukat. De ez a valóság senki hibája sem. Az orvosok nem gonosz emberek, legalábbis nem gonoszabbak, mint te vagy én. Egy olyan rendszer csapdájába estek, ami arra épült, hogy maximalizálja a profitot, ahelyett hogy egészséget és jólétet maximalizálna. Ennek

eredményeképpen a betegeknek – hétköznapi embereknek – úgy kell megvédenie magukat, hogy költséges betegbiztosítást vesznek és függenek a félrekezelés igazságügyi elbírálásától. Ezért cserébe az orvosok is költséges biztosítást vesznek, hogy megvédjék magukat a félrekezelési perektől. Ez az egész rendszer egy elég beteg helyzetet fest le. És melyik gonosz ember teremtette meg ezt a törött rendszert? A természetről való tudatlanságunk. Az egészségügyi rendszer talán az, ahol a legjobban látszanak annak tünetei, hogy csak a fél valóságot látjuk meg.

Az egészségügyi rendszer meggyógyítása Persze nem tudjuk visszahozni az ókori kínai egészségügyi rendszert. Nagyon behálóznak minket az egoista rendszereink, csak hogy levetkőzzük őket anélkül, hogy az egész rendszer össze nem omlana. A kínai modell viszont példaként szolgálhat, hogy mennyire egyszerűnek, olcsónak és az egészséget előnyben részesítőnek kellene lennie az egészségügyi rendszerünknek. Senki sem érti meg jobban az egyensúlyt az orvosoknál. A gyógyászatban ezt az állapotot “homeosztázisnak” hívják. A Webster Dictionary szótár úgy határozza meg ezt, mint egy “relatíve stabil egyensúlyi helyzetet, vagy egy ilyen állapotra való hajlamot a különböző de egymástól kölcsönösen függő elemek csoportjai között egy szervezeten belül.” Emlékszünk az együttműködés és önkiteljesítés szabályára, amiről a Tízedik fejezetben beszéltünk? A gyógyászatban ez a meghatározás utolsó részében fejeződik ki: “a különböző de egymástól kölcsönösen függő elemek csoportjai között egy szervezeten belül” A homeosztázis ugyanaz, ami az egészséget vagy a betegséget definiálja a testen belül. Így az orvosok könnyen meg tudják ragadni a fogalom lényegét. Ezért, a természet két minőségét tanulmányozni – az adományozást és a megszerzést – az első dolog, amit meg kell tennünk. Ez egy olyan tudatosságot fog létrehozni, és olyan érzést, amitől sürgetőnek érezzük a mai buta rendszer megváltozását. Bárki, aki valaha biológiát tanult tudja, hogy az egészséges sejt a legtöbb támogatását a gazdaszervezetének adja, és cserébe fent tud maradni, és védelmet kap a szervezettől. Egy rákos sejt épp az ellentétét csinálja – mindent elvesz, amit csak tud a szervezettől, és semmit sem nyújt cserébe. Ennek eredményeképpen a gazdaszervezetet felemészti a rák és együtt hal vele. Ebből az okból kifolyólag a kutatók és az orvosok a legjobb jelöltek egy tudatos változásra a szívben. Mindenkinél jobban meg fogják érteni a szükségét a kölcsönös garanciának az emberiség összes tagja között. És azt is meg fogják érteni, hogy a mai rendszer napjai meg vannak számlálva, és a változás szükséges, nyomást gyakorol ránk és nagyon közeli. Épp úgy, mint az immunrendszer a szervezetben, az egészségügyi dolgozók munkája az, hogy az embereket egészségesen tartsák, és az is hogy kezeljék őket, ha betegek. És a dolgozók díja az emberek egészségéért a társadalom dicsérete kellene, hogy legyen. Persze megfelelő béreket kellene kapniuk, hogy méltó életük legyen, de ezen túl a jutalmuknak társadalom elismeréséből kellene származnia.

Mint ahogyan az minden másféle változásnál is szokott lenni, a siker a közösségi légkörön múlik. Egy önközpontú légkörben ez a váltás nem lesz sikeres. De a bajtársiasság és bizalom légkörében bizonyosan sikeres lesz. A ma egészségügyi rendszerének összetettsége miatt, lényeges hogy minden résztvevő ne csak tudatában legyen a változás szükségességének, de ugyanakkor akarja is megvalósítani is azt. Ekkor éppúgy mint ahogy az emberiség betegségének tünetei legerősebben az egészségügyi rendszeren jelentkeznek, a gyógyulás is pontosan ott fog a legdrámaibban testet ölteni.

Tizenhatodik fejezet: Lazának maradni “Mostanáig az emberiség a Természet ellen cselekedett; mostantól a saját természete ellen fog cselekedni.” --Gábor Dénes, A jövő feltalálása, 1964 A felszínen az ökológiának a legkönnyebb témának kellene lennie, amit ez a könyv érint. Minden kocsit elektromossá tennénk, minden erőmű naperőmű vagy szélerőmű lenne, és minden műanyagot újrafelhasználhatóvá tennénk. Ekkor, mintegy varázsütésre, a világunk zöld, csodálatos, és laza hely lenne ismét. De ha ez ilyen egyszerű, akkor miért nem jártunk eddig sikerrel? Sokféle válasz létezik erre a kérdésre. A legnyilvánvalóbb az, hogy olyan elfoglaltak voltunk a pénzkereséssel a fosszilis üzemanyagokból és az olcsó műanyagokból, hogy minden mást félresöpörtünk, ebbe beleértve a bolygónkat is – az otthonunkat és gyermekeink otthonát. Egy másik kézenfekvő válasz az, hogy a napenergia egyszerűen nem hatékony és költséges, és a használata annyira megdrágítaná az elektromosságot, hogy túl drága lenne az embereknek használnia azt a mindennapokban. Mégis az összes ilyen probléma a technikai részletekre fókuszál és a valódi helyzetet mellőzi – a közönyünket a földi otthonunk jövője felé és mások szükségleteinek nem tolerálását. Röviden, ahogyan Dr. Gábor Dénes is tisztán mondta, az igazi probléma az emberi természet. Ma, majdhogynem kriminálisan tétlenek vagyunk a bolygónk állapotával kapcsolatban: a világunk egy részét olyan árvizek öntik el, amik elmossák a terményeket, amin az ott lakók élnek, és lesújtó hogy a világ más részén pedig az embere egyszerűen szomjan halnak. Hát miért vagyunk annyira szívtelenek a természet felé és önmagunk felé is? A válasz az, hogy elfelejtettük az ősi gyökerünket – az erők egyensúlyát az adományozás vágya és a megszerzésvágy között. A természet minden szintjén láthatjuk ezt az egyensúlyt: az ásványi, növényi, és állati szinteken. Mi emberek úgy tekintünk magunkra, mint aki a természeten felül létezik, talán nem is elméletileg, de gyakorlatilag bizonyosan. De az igazság az, hogy egyáltalán nem vagyunk felette. Nagyon is a részei vagyunk. Mi vagyunk a beszélő szint, a legmagasabban kifejlődött szintje a természetnek. Mint olyan, mi vagyunk a legbefolyásosabb része is: a cselekedeteink befolyásolják a természet összes szintjét. De még fontosabb, hogy a belső állapotunk a természet többi részét is éppen úgy befolyásolja, mint ahogyan a cselekedeteink teszik ezt, ha nem még jobban. És amikor a belső állapotunk egy egyensúlytalan, egoista állapot, ami nincs tudatában az adományozó erőnek a természetben, az egész természet egoistává válik és nem lesz tudatában az adományozó erőnek, és mindenki szenved – növények, állatok és emberek. Ezen ok miatt, még akkor is, ha elektromos járműveket vezetünk és csak a megújuló energiákból használunk energiát, a világ nem lesz egy barátságosabb hely. Az fog különbséget okozni, ha felismerjük az adományozás vágyát, és megtanuljuk hogyan foglaljuk bele az életünkbe.

Vedd ezt figyelembe: amikor egy olyan súlytalan nyűgtől szenvedünk, mint a megfázás, ez az egész szervezetünkre hatást gyakorol. Nem tudunk könnyen lélegezni, elveszítjük az étvágyunkat, lázunk lesz, gyengék leszünk, és a koncentrálóképességünk is cserben hagy minket. Ugyanakkor a világ olyan, mint egy kis falu, és minden amit teszünk befolyásol mindenkit és minden mást is. Így a legalapvetőbb szinten kell tanulnunk a természet egyensúlyáról – a vágyak szintjén – és alkalmaznunk kell az életünkben. Ez nem azt jelenti, hogy ha segítek egy öreg néninek átjutni az utcán, egy hurrikán már nem fog tombolni az Atlanti óceánon. Ez azt jelenti, hogy ha mindenki gondol a többiek jólétére legalább annyira, mint amennyire a sajátunkra gondolunk, mivel meg akarjuk ismerni az adományozó erőt, akkor mindannyian múlt időbe tehetjük ezt a szenvedés dolgot. Fantasztikusan hangozhat, de ha emlékszel arra, hogy az egyetlen nem harmonikus és bomlasztó elem a természetben mi vagyunk, tökéletesen érthető hogy amikor egységre lépünk harmóniában és egyensúlyban, a mi bolygónk pokla visszájára fog fordulni. És a legszebb rész ebben az, hogy nem kell egyetlen dolgot sem megtennünk hogy ez megtörténjen. Ez magától fog megtörténni, mert az újonnan kiegyensúlyozott érzékeink helyesen fognak eligazítani minket hogy hogyan irányítsuk magunkat és hogyan teremtsük meg a mennyet a földön. Ez éppúgy igaz az ökológiára, mint a gazdaságra, az oktatásra, az egészségügyre, és az életünk összes vonatkozására.

Tizenhetedik fejezet: Epilógus Azt a címet adtam ennek a könyvnek, hogy Segítsd ki magad: Hogyan tudunk kiemelkedni a világválságból, mert ma nem tudunk másra hagyatkozni, hogy megtegye helyettünk. És az az irónia a címben, ahogyan azt már biztosan észrevették, hogy bár az egyetlen mód arra hogy kiemelkedjünk a válságból az hogy együtt dolgozunk rajta, a cselekvésre felszólító döntés hogy így cselekedjünk minden egyes emberen belül nyugszik. Ahogyan azt a könyvben végig mondtuk, az univerzum a két erő egyensúlyára épül – az adományozás vágyáéra és a megszerzésvágyéra. És mivel ez a két erő nyugszik minden alatt ami létezik, az univerzum minden eleme egyensúlyt kell hogy tartson benne. A tárgyak és a teremtmények amik nem tartják ezt meg, nem tudnak fennmaradni. Az állati királyságban az állatok csak azt eszik meg, amire szükségük van és a többit érintetlenül hagyják. Ezen a módon ők természetesen megtartják a természet egyensúlyát azzal hogy oda vándorolnak, ahol dúsan nő a fű, és a kopár vidéket elhagyják, vagy csak a beteg és gyenge állatokat ejtik el. Így őrzi meg és segíti az erősebb és egészségesebb növények és állatok jólétét. De az ember már másik történet. A kapcsolatunkon keresztül egymással nem csak a természettől akarunk kapni, mint az állatok, de másik emberektől is. És amikor elkezdünk kihasználni másokat, már nem vagyunk összhangban a természet két erejével, mert túlhasználjuk a megszerzésvágyat és alulhasználjuk az adományozás vágyát. Ilyen módon aláaknázzuk a két erő egyensúlyát, ami az életet alakítja, és az egész természetet bomlasztjuk. A többszörös válságok, amivel szembenézünk manapság valójában ennek a rendellenességnek a testet öltései: az egyensúlytalanságnak, amit a természetnek okozunk. Ha megtanuljuk kiegyensúlyozni ezeket a vágyakat önmagunkban – elvenni amire szükségünk van és a többit a természetnek és az emberiségnek adni – azonnal helyre fogjuk állítani az egyensúlyt, és minden rendszer stabilizálódni fog, mint ahogyan egy beteg ember teszi, amikor hirtelen kezelést kap. Ahogyan azt a Tízedik fejezetben is mondtuk, a teremtés összes szintjén az atomitól a legösszetettebb emberi kapcsolatokig, a létezés csak az együttműködésen és önkiteljesítésen keresztül lehetséges. Így az emberiség túlélése érdekében mindannyiunknak fel kell ismernünk a személyes potenciálunkat a közreműködésre a közösségekben, amiben élünk. És ma ez a közösség az egész világot jelenti. A 21. század második évtizede felé tartva egyre tisztábban látszik, hogy a személyes, önközpontú sikerek létezése a végéhez ér. A 19. század óta a gazdaság domináns iskolája a “gazdasági ember” volt (Homo Economicus) ami úgy adja meg az alapvetést hogy mi emberek alapvetően “önérdektől vezérelt cselekvők” vagyunk. Azért, hogy visszafordítsuk ezt a negatív folyamatot, és gyorsan meggyógyítsuk a világot egy kicsi de annál fontosabb javítást kell megtennünk: “gazdasági emberiséggé” kell változnunk. Az új irányvonalnak annak kell lennie, hogy olyan emberek legyünk, akik közös érdektől vezérelt cselekvők. Abban a percben, amikor a magatartásunkat megváltoztatjuk, hogy mások hasznára váljon, kijavítjuk, ami Bábel ideje óta rossz volt, és a hatás azonnali lesz. Ma minden tudós, politikus,

közgazdász, és üzletember tudja, hogy kölcsönös függésben vagyunk egymástól. Ezért van az, hogy minden világvezető, Obamától Putyinig az egységet prédikálja napjainkban. De mindenkire szükségünk van a sikerhez – minden egyes emberre a világon. Mi mindannyian a természet egyensúlyi törvénye alatt létezünk; ezért ez valóban mindenki felelőssége. Zárszóképpen szeretnék bátorítani mindenkit, hogy tűzzön ki nemes célokat, és javasolni hogy segítsük ki magunkat, senkinek sem kell azt a kérdést feltennie, hogy mit tehet a világ értem, inkább hogy mit tehetek én a világért.

Az íróról Michael Laitman PhD, egy ontológia professzor, a filozófia és a Kabbala doktora, egyetemi diplomája van orvosi bio-kibernetikából. Alapítója a Bnéj Baruchnak és az Ashlag kutatóközpontnak (ARI), két izrael-központú oktatási szervezetnek, ami behálózza ÉszakAmerikát, Kanadát, ahogyan Kelet- és Nyugat-Európát is. A weboldalán, a http://www.kab.info/ -n ingyenes, élő napi leckét ad a Kabbaláról és a spiritualitásról egy olyan hallgatóságnak, aki körülbelül kétmillió embert jelent világszerte, és élőben nyolc nyelvre fordítják le ezeket: angolra, spanyolra, héberre, olaszra, oroszra, franciára, törökre és németre. Prof. Laitman a 66-os csatornán rendszeresen tart előadást, amit az izraeli műholdas TV-társaság, a YES sugároz.

A Bnéj Baruchról A Bnéj Baruch a Kabbalisták egy csoportja Izraelben, akik a Kabbala bölcseletét megosztják az egész világgal. Az anyagok több, mint 30 nyelven elérhetőek és olyan autentikus Kabbala szövegekre alapulnak, amik generációról generációra szálltak tovább.

A megalakulás története 1991-ben tanára, Rabas rabbi halálát követően Rav Michael Laitman, egy kabbala tanuló csoportot alapított, amint “Bnéj Baruch-nak” nevezett el. Rav Laitman Rabas elsőszámú diákja volt, és személyes asszisztense, és Rabas tanítási módszerének örököse. A Rabas volt az elsőszülött fia és örököse Baál HaSzulámnak (1884-1954), a 20. század legnagyobb kabbalistájának. Baál HaSzulám írta a legérthetőbb és leghitelesebb kommentárt a Zohár könyvéhez, amit a Szulám kommentárnak hívnak (A létra kommentár). Ő volt az első, aki feltárta a spirituális felemelkedés teljes módszrét. Ma a Bnéj Baruch a teljes tanulási módszert arra az útra alapozza, amit ez a két spirituális mester kövezett ki.

A tanulási módszer Az egyedülálló tanulási módszert, ami a Bnéj Baruch napi alapját adja, Baál HaSzulám és a fia, Rabas fejlesztette ki. Ez a módszer autentikus Kabbala forrásokon alapul, mint a Zohár könyve, Rabbi Simon Bár Joháj-tól, vagy az Élet fája, amit a Szent Ari írt, és a Tíz szfira tanulmánya, ami Baál HaSzulám műve. Míg a tanulmányok autentikus Kabbala forrásokon alapulnak, egyszerű nyelven van elmagyarázva, és tudományos mai látásmódja van. Ez a látásmód a Bnéj Baruchot egy nemzetközileg elismert szervezetté tette, Izraelben és az egész világon. A tudományos tanulás, és a személyes tapasztalatok egyedi kombinációja szélesíti a tanulók nézőpontját, és a valóság új felfogásához vezeti el őket. Akik a spirituális úton vannak, megkapják a szükséges eszközöket, hogy önmagukat és a körülvevő valóságot kutathassák.

Az üzenet A Bnéj Baruch egy sokszínű mozgalom, ami sok ezer diákot foglal magába világszerte. Az üzenet lényege egyetemes, amit a Bnéj Baruch terjeszt: “az emberek egysége, a nemzetek egysége és az ember szeretete”. Évezredekig, a Kabbalisták azt tanították, hogy az ember szeretetének kellene az összes emberi kapcsolat alapját képeznie. Ez a szeretet visszamegy Ábrahám napjaiig, és a kabbalista csoportig, amit ő alapított. Ha helyet csinálunk ezeknek a régi, mégis mai értékeknek, felfedezzük, hogy bennünk rejlik az erő, hogy félretegyük a különbözőségeket, és egyesüljünk. A Kabbala bölcselete évezredekig rejtett volt, és várt az időre, amikor kellően készen állunk az üzenet megkapására. Most, egy megoldásként jelentkezik, ami egyesítheti a különböző csoportosulásokat mindenfelé, és jobban lehetővé teszi számunkra, mint egyének számára és mint közösségek számára, hogy a mai kihívásokkal szembenézzünk.

Működés A Bnéj Baruchot azért alapították, mert “csak a nyilvánosságra való terjeszétésével hozza a Kabbala bölcselete a teljes megváltást” (Baál HaSzulám) Ennélfogva a Bnéj Baruch több módot ajánl az embereknek, hogy felfedezzék az életük célját, gondos útmutatásul szolgál a kezdőknek és a haladó tanulóknak is.

Televízió A Bnéj Baruch alapított egy filmforgató céget, az ARI Films-t (www.arifilms.tv), ami az oktató TV programok készítésére szakosodott több nyelven, világszerte. Izraelben, a Bnéj Baruch a nap 24 órájában élő műsort sugároz kábelen és műholdo. Minden sugárzott műsor ingyen elérhető. A programok minden szinthez szólnak, a teljesen kezdőktől a legelőrehaladottabbakig. Internet A Bnéj Baruch holnapja a www.kab.info, bemutatja a Kabbala autentikus bölcseletét, esszék, könyvek, és eredeti szövegek segítségével. Az oldalon egyedi, kiterjedt könyvtár várja az olvasókat, hogy átfogóan felfedezzék a Kabbala bölcseletét. A Bnei Baruch online Tanulóközpont egyedi, ingyenes Kabbala leckéket sugároz kezdőknek, ami egy kényelmes otthoni környezetben mutatja be a tudás alapjait. A Bnéj Baruch TV csatornája az interneten a http://www.kab.tv/ oldalon található, ami több programmal együtt prof. Laitman napi leckéjét mutatja be teljes szövegekkel és ábrákkal együtt. Minden nyújtott szolgáltatás ingyenesen hozzáférhető.

Kabbala könyvek A Bnéj Baruch autentikus Kabbala könyveket publikál. Ezek a könyvek lényegesek az autentikus Kabbala teljes megértéséhez, amit Prof. Laitman leckéin tanulhatunk meg. Rav Laitman tiszta, korhű stílusban írja a könyveit, Baál HaSzulám fő fogalmaira alapozva. Ezek a könyvek egy élő kapcsolatot jelentenek a mai olvasók és az eredeti szövegek között. Rav Laitman könyveinek mindegyike megvásárolható a http://www.kabbalahbooks.info/ címen és szabadon le is tölthető.

Finanszírozás A Bnéj Baruch egy non-profit szervezet, ami a Kabbala bölcseletének tanításával és megosztásával foglalkozik. Ahhoz, hogy fenntartsa a szándékainak tisztaságát, a Bnéj Baruchot nem támogatja, pénzeli, vagy kötődik bármilyen kormányzati vagy politikai szervezethez. Mivel a tevékenységeinek többsége ingyenes, a finanszírozás elsődleges forrása a csoport tevékenységeire felajánlásból származik, tizedből, - amit a diákok önkéntes alapon fizetnek – és Rav Laitman könyveiből, amit pénzért lehet megvásárolni.

Elérhetőségek Magyarországon Web: http://www.magyarkabbala.info/ http://www.laitman.hu/ E-mail: [email protected]