Segítô Jobb Egészségügyi-Humanitárius Alapítvány 2001

GYÓGYÍTÓ ÉVTIZED

1

© Segítô Jobb Egészségügyi-Humanitárius Alapítvány 2001

Kiadja a Segítô Jobb Egészségügyi-Humanitárius Alapítvány Felelôs kiadó: Kalmár László Szerkesztette: Kalmár László, Rózsa András, Obál Ferenc Fotók: Benda Iván

ISBN 963 00 6046 9

2

GYÓGYÍTÓ ÉVTIZED

3

Tipográfia: Székelyhidi Ica – GRAF-ICA Bt. Nyomás és kötés: Beke Print Kft. Felelôs vezetô: Könczey Áron

4

A kötet szerzôi *

GÓGL ÁRPÁD (Komló, 1939.), orvos, politikus GÖNCZ ÁRPÁD (Budapest, 1922.), író, mûfordító, politikus HOVANYECZ LÁSZLÓ (Gyöngyös, 1940.), újságíró JESZENSZKY GÉZA (Budapest, 1941.), történész, politikus KALMÁR LÁSZLÓ (Pomáz, 1946.), orvos, a Segítô Jobb Alapítvány elnöke KARÁTSON GÁBOR (Budapest, 1935.), író, festô KÁNYÁDI SÁNDOR (Nagygalambfalva, 1929.), költô, mûfordító KÓRÓDI MÁRIA (Vaskút, 1950.), jogász, politikus KÖKÉNY MIHÁLY (Budapest, 1950.), orvos, politikus KUPCSULIK PÉTER (Öcsöd, 1946.), orvos LÁNG LÁSZLÓ (Nagykároly, 1964.), orvos MAZSU JÁNOS (Gáborján, 1952.), történész MÓZES ÁRPÁD (Krizba, 1931.), egyházi vezetô NÉMETH ZSOLT (Budapest, 1963.), politikus OBÁL FERENC (Budapest, 1916.), orvos

ANTALÓCZY ATTILA (Nyírbátor, 1955.), politikus BAJNOK ISTVÁN (Ipolyság, 1941.), orvos BARACS DÉNES (Budapest, 1937.), újságíró BÁRÁNYI FERENC (Nagyszentmiklós, 1936.), orvos, politikus BENEDEK ISTVÁN (Székelyudvarhely, 1948.), orvos BENEDEK ISTVÁN GÁBOR (Gyula, 1937.), újságíró BENKÔ SAMU (Lôrincfalva, 1928.), mûvelôdéstörténész BODNÁR ÁKOS (Tiszadob, 1938.), orvos CZURKÓ JÁNOS (Palló, 1937.), orvos CSEDÔ CSABA ISTVÁN (Csíkszereda, 1943.), orvos, politikus CSOÓRI SÁNDOR (Zámoly, 1930.), költô DEMSZKY GÁBOR (Budapest, 1952.), jogász, szociológus, politikus EGYED ALBERT (Szombathely, 1945.), szociológus FÁBIÁN ISTVÁN (Beregszász, 1935.), orvos FESZT GYÖRGY (Kolozsvár, 1925.), orvos FODÓ SÁNDOR (Visk, 1940.), tanár, politikus

* Országmegjelölés csak ha nem azonos a születési hellyel.

5

SZÉMAN PÉTER (Kolozsvár, 1949.), orvos SZOLNOKI ERZSÉBET (Debrecen, 1956.), orvos SZÔCS GÉZA (Marosvásárhely, 1953.), költô, politikus SZUTRÉLY PÉTER (Budapest, 1949.), orvos (Németország) TABAJDI CSABA (Kiskunfélegyháza, 1952.), politikus TEMPFLI JÓZSEF (Csanálos, 1931.), egyházi vezetô TOLNAY LÁSZLÓ (Budapest, 1928.), politológus TÓTH MIHÁLY (Mezôkaszony, 1954.), mérnök, politikus TÔKÉS LÁSZLÓ (Kolozsvár, 1952.), egyházi vezetô, politikus TÖRZSÖK ERIKA (Kassa, 1942.), szociológus, politikus (Magyarország)

OPLATKA ANDRÁS (Budapest, 1942.), újságíró, mûfordító (Svájc) PAP ZOLTÁN (Gidófalva, 1928.), orvos PASKAI LÁSZLÓ (Szeged, 1927.), egyházi vezetô RITLI LÁSZLÓ (Nagyvárad, 1948.), orvos RÓZSA ANDRÁS (Budapest, 1935.), közíró, politikus SEMJÉN ZSOLT (Budapest, 1962.), teológus, szociológus, politikus SURJÁN LÁSZLÓ (Kolozsvár, 1941.), orvos, politikus (Magyarország) SÜTÔ ANDRÁS (Pusztakamarás, 1927.), író SZABÓ TIBOR (Barsbaracska, 1958.), meteorológus, politikus (Magyarország)

6

TARTALOMJEGYZÉK

GÖNCZ ÁRPÁDNÉ / Elôszó ..............................................................................................

9

KALMÁR LÁSZLÓ / A Segítô Jobb Egészségügyi-Humanitárius Alapítvány története és mûködése .............................................................................................

10

Dokumentumok a Segítô Jobb Alapítvány történetébôl ............................................

23

BAJNOK ISTVÁN / Köszönet a Felvidékrôl ...................................................................... BENEDEK ISTVÁN / A marosvásárhelyi CARIT-SAN ....................................................... CZURKÓ JÁNOS / Számunkra elsôsorban a Remény ...................................................... CSEDÔ CSABA / A Segítô Jobb Egészségügyi-Humanitárius Alapítvány tízéves évfordulójára ................................................................................................ FÁBIÁN ISTVÁN / A Segítô Jobb Alapítvány egészségügyi-karitatív tevékenysége Kárpátalján ................................................................................................................ GÓGL ÁRPÁD / Mindannyian a Kárpát-medencében élünk ......................................... JESZENSZKY GÉZA / Miért van szükség a „Segítô Jobb” Alapítványra? .......................... KUPCSULIK PÉTER / A segítô jobb ................................................................................... LÁNG LÁSZLÓ / 10 év együtt – az egészség szolgálatában ............................................ NÉMETH ZSOLT / Gondolatok a Segítô Jobb Alapítvány 10 éves évfordulóján ............ PAP ZOLTÁN / Gondolatok Marosvásárhelyrôl ............................................................. PASKAI LÁSZLÓ / A keresztény ember és a szenvedés .................................................. SZOLNOKI ERZSÉBET / A mozaik egy darabja ................................................................. SZÔCS GÉZA / Milyen hosszú egy alapítvány? .............................................................. TÔKÉS LÁSZLÓ / Tíz év után, Erdélyben ........................................................................ TÖRZSÖK ERIKA / A szolidaritás és együttmûködés jegyében ......................................

40 41 43

47 50 51 58 63 65 68 70 72 74 75 78

ANTALÓCZY ATTILA / Rendhagyó olvasónapló… .......................................................... BARACS DÉNES / Európa, ki felel? .................................................................................. BÁRÁNYI FERENC / Keresztény orvoslás és az eutanázia ............................................... BENEDEK ISTVÁN GÁBOR / Az én zsidó Komlósom ........................................................ BENKÔ SAMU / Szép, hosszú élet reménysége ............................................................. BODNÁR ÁKOS / Segítség a kisebbségi létben ..............................................................

80 84 90 95 117 120

7

45

CSOÓRI SÁNDOR / Anyám szavai ................................................................................... DEMSZKY GÁBOR / Gondoskodó Budapest .................................................................. EGYED ALBERT / Tûnôdések a magyar kisebbségpolitikáról ....................................... FESZT GYÖRGY / A marosvásárhelyi magyar nyelvû orvosképzés múltja és jelene ......................................................................................................... FODÓ SÁNDOR / Adalékok a kárpátaljai magyarság politikai küzdelmeihez ............... GÖNCZ ÁRPÁD / Minden többség kisebbség valahol ................................................... HOVANYECZ LÁSZLÓ / Ami elôtte volt és ami utána van ................................................ KARÁTSON GÁBOR / Magdolna-nap Gyimesközéplokon .............................................. KÁNYÁDI SÁNDOR / Valaki jár a fák hegyén .................................................................. KÓRÓDI MÁRIA / Új felismerésnek kell jönnie .............................................................. KÖKÉNY MIHÁLY / Kórházak átmeneti helyzete: befejezetlen történet ........................ MAZSU JÁNOS / Század/ezredvégi gondolatok Debrecen fejlôdésérôl ........................ MÓZES ÁRPÁD / És mégis vagyunk ............................................................................... OBÁL FERENC / Marosvásárhelyi emlékképek az egyetem elsô évtizede idejérôl ....... OPLATKA ANDRÁS / A romániai falurombolás ellen ...................................................... RITLI LÁSZLÓ / Egészségügyi reform és menedzserképzés Romániában ..................... RÓZSA ANDRÁS / A globalizáció legendáriumáról ........................................................ SEMJÉN ZSOLT / A New Age értelmezése ...................................................................... SURJÁN LÁSZLÓ / Ezredforduló – korszakforduló .......................................................... SÜTÔ ANDRÁS / Szent István fehér kövei ...................................................................... SZABÓ TIBOR / A határokon túli magyarság és az európai integráció ......................... SZÉMAN PÉTER / Mezítlábas orvosok ............................................................................. SZUTRÉLY PÉTER / Betegem? Barátom? Vevôm? ............................................................ TABAJDI CSABA / A magyar nemzettudat „kívánatos” formaváltozásai ........................ TEMPFLI JÓZSEF / Lépjünk reményteljesen a III. évezredbe! ......................................... TOLNAY LÁSZLÓ / Az Európai Unió biztonságpolitikai problémái ............................... TÓTH MIHÁLY / Eszmék, kultúrák, népek és áruk keresztútján ...................................

8

123 124 131 137 142 152 154 161 163 164 168 173 182 190 195 199 206 213 219 223 227 231 235 240 250 254 269

Elôszó

Hogyan mûködik egy komoly, szakmailag hiteles rendszer anélkül, hogy „elrendelnék, szabályoznák” törvényileg, rendeletileg. Bizalom kell hozzá, szabadság, lehetôség. Ellenôrizze az állam – joga, sôt kötelessége. De ne szóljon bele, ne bénítsa. „Szabadság, te szülj nekem rendet” – szül. Visszaélni is lehet a szabadsággal – tapasztaljuk. De ez nem jelenti azt, hogy korlátozni kell általánosságban, mert akkor a szabadsággal szépen (jól) élôket lehetetlenítjük – és az nagy veszteség. Ha én jószándékúan aktív, kreatív vagyok (sok ilyent ismerek), miért tételezzem fel, hogy más nem az?! Minden civil szervezet elônye: testközelbôl ismeri a szükségleteket, igényeket, azonnal tud célravezetôen reagálni. A legégetôbb – súlyos, esetleg halálos betegeket érintô – kérdésekben segítenek: nincs politikai, rivalizálási szempont, vallási sem, jószerével még nemzetiségi, nyelvi sem. Csak emberség van. Sokan tanulhatnának belôle: ez az a közelítési mód, ami senkiben ellenérzést nem kelt. Tanulsága: pontos, szakszerû, jó munkával lehet csak igazi, elôremutató eredményt elérni, ami senkit meg nem bánt, meg nem botránkoztat. Nem a „PR” munka vezet eredményre, az érdemi jószándékú tevékenység megteremti a szükséges nyilvánosságot. Én vékony szálon kapcsolódó külsô, csak egyirányban – az orvosigazgató felé – kapcsolódó egyik tag vagyok. De pontos tájékoztatót, évenkénti összefoglalót kapok a mûködésrôl. Így nem is érzem fölöslegesnek kapcsolatunkat. Mindenesetre én többet kaptam a Segítô Jobbtól, mint ô tôlem. Megismerhettem egy teljesen önzetlenül dolgozó, karitatívegészségügyi-szociális szervezetet, amelyik fizikailag is teljesen átláthatóan mûködik: érezhetôen lazán, gördülékenyen. Voltak nehéz idôszakaik, mint az alapítvány történetébôl kiderül, amikor Kalmár László gondterhelt volt, mindent és mindenkit megmozgatott: eredményesen. Csak pár esetben fordultam hozzájuk, munkámból kifolyólag értelmi fogyatékos betegek ügyében; gyorsan, eredményesen intézték, nyafogás, nehézkesség nélkül. Hiszem, hogy mindenki – hatósági és civil szervezetek, egyének – tapasztalata ugyanez.

Göncz Árpádné

9

KALMÁR LÁSZLÓ A Segítô Jobb Egészségügyi-Humanitárius Alapítvány története és mûködése

Az 1980-as évek végén egy szakembercsoport elkezdett az alternatív egészségügyi rendszerek lehetôségével „játszani”. Ma mátrix intézmény koncepciónak, illetve managed care-nek nevezett modell „házi” megformálásáig jutottunk. Rengeteg fórumon próbálkoztunk javaslatainkkal, terveinkkel, kezdve az Egészségügyi Minisztériumtól, hazai és külföldi biztosítóktól, az OTP-tôl, a lehetséges beruházó partnerekig, szakmai csoportokig. Egységes modellbe próbáltuk illeszteni a szakmai, finanszírozói, piaci szempontokat. A tervek még túl koraiak voltak. A gondolati építkezés, a sok ellenvetéssel, kritikával való szembesülés azonban nem volt hiábavaló. Megtanultuk, hogy a reális tervek áttörik a rossz, értelmetlen szabályozás falait. A másik, sokáig ható élmény az volt ebben az elôkészítônek bizonyult periódusban, hogy csak folyamatokban érdemes gondolkodni. Addig csak a kiosztott kövek rakosgatása volt a feladat, mi pedig egy teljesen új épületet akartunk emelni, és ráadásul mûködtetni is. De mint mondtam, ez a matrix rendszerû alternatív kórházi struktúra, a managed care koncepció még korainak bizonyult, viszont a frusztráció tovább mûködött… 1989–90-ben szembesültünk a romániai fordulat következményeivel: az „egészségügyi” menekültek tömeges magyarországi megjelenésével. Ekkor ismerte meg a nemzetközi közvélemény is Románia addig takargatott szociális-egészségügyi viszonyait, a szellemileg sérült gyermekek otthonainak körülményeit, a kórházak állapotát. Nagyon sokan – Magyarországról és a világ minden tájáról – igyekeztek segíteni. Mi a helyzetet az általános vélekedéstôl némileg eltérôen értékeltük. Úgy ítéltük meg, hogy a „hír-értékû” segélyakciók utáni periódus hosszú lesz. Azt gondoltuk, hogy a határon túliak, az egészségügyi szakemberek, a karitatív munkát vállalók nem „megsegítettek”, hanem partnerek. Nem sikeres „pillanatfelvételeket”, dicséretes akciókat akartunk szervezni, hanem tartós együttmûködési folyamatokat, eredményeket akartunk: a határon túli magyar (és nem csak magyar!) betegek kivizsgálásának-gyógyításának javítását. 1990 decemberében öt magánszemély, név szerint Nyikos István, Szedô István, Szôke István, Vadas Tamás és Kalmár László létrehozta a Segítô Jobb Alapítványt a deklarációban megjelölt célokkal. A leírt célok nyilvánvalóan szerénytelenek… Elsô fázis a határon túli betegek szükség szerinti magyarországi intézményi ellátásának megszervezése, támogatása. Második fázisban a térség egészségügyi szakembereinek továbbképzését kívántuk segíteni. Harmadik részletként a határon túli egészségügyi intézmények felszerelésének, mûködési feltételeinek javítása szerepelt. Néhány szót az Alapítvány nevérôl. A szerzô bevallja, hogy valami hangzatos, európaias, nemzetköziséget sugárzó elnevezésen törte a fejét, de szerencsére pater Szôke János, aki akkor egy nagy németországi katolikus segélyszervezet vezetôje volt, egy szalvétán tervezgetve ráakadt a Szent István-i jobbra utaló névre. Ez kifejezi, a regionális-európai, humánus jelleget, 10

a toleranciát. Utólag visszagondolva és fôleg a romániai változások folyamatát tekintve, jogos volt a félelem: hogyan fogják ezt a nyilvánvalóan magyar kezdeményezést – a határon túli magyar kisebbséget támogató munkát – fogadni a szomszédaink. A folytatás minden aggodalomra rácáfolt: soha, senki nem kérdôjelezte meg ennek a munkának jogosságát és tisztességességét. Ez nem csak a cél szempontjából volt örvendetes, de ma is ígéretes abból a szempontból, hogy régiónkban, a soknemzetû, sokgondú és rossz tapasztalatú Közép-Európában, mégsem romlott el minden. Vissza lehet nyúlni olyan emberi tartalékokhoz, melyek a régió közös fejlôdése szempontjából elengedhetetlenek, és mûködésbe hozhatók. Mit is jelent az Alapítvány munkájának magyar jellege? Az elsôdleges cél bevallottan, sohasem tagadva, a határon túli két és fél milliót meghaladó magyar kisebbség támogatása. A lényeg nem a magyar/nem-magyar arányon múlik, hanem azon (is!), hogy ugyanolyan erkölcsiséggel, szakmai tisztességgel viszonyul a csak románul, ukránul megszólaló szülôhöz, akinek a gyermeke leukémiában szenved vagy agydaganata van. Ez egy nagyon komoly, sokosztályos iskola, betegnek, családnak, orvosnak, határôrnek, vámosnak, takarítónônek, ismerôsnek és ismeretlennek, … mindenkinek. Mi az Alapítvány munkájának regionális üzenete? A regionalitás megköveteli, hogy kellô megértéssel illesszük munkánkat a régió érzékeny és labilis társadalmi környezetébe. Együttmûködési törekvéseink eredményessége azt igazolja, hogy ezt a munkát nem lehet úgy folytatni, ha mi bizalmatlanok vagyunk szomszédaink, szükségszerû partnereink iránt, és nem tudjuk eloszlatni a „történelmi” gyanú légkörét. Az emberi környezet javításán túl, a szakmai régiófejlesztést is feladatunknak éreztük. A tisztességes újrakezdés igénye a környezô országok szakmai köreiben pozitív fogadtatásra talált. A bukaresti vezetô gyermekonkológus, a nagyváradi orvosprofesszor, a horvát kórházigazgató, az ukrán egészségügyi vezetô egyaránt készséges és nyílt partnernek bizonyult. Hogyan lehetett a viszonylag rövid idô ellenére megbízhatóan mûködô kapcsolatokat kialakítani? Egyrészt a szakemberek közvetlen együttmûködésének megteremtésével; betegrôl betegre haladva tárult fel a szakmai teljesítmények valódi minôsége, színvonala. Ennek ismeretében hitelesen mondhatja az Alapítvány betegirányításért felelôs budapesti, debreceni, szegedi vagy pécsi orvosa, hogy a beteg ellátása ebben és ebben a határon túli egészségügyi intézményben, ennél és ennél a kinti (magyar és nem magyar) orvoskollégától bizalommal kérhetô. A bizalom és a partnerség kölcsönös, a kinti kolléga szükség esetén szintén fordulhat – intézményesen az Alapítványon keresztül – a magyarországi kollegájához tanácsért, segítségért. Az orvostudomány ugyanis olyan mértékben specializálódott és internacionalizálódott, hogy gyakran szükséges (és egyáltalán nem szégyen, sôt az illetô szakmai igényességét dicséri és tapasztalatait bôvíti), ha egy-egy bonyolult esetben konzultál határon túli kollegáival. A konkrét szakmai, betegellátási kapcsolatok során kiderülhet, hogy a határon túli kolléga olyan téren szeretné magát továbbképezni, ami Magyarországon jó színvonalon mûködik. Ilyenkor az Alapítvány segít a megfelelô magyarországi intézménnyel fölvenni a kapcsolatot, illetve pályázat alapján igyekszik megfelelô ösztöndíjat is biztosítani. Bár nálunk is, határon túl is mûködik a „minél távolabb, annál jobb” elve és gyakorlata, a szakmai, a gazdaságossági és emberi racionalitás amellett szól, hogy jobban tanulhatunk egymástól. Mit jelent még a regionális gondolkodás a betegellátásban? Abban az esetben, ha valakit egy ország egészségügye nem tud ellátni, úgy járunk el szakmailag korrektül, ha a beteget 11

olyan intézménybe juttatjuk, ahol a korszerûbb ellátás sikeres lehet. A legrosszabb, ha azt mondjuk a betegnek, hogy erre „sajnos” nincs megoldás. A másik „rossz”, ha presztízsokból a beteget nem a megfelelô legközelebbi, szomszédos intézménybe küldjük, vagy feleslegesen ki-ki költséges, szakmai-intézményi fejlesztésbe kezd (a regionális együttmûködés helyett). A távoli, nyugat-európai, tengerentúli betegellátás nagyon ritkán indokolt, de biztos, hogy sokkal költségesebb. A beteg és családja részére is megterhelôbb (nyelv, idegenség, stb.). Láttam én már romániai beteget szívmûtétre várva az Egyesült Államokban, amikor a góctalanítás miatti fogászati kezelés naponta több száz dollárba került, nem is beszélve arról, hogy a beteg valószínûleg Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron, esetleg Debrecenben („Svédországban is hitelesített professzori színvonalon”) kezelhetô lett volna. Nem csak a kidobott dollár-ezrekért, -tízezrekért kár, hanem azért, mert ennek a betegnek az „árából” két-három vagy öt-tíz ugyanilyen beteget lehetett, kellett volna meggyógyítani. Az Alapítvány „tôkéje” elsôsorban nem az infrastruktúrájában, pénzügyi forrásaiban és még csak nem is az erkölcsi hitelességében van, hanem a kapcsolati rendszerének információállományában. Abban, hogy a hálózat információtartalma alapján dönteni tudunk, mely beteget, hol, milyen feltételekkel lehet a határon túl vagy Magyarországon „optimálisan” kezelni. Ez a tudás két szempontból is fontos. Egyrészt lehetôvé teszi, hogy Magyarországon csak a határon túl nem kezelhetô, ki nem vizsgálható betegekre fordíthassuk eszközeinket. Másrészt a kinti szakma számára is hasznos, mert így hiteles jelzést kaphatnak a hiányos profilokról. A nagy társadalombiztosítási struktúrák létrehozatalának célja a szolidaritás intézményesítése. Az egészséges, teherbíró, fizetôképes lakossági csoportok támogatják beteg, keresôképtelen, rászoruló társaikat, megkapva a garanciát, hogy hasonló helyzetbe kerülve ôk is számíthatnak erre a segítségre a kockázatmegosztó közösség részérôl. A súlyos finanszírozási gondokkal küzdô, elônytelen struktúrájú közép- és kelet-európai egészségügyi rendszerekben ez a szolidaritás sokszor elégtelenül mûködik. A beteg gyakran nem jut hozzá a megfelelô – korszerû, hatékony, ugyanakkor nagyon drága – gyógyszerhez, vizsgálathoz, kezeléshez. A szolidaritás a régió sok országában a rossz körülményekben való osztozást jelenti, kivéve persze a hiánygazdaságban jellemzô egyenlôk közötti „egyenlôbbek” (l. Orwell) eseteit. Az Alapítvány forrásai elégtelenek, hogy mindenkin segítsen. A „segítettek” kiválasztásának szakmai szempontjai egyértelmûek. Aki súlyos helyzetben van és otthonában, a határon túl saját erejébôl nem tudja megoldani problémáját, azon segíteni igyekszünk, de ugyanakkor kellô tapintattal el kell utasítani minden más igényt. A szolidaritás ebben a korlátozott körben új értelmet nyer, sok betegnek le kell mondania saját érdekének érvényesítésérôl mások javára. Ezt belátni nehéz, de ennek belátását kérni a hozzánk segítségért forduló, szintén beteg emberektôl sem könnyû… A társadalombiztosítás, az egészségügyi és nyugdíjbiztosítás a szociális háló fô intézmé-nye. A közép- és kelet-európai országokban ez a háló szakadozik. A védtelen társadalmi csoportok megjelenése, növekedése tapasztalható. Ez részben a forráshiánnyal, részben a rendszerek diszfunkciójával függ össze. Az Alapítvány tudatosan egy kiegészítô (komplementer) egészségügyi hálónak a határon túli magyar kisebbségre való kiterjesztésével foglalkozik. A háló megteremtésének egyik eleme a határon túlra nyúló szakmai-intézményi kapcsolatrendszer, másik eleme a források biztosítása. Nem könnyû a hazai egészségügyi in12

tézmények romló állapotát érzékelô, a gyógyszerárak emelkedését saját pénztárcájukon súlyosan érzô embereket sem meggyôzni, hogy legyenek szolidárisak a határon túliakkal. A szolidaritás kiterjesztésének korlátlansága – amire vonatkozóan több szinten hangzott el mostanában javaslat azt sürgetve, hogy a határon túli magyar nemzetiségûek számára legyen szabadon hozzáférhetô a magyar egészségügy – súlyos gondokat vet fel. Ez ma új, lényegesen nagyobb források hiányában társadalmi, gazdasági és mûködési irracionalitásnak tûnik. De vannak megoldási lehetôségeink… A Segítô Jobb Alapítvány magánalapítványként jött létre, és ma is ilyen formában mûködik. Két éven keresztül magyarországi szponzorok támogatásával folyt a határon túli betegek ellátásának szervezése, az egészségügyi-kórházi felszerelést tartalmazó adományok fogadása és célszerû elosztása. 1993-tôl kezdve az Alapítvány az egészségügyi tárca fejezetében a központi költségvetésbôl is rendszeres támogatást kap. Mi ennek az azóta is folyamatos együttmûködésnek az oka? Egyrészt mindhárom kormányzati periódusban – ha különbözô hangsúllyal is – a határon túli magyar kisebbség támogatása politikai prioritás volt. Az elv, illetve a szándék még nem jelentett volna garanciát, fôleg nem a súlyosabb gazdasági periódusokban, amikor a pénzügyi „fûnyíró” sok fontos programot „elintézett”. Miért élte túl ez a program az ínséges idôket? Ha szépet akarnék errôl írni, akkor azt mondanám, hogy csak a humanizmus, az empátia, a szakmai hozzáértés volt ennek az oka. Az évi ötezer beteg valóságos emberi arcokkal, sorsokkal hitelesített igénye elôbb-utóbb kikényszeríti a pozitív döntést. Azok a politikusok, kormányzati tényezôk – az operatív középvezetôktôl a legfelsôbb döntéshozó pozíciókig –, akik közvetlenül is megismerték az Alapítvány munkáját, netán hozzájuk forduló határon túli betegek sorsán keresztül rádöbbentek az igény valódiságára, a segítségnyújtás üzenet voltára, hosszú idô óta „hûséges” támogatói az Alapítvány küzdelmeinek. A fenti körülményen túl az Alapítvány egy másik, szokatlan teljesítménye is vonzó lehetett, nevezetesen, hogy ezzel a munkával egy addig meg nem fogható, azonosíthatatlan méretû folyamat volt rendszerbe fogható és kezelhetô. A magyar állam illetékességi korlátozottsága, eszközeinek kizárólag adminisztratív, kategorikus jellege, problémafelismerô és -megoldó képességének inerciája a hatékony állami megoldást kizárja: vagy mindent megenged, vagy tilt. Egyedi szakmai mérlegelést, mely a hazai szakmai körülmények mellett a határon túli valós lehetôségeket individuálisan tekintetbe veszi, használja, szükség szerint (sarkosan fogalmazva: szükségletei szerint) fejleszti, a szociális-egyéni körülményeket is mérlegelni tudja, ismeri és alkalom szerint támaszkodik más szociális, karitatív egészségügyi szervezet munkájára, hát ezt az állam nem tudja. És ráadásul ezeket a döntéseket néha percek alatt meg kell hozni… A döntési folyamat lerövidítésében a technikai fejlôdés fontos szerepet játszott. Tíz évvel ezelôtt, ha határon túli betegekkel próbáltunk kapcsolatot teremteni, a levelek lassan jutottak el a címzetthez, a telefon rendszerint „túlterheltség” miatt nem kapcsolt, vagy furcsa módon gyakran megszakadt. Ilyen körülmények között annak mérlegelése, hogy melyik beteg magyarországi kezelése mikor, hol vállalható, vagy a beteg ellátása határon túl milyen feltételekkel oldható meg – amiben az Alapítvány szintén igyekszik közvetíteni –, nem volt lehetséges. Kénytelenek voltunk a határon túli kollegáknak betegküldésre jogosító beutaló kártyákat adni. A „bianco” beutalóval a Magyarországon jelentkezô betegekkel kapcsolatban olyan mértékben váltunk elkötelezetté, hogy utólagos szakmai mérlege13

lésre, az Alapítvány gazdálkodási szempontjainak figyelembe vételére, az ellátó intézmények mûködési szempontjainak respektálására nem volt lehetôség. Tehát a kezdeti években, úgy 1994 végéig, sokszor kerültünk kényszerpályára. A kommunikáció kiszámíthatóvá válásával, az érdemi elôszûrés megteremtésével és a magyar egészségügyi intézmények teljesítmény-alapú finanszírozásának fejlôdésével a munka egyre jobban áttekinthetôvé, szakmailag, gazdaságilag irányíthatóvá vált. A kapcsolattartás könnyebb lett; lehetôvé vált, hogy minden, elôszûrést végzô határon túli partnerünk telefax konzíliumi nyomtatványon az Alapítvány megfelelô magyarországi diszpécser-központjába küldje javaslatát. Tehát a kezdeményezés alapvetôen szakmai jellegûvé vált a korábbi, sokszor szociális indokkal szemben. A javaslatnak tartalmaznia kellett/kell az addigi vizsgálatok eredményét, a kérdés vagy kérés okát, célját. Tehát nem „minden vagy semmi” javaslat születik, hanem egy érdemi szakmai konzultáció kezdeményezése. A telefax konziliumi lapok feldolgozása késedelem nélkül megkezdôdik a diszpécser-központokban. A területi megosztás földrajzi, közlekedési és szakmai szempontokat vesz figyelembe. A kárpátaljai és a partiumi betegek zömmel a debreceni, az újvidéki betegek a szegedi, a horvátországiak a pécsi orvosegyetemre kerülnek, a székelyföldi és a szakmai szempontok szerint speciálisnak minôsülô betegek konziliumi javaslatai a budapesti diszpécser-központba érkeznek. A diszpécser-központok orvos-vezetôi komoly szakmai tapasztalatokkal, intézményi kapcsolatokkal rendelkeznek a magyarországi és a határon túli területeken egyaránt. A több mint negyvenezer beteg ellátásából leszûrhetô döntési szempontok, gyakorlati szabályok folyamatosan csiszolódnak, amit a határon túli orvosok, intézmények, a magyarországi ellátó intézmények, az orvosegyetemi klinikák, országos intézetek, így kiemelkedôen az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet, a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet, az Országos Onkológiai Intézet, az Országos Traumatológiai Intézet, az Országos Rehabilitációs Intézet, a Bethesda Kórház szakembereinek véleménye tovább alakít. Az együttmûködés nem formális. A betegek fogadásával kapcsolatos döntés, illetve annak mérlegelése ugyanis az ellátó intézmények bevonásával történik. A döntésnek szintézisbe kell foglalnia a küldô, határon túli igényeket, a fogadó intézmények szakmai, mûködési lehetôségeit és az Alapítvány által képviselt szakmai alapelveket és pénzügyi feltételeket. Az állam és az Alapítvány közötti viszony a két oldal realitásérzékén múlik. A partnerség fennmaradása, megerôsödése folyamatos kommunikációt igényel. A költségvetési források felhasználása csak a társadalmi kontroll mûködésével, az áttekinthetôség biztosításával lehetséges. Az Alapítvány saját kuratóriuma mellett ezt úgy teremtette meg, hogy már a kezdetektôl létrehozott egy magyarországi és határon túli egyházi, tudományos, mûvészeti, társadalmi személyiségekbôl álló tiszteletbeli kuratóriumot. Az Alapítvány belsô gazdasági ellenôrzése két szintû, a gazdasági igazgató ilyen kötelezettségét kiegészíti az immár évek óta mûködô független külsô könyvvizsgáló. Ellenôrzô funkciót betöltô szervezet az ún. Egyeztetô Bizottság is, amelynek létrehozatalát az Egészségügyi Minisztérium és az Alapítvány közötti megállapodás írja elô. Az Állami Számvevôszék a közpénzek precíz, nyomonkövethetô felhasználását példaszerûnek ítélte. Az Alapítvány a kiemelten közhasznú minôsítés feltételeként létrehozta Ellenôrzô Testületét, amely a közhasznú mûködést véleményezi. Az Alapítvány kezdeményezése alapján a Parlament érintett bizottságai is rendszeres tájékoztatást kapnak, így az Egészségügyi és Szociális Bizottság és a Költségvetési Bizottság, újabban a Társadalmi Szervezetek Bizottsága. 14

Az áttekinthetôséget tovább javította, hogy az Alapítvány kérésére a betegek költségeinek elszámolása az Egészségügyi Minisztérium Gyógyító Ellátási Információs Központja (Gyógyinfok) teljesítményértékelése alapján történik a magyarországi betegek térítési kategóriáival azonos módon. Mi a helyzet a határon túli partner szervezeteinkkel? Mi az Alapítvány filozófiája a velük való kapcsolatépítésben? Meghatározóan a nyitottság, az egyenrangúságra való törekvés, az ehhez szükséges önkorlátozás és kritikai érzékenység (nem túlérzékenység), az ígéretekben való mértéktartás. A határon túli szervezetek a lépéshátrányt leküzdve örvendetesen fejlôdnek, megszilárdultak. Sok helyen a történelmi egyházak karitatív-humanitárius, szociális struktúráihoz kötôdnek. Méltó tagjai a határon túli magyar intézményrendszernek, még ha errôl néha itt-ott meg is feledkeznek (mások). A kellô tájékozottság hiányát az élet könyörtelenül kideríti, ha az illetékest közelrôl érinti valami… Az empátia, ami kötelezô vezetôi minôség, tanulható és tanulandó. Néhány, határon túli szervezet bemutatkozását a könyv következô fejezete tartalmazza. Mi az, amit az Alapítvány ezeknek a szervezeteknek nyújtott/nyújt? A partnerségen, a betegek tôlük való elfogadásán, a tárgyi támogatáson, a szakmai fejlôdés segítésén túl mit tehetett és tesz az Alapítvány? Lényegesnek érezzük, és a fejezet logikájába illônek, hogy kitérjünk a kinti civil szervezetek környezetének kérdésére. A partnerszervezetek zöme az Alapítvány mûködésének megindulása után alakult. Nem az Alapítvány hozta ôket létre, de inspirálta a kezdeményezéseket. Struktúrájának kialakult voltával rendezte, mûködô rendszerbe foglalta azokat. Az Alapítvány sok esetben nem közvetlenül a kinti szervezetekre hatott, de mérete, mûködési rendezettsége következtében hatott a civil kezdeményezések környezetére, a potenciális befogadó intézményrendszerre, a szakmai körökre, a lokális, regionális és magasabb szintû döntéshozó fórumokra. A határon túli betegek ellátását nem egészében, hanem komplementer jelleggel kell és érdemes vállalni. Ez vonatkozik a kivizsgálásokra, a terápiás javaslatok megadására, a kezelésre. A határon túli orvosok technikai segítése és képzése is kiegészítô jellegû. A helyi, regionális igény határozza meg a teendôket, aminek jó indikátora a hozzánk forduló betegek ellátottságának elemzése: mely betegellátási fázis „gyengesége” teszi szükségessé a magyarországi kezelést. Az általános értékítélet nem jó kiindulópontja a hatékony segítségnyújtásnak. A „mindent vagy semmit” elv elfogadása és az ebbôl következô betegfogadási koncepció azzal a veszéllyel is jár, hogy a határon túli intézmények, orvosok leértékelôdnek. Nem mûködne a fejlesztés kényszere, és a magyar egészségügy meggondolatlanul átvállalná a beteggel kapcsolatos ellátási felelôsséget. A felelôsségvállalás csak konkrét és parciális lehet. Korábban a kritikus pontnak a technikai-diagnosztikai feltételek hiányát gondoltuk. Ez részben igaz is, de nem ez a meghatározó. A gyógyszerhiány sajnos, egyes területeken még mindig súlyos, de ebben a vonatkozásban is a részletek konkrét ismerete a fontos. A nagy tömegû, nem a beteghez kötött gyógyszertámogatás, származzon az beszerzésbôl vagy segélybôl, nem költséghatékony. A kinti szakmai együttmûködés gyengesége tûnik kulcskérdésnek, röviden az, hogy a részletekben jelenlévô kapacitások nem integrálódnak kellô hatékonysággal, igényességgel. Ezt a jelenséget a beteg saját egészségügyi rendszerével szembeni bizalmatlanság formájában éli meg, az orvos pedig gyakran úgy, hogy azt az esetet is megoldhatatlannak íté15

li az országon belül, ami nem az. Az az orvosi attitüd, amely a betegnek nyíltan vagy „ráutaló magatartással” igazat ad, ha az úgy érzi, hogy eredményes gyógyítása csak külföldön, Magyarországon lehetséges, szerencsére eltûnôben van. Az orvosok, az egészségügyi vezetôk szemléletváltása fontos. Ez építheti újjá a szakmai ambíciókat, a betegeknek az otthoni ellátásába vetett bizalmát. A kérdés újabb oldala a magyarországi egészségügyi intézmények részvétele az Alapítvány által menedzselt betegek ellátásában. Tíz évvel ezelôtt a betegek spontán, sokszor minden határon túli szakmai javaslat nélkül vagy ellenére érkeztek Magyarországra. A helyzet két okból vált tarthatatlanná. Egyrészt, a minisztériumi engedélyeztetés formális volt. Nem adott plusz forrást a kezeléshez, tehát ez az intézmény egyébként is fokozódó anyagi gondját súlyosbította. Másrészt, az intézmények szakmai terhelése is növekedett. Elsôsorban azért, mert tömegesen jelentkeztek „rutin” ellátást igénylôk, akik kezelését az orvosok (jogosan!) nem tartották itt indokoltnak. A magyarországi biztosított betegek is nehezen fogadták a várakozási listák hosszabbodását. Ebben a helyzetben az Alapítvány az intézmények számára egy új, kedvezô megoldást kínált. Az elôszûrés, a betegmenedzselés megteremtésével az intézmények újra értelmét látták, hogy csak a nehéz eseteket vállalva nyújtsanak segítséget a határon túliaknak. Az intézmények gazdasági helyzete is javult. Az ingyenes ellátás formális engedélyezése helyett, a betegek ellátásáért az Alapítvány anyagi támogatást nyújtott, melynek mértéke fokozatosan növekedett. A telefax-konziliumkérés alapján nem csak „igen-nem” döntést lehet hozni, de javasolni lehet további kinti vizsgálatokat, határon túli más intézményekben történô ellátást (természetesen pontos ismeretek alapján). Lehet jelezni, hogy az illetô intézmény a beteg felvétele elôtt ambuláns vizsgálatot tart szükségesnek, esetleg itteni vizsgálatok elvégzését javasolja. Az ambuláns ellátási forma döntôvé válása csökkenti az intézményi terhelést. Az ellátás idejére (legyen az elsô vizsgálat, ellenôrzés vagy ambuláns kezelés) az Alapítvány szükség szerint gondoskodik a betegek „nem kórházi”elhelyezésérôl, szerény szállásról és ellátásról. A határok megnyílása, az áttelepülés lehetôsége miatt 2000–2500 orvos jött Magyarországra vagy távozott a környezô országokból Nyugat-Európába vagy a tengerentúlra. Ez súlyosbította a határon túli magyar közösségek helyzetét. Az áttelepült orvosok beilleszkedése a magyarországi intézményrendszerbe nem egyszerû az eltérô képzettség, a terminológia, a szakmai környezet miatt. Sok példa van arra, hogy a határon túli szakorvos csak a magyarországi alapellátásban tudott elhelyezkedni, ami szakmai veszteség. Az orvosegyetemekre felvettek ösztöndíjjal való támogatása nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket, ugyanis a végzett orvosok egy része nem ment vissza hazájába. Az utóbbi idôben a graduális képzés lehetôségei a környezô országokban javultak, ez nem teszi indokolttá, hogy a magyarországi egyetemek átvegyék a határon túli intézmények szerepét. Sokkal inkább a magyar nyelvû szakemberképzés lehetôségeinek a kinti bôvítésére, színvonalának emelésére kell törekedni az évfolyamok létszámának növelésével, új intézmények létesítésével vagy a régi intézmények helyreállításával, és annak mérlegelésével, hogy magyarországi szakemberek hogyan segíthetik a kinti képzést. A posztgraduális képzés támogatása több módon történhet. Fontos tisztázni a szakmai szempontokat, azaz ebben a vonatkozásban is rögzíteni, hogy a cél a kint hiányzó, szükséges, másként meg nem szerezhetô tudásanyag átadása. Nem lehet cél, hogy a Romániában, Ukrajnában, Jugoszláviában vagy a Szlovákiában megszerezhetô tudást kínáljuk, de 16

igenis cél az új módszerek átadása, a korszerû orvostudományi specialitások hozzáadása a kinti képzésfolyamathoz. A hosszú magyarországi posztgraduális képzés ugyanazzal a kockázattal jár, mint a graduális képzés. Magyarország és a környezô országok között a posztgraduális képzés összehangolására, egyértelmû szabályozására kell törekedni, amire az is esélyt ad, hogy a környezô országok is eurokonform képzési, szabályozási rendszerre törekszenek. Ezen a téren a régió egészségügyi-oktatási kormányzati tényezôinek, az orvosegyetemeknek, a képzésben résztvevô nagyobb kórházaknak meg kell oldaniuk a képzés minôségi garanciájának a kérdését, az akkreditációs folyamatokat össze kell kapcsolni. Lehessen például gyermek-szívsebészetet tanulni Magyarországon a szívsebészeti szakvizsgára készülô romániai kollegának, ha ehhez az egyéb feltételek biztosítottak, vagy a magyar urológus szakvizsgára készülve tölthessen rövidebb-hosszabb idôt Romániában, Kárpátalján. Ez nem csak a tudás, a gyakorlat megszerzésének liberalizálását jelenti, de szakmai kapcsolatok kiindulópontja is lehet. Ez a kezdetben kiegyensúlyozatlannak ígérkezô kölcsönösség meghaladja a szûkkeblûen értelmezett nemzeti szempontokat. Viszonylag könnyû belátni azt, hogy egy román szívsebész kolléga vagy az ukrán idegsebész, vagy az ugyancsak nem magyarul beszélô hematológus, onkológus, vese- vagy csontvelô-transzplantációt végzô kinti szakember miért ne lehetne értékes, megbízható partner a határon túli magyar kisebbségeket is magukba foglaló közösségek ellátásában. Az Alapítvány egyik legfontosabb képzési programja a debreceni Ady Endre Akadémia Orvosi Szekciója. A „Korszerû diagnosztika és terápia” címû kéthetes kurzusra pályázat útján évente kb. 50, határon túli körzeti/családorvost fogadunk Romániából, Kárpátaljáról, Szlovákiából, Jugoszláviából, Horvátországból. Az elbíráláskor a szakmai szempontokon túl a területi elosztást is figyelemmel kísérjük. A nyári egyetem anyanyelvi, történelmi, kulturális, közgazdasági, informatikai, pedagógiai szekciói is nyitottak az orvosok részére. Az „áthallgatás” más területekre, a szélesebb körû tájékozódás, egyáltalán az Akadémia miliôje termékeny, lelkesítô környezet a résztvevô orvosok számára. Az Akadémia, és benne az orvosi szekció méltán érdemelte ki munkájával Debrecen városától 1999-ben a Csokonaidíjat. Az orvosi szekció beillesztése ebbe a szélesebb kulturális kontextusba azt az evidenciát is tükrözi, hogy az egészségügy szerves eleme kell hogy legyen a határon túli magyar kisebbség önszervezôdésének. A hallgatók kezdeti elfogódottsága oldódott, kérdéseik élesebbek, igényesebbek, mély szakmai érdeklôdést tükröznek. Kezdetben próbaképp, majd az akkreditáció után kötelezôen írásbeli tesztvizsga zárja a tanfolyamot. Az eredmények minden várakozást felülmúlóan jók, joggal kaphatják meg a résztvevôk az egyetem bizonyítványát. A Haynal Imre Ösztöndíj alapításával egyéni tanulmányutak lehetôségét is megteremtettük. Az egyéni tanulmányutat vagy a pályázó kezdeményezi, vagy az Alapítvány javasolja, ha a betegforgalom szakmai elemzése alapján arra a következtetésre jut, hogy arra szükség van a kinti betegek jobb ellátása szempontjából. Így kezdeményeztük a mûvesekezeléssel, onkológiával, hematológiával, endoszkópiával, kórszövettannal, ultrahangdiagnosztikával, gyermek-kardiológiával, gyermek-neurológiával, idegsebészettel, ízületi protetikával, speciális szemészeti kérdésekkel, stb. foglalkozó szakemberek magyarországi tanulmányútját. A szakmai fejlesztésnek nem kizárólagos formája az egyéni ösztöndíj. Általánosabb igény esetén a megoldás is intézményesebb. Így a fenti kérdések közül a gyermek-onko17

lógia/hematológia fejlesztése román-magyar társasági együttmûködés formájában történik. 2000. júniusában immár a harmadik fórum került megrendezésre. A szakmai protokollok egyeztetésén túl ennek komoly gyakorlati eredményei is vannak. Az Alapítvány szervezeti felépítését az organogramm foglalja össze. Az egyes egységek és a kapcsolatok mûködését egy beteg képzeletbeli útjának leírásával mutatjuk be. Tiszteletbeli kuratórium

Kuratórium

Egyeztetô Bizottság

Védnökök

Népjóléti Minisztérium

Magyar Országgyûlés (Egészségügyi és Szociális Bizottság)

Intézményi partnerek, szponzorok

Nemzetközi kapcsolatok

Orvos-igazgató

Finanszírozás Gazdasági igazgatás

Orvosi diszpécser szolgálat

Budapest Debrecen Szeged Pécs

GYÓGYINFOK

Magyarországi ellátó intézmények

Határon túli egészségügyi intézmények Elôszûrô egészségügyi/humanitárius szervezetek Szakmai kezdeményezés, javaslat, kérdések

A Segítô Jobb Humanitárius Alapítvány organogrammja (1998.) 18

A határon túli betegek vagy környezetük általában tájékozott arról, hogy az Alapítvány által nyújtható segítséghez milyen út vezet. Ha ez az ismeret nem áll rendelkezésükre, akkor is a beteg két lehetséges úton elindulva rátalál az Alapítványhoz vezetô irányra, nevezetesen vagy a kinti egészségügyi intézmények orvosai tudják, hogy mit kell tenni, vagy a történelmi egyházak képviselôi adnak eligazítást. Ha magyarországi ismerôsök, hozzátartozók kérnek segítséget, megkapják a beteghez legközelebbi vagy a szakmailag legmegfelelôbb kinti elôszûrô központ adatait. A több mint harminc, határon túli központ valamelyike általában 50 km-es körzetben elérhetô. Ezek kiépültsége, mûködési rendje különbözô. Az elôszûrô központ orvosa elkészíti az írásos konziliumkérést, elvégezteti mindazon vizsgálatokat, amelyek szükségesek az objektív mérlegeléshez. A döntés a magyarországi kezelés támogatása, ha ez szakmailag indokolt, és ez a beteg számára valóban esélyt ad a gyógyulásra, javulásra. A döntés kinti kezelés, ha pontos ismereteink vannak, hogy a határon túl ki és hol tudja megoldani a problémát. A döntés igen, ha kiegészítô vizsgálatot kérnek Magyarországon a kinti diagnosztikai munkához. A döntés igen, ha egy felállított (jó) diagnózis alapján történô kezeléshez hiányzó gyógyszert kérnek. A válasz nehéz szívvel nem, ha a beteg ellátásához a magyarországi intézmények sem tudnak hozzátenni. Ha „csak” egy megnyugtató orvosi/emberi magyarázat az igény, a beteget általunk ismert kinti szakemberhez irányítjuk. A határon túli betegek a négy orvosegyetem mellett (Budapest, Debrecen, Szeged és Pécs) mûködô diszpécser-központban jelentkeznek, az elôzetes döntés szerint. A diszpécser-központ elvégzi a beteg regisztrációját, az új betegnek személyi azonosító számot (ID) ad, szükség esetén pontosítja a fogadó intézettel a beteg teendôit. Egy adatlapon kérjük a beteg vizsgálatát, javaslatot, hogy milyen valószínû diagnózissal, milyen kezelést tervezve, milyen költség mellett (HBCs) kell a beteget hospitalizálni. Az Alapítvány a javaslat elfogadása esetén garantálja a költségek fedezését. A javaslat aláírása nem automatikus. Ha olyan ellátásra vonatkozik, amit a határon túl is el lehet végezni, megfelelô tájékoztatás mellett elutasítjuk. Ha olyan költséges beavatkozásról szól, amit az Alapítvány az adott idôben forráshiány miatt nem tud támogatni, és az ellátás halasztása nem jár veszéllyel, a beteg egy késôbbi idôpontra elôjegyzést kap. Ez leginkább a szívmûtétekre, skoliózis mûtétekre vonatkozik. A beteg az Alapítvány által aláírt adatlap birtokában bekerül a magyarországi intézménybe. Az intézmény „teljesítményét” a magyar biztosítottakhoz hasonlóan egy külön kód és a beteg ID száma alatt jelenti a Gyógyinfok felé. Az intézmények a Gyógyinfok értékelés alapján nyújtják be számláikat az Alapítványnak. Az Alapítvány gazdasági adminisztrációja egyedileg ellenôrzi a követelések jogosságát. A betegforgalmi adatok egységes rendszerének bevezetése 1994-ben történt meg. 199192-ben az Alapítvány költségvetési forrással nem rendelkezett. A nem elhanyagolható szponzori támogatás, amelybôl az OTP gesztusa kiemelkedô volt, megkezdhetôvé tette a hálózatépítést és a betegek támogatását. A dologi, segély-jellegû intézményi támogatásunk – Magyarországon, Romániában, Kárpátalján gyógyszer, berendezés, mûvese készülék, orvosi könyvek, stb. – 100 milliós nagyságrendet ért el. Az ilyen jellegû segélyakciókról, kivéve a gyógyszereket és a különleges szükségletek felmerülését, az Alapítvány jórészt lemondott, hiszen ezeket más, arra szakosodott szervezetek nagyon jól végzik. 19

1994-ben a betegek összes jelentkezése 7967 volt. Ez az évek során fokozatosan csökkent; az elôszûrô állomások a problémák egy részét maguk megoldották, vagy az indokolatlan kéréseket elhárították. Az 1995. katasztrofális második féléve kivételével, amit az ésszerûtlen költségvetési megszorítás okozott, az Alapítvány fogadókészsége, terhelése 5 ezer beteg/év körüli. Külön regisztráljuk a daganatos betegeket. Rájuk egyrészt az ismételt, hosszú kezelés, másrészt a nagy költségek miatt kell megkülönböztetett figyelmet fordítani. A daganatos betegek számának növekedése 1998-1999-ben megállni látszott egy 1700-as betegszám szintjén, de 2000-re már meghaladta a 2700-as esetszámot is. A járóbetegként ellátható betegek száma fokozatosan növekedett, 1999-ben abszolút számban meghaladta a 3800-at, 2000-ben pedig a 4300-at. A fekvôbeteg ellátáshoz viszonyított arány, az elsô 5 évben számított 2:1 arányhoz viszonyítva 1999-ben már 4,5:1 volt. Ez a betegek részérôl annak elfogadásával járt, hogy a kórházi felvétel nem elengedhetetlenül szükséges az eredményes kezeléshez. A gazdaságossági szempont miatt is preferáljuk az ambuláns ellátásokat, beleértve a kúraszerû kezeléseket is. A fekvôbetegek száma évi 1000–1500 körüli. A betegellátásnak nem kizárólag a mennyiségi paraméterei fontosak, hanem az az egyértelmû tendencia, hogy egyre inkább (lehetôleg) csak orvosilag nehéz, magas szintû felszereltséget igénylô betegek magyarországi kezelését vállaljuk. A kórházi felvételre került betegek közül 1999-ben több mint 38 százaléka szenvedett rosszindulatú daganatos betegségben, több mint 12 százalék volt súlyos, zömmel mûtétre szoruló szívbeteg gyermek, több mint 12 százalék a nehéz szemészeti mûtétre szoruló határon túli beteg. Az egyes elôszûrô állomások, intézmények elemzése helyett itt csak néhány általános megállapítást tennék. Románia, mely a magyar kisebbség létszámát tekintve kiemelten fontos, jó úton halad, ha nem is rövid és sima úton, a megoldás felé, a saját egészségügyi fejlesztése irányában. A betegek 81 százaléka érkezett Romániából, arányuk 2000-ben csökkenést mutat az elôzô évekhez viszonyítva. A kárpátaljai helyzet nehezebb, a körülmények mostohábbak, a szakemberek kivándorlása még mindig veszélyes mértékû, a betegek 10–14 százaléka érkezik onnan. Szlovákiából csak néhány beteg érkezik egészen speciális indokkal, arányszámuk 1 százalék körüli. Jugoszlávia megítélése nem könnyû. A háború idején segélyszállítmányok szervezésében vettünk részt, és néhány beteget a kinti megbízottakon keresztül kaptunk is. Úgy éreztük, hogy majdnem minden elérhetô kint, legfeljebb az embereknek a tartalékaikhoz kell nyúlniok. A koszovói válság és a bombázás idején szembesültünk az egyre súlyosbodó valósággal. A magasan képzett szakemberek, a jó alapfelszereltség „mûködésképtelenek” a szükséges implantátum, egy-egy gyógyszer, a sugárterápia elérhetetlensége, stb miatt. A mozaikkép összerakását és az erre való reagálás lehetôségét segítette az Alapítvány szabadkai irodájának megnyitása és számos szakember és önkormányzat kapcsolódása. Az innen érkezett betegek arányszáma 1999. és 2000. folyamán 7-rôl közel 14 százalékra növekedett. Egyébként a szabadkai központ létesítése mintaértékû. Nem az Alapítvány szempontjából, hanem azért, mert a helybeli igény s az ahhoz társuló komoly szándék szinte néhány nap alatt megteremtette a feltételeket: az irodát, az állandó munkatársat, a szakmai hátteret, a kommunikációhoz, nyilvántartáshoz szükséges korszerû infrastruktúrát. Ez jó üzenet 20

azoknak, akik kívülrekesztettségükre panaszkodnak, pedig a „belépés” nagyon egyszerû: szubjektív, eseti kérések helyett egy mások számára is nyitott szolgálat öntevékeny megszervezése… A határon túli betegek ellátásának költsége a fekvô- és ambuláns betegellátásból, a diagnosztikai költségekbôl, gyógyszerköltségbôl, a protézis és gyógyászati segédeszköz költségbôl, a mentôszállításból, az egyéb betegellátással kapcsolatos költségekbôl és a mûködési költségátalányból adódik. A betegellátással kapcsolatos összes kiadáson belül a fekvôés ambuláns költség a meghatározó (˜68%). Viszonylag magas (˜9,4%) a gyógyszer- és a protézis és gyógyászati segédeszköz- (˜6,4%) költséghányada. A mûködési költséghányad 6 éves átlagában (˜10,4%) lényegesen elmarad a hasonló szervezetek 20% fölötti mûködési költségétôl. Az Alapítvány gazdasági küzdelmeit tükrözi az állami költségfedezetnek a törvényben rögzített (1. grafikon), és az év közben a szükségletek szerint kiegészített (2. grafikon) összege. Látható, hogy a nem mérvadó elsô évtôl eltekintve a gazdálkodás mindig kiélezett volt. 1994-ben az elôszûrô rendszer biankós próbaváltozata járt az évi forráshoz viszonyított nagyfokú hiánnyal, amit még nehezített a ’95. évi költségvetési szûkmarkúság. A ’96-os „kényszer”-takarékosság átmeneti egyensúlyt hozott. 1998 sajnos az évközi kiegészítéssel együtt is elmaradt az elôzô év nominális támogatási szintjétôl. 280 280 Jelmagyarázat:

260 240

millió forint

250

1. grafikon = éves támogatás az évközi kiegészítéssel 2. grafikon = költségvetésben foglalt

220

210

200

190

180

200

180 170

160 140

140 120

220

120

120 110

100 1993

1994

1995

1996

1997

1998

1999

2000

A határon túli magyar nemzetiségû betegek egészségügyi ellátásának évenkénti támogatása 21

A könyv további fejezeteiben együttmûködô partnereink vallanak az eltelt tíz évrôl. Munkájukért, támogatásukért a megsegítettek ezreinek semmivel nem mérhetô hálája mellett fogadják személyes köszönetemet. A betegek ellátásában közvetlenül résztvevôkön túl abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy az Alapítvány körül kialakult egy olyan szellemi kör, amely folyamatosan segíti döntéseinket, az általánosabb társadalmi igényeknek való jobb megfelelést. Ez az 50– 100 „barátunk” – a politikából, az orvosszakmából, a vallási-kulturális szférából, a hazai és a külhoni szellemi élet legkiválóbbjai –, akik különbözô szemléletük, elkötelezettségeik ellenére a térségben oly ritka következetes objektivitással és emelkedettséggel adnak személyes és kollektív példát a másképp megtanulhatatlan „hogyan?” erkölcsi, emberi kérdésére. Az itt következô néhány dokumentum, a bemutatott képek nem csak a múltról, hanem a jelenrôl, a terveinkben körvonalazódó jövôrôl is üzennek, adnak bizonyságot a követhetô út jelzôköveinek meglétérôl.

22

ALAPÍTÓ OKIRAT Attól a felismeréstôl indíttatva, hogy a közép-kelet-európai térség országainak szociális és egészségügyi ellátása nagymértékben elmarad a mai világszínvonaltól, valamint azon céltól vezérelve, hogy az arra rászoruló emberek részére szükséges szintû szolgáltatásokat biztosítani lehessen, melyeknek hiánya elsôsorban pénzügyi okokra vezethetô vissza és amelyek biztosítása nem kizárólag állami, hanem önkéntes adakozók saját elhatározásából eredhet, ezen célkitûzések elérésére, az alábbiakban leírt alapítványt tesszük: a SEGITÔ JOBB EGÉSZSÉGÜGYI ÉS HUMANITÁRIUS ALAPITVÁNY 1. 2. 3. 4.

Az alapító: Vadas Tamás 1030 Budapest Pákász u. 6. szem.sz.: 1440313 3494 Az alapítvány neve: Segítô Jobb Egészségügyi és Humanitárius Alapítvány Az alapítvány székhelye: 1369 Budapest, V. Vigadó tér 2. VI. em. PF 329. Az alapítvány célja: – Közép-kelet-európai térség rászorultjainak Magyarországon történô egészségügyi ellátáshoz való tartós pénzügyi és dologi hozzájárulás. – Közép-kelet-európai térség rászorultjainak hazájukban történô gyógykezelésehez szükséges segítségnyújtás, a helyi szakmai színvonal emelésének támogatásával. – Segítségnyújtás a nevezett térség orvostechnikai színvonalának emeléséhez. – Segítségnyújtás a nevezett térség környezetvédelmi, általános higiéniai, kulturális és oktatási, valamint technikai színvonalának fejlesztéséhez. – Ezen célok megvalósításához pénz és egyéb javak gyûjtése Magyarországon és külföldön. – Más segélyszervezetek és alapítványok, az alapítványunk céljaival megegyezô szándékainak és tevekenységeinek koordinálása. Az alapítvány a fentiekben megjelölt tevékenységet folyamatosan és tartósan kívánja gyakorolni. 5. Az alapítvány vagyona: Az Alapító által rendelkezésre bocsátott 100 000,–Ft, azaz Egyszázezer Forint, mint alapítványi tôke. Az alapítvány nyitott, ahhoz bármely bel- és külföldi természetes és jogi személy csatlakozhat, ha jelen alapítvány céljaival egyetért és azt pénzbeli, tárgyi, dologi, természetbeni adományok formájában, vagy bármely más módon támogatni kívánja. A befizetések növelik az alapítvány vagyonát, vagy pedig fordíthatók közvetlenül alapítványi célokra is. Az alapítvány vagyonának maximum 80%-áig vehet részt vállalkozásokban. 6. Az alapítvány szervei: A kuratórium, annak elnöke és titkára. A kuratórium létszáma: 4 fô. Az alapító a kuratórium elnökének: Szôke Istvánt (1013 Budapest Pauler u. 14., szem. sz.: 1 520615 1008), titkárának: Dr. Kalmár Lászlót (1016 Budapest Szirtes u 17. szem. sz.: 1 460822 1577) kéri fel. A kuratórium másik két tagja: Nyikos István (1155 Budapest Lenin útja 2. szem. sz.: l 490806 0367) és Szedô István (1021 Budapest Kuruclesi út 59. szem. sz.: 1 530910 0462). Kinevezésük 5 éves idôtartamra szól, amely meghosszabbítható, ill. visszavonható valamelyik tag halála, önkéntes kiválása, illetve más szükséges esetben a Kuratórium más tagot kooptálhat. A Kuratórium elnökét és titkárát halálukig az Alapító nevezi ki, haláluk után a Kuratórium tagjai saját kebelükbôl választanak új elnököt vagy titkárt egyszerû szótöbbséggel.

23

A Kuratórium feladata, hogy döntsön a pénz és más eszközök alapítványi célnak megfelelô felhasználásáról. Jogköre továbbá, – az Alapító haláláig azok egyetértésével – az alapító okirat módosítása, kiegészítése, ill. járulékos szabályzatok elfogadása, saját mûködési rendjének kialakítása. A Kuratórium mellett a vagyon pénzügyi és számviteli kezelését: Szénási József gazdasági tanácsadó (1159 Budapest Zrínyi u. 17.) látja el. A Kuratórium határozatait egyszerû szótöbbséggel hozza, esetleges szavazategyenlôség esetén az elnök szava dönt. A Kuratórium tagjai tevékenységüket társadalmi munkában végzik, a tevékenységgel kapcsolatos felmerülô és igazolt költségeik térítése mellett. Ezen túlmenôen az Alapítvány céljainak megvalósításáért tett kiemelkedô tevékenységükért alkalomszerû javadalmazásban részesíthetôk, melynek mértékét a Kuratórium állapítja meg és hagyja jóvá. 6/a Egyéb kitételek: – Az Alapítvány külföldi képviseletet nyithat, mely köteles az adott ország törvényeinek megfelelôen mûködni. – Az Alapítvány elfogadhat külföldi természetes és jogi személyektôl adományokat pénzés bármilyen javak formájában. – Amennyiben a külföldi adományozó harmadik országot jelöl meg az adomány rendeltetési helyéül, úgy az Alapítvány beszerzi a magyar deviza és vámhatósági engedélyeket, és a cél megvalósításához külföldi céget vagy pénzintézetet bízhat meg. 7. Utalványozási jog: Az Alapítvány vagyona felett utalványozási joga csak a mindenkori kuratóriumi elnöknek, titkárnak, ill., még az elnök által írásban felhatalmazott személy(ek)nek van. 8. Az Alapítvány képviselete: Az Alapítványt az elnök, vagy általa írásban meghatalmazott személy(ek) képviseli(k). 9. Az Alapítvány mûködése nyilvános, tevékenysége során épít a támogatók kezdeményezésére, javaslataira. l0. A kuratórium szükség szerint, de évente legalább egy alkalommal köteles tájékoztatni az Alapítványhoz csatlakozókat munkájáról, így különösen az Alapítványi vagyon kezelésérôl és felhasználásáról. A tájékoztatás lehet általános, de az egyéni kérdésfelvetésre ill. javaslatra egyedi névre szóló tájékoztatást kell nyújtani. 11. Az Alapítvány mûködése megszûnik abban az esetben, ha az Alapítvány elvesztené vagyonának 30%-át. A maradék vagyon ez esetben visszaszáll az alapítóra, ill. az Alapító halála esetén az alapító által megnevezett természetes vagy jogi személyt kell figyelembe venni. Ezen Alapító okirat aláírása napján lép hatályba és a lakóhely szerinti illetékes Fôvárosi Bíróság bejegyzô végzésével jogérvényes. Budapest 1991. január 8.

.............................................. Vadas Tamás alapító

.............................................. Szôke István elnök

.............................................. Dr. Kalmár László tikár

.............................................. Nyikos István

.............................................. Szedô István

..............................................

..............................................

24

SEGÍTÔ JOBB Egészségügyi-Humanitárius Alapítvány DEKLARÁCIÓ Közép-Kelet-Európa véres és bársonyforradalmai után világossá váltak a diktatórikus rendszerek ember ellen elkövetett bûnei. A szellemi és fizikai terror az embereket a hatalom puszta eszközévé degradálta. Sokszor hangzott el a fennkölt jelszó: „A legfôbb érték az ember!” – eközben a valóságot ma már mindenki ismeri. Láthattuk például a romániai forradalom eseményei során az egészségügy súlyos helyzetét, a kórházak és gyógyintézetek felszereltségét, az alapvetô gyógyszerek hiányát, a közegészségügyi állapotokat és a szociális ellátás problémáit. Ismertek ezen országok környezetvédelmi gondjai is. E térségben ma a szabadon választott kormányok legjobb szándékuk ellenére sem képesek rövidtávon felszámolni a múlt örökségét. A nagy áldozatok ellenére is csak tüneti kezelést képesek nyújtani a fennálló bajokra. Szükségtelennek tartjuk a körülmények teljes részletességgel történô elemzését, hiszen sok millióan láthatták, ismerhetik a televíziós tájékoztatók megdöbbentô képeit, hallhatták az emberek segélykiáltásait. A RÁSZORULTAK – köztük nagyobbrészt a nemzeti kisebbségek s más hátrányos helyzetûek – akik tehetik, a lakóhelyükön megoldatlan egészségügyi problémájukkal a magyar és a nyugat-európai országok egészségügyi intézményeit keresik fel. Ez a rendezetlen helyzet csak a magyar egészségügyre – mely maga is jelentôs nehézségekkel küzd – évenként 1 milliárd forint terhet ró. A hippokratészi eskü minden orvost gyógyításra kötelez. Megszeghetô-e ez az eskü csupán pénzügyi okokból? A válasz egyértelmû: NEM! Nemzetközi Alapítvány létrehozásával kívánunk megoldást találni. A SEGÍTÔ JOBB Egészségügyi-Humanitárius Alapítvány célja a rászorultak gyógyíttatása, a közép-kelet-európai térség fájdalmának enyhítése. Manapság sokféle adomány érkezik ebbe a térségbe, melyek a szervezetlenség és a helyi igények ismeretének hiánya miatt nem mindig érik el céljukat, nem minden esetben szolgálják a jólelkû és elkötelezett segítôk szándékát. Alapítványunk is az ügy iránt elkötelezett adakozókra épít. Alapelvünk: NE CSAK HALAT ADJ, HÁLÓT IS A HALFOGÁSHOZ! E célkitûzéseinket háromfázisú segélyezési rendszerrel kívánjuk megvalósítani, melynek révén az említett régió ellátása megfelelô szintre emelkedhet. Elsô fázisban szeretnénk megoldani, hogy a rászorultak a magyar egészségügy szervezetében megfelelô ellátást kapjanak. Ezen rendszer alappillérei a nemzetközi Alapítvány határainkon túl élô egyházi és világi segítôi, akiknek ajánlása alapján érkeznek a betegek a magyarországi fogadóállomásokra. A betegellátás a magyar egészségügy erre a célra felszabadítható keretébôl és az adományokból összegyûjtött pénzeszközökbôl történik. Az alapítvány orvosi mûszerek biztosításával és egyéb szükséges feltétel megteremtésével segíti az ellátásban közremûködô egészségügyi intézményeket. Második fázisban az adott térség egészségügyi szakembereinek továbbképzését kívánjuk segíteni és pénzügyileg támogatni, elsôsorban magyarországi intézményekben, szükség esetén külföldön is. Harmadik fázisban Alapítványunk orvosi eszközök kihelyezésével és folyamatos mûködésükhöz szükséges feltételek biztosításával segíti a rászorultak lakóhelyükön történô ellátását, gyógyítását. E célok eléréséhez szükséges minden hasonló segélyszervezet összehangolt mûködése. Az Alapítvány a korszerû információ-technika segítségével az adományozókat, illetve az együttmûködô szervezeteket folyamatosan tájékoztatja. Nem mindenkit köt a hippokratészi eskü, de mindannyiunkat kötelez a lelkiismeret: SEGÍTS, HOGY SEGÍTENI TUDJUNK! 1990. dec.

25

26

4 305 1 333

3. Gyógyszerköltség

4. Protézis, gyógyászati segédeszköz 4 450

1 767

187

6 173

12 455

4 530

86 989

1995.

2 389

114

12 421

15 782

2 788

100 264

1996.

3 539

506

19 880

26 375

5 615

146 442

1997.

Budapest, 2001. február 5. Bodai Vera fôkönyvelô

16 699

24 642 –18 546

23 100

12. Maradvány

-58 515

96 900 178 515 123 301 155 358 228 546

0

989

25 200

0

11. Költségek

0

0

21 600

0

120 000 120 000 140 000 180 000 210 000

0

0

11 200

0

10. Költségvetési támogatás

0

0

6 000

0

96 900 178 515 123 301 155 358 228 546

15 000

0

6 000

0

75 900 172 515 112 101 133 758 202 357

3 142

819

9 310

11 072

2 825

144 039

1994.

Költségek összesen

10. 1993. évi kompenzáció összege

9. Posztgraduális képzés

8. Mûködési költség

7. Függôben lévô elszámolások

Betegszállítással kapcs. összes kiadás

6. Egyéb, betegellátással kapcsolatos költség

123

1 330

2. Diagnosztikai költség

5. Mentôszállítás

65 667

1993.

1. Fekvô- és ambuláns betegellátás

Megnevezés

2000.

5 390

197

3 772

16 569

5 373

8 156

212

14 340

22 864

5 851

136 669 119 072

1999.

0

1 446

42 500

0

0

3 270

38 000

60 000

38 084

8 235

Szedô István gazdasági igazgató

–15 270

215 270 211 916 271 765

200 000 250 000 280 000

215 270 211 916 271 765

0

816

34 000

0

180 454 167 970 170 495

2 908

58

14 630

23 638

4 880

134 340

1998.

1993–2000. közötti évek költségeinek elszámolása (eFt)

18 429

1 481 571

1 500 000

1 481 571

15 000

6 521

184 500

60 000

1 215 550

31 741

2 216

81 859

133 060

33 192

933 482

Mindösszesen

Az 1994–2000. év betegforgalma (zárójelben az 1994. év megfelelô adataihoz viszonyított %) Idôszak

Összes jelentkezés

Új

Daganatos

Ambuláns

Fekvôbeteg

1994. év

7967

2879

755

1896

2100

1995. I. félév

3386 (85)

780 (54)

841 (223)

1470 (155)

1261 (120)

1995. II. félév

1439 (36)

208 (14)

433 (115)

997 (105)

240 (23)

1995. év

4825 (61)

988 (34)

1274 (169)

2467 (130)

1501 (71)

1996. I. félév

1769 (44)

429 (30)

534 (142)

1250 (132)

490 (47)

1996. II. félév

1880 (47)

469 (32)

726 (192)

1466 (157)

509 (48)

1996. év

3649 (46)

898 (31)

1260 (167)

2716 (145)

999 (47)

1997. I. félév

2299 (58)

598 (41)

974 (258)

1614 (170)

737 (70)

1997. II. félév

2371 (60)

535 (37)

1051 (278)

1814 (191)

589 (56)

1997. év

4670 (59)

1133 (39)

2025 (268)

3428 (180)

1326 (63)

1998. I. félév

2571 (65)

596 (41)

870 (230)

1830 (193)

674 (64)

1998. II. félév

2300 (58)

445 (31)

851 (226)

1752 (185)

446 (42)

1998. év

4871 (61)

1041 (36)

1721 (227)

3582 (189)

1120 (53)

1999. I. félév

2243 (56)

515 (36)

847 (225)

1789 (189)

453 (43)

1999. II. félév

2463 (62)

531 (37)

951 (252)

2063 (218)

397 (38)

1999. év

4706 (59)

1046 (36)

1798 (238)

3852 (203)

850 (40)

2000. I. félév

2515 (63)

582 (40)

1230 (326)

1906 (201)

599 (57)

2000. II. félév

3056 (77)

784 (54)

1505 (399)

2458 (259)

598 (57)

2000. év

5565 (70)

1366 (47)

2735 (362)

4364 (230)

1197 (57)

27

MeK-441/3/1993.

A Magyar Köztársaság Miniszterelnöke

Fôtisztelendô Tempfli József püspök úrnak Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye Nagyvárad

Fôtisztelendô Püspök Úr!

Köszönettel megkaptam levelét, melyben a Segítô Jobb Egészségügyi Humanitárius Alapítvány által készített javaslatra felhívta figyelmemet. A Segítô Jobb Alapítványnak a határon túl élô magyarság gyógyításának szervezésére irányuló tevékenységét régóta ismerem. A költségvetésben e célra rendelkezésre álló összeg felhasználásáról a népjóléti tárca készít elôterjesztést. Tudomásom szerint az elôterjesztés az Alapítvány javaslatait is figyelembe véve készül. Megköszönöm Püspök Úrnak a figyelemfelkeltô levelet és mindazt a sok segítséget, amit a határainkon túl élô magyarság érdekében tesz. Budapest, 1993. március 11. Köszönti:

Antall József Kapja: Dr. Tôkés László püspök úr 28

29

MAGYAR KÖZTÁRSASÁG KÜLÜGYMINISZTERE K/X/117/1998.

Dr. Kalmár László kuratóriumi elnök úrnak SEGÍTÔ JOBB Egészségügyi-Humanitárius Alapítvány Budapest

Tisztelt Elnök Úr! Megértéssel olvastam levelét, amelyben tájékoztat arról, hogy az Alapítvány az utóbbi öt évben több ezer, a környezô országokban lakó beteg magyarországi egészségügyi ellátásához, kivizsgálásához, illetve gyógykezeléséhez járult hozzá. Hozzám intézett levelében továbbra is igényli, hogy a magyar és a szomszédos országok hatóságai humánus módon segítsék a betegek határon való átlépését és fölösleges adminisztratív akadályok ne gátolják gyógyulásukat. Az emberbaráti, nemes célokat szolgáló tevékenységet megakadályozó indokolatlan adminisztratív korlátozásokkal magam sem értek egyet. Biztosíthatom Önt, hogy a Magyar Köztársaság Kormánya a vízumpolitika kialakításakor az Ön által említett szempontot figyelembe fogja venni, és a Kormány külpolitikájának fô cselekvési irányaival összhangban – olyan megoldásra törekszik, amely a legkedvezôbben szolgálja az euro-atlanti integrációs feladatainkból és a határon túli magyarság támogatásából fakadó kötelezettségeinket. Munkájához, csakúgy mint az Alapítvány humánus tevékenységéhez sok sikert kívánok.

Budapest, 1998. május 12.

Tisztelettel:

(Kovács László)

30

31

32

Segítô Jobb Egeszésgügyi Humanitárius Alapítvány Tisztelt Kalmár László úr! A Munkácsi Megyei Gyermekklinika igazgatósága és kollektívája köszönetét és háláját fejezi ki a szervezetnek, amit Ön képvisel, és személyesen Önnek, hogy anyagilag támogatta kollégánk, dr. Rágy Mihály mûtétjét a Pécsi Orthopédiai Klinikán. A gazdasági pangás Ukrajnában, ami kiterjed az egészségügyre is, (protézis és mûszerek hiánya) lehetetlenné teszik hasonló mûtét elvégzését. Az alacsony bérek lehetetlenné teszik a betegek külföldi gyógykezelését. Tudjuk, hogy a teljes kezelési díjat biztosítva dr. Rágynak, kivételes helyzetbe juttatták ôt, amiért fogadja hálás köszönetünket. Kívánunk Önnek és a Segítô Jobb munkatársainak erôt, egészséget, kitartást és sikert a további munkásságukban. Áldásos és nemes munkájuk segítse minél több ember gyógyulását. Tisztelettel: dr. Kochán fôorvos, dr. Kulcsákivszká szakszervezeti elnök

33

34

35

36

37

38

39

BAJNOK ISTVÁN Köszönet a Felvidékrôl

Elesni – ördögi, Fekve maradni – emberi, Felállni – Isteni. A számok zsonglôrei, a matematikusok és statisztikusok bizonyára kimutathatnák – s talán már ki is mutatták –, hány rászorult, határon túli beteg veszi igénybe évek óta a Segítô Jobb Egészségügyi Humanitárius Alapítvány támogatását, s így már a számokból is kiderülhet hasznossága. De túl a racionális értékelésen (és szimbolikus megfogalmazásokon, mint: védôháló a kötéltáncos alatt, mentôkötél a hegymászónak, reménysugár a beteg éjszakában) én most az irracionális, az érzelmi megítélését szeretném kidomborítani, mert a lélek legfinomabb, szavakkal ki sem fejezhetô rezdüléseirôl sohasem készülhet valósághû kimutatás. Csak sejthetjük, vagy a legördülô örömkönnycseppek látványából, a gyógyult páciens mosolyából következtethetjük ki, mit jelent egy-egy kisebbségben élô számára, hogy szorult állapotában segítô kezet nyújt neki az Anyaország; hogy a korszerû gyógyítási eljárások mellé megkaphatja az anyanyelvi, tehát a számára a legérthetôbb közléseket, hogy erejét, melyet a kór amúgy is pióca módjára szipolyoz, nem kell újabb stresszek miatt tovább veszejtenie. Mint gyermek-elmegyógyász, évtizedek óta szembesülök azzal, miként roskasztja a kisebbségi magyar gyermek idegrendszerét az idegen nyelvi környezet, s ezért tudom valósan felmérni, mennyire fontos, hogy a Segítô Jobb olykor-olykor oltalma alá vegye a rászorultakat. Hogyan érthetné kezelôjét az a négyéves gyermek, aki a veleszületett rendellenességbôl kilábalóban, a verbális gyógyítás szakaszában idegen nyelven lenne kénytelen orvosa szavait hallgatni? Ám sokat próbált felnôttek is gyorsabban gyógyulnak, ha védett környezetben, a magyar kultúrkör szokásainak megfelelôen folyik a kezelés. Bátran kijelenthetem – a felépülés folyamatának fontos és gyógyító eleme a magyarországi környezet, a szellemi hazával való találkozás. Köszönet jár tehát a szlovákiai–felvidéki magyar nemzeti közösség nevében, hogy mi is igénybe vehetjük a Segítô Jobb támogatását. Köszönet az alapítvány létrehozóinak, mûködtetôinek és mindenkori támogatóinak, hogy felismerték: az ember – a magyar ember is – harmóniára, nyugalomra, békességre vágyik, s ez az igénye fokozottan jelentkezik, amikor súlyos kór támadja meg. Köszönet, hogy újabb szállal kötôdhetünk Magyarországhoz, és utalva az idézett mottóra, kívánom, hogy még sokszor legyen a Segítô Jobb az „Isteni talpraállás” erkölcsi, szellemi és anyagi támogatója. 40

BENEDEK ISTVÁN A Marosvásárhelyi CARIT-SAN

A marosvásárhelyi CARIT-SAN orvosi rendelôintézetet 1991-ben alakította három Erdélyszerte ismert fôorvos: Fülöp Ferenc nôgyógyász, Szabó Pál reumatológus és Monoki István belgyógyász. A rendelôintézet megalakulásakor azt a célt tûzte ki, hogy jól képzett szakorvosok biztosítsák a betegek anyanyelven való orvosi ellátását, mivel az állami intézetekben a magyar orvosok száma rendkívüli mértékben lecsökkent. Egyrészt sokan külföldre távoztak, elsôsorban Magyarországra, másrészt a 90-es évek elején a Maros megyei Egészségügyi Igazgatóság vezetôsége sok magyarajkú orvost idô elôtt nyugdíjazott. A poliklinika, jellegének megfelelôen magas szintû orvosi ellátást biztosít a rossz anyagi helyzetben élô lakosság számára. A 90-es márciusi események után sok marosvásárhelyi fiatal kilátástalannak vélte helyzetét és tömegesen távozott az Anyaországba a jobb megélhetés reményében, itthagyva idôsödô, sokszor beteg és nehéz körülmények között élô szüleit. Intézetünk megfelelô orvosi ellátásban részesíti a hozzánk forduló betegeket nemzeti, társadalmi és vallási megkülönböztetés nélkül. A nincstelen vagy szûkös anyagi körülmények között élô betegeket – forgalmunk 10%-át – a felekezeteink által kibocsájtott bizonylatok alapján térítésmentesen látja el. A betegellátás minden szakterületére kiterjesztettük tevékenységünket. Kilenc általános orvosnak biztosítottunk feltételeket, hogy bekapcsolódhasson a háziorvosi betegellátásba, így 1999. október 1-tôl öt általános szakorvosunk kötött szerzôdést a megalakult Biztosítási Házzal és közel 10000 marosvásárhelyi lakos családi orvosa. Az intézetünk 55 orvosa a következô szakterületen nyújt orvosi ellátást: belgyógyászat, hematológia, kardiológia, sebészet, szemészet – ortoptika, gyerek- és felnôttpszichiátria, bôrgyógyászat, ortopédia, fogászat, nôgyógyászat, gyerekgyógyászat, urológia, ideggyógyászat, tüdôgyógyászat, balneo-fizioterápia, laserterápia, akupunktúra, fototerápia, pszichológia, reumatológia és laboratórium. Kezdetben az intézet orvosi mûszerezettsége rendkívül szegényes volt. A külföldi segélyszervezetek által adományozott mûszerek nem váltották be a hozzájuk fûzött reményeinket. Beindításuk, mûködtetésük nagy anyagi megterhelést jelentett számunkra. Ezért igyekeztünk saját erôbôl megfelelô szintû orvosi mûszerezettséget biztosítani. Sikerült modern gépekkel felszerelni laboratóriumunkat, 1998-ban egy jó teljesítményû echograph készüléket vásárolni. Ezen erôfeszítéseink következtében jelentôsen emelkedett a betegellátás szintje. Fontos célunk volt a fiatal orvosok és egészségügyi dolgozók itthon maradásának támogatása. Az évek során mintegy 20 fiatal orvos kapcsolódott be tevékenységünkbe, közülük négy fôállásban. Alkalmaztunk 20 Református Egészségügyi Fôiskolát végzett asszisztensnôt és 10 fiatal kisegítôt. 41

A rendelôinkben megforduló betegek száma meghaladja a napi 250-et. Közel 4800 beteg részesült ingyenes orvosi ellátásban, és 5000 laboratóriumi vizsgálatot végeztünk térítésmentesen. A karitatív szervezetek által adományozott gyógyszereket rendszeresen kiosztottuk a betegeknek, orvosi segédeszközökkel támogattuk a hozzánk fordulókat. Sajnálattal kell megemlítenünk, hogy bár ígéreteket kaptunk, de kellô segítséget nem egy jól felszerelt, európai standardoknak megfelelô egészségügyi központ létrehozásához. Ez biztosítaná a problémák és utókezelések helyi megoldását és csökkentené a külföldre irányított betegek számát. 1997-ben a Szentpál községhez tartozó Búzásbesenyô lakosai kéréssel fordultak hozzánk, hogy támogassuk falujukban egy orvosi rendelô létesítését. Eleget téve ezen kérésüknek, béreltünk egy épületet, felszereltük minimális orvosi mûszerekkel és alkalmaztunk egy általános szakorvost. Az orvosi rendelôhöz forduló betegek ingyenes orvosi ellátásban részesülnek. A magas szintû orvosi ellátás biztosítása érdekében szoros kapcsolatot építettünk ki a budapesti székhelyû Segítô Jobb Egészségügyi-Humanitárius Alapítvánnyal. 1994-ben adományozott számunkra egy fax készüléket, mely segítségével napi kapcsolatot tartunk fenn. Az évek során elvégeztük több, mint háromezer beteg elôszûrését, akiket erdélyi szakorvosok irányítottak hozzánk külföldi betegellátás céljából. Betegeink problémáinak nagy részét sikerült helyben orvosolni, 511 esetet továbbítottunk a Segítô Jobbhoz, ahol fogadták ôket, biztosítva számukra az anyagi feltételeket a megfelelô orvosi ellátáshoz. A viszszajelzések alapján betegeink elégedettek voltak a kapott támogatással. Kapcsolatunk a Segítô Jobbal az évek során jelentôsen segítette betegeink magas szintû orvosi ellátását az Anyaország intézményeiben. Reméljük, hogy a kialakult viszony továbbra is fennmarad, hogy a betegeink érdekeit szolgálja.

42

CZURKÓ JÁNOS Számunkra elsôsorban a Remény

Mit jelentett és jelent ma is a Segítô Jobb Alapítvány a kárpátaljaiak számára? Elsôsorban a Reményt. Így, nagybetûvel, mert az elmúlt évek során sok olyan betegen segített, akirôl itthon már lemondtak, vagy akinek gyógyításához nálunk nincsenek meg a feltételek. Az alapítvány sokrétû, széles körû tevékenységébôl nem véletlenül említem elsôként a betegek gyógykezeléséhez nyújtott segítséget. Ha évente csak egy emberélet megmentésében segített volna, már akkor is hála és köszönet illetné. Hiszen az emberi élet nem mérhetô pénzben, az megfizethetetlen. Ám az alapítvány az elmúlt egy évtized alatt 537 kárpátaljai lakos magyarországi kezeléséhez nyújtott segítô kezet. Ha nem is mindegyikük épült fel, mert a gyilkos kór erôsebbnek bizonyult az orvostudománynál, a betegek és családjaik számára már az is sokat jelentett, hogy sikerült meghosszabbítani életüket, enyhíteni szenvedéseiket. A Segítô Jobb Alapítvány támogatásával fôleg olyan betegeket irányítottunk magyarországi klinikákra (Debrecenbe és Budapestre), akiknek a kivizsgálását itthon a megfelelô diagnosztikai berendezések hiánya miatt nem lehetett elvégezni, illetve olyanokat, akiknek a megmûtésére Kárpátalján nem volt lehetôség. Négy honfitársunk így eshetett át olyan szívmûtéten, aminek az életét köszönheti, s így gyógyulhattak az anyaországi egészségügyi intézményekben a leukémiás gyerekek és más súlyos betegek. Nagyra értékeljük azt a – morális és anyagi – segítséget, amit a Beregszászi Járási Kórház építésében nyújtottak. Szponzorokat, jótékonysági szervezeteket kutattak fel Magyarországon és külföldön, melyek részt vállaltak a kórház felszerelésében. Ezek röntgengéppel, mûvesével, laboratóriumi berendezéssel, orvosi mûszerekkel látták el Kárpátalja legfiatalabb egészségügyi létesítményét, melyben nemcsak a zömében magyarok lakta beregszászi járás, hanem a szomszédos nagyszôlôsi, huszti, munkácsi járás lakosai is magasabb szintû egészségügyi ellátásban részesülhetnek. Tény, hogy az alapítvány segítsége nélkül ez nem valósulhatott volna meg, legalábbis nem ilyen rövid idô alatt. Az 1998. évi novemberi árvíz idején az alapítvány az elsôk között sietett a kárpátaljaiak segítségére. Három segélyszállítmányt küldött Beregszászra, melynek összértéke mintegy 40 millió forint volt. Gyógyszerrel egyébként negyedévenként segíti a megyei, a munkácsi és a nagyszôlôsi Járási Kórházat. Nem túlzás azt állítani, hogy küldeményei sokszor életet, helyesebben: életeket mentenek, hiszen kórházaink évek óta komoly gyógyszerhiánnyal küzdenek, ezért a betegeknek gyakran egyedül kell megvásárolniuk a gyógyulásukhoz szükséges orvosságokat. De nem mindenkinek van erre pénze. Milyen jó, hogy az orvos ezeken a betegeken úgy is tud segíteni, hogy odaadja nekik azt a gyógyszert, amire szükségük van. Odaadhatja, mert a készlet feltöltésérôl a többi között az Alapítvány is állandóan gondoskodik. Legutóbb, 1999 decemberében egy 8,5 millió forint értékû szál43

lítmányt küldött címünkre, melyben fôleg a pulmonológiai betegek kezeléséhez szükséges gyógyszerek voltak. A kárpátaljai orvostársadalom számára igen fontos, hogy tagjai magyarországi tanfolyamokon bôvíthetik szakmai ismereteiket, sajátíthatják el a korszerû diagnosztikai és gyógymódokat. Az elmúlt évek folyamán 35 orvos – hematológus, aneszteziológus, traumatológus stb. – vett részt továbbképzésen az anyaországban. Budapest, Szeged, Debrecen és Pécs jónevû klinikáin gyarapították tudásukat, szereztek újabb tapasztalatokat a gyógyításban. A szakmai fejlôdést jelentôs mértékben elôsegíti a Segítô Jobb által a debreceni egyetemen minden év augusztusában megszervezett posztgraduális képzés, melyen Kárpátaljáról rendszerint 3–4 orvos vesz részt. Ezek tematikája mindig aktuális. A foglalkozásokon elhangzott elôadások különösen sokat segítettek a családorvosok, bel- és gyermekgyógyászok felkészítésében. Reméljük, hogy az anyaországi továbbképzés lehetôségét ezentúl is biztosítják számunkra, ugyanakkor ehhez a feltételeket itthon is igyekszünk megteremteni. A már említett Beregszászi Járási Kórházban folyik egy diagnosztikai és továbbképzô központ kialakítása. Ebben részt vesznek: a Debreceni Egyetem, az Ungvári Állami Egyetem, a megyei és a beregszászi járási kórház, a Segítô Jobb Alapítvány és az egyházak. A cél az, hogy itthon biztosítsuk a feltételeket a betegek korszerû, magas szintû kivizsgálásához. A Központ számára egy fél emeletnyi részt adnak át, mely körülbelül 650 négyzetméter alapterületû. A berendezés egy részét (bútorokat, monitorokat stb.) már 2000. februárjában megkaptuk Svédországból. A szállítás költségeit a Segítô Jobb vállalta magára. Ezenkívül a Központ gyógyszerekkel való ellátásához is segítséget ígért. A korszerû orvosi mûszerekkel, eszközökkel való felszerelést a Kárpátaljai Megyei Egészségügyi Fôosztály és az egyházak biztosítják, a továbbképzés megszervezésében pedig a debreceni és az ungvári egyetem tanárai, professzorai nyújtanak segítséget. Ily módon jóval több kárpátaljai orvos számára nyílik lehetôség a jövôben arra, hogy gyarapítsa ismereteit. A Segítô Jobb Alapítvány az elmúlt tíz évben jelentôs támogatást nyújtott Kárpátaljának. Segítsége fontos volt számunkra, hiszen olyan idôket éltünk át, amikor az ország nehéz gazdasági helyzete miatt az egészségügy válságba került, s egyszerûen képtelen volt olyan ellátást biztosítani a betegeknek, melyre azoknak szükségük volt az egészségük helyreállításához. Reméljük, a nehezén most már túl vagyunk, s immár országunkban is kezdetét veszi az egészségügy reformja: bevezetik a betegbiztosítást, a csak papíron létezô ingyenes gyógykezelés ábrándjának kergetése helyett hozzálátnak az ágazat vegyes forrásokból történô finanszírozásának megszervezéséhez, s ily módon sikerül magasabb szintre emelni az egészségügyi ellátást. Ez, persze, nem történik majd egyik napról a másikra, ezért Kárpátalja még egy ideig aligha nélkülözheti az alapítvány támogatását. Elsôsorban szakmai szempontból vagyunk ráutalva erre, s mivel Magyarországon magasan képzett orvosok vannak, akiktôl van mit tanulnunk, mindenekelôtt ehhez kérjük segítségét a továbbiakban. Emellett természetesen mindazt köszönettel vesszük, amit – mint eddig is – jó szívvel adnak.

44

CSEDÔ CSABA A Segítô Jobb Egészségügyi-Humanitárius Alapítvány tízéves évfordulójára

Az 1989-es változások után Csíkszereda város, a Székelyföld és általában Erdély vonatkozásában is több alkalommal megtapasztaltuk az anyaország gondoskodását a határon túli részekrôl. Így történt ez a Segítô Jobb Egészségügyi és Humanitárius Alapítvány létrejöttekor is. Az alapítvány nemes céljául tûzte ki az orvostudomány és az orvosi ellátás különbözô területein a szakellátás biztosítását olyan esetekben, amikor a beteg ellátása ennek lakhelyén nem volt lehetséges, és szakmailag szükségessé vált olyan betegek kiküldése, akik otthonaikban nem részesülhettek megfelelô diagnosztikai, terápiás ellátásban. De ugyanilyen fontosságú volt az a tény is, hogy az Alapítvány „nemcsak halat, hanem hálót” is adott, mivel célkitûzéseinek egyik alapgondolata az orvostovábbképzés, a régióban élô orvosok szakmai képességeinek kiteljesítése volt. A 89-es változások utáni egészségügyi helyzetben régiónk csak hagyományos, részint már elavult technikával és diagnosztikai módszerekkel (de igen lelkes orvostársadalommal) rendelkezett, nélkülözve a modern orvostudomány új kellékeit, eszköztárát (dialízis, ultrahang, CT) és módszereit. 1990-ben, a Hargita Megyei Kórház igazgatójaként, volt alkalmam megtapasztalni, hogy mit is jelent beteg és orvos számára az a lehetôség, melyet a Segítô Jobb Alapítvány számunkra biztosít – egy szóval: szakmai biztonságot. Újabb lehetôséget, de ugyanakkor ösztönzést is egy olyan fejlesztési stratégia kidolgozására, mely a modern eszköztár bôvítését és az új terápiás eljárásokat célozza meg. Számos esetben megtörtént, hogy az Alapítvány felszereltségünket bôvítette, hogy a speciális eseteket most már vidékünkön elláthassuk. Fontos részt vállalt a dialízis központ felszerelése, szemlencse-beültetés, endoprotézisek (csípô) beültetése, szemészeti berendezésekkel való támogatás, valamint olyan gyógyszerek adományozása terén, melyek beszerzése az adott idôben nem volt lehetséges. Természetesen az idôk folyamán és a sorozatos tárgyalások után, ma már egy olyan konzultatív-információs rendszer alakult ki az alapítvány és a régiók között, mely lehetôséget teremt a racionális, valóban indokolt betegkiküldésre, kihasználva az itthoni diagnosztikai és terápiás lehetôségeket, vagy speciális esetekben a konzultációt az alapítvány képviselôivel a beteg sorsát illetôen. Különösen nagy gondot okoz számunkra ma még: a szív- és érrendszeri betegségek egyes formáinak sebészeti kezelése, hematológiai kórformák, valamint a daganatos betegségek különleges klinikai megnyilvánulásai (idegrendszeri megbetegedések) stb. Természetesen figyelembe vesszük az alapítvány korlátozott költségvetését, melyet túlterhelni itthon megoldható esetekkel részünkrôl enyhén szólva felelôtlenség volna.

45

Remélhetôleg Romániában – ha nehézkesen is – az egészségügyi reform végrehajtásával, valamint az egészségbiztosítási rendszer kiépülésével a finanszírozási kérdések is megoldódnak, de mindaddig számunkra továbbra is nagyon fontos marad az alapítvány szakmai támogatása. Mint az alapítvány külsô munkatársa, az elmúlt 10 esztendô nyilvántartásait átnézve és összevetve Csíkszereda és környékérôl – beleértve Gyergyószentmiklós és Háromszék vidékét is, valamint néhány esetet a szórványból – 566 beteget irányítottunk magyarországi orvosi ellátásra (diagnózis véglegesítése, orvosi kezelés, mûtétek és gyógyszerbeszerzés stb.). Megjegyzem, hogy a betegszám az évek folyamán mondhatni lineárisan csökkent. Úgy érzem, hogy lassan az alapítvány és régiók közötti egészségügyi kollaborálás egy „komplementer egészségügyi hálózattá” alakul, melynek mûködtetésére az elkövetkezendôkben is szükség lesz. Kiemelt fontosságot kell, hogy nyerjen a betegellátás mellett az orvos-továbbképzés, szakorvosi felkészítés. Ez a tízéves idôszak bebizonyította, hogy a Segítô Jobb Egészségügyi és Humanitárius Alapítvány nevéhez méltó lelkiismerettel és emberszeretettel végezte nemes feladatát. Köszönet a Magyar Köztársaság határon túli gondoskodásáért ebben a vonatkozásban. Megköszönöm a betegeink és a magam nevében is azt a hathatós támogatást, melyben az elmúlt 10 évben részesültünk. Hálával tartozunk minden neves egészségügyi intézménynek, klinikának, kórháznak, azok orvosainak és munkatársainak áldozatos munkájukért. Kívánok az Alapítvány munkatársainak türelmet, erôt és egészséget, hogy munkájukat az elkövetkezendô idôkben is a hippokratészi elvek szerint végezhessék.

46

FÁBIÁN ISTVÁN A Segítô Jobb Alapítvány tevékenysége Kárpátalján

Kárpátalja lakosságának egészségügyi ellátása a múlt öröksége és a jelen gazdasági nehézségei következtében sok nehézséggel küzd. A költségvetés hiánya következtében az egészségügyi ellátás szinte lehetetlenné vált. Az állam 7 dollárnak megfelelô összeget biztosít a költségvetésben egy állampolgár évi egészségügyi ellátására. Ténylegesen ezen összeg alig 30 százaléka érkezett meg az egészségügyi intézmények számlájára. Az állam az alkotmányban vállalt, a lakosok megfelelô egészségügyi ellátása iránti kötelezettségét nem teljesíti. 1991 végén a gyógyszerhiány tovább nehezítette a helyzetet. A volt Szovjetunióban a gyógyszergyárak 75 százaléka Ukrajna területén kívül mûködött. Az ukrán állam képtelen volt a veszteséget pótolni. A kórházakban kezelt betegek rákényszerültek a kezelésükhöz szükséges gyógyszerek beszerzésére. 1991. december 1-én népszavazást tartottak Kárpátaljának Ukrajna keretein belüli autonóm státusáról, azaz Magyar Autonóm Kerület létrehozásáról Beregszász központtal. A beregszászi járás lakosainak 82 százaléka igennel szavazott, 92 százalékos részvételi arány mellett. Sajnos, többszöri próbálkozás után sem sikerült az Ukrán Parlament napirendjére tûzni a kérdést. Az érdemi vita és a döntés elmaradt. A magyar anyanyelvû lakosság gondjai súlyosbodtak! A kialakult rossz egészségügyi helyzet következtében megjelentek az egészségügyi menekültek, akik Magyarországon reméltek gyógykezelésükhöz segítséget kapni. A „vasfüggöny” megszûnése, az egyszerûsített határátlépés, természetesen tovább növelte az érzelmileg az anyaországhoz kötôdô magyar lakosság egészségügyi migrációját, sôt a ruszin lakosság körébôl is sokan hozzánk fordultak, hivatkozva egykori Magyarországhoz való tartozásukra. A Segítô Jobb Egészségügyi-Humanitárius Alapítvány híre hozzánk is eljutott, betegeinkkel együtt reménykedni kezdtünk. Rövidesen az Alapítvány vezetôi, Dr. Kalmár László és Dr. Obál Ferenc felkeresték beregszászi kórházunkat, Dr. Forgon Pál, kárpátaljai református püspök társaságában, hogy helyben tájékozódjanak betegellátási gondjainkról. Felajánlották segítségüket. Részletes információt kaptunk célkitûzéseikrôl, a megvalósítás módjáról. Ezzel kezdetét vette együttmûködésünk az alapítvánnyal. Számomra a betegek elôszûrése eleinte sok buktatóval járt. Nehézséget okozott annak megítélése, hogy ki az a betegek közül, aki igazán rászorul a magyarországi kivizsgálásra, kezelésre, pláne akkor, amikor itt Kárpátalján a betegek alapellátása is gondot jelentett. A Református Egyház püspökei, Dr. Forgon Pál, Gulácsi Lajos, majd Horkai László a kezdettôl részt vettek az alapítvánnyal való kapcsolattartásban. Folyamatosan támogattak, segítséget nyújtottak a megbízatás sikere érdekében. Az egyház magára vállalta a telefon-fax kapcsolat költségeit a budapesti, debreceni alapítványi diszpécser központokkal. 47

1994. október 20-án az alapítvány vezetôsége munkalátogatásra érkezett Kárpátaljára. Tanulmányozták a helyi egészségügyben történt változásokat, hogy ehhez viszonyítva differenciálják a segítségnyújtást. Az alapítvány a gyógyításban nyújtott segítség mellett egészségügyi kiadványokat, korszerû orvosi könyveket is biztosított számunkra, ami nagy segítséget jelentett orvosaink, nôvéreink továbbképzésében. Ez idôben itt a szakirodalomban nagy hiány volt. Orvosaink posztgraduális képzésben részesültek Magyarországon az Alapítvány anyagi támogatásával. Több mint 40 orvos vett részt magyarországi tanfolyamokon. Az Ady Endre Nyári Akadémia Orvosi Szekciójának folyamatos, az Alapítvány által támogatott mûködése a Debreceni Orvostudományi Egyetemen kiemelkedô helyet foglal el a posztgraduális képzésben. Hallgatóik nemcsak új orvostudományi ismeretekkel térnek haza, hanem lelkiekben és nemzettudatukban is megerôsödnek. Az alapítvány a fenti tevékenysége mellett a rászorultak lakóhelyükön történô ellátását is támogatta, orvosi eszközök adományozásával. Jó példa erre a csípô-protézisek beültetése Beregszászban, vagy a mûlencse-beültetések Ungváron. Az alapítvány kezdeményezésére nemzetközi tanácskozásra került sor 1996 decemberében és 1997 áprilisában Beregszászban a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) kijevi, illetve budapesti képviselôinek jelenlétében, melyen a Határon Túli Magyarok Hivatala, a Nemzetközi Vöröskereszt, a történelmi Egyházak, a helyi közigazgatás és Egészségügyi Hivatal is részt vett. A megbeszélés célja: a befejezéséhez közeledô új kórház épületében létrehozni egy diagnosztikai központot, mely javítaná Kárpátalja lakosainak ellátását és elôszûrését. Meghatározták a prioritásokat, a költségvetés nagyságát, elkészült a tervvázlat. Sajnos, ezen a szinten a nemzetközi szervezet (IOM) képviselôivel megakadtak a kapcsolatok. Súlyos betegeink egy részét továbbra is csak Magyarországon tudjuk kezeltetni, ez ügyben az Alapítvány támogatásában bízhatunk. 1998. március 17-én együttmûködési megállapodást írtunk alá az Alapítvány és a Területi Tanács, valamint a Beregszászi Kórház között a diagnosztikai központ létrehozásáról. A központ önálló non-profit szervezetként szeretne mûködni, melynek létrehozásához az alapítók társulásra hívják az Ungvári Egyetem Orvosi Karát, a Debreceni Orvostudományi Egyetemet, valamint azokat a szerveket és helyi egyházakat, melyek a fenti célokkal egyetértenek. A központ orvosi-egészségügyi továbbképzô feladatot is vállalhatna. Megtörtént az elôkészület a diagnosztikai központ berendezéséhez, a diagnosztikai eszközök fogadására. A központ munkáját segítô laboratóriumi automata üzembe helyezéséhez eddig 320 000 forint értékû támogatást nyújtott az alapítvány. Az Alapítvány segítsége különösen fontos a leukémiás, onkológiai betegek gyógyszerellátásában. Ezek a gyógyszerek jelenleg Kárpátalján nem szerezhetôk be a reménytelen anyagi helyzetben lévô betegeink számára. Számos beteg e segítségnek köszönheti egészségét, életét. 1998. novemberi árvíz idején az Alapítvány több teherautó gyógyszer, kórházi fehérnemû adományozásával segítette fenntartani az egészségügyi alapellátást. Az Alapítvány segítségére a helyi egészségügy állapotának javulásáig továbbra is nagy szükségünk van!

48

Élve a lehetôséggel, ez úton szeretnék köszönetet mondani betegeink és magam nevében azoknak, akik szakmai tudásukkal, lelkiismeretes munkájukkal elôsegítették betegeink gyógyulását!

A beregszászi elôszûrô központ betegforgalma 1993. november–2000. január között* Az alapítvány által ellátott betegek száma: 390 Felnôtt: 309 Gyerek: 81 Kivizsgálás, ambuláns betegellátás: 169 beteg Fekvôbeteg ellátás, mûtéti beavatkozás: 221 beteg Betegek száma szakterületenkénti felosztásban Belgyógyászat: Szemészet: Szívbetegségek: Sebészet: Szívmûtét: Traumatológia: Érsebészet: Urológia:

25 40 32 15 10 17 14 12

Hematológia: Fül-orr-gégészet: Endokrinológia: Onkológia: Neurológia: Nôgyógyászat: Idegsebészet: Bôrgyógyászat:

33 13 10 99 20 11 39 2

Betegek járások szerinti megoszlása 1. Ungvári járás: 2. Munkácsi járás: 3. Beregszászi járás: 4. Szôlôsi járás: 5. Huszti járás:

52 52 144 115 10

6. Técsôi járás: 7. Rahói járás: 8. Szolyvai járás: 9. Ilosvai járás: 10. Ökörmezôi járás:

8 6 1 1 1

* Az adatok nem tartalmazzák az Ungvárról és Nagyszôlôsrôl, valamint Munkácsról az alapítványhoz irányított betegeket.

49

GÓGL ÁRPÁD Mindannyian a Kárpát-medencében élünk

1943-ban szamárköhögésemet a levegôváltozás érdekében egy bácskai kisvárosban, Apatinban kúrálták. Minden napnak úgy kezdtünk hozzá az iskolában, hogy a tanító bácsi vezetésével elmondtuk: Hiszek egy Istenben, hiszek a hazában, hiszek Magyarország feltámadásában. Úgy fejezôdött be a fohász, hogy: Maradhat ez így? A válasz: Nem, nem, soha! Azt hiszem, szegény tanítóm azt sem tudta, hogy aktuális-e még ez a szöveg, talán azt sem, hogy akkor éppen hol húzódtak Magyarország határai, érvényben vannak-e még azok a döntések, amelyek Észak-Erdélyt és a Felvidéket Magyarországhoz csatolták. Nagyanyai rokonaim a mai Szlovénia területén éltek. A háború idején Erdélybôl menekült rokonok laktak nálunk. Az én tudatomban ez az ország Kárpát-medencei országként alakult ki. Ôseim Vereckénél – ha a honfoglalók között voltak – nem Magyarországra, hanem a Kárpátmedencébe lovagoltak be. 1956 is azt tudatosította, hogy magyarok nem csak a határaink között élnek. Népbennemzetben gondolkodni Illyés Gyulától, Németh Lászlótól, József Attilától tanultam. Tapasztalataim, tudásom nem zárnak az ország határai közé. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunknak azért is vagyok ôszinte híve, mert azt is várom, hogy feloldja majd a nemzetország-nép-haza fogalmi és érzelmi dilemmáit. Ki fog derülni az, amit legutóbb a sajnálatos ciánmérgezés bizonyított, hogy a Kárpát-medence szerves egység. Alkotmányunk azt teszi az állam feladatává, hogy gondoskodjon állampolgárairól – beleértve az egészségüket is. Felelôsségünk azonban kiterjed a határainkon kívül élô magyarokra is, függetlenül attól, miként intézményesül ez a felelôsség. Úgy gondolom, hogy szomszédainkkal – generációs idômértékkel mérve – nagyjából egyszerre leszünk uniós tagok. Az egységes egészségügyi ellátás gondjának megoldását is ettôl a lépéstôl várom. Azonos követelményeknek kell tehát megfeleljünk. Addig pedig segítünk, ahol kell, és ahogyan tudunk. Ehhez legjobb eszköznek az orvosképzés és -továbbképzés segítése és az információáramlás megszervezése tûnik. Mintaként is szolgáló együttmûködés alakult ki például a pécsi és a kolozsvári orvosegyetem között a palliatív orvoslás területén, amelynek egyik kézzelfogható eredménye az a hat tankönyv, amely egyszerre jelent meg magyar és román nyelven. Távoktatási rendszerek kialakítása is megkezdôdött. Nemrégen alkalmam volt Gyulán találkozni román miniszter kollégámmal. Megállapodtunk – egyebek mellett – abban, hogy a Segítô Jobb Alapítvány bevonásával segítünk Bukarestben és Erdélyben létrehozni egy-egy csontvelô transzplantációs centrumot. Azon túl, hogy felajánlottunk szakképzési helyeket, szó esett arról is, hogy a nálunk található fölös gyermek-szívsebészeti kapacitást szerzôdéses formában a román egészségügy rendelkezésére bocsátjuk. Úgy hiszem, nem kell sok idônek eltelnie ahhoz, hogy a világ legtermészetesebb dolga legyen, hogy – államhatároktól függetlenül – az egyazon térségben élôk ellátásáért felelôsek együttmûködnek. 50

JESZENSZKY GÉZA Miért van szükség a Segítô Jobb Alapítványra?

A magyar kisebbségek problémája és a megoldás útja A lassan tíz éve háborús körülmények között élô Vajdaságból naponta kapjuk a segélykérô üzeneteket: gyógyszert vagy pénzt kérnek életveszélybe került magyarok gyógyításához. A közelmúltban közvetlen ismeretségi körömben is többször magyarországi kórházak nyújtottak életmentô segítséget a határainkon túl élô magyarok számára, általában a Segítô Jobb Alapítványon keresztül. Az esetek jellegzetesek: egy szomszéd országban élô magyar fiatalember vakbélgyulladást kapott, a helyi kórház orvosában azonban annyi volt az alkohol, hogy nem tudta megoperálni. Mire az orvos kijózanodott, a vakbél perforálódott és a beteg vérmérgezést kapott. Az utókezelés során fehérje-infúzióra volt szükség, persze a kórházban a gyógyszer nem állt rendelkezésre, a család a feketepiacon vásárolta meg az ampullát – ami romlottnak bizonyult. A kétszeri életveszélybôl csak kétszeri magyarországi kórházi kezelés tudta kimenteni az illetôt, így is több évbe telt, mire a fiatal szervezet meggyógyult. Másik eset: egy 36 éves, kétgyermekes édesanyáról egy erdélyi kórházban megállapították, hogy méhrákja van. A sürgôs mûtétet elvállalták volna, de megmondták, hogy az ô felszereltségük, gyógyszer-ellátásuk alapján a sikeres beavatkozás esélyei nem jók. Ha a „Segítô Jobb” nem segített volna, egy erdélyi családban, egy erdélyi iskolában ma nagyon hiányozna valaki. Mi az oka annak, hogy közvetlen szomszédságunkban, elsôsorban Ukrajnában, Romániában és Jugoszláviában, a velünk azonos nyelvet beszélô, hasonlóan érzô, közös múltunkban velünk osztozó emberek súlyosabb betegség esetén Magyarországon keresik a gyógykezelés útját? Indokolt-e teljesíteni ezt az óhajt, s mi a hosszabb távú megoldás? E kérdések megválaszolása számos szakember közös munkáját igényli. Az alábbiakban én a magam szakterülete, a történelem és a nemzetközi kapcsolatok oldaláról kísérelem meg a választ. Az 1920-ban Magyarországra kimért büntetés, a trianoni békeszerzôdés földarabolta az ezeréves fönnállása nagy részében egységes és gazdaságilag összetartozó történelmi Magyar Királyságot. Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi utódállamában súlyos gazdasági következményei lettek a korábban egységes piac és pénzügyi rendszer fölbomlásának, az életszínvonal minden utódállamban jelentôs mértékben romlott, a kormányok által képviselt gazdasági nacionalizmus csak tetézte a politikai feszültségeket. A régi Magyarország jelentôs területei olyan országokhoz kerültek, ahol a társadalmi és gazdasági fejlettség szintje jóval alacsonyabb volt. Az „impériumváltozás” azonban a magántulajdont nem, vagy csak kis mértékben érintette, s az egészségügyi intézmények, az orvosok is megmaradtak, így a kisebbségi helyzetbe jutott közel három és fél millió magyar egészségügyi ellátása nem vált radikálisan rosszabbá, mint a világháború elôtt volt, és mint a maradék Magyarországon alakult. 51

A II. világháború után egész Közép- és Kelet-Európa szovjet megszállás alá került s pár éven belül a kommunista berendezkedést reákényszerítették az egész térségre. Az egészségügyi rendszert minden országban radikálisan megváltoztatták, egy kaptafára alakították. Nem feladatom a kommunista korszak egészségügyi ellátását mérlegre tenni, közismert, hogy a mennyiségi mutatók javulásával együtt járó minôségi romlás hamar szembeötlôvé vált. Témánk szempontjából az a fontos, hogy a szovjet blokkon belül az egészségügyi szolgáltatásokat kétoldalú egyezmények alapján a „testvéri szocialista országok” bármelyikében igénybe lehetett venni. Túl sok embert ez nem érintett, mert az utazás nem volt általános és szabad, noha a kezdeti teljes elzártsághoz képest mi, magyarok valamennyi szomszédos országba egyre szabadabban utazhattunk. Az egyes országok között e területen is különbségek voltak, bár nagyjából hasonló volt a szisztéma és hasonlóak voltak a bajok. Az 1990-es politikai és gazdasági átalakulás nyomán azonban az utazás szabaddá vált, a korábbi rejtett költségek láthatóak lettek, így a legtöbb esetben megszûnt az országok között kölcsönösségi alapon nyújtott ingyenes orvosi ellátás. A szegényebb volt kommunista országokban az egészségügyi rendszer szinte teljesen összeomlott a pénzhiány következtében, a gazdaságilag ígéretesebben fejlôdô közép-európaiakban pedig a külföldiek ellátása csak térítés ellenében vált lehetségessé. Az, hogy egy magyar az 1920-ban megállapított határnak melyik oldalán lakik, most már nem csupán a politikai jogok és közérzet terén vált vízválasztóvá, hanem az egészségügyi ellátás, lényegében az életesélyek terén is. Hogyan érhetô el, hogy a határainkon kívül, de a Kárpát-medencében, a magyarországinál jóval rosszabb gazdasági körülmények között és politikailag hátrányos helyzetben élô jó hárommillió magyar ne legyen kiszolgáltatva ellenséges közhangulatnak, megkülönböztetô törvényeknek és mindennapi gyakorlatnak, nem utolsó sorban pedig anyanyelvét nem beszélô, panaszait nem értô orvosoknak, olyan kórházakban, amelyekben sokszor a legalapvetôbb gyógyszerek is hiányoznak? A leginkább kézenfekvô válasz csak a gazdasági oldalra gondolna, vagyis a szomszéd országok gazdasági viszonyainak radikális megjavulásától, az ottani életszínvonal emelkedésétôl, az egészségügyi ellátás jobb minôségétôl várná, hogy csökkenjen a Magyarországra irányuló „egészségügyi turizmus,” hogy komolyabb baj, betegség esetén az erdélyi, szlovákiai, kárpátaljai és a vajdasági magyarok ne kizárólag abban reménykedjenek, arra törekedjenek, hogy valamilyen módon bekerüljenek az itthon annyiszor bírált magyarországi egészségügyi rendszerbe. Alapvetôen ez így is van, de ahhoz, hogy fizikailag és lelkileg egészségesek legyenek jelenlegi határainkon kívül élô magyar rokonaink, barátaink, nemzettársaink, ahhoz többre van szükségük, mint jobb jövedelemre és nagyobb GDP-vel rendelkezô Szlovákiára, Ukrajnára, Romániára és Szerbiára. A jólét, a jól mûködô gazdaság elválaszthatatlan a demokráciától, a széleskörû politikai jogoktól. A kommunizmus egész története, a gazdasági csôdbôl eredô bukása is ezt bizonyítja. A demokrácia viszont sosem jelentheti a többség diktatúráját. A demokrácia egyik fokmérôje a nemzeti, vallási és egyéb kisebbségek jogainak biztosítása. Miért maradt az utóbbi tekintetben annyira fogyatékos számos egykor kommunista uralom alatt szenvedô ország? Erre a XX. század történetében, kivált a kisebbségi kérdés kezelésében kereshetjük a választ.

52

A „születési hiba”: az 1919-es békekonferencia Az Európa térképét újjárajzoló 1919-es párizsi békekonferencia területi döntéseit a nemzetek önrendelkezésének elvére alapozta. Eszerint Európa minden nemzetét megilleti a saját állam létrehozásának joga, s az egy nemzethez tartozókat közös államban kell egyesíteni. A békekészítôk – elsôsorban a franciák és Wilson amerikai elnök, másodsorban az angolok – azonban nem számoltak azzal, hogy Európa középsô és keleti része valóságos etnikai mozaik, ezért tisztán nemzeti államok nem alakíthatók ki. Pontosabban a szakértôk tisztában voltak a pontos nemzetiségi viszonyokkal, de úgy vélték, hogy az újonnan létrehozott vagy jelentôsen megnövelt területû államok (így Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) biztosítani fogják a vezetôik által beígért kisebbségi jogokat, kivált mivel erre nemzetközi szerzôdésben kötelezettséget is kellett vállalniuk. Az elgondolás azonban csôdöt mondott. Elsôsorban azért, mert a határokat rendkívül részrehajlóan húzták meg, Wilson elnök határozott ígérete ellenére a gyôztesek, illetve a nagyhatalmak által pártfogolt népek javára és a vesztesek (németek, bolgárok, kiemelten pedig a magyarok) rovására. Az érdekeltek megkérdezésére, népszavazásra csak két kisebb területen, Sziléziában és Karintia egyes részein került sor. (A Sopron környéki 1921 decemberi népszavazást csak a nyugatmagyarországi fegyveres ellenállás kényszerítette ki.) A nagyszámú nemzeti kisebbséghez jutott államok (talán az egyetlen Csehszlovákia kivételével) meg sem kísérelték, hogy jó bánásmóddal, a kisebbségek által lakott területek esetében kiterjedt helyi demokráciával, autonómiával megbékítsék, elégedetté tegyék a nem a többségi nemzethez tartozó állampolgárokat. Ez a rövidlátó politika erôsítette föl és tette tömegmozgalommá Közép- és KeletEurópában a nacionalizmust, hozzájárulva a náci Németország új világháborúhoz vezetô politikájához. Az utóbbi ténybôl azonban a II. világháború gyôztesei azt a téves következtetést vonták le, hogy a nemzeti kisebbségek jogait el kell felejteni, illetve csak az egyéni – és nem a kollektív, közösségi – jogokat kell biztosítani. A nemzeti (és vallási) kisebbségek nem okozói, hanem áldozatai voltak a II. világháborúnak. A legismertebb és legsúlyosabb bûntett az európai zsidóság kiirtására tett kísérlet volt, de pusztán származásuk miatt Hitler és Sztálin politikája következtében más népcsoportok is tömeges deportálások és gyilkosságok áldozatai lettek. A világháború gyôztesei a háborús bûnök elkövetôit bíróság elé állították és felelôsségre vonták. (Sztálin bûneirôl persze szó sem eshetett Nürnbergben.) Mivel azonban a náci agresszió elôszeretettel hivatkozott a kisebbségek, elsôsorban a csehszlovákiai és lengyelországi németek sérelmeire, a háború után a gyôztesek nem állították vissza az 1920-ban létrehozott nemzetközi kisebbségvédelmi rendszert. Úgy vélték, hogy a kollektív (az adott kisebbségi közösségnek járó) jogok helyett elegendô az egyéni jogokat garantálni. A nemzetközi rendszer 1945 után arra az illúzióra épült, hogy az államok és a nemzetek határai egybeesnek, ahol pedig ez nincs így, ott megengedhetô a kisebbségek kitelepítése, esetleg a lakosságcsere, hosszabb távon pedig az etnikai asszimiláció, így végre valódi nemzeti államok jönnek létre. Az új világszervezet, az Egyesült Nemzetek Szövetsége a világ békéjét a nagyhatalmak közötti egyetértéssel és az egyes államok közötti viták tárgyalásos rendezésével remélte megôrizni. A nemzetek önrendelkezésérôl Európában már nem esett szó, de az elv jól jött a Szovjetuniónak a gyarmati rendszer, és ezen keresztül a nyugati hatalmak támadására. 53

A brit és a francia világbirodalom fölszámolása és a többi európai állam gyarmatainak is jórészt békés úton, a gyarmattartók önkéntes döntése révén függetlenné nyilvánítása az önrendelkezés elvén nyugodott. Amikor azonban a gyarmati rendszer fölszámolása után azonnal törzsi és vallási ellentétek robbantak ki Afrika és Ázsia függetlenné vált országaiban, a nemzetek és népcsoportok önrendelkezési jogáról hirdetett szólamok helyét a „tribalizmus” és „szeparatizmus” elítélése, a legtöbb esetben mesterségesen kreált államok és határaik megôrzésének dogmája váltotta föl. A kétpólusú világ stabilitását szolgálta a másik dogma, a belügyekbe történô beavatkozás tilalma, bár az utóbbit fokozatosan fölpuhította az emberi jogok nemzetközi védelmét meghirdetô, az 1975-ös Helsinki Záróokmányban kiteljesedô politika. Csalódások és remények a rendszerváltozás után Az 1989-es politikai földrengés nyomán aztán kiderült, hogy Közép- és Kelet-Európa legtöbb államában nem egyetlen nép él, nem egyetlen nyelvet beszélnek, s hogy a kommunizmus nemhogy nem számolta föl a régi nemzeti ellentéteket, hanem konzerválta és veszedelmes mutációkban fölerôsítette azokat. Az erôszakkal összetartott föderációkat, Jugoszláviát, a Szovjetuniót és Csehszlovákiát semmiféle nemzetközi akarat nem volt képes egyben tartani. A boszniai borzalmak és a csecsen háború azután megrettentette a világot: az elfojtott nemzeti és vallási feszültségek Pandora szelencéjének fölnyitása az etnikai háborúk és számos további állam fölrobbanásának rémét idézte föl. Kézenfekvô volt az ellenszer: az államoknak biztosítaniuk kell a területükön élô különféle nemzeti, etnikai és vallási közösségek politikai és kulturális jogait, a fönnmaradásukat garantáló intézményeket, s erre – ha kell – nemzetközi nyomással kell rávenni a kormányokat. Ahol pedig a tûz már föllobbant, ott tûzoltó alakulatok odaküldésével kell megfékezni a lángokat, nehogy továbbterjedjenek. Ha nehezen és vészesen elkésve is, de sor került Boszniában a népirtásnak és a tömegméretû háborús bûncselekményeknek véget vetô nemzetközi katonai beavatkozásra. A Daytonban kierôszakolt béke a három szemben álló vallási csoport különválasztására épül, a közelmúlt terhes emléke miatt azonban hiányzik közöttük az együttmûködéshez elengedhetetlen bizalom. A korábban biztosított jogok, az autonómia visszavonása élezte ki a helyzetet Koszovóban, s mivel a sokat emlegetett megelôzô diplomácia nem mûködött, a hosszú ideje parázsló tûz most ott lobbant föl. A szakértôk mindig tudták, hogy a világ országainak döntô többsége többnemzetiségû, s azt is, hogy a Magyarországgal szomszédos államokban vagy hárommillió magyar él. De a nemzetközi közösség nehezen érti meg, hogy a Kárpát-medencében immár tizenegy évszázad óta élô és nagyszerû teljesítményeket fölmutató, szétszabdalva immár nyolc országban élô, de nyelvileg és kulturálisan ma is egységet alkotó magyar nemzet nem új Boszniák veszélyét jelenti, hanem a nemzeti-etnikai feszültségek oldásának, sôt megoldásának modelljét kínálja. Ez a magyar közösségek és politikusaik józan politikájának köszönhetô. Tárgyilagos elemzô aligha vitathatja, hogy az 1920-as trianoni békediktátum óta a kisebbségi helyzetbe került magyar közösségeket rendkívül sok sérelem és igazságtalanság sújtotta. Ezekkel szemben a magyarok sohasem folyamodtak a terrorizmushoz, az erôszak és a törvénytelenség módszereihez. Különösen szembeötlô a békés, alkotmányos eszkö54

zökkel vívott jogvédô küzdelem 1990, a rendszerváltozás óta. A kisebbségben élô magyar közösségek politikai pártjai és mozgalmai – csakúgy, mint az egymást váltó magyar kormányok – higgadt politizálással próbálják elérni alapvetô céljukat, azt, hogy a magyar szó és kultúra a következô századokban is fönnmaradjon mindenütt, ahol 1100 éve magyarok élnek. Vélt és valódi sérelmek megtorlására, jogos és vitatható célok érdekében ma világszerte robbannak a bombák, véres merényletek rázzák meg a képernyôk nézôit, de a magyar igények nyomatékosítása érdekében senkiben nem merül föl e borzalmas divatok követése. Ez a magyar hagyomány, hiszen Rákóczitól 1848-on át 1956-ig nagy nemzeti forradalmaink is mindig a törvényesség talaján álltak. A kisebbségben élô magyarok türelmessége még inkább elismerést érdemel, ha figyelembe vesszük, hogy a sajtóban és a többi tömegtájékoztató médiumban, helyenként pedig a mindennapi életben mennyi útszéli hangú támadás, fenyegetés, uszítás teszi próbára ezt a türelmet. De mit is követelnek a magyar kisebbség képviselôi kilenc éve? Magyar föliratokat, demokratikus önkormányzati jogokat, magyar nyelvû oktatást. Mivel válaszoltak 1990-ben Marosvásárhelyen az ôsi iskoláért békésen tüntetôket megtámadó erôszakra? Nemzeti himnuszunk és egyházi dalok éneklésével. Hogyan tiltakoztak Erdélyben a magyarok a számukra hátrányos oktatási törvény ellen? Félmillió aláírással nyomatékosított ellenjavaslattal. A román, szlovák és szerb szélsôségesek politikai terrorral, kitelepítéssel, „etnikai tisztogatással” akarják megoldani a kisebbségi panaszok ügyét. Aligha lehet ezzel egy kalap alá venni, magyar szélsôségesnek nevezni a Dél-Tirolban, Katalóniában, vagy éppen századokkal korábban Erdélyben bevált autonómiát követelô magyar politikusokat! Ha azt akarjuk, hogy a demokratikus szellemben gondolkodó világ megértse és támogassa a kisebbségi sorban lévô magyarok jogos igényeit, a hazai politikai erôknek egységesen kell azok mellett kiállniuk. A szomszédsági politikában is az egyetértésre, idegen szóval konszenzusra törekedett az Antall-kormány, amikor 1990-ben programjába vette a jószomszédi viszony és a kisebbségi jogok összekapcsolását. „Ideje, hogy a nemzeti kisebbségek valóban az országok közötti barátság legfontosabb hídját alkossák, de ezt csak a jogaikat és méltóságérzetüket visszanyert közösségek láthatják el. Ebben a tiszta törekvésünkben számítunk a demokratikus országok kormányainak és közvéleményének támogatására…” – jelentette ki Antall József. Külügyminiszterként fejtettem ki az alapelvet, hogy „minden olyan szomszédunkkal tartalmas szerzôdést tudunk kötni, akik készek a területükön élô kisebbségek jogait és a szülôföldjükön történô megmaradást, kultúrájuk megôrzését elômozdító intézkedéseket garantálni – összhangban az érdekelt kisebbség legitim formában kifejezésre jutó igényeivel”. A jelentôs számú magyar lakossággal rendelkezô szomszédainkkal kötött kétoldalú szerzôdések ügyében a neuralgikus pontot minden esetben a kisebbségi panaszok orvoslása jelentette. Az Antall-kormány három szomszédjával, Ukrajnával, Szlovéniával és Horvátországgal meg is kötötte azokat a szerzôdéseket, amelyek biztosították az illetô országokban élô kisebbségek jogait és azok betartásának intézményes garanciáit. A nemzeti egyetértést itthon 1993-ban, a magyar–ukrán szerzôdés ratifikációs vitájában a jobboldal, az 1994-es választási kampányban pedig a baloldal bontotta meg. Az utóbbi esetben „megbékélést”, a szomszédi kapcsolatok megjavulását ígérte az ellenzék, s lehet, hogy ez is hozzájárult választási gyôzelméhez. De elôre látható volt, hogy alálicitálással, a kisebbségi jogok kérdésében az érdekelt magyar közössé55

gek igényeinél kevesebbel, garancia nélküli ígéretekkel is beérve talán ki lehet vívni a külföld elismerését, de aligha lehet megoldani magát a problémát. Hiába ígért anyanyelvi oktatást minden szinten a Szlovákiával és Romániával megkötött szerzôdés, a gyakorlatban Szlovákiában Meciar kormányzása alatt az ezzel ellentétes folyamatok erôsödtek föl, Romániában pedig az 1996-ban megválasztott új kormány a magyar egyetem helyreállítására tett vállalását a mai napig nem merte beváltani. A kisebbségi jogok biztosítása, mint megoldás A világ hajlamos azt hinni, hogy a kisebbségi kérdés megoldásához, a feszültségek és konfliktusok elkerüléséhez elegendô néhány jó szándékú nemzetközi ajánlás és konvenció széles körben történô elfogadása és aláírása, valamint a „jószomszédi kapcsolatok” megerôsítése államközi szerzôdések révén. A gyakorlat – sajnos – azt bizonyítja, hogy ez távolról sincs így, ennél többre van szükség. Hasznosak lehetnek a kétoldalú államközi szerzôdések, de a legfontosabb a jó törvényeken alapuló jó belsô gyakorlat. Megegyezésre, „kiegyezésre” elsôsorban az adott ország nemzeti többsége és nemzeti kisebbsége(i) között van szükség. Ezt persze nagyban elôsegítheti a nemzetközi közösség, elsôsorban azok az intézmények, amelyekbe Közép- és Kelet-Európa országai valamennyien törekednek: a NATO és az Európai Unió. Ezért fontos ezeknek az integrációs szervezeteknek és tagállamaiknak a meggyôzése, megnyerése a kollektív kisebbségi jogok szükségességérôl. Ebben van döntô feladata, felelôssége a magyarországi politikának. A szükséges egyeztetést az 1996. júliusában összehívott ún. magyar-magyar csúcsértekezlet próbálta elvégezni. A hazai és a velünk szomszédos országokban mûködô és választások útján legitimált, képviseletet szerzett magyar pártok vezetôi elkötelezték magukat amellett, hogy minden lehetséges belsô és külsô fórumon kiállnak a nemzeti kisebbségek helyi demokráciája, autonómiája mellett. Egyes külföldi országokban – elsôsorban az akkori magyarellenes szlovák és román kormány föllépése, félrevezetô propagandája miatt – ezt a programot bizonyos aggodalommal fogadták. Az aggodalmak egy rövid idôre fölerôsödtek az 1998. évi magyarországi választások után. A nemzetközi sajtóban megjelent néhány olyan cikk, amely úgy vélte, hogy az Orbán-kormány elôdénél erôteljesebben fog kiállni a Magyarországgal szomszédos országokban élô magyarok jogai mellett. Azóta bebizonyosodott, hogy ez a kiállás teljesen helyénvaló, a kisebbségi jogok szorgalmazása nem veszélyforrás, hanem a probléma megoldásának az útja. A mai magyar kormány ugyanazt vállalja, amit az etikus politika nagy képviselôje, a Fidesz vezetôinek egyik közvetett szellemi inspirátora, az 1956-os magyar forradalom hôse, a dunai népek barátságának széles körben tisztelt szorgalmazója, Bibó István 1946-ban írt le: „Magyarország a létrejött békeszerzôdést, bármilyen súlyos legyen is, ha egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. Nem volna ôszinte, ha úgy tenne, mint aki lelkes hívévé vált a békeszerzôdés súlyos rendelkezéseinek. De nem fog ideológiát vagy propagandát csinálni a határok megváltoztatásából, és nem fog olyan politikát folytatni, mely a maga területi sérelmeinek az orvoslása érdekében nemzetközi válságokra vagy katasztrófákra spekulál, hanem fenntartás nélkül berendezkedik a békeszerzôdés által teremtett állapotra. Egyetlenegy fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét…” 56

Az elmúlt évek beigazolták, hogy a kisebbségi jogok biztosítása a béke és a nemzetközi stabilitás nélkülözhetetlen feltétele. A Szlovákiában élô magyarok mártír politikusa, Esterházy János ezt már hatvan évvel ezelôtt világosan megfogalmazta: „Az igazságos nemzetiségi politika sokkal nagyobb biztonsági koefficiens, mint sok-sok írott törvény, … biztosabb minden Maginot-vonalnál, mert semmi sem erôsíti meg egy államot jobban, midôn abban nemcsak a többségi, de kisebbségi állampolgárok is teljes mértékben otthon érzik magukat.” Romániában 1996. novembere, Szlovákiában 1998. novembere óta olyan kormány van hatalmon, amely elkötelezte magát, hogy a magyar kisebbséggel kapcsolatban elôdeitôl eltérô politikát fog folytatni. Mindkét ország magyar pártja tagja a kormányt alkotó koalíciónak. E két párt azóta bebizonyította, hogy a demokrácia és a nyugati értékek elkötelezett híve, mindkét országban a stabilitás és a reformok egyik fô motorja, felelôsséget érez nem választott mai hazája és annak minden polgára jövôjéért és fejlôdéséért. Az általuk szorgalmazott törvények és intézkedések teljes mértében összhangban állnak a kisebbségi kérdést eredményesen kezelô nyugat-európai országok törvényeivel és gyakorlatával, itteni elfogadásuk és meghonosításuk nagyban hozzájárulna a ma még létezô problémák megoldásához. A magyar kisebbségek pártjai politikájukkal, tetteikkel bizonyítják, hogy nem a nemzeti kisebbségek igényei jelentenek veszélyt, feszültségforrást, hanem a mértéktartó igények elutasítása. (Koszovóban nem az autonómia igénye, hanem az 1988-ig létezô autonómia megvonása élezte ki a helyzetet.) Azt, hogy mit kívánnak ezek a magyarok, el kell olvasni politikai pártjaik programját, meg kell hallgatni vezetô politikusaikat, el kell olvasni lapjaikat, pártprogramjaikat. E célok józanok, ésszerûek, a jóakarat megléte esetén könnyen teljesíthetôk, alapvetôen a megmaradásra irányulnak, arra, hogy az elsô évezredet továbbiak kövessék ôseik földjén. Ennek érdekében közvetlenül keveset tehet akár a hazai társadalom, akár a magyar kormány, de a külföld figyelmének fölkeltésével, a magyar kisebbségek igényeinek magyarázatával, támogatók és barátok megnyerésével nagyban segíthetô e célok mielôbbi megvalósulása. Magyarország és a vele szomszédos országok magyar pártjai 1999-ben létrehozták az Magyar Állandó Értekezletet a közös gondok és feladatok megvitatására és a megfelelô megoldások kidolgozására. További aktív és felelôsségteljes politikával, megfelelô tájékoztatással elérhetô, hogy „a magyar kérdés” ne aggodalom, hanem bizalom forrása legyen.

57

KUPCSULIK PÉTER A Segítô Jobb

Meglepetésként ért a megtiszteltetés, hogy a Segítô Jobb Alapítvány emlékkönyvébe leírhassam azokat az emlékeimet, melyek kapcsolódnak az alapítvány tevékenységéhez. Minthogy a könyvben szereplôk neve nyilván közismert, magyarázatra szorul, hogy mit keres itt ezen írás. Egyértelmû, hogy ez annak az intézménynek érdeme, amelynek munkatársaként dolgozom. Helye van itt tehát egy rövid bemutatásnak. Az I. sz. Sebészeti Klinika és az erdélyi betegek kapcsolata azt hiszem jóval korábbi, mint az alapítvány magyarországi mûködésének kezdete. A klinika 1912 óta mûködik az Üllôi út 78. sz. épületben. Ez az intézmény mindig is Magyarország egyik vezetô sebészeti intézete volt. Dollinger, Hedri, Rubányi vagy Szécsény professzorok olyan kiemelkedô alakjai voltak a magyar sebészetnek – és minden bizonnyal annak számíthatók a klinika más vezetôi is –, akik érdemeit ezen visszaemlékezésnek nem feladata elemezni. Munkásságuk alapján magától értetôdik a klinika hírneve. Minthogy ez az ismertség több mint 80 éve folyamatos, nem csoda, hogy nincs tekintettel a kialakult országhatárokra. Magyarország egész területérôl érkeztek ide betegek gyógyulást remélve, így természetesen Erdélybôl is. Az én klinikai pályafutásom során ez azonban nem volt jellemzô. Talán valamikor a 70-es évek végén, a 80-as évek elején érkeztek az elsô betegek. Természetesen én elsôsorban azokra emlékezem, akik engem kerestek meg. Ennek oka az volt, hogy – fôként Szécsény Andor munkásságának köszönhetôen – az intézet kivételes jártasságra tett szert a májbetegségek gyógyítása területén. Ezen belül világszerte elismertté váltak a krónikus májbetegségek, illetve a májzsugor egyik legveszélyesebb szövôdményének a nyelôcsô visszér vérzésnek az l. számú Klinikán alkalmazott kezelése és eredményei. Minthogy e beavatkozásokat fiatal adjunktusként egyre gyakrabban én végeztem, sok beteggel kerültem kapcsolatba, közöttük többen voltak Erdélyben élôk. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a klinika belgyógyásza, Dr. Máthé Zoltán maga is Erdélybôl származott, s ismeretségi körébôl sokan jöttek hozzánk. Máthé Zoli nincs már közöttünk. K. I.-t, elsô erdélyi betegemet ô irányította hozzám. K. I. kolozsvári tanár ember volt, akkor 60 év körüli lehetett, és nem volt igazán nehéz eset. A májzsugorban szenvedôk többsége alkoholista, és nehezen érti meg betegsége súlyosságát. Igazi orvosi kihívás elérni együttmûködésüket, amely az eredményes gyógyulás feltétele. K. I. nem volt alkoholista. Májzsugorának oka valószínûleg vírus hepatitis lehetett, amit azonban akkor még nem tudtunk igazán kórismézni. Valójában nem is volt jelentôsége ennek, mert K. I. életét a nyelôcsô-visszér vérzés fenyegette. Ô magától jött hozzánk, nem volt kétséges együttmûködési szándéka. Meggyógyult. Ilyesmit a szakmai szavahihetôségére valamit is adó orvos csak nagyon ritkán állít. Az ô esetében ez igaz mégis, mert azóta számos alkalommal járt ellenôrzésre intézetünkben. Legutóbb ez év nyarán kaptam tôle üdvözlô levelet. Minden évben ír. Karácsonykor rendszeresen. Szívet melen58

getô érzés az ilyen üdvözlô lap, de K. I. nemcsak üdvözlô lapokat ír. Folyamatosan figyelemmel kíséri az itthoni eseményeket, és ami mindig szégyenkezéssel tölt el, személyes pályafutásomat is. Egy-egy fontosabb állomásnál gratuláló sorokat kapok tôle. Igazán különös érzés. Én törôdtem vele annak idején, mert ez volt a kötelességem, ô törôdik velem, neki ez nem kötelessége Különleges kapcsolat, kivételes helyzet. Banális paradoxon, ezért elnézést kérek, de a „kis herceg” szavai jutnak az eszembe: „Felelôs vagy azokért, akiket megszelídítettél”. Tudom persze, hogy az orvos felelôsséggel tartozik betegeiért, de az itthoni folyamatos rohanás nem igazán ad teret filozofikus elmélkedéseknek, nem jut idô átélni a dolog valódi tartalmát. Egy-egy híradás K. I.-tôl azonban mindig megállítja az idôt. Elgondolkodtat, vajon van-e értelme annak a vad tempónak, amire kényszerülünk, illetve amire kényszerítjük magunkat. Ha K. I.-re gondolok, azt hiszem érdemes lenne lefékezni, megállni néha, elgondolkodni hová? – meddig? – miért?… Sz. M. 64 éves volt. Betegségére nézve hasonló K. I.-hez. Foglalkozására nézve családanya. Három fia közül egy orvos, másik kettô mérnök, azt hiszem. Menye fogorvos. Székelyföldi nagyvárosból jött. Ô nem volt könnyû eset. Az együttmûködésben nem volt hiány, de betegsége nagyon elôrehaladott állapotban volt. Számos alkalommal vérzett, májmûködése épp, hogy elfogadható volt még. Szerencsénk volt, mert rendbe jött. Róla évek óta nem hallottam már. Nem tudom, él-e még. Azt hiszem 1986-ban kezeltük elôször, és még több éven át járt vissza ellenôrzésre. Sok-sok alkalommal kaptam meghívást a családtól, de évekig haboztam, vajon meglátogassam-e ôket. Itt egy pillanatra szakítsuk meg az emlékezést. Biztos vagyok benne, hogy a könyv megemlékezéseit írók mindegyikének sokkal szorosabb a kötôdése Erdélyhez, mint nekem. Én nem születtem ott, nem élnek rokonaim arrafelé. Az én családom egyik fele az Alföldrôl származik, másik fele a Felvidékrôl. Nagyanyai ágon bécsi-osztrák, nagyapai ágon – a név miatt biztosan – valami fajta évszázadokkal korábbi török rokonság valószínû. Anyám családja tôsgyökeres alföldi magyar. Lehet tehát mondani, hogy elég szerteágazó közép-keleteurópai származási örökség részese vagyok, de Erdély ebbôl kimaradt. Életemben egyszer jártam ott, medikus korom egyik nyári szünetében, két csoporttársammal. Akkoriban rendszeresen látogattunk külföldre nyaranta. Ez merôben különbözött a mai világjárástól. Mi vonaton, autóstoppal utaztunk. A környezô országokat látogattuk meg. Részben a közlekedési eszközök, részben a pénztárcánk korlátai miatt. A célpont Lengyelország, Jugoszlávia, Bulgária és Erdély volt. Brassóra emlékszem. Azért, mert akkor volt a londoni labdarúgó világbajnokság, ahol Magyarország megverte Brazíliát. Helybéli magyaroknál laktunk, az egész utca magyar volt. Együtt néztük a meccset. Cinikus ifjúkoromban mentes voltam minden nemzeti romantikától. De az az élmény, amit ott nekünk az erdélyi magyarok önfeledt öröme nyújtott, ki nem törölhetô nyomokat hagyott emlékezetünkben. A távoli vidék nekünk szokatlan nyomorúságban élô, magyarul, de mégis valahogyan másképpen beszélô, gondolkodó rokonaink abban a pillanatban hirtelen olyan közelségbe kerültek, amilyet otthon Magyarországon sem azelôtt, sem azóta nem tapasztaltam. Hát ennyi. Úgyhogy elfogadtam Sz. M. családja meghívását és elmentünk Erdélybe. Jártunk a Gyilkos tónál és álltunk sorba benzinért. Elmentünk a Hargitára és az erdôben sétálgatva beszélgettünk, miközben Sz.-ék hátra-hátra néztek, nem hallgatózik-e valaki. Amikor rákérdeztem, komolyan gondolja-e, hogy itt félni kellene, rám nézett, és nem volt több kérdésem. Vacsoráztunk esténként vendéglátóim lakásában 25-ös villanykörte fény59

telen világánál. Minden este meghallgattam a figyelmeztetést, hogy 10 óra után ne hallgassak rádiót és ne gyújtsak villanyt, mert a szomszédok feljelenthetik Sz.-éket. Minden rossz, rosszabb volt, mint amilyennek vártam. Minden más: a természet, a táj, a Kárpátok semmivel össze nem hasonlítható világa szebb és igazibb, mint korábban hittem. A patakban nem fogtunk ugyan pisztrángot, és nem láttam azokat a medvéket, akikre a nagy vezér szokott arrafelé vadászni, de megértettem, hogy mit szeretnek az itt élôk, miért élnek, miért itt vannak otthon igazán. Amikor ilyen környezetben vagy, azért jó, mert tudod szeretni. Azért szereted, mert befogad, tiéd, enged pihenni, ellazulni. Itt, akkor csak a látvány volt igazi. Az érzés nem. Mindent betöltött az értelmetlen, megfoghatatlan, de mindenütt érezhetô félelem Megmérgezett minden szépséget, kapcsolatot. Hol volt már a londoni foci VB diadalmas együttérzése, öröme. Azóta nem jártam Erdélyben. De betegek jöttek. Az 1989-es romániai események után egyre többen. Nemcsak Erdélybôl persze, hanem sokan azok közül, akik tartósan itt éltek Magyarországon. A Segítô Jobb Alapítvány nagyon sokat segített. Nem volt válogatós, mindenféle sebészeti ellátást igénylô eset megtalálta a klinikát. Mi sem voltunk válogatósak, felvettünk mindenkit. Nagyon sok daganatos beteget operáltunk, nyelôcsô és májtumorokat, vastagbéldaganatokat ritkábban, de hasnyálmirigydaganatok nagy számban fordultak elô. Igen hamar két alapvetô kérdéssel kerültünk szembe. Az egyik szakmai jellegû volt, és máig megoldatlan. A másik financiális természetû. Ez is megoldatlan, de ez kevésbé zavaró. Kezdjük ezzel. Ebben az összeállításban biztosan akad olyan írás, amely szakszerûen tárgyalja az alapítvány pénzügyi helyzetét, illetve a tevékenységével kapcsolatos ilyen természetû kérdéseket. Magam alapvetôen tájékozatlan vagyok ebben, de talán nem haszontalan összefoglalni azokat az alapvetôen hangulati jellegû emlékeket, amelyek egy gyógyítással foglalkozó orvosban felhalmozódtak. Kezdetben nem is esett szó pénzrôl. A betegeket felvettük, nyilvánvaló volt, hogy segítségre szorultak, tehát el kellett látni ôket. Ez 90 körül még evidencia volt. Morálisan és etikailag is tiszta helyzet. Aztán a gyógyítás mellett egyre többet kellett „adminisztrálni” magunkat. Bevezették a „teljesítményarányos” finanszírozást. Ez azt jelentette, hogy hihetetlenül részletes jelentéseket írtunk az esetekrôl. Arra nem volt azonban kíváncsi senki, hogy mennyibe kerül az ellátás ténylegesen, arra pedig végképpen nem, hogy meggyógyulnak-e? Egyre inkább fontossá vált, van-e biztosítása a betegnek, fizet-e az ellátásért valaki? Nagyon profánnak tûnhetnek ezek a gondolatok olyan szövegkörnyezetben, ahol a visszaemlékezôk magasztos eszmék mentén ünnepelnek. De hamis lenne a kép, ha elhallgatnánk, hogy olyan szemlélet alakult ki fokozatosan az elmúlt években, amelyben nincs helye a humánumnak. Az orvosi ellátás nem szolgálat, hanem pénzköltés, a finanszírozó szerint legalábbis. Kialakult egy sajátos tudathasadásos állapot, mely sajnos tart ma is. Az egészségügyi intézményeket egyre gyakrabban nevezik „pazarlónak”. Akik ezt a kifejezést használják, soha nem társítják sem az orvosi eskü, sem a hazafias kötelesség fogalmával. Pontszámokban kezdtünk gondolkodni, pontosabban erre kényszerítettek bennünket. Egyre szûkült az a kevés, amibôl adni lehetett. Egyre gyakrabban merült fel a kérdés, kinek kell adni inkább, kire jut és persze ezzel párhuzamosan: kire nem? Csak az alapítvány munkatársai a megmondhatói annak, hogyan jelent meg ez a kényszerképzet más intézményekben. Biztos vagyok azonban abban, hogy kevés olyan más kórház vagy klinika akadna, ahol a speciálisan súlyos beteganyag olyan nyomasztó anyagi terheket jelentene a napi mûködés számára, mint az I. számú Sebésze60

ti Klinika. Ez az intézet mindenünnen a legsúlyosabb eseteket veszi át. Itt nem érvényesül az átlag egyenletes matematikai eloszlása, amivel a finanszírozás számol. Itt csak szélsô értékek vannak. Feladható-e a szakmai igényesség a gazdasági stabilitás érdekében? Komoly dilemma volt ez. Nem oldottuk meg, és ez jó így. Nem utasítottunk el beteget soha, vállalva ezzel az állandó támadásokat a „keret” túllépéséért, vállalva sok egyéb hátrányt, amirôl nem e helyen szükséges beszélni. De inkább elfogadható ez a felemás helyzet, mert orvosi lelkiismeretünk tiszta maradhatott. Nem olyan nagy baj, hogy a betegek ellátása érdekében vállalt „túlköltések” miatt soha nem volt esélyünk az „eminensek” közé kerülni. A szakmai reputációnk azért megmaradt. A másik kérdés tisztán medicinális jellegû. Az erdélyi betegek távolról jönnek, és olyan környezetbe kerülnek vissza, amely nemcsak távoli, de különbözik is az ittenitôl. Elégséges ellátás-e vajon az egyszeri mûtét, ha a beteg ellenôrzése nem lehetséges. Megoldható-e a betegek rendszeres kontrollvizsgálata? Sokat segített ebben az Alapítvány. Egyre gyakrabban tudjuk visszarendelni betegeinket, teszünk további kezelési javaslatot. Ez sokat segít orvosilag is, egyúttal javítja a beteg biztonságérzetét. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a távolság, a beteg itthonitól eltérô környezete nagyon nehézzé teszi a szükséges betegkövetést, gondozást. Be kell vallanunk, hogy alig van kapcsolatunk azokkal az erdélyi kollegákkal, akik a nálunk operált betegeket tovább kezelik. Talán javítani lehetne ezen. Nagyon nehéz a dolgunk. Gyakran elkésett esetekkel találkozunk, ahol alig van reális remény a gyógyulásra. Nemritkán jönnek beteg orvoskollégák, akik maguk is tudják, hogy korszerûbb vizsgálati eszközökkel, jobban mûködô egészségügyi rendszerben csaknem végstádiumú betegségük elôbb lett volna felismerhetô. Hogyan lehetne az orvosi tudást elvinni oda, ahol igény van rá? Lehet-e egyáltalán, ha a Semmelweis Egyetemen tanuló németországi orvostanhallgatók között egyre gyakoribb az erdélyi születésû? Nem célszerû tovább elemezni ezt, több benne a politika, mint az nekem való. Nem is tudom a jó választ. Az orvos akkor jár el helyesen, ha teszi dolgát hivatása parancsa szerint. Ha képes arra, hogy megbirkózzon azzal a valósággal, amely nem vesz tudomást errôl a magasztos küldetésrôl, csak érdekekben, pénzben, hatalomban képes gondolkodni és dönteni. Az Alapítvány tudja, mi a feladata. Azt hiszem, megfelelô szakmai elôszûrést végez. Azok a betegek mindenesetre, akik hozzánk a sebészeti klinikára kerülnek, valóban mûtéti ellátást igényelnek. Vagy ha mégsem, akkor az eldöntendô kérdés nem egyszerû. Legyen itt a legvégén egy közelmúltbeli olyan eset, amely sok szempontból tanulságos. S. I. 27 éves fiatalasszony 4 évvel ezelôtt epemûtéten esett át, sérült a fô epevezeték. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem romániai specialitás, hazánkban is elôfordulnak hasonló esetek. Sárgaság alakult ki, majd újabb mûtét történt az epevezeték helyreállítására. Mindig ez az a pillanat, ahol a beteg sorsa eldôl. Az elsô rekonstrukciós mûtét sikere végleg megoldhatja a problémát. Ha ez a beavatkozás nem igazán eredményes, akkor ismételt epeúti elzáródás, majd májelégtelenség alakul ki. Itt ez utóbbi történt. A beteg aztán Magyarországra került és újabb mûtét történt. Lehet, hogy ez technikailag sikeresnek minôsülhetne, de az ismétlôdô epeúti gyulladás miatt a máj másodlagos májzsugor állapota felé haladt. Masszív vérzések alakultak ki, ekkor kezeltük mi. A kérdés világos volt: sürgôs májátültetés vagy a vérzés megállítása. Ha ez utóbbi nem sikerül, a beteg meghal. Nem került sor májátültetésre. A vérzés kezelése szerencsére eredményes volt. Javult a beteg állapota, tehát felmerült ismét a kérdés: májátültetés vagy „konzervatív” kezelés? Az utóbbira 61

esett a választás. A beteget két évvel az elsô vérzése után láttuk a közelmúltban. Úgy tûnik, májmûködése stabilizálódik. Vérzése nem volt, sárgasága nincs. Vajon meggyógyul-e véglegesen? Jó, hogy van a Segítô Jobb Alapítvány. Van gondviselôje azoknak, akikkel törôdik. Nagy baj, hogy a hazai egészségügynek nincs egy – az ellátás egészét szívén viselô – „segítô jobb”ja. Azok a betegek, akik az alapítvány segítségével gyógyulhattak, nyilván hálásak neki. De köszönet illeti az alapítványt azért is, mert kitartó mûködése révén az itteni orvosok közelebb kerülhettek az erdélyi emberekhez. Nem csak betegségükkel találkoztunk, de megismertük életüket, gondjaikat. Ha van bennünk empátia elég, akkor nemcsak gyógyítást kaptak tôlünk, hanem igazi segítséget, a közös sors együttérzését.

62

LÁNG LÁSZLÓ 10 év együtt – az egészség szolgálatában

Az 1990 elôtti korszak egyik legnagyobb bûne, hogy semmibe vette az embert és az emberi értékeket. Az ember csak egy szám volt a sorban, egy felsôbb embertelen hatalom eszköze, melyet akaratától függetlenül fel-, illetve kihasználtak, s ha tönkretették, kiejtették a sorból, mint egy elhasznált alkatrészt. Az embernek, mint gondolkodó lénynek, az akkori ideológia szerint nem volt értéke, sem arca. Hogy evett-e, vagy fázott-e, hogy vágyott-e valamire, hogy fájdalma volt-e – nem számított. Ha beteg volt, ha szenvedett, ha segítségért kiáltott, ha a sorból kiesett – mindez az akkori hatalom érdektelenségébe, testi, lelki szenvedéseivel szembeni érzéketlenségbe ütközött. Sajnos ez a helyzet az ideológia bukása után is, hosszú évekre, évtizedekre megpecsételte közép-kelet-európai sorsunkat. Ez az eszmerendszer határozta meg a 80–90-es évek egészségügyi ellátásának színvonalát, melyet a többszörös alulfinanszírozás, nemzetközi elszigeteltség, elavult és hiányos mûszerpark, téves koncepció és rossz vezetés, illetve gazdálkodás jellemzett. Mindez tükrözôdik úgy a lakosság egészségi állapotát jellemzô statisztikai adatokban, mint az emberek tudatában is. A betegek elvesztették a reményt, a gyógyulásba vetett hitet és a szakemberek iránti bizalmat, néha még olyankor is, ha erre különösebb okuk nem lett volna. Egyrészt az európai átlagtól való több tízéves technikai lemaradás, másrészt a kezdeti idôk bizonytalan és határozatlan gazdaság-, illetve egészségpolitikája vezetett oda, hogy megszülessen a felismerés: helyi szinten csak úgy tudunk ezen ingoványból kiemelkedni, ha kezünkbe vesszük sorsunk irányítását, ha a külföldi segítô szándékot belsô, hazai kezdeményezôkészséggel ötvözzük, ha másokkal együtt dolgozunk és nem csak másoktól várjuk a segítséget és elôrelépést. Ilyen kontextusban született meg a magyarországi Segítô Jobb Alapítvány és a Szatmár Egyházmegyei Caritas Szervezet egészségügyi együttmûködése 1992-ben. Olyan külföldi partnert kerestünk, aki támogatja terveinket, egy alternatív egészségügyi hálózat létrehozását. A Segítô Jobb Alapítványban egy olyan barátra leltünk, aki magáévá tette gondjainkat, megértette helyzetünket. Kapcsolatunkat a Segítô Jobb részérôl a legmagasabb szintû szakmai hozzáértés, jó szervezôkészség, nyitottság és korrekt partneri viszony jellemezte. Így nyithatta meg kapuit a Segítô Jobb Alapítvány és más német, illetve osztrák partnerek közremûködésével az elsô szociális gyógyszertár 1992-ben, melyet egy év elteltével két másik megnyitása követett, ahol napjainkig havi 10 000–12 000 doboz segélygyógyszer került kiosztásra. Így született meg 1993-ban Szatmáron a Caritas Orvosi Központ, mely mai kibôvített állapotában 18 orvos közremûködésével havi 4–5000 személy orvosi ellátását biztosítja. Az ellátás színvonala – úgy szakmailag, mint emberileg – a régió szintjén példamutató, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy pozitív hatással bírjon más, pl. állami egészségügyi intézmények mûködésére is. 63

Nagyértékû orvosi mûszerek és szakirodalom beszerzésében, szakmai tapasztalatcsere megszervezésében és finanszírozásában a Segítô Jobb Alapítvány oroszlánrészt vállalt, de fontos volt a baráti szó, kiszámíthatóság, az ôszinteség és megértôkészség a csüggedés és kétkedés pillanataiban. Tudományos tanácskozások, továbbképzések (pl. az Ady-Akadémia orvosi szakosztálya) anyagiakban nehezen lemérhetô, de a gyakorlatban pótolhatatlannak bizonyuló segítséget jelentettek számunkra. Évente 1–2, több tonnás gyógyszersegély tette hatékonyabbá orvosaink gyógyító munkáját. Külön értékelendô, hogy a segélyek küldését minden alkalommal objektív, gyakran személyes tájékozódás, a szükségletek felmérése elôzte meg, így az anyagi ráfordítás hatékonyan hasznosult a köznapi gyógyító munkában. Több szakemberünk (általános orvosok, ortopéd, belgyógyász) vett részt továbbképzésen neves magyarországi intézményekben, az Alapítvány által biztosított ösztöndíjak révén. Együttmûködésünk talán legfontosabb területe mégis azon betegeink magyarországi gyógykezelése, akik ellátása diagnosztikai vagy terápiás nehézségek miatt helyi szinten lehetetlen. Csak a szatmári-máramarosi régióból évente átlagosan 250 személy részesült Magyarországon magas színvonalú, mindenki megelégedésére szolgáló orvosi ellátásban. Külön dicséretes, hogy a kezdeti, számtalan jószándékú kezdeményezést sikerült egy hatékony, professzionális, de ugyanakkor nyitott és flexibilis közös tetô alá hozni, mely nem más, mint a Segítô Jobb Alapítvány. A statisztikai adatok mögé nézve én, aki nap mint nap találkozom reményvesztett, a sorstól megtört beteg emberekkel, a számsorok, százalékok és diagnózisok helyett vidám, gyógyulást-enyhülést kapott embereket látok. Rám köszönnek az utcán: „– Tudja doktor úr, engem küldött a Segítô Jobbhoz…; én voltam Debrecenben … Budapesten…” Rámköszön az 5 éve remisszióban levô leukémiás fiatalasszony, boldogan fut el mellettem az egykoron tolókocsiba kényszerült agydaganatos kisfiú, vagy a majdnem megvakult 40 éves családanya, aki mosolyogva nézi és látja gyermeke lobogó tincseit. Szemükben, hangjukban, mozdulataikban ott bujkál: Köszönöm… Minthogy feladatunk kéréseik továbbítása – a magunk részét is hozzátéve – üzenjük: Köszönjük, Segítô Jobb! Köszönjük azon szakemberek lelkiismeretes munkáját is, akiknek a neve ismeretlen elôttünk. Köszönjük mindazoknak, akik anyagi hozzájárulásukkal, adományaikkal több ezer beteg lelkében újraélesztették a gyógyulásba vetett hitet és a reményt. A további eredményes együttmûködés reményében sok sikert kívánunk mindannyiuknak!

64

NÉMETH ZSOLT Gondolatok a Segítô Jobb Alapítvány 10 éves évfordulóján

A betegek, az elesettek, a szegények gyámolítása egyidôs az emberiséggel. A természet világában is sokszor van úgy, hogy a felnôtt, az erôs támogatja a gyengébbet, a sérültet. Gondoljunk a nôstényekre, miként óvják, védelmezik kölykeiket, vagy gondoljunk a sérült bálnára, amelyet körbevesznek társai, s nemegyszer saját életük kockáztatásával próbálják megakadályozni, hogy a partra sodródjon, ahol a biztos pusztulás várna reá. Méginkább így van ez az embernél, a kisebb és nagyobb emberi közösségekben. Az elesettség, a nyomor együttérzést kelt az emberben. A segítô szándékot, a segíteni akarás érzését talán a génjeinkben hordozzuk, ugyanakkor a közösség hagyományai, értékei is arra inspirálnak bennünket, hogy segítô jobbot nyújtsunk az arra rászorulóknak. Az ember egyik legádázabb ellensége a betegség. Megtámadhatja valamilyen kór, érheti baleset, s ha egyedül kell felvennie a küzdelmet, ha nincs mellette senki, aki segítsen, aligha kerülheti el végzetét. De amilyen határtalan lehet az ember elesettsége, oly határtalan az emberi segítôkészség is. A legválságosabb pillanatokban is mindig akad valaki, aki mellénk áll a bajban. A történelem során az emberi szolidaritásnak a legkülönfélébb intézményes formái jöttek létre, amelyek túllépnek házunk ajtaján, átnyúlnak határokon, behálózzák az egész világot. A keresztyénség kialakulásával és elterjedésével ez az érzés mindinkább erkölcsi, etikai normává vált, s így kötelez is bennünket. „Utunk kétezer éve járt út”. Pál apostol írja a korinthusiakhoz szóló második levelében: „…a ti bôségtek pótolja azoknak szûkölködését, hogy az ô bôségük is pótolja majd a ti szûkölködéseteket.” Az elvetett mag megfogant, szárba szökkent, s gazdag termést hozott a mögöttünk lévô két évezred folyamán. Az egykori apostolok utódaiból létrejövô szerzetes rendek voltak az elsôk, amelyek intézményesen vállalták fel az elesettek istápolását, a rászorulók támogatását, a gyengék pártfogolását. Szerepet vállaltak a betegek gondozásában, különösen elemi csapások, járványok idején. Példaként említsük meg a Betegápoló Irgalmas Rendet. Egy portugál birkapásztorból lett katona a spanyolországi Granadában 1537-ben a betegek, sebesültek ápolására kisebb kórházat alapított, s a legszegényebbek gondozását, ellátását vállalta néhány elszánt társával. A kis csoport késôbb szerzetes renddé szervezôdött, s megkapva a pápa áldását, évszázadok óta egyike a legismertebb és legnépszerûbb betegápoló közösségeknek. 1650 után Magyarországon is elterjedt, több rendházat és kórházat mûködtetett. Hasonló módon nem kis szerepet játszottak az egykori lovagrendek is a gyengék védelmezésében, a betegek ápolásában, a rászorulók támogatásában. A XII. századtól létrejövô egyházi lovagrendek eleinte a szentföldi zarándokok védelmét látták el hosszú útjukon, s inkább katonai feladatokat teljesítettek, különösen az iszlám törökök elôrenyomulása idején. Azonban már a kezdetektôl felvállalták a betegek ápolását, gondozását is. Leg65

ismertebb közülük a Szent János Lovagrend (ma a Máltai Lovagrend és a Johannita Lovagrend), amelyet az itáliai Amalfi város kereskedôi hoztak létre 1071-ben abból a célból, hogy Jeruzsálemben ispotályt alapítsanak, ahol a zarándokok kipihenhetik a hosszú út fáradalmait, ahol gondoskodhatnak a betegek ellátásáról. Ebbôl a lovagrendbôl fejlôdtek ki a késôbbi századokban az egész világot behálózó, legismertebb karitatív segélyszervezetek, a Johannita Segítôszolgálat illetve a Máltai Szeretetszolgálat. Ugyancsak a lovagrendek között kell megemlíteni a Templomosokat, akik 1119-tôl láttak el kórházi feladatokat is, vagy a Jeruzsálemi Szent Lázár Katonai és Kórházi Lovagrendet. A XIV. századtól létrejövô világi lovagrendek alapító okirataiban szintén megfogalmazódik a rászorultakról való gondoskodás, a gyengék védelmezésének követelménye. A szerzetesrendek, lovagrendek igen korán meghonosodtak hazánkban, kifejtve itt is áldásos tevékenységüket. Bizonyára nem véletlenül, hiszen az ezer éve létrejött keresztény Magyarországon, különösen az Árpádházi királyok udvarában nem volt ismeretlen fogalom a kegyesség, az irgalmasság. Maga Szent István fogalmaz így Intelmei X. fejezetében: „…ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a fôemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sôt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfôbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erôszakot szenvedôhöz, ôrizd szívedben mindig az isteni intést: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.” Légy türelmes mindenkihez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz is, akik nem férnek a hatalomhoz.” A „szent királyok nemzetsége” udvarából több olyan jeles személyiség került ki, akiknek neve kegyességükért, irgalmasságukért, a szegényeken, rászorulókon való gondoskodásukért vált ismertté a korabeli Európában, s az utókor méltán avatta ôket szentté. Gondoljunk csak Árpádházi Szent Erzsébetre, aki Marburg várában saját özvegyi járandóságaiból rendezett be ispotályt, s egyszerû szolgálóként vállalta a betegek gondozását, a szegények gyámolítását, vagy Árpádházi Boldog Ágnesre, aki Prágában a Szent Ferenc Rendnek alapít kórházat. Az ô példájuk évszázadokig, talán máig hatóan ott lebeg azok elôtt, akik az elesettek, a szegények segítését, a betegek gondozását, ápolását vállalják élethivatásul. A modern társadalmakban a szociális gondoskodás, a közgyógyellátás állami feladattá vált, azonban a legfejlettebb polgári államok sem képesek maradéktalanul ellátni ezen feladatukat, nem beszélve a lényegesen fejletlenebb, alig tíz éve szabaddá vált közép és kelet-európai államokról, vagy a harmadik világ országairól. A modern polgári államok sem nélkülözhetik a polgárok, a társadalom különbözô közösségeinek közremûködését, hathatós segítségét mind a szociális, mind a betegellátás területén. Nem kevés azoknak a száma, akik kívül esnek az állami gondoskodás keretein akár önhibájukból akár önhibájukon kívül. Ezek felderítése, a róluk való gondoskodás aligha történhetne meg a segítô szervezetek közremûködése nélkül. Talán mottóként is szolgálhatna Gottfried Keller egyik idevágó gondolata, miszerint „A jogot és szabadságot sem a kormányzat, sem a hadsereg nem oltalmazhatja meg, ha a polgár maga nem készül fel arra, hogy a küszöb elé lépjen és szétnézzen, mi történik odakint.” Magyarországon az elmúlt tíz év kedvezett a polgári szervezôdések létrejöttének, a civil társadalom önszervezôdésének az élet minden területén. A polgári kormány társadalom-építô stratégiájának egyik meghatározója – amint a kormányprogram is leszögezi –, hogy olyan társadalmi légkört kell teremteni az elkövetkezô években, „amely képes az 66

egyének, a családok, a közösségek kezdeményezôképességét és alkotóerejét mozgósítani. Képes biztosítani a feltételeket a polgárok öntevékenységéhez, képes arra, hogy felszabadítsa a társadalom alkotó erôit.” A jövô tekintetében „Nincs jobb állami befektetés, mint az egyének, a családok, a közösségek gyarapodásának elôsegítése, alkotó energiáik, vállalkozó szellemük, tenni akarásuk kiteljesedési lehetôségeinek megteremtése.” Ennek a stratégiának fontos eleme azoknak a szervezeteknek a támogatása, amelyek szerepet vállalnak a karitatív munkában, a szociális és egészségügyi ellátás területén. Számos alkalommal érzékelhettük a közelmúltban a társadalom segítôkészségét, összefogását, s a civil szervezetek mással nem pótolható tevékenységét, különösen a nagyobb megrázkódtatások, elemi csapások idején. Gondoljunk az 1989-es romániai forradalomra, a kárpátaljai árvízre vagy a jugoszláviai háborúra. A társadalom egésze mozdult meg, hogy segítsen. A segélyszállítmányok sokasága indult neki a határoknak, hogy meleg ruhát, élelmet, gyógyszert, gyógyászati eszközöket vigyen a rászorulóknak, köztük a több milliónyi határon túli magyar honfitársunknak. A magyar állam határai nem esnek egybe a magyar nemzet határaival. Alkotmányban rögzített kötelességünk, hogy felelôsséget vállaljunk a magyarság egészéért, éljen bárhol is a világon. A polgári kormány programjában kiemelt helyen szerepel a határon túli magyarság támogatása, szülôföldjén való megmaradásának, boldogulásának elôsegítése. A kormány az ország lehetôségeihez és gazdasági erejéhez mérten segíti a határon túli régiók egészségügyi ellátásának fejlesztését is. Ebben a gondoskodásban, fejlesztésben elévülhetetlen érdemeket szerzett az 1990-ben létrehozott, megalakulásának tizedik évfordulóját most ünneplô Segítô Jobb Alapítvány. Az elmúlt egy évtized eredményei jól példázzák azt, hogy mit tehet egy lelkes közösség a hiányt szenvedôk érdekében. Errôl igazán csak azok tudnának nyilatkozni, akik saját maguk életében és sorsában érezhették meg a feléjük nyújtott „segítô jobbot”.

67

PAP ZOLTÁN Gondolatok Marosvásárhelyrôl

A személyes kapcsolat felvétele 1992 nyarán történt, amikor a Segítô Jobb székhelye Budapesten a Vigadó tér 2. szám alatt volt, a VI. emeleten, egy szobában, egy íróasztalon. Dr. Obál Ferenc egyetemi tanár vitt el, aki engem Marosvásárhelyen tanított egyetemista koromban élettanra, kórtanra és gyógyszertanra az 1947–1950-es években. Mi Marosvásárhelyen 1992-ben hoztuk létre magánrendelônket „Carit-San” elnevezéssel, dr. Szabó Pál, dr. Fülöp Ferenc fôorvosok, valamint dr. Monoki István egyetemi tanár alapító tagokkal. Feladatom akkor a személyes kapcsolatfelvétel volt. A betegeink kiküldési lehetôségeit tárgyaltuk meg. Akkoriban igen sok betegünk kérte a magyarországi kivizsgálásokat, kezeléseket, akkor is, ha azt mi, erdélyi orvosok otthon is meg tudtuk volna oldani. Nyilván ezt az állapotot nem lehetett sokáig fenntartani. Az volt a közösen kialakított véleményünk, hogy csak olyan betegeket küldünk ki Magyarországra, akiknél nem tudjuk megállapítani a kórismét, és így kezelésüket sem tudjuk végezni, illetve elkezdeni. Romániából 1990 után 2500, zömmel magyar anyanyelvû orvos vándorolt el, ebbôl 2000 Magyarországra (akik közül 1000 szakorvos és fôorvos volt). Ez a kivándorlás a 2000. évre eléri a közel 3000-et. Ez nagy ûrt hagy maga után a 35–50 éves orvosok között a különbözô szakmákban, területi egészségügyi ellátásban, graduális és posztgraduális orvosi képzésben. Kollegáink nemcsak elmentek, de sokan meg is haltak. Ezt a nagy hiányt pótolni 5–10 éven belül sem tudjuk. 1990–1995 között „igen sok” szívfejlôdési rendellenességben szenvedô csecsemôt és kisgyermeket küldtünk a Segítô Jobb támogatásával kivizsgálásra és mûtéti beavatkozásra. Azért írom az „igen sok” meghatározást, mert a pontos országos adatokat nem ismerem, de szívfejlôdési rendellenességekkel küldtek betegeket Háromszékrôl, Partiumból, Erdélybôl, Csíkszeredából, valamint Székelyudvarhelyrôl. Különösebb eseteinkbôl megemlítek egyet: Gy. A., született 1978-ban, akinél 8 hónapos korában végeztettünk nephrectomiát, congenitalis hydronephrosis miatt. Az egyik veséjével panaszmentes volt 15 éves koráig, amikor hirtelen acut veseelégtelenség következett be, Marosvásárhelytôl 200 km-re. A megyei kórház hozzánk utalta be, de mûvese hiányában, 1992 ôszén, elôzetes telefon megbeszélés alapján, a budapesti 1. sz. gyermekklinikára utaltuk át. Mûvese alkalmazásával hat hónap múlva betegünknél sikeres vese-transzplantációt hajtottak végre Budapesten. Még mindig panaszmentes, eredményei is jók, egy éve boldog házasságban él. Magyarországon több mint 200 csontvelô-transzplantációt végeztek. Ez Romániában még nem vihetô végbe, emiatt ezen a téren szoros együttmûködés szükséges a két ország között. A debreceni elsô gyermek onkológiai/hematológia megbeszélést a bukaresti követte 1999. májusában. Megegyezés történt a leukémiás betegek kezelését illetôen. A betegeket csak szakmai szükségesség alapján küldjük Magyarországra a kezelés elkezdése érdekében, és utána itthon végezzük tovább a kezeléseket, vagy eleve Romániában 68

kezdjük meg a kezelést, és folytatjuk tovább éveken keresztül. A Segítô Jobb javaslatára, a két ország között a diagnosztikai és a kezelési protokollok egyeztetése megkezdôdött. A Segítô Jobb 5 mûvese gépet, 4 motoros vízszivattyút adományozott egy gyermekmûvese állomás létesítése céljából a marosvásárhelyi Gyermekklinikának. Ezek a gépek remélhetôleg a közeljövôben munkába is állnak. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya (EME-OSz.) 1992-tôl újból évente tart tudományos értekezleteket. A vándorgyûlések szállásadói Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Marosvásárhely, Brassó, Gyergyószentmiklós voltak. Minden értekezletünkön a Segítô Jobb is jelen volt: dr. Kalmár László ismertette a szervezési, szakmai kérdéseket, jövô évi terveiket, lehetôségeiket. Az elmúlt években sok szakkönyvet (pl. Korszerû orvosi diagnosztika és terápia 1993) és folyóiratokat (Ideggyógyászat, Nôgyógyászat, Gyermekgyógyászat, MOTESZ Magazin, Orvosi Hetilap, stb.) is kaptunk. Az EME a Segítô Jobb-tól kapott egy számítógépet lézernyomtatóval együtt, amelyet az EME könyvtárában helyeztünk el. Mi, közel mindannyian olyan korban éltünk, amikor az emberiség felett iszonyú háború száguldott át, átéltük az aszályt, az inflációt, az újjáépítés nehézségeit. Az emberi méltóságot megalázták, az emberek millióit pusztították el és hurcolták meg ártatlanul. Orvosaink és gyógyszerészeink ma már jelentôs szerepet töltenek be a társadalmi életben is: egyházi, politikai, tudományos, mûvészi, stb. területeken. Ezek mellett természetesen tevékenységünk központja a betegségek megelôzése és kezelése. Az EME tudományos ülésszakaira beküldött dolgozatok címeibôl kitûnik, hogy orvosaink sokoldalú szakmai, tudományos tevékenységet fejtenek ki. Napjainkban az információk annyira megszaporodtak, hogy azokat áttekinteni egyénenként lehetetlen, sem az orvostudományok keretén belül, de még a szûkebb szakmában sem. Ezért is szükségesek a különbözô tudományos értekezletek, a szakmánkénti kapcsolattartás lehetôségének biztosítása, amikor az egyén azt hallgatja meg, kérdezi meg, olvassa el, ami érdeklôdési körébe tartozik. Ezeket a célokat szolgálják az EME OSz. gyûlései is, ahol anyanyelvünkön közöljük értekezéseinket. Ezen dolgozatok könyv formájában is megjelennek, mindenik román és angol nyelvû összefoglalóval. Az EME-OSz-nek évi tudományos gyûlésein neves orvos tanárok, így Erdélybôl Puskás György, Módy Jenô, Feszt György, Péter Mihály, Kelemen József, Seres-Sturm Lajos, Nagy Béla, Albert István fôorvosok, Gyéresi Árpád, Benedek Imre, Sisak István egyetemi tanárok és fôorvosok, Magyarországról Oláh Éva, Süveges Ildikó, Vizi E. Szilveszter akadémikus, Szabó Zoltán, Obál Ferenc, Maros Tibor, Streitmann Károly, Bánóczy Jolán, Balogh Károly (Boston), Lozsádi Károly, Kalmár László, Andrásofszky Barna, Kellermayer Miklós, Varga Péter Pál egyetemi tanárok és fôorvosok tartottak felkért elôadásokat. Szakosztályunk tagjai elôtt az a feladat áll, hogy az ezredfordulóhoz közeledve tudományszakunk szédületes ütemû fejlôdésével igyekezzenek lépést tartani és a haladáshoz a maguk szerény adalékaikkal is hozzájárulni. Tennünk kell ezt egy olyan korban, amelyikben az egészségügyi ellátás reformja kezd kibontakozni Romániában, és társadalmunk elindult az európai fejlôdéshez való felzárkózás útján. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy tudományszakunk anyanyelven történô mûvelése és terjesztése egyik fontos tényezôje nemzetiségi összetartozásunk megôrzésének is. A Segítô Jobb Alapítvány nagyban hozzájárult mindezekhez, és reméljük, hogy ezután is hozzájárul az új generáció egészségének visszaadásához, a szakmai kapcsolatok bôvítéséhez. 69

PASKAI LÁSZLÓ A keresztény ember és a szenvedés

A szenvedés az emberi élet kikerülhetetlen kísérôje, különbözô formában és különbözô mértékben ránehezedik az életre. A szenvedés hozzátartozik az ember misztériumához. Jelenléte folyamatosan felhív, hogy lehetôségeink szerint küzdjünk ellene, noha megszüntetni nem lehet. Az értelmes ember keresi folytonosan a szenvedés értelmezését is: súlyos kérdések keresnek válaszokat, amelyek az Isten elleni lázadástól a Krisztus keresztjéhez való simulásig megszámlálhatatlan változatot tartalmaznak. Amikor a Segítô Jobb Alapítvány eredményes mûködésének tízéves évfordulójára emlékezünk, a szenvedés tényére irányul a figyelmem. A szenvedés ténye együttérzést, tiszteletet kíván meg. Ez a nemes igény indította el az Alapítványt és szolgálta immár egy évtizeden keresztül a szenvedések enyhítését, gyógyítását. A szenvedés értelmezése segíti a teljesebb személyes élet formálását. Ezzel a kérdéssel foglalkozott II. János Pál pápa „Salvifici Doloris” (Az üdvözítô szenvedés) kezdetû enciklikája, amelyet a megváltás 1950. évfordulójára meghirdetett rendkívüli szentévvel kapcsolatban adott ki. Az enciklikában burkoltan megtalálható annak a mély szenvedésnek a keresztény elfogadása és átélése, amelyet a pápa az 1981-ben ellene elkövetett merénylet alkalmával élt meg. Tanítása éppen ezért hiteles minden szenvedô számára. Belôle néhány gondolatot emelek ki. Az emberi szenvedés több mint a betegségbôl eredô fájdalom elviselése: van testi, fizikai szenvedés, és van lelki, erkölcsi szenvedés. Bármennyire is a szenvedés szót használjuk, nagy különbség van a kétféle szenvedés között. Más az, ha „fáj a testünk” és más az, ha „fáj a lelkünk”. A lelki szenvedés is igen sokféle, és lehet fájdalmasabb, mint a testi szenvedés. A szenvedés ténye, még inkább egyéni elviselése és elfogadása folytonosan felteszi a kérdést: mi a szenvedés értelme? Számtalan próbálkozás történt már a megválaszolásra, de a lelket megnyugtató választ egyedül Jézus Krisztusnál lehet megtalálni. Krisztus elsôsorban azzal kerül közel az emberi szenvedés világához, hogy ô maga is vállalta a szenvedést, amelyben megtalálható az általános emberi szenvedésnek szinte minden formája. Küldetésének teljes tudatával vállalja szenvedését és halálát. Krisztus nemcsak szolidáris lett az emberekkel, hanem új jelentést adott a szenvedésnek. Szenvedése lett az üdvösség mûve, keresztjével szerezte meg mindenki üdvösségét. Bármennyire is nehéz sokszor ide felemelkedni, mégis Krisztus keresztjében az emberi szenvedés új dimenzióba lépett át, Krisztus keresztje forrássá lett, amelybôl az élet és szenvedés értelmét keresô ember mindig új feleletet nyer, mellette csodálatos erôt is valamennyi szenvedés üdvösségszerû elfogadására. Tovább tekintve a szenvedés világa folytonosan az emberi szeretet után kiált. A szenvedô embertárs segítése termi meg az önzetlen szeretetet. Ilyen módon a szenvedés világának egyik legnemesebb lelki gyümölcse a másikon segítô, önzetlen szeretet. Az alapvetô 70

emberi szolidaritás, még inkább az embertárs megbecsülése nem engedi, hogy a felebarát közömbösen menjen el mások szenvedése mellett: „meg kell állnia”, meg kell indulnia, miként az evangéliumi példabeszéd szamaritánusa tette. Az irgalmas szamaritánus példabeszéde mindig új tartalmat nyer, és mindig új feladatra hív fel. A pápai enciklika kiemeli, hogy a példabeszéd egyetemesen emberi igazságot fejez ki. Nem ok nélkül hívják a hétköznapok nyelvén szamaritánus cselekedetnek mindazt, ami a szenvedô emberek, a segítségre szorulók javára történik. A szamaritánusi szolgálat a századok során számtalan formában jelent meg. Ma szervezett, intézményes formákat öltött, amelyekben sokak számára hivatásszerû munkaterület lett. Az orvos, az ápolónô s mások foglalkozása mind az „irgalmas szamaritánust” idézi fel. A gyógyító munkában egyetemesen inkább hivatásról, mint egyszerû szakmáról kell szólni. És azok az intézmények, amelyek évszázadokat átívelve szamaritánusi szolgálatot végeztek, korunkban még fejlettebb módon fejlesztik és tökéletesítik feladataikat. A szamaritánusi lelkület elemzésével a pápai enciklika felhív az önzetlen szeretet szolgálatára a szenvedô embertársaik javára. Kiemeli azok értékét, akik önként kötelezik el magukat az irgalmas szamaritánus módján történô segítségnyújtásra, s erre fordítják hivatalos munkájuk mellett megmaradó idejüket. Ez az irgalmas szamaritánusként kifejtett karitatív tevékenység egyben apostolkodás is az ôszinte evangéliumi megfontolásból eredôen. Az enciklika végezetül hangsúlyozza annak a fontosságát, hogy a nevelés terjedjen ki a szeretet önzetlen vállalásának az elfogadására. A család, az iskola, a neveléssel foglalkozó intézmények már a puszta emberiesség alapján is kitartóan kell, hogy dolgozzanak az embertárs és szenvedése iránti érzékenység fejlesztésén. A fiatalokkal meg kell ismertetni az irgalmas szamaritánus példabeszédének a mondanivalóját: éreznie kell, hogy személyre szóló meghívást kapott arra, hogy a szenvedésben tanúságot tegyen a szeretetrôl. Az intézmények igen fontosak, sôt nélkülözhetetlenek. Ugyanakkor önmagában egy intézmény sem pótolhatja az emberi szívet, az emberi együttérzést, az emberi szeretetet, az emberi kezdeményezést, ha a másik ember szenvedésével találkozunk. Vonatkozik ez a fizikai szenvedésekre, de vonatkozik talán még inkább a sokféle lelki, erkölcsi szenvedésre. Amikor a pápának ezt a tanítását idézem, utalni kell arra, hogy a keresztény lelkületben ott élt az „irgalmasság” teljesítésének az igénye. Eleink megtanulták, sôt imádkozták az „irgalmasság” testi és lelki cselekedeteit. Ha koronként a körülmények megváltoznak is, alapvetô keresztény magatartás marad az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek a vállalása és teljesítése. A Segítô Jobb Alapítvány immár tíz esztendôn keresztül törekszik arra, hogy enyhítse a határainkon kívül élô és erre rászoruló magyar testvéreink betegségeinek a gyógyulását. Bármennyire csekélynek tûnik is a tíz esztendôs évforduló akkor, amikor kettôs millenniumot ünneplünk, a maga nemében termékeny és eredményes múltat mutat fel. A pápai enciklika szóhasználatával szamaritánusi szolgálatot teljesít a betegség szenvedéseinek az enyhítésére. Szívbôl kérem, hogy kísérje Isten áldása további munkálkodásukat; enyhítsék minél több beteg szenvedését a jövôben is. És szívbôl kívánom, hogy találjanak önzetlen segítô társakra, hogy nemes célkitûzésüket minél többeknek a javára sokáig folytassák. Isten áldása kísérje a Segítô Jobb Alapítvány további munkáját, nemes törekvéseit.

71

SZOLNOKI ERZSÉBET A mozaik egy darabja – hat év a Segítô Jobb Alapítványnál

„Ami az emberi dolgokat illeti ne sírjunk, ne nevessünk, ne háborodjunk fel, hanem értsük meg ôket” (Spinoza) 1994-ben történt, hogy kapcsolatba kerültem az alapítvánnyal. A felkérésnek eleget téve, a határontúli betegek ellátását vállaltam a debreceni klinikán. Jó érzéssel töltött el mindez. A kezdetkor és késôbb is sok segítséget kaptam a budapesti központtól. Az eddig eltelt idôszakban több ezer beteget láttunk el. Romániából, Kárpátaljáról. Ez elég hosszú idô ahhoz, hogy az ember megismerje a határontúli magyar betegeken keresztül az egyes területek életét. Milyenek is ezek a betegek? Ha azt kérdezi valaki tôlem, hogy mások-e, mint óhazai honfitársaik, azt válaszolom, igen, bizonyos tekintetben. Közvetlenebbek, nyíltabbak, idônként türelmetlenek. De hát ez valahol érthetô, hiszen közülük sokan több száz kilométer megtétele után jutnak el hozzánk. Az elôszûrô állomásokon dolgozó kollégákkal személyes, jó kapcsolatot sikerült kialakítani. A betegek dokumentációját faxon küldték el. Ha a beteg állapota súlyos volt, akkor akár pár órán belül el tudtuk helyezni a megfelelô klinikán. Amit a legfontosabbnak tartottam (ami szintén érthetô), hogy bizalmuk, a gyógyítás sikerébe vetett hitük nagyon erôs volt, s ez sokat segített a nehézségek leküzdésében, feloldásában. Ezáltal az orvos-beteg kapcsolat emberibb lehetett, szûkebb-tágabb környezetük életébe is betekintést nyerhettem. A III. sz. Belgyógyászati Klinika szakmai színvonalát és az orvoskollégák munkáját dicséri, hogy a betegek szívesen jöttek a klinikára és visszajöttek a szakrendelésekre, érezve az emberi együttérzést és a betegségükkel való törôdést, odafigyelést. De nemcsak a mi klinikánk vett részt a gyógyító munkában. Sok leukaemiás gyermeket kezeltek a Gyermekklinikán, a Szívsebészeti Klinikán is számos beteg került ellátásra. Egyszer az egyik beteg, aki történetesen mûeret kapott a lábába, egy festménnyel a hóna alatt jött be a rendelôbe. A festmény hátán ez állt: „Hálával a Segítô Jobb Alapítványnak”. A festmény azóta is Szegedi Professzor Úr dolgozószobájának falát díszíti. Munkám során az a megtiszteltetés ért, hogy általam nagyra becsült és köztiszteletben álló magas rangú személyiségekkel is megismerkedhettem. Azóta is ôrzöm azt a Szent László érmet, amelyet néhány éve egyiküktôl kaptam. Többször jártunk többek között Nagyváradon, s jó volt látni azt, ahogyan jól szervezetten mûködött a Caritas szervezete, beleértve a tésztagyárat, a gyógyszerek elosztását és az adományok elhelyezését is. Nagyszerû példája volt ez annak, hogy nehéz körülmények között is lehet segíteni az arra rászorulókon. 72

Igen, ez a legfontosabb dolog, amit tehetünk, amit tehetek én is. 1995 óta kapcsolódtam be az Ady Endre Nyári Akadémia munkájába. Azóta szervezem az orvosi szekció elôadásainak kéthetes programját, melyhez sok segítséget kapok munkatársaimtól. Mondhatom, izgalmas feladat, hiszen arra törekszünk, hogy minden évben a legújabb ismereteket, tudományos eredményeket adjuk át a határon túlról érkezô gyakorló orvos kollégák számára. Románia, Szlovákia, Újvidék és Kárpátalja területeirôl érkeznek. Ha valaki beül a kurzus elôadásaira, tapasztalhatja, hogy szinte izzik a levegô, a hallgatók kérdéseikkel teszik színessé és teljessé (akár az elôadót is megszakítva) a szakmai programot. A kollégák kedvesek, közvetlenek, szeretetreméltóak, roppant érdeklôdôek, sok barátság is szövôdik. Közülük többen nyári szabadságukon jönnek el Debrecenbe. Ellátásukról az alapítvány gondoskodik. A tanfolyam végén megírt teszt kiváló eredményei a hallgatókat dicsérik. A résztvevôk közül késôbb sokan szeretnének Magyarországon továbbképzésen részt venni. Az alapítvány segíti ôket ebben is. Jó érzéssel tölti el az embert, hogy közös nyelvet beszélünk a szónak minden értelmében. De ami legalább olyan fontos, hogy kollégáink hazájukba visszatérve tovább tudják adni az itt megszerzett ismereteket és szemléletet.

73

SZÔCS GÉZA Milyen hosszú egy alapítvány? Megtartó tíz év Egy orvos élete olyan hosszú, mint amennyi az általa az életnek megmentett évek száma. Egy olyan alapítványnak, amely tíz- és tízezreket segít hozzá a gyógyuláshoz, az adja meg a rangját, hogy mennyire járul hozzá a közjóhoz – mondjuk ki: a jó közérzethez, sôt a közboldogsághoz – a meghosszabbított életekkel, és a szenvedés éveinek vagy akár csak napjainak visszaszorításával. A Segítô Jobbhoz ilyen értelemben nem sok alapítvány mérhetô: hiszen egyrészt a nemléttôl, a haláltól, másrészt a szenvedéstôl az emberi életnek általa visszaszerzett évek száma tíz- meg tízezer esztendôvel hosszabbította meg a nemzet életét. (Számoljunk csak: ha ezer beteg életét egyenként csak tíz évvel sikerült meghosszabbítani, az annyi mint – és így tovább.) A Segítô Jobb fontossága azonban túlmutat a közvetlen egészségügyi szempontokon. A Segítô Jobb az elmúlt tíz évben úgyszólván az egyetlen olyan intézmény volt, amelynek létében és mûködésében megragadható volt a tizenötmilliós nemzet minden tagja iránti felelôsségérzet, állampolgári hovatartozásra való tekintet nélkül. (Sôt, az alapítvány tevékenységében megragadható volt – például a nem kis számú román beteg kezelésére gondolok – egyfajta jószomszédsági küldetés is: nevezhetjük bátran gyógydiplomáciának ezt a missziót, mely a feszültségcsökkentés és interetnikus szeretet-építkezés útján emelt itt-ott kisebb-nagyobb mérföldköveket.) Összefoglalva tehát: az a tény, hogy a magyar állampolgárokat megilletô gyógyulási lehetôségekbôl ôk is részesülhetnek, a határon túli magyar közösségekben élôk számára olyan erkölcsi erôt jelentett, amely bátran nevezhetô megtartónak. A tízezreket kivándorlásra késztetô egyik fô motívum veszít súlyából itt a Segítô Jobbnak köszönhetôen; mert tíz- meg tízezrek élték meg a következôt: ha az ember a szülôföldjén, a magyar állam határaitól távol is részesülhet az anyaország gondoskodó figyelmébôl, akkor talán mégsincs veszve minden.

74

TÔKÉS LÁSZLÓ Tíz év után, Erdélyben

Tíz évvel ezelôtt alakult meg a Segítô Jobb Egészségügyi-Humanitárius Alapítvány. A jeles évforduló – természetesen – már önmagában is figyelemre méltó. Mindazáltal, az egyedi esetnél is nagyobb figyelmet érdemel az a rendkívüli körülmény, hogy Magyarhonban és kommunizmus utáni térségünkben minden, ami igazán számít, tíz éves múltra tekint vissza. A rendszerváltozás decenniuma szervezetek, intézmények, civil-kezdeményezések évtizedes jubileumainak sokaságával rohanja meg a határon inneni és túli magyar társadalmat. A Segítô Jobb évfordulója ebben az összefüggésben nézve – jelképértékû. Az alapítvány elnevezésének érvényét kiterjesztve, azt mondhatjuk, hogy: tíz évvel ezelôtt vette kezdetét a kommunizmus sújtotta magyar nemzet kigyógyulása. Az elbetegült anyaországi társadalom és a már-már kiszenvedett határon túli magyar nemzeti közösségek egy évtizeddel ezelôtt léptek a gyógyulás útjára. Maradék erônket összefogva és a szerteszabdalt nemzet életerejét mozgósítva, tíz év óta fáradozunk azon, hogy létünkben fenyegetô bajainkra gyógyírt találjunk. A megfogalmazás kétségtelenül drámai. Ha azonban valaki is túlzónak találná: gondoljon a nemzethalál évszázados víziójára. Herdertôl Ady Endréig, az idegenektôl a magyar „prófétákig” itt már sokan és okkal gondoltak a sírjában elsüllyedô nemzetre, melyet népek vesznek körül… Ha csak a jelenre gondolunk: a Szerbiába szakadt Délvidék is kellô okot szolgáltat a nemzetféltô aggodalmakra. A magyar államiság Millenniuma morbid ötleteket sugall. A beteg neve…?, a beteg foglalkozása…?, a beteg életkora…? – tehetjük fel a kérdést kötelességtudó orvosok módjára… Igen: a beteg életkora? – Egyezer esztendô. A betegség megnevezése? – Ismeretlen. A betegség oka? – Politikai-történelmi katasztrófa. A betegség lefolyása? – Kiszámíthatatlan. Ajánlott gyógymód? – Intenzív vigasztalás és kötelezô anyanyelvhasználat. A jó orvos ezen a ponton sírva fakad. Vagy alkoholizmusra adja a fejét, vagy kivándorol. Nem úgy Kalmár doktor úr. Hanem létrehozza a Segítô Jobbot. A Szent Jobb mintájára létrejön az alapítvány. Isten segítô Karjában bízva, a Szent Jobb kezébe helyezzük a Nemzet sorsát… 75

Rossz diagnózis alapján félrekezelt súlyos beteg – a Nemzet mostani állapota sokadszorra is így fogalmazható meg híven és pontosan. Amint a Siralmak írója józan tisztánlátással ma is jajongja: „hazugsággal gyógyítgatják az én népem leányának romlását, mondván: Békesség, békesség, és nincs békesség!” (Jer. 6,14). Tragikus állapot. Menthetetlennek tûnô helyzet. Megcsonkult és kivérzett ország. Mûködés- és életképtelen részek. Harc a túlélésért. Az életmentô orvosi beavatkozás parancsoló szüksége. Naponta a halál révén. Kínzó bizonytalanság és gyötrô kétség. Kihagyó szívverések. Csigalassúsággal telô órák-évtizedek. Küzdelem az életért. Már ki tudja hányadszor, újból visszahozva a halálból. Az életmentés hôsiessége. A hivatástudók állhatatossága. Velük szemben azonban ott az országveszejtôk lelketlensége. Az írástudók árulása. A hamis próféták demagógiája. A farizeusok szemforgatása. A hûtlen pásztorok érdekhajhászó kapzsisága. Az üresfejû politikusok becsvágya és hazudozásai. Kiszolgáltatva a halálnak. Balkáni doktorok kénye-kedvének. Sorsunkra hagyatva. Tíz éve élet és halál közt hánykódva. A jobbléti állapotok megtévesztô enyhülete. Gyógyulásszámba menô – kóros – életelevenség. A gyógyulás átmeneti illúziója. Eltitkolt, elhazudott betegség. A visszaesô beteg mások általi és önáltatása. Kapkodás fûhöz-fához, csodadoktorokhoz és vajákosokhoz. Görcsös kapaszkodás az utolsó reménysugárba. Újkori népbetegségek. Növekvô halandóság. Csökkenô átlagéletkor. A társadalmi szintre emelkedô meddôség. Alkoholizmus, drogfüggôség, hajléktalanság, abortusz. Öncsonkítás, önpusztítás, öngyilkosság, önfeladás. A létért való küzdelem lecsupaszult mizériája. Humanitárius és demográfiai katasztrófa. Ebben a kilátástalan le- és kipusztulásban alakult meg a Segítô Jobb Alapítvány. A „Határon Túli Magyar Betegek Hivatala” az össznemzeti összefogásból mutat példát a maradék magyarságnak. Példát az igazi rendszerváltozásra. Utat a gyógyulásra. A beteg magyar társadalom meggyógyítása csakis a Segítô Jobb szolgálatának analógiájára képzelhetô el. Ha tetszik: a Szent Jobb körmenetének tradicionális nemzeti „útvonalán”. Az isteni segítség és a cselekvô hitbeli szolidaritás ereje által. Nemzeti politikusokra: jó hazafiakra, kiváló szakemberekre, tisztánlátó diagnosztákra és áldozatra kész orvosokra van szüksége a magyarságnak. Jó magyarokra: akik nem csak venni, hanem adni is tudnak. Akik az egyéni haszonért nem áldozzák fel az életet, és hivatásuknak tekintik az életmentést. Ilyen egyszerû az egész. Ebben az értelemben az erkölcsnek igencsak helye van a politikában. Nem szabad hagynunk, hogy az elnyeléssel fenyegetô, ciános szennyáradat összecsapjon a fejünk felett. Valamennyi magyar politikus számára kötelezôvé kellene tenni a hippokráteszi esküt. Javasolt helyszín: a kolozsvári Szent Mihály templom.

76

(A jó orvos példázata) „Mikor pedig azok elmentek vala, szólni kezde Jézus a sokaságnak…: Mit látni mentetek ki a pusztába? … Puha ruhába öltözött embert-é? Íme, akik puha ruhákat viselnek, a királyok palotáiban laknak. Hát mit látni mentetek ki? Prófétát-é? Bizony, mondom néktek, prófétánál is nagyobbat!” (Mt. 11, 7–9). Keresztelô Jánosról szól Jézus. A pusztában Kiáltó szóról. Kós Károly Kiáltó szava ma életre vezérlô Ige és korparancs: „Szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. (…) Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. (…) … tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az!” Kiáltó szó a pusztában: könyörtelen prófétai valóságlátás. És elszánás az újrakezdésre, az izzadságos, nehéz munkára, az életmentésért folytatandó küzdelemre. Ez a „megfizethetetlen” jó orvos, a megvesztegethetetlen nemzeti politikus, a jó magyar hazafi kikezdhetetlen alapállása, életesélyt ígérô habitusa. A „puha ruhákba” öltözött palotalakók mellett kiszenved a nemzet, elhalván feloszlik a társadalom. A jó orvos viszont puha ruháját levetve, vérben, mocsokban, önmagát megtagadva – az utolsó leheletig küzd a beteg életéért. Hát így vagyunk, Testvéreim, mai halálra szánt és halálra vált – erdélyi – magyarok. A halálos kór vészjóslóan hatalmasodik el felettünk. A kórisme leletei nem sok jóval kecsegtetnek bennünket. – A betegnek „kegyesen” nem hazudhatunk. – Mindazáltal, a süllyedô hajóról utolsóként távozó hajóskapitány erkölcsének mintájára, jó orvosokként, az életmentés szolgálatát még akkor sem adhatjuk fel, ha már a vég biztosnak látszik. Ez az élet- és nemzetmentés krisztusi imperatívusza és radikalizmusa. (Ezzel szemben az euthanázia nem más, mint a XX. század „halott Istenének” hamis próféciája.) Lehet, hogy belepusztul a beteg. A jó orvos azonban egyet tud: mindhalálig menteni az életet. Hogy – bármi történjék –, akár megél, akár meghal a beteg, majdan az Isten jobbján felemelt fôvel elmondhassa: „Megtettem mindent, amit megtehettem” (Dsida Jenô).

77

TÖRZSÖK ERIKA A szolidaritás és együttmûködés jegyében

Tíz évvel a rendszerváltás után hajlamosak vagyunk itt Kelet-Közép-Európában elfelejteni a rendszerváltás elôtti állapotokat. Azt a súlyos gazdasági és társadalmi helyzetet, amiben mind Magyarország, mind a mára posztszocialista országnak nevezett térség valamennyi állama volt. Azokat az állapotokat, melyek Magyarország és a határon túli magyarság helyzetét jellemezték. Hogy a még mindig jobb helyzetben levô Magyarországról a szomszédos országokban élô ismerôsöknek, barátoknak, rokonoknak hátizsákban, kis csomagokban, hol személyesen, hol ismerôsök ismerôseinek segítségével kellett gyógyszert, kötszert kijuttatni. Személyes élményem, hogy mind a kolozsvári Majális utcai Botanikus kert melletti kórházban, mind a Mikó-kerti Klinikák kórtermeiben kezelt betegeknek – a hozzátartozók, rokonok, barátok vitték a Magyarországon beszerzett gyógyszereket, de még a törések kezeléséhez szükséges gipszet is. Olvastam olyan hirdetést a helyi lapokban, miszerint „fájdalomcsillapítót cserélnék lázcsillapítóra”. A rendszerváltás után az új helyzetben kézenfekvô feladatként jelentkezett a megváltozott politikai légkörben, hogy a mindenkori magyar kormány a politikai-gazdasági-kulturális területek határon túlra irányuló tevékenysége mellett megoldást találjon az egészségügy területén is. Mivel a romániai, ukrajnai állapotok az egészségügy területén még a magyarországinál is nyomorúságosabbak voltak, a jugoszláviai állapotok pedig évrôl-évre romlottak, olyan megoldást kellett találni, ami azon betegek számára, akik az adott helyen nem kezelhetôk, Magyarországon kerülhessenek ellátásra, illetve hosszútávon a helyi ellátás fejlesztésével járuljon hozzá a rászorulók egészségének javításához. Erre a célra szervezôdött 1991-ben a Segítô Jobb Egészségügyi és Humanitárius Alapítvány. Az alapítvány tevékenysége pillanatok alatt ismertté vált az érintettek körében. Amikor 1994-tôl a Határon Túli Magyarok Hivatala elnökhelyetteseként, majd 1997-ben elnökeként ebben a szerepemben is szembe kerültem az egyre romló határon túli egészségügyi ellátás problémájával, természetszerûen került sor az együttmûködés további erôsítésére a két intézmény között. Az egyre romló határon túli egészségügyi ellátás, az ebbôl fakadó migráció, a mindebbôl eredô anyagi terhek – párosulva a határon túli krónikus gyógyszer- és szakemberhiánnyal (a 70-es évektôl kezdve csak Erdélybôl több ezer magyar orvos települt ki Magyarországra, illetve a világ különbözô országaiba) mentálhigiénés és szenvedélybeteg problémákkal, új koncepció kialakítására késztette a szereplôket. 1994. év végén a Segítô Jobb Alapítvánnyal együttmûködve végiggondoltuk a legsürgôsebb megoldásra váró problémaköröket és olyan együttmûködési megállapodást hoztunk létre, amely az eddigi feladatokon túl a határon túli orvosok és az egészségügyben dolgozó diplomások magyarországi képzését volt hivatott elôsegíteni. Az együttmûködést azok a megszorító intézke78

dések is szükségessé tették, melyek a magyarországi gazdasági helyzet következtében álltak elô. Az együttmûködés során az egészségügyet is sújtó, szigorodó feltételek mellett kerestük az erre a területre szánt források hatékony felhasználásának módjait. Ezek közé tartozott az egyes országokban készítendô alapfelmérés végzése a régiók egészségügyi ellátásáról, hogy a magyarországi támogatás ne esetleges, hanem adekvát lehessen, illetve olyan támogatási rendszer kidolgozása, mely – ahol szükséges – az alapellátást legalább minimum-szintre hozza. Ennek a koncepciónak a lényege szerint olyan mûködô egészségügyi létesítmények kijelölésére került sor, melyek alkalmasak körzetükben megszervezni és közvetíteni az érkezô segítséget. Ennek során a helyi egészségügyi hatóságokkal történô egyeztetés látszott az egyik legfontosabb feladatnak, illetve az ellátást kiegészítô rendszer, a karitatív és más segélyszervezetekkel folyó munka koordinációja. A Határon Túli Magyarok Hivatala és a Segítô Jobb Alapítvány által létrehozott egészségügyi szakmai munkacsoport kiemelten foglalkozott egy Erdélyben kialakítandó ökomenikus kórház létrehozásának tervével is. A tervben a magyar állam és egészségügy, a hazai és a szomszédos államokban mûködô, valamint nyugati egyházak, karitatív szervezetek egyaránt érdekeltek. A Segítô Jobb Alapítvánnyal való együttmûködés során megfogalmazódott egy önkéntes betegbiztosítási pénztár létrehozásának a szükségessége is. Az önsegélyezés ezen módjának lehetséges megvalósítására az elôtanulmány el is készült a HTMH egészségügyi s zakmai munkacsoportjában résztvevô társadalombiztosítási szakemberek részvételével. A további tervek között szerepelt a határainkon túl létrehozandó egészségügyi vállalkozások feltételrendszerének vizsgálata, kidolgozása. Az együttmûködés évei során többször találkoztunk Kalmár doktor úrral Bécsben, Stockholmban, a közép-kelet-európai térség rászorultjainak egészségügyi ellátásához való pénz és egyéb javak gyûjtése okán. Folyamatosan formálódtak a szerepek, az együttmûködés formái, hiszen folyamatosan változtak a feltételek is mind Magyarországon, mind a szomszédos országokban. A Segítô Jobb Alapítvány olyan térségben mûködik, ahol a legtöbb országban 2000-re sem érték el még azt az életszínvonalat sem, ami 1990 elôtt is alacsony volt. Ebben a tôkeszegény világban, ahol a piac kemény szabályai között kellett átszervezni ezen társadalmak életét, az egészségügy korszerû átalakítása mind a mai napig késik. A kormányok programjainak végrehajtása során az egészségügy rendszerint kiszorult a prioritások körébôl. Az ezen a területen szinte folyamatosan növekvô káosz közepette egy olyan civil szervezet tevékenysége, stabilitása, mint a Segítô Jobb Alapítvány, egyre jelentôsebb. Különösen akkor értékelhetô ez a tevékenység, ha azt sok esetben a bürokratikus eljárások szorító keretei között kell végezni. Az alapítvány vezetése és munkatársai személyes tapasztalataim alapján ezt a munkát nem bürokratikusan, hanem precízen, nagy empátiával, rugalmasan végzik. Az Alapítvány tevékenysége, tapasztalatai a jövôbeni, úgynevezett „státusz törvény” mellett sem nélkülözhetô. Csak azt kívánhatjuk mind a határon túli magyaroknak, mind a magyarországiaknak, hogy a regionális együttmûködések keretei között az egységesülô Európában az alapítvány eddigi tevékenysége és tapasztalatai alapján a jövôben a feladatoknak és a munkamegosztásnak megfelelôen továbbra is a stabilitás jegyében, mindig megújulva folytassa tevékenységét. 79

ANTALÓCZY ATTILA Rendhagyó olvasónapló

Egyre rezignáltabban figyelem az ezredfordulós nyüzsgést. Már szóvá sem teszem, hogy tulajdonképpen még csak az évszázad, a mi jó, öreg huszadik századunk végnapjait éljük, és így bármi megtörténhet. Pesszimistább pillanataimban azt mondom, bármi rossz, de ha derûsen ébredek, akkor reménykedem. Volt már itt elég gaztett, butaság, tán lesz esélyünk egy szép befejezésre. Töpreng az ember és figyel, szilárd pontokat keresve. Legutóbb Pierre Bourdieu és Günter Grass párbeszéde erôsítette a lelkemet, amit a Népszabadság 2000. január 8-i számában volt módomban elolvasni. Mondhatom Helmut Schmidt kancellár úr düsseldorfi elôadásait is, amelyeket a globalizáció jelenségérôl tartott lelkes ifjú- és polgári közönség elôtt. Ebbe a sorba illik Anthony Giddens úr elmélkedése a szociáldemokrácia által vállalható lehetséges társadalmi modellrôl. Sôt, citálhatnék egyházfôket, akik korunk elembertelenedésérôl, természeti és társadalmi kultúrák összeomlásáról, a közönyrôl, a totális elidegenedésrôl értekeznek, tehát „embervoltunk hanyatlásáról”, hogy Konrád Lorenz szavait idézzem. Tekintsünk vissza egy kicsit. A kamasz Karinthy Frigyes lelkes bejegyzést tett naplójába 1899. december 31-én, köszöntve a huszadik századot, de a mester, századunk mértékadó gondolkodója, Sigmund Freud, alig két évtizeddel késôbb már arról elmélkedett a „Rossz közérzet a kultúrában” címû dolgozatában, hogy „Nem lehet attól a benyomástól szabadulni, hogy az emberek rendszerint hamis mértékekkel mérnek, hatalomra, sikerre és gazdagságra törekednek, és ezt csodálják másoknál, az élet valódi értékét pedig lebecsülik.” Ugyanennek az írásnak az egyik következtetése pedig az, hogy „…az emberi faj létkérdésének tûnik, hogy vajon és milyen mértékben sikerül kulturális fejlôdésének úrrá lenni az emberi agresszív és önpusztító ösztönöknek az együttélésben okozott zavarán.” Így elmélkedem hát sokszor, és ha tekintetem a könyvespolcra téved, se szeri, se száma azoknak a dolgozatoknak, amelyek napjaink mindennapi gondjait vizionálták annak idején, amikor már látszott a veszély, de senki sem vette a bátorságot, hogy megálljt parancsoljon mértékét vesztett civilizációnknak. Németh László 33-ban, „A minôség forradalma” címû esszéjében többek között arról ír, hogy „A természet üzemmé válik, az emberek nemcsak cserélnek, hanem a cseréért élnek, egyoldalúan aknázzák ki magukat.” Tehát elvesztik ezermester voltukat, a munka nem szenvedély, nem hivatás már, sôt, mint mondja „a munka a szellem teljes önmegtagadását követeli.” Íme a fogyasztói társadalom képe 1933-ból. Hosszan lehetne sorolni az olvasmányélményeket, például Aldous Huxley-t, vagy George Orwell-t és nemcsak írókat, filozófusokat, hanem tudósokat és üzletembereket is, akik századunkban felemelték szavukat értünk, az emberért. Ami a századelôn, vagy néhány évtizeddel késôbb csak a kortárs szorongásaiban élt, az ma valóság. Két világháború van „mögöttünk”, ökológiai katasztrófák lehetôségével, kiszámíthatatlan következményû, pusztító lokális háborúkkal élünk együtt. Könyörtelen, 80

szupranacionális gazdagság tematizálja életünket, a tömeggé egyszerûsített ember magányosan, vagy fogyasztói hordákba verôdve barangol az egyre kommerszebb virtuális világok között. Kiutat kell találni abból a labirintusból, amit az emberiség maga köré épített. Persze az is lehet, hogy nincs igazam, és egy olyan világ felé tartunk, ami a lehetséges világok legjobbika. Lehet, hogy a neoliberális technokratáknak van igazuk, és csak hagyni kell a piacot dolgozni. Felejtsük el a gondoskodó államot, amelyben „a közjó a legfôbb törvény.” Vagyis civilizációnk szellemi fundamentumából szereljük ki az egyenlôség eszmét és mindenek fölé a szabadságot helyezzük. A testvériséggel eddig sem tudtunk mit kezdeni. De hát a dolog nem ilyen egyszerû. Az új, globális rend piramisába szorított világban kiélezôdnek az egyenlôtlenségekbôl fakadó konfliktusok. Az erôsek egyre erôsebbek, a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, a gyengék és szegények pedig egyre inkább áldozattá, reményvesztetté válnak. Hiszen nincs választásuk, hajlamaik, vágyaik ellenére kell élniük, amíg el nem fogyasztja ôket a „Szép új világ”. Politikusként választanom kell, hogy milyen exigenciákat képviselek, illetve milyen megrendelések szolgálatába szegôdöm. A globális elit nézôpontjából mindaz nyavalygás, amit eddig leírtam, hiszen „Ôk” a trendek közvetlen haszonélvezôi. A belátás, a szolidaritás pedig nem a sikeresek magatartása, hacsak intellektuális és morális teljesítményük nem kényszeríti ôket alázatra. De hát ez is mindig személyes vállalás. „Osztálykeretekben” nem szokott elôfordulni mindaddig, amíg valami nagy trauma meg nem rendíti az adott társadalmi, politikai viszonyokat. Akkor pedig már késô. Tehát „itt és most” kontroll kell, amely nem engedi, hogy tömegek, régiók, civilizációk szoruljanak ki a világunk sorsát érintô döntésekbôl. Mert természeti és társadalmi környezetünk állapota az egyes ember sorsa is, bárhol éljen ezen a földön. Aki azt gondolja, hogy az emberi tudás, a tudomány és technika szédületes produktumai rémisztenek meg, téved. Én az öncélú teljesítmény-kényszertôl, önálló életet élô és mértéket diktáló magunk teremtette eszközvilágtól félek. Attól, hogy életünk ijesztô gyorsasággal veszti el spirituális, morális tartalmát. Gondolkodásomat, cselekedeteimet nem az örök „géprombolók” ösztönös tiltakozása motiválja, hanem az a mély meggyôzôdés, hogy az emberi tudás és annak minden teljesítménye csak akkor ér valamit, ha köztulajdon. Persze, ez is az én szempontom, az én vállalásom. Günter Grass a felvilágosodás gyermekének vallja magát a már említett interjúban. Igen, mindannyian azok vagyunk, akik az európai kultúrkörben szocializálódtunk. De a felvilágosodás szellemi öröksége nehéz teher. Hiszen ránk hagyta a polgári létformát, a kapitalizmust, és annak szerves tartozékát, a szocialista értékrendet, amely humanizálni kívánta az ipari forradalmat és mindazt, ami utána következik. Nem véletlen, hogy a kapitalizmus teremtette rend meghaladásának marxi víziója ma is jelen van az európai gondolkodásban. Még akkor is, ha az úgynevezett szocialista kísérletek látványos kudarcot szenvedtek a huszadik század végére. Pusztán az lett nyilvánvaló, hogy a piacot negáló, zárt, totalitárius rendszerek életképtelenek. Viszont mára már egyértelmû, hogy a humán kontroll nélküli kapitalizmus bármilyen formája „ön- és közveszélyes.” Amint Günter Grass mondja, „a szocializmus és a kapitalizmus egyaránt a felvilágosodás zseniálisan félresikerült gyermeke”, és mint ilyenek, regulázták is egymást az elmúlt mintegy kétszáz év során. Mára már megbomlott ez az egyensúly, globális értelemben mindenképpen. Természetesen szocializmus soha, sehol nem volt, de a „nem kapitalista” társadalmi formák 81

hatottak, sôt idônként reményt adtak, a tôke korlátlan uralmával szembeni ellenállás lehetôségét kínálva. A totális „piaci fundamentalizmus”, különösen a volt jóléti államokban, a társuló Európában egyre inkább riadalmat kelt a civil lakosság körében, hiszen a globális világ konfliktusai, humán és ökológiai konzekvenciái lokálisan jelentkeznek. Különösen látványos ez azokban az országokban, így hazánkban is, amelyekben a „rendszerváltás”-t, a világ szocialista pólusának szétesését követôen, szinte egyik napról a másikra tömegek kerültek új, ismeretlen, és a többség számára kiszámíthatatlan életfeltételek közé. Kétségtelen, hogy Magyarországon az elmúlt tíz esztendô nem csak veszteseket termelt. Jó néhányan zökkenômentesen illeszkedtek be az új paradigma által diktált társadalmi, gazdasági viszonyokba. Otthon érzik magukat a világ bármely pontján, hiszen a globális elit részei, anyagi helyzetük, életfelfogásuk és életformájuk erre predesztinálja ôket. Számukra evidencia, hogy a nemzetállam anakronisztikus jelenség, piachívôk, és mint ilyenek, technokraták. Szerintük elôbb, vagy utóbb a gazdasági növekedés automatikusan megteremti a lemaradók, a versenyképtelenek alapvetô szociális biztonságát is, hagyjuk már a társadalmi gondoskodás, esélybiztosítás túlhaladott eszméjét. De a többségnek szüksége van a sorsukat gyámolító közintézményekre, kiszámítható, anyagi és szellemi értelemben egyaránt gyarapodást garantáló államra. Az se baj, ha ez nem a hagyományos állam. Kell egy olyan szervezet, ami megvédi ôket a magánhatalmak túlkapásaitól, ami a közpolgár számára mûveltséget, „korszerû” mentális és fizikai minôséget garantál. Meggyôzôdésem, hogy formális az a demokrácia, ahol a közösség tagjai nem rendelkeznek az érdekképviseletek megszervezéséhez és véleményük megjelenítéséhez szükséges tudással és gazdasági kondícióval. Az a rend, ami nem a szabad egyének társulásaira épül, mindenféle politikai szélsôség lehetôségét hordja magában. Hiszen a gazdasági, szellemi és politikai értelemben leigázott vagy kiszolgáltatott társadalmi rétegek politikai magatartását a düh motiválja. Ma is van erre példa és nem is kevés. Nem hiszem, hogy töprengéseimre, kérdéseimre gyors válasz érkezik. Az európai kultúrkör és a rá épülô civilizációk lázasan keresik a helyes utat, de ma még nem tudni, hogy melyik lesz majd a járható. Például a neoliberális szemlélet és a „harmadik utas” szociáldemokrata modellek, hitek közt a praxis tekintetében nem sok különbség van, hiszen a szabadon mozgó tôkét ôk sem tudták, tudják humanizálni. Márpedig ez a lényeg. Gazdasági, társadalmi viszonyaink humanizálása. Ma már azt hiszem nem csak szociáldemokrata hitvallás kell legyen az a tétel, hogy „ a gazdaság az emberért van, nem az ember a gazdaságért.” Azt is könnyû belátni, ha valaki tovább néz az orránál, hogy a természet javait sem lehet büntetlenül prédálni. Nagy baj lehet, ha léptékeinkhez mérten szédületes tudományos, technikai teljesítményeink mellett elfelejtjük, hogy bolygónk csak addig szolgál minket, amíg le nem gyôzzük. Mert azután „…a néma csönd.” Azzal kezdtem az írást, hogy unom az ezredfordulós nyüzsgést. Egy elônye persze van. Kénytelen-kelletlen elôre kell tekinteni, hiszen ilyenkor illik valamit mondani a jövôrôl. Ezért tán egy kicsit többet beszélgetünk sorskérdéseinkrôl. Ez jó. Legfrissebb olvasmányélményem néhány Václav Havel idézet egy Népszava cikkbôl. Az elnök úr többek közt azt mondta újévi köszöntôjében: „Az információs és a gazdasági globalizációt nem kíséri a felelôsségtudat fejlôdése.” Nem vadonatúj tétel ez, de figyelemre méltó, hogy pont Ô mondja, és akkor, amikor a helyüket keresô és bizony kiszolgáltatott helyzetben lévô, 82

úgynevezett „volt szocialista” társadalmakban nem illik kételkedni korunk nagy mítoszaiban. Ezt a politikusi felelôsséget várom el magunktól is. Tudom, nem vagyunk könnyû helyzetben. Egyrészt csábít az alkalom, a szerzés, az elitklub-tagság lehetôsége, másrészt napi élmény a perifériára szoruló sokaság szorongása, kilátástalan helyzete. Választanunk kell, hogy melyik szerepet vállaljuk. Ma úgy tûnik, a „megélhetési politikusok” vannak többségben. Milyen találó Csapody Miklós képviselô úr formulája! Ugyanakkor a közakarat mindeddig elcsapta a méltatlanná vált hatalmakat. Ez azt bizonyítja, hogy a magyar társadalom nem lebecsülendô részének, ha jövôképe nincs is, de reményei és ehhez mért politikai elvárásai azért még vannak. Aztán azt is meg kell jegyeznem, hogy egyáltalában nem biztos, hogy korunk nagy kihívásaira azok találják meg a választ, akik jelen pillanatban e korszak léttechnikáinak „kidolgozói”, és mint ilyenek, legjobb ismerôi. A siker különben is a szellemi restség forrása, ha már nem kell különösebb erôfeszítést tenni érte. A globális létmódba terelt kis országoknak, régióknak, kisebb és nagyobb közösségeknek miért ne lehetne ambíciója, hogy a mindent behálózó „információs sztrádán” önállóan közlekedjenek. Hiszen a sokat emlegetett „tudástársadalomnak” pont ez a lényege. Igen, ehhez tudás kell. De nem csak kiszolgálni tudás, alkalmazotti tudás, hanem a szuverén ember alkotni tudása, a „kimûvelt emberfôk” önbizalma, anyagi, szellemi háttérországa.

83

BARACS DÉNES Európa, ki felel?

Déjà vu, mondja nemcsak a francia, ha olyan élmény adatik számára, amely mintha már a múltban is megtörtént volna valamiképpen: már látott, átélt ilyet. Ez az érzés fogott el, amikor a minap egy igen rangos nemzetközi grémiumban – csupa politikus, szakértô, volt és jelenlegi miniszter, államtitkár, tudós, kutató, szakértô, akit versengve invitálnak mindenfelé, hogy véleményét meghallgathassák – az amerikai és a francia álláspont védelmezôi vívtak udvarias, ám kemény szócsatát. A téma, természetesen, Európa volt, pontosabban az, milyen sajátos szerepet vállalhat öreg földrészünk, vagy inkább annak a demokrácia értékei iránt leginkább elkötelezett magja, ezeknek a becses értékeknek a védelmezésében. Legyen önálló(bb) a döntések meghozatalában és ereje megalapozásában, amit a franciák szorgalmaznak, de nemcsak ôk, vagy összehangolt(abb) a NATO (amerikai) vezetésével, ahogy Washingtonban tartják természetesnek. Merthogy a szövetségtôl, vagyis Amerikától független döntés esetleg káros lehet a közös érdekre, ahogy azt Washingtonban látják. Ami a francia szerint azért fölösleges aggodalom, mert a bizalomra kell alapozni: enélkül a francia-német megbékélés sem mûködött volna. Mire az amerikai azzal tromfol, hogy a bizalom mindaddig teljes, amíg az egyik fél valamely egyoldalú döntése nem rombolja szét. Örökzöld vita, amelyre az idô múlásával folyton változó, és korántsem mindig meggyôzô válaszok születnek. De a tét komoly: a sorsunk, Európáé, az európaiaké. Is. Különösen most, hogy, legalábbis elvben, immár önálló erôvel lépünk színre, „mi” európaiak, vagyis az Európai Unió, amelybe mi magyarok is törekszünk, és amely néhány éven belül 60 ezer fôs gyorsan bevethetô erô kiállítását ígérte, kis európai hadseregét, amely majd védi Európát. A kérdés azonban nyitott marad: megvédi-e? A déjà vu érzete a büszke 2000-es év tavaszából a nyolcvanas évek végére és az elmúlt évtized elejére röpített vissza, azokba az évekbe, amikor brüsszeli tudósítóként követtem a Nyugat útkeresését a régi, otthonos félelmek és bizonyosságok tovatûnése nyomán. Furcsa megfigyelô poszt volt ez, hiszen nem utolsósorban saját helyzetünk változásán mérhettük az átalakulás rohanó ütemét. Amikor Brüsszelbe érkeztem, a NATO központjába jóformán csak a miniszteri tanácskozások záróülését követô sajtóértekezletek alkalmából léphettek be a keleti tudósítók. Ezek persze igen hasznos fejtágítók voltak és a NATO mindent megtett (megtesz) azért, hogy elküldhesse az aktuális üzenetet. Valahányszor befejezôdik egy-egy fontosabb esemény – külügyminiszteri, védelmi miniszteri tanácskozás, csúcsértekezlet – a NATO-fôtitkár és az amerikai vendég (miniszter, elnök) tesz nyilatkozatot a nemzetközi sajtó képviselôi elôtt, felel kérdéseikre, s a sajtóértekezletet teljes hangfelvételét kisvártatva kazettán is kiosztják azoknak, akik igénylik. (Nagy hasznára a zenerajongó tudósítóknak, mert amint a tudósítást elkészítették, minden héten félretehették a NATO-kazettát új zenei felvételeikhez) 84

Ez a gyakorlat ma is él, a sajtóértekezletek tartalma viszont, akárcsak a NATO-tanácskozások témaköre, viharos gyorsasággal átalakult. A korábbi ellenség a Nyugat szemléletében fokozatosan ellenféllé, majd egyre inkább partnerré szelídült. 1991 végén pedig szemtanúja lehettem, amint a NATO és a keleti partnerek egyik találkozóján, két ülés között eltûnt, felszívódott a Szovjetunió. Az ablaktalan „barakképületben” (a szövetség központját sebtében, csak a legszûkebb gyakorlati használhatóság szempontját követve húzták fel a belga kormány által Brüsszel repülôtere közelében rendelkezésre bocsátott terepen, amikor 1966-ban Franciaország kitessékelte a NATO-t Párizsból), a hosszú U-alakú asztalnál az ülés kezdetén még a Szovjetunió tábla jelölte Moszkva képviselôjének helyét, ô azonban indignáltan bejelentette, hogy a feliraton szereplô állam odahaza tegnap már megszûnt. Szünetre a táblát levették, késôbb feltûnt egy láthatólag rögtönzött felirat: Oroszország. A diplomata elégedetten felsóhajtott: lépést tartott az átalakulással. Hasonlóképpen változott a keleti tudósítók kezelése is: mi magyarok akkor még nem sejtettük, hogy megindultunk a tagság felé vezetô úton. Ahogy az idô haladt, már nemcsak a miniszteri értekezleteket követô sajtóértekezletekre invitáltak, hanem háttérbeszélgetésekre, tájékoztatókra a kisebb NATO-barakkok valamelyikébe, majd eljött a nap, amikor a néhai Manfred Wörner NATO-fôtitkártól érkezett ebédmeghívás. Orosz, lengyel, bolgár kollégák társaságában fogyasztottam az Észak-atlanti Szövetség lazac-elôételét és a fôétellel a fôtitkár szavait. Akkoriban már akörül forgott a beszélgetés, hogy a körvonalazódó új világban miféle védelemre számíthatnak a kis országok, amelyek a szembenálló katonai tömbök és a nukleáris egyensúly félelmes, ám viszonylag egyszerû bizonyosságokat hordozó képletébôl hirtelen eddig ismeretlen vagy már rég elfelejtett veszélyek közé csöppennek. Míg mi a bélszínt fogyasztottuk, a fôtitkár arról beszélt, hogy bár a NATO nem adhat és nem ad biztonsági garanciát nem-tagállamoknak, mégis létével biztonságot sugároz ki az egész térségre. Kicsit misztikusan hangzott ez a kisugárzás, szerencsére ma már a tagság jóval kevésbé rejtélyes mechanizmusa vonatkozik ránk: de ki gondolta ezt akkor? Már említettem, hogy a közös sajtóértekezleteken mindig a fôtitkár és az amerikai fél képviselôje beszél: ez a hagyomány a maga módján minden másnál jobban érzékelteti az akkoriban 16, ma hazánkkal együtt 19 országot magában foglaló szövetség realitásait: azt, hogy lényege a „transzatlanti kapcsolat”, más szóval az, hogy Amerika közvetlen szerepet vállal európai szövetségeseinek, „Európának” a megvédelmezésében. Vagy pontosabban: jelenlétével biztosítja, hogy szövetségesei ellen senki ne vehessen fontolóra támadást, agressziót. Az Észak-atlanti Szövetségben az atlanti jelzô azt jelenti, hogy az óceán nem akadály, Amerika ha kell, jön, illetve hogy el sem megy, csapatait, ha csökkentett létszámban is, de itt tartja Európában most is, amikor Keleten egy nagy, ellenséges hatalom nem sorakoztat egyre új hadosztályokat közvetlenül a NATO határain (már Kelet-Németország sem létezik, amely erre terepet adott), és nem szögez egyre több rakétafegyvert sem a „szabad világra”. Pedig hát ha aziránt, hogy a szovjet kihívással szemben csak az amerikai erô lehet megfelelô pajzs, nemigen lehetett kételye senkinek, azzal kapcsolatban már jóval több kérdés adódott, hogy mire még a védelem, ha a másik oldalon kicsorbult a kard, mire a nagy tengerentúli protektor, ha itt nincs agresszor. A NATO, lám, túlélte ellenfelét, a Varsói Szerzôdést, meleg háború nélkül megnyerte a hideget, és Amerikában akadt olyan történész is, az a bizonyos Fukuda, aki úgy vélte, ezzel véget is ért a történelem, az egyedüli fontos 85

kérdés, amelyet a kecskeszakállas Lenin úgy fogalmazott meg, hogy ki kit gyôz le, eldôlt, a többi, mármint hogy miként fogjuk berendezni az immár megmentett világot együtt, nem érdemel ilyen magasztos nevet. Amíg ott vicsorgott a félelmes medve, senki nem vonta kétségbe, szükség van-e vele szemben a világ legerôsebb és legjobb katonai szövetségére, de amikor helyén elgyengülve pitizett egy csomó kisebb-nagyobb bocs-utód, ennivalót – dollárt, élelmet, nyugati knowhow-t –, sokan tamáskodtak már. Ki és mi az új ellenfél, amelytôl óvni kell, és minek a távoli hatalmat hívni az óceán túlpartjáról, amikor már Európa is talpra állt? A NATO tagállamok többsége európai: akkor miért mindig amerikai a fôparancsnok és (a konszenzus elve mellett is) a döntéshozatal? Nem jött-e el az ideje egy önálló európai pillér, pólus kialakításának, amely lehetôvé tenné, hogy az Óvilág maga kezébe vegye ügyeinek intézését – persze nem ellentétben a NATO-val, de nem is csak annak szigorú és szükségszerûen amerikai keretében? Körülbelül itt tartott az útkeresés – hogy ne mondjam: vita – amikor szokásos brüsszeli postámban megtaláltam az Egyesült Államok állandó NATO-képviselôjének meghívóját brüsszeli rezidenciájára – reggelire. A NATO-fôtitkárral már ebédeltünk, de reggeli az amerikai nagykövettel: hát ez még nem volt. Nem akartam hinni a szememnek: a szíves invitálás reggel 7 órára szólt. Térképmellékletet is adtak hozzá, mivel Taft 3d, a század elején regnáló Taft amerikai elnök dédunokája a városközponttól 30 kilométerre, egy belga csokoládégyárostól vásárolt birtokon rendezkedett be. Tekintettel a transzatlanti kapcsolat fontosságára, a Taft dédunoka nélkülözhetetlen volt a szervezet centrumában, ott is volt pontosan minden reggel 9-tôl napnyugtáig. A sajtó kivételezettjeinek. így e sorok írójának csak a reggeli perceit tudta juttatni. A megtiszteltetés azt jelentette, hogy aznap tucatnyi hirlapíró – amerikai, brit, francia, orosz, német és, igen, magyar is – hajnali 5-re állíthatta be az ébresztôórát és kies vidéki mellékutakon böngészhette kora reggel a térképet. De megérte, mert a helyszínen, miután beírta nevét a vendégkönyvbe, a diplomata óriási szalon-dolgozójához csatlakozó ebédlôben nemcsak libériás pincérek töltögették csészéjét a löttyös amerikai kávéval, vagy ha kérte, finom csokoládéval, hanem a házigazda is megértô bólogatással fogadta az impertinens kérdéseket, amelyekre a zsurnaliszták ragadtatták magukat. A legfontosabb téma ekkor is, mint máskor, a NATO jövôje, ezen belül pedig az „európai pillér”, az ezzel kapcsolatos amerikai vélemény volt. A Taft-dédunoka hosszas fejtegetésbe bocsátkozott, amelybôl kitûnt, hogy Amerika természetesen nagyon örülne egy ilyen pillérnek, ami már csak azért is beilleszkedne az épülô szép új világba, mert ekkor már Washingtonban megfogalmazták, hogy a hidegháború tovatûnésével a világnak immár új biztonsági architektúrára van szüksége. A pillér ennek lehet eleme, amúgy is az amerikai adófizetô talán sokallja már, hogy folyton ô állja az európaiak cehhét, jó lesz, ha az öreg földrész országai nagyobb részt vállalnak saját biztonságuk megôrzésébôl, többet áldoznak sorvadó hadseregeikre, mert különben az amerikai kongresszus, amely a költségvetés gazdája, esetleg megmakacsolja magát. A nagykövet további fejtegetéseibôl azonban kitûnt, hogy fenntartásai is vannak, mármint azzal kapcsolatban, hogy kiknek kezében lesz a döntés, ha létrejön ez az önálló európai pillér, határozhatnak-e a NATO, azaz Amerika nélkül, s ha igen, akkor miként egyeztetik azt a szövetségesekkel, Washingtonnal. A Taft-dédunoka letette a kiskanalat, 86

amellyel a kávét kavargatta, és minden szavát külön megnyomva fejtette ki: az amerikaiak nem szeretnének olyan helyzetbe kerülni, hogy nekik kelljen helyre tenni azt, amit mások (megkérdezésük nélkül, vagy Washington tanácsai ellenére) elrontottak. A nagykövet aggodalmai, sajnos, prófétikusnak bizonyultak. Akkortájt már eldördültek az új Balkán-háborúk elsô puskalövései, és a nagy keleti fenyegetéstôl a NATO-nak hála megszabadított Európa ezt követôen reménytelenül asszisztált ahhoz, hogy egyik volt jugoszláv tagköztársaság a másik után válik véres etnikai konfliktus csataterévé. 1991 ôszén hetente-kéthetente autóztunk Brüsszelbôl Hágába, ahová az Európai Közösség (csak késôbb avanzsált Unióvá) éppen soros holland elnöksége rendre oda citálta a konfliktusokba különbözô fokon belesüllyedt hat jugoszláv tagköztársaság vezetôit, hogy összebékítse ôket. A holland külügyminisztérium betonépülete elôtt, ahol a megbeszélések folytak, jobbára horvátok tüntettek iszonytató szerb vérengzéseket ábrázoló plakátokkal, de akadtak szerbek is, akik a horvátokat nevezték gyilkosoknak, odabent pedig egymás után születtek a fegyverszüneti megállapodások. Ezek papíron mind igen jól festettek, de amint felálltak az asztaltól a résztvevôk, Milosevic, Tudjman és a többiek, az alatt a rövid idô alatt, amíg telefonon jelentettük az eredményt, máris semmivé foszlottak az ünnepélyes ígéretek. „Európa” – az Európai Unió, amelynek nem volt önálló hadserege, vagy ahogy a szaknyelven mondják, katonai dimenziója, de egyeztetett, közös és operatív, cselekvôképes külpolitikája sem – tehetetlennek bizonyult. A tagállamok elképzelései eltérôek voltak, Németország szorgalmazta és el is érte Horvátország és Szlovénia függetlenségének elismerését, mások ezt késleltették volna. Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter jóval korábban megfogalmazott aforizmája hirtelen drámai idôszerûséget kapott. Az amerikai diplomácia egykori fônöke egy ízben ugyanis azt találta kérdezni valamelyik óvilági vendégétôl: „Mondja, ha Európával akarok beszélni, kinek telefonáljak?” Hamarosan kitûnt: csak Washington lehet képes arra, hogy helyre tegye azt, amit európai szövetségesei nem voltak képesek helyre tenni a volt Jugoszláviában. Az ellenséget vesztett NATO számára így új feladat rajzolódott ki: ha nem is a béketeremtés, de annak fenntartása, az emberi jogok védelme akár saját eddigi területén kívül is, ami aztán Koszovóban a „humanitárius beavatkozás” formájában már a nemzetközi jog lényeges, vitáktól máig sem mentes felülvizsgálatára vezetett. A történelem, fittyet hányva a Foreign Affairs folyóiratban publikáló akadémikusokra, folytatódott, sôt: ha a kelet-nyugati szembenállás az atomfegyverekkel teletömött Európától távol tartotta a háborút, a konfrontáció oldódása éppenséggel lehetôvé tette. Atompuskaporos hordón nem gyújtanak tüzet, de amikor a tét már nem az egyetemes „lenni vagy nem lenni”, hanem „csak” a határok módosítása, az etnikum tisztasága, stb. – megannyi olyan téma., amelyhez könnyû forró fejûeket toborozni –, könnyebb a gyújtogatók dolga. Az atomháború öngyilkosságát csak ôrültek választhatták volna – az etnikai háborúhoz elég volt a fanatikusok hetvenkedése. Az atomfegyvertôl elriaszthat az ellenatom – a puskától nem az ellenpuska. Mindezt éveken át fájdalmasan bizonyította a Balkán, de egyben fel is gyorsította a transzatlanti kapcsolat újraértelmezését és a NATO átalakulását. A NATO-bôvítés, az, hogy ma Magyarország – amely határos a balkáni válságtérséggel – a lengyelekkel és a csehekkel együtt teljes jogú tagja már a szövetségnek, akárcsak az, hogy a volt Szovjetunió térsé87

gének országai és a jobblétre szenderült Varsói Szövetség többi közép-kelet-európai tagjai mára a szövetség partnereivé váltak, s nem egy közülük minden erejével maga is a NATOba igyekezik, már ennek a folyamatnak a része. (Amikor e sorokat írtam, hangzott el a hír, hogy maga Putyin orosz vezetô is elképzelhetônek tartja bizonyos feltételek között saját országának csatlakozását. Ma ez ugyan kissé másképpen hangzik, mint amikor Nyikita Szergejevics Hruscsov, – tudjuk, aki cipôjével verte az asztalt az ENSZ-ben –, az egykori szovjet vezetô ajánlotta fel ezt jó négy évtizede, de igazából ma sem sokkal reálisabb). A fejlôdés része az is, hogy az Európai Unió, amely szintén e térség országainak befogadásáról tárgyal, idôközben közös valutát teremtett, és most elhatározta egy hadsereg felállítását is – néhány éven belül. Hogy visszatérjek a bevezetôben említett rangos konferenciára, amely a Magyar Atlanti Tanács égisze alatt folyt, itt már az volt a téma, milyen jövô áll a közös európai külügyi és biztonsági politika elôtt, különös tekintettel a híres-nevezetes transzatlanti kapcsolatra. Ezt a gyanakvástól sem mentes viszonyt (milyen viszony létezhet gyanakvás nélkül?) különben az egyik résztvevô, az eredeti nézeteivel nagy érdeklôdést keltett Bram Stemerdink egykori holland védelmi miniszter abban foglalta össze, hogy bár az amerikaiak azt várják el az európaiaktól, hogy vállaljanak magukra több terhet a közös védelemben, mihelyt azok követik a tanácsot, rögtön azt róják fel nekik, hogy túlságosan önállóskodnak az atlanti szolidaritás rovására, s noha Európa azt várja az amerikaiaktól, hogy határozott vezetést nyújtsanak, mihelyt ezt teszik, az európai ügyekbe való beavatkozás vádjával illetik ôket. A megítélést pedig tovább bonyolítja, amikor a válságkezelésnek csak a „katonai dimenziója”, magyarán Koszovó ügyében csak a NATO légihadjárata volt sikeres, amennyiben végül elérte, hogy a még a bombázás megkezdése elôtt kibontakozott és azt követôen tömegessé vált etnikai tisztogatásnak, az albánok gyilkolásának és elûzésének véget vessenek Milosevic katonái és elhagyják a tartományt. A helyszínen azonban a nemzetközi közösség azóta sem tudta megvalósítani az etnikai együttélés kívánatos modelljét, hiszen most a visszatért albánok ölik, kergetik el a szerbeket, ahol és ahogy csak tudják. A koszovói légiháborúban az erô gerincét az amerikaiak adták, a számláját is fôleg ôk állták, de béke építésében és terheinek vállalásában egyelôre hiába várják, hogy most az európaiak nyúljanak mélyebben a zsebükbe. Európa, Közép-Kelet-Európa, a Balkán, a NATO, Oroszország – minden átalakult a kilencvenes évek nyitánya óta, de hogy az új évezredre biztonságosabbá vált volna, senki sem állíthatja bizonyossággal. Az EU-ban, amely reformjára és egyben bôvítésére, KeletKözép-Európa országainak fokozatos befogadására, ugyanakkor közös sereg felállítására készül (az elsô egység, néhány száz ember már el is utazott Koszovóba), idôközben éppenséggel belülrôl ütötte fel fejét és vált egy kormány alkotóelemévé egy olyan szélsôséges elveket is valló párt, amelyek lehetetlenné tételére hozták létre fél évszázada. Vajon, miközben új döntéshozó mechanizmusának, kibôvítésének és közös védelmi dimenziójának megvalósításáról töpreng, nem gyengül-e meg, nem hullik-e akár szét az az elvi közösség, amelyen egyáltalán nyugszik? Nem terjed-e tovább a Haider-kór, nem üti-e fel fejét más torzulás? Déjà vu lenne ez is? Hiszen a XX. századba is az akkori nemzetközi architektúra elvi és gyakorlati alapjának megrendülésével lépett Európa és akkor hamarosan megszólaltak a fegyverek. Vagy végre sikerül megadni a helyes választ a legfontosabb kérdésekre akkor 88

is, ha eltûnt már a mindent leegyszerûsítô, de rendkívül veszélyes külsô fenyegetés, viszont nyugtalanítóan elôre törtek az addig háttérbe szorított, eltérô érdekek, vagy éppen a szélsôséges nacionalizmusok? Kialakul-e a transzatlanti kapcsolat olyan formája, amelyben az amerikai vezetés és erô ugyanúgy helyén van, mint az európai külpolitika és hadsereg, és amelybe könnyû beilleszkednie egy olyan kis közép-európai országnak, mint a miénk, amely igazán nem szeretne választani „Európa” és „Amerika” között, amikor nagyobb biztonságát keresi a demokratikus világ részeként. (Hogy milyen nehéz elôre látni a jövô kihívásait, mutatja, hogy amint felvettek a NATO-ba, ez a szövetség, történetében elôször, háborút vívott, méghozzá éppen déli határainkon – ki számított erre, amikor a nagyobb biztonságot nyújtó szervezetbe törekedtünk?) Megtalálja-e Európa végre önmagát, egységét, közös értékeit, és ezzel kiteljesedik-e egy biztonságosabb, a demokratikus elveknek és gyakorlatnak megfelelô világ? Olyan, amelyben lesz, aki feleljen, ha Kissinger mai utódja telefonál: „Igen, itt Európa beszél”. S ha igen: mit fog mondani? (Utóirat: a már említett magas színvonalú grémium tanácskozását zárva az elnök elégedetten jegyezte meg, hogy az eszmecsere rendkívül gyümölcsözô volt, mert több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt. A hallgatóság zöme bólogatott. Olyan világban élünk, hogy már az is a siker jele, ha legalább a kérdéseink jók. Persze kérdés, hogy jók-e.)

89

BÁRÁNYI FERENC Keresztény orvoslás és az eutanázia

Minden emberi tevékenység közül a keresztényi felebaráti szeretetet, a gyengék-szegényekbetegek, szenvedôk megsegítését leginkább az orvos gyakorolja. Ismerjük el, hogy túlszakosodott világunkban is csak két igazán emberközpontú hivatás maradt: az oktató-nevelôi és az orvosi hivatás. A tanító és a pap mellett az orvos az, aki az emberrel magával foglalkozik. Az emberiség döntô többsége az élethez szükséges fizikai javak és körülmények megteremtésén fáradozik. Az ember oktatásával és gyógyításával foglalkozó ú.n. humán hivatások a történelem folyamán az ember, az egyén testi-lelki szükségleteit elégítették ki. Az orvosnak a nevelôvel szemben két elônye van: egyrészt az orvos nincs nyelvhez kötve; másrészt könnyebben függetleníti magát az éppen uralmon lévô ideológiától és politikától, mint a nevelô. A nevelô-oktatót, például a tanügyi alkalmazottakat, a kultúrát, a médiát rákényszerítették arra, hogy a fasizmus, a kommunizmus, az ateizmus harsonáját fújják. Az orvost erre nem lehetett olyan könnyen rákényszeríteni, ô a történelem folyamán mindvégig megôrzött egy bizonyos fokú lelki szuverenitást. Az orvosok minden társadalomban a szegények, az elnyomottak pártján álltak, mindig is a haladást szolgálták, következetesen küzdöttek a társadalmi igazságért. Nincs a világon még egy olyan foglalkozás, mely annyira egybeesne a keresztényi erkölcsösség normáival, mint az orvosi hivatás. Nem véletlen, hogy Rómában az ôskeresztények soraiban igen sok volt az orvos. És az sem véletlen, hogy a világon elôször K.u. 1099-ben, Jeruzsálemben, az elsô keresztesháború idején, a Keresztelô Szent Jánosról elnevezett ispotály homlokzatára a következô szöveget írták: „Keresztényeknek és ellenségeink számára”. A kórházat szolgáló keresztények – akik késôbb Máltai Lovagrenddé alakultak – bebizonyították már ezer évvel ezelôtt, hogy a keresztény orvostársadalom a leghumánusabb, legdemokratikusabb, legtoleránsabb szakmai szervezet a világon. Gondolom, fölösleges tovább bizonyítanom, hogy az orvosi hivatás alapjában véve keresztényi tevékenység, még abban az esetben is, ha az orvos történetesen izraelita, muzulmán, buddhista vagy bármilyen más vallású. Ebbôl adódik a kérdés, mi a feladata egy keresztény orvosnak, hogyan dolgozzon, hogy hivatásának és hitének is eleget tegyen? A válasz egyszerû: mindig és mindenkor meg kell hogy tegyen mindent, ami a beteg érdekét szolgálja. Ez a megállapítás – egy múlt századi német orvos vélekedése szerint – csak egy ponton nem világos: mi a beteg érdeke? Az ember azt hinné, a válasz egyszerû, nyilván az életben maradás! Ez nincs mindig így, mert vannak olyan súlyos szenvedéssel járó betegségek, például rákosok az utolsó fázisban, amikor a beteg, sôt a hozzátartozók is egyaránt várják a megváltó halált. Nos, a probléma innen ered. Szabad ilyenkor minden áron életben tartani a beteget, amivel további szenvedésnek tesszük ki, vagy…? Igen. Vagy adni neki egy injekciót, ami mondjuk szív- és légzésbénulást okoz és ezzel megmen90

teni a szenvedôt és környezetét a további gyötrôdéstôl? Hisz ez az injekció a beteg érdekeit, sôt a család javát szolgálná. Az élet mesterségesen történô megszüntetését a beteg érdekében, kegyelmi aktusnak, görögül eutanáziának nevezzük. Amióta a fogalom és annak gyakorlása létezik, azóta vitatott. Vannak a világon olyan – mondjuk – orvosok, akik vállalják, hogy a páciens közjegyzô elôtt hitelesített kérésére rajta kegyelmi aktust, eutanáziát hajtsanak végre, azaz szenvedés nélkül átsegítik az életbôl a halálba. A laikus köztudat, a vallási, sôt jogi normák is a szívmûködés megszûntétôl számítják a halál beálltát. A modern reszuszcitáció és intenzív kezelés nap mint nap rácáfol erre. Ma már minden orvos, katonaságot kitöltött fiatalember, sôt helyenként még az iskolásgyermekek is tudják, hogy a szájból-szájba végzett mesterséges lélegeztetéssel és külsô szívmasszázzsal ideiglenesen helyettesíteni lehet – gyakran újra lehet indítani – a megszûnt légzômozgásokat és szívösszehúzódásokat. Ennyibôl is nyilvánvaló, hogy a szívmegállás nem jelent halált! A szívmegállás csak a klinikai halál jele, ezt követi 3–4 perc múlva az agyhalál vagy molekuláris halál: az agy sejtjeinek fokozatos, de irreverzibilis pusztulása. Ha a szívmegállást követô elsô 3–4 percben sikerül a szívmûködést helyettesíteni, vagy a szívet újraindítani, nem áll be az agyhalál! Az ember sejtjei nem egyszerre halnak meg. A vese például két órával a halál beállta után még sikeresen átültethetô. A máj egy óra múlva hal meg, a bôr és a szem szaruhártyája akár 24 óra után is életképes. A szívizomzat maga 10–15 perc oxigénhiányt is elvisel, a szívmûködést akár 10–15 perccel a szívmegállás után is újra lehet indítani, de ennek semmi értelme, mert ezalatt az agyban olyan mélyreható károsodások mentek végbe, amelyek összeegyeztethetetlenek az élettel. A késôi vagy elkésett újraélesztés rendszerint csak a vegetatív életmûködést (légzés, keringés, vesemûködés) irányító agytörzset tudja megmenteni. „Szerencsésebb esetben” a késôi reszuszcitáció csak a szellemi funkciók súlyos zavarát hagyja maga után. Ehhez még tegyük hozzá, hogy a jelenlegi intenzív kezelési eljárásokkal képesek vagyunk akár hónapokig is mesterségesen lélegeztetni az arra rászoruló beteget, mesterséges ingerkeltôvel (pace-maker) a szívmûködést, mûvesével a vesemûködést fenntartani/pótolni. Tehát mindent helyettesíteni tudunk mesterségesen, csak az agymûködést nem. Ezek alapján bárki felteheti a kérdést, miért nem alkalmazunk minden haldoklónál mesterséges lélegeztetést, tulajdonképpen mikor áll be a halál, és fôleg meddig kell és meddig szabad minden áron életben tartani a beteget? Az intenzív kezelés minden vonatkozásában számos társadalmi, jogi, vallási, orvosetikai, anyagi és érzelmi szempont merül fel. Megannyi vitatott, még korántsem eldöntött kérdés. Minden társadalomnak nyilvánvaló célja, hogy betegei meggyógyuljanak, de legalábbis szellemi képességeik birtokában maradjanak a betegség, illetve kezelés után. Nem lehet célunk, hogy rokkantak légióit teremtsük, akik az élet legelemibb funkcióit (táplálkozás, testi higiéne) sem képesek egyedül elvégezni, szellemi képességük pedig a konvencionálisan normálisnak mondhatónál jóval alacsonyabb. Ez nagyon jelentôs társadalmi megterhelést jelentene. (Csak zárójelben említem meg, hogy Romániában jelenleg mintegy egymillió fizikailag, illetve szellemileg hátrányos helyzetû ember él, ami jórészt a kommunista diktatúra embertelen szaporodási vágyának tulajdonítható.)

91

A jogi hagyományok éppen úgy, mint a laikus és vallási normák halál alatt a szív megállását értik. Ma még a világ minden bíróságának ez az álláspontja. Tehát elvileg az orvos gyilkosság, pontosabban eutanázia (kegyelmi aktus) vádjának teszi ki magát akkor, ha egy agyhalál állapotában lévô, decerebrált betegnél, akinek szíve még ver, leállítja a gépi lélegeztetést. Az eutanáziát általában büntetik a világ törvényei, a román törvények is. (Hollandiában megengedett az eutanázia.) Így tehát a jelenlegi jogi normák szerint a decerebrált, irreverzibilis kómás beteget addig kellene mesterségesen lélegeztetni, amíg a szíve ver! Mivel ez akár hónapokig is sikerülhet, elôbb-utóbb olyan helyzet alakulna ki, hogy az intenzív kezelési osztályok ágyait nagyrészt ilyen halott agyú, mesterségesen életben tartott testek foglalnák el, nem hagyván helyet és gépet a kedvezô prognózisú betegnek. Mit tehet ilyenkor a reanimátor orvos? Ha emberi-szakmai lelkiismeretére hallgat és leveszi a lélegeztetô géprôl azt a beteget, aki már tulajdonképpen halott (decerebrált) és helyébe megmenthetô beteget tesz, ezzel a cselekedetével bûnvádi eljárást vonhat maga után! Akkor mi a teendô? Hagyom meghalni azt, akinek lehetôsége lenne életben maradni, és tovább konzerválom a szívmûködését annak, akirôl már rég tudom, hogy halott?! A történelem folyamán sokan és sokszor kardoskodtak az eutanázia törvényes bevezetéséért (például az angol alsóház 1936-ban, New York tanácsa 1938-ban). Mi, orvosok, pontosabban mi, keresztény orvosok nem óhajtjuk az eutanázia törvényes bevezetését, de idôszerû lenne a halálról alkotott jogi megfogalmazás módosítása. Ami azt jelenti, hogy jogi szempontból is a szív helyett az agyat kell a szervezet központi szervének tekinteni, és a szívmegállás helyett az agy maradandó károsodása a halál biztos jele. Ebben az esetben, az irreverzibilisen decerebrált, az agyhalál állapotában lévô beteget – bár annak a szíve még ver! – kompetens konzílium halottnak nyilvánítja, és csak (!) ezután, de akkor azonnal leveszik a géprôl. Számos szerzô és a Harvard egyetem speciális bizottsága is ezt javasolja. Ezt a felfogást az orvosi társadalom helyenként már magáévá tette (hallgatólagosan a bíróságok is), tehát ideje lenne törvényként elismerni. Vallási szempontból ma már teljesen világos a kérdés. New York állam protestáns és izraelita papjai támogatják ezt a törvényjavaslatot. A Római Katolikus Egyház a leghaladóbb és leghumánusabb álláspontra helyezkedett ennek megítélésében. 1957-ben a Római Aneszteziológus kongresszus kérdést intézett XII. Pius pápa Ôszentségéhez: 1. A szív megállása jelenti-e a halált vagy az agy pusztulása? Ôszentsége válasza nagyon világos: „A halál pontos definícióját az orvosoknak kell megfogalmazniuk, mint ahogy a halál beálltának megítélése is orvosi feladat”. 2. Megengedhetô-e a kómás beteg lélegeztetésének megszüntetése, ha a szíve még mûködik? Ôszentsége erre igennek felelt. 3. Arra a kérdésre, hogy az orvosnak van-e joga megkísérelni az újraélesztést szívmegállás után, azt válaszolta, hogy az orvosnak szabad reszuszcitálni, de nem kötelezhetô arra. XII. Pius továbbá engedélyezte, hogy tûrhetetlen fájdalmak esetén olyan gyógyszereket adjon az orvos, amelyek csillapítják a szenvedést, még abban az esetben is, ha ezzel esetleg megrövidítené a beteg életét. Nemrég II. János Pál Ôszentsége a Colorado állambeli Denverben 350 ezer ember elôtt kijelentette, hogy a katolikus egyház keresztes háborút kell viseljen az abortusz és eutanázia ellen. Ez semmivel sem mond ellent a fentieknek, hisz az orvosi társadalom nem az eutanázia bevezetését, hanem a halálról alkotott jogi normák megváltoztatását óhajtja, amivel a protestáns, izraelita és katolikus egyház már mintegy 40 éve egyetért. 92

Orvosetikai szempontból is magától értetôdô, hogy minden orvos humánus és szakmai kötelességének tartja mindent megtenni a beteg életéért. Az megint más kérdés, hogy mikor kísérelje meg az orvos a reszuszcitációt, és mikor tartózkodjék tôle? A válasz egyszerûnek tûnik: ha a legkisebb reális esély is megvan arra, hogy a betegnek fizikai, de legalábbis szellemi képességei épek maradnak, a végsôkig küzdeni kell. Ellenkezô esetben, ha már kétségen kívül súlyos agykárosodás áll fenn, az orvosnak tartózkodnia kell az újraélesztéstôl. Sajnos, az esetek nagy része nehezen ítélhetô meg. Nem lehet mindig pontosan megállapítani, hány perc telt el a szívmegállástól. Kórházban is elôfordul, hogy az orvos a szívhalál körüli izgalomban megfeledkezik arról, hogy a szívmegállást valamilyen halálos betegség okozta, és reszuszcitál. Például egy inoperábilis rákos beteget éleszt újra, és ezzel további szenvedésnek teszi ki. Ilyen esetben az orvos cselekedete erkölcsi szempontól nem menthetô, az újraélesztési kísérlet erkölcstelen. Hasonlóképpen nem sok töprengeni való van egy agy nélkül született vagy idióta újszülött, vagy utolsó napjait szenvedô májzsugorodásos beteg esetében. Ilyenkor hiba újraéleszteni! Tíz-húsz évvel ezelôtt még az volt az általánosan elfogadott elv, hogy a legjobb mindenkit reszuszcitálni. Ez reménytelen rokkantak ezreit produkálta, másrészt viszont néha reménytelen eseteket is sikerült talpraállítani. A mai felfogás értelmében nincs általános szabály, minden eset egyéni elbírálást igényel. Egy a fontos: a reszuszcitáció vagy az attól való tartózkodás kizárólag a beteg érdekében történjék. Íme nem is olyan egyszerû a válasz. Az orvosra és csakis az orvosra háruló feladat kétségbeejtôen és reménytelenül nehéz, hisz nem kevesebbrôl kell a perc töredéke alatt döntsön, mint egy embertársa életérôl. Nem csoda, hogy a reanimátorok közül sokan idegileg összeroppannak a morális teher alatt. Ebbôl következik, hogy a reanimátorok között magasabb az öngyilkosságok gyakorisága, mint más orvosi szakmákban. De a reanimátornak válaszolnia kell még egy szinte emberfeletti kérdésre: ha már megkezdte, meddig folytassa a reszuszcitációt, és mikor kell halottnak nyilvánítania a beteget? Siker esetén néhány percen belül újraindul a légzés és szívmûködés. Minél késôbb térnek vissza ezek a funkciók, annál rosszabb a prognózis. Tíz perc után már nem számíthatunk teljes restitúcióra, és harminc perc után a javulás úgyszólván reménytelen. Az irodalomból azonban ismeretes néhány olyan ritka eset, ahol 60–90 percnyi élesztés után álltak helyre az életfunkciók. Az élettel össze nem egyeztethetô agykárosodás jelei a következôk: mély eszméletlenség, teljes reflexhiány, a spontán légzés hiánya és az agy elektromos tevékenységének teljes hiánya ismételt regisztrálás esetén is. Pontosabban 3-szor 24 órás idôközökben észlelt izoelektromos EEG. Ebben az esetben, akár van szívmûködés, akár nincs, a beteget halottnak kell nyilvánítani, és a lélegeztetô készüléket ki kell kapcsolni. Elôfordul, hogy a reanimátor orvos nem meri kikapcsolni a készüléket, ez pedig szöges ellentétben van azzal a humánus és vallásos elképzeléssel, hogy embertársainkat – ha már nem segíthetünk rajtuk – engednünk kell méltósággal meghalni. Két esetben meghosszabbítjuk az agyhalál utáni állapotot, bár ez nem a beteg, hanem más ember érdekében történik. Egyik eset az elôrehaladott terhesség. Ha sikerül az anya lélegeztetését és szívmûködését még egy ideig fenntartani, egészséges gyermek születhet 93

császármetszéssel. A második kivétel, ha az agyhalál beállta után még átültetésre alkalmas szerveket nyerhetünk a részleges halál állapotában lévôtôl. Ebben az esetben a kapó beteggel vagy a szervátültetéssel kapcsolatos orvos nem vehet részt a beteg halottá nyilvánításában. De folytassuk gondolatmenetünket, és vizsgáljuk meg az intenzív kezelés anyagi vetületeit is. A mai orvosi technika és gyógykezelés számos igen drága készüléket és gyógyszert használ. Gondoljunk csak arra, hogy egyetlen lélegeztetôgépen kezelt beteg milyen költséges, és ez az állapot akár hónapokig is eltarthat. Természetesen, ha a kezelés sikerrel kecsegtet, mellékes minden anyagi szempont, mert az ember élete mindennél fontosabb. De semmi esetre sem engedhetô meg, hogy kimondottan orvosi-kezelési bravúrból olyan betegeket is újraélesszünk vagy az agyhalál bebizonyosodása után is kezeljünk, akiknél ez eleve értelmetlen. A reanimátor küzdelmében számos érzelmi szempont is szerephez juthat. A beteg hozzátartozói, barátai és különbözô intézmények a reanimátorra pressziót igyekeznek gyakorolni. Rendszerint az agyhalál tudatában is azt követelik, hogy a reanimátor tegyen meg mindent – erôt és anyagiakat nem kímélve – a beteg szívének utolsó dobbanásáig, sôt, azon túl is. És még el sem ítélhetô a család, akinek emlékezetében az ép, egészséges ember él, és nem tudja elfogadni, hogy a lélegeztetô géppel rózsaszínûre oxigenált testben az agy már elfolyósodott és hogy szerettük a tapintható pulzus ellenére már régóta halott. És ilyenkor mit tehet a fáradt reanimátor? Rendszerint enged, bármennyire is tisztában van a kérés anakronizmusával, különben szembekerül a családdal, néha a kollegáival, esetleg a törvénnyel is. Az érzelmi nyomás néha ellenkezô elôjelû, különösen a hetekig-hónapokig tartó mesterséges lélegeztetés esetén, amikor is a kimerült hozzátartozók kérik a további kezelés beszüntetését. A keresztény reanimátor orvos lelkiismeretével nem férhet össze, hogy orvosi és emberi meggyôzôdésén kívül más tényezôk is befolyásolják. Egyetlen törvény érvényes: MINDIG ÉS MINDENT A BETEG ÉRDEKÉBEN. Ebbôl következik az is, hogy a betegnek joga van az élethez, de joga van a halálhoz is.

94

BENEDEK ISTVÁN GÁBOR Az én zsidó Komlósom

1. Lehetséges, hogy az elsô pillanatban hosszúnak találja írásomat a Tisztelt Olvasó. De arra gondoltam, ez az utolsó lehetôség, hogy valaki – személyes hangon – megírhatja, elmesélheti Tótkomlós zsidó lakosságának történetét. Igazi tanulmányt ne várjon senki tôlem. Nem szakmám a krónikaírás. A levéltárak vallatása sem kenyerem. De azt is tudom, kudarcot szenvednék az interjúkészítéssel (ami viszont hivatásom), ugyanis gyerekkorom százötven-százhatvan komlósi zsidó családjából jó, ha öt személy él Magyarországon; és külföldön – Izraelben, Ausztráliában – sem többen, talán éppen ennyien. Kihez forduljak hát? Áldassák e helyütt is szüleim: Braun Hugó és Kohn Rozália emléke, s hadd idézzem méltó szeretettel fivérem, Pali alakját. Mert ôk, vetette bárhová is a sors fizikai valójukat, családi összejöveteleinken – egymás között igen gyakran szlovákul – jószerével csak és kizárólag Komlósról beszéltek. Lelkileg életük végéig a falujukhoz tartoztak, és meséikbôl számomra évszázadnyi idô rajzolódott föl: kicsinyke szelet még a nagyszülôk horizontjáról. Ezért merek tiszta szívvel egy kis figyelmet kérni mondandómnak, bízva abban, bármilyen keveset mondok, az tanulságos lesz, s bizakodok: érdekes is… 2. Komlósi ember számára Gajdács Pál evangélikus lelkész mûve – biblia. Hogyne tisztelném magam is ôt és históriai munkáját, amikor nagyszüleim háza (idôközben lebontva, de a telken Miki öcsém által újjáépítve) 1880 óta áll – mégpedig a róla elnevezett utcában! Ô, mármint Gajdács Pál azt írja, az elsô két zsidó família 1850-ben telepedett le Komlóson. A község alapításának 250. évfordulója tiszteletére – Szincsok György avatott szerkesztésében – megjelentetett kétkötetes kiváló munka („Tótkomlós története és néprajza”) azt is megjegyzi, hogy korábban is voltak letelepedési próbálkozások, de a közgyûlés akkor ehhez nem járult hozzá. Hadd mentsem a tisztes grémiumot. Más olvasmányaimból tudom, hogy a császár Haynau és Bach által keményen büntette a magyar zsidóságot. Bécsben úgy találták: a magyar zsidók közül túl sokan és túl lelkesen álltak (az emancipációt ígérô) Kossuth zászlaja alá, s ezért a legkülönfélébb megszorító intézkedésekkel nehezítették az életüket. Az országon belül azonban olyannyira felgyorsultak a gazdasági-társadalmi folyamatok, s ezzel a zsidóság migrációja, hogy nyilván Komlóson is változások estek. Mert 1854-ben már legalább tíz felnôtt, 13 éves korát betöltött férfit számolt a zsidó közösség, ugyanis megalakították az elsô „kiléjüket”. (A szó gyülekezetet jelent.) Kis kitérô. A zsidó vándorló nép. A hosszú évszázadok során kialakult körükben a fennmaradás leghatékonyabb gyakorlata. Számukra minden esetben döntô volt a vallási pa95

rancsok megtartása. Mindent ehhez mértek. A napi háromszori imarend megköveteli, hogy a gyülekezet tagjai összejöjjenek. Igen ám, de csak tíz felnôtt férfi együttes hangja száll fel az Örökkévalóhoz, csak az ô együttes „ámén”-jük hallgattatik meg. Ez a tíz ember a minján. A találkozás, az együttlét, az összetartozás érzése pszichológiailag, emberileg, társadalmilag rendkívül fontos. Ha pedig tíz ember már együtt van, létre kell hozniuk a Szent Egyletet, a Chevra Kadisát. Ez a parancs kiváltképp jelentôs a vándorlások, menekülések idején, hiszen bármikor elhunyhatott valaki közülük. A halott megfelelô eltemetése pedig a zsidók legszentebb kötelessége. (Mindez a Messiás miatt történik. Amennyiben az életünkben jön értünk a Megváltó, mi – imával, bûnbánattal – változtathatunk magunkon, de a holt ember nem. Ezért ôt a lehetô legméltóbb módon kell fölkészíteni a Nagy Találkozóra.) Az elhunyt személyt langyos, olykor ecetes vízzel le kell mosdatni, s egyszerû anyagból készült fehér ruhába öltöztetni. A nôs férfit külön lepelruhába bújtatják: ez a kitli. (Kittel = szoknya.) Elsô ízben az esküvôn viseletes, aztán minden nagy ünnepen: Újévkor, bûnbánó napon, Pészachkor, amikor is az egyiptomi kivonulásra illik emlékezni. Nagyon vallásos férfiak tetemét az imakendôjükbe is beletekerik. A koporsó a lehetô legközönségesebb deszkából készül olyannyira, hogy összeillesztéskor a testnek a réseken át érintkeznie kell a földdel. Hagyományhû közösségek Jeruzsálembôl hozatnak földet (az ôsök földjét), s ebbôl egy maréknyit az életbôl eltávozott feje alá tesznek. Errôl még lesz szó. A halottat nem szabad „utaztatni”. Ez alól két kivétel adható: ha fémkoporsóban, szigorúan lezárva Izraelbe viszik, hogy ott a Messiás, ha megérkezik, mielôbb elérje ôt, illetve ha még életében úgy rendelkezett: temessék a szülei mellé. Mindezt – túl a folklorisztikus ismereteken – azért meséltük el, hogy megértessük olvasóinkkal: a zsidó világ fontos helyszíne a temetô. Komlóson – így mesélte el ezt nékem Benyó Pál, fivérem 1931-ben született osztálytársa, késôbb a Ganz-MÁVAG mérnöke, a szociáldemokrata párt alelnöke (korán elhunyt szegény), szóval Komlóson Benyó Pál dédapja volt az, aki földbirtokából, amely a Szárazér mellett terület el, kiszakított valamely területet és azt átengedte a Chevra Kadisának. 3. 1884-ben, amikor a komlósi zsidók felépítették zsinagógájukat, a közösségbe már 32 család tartozott, 180 lélekkel. (Akkoriban egy családban 6–8 gyermek nôtt fel.) Elnökük Adler Salamon volt. Sírköve – ha csak el nem lopták idôközben, mint anyai nagyapám, Kohn Ignác obeliszkjét – ott kell, hogy álljon a temetôben. A hitközség elnökének illett szavatolnia a vallási élet zavartalanságát. A zsinagóga többfunkciós építmény. Ahol nem is az imádkozás a legfontosabb kritérium. A Tóra tekercs ôrzése persze mindenképpen, de az imádkozás nem feltétlenül. Az imához – ezt ugye már tudjuk – tíz ember kell. Ôk azonban akár a szabad ég alatt is elmondhatják áldásaikat, könyörgéseiket, köszönetüket. Kis gyerekként, az ausztriai és a németországi lágerekben magam is láttam, hogy ha eljött az ima órája, Isten szabad ege alatt álltak körbe „davenolni” a zsidók… A Jeruzsálemi Szentély lerombolása óta teljesen mindegy: milyen külsô keretek között kerül sor az imára; az ima fontos: a zsinagóga jellege közömbös. Más a helyzet a tanulással, az iskolával. 96

A Tóra elsajátítása, a Talmudban való elmélyedés, a Próféták iratainak ismerete kötelezô egy ifjú zsidó számára. És ehhez már épület kell. Így olvadt össze az idôk során az ima és a tanulás helye. A jiddis nyelv a legjobb tanú erre: ha azt halljuk: „Síl” – ami a német Schule –, azt értjük: zsinagóga. Ha tehát Komlóson felépült a templom 1884-ben, az azt jelenti: elkészült a zsidó iskola is. És az itteniek jövôbe vetett bizalmát mi mutatná jobban, mint az, hogy az udvar hátsó traktusában felépült a tanítólak. (És mellette a vágoda. Késôbb Nádor Adolfnak és nejének a hívek – megbecsülésük jeleként – vettek egy kis házat a Mezôhegyesi út 26. alatt.) Nagy szellemi háború folyt ekkoriban a zsidóság berkein belül. Ahogyan ma a globalizáció vált ki indulatokat, akkor a bûvös szó a modernizáció volt. „Ki a gettóból!” – fogalmazták meg a messzire mutató jelszót. A gettó ugyanis az elzárkózást jelentette, az ortodoxiát. Míg a „kijövetel” az asszimilációt, azaz a neológiát, tehát a szabad versenyt, a tradíció kötöttségeinek elvetését. Kettô, sôt háromfelé szakadt a magyar zsidóság. A köztes program a „status quo ante” megoldás volt, amely azt jelentette: ebbôl is kicsit, abból is… (Akadt egy negyedik ág. Mintegy félezer vallásos ember a Tiszahátról, a méltatlannak talált konfliktusok elôl kivándorolt Jeruzsálembe. Ott külön városrészben telepedtek le és a polgári, profán érintkezés nyelvéül a magyart választották. Leszármazottaik azóta is így beszélnek, az üzletek feliratai magyarul olvashatók. Nyelvészek paradicsoma ez, ahol, – mintha szellemi konzervet bontatnánk fel – tanulmányozható a 19. század megannyi „élô” stílus-sajátossága, meg persze az is, miként alakul át, elszakadva az otthontól, különleges körülmények között a hangtan, a grammatika; milyen törvényszerûségei vannak a keveredésnek.) 4. A tótkomlósi zsidók e vallási-modernizációs háborúban sajátos megoldást találtak. Furfang volt ez a javából. Miután nem volt rabbijuk, az ortodox ág makói központjához csatlakoztak, s miközben élték a szabad életüket. Alighanem fölismerték: Komlós mégis csak periféria, kívül esik a zsidóság fô sodrától. Az asszimiláció pedig igen kényelmesnek tetszett. Ez a helyzet némi kifejtést igényel. Makón két ortodox rabbi is tevékenykedett: Vorhand Mózes és Fischer Enoch. Itt – a hagymakereskedelem, a délre és keletre vezetô utak találkozásában népes gyülekezet élt, erôsen hagyományos elvek szerint. Vorhand rabbi ifjabb éveiben fogékony volt a chaszidizmusra, amely a zsidóságon belül a 16–17. századtól bizonyos reformmozgalom volt, legalábbis ami az ember és az Isten spirituális kapcsolatát illeti. Ezért talán Vorhand Mózes megértôbb volt a tótkomlósiak szabadságtörekvéseivel szemben. Ennek egyik megnyilvánulása volt, hogy Komlóson nem éltek „nagyszakállú” zsidók, ruházatuk is „normális” volt: senki nem viselt fekete lengyel kaftánt, szôrme kalapot. Még a hitélet hivatásos vezetôi és az annak gyakorlását irányító személyek is „európai” külsôt mutattak. Megelégedtek – mint a zsidó életvitelben etalonnak számító Iczkovics Ferenc is – a „kecskeszakállal”. Vagyis csak jelezték elkötelezettségüket az ôsi parancsok iránt. Ez nem jelentette, hogy ne tartottak volna tiszteletben a szombat szentségére vonatkozó törvényt, miközben ügyeltek a kóserságra is (igaz, nem nagyon és egyre kisebb intenzitással), de azért mindent megtettek a zsidó élet kereteinek fenntartása érdekében.

97

Így jutunk vissza az iskolához. Az elsô tanító, Pollák Ábrahám 1854-tôl szolgálta a zsidó oktatásügyet. Gajdács azt írja: 1896-ban, a millennium évében 30 tanuló járt a zsidó mester keze alá – miközben 9 gyermek más hitfelekezetû volt. Szüleim az elsô háború elôtt Nádor Adolf úgynevezett osztatlan módszerû iskolájába jártak. A tannyelv magyar volt, héber kiegészítéssel. Tandíj nem volt, a szülôk adományokat adtak a hitközségnek és ebbôl fizették a tanítót, az iskolai költségeket. A tandíjnélküliség vonzott néhány tanulni vágyó szlovák gyereket. Ezzel kapcsolatban érdekes élményem volt 1996-ban. Író-olvasó találkozón vettem részt a mûvelôdési házban. Egyszer csak felállt egy idôs szlovák aszszony és elmesélte, hogy az ô édesapja Nádor Adolfnál tanult. Ezért egész életében viselte „a zsidó” ragadványnevet. Lánya arra már nem emlékezett, hogy tudott-e a papa akár egyetlen héber imát, de azt elmondta, rendkívül jól számolt, ami sokszor üzleti hasznot hozott neki. És erre büszke volt. Kívülrôl fújta a nagy-egyszeregyet is, ami azért nem volt általános. Ha a társaknál hamarabb jutott eredményre, a többiek viccelték: „a zsidó fejével gondolkodott.” Nádor (Neumann) Adolf „szakmabeli” asszonyt vett feleségül: Holländer Fannyt, aki a Hangya szövetkezeti épületben nyitott 1888-ban óvodát. Itt zsidó és szlovák gyerekek együtt voltak. Hadd iktassak ide valami fontosat. A zsidó élet fontos eleme az írni-olvasni tudás. A Tórát tanulmányozni kötelezô. Vagyis az írás-olvasás isteni szolgálat. A Bírák Könyvében (8.14) találunk egy jelenetet, körülbelül idôszámításunk elôtt 900–840-bôl. Véres helyi háborúk folynak és Gideon fegyveres csoportja behatol a vidék fontos falvába, Sukkotba (suk=piac, sátor). A lakosok elmenekülnek. A vezér csupán egy gyereket talál. Ôt faggatja: kik a vezetôk. Mire a fiúcska leírja a község 77 elöljárójának nevét. A jelenetnek a zsidó tudományban nagyon nagy irodalma van (miért nem szóban mondta el a neveket, hol, hogyan tanultak akkor; mindenki tanult-e, azaz általános volt-e a tankötelezettség stb.). De a lényeg mégis elôttünk áll: a Szentföldön körülbelül 3000 évvel ezelôtt írt, olvasott egy falusi kölyök! Komlóson nem volt magasabb lépcsôfokú jesiva, de több szülô hosszabb-rövidebb idôre kiadta gyerekét kosztra-kvártélyra valamelyik nagy rabbi udvarába. Józsi nagybátyám így töltött egy nyarat Kisvárdán, Kohn Simon sógora pedig még Pozsonyba is elkerült, ami rang szerint a csúcsok csúcsa volt (Ha a zsidó világban valaki azt mondta, ô a presburgi Haszám Szajfer iskolájában tanult, az olyan volt, mint amikor egy angol ifjú ma azt közli társaságában: ô Oxfordban végzett…) Egyszer jó volna elmesélni, hogyan, miként folyik a tanulás a jesivákban; mi a titka az ottani eredményes szellemi teljesítményeknek, holott… Holott a talmudi szövegek memorizálása és a szövegek fölötti jiddis nyelvû vita nem sok gyakorlati elônyt mutat fel. Ám a gondolkodási módszer, a logikai gyakorlat és készség mégis csak idôtállónak bizonyult (két és félezer éves a hagyomány), és más tudományágakra átemelve a metodikát, a szellemi siker – ahogy tréfásan mondják – biztosan vezet el a Nobel-díjig. 5. Magyarországon a zsidók emancipációja – a 19. század közepétôl – rendkívül gyors volt. A vallási szabadság párosult a jogi biztonsággal, a gazdasági lehetôségekkel. Az Osztrák98

Magyar Monarchia pedig (akkor már) egészen kivételes klímát teremtett. I. Ferenc József liberalizmusa lehetôvé tette az egyén számára a felemelkedést. Vagyis se külsô, se belsô gettóra nem volt szükség ahhoz, hogy a zsidók védjék magukat. Ez eltért az oroszországi és a lengyel gyakorlattól. A századforduló idején – a nagy állami, vármegyei állásokat leszámítva – jószerével minden területen nyitva állt elôttük az érvényesülés ajtaja. A zsidók jó kereskedôk és jó iparosok voltak. A mesterséget, a szakmát, a pénzforgást a családban tanulták: a készségeket örökölték. De még valamit tudtak. Ha rosszul ment az egyik szakmában, azonnal váltottak. Vagy elköltöztek. Ma is érdemes figyelemre ez a dinamikus szellem. Anyai dédapám Temesváron élt. Ködbe vész, miért költözött egyszerre négy fia is Orosházára, mint ahogy azt sem tudom: Ferencet, a legidôsebbet, ki hívta át Tótkomlósra és mi tetszett ott meg, de nagyon a fiatalembernek? (Picit sérült, gyönyörû sírköve még megvan; e fekete márványoszlop nyitja az elsô sort a Szárazér melletti temetôkertben; a mellé hantolt Ignác – nagyapám – hasonlóan szép, hibátlan obeliszkjét 1997-ben ellopták.) E közbevetett keserû megjegyzés nem ok arra, hogy ne meséljük tovább históriánkat. Ferenc tehát áthívta Jakabot és Ignácot Komlósra. Ignác a helyi és a környéki falvak piacaira járt. A negyedik fivér, Dezsô, Orosházáról Aradra költözött, késôbb egy bankban dolgozott, hogy mint ilyen, még késôbb – rossz – tanácsával szerepet játsszon családunk életében. Azt mondta Ignác testvérének, tartsa pénzét ennél az aradi cégénél, és ott is a mesés kamatokat ígérô hadirészvényekben. Nem volt elég, hogy a háborút a Monarchia elvesztette, s ezzel a részvények értéktelenekké váltak, Aradot még el is csatolták Magyarországtól. De visszatérve a nem nagy jóstehetséggel megáldott rokonra, annyit még el kell mondanom róla, ha nem is ment át lakni Komlósra, nevét a nagy vándorlásban – azért ez érdekes! – Kohnról Komlósra magyarosította. Ignác elôbb egy, aztán két lovat, kezdetben apró, késôbb nagyobb kocsit tartott. Cérnát, gombokat, csipkét, kendôket, fehérnemût vitt Pitvarosra, Végegyházára, Kaszaperre, Mezôkovácsházára. Árult, meg aztán felírta a megrendelést és a holmit a következô útján leszállította. Fél óra alatt összeállítható sátra néhány tartórúdból, kötelekbôl, ponyvából, deszkalapból állott, s rossz idôre az elmaradhatatlan subából. E vastag bundatakaróra még emlékszem a gyerekkorból; 1944-ig ôriztük, akkor – mint mindenünket – „ismeretlen tettesek” elrabolták. Amikor Ignác megérett a házasságra, mûködésbe léptek a sadchenek, a házasságközvetítôk. Hogy kinek köszönhetô késôbbi nagyanyánk, Hajduska Paula megjelenése a színen, nem tudom, de ahogy mondják, legyen áldás rajta. Paula édesapja a Balkán valamely szegletébôl került a Duna mellé. Mivel foglalkozott? Alighanem semmi mással, mint gyermekek nemzésével. Nem tévedés: 21 fia és leánya született. Hogy egy vagy több asszonytól, már senki sem fogja megmondani nekünk. (A világhírû zeneszerzô, Goldmark Károly édesapja nevelt ennyi saját utódot – két asszonytól, Keszthelyen.) Paula, mint a népmesében, a legeslegkisebb volt. De helyét a családban nem a kora jelölte ki, hanem az esze. A jogérzéke. Képessége a higgadt mérlegelésre. Mindig azt mondta magáról: szerencsés szám vagyok, lutri siker. Akkoriban így, lutrinak hívták a sorsjegyet. Huszonegy gyerek már egy egész falu. És ugyebár a fiúk, a lányok örökké mindenféle ügyekbe keveredtek, félreléptek, veszekedtek, rossz üzletet csináltak, jó üzletet csináltak 99

– egyszóval éltek. És ha bajba kerültek, hívták Paulát, utaztak Paulához: adjon tanácsot, csomózza ki a gubancot. A Hajduska nevet a spanyol nyelvbôl fejthetjük meg. Hoy dusco. Költôien így fordíthatjuk: a nap fejedelme, esetleg fejedelmi Nap. Az ilyen jellegû nevek Keleten mindig kedvesek, népszerûek. Bródy Sándor, leghíresebb rokonunk, pompás könyvének például ezt a címet adta: A nap lovagja. Tudni kell, valaha az arab-mór fennhatóságú Ibériai félszigeten (711-tôl) sok zsidó élt. Gazdag városokat építettek, annyi más között Toledót. Orvosaik, mûvészeik, építészeik filozófusaik, vallásmagyarázóik kiemelkedtek, meghatározták a kort. A 14–15. századtól újra fellángoló reconquista háborúk lassan véget vetettek az iszlám világnak, a zsidókat pedig – ez volt Torquemada ideje – katolizációra kényszerítették. Mi lett azokkal, akik ezt nem vállalták? Életüket az inkvizíció kínzókamráiban, máglyán fejezték be. Voltak, akik csak színleg tértek át: ôket nevezzük marannusoknak. Titokban évszázadokon át ôrizték szívükben származásukat olyannyira, hogy néhány maradék família alig tíz éve Madridban ünnepélyesen visszatért a zsidóságba… A pápa és a demokratikus spanyol kormány, a király már megkövették a zsidó népet az inkvizíció gyilkosságai és az erôszak miatt. Az áttért családok között találhatók a Colombók, – ez amolyan „áttérô” név volt akkoriban a szent lelket szimbolizáló galamb miatt –, s nagy a valószínûsége annak, hogy Kristóf, Amerika felfedezôje, fia vagy unokája volt egy „hithagyónak”. Ennek a kérdésnek nagy irodalma van. Tény: a 15. században sok zsidó választotta a menekülés útját. Jószerével a Mediterráneum minden pontján megtelepedtek, ahol nem üldözték ôket. A török félhold védelmében nem esett bántódásuk. A szultáni politika egyértelmû volt: ha befizetted az egyébként magas adódat, békén hagytak. A Balkán félsziget ilyenformán vágyott, majd kedvelt úticélja lett a menekülôknek. A Hoy Dusco-Hajduska família Belgrádig jutott. Sohasem jöttek át, már úgy értem lakni, az Osztrák-Magyar Monarchiába, de az ide férjhez adott Paulával élénk kapcsolatot ápoltak. Sôt, amíg lehetett, édesanyám, Stefi néném is, kiváltott útlevelükkel „le-leutaztak” a szülôkhöz, a rokonokhoz. Szóval a sadchen, a házasságközvetítô jól dolgozott. Ösztövér nagyapát leszállította dundi nagymamához. Mikor volt ez? Éppen a 18. és a 19. század fordulóján. Kohn Ignác szempontjából nem a huszonegy gyerekes Hajduska papa, tehát az após volt a legfontosabb személy, hanem a belgrádi-pancsovai Edmundo nagybácsi. Óriási szônyegüzletet tartott fenn a szerb fôváros központjában, de lakni, túl a Dunán, a szerb fennhatóságú pancsovai villanegyedben lakott. (Az idôközben önálló várossá fejlôdött Pancsovát 1999-ben a NATO repülôgépei többször bombázták.) Nos, Edmundo bácsi jelentôségét a hozomány adta. A zsidó tradíció szerint a lány férjhez segítése összcsaládi ügy, ô pedig kitett magáért. Apám csak vén pokróccsempésznek hívta az akkor, tehát az ô idejében már korosnak számító Edmundót. Fantasztikus alak lehetett. Vallásos spanyol zsidó, aki a vámosokat soha nem látott perzsákat, szmirnákat szállított Isztambulból Bécsbe. Minden balkáni nyelven beszélt, fiatal éveiben tutajt, csónakot tartott, lovagolt, verekedett. A pénzt nem adták ingyen. Szerb ôrnagyokkal, ezredesekkel barátkozott, házában bálokat rendezett. Amikor anyám tizenhét éves lett, közölte, férjhez adja. Elôhozott egy elképesztôen gazdag örökséggel bíró fakereskedôt, aki a szerb arisztokratákat utánozta, akik viszont a francia katonatiszteket. Elég nevetséges volt ez a légkör. A házasság másfél hónapig tartott, amikor is 100

anyám, a szüfrazsett, hazaszökött Tótkomlósra, apámhoz. Edmundo bácsi megsértôdött, szegény nem is látta kitagadott anyámat soha többé. Szerb nacionalista szabadcsapatok 1941-ben verték agyon az Avala hegység egyik bozótosában. Nem, mint zsidót. Mint magyar királyi kémet! A pénze azonban jó darabig mûködött. Kohn Ignác a hozományból házat vett a komlósi Bánátban, a Balogh Ádám utca és a Bajza utca sarkán. Egy darabig még „lovazott, kocsizott”, sôt a vásárokra Paula nejét is elcipelte, de ezt a fárasztó munkát, ahogy lehetett, feladták. Fûszerüzletet, pontosabban egy olyan „mindenes” boltot nyitottak, ahol még déligyümölcs is kapható volt. Egy zsák zsizsikes szentjánoskenyér-maradék valahogy még a negyvenes évek elejéig is kitartott a spájzunkban, s emlékszem, a kôkemény finomságot hogyan majszoltam. Honnan indultunk ki? Hogy a zsidó kereskedôk tudtak és mertek váltani. Persze, ez az idô amúgy is a konjunktúráé volt: a komlósi szlovák vállalkozók körül ugyancsak pezsgett az élet. Az itteni gabona például maga volt a csoda. A finomlisztet Bécsbe, a Burgba is elvitték (a Pipis családdal apámon keresztül kapcsolatban állt az Anker üzletház), a párizsi világkiállításon pedig kategóriadíjat nyert. Aztán (ez már 1908–10) jöttek a hadiszállítók, a hadsereg hiénái, hiszen akkor (akkor is) zajlott egy boszniai kaland, következésképp éjjelnappal ôröltek a komlósi hengerszékek. (De kár, hogy az idô a maga múlásával, egyre nagyobb radírgumival dolgozik. Mert azért nagy tanulság ám mai fejjel elmélyedni ennek, és a korábbi, az 1876-os boszniai-hercegovinai háborúnak a részleteiben. Például, hogy a hadsereg megrendelései lendítettek fel egy érdekes iparágat Komlóson: a lópokróc-szövést. Az alapanyagot – talán – a közeli mezôhegyesi ménteleprôl hozhatták. Akkoriban vált népszerûvé a mondóka: „Jártál-e már Tótkomlóson, háltál-e itt lópokrócon?” A „háltál” szót többnyire egy másik igével helyettesítették. A prosperitás idején olyan jól ment a Kohn féle vegyesbolt, hogy a haszonból nagypapa (aki vidám lelkületû férfiúvá érett) nyitott egy kocsmát. Mégpedig ott a bánáti kerületben. Ám ahol bár van, ott tanyát ver a jókedv, a jókedvhez muzsika dukál, a zenéhez tánc illik, a tánchoz lányok. Ilyen egyszerû ez. Ignác nagyapa fölismerve az összefüggéseket, két hölgyeményt hozatott Orosházáról, egy ilyen célzattal mûködô közvetítôtôl. Amikor Lehoczky György kibérelte a Vasútit, a restibe egyenesen három kisasszonyt szerzôdtetett. Fia, immáron tekintélyes állatorvosként, 1998-ban visszaemlékezve a Komlóban – Matajszéknál – tanult papa vendéglôs ügyeire, ezt mondta nekem: „A zsidó kitalálta, de a szlovák jobban megcsinálta…” 6. A Chevra Kadisa is havonta tartott elnökségi ülést és évente közgyûlést. Ez a megoldás megfelelt a zsidó demokrácia hagyományainak: itt mindenki kifejthette véleményét és kötelezô volt a konszenzus. Az elnököt ugyan két évre választották, de megfelelô indokkal „menet közben” is le lehetett váltani. Nagy torzsalkodások színhelye is volt a Chevra Kadisa. Elsôsorban a pénz körül forgott a vita. Amikor valaki belépett a szent egyletbe, vagyoni helyzetének megfelelôen állapították meg a belépési díját, majd az éves tagdíját, ami különbözött a hitközségi díjtól. Ezen felül rendkívüli kiadásokra is gyûjtöttek. De adódtak rossz évek, sôt rossz fél évtizedek, mint például a gazdasági válság idôszaka, amikor örö101

kös pénzhiánnyal küszködtek. Egy ízben Somló doktor sírhelyet kívánt vásárolni családja számára, ám ennek árát nem adta át a pénztárnak, hanem közölte: fizesse ki Vogel Izsó pék a tartozást, aki viszont neki, mint orvosnak tartozik. A huzavona jó hosszú ideig eltartott, mint ahogy egy másik is, amelynek fôszereplôje maga az elnök volt, aki egy ünnepi díszvacsorát úgy rendezett meg, hogy a lehetséges költségekrôl elfelejtette megkérdezni az elöljárókat. A józan realitás és a kifizetett számla között mintegy 170–180 pengô volt az eltérés. A helybeli elöljárók kötelezték az elnököt a különbözet megtérítésére. Mire ô azt válaszolta, a vacsorát mindenki megette, senki nem tiltakozott a négy fogás ellen, következésképp ô nem fizet egy vasat sem. A konfliktus legalább öt évig húzódott… A Chevra Kadisa lényegében külön szervezet volt, de mégis csak szoros kapcsolatban mûködött a hitközséggel, melynek elnöke a Szent Egylet tiszteletbeli társelnöke volt, védnöki címmel. Itt van kezemben a tótkomlósi Chevra 1926-ban kelt jegyzôkönyve. Olvasom a neveket, melyet Nádor Adolf tanító, egyleti írnok gyönyörû magyar és héber betûivel írt. Az elnök – 1880-tól 1903-ig – Leipnik Ábrahám fakereskedô volt. Tagjai: Újhelly Izráel, Grosz Bernát, Herczog Sámuel, Fischer József, Iritz Bernát, Krausz Sámuel, Stern M. Lipót, Kohn Jakab, Újhelly József, Újhelly Ferenc, Adler Simon, Brüll János, Pollák Samu, Hauser Mór, Haas Henrik, Klein Bernát és Fischer Enoch rabbi (Makóról). Illik megörökíteni a hitközség tagjainak nevét is: Goldberger Márkusz, Iczkovics Lipót, Lövinger Fülöp, Grosz József, Reichberger Bernát, Iricz J. János, Brüll Hermann, Herczog Károly, Leitnik József, Herczog Izsák, Kohn Ferenc, Lôvi Kálmán, Kohn Ignác, Spitzer Ábrahám, Grosz Lipót, Kohn Lipót, Gertner Lajos, Újhelly Emil, Újhelly Sándor, Újhelly Samu, Brüll F. Lipót, Glück Mór, Nádor Adolf, Kovalcsik János, Bender Hermann. E bekezdésben említjük meg azt is, hogy igen hamar megalakult Komlóson a Keren Kajemet alegylet is. Célja: adományokat gyûjteni a Szentföldön mûködô zsidó iskoláknak és szervezeteknek. A bádogosok, a szobafestôk, a szabók, az asztalosok, a pékek, továbbá a kereskedôk adakoztak ezen az organizáción keresztül. Ezek az emberek nem voltak jómódúak – talán a fás Leipnikeket, az építôanyag-kereskedô Ujhellyeket, meg persze a mezôgazdasági gépekkel foglalkozó Iczkovics családot leszámítva –, de jó néhány aranykoronával részt vettek a jótékonysági alap feltöltésében. Válság ide, válság oda, rendkívül élénk zsidó társadalmi élet folyt Tótkomlóson. Mindenféleképpen kiemelkedik a Szent Egylet 50 éves jubileuma. Hónapokon át folyt az elôkészület, ki szónokoljon, ki énekeljen, kit hívjanak meg, de fôleg mire lesz pénz? 1930. március 6-án a zsinagógában Rosenberg Gáspár kántor énekével vette kezdetét az ünnepség. Szónokolt Herczog Károly hitközségi elnök és Vogel Izsó Chevra elnök, szólásra emelkedett az alapító csapatból a Makón élô „utolsó mohikán”, Adler Salamon, majd prédikációra emelkedett dr. Büchler Márton orosházi fôrabbi. „Tehetsége legjavával emelte a hálaadó istentisztelet fényét. Hitszónoklatában a tôle megszokott ékesszólással, hatalmasan felépített, talmudi és bibliai tzitátumokkal bôvelkedô beszédében fejtegette a nap jelentôségét és a Chevra kötelességét, majd megemlékezett az egész magyar zsidóság nagy halottjáról, a pátriárka kort megért budapesti ortodox fôrabbiról, néhai Reich Koppelrôl, az ortodoxia elsô felsôházi képviselôjérôl.” Eljött a jubileumra Fischer Enoch makói ortodox rabbi is, egyfelôl képviselve a beteg Vorhand Mózes ortodox rabbit, másfelôl magával hozva a makói kántort. Miután jelen volt Tótkomlós új kántora, Glück Sándor is, valóságos kántor hangverseny tanúi lehettek az emelkedett lelkû együttlevôk. 102

A legnagyobb hatású bejelentés 1930. március végén hangzott el. A vezetôség közölte, végleg tulajdonukba került a zsidó temetô. Szóltunk már arról, hogy az elsô sírhelyek földjét az 1860-as években Benyó Pál dédapja engedte át a zsidóknak. De késôbb az Evangélikus Egyház szakított ki megfelelô nagyságú földdarabot a maga birtokából, s adta azt át a zsidó hittestvéreknek. Akkor a szerzôdést zsidó részrôl az elsô hitközségi elnök, Adler Salamon és az elsô chevra-elnök, Leipnik Ábrahám írta alá. Tótkomlós községi elöljárósága 1930-ban 400 pengônyi rendkívüli segélyt utalt ki az ügy végleges rendezésére, miután az Evangélikus Egyház további 380 négyszögölnyi területet adott át (telekkönyvi átírással) a Chevrának. A végleges adásvételi szerzôdésben 772 pengô szerepel, amely magába foglalta a 400 pengônyi községi segélyt. Bátyám születésekor (1931) dr. Vas Nándor volt a Chevra elnöke, Herczog Károly a hitközségi elnök. Helyettese Ackermann Miksa, apai nagyanyánk testvére. A Chevra gondnoki posztját Braun Sámuel, apai nagyapánk töltötte be. Pénztárosként az a dr. Pintér Miksa mûködött, aki ügyvéd volt ugyan, de nem praktizált, helyette a „különórás” zsidó iskolát vezette, illetve hittant tanított a különbözô iskolákba járó zsidó gyerekeknek. Választmányi tag volt dr. Pintér Gyula állatorvos és Iczkovics Ferenc. A számvizsgáló bizottságot anyai nagyapánk, Kohn Ignác vezette. A tagok névsora: Buchbinder Mózes vegyeskereskedô, Herczog Izsák, Iczkovics Jenô, Kirschner Albert kárpitos, Leipnik Mihály, Rosenberg Gáspár kántor, Vogel Izsó pék, Weisz Dezsô fényképész. Egy új jelentkezô: Újhelly György. Amikor 1937-ben megszülettem, apánk, Braun Hugó vezette a hitközséget. Chevra-beli tagdíja 10 pengô volt, hitközségi tagdíja 20 pengô. (De például Vogel Károly pék 29 pengô tagdíjat fizetett.) Akkor egy-egy temetés költsége úgy volt 300 pengô, hogy ebbôl 100 pengôt tett ki a sírhely megváltása. Vas Nándor és Braun Hugó nézeteltérése végeredményben hitközségen belüli ügy volt. Föltételezhetnénk, hasonló konfliktusok zsidók és nem zsidók között is elôfordultak. De 1860 és 1944 között (s persze utána) nem fordultak elô! Egyetlen peres ügyrôl nem tudunk, amely zsidók és szlovákok, itt élô magyarok között zajlott volna. Pedig akkor nem is ismerték a késôbb divatossá lett „békés egymás mellett élés” kifejezést. Ekkor (1937) a Chevra elnöke Vogel Izsó volt (egyben a hitközség gondnoka), Pintér Miksa dr. töltötte be a pénztárosi és egyben jegyzôi tisztet, míg az elöljáróság tagjai: Kleinmann Adolf, dr. Kroó Imre orvos, Leipnik Mihály, dr. Somló László voltak, a választmányban pedig Brüll J. Lipót, Buchbinder Mózes, Herczog Izsák, Glück Sándor foglaltak helyet. Ha közgyûlést tartottak, azt istentisztelettel kötötték össze. Apánk indítványozta: minden Chevratag ültessen a temetôben egy fát. Egy fa ára 1,50 pengô volt. A kántor a temetésekért 20 pengôt számolt. Ekkor halt meg özv. Nádor Adolfné. Szép temetését a Chevra rendezte: 400 pengôért. (1937-ben jószerével csak nôk haltak meg: özv. Pollák Mórné Steiner Cecília, özv. Grosz Józsefné Grosser Franciska, Kleinmann Adolfné Glück Sarolta, özv. Újhelly Ferencné, özv. Kádár Józsefné Holländer Fanny.) A hitközség rendkívül demokratikus alakulat. Eredendôen minden zsidó a tagja. A befolyt összeget az elöljárók által megszavazott célokra fordították; a pénztárost bizottság ellenôrizte. A pénzt külön személy szedte be, nyugta ellenében. Olykor késhegyre menô vita folyt: mire költsenek? Legfontosabb a templomi élet zavartalan mûködése; a kóser vágás szavatolása; az iskola, a mikve, azaz a „kóser fürdô”. Aztán a szegény családok al103

kalmi támogatása az ünnepek elôtt. E családok olykor kérvényt nyújtottak be eseti segélyre. Elôfordult, hogy a hitközség fizetett hozományt (stafírungot). Átvállalt orvosi, kórházi költségeket. Kroó doktor éveken át nem fizetett tagdíjat, cserében ingyen kezelte a zsidókat. A hitközségnek akadtak kommunális költségei és hivatalos kifizetései. Például hozzájárult az 1914–1918-as elsô világháború hôsi halottainak községi síremlékéhez. A tagdíjból finanszírozták az együtt megtartott ünnepeket, a közösségi étkezéseket. Említettük a régi-régi szokást: az örökké vándorló zsidók az elhunyt személy feje alá az ôsök földjét szórják, vagy egy kis zacskót helyeznek a koporsóba, telve a Szentföld porával. A földet Jeruzsálembôl küldték évrôl évre zsákokban, és az országos hitközségtôl lehetett igényelni. A szép szokás érthetô. Ténylegesen bizonyítja, hogy az elhunyt zsidó volt, aki a Messiás megérkezésével nemcsak feltámad, hanem vissza is tér az apák vidékére. Ugyanakkor e pénz hozzájárult a jeruzsálemi tradicionális tanintézetek fenntartásához. Itt elkötelezett fiatalok – jószerével teljesen elzárva a világtól – tanultak. (És tanulnak ma is.) A beérkezett pénzekrôl, pontosabban az adományozókról listát vezettek (vezetnek ma is). Amikor egy ízben Jeruzsálemben felkerestem az úgynevezett „magyar jesivát” , készséggel megmutatták a régi-régi könyvet, s abban megtaláltam rokonaim ajándékát is. A két szó – Kerem Kájemet – jelentése: örök tôke. Valóban az. Ha volna ifjú vállalkozó a családunkban, a patinás falak között nagy kedvezménnyel tanulhatna: a kamat erre följogosítaná. Az ott kapott áldás mindenesetre jólesett. Nagyapámnak kellett volna megkapnia… Az a benyomásom: Komlósnak – gazdasági értelemben – két nagy korszaka volt: az elsô a századfordulótól a világháborúig tartott, a második a válság utáni évek. E két periódusban a zsidók is igen jól éltek a faluban. De azt se feledjük, hogy a zsidó iparosok és kereskedôk hasznot hoztak Komlósnak. Nem úgy váltak a szlovák vállalkozók versenytársaivá, hogy elvették azok kenyerét – a községházán alighanem erre okosan ügyeltek is –, hanem a versennyel emelték a szolgáltatások minôségét, miközben az árakat mérsékelték. (Akkor ez még így volt.) Az sem elhanyagolható szempont, hogy a zsidó konkurencia kicsit közelebb vitte Komlóst a nagyvilághoz. Máshonnan hoztak árut, értékesítési módszert, kapcsolatokat, ambíciót. Például sok vigécet, ilyen-olyan terméket kínáló utazót szoktattak a faluhoz. Az állomás melletti restiben késôbb valóságos „üzletággá” lett a minta után árusító seftmanok ellátása, ahol meg is szállhattak, akárcsak a Komlóhoz címzett intézményben. A pékiparról máig legendák szólnak. Vogel Izsó egy Huszt és Munkács közötti kis faluból keveredett ide. A sütés mesterségét ott tanulta, de itt, a helybéli liszttel elérte a csodát. Persze, azért másként kelesztett, dagasztott, más arányt használt sóból, ebbôl-abból, eltérô módon mozgatta lapátjával a kemenceterében sülô kenyereket, tény viszont, hogy ami onnan kijött, az maga volt a tökéletesség. Gyerekei, még a lányok is, pontosan ismerték a mesterség titkait, illetve ha új házastárs került hozzájuk, azt is megtanították minden szakmai trükkre. A Vogel gyerekek (sokan voltak) remek felépítésû emberekké lettek: számukra a kemény munka volt a testedzô sport. Amikor az egyik leánytestvér férjhez ment egy Mezei nevû pékhez, az új házaspárnak is jutott kemence Komlóson. De a közönség, a vevôkör megérezte a különbségeket. Ez olyan, mint a mûvészvilág versenyzése. A sztár fényét messzirôl látni. A Kohn-kocsma, a Kohn-fûszerüzlet sorsát a világháború pecsételte meg. Nagyapa a Monarchia utolsó perceit azért még kiélvezte. Áruvásárlás címen fel-felutazott Budapest104

re. Ilyenkor az üzletet gyorsan elintézte (aki készpénzzel fizetett, annak nem volt kunszt bevásárolnia), aztán ment a kabaréba. Jószerével minden tingli-tanglit megnézett, de ott volt Nagy Endre, s persze a kis Rott színházában is. Amikor hazajött, egyfelôl új kereskedelmi szellemet, ötleteket hozott az üzletbe, másfelôl a családját megtanította a kuplékra, s fôleg a (disznó) viccekre. Furcsa kettôsség lakott benne, vagy inkább benne is. A szlovák kereskedôk is így tettek. Megnyílt ugyanis a Marizóna, utalva a pesti Arizónára, ami mutatja a szlovák humort is: a tulajdonost Máriának hívták…

7. Az Ackermannok az 1860–1870-es években keveredtek Komlósra, Csabára, Hódmezôvásárhelyre. Mindenfélével foglalkoztak, de leginkább a kereskedelembôl éltek. A lányok varrni tanultak, s mert a vallásos zsidó nôk életében fontos szerepet játszott, játszik ma is a paróka, az egyik nevezetes Ackermann-hölgy ezzel foglalkozott. A paróka afféle kegyes trükk. Az ôsi keleti parancsolatok szerint a nô nem kelthet vágyat idegen férfiakban szépségével, asszonyi voltával, sôt még kisugárzásával sem. Például nem énekelhet férfiak elôtt, mert a dal vágyakat fakaszt. (Az arab világban innen ered a fátyol viselése.) A zsidó gyakorlat szerint a nôk, férjhez menésük után levágják a hajukat (körülbelül 2 centire), s utána kendôt kötnek. De mert szeretnek – és szükséges is – társadalmi életet élni, és kopaszon-kendôsen ez nem valami elônyös, kitalálták a mûhajat. Ezzel ugyan megtartják a parancsolat technikai részét (a lekopaszítást), viszont már nem törôdnek a lényeggel. Akadtak korok (a barokk) és országok, ahol a paróka divatja elhozta az iparág megdicsôülését; ebbôl Tótkomlóson annyi jutott Ackermann Leára, hogy – amíg el nem költözött Csabára – jól élt a mesterségébôl. Ô volt az, aki Hanika húgát férjhez segítette Braun Sámuelhez. Braun nagyapát afféle zsidó kalandorrá tették a körülmények. Kárpátalján élt, abban a bizonyos Munkács–Beregszász–Ungvár háromszögben: Szerednyén. Jól beszélt jiddisül, ukránul, ruténul, de megélni ebbôl ott nem lehetett. A vidék mezôgazdasága (eltartó képessége) gyenge volt, ipar, tôke semmi. Ráadásul a túlnépesedést fokozta az Ukrajna felôli bevándorlás. Az oroszországi politikai-gazdasági feszültségek levezetésére, a cár tudtával és inspirálására új és új pogromok törtek ki. A kozák támadások elôl sokan a Monarchia területén kerestek menedéket. Mások messzebbre mentek. Komlósról szlovák emberek is vándorbotot fogtak s elmentek megélni Amerikába. Samu nagyapám Kárpátaljáról indult el. Ment egy rokona, Czukor Adolf után. Ám amíg a Dolfi gyerek ügyes volt, rátermett, életre való (meg is alapította Amerika egyik legnagyobb filmstúdióját, a Paramount céget), nagyapám csak varrt és varrt (ez volt a mestersége), mígnem visszajött Magyarországra. Nem az éhség földjére ment, azaz Kárpátaljára, hanem Tótkomlósra. Szláv nyelvbôl jelese volt, a megtakarításból és a móringból Hannácskával kis házat vettek a késôbbi Gajdács Pál utca végén, s hozzáláttak szabni-varrni. Miksa, Margit, Józsi, Hugó – így jött a gyerekek elsô sorozta. Mert Samu nagyapa ezt követôen újra elment – pénzt keresni – Amerikába. Czukor Adolf segítette, de hiába. Amikor a kudarccal a bôröndjében ismét hazajött, két említésre méltó dolog történt vele. Felhagyott a varrással és csinált újabb négy gyereket (Ella, Sándor, Dezsô, Jenô). A „Komló105

hoz” címzett épületkomplexumban bérelt üzlethelyiséget és mezôgazdasági vasárut, épületvasalásokat, késôbb mûszaki cikkeket árult. Amikor elgyengült, fiai segítették. Kivéve apámat. Ô tanulni akart. A család össze is fogott az érdekében. A pesti István gimnáziumi próbálkozása nem járt sikerrel: a Kommün bukása után a zsidó tanulókat kiverték a kurzuslovagok a középiskolákból. Apám ráadásul egy osztályba járt egy Klein nevû kisgyerekkel, a rettegett komisszár, Korvin Ottó kisöccsével. Minden nap úgy kezdôdött a tanítás, hogy a tanárok kihívták a táblához ezt a nyápic kölyköt az adagjáért. Ami egy pofon volt. Olykor a többi zsidó fiút is felképelték. Apám elôbb Szolnokon, késôbb Szarvason talált menedéket. Egy fontos pont. A feltörekvô szlovák szülôk többnyire a szarvasi gimnáziumba járatták gyerekeiket. Szarvas nemcsak közel feküdt Tótkomlóshoz, hanem szlovák testvértelepülés volt. Így a tanulók kicsit otthon érezhették magukat. Szarvason Ackermann Béla nagybácsi már átesett a névmagyarosításon: Szántó néven vonult be a helyi MÁV állomás vezetôi székébe. Ennek a magas rangnak az volt az oka (zsidónak nemigen osztottak lapot az államvasutaknál), hogy az elsô világháborúban Béla bácsi egészen a hadnagyságig vitte (féltucatnyi magas kitüntetéssel). Ô volt az, aki vállalta apám taníttatását. A komlósi gyerekek közül Szarvason tanult Adamkovics Ágoston, késôbbi tekintélyes ügyvéd, Szokolai István fôjegyzô, Lászik Sándor fogorvos. Természetesen mások is, sokan, de most csak ôk jutnak eszembe. Ez a pedigré fontos volt. Ha nem is annyira, mint az etoni, a harvardi diákokat összetartó szellem, de azért adott tartást; megerôsítette közöttük a szolidaritás érzését. A tanítás nyelve magyar volt, de óraközi szünetekben a szabadidô közös foglalatosságain a gyerekek jószerével kizárólag szlovákul beszéltek. Apám azt mondta: a komlósiak azért intelligensebbek a társaiknál, mert a fejükben egy élô szótár mûködik. 8. Apámat a számok világa vonzotta. Elképesztô módon tudott fejben számolni. Így aztán könyvelô lett elôször Iczkovicsék, pontosabban Lipót tata telepén, aztán némi gyakorlatot szerzett Újhelly József és Izrael kereskedelmi firmájában is. Hogy végül 1924-ben úgy menjen át a szlovák Pipis testvérek vállalatába könyvelônek, hogy 1947-ig ne is mozduljon el onnan. A Pipis család felemelkedésérôl regényt kellene írni. Minden együtt volt náluk, ami megalapozta a gazdagságukat. A századfordulón öt testvér vérszerzôdést kötött. Akkoriban a Monarchia hatalmas lendülettel fejlesztett bizonyos vidékeket: ezt a területet a gabonájáért. Szárnyvonal épült Orosháza és Mezôhegyes között, kisvasút Békéscsabáról Sámsonig. Mint írtuk: vitték a búzát, a lisztet, mint a kincset. Az is volt. A Pipisek négyezer holdjának nagy részén is gabona termett. A malmot – késôbb a malmokat – folyamatosan fejlesztették, bôvítették. Az egyik testvér, Gyula képzett gépész volt, a többiek nagyszerû gazdák, gyors észjárású üzletemberek. Pipis András, aki kitûnt kezdeményezô készségével, alighanem a családi vállalkozás motorja volt. Tôle származott a Komlósi Takarékszövetkezeti Bank létrehozásának gondolata is. Gyula tudta, mikor kell korszerûsíteni, sôt azt is, milyen összefüggések léteznek a beruházási összegek és a tiszta haszon és a likviditás között. Pipis Pál és Pipis János a föld ügyeihez értett: gyarapították 106

is vásárlásaikkal a közös vagyont rendesen. Mert azt sem árt tudni, hogy minden közös volt és a nyereséget szükségletek szerint osztották fel. Id. Pipis Sámuel gondozta az ingatlanokat, afféle családi felügyelô volt. Fiát, ifj. Samut – aki Brünnben katonáskodott és utazásai során megismerte a világot – az „öregek” afféle modern cégvezetôvé képeztették. Történt egy alkalommal, 1924-ben, hogy a testvérek gôzmalmában budapesti civil rendôrök jelentek meg. Nyolc hónapja új fôkönyvelô dolgozott az irodán, akivel valamennyien igen elégedettek voltak. Pontos volt, lojális, fegyelmezett. A számszaki vezetô tehát ott ült az irodájában; délelôtt tíz óra múlt, már megette az uzsonnáját is, amikor megjelentek a detektívek. A fôkönyvelô rájuk nézett, felállt, vette a zakóját, kalapját, biccentett Pipis Endre bácsinak és csak ennyit mondott: – Uraim, mehetünk. Rácsos személyautóval vitték Pestre. Mi állt az ügy hátterében? A fôkönyvelô – ó, nehogy azt gondoljuk, afféle fehérgalléros bûnözô volt, esetleg „kikönyvelt” a Pipis vagyonból magának valamicskét, ó nem! – Ô kérem vasúti tolvaj volt. De abból király! Évekig utazta a Bécs, Pozsony, Prága, Velence vonalakat, a hazai járatokat, s elképesztô tehetséggel nyitott fel bôröndöket, táskákat, emelt el levél- és pénztárcákat, miközben remekül álcázta magát. Kiderült – hiszen vallomásai alapján heteken át cikkezett róla a sajtó –, hogy kívülrôl tudta a menetrendet, mert hiszen dolgát elintézve rögvest átszállt bármilyen vonatra, hogy bottal üthessék a nyomát. Ismert minden restit, s mintha maga is vigéc volna, tudott minden fontos hírt, bejáratos volt a garnikba, a közepes és a jobb szállodákba. Egyszer, így útközben, hallotta, hogy a Pipis testvérek fôkönyvelôt keresnek. Hamisított néhány ajánlólevelet, referenciát és – felvették. Egy-egy nagy és sikeres sorozat után mindig pihent pár hónapot. Három Pipis testvér ekkor tárgyalt apámmal. Jól ismerték ôt, a Braun családot is jól ismerték, szakmai hírét is hallották, de azért egy húszéves gyereket felvenni erre a posztra – nem volt rizikó nélkül való. Apám, kiállva a próbát, még nôtlen ifjúként, 1924-ben elszegôdött. És ott maradt 1947-ig. Amikor is minden – még élô – Pipisért és érte, a fôkönyvelôért rendôrök jöttek. Mielôtt autóba szálltak, nem mondták, hogy „uraim, mehetünk”. De menniük kellett. 9. A zsidók – és akkor az még így volt – betartották a szigorú étkezési szokásokat. Isteni parancsolatok ezek, s így a gyakorlati élet a vágoda, a sakter körül forgott. Gasche bácsiról – Rosenberg Gáspárról – kell most szólni; nagy személyiséget tisztelhettünk benne. Azt írtuk már, hogy rabbija nem volt Komlósnak, ezt a tisztet Vorhand Mózes töltötte be Makóról. Az ô közvetítésével érkezett a faluba – méghozzá többféle funkcióval – reb Gasche. Eredeti nevét talán ha öten tudták. Minek is? Mohél is volt: tréfásan fütyülô faragó. Ugye, mindenki ismeri a törvényt: a fiú gyermeket nyolc hónapos korában felveszik Ábrahám szövetségébe. Ez a mûvelet nagy körültekintést, tanulást követel. A kések – ezek a kések – Bécs legjobb szakmûhelyében készültek. A fekete bôr tokot belül kék bársonyhuzat borította. Az ünnepi alkalmat héberül csak „brisz”-nek (vagy b’ritnek) hívják. Az eseményre – akárcsak a Komlóson tartott esküvôre, temetésre – mindenki mármint minden zsidó elment, de természetesen semmi sem tiltotta, hogy a szertartáson nem zsidók is részt ve107

gyenek. A circum cisio, vagyis a körülmetélés tudományából három rabbi elôtt kell vizsgázni. Ugyanígy a sakteri mûveletekbôl. A vágáshoz nem elég a szakmát tudni, hol kell úgy metszeni, hogy a jószág a lehetô legkisebb szenvedéssel múljon ki, az állatnak is hibátlannak kell lennie. Kívül is, belül is. A „sakteráj” a zsinagóga oldalterében volt, a Luther utca végén. Különösen a pénteki vágási idôben volt élénk itt a forgalom: a sábeszi ebédre készülve hozták a tyúkokat, libákat, kacsákat. Borjút, marhát is vágott reb Gasche, de csak elôre megállapított idôben, elôre eladott húsjeggyel. A piacon a kofák, a tanyasi asszonyok tudták a zsidó módit. Nem egyszer így kínálták (persze szlovákul) a hízott szárnyast: „Nyugodtan megveheti. Ez zsidónak való portéka.” Gasche szent munkája természetesen az éneklés. A tenor hang a legfontosabb. Aztán a „jiddiskeit” vagyis az énekstílus, az átélés, az áhítat. A kántor ott áll a pulpitusnál és az ôsi héber melódiákat recitálja. Hiába tudja fejbôl az imakönyvet, emlékezetbôl mégsem imádkozhat. Istent nem lehet megsérteni tévesztéssel; szövegkihagyással nem szabad megbántani. A legfôbb ünnep a szombat. Hiszen errôl az Örökkévaló rögtön a Tóra elején rendelkezik. A teremtés mûve után ugyanis megpihent. Éppen ezért szombaton így kell tennie az embernek is, azaz imával és a Tóra tanulásával emlékezni az ô kegyére. A Szombatok Szombatja, azaz a bûnbánó nap, a Jom Kipur, ôszre esik. Elôtte tíz nappal van Ros Hásáno, újév, amikor az Örökkévaló elkezdi számba venni az egész évben elkövetett bûnöket, s amelyekrôl Jom Kipurkor dönt. Csak az Isten és az ember közötti bûnök megbocsátásért könyöröghetünk: az ember és az ember közötti bûnök nem itt nyernek bocsánatot. Szokás egyébként, hogy e böjtnapon a zsidó hívek elnézést kérnek egymástól, a haragosoknak pedig ki kell békülniük… A tavasz legszebb ünnepe a Pészach, a húsvét, s ezen belül a széder-vacsora. Nyolc napig a zsidó család nem eszik kovászos ételt – emlékezve a kivonulás gyötrelmeire. Viszont pászkát eszik, emlékezve az Egyiptomból, a rabságból való menekülésre. Komlós zsidó családjai mindig is gyönyörûen megünnepelték a Pészachot, amikor is külön edényekbôl esznek, míg az általánosan használt „kovászos” étellel érintkezô holmit, s magát a „kovászos” alapanyagokat – jelképesen – eladják nem zsidó barátaiknak. Amikor egy ízben Herczog Károly textilkereskedô töltötte be az elnöki tisztséget, helyettese nagyanyánk rokona: Ackermann Béla volt. A pénzügyeket Klein Zsigmond (bádogos iparos) intézte, míg az elöljárók között találhattuk dr. Vas Nándor ügyvédet, Iczkovics Jenô mezôgazdasági gépkereskedôt, Herczog Izsákot (for gentleman szabó) és Popper Samut. A jegyzô Nádor Adolf volt, a Temetkezési Egyletet pedig Vogel Izsó, a pékek péke vezette. Egyéb tisztségekre választották Braun Samut (nagyapánkat), Buchbinder Mózest (vegyes-áru), Klein Mózest (mindenes), Grosz Nándort (bôrös), továbbá Kaufmann Ferencet (üvegáru). Önként vállalt tisztem, hogy bemutassam – amennyire tudom – a zsidó élet szerkezetét, intézményeit a faluban. A hitközség a beszedett adóból és az adományokból a következô mindenre költött: a temetô karbantartására, a templomban elvégzendô javításokra, kegyszerek és imakönyveket vásárlására. Fizette a kántort és a tanítót, fedezte a szombat délelôtti ima utáni közös étkezéseket, továbbá a váratlanul adódó kiadásokat. Például, ha átjött Vorhand rabbi Makóról, s halvacsorát rendeztek a tiszteletére, amelyen mindig sokan megjelentek. És bár a vacsorát a legjobb módú zsidók finanszírozták, olykor a „közös” kassza is „besegített”. 108

Itt az ideje, hogy elmeséljem dr. Vas Nándor és az édesapám párbaját. Apám dr. Vas könyvelésében talált valami – mondjuk így – elhallgatott hibát. Kénytelen volt szóvá tenni. Hangos veszekedés lett a dolog vége, sértegetésekkel. Dr. Vas ügyvéd úgy döntött: párbajra hívja ki apámat. A párbaj az úri Magyarország egyik társadalmi ôrülete volt. A porosz Németországban mint a kór pusztított, s átterjedt a Monarchiára. Orosz fôurakat is megfertôzött. (Puskin így halt meg.) Mondjuk azt: ha „X” gróf duellre hívta „Y” bárót, az az ô dolguk volt. De mit akar egymástól 1937-ben két komlósi zsidó, akik más összefüggésben éppenhogy az úri társadalom kitaszítottjai voltak? De Vas ragaszkodott becsülete védelméhez. A hitközség nem nyilvánított véleményt, így apám elfogadta a kihívást. Segédek, jogászok, orvosok tanácskoztak. Megállapodtak az Orosházi Torna Club pincéjében és – pisztolyban. Apám vett – bérelt? – egy revolvert, s azzal lôni tanult. Megvette Clay doktor „Párbajkódex” címû – ebben a vonatkozásban nélkülözhetetlen – mûvét, és alaposan tanulmányozta azt. Anyánk – velem terhesen – zokogott. Hani nagymama elôtt mélyen hallgattak. A fitestvérek a nagy napon ott szorongtak az OTC alagsorában. Ahogyan dr. Vas rokonai is. Megjelent a két párbajozó. Harminc lépést kötöttek ki és egyetlen lövést. A szakértô bíró, a segédek ellenôrizték a fegyvereket (Skoda pisztolyok voltak) és a két hülye zsidó közül elôször dr. Vas szertartásosan választott. Elhangzott a felszólítás. Eldördültek a lövések. Mindketten a pince mennyezetébe durrantottak. „Ez történ tavasszal” – ahogy Ákos Stefi énekelte. Ôsszel, Jom Kipurkor a két pukkancs elnök – a komlósi közösség legnagyobb örömére – kibékült. Bátyám emlékére itt megállok és elmesélem Berci történetét, ôhelyette. Arra készült, novellát ír Klein Albertrôl, de ezt valahogy elmulasztotta. Minden falunak megvan a maga bolondja. A szlovákokét Halasi Jankónak hívták. A zsidók bolondját Klein Bercinek. Hogyan került Komlósra, nem tudni. Hogy miért maradt ott, igen. Szerették ôt. Púpos, nyomorék voltát talán nem is tudta, mert igen derûs lélekkel élt. És csak a zsidók között. A nem zsidó házakat elkerülte, ennivalót kizárólag hitsorsosaitól kért. De nem is kellett kérnie. Jött, leült a konyhában, megetették, megitatták, öltöztették. Apróbb szolgálatokat képes volt ellátni. Fát hordott, leveleket vitt, segített a temetôben. A templomban is tevékenykedett: takarított, gyertyát gyújtott. Ha jobb napra ébredt, rá lehetett bízni a libát, vigye a sakterhez, és hazahozta a sóletet a péktôl. Miután születésétôl csak zsidó környezetben élt, ráragadt a vallás, valami a szertartásokból, az imákból. Mindenkit tegezett. S ki tudja, honnan, miért élt lelkében a prófétai hajlandóság, stentori hangon állandóan ezt hajtogatta: „Fogtok ti még kapálni!” Amikor aztán a kereskedôk, az iparosok az ausztriai deportálásban tényleg kapáltak az osztrák gazdák földjein, gyógyítgatva feltört, felhólyagosodott tenyerüket, gyakran idézték a zsidó bolondot. Hogy mi lett vele? Még mielôtt minket, „normális zsidókat” gettóba tereltek volna, csendôr jött érte és a gyulai elmegyógyintézetbe vitte. Ôt és egy másik komlósi – jómódú családból való – beteget, Újhelly Palit – Pulit, történetesen édesapánk elemi iskolai osztálytársát. Gyulán úgy gyûjtötték össze a Békés megyei nyomorékokat és szellemi fogyatékosokat, hogy valahol, valakik ördögi szervezéssel összeállítottak egy Auschwitzba irányuló szerelvényt. Mielôtt mi elindultunk, ôk már füstté váltak. Hadd állítsak ezzel a kis közbeiktatott fejezettel sírkövet egy drága, aranyos, jámbor embernek, aki talán egyetlen összefüggô mondatot tudott egész életében hibátlanul elmondani: „Fogtok ti még kapálni!” 109

10. Szlovákok és zsidók jóban voltak, mondhatnánk sorsközösségben is. Barátkoztak, de össze nem házasodtak. (Most hallottam Adamkovics Ágoston leányától, hogy a jeles ügyvéd, aki Pipis Gyula lányát, Máriát vette feleségül, zsidó ügyben kissé bepettyezôdött. Öccse, Ádám ugyanis Molnár Flórát vezette oltárhoz, a kikeresztelkedett kondorosi körorvos leányát. Az Adamkovics család Flórát megmentette, a zsidó születésû Molnár szülôk és három további gyermekük azonban Auschwitzban végezte.) Egymás házába el-eljártak a zsidók és a nem zsidók, de csak szlovák ember evett a zsidók asztalánál. Fordítva – a rituális parancsolatok miatt – erre nem került sor. Apánk, jóllehet otthon, a Béla király utcai házban szigorú kósert tartatott, ô maga – házon kívül – nem élt a Tóra meghagyásával. Derûs, kedélyes ember volt, szerette régi iskolai társait, hajdani játszópajtásait, a malom munkásait. Elfogadta hát a meghívásukat a családi ünnepeikre, s készséggel tett eleget akár a vôfélyi felkéréseknek is. Sok szempontból érdemes elmondanunk Krakkauer Ábrahám történetét. A fiatalember szlovák lányt vett feleségül. Alighanem nagy szerelem lehetett az övék, de úgy állapodtak meg: Ábrahám nem lesz evangélikussá, neje nem tér át. És az asszony nem akadályozza, hogy férje jó zsidóként változatlanul eljárjon övéi közé a zsinagógába. Tudni kell, hogy a liturgia szerint a heti fejezetekre osztott Tórából szombaton délelôtt teljes szakaszt olvasnak, hétfôn és csütörtökön délután a valamivel rövidebb részt. Ôsi szokás, hogy minden Tóraegység hangos recitálásához felhívnak egy-egy férfiút a gyülekezetbôl. Ez nagy megtiszteltetésnek számít. Az elôimádkozó ôsi dallamon olvas a külön erre a célra szolgáló asztalszerû emelvényre helyezett Szent Tekercsbôl, míg a „felhívott” ott áll (imakendôjét magára terítve) mellette. A szertartás szó szerint felhívás. Az imarend ôre ugyanis jól hallhatóan kihirdeti az újonnan fellépô héber nevét. Körülbelül így: „Smuél ben Majse úr, álljon elô.” De a névhez hozzá kell tenni az illetô családi állapotát. A még nôtlen fiatalembert „bóher” jelzôvel illetik. Na már most mi történt a mi Krakkauer Ábrahám barátunk esetében? A komlósi ortodox gyülekezet nem vett tudomást a házasságról. Ezért amikor tagtársukat a Tórához felhívták, vele továbbra is úgy viselkedtek, mint nôtlen emberrel: „álljon elô Ábrahám bóher”. De volt még valami. Egy-egy férfiúra – a tisztes forgó szerint – háromhavonta került sor a Szent Könyv elôtt. De Krakkauert, a „legényembert” Komlóson minden tóraolvasáskor möhabedolták, azaz megtisztelték, fölhívták. Nem mondtak neki egyetlen rossz szót. Nem csúfolták, nem szégyenítették meg. Csak így jelezték: a házasság a szemükben semmis. Ábrahám nemcsak elfogadta ezt a helyzetet, hanem kezdte élvezni. Hiszen a Tóra színe elôtt megjelenni kivételes kegy. Igaz, nem szállt magába, nem vált el – hogy asszonya áttérjen „zsidóra”, ez fel sem merült –; viszont ebben az ex-lex helyzetben szakadt a zsidókra a zsidótörvény, majd a munkaszolgálat. Krakkauerné hûségesen kitartott férje mellett: ô sem vált el, miként azt az ocsmány paragrafusok sugallták, legfeljebb a gettóba nem vonult be. (Nagy kár, hogy a háború után nyomát vesztettük.)

110

11. A Pipis cég nagyra becsülte Braun Hugó képességeit. Nemcsak a könyvelést tartotta rendben, hanem tôzsdézett is a javukra. Samuval többször jártak Bécsben, ami – Tótkomlósról nézvést a dolgokat – meglehetôsen jelentôs utazásnak számított. Családjaink jóban voltak, de – ahogy mondani kell – távolságtartással. Nem bratyiztak és nem haverkodtak. Úri kapcsolat volt az övék. A családi ünnepeken kölcsönösen megajándékozták egymást. Nem vagyoni paritáson, hanem emberi mértékkel. A Komlósra érkezô elsô bevándorló nemzedék, azaz a honfoglaló zsidók köre körülbelül a harmincas évekre távozott az élôk sorából. Akkor, amikor lassan újra nehezebb lett az élet. A politikai jobbra tolódást az agrárproletárok és a zsidók körülbelül egy idôben érezték meg. Ezért néhány – kevésbé vallásos – zsidó ember érdeklôdést mutatott a munkásmozgalom kérdései iránt. A Klein-fiúk, a Braun-fiúk közül a fiatalabbak el-eljártak a Földmunkás Otthonba. A Kisgazdapárt akkoriban bizonyos értelemben baloldali politikát folytatott, miként így kellett tekinteni dr. Dénes István megyei országgyûlési képviselô közszerepléseit is. Apánk ez utóbbival, Dénes doktorral erôsen szimpatizált, miként a radikális agrárproletárokkal is szívesen barátkozott. Braun Dezsô és Jenô a budapesti illegális kommunista párt ifjúsági szervezetével tartott laza kapcsolatot, ami többnyire abból állt, hogy brossurákat hoztak Komlósra agrárproletár barátaiknak. Braun Hugó gyerekkori jó barátja volt Boldoczky János. Hogy az anyagi támogatást ne érezze megalázónak megállapodtak: a komcsinak kikiáltott János, miután máshol nem nagyon kapott munkát, segített nálunk a házat rendben tartani, a hibákat, a falakat, a tetôt kijavítani. És amikor apánkat újra behívták munkaszolgálatra – ahonnan a hadiszállítóvá elôlépett Pipis testvéreknek már nem sikerült hazahozatniuk – úgy határozott, a közelgô katasztrófa miatt családjával feladatja a kóserságot. A kosztban megnyilvánuló elkülönülés, mondta, az adott vészhelyzetben végzetesen lecsökkentheti megmaradási esélyeinket. Így történt, hogy a házunkban Boldoczky János, a késôbbi külügyminiszter építette az elsô sertésólat! A magyar kormányzati politika a faji törvényekkel nemcsak azt érte el, hogy kiszorították a zsidókat a hazai gazdasági és szellemi életbôl, hanem a hatalomtól mindig félô és az erôt respektáló lakosságot fokozatosan, de egyre gyorsuló ütemben eltávolították a zsidóságtól. Szomszédaiktól, barátaiktól, jó ismerôseiktôl. Kiölték belôlük a szolidaritás érzését. A propaganda nyomása olyannyira nagy volt, hogy annak egyes kitételei még 60–70 évvel késôbb is éltek. Tótkomlóson a hungarista és nyilas szellem messze nem hatolt olyan mélyre, mint máshol, de az sem mondható, hogy egyes embereket nem érintett volna meg. A magyarkodás, azaz a magyarra fordított náci jelszavak hangoztatása és adaptálása természetesen lefékezôdött a szlovák kisebbségi tudaton, amit az evangélikus vallás is jótékonyan befolyásolt. Ráadásul a zsidó emberek az elmúlt években, évtizedekben számos vonatkozásban összefonódtak a szlovákokkal. A három zsidó orvos, dr. Kroó Imre, dr. Juszt Gyula és dr. Somló László százakat és százakat gyógyított, a zsidó iparosok bejáratosak voltak a szlovák házakhoz, a zsidó kereskedôk által árult portéka jelen volt a mindennapi életben. Szálasi egy ízben Komlósra látogatott. Átutazott a falun, a Komló elôtt kocsija megállt és az autóból kiszálló pártvezér az ôt váró kisebb tömegnek csupán egy mondatot szánt: – 1941 a miénk! Éljen a Nyilaskeresztes Párt! 111

Még megvárta az elsô tapsokat, aztán visszaült az autóba és elrobogott a következô faluba. A jelenet nem hagyott mélyebb nyomot a helybeliekben. Talán azért sem, mert a szlovákság körében ekkoriban erôsen terjedt a pánszláv eszme. Hogy ez mennyiben kapcsolódott az orosz testvérek megtámadtatásához, a szlávok általános veszélyeztetéséhez Hitler térnyerésével, nem tudom. Csak azt, talán nem lenne érdektelen e kérdés tüzetes megvizsgálása. A komlósi zsidó férfiakat több lépcsôben és alkalommal vitték el munkaszolgálatra, megfosztva ôket állampolgári jogaiktól. Szolgáltak önállóan ásókkal, lapáttal Gyomán, Lajosmizsén, Budapesten, de Erdélyben és Ukrajnában már katonai alakulatok mellett, ott harcászati segédtevékenységet folytatva. Nem tettek esküt, nem kaptak egyenruhát és fegyvert. Egészségükkel, életükkel a keretlegénységnek nem kellett elszámolnia. Holmijaikat elrabolták; kínozhatók és verhetôk voltak. Az otthon maradt zsidó asszonyok, öregek, gyerekek fokozatosan elszigetelôdtek, anyagilag nehéz helyzetbe kerültek. Anyánk a Pipis cégtôl viszont továbbra is megkapta apánk alapfizetését, amivel a testvérek jelezték: alkalmazottjukat visszavárják. Ez a gesztusuk kimagasló; nyerjék el „odafönt” az Örökkévaló figyelmét és áldását. A hitlerista megszállás után azonnal (április 4-én) kötelezô lett a sárga csillag viselése. Keveházy Ottmár oktató egyre szadistább módon pofozta a zsidó fiúkat a leventében. Az élelmiszerjegyek kiosztásánál erôs hátrányt szenvedtek a zsidók. Megrendült, zavarodott közösséggé lettünk. És ekkor jött a rendelet: 1944 májusában gettóba kell terelni a zsidókat, elôbb Komlóson, aztán jön Békéscsaba, Debrecen… Házunkban községházi tisztviselôk jelentek meg: egy férfi, két asszony. Összeírták a tárgyainkat. Anyánk elôrelátó volt: egy szekérrakomány holmit elvitetett Paulik Pálékhoz. Átvitte apánk ruháit, ingeit, az edényeket és a porcelánokat – köztük a Pipis testvérektôl kapott 24 személyes „esküvôi szervizt”, nászajándékát –, át az ô személyes dolgait. De a házban maradtak a bútorok, a szônyegek, s minden más, ami az élet tárgyi hátteréhez tartozott. A rádiónkat, a kerékpárt már korábban be kellett vinni a községházára, mint ahogy le kellett szerelni és leadni nagyapa boltjáról a cégtáblát, s a kulcsot is, ahogy „rendeltetett”. Takaróval, váltás fehérnemûvel, bizonyos ennivalóval vonultunk be az Iczkovics házba, a kijelölt „gettóba”. Azonnal infernális állapotok alakultak ki. Az összezártság, a zsúfoltság, a szokatlan helyzet, még ha meg is volt mindenkiben az önkorlátozás fegyelme, borzasztó helyzeteket hozott. A tisztálkodás gondja, az anyagcsere, a testi dolgok, a betegségek egymásra halmozódtak. Idegesség, türelmetlenség, bizonytalanság lett úrrá az embereken, s persze apátia is a megalázottságban. Hadd említsek itt meg valamit, valami olyasmit, amirôl már írtam, de nem tudok elégszer számot adni emberi élményünkrôl. Pali fivérem a polgári iskolában egy osztályba járt három olyan gyerekkel, akikkel sülve-fôve együtt volt, a kamaszkor lendületével és szeretetével. Nevük: Benyó Pál, Lopusnyi András, Závada Pál. Ez a három szlovák fiú, amikor besötétedett, kihasználva a gettót ôrzô csendôrök (az orosházi állományból) figyelmetlenségeit, kerítésen át ennivalót adtak be. Nyilván olyan csomagot, amit a szülôk állítottak össze. Hazudnék, ha azt mondanám, éheztünk. Késôbb sokszor igen, méghozzá borzasztóan, elképesztôen, de ott és akkor még nem. Egyelôre kitartott a hazai. Vagyis a Benyó-Lopus112

nyi-Závada ajándék inkább gesztus volt, mint a szükséglet fedezésére. De a gesztus szépségét, értékét valamennyien – azóta is – a szívünkben hordozzuk. Szüleink, bátyám már nem élnek. Így az ô részüket is én veszem át, amikor erre gondolva újra és újra elmondom rájuk a héber áldást. (Szegény Benyó Palit 1997-ben elvitte a politikai szívinfarktus.) Nem itt van a helye annak, hogy a deportálás, a munkaszolgálat rémségeirôl írjak. De azt el kell mondani, hogy a csabai gettó után következett a debreceni téglagyár. Itt az utolsó csomagunkat is elrabolták a csendôrök. Rajtam, 6-7 éves kisfiún azt a ruhát hagyták meg, amiben voltam. Senki nem tudta, hová indulnak a szerelvények. Az elsô Ausztriába ment – ez lett az Eichmann-paktum zálogcsoportja –, a másik Auschwitzba. Csak annyit: Ausztriában még jó néhány komlósinak sikerült együtt maradnia, többek között a gerasdorfi barakkokban. Strasshofban szétszórták a „csapatot”, a németországi Bergen Belsenbe pedig már csak kevesen kerültünk. Szegény Weisz Kóbi, a komlósi fényképész, a híres festômûvész, Bolmányi Ferenc öccse velünk volt. Egy bombatámadásnál (már a végjáték idején) sikerült lopnia valami halkonzervet. Reggel megette, este – szörnyû kínok után – halott volt. A személyes életünket sorozatos szerencse kísérte. Valahogy megmenekültünk. Hajduska Paula azonban ott, Bergenben elpusztult. És meghalt komlósi unokatestvérem, Braun Józsi és Kohn Rózsi gyermeke. És meghalt sok-sok más falunkbeli, akiket a véletlen máshová sodort. A csehországi katonai városban, Theresian Stadtban szabadultunk fel. Egy nappal késôbb, mint ahogy vége lett a háborúnak. Miután édesapánkkal, akit maradék századával – fejében egy puskagolyó szilánkjával – ugyancsak Bergen Belsenbe hoztak, találkoztunk, s így már együtt érkeztünk Mária Terézia hajdani laktanyaerôdjébe, hirtelen jó dolgunk lett. A szovjet parancsnok tolmácsot keresett, s ezt a feladatot a sors apámra bízta. Az altábornagy olyannyira elégedett volt vele, tehát az oroszokkal, zsidókkal, csehekkel, németekkel egyaránt szót értô apánkkal, hogy nem is engedte el maga mellôl 1945 augusztusáig. Közben adott – kiutalt – neki egy bôrgyárat. Pontosabban a katonaváros csizmáihoz, bakancsaihoz, bôrkabátjaihoz alapanyagot szolgáltató jókora üzemet „csak úgy” apámra bízta. Írt is errôl egy papírt, még Zsukov marsall pecsétjét is rátette. Ackermann Hanna nagymama sem ezt, sem az amerikai, illetve a svédországi mentôutazást nem engedte. – Menjünk haza! – mondta minden reggel. Látni akarom a komlósi tornyot és inni akarok az ártézi vizembôl. A torony az evangélikus templomé volt – vigyázat, ezt egy vallásos zsidóasszony mondta –, az ártézi víz pedig valóban az övé. A Braun fiúk ugyanis „svarcban”, még 1942-ben, megállapodtak az olajkutatókkal, hogy a Gajdács Pál utcai „ôsi” ház udvarán lefúrnak kicsikét. (Komlóson a Magyar-Német Olajkutató és Fúró Vállalat évek óta intenzíven mûködött. A kôolajat a végén Kardoskúton meg is találták, Komlóson csak forró vizet és ártézi vizet.) A Braun-féle kút lényegében mind a mai napig megvan, ami nem azonos az ásott (talajvízi) kúttal. 12. Szóval 1945 nyarának vége felé hazajöttünk. Apánk beállt a Pipis malomba. A malmok nem sérültek – miután a falu (és Orosháza is) igen hamar felszabadult –, s hellyel-közzel búza is akadt. Házunkat kirabolva találtuk. Csak az a holmink maradt meg, amit Paulik Pál megôrzött. 113

A faluban élénk politikai élet zajlott. A legradikálisabb a kommunista párt volt, de a kisgazdák is nagy erôket tudtak mozgósítani. Dénes István hajdan baloldali pártja jobbra tolódott, amit apám végtelenül sajnált. Ô a kommunista pártba lépett, hiszen ez a mozgalom volt a legkövetkezetesebben antifasiszta. A mozgalmat Hudák András, Boldoczky János vezették, régi barátai a földmunkás otthonból. A zsidó hitközség, a temetkezési egylet ugyan újjáalakult, hiszen a Vogelek, a Buchbinderek, a Kleinek és a Groszok közül többen életben maradtak, de ez a szervezôdés már nem volt az igazi. Vorhand rabbi Makón, a gettóba vonulás elôtti napon halt meg. Távozása jelképesnek is tekinthetô. A háború után ott csak megbízott rabbi mûködött; ha kiterjedt is a figyelme Komlósra, az kizárólag a barátság jele volt. Néhányan, mint Hani néni is, még vágattak a kóser rítus szerint, de önálló sakterra már nem futotta. Vándor metszô járt át, hol Makóról, hol Szegedrôl. Orosházán nagy zsidó kulturális élet folyt, hiszen – egészen 1949ig – itt tevékenykedett a zseniális kántor (és szervezô), Kohn Simon. Komlóson is élt, hiszen Braun József feleségének fivérét tisztelhettük benne. Csakhogy megjelent a világban az új szellem: a cionizmus. A zsidóság, a világméretû katasztrófa után hazát akart magának teremteni. A fiatalok harcolni mentek el a születô Izraelbe, az idôsebbek tovább élni. A százötven-százhatvan hajdani család helyett húsz sem rendezkedett be újra Komlóson. Jóllehet visszajött a Futurás tisztviselô, a Szlovákiából Komlósra került Wallberg Jenô és visszatért az édesanyja is, akit a deportálásba elkísért a nálunk dolgozó szlovák lány, a segítôje. Gyönyörû novella az övéké. Megejtô Wallberg mama gondoskodó viselkedése Marika iránt, s egészen különös Marika ragaszkodása az idôs hölgyhöz. Érezzük át a felemelô történet szépségét: egy nem zsidó – egyébként igen jóképû, jótermetû – evangélikus lány elmegy a gettóba, beül a vagonba, végigcsinálja a zsidók számára rendelt szenvedésutat. És amikor vége a háborúnak, Jenô feleségül veszi édesanyja megmentôjét… Amikor Boldoczky János, aki a Pártközpont káderosztályának a mezôgazdaságért felelôs osztályvezetô helyettese lett, ugyan honnan „merített volna halat”, mint Komlósról? Hát kiket ismert ô? Wallberg Jenôt kinevezte a Hangya utódaként mûködni kezdô, de aztán a gyorsan fejlôdô SZÖVOSZ egyik vezetô posztjára. Miután a fiatalember sok nyelven tudott, elôbb a nemzetközi részleget irányította, késôbb (Boldoczky külügyminiszter korában) ô lett az elsô Spanyolországba (még élt Franco) akkreditált diplomatánk, kereskedelmi irodavezetôi státusszal. Marika ment vele, késôbb nagykövetné lett… Apám elmenekült Komlósról. Ennek oka Keveházy Ottmár. A nyilas leventeoktatót elkapták (szökésben) a Dunántúlon. Komlósra hozták, hogy a népbíróság helyben ítélkezzen felette. Ô volt az, aki a szlovák gyerekeket kivezényelte – volna – a szovjet tankok elé. Mi akkor már nem voltunk Komlóson. A tragédiát az anyák akadályozták meg. „Gyilkossági kísérlet” – vagy valami ilyen címen vádolták. Apánkat tanúnak idézték, mondván, ô majd igazolja: pofozta, rugdosta a zsidó gyerekeket, egyebek között az Auschwitzban megölt Kroó Palit és a fivéremet, Braun Palit. Apánknak kapóra jött Pipisék ajánlata: legyen ô az orosházi malom cégvezetôje. – Aki bosszút áll – mondta –, azon bosszút állnak. A láncot mindig meg kell szakítani. És költöztünk. Félt, hogy visszahullik rá, ha a bíróság elôtt ô is hozzájárul az ítélethez. A NOT tárgyalását vezetô férfi ugyanis elfecsegte, halál lesz a nóta vége. Példát statuálnak: felkötik a lelkész végzettségû leventeoktatót. (A végén nem végezték ki, a szegedi Csillag börtönbe vitték, állítólag 56-ban elszökött; egyenesen a cellájából ment a határra…) 114

Jenô és Dezsô nagybátyáink elpusztultak a munkaszolgálatban. Apánk legfiatalabb öccse, Braun Sándor, nemcsak az apai vasboltot vette át, hanem a hitközséget is. A templom romokban volt. Megpróbált pénzt szerezni, nem sikerült. A kilét, a közösséget átíratta a szegedi neológ rabbi égisze alá. Schindler József már csak temetni jött át Komlósra. 1947-tôl az élet a politikai és a gazdasági terror jegyében telt. Az MKP – ahogy ma mondanánk – egész pályás letámadást folytatott. Hogy festett ez a Pipis malom frontvonalán? Úgy gondolták az Államvédelmi Osztályon (ÁVO): zavartalanabb lesz a párt államosítási politikájának végrehajtása, ha a tulajdonosokat börtönbe csukják. Egy Szemenyei nevû – vagy álnevû – agent provokateurt küldtek ki, de még neki is hamisítani kellett az iratokat. Amit apámmal csinált a saját pártja, az maga volt a galádság és a gyalázat. Paulik Pál Szlovákiába költözött, már nem segíthetett. Hudák András (akart, de) nem tudott közbelépni. Boldoczky János (aki ismerte az aljasság részleteit) csak utólag segített: Bábolnára helyeztette apámat – fôkönyvelônek. Az állam akkor „foglalta el” a ménesbirtokot, ide költöztünk. Komlós a szüleim számára a megszégyenülés helyszíne lett. Apám örült, hogy még a nevünket is megváltoztatta: Braunból Benedekké lettünk. 13. 1950. február 23-ára Vogel Izsó összehívta a hitközség és a Chevra tagjait, közös tanácskozásra. Jelen voltak: Kleinmann Adolf, Kirschner Albert, Újhelly Aladár, Grosz Árpád, Zakariás Ignác, Rottenstein Vilmos, Buchbinder Lipót, Leichter Jenô, Leichter Béla, Braun Sándor. Szokássá lett, hogy a halottak emlékére az ülés napirendje elôtt mondták el a Káddist. A szomorú hangulat további indoka: ekkor emlékeztek meg a Chevra fennállásának 80. évfordulójáról. Az esemény tiszteletére Vogel Károly hímzett tóratakarót és egy halotti leplet adott a közösségnek. Határoztak a temetôben felállítandó mártír emlékmû elkészítésérôl is. Nyolcvan év után az egybegyûltek úgy döntöttek: egyesítik a hitközséget és a Chevra Kadisát. Vogel Izsó pedig ezt írta – utolsó bejegyzésként – az Egylet patinás jegyzôkönyvébe: „Kérem a tagokat, hogy jótékonyságukkal, szent meggyôzôdésükkel továbbra is támogassák sokat szenvedett hitközségünket, hogy áldás kísérjen bennünket, békességben és megelégedettségben legyen részünk, Áldott Tóránk alapján.” Apám úgy csinált, mint aki csak az emberekben csalódott, az eszmében nem. Becsapta magát? Nem tudom. A vegzatúra megtörte, az bizonyos. Az a golyódarab, amit 1944-ben belelôttek a fejébe, amúgy is beteggé tették; a fájdalomtól sokat szenvedett. 1957-ben Pali testvérem Izraelben telepedett le. Apánk ebben némi vigasztalást talált. Akkor már Kecskeméten laktunk. De az az igazság, lélekben ô is, anyám is Komlóson élt. Állandóan csak a szülôfalujuk dolgait emlegették. Ezer történetet hallottam tôlük, jóllehet a ritkábbnál is ritkábban utaztak – haza. De ha komlósi jött Kecskemétre lakni, dolgozni, ünnepelt vendég volt nálunk. Sokan vizitáltak szegényes otthonunkban, maga Boldoczky János is, igaz, már „lebukása” után. Lényegében ezeket a történeteket írom ma is, és az az érzésem: ezután is ezt fogom tenni. Jószerével 1962-ben szûnt meg a zsidó élet Komlóson, amikor Buchbinder Lipót asztalos családjával kivándorolt Ausztráliába, és Braun Sándor lényegében egyedül maradt. A templomot, a rituális fürdô vaskádját, a telket a szegedi hitközség, mint tulajdonos érté115

kesítette. Sajnálom, hogy legalább egy téglát nem ôrzök a régi „síl”-bôl. Igaz, idôs korára visszatért lakni a drága Vogel Miklós (aki második házasságában Kroó doktor húgát, Évát is magával vitte – és el is temette ott). Ez nem változtatta meg a dolgok állását. Miként Sándor nagybátyám fia, Miklós sem, aki ott él, de a szó zsidó értelmében nem számít zsidónak, ha csak az én odaadó szeretetem és nagyrabecsülésem iránta nem teszi ôt valamelyest mégis azzá. (Zsidónak az édesanya vallásától számít valaki.) 14. Szóval vége. Ez a könyvfejezet tehát legyen búcsú és tisztelgés a zsidó Komlós elôtt. Másfélszáz esztendôn át éltek ott, együtt a jó szlovákokkal, a tót atyafiakkal. Sok mindent csináltak, építettek. Jelentôségük messze meghaladta lélekszámukat. Békében éltek. Akik átvészelték az 1939–1944-es mocsokságokat, és más városokba, Budapestre, Izraelbe vagy Ausztráliába költöztek, amíg éltek (és élnek), mindig meghatottan szóltak szülôfalujukról. Végül álljon itt egy másik, mondjuk úgy, nem zsidó lista, amit Tuska György falusi rendôr állított össze 1938. január 15-én. Innen írtam ki zsidó barátaink nevét. A község embere csak a háztulajdonosokat jegyezte fel, a bérlôket nem. Ez fájdalmas hiány. Ezért például mi magunk sem szerepelünk itt, mert a házat elôbb Palotai csendôrôrmestertôl, aztán Vajda Pál gazdálkodótól béreltük. Újhelly Aladár, Klein Sándor, Trafikant Ilona, Goldberger Pál, Iczkovics Sámuel, Unger Lajosné, Unger Károly, Lang István, Újhelly János, Iczkovics Lipót, Braun Sámuelné, Herczog Izsák, Goldberger András, Kleinmann Adolf, Iczkovics Ferenc, Leipnik Aladár, Leipnik Mihály, Iczkovics Jenô, Herczog Károly, Vas Nándor, Slézinger Lajos, Goldberger János, Goldberger Mihály, Grosz István, Vogel Izsó, Iczkovics Sándor, Nádor Adolfné. Mit hagytam ki ebbôl a lényegében gyászbeszédbôl? Sokat, fôleg nagyon sok érdekes embert. De amit itt leírtam: talán fölmutatja azt az odaadó szeretetet, amelyet a szüleim továbbplántáltak a szívembe. Befejezésül hadd idézzem fivéremet, dr. Benedek Pált, aki 1957-tôl haláláig (1998) Izraelben élt, megbecsült újságíróként. Ezt mondta: „Ahogyan az ing közelebb van az ember bôréhez, mint a kabát, úgy van közelebb a szívemhez Tótkomlós. Vagyis, ha azt kérdezik tôlem, hová valósi vagyok, elôbb azt mondom: tótkomlósi, és csak azután azt, hogy magyarországi.” Így az ô nevében is mondhatom: Isten áldja a komlósi szlovákokat.

116

BENKÔ SAMU Szép, hosszú élet reménysége

Az alkotás jogát magának kiharcoló ember régóta viaskodik azokkal az – olykor végzetesnek tûnô – természeti erôkkel, melyek életkorát kedvezôtlenül befolyásolják, illetôleg megrövidítik. Nem a természettel szembeszegülô oktalanságról van szó, hanem ellenkezôleg, a természettel való bölcs megegyezésrôl, mégpedig a tudomány adta lehetôségek célirányos felhasználásával. Az emberi alkat hosszan tartó fejlôdése során testestôl, lelkestôl úgy formálódott, hogy az élôlények sorában viszonylagosan hosszú ideig képes elviselni a létezés kockázatait. A létfeltételeknek most csak a biológiai oldalát tekintjük, s figyelmen kívül hagyjuk, hogy az ember okozta galádságok – háborús vagy háborún kívüli öldöklések –, a földkéreg mozgása, a vizek áradása, a szelek viharos tombolása sok emberi életet oltottak ki. Maradjunk csak a betegségek kérdéskörénél, mert tapasztalat szerint ezen a területen adatott meg a természet dolgaiba való beavatkozásnak az épületes lehetôsége. Örök életre vágyakozva sok mindent megtett az ember. Errôl mitológiák és vallástörténeti emlékek bôséges adalékkal szolgálnak. A halál ellen lázadozva, de végül is belenyugodva isteni titkok kifürkészhetetlenségébe, arról semmiképpen nem mondtak le a gondolkodás nagyszerûségére rádöbbent ôsapáink, hogy a földi lét idôhatárának a kitolásán nagy erôbedobással ne munkálkodjanak. Igaz, arról még ma is vitatkoznak a tudománytörténészek, hogy mint kutatási cél vajon az emberi életkor meghosszabbítása vagy pedig a betegség okozta fájdalmak enyhítése, a szenvedések eltávoztatása, illetôleg mérséklése vezérelte és sarkallta egyre eredményesebb gyógyító munkára Hippokratész elôdeit és utódait az elmúlt évezredekben. De bármiképpen dôljön el a vita, a jól mûködô emberi ösztön azt diktálja, hogy minél hosszasabban éljünk, szenvedések nélkül, jó egészségben. Emberségünk mértéke, hogy e tekintetben nemcsak magunkra nézünk. A Segítô Jobb elsô évtizede eredményeinek a láttán, azok érzékeltetésére vállalkozva, emlékezetem filmkockáin tíz olyan jeles erdélyi személyiségnek az alakja jelenik meg, akiket – köznapi szóhasználattal élve – idô elôtt kaszált le a halál. Elsônek János Zsigmondnak, Magyarország választott királyának, az elsô erdélyi fejedelemnek az alakja tûnik fel. A rövidesen török kézre kerülô székvárosban, Budán született 1540-ben, és 1571-ben az általa fejedelmi központtá tett Gyulafehérváron halt meg. Mûvelt, nyolc nyelvet beszélô, mûvészeteket kedvelô, vívásban, lovaglásban igen gyakorlott férfiúnak mondják a kortársak. Tudományegyetem alapítási tervét az erdélyi magyar mûvelôdéspolitika kezdetének tekintjük. Élt 31 évet. Bocskai István 1557-ben született Mátyás király kolozsvári szülôháza tôszomszédságában. 1606-ban halt meg Kassán. A nyárádszeredai országgyûlés 1605-ben választotta Erdély fejedelmévé. A bécsi békével országa függetlenségét biztosította. Élt 49 évet.

117

A nagy fejedelem, Bethlen Gábor 1580-ban Marosillyén született, a gyergyói havasok lábánál, Szárhegyen nevelkedett, és 1629-ben a sok gonddal és ízléssel szépített székvárosában, Gyulafehérváron halt meg. A világpolitikai erôket jól ismerô, az adott lehetôségeket okosan kihasználó, gazdálkodáshoz értô, a hadakozásban a legkisebb véráldozattal elérhetô gyôzelemre törekvô, sûrû életû ura volt Erdélyországnak. 49 évet élt. A kiterjedt Rákóczi-család intellektusban egyik leggazdagabban feltarisznyált tagja I. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna kisebbik fia, Rákóczi Zsigmond volt. Nagy mûveltsége és az eszmei megújhodás iránti fogékonysága tette kedveltté mindazok körében, akik az iskolát és általában a kultúrát nemes becsvággyal és áhítatos önzetlenséggel szolgálták szerte az országban. Született 1622-ben, meghalt 1652-ben Élt 30 évet. Kortársa volt Apáczai Csere János, aki a század legkiemelkedôbb gondolkodójának, a francia René Descartes-nak az eszméin felbuzdulva megalkotta az elsô magyar enciklopédiát, meghirdette Erdélyben az iskolák felette hasznos voltának a neveléspolitikáját, tankönyvekkel és különleges pedagógiai rátermettséggel a gyulafehérvári és a kolozsvári református kollégiumban a tudósképzés és jellemformálás példamutató otthonát alakította ki. Apáczán született 1625-ben, és Kolozsvárott halt meg 1659-ben. Élt 34 évet. Az ifjú Bölöni Farkas Sándorban jeles pártfogói az eljövendô nagy poétát vélték felfedezni, de ô nem versekkel lett halhatatlan, hanem egy mûfaj: az útleírás adta lehetôségek felfedezésével. Nagy élményének, az Észak-Amerikában látottaknak a leírásával a demokrácia szálláscsinálója lett nemcsak magyar, hanem a más nyelvet beszélô honfitársai körében is. A korszerû polgári intézmények (betéti társaság, kaszinó, tornaiskola, zeneegyesület, olvasókör, múzeum) szorgalmazásával, illetôleg alapításával kulturális örökségünk javához kapcsolta hozzá a nevét. Született 1795-ben, meghalt 1842-ben. Élt 47 évet. Nála néhány évvel volt fiatalabb Szentiváni Mihály, aki Kossuth példája nyomán kéziratos tudósításokban számolt be az erdélyi reformországgyûlés munkálatairól, ihletett – népdallá lett – verseiben a Petôfi elôtti népies költészet legavatottabb hangú megszólaltatójának bizonyult, és közíróként az esedékes polgári átalakulásnak volt a szószólója. Született a Nyárádmentén 1813-ban és meghalt Kolozsvárott 1842-ben. Élt 29 évet. A Szilágyságból származott a magyar kritikai és esszéirodalom múlt századi nagy reménysége, Zilahy Károly. Az irodalmi modernizáció érdekében kemény harcokat vívott a másik jeles erdélyi literátorral, Gyulai Pállal. A korszerûségnek és a minôségnek együttes jelenlétét követelte a mûvészi életben, és mélységesen megvetette a nemzeti sallangokkal felcicomázott dilettantizmust. 1838-ban született és 1864-ben halt meg. Élt 26 évet. Ady Endrérôl tudjuk, hogy nemcsak megújította féltett nemzeti kincsünket, a magyar verset, hanem merész gondolkodásra serkentette a Széchenyi István halála után, önismeretben megfogyatkozó nemzetét. Az Érmellékén született 1877-ben, és eltemették 1919-ben Budapesten a Kerepesi úti temetôben. Élt 42 évet. És zárja e rövid névsort egy olyan szatmári költô, aki Ady után is tudott újat és maradandót alkotni a magyar lírában. Dsida Jenô az elsô világháború utáni nemzedék válságélményének, a magányossággal viaskodó közösségvágynak, a harmóniakeresésnek és nem utolsósorban az elmúlás gondolatával való küszködésnek míves lírába foglalt megszólaltatója. 1907-ben született és 1938-ban halt meg. Élt 31 évet. A felsorolt tíz férfi – volt köztük fejedelem, tudós, költô, mûvelôdésszervezô – egyike sem esett el csatában, nem végezték ki, nem vetett véget életének önkezével. 118

Tízen összesen 368 évet éltek. Életkoruk átlaga még a 37 évet sem érte el. Nem valami anakronizmusba süppedô nekibúsulás kényszerítette ki belôlem ezeket a sorokat, hasonlatosan ahhoz a hadtörténeti vétetésû múltbarévüléshez, mely azzal a gondolattal játszadozik el, hogy egy jól beásott géppuskafészekbôl, kellô mennyiségû lôszerrel, Mohács csataterén rövid idô alatt le lehetett volna teríteni a szultán egész seregét, egy tank pedig megakadályozhatta volna a zászló letörését a nagymajtényi síkon. A deus ex machina dramaturgiáját jól ismerô és tisztelô századokban egyetlen kezdetleges technikájú repülôgép segítségével világbirodalmat lehetett volna alapítani. Nem azt firtatom tehát, hogy az orvosi technika és a gyógyszerelôállítás mai szintjén miképpen lehetett volna meghosszabbítani sok jeles elôdünk életét, inkább azt hangsúlyoznám, hogy a múltban és a jelenben is nagy a jelentôsége az emberi életet óvó, közösségi felelôsségtudatnak. Ha például a híres marosvásárhelyi orvosnak, Mátyus Istvánnak 1793ban megjelent Ó és Új Diaetetica c. mûvében elôadott étkezési tanácsok és életmódra vonatkozó elôírások intézményes propagálásban részesültek volna, már kétszáz éve jóval kevesebb lett volna tájainkon például az érrendszeri megbetegedés és a tüdôbaj. Ma, amikor rövid visszavonulás után térségünkben ismét terjed a tuberkulózis, a vérbaj, a fertôzô agyhártyagyulladás, és egymás után szedi áldozatait az olyan, korábban nem ismert kór, mint az AIDS, különös üzenete lehet a múltnak: a tudás mind több eszközt adott az embernek, hogy az egyszeri életet, a végeredményben mégis csak szépnek mondható életet mentôl elviselhetôbbé, örömtelibbé tegye, de a megnövekvô erkölcsi követelményekre is figyelmeztet. Nemcsak a magunk élete fontos, hanem embertársunké is; magunk egészségét is óvjuk, ha a másokéra is gondunk van. Ennek a nemes célnak a szolgálatára vállalkozott a Segítô Jobb. Tíz éves munkásságát hálás elismeréssel véste emlékezetébe a gyógyultak tekintélyes serege.

119

BODNÁR ÁKOS Segítség a kisebbségi létben

A múlt század végének és századunknak egyik – a magyarság további sorsának alakulására döntô befolyást gyakorló – változása az volt, hogy a magyar nemzet szétszakadt. Jelentôs része különbözô országokba szóródott szét, és azóta ebben a létformában kényszerül élni. Ez az állapot legtöbbjük számára nem tekinthetô jónak, egészségesnek, hiszen természetes, hogy miközben ragaszkodnak szülôföldjükhöz, anyanyelvükhöz, magyarságukhoz, nemzeti kultúrájukhoz, sok esetben szembekerülnek a többség akaratával, s ezáltal türelmetlen, intoleráns viselkedésre késztetik ôket. Ebbôl azután kölcsönösen számos negatív tapasztalat származik. Hogy lehetne ezeket elkerülni, netán megszüntetni? Ami a kérdés politikai oldalát illeti, nem kívánok azzal foglalkozni, ezen a téren milyen változás lenne jó, és mitôl várhatnánk a problémák végleges megoldását. Ennek több oka van. Egyrészt a mai történelmi helyzetben sokkal bonyolultabbnak látszik a kérdés annál, hogy ehhez politikai képzettség és szakértelem hiányában hozzányúlhatnánk; másrészt ennek megoldása sokkal inkább az ott élôk feladata, hiszen róluk van szó, ôk ismerik a helyzetet, ezen túlmenôen csak nekik lehet törvényes lehetôségük és legitimitásuk arra, hogy ezekben a kérdésekben keressék a megoldást, döntsenek. Végül a kialakult helyzet politikai megoldásának kérdése, a helyes módszer megtalálása – ahogy ezt az I. világháború vége óta eltelt idô ezirányú erôfeszítései, azok eredménytelensége igazolják – hosszú folyamat. Helyesebben járunk el tehát, ha a kisebbségi létforma lehetôségét tényként kezeljük és azt vizsgáljuk: kisebbségi helyzetükben van-e igény arra, hogy segítsük ôket, és ha igen, tegyük azt minél hamarabb. Kétszer ad, aki gyorsan ad – tartja a mindnyájunk által ismert bölcs mondás és ennek valóságáról már sokan, sokféle helyzetben meggyôzôdhettünk. Többek között a nyolcvanas évek végén, amikor nyilvánvalóvá váltak a kelet-európai tömb országainak politikai és gazdasági téren megmutatkozó különbözôségei. Ebben a helyzetben mindnyájunkat fûtött az, hogy – már csak nemzeti önérzetünkbôl fakadó büszkeségünkbôl is – segítségére legyünk a környezô országokban levô – fôként magyar – testvéreinknek, rokonainknak, barátainknak, ismerôseinknek. Vittük a Bibliát, a gyógyszereket, sokszor az élelmiszereket, könyveket, próbáltunk segítségükre lenni mindennapossá vált megélhetési, gyógyítási problémáik megoldásában. Amikor pedig megnyíltak a határok, ledôltek a falak, akkor indultak meg igazán a segélyszállítmányok, s bár sokszor tervezetlenül és szervezetlenül, de kiszélesedett, mozgalommá terebélyesedett a segítségnyújtás. Azután lelassultak az események, csökkent a kezdeti lelkesedés, ezzel szemben alig csökkent a sok formában megtapasztalt segítség iránti igény.

120

Valamit tenni kellett. A kialakult helyzet sokakat arra késztetett, hogy felvessék az állandó kapcsolattartás szükségességét, körvonalazzák annak lehetôségeit és módját, kérjék ehhez az anyaország felelôs vezetôinek „szülôhöz illô” hathatós támogatását. Ebben az idôben alakult meg vagy erôsítette meg tevékenységét sok karitatív szervezet, és ezen a felismerésen alapul, erre az idôszakra esik a Segítô Jobb Egészségügyi-Humanitárius Alapítvány megszületése is. Akik a megfelelô lehetôségek és az erre adott támogatás kialakításának, elérésének nehéz munkájában résztvettek, tudják, hogy ez nem volt egyszerû feladat. Már csak azért sem, mert abban a hazánk számára is komoly megpróbáltatásokkal járó átalakulási idôkben nehéz volt elfogadtatni azt, hogy vannak tôlünk rosszabb helyzetben levôk, és nekünk vállalnunk kell megsegítésük erkölcsi és anyagi terheit, függetlenül attól, hogy mi gazdagnak vagy szegénynek érezzük-e magunkat. Pedig ez a helyzet – fôként a szülôk számára – nem lehet idegen. Kinek jutna az eszébe, hogy családja tagjaival szembeni viselkedését, a nekik nyújtandó támogatás, segítség mértékét gazdag vagy szegény voltához mérje? Támogatják ôket helyzetüktôl függetlenül. Mindezek alapján egyértelmû, hogy mivel erre a tevékenységre igény volt, és igény lesz mindaddig, míg a különbözô országokban levô nemzetrészek egészségügyi ellátása elmarad az anyaországban élôkétôl: nem lehet mást tenni, mint felvállalni és végezni. Az elmúlt tíz év tapasztalatai is bizonyítják, igazuk volt azoknak, akik felismerték a segítô szervezetek munkájának szükségességét, és azt erkölcsileg, anyagilag támogatták. Mi lehet egy ilyen munka tartalma, milyen formában kell ezt nap mint nap folytatni? Egy régi orvosi mondás azt mondja a segítség, gyógyítás lehetôségeirôl: Gyógyítani ritkán tudunk, segíteni gyakrabban, vigasztalnunk mindig kell. Ha a gyógyítás lehetôségeit mérlegeljük, sok esetben az látszana egyszerûbbnek, ha a rászorulókat ki- vagy elmenekítenénk abból a környezetbôl, ahol ellátásuk feltételei nincsenek meg. Hasonló módon emelnénk ki azokat a gyógyítókat is, akiknek hiába van meg a szaktudásuk; lehetôségeik, felszereltségük nem teszi számukra lehetôvé, hogy tudásuk szintjén gyógyítsanak. Ez a módszer egyrészt sokba kerülne, másrészt mind a gyógyulást keresôk, mind a gyógyítást végzôk számára azt jelentené: fel kell adniuk otthonukat, ott kell hagyniuk szülôföldjüket, szembe kell nézniük nemcsak a gyógyító munka nehézségeivel, hanem sok más problémával is. Sokkal helyesebbnek tûnik tehát az, ha a segítséget nyújtó egyén, közösség, intézmény úgy jár el, hogy saját környezetükben, saját ellátó-rendszerükben segíti meg ôket, hogy képesek legyenek a teljes értékû gyógyító munka elvégzésére. Ez a módszer amellett, hogy olcsóbb, lehetôséget teremt arra, hogy megálljon a nemzet elszakadt részeinek fogyása, az elvándorlás. Természetesen adódnak olyan esetek is szép számmal, amikor csak az anyaországban lehet bizonyos betegségeket eredményesen gyógyítani. Ilyenkor ezt is fel kell vállalni, de az elôírt ellenôrzô vizsgálatok már ilyen esetekben is otthon történhetnek. Ami a segítséget illeti, az a helyes, ha az folyamatos, tervezett, kiszámítható. Ez megnyilvánulhat gyógyszer- vagy eszköz-segélyben, szakkönyv-támogatásban, a határon túl dolgozók továbbképzésének útján. Végül mit érthetünk, mit értsünk azon, hogy a vigasztalásra mindig szükség van. Elsôsorban azt, hogy ez nem lehetôség, hanem kötelesség mindnyájunk számára. Ez alól nincs felmentés. Elszakadt nemzetrészeinkkel éreztetnünk 121

kell, hogy hozzánk tartoznak, hogy mellettük állunk, hogy a sorsuk által rájuk háruló nehézségekbôl részt vállalunk. Ha visszatekintünk az eltelt tíz évre, hálaadással és örömmel nyugtázhatjuk, hogy az alapítvány által végzett munka igazolja azt, amirôl eddig szó volt. Köszönet a munkában résztvevôknek és azoknak, akik ezt a munkát bármilyen módon és formában támogatták. Ami pedig az alapítvány által végzett munka jövôjét illeti, tisztán kell látni: amíg a kisebbségi létforma létezik, és különbségek lesznek nemzetünk egyes részeinek lehetôségei, élete körülményei között, nemcsak annak van jogosultsága, hogy ennek felszámolásáért küzdjünk, hanem annak is, hogy attól függetlenül is járjuk a gyógyítás, segítés és vigasztalás útját, érezzük ennek reánk háruló felelôsségét.

122

CSOÓRI SÁNDOR Anyám szavai Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél, mert mi már olyan öregek vagyunk, mint fönt a padláson az a falióra s a mutatónk már nagyon a temetô felé mutat. Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e? Amikor jössz, az a mi vasárnapunk. Apád még csak-csak, ide fut, oda fut, de nekem már a kisajtóig is ménkû hosszú az út, hányszor megemlegetem azt a körtefát, amit a konyhaajtó elôl fordított ki a bomba, meg tudnék-e benne kapaszkodni, mint most a te karodba. Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik! Fogom inkább a söprût, azzal botozgatok el a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna. Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra. Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket – A múltkor is, amikor Amerikába mentél, a szemem belülrôl kisebesedett… eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém? mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor és minden repülô lezuhan, melyen te utazol. Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet, hogy én már a fölröppenô madártól is megijedek? és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet, de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet. Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te, nem féltelek a kilengô, magas házaktól s a krokodilusos tavaktól se, a mosolygó, késes emberektôl, akik bankot rabolnak vagy csak játszanak, álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön s bohócos nagykalap, de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül, ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül. 123

DEMSZKY GÁBOR Gondoskodó Budapest

A kelet-közép-európai rendszerváltások óta a demokratikus önkormányzás egyik legmarkánsabb gyakorlati tapasztalata, hogy az együtt élô közösségeknek, a városoknak szinte kizárólag saját erejükbôl kell megteremteni és mûködtetni azokat a jóléti, társadalompolitikai védelmi rendszereket, amelyek révén fenntartható a nemzedékek közötti szolidaritás és biztosítani lehet az elesettekrôl való gondoskodás feltételeit. Itt, Budapesten azt tapasztaljuk, hogy egy kétmilliós nagyvárosban csak úgy tudjuk garantálni a dinamikus fejlôdés feltételeit, ha világossá tehetô a fôvárosi polgárok és közösségeik érdekeltsége. Ezért az önkormányzatiságról vallott felfogásunk egyik lényeges eleme, hogy a szubszidiaritás elvén szülessenek meg a döntések, amelyek elôkészítése széleskörûen egyeztetett, végrehajtásuk pedig minden oldalról biztosított. Így a gyakorlatban el tudtuk érni, hogy miközben az idôsek és a szociális válságban lévôk helyzete országosan nem sokban javult az elmúlt évek alatt, a fôvárosban megôriztük az idôsellátás, a fogyatékos emberekrôl való gondoskodás, a kisebbségek és marginális csoportok intézményrendszereit, sôt: nagyobb mértékû fejlesztésekre is képesek voltunk. Azaz: amíg a nemzedékek közötti szolidaritás egyes nagy elosztórendszerei (a nyugdíjbiztosítás, a közoktatási rendszer) átalakuláson estek keresztül, addig helyi szinten, az önkormányzatiság erejével fenn tudtuk tartani a szociális és egészségügyi ellátás intézményi hátterét. Mindezt az 1997ben elfogadott Budapesti Szociális Chartára – egy a helyi közösségek, önkormányzatok közötti egyezségokmányra – alapozva voltunk képesek elérni Budapesten. A Budapesti Szociális Charta Majdnem négy évtized telt el azóta, hogy Torinóban az európai közösség tagállamai aláírták az Európai Szociális Chartát, ami az úgynevezett harmadik generációs jogok talaján szociális garanciákat nyújt a polgároknak. Az Európai Szociális Charta aláírása és hatályba lépése óta Magyarországon megbukott az a kommunista pártállami berendezkedés, amelynek paternalista szociális ellátásai a hatalom hirdetett elveivel ellentétben nem voltak képesek integrálni a társadalmat. A lakosság – és nem a polgárok! – szociális ellátásokat „kapott” vagy épp nem kapott, és a nem kutatható témák közé tartozott a szegénység, a hátrányos, vagy a veszélyeztetett helyzet. A pártállam idején a társadalmi egyenlôtlenségek és azok keletkezése, újratermelése, a szegénység, mint társadalmi tény, tabu volt. A politikai rendszer változásának idején egy felkészületlen, a szegénységgel, hajléktalansággal érdemben mit kezdeni nem tudó szociális ellátórendszer mûködött Magyarországon, amit alapjaitól fogva kellett újraépíteni. A tapasztalati tények is megerôsítették azt a kiindulópontunkat, hogy a szociálpolitika önálló diszciplína és a társadalompolitika önálló alrendszere, amit a központból vezérelt döntésekkel nem lehet eredményesen mûködtetni. 124

Valódi „szociálpolitikát csinálni” pedig kizárólag a szuverenitás elvén mûködô, a szûkebb társadalmak bizalmát élvezô és a települési folyamatokat közelrôl ismerô helyi közösségek képesek. Erre a felismerésre építve alakult ki az az általános európai gyakorlat, hogy a szociális ellátások legnagyobb terheit is az önkormányzatok viselik, mind az anyagi gondoskodás, mind pedig a szolgáltatások megszervezése terén. Ezt a bevált európai modellt Magyarországon az önkormányzati törvény honosította meg, az Európai Szociális Charta aláírása nélkül. A gyakorlat sok tekintetben már megfelel és hasonul az európai mintához. A települési önkormányzatok tartják fenn az alap- és szakosított intézményi ellátásokat, segélyeznek, segítik a krízisbe került családokat, és számos közvetlen szolgáltatást is nyújtanak a rászorulóknak. Városainkban és községeinkben heroikus küzdelem folyik a szegénységgel, és az elesettek integrációjáért. A kilencvenes évek közepén az alapellátásban részesülôk száma országos méretekben másfélszeresére nôtt, a segélyezési esetek száma öt év alatt megduplázódott. A fôvárosi lakosság elöregszik, a rászorultak száma nô és a legalsó jövedelmi kategóriába esô háztartások szociális helyzete tovább romlott. Erre válaszul az önkormányzatok az intézményi ellátásaik kapacitását mintegy 130–155 százalékkal fejlesztették. Budapesten a Fôvárosi Önkormányzat például a szociális otthonok fenntartásának ráfordításait a kilencvenes évek elején megduplázta, s azóta is folyamatosan bôvíti, valamint többszörösére növelte a hajléktalanok szálláshelyeinek számát. A kerületi önkormányzatok is erejüket megfeszítve bôvítették kapacitásaikat: megduplázták az idôsek alapellátó intézményeinek számát, 140 százalékra bôvült az intézményhálózati esetszámuk, egyes segélynemek (például a lakásfenntartási támogatás) területén három év alatt közel megtízszerezték a ráfordításaikat. Egyszóval: a fôvárosban mûködô önkormányzatok szociálpolitikai ellátásaikat erejükhöz mérten, szinte már erôn felül fejlesztették, ugyanakkor a várospolitikának és a politikusoknak is el kellett fogadniuk azt a szakmában már nem vitatott álláspontot, hogy az önkormányzatok kizárólag a szociálpolitika eszköztárával és egymástól elszigetelten, csak a saját erejükre támaszkodva nem tudnak lépést tartani a rendszerváltó társadalmi-gazdasági folyamatokkal. Új technikákra és a szakma belsô erôforrásainak feltárására, a szereplôk együttmûködésére volt szükség. Ennek nyitott utat a Budapest Fôváros Közgyûlése által 1997. május 29-én, ellenszavazat nélkül elfogadott „Budapesti Szociális Charta”, melyhez fokozatosan szinte minden kerületi önkormányzat csatlakozott. A Charta elôször is rögzíti azokat a legalapvetôbb elveket, amelyek hosszú idôn keresztül egyértelmûen meghatározzák cselekvésünk határait, s amelyek betartása számon kérhetô azokon, akik részt vesznek megvalósításukban. Ilyen alapelv, hogy Budapest a város polgáraié, s a helyi politikusok, köztük a szociálpolitikával foglalkozók feladata, hogy e polgárok otthonuknak érezhessék a várost. A polgárok önszervezôdése, szolidaritása, érdekképviselete a demokratikusan választott önkormányzati testületek mellett minél szélesebb keretek között bontakozzon ki, és kapjon szerepet a helyi politika alakításában, a társadalmi kohézió erôsítésében. A közszereplôk felelôssége, hogy megakadályozzák a város társadalmának szétszakadását, csoportok, vagy egyének kitaszítottságát, és erôsítsék a város társadalmának integrációját. A helyi szociálpolitika gyakorlati alapelveként fogalmazható meg, hogy az ellátás középpontjában a szociális segítségre szoruló polgár (a kliens) áll. A szociális segítségre 125

szoruló polgár elidegeníthetetlen joga emberi méltóságának, állampolgári jogainak tiszteletben tartása a szociális eljárások során is. Joga van a származási, etnikai, világnézeti, életforma vagy egyéb hovatartozás szerinti diszkriminációtól mentes segítségre. Joga van továbbá a jogszerû, áttekinthetô, nyilvános, sajátos élethelyzetét figyelembe vevô ellátásra. A Chartán alapuló fôvárosi szociálpolitikának a szociális segítségre szoruló polgárok jogai mellett tiszteletben kell tartania a város polgárainak egyéb jogait és érdekeit is. Ezek közé tartozik a döntések nyilvánossága, a források ésszerû felhasználása és kalkulálhatósága, az igazgatási eljárások egyszerûsítése, az ellenôrizhetôség biztosítása, a civil szervezôdésekkel és egyéb ellátó szervezetekkel való együttmûködés fejlesztése, és az ehhez kapcsolódó eljárások új formáinak kialakítása. A Charta definíciója szerint a fôvárosi szociálpolitika feladata, hogy az intézményi és pénzügyi lehetôségek keretei között kialakítsa a segítségnyújtás azon formáit és eljárásait, amelyek a megfogalmazott alapelveknek megfelelnek. Fokozatosan pótolni kell a ma még hiányzó helyi szociális alapellátó intézményeket. Idôszerû a szektorsemleges „verseny” szabályainak a kialakítása és ezen belül az „esetmenedzselés” újszerû feladataihoz való alkalmazkodás annak érdekében, hogy a polgár a neki legmegfelelôbb ellátási formához juthasson. Az európai gyakorlatnak megfelelôen – alapos szakmai munkára támaszkodva – fokozatosan ki kell alakítani az igénybe vevôk és a szolgáltatók, vagyis a segítségre szorulók és az ellátó intézmények közötti szerzôdések rendszereit. Ezek a szakmai célok, valamint az, hogy átlátható legyen az adófizetô polgárok pénzének felhasználása, megkövetelik az egyes ellátási formák konkrét szakmai tartalmának részletes kimunkálását, az ún. szakmai, intézményi sztenderdek kialakítását. A szegénységbôl kivezetô utak megtalálása A szegénységbôl való kikerülés elômozdításában megkerülhetetlen a kliensekkel való személyes együttmûködés. A kikerülésnek csak akkor van esélye, ha a szociálpolitikai ellátás reális sikerekkel kecsegtetô egyéni törekvéseket támogat. A szegénységbôl való kiemelkedés olyan jelentôs erôfeszítést igényel úgy az érintett egyének és családok, mint az ôket támogató szociálpolitika számára, hogy az erre irányuló akciókat csak a feltételek tisztázása, a kölcsönös garanciavállalás hitelességérôl való megbizonyosodás esetén érdemes megkezdeni. A szegénységbôl való kikerülés azt jelenti, hogy a korábban önálló megélhetését biztosítani nem képes polgár képessé válik saját maga és családja eltartására. Ez az eredmény általában hosszabb idôt vesz igénybe. Ezeknek az egyénre szabott terveknek és megállapodásoknak a megalkotása a szakképzett szociális munkás és a kliens együttmûködése alapján remélhetô. A munkahelyteremtés lehetôségei A foglalkoztatáspolitika forrásai és szervezeti feltételei felett az önkormányzatok gyakorlatilag nem rendelkeznek. Mindemellett nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy a szegénység egyik legfôbb oka és eredete a tartós munka- és önálló jövedelemhiány.

126

A szegények minimális létfeltételeinek támogatását célzó eszközök kimerülése mellett megvizsgálandó az, hogy milyen önkormányzati eszközök járulhatnának hozzá a tartós és végletesnek tûnô munkanélküliség enyhítéséhez. Az eszközök számba vétele során nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az önkormányzatok és önkormányzati intézmények foglalkoztatók, hogy az önkormányzatok és önkormányzati intézmények maguk is piaci fogyasztók, s ezen keresztül munkalehetôségeket teremthetnek. A fentiekre tekintettel meg kell vizsgálni, hogy – önként vállalt foglalkoztatási kvóták bevezetésével, különösen a tartós munkanélküliség által veszélyeztetett képzetlen munkaerô foglalkoztatása területén, maguk az önkormányzatok alkalmazzanak tartós munkanélkülieket, a tartós munkanélküliség veszélyének kitett személyeket; – a közhasznú foglalkoztatás lehetôségeivel élve biztosítsanak megfelelô munkafeltételeket, teremtsenek lehetôséget és ösztönzô atmoszférát ahhoz, hogy az ilyen programokban résztvevôk a jövedelemszerzés esélye mellett bizonyíthassák rátermettségüket és hasznosságukat, – a fôváros önkormányzatai, hivatalai és intézményei nem csupán foglalkoztatók, hanem piaci vásárlók is. Mint piaci megrendelôk és vásárlók, a közbeszerzés és más törvényi keretek között érvényesíthetnek olyan prioritásokat (pozitív diszkriminációt), amelyek a hosszabb ideje munkanélküliek, a szegénység nagy kockázatával jellemezhetô célcsoportok foglalkoztatását elônyként veszik figyelembe. Fiatalok, gyerekek – képzés, oktatás A szegénység generációk közötti öröklôdésének enyhítése a leghatásosabb eszköz a szegénység, mint társadalmi strukturális probléma elleni küzdelemben. Ez messze túlmutat a szegénység problémájához kötôdô politikákon, hiszen – alapvetô igazságossági és esélyegyenlôségi elv az, hogy a fiatalabb generáció a szülôk társadalmi helyzetétôl függetlenül rendelkezhessen az érvényesülés és felemelkedés lehetôségeivel és esélyeivel, – a város egészséges társadalmi dinamikájának záloga, hogy ne születési elôjogok, hanem a tehetség és a képességek határozzák meg az érvényesülés sikereit. E szempontokból különösen drámai az, hogy az elmúlt évek elszegényedési folyamatának legnagyobb veszteségeket elszenvedett rétege a gyerekeké és fiataloké. Részben e veszteségek enyhítésére, részben a város társadalmi dinamikájára vonatkozó közérdek szempontjából jelentôs erôfeszítéseket kell tenni a gyermekek és fiatalok közötti szegénység enyhítésére, a fiatalabb generációk perspektíváinak javítására. Mindenekelôtt megvalósítandó cél az, hogy a szülôk szegénysége esetén is minden gyerek étkezése elégítse ki a legszükségesebb biológiai igényeket, hogy minden gyerek legalább naponta egyszer meleg ételhez, egy pohár tejhez és valamilyen gyümölcshöz jusson. E feladat megoldhatatlan azon oktatási intézmények aktív hozzájárulása nélkül, ahol a gyermekek napközben tartózkodnak, de nem terhelhetô egyedül rájuk e nehéz feladat megvalósítása és finanszírozása. (Ezért döntöttünk a kerületi önkormányzatokkal egyetértésben a tejprogram közös finanszírozásáról. Mintegy 60 ezer gyermek részesül térítésmentesen ebben a támogatásban.) 127

Ugyancsak biztosítandó az, hogy a legszegényebb gyerekek is hozzájussanak az alapvetô tanszerekhez, mindazokhoz az eszközökhöz, amelyek az iskola sikeres elvégzésében nélkülözhetetlenek. A minimális biológiai szükségletek kielégítése és eszközök biztosítása szükséges, de nem elégséges eszköz a szegény gyermekek tanulmányi hátrányainak kompenzálására. Kidolgozandóak és megerôsítendôek mindazok az ösztönzési eszközök, tanulmányi ösztöndíjak és más támogatási konstrukciók, amelyek erôsítik a tanulás iránti motiváltságot a szegényebb csoportok gyermekei körében is. Megerôsítendôek azok a speciális tanulmányi felzárkóztató programok, célzott napközi és tanulószobai szolgáltatások, célzott iskolai felvételire elôkészítô programok és a szükséges mértékben kiépítendôek azok a kollégiumok, amelyek javítják a szegény gyermekek esélyeit az iskola sikeres elvégzésében. E programok tervezése és mûködtetése kapcsán különös gondot igényel a gyermekek kulturális és etnikai identitásának tiszteletben tartása, a kisebbségi lét értékeinek elismerése és integrálása – különösen a roma gyerekek esetében. A szegény gyermekek iskoláztatásában elérhetô bármilyen jelentôs siker mellett is számolni kell az iskolából már kikerült fiatalok marginalizálódási tendenciáival, a körükben jelentkezô munkanélküliséggel, devianciákkal. E fiatal célcsoportok szociális problémáinak kezelése megoldhatatlan az érintettek aktív részvétele, kortárs segítôk bevonása nélkül. Az aktív részvétel igénye sajátos szolgáltatási kínálat megteremtését is jelenti. E szociális szolgáltatások és szolgálatok közös célja legyen az, hogy a fiatalokat értelmes célok elérésébe, hasznos és társadalmilag elismert tevékenységekbe vonja be, úgy, hogy azok a siker esélyét, az elôbbre jutás és többre vágyás képességének fenntartását is elôsegítsék. A Charta alapján kidolgozandóak és megerôsítendôek azok a szakmai programok, amelyek a generációk közötti kölcsönös segítségnyújtás gyakorolható technikáinak megteremtését, a fizikai képességeik birtokában levô, de erkölcsi és kulturális értékeiben megingott fiatalok, és az erkölcsi és tudásbeli tekintélyt képviselô, de fizikai lehetôségeikben korlátozott idôsek közötti kapcsolatrendszer fejlesztését célozzák meg. A fôvárosi alapellátások Magyarországon – csakúgy, mint a világ más országaiban – egyre nagyobb figyelmet kell fordítanunk arra a társadalmi-demográfiai változásra, amit leegyszerûsítve csak elöregedési folyamatnak szoktak nevezni. Hazánkban e problémakör még tovább súlyosbodik azzal, hogy az idôsek populáción belüli arányszámának növekedésével egyidejûleg romlanak egészségi mutatóink, mint például a születéskor várható élettartam. Így tehát nemcsak egyre „idôsebb”, de egyre „betegebb” társadalommal kell szembenéznünk. A problémák egyidejûleg jelentkeznek: miközben részesei vagyunk a világtrendnek az idôsödés területén, nem tudjuk arányosan javítani a lakosság életminôségét. S a gazdasági szerkezetváltással, a nemzetgazdaság jövedelemtermelô képességének javításával birkózva egyre kevesebb aktív foglalkoztatottnak kell elôállítania a gondoskodás növekvô társadalmi kiadásainak fedezetét is, amely nehezen tartja meg reálértékét. Itt Budapesten abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy tíz évvel a magyarországi rendszerváltás után meglehetôsen jól ismerjük az elesettek, az idôsek korosztályos és társadalmi problémáit, illetve kiépültek azok az alapvetô segítô rendszerek, intézményes ellátási formák, amelyek segítségével egy lakható városi környezet feltételei biztosíthatóak. 128

Természetesen nem volt könnyû a feladat megoldása: szinte teljes körû szemléletváltásra volt szükség ehhez a város vezetôi, a politikai erôk, a civil szervezetek és nem utolsósorban a piac szereplôinek részvételével. A város természeti adottságainak értékelésével, anyagi forrásai, környezeti feltételei számbavételével – figyelemmel Budapest sok-kultúrájú, befogadó történelmére – nem egyszerûen csak az épített környezet alakítását, az intézményrendszer, vagy a kommunális hálózat reformját tûztük ki célul, hanem e célkitûzéseket alárendeltük a fôváros polgárai életminôsége javításának. Azt valljuk – s a már említett Budapesti Szociális Chartában azt vállaljuk –, hogy a demokratikus átmenetet követôen a települések rendelkezésére álló piackonform eszközök, bevételek nem csupán öncélú forrásai legyenek a település gazdálkodásának, hanem az életminôség javításának eszközeit képezzék. A vállalkozásokat terhelô adóból származó bevételeink olyan közösségi célokat szolgálnak, amelyek közvetlenül befolyásolják az itt lakók életét és segítenek megvalósítani a gondoskodó város ideáját. Szemléletünk egy másik nézôpontból, az intézményekrôl vallott álláspontunk alapján is megítélhetô. Például az egészségügyi intézményrendszert, a kórházakat, az ambuláns ellátást, vagy a háziorvoslást aszerint ítéljük meg, hogy milyen és mekkora hatást gyakorol a lakosság egészségi állapotára. Ezért most készülô egészségtervünkben számunkra fontosabb a megelôzés, a kockázatcsökkentés, mint például a fekvôbeteg-ellátás, mely területen megfelelô kapacitásokkal rendelkezünk. A fôvárosi lakáspolitikánkban – túl egy eredményes bérlakás-privatizáción – a lakások fenntarthatósága és a lakóövezetek rehabilitációja, a lakótömbök felújítása, minôségi javítása a kiemelt feladatunk, melyre éves szinten mintegy 10 milliárd forintot fordítunk. Ugyanakkor 60–80 ezer családot ér el az a közüzemi díjhátralék-kiegyenlítô programunk, amellyel igyekszünk elejét venni az elmagányosodott, vagy szegény háztartások adósságnövekedésének. Összefoglalva: a XXI. század küszöbén a fôvárosi idôspolitikában, a szociális védelmi rendszerekben a közösségi eszközökkel garantált minôségi színvonalra kell törekednünk. E célok megvalósulását, teljesítményünk minôségének ellenôrzését a szociális munka klienscsoportjainak képviselôi kontrollja alá kell vetni. Ilyen konzultatív rendszerek Budapesten már mûködnek: hajléktalanügyi, drogügyi, fogyatékos-ügyi tanácsunk mûködik és az Idôsek Évében megalakult a Fôvárosi Idôsügyi Tanács is. A gondoskodó város jóléti intézményeirôl vallott elveink meglehetôsen pragmatikusak. Meg vagyunk arról gyôzôdve, hogy a legjobb intézmény sem ér fel a család, a saját, önállóan fenntartható háztartás által nyújtott életminôséggel. Ezért arra törekszünk, hogy a közösségi szolgáltatások minél közvetlenebbül – lehetôleg az otthonokban, vagy ahhoz közel – álljanak rendelkezésre az arra rászoruló számára. Ezeket mi összefoglaló néven „alapellátásoknak” nevezzük, melyeket a fôvárost alkotó 23 kerület helyi önkormányzatai tartják fenn. Elsôrendûnek tartjuk a civil és karitatív szervezetek bevonását az alapellátások biztosításába, amelyeknek az egész városban koordináltnak, összehangoltnak és esélyegyenlôség-elvûeknek kell lenniük. E koordináció a Fôvárosi Önkormányzat feladata Budapesten, s az összehangolás pályázatokon keresztül – például a Szolidaritási Alap útján – a leghatékonyabb.

129

A „nagy intézmények” – a szociális otthonok, ahol 26 intézményben mintegy hétezer emberrôl gondoskodunk, vagy a hajléktalanok szállói, ahol másfélezer hajléktalant tudunk elhelyezni – a Fôvárosi Önkormányzat közvetlen felügyelete és fenntartása alatt mûködnek. A múlt évben megkezdett és 2006-ig tartó rekonstrukciós programunk során több mint 22 milliárd forint ráfordításával az intézményi ellátások teljes egészében megújulnak majd. E program idôszakában a minôségre és nem a mennyiségre törekszünk: javul az ellátás szakmai színvonala a dolgozók folyamatos képzésével, minôségbiztosítási rendszereket hozunk létre, és nem utolsósorban napi gyakorlattá tesszük a kis létszámú, családias, lakóotthoni ellátást. Különös hangsúlyt fordítunk ezen belül is a fogyatékos emberek kiscsoportos, családias rehabilitációjára, amelyre vonatkozóan külön programmal rendelkezünk. Szociális érzékenység – szociális párbeszéd A kommunikáció kiemelkedô jelentôségû abban, hogy a nyílt, a jogegyenlôség és a piacgazdaság, a közösségi eszközökkel garantált biztonság talaján álló társadalmak ki tudják fejteni szociális tevékenységüket. A párbeszéd fenntartása a generációk között, a különbözô meggyôzôdésû, kultúrájú vagy vallású közösségek között a XXI. század egyik legnagyobb kihívása a szociális gondoskodásban. Hiszen gondoskodni megfelelô módon csak arról lehet, akit ismerünk, akinek szükségleteit és képességeit is ismerjük, s különbözôségeit, vagy éppen másságát is elfogadjuk. A harmadik generációs – a szociális és kulturális – jogok érvényesítésének, kiteljesedésének évtizedeire számítok, mert a mi nagyobb térségünk államainak, településeinek és közösségeinek nincs más alternatívája. Ezt ezen a kontinensen az Európai Unió szervei is megerôsítik, amikor a „szociális Európáról” fogalmazzák meg gondolataikat, célkitûzéseiket. Az információs társadalom technológiáját kihasználva, mindenki számára elérhetôvé téve arra kell törekednünk, hogy a sajátos kelet – közép-európai kihívásokra olyan válaszokat adjunk, melyek révén megállítható lesz a társadalmak szétszakadása. Az ismeretek tömeges és jól szervezett átadása pedig biztosítja a használható tudások révén a személyes szuverenitást, a munkát és a megélhetést nem csak a kevesek, hanem a többség számára is. Magyarország, Budapesttel az élén csak így lehet alkotó részese az új évezred Európájának.

130

EGYED ALBERT Tûnôdések a magyar kisebbségpolitikáról

1994 nyarán, számomra is meglepô módon, közvetítôn keresztül üzenetet kaptam a dezignált kultuszminisztertôl, Fodor Gábortól, hogy vállalnám-e a Mûvelôdési és Közoktatási Minisztériumban a magyarországi kisebbségi ügyek operatív irányítását. 1989 ôszén a rendszerváltás az akadémiai kutatóintézetbôl a Miniszterelnöki Hivatalba, majd az abból kiváló Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalba sodort. 1994 júliusában, nyár és kormányváltás lévén, a hivatal aktuális vezetôi távoli országokban pihenték ki a tanulóévek viharait. Magam egyetlen – a tetthelyen maradt – vezetôként inkább messzirôl és társtalanul követtem a szoclib koalíciós kormány berendezkedésének és kibontakozásának folyamatát1. A felkérés nyomán ambivalens helyzetbe kerültem, hiszen a Hivatalban érdekes és szakmailag közelálló feladatok2 megoldására nyílt alkalom, másfelôl pedig nyilvánvaló volt, hogy a fontos, de absztrakt jogszabályok és egyéb tevékenységek operacionalizálása csak szaktárcán belül valósítható meg. Nem könnyítette a választást, hogy hamarosan kiderült, feladatom a határon túli oktatási és kulturális ügyek irányítása lesz. Az akkori MKM a természetátalakítás lázában égett3; az ifjú miniszter sokakkal ismertette meg az azóta már szinte kanonizált hatalomtechnikát. A köztisztviselôi kar mobilitása kétirányú volt; az elcsapott keresztény és konzervatív elkötelezettek mellett a hatalommal korrekt viszonyt fenntartó, munkájukat magas szinten végzô tisztességes, jó szakemberek is – értelmetlenül – lapátra kerültek. Helyettük jöttek az újak, dinamikusak – és többnyire tapasztalatlanok, olyanok, akik az 1996-os miniszterváltás után eltûntek. E vezetô-váltás szerkezeti és szemléleti eredményekkel is járt, tárcán belül a kisebbségi ügyek fontossága növekedett; de a magyar-magyar kapcsolatok oktatási-kulturális dimenziójának alapkérdései – több vonatkozásban – mai napig nem kellôen tisztázottak. *** Egymást követô kormányaink általában koncepciógyártással kezdik a számukra kimért négy esztendôt. 1994-tôl „innovatív fejlesztési terv”-nek neveztük az aktuális modernizációt. Ez a jelenség önmagában természetes, hiszen a pártprogramokból szervezôdô, felépülô kormányprogramok értelemszerûen megszabják azokat a politikai és ideológiai kereteket, referenciapontokat, amelyek operacionalizálása, megvalósítása a ciklus politikai és (sajnos kevésbé) szakmai feladata. Az általános, elôszeretettel „nagypolitikának” nevezett

1 Amely, valljuk be, nehézkes és lassú volt. 2 A kisebbségi-, és a kisebbségi önkormányzatokról szóló törvény kibontakozása, információs és dokumentációs rendszer létrehozása. 3 Öreg minisztériumi bürokraták szerint a rendszerváltás története – a többnyire indokolatlan kirúgások története.

131

konglomerátum alrendszerei között a magyar-magyar politika, a határon túli magyar közösségek sokoldalú támogatása: ideologikusan mindig hangsúlyozott volt, de tényleges lehetôségeit és mozgásterületét tekintve – szerény helyet foglalt el az országos prioritások rendszerében. A formálódó pluralista demokráciában a kisebbségpolitikák (határon innen és túl) mindenkori, szinte apriori beépített konfliktusforrása: a politika és a szakmá(k) belsô logikája és szemléleti idôtávja közötti feloldhatatlan hiátus. A korábbi évtizedek politikájának idôbeli „mozdulatlansága” után a választásokhoz és a négyéves ciklusokhoz kötött politikai mechanizmus szükségszerûen aktív, ugyanakkor idôtávja szûkös. Bonyolítja a helyzetet, hogy a koalíciós partnerek gyakran markánsan eltérô vezérlô értékei közötti „legkisebb közös többszörös” kialakítása általában öszvérmegoldásokat szül. Az oktatási vertikum, valamint a kulturális intézményrendszer folyamatos fejlesztése és kívánatos modernizációja minden országban ideológiai értékekkel terhelt és konfliktusos folyamat. A magyar rendszerváltozás e területeken való leképzôdése ráadásul ismét láthatóvá tette régi kedves mûvelôdéstörténeti hagyományunkat: a népi-urbánus ellentétet is4, amelybôl azután következett és folyamatossá vált a „Kulturkampf”, amely akkor érzi jól magát, ha konkrét személyekkel is megjelöli mind saját magát, mind az ellenséget, azaz erôteljesen perszonális. E vulgarizált szellemi környezetrajzra csupán azért éreztem vágyat, mert bizonyos – egyszerûsített – kategóriákban értelmezni szükséges azt a kontextust, amelyben a magyar–magyar egymásra találás évtizede zajlott. *** 1989 óta általánosságban elfogadottnak tûnik, hogy kulturális értelemben a magyarországi magyarság, a Kárpát-medencében élô tömbmagyarság, valamint a magyar (identitású) diaszpóra egységes nemzetnek tekinthetô.5 A megfogalmazás távlatossága ellenére az elmúlt évtizedben inkább divergáló tényezôkkel kellett szembe nézniük mindazoknak, akik kisebbségpolitikára, netán annak valamely szakosított területére adták fejüket. Többnyire saját belsô érzelmi és kognitív értékzavaraink közepette csöppentünk olyan közeg(ek)be, ahol racionálisan megalapozott nemzettudattal és fölényes szakmai biztonsággal illene kijelölni a nemzeti kollektívumban vágyott, Európába vezetô utak irányjelzôit. Nos, viszonylagos felkészültségünk ellenére gyorsan kiderült, hogy roppant kevés az, amit partnereinkrôl6 ténylegesen tudunk. Mindenekelôtt Trianon nyolc évtizede utóéletének következtében a magyar nemzeti közösségek fejlôdése erôteljesen divergált, más-más jogi és kulturális közegbe illeszkedvén, fejlôdvén, vagy éppen stagnálva, visszaesve7 indultak annak a demokráciának és piacgazdaságnak az irányába, amelyrôl a magyar közösség egészének (is) inkább csak sejtései és eszményei, sem mint konkrét társadalmi tapasztalata volt. Ezt a hatást gyakran drámaivá fokozta, hogy a környezô, többségi nemzetek hasonló fogalmai is kidolgozatlanok. 4 5 6 7

Tudálékosabban: az érték- és cél racionális cselekvés dichotómiáját. Annak ellenére is, hogy a radikális irányzatok szûkkeblûnek, netán nemzetárulónak tartják e definíciót. Csak a Kárpát-medence magyar nemzeti közösségeire utalok, hiszen tapasztalataink csak innen származnak. ld. Délvidék

132

A „többség-kisebbség” dichotómiában a magyar közösségek szükségszerûen olyan „töredéktársadalmak”, amelyek társadalmi-közjogi-kulturális és gazdasági teljességre vágynak. 1989 történelmi váltása, valamint a kapcsolódó illúziók (a belsô demokratikus fejlôdés, a légiesített határok stb.)8 – rövid, de extatikus idôszakban – a nemzeti teljesség újramegtalálását sejttette itthon is, a határon túl is. Míg Magyarországon – gyakorlati okok miatt – gyorsan végbement egyfajta kijózanodás, addig az országon kívül e vágy tartósult, és minden magyarországi kurzus megítélésének alapvetô kritériuma, hogy mennyire képes és akar, legalább verbálisan, eme entitás-igényhez szavakat találni. A csíkszeredai KAM9 elemzései szemléletesen bizonyították, hogy a romániai magyarság – legalább fél évtizeden keresztül – hátát Bukarestnek, „vigyázó szemét” Budapestre vetette, de tapasztalataink azt bizonyítják, hogy a többi magyar közösség esetében is nagyjából ugyanez a helyzet. Viszont: e magyar közösségek, a kedvezôbb romániai és szlovákiai történések ellenére is, eufemisztikusan is, nem túl kedvezô környezetben élnek. A magyar-magyar viszony „metodikáját” a kültényezôk sem engedték tartósan artikulálni. A jugoszláv utódköztársaságokban elôször a polgárháború 1991–1995 között, majd 1999-ben a légiháború, kiegészítve a folyamatos embargóval, Szlovákiában a kísértetként visszatérô meciarizmus, Ukrajnában a reménytelen gazdasági represszió, Romániában elôbb az Iliescu-formálta nacionalista nemzetállami álmok, majd a Konvenció óvatos reformista slowfoxa10 tette bizonytalanná a kisebbségi elitek politizálásának irányát. A magyar társadalomnak a határon túl élô kisebbségeivel szembeni attitûdjei is lényeges változást mutatnak az évtizedes skálán. Elsôsorban az 1987–1989-es idôszak romániai történései teremtettek – 1956 ôsze után elôször – tényleges nemzeti konszenzust. A nagy Erdély-tüntetés, majd a romániai forradalom utáni szolidaritási akció, feldúsítva a rendszerváltás (rövid) eufóriájával, fél évszázad óta nem tapasztalt empátiát alakított ki a határon túli magyarsággal szemben. A magyar politikai osztály és értelmiségi, ideológiagyártó holdudvara azonban felkészületlennek bizonyult a térségi kisebbségi problematika hosszú távú stratégiájának kidolgozására és kezelésére; hamarosan polarizálódtak az elképzelések és a kisebbségi magyarság helyzete, valamint az ahhoz való viszonyulás a belpolitikai csatározások egyik emblematikus területévé vált, újra életre keltek és manifesztálódtak a XX. századi magyar szellemi élet régi fantomjai. A történelmi váltás okozta eufória elmúlt, és a magyar társadalom különféle rétegei történelmi tapasztalatok híján döbbenten tapasztalták a közép-, és késô-kádárizmus szerény jóléti vívmányainak gyors megsemmisülését, és azokat a – törvényszerû – piacgazdaság felé mutató gazdasági folyamatokat (egész iparágak gyors leépítése, a munkanélküliség, a szociális rendszerek erodálódása, a megélhetési költségek drasztikus emelkedése), amelyek milliók létbiztonságát és jövôképét roppantották össze. Vagyis, egyfelôl szimbólumok és eszmék látványos viadala a politikában, másfelôl pedig a gazdasági kényszerek miatt egyre inkább befele forduló a magyar társadalom. A stratégiák hiányában és a viaskodó eszmék káoszában az elsô demokratikusan választott kormány kisebbségpolitikai teljesítménye mégis tiszteletreméltó. Az alakuló politi8 Az ennél radikálisabb álmokról itt szó se essék. 9 Ma: Regionális és Antropológiai Kutatások Központja 10 „Két lépés elôre, egy hátra”

133

ka fôirányát megszabó nemzeti szabadelvû csoport tisztában volt azzal, hogy Magyarországnak – az integrációs folyamatban – csak akkor van esélye az elszakított magyar közösségek érdekeinek hatékonyabb védelmére, ha saját otthoni kisebbségei számára biztosítja azokat a jogintézményeket, amelyek illeszkednek az európai szabványokhoz.11 A kisebbségi törvény, valamint a kisebbségi önkormányzatok rendszerének kialakítása a nemzetközi jogban is egyedülálló szabályozást valósított meg. A Magyarországon élô nemzeti kisebbségek12 identitása az elmúlt évtizedekben tetszhalott állapotba került, és a „daloló-táncoló” nemzetiségek hamisan idillikus képét mutatta. A romák helyzete messze túlmutat a kisebbségi kérdés dimenzióján és a 21. századba lépô Magyarország egyik legsúlyosabb komplex társadalmi kérdését anticipálja. Az Antall–Boross kormány másik érdeme, hogy kialakította a magyar külpolitika máig érvényes prioritásait, valamint közremûködött a határon túli magyar közösségek megsemmisített intézményrendszerének újraélesztésében. Az 1990–1994 közötti korszak kisebbségpolitikájának belsô inkongruenciája sokgyökerû. Visszatekintve szinte fátumszerûnek tûnik, hogy a magyar közösségek belsô tagoltságában és viszályaiban mennyire meghatározó szerepe van a magyarországi belsô viszonyok folyamatos exportjának és transzplantációjának. Az anyaország „túlpolitizáltsága” (amely itthon egyre inkább virtuális, mert a magyar társadalmat és fôleg a közvéleményt már taszítja) határon túl még dübörög. Érdekes volt megfigyelni a politikai stratégiai tervezés13 és az operatív végrehajtás közötti ellentmondásokat. Ebbôl érdekes szemantikai és kommunikációs probléma alakult ki. Az 1990-1994 közötti idôszak – a maga „neobarokk”14 és áthistorizált világképe nyomán – szívesen élte meg történelmi jelzôkben és fôleg szóvirágokban a maga magyarságát. E stilizált narratíva értô és befogadó fülekre talált a határon túli magyarság körében, hiszen ugyanazokat a fogalmakat és jelzôket használta, amelyeket korábban csak magában, vagy illegalitásban használhatott. A legtöbb – tovább is ható – feszültség forrása a dichotóm megközelítésbôl: a világnak „jó” és kevésbé „jó”, vagy egyenesen „rossz” magyarokra történô sematizálásából keletkezett, hiszen ab ovo magában hordta a kurzusváltás utáni státusz- és szerepcserét15. Az 1990 óta tartó „magyar-magyar” viszony belsô determinánsa, egyúttal mûködtetôje – egyelôre hipotetikusan – a határon belüli és kívüli politikai osztályok alapvetô érdekazonossága és részügyekben való kollíziója. A pluralista, többpártrendszerû hatalomgyakorlás megjelenése a térségben természetesen „jó hír”, de a demokrácia gyakorlásában képzôdött történelmi hátrány a kialakult „pártklientúrában” számos meghaladott elemet konzervált. A magyarországi hatalomgyakorlók torkán gyakran fennakad a hatalmi szférák szétválasztására, a decentralizálásra, a civil társadalmi fejlôdés önmozgására irányuló törekvés. A határon túli magyar politikai

11 Más kérdés, hogy a 90-es évek elején ezek a „szabványok” alig léteztek. Az elmúlt évtized kelet-európai és balkáni infernói szükségeltettek ahhoz, hogy különféle közös kisebbségi keretegyezmények megszülessenek. 12 A kisebbségi törvény a roma népcsoport mellett 12 ún. nemzeti kisebbséget taxál; odaértve a térségi kapcsolatok szempontjából fontos német, horvát, szerb, szlovén, szlovák és ukrán kisebbséget is. 13 Nem tagadva természetesen, hogy a politikai tervezés dichotóm természetû; a külvilágnak szánt moderált deklarációk mellett folyamatosan tartalmaz manipulatív elemeket is. 14 ld. Szekfû Gyula Három nemzedék-ét. 15 Sajnos 1994 után mindez be is következett.

134

szervezeteink esetében is megtalálható ez a szándék. E szervezetek16 – saját akció-rádiuszukban – groteszk módon „determináns hatalomként” igyekeznek viselkedni. A határon túli magyar közösségek politikai és civil társadalmi intézményeinek és szervezôdéseinek mûködése jelentôs mértékben17 a magyarországi költségvetési és egyéb pénzügyi támogatási forrásoktól függ. E tény önmagában többoldalú függôségi viszonyt alakít ki; a magyarországi döntéshozók, tekintettel a rideggé vált társadalmi környezetre18, a folyamatosan szigorodó ellenôrzésre, több preferenciát próbálnak érvényesíteni. A „mi kutyánk” elve. A változó magyarországi kormányzatok elôszeretettel nevezik ki azokat a szervezeteket, és az azokat reprezentáló személyiségeket, amelyek „közel állnak” az aktuális hatalom szívéhez. Ebbôl következik, hogy a rendelkezésre álló (magyarországi) anyagi források redisztribuciója – ciklusonként – erôteljesen változó. A „dominancia-elv”. A jelenleg érvényes narratívában gyakran idézzük a „magyar kultúrnemzet”, vagy elvontan a „határon túli magyarság” fogalmát. A kulturális antropológiában természetesen helyén való e fogalomhasználat, hiszen a közös nyelv, a közös történelem, a hagyományok egygyökerûsége alapvetô azonosságot és identitást hordoz; ugyanakkor, a „Trianon-szindróma” a Kárpát-medence drasztikus „szétfejlôdését” eredményezte. A környezô országok – Ausztria kivételével – történelmileg nem vagy csak alig rendelkeztek önálló nemzeti entitással. A millenniumát ünneplô Magyarország a maga kifejlett államiságával, a (többihez képest) közeli európai csatlakozási esélyével, környezetében irigység tárgya. Részben ez is magyarázza a környezô országokban tettenérhetô „magyarellenességet”, amelynek célpontjai: a magyar nemzeti közösségek, valamint azok intézményrendszere. Rendszerelméleti nézôpontból: a többségi nemzet részérôl, illetve a Magyarországról szabálytalan ciklusokban és tartalmakban érkezô hatások olyan etnikai interferenciát okoznak, amely megnehezíti a magyar kisebbségi politikai és kulturális elit számára a hosszabbtávú társadalom- és intézménytervezés lehetôségét. Végsô soron a kívánatos megoldás: egy egységes, alapelveiben és belsô szerkezetében konszenzusos nemzetpolitika kidolgozása. Más kérdés, hogy a jelenlegi poszt-posztmodern magyar társadalomban ideológiai-politikai és intellektuális okok miatt egyaránt leírható-e ilyen távlatos modell? A globalizációs folyamatok kiszámíthatatlansága, az európai integrációs folyamat belsô ellentmondásai, a térségi társadalomfejlôdés retardációja miatt, ma még a magyar nemzet és társadalom várható fejlôdésének inkább csak az irányjelzôi modellezhetôk. Egyfajta – vállaltan „középfokú” – tervezôi-elemzôi szemléletben a nemzetpolitika kialakítása inkább „puzzle-játéknak” tekinthetô; vannak ismeretlen tényezôk, ugyanakkor e tábla jó néhány mátrixa máris kitölthetô. A „magyar-magyar” reintegráció elmúlt tíz esztendejét – bizonyos egyszerûsítéssel – a szimbolikus korszakként írhatjuk le. Mind a magyar közösségek, mind a magyarországi támogatáspolitika erôfeszítéseinek fókuszában a határon túli magyarság identitásbeli, hitéleti és anyanyelvi státuszának megôrzése és fejlesztése állt. E célok érdekében – helyesen – elsôsorban az etnikai pártok (politikai szervezetek), valamint a civil szervezôdések támogatása volt az elsôdleges. Ennek eredményeként Erdélyben, a Felvidéken, de még a Dél16 Minden ellenkezô deklaráció ellenére. 17 Idônként és helyenként teljes mértékben. 18 A „magyar adófizetôk forintjai” kitétel, amely persze manipulációra is alkalmas.

135

vidéken is gazdag és tagolt intézményhálózat és tevékenységi rendszer jött létre. Ugyanakkor – néhány elôfeltétel megvalósíthatósága esetén – az elkövetkezô idôszak a paradigmaváltás korszaka lesz. Megôrizve a „magyar-magyar”, eddig elsôdlegesen politikai kapcsolatok nélkülözhetetlen stratégiai elemeit, megérett az idô a közigazgatási értelemben vett szakpolitikák kialakítására és rendszerezésére. Bár a Magyar Állandó Értekezlet és szakbizottságai elindultak ezen az úton, számos mozzanat megoldásra vár. Amennyiben komolyan vesszük a „szülôföldön maradás” elvét; akkor elsôsorban a magyar közösségek anyagi jólétének biztosítása kívánatos.19 Ezért a magyarországi anyagi és szakmai támogatáspolitika egyfelôl diverzifikálására, másfelôl pedig koncentrálására van szükség. A korábbi támogatáspolitikát és gyakorlatot a frontalitás jellemezte (mindent támogattunk, szórványtól a falusi ünnepekig). Mindebbôl következik, hogy markáns és hosszú távú – ha lehet, itthon és a határon túl is konszenzusos – preferenciarendszer kialakítására kell törekedni. A nemzetközi feltételek és az anyagi erôforrások szabta kereteken belül a modernizáció vállalása jelenthet kiutat a magyar közösségek jelenlegi, folyamatosan erodálódó létviszonyaiban. Ezért elsôsorban a térségi gazdaságfejlesztés és ehhez kapcsolódóan a humánerôforrás-tervezés, valamint az oktatás teljes vertikuma20 érdemel kiemelt támogatást. A magyar kisebbségek egészükben olyan „töredéktársadalmak”, amelyeknek tagjai jelentôs mértékben szórványban élnek. A magyar többségû területek viszont leírhatók „helyi társadalomként”, régióként21. E térségekben létrejöttek a magyar dominanciájú, választott önkormányzatok (amelyek lehetôségei elmaradnak a Magyarországon megszokottaktól). A további építkezés kívánatos (eurokompatibilis) iránya éppen e helyi társadalmaknak a szerves fejlesztése, professzionális intézményhálózat létrehozása. Figyelemre méltó, hogy a magyarországi támogatáspolitika eddig kevéssé érdeklôdött a határon túli magyar mûszaki és menedzser-értelmiség tevékenysége iránt.22 Bevonásukkal és támogatásukkal kialakíthatók lennének a térségi innovációs központok, a komplex regionális fejlesztési tervek. A magyar tôkeexport várható növekedése meghatározott szakképzettségi igényeket támaszt; többek között a most elinduló székelyföldi felsôoktatás is beilleszthetô lenne e javasolt helyi innovációs politika szervezésébe. A fejlesztési javaslatok – a politikai akarat mellett – szükségessé teszik egy, a környezô országok és a magyar lakta térségek demográfiai-, szociológiai-, gazdasági-, politikai-, oktatási és kulturális változásait elemzô és dokumentáló, a hosszabb távú tervezést és döntést elôkészítô „magyar-magyar” intézmény létrehozását. Így kialakíthatóvá válna a „magyar-magyar” kapcsolatrendszer egészét jobban szabályozó – a közigazgatási szempontból is szabatos – (oktatási-felsôoktatási-, kulturális-, munkaügyi-, szociális-, egyházügyi stb.) szakpolitikák hálózata. 19 Természetesen a térségi gazdasági realitások alapján, ez hosszútávon lehetséges. 20 Ebben az esszében nem térhetünk ki a határon túli magyar közösségek iskolázottsági és kvalifikációs viszonyaira. Megjegyezhetô, hogy e mutatóik általában lényegesen rosszabbak, mint a többségi nemzetek hasonló indexei; pedig azok is az európai „toplisták” legalsó helyein tanyáznak. 21 Az elmúlt idôszakban mind Románia, mind Szlovákia jelentôs lépéseket tett a területi decentralizáció irányába, az európai trendeknek megfelelôen megindult a tervezési-fejlesztési nagyrégiók kialakítása, az ún. „kistérségi” fejlesztés elfogadása. Romániában a magyar többségû és irányítású megyék és települési önkormányzatok elôljárnak a területi innováció kialakításában. 22 Jóllehet, a határon túli magyar közösségek számosságában – a pedagógusok után – legnagyobb értelmiségi rétegét képviselik.

136

FESZT GYÖRGY A marosvásárhelyi magyar nyelvû orvosképzés múltja és jelene

Egyetemünk múltja 1775-ig nyúlik vissza, amikor Mária Terézia rendeletére a kolozsvári piarista fôtanintézetben orvostudományi kar létesült. A kar fejlôdése vezetett 1817-ben az önálló Orvos-Sebészeti Tanintézet megalakulásához. Az oktatás nyelve 1842-ben lett latin helyett magyar. Az orvosképzés egyetemi rangot 1872-ben nyert, a kolozsvári Tudományegyetem megalapításával, amely másodikként jött létre Budapest után a korabeli Magyarországon, és felvette alapítója – I. Ferencz József nevét. 1919 májusában a román kormányzótanács az egyetemet átvette és ez év ôszén megalakult Kolozsvárt a román tannyelvû I. Ferdinánd-király Tudományegyetem, míg a Ferenc József Tudományegyetem 1920-tól Szegeden folytatta tevékenységét 1940-ig. Akkor, a második bécsi döntés nyomán az egyetem visszatért Kolozsvárra. A Ferdinánd-király Egyetem Dél-Erdélybe települt át, orvoskara ideiglenesen Szebenben mûködött. 1944 ôszén, a kiürítési parancs végrehajtását megtagadva, Kolozsvárt helyén maradt a magyar egyetem, élén Miskolczy Dezsô rektorral, Buza László prorektorral, Haynal Imre orvoskari dékánnal. Munkáját megszakítás nélkül mint Kolozsvári Magyar Tudományegyetem folytatta, elnevezésébôl elhagyva Ferencz József nevét. 1945 tavaszán, hosszan elhúzódó tárgyalások után Románia polgári demokratikus kormányzata úgy döntött, hogy a Ferdinánd-király Tudományegyetem Kolozsvárra történô visszatérésével párhuzamosan megalapítja a Kolozsvári Magyar Tannyelvû Állami Tudományegyetemet. Ezt 1945. június 1.-i hatállyal a 407. sz. törvényrendelet szentesítette, s az új egyetem októbertôl a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem nevet vette fel. Az elsô rektor Csögör Lajos fogászprofesszor, az orvoskari dékán id. Feszt György röntgenológus professzor lett. Az orvostudományi kar munkáját illetôen rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a kolozsvári klinikai telep épületei nem tudják befogadni mindkét egyetem oktatóit és hallgatóit. Ebben a helyzetben született az a döntés, hogy a Bolyai Egyetem orvoskara települjön át Marosvásárhelyre, ahol az üresen álló hadapród iskola és melléképületei, valamint a közkórházi és szanatóriumi épületek alkalmasnak mutatkoztak a kar befogadására. 1945. augusztus elején kormányrendelet jelent meg az épületek átadásáról, az ôsz folyamán átköltöztek a klinikák és az elméleti intézetek, novemberben lezajlott az elsô felvételi vizsga, majd 1946. február 11-én megkezdôdött az oktatás. Az azóta eltelt évek története négy szakaszra tagolódik. 1. 1945-1948 között a marosvásárhelyi orvosi felsôoktatás mint a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem orvoskara mûködött. Ez igazi hôskor, küzdelmes idôszak volt. Az intézmény jogi alapja, szervezeti kerete és mûködésének személyi feltételei léteztek, de a fennmaradás pénzügyi alapjainak és az anyagi ellátásnak a biztosítása óriási nehézségekkel járt. Leküzdésükhöz hathatós támogatást nyújtott a marosvásárhelyi Egyetem Barátok 137

Egyesülete. Az ô segítségük volt egyik elsô jele annak, hogy a város befogadta az egyetemet és átérzi, hogy az rangot ad neki. A háborús rombolások nyomait még viselô városba települt kar 19 tanszékén és ezekhez csatolt további hat elôadási szaktárgy keretében évente 600–800 hallgatót oktattak az I–VI évfolyamon. A tanszékek és a szaktárgyak élére a kormány hét román állampolgárságú professzort és hat elôadótanárt (docens) nevezett ki – Gündisch Mihály (szövettan), Felszeghy Ödön (orvosi fizika), Stern Vilmos (gyógyszertan), Kelemen László (fertôzô betegségek), Várady Gábor (tüdôgyógyászat), id. Feszt György (röntgenológia), ifj. Veress Ferenc (bôrgyógyászat), Csögör Lajos (fogászat), Lôrincz Ernô András (szülészet-nôgyógyászat), Pápay Zoltán (sebészet), Sabadeanu Vasile (szemészet), Andreescu Coriolan (fül-orr-gége gyógyászat), Czakó József (ortopédia) személyében. Ugyanakkor a minisztérium tíz magyar állampolgárságú professzort szerzôdtetett a volt Ferencz József Tudományegyetem tantestületébôl, akiknek a jelenléte, tapasztalata nélkülözhetetlen volt az indulás idején. Így lettek marosvásárhelyi professzorok Ludány György (élettan), Obál Ferenc (kórélettan), Haranghy László (orvosi biológia, kórbonctan), Láng István (belgyógyászat), Klimkó Dezsô (sebészet), Miskolczy Dezsô (ideg-elmegyógyászat), Környey István (idegsebészet, anatómia), Móritz Dénes (gyermekgyógyászat), Beöthy Konrád (törvényszéki orvostan), Dezsô Lóránd (orvosi fizika). Utóbb számuk további hattal nôtt: Krompecher István (anatómia), Putnoky Gyula (mikrobiológia, közegészségtan), Mosonyi János (biokémia), Vendég Vince (fül-orr-gégegyógyászat), Gyôry György (szülészet-nôgyógyászat) és Csete Emil (sebészet) professzorok idejövetelével. A Marosvásárhelyen egyetemet alapító nemzedék különbözô életkorú orvosokat és kutatókat fogott egybe, köztük nagymúltú, neves tudósokat és felfele ívelô pályájú fiatalokat. A tantestület és a segédszemélyzet odaadó munkájának köszönhetôen, az anyagi nehézségek ellenére kezdettôl fogva színvonalas oktatás, betegellátás és tudományos kutatás folyt. A tudományos élet kezdetét jelezte az 1946. február 14-én megtartott elsô szakülés, az egyetem vezetôsége és az Erdélyi Múzeum Egyesület Orvostudományi Szakosztálya közös rendezésében. 2. Az 1948 ôszén bevezetett, szovjet mintát követô tanügyi reform leválasztotta a tudományegyetemekrôl az orvoskarokat és azokat önálló felsôoktatási intézetekké alakította át. Így jött létre a Bolyai Egyetem orvosi karából a továbbra is magyar tannyelvû Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet, általános orvosi, gyermekorvosi, (a csak 1951-ig fennálló) közegészségügyi karokkal és az újonnan szervezett gyógyszerészeti, valamint fogorvosi karral (az utóbbi mûködése 1951 és 1960 között szünetelt). A további 15 év a megszilárdulás és gyarapodás korát jelentette. Befejezôdött az egyetemi és klinikai épületek átalakítása (késôbb, 1983-ban létesült egy új 1200 ágyas klinika), diákétkezde és bentlakások épültek, rendszeressé vált a tankönyvpótló jegyzetek kiadása, 1955–ben megrendezték az intézet elsô tudományos ülésszakát, és megindult folyóirata, a Revista Medicala – Orvosi Szemle. Az 50-es években az intézet egyre szervesebben kapcsolódott be az ország egészségügyi és tudományos életébe. A tanügyi reform után növekedett a diáklétszám, nôtt az elôadási tárgykörök (diszciplinák) száma és ennek megfelelôen a tanszemélyzet létszáma (1961-re 244 fô). Egyidejûleg több hazai szakember nyert kinevezést diszciplina vezetônek, ill. elôadótanárnak – így Székely Károly (biológia), Szabó István (élettan), Maros Tibor és Szentpétery József (ana138

tómia), Balogh László (orvosi fizika), Kovács Endre (biokémia), Horváth Miklós (közegészségtan), Boér László (járványtan), Kolumbán Mózes (egészségügyi szervezés), Ander Zoltán (törvényszéki orvostan), Dóczy Pál, Horváth Endre, Málnási Géza, Hermann Jenô és Merkler Dezsô (belgyógyászat), Puskás György, Szentkirályi István, Heinrich Mihály (gyermekgyógyászat), Kótay Pál (urológia), Száva János (ortopédia), Mátyás Mátyás, Csizér Zoltán és Péterffy Pál (sebészet), Krepsz Iván (röntgenológia), Újváry Imre (bôrgyógyászat), Csiky Kálmán (pszichiátria), Andrásofszky Tibor (idegsebészet), Szerémyné Bródy Margit (szemészet), Barbu Zeno és Grépály András (tüdôgyógyászat), Metz István, majd Spielmann József (orvostörténelem), Guzner Miklós (fogászat). 1949 és 1953 között a magyar állampolgárságú professzorok nagy része hazatért, csak Miskolczy Dezsô maradt Marosvásárhelyen 1964-ig, Vendég Vince pedig végleg. Az ôket felváltó oktatók jelentôs része a távozók munkatársa vagy tanítványa volt, akik igyekeztek megtartani és továbbfejleszteni a rájuk bízott munka színvonalát. Az elôbb említetteken kívül 1953–1962 között kinevezett diszciplina vezetôk Gyergyay Ferenc és Antalffy András (kórbonctan), Mózes Magda (kórélettan), ifj. Feszt György (gyógyszertan), Benedek József, majd László János (mikrobiológia), Fazakas Béla (parazitológia), Dienes Sándor (munkaorvostan), Bartel György (endokrinológia), Birek László (balneo-fiziko-terápia). A kibôvült tantestület munkájának eredményességét tükrözte a végzett hallgatók késôbbi helytállása. Azonban, ebben az idôszakban, amikor a politika hullámverése be-behatolt az oktatók és a hallgatók életébe, az osztályszempontú személyzeti politika, a kontraszelekció miatt jó néhány tehetséges fiatal elveszett az intézet jövôje szempontjából. 3. Az 1962. év újabb fordulatot hozott az intézet életében. Ekkor vezették be pártutasításra a kétnyelvû oktatást, abban az értelemben, hogy az elôadásokat románul és magyarul tartják, de a gyakorlatok kizárólag románul folynak, néhány diszciplinán pedig kizárólag román lett az oktatási nyelv. Az a tény, hogy nem alakult külön román és magyar tannyelvû tagozat, elôsegítette a magyar oktatás fokozatos elsorvasztását a következô években. A magyar hallgatók létszáma kezdetben messze meghaladta a román diákokét, majd az arány kiegyenlítôdött. A 80-as évek közepén megindult a magyar diákság számának rohamos csökkenése, noha a hallgatóság összlétszáma emelkedett. A változásokat jól érzékelteti, hogy a magyar hallgatók számaránya 1965/66-ban 91% volt, 1984/85-ben már csak 50%, 1988/89-ben pedig 35%. Az 1989/90 tanévre felvett hallgatóknak mindössze 11,8%-a volt magyar. Hasonló tendencia érvényesült a tanszemélyzet alakulásában is – az 1962/63beli 95%-ról 1966/67-ben 73%-ra, 1984/85-ben 51%-ra, 1989/90-ben 34%-ra csökkent a magyar oktatók aránya. Ugyanilyen irányú változások következtek be az adminisztratív, könyvtári és mûszaki személyzet soraiban is. A nyomasztó politikai és gazdasági viszonyok miatt a 70-es 80-as években számos oktató választotta megoldásként az ország elhagyását. Ez a folyamat is elsôsorban a magyar nyelvû oktatást apasztotta. Az 1989-ig külföldre távozottak közül 55 volt magyar, 10 román és 2 német. A homogenizálás, beolvasztás szellemében a 80-as években felerôsödött az egyetem végzettjeinek szülôföldjüktôl távoli vidékekre (például Moldovába) való kihelyezése. Többen közvetlenül az 1989-es események után hagyták el az országot. Az elôzôekben emlitett tanárok jelentôs részének a helyére lépve, ebben az idôszakban lettek magyarul vagy magyarul is elôadó oktatók Borbáth Andor és Boga Kálmán (szülészet-nôgyógyászat), Kasza László, Szentkirályi Éva, Pallencsár Antal (fertôzô beteg139

ségek), Bedô Károly és Steinmetz József (közegészségtan), Mülfay László (fül-orr-gégegyógyászat), Fodor Ferenc (szemészet), Pap Zoltán és Indig Bianka (gyermekgyógyászat), Bocskay István (fogászat), Rákosfalvy Zoltán (balneo-fizikoterápia), Jozefovics Ferenc (tüdôgyógyászat), Ciugudean Cornel (ortopédia), Módy Jenô (klinikai biokémia és immunpathológia), Bukaresti László (biokémia), Szabó Endre (orvosi fizika), Kemény György, Almási Zsuzsa és Szövérfi Ágnes, majd Rosca Gheorghe prof.(szövettan), Seres Sturm Lajos, Lázár László és Rácz Lajos (anatómia), Molnár Vince (törvényszéki orvostan), Kiss Ervin (járványtan), Farkas Imre János (egészségügyi szervezés), Orbán János (orvostörténelem), Kelemen Attila (gyermeksebészet), Naftali Zoltán és Keresztessy Koszta Árpád (sebészet), Kertész Endre és Pupp Antal (radiológia), Gáspár István (neurológia), Nüszl László (bôrgyógyászat), Olosz Egon, Monoki István és Hirsch Alice, Róna László és Brassai Zoltán (belgyógyászat), Bakos János (urológia), László József (élettan), Péter Mihály és Domokos Lajos (mikrobiológia), Filep Gyôzô (biofizika), Lakatos V. Mária (sejtbiológia), Wiener Ferenc és Sebe Béla (genetika), Jung János (kórbonctan), Nemes István (kórélettan), Kun Imre Zoltán (gyógyszertan). Az intézetben a magyar nyelvû orvosképzést ebben a nehézségekkel telt idôszakban is a szakmai és etikai igényesség, valamint a gyakorlati orientáltság jellemezte. Ez szerzett széleskörû megbecsülést a marosvásárhelyi Alma Mater végzettjeinek. 4. Az 1989. december 22-i politikai fordulat az egyetemi életben is kedvezô változásokat hozott. Amellett, hogy megszûnt a gyermekorvosi tagozat, újra beindulhatott az 1988tól leálló gyógyszerészképzés, az intézet hivatalosan Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem lett (orvosi, fogorvosi és gyógyszerészeti karral), újraalakultak a demokratikusan választott kari tanácsok és az egyetemi tanács. A törvényszéki orvostan és a társadalomorvostan kivételével az egyetem összes diszciplináján helyreállították a magyar nyelvû elôadásokat. Emelkedett a diákok és a tanszemélyzet létszáma, elsôsorban a román, kisebb mértékben a magyar nyelvû oktatásban, és megindultak a hosszú évekig befagyasztott elôléptetések. A tantestületbôl 30 professzor nyert jogot posztgraduális-doktorátusi képzés irányítására, és újra lehetôség nyílt külföldi képzési formák igénybevételére. Jelentôs eredmény, hogy 1990-tôl az egyetemi felvételi vizsga objektívebbé vált. Ennek folyományaként az 1989-es mélyponthoz képest folyamatosan növekedett a bejutó magyar hallgatók száma és részaránya, ami az utóbbi években 43–46%-ot ért el. Jelenleg az egyetemen tanuló 2252 orvos-, fogorvos- és gyógyszerészkari hallgató 42,4%-a magyar nemzetiségû. Az utóbbi hat évben rendszeresen sor került a magyar nyelvû hallgatók évi tudományos konferenciájának a megszervezésére, egyre több résztvevôvel és egyre nagyobb sikerrel. Az eredmények ellenére azonban számos fontos kérdés vár megnyugtató megoldásra, hiszen a magyar nyelvû oktatásnak a diktatúra éveiben elszenvedett veszteségeit még nem sikerült teljességükben orvosoltatni, mindeddig nem történtek intézkedések hátrányos helyzetének gyökeres javítására. Így az 1997-ben megszavazott Egyetemi Charta nem mondja ki egyetemünk kétnyelvûségét, nem tartalmaz egyértelmû utalást a magyar nyelvû oktatás jogi megalapozottságára nézve. Sôt, elôírja, hogy a fogorvosi kar mellett létrehozott fogászati kollégium (fôiskola) oktatási nyelve kizárólag román. Több tanszéken aránytalanul kicsi a magyar oktatók száma, és néhány diszciplinán nem látszik biztosítottnak utánpótlásuk. Amíg 1990 óta a román oktatók száma megkétszerezôdött, addig a magyarok száma fokozatosan csökkent, ellentétben a magyarul tanuló 140

diákság növekedésével. Jelenleg a 313 tagú egyetemi tanszemélyzetnek mindössze 25,2%a magyar. Emiatt az egyetem kinevezett magyar anyanyelvû oktatói mellett számos esetben a tanszékek nyugalmazott tanárai, külsô óraadók, vagy egy-egy magyarul is beszélô román tanár tartja a magyar nyelvû elôadásokat. Ebben a helyzetben szükséges és reális igény a magyar nyelvû orvosképzés teljes jogú helyreállítása. Ennek érdekében alapvetô követelmény, hogy megszûnjön az oktatók és a diákok számának véletlenszerû alakulása. Ezért szükséges önálló román és magyar tagozat létrehozása, amelyeken belül a karok maguk határozzák meg oktatói keretüket és beiskolázási számukat (mind egyetemi, mind a fogász- és asszisztens-képzô fôiskolai vonatkozásban). A közelmúltban a Román Parlament által elfogadott módosított tanügyi törvény erre lehetôséget nyújt, de a megoldást a helyi egyetemi vezetôség hatáskörébe utalja. S ezen a szinten a megvalósításnak sok az akadálya. Az anyanyelvû orvosképzés biztosítását nemcsak méltányossági és demográfiai érvek támasztják alá. Létjogosultságát és hasznosságát igazolja ezek mellett egyetemünk több évtizedes gyakorlati tapasztalata is, ami egyértelmûen bizonyította, hogy a magyar nyelven tanuló hallgatók végzés után mindig jól beilleszkedtek a román orvosi társadalom egészébe, és minden téren megállták a helyüket.

141

FODÓ SÁNDOR Adalékok a kárpátaljai magyarság politikai küzdelmeihez

„Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” (Madách)

Politizálni tulajdonképpen korán kezdtem. Még alig voltam 15 éves, amikor egy felnôtt társaságában „elszóltam” magam. Épp a szovjet rendszert, a kolhozosítást szidták, amikor a népi írók, s elsôsorban Veres Péter hatása alatt azt találtam mondani, hogy a földkérdés csak a szövetkezetiség útján oldható meg. Ez annyira felháborította a „nagyokat”, hogy kirúgtak és kitiltottak a társaságból, nem hagyva, hogy kifejtsem, mit értek a szövetkezetiség alatt. Második „politikai tettem” szintén 1955-tel datálható. Ekkor a Szabad Európa Rádió felhívásán felbuzdulva, miszerint minden eszközzel gyengíteni kell a szovjet rendszert, az éj leple alatt egy fakarddal tönkre tettem 1 hektárnyi dohányültetvényt. Ilyen lelki beállítással éltem meg 1956-ot. Elsô pillanattól kezdve tudtam, hogy forradalomról, illetve szabadságharcról van szó. A dunyha alatt hallgattam a rádiót, hogy ki ne szûrôdjön az udvarra, az utcára a hang. Itt, a dunyha alatt, meghatódva és sírva hallgattam végig Nagy Imre november 4-ei beszédét. Ekkorra már teljesen öntudatos szovjetellenes és antikommunista ember voltam. Egy év szibériai aranyásóság után négy évre, már távolról sem önként, a szovjet haditengerészethez kerültem. Ezek után Kodolányi Jánosnak Suomi, a csend országa címû mûve hatására Észtországba utaztam és öt évre a híres Tartui Állami Egyetemnek lettem hallgatója. A kis Észtország a legeurópaibb, a legdemokratikusabb zuga volt a nagy totalitárius rendszerû hruscsovi, illetve a brezsnyevi Szovjetuniónak. Ennek a ténynek és kitûnô professzoraimnak (elég ha csak a világhírû Jurij Lotman professzort említem) köszönhetôen végleg elkötelezett híve lettem a demokráciának, az európaiságnak, a szabadságnak. 1967-ben fejeztem be egyetemi tanulmányaimat. Elutazhattam volna ugyan Prágába két éves továbbképzésre, majd maradhattam volna az észtországi Tartu nemzetközileg elismert, jó nevû egyetemén, de bármennyire is szerettem diáktársaimat, nem tudtam volna ott megállni a helyemet. Nekem Kárpátalja a természetes közegem. Így hazajöttem és 1967. szeptember 1-tôl az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének kinevezett elôadója lettem. Magyarországi szemmel nézve furcsa viszony alakult ki hallgatóimmal. Aránylag még fiatal (27 éves) voltam, nem volt nagy köztünk a korkülönbség, és így természetes, hogy hallgatóim egyben harcostársaim lettek. A hagyományos diák-tanár viszony egyébként sem volt jellemzô eddigi pályámra, inkább barátokat kerestem hallgatóimban. Sikerrel.

142

A magyar tanszéken ekkoriban már alakulóban volt egy közösség, amely a kisebbségi sors felvállalására szövetkezett. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy e közösség tagjai voltak a kárpátaljai polgárjogi mozgalom legaktívabb harcosai. A teljesség igény nélkül elég, ha néhányuk nevét említem: Balla Gyula, Benedek András, Czébely Lajos, Fábián László, Zseliczi József. Szinte elsô pillanattól kezdve megértettük egymást s nem csak az egyetemen, hanem az egyetemen kívül is állandóan együtt voltunk. Csak két, diákcsínynek is beillô akciónkat említeném. Mikor megtudtuk, hogy lehallgatják a telefonomat, ügyeletet szerveztünk és ifjú barátaim felváltva, órákon át ómagyar szövegeket, illetve Pravda vezércikkeket olvastak fel a telefonba. A másik ilyen akciónk az ungvári Fehér Ház telefonjainak a blokkolása volt. Megszereztük ugyanis a Fehér Ház (értsd: a megyei pártbizottság és a megyei tanács épülete) valamennyi telefonszámát, és elnémítottunk minden telefont oly módon, hogy nyilvános telefonfülkékbôl hívtuk a számokat és mellétettük a kagylót. A fülkék mellett ügyeletet tartottunk, nehogy az alkalmi telefonálók helyére téve a telefont megtörjék a blokádot. Legnagyobb akciónk azonban egy magyar népi együttes létrehozása volt a magyar tagozat bázisán. Volt énekkarunk, nôi és férfi vokálegyüttesünk, tánckarunk, kis népi zenekarunk és szavalókórusunk. Együttesünk bejárta fél Kárpátalját, s a magyar szóra kiéhezett kárpátaljai magyarság hihetetlen lelkesedéssel fogadta. Ez volt a baj. Amikor a közönség állva énekelte együtt az elôadókkal a Kossuth nótákat, a hatalom megunta a „magyarkodást”. Egy zápszonyi „túlsikeres” elôadás után, ahol a közönség olyan hangerôvel énekelte, hogy „éljen a magyar szabadság, éljen a haza”, hogy szinte a falak remegtek, betelt a pohár. Ungváron még hazaérkezésünk elôtt értesültek a történtekrôl, s megkezdôdött ellenünk a hajsza. Az együttest felszámolták, felszereléseinket elvették, s mondvacsinált ürügyekkel 1972 tavaszán eltávolítottak az egyetemrôl. Ekkor Észtországba utaztam: tanári állásra kaptam ajánlatot a tartui egyetemtôl. De nem tudtam ott gyökeret verni. Egyéves észtországi kitérô után hazatértem, s a sekélyes fantáziájú hatalom által a belsô disszidenseknek általánosan engedélyezett pályára léptem: kazánfûtô lettem. Elsô ránézésre úgy tûnik, engem a „veszedelmes embert” sikerült számûzni a magyar kultúrából és közéletbôl. Ez azonban csak a látszat, hûséges barátaim sohasem hagytak el, akik pedig elfordultak tôlem, azokért nem kár. 1971–72-re helyzetünk, a kárpátaljai magyarság helyzete annyira rosszabbodott, hogy egy lelkes 10–15 fôs, zömmel értelmiségiekbôl álló csoport úgy döntött, hogy szó nélkül ezt tovább tûrni nem lehet. Teljes illegalitásban, erdôben, raktárakban stb. (lakásban gyülekezni nem mertünk) összeállítottunk egy, a kárpátaljai magyarság alapvetô sérelmeit felsorakoztató, több mint 20 oldalas beadványt az akkori szovjet vezetésnek, a párt Politikai Bizottságának és a Legfelsôbb Tanács Elnökségének címezve. A beadványt több mint 2000-en írták alá, s mivel nekem nem sok veszíteni valóm volt, én vittem el a beadványt Moszkvába. Egyébként az aláírásgyûjtés során is úgy határoztunk, hogy nem engedhetjük meg egy esetleges „lebukás” esetén a kárpátaljai magyarság lefejezését, szellemi vezetôinek likvidálását, ezért a szervezôk közül csak az én nevemet volt szabad említeni. Nem kívánom most itt felsorolni, milyen retorziók és harcok követték kollektív fellépésünket, de tény, a „szovjet magyarok” fogalmát bevezetni szándékozó és meglévô iskolai hálózatunkat is folyamatosan romboló hatalmi szándék legalább részben megtorpant 143

ellenállásunkon, így ennek köszönhetô, hogy sok mindent sikerült megvalósítani kisebbségi törekvéseinkbôl. Helyzetünk pozitív irányba történô elmozdulása ellenére (megszüntették iskoláink „internacionalizálását”, stabilizálódott a magyar nyelven és magyar nyelvbôl illetve irodalomból való felvételizés joga a magyar tannyelvû iskolákban érettségizôk számára, kineveztek néhány magyar nemzetiségû személyt a megyei, ill. a beregszászi járási hatalmi szervekbe stb.) a hetvenes évek elején az önkényuralmi és merev brezsnyevi politika éreztette hatását az élet minden területén. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar kérdés megoldása nélkül nem lehet békérôl beszélni Kárpátalján. Ebben az idôben még a „híd” meg a „kettôs kötôdés” leginkább önáltató elvét sem lehetett hangoztatni. A „magyar kérdés megoldása” ezért vágyképnek tûnt. Úgy látszik azonban ez majdani megvalósításuk egyetlen komolyan vehetô záloga. A „pangás” hosszú évei után a nyilvános cselekvésre csak a különbözô varázsszavakkal, - „peresztrojka”, „glasznoszty” – operáló gorbacsovi idôszakban mutatkozott lehetôség, s az egykori „agyrémek” politikai programmá léptek elô. 1988-ban szinte spontán módon megindult a magyar közösségek szervezôdése. Számos magyarlakta településen alakultak mûvelôdési körök, pl. a beregszászi Illyés Gyula-, a munkácsi II. Rákóczi Ferenc-, a gáti Kovács Vilmos-, a técsôi Hollósy Simon-, a nagyszôlôsi Bartók Béla-, az ungvári Drávai Gizella-kör. A közösségi élmény, amelyet nyújtottak, nagyban befolyásolta az események további alakulását. 1989. január 21-én Ungváron megtartotta alakuló gyûlését az ukrán Sevcsenko anyanyelvi társaság megyei szervezete, s ez új lendületet adott a magyar eseményeknek is. A gyûlésen jelenlevô 10 magyar értelmiségi, köztük én is, elhatároztuk, hogy hasonló magyar szervezetet hozunk létre, közvetlen állami, illetve párt-közremûködés nélkül. Ott a gyûlésen ez a 10 magyar értelmiségi „szervezôbizottságnak” kiáltotta ki magát, ezután megkezdtük egy magyar szervezet megalakításának az elôkészítését. Természetesen abban az idôben semmi sem történt a kommunista párt tudta nélkül, így ez az új elképzelés a pártvezetôkkel folytatott további egyeztetések tárgya lett. A hatalom (értsd a párt) látva, hogy egy magyar szervezet megalakulását már nem tudja megakadályozni, egy rendszerkonform, meghatározóan kulturális tevékenységre orientált szervezet létrejöttét szerette volna elérni. Ez az elképzelt szervezet az említett mûvelôdési körökre támaszkodva és azokat összefogva, az akkori rendszer által elfogadott magyar értelmiségiek irányításával mûködött volna a Szovjet Baráti Társaságok Szövetségének keretén belül. Ez az elgondolás a kommunista múltú magyar értelmiségiek egy csoportja számára elfogadható lett volna, hisz az általuk kötelezônek tartott pártkontrollhoz járult volna némi állami támogatás is, de teljesen elfogadhatatlan lett volna a kezdeményezô csoport többsége számára, akik a létrehozandó szövetséget egyértelmûen a hatalomtól, párttól független magyar érdekvédelmi tömegszervezetként képzelték el. Ilyen elôzmények után került sor 1989. február 26-án Ungváron, a megyei Tudományos Ismeretterjesztô Társaság Nagytermében a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Kárpát-medence elsô magyar kisebbségi érdekvédelmi szervezetének alakuló gyûlésére. A helyiséget zsúfolásig megtöltô tömeg, amelyben Kárpátalja szinte valamennyi magyarlakta települése képviselve volt, gyakorlatilag vita nélkül, egyhangúlag elfogadta a Szövetség Alapítólevelét, amelyben ezt olvashatjuk: „ a Szövetség alapvetô feladatának tekinti, hogy hozzájáruljon a magyar kultúra megóvásához és gyarapításához, anyanyelvének 144

megôrzéséhez és használatának bôvítéséhez…, a magyar nyelvû oktatás és mûvelôdés feltételeinek megteremtéséhez, színvonalának emeléséhez…” Az Alapszabályban pedig a Szövetség kinyilvánítja: „…a Kárpátalján élô magyar kisebbség az egyetemes magyarság része. Ebbôl kiindulva törekszik a kölcsönös kapcsolatok kialakítására és fejlesztésére a magyarság többi részével”. A Szövetség Alapszabályában megfogalmazott feladatai közül a legfontosabbat szeretném kiemelni. A Szövetség „Elôsegíti a kárpátaljai magyarság egyéni és kollektív jogainak érvényesítését. Szorgalmazza a magyar önigazgatását mindenütt, ahol a magyar lakosság számottevô… elôsegíti a magyar nemzetiségi-kulturális autonómia kiépítését… részt vesz területünk és országunk politikai életében, képviselô-jelölteket állít, választási kampányt folytat, szószólókat és tanácsadókat delegál az állami és önkormányzati szervekbe.” A feladatoknak ebbôl a nem teljes felsorolásából is világosan látszik, hogy a Szövetség megalakulásának elsô pillanatától kezdve aktívan politizáló érdekvédelmi szervezetként definiálja magát. A párt persze ezt nem tudta, nem akarta elfogadni. Továbbra is egy meghatározóan kulturális tevékenységre orientált szervezet létrehozását akarta engedélyezni. Ezzel magyarázható az is, hogy Szövetségünk nevében a „demokrata” helyett szabályszerûen ránk erôszakolták a „kulturális” jelzôt. Némi vívódás után úgy döntöttünk, hogy a célok és feladatok eredeti megfogalmazását megôrizve kompromisszumként elfogadjuk, hogy Szövetségünk neve „Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség” legyen. Az alakuló gyûlés az Alapító Levél és Alapszabály elfogadásán kívül megválasztotta a Szövetség vezetô szerveit is. Elsô alapító elnökké közfelkiáltással engem választottak. De hátra volt még a Szövetség hatóságok általi elismerése, elismertetése, az Alapszabály bejegyzése. A KMKSZ eziránti kérelmére az érdemi választ halogatták, újabb és újabb idôpontot tûzve ki a bejegyzésre. Nyilvánvalóvá vált, a megyei vezetésbôl hiányzik a szándék a KMKSZ hivatalos elismerésére. Ezért úgy határoztunk, tiltakozunk a hatóságok eljárása ellen. A köztársasági pártvezetés mellett a bíróság segítségét is kértük. A pert megnyertük, s 1989. június 20-án megtörtént a bejegyzés. 1989 a szervezetépítés és tagtoborzás jegyében telt. Alig pár hónappal az alakuló gyûlést követôen a tagság létszáma megközelítette a húszezret, s ezzel a KMKSZ Kárpátalja legnagyobb társadalmi szervezetévé nôtte ki magát. A szervezetépítés mellett, alig fél évvel az alakuló gyûlés után, a KMKSZ meghirdette elsô, nagy tömegeket mozgósító akcióját. 1989 szeptember 6-án az Elnökség felhívást fogadott el, melyben felszólítja a tagságot, Kárpátalja egész magyarságát, hogy minden helységben állítsanak emlékmûvet az 1944 ôszén jogtalanul elhurcolt és a sztálini fogolytáborokban elpusztult kárpátaljai magyar férfiaknak. Ezek után, november 18-án került sor Beregszászban egy emlékkonferencia megrendezésére „A sztálinizmus kárpátaljai áldozatai” címmel, amelynek résztvevôi úgy határoztak, hogy november 26-át, az 1944-es elhurcolások kezdetének napját gyásznappá nyilvánítják, s az egykori szolyvai gyûjtôtábor temetôjének helyén emlékparkot létesítenek. Még ebben az évben november 24-én sor került a leendô emlékpark területén az ünnepélyes alapkôletételre. Jelenleg körülbelül 2 hektárnyi területen a park 95%-ban készen van. Egy évvel késôbb, 1990. október 14-én a KMKSZ Választmánya nyilatkozatban követelte, hogy a szovjet államfô és az Ukrán Legfelsôbb Tanács (parlament) mondja ki az 1944-ben elhurcolt magyar férfiak büntetlenségét, kollektív politikai rehabilitálását, és kérjen bocsánatot a kárpátaljai magyarságtól. Erre mindmáig 145

nem került sor. Mindezzel párhuzamosan a KMKSZ aktív közremûködésével szinte valamennyi magyarlakta községben felállították az emlékmûvet, illetve kopjafát az ártatlan áldozatok emlékére. Mindezt kemény harc árán, leküzdve a konzervatív ellenállást. Ez a harc nem volt veszélytelen, hisz még élt a szovjet rendszer, s Kárpátalján sokáig még beszélni sem volt szabad a vétlen áldozatokról. Akik ezzel foglalkozni kezdtek, maguk is gyanúba keveredtek. A mégoly szelíd érdeklôdés is szovjetellenes tevékenységnek minôsült, s hosszú évtizedeken keresztül szigorú megtorlást vont maga után. Ha jól meggondoljuk, törvényszerûen, hiszen ezzel a „dicsôséges felszabadítás” sérthetetlen eszméjét kérdôjelezték volna meg. Egyszerûbb volt az idôk múltával a 40 ezer elhurcoltat fasisztának cégérezni. „Fasiszta fenevad” lett a békés gimnáziumi tanár és tanítványa, a pap, a gazdálkodó, a munkás. A történelmi múlt felelevenítése, hagyományaink életre keltése és ápolása céljából fél évszázad után a KMKSZ kezdeményezésére és szervezésében ismét emlékmûveket és emléktáblákat állítottunk a vidékünkhöz kapcsolódó kiemelkedô események helyszínein, Kárpátalja s az összmagyarság nagy fiainak tiszteletére. Ezek közül kiemelkedik az ungvári Petôfi-szobor avatása, amelyre több ezres közönség elôtt Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke és Leonyid Kravcsuk, Ukrajna Legfelsôbb Tanácsának elnöke jelenlétében 1990. szeptember 29-én került sor. A Szövetség múlhatatlan érdemei közé tartozik, hogy a szovjet rendszer egyre lazulóbb szorításában elérte és megszervezte, hogy a kárpátaljai magyarság a fél évszádos totalitárius kommunista diktatúra után nyíltan és szabadon ünnepelhette nemzeti ünnepeit, használhatta nemzeti szimbólumait is. A magyarlakta helységekben a középületeken ma is ott leng a magyar nemzeti színû zászló, s a magyar lakosság átélheti az összmagyarsághoz való tartozás élményét. A kárpátaljai magyarság öntudatra ébredésének csodálatos pillanatai voltak az olyan tömegeket megmozgató, s minden résztvevôt felemelô élménnyel gazdagító rendezvények, mint az 1989. március 1-3-án, Ungváron megrendezett nemzetközi tanácskozás „A kárpát-medencei magyarság a XX. század végén” címmel, amelyen több mint 20 ország magyarságának képviselôi vettek részt. A háromnapos rendezvény záróeseménye volt az az ökumenikus istentisztelet, amelyen többek között Tôkés László püspök szólt a több ezres hallgatósághoz. Fontos feladatként kezelte a Szövetség a magyar történelmi helységnevek visszaállításának ügyét. 1995-re 27 magyarlakta település történelmi magyar nevének visszaállítására került sor. Elmaradt ugyanakkor Beregszász hivatalos nevének megváltoztatása, annak ellenére, hogy a KMKSZ kezdeményezésére népszavazást is tartottak errôl. Kárpátalja egyetlen magyar többségû városában a szavazók több mint 80%-a a Beregszász név mellett voksolt a jelenleg is használatos Beregovo ellenében. Nem nyerte vissza nevét a nagyszôlôsi járás számos települése sem. Az igazság azonban megköveteli, hogy megemlítsem, Beregszászon kívül egy egész sor vissza nem magyarosított nevû település esetében a magyar névváltozat szabadon használható, mind a hétköznapi érintkezésben, mind az írott, illetve elektronikus sajtóban. A KMKSZ sikerei nyomán egyre szélesebb körben vetôdött fel egy, az ukrajnai magyarságot egyesítô érdekvédelmi szervezet megalakításának a szükségessége. E célból 1991.december 4-5-én Kijevben tanácskozásra került sor a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), a Lvovi Magyarok Kulturális Szövetsége (LKMKSZ) és a Magyarok 146

Kijevi Egyesülete (MKE) vezetôinek részvételével, amelyen megalakult az Ukrajnai Magyarok Demokratikus Szövetsége (UMDSZ). Az alapító szervezetek delegált küldöttei elfogadták az UMDSZ Alapítólevelét és Alapszabályát, megválasztották tisztségviselôit. A szervezet elnökévé az összehasonlíthatatlanul legnagyobb tagszervezet, a KMKSZ elnökét, tehát engem választottak. Néhány nappal késôbb a kárpátaljai ruszinok, németek, szlovákok és romák nemzetiségi szervezeteinek a megalakulása után, felismerve a közös fellépésben rejlô lehetôségeket, megalakítottuk a Kárpátaljai Nemzetiségek Demokratikus Ligáját (KMDL). A KMKSZ, mint a Kárpát-medence elsô független magyar érdekvédelmi szervezete megalakulásától kezdve nagy hangsúlyt fektetett az anyaországhoz és a szomszédos országokban élô magyarsághoz fûzôdô kapcsolatainak ápolására. Már 1989. júliusában a KMKSZ kollektív tagja lett a Magyarok Világszövetségének; elsôként a határon túli magyar szervezetek közül együttmûködési szerzôdést kötött a világszervezettel. Úgyszintén megtörtént a kapcsolatfelvétel az elsô szabad választásokon parlamentbe került pártokkal, elsôsorban a kormánykoalíció meghatározó erejével, a Magyar Demokrata Fórummal, amellyel szoros együttmûködést sikerült kialakítani. Ez többek között abban is megnyilvánult, hogy Antall József pártelnök, miniszterelnök több mint kétórás kihallgatáson fogadta a KMKSZ tárgyalóküldöttségét a parlamentben. Az alapszabállyal összhangban a Szövetség megalakulásának pillanatától felvállalta a kárpátaljai magyarság autonómia-törekvéseinek a képviseletét. Elsô ízben a Választmány 1989. szeptember 10-én tárgyalta a kérdést, amikor is heves vita bontakozott ki: biztosítható-e az, hogy a magyar többségû beregszászi járás határain kívül, szórványban élô magyarságra is kiterjedjenek-e az autonómia által garantált jogok és lehetôségek? A szórványmagyarság, amely az egész kárpátaljai magyarságnak kb. az egyharmadát teszi ki, s amelyet semmilyen közigazgatási reformmal nem lehet „begyömöszölni” egy leendô magyar körzetbe, attól félt, hogy „árván marad”, s helyzete még rosszabbra fordul. A vita végül is azzal zárult, hogy a Választmány támogatja egy magyar autonóm körzet létrehozását Beregszász központtal, és a kulturális autonómia megvalósítását egész Kárpátaljára kiterjedôen. A KMKSZ kezdetektôl fogva együttmûködésre törekszik a kárpátaljai magyar történelmi egyházakkal. Ennek egyik eklatáns példája volt, amikor 1990-ben közös beadvánnyal fordultak a megyei tanácshoz a lelkiismereti szabadságról és vallási szervezetek tevékenységét szabályozó törvénytervezettel kapcsolatban. Következetesen szorgalmazta a szövetség az elkobzott egyházi javak teljes körû, feltétel nélküli és haladéktalan visszaadását. Ez az együttmûködés ma is töretlenül folytatódik, s áldásos hatása kézzelfogható: évek óta folyik az iskolai hitoktatás, az egyházi javak visszaszolgáltatása szinte megoldottnak tekinthetô, s ami talán a legfontosabb, megoldódott a lelkészutánpótlás mind a református, mind a római, illetve a görög katolikus egyházon belül. A KMKSZ megkülönböztetett figyelemmel kísérte az iskolák, az anyanyelvi oktatás kérdéseit. Minden fórumon szorgalmazta az „internacionalizálás” következtében önállóságukat vesztett magyar iskolák, illetve magyar osztályok megnyitását mindenütt, ahol erre igény van. Ez irányú erôfeszítéseinknek köszönhetôen már 1989. augusztusában újra megnyílt a magyar középiskola Aknaszlatinán, s 1991. szeptember 1-tôl, 19 év után ismét van magyar középiskolája Nagyszôlôsnek. 147

Az anyanyelvi oktatás rendkívüli fontosságára való tekintettel 1991 végén a KMKSZ aktív támogatásával megalakult a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség, melynek elnöke a KMKSZ választmányi tagja, Orosz Ildikó lett. A két gyakorlatilag független szervezet együttmûködése azóta is igen gyümölcsözô, s példaértékûnek mondható a régióban. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy elkerülhetetlen a Szövetség belsô reformja. A KMKSZ életében 1992-vel új korszak kezdôdött. Az új idôk új minôséget, új embereket, új eszközöket és módszereket kívántak. A reform az 1992. március 7-én, Ungváron megtartott küldöttgyûlésen indult el. A küldöttek döntöttek az alapszabály módosításáról, amelynek következtében megváltozott a Szövetség legfelsô vezetésének struktúrája, miszerint az Elnökség összetételének több mint a felét (9-bôl 5-öt) a középszintû szervezetek elnökei alkotják. Az elnök elôjoga maradt, hogy a legfelsô tisztségviselôk (alelnökök, titkárok) személyére javaslatot tegyen. Ezzel megtörténtek a reform által indokolt személyi változások is a Szövetség legfelsôbb vezetésében. Megtettük az elsô lépéseket abban az irányban, hogy a KMKSZ valóban professzionális szervezetté váljon. A reformnak kisebbségben maradt ellenzôi a 92-es küldöttgyûlést „puccsként”, „palotareformként” élték meg. A belsô ellenzék nem tudott érdemi befolyást gyakorolni a III. küldöttgyûlés döntéseire, ezért hamarosan létrehozták saját tömörülésüket, a Demokratikus Platformot, amely fô feladatának tekintette az új vezetés munkájának hangos kritikáját. Fellépésükkel egyre élesebbé váltak a szövetségen belüli csatározások, melyek idôvel valóságos „médiaháborúvá” váltak. Ezek után mindenki arra számított, hogy a döntô összecsapás a két tábor között az 1993. március 14-én, Nagyszôlôsön megrendezett IV. tisztújító küldöttgyûlésen következik be. Ezzel szemben a Demokratikus Platform képviselôi nemcsak hogy nem adtak hangot korábbi bírálataiknak, az Elnökség és az elnök elleni vádjaiknak, de néhány tagja nyilvánosan is visszavonta korábbi, a KMKSZ tagságára és tisztségviselôire nézve sértô kijelentéseit. Így zavartalanul folytatódhatott az egy évvel korábban megkezdett szervezeti reform. A küldöttek jóváhagyták a KMKSZ módosított Alapszabályát és új Programját, majd tisztújításra került sor. A titkosan leadott szavazatok elsöprô (98%) többségével ismét én lettem a Szövetség elnöke. Változatlan összetételben újraválasztották a Szövetség Elnökségét is. Az ukrán törvények változása és az Alapszabályban eszközölt változtatások miatt szükségessé vált az Alapszabály újrabejegyzése. Az illetékes megyei hivatalnokok azonban vonakodtak ezt megtenni, s idôhúzáshoz folyamodtak. Ezért az Elnökség jogorvoslásért a bírósághoz fordult. Kétszeri halasztás után, október 28-án végre sor került a tárgyalásra, amely a KMKSZ gyôzelmével zárult. A belsô ellenzéknek a nagyszôlôsi küldöttgyûlésen elszenvedett veresége nem jelentette az ellentétek megszûnését. Elsôként az ukrán-magyar alapszerzôdés kérdése borzolta fel a kedélyeket. Az alapszerzôdés magyarországi ellenzôi és támogatói egyaránt szerették volna maguk mögött felsorakoztatni a kárpátaljai magyarságot. Igen ám, csakhogy a kárpátaljai magyarság nem tudta és ma sem tudja elfogadni az alapszerzôdésnek azt az ominózus kitételét, miszerint „Magyarországnak nincs és soha nem is lesz területi követelése Ukrajnával szemben.” A Szövetség elnöksége tisztában volt azzal, hogy milyen veszélyekkel jár egy esetleges elutasítás, ezért a Választmány úgy döntött, nem foglal állást a vitatott szerzôdéssel kapcsolatban. Ennek ellenére az ellenzékiek egy része – nemegyszer a KMKSZ tisztségviselôi minôségében –, nyíltan állást foglal e kérdésben, az aktuális elvárá148

soknak megfelelôen hol támogatva, hol bírálva az alapszerzôdést, kis híján kritikus helyzetbe sodorta a szervezetet. Még el sem simult az alapszerzôdés körüli vita, amikor 1993 ôszén újabb, az eddigieknél komolyabb nézeteltérés rázta meg a Szövetséget. Ekkor – mint már az elôzôekben említettem – a parlamenti és a helyhatósági választások körüli vita okozta a széthúzást. A Dalmay Árpád beregszászi elnök köré tömörülô belsô ellenzék ugyanis nem fogadta el a Szövetség legfelsôbb szerveinek (Elnökség, Választmány) döntését, miszerint a Szövetség képviselôjelöltje a parlamentben a Szövetség elnöke. Mint már az UMDSZ körüli vita kapcsán említettem, a belsô ellenzék a korábbi KMKSZ alelnököt, Tóth Mihályt támogatta, aki a választást meg is nyerte. A választásokat követôen az ellentétek a két tábor között annyira kiélezôdtek, hogy a belsô ellenzék kivált a KMKSZ-bôl, és kis létszámú, alternatív szervezeteket hoztak létre. Kétségtelen, hogy az elôállt helyzet, az ungvári középszintû (városi) szervezet felbomlása és a tagság egy részének a beregszászi középszintû szervezetbôl való kiválása komoly feladatok elé állította Szövetségünket. Ennek ellenére nem felelt meg a valóságnak az a sokat hangoztatott vélemény, miszerint a KMKSZ szétszakadt. Csupán az eddigi belsô ellenzéket alkotó személyek távoztak a Szövetségbôl. Újraszervezôdtek a vezetôk távozása miatt ideiglenesen megszûnt alapszervezetek. Így a tagság száma nem csökkent drasztikusan, s 1994. decemberére 21842 fôt tett ki, azaz mindössze 4125 fôvel volt kevesebb az elôzô évinél. Ez a csökkenés elsôsorban a konfliktusok által leginkább érintett beregszászi járásban mutatkozott meg, de a többi középszintû szervezetben lassú, de stabil növekedés indult el, s ez ellensúlyozta a beregszászi csökkenést. Sôt az év végére a beregszászi középszintû szervezet taglétszáma háromszor felülmúlta a KMKSZ-bôl kivált Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség (BMKSZ) taglétszámát. De a kiválásoknak és az új magyar szervezetek megalakulásának voltak negatív hatásai is, amelyeket a hatalom ügyesen ki is használt. Nemzetiségi ügyekben nem lehetett a magyarság véleményének „meghallgatása” nélkül dönteni, s ha egy esetleges, a magyarságot is érintô döntéshez nem sikerült a KMKSZ támogatását megszerezni, akkor kiemeltek a „pakliból” egy 10-100 tagú szervezetet, amelyet épp súlytalansága miatt könnyen meg lehetett nyerni a KMKSZ által ellenzett döntés támogatásához. Szerencsének tekinthetô a szerencsétlenségben, hogy az ellenzék kiválásával a Szövetségen belül megszûnt az ellenségeskedés, a vádaskodás, helyüket a konstruktív hangvételû vita, a közös ügyért tenni akarók párbeszéde vette át, s így folytatódhatott a módszeres munka. S habár az Ukrajnára nehezedô gazdasági ellehetetlenülés össztársadalmi érdektelenséget vont maga után, a KMKSZ-nek sikerült megôriznie tagságát, s ismét növekedésnek indult a taglétszám. Ennek megfelelôen az 1996-os tisztújító közgyûlést az optimizmus jellemezte. Javaslatomra a közgyûlés a KMKSZ új elnökévé titkos szavazással Kovács Miklóst választotta, engem pedig közfelkiáltással a KMKSZ örökös tiszteletbeli elnökévé választottak. 1997-ben megkezdôdött a KMKSZ felkészülése az 1998. márciusára kiírt parlamenti és helyhatósági választásokra. A Szövetségben mindenki tisztában volt a megmérettetés jelentôségével. Hiszen a választási szereplésük igazolhatta, illetve cáfolhatta volna a KMKSZ által 1992-93-ban választott irányvonal helyességét. Közben sikerült elérni, hogy Kárpátalja 149

valamennyi magyarok lakta települése egyetlen választókerülethez tartozzon. Félô volt azonban, hogy ha több magyar jelölt is indul a körzetben, elôfordulhat, hogy nem magyar jelölt szerzi meg a képviselôi mandátumot. A fenyegetettség veszélye a KMKSZ-t tárgyalásokra késztette a többi magyar szervezettel, sajnos sikertelenül. Ennek ellenére a sokéves aprólékos építômunka végül meghozta a kívánt eredményt. A magyar többségû választókerületben a KMKSZ elnöke, Kovács Miklós aratott gyôzelmet. Azóta a kárpátaljai magyarság jelen van Ukrajna törvényhozásában és a parlament kisebbségekkel foglalkozó bizottságában. Fontos feladatának tekintette a Szövetség a kárpátaljai magyarság érdekeinek megjelenítését a nemzetközi fórumokon is. Ez irányú erôfeszítéseinket siker koronázta. Kezdetben megfigyelôként, késôbb társult tagként, 1996. májusától teljes jogú tagként a KMKSZ részt vesz az Európai Népcsoportok Szövetségi Uniójának (EUEU) munkájában. Méltóképpen képviselte a KMKSZ Kárpátalja magyarságát a Magyarok Világszövetségében. 1995. októberében megalakult az MVSZ Ukrajnai Országos Tanácsa, amelynek elnökévé engem választottak. Az MVSZ és tagszervezetei által szervezett rendezvények közül ki kell emelnünk a Magyarok IV. Világtalálkozóját, amelyre 1996. júniusában került sor. A világ magyarságának ezen a grandiózus találkozóján a KMKSZ több mint 100 tagú küldöttséggel vett részt. Az MVK 1996. októberi tisztújító közgyûlése óta az MVK elnökségében az ukrajnai magyarságot dr. Soós Kálmán képviseli. Az MVSZ-szel való szoros együttmûködésünket nagyon fontosnak tartjuk, hisz a világ 15 milliós magyarságát képviselô szervezetnek az erkölcsi és anyagi támogatása fokozza erônket s eltökéltségünket a kárpátaljai magyarság érdekeinek megalkuvás nélküli és feltétlen képviseletére. S habár sorsunkat nem látom tragikusnak, a harc a magyarság nemzeti érdekeinek az érvényesítéséért szinte permanensnek nevezhetô. Annak ellenére, hogy meggyôzôdésem szerint a megyei, de a központi államhatalmi szervek beállítottsága nem magyarellenes (lásd: a kétnyelvû feliratokat vagy azt a tényt, hogy a magyarlakta községek középületein az ukrán állami zászló mellett ott lobog a magyar trikolór is), mindig akad egy olyan szélsôségesen nacionalista csoport, amelyik újra és újra generálja a feszültséget és megpróbálja megfosztani a kárpátaljai magyarságot a már elért vagy kiharcolt nemzeti jogoktól. Ennek eklatáns példája az anyanyelvi oktatás körüli állandó huzavona. 1996 tavaszán aláírásgyûjtô akciót szerveztünk a magyar fôiskola mûködési engedélye kiadásának meggyorsítására. Az akció látványos sikerrel végzôdött. Alig pár nap alatt több mint 20 ezer aláírás gyûlt össze, s ez az áldozatos munka meghozta gyümölcsét: 1996. szeptember 25-én sor került a Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskola ünnepélyes tanévnyitójára, illetve az új magyar intézmény avatóünnepségére. E feletti örömünk azonban nem tartott sokáig. Errôl gondoskodtak az „ügyeletes” viszályt keltô erôk. 1997-ben megjelent a hírhedt „A nemzeti kisebbségi oktatás fejlesztésének koncepcionális alapjai” címû tervezet. A tervezet szerint a magyar iskolákban két tantárgyat, a magyar nyelvet és a magyar irodalmat hagyták volna meg (de érettségizni így is csak ukrán nyelvbôl és -irodalomból lehetett), minden más tantárgyat ukránul oktattak volna. Ezzel párhuzamosan a kárpátaljai magyarságot meg akarták fosztani egy már 30 éve gyakorolt jogától, miszerint a magyar nyelvû iskolák végzôsei magyar nyelvbôl és irodalomból, illetve más tantárgyakból (pl. matematika, fizika, történelem stb.) magyar nyelven tehessenek felvételi vizsgát. 150

Ezek a tervek újabb aláírásgyûjtési akcióra késztették a KMKSZ-t és a KMPSZ-t. Akciónk ismét sikeres volt: a minisztérium kénytelen volt visszavonni valamennyi fent felsorolt intézkedési tervet. További lépések történtek az utóbbi években az 1944-es sztálini megtorlások áldozatainak és sértettjeinek rehabilitálása, a kárpátaljai magyarságot a múltban ért sérelmek orvoslása érdekében. Az ezirányú követeléseinket még 1996-ban fogalmaztuk meg a KMKSZ Választmányának november 10-i ülésén, amikor is Választmány határozatában az 1994 ôszén ártatlanul elhurcoltak rehabilitálását anyagi és erkölcsi kárpótlását szorgalmazta. A Választmány továbbá követelte, hogy Ukrajna parlamentje semmisítse meg a Kárpátaljai Néptanács 1995-ös I. kongresszusa határozatának azon részét, miszerint „…a magyarok és a németek az ukrán nép örök ellenségei.” A Választmány úgy véli, „…a harmadik évezred küszöbén egyetlen népre sem süthetô rá a kollektív bûnösség bélyege, s megengedhetetlen, hogy Ukrajna magyar nemzetiségû állampolgárait méltóságukban sértô dokumentumok legyenek hatályban.” Nagyon határozott volt a KMKSZ reagálása az új ukrán nyelvtörvény tervezetével kapcsolatban, mivel ez a tervezet súlyos visszalépést jelentett volna az elsô, 1991-es ukrán nyelvtörvénnyel szemben. A KMKSZ eljuttatta tiltakozását mind az ukrajnai, mind a nemzetközi fórumokhoz, felhíva a figyelmet arra, hogy a készülô jogszabály alkotmányos, ember- és kisebbségjogi szempontból egyaránt elfogadhatatlan, mert eleve hátrányosan érinti a kisebbségeket, s rendelkezéseinek önkényes értelmezése a szabadságjogokat is veszélyezteti. Tiltakozásunk nyomán az illetékesek nem vonták ugyan vissza a tervezetet, de egyenlôre befagyasztották annak parlamenti jóváhagyását. Hogy pozitívumot is említsek, megemlítem, hogy 1999. decemberében Ukrajna Legfelsôbb Tanácsa a kárpátaljai magyarság számára kedvezô változatban ratifikálta a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, 20 százalékos nemzetiségi népességarányhoz kötve a magasabb szintû kisebbségi nyelvhasználatot egy adott településen belül. Hogy ne legyünk „munka nélkül” a jövôben sem, a beharangozott ukrajnai közigazgatási reform keretein belül minden szinten kezdeményeztük egy új közigazgatási egység, a Tisza-melléki járás létrehozását. Ennek célja a jelenleg 4 járásra tagolt kárpátaljai tömbmagyarság egy járásba való egyesítése. A létrehozandó járás, melyben nem szerepel a magyar nemzetiségi vagy „magyar autonóm” járás kifejezés, magába foglalná a kárpátaljai magyarság kétharmad részét, és 70 százalékos többséget biztosítana a magyaroknak. Ez iránti harcunk kimenetele kétesélyes, mivel nagy az ellenállás mind az országos, mind a megyei, mind az érintett 4 járás illetékes szervei részérôl. Mi azonban optimisták vagyunk, s bízunk harcunk sikerében.

151

GÖNCZ ÁRPÁD Minden többség kisebbség valahol

A kisebbségek sorsa annyi indulat és annyi érzelem szülôje, hogy csak gyôzzünk tallózni közöttük és kiválasztani azokat, amelyeket a rendelkezésünkre álló rövid idô alatt eldadogni érdemesnek tartunk – hiszen részletesen kifejtenünk úgyis reménytelen. Én sem vállalkozhatom többre, mint néhány alapkérdés – ha úgy tetszik, alapelv – jelzésére. Elôször: a kisebbségek – és ezen belül a nemzeti és etnikai kisebbségek – ügye valamennyiünk ügye, egyéneké, országoké és a nemzetek közösségéé. Nem belügy és nem is lehet az, mert az emberi jogok ügye sem belügy, márpedig az emberi jogok teljességéhez hozzátartozik a kisebbségek joga önazonosságukhoz, kultúrájukhoz, anyanyelvük használatához a köz- és magánéletben, a tanulásban és a tájékoztatásban. Nem belügy azért sem, mert az etnikailag bonyolult mintázatú és kényes, könnyen felfeslô szövetû Kelet-KözépEurópa valamennyi államának területén élnek kisebbségek, és minden többség egyben kisebbség is valahol. Régiónknak tehát van veszíteni valója, ha a kisebbségek érdekei csorbát szenvednek, de még inkább: van mit nyernie, ha az említett jogok szabadon érvényesülhetnek és a kulturális nemzetek szabadon virágozhatnak határokon innen és túl, határoktól függetlenül és egyszersmind a határok sérelme nélkül. Nem belügy, mert a többségi nemzetek és a nemzetiségek viszonya már eddig is több helyen idézett elô robbanást, amely megrázkódtatta térségünket, veszélyezteti jelenünket. Ne mulasszuk el az összefogást – valamennyiünk jövôje érdekében! Másodszor: a fentiekbôl következik, hogy a kisebbségek kérdése, a kisebbségvédelem a térség államai közötti kétoldalú – és esetenként többoldalú – kapcsolatok szerves része. Közhelynek számít, hogy a kisebbségek elválaszthatnak, vagy éppen összeköthetnek államokat, attól függôen, ahogyan jogaik érvényesülnek, ám más állammal nem tudtunk még kisebbségvédelmi megállapodást kötni, csak Ukrajnával, más megállapodásunkba nem tudtunk kisebbségvédelmi klauzurát foglalni, csak a német-magyar alapszerzôdésbe. Harmadszor: a kisebbségek helyzetének rendezése országon belül és kívül szorosan összefügg. Egyetlen állam sem engedheti meg magának morális vagy akár politikai értelemben, hogy kettôs mércével mérjen, amikor saját nemzetének határon túli tagjaira, illetve a határain belül élô nemzeti és etnikai kisebbségekre gondol – az effajta kettôs gondolkodás ma még sajnos meglehetôsen általános. Mi, magyar politikusok, ha a magyarországi kisebbségek viszonylag alacsony számarányára gondolunk, ne érezzük magunkat felmentve a cselekvés kötelezettsége alól, hanem éppen ellenkezôleg, törekedjünk a kiemelt támogatás alapján jobb feltételeket teremteni ahhoz, hogy a kisebbségeknek ne csupán joguk, de valódi lehetôségük legyen az elsô pontban említett önazonosságuk érvényesítésére. Negyedszer: a világnak e tájékán nagyon is sok és fájdalmas történelmi seb esett, és a velük járó bizalmatlanság és gyanakvás is túlságosan mély, a nacionalista indulatok túlságosan hevesek, a demokratikus gondolkodás és magatartás túlságosan kialakulatlan ahhoz, 152

hogy elegendô volna a kisebbségi jogok alkotmányos rögzítése. Széles körû jogokat nyújtó, egyes pontokon részletekbe menôen kézzelfogható kisebbségi törvényekre van szükség, amelyek az autonóm egyén, autonóm közösség és a jogérvényesítô állam demokratikus viszonyrendszerében segítik a kisebbségek fennmaradását és érvényesülését. A demokratikus államban szükségszerû decentralizáció, a döntések és jogkörök leszállítása a mindenkor lehetséges legalacsonyabb szintre eleve kedvez az egyes területeken többséget alkotó kisebbségeknek; hasznosan egészíti ki ezt, s véleményem szerint általánosabb érvénnyel is alkalmazható a személyi önkormányzat, más néven kulturális autonómia, amely a kisebbségi kultúra, nyelv, oktatás és tájékoztatás kérdéseiben az érintettek kezébe adja a döntést, függetlenül a lakosságon belüli számarányuktól. E rendszer jelenthet igazán megoldást a közép- és kelet-európai nemzetmozaik kisebbségeinek problémáira: az állam szerepe pedig e rendszer jogi feltételeinek és anyagi fedezetének mennél teljesebb biztosítása. Ötödször: az elsô pontból kiderül, hogy a kisebbségek helyzete biztonságpolitikai kérdés is, amit egyrészt nem szabad szem elôl tévesztenünk, másrészt tudatosítanunk kell szomszédainkban és az integrálódó Európa államaiban is. Ebbôl következik, hogy nem csupán Magyarországnak, de a térség, sôt Európa valamennyi államának érdeke a kisebbségi jogok érvényesülése és ennek figyelemmel kísérése, adott esetben pedig a jogok megtagadásának szankcionálása. Az európai integrációs szervezetek tehát rövid távon is hozzájárulhatnak a jogok bôvüléséhez és még inkább a gyakorlat javulásához, s nem kell arra várnunk, hogy a teljes integráció, a határok spiritualizálódása és a jogalkalmazás teljes egysége teremtse meg a kisebbségi lét pozitív kereteit. Hatodszor: nekem, nekünk, magyar politikai vezetôknek óriási a felelôsségünk, hogy törekvéseink a magyarországi kisebbségek és a határainkon túli magyar kisebbségek helyzetének javítására ne adhassanak okot félreértésre. Egyértelmûvé kell tennünk, hogy kisebbségpolitikánk nem Trianon revízióját, hanem a Trianon okozta károk korrekcióját szolgálja; célunk kisebbségeink és magyarjaink helyzetének javítása és megmaradásuk biztosítása, ezzel összefüggésben kapcsolataink fejlesztése szomszédainkkal. A konferencia valamennyi résztvevôjének kívánom, hogy munkájuk a fenti pontban kifejtettekkel összhangban szolgálja a kisebbségek helyzetének, problémáinak feltárását és orvoslását. A magyarországi kisebbségek megjelent képviselôinek kívánom, hogy mielôbb szülessen meg a megelégedésükre szolgáló nemzetiségi törvény. A határon túli magyarok képviselôinek kívánom, hogy országaik vezetésével egyenrangú partnerként tárgyalva, kodifikálhassák és érvényesíthessék az ôket megilletô jogokat. A fiatalabb generáció szép számban megjelent képviselôinek kívánom, hogy olyan társadalmakban élhessenek, amelyekben a kulturális és etnikai másság nem elválaszt, hanem összeköt és gazdagít.

Elhangzott: A kisebbségi autonómia és az állam címû konferencián Békéscsabán, 1992. április 3-án

153

HOVANYECZ LÁSZLÓ Ami elôtte volt és ami utána van

Bevallom, csak az egyik szemem nevetett, amikor Pokorni miniszter bejelentette: ezentúl minden esztendôben meg kell emlékezni a középfokú oktatási intézményekben a holocaustról. Azután sem nyugodtam meg, hogy a Remény legutóbbi számában elolvastam a miniszterrel készített interjút. És nem elsôsorban azért, mert attól tartok, hogy a középiskolák „holocaust napja” afféle kötelezendôen kipipálandó s ezért tanárnak, diáknak egyaránt terhessé váló feladattá válik rövid idôn belül. Hanem sokkal inkább azért, mert oktatási rendszerünk nincs felkészülve arra, hogy 14–18 éves lányokkal és fiúkkal megértesse, mire is kell emlékezni. A problémáról legkevesebb, amit mondani lehet: nagy és szerteágazó. Lássuk csak, hogy mennyire az. Jászi Oszkár, aki 1925-tôl az USA-ban az Ohio állambéli Oberlin College professzora és hatalmas levelezést bonyolít le a magyar progresszió igen különféle csoportjainak vezetô alakjaival, 1940. július 21-én ezt írja Supka Gézának a két háború közötti demokratikus ellenzék egyik kiemelkedô figurájának: „Nem tudom, hogy mi fog kijönni ebbôl a rettenetes káoszból, de egy bizonyos és ez az, hogy egy új világ fog megszületni… Nem hiszem, hogy ez a szörnyû katasztrófa puszta ôrület és céltalanság volna: Hegellel tartok és azt hiszem, hogy a Weltgeist van itt újra munkában, ha az útjait nem is tudjuk megérteni. Az európai egység létre fog jönni akár demokratikus federalizmus, akár militarista diktatúra formájában. Pusztulniuk kell a határoknak és az elavult szuverenitások rendszerének… „ Ez a levél – illetve az abból kiemelt részlet – jellemzô Jászi gondolkodására. Ô, akit az ellenforradalom – noha szembefordult a Tanácsköztársasággal és a bolsevizmussal – a történelmi Magyarország összeomlásáért és a két forradalomért egyaránt felelôsnek kikiáltott zsidók egyik legelsôbbikévé nyilvánított, amint számtalan levele tanúsítja egyáltalán nem foglalkozott a zsidókérdés magyarországi alakulásával. Pedig közvetlen értesülései voltak a zsidótörvényekrôl, hiszen elsô felesége, Lesznai Anna (eredeti nevén Moscovitz Amália) – Hatvany Lajos unokatestvére – 1939-tôl ugyancsak emigrációba kényszerült és ettôl kezdve New Yorkban lakott. Az egyetlen nyom, amivel ezzel kapcsolatban Jászi levelezésében találkozunk: az aggodalom vajon sikerül-e Amerikába menteni második feleségének, az osztrák származású Recha Wolmannak az anyját. Sikerült, ahogyan Jászinénak még másokat is: „Recha bevándorlási irodája továbbra is virágzik – sajnos!” írja Jászi 1940. szeptember 20-án Polányi Mihálynak, aki 1920 és 1933 között a berlini Kaiser Wilhelm Institut-ban végzett úttörô munkát a fizikai kémia kutatásában, ám a fasizmus elôl Angliába ment, ahol Manchesterben elôbb szintén a fizikai kémiát kutatta, késôbb azonban a közgazdaságtan, illetve a filozófia felé fordult figyelme. A Polányinak írt mondaton kívül nem találjuk annak nyomát, hogy Jászi foglalkozott volna az antiszemitizmus magyarországi vagy azon túli problémáival. 154

Pedig ha valaki tisztában volt a zsidókérdés jelentôségével, hát az éppen Jászi. Az 1900. január 1-jén indított Huszadik Század fôszerkesztôjeként fontos szerepet játszott abban, hogy folyóirata megkülönböztetett figyelemmel foglalkozzon ezzel a problémával. Talán éppen ennek következtében Jászi nézôpontja a zsidókérdésben – mai szemmel nézve legalábbis – túlzottan „objektív” volt. Azt az egyiknek látta más nagy társadalmi problémák között. Erre utal az a rövid, ám rendkívül éles szemû elemzése is, amelyet 1934-ben írt A hitlerizmus gyökerei címmel. A nácizmus hatalomra jutásának tíz okát különíti el ebben a kis esszében és a kilencedik – noha korántsem a többivel azonos súlyú – okként azt jelöli meg, hogy Németországban a zsidók aránytalan befolyással bírtak a közigazgatásra, illetve a szellemi életre. Jászi természetesen nem tudhatta, hogy a nácizmus és annak a más országokban tenyészô rokonmozgalmai a holocausthoz fognak majd vezetni. Éppen ezért kell felfogását – mint a huszadik századi magyar progresszió egyik meghatározó alakjáét – mérvadónak tekintenünk. A két világháború közötti válsághangulatban sokan sejtették, így Jászi is, hogy a világ egy újabb katasztrófa felé rohan. Azt azonban az Európa-szerte erôsödô antiszemita hangulat ellenére alig sejtette valaki, hogy az általános katasztrófán belül egy egyedülálló tragédia is érlelôdôben van. De maradjunk csak Magyarországnál. 1927-ben Szekfû Gyula elvállalta a Bethlen István politikáját támogató Magyar Szemle címû konzervatív lap fôszerkesztôségét. A szerkesztôség nagy nyitásra készülôdött: a Nyugat íróit kívánta bemutatni. A gesztus azzal tetézôdött, hogy az akkor mindössze 26 esztendôs Németh Lászlótól rendeltek tanulmányt Ignotusról, a Nyugat fôszerkesztôjérôl. A terjedelmes írást talán megfelelôképp jellemzi egy ugyancsak terjedelmes passzusa: „A fajiság nem állandó, megszabott százalékú járuléka az embernek. Van ember, aki alkata szerint semmiféle határozott fajhoz sem tartozik, annyira elmosott belôle minden fajt sors és vérkeveredés. Az ilyen hozzásimulhat akármiféle néphez, s ha zseni, belé is forrhat, nagy teremtô tehetséggé válhat. Nem állítom tehát, hogy a határozott fajiság hiánya olyan kár volna, amitôl az ember költô ne lehetne. Akiben nincs semmiféle szerelem, még beleszerethet az urába. De aki mást szeret vadul és kétségbeesetten, hogy legyen jó felesége annak, akit nem ért vagy utál. Ignotusnak nem az a tragikuma, hogy nem magyar alkat, hanem hogy erôssodrú másfajta fajiság viszi ôt, amely egy vegyes házasság tíz gyereke közül legalább kilenc Ignotust gyümölcsözött volna. Hogy legyen ô hang a magyar irodalomban? Annak az Ignotusnak a hangja, aki annyira másképp gondolkozik hazáról, családról, mûvészetrôl, hogy azt a vendéglátó faj soha meg nem értheti s mégis okos hang, mert ha nem okos, lehurrogják, kiközösítik! Minden megokolt fájdalomnak kijáró részvéttel érzem a tragikus dilemmát: vagy kimondom, nézzétek, ilyen vagyok s akkor költô vagyok, de örökre kiszakadtam az ország testébôl vagy alakoskodom, s akkor örökre kívül rekedtem a poétaságon. Van-e kiút ebbôl a meghasonlásból? S ha van, mi más lehet, mint amire Ignotust a kényszerûség vitte: kiharcolni az egyéniséghez való jogot. Ô maga mondta, tragikus az, amirôl senki nem tehet. Ilyen értelemben tragikus az ô jelmondata is: Lehessek, aki vagyok. Sok ezer Ignotus érthetô követelése ez s a kor úgy alakult, hogy nagyon is elônyös fölállásban, nagyon is fényes pajzsok mögött lehetett érte síkra szállni.” Németh is érzi, hogy túllôtt a célon, ezért magyarázkodik: „Ezeknek a soroknak semmi közük nincs az antiszemitizmushoz. Csonka-Magyarország területén együtt él nyolcmillió ember. Ezeket ideterelte a sors, ezeket innen kigyomlálni nem lehet és nem szabad.” 155

Az Ignotus-tanulmányt azonban ennek ellenére nem közli a Magyar Szemle. Noha a Horthy-rendszer szellemi alapvetése szempontjából elsôrendû munkának számító, 1920ban megjelent Három nemzedék címû mûvében Szekfû Gyula – akinek a felesége mellesleg zsidó volt – finoman szólva antiliberális teoretikus-politikus volt. Az 1848–1849-es forradalom valamennyi jelentôs alakja kemény bírálatot kapott tôle Széchenyitôl Petôfiig. Kossuthnak azt hányta a szemére, hogy a kormányzó „beszélt ugyan máramarosi söpredék zsidó-tömegrôl, melynek „bûneitôl úgysem tudjuk megóvni e hazát”, de egyébként semmi különbséget nem ismert el a galíciai bevándorló és a magyar között.” Az 1927-es helyzet azonban már más, mint az 1920-as volt. Legalább is Szekfû számára, aki Bethlent igyekszik támogatni. Márpedig a miniszterelnök számít a Népszövetség pénzügyi támogatására, a Genfben székelô nemzetközi szervezet viszont nem szívesen adakozik antiszemita kormányoknak. Németh László azonban általában csupán önmagára van tekintettel. Így írja ugyancsak 1927-ben Költô és mecénás címû esszéjét. Az írást Tormay Cécile rendelte tôle a Napkelet címû lap számára. Az esszé apropóját az adta, hogy az Adyt anyagilag mindhalálig támogató Hatvany Lajos közzétette a költô hozzá írott leveleit. A nagy visszhangot kiváltó, mítoszromboló közlést Németh így értékeli: „Aki az Ady-Hatvany levelezést mai formájában ki merte adni, annak, valljuk meg, van némi joga igazságot követelnie. Hatvany kissé dilettáns-ízû literátor, de okos ember. Tudja, hogy e levelezés vonásaiból mily csúnya s örökre megbélyegzô Hatvany-arcot állíthat össze egy parányi rosszindulat. Ô maga húzza alá a levelezés minden sorából kikívánkozó tényt, hogy Ady barátai legföllebb ott lábatlankodtak Ady körül, de Ady szelleméhez és szívéhez édeskevés közük volt. Ô maga adja közre kritikai naivitásait, melyeket ma már egy nyolcadik gimnazista is átallana Ady emlékéhez kenni. S ami a legnagyobb, szinte cinikus ôszinteség: ô maga mutatja meg, mennyire úgy kezelte Adyt, ahogy egy utolsó utcalányt a hozzákötött, de undorodó apacs. Aki ilyen minden teketória nélkül adja föl irodalomtörténeti helyét és Eckermann voltát: követelheti az igazságot.” Németh így értelmezi az Ady-Hatvany levelezés lényegét: „Ha én neked megvágható zsidó vagyok, te nekem aljas goj, – igaz, hogy Verlaine-nél nagyobb poéta.” Az írónak megint nincs szerencséje, mert ezt a munkáját sem közli a megrendelô. Tormay Cécile, a kurzusirodalom – egyébként nem tehetségtelen – nagyasszonya, a Napkelet szerkesztôje ugyanis, noha Adyt nem szereti, Hatvanyt túlságosan gyûlöli ahhoz, hogy Németh iránta mutatott mégoly csekély elismerését is elfogadja. Hatvany különben sok egyéb olyan históriában fontos szereplô, amely körül ott gomolyog a korszak antiszemitizmusa. Ezek közül az egyik legérdekesebb a Kosztolányié. Ôróla nem gondolta volna senki, hogy egyszer majd antiszemita is lesz. Nemcsak a mából visszanézve egyik „legurbánusabb” írónk. Ha volt városi, sôt nagyvárosi költônk, hát ô volt az. Talán ezért is van, hogy az 1918-as ôszirózsás forradalom napjaiban valósággal összeolvad Budapest népével: „Esik az esô – és forradalom van. Itt vagyok az erkély alatt, egy csöpp az óceánban, munkások, polgárok, katonák között, és érzem, hogy életem, minden munkám, tudásom, szorgalmam és vigyázatosságom, mellyel harmincnégy évig megôriztem a szervezetemet, csak arra jó, hogy most vagyok, csak arra szolgál, hogy ebben a nagyszerû pillanatban egy csöpp legyek azon a hullámhegyen, mely az ég felé száguld.” – írja az 1918. november 3-án megjelent Forradalmi naplóban. Tagja lesz a december 1-jén alakult Vörösmarty Akadémiának, amely Hatvany Lajos javaslatára alakult 156

azzal a céllal, hogy a legjobb írókat tömörítse. Az akadémia törzsgárdája a Nyugat íróiból áll össze, de tagjai között ott van Gárdonyi Géza és Herczeg Ferenc és Kassák Lajos, valamint Lengyel Menyhért is. A Károlyi-forradalom alatt Kosztolányi Munkaprogramot ír, amely meglepô gyakorlatiasságról tesz tanúságot: „Vezessünk a Duna, Tisza és Balaton széles medreibôl az országban keresztül kasul húzódó fôcsatornákat és az apróbb öntözôcsatornák ezreit… elôttünk áll az erômûvek létesítése. Villamosítani kell mindent.” A Tanácsköztársaság idején azonban már egyre kevésbé találja a helyét. Amint Lukács György egy visszaemlékezésében elmondja: „Kosztolányi Dezsô felajánlotta, hogy munkaközösséget szervez Marx Tôkéjének lefordítására. Nem arról volt szó, hogy Kosztolányit erre bárki is kényszerítette volna, sôt ellenkezôleg, alig lehetett tervérôl lebeszélni.” Kun Bélától kihallgatást kért, de az egykori újságíró kolléga állítólag ridegen fogadta, és azzal fenyegette volna meg , hogy a kommunista államban nem lesz rá szükség, sôt egyáltalán nem lesz szükség költôkre. Kosztolányi hamar elnémul: a Tanácsköztársaság alatt mindössze négy cikket publikál. Ám forradalmi „szereplését” nem feledik neki és a költô megszeppenve áll a kulturális fehérterror mellé. 1919 kora ôszétôl belsô munkatársa lesz a hírhedt Bangha Béla páter által szerkesztett kurzuslapnak, az Új Nemzedéknek. Az október 1-én induló Pardon címû rovatot szerkeszti, illetve írja Kádár Lehellel és Lendvai Istvánnal együtt. (Ez utóbbinak egyébként ugyancsak sajátságosan alakult a sorsa. 1923-ban fajvédô programmal választották Cegléden képviselôvé. A második világháború idején szembefordult korábbi elveivel, a Magyar Nemzet munkatársa lett és Nomád néven írt cikkeket a német fasizmus ellen. 1944 júliusában a nyilasok elfogták, elôször Zalaegerszegre, majd Tapolcára, végül Szombathelyre hurcolták, ahol börtönben halt meg.) A Pardon attól híresült el, hogy írói – közöttük Kosztolányi – vitriolos cikkekben támadták a két forradalom képviselôit, továbbá a Népszava és a Pesti Napló 1919 ôszi cikkeit, illetve azok szerzôit. S fôképp, mert a Pardonban megjelenô nemzetieskedô, antiszemita „szösszenetek” korántsem ártatlan olvasmányt jelentettek csupán, hanem fenyegetést, feljelentést a még zajló (fizikai és szellemi) fehérterror idején. Kosztolányinak azonban rossz a lelkiismerete, ám nem nagyon van kivel megosztania szellemi magányosságát. 1920 tavaszán a Szegeden élô és nála is sokkal magányosabb Juhász Gyulához fordul önigazoló, panaszkodó levéllel: „Vidékrôl, távolról el sem képzelheti, micsoda legendás szenvedésen ment át a magyarság a Balázs Bélák és Lukács Györgyök faji zsarnoksága alatt, hogy rongyolódott le apánk és anyánk, hogy jutott koldusbotra egész fajtánk, míg a másik „választott” fajta, mely mártírosdit játszik, és jelszókat harsog, milliókat szerzett, és ma is kezében tartja az ország irodalmi sorsát. Vizet hordanék a Dunába, ha errôl többet beszélnék. Hiszen ön mint magyar, áldozata volt a múlt irodalompolitikájának. Egymás után kapta vissza verseit attól az Osváttól, aki költôvé tette Lányi Saroltát, Déry Tibort.” Kosztolányinak azonban nemcsak a lelkiismerete rossz, hanem az iránytûje is. Annál a Juhász Gyulánál keres megértést, akinek a Szegeden szervezôdô ellenforradalom – a Móra Ferencével együtt – az életét fenyegette. 1919 májusában, amikor a franciák segítségével hatalomhoz jutott ellenforradalmi tisztek lefegyverezték a szegedi vöröskatonákat, a forradalom egyik legnevesebb vezetôje, Hollós (Hoffmann) József Budapestre menekült. A kiváló orvos, aki az Egyesült Államokban és Svájcban is folytatott tanulmányokat, Fran157

ciaországban elnyerte a párizsi orvosi akadémia 1000 frankos pályadíját a tuberkolózissal foglalkozó munkájával. Hollós a Radikális Párt elnökeként alakította meg a Szegedi Nemzeti Tanácsot, majd az SZDP tagja lett és Szeged francia megszállását követôen azért utazott Pestre, hogy kidolgozza a Tanácsköztársaság népbetegségek elleni programját. Miután az ellenforradalom szervezkedni kezdett, a forradalom szegedi vezetôi ellen is megindult a rágalomhadjárat. 1919 május 7-én a tanárok ellenforradalmi szervezete tartott alakuló ülést a városháza közgyûlési termében. Az összejövetelen Juhász Gyula a Délmagyarország tudósítójaként vett részt. Ám nem volt képes érzéketlenül hallgatni a handabandázást, és fôként azt nem, hogy barátját, Hollós Józsefet, a tüdôbaj, a prostitúció és az alkoholizmus elleni harc apostolát azzal vádolják: a szegedi forradalom vezetôjeként milliókat harácsolt össze és azért menekült a fôvárosba. A vádakat hallva felugrott: „Rágalmazó, aki a távollevôrôl ilyet állít.” Erre az óriási termetû nyugalmazott százados, Balogh Lajos hatalmas erôvel ütötte arcon a törékeny költôt, majd kilökte ôt a terembôl. Az igazság kedvéért elmondandó: ezek után egzisztenciális segítséget jelentett a szegedi lírikusnak, hogy Kosztolányi beajánlotta ôt a Petôfi Társaságba. Az országos konzervatív irodalmi társaság tagsága menlevelet adott Juhásznak a helyi zaklatások ellenében. Kosztolányinak azonban még sokáig kell várnia a menlevélre az Új Nemzedék Pardon rovatában megjelent antiszemita írásaiért. Halála után kapja meg azt egy régi baráttól, az övénél sokszorta nehezebb életû költôtôl, Somlyó Zoltántól. Kosztolányi 1936. november 3-án halt meg, 51 évesen. A nála három esztendôvel idôsebb, de ôt csak röviddel túlélô (1937. január 7-én elhunyt) ifjúkori barát, Somlyó „rehabilitáló” esszéje már posztumusz jelenik meg a Múlt és Jövô 1937. februári számában. A Kosztolányi és a zsidóság valószínûleg az utolsó munkája a régóta betegeskedô költônek. S nem véletlen, hogy egy zsidó folyóiratnak írta. „…De épp a Múlt és Jövôben azért foglalkozom ily sietve Kosztolányi Dezsôvel – írja Somlyó –, mert a zsidósághoz való viszonyáról kezdenek máris beszélni. Feszegetnek bizonyos vonatkozásokat, amelyek egyrészt közte és egy-egy zsidó ember, másrészt közte és a zsidóság között fennállottak. Hallottam beszélni a dolgoknak olyatén beállításáról is, hogy Kosztolányi ifjúságában fôként zsidó szerkesztôknek és zsidó kiadóknak dolgozott. Hallottam olyan megjegyzéseket is – és fôleg ez az a pont, amely megszólalni hajt – hogy Kosztolányi, dacára az elôbb említett beállításnak, egy bizonyos idôben kiállt a zsidók ellen, egy antiszemita napilapban rovatot nyitott erre a célra, ahonnan naponta lôtte ki mérgezett nyilait reánk: barátaira, munkálkodása elismerôire, elsô híveire, bámulóira – a zsidókra. Kosztolányival együtt éltem át a kezdés éveit. Nem sokan vannak, akiknek élete az ifjúság korszakában annyira összehajlott volna az övével, mint az enyém… Leírom tehát ide határozottan, legmélyebb meggyôzôdésembôl, mintegy tanúságtételül, hogy Kosztolányi tudatosan, belsô szándékkal sohasem tett semmit a zsidóság ellen… Kosztolányi vérében, programjában, szívügyei közt nem a zsidókérdés volt ott, hanem a „Szegény kisgyermek panaszai”. Vegyük most ehhez, mint elôzményhez azt, hogy feleségül is zsidó lányt vett magának. Ez igen komoly érv a vádaskodókkal szemben, mert sohasem lehet hinni azoknak antisémitaságában, akik zsidó nôt vesznek el feleségül. Mármost folytassuk, Kosztolányi – s ez költészetébôl is lépten-nyomon kiviláglik – feminin férfi volt. Ha lehet beszélni költészetének valamelyes hiányáról, akkor ez a kevéssé férfias kiállás lehet. Nemegyszer hisztériás félelem fogta el, ha az élet akár a presztízs kérdésében, akár anyagi ügyben ütést 158

mért rá. Sírógörcs fogta el, sopánkodott, mint a gyermek, durcás, morcos volt napokon át, ilyenkor nem lehetett megközelíteni. Ilyesfajta lelkiállapotban érte ôt az ellenforradalmi korszak. Embernek, költônek egyaránt rettenetes idôkkel a hátuk mögött, a jövô áldatlan bizonytalanságában, gyilkos indulatok, felbôszült emberek káoszában járt a költô itt, Budapesten, olyan jelszavak légkörében, amelyek megmérgezték a levegôt, epévé keserítették a vizet, és kôvé keményítették a mindennapi kenyeret. És a költôt ebben az idôben érte életében elôször az a más íróknál oly gyakori csapás, hogy állás nélkül maradt, fix jövedelem nélkül – ifjú házasember, kezdô apa létére. Ilyesmire ô nem volt berendezkedve. És ekkor történt valami. Ekkor, amikor a megélhetéstôl való félelmében fogvacogva töltötte a bizonytalan estéket otthon, Tábor utcai csinos, villaszerû kis házában, amelyet nemrég kapott ajándékba, jó barátságból a bárótól, az ismert nagylelkû mecénástól. (a szerk.: Hatvany Lajostól) Az történt, hogy közvetve felajánlották neki, elôkelô rangjának, a félelmes antisémita lap publicista állását. Persze azzal a mandátummal, hogy ütni kell a zsidót. Megtántorodott. Tudta, hogy csak tollából élhet meg. Arra, hogy csak itt-ott megjelenô gyönyörû versei honoráriumából tengôdjön családostul, nem mert vállalkozni. Szédületében, hisz ô is ember volt, a hisztériás tömegszuggesztió hatása alatt megingott. S amikor már-már hajlandónak mutatkozott, egy jóbarátja, Tóth Árpád megjegyezte: „Ilyet nem tehetsz, Desiré! Hogyan festenél új szerepedben: ütni a zsidót, amikor házat kaptál egy zsidótól!?…” Hirtelen elvörösödve, gyerekes daccal vágta rá: „Az ilyesféle hála kicsinyes dolog! A hála, ha nagy dolgoktól tartja viszsza az embert, aljasít!” És vállalta a „Pardon” rovat vezetését. Csakhogy ebben az esetben nem a zsidóság elleni kiállás volt neki a „nagy dolog”, hanem az, hogy… megmenekül a gondoktól… Ez a szereplés nem tartott hosszú ideig. Igaz, sok fájdalmat okozott azoknak, aki szerették Desirét. Sokan kiábrándultak akkor belôle. Én négy álló évig haragot tartottam vele. De épp én tudom, hogy azután hónapokig alig járt ki hazulról, és szinte naponta sírás fogta el. Nagyon megbánta ezt a kiruccanását, és szégyellte. Canossát is járt azóta való írásaival, amint ezt mindnyájan igen jól tudjuk. Most még egyet és mást futtában! Kosztolányi, általánosan tudott dolog, sûrû érintkezést tartott zsidó körökkel. Soha esze ágában sem volt, hogy felekezeti alapon válogassa meg embereit. Ehhez nem is lett volna meg benne a szükséges következetesség. A zsidó költészetnek kiváló ismerôje volt. Emlékszem például, a régmúltból még, egy gyönyörû Salom Asch-cikkére, valóságos kis tanulmány volt. Szerette a zsidó költôk hangjának az övétôl annyira elütô vérmességét, a zsidó pesszimizmusnak mindig reménybe kapaszkodását, és kedvelte azt a kenetesen zengzetes hangot, amely a zsidó prófétákból árad. Csudálta bölcsességüket, mélységüket. Lefordította Juda Halévi híres „Cionidá”-ját és a Múlt és Jövô elsô Pészach-ünnepi számában, a legkitûnôbb zsidó írók közleményei közt ott olvasható Kosztolányi Dezsô eredeti aktuális ünnepi verse: „A zsidók kivonulása.”… A Palesztína-építés és az új honfoglalás nagy problémája is érdekelte Kosztolányit, aki Patai József „A feltámadó Szentföld” címû nagy munkája megjelenésekor ezt írta: „Olyan áhítattal olvastam ezt a gyönyörû könyvet, mint a Bibliát.” Talán így történhetett, hogy egy zsidó verseskönyvemhez, amely nem jelent meg és most már sohasem is fog megjelenni, saját iniciatívájából alapos, a zsidó költészet dicsôítésével teli, igen érdekes és szellemes elôszót írt: egyik legszebb és legmeghatóbb emlékem tôle. 159

Nem kell hozzá semmi elfogultság, nem kell hozzá az a mélységes, most már fájó barátság, amelyet örökké érezni fogok iránta, hogy megállapítsuk: Kosztolányi a zsidóság barátja volt, megértôje is, sokkal inkább, mint ellensége.” Miként Jászi Oszkár, úgy Somlyó Zoltán sem tudhatta, hogy az antiszemitizmus majd a holocaustba torkollik. Nem tudhatta, hogy könyveit halála után hét évvel azzal a félmillió többi zsidó könyvvel együtt zúzzák be az Elsô Magyar Kartonlemezgyár budafoki telepén, amelynek szerzôi Karinthy Frigyes, Déry Tibor, Füst Milán, Szép Ernô, Molnár Ferenc, Lesznai Anna, Szomory Dezsô és persze sok más zsidó író. Nem tudhatta ezt Bálint György sem, aki Erdélyi Józsefnek 1937-ben a Virradat címû nyilas lapban megjelent Solymosi Eszter vére címû verse után is a költô tehetsége mellett szavazott és nem antiszemitizmusa szerint ítélte meg. Zelk Zoltán már mindent tudott, amikor Németh Lászlónál bujkált a nyilas hatalomátvételt követôen, de csak olyasmit mondott házigazdájának: nem biztos, hogy itt tartanánk, ha nem olyanokat írsz… Mondandóm lényege: korunk kettészakadt. A holocaust elôtti és a holocaust utáni idôre. A két idô roppant élesen különül el egymástól. Ami kimondható, leírható és megbocsátható volt a holocaust elôtt, az nem kimondható, nem leírható és nem megbocsátható a holocaust után. Nem tudom, hogy ennek nyilvánvalóvá tételében segítséget jelent-e majd egy középiskolai megemlékezés. Vagy épp ellenkezôleg?

160

KARÁTSON GÁBOR Magdolna-nap Gyimesközéplokon

Templomba járni csak Gyimesközéplokon szoktunk, a Mária Magdolnáról nevezett középloki templomba mindig ellátogatunk, Fanny meg én; ha lehet, Mária Magdolna táján utazunk Setétség patakára, olyankor természetesen lemegyünk Veronkával a búcsúba. Ott hallottam az egyetlen olyan szentbeszédet, amely a szívemhez szólt; hiányzott belôle minden célzatosság. Mária Magdolnát egyébként is igen tisztelem, már csak azért is, mert neki jelent meg elôször a föltámadott Úr. Más kérdés, hogy a régi festôk (kik foglalkoztak még vele, egyáltalán), többnyire valami rettenetes modorban szokták volt ábrázolni, fedetlen keblekkel, kibomlott hajzattal, fancsali ábrázattal, bizonyítva ezzel, hogy az egészbôl semmit sem értenek (pedig hát ôk azok a mesterek, akikre nem volt méltó a világ; mit tartsunk akkor a máról?); kivétel, mint mindig, Grünewald; Magdolna nála nem bûnös nô, hanem egy arany és rózsaszín sikoly; az igazi titkot azonban, attól tartok, nem ismerte Grünewald sem. Nem mintha én azt hinném magamról, ismerem. Átkelsz a Tatros hídján; átellenben, egy dombon, a Moldvába vezetô út és vasút fölött áll a Mária Magdolna-templom. Magdolna-nap volt, de nem a helybeli plébános prédikált; a búza és a konkoly példázatáról beszélt egy csíki pap. – Nálatok, kedves csángó testvéreim – kezdte –, a búza persze nem terem meg; de nálunk, Csíkban, csak úgy kacag az ember szíve-lelke, ha kisétál a szép aranyló búzába. Terjesztem ezt a prédikációt, el-elmesélem; ha csíki ember is van a hallgatók közt, az néha közbeszól, a csíki búzatáblákkal kicsit túlzott a tisztelendô úr. Ami persze a dolog lényegén nem változtat semennyit. A hideg Gyimes, az pedig színigaz; nem terem ott meg csak a pityóka meg a kokojza. Egy sokat idézett talián mondás szerint – a Moldvába vezetô vasútat olaszok építették – „Csángóország nem jó ország, két hónapig nincs meleg s a többi hónap mind hideg”. – S a búzában a szép piros pipacs, meg az a kéklô búzavirág! Meg aztán ott van a szép lila konkoly. Akármennyire nem vagyok templomjáró, halottam azért életem során sok prédikációt. Na, gondoltam én, elrontva ezektôl a prédikációktól, most majd elmondja mindjárt mindennek a konkolyt; hogy csinosnak ugyan csinos, de romlott; ilyen-olyan erkölcstelen nôszemély. Semmi ilyesmi nem következett. – Az is milyen szép! – mondta a csíki pap. Nem lettek lefokozva a növények az emberélet különbözô helyzeteinek metaforáivá. Mint ahogyan a rossz viccmesélô elmagyarázza a viccet, úgy bocsátkozom bele néha én is a magdolna-napi prédikáció értelmezésébe. 161

Néha még odáig is elmegyek, hogy világtörténelmi fordulópontot pillantsak meg benne. „Az a csíki pap az Úr Jézus Krisztust és Szent Ferencet is lepipálta,” mondom ilyenkor. „Megszüntette az etika és a gazdasági hasznosság közötti árukapcsolást! Aminek ma, az emberi-természeti katasztrófa idejében, fölmérhetetlenül nagy jelentôsége van; minden bajunknak az az oka, hogy ki akartuk javítani a természetet. Fölösleges volna azon füstölögnünk, van-e a természetben is jó és rossz. Ha van, ha nincs, a puszta elképzelésben is az valami más, mint az emberi jó és rossz. Ha végig tudjuk gondolni ezt, az ember helyzetét, sôt magát az embert is újra definiáltuk. Most fordíthatjuk csak igazán magunk ellen a fegyvert. – Oly jó sétálni szép napsütésben a búzamezôben. Kiejtette a példázatból az átkötô tagot, a „mint”-et; mire a kis középloki templomot elöntötte a fény. Zsúfolva volt a templom, kint is sokan álltak, a zöld, ferde réten. Átkötés nélkül tért rá az emberi helyzetekre. A „hasonlóképpen” szó ugyan ott volt; annyira elbûvölte azonban a nyári kép, ha akarta volna is, egyáltalán, elfelejtette létrehozni a hasonlatot. A „hasonlóképp” szó itt semmit sem jelentett. A ragyogó természeti kép elé állítva jelentek meg az emberi ügyek. – Hasonlóképp ti is, kedves testvéreim: ki ne tudná, a férfiak nálatok isznak, dohányoznak, némelyek még káromkodnak is, s még ilyen kiváltképp kedves napokon sem jönnek el a szentmisére, mint ez a mai Mária Magdolna-napi búcsú. Hát mi volna, kedves testvéreim, ha a szent angyalok az ilyen családfôt egyszercsak kiragadnák a családi körbôl? Micsoda sírás-rívás, kétségbeesés! Ugyan mi lenne abból a szegény kis családból? Hát kérjétek meg a férjeket, fiakat, apákat, ne igyanak, ne káromkodjanak, vasárnap pedig jöjjenek el az Isten házába. Imádkozzunk.

162

KÁNYÁDI SÁNDOR Valaki jár a fák hegyén valaki jár a fák hegyén ki gyújtja s oltja csillagod csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott én félek még reménykedem ez a megtartó irgalom a gondviselô félelem kísért eddigi utamon valaki jár a fák hegyén vajon amikor zuhanok meggyújt-e akkor még az én tüzemnél egy új csillagot vagy engem is egyetlenegy sötétlô maggá összenyom s nem villantja föl lelkemet egy megszületô csillagon valaki jár a fák hegyén mondják úr minden porszemen mondják hogy maga a remény mondják maga a félelem

163

KÓRÓDI MÁRIA Új felismerésnek kell jönnie

Nem volt könnyû – megadott téma hiányában – rászánni magam az írásra. Mi lehet az, ami a Segítô Jobb Alapítvány Emlékkönyvében méltón jeleníti meg mindazt, amit korunkról, a kortárs szemével láthatunk? Írásom így se nem több, se nem kevesebb, egy nô politikus szubjektív vallomásánál arról, amit megélt, arról amit gondol, és amit szeretne most a XX. század végén egy új évezred küszöbén. Nôként a politikában Soha nem fogom elfelejteni a Dél-Koreai Parlament alelnökének arcát, amikor leült velem tárgyalni. A döbbeneten már túl volt, inkább valami feszélyezettséggel vegyes kényszeredettség ült tekintetében. Valami olyasmi, mintha azt mondaná, hogy édes istenem, mit is kezdjek ezzel a nôvel? Nem magyarságommal volt gondja, nem is a parlamenti delegációval, amit alelnökként vezettem, hiszen fontos volt látogatásom, a két ország kapcsolatainak bôvítése érdekében. Sokkal prózaibb oka volt kényszeredettségének. Az, hogy egy nôvel kell tárgyalnia. Ez ellen pedig tiltakozott egész lénye. Neveltetése, kultúrája, általános értékrendje. Homlokára csúszott szemöldöke mögött olyan nyilvánvaló kérdések sorjáztak, hogy miért is nem inkább a teát szolgálja föl ez a nô, vagy miért nem marad otthon a kölykét nevelni. Mindazonáltal megpróbált a maga módján udvariaskodni. Érdeklôdött a magyar divat, az étkezési szokások és férjem tûrôképessége felôl, csak a két ország kapcsolatáról nem akart velem sehogyan sem szót váltani. Hihetetlenül kínos volt az egész. Sok helyen jártam külföldön. Parlamenti alelnökként tizenkét országban vezettem delegációt, de ilyen kirívó, leplezetlen férfigôggel sehol másutt nem viselkedtek velem szemben. Még Távolkeleten sem. A Dél-Koreánál elmaradottabbnak ítélt Vietnámban, a hosszú, kegyetlen háborút éppen abbahagyó Kambodzsában éppoly gyümölcsözô tárgyalásokat folytattam, mint a rendkívül szegény Mongóliában, vagy Bangladesben. Fekete-Afrika országaiban éppúgy elfogadták és akceptálták politikai pozícióimat és tisztelték rangomat, mint Európa országaiban vagy idehaza. Hogy mégis számontartom ezt a történetet, ahelyett hogy egyetlen férfi neveletlenségének tartva elfelejteném? Igaz! Mert tudom, hogy a helyzet közel sem olyan egyértelmû. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a XX. század a nôi emancipáció korszaka volt. Ez alatt az évszázad alatt továbbjutottunk mi nôk az egyenjogúságban, mint elôtte bármikor. Ma már – legalábbis a fejlettebb társadalmakban – jelen lehetünk a gazdaság, a tudomány, a politika színterén egyaránt. Én például egy egyszerû, falun élô család lányaként jogászból lettem politikus, majd a Magyar Köztársaság Országgyûlésének alelnöke, az ország harmadik közjogi méltóságának elsô helyettese. Miért hát az elégedetlenség?

164

Mitôl a feszélyezett indulat bennem, ha az újságírók, a tárgyalópartnerek vagy az emberek, akikkel csakúgy találkozom, megkérdezik: mondja kedves, mit szól politikus pályájához a férje, mit szólnak a gyerekek, a rokonok? Egyáltalán hogy bírja, hogyan hangolja össze, nem megy-e a családi élet, a gyereknevelés rovására. Nem mondják ki, de furcsállják a helyzetet, hogy gyenge nô létemre mégis ennyi mindent bírok. Én sem mondom ki, csak belül dohogok magamban, hogy nem értem, mit furcsállnak ezen, hiszen nekem ugyanúgy, mint bármely férfinak van agyam és gondolkodom is, nem csak érzek, és én sem szeretnék mást, mint ésszerûen berendezni a világot. Ha hagyják, hogy beleszóljak! A beleszólás jogáért A Föld lakosságának több, mint fele nô. Elvárható hát, hogy képviseltessük magunkat a politikában. Nem csak elvárható, de szükséges is. És messze nem pusztán azért, hogy saját nemünk érdekeit képviseljük és védelmezzük. Hanem azért, hogy a döntéshozatalokban kiegyensúlyozottan jelenjenek meg az emberi életekben jelenlévô érdekek. Az egyenjogúság nekem nem azonos az egyformasággal. Másmilyenek vagyunk, mint a férfiak. Nem csak kinézésre, de gondolkodásmódra és harcmodorra nézve egyaránt. Márpedig, ha a lakosság nagyobbik felének másmilyen a gondolkodásmódja, stílusa és más típusú harcmodorral jut el a kitûzött célhoz, a kívánt eredményhez, teljesen logikus, hogy ezt a másmilyenséget be kell fogadnia az élet minden területén. Be kell fogadni, és használni kell, mert ez vezethet csak harmonikusabb, kiegyenlítettebb döntésekhez. Hiszen ez a „másmilyenség” nem a „milyenséget” akarja legyôzni, annak nem ellentéte, hanem kiegészítôje. Hiszen, hogyha a két nem gondolkodásmódja egymást áthatva, egymásba olvadva alkotná végre a döntések indokát, az valamennyi ember közös érdekét szolgálná. És a világ manapság már nagyon is rászorul erre! Hogyan lehet mindezt elérni? Alighanem egyetértésre kellene jutni nem egyszerûen a nôi és férfi, hanem emberi alapkérdésekben. És talán azt is tudomásul kellene venni, hogyha a nôket hosszú idôn keresztül gazdasági, politikai, társadalmi kényszerekkel, erôszakkal ki lehetett rekeszteni a sorsukat befolyásoló döntésekbôl, akkor bevonásukra sem elegendô, hogy pusztán megtûrjük ma ôket. Hagyjuk, küszködjék ki maguknak, amit tudnak. Ennél ma már többet kell tenni! A feminizmusról Tudom, elôbbi gondolatmenetemre sokan elfintorítják orrukat, mondván ez is csak egy feminista képzelgés. Igaz, a feminista mozgalmak történetük során a legkülönbözôbb nôi célokért szálltak síkra, mindig ki akartak vívni valamit. Voltak is részeredményeik, de ha ôszinték akarunk lenni, beláthatjuk, valójában nem vívtak ki semmit. E mozgalmak olyan eredményeket értek el, mint az a bányász, aki végre megkapja a bányászati jogot egy kimerült bányára vagy egy olyanra, aminek terméke már réges-régen nem érdekes, mert eladhatatlan. Bányászhat nyugodtan szenet akkor, amikor már az egész világ olajjal fût! A nôk mindig akkor és ott jutottak új lehetôségekhez, ahol már nem volt igazán fontos, 165

hogy a férfihegemónia uralja a teljes terepet. Amíg a politikai hatalom volt döntô, a választók és a választhatók között nem volt nô. Vajon fontos volt-e a választójog még akkor is, amikor már a kapitalista gyárak, üzemek tulajdona volt meghatározó az életre, a tulajdonosok pedig egytôl-egyig férfiak voltak? Fontos volt-e a választójog, meg a némi nôi kezekben megjelenô vagyon, amikor már a világ újrafelosztása volt a cél és az új államtípus kialakítása? A diktátorok és tábornokaik mind férfiak voltak! Túlzottan nagy dolog volt-e a tanulás egyenjogúságának kivívása, amikor a férfiak vezette kutatóintézeteket az ugyancsak férfiak által irányított nagy bankok pénzelték az általuk meghatározott kutatási irányok szerint? Persze igazuk van az ellenvetôknek, voltak a történelem szereplôi között meghatározó nôk is. Katalin cárnô, Viktória királynô, Mária Terézia és még lehetne sorolni. Ôk valóban történelmet formáló nagyhatalmak vezetôi voltak. Nekik azonban semmit sem kellett kivívniuk. Ôk a férfihegemónia alkotta bonyolult örökösödési rendszer – férfimódon gondolkodni és irányítani köteles – elhanyagolható hibaszázalékai. Bármennyire is bizonyították rátermettségüket. Miként azok a történelemformáló nôk is, akik saját erejükbôl jutottak pozícióba, és akiknek döntô többsége csúnya véget ért. Gondoljunk csak Szent Johannára. Az „ahhoz képest” jelentôsége Térjünk vissza a mába. Hagyjuk a történelmet, biztosan nem volt véletlen, hogy a nôk csak ennyit értek el – mondhatják a gondolataimat vitatók. Ahhoz képest igazán nem lehet okom panaszra, hiszen ma már a világban vannak nôk, akik miniszterek, miniszterelnökök, sôt államfôk lettek. Nem is beszélve pártvezetôkrôl és képviselôkrôl. Hiszen én is ott lehetek a Parlamentben más nôkkel együtt, így rajtam is múlik, mit érünk el. Csakhogy manapság a politika nincs meg, nem létezik média nélkül. Márpedig azt senki sem vitathatja, hogy a befolyásos médiabirodalmak egytôl-egyig férfikézben vannak. Mégis elfogadom az „ahhoz képest” jelentôségét. Még akkor is, ha egyre inkább látom, hogy manapság már valójában nem a politika az a színtér, amely az emberek életét, sorsát, alapvetôen meg tudná határozni. Keserû tapasztalat ez nekem, és talán másoknak is. Tíz éve a rendszerváltás részeseként hittem, hogy politikusként részt vehetek egy ésszerû világ berendezésében. Naiv voltam. Rá kellett döbbennem, hogy az utóbbi évtizedekben, különösen pedig az utolsó tíz évben a politikánál jóval nagyobb szerepet játszik az emberek sorsában a gazdasági globalizáció. A globalizációról Ma már nemcsak a mindennapok embereit, azok minden cselekvését, vágyát és lehetôségét irányítják az internacionális mamutvállalatok, bankok és a tôzsdei pénzáramlás, hanem a politikusok is e folyamatok által determináltak. Még az Egyesült Államok elnöke sem a maga szabad akaratának ura, minden döntése a világot behálózó folyamatok által meghatározott. Sem a politika, sem az erkölcs, sem az ideológia, sem a nemzeti érdek nem tud gátat szabni a pénz világméretû áramlásának, mindent meghatározó szerepének. Tanulmányok százai igazolják ezt a tételt, és teszik hozzá: ez ellen nem lehet harcolni, élni kell vele, mint új lehetôséggel. Azt viszont már én fûzöm ehhez a tételhez, hogy a banki, 166

vállalati, tôzsdei világcégek élén nem nôk állnak. Zömében. Férfiak irányítják ezt a lelketlen, érzéketlen, racionalitásában majdnemhogy cinikus folyamatot. Az emberek nagyon nagy többsége pedig egyre érzéketlenebbül viseli, hogy a globalizációnak nevezett folyamat, mint hatalmas pók rátelepszik és behálózza élete minden pillanatát. Meghatározza kultúráját, életmódját, mindennapi fogyasztását, háborúját, békéjét, fajfenntartó szaporodását. Élete minden pillanatát a születéstôl a halálig. Emberibb világot szeretnék Innen nézve talán igaztalanok vagyunk az elôzô korokhoz. Mert ott a nôk a politikai kirekesztés ellenére jelen voltak. Gondoljuk a föníciai papnôkre, az egyiptomi, görög és római istennôkre, a földanyára, a távolkeleti jinre és jangra, a kereszténység Mária-kultuszára. Arra, hogy a keresztes lovagok az imádott hölgy kendôjét keblükbe rejtve indultak a Szentföldre. Vagy akár arra is, hogy a forradalmak szimbólumai nôk voltak. De gondolhatunk arra is, hogy szinte valamennyi kor háborúit és békés mindennapjait a nôk által összetartott család szentsége hatotta át. Lett légyen igazságos vagy igazságtalan háború, osztályharc, ideológiai vagy hitfenntartó küzdelem, a nôk ott voltak a háttérben és a nôiség igenis mély hatást gyakorolt a történelemre. Szemben a mai kor globalizációjával! Amellyel nem csak az a bajom, hogy férfiak állnak az élén és nincsenek benne nôi vezérek, hanem az, hogy egyáltalán nem látható be emberi jellege. Se nem férfias, se nem nôies, csak rideg, célratörô, könyörtelen, kíméletlen. A pénz uralta világ folyamatait ma már nem csak irányítani, de néha még felismerni is képtelenek vagyunk. Az ember a folyamatok mellékszereplôjévé degradálódik, legyen férfi vagy nô. Vissza a kiindulóponthoz Jó-e, lehet-e ilyen világban emberi minôségû életet élni? Mire jó ez az egész? Mi a célja? Hova vezet? Csak nekem, a XX. század közepén született nônek idegen és elfogadhatatlan ez az új világ, vagy tényleg az? Nem kapunk rá választ, ha a jövôben is különválasztjuk a férfi és nôi gondolkodást. Ha bármelyiket kirekesztjük a valódi döntések meghozatalából. Csakis a két nem gondolkodásának, a létért folytatott harcmodorának egyesítése képes létrehozni egy olyan új korszakot, amelyben az ember uralni képes a világot és nem válik az általa létrehozott civilizáció rabszolgájává. Ahhoz, hogy ez az egység létrejöjjön, változtatni kell mindkét nem rossz beidegzôdésein. Le kell faragni az egymásnak feszülô nézeteinkbôl. Nem elég ma már a puszta tolerancia az új felismerésnek kell eljönnie! Ez nem egyszerû feladat, de nem is lehetetlen. Oriana Fallaci az amerikai ûrhajósokkal készített interjújában afelôl érdeklôdött, hogyan lehet hatékonyan dolgozni a régi pszichés beidegzôdésekkel egy ûrhajón? Az ûrhajósok az válaszolták: sehogy. Ha valaki indulatosan az asztalra csap, könnyen lehet, hogy felrobban az ûrhajó.

167

KÖKÉNY MIHÁLY Kórházak átmeneti helyzete: befejezetlen történet

A magyar egészségügy az átalakulás gyötrelmes éveiben iszonyú áldozatok árán ôrizte meg mûködôképességét, jóllehet forrásai reálértékben csökkentek. Ezt az eddigi reformok, az egységes kötelezô egészségbiztosítás megteremtése, a szolgáltatói és a finanszírozói szerepkör szétválasztása, a teljesítményelv bevezetése tették lehetôvé. Ugyanakkor a pénzhiány elvitte a reformok hozadékát, megélhetô eredményeit, s ezért az egészségügy szinte minden szereplôje elégedetlen, a valóságos problémákat súlyosabbnak, a kétségtelen válságjelenségeket a ténylegesnél mélyebbnek érzékeli. Elégedetlen a beteg, mert úgy érzi, nem kap megfelelô szolgáltatást befizetett járulékáért, nem javult érzékelhetôen az ellátás színvonala. Elégedetlenek az ellátók, mert nem javultak a munkafeltételeik, nem rendezôdtek az elvárásnak megfelelôen a bérek. Elégedetlen a politika is, mert a nem kevés gonddal elôkészített reformoknak nincs megfelelô politikai nyereségük, de a dolog minden változás ellenére vagy éppen következtében egyre többe kerül. Paul Valéry francia költô és kritikus megjegyzése: „A jövô már nem olyan, mint régen volt”, még soha nem volt érvényesebb az egészségügy s fôleg a kórházak kilátásaira, mint most, a huszadik század végén. A múltban érvényes feltételezések alapján már nem lehet érvényes válaszokat adni a jövô század kihívásaira. Melyek ezek a kihívások? 1. Az egészségügyi rendszer folyamatosan felértékelôdik a politika napirendjén. Gazdasági hatása sem elhanyagolható: a GDP egyre jelentôsebb hányadát költik egészségügyre (ennek kétharmadát kórházakra); az egészségügyet kiszolgáló háttéripar mint innovatív húzóágazat egyre jelentôsebb szerepet játszik; de az egészségügyi ellátás eredményessége is erôsen befolyásolja a gazdaság, a társadalom jövedelemtermelô képességét. 2. A társadalmi és jövedelemkülönbségek növekedése, a szegénység mélyülése kedvezôtlenül hat az emberek egészségére. Így van ez Magyarországon is, ahol 1998-ban már nyolcszoros volt a legkisebb és legnagyobb jövedelmû egymilliós embercsoport közötti különbség. S tudnunk kell, hogy az elveszett életévtömeg nagyobbik része nem a középosztály, hanem a legelesettebbek, a munkanélküliek és a hajléktalanok körében tûnik el. Az ô kockázatuk az átlag többszöröse mind az idült, nem fertôzô betegségek, mind a korábban legyôzöttnek hitt, de újra támadó olyan fertôzô betegségek szempontjából is, mint a tbc. A kórházi betegek nagyobb része is az alacsonyabb jövedelmûek körébôl kerül ki, akik anyagi okokból is nehezebben tudnak életmódjukon változtatni, egészségesebben táplálkozni, stb. 3. Lényeges változások történtek a kórházak társadalmi környezetében. Megbomlott a generációk közötti egyensúly, folyamatosan nô az idôs korosztályok aránya. A Kelet-Európában különösen felgyorsult társadalmi változásokhoz történô alkalmazkodás zavarait jelzi a növekvô drogfogyasztás, a terjedô erôszak, a mentálhigiénés problémák gyakorisága. 168

Számolni kell ezek egészségügyi költségeivel is. Nagyobb öngondoskodásra, egészségének tudatos védelmére csak a lakosság magasabb jövedelmû 20–30 százaléka képes. 4. Napról napra jelennek meg új tudományos, technikai és biokémiai eredmények, olyan korszerû gyógyszerek, mint pl. a fekélybetegségeket gyógyító készítmények, amelyek bizonyos mûtéteket kiváltanak, és lerövidítik a kórházi ápolási idôt. A képalkotó diagnosztika forradalma révén biztonságosabbá vált a diagnózis, a laparoszkópos epe- és vesemûtétek következtében is csökkent a kórházban eltöltendô idô. Ugyanakkor ezeknek a technikai eszközöknek és gyógyszereknek beszerzése sokkal többe kerül, mint a hagyományos eljárásoké. Így kiélezôdik a „szakmailag lehetséges és a gazdaságilag megengedhetô” konfliktusa, és egyre nagyobb az igény a pénzügyileg is fenntartható egészségügyi rendszer mûködtetésére. Ez azt jelenti, hogy a szakértelmet és az eszközöket, a rendelkezésre álló kapacitást hatékonyabban kell kihasználni. 5. Egyre világosabb az is, hogy a kórházakra nehezedô terhek mérséklése nem oldható meg a civil társadalom, a beteg-érdekképviseletek és más társadalmi szervezetek támogatása nélkül. A kórházvezetôknek fel kell ismerniük, hogy a fekvôbeteg-gyógyintézetek szerves egységet alkotnak környezetükkel. Nem csupán arról van szó, hogy növekvô igény van – az emberi autonómia védelmében – az életet túlzottan átható medikalizáció szerepének visszaszorítására. Hosszan sorolhatnám a kórházügy iránti kihívásokat, ehelyett azonban hadd tegyem fel azt a kérdést, hogy megfelelnek-e Európa keleti felének gyógyintézetei ezeknek az új igényeknek? Vajon a hierarchikus, tekintélyelv szerint, orvosi túlhatalommal igazgatott kórházak, ahol a beteg sivárságot és kiszolgáltatottságot érez, átadták-e már helyüket azoknak a betegközpontú, barátságos, a magas színvonalú gyógyítás mellett empátiát is sugárzó szervezeteknek, amelyekben az egészségügyi gondoskodás nem ér véget a kórház falainál, folytatódik otthoni szakápolással és az együttmûködô, jól informált és felkészített háziorvosok segítségével? Nyilván egyelôre kevés ilyen kórházról tudunk, jóllehet a velünk élô igény egyre markánsabb a változásra. A magyar közvélemény értékítélete 1998-ra már a harmadik súlyos problémának minôsítette az egészségügyi ellátást a munkanélküliség és a szegénység után, megelôzve a közbiztonságot. A Szonda Ipsos cég vizsgálataiból tudjuk azt is, hogy a betegek túlnyomó többsége nem a gyógyellátással, hanem az ellátás felületével elégedetlen a kórházakban. Az egészségügy nemzetközi színvonalú szolgáltatásokat nyújt. A panaszok igazi oka nem az ellátás orvosi tartalmában, hanem az ellátórendszer lelakottságában, az orvos-beteg viszony paternalisztikusságában, a kórházi fürdôszobák lerobbantságában van. Minden kormánynak van olyan kritikus Achilles-sarka, amelyben a legkisebb politikai nyereség mellett a legnagyobb presztízsveszteséget kell elszenvednie. Ilyennek tûnik a kórházleépítés, amikor Nyugat-Európában is összebékíthetetlen álláspontok között kellett egyensúlyt teremteni, és ez ott sem mindig sikerült. Magyarországon is évtizedek óta tudtuk, hogy az egészségügy szerkezete nem tükrözi a mortalitási és morbiditási viszonyokat, hogy a magas kórházi ágyszám mellett alacsony kihasználtság, gyenge mûszerezettség és ebbôl adódóan a „szegénység pazarlása” jellemzô. Évtizedek óta tudtuk, hogy a kórházon kívüli ellátás hiányosságai miatt a kórházi beutalás volt megnyugtatóbb az orvosnak, és nyugalmasabb a betegnek is. A szociális ellátás hiányai is az egészségügyi intézményekre terhelôdtek. Mindenki tudta, hogy az 169

egészségügy mûködôképessége érdekében a kórházi rendszert át kell alakítani, és elvben mindenki támogatta a reformokat, csak a saját érdekszférájában nem. 1996-ban 162 kórház mûködött a tízmilliós Magyarországon. Az alapszakmákat képviselô városi kórházak 23–30 km távolságban mindenki számára elérhetôek. A 19 megyei kórház, ill. egyes fôvárosi kórházak az adott terület centrumaként is mûködnek a szakmák széles választékát átfogva. A speciális szakok (idegsebészet, szívsebészet stb.) regionális, országos feladatait állami intézetek és az orvostudományi egyetemek klinikái látják el. A 90-es évtized elsô felében a kapacitások szükséges csökkentését elôször a finanszírozási szabályok megváltoztatásával próbáltuk elérni. Ez a változtatás arra jó volt, hogy az intézmények figyelni kezdjék saját költségeiket, azonban a szerkezet átalakításában szerény eredményt hozott. 1995-tôl a gazdasági források szûkössége elengedhetetlenné tette a gyors cselekvést. A kormány a területi (regionális) sajátosságokat és a valódi szükségleteket leíró objektív mutatókat figyelembe vevô törvényt dolgozott ki a kórházi kapacitások meghatározására. Ennek célja nem csupán az volt, hogy csökkenjen a költséges kórházi ágyak száma, hanem az is, hogy a meglévô indokolatlan területi egyenetlenségek mérséklôdjenek, és a szakmák közötti eloszlás jobban illeszkedjen a megbetegedések gyakoriságához az adott területen. Az ágyszám-meghatározás mellett a kórházak mûködését tárgyi és személyi minimumfeltételek meglététôl tette függôvé a jogszabály, megteremtve ezzel a minôségbiztosítás és -ellenôrzés, valamint az akkreditáció alapját. Ezt a praktikus és célracionális programot kezdettôl fogva gyanakvás kísérte. A szakmai lobbyk azonnal betegérdekek köntösébe burkolóztak, s a nyomásgyakorlás változatos eszközeivel igyekeztek a parlamenti döntés végrehajtását ellehetetleníteni. Többen az Alkotmánybíróság beavatkozására számítottak, peres útra is vitték az ügyet, sikertelenül. A lakossági tüntetések és tiltakozások sorozata azonban olyan indulati hullámokat kavart, amely rossz kompromisszumok irányába terelte az átalakítás folyamatát. A kórházi kapacitások csökkentését elôíró törvény megyei egyeztetések hatáskörébe utalta a konkrét döntéseket, így a végrehajtás a „legkisebb ellenállás” irányába haladt az érdekérvényesítésre képtelen vagy kevésbé képes erôk felszámolásának útján, ami nem biztos, hogy a szükséges átalakításokkal esett egybe. 1997-re végül is 18 ezer kórházi ágy szûnt meg, de a törvénynek az az eredeti szándéka, hogy egész intézmények vagy telephelyek alakuljanak át szociális otthonná, nem teljesült. Mindössze 8 fekvôbeteg-intézet, zömmel a szülési kockázatok kezelésére képtelen szülôotthonok, továbbá néhány tucat pavilon, részleg bezárására került sor, a többi esetben a csökkentést szétterítették, s talán csak a kórtermek zsúfoltságát enyhítették. Elbocsátásokra, a létszám arányos visszafogására alig került sor. Miért sikerült felemás módon a kórházi ágyszámcsökkentés? Az okok öt csoportba sorolhatók: 1. Az átalakítás a gazdaság stabilizációjának kényszerpályáján történt, s az intézkedések indokolásában a szakmai érvek háttérbe szorultak a pénzügyi kényszerhelyzet mellett. A közgazdászok forráskivonási lehetôséget láttak a programban, jóllehet az ágazat a politikai változások elôtti évekbôl az orvostechnológiai fejlesztések elmaradását örökölte. 2. Nem volt elég hosszú a felkészülési idô, bár az átalakítás szükségességével az egészségügy összes szereplôje régóta tisztában volt. Nagy-Britanniában pl. 5–6 évet szántak az 170

átállásra, és Spanyolországban is egy évtizedre tervezték a végrehajtást, miközben folyamatosan vizsgálták a bekövetkezô hatásokat. Erre Magyarországon alig volt lehetôség. 3. A forráshiánnyal függ össze az a körülmény, hogy a kórház túlsúlyos szerepének csökkentése, a kapacitáscsökkentés nem társult az alapellátás és a járóbeteg-szakellátás pozícióinak és felszereltségének elégséges mértékû erôsítésével. Nem sikerült a finanszírozás rendjében olyan ösztönzôket bevezetni, amelyek a kórházi beutalások számának csökkentésében tették volna érdekeltté az orvosokat. 4. Az ágyszámcsökkentéssel összefüggô tényleges döntések az egészségügyi kormányzattól távol, a megyékben születtek, így a gyenge érdekképviseletû szakterületek (például a pszichiátria) veszteségei az indokoltnál nagyobbak voltak. 5. Végül, de nem utolsósorban a közvéleményben nem sikerült meggyôzôen bemutatni a változások elkerülhetetlenségét, a remélt nyereséget, az ésszerûsítés mellett szóló érveket. A tömegkommunikáció azonnal a tiltakozók mellé állt. Két esztendôvel a magyar kórházi kapacitások csökkentése után még a program ellenzôi is elismerik, hogy a népszerûtlen intézkedések felszámolták a kórházak sérthetetlenségének mítoszát. Voltak megyék, ahol a fölösleg lebontásában a térségi együttmûködés a korábban nem remélt színvonalra emelkedett. S tény az is, hogy bár a 8–9 milliárd forintra becsült megtakarítás alig 1,5 milliárdra apadt, de a közel 20 százalékkal kevesebb kórházi ágyon az egészségügy a kihasználás javításával, az ápolási idô csökkentésével összességében több beteget tudott ellátni, mint korábban, és a szövôdmények száma sem nôtt. Nem mondhatjuk, hogy Magyarországon befejezôdött a kórházi átalakítások folyamata. A kórházak 20 százalékára kiterjedô adósságválság sürgetôen jelzi a folytatás igényét. Amíg ugyanis az egészségügy struktúrája és az érdekeltségi rendszer nem alakul át úgy, hogy az ellátás tömege az alacsonyabb költségszintû ellátóhelyek (járóbeteg-ellátás, alapellátás) felé mozdul el, addig az egészségügy forrásgondjai minden jó szándékú tûzoltás ellenére konzerválódnak. Ugyanakkor – megítélésem szerint – a jövôben annak kell hangsúlyt kapnia, hogy a kórházak mérete és szerkezete a tényleges morbiditási viszonyoknak feleljen meg. Ez elsôsorban nem további kórházak megszüntetését feltételezi, bár Budapesten erre is szükség van, hanem elsôsorban azt, hogy a krónikus betegek gyógykezelését szolgáló egységek, ágyak száma növekedjen az aktív kórházi ágyak rovására. Jelenleg a belgyógyászati ágyak 15–20 százaléka van krónikus osztályon, ennek duplájára lenne szükség. Érzékelhetôen emelni kell az onkológiai ágyak számát, hiszen a daganatos megbetegedések okozta halálozásban európai listavezetôk vagyunk. A szülészeti, nôgyógyászati és gyermekgyógyászati ágyak száma tovább csökkenthetô. Sajnos, 1998 után megtorpant a kórházi átalakítás folyamata Magyarországon. A jobboldali kormány az orvosi elit nyomására az egyenlôtlenségeket az ágyszámok növelésével kívánja tompítani. Ez a fordulat még sokba kerülhet. A kórházi ágyszámcsökkentés magyarországi tapasztalatainak felidézésével nem az volt a szándékom, hogy gyászbeszédet mondjak a kórházak felett. Meggyôzôdésem, hogy a kórházak a jövôben is jelentôs szakmai és kulturális értékei lesznek a társadalmaknak, ha a lakosság valódi szükségleteinek kielégítését célzó méretben és szerkezetben mûködnek. Milyen kórházi jövôképpel várjuk az ezredfordulót? A XXI. század magyar kórházának belsô szerkezetét reményeim szerint egyre kevésbé a tradíciók és a szakmai presztízs alakítják. Egyre inkább az ápolás mértékének különbségei, s nem a szakmák szerinti elhatá171

rolódás lesz a döntô a belsô tagolódásban. Az idôsödô lakosság számára nélkülözhetetlen, hogy nôjön a hosszú ápolást biztosító egységek kapacitása, és a kórházak is legyenek abban érdekeltek, hogy gondoskodjanak betegeik otthonközeli rehabilitációjáról. Éppen az új tudományos, technikai és biokémiai eredmények és a ma még fel nem mérhetôen gyorsuló fejlôdés szükségessé teszi, hogy a jelenleg vagy a közeljövôben épülô, korszerûsítendô intézmények az eddigiektôl eltérô, új szemléletet hordozzanak. A fejlôdés ma még nem mérhetô fel pontosan, ezért az új kórházak létesítése vagy a meglévôk korszerûsítése során úgy kell kialakítani az építészeti feltételeket – hiszen ezek 20–30 évig fizikai körülményeket határolnak be –, hogy azok a lehetô legflexibilisebben (át)alakíthatók legyenek. Az új és korszerûsítendô intézményeknek alkalmasabbaknak kell lenniük viszonylag gyors technológiai vagy orvosmetodikai váltás(ok)ra, az új technikák fogadására. A kórházügy fogadókészsége azon is múlik, hogy a létesítendô épületszerkezetek milyen szervezési megoldások fogadására válnak alkalmassá. Az európai és nemzetközi tendenciák ismeretében ezért e szerkezeteket oly módon célszerû létrehozni, hogy alkalmasak legyenek a mátrix típusú kórházszervezés fogadására, hiszen az ily módon szervezett kórházakban nem merevednek le a jelenlegi szinten az egyes orvosi területek lehetôségei. Az ilyen épületszerkezetek és kórházstruktúrák lehetôséget adnak arra, hogy szükség esetén elmozdulás történjék az aktív ellátástól a rehabilitációs, krónikus, hosszú ápolási idejû formák felé. Felértékelôdik a kórházi menedzsment felelôssége abban, hogy az ellátás – a szakmai szabályok betartása mellett – gazdaságilag megalapozottan történjen, hiszen az egységesülô Európában a magyar kórházaknak nemzetközi mezônyben is versenyezniük kell. Ez csak úgy teljesíthetô, ha használják a modern üzemgazdaság eszközrendszerét, fejlesztik az informatikát, egyre több minôségi követelményt állítanak, összehangolt szakmai és finanszírozási eljárásrendeket vezetnek be. A jövô kórházában a szakorvosok már nem közalkalmazottak, hanem önállóan, szerzôdéses viszonyban vállalkozóként végzik munkájukat. Így jobban el lehet ismerni tudásukat és teljesítményüket. Átalakulnak a tulajdonviszonyok is. A fenntartó költségvetési és önkormányzati szervek intézményeiket nonprofit szervezetekké alakítják, ami a fejlesztésekbe a magánerô bevonását is lehetôvé teszi. Ugyanakkor abban vagyunk érdekeltek, hogy az egységes kötelezô egészségbiztosítás, mint a szolidaritás megnyilvánulása, tartósan fennmaradjon, és a járulékfizetôk érdekeit, ítéletét közvetítse a szolgáltató intézmények, így a kórházak számára is.

A The Economist III. Egészségügyi Konferenciáján (London, 1999. április 22–23) elhangzott elôadás alapján

172

MAZSU JÁNOS Század/ezredvégi gondolatok Debrecen fejlôdésérôl

Debrecen társadalma – mint sok szétzilált helyi társadalmi közösség az országban – egyszerre kétségekkel és reményekkel vizsgálja jövôjét, mit is hoz számára az új század- és ezredforduló. Ahogyan a század- és ezredforduló rétegzôdik most egymásra, úgy torlódnak a város fejlôdése szempontjából is a korszakváltás különbözô vonulatai: visszavonhatatlannak tûnik a világgazdaság átlépése egy posztindusztriális-informatikai periódusba, amelynek fejlôdési logikája, szabályai és konzekvenciái még nem láthatók világosan; megfordíthatatlan a magyar társadalom (újra-)belépése a demokratikus-polgári fejlôdés folyamatába; elindult Magyarország intézményes integrációja a nyugat-európai közösségbe, ám elônyei mellett kevéssé látható világosan ennek az ára, s hogy kik is fizetik meg – az ország keleti vidékén nem ereszkedik-e le újabb vasfüggöny; a szûkebb régió piaci-gazdasági viszonyainak jól látható átrendezôdése kikezdi-e Debrecen regionális központi pozícióit, nem utasítja-e a dinamikusan fejlôdô fiatalabb versenytársak mögé. Játékszere-e egy város a sodró globális folyamatoknak, vagy pedig van a város polgárainak és a várospolitikának mozgástere és felelôssége a viszonyok alakulásában? A többszörös korszakváltás nem könnyíti meg a helyzetelemzést és egy közösség elôtt álló feladatok meghatározását. Segíthet-e a múlt felidézése, vannak-e Debrecen nyolc évszázados történetének máig érvényes, iránytûként is használható hagyományai? Az alábbi töprengés a város történeti fejlôdésének máig nem elévült sajátosságait próbálja felvillantani, egy századdal ezelôtti korszakváltás dilemmáit és tanulságait próbálja felvázolni. A városfejlôdés történeti tradíciói A Debrecen fejlôdéstörténetére visszatekintô számára az elsô kis csoda magának a városnak a megszületése. Valamire való „várostelepítô tényezô” híján lévô, a Nyírség és a Mezôség határán, védhetetlen területen kialakult aprófalvak a 13. század folyamán épültek lassan egybe, a 14. században a település azonban már kiemelkedett a nagyobb táj helységei közül mind népességben, mind vagyonosságban. A 14–15. század fordulóján az 1361-ben királyi szabadalomlevéllel a jobbágyfalvak sorából kiemelt közösség már „a Tisza, a Szamos és a Körösök által határolt Nyírség és Mezôség szinte földrajzi középpontját alkotó jelentékeny ipari, kereskedelmi jellegû helység”.1 Debrecen felemelkedésében azonban a kialakuló regionális piacközponti „vásáros” funkció mellett, vagy inkább arra ráépülve, egyre meghatározóbb lett a távolsági kereskedelembe való bekapcsolódása a Balti-tengertôl a Hernád völgyén át a Havasalföldre vezetô észak–déli, illetve a Budától a Tisza felsô völgyében fekvô sóbányákig futó kelet–nyugati úgynevezett sószállító út met1 Balogh István: A cívisek világa. Budapest, 1973. 16.

173

széspontjából.2 Így bár Debrecen a 15. században is mezôgazdasági túlsúlyú település, termelése azonban nem az önellátás, hanem a regionális és fôként a távolsági kereskedelem piaci racionalitása szerint szervezôdött. Ez a természetes oka a rendkívüli mértékû területi expanziónak, amellyel communitas birtokolta 5–6000 hektárnyi határterület a 13. századtól a 15. század végéig megtízszerezôdött, helyet adván az eladásra szánt marhák hatalmas gulyáinak, építôanyagot, tüzelôt szolgáltatva a debreceni polgároknak. A vagyonban és lélekszámban gyarapodó mezôváros önrendelkezése a 16. században, a földesúri hatalom gyengülésével teljesedett ki, a török hódítás nyomán három ország határára kerülve pedig – a rendszeres többfelé adózás, a sarcok és pusztítások ellenére – kialakult a „Debreczeni Respublica”, amelyik a korabeli források szerint a magyar területek legnépesebb lakott helye volt, és amelyiknek területe – a 15. század végéhez képest egy évszázad alatt megduplázódva – közelített a legkisebb magyar vármegye, Esztergom területéhez, s túlhaladta egyik-másik német fejedelemség területét.3 A „respublicá”-ban mintegy magasabb minôségû szintézisben összegzôdtek a debreceni fejlôdés addigi sodró folyamatai és a városi közösség sajátosságai: a dinamikusan fejlôdô kereskedelem, a piacorientált „árutermelô” mezôgazdasági termelés, a földközösségi – de a jó gazdálkodás felfutásának teret engedô, mert korlátlan határral, „frontierrel” bíró – földbirtoklás és földhasználat, a társadalom árut, kultúrát, vallást, politikai kapcsolatokat közvetítô, egyszerre befogadó és integráló, mert jogokban részesítô nyitottsága, uralkodói-fejedelmi udvarok pompáját nem becsülô „amerikaias”, idegeneknek igénytelenséget sugalló építkezési pragmatizmusa – és sajátos önkormányzati szervezete-szellemisége. Az a közösségi önrendelkezés, amely földesúri joghatóságnak alávetetten születve mindenkor szükségszerûen hordozta a kifelé való kötelezettség (adózás) befelé közösségi felelôsségként jelentkezô normatív-regulatív kényszerét és a communitas megtartó-megôrzô szerepének hitét a közösség tagjaiban. Ez a kényszer általi külsô szabályozottság találkozott az árutermelés szülte foglalkozási csoportok, a kulturális szervezetek, valamint a hagyományos területi alapú (utcák szerint szervezôdött) részautonómiák érdekképviselô, -érvényesítô szervezeteivel. Az érdekcsoportok választott testületeik (szenátus, úgynevezett hites közönség) és tisztviselôik (fôbíró, szenátorok, utcakapitányok, tizedesek, tízházgazdák) által nyertek befolyást a közösségi politika formálására, a communitast megtestesítô intézmények pedig a felelôsség delegálásával és a jogosítványok parallel decentralizálásával késztették a csoportautonómiát képviselô szervezôdéseket a nagyközösség iránti kötelezettségek figyelembevételére és teljesítésére. Ez a sajátos közösségszervezôdés biztosított fejlôdést, dinamikus egyensúlyt Debrecennek, ez nyert kiteljesedést a virágzó „Debreczeni Respublikában”. Ez a közösség találta meg saját arcát a kálvini reformációban: Debrecennek a kálvinizmus nem elsôsorban a pápai egyház nyomasztó-fojtogató súlya alóli menekvést jelentett, hanem benne morális értékrendjének, normatív-regulatív közösségi szükségleteinek talált a pragmatikus puritánságot értéknek tekintô, a közösségi ember relatív autonómiáját megengedô, a kereskedôvállalkozó polgárt emancipáló világképet és intézményeihez illeszkedô egyházszervezeti keretet. A város közösségben ez a találkozás katalizált magas szintû, öntudatában magyar,

2 Uo. 17–18. 3 Kovács Gábor: Debreczen városiassága, Debreczeni Képes Kalendáriom 1918. 21.

174

de látószögében és kapcsolatrendszerében európai iskoláztatást és kultúrát, ezért válhatott Debrecen a fél országot hatókörébe vonó szellemi mûhellyé, oktatási központtá. Ez a debreceni társadalom az, amelyet a 17. század végére vonatkozóan egy lehetséges magyar polgárság „prototípusának” nevez a város múltjának egyik legjobb ismerôje, Balogh István.4 A 17–18. század fordulója azonban mégsem az ígéret valóra válásának folyamatát indította el. A felkelések, a szabadságharc hadjáratai a város többszöri kifosztásával jártak, a pestis nem csupán tovább csökkentette a város vonzerejét a beköltözôkre, de a népesség abszolút csökkenését is magával hozta. Talán a háború okozta veszteségnél is súlyosabb hatással volt azonban a városra a török kiûzésével a Habsburg Monarchia konszolidációja és határai közé záródással távolsági kereskedelmi kapcsolatai szétesése. Egyszerre vesztette el a városvezetô kereskedô réteg életterét, szegényedett el a város középvagyonú polgársága, de a legsúlyosabbnak hosszabb történeti perspektívában a város gazdálkodásának racionalitását adó sajátos piaci orientáció elvesztése tûnik. Bár Lipót 1693-ban Debrecent királyi várossá emelte, a 18. század már az egyensúlyát vesztett civitas küzdelme egy teljesen más szemléletet, gazdálkodást és gazdasági szerkezetet kívánó szûkebb piacközponti funkcióba való beilleszkedésért. A korábbi sikert hozó beidegzôdések és elôrehajtó adottságok már dezorientáltak: a 19. század derekáig erôteljessé lett a mezôgazdasági tevékenység extenzív terjedése, a vagyoni differenciálódással – valódi expanzió híján – együtt járt a városvezetô elit elzárkózása és elkülönülése, az 1774. évi földrendezés ugyan elvezetett a földközösség felbomlásához, modern ipari orientáció nélkül ez azonban inkább kétlaki, kettôs foglalkozású idôszaki „parasztiparos” réteg s nem modern polgárság kialakulásához vezethetett. Bár a frontier, a hatalmas városhatár lehetôvé tette a városi elszegényedés idônkénti ellensúlyozását a legszegényebb rétegek földhöz juttatásával, ez együtt járt a közösségi földek használatának privilégiumokhoz kötésével, a városi társadalom egyfajta feudális-hierarchikus kasztosodásával. Egészében az 1770-es évektôl a város már nem integrálta a bevándorlók többségét sem, hanem feudális módon „maga alá tagolta”. A debreceni társadalom a múlt század közepén ugyan fellelkesült a polgári átalakulásáért, a nemzeti szabadságharc fôvárosává is vált egy rövid idôre, kevéssé látszottak azonban hídjai – inkább csak csenevész pallói – a tôkés-polgári fejlôdés túlsó partjára. Debrecen és az elmúlt századforduló Debrecen lakosságszáma 1914-ben lépte át a 100.000-es határt, amely nemzetközi mércével is a nagyvárosok sorába lépést jelentette. A népességnövekedési adatok arra mutatnak, hogy mindez az 1890-es évektôl lezajlott fordulat eredménye volt. A város népessége 1890-tôl a világháború kitöréséig közel megkétszerezôdött. Magyarországon a kiegyezés utáni tényleges népességnövekedési rangsorban Debrecen a hatodik helyre került, a fôvároson kívül Miskolc, Kolozsvár, Nagyvárad és Pécs elôzte meg úgy, hogy növekedésükben a váltás egy-két évtizeddel korábban következett be.5 A múlt

4 Balogh István: i. m. 62. 5 Magyar Statisztikai Közlemények u. s. 64. k. 6–7.

175

század utolsó évtizedében a népesség növekedésének radikális gyorsulásában ugyan megmutatkozott az iparosodásra jellemzô demográfiai átmenet elsô szakaszának természetes szaporodást növelô hatása, a fô ok azonban a bevándorlás nagyságrenddel való növekedése volt. Ez a bevándorlás kikezdte a város társadalmának hagyományos homogenitását: 1910-ben már csak a lakosság alig több mint fele született az ôsi Basahalmán belül, 17,9% költözött be Hajdú vármegyébôl, és meghaladta a 30%-ot azoknak az aránya, akik az ország más megyéibôl vagy az országhatáron kívülrôl telepedtek a városba.6 A gyors népességnövekedés oda vezetett, hogy szûkké vált a város belsô lakott területe, már 1862-ben sort kellett keríteni a régi városárok betöltésére, ezután már a város szinte kiöntött medrébôl, körbefolyva a temetôket. Az 1880-as évektôl megkezdôdött az elszegényedôk kiköltözése a szôlôs- és gyümölcsöskertek övezetébe, ahol a présházak mellett már lakóházak építésével tették lehetôvé az állandó kintlakást. A kintlakás tiltása után, amely a kiáramlást meg nem akadályozta, a városi hatóság elôször 1893-ban a Homokkertre és a Csapókertre nézve szabályozta az állandó ottlakást, majd 1897-ben egy közgyûlési határozat a belterületet 3845 katasztrális holdra emelve, I. építési övezetnek deklarálta a régi városi beltelkeket, II. övezetként a városszabályozási tervekbe már lakóterületként vonta be a kertségeket.7 Nem lehet nem észrevenni a szoros összefüggést a népességnövekedésben az 1890-es években történt fordulat és a kertségekbe, illetve az azon is túli mezôségi és erdôségi területekre való kiáramlás dinamikája között. Debrecen gyors népességnövekedésének periódusában a növekedés jelentôs része nem a nagyobb népességtömörülésben, a hagyományos városi belterület intenzív, vertikális fejlôdésében csapódott le, hanem a frontier adottságok és reflexek miatt extenzív területi terjeszkedésben. Az I. övezeten kívüli része a városnak eleve úgy formálódott ki és fejlôdött, hogy a legcsekélyebb elemi feltételei, illetve rövid távú esélyei sem voltak meg a városias életmódnak: a laza beépítettségû kertségek a középkori kertek területén úgy álltak össze „övezetté”, hogy sem egymással, sem pedig a városközponttal építészetileg és infrastrukturálisan szerves kapcsolatban nem álltak, „alvófalvaknak” lehetne inkább nevezni ôket, mint elôvár-osnak. Olyan alvófalvaknak, amelyekben – fél-háromnegyed vagy egyórányi járásra Debrecen fôutcájától – egészében hiányzott a közvilágítás, csatornázás, vízvezeték, szilárd útburkolat, de hiányzott a valódi falvak természetes központja is, sajátos kommunális szolgáltatásaival. Kivételt talán csak a Nagyerdô és a városbelsô között húzódó Simonyi út két oldalán formálódott villatelep, a nyugati oldalon a Széchenyi út mellé tervezett és a világháború elôtt már egy tucatnyi házból álló „tisztviselôtelep” jelentett viszonylagos urbanizáltságával és a városhoz való szerves csatlakozásával. A kirajzás intenzitását és mértékét jelzi, hogy a századforduló és a századelô évtizedeiben a régi városi belterületen kívül élt állandó lakóként a népesség több mint 40%-a! Mivel az erdôségen és mezôségi területen lakók egy része más folyamatok keretében és részben korábban került ki, megközelítôleg az 1910. évi lakosság egyharmadára tehetô a történelmi belterületrôl kiszorultak aránya. A kortársak szerint „kisemberek, szegény kishivatalnokok, kisparasztok, proletárok” laknak többségében a kertségi „apró vityillókban” 6 Kovács Alajos: i. m. 7 Sápi Lajos: Debrecen település- és építéstörténete, Debrecen, 1972. 50–63, Kovács Gábor: i. m. 22.

176

telkükön félönellátó kisgazdaságot és háztartást kialakítva. A vázolt folyamatot – jellegét és fô tartalmát tekintve – Debrecen városiasodásának szerves részeként bátran nevezhetjük egyfajta sajátos dezurbanizációnak. Ez a folyamat nem rokon a tanyásodás folyamatával, sem pedig a nyugat-európai, illetve észak-amerikai suburb-képzôdéssel.8 Ez a dezurbanizáció okozta a századfordulón a „lakott” város hatalmas kiterjedését, szinte parttalan szétfolyását, a szûkebb belterületen kívüli városrészek teljesen falusias jellegét. Ennek volt köszönhetô, hogy Debrecen a külterületi népesség arányában még a klasszikus tanyásodó városnak tekintett Hódmezôvásárhelyet is megelôzte, népsûrûség tekintetében pedig alig haladta meg a törvényhatósági jogú városok országos átlagának egynegyedét.9 A város századfordulós fejlôdését meghatározó másik folyamat – a dezurbanizáció ellentétpárjaként – Debrecen szûk városmagjának nagyvárosiasodása volt, amelyet két nagyobb építési hullám elôzött meg. A szabadságharc bukása utáni két évtized romantikus építészete alapvetôen átformálta a városképet. A több történeti stílus elemeibôl összetevôdött ízlésû építkezések elsô sodrában húzták fel a régi indóház hosszú földszintes épületét két végén emeletes szárnyakkal, sarkain bástyás támpillérekkel, a városi Lövész Egylet „Lövöldé”-jét a Nagyerdôn, valamint a Méntelep épületét. A romantikus ízlésû építési hullám elsô sodrának, amely fôként a középkori robusztusabb formákat kedvelte, talán legismertebb épülete az 1865-ben átadott Csokonai Színház, de Debrecen legrégibb épülete, a Kistemplom 1876-os renoválása is romantikus szellemben történt, párhuzamosan a templomkert megnyitásával és a „templombazár” hasonló ízlésû kialakításával. A második sodorban a középkori robusztus formákkal szemben a finomabb arányokat és részletkiképzéseket kedvelô, renaissance-ra figyelô épületek épültek: legismertebbek közülük az azóta lebontott, Arany Bika melletti Piac utca 9. szám alatti egyemeletes ház, amelynek külsô ornamentikája a kereskedelem szimbólumait idézte, a „vasudvarként” ismert, Sesztina Lajos nagykereskedô által 1868-ban átalakított egyemeletes épület, a Piac utca 38. szám alatti ún. Schaffer-alapítványi bérház. A klasszikus elemek kerültek túlsúlyba a Batthyány utca 16. számú ház 1860 körüli renoválásakor (Petôfi 1849-es ittlakásakor még más volt a homlokzata), ugyancsak a klasszicizmus felé hajlik a Piac utca 47. alatti úgynevezett Csanak-ház. Az épületeken túl az 1861 szeptemberében alakult Emlékkert Társulat városszépítô tevékenysége nyomán – parkok, temetôk, utcák csinosítása, köztéri szobrok és síremlékek felállítása jelzi munkájukat – vedlette le Debrecen középkorias és pragmatikusan parasztos ízlésû, de már áporodottá vált külsejét. Ha pedig az ismertebb épületeken túl azt is figyelembe vesszük, hogy a fôutcától távolabb esô, korábban épült házak sokasága csinosodott ki, komfortosodott hozzá a növekvô igényekhez – világossá válik, hogy a város cívis társadalma, az ekkor még „az iparért, kereskedelemért, mûvészetért” egyaránt lelkesedô tekintélyes „Kalmár Társaság” tagjai próbáltak felzárkózni a városiasodás követelményeihez.

8 A tanyásodásról: Pölöskei Ferenc–Szabad György (szerk.) A magyar tanyarendszer múltja. Budapest, 1980. A külvárosképzôdésrôl: Frank Coppa: Cities and Suburbs in Europe and the United States. In: Philip Dolce (ed.) Suburbia, New York, 1976. 167–191. 9 Magyar Statisztikai Közlemények. u. s. 64. k. 8–9.

177

A századvéghez közeledve kibontakozó újabb építési hullám meghatározó ízlésvilágát, eklekticizmusát már erôteljesebben jellemezte a térben felfelé terjeszkedés kényszere. A Vár és Csapó utca keresztezôdésében 1894-re felépült a többszintes Zeneiskola, a Füvészkertben a Gazdasági Tanintézet oktatási épülete, 1889-ben a Református Püspöki Hivatal. A Kossuth utca végén felépített, gót stíluselemeket hangsúlyozó nyerstégla falú református templom nagy hatással volt a lakóházépítésre, de a késôbbi középületek, fôleg iskolák is követték vörös nyerstégla látványának felhasználását.10 A századelô elsô évtizedének végéig uralkodó stílusban épült köz- és lakóépületek csupán a fôutcára, a belôle kiágazó mellékutcák torkolatára összpontosultak, néhány speciális épület jelentett csupán kivételt. Ebben a szakaszban már jelentkezett a szûkebb belvárosra kiterjedt elkülönülô, a belvárost erôsen eltérô látványú és építészeti adottságú övezetekre tagoló nagyvárosiasodás folyamata. A szûk körû nagyvárosiasodás a századunk elsô évtizedének végén kibontakozó újabb építkezési hullámban teljesedett ki. Ez az újabb hullám tulajdonképpen a fôvárosban a századfordulón tetôzô építkezések szecessziós ízlésvilágát és helyi viszonylatban szokatlan épületmonstrumait sodorta a hazai középvárosokba, így Debrecenbe is. A világháború elôtti fél évtizednyi idôszakban felépült paloták – az Arany Bika újabb épülete, a Püspöki Palota, a Kereskedelmi és Iparkamara székháza, banképületek – méreteikkel, stílusukkal, üzletházi és bérházi funkciójukkal, a debreceni cívisgazdálkodástól és életmódtól egészében eltérô racionalitást tükrözô építészeti megoldásaikkal megbontották a 19. század végére kialakult klasszicista stílusú középületekbôl és romantikus, illetve eklektikus stílusú egyemeletes lakóházakból álló viszonylag egységes arculatú városközpont képét, nem kevés és indulatos sajtóvitát kavarva.11 A nagyvárosiasodás rendkívüli szûkkörûségét jelzi, hogy az 1910. évi népszámlálás idôpontjában a város mintegy tíz és fél ezer lakóházából mindössze két százalékot tett ki az emeletes épületek aránya, s a város fômérnöke szerint fél évtizeddel késôbb is csupán a lakások alig egynegyede felelt meg a városi lakásoktól elvárt követelményeknek.12 A „kálvinista Rómá”-ban az ipari modernizáció évtizedeiben történt társadalomszerkezeti változások nagyságát talán legjobban a vallási viszonyok átalakulásával lehet megragadni. A 19. század harmincas éveiben még jogos volt az elnevezés a lakosság vallási homogenitása szempontjából is. Századunk elsô évtizedére a reformátusok aránya kétharmad közelébe, majd 1920-ra kétharmad alá esett. Ugyanerre az idôpontra már római katolikus volt minden ötödik debreceni, izraelita majdnem minden tizedik, míg az egyéb felekezetekhez tartozók aránya összességében megközelítette a 10%-ot. Így a világháború éveiben a református lakosság abszolút száma már nagyobb volt a fôvárosban, mint Debrecenben, és a Hajdú megyei városok mindegyikében, de néhány más városban is – Karcag, Kisújszállás, Mezôtúr, Túrkeve – nagyobb volt a református lakosság aránya, mint a kálvinista Rómában.13 Mivel a református lakosság természetes szaporodása a háború elôtti évtizedekben kevéssé marad csak el a másik két nagyobb felekezetétôl, azok aránygyarapodása többségé10 11 12 13

Kovács Gyula: Debrecen építészete a szabadságharc után, DKK 1943. 57–60., Sápi Lajos: i. m. 51–66. Új paloták Debreczenben, DKK 1913. 141–145., Modern Debrecen, DKK 1926. 102–104., Sápi Lajos: i. m. 75–78. Magyar Statisztikai Közlemények. u. s. 64. k. 3., Ardó Miklós: A lakáskérdés megoldása Debreczenben. Debrecen, 1917. Kovács Alajos: i. m. 3.

178

ben a bevándorlásból származott. A lakosság egykorú lakóterületi megoszlása azt mutatja, hogy a bevándorlás a város belterületeire irányult és a fôként a mezôgazdasághoz kötôdô református ôslakosság szorult fokozatosan a külterületekre. A belterületek észak-északkeleti kerületeiben maradt meg leginkább a református lakosság túlsúlya, a katolikusok aránya a keleti ipartelepet övezô területeken és a Szent Anna utcából délre fekvô 5. kerületben vált a legmagasabbá, ide telepedtek egyházi és iskolai intézményeik is. A zsidóság a nyugati-délnyugati 3–4. kerületekben érte el legjelentôsebb arányát, a Hatvan és a mai Simonffy utcák közötti területen a világháború elôtti idôszakra már viszonylag homogén lakóterületet alkottak.14 Debrecenben a kizárólagosan mezôgazdaságból élôk aránya a háború elôttre körülbelül a lakosság egynegyedére esett vissza – miközben a keresôk száma megkétszerezôdött! Ez az arány igen városiasnak tüntetné fel Debrecent, ha a statisztikai kategóriák mögött nem húzódott volna meg a kettôs gazdálkodású, illetve a kertségekbe szorult félönellátó háztartásokban élôk sokasága. Az iparforgalmi népesség gyors növekedését fôként a közlekedésben foglalkoztatottak növekedése adta, a tényleges iparban foglalkoztatottak lassabb növekedése mögött azonban a századfordulón már a kisipar több ágazatának elsorvadása és a gyáripari termelés térhódítása állt. A város fejlôdésének elmúlt századfordulós lépésváltása összefüggött a regionális piaci központtá válással és a város iparosodásával, ez a gazdasági folyamat azonban nem elsôsorban a tradicionális debreceni társadalomra épült, a modern gazdaságfejlôdés hordozói jórészt a bevándoroltak körébôl kerültek ki. Vannak-e tanulságok, segíthetnek-e a hagyományok? Az ipari modernizáció és urbanizáció tüzében elhamvadt-e a feszes nadrágos-csizmás, fekete posztómellényes fônixmadár és a régihez már semmi köze nem volt annak az újnak, ami a lángokból született? A korszakváltás együtt jár a hagyományok és a hagyományos társadalom hanyatlásával? Az évszázadokon át sikeres tradicionális „történeti” „cívis társadalom” a 18. század óta tartó hosszabb periódusban lassan elveszítette korábbi gazdálkodásának célját és terét, életmódjának, gondolkodásának elôrehajtó erejét. A századfordulós korszakváltás sodrában ragaszkodott korábban nagy eredményeket hozó beidegzôdéseihez, amelyek az új helyzetben csak fokozatosan lemaradó helyzethez, gazdasági és társadalmi – Debrecen-ben sajátos dezurbanizációban is jelentkezô – marginalitáshoz vezettek. Gazdasági ha-nyatlása, az új fejlôdéssel szembeni értetlensége és az idegen „gyüttmentek” gazdasági, majd késôbb politikai térnyerése a cívist szembefordították a tôkés fejlôdés célszerû-ségével, érték- és hagyományôrzéséhez kirekesztésbe hajló konzervativizmus és idônként a másság gyûlölete is társult.15 A hagyományos társadalomból csupán szabályt erôsítô kivételekként vezettek utak az új, felemelkedô társadalmi csoportokhoz, fejlôdési pályákhoz. A régi és az új így csak egymással szembekerülve, egymás legyôzését remélve definiálhatta önmagát és jövôképét – elkerülhetetlenül vezetve polarizáló konfliktusokhoz, a hatalom kisajátításának 14 Balogh István: i. m. 150. 15 Irinyi Károly: A debreceni cívis gondolkodása és mentalitása a századfordulón, Alföld, 1986/12. 47–55.

179

kísérleteihez, a piaci diszpozíció hatalmi ellensúlyozásához, egészében is ellenfeleket látó, azokat legyôzni akaró hatalmi logika eluralkodásához a városban. Mindez egy olyan modernizáció következménye volt, amely nem tartalmazta egy egyszerre szerves és demokratikus, mert kiegyensúlyozott, önszabályozó és integrációra képes közösségi fejlôdés esélyét. A debreceni fejlôdéssel kapcsolatos egymásnak feszülô értékítéletek ebben az értelemben maguk is – szerkezetükben – tükrözik a magyar polgárosodás és urbanizáció paradox jellegét: A tûzben, a fônixszel együtt, továbbvihetô történeti tradíciók és pozitív közösségi értékek is torzultak és elparázslottak, az új madár modernebb volt, civilizáltabb, de tulajdonképpen skizofrén – magában hordva a magyar társadalom késôbbi tragikus meghasonlásait is. Bár a most következô új századfordulót és a régit a város életében még két nehezen megélhetô korszak – a Trianon után beszûkült, légszomjas térbe szorult város, majd a szocialista nagyiparosítás szerencsére félsikerû periódusai – választja el egymástól, a régi századfordulón a korszakváltás kihívásaira adott sikertelen válaszok mindenképpen fontos okai annak, hogy Debrecen a 20. században egészében nem a felfelé ívelô pályáját járta. Akkor a múlt és az elmúlt századforduló idézése csak azzal a tanulsággal jár, hogy nincsenek a városnak a jelenben is iránytûül szolgáló hagyományai, a debreceniség nem korszerûsíthetô? És igaz a városon kívül általánosan élô cívis-kép, amely az elmúlt századfordulón született modernizációellenes, fejlôdni nem képes, avítt kultúrájú parasztpolgár mentalitást tekinti a cívis mentalitás, a debreceniség lényegének? Én mindenképpen azt hiszem, más tanulságok is vannak, Debrecen jól értelmezett hosszútávú hagyományai vállalhatók is, korszerûek is, segítenek tájékozódni a bizonytalanságokkal teli új század/ezredfordulós korszakváltás sodrában. Mindenek elôtt a város hosszú távú történeti fejlôdési pályájából adódóan az kevéssé vitatható, hogy Debrecen nem rendezkedhet be csupán túlélésre, rossz, akárcsak stagnáló periódus is a város évszázadokon keresztül felhalmozott tartalékainak végsô felélését hozná, és utódainknak már csak egy más nagyságrendû, szerepkörét, jelentôségét vesztett várost hagynánk örökül. Aktív, a közösség erejét megújító és megmozgató, dinamikus fejlôdést célzó várospolitikára van szükség. A második tanulság a város születésétôl a „debreceni respublika” virágzásáig tartó fejlôdésbôl adódik: ép reagálókészségû, saját sorsát alapvetôen befolyásolni képes, sikeres közösség akkor mûködik tartósan, ha a területi és korporatív alapú kisközösségi autonómiákat – ma részönkormányzatoknak, kisebbségi önkormányzatoknak, kamaráknak, szakmai érdekképviseleteknek nevezzük ôket – beépíti a nagyközösség önkormányzásába, hogy a várospolitika ne megkésve, bizonytalan csatornákon érzékelje, artikulálja a kisközösségek akaratát, a várospolitikai feladatok, döntések pedig ne maradjanak csak a városháza falain belül dolgozók ügyei-terhei, hanem mozgatóerôvé váljanak az egész városi közösségben. A harmadik tanulság, hogy csak a saját kulturális arcát kialakító, szellemiségét folyton tápláló közösség elég erôs ahhoz, hogy nyitottan és befogadóan is integráljon és gazdagodva önmaga maradjon. A kultúra és az iskola Debrecenben ezért nem lehet pusztán szûkebben értelmezett pénzügyi kérdés, hanem az egész közösség erejét tápláló közszolgálat és közszolgáltatás. Ennek megértése nélkül a város szellemileg beszorul a maga emelte sárpalánk mögé. 180

A negyedik tanulság az, hogy nem szembeszegülni kell az új korszak logikájával, hanem megérteni azt, és aktívan alkalmazkodni hozzá. Tradíció és megújulás nem szabad hogy szembekerüljenek egymással sem a gazdaságban, sem a kultúrában sem a politikában. Ez csak úgy érhetô el, ha a megújulásban érdekeltek megkapják a közösség döntéseire az érdemi befolyás lehetôségét, ôk viszont vállalják a közösségi felelôsséget: megértést és szolidaritást a leszakadókkal – vagy akár a megújulni nem tudókkal, nem képesekkel is. Azt hiszem, ez egyúttal a feltétele a város mint szerves, mûködô polgári közösség újjáéledésének is. Az ötödik tanulság, hogy a város még rövidtávú ellenérdekeltségei ismeretében sem gondolkodhat csak közigazgatási határain belül vagy szûkebb piackörzeti keretekben, hiszen az teheti csak újra naggyá, ha vállalja Erdély és az anyaország, az országhatárokon évszázadok óta túlnyúló egész nagyobb térség – ha úgy tetszik, eurorégió – szervezésének és mûködtetésének a feladatait is. Így vállalhat városunk újra – méltóan a millenniumhoz – a nemzeti-állami megújulás és az európai integráció egymásba simuló folyamában a hagyományainkhoz és ambícióinkhoz illeszkedô szerepet. A „schengeni határ” leereszkedése a közelünkben, a régió szétdarabolódása Debrecen hanyatlását eredményezheti! A város más idôszakait vizsgálók, más élményekkel, szakmával, érdekekkel, értékrenddel vagy politikai felfogással rendelkezôk természetesen másként értelmezhetik Debrecen hagyományait, más hangsúlyokat tarthatnak fontosnak, ám abban közös a felelôsségünk, hogy a sokféleségnek legyenek a város – és szûkebb pátriánkon túl – a magyarság egészének hasznosuló eredôi, eredményei.

181

MÓZES ÁRPÁD És mégis vagyunk

Sokak ismeretkörétôl távol áll a Brassó környéki táj és annak népe, akik ezer éve élnek ott: a Barcaság és annak magyarsága. Napjainkban nagyon „divatos” tájegységek lettek – fôleg a média révén – a Székelyföld, a Mezôség, a Szilágyság és a Partium, akárcsak a moldvai csángó vidékek. Mindezeknek külön-külön megvannak a maguk sajátos és vitathatatlan értékei, a maguk népszokásaival, kulturális örökségeivel, egyházi életével, létformáival, élniakarásukkal, melyeket gyakran bemutatnak, ismertetnek a különféle magyar médiumok (a Duna TV, az MTV 2 stb.) Mindezek híradásaikkal és ismertetô szolgálatukkal létükben és megmaradásukban erôsítik e tájak magyarságát. Ez felbecsülhetetlen segítség, lelki – szellemi támasz, mely éltetô erôt ad a megmaradáshoz és a nép jövôbe vetett bizodalmához. Mindez hálával tölti el minden – fôleg erdélyi magyar ember szívét, elsôsorban Isten felé, és mindazok felé, akik e nép sorsát szívükön hordozzák. A magam részérôl azonban úgy érzem, hogy az anyaországi médiák, a különféle hírközlô eszközök, mintha mellôznék, de legalábbis nem fordítanak elég figyelmet a már említett Brassó környéki tájegységre, melynek neve: Barcaság. Ezért is igyekszem – jóllehet nem vagyok tollforgató ember – a magam szerény képességei szerint éppen e tájegység népeirôl és legfôbbképpen magyarságáról szólni. Teszem ezt nem csak azért, mert jelenleg kívülesni látszik az érdeklôdés középpontján, hanem elsôsorban azért, mert az erdélyi magyar evangélikusság bölcsôjének tekintjük a Barcaságot. Ugyanakkor mirôl is írhatnék, ha nem arról, ami szívemhez legközelebb áll, hiszen a barcasági táj egyben édes szülôföldem is. Vallom, hogy e táj magyarsága egy évezreden át egyik legnagyobb „szorításban” élô népe volt, mely sok kritikus, súlyos körülmény ellenére mégis meg tudta ôrizni anyanyelvét, hitét. Ma, a második és harmadik évezred határkövénél, annak ellenére, hogy már sokszor meghúzták fölöttünk a vészharangot, bizonyságot tehetünk arról, hogy e maroknyi nép mégis él, illetve mégis vagyunk és élünk! Hogy ismertessem e csodálatos táj szépségeit és annak népét, úgy érzem ahhoz kevés az én képességem, ezért hadd szóljon helyettem az erdélyi tájak nagy ismerôje, Orbán Balázs, aki különleges érzékkel vetíti elénk e táj jellegét, szépségeit Székelyföld leírása címû mûvében: „Hazánk dél-keleti szögletét elfoglaló Barcaságot, hazánk vidékei egyik legszebbikének mondom, midôn azt a reám tett nagyszerû benyomások folytán élô fényében tüntetem elô, különösen emelvén ki minden olyan pontját, mely nézetem szerint hazánk és más országok bármely vidékével szépségében versenyezhet…Népe e tájnak, és hogy itt a haza határainak oltalmánál, századok hosszú során át megharcolt, s melyek által nagyszerû véráldozataiban szentté és dicsôvé tevé e vidéknek minden göröngyét, hantját! Ismétlem tehát, hogy még hazánkban is alig van oly vidék, melyet annyiszor és annyi honfivér öntözött volna, mint ezen az ellenség támadásainak leginkább kitett határszéli vidék, hol minden hódító, minden ellenség lábát megvetni törekedett.” 182

A Barcaság ôstörténetérôl nagyon sokat nem tudhatunk, hisz ennek a tájnak, akárcsak Erdély egyes vidékeinek történelmét homály fedi. Minden hazai román és német (szász) történész véleményével ellentétben, az bizonyos, hogy a német lovagok bejövetele elôtt már magyarok lakták e tájat. Egyes állítások szerint már Szent István király idejében a határ ôrizete végett telepítették ôket ide. Ami bizonyos, egy Vilmos nevû erdélyi püspök okmányaiból (1243) kitûnik, hogy Szent László király (1077–1095) Törcs várát és vidékét a csíki Sándor Istvánnak ajándékozta, adományozta. Sándor István vagy már várat talált ott, vagy ô maga építtetett arra a helyre, hogy a kunok és más ellenség ellen védelmezhesse e tájat, a hazát. Sándor István keményen védte e várat a betörô ellenséggel szemben, olyannyira, hogy hitvesével és fiával együtt életét veszítette, mivel az ellenség túlerejével nem tudott megbirkózni. A lerombolt várat késôbb Rakné János építtette újra. Szent István, akinek ez évben ünnepeljük koronázásának ezer éves évfordulóját, amikor népét a keresztyén hitre térítette, birodalmának biztosítása, megerôsítése érdekében megkezdte a határvidékek biztosítását, erôd-rendszerének kiépítését, különös gondot fordítva a négy szoros (hágó, átjáró) miatt a Barcaság védelmére is, ahová fôleg székelyeket telepített. A késôbbi idôkben betelepített német lovagok, majd a tatárjárás után letelepített szászok, igyekeztek ezeket a tényeket történelmükben elhallgatni, akárcsak a jóval késôbb született román történetírás. A szász és román állításoknak ellentmond többek között az a tény is, hogy amikor átadatott a Barcaság egy része a német lovagoknak, az adományozó levelet egy Fekete Mihály nevezetû királyi biztos jelenlétében Barcza ispánja is aláírta. Ez arra enged következtetni, hogy a német lovagok betelepítése elôtt a Barcaságnak oly tekintélyes magyar népessége volt, hogy egy királyi biztos és egy ispán is létezett, aki az ottani lakosságnak az ún. politikai vezetôje is volt. Az 1211-es okmányból kitûnik, hogy a király a német lovagoknak a Barcaság keleti részét nem engedte át, mert azt az idôközben megfogyatkozott székelység – a mai Hétfalu magyar lakosságának elôdei – tartották megszállva, határvédelmi stratégiából. A határ a Tömös folyó volt. Eddig terjeszkedhettek a német lovagok. Ezt bizonyítja a mai Hétfalu földrajzi helyzete is. Távol legyen tôlem, hogy e sorok írásával valamiféle történelmi polémiába bocsátkozzam, csupán az a cél vezérelt fenti soraim leírásában, hogy próbáljak rávilágítani a ma is eleven egyházi életet élô barcasági magyar evangélikus híveink ôsi gyökereire és ezeréves múltjára, szemben azokkal a felfogásokkal – legyen az szász vagy román történetírás –, amelyek másként próbálják itt élô evangélikus magyar népünk eredetét bemutatni. Köztudott, hogy az 1241. évi tatárjárás óriási pusztítást jelentett ezeken a tájakon is, akárcsak egész Magyarország területén, amit – Istennek hála – ha kegyetlenül megritkítva is, de túlélte népünk és megmaradt. Bizonyítják ezt a törcsvári, krizbai, valamint apácai várak, melyek még hosszú évszázadok múlva is dacoltak a rájuk zúduló, pusztító erôkkel szemben. A krizbai vár, amely a Persányi hegység csúcsán helyezkedik el, az okmányok szerint 1160-ban épült, akárcsak a halmágyi templom, melyhez tartozó népek az Olt kanyarulatánál – Brassó és Fogaras között – egy magaslaton végezték határôrzô feladatukat. A halmágyi templom még épségben áll, jóllehet több ízben is kemény földrengés rázta meg, de mindig sikerült megújítani és eredeti állapotában megôrizni. Mind a mai napig tartunk rendszeresen istentiszteleteket ez ôsi templomban híveink üdvére és nem kis örömére. 183

Az említett váraknak különös és érdekes feladatuk volt. Védelmi rendeltetésükön túl ôrszemek is voltak, például amikor Törcsvárnál felszállt a vészjelzô füst, pillanatokon belül vette az üzenetet a krizbai vár és adta tovább az apácai várnak. Ilymódon a vészjelzések perceken belül átjárták a Barcaságot, de azon túl az Erdôvidéket is. A krizbai vár megmaradt két magasba nyúló bástyája ma is hírdeti népünk dicsô múltját. Mint arról már korábban is szó volt – a tatárjárás után a feldúlt magyar falvak megmaradt lakossága helyére IV. Béla király szász telepeseket telepített, hasonlóan Erdély más elnéptelenedett vidékeihez. Kezdetben áldásként hatott a szászság Barcaságra való telepítése, de az évszázadok folyamán, Brassó városnak, mint a Barcaság központjának kialakulása után, fokozatosan egyre nagyobb gazdasági, politikai súllyal nehezedett a barcasági magyar falvak lakosságára. Amint erôsödött a város, egyre nagyobb kiváltsággal rendelkezett. Ez pedig történt mindazok ellenére, hogy a szászok által megszállt területek az Árpád-házi királyok alatt hûbéresek voltak és a települések csak annak hasznát élvezték, de a tulajdonosi jog kizárólag a koronáé volt. Késôbb azonban, Nagy Lajos királlyal kezdôdôen, hajdani uralkodóink nagylelkûsége, vagy elôre nem látása révén a bevándorlók egyre nagyobb gazdagságra tettek szert, és fokozatosan uralmuk alá kényszerítették a környék magyarok lakta falvait: Hétfalut, ill. még négy barcasági magyar falut. Orbán Balázs feljegyzése szerint: „a hon szerencsétlenségei a kun és mongol dúlásoktól el az 1849-i muszkainvázióig, mind hasznot hoztak a szász nemzetnek.” A székely, magyar, sôt a román nemesség is ezredéven át katonáskodva, fegyverrel védte e hont, s mégis mint nemzetek egy közös nemzeti birtokot sem szereztek maguknak, míg a szászok, a vendégként befogadott nép roppant közös birtokokat szerzett magának. Mindez fokozatosan odáig fajult, hogy a barcasági magyar falvakat Brassó város féljobbágyi sorsba süllyesztette, ami szinte teljes függôségbe sodorta Hétfalut (Bácsfalut, Türköst, Csernátfalut, Hosszúfalut, Tatrangot, Zajzont és Pürkereczet), valamint Apácát, Barcaújfalut, Krizbát és Székelyzsombort, de ugyanilyen sorsra jutott a távolabb esô Halmágy lakossága is. E féljobbágyi sorsból csak azoknak a fiataloknak volt lehetôségük megszabadulni, akik értelmes, jó tanulók voltak és sikerült valamelyik magyar iskolába bejutniuk. Ilyen volt pld. Apáczai Csere János is, aki meghatározó egyénisége volt a magyar kultúra és tudomány fejlôdésének, tudományos képzettségével nemzetközi elismerést vívott ki a magyarságnak. Röviden szeretném felvázolni a románság Barcaságra való telepítésének körülményeit, szerepét is. Amikor Brassóban elkezdték építeni a ma már Fekete templomként ismert hatalmas gótikus istentiszteleti helyet, a Bulgáriában uralkodó éhínség miatt sokan telepedtek le Brassó környékén a ma is Bolgárszegnek nevezett városrészben. Ez a közösség fokozatosan elrománosodott – már csak vallásuknál fogva is –, majd más német falu körül, a hegyeken túlról beszivárgó román tömegekkel együtt a szász falvak peremén telepedtek le, jobbágyként szolgálva a már jó módban élô szász közösségeket. Ez a folyamat egyre nagyobb méreteket öltött és a mai ú.n. modern tervszerû betelepítések révén messze túllépte a magyar lakosság létszámát. Jelenleg – a diktatúra idején kivándorolt szász lakosság 90 százaléka helyébe szintén nagyméretû betelepítés (bevándorlás) révén szinte teljes mértékben román lakossággal népesítették be a hajdan magyar, majd szászok által is lakott falvakat, városokat. Még a hajdan színtiszta magyar hétfalusi – ma csángóknak nevezett – falvakat is népesség szempontjából túlhaladták. Szomorú látni ma üresen kongó vártemplomokat, melyeket idegen vallású nép vesz körül és veszi birtokába a hajdan virágzó falvakat. 184

Mi, erdélyi és barcasági evangélikus magyarok hálát adunk Istennek, hogy e sok történelmi gyötrelemmel és sûrûn változó lakosság zûrzavarában, gyülekezeteink – Isten kegyelmébôl – megmaradhattak magyarnak és evangélikusnak. Evangélikusoknak maradtak meg, mert a reformáció idején, 1542-ben a brassói Johannes Honterus tevékenységének hatására, Brassó város tanácsának határozata értelmében az egész Barcaság minden egyes falvának lakója – németek és magyarok – egyaránt a lutheri tanokat kellett, hogy kövessék, vagyis evangélikus hitre tértek át. Ezt az örökséget népünk megôrizte mind a mai napig, annak ellenére, hogy a reformáció után is e vidék magyarsága ki volt szolgáltatva a Szász Országos Egyháznak, amelyhez tartoztak évszázadokon át. Ezt az állapotot nem tûrve, többszöri próbálkozás után a 18. században lehetôség nyílt arra, hogy a barcasági magyar evangélikusság egy önálló magyar esperességet hozzon létre, amely késôbb csatlakozott az anyaországi evangélikus közösséghez, nevezetesen a Nyíregyházi Evangélikus Egyházkerülethez, ugyanúgy, mint az Erdélyben lévô többi magyar evangélikus gyülekezet. A bánáti részeken élô magyar evangélikusok gyülekezetei – melyek késôbbi eredetûek – szintén az anyaországi evangélikus közösségekhez tartoztak. A barcasági magyar evangélikusság csatlakozása az anyaországhoz egyben nagy segítséget jelentett az anyanyelv megôrzésében, amit évszázadokon keresztül sohasem adtak fel, mint drága kincset ôrizték a legnehezebb idôkben is. Nagy áldozatok árán mindig az anyaországból hozattak prédikátorokat és tanítókat, csakhogy ápolni és megtartani tudják anyanyelvüket. Az önálló magyar esperesség megalapítása és az anyaországhoz való csatlakozása is ezt a szent célt szolgálta, hogy minden gyülekezetben végre magyarul hirdettessék Jézus Krisztus evangéliuma. Az I. világháborút követôen Trianonban meghozott kegyetlen döntés után úgy látszott, végleg megpecsételôdött a barcasági magyarság sorsa. Vészjósló elôjelnek tekintették a Brassó város fölé emelkedô Czenk hegy csúcsán álló Árpád fejedelem szobrának felrobbantását és minden kôdarabjának széthordását, teljes megsemmisítését. Ezekben az években sokak szívében borúlátó hangulat uralkodott el. Sokan úgy érezték, hogy a barcasági magyar evangélikusokra is a szobor sorsa vár majd. Nagyapám elbeszélésébôl – amit más öreg is megerôsített – tudom, hogyan vonultak be tömegesen a románok szülôfalum templomába, amit nem csak meggyaláztak – hórát táncoltak benne –, de ki is akartak sajátítani. Isten azonban másképp rendelkezett, így minden emberi és nagyhatalmi törekvés ellenére megmaradhatott népünk!… Bizonyos vagyok afelôl, hogyha valaki olvassa ezeket a sorokat, arra gondol, miért is választottam e témakört, s fôleg e történelmi ismertetést, amely távol áll a Magyarországi Segítô Jobb Szervezetének feladata, illetve kérdéskörétôl? E témakör felvetésének gondolatát egy budapesti találkozás és egy ott nekem szegezett kérdés váltotta ki. Évekkel ezelôtt a budapesti Kálvin téri Református Egyházközség akkori fôpásztora, mielôtt az ökumenikus istentisztelet – melynek én is résztvevôje voltam – megkezdôdött, hallotta, hogy én Erdélybôl érkeztem és evangélikus vagyok. Az illetô fôpásztor odajött hozzám és udvariasan németül szólt hozzám. Amikor én magyarul válaszoltam, megdöbbenve kérdezte: ön tud magyarul? Válaszom ez volt: Uram, én nemcsak tudok magyarul, hanem magyar vagyok! Ezt hallva a kolléga megdöbbenve kérdezte: dehát Erdélyben vannak magyar evangélikusok? Ô úgy tudta, aki Erdélyben evangélikus, az mind szász, vagyis német ajkú. 185

Nagyon megdöbbentettek e szavak, de oly nagyon mégsem lepôdtem meg, mert minket már sokan le akartak tagadni, a román hatóságokon túl többek között a hajdan százezreket számláló Szász Országos Egyház, de más felekezethez tartozók is, akikrôl itt most nem kívánok szólni. Ez a fent említett jelenet késztetett arra, hogy ebben az írásban bemutassam egyház egy nagyon fontos szeletét, gyülekezeteink tagjainak létét és eredetét, ôsi gyökereit, amivel nem büszkélkedhet minden magát ma magyarnak valló anyaországi magyar. Korábban már említést tettem a trianoni döntés fájdalmas következményeirôl és arról, hogy e nehéz idôk ellenére is még élünk és vagyunk, ami nem kevés erôfeszítésbe és küzdelembe került. Létünket, azt hogy még nincsen végünk, elsôsorban Isten kegyelmének köszönhetjük. Isten ugyanis rendelt Erdélybe olyan kiváló embereket – lelkészeket és nem lelkészeket, akik mertek lépni, és mindent elkövetni megmaradásunkért. Ezek közé tartozott Reményik Sándor költô is, a Kolozsvári Evangélikus Egyházközség késôbbi gondnoka, aki látva az Erdély földjérôl tömegesen menekülô reményvesztett embereket – bátran kiáltotta-zokogta a magyarság lelkébe megrendítô sorait Eredj, ha tudsz…címmel írt versében, amelybôl csak néhány sort szeretnék idézni a ma élô nemzedék számára, azoknak, akiket ide köt az ôsi rög, de azoknak is, akik elmentek, hogy mint a naponta felhangzó déli harangszó kongassa lelkükbe e kiáltást örökre: „Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod, Hogy bárhol, valahol a nagy világban Könnyebb lesz majd sorsod hordanod. Eredj… … Ha majd úgy látod, minden elveszett: Inkább, semmint hordani itt a jármot, Szórd a szelekbe minden régi álmod: … Még nem tudom, Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De itthon maradok.” Igen, voltak, akiket idekötött az ôsi rög és itt akartak élni, hinni, Istent imádni, mégpedig azon a nyelven, amelyen elôször szólította meg ôket édesanyjuk: – magyarul. Ezek a bátor emberek indultak el Krisztus pásztoraiként összegyûjteni a nyájat és egy szent akolba, egyházba tömöríteni ôket. Így jött létre 1921. július 7–8 napjain Kolozsváron az elsô erdélyi magyar evangélikus zsinat, amely kimondta az árván maradt és szétszórt magyar evangélikus híveknek egy egyházkerületbe való tömörülését. E zsinat határozatához csatlakozott valamennyi erdélyi és bánáti magyar evangélikus gyülekezet. Orsovától Nagybányáig, Nagyváradtól Brassóig. Két év múlva létrehozták aradi székhellyel, – amit késôbb Kolozsvárra helyeztek át – a romániai magyar evangélikus egyházkerületet és megválasztották elsô püspöküket, ill. szuperintendensüket. Ennek a magyar evangélikus gyülekezeteket tömörítô egyházkerületnek a hivatalos neve: Romániai Zsinatpresbiteri Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházkerület (Szuperintendencia). Ezt az elnevezést az akkori körülmények kényszere alatt fogalmazták meg. Ugyanis az akkori Nagy-Románia nacionalista 186

politikája nem volt hajlandó elfogadni olyan elnevezést, amelyben a „magyar” megkülönböztetô jelzô szerepelt. Az akkori kormányhatalomnak a Szász Országos Egyházzal egyetértésben az volt a törekvése, hogy az összes erdélyi magyar evengélikus gyülekezetet egyetlen fôesperességbe tömörítsék és azt a német ajkú evangélikus egyház fennhatósága alá helyezze. Az Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház megnevezés ellen a német ajkú egyház tiltakozott, mert az ô hivatalos megnevezésük is ez. Így született meg ez a különös elnevezés, amely azonban mégis lehetôvé tette egy önálló magyar evangélikus egyházkerület létrehozását. A több mint fél évszázad múltán idén elôször összeült zsinatunk ezt a bonyolult elnevezést megváltoztatta. Egyházunk új elnevezése: Romániai Ágostai Hitvallású Evangélikus-Lutheránus Egyház. A Szuperintendencia elismertetése csak részben történt meg, mert annak idején NagyRománia kormánya elfogadta ugyan, késôbb pedig megtagadta, annak ellenére, hogy az egyház küldöttségét még Ferdinánd király is fogadta. Egyházunk végleges elismertetése – jó román szokás szerint – csak egyre halasztódott. Végül az 1948-as nagy nemzetgyûlés hagyta jóvá és ismerte el egyházkerületünket. Kis egyházunk így nyerte el sok huzavona és harc után az ôt megilletô helyet a Romániában elismert történelmi egyházak sorában, ahová tartozik mind a mai napig. 1964-ben Egyházunkat felvette rendes tagjai sorába a genfi székhellyel mûködô Lutheránus Világszövetség, az Egyházak Világtanácsa, valamint az Egyházak Európai Tanácsa is. A II. világháborút követô ateista, kommunista hatalom idején Egyházunknak – a többi egyházzal együtt – mindenféle megtorlásban része volt. Államosították iskoláinkat, kultúrházainkat, és megfosztottak minden anyagi forrásunktól, vagyonunktól, melynek az elmúlt tíz év folyamán mind a mai napig csak elenyészô töredékét kaptuk vissza. A megtorlások legnehezebb idôszaka Egyházunk részére az volt, amikor az 50-es évek végén nyolc fiatal lelkészt és teológiai hallgatót letartóztattak és 6–16 évig terjedô súlyos börtönbüntetést róttak ki rájuk. Jelen sorok íróját, mint fôvádlottat 18 évi börtönbüntetésre ítéltek, amibôl több társammal együtt 6 évet töltöttünk le Románia legsötétebb börtöneiben. A megtorlási hullám oly nagy megfélemlítést vont maga után, hogy a teológus ifjúság nagy része elhagyta ill. menekült a lelkészképzés elôl. Egyházunk irányában áldásként hatott külföldi hittestvéreink támogatása, akik a nehéz idôkben is a lehetôségek szerint igyekeztek segíteni és enyhíteni nyomorúságainkon, a nagyfokú „megfigyelések” ellenére is. A ’89-es fordulat után fellélegzett Egyházunk bizonyos fokig, akárcsak a többi erdélyi magyar egyház. E fellélegzés egyik legnagyobb áldása volt a külföldi hittestvéreinkkel és más szervezetekkel való szabad kapcsolat megteremtésének lehetôsége, ami egyelôre minden megkötöttség és ellenôrzés nélkül történhet ma is. Nagy áldás számunkra, hogy e kapcsolatok és külföldi támogatások révén fokozatosan megújíthattuk templomainkat, imaházainkat, sôt még egy csodálatosan szép, új templomot is építhettünk s új gyülekezetet alapíthattunk. Ami különösen örvendetes és biztató, hogy ifjúságunk is ragaszkodik templomainkhoz s így sikerült megoldani a lelkészhiány kérdését is. Ifjaink létrehozták a Romániai Magyar Evangélikus Ifjúsági Szövetséget, valamint a Romániai Evangélikus Vasárnapi Iskolák Szövetségét, legtöbb gyülekezetünkben mûködik a nôszövetség, amely áldásos munkát végez gyülekezeteinkben, különösen diakóniai téren.

187

Erôtlenségünknél fogva nem volt lehetôségünk úgynevezett intézményes diakóniai szolgálatot létrehozni. Egyetlen olyan gyülekezetünk van, ahol ez megvalósulhatott az elmúlt tíz évben, ez pedig Nagylakon mûködik. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Egyházunkban nem folyik diakóniai munka, ellenkezôleg, igenis van ilyen jellegû munka is. Külföldi hittestvéreink segítségével – mondhatni – folyamatosan tudunk gyógyszereket juttatni a rászorulóknak: Kolozsváron, egyházkerületünk központjában rendszeresen, más gyülekezeteinkben pedig a lehetôségek szerint. A gyógyszersegélyeken túl fiataljaink és a nôegyletek tagjai megkeresik az elesett, segítségre szoruló gyülekezeti tagokat. Pl. Aradon a fiatalok minden hónapban megkeresik a rászorulókat és tartós élelmiszercsomagokat visznek számukra. Kicsinységünknél fogva szinte teljes mértékben fel tudjuk térképezni egyháztagjaink helyzetét és szerény lehetôségeink szerint igyekszünk segíteni a rászorulókon. Ha sokat nem is, de egy morzsányit csak tudunk többeknek segítségül nyújtani. A legtöbb esetben ruhanemû segítségben részesítjük az arra rászorulókat, de élelmiszerrel is. Sajnos nem áll mögöttünk egy olyan karitatív szervezet, mint a „Caritas” római katolikus testvéreink mögött. Nem áll módunkban létrehozni olyan szeretetintézményeket, mint pld. az anyaországi Evangélikus Egyháznak, hisz köztudott, hogy a trianoni döntés után gyülekezeteink teljesen magukra maradtak, egykor közös intézményeink pedig vagy a Szász Országos Egyház, vagy az anyaország tulajdonában maradtak. Mindezek mellett lelkészeink és híveink összefogása révén igyekszünk mindent megtenni, hogy ott, ahol lehetôségünk van igyekezzünk enyhíteni a fájdalmakon és nyomorúságokon, melyek népünkre egyre súlyosabban nehezednek Meggyôzôdésünk, hogy mindazzal a kevéssel, amit tehetünk Jézus Krisztus akaratát cselekedjük, akinek parancsa az apostol lelkületén át eképpen szól: „Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” Felvázolt elesettségünknél és erôtlenségünknél fogva mindig nagyon hálásak vagyunk mindennémû támogatásért, segítségért. Itt kell megemlítenem a Magyarországi Segítô Jobb támogatását, amely Krisztus szellemében igazi, megkülönböztetés nélküli tekintetét és „segítô jobbját” felénk is fordítja. Éveken keresztül nagyon sok esetben fordulhattunk hozzájuk támogatásért, amikor a hazai egészségügy nem tudott segíteni különbözô betegségekben szenvedô híveinken. Hisszük, hogy ez a minket is támogató szervezet is krisztusi szellemben mûködik és mindenben az ô akaratát cselekszi. Ezért Egyházunk nevében szeretnék e helyen is köszönetet mondani azért az egészségügyi, diakóniai szolgálatért, amit értünk eddig tett. Bízunk abban, hogy a jövôre nézve is megmarad ez a támogatás és testvéri segítségnyújtás irányunkban. Imádkozunk, hogy Isten áldása kísérje tovább is nemes szolgálatában. Köszönjük, hogy Egyházunk hívô népét épp oly szeretettel fogadják, mint bármely más nagyobb egyház gyülekezeteinek tagjait. Ami a további diakóniai tevékenységet illeti, az a Barcasági Csángó Alapítvány tulajdonában levô kollégium támogatása, amit már évek óta végzünk. Hétfalu négy községében, mely az idôk folyamán egybeépült és jelenleg Sacele (ejtsd: Szecsele) város nevet viseli, létezik egy színtiszta magyar középiskola, amit a ‘89-es fordulat után szerveztek újra. A középiskola névadója Zajzoni Rab István, 19. század közepén élt barcasági költô. Ebben a középiskolában sikerült már harmadik éve elindítani egy-egy evangélikus osztályt, ahová a helyi és környékbeli falvakban élô gyermekek járnak. A kollégium a környékbeli falvakból származó gyermekek számára biztosít bentlakást. Lehetôségeink szerint ezt igyekszünk támogatni, segíteni. 188

Zajzoni Rab Istvánról, akinek nevét viseli ez a középiskola, bizonyára nem sokan hallottak, pedig ô volt az 1848–1849-es magyar forradalom egyik vezéralakja a Barcaságon, amiért ki is zárták a brassói Johannes Honterusról elnevezett iskolából. Tehetséges költô volt, akinek több ízben is jelentek meg verseskötetei. Ízelítôül hadd álljon itt néhány sor egyik versébôl: „Hogyha e föld minden erdejét Egy rakásra hordanak, És e rakás erdôt a pokol Tüzével felgyújtanák: Annyi lángot mégsem tudna vetni, Mennyi lánggal, árva hazám Én tudlak szeretni.” Zajzoni Rab Istvánt hazaárulás vádjával börtönbe vetette a császári hatalom. A börtönben társai voltak Táncsics Mihály, Pápay, Kaas Ivor és mások. Sírkövén – mely egy ideig – lerombolásáig – a brassói sírkertben állt, késôbb szülôfaluja, Zajzon temetôjében állítottak fel újra, – ez áll: „Neve s hazája rab vala, De szabad a lelke s dala.” Egyházkerületünk diakóniai szolgálata céljából építettük a kolozsvári Luther Házat, mely sokaknak nyújt szállást. Elsôdleges célja a diakóniai feladatok ellátása. Azzal a szándékkal hoztuk létre, hogy a kolozsvári klinikákra kényszerülô beteg híveink és hozzátartozóik részére hosszabb kivizsgálás esetén szállást tudjunk biztosítani. Összesen 18 ágy áll a rászorulók rendelkezésére téli idôszakban. Nyáron, fiatalok részére 30 fekvôhelyet is tudunk biztosítani. Egyházkerületünkben igyekszünk minden nevezetesebb eseményrôl ünnepi rendezvényeken megemlékezni. A 2000. évben is szeretnénk különféle ünnepi rendezvényeken tisztelegni a magyarság ezeréves keresztyén történelme elôtt. Az elmúlt évben az 1848–49-es forradalom emléke elôtt tisztelegtünk. Többek között ökumenikus istentisztelet keretén belül emlékeztünk a tömösi csata 150 éves évfordulójára. Ugyanúgy a szabadságharc emléke elôtt tisztelegtünk, amikor az apácai és halmágyi napokat szervezték gyülekezeteink, amelyeken népes vendégsereg vett részt, kül- és belföldiek egyaránt. A 2000. év folyamán szintén több rendezvényt tervezünk, melyeknek központi témája Jézus Krisztus születésére való emlékezés és ugyanakkor tisztelgés az ezer éves magyar államiság fennállása elôtt, bizonyítva ezáltal is, hogy a mi erdélyi evangélikus egyházunk hívô népe is a magyar nemzet része. Ezen alkalmak lehetôséget adnak arra, hogy a második és harmadik évezred határkövénél leboruljunk a szent és örök Isten elôtt és hálát adjunk azért, hogy annyi megpróbáltatás és mérhetetlen gyötrelem után, ha megfogyatkozva is, de megtartotta Egyházunkat. Tesszük ezt abban a bizonyosságban, hogy nem emberi nagyságok és világhatalmasságok tartották meg magyar evangélikus népünket, akárcsak egész nemzetünket, hanem az Úr Isten kegyelme, amint azt a próféta is vallotta népe nehéz napjaiban: „Csak az Úr Isten kegyelme, hogy még nincsen végünk”. Itt, Erdélyben, a déli és keleti Kárpátok ölelésében elmondhatjuk, minden poklok-pokla után is szent vallomásként: és mégis vagyunk és lenni akarunk a jövôben is – Isten kegyelmébôl. Ehhez kérjük Isten és minden jóakaratú ember támogatását és imáját az elkövetkezendôkben is. 189

OBÁL FERENC Marosvásárhelyi emlékképek az egyetem elsô évtizede idejérôl (Részlet) Az erdélyi ifjúság évszázadok óta nagyfokú érdeklôdést mutatott az orvosképzés iránt. A középkor vége és az újkor kezdete óta a nyugat-európai egyetemek évkönyveibôl megállapítható, hogy az orvoskarok diákjai között a padsorokban mindig jelen voltak az erdélyiek, de maradéktalanul nem ismert, hogy kik és hányan lehettek. Érdekes történelmi bizonyítéka ennek Méhes Gyula – késôbbi kolozsvári professzor – felfedezése. Az 1928–29-ben tett angliai tanulmányútja során ugyanis – a londoni élettani intézetben – a kezébe került William Harvey 1628-ban megjelent könyvének (Exercitatio anatomica de motu cordis et sanguinis in animalibus) egyik példánya. Harvey ebben a mûvében írta le az állatok szervezetében a szív munkáját, a vér keringését, az elsô felismert mozgásokat és mûködéseket. Ezzel forradalmi irányváltozást alapozott meg az addigi, csupán anatómiai ismereteken túl, a funkciók fontosságának felismerésével. Az orvostudomány valódi születésének, az élettan kifejlôdésének kezdetét ettôl az idôponttól számítjuk. Méhes professzor nem kis meglepetésére Harvey könyve kezébe került példányának címlapján magyar nyelvû kézírásos bejegyzést talált. A „Ha oly szép vagy, maradj veszteg” mondat után olvashatatlan aláírás következett, és alatta a „transsylvaniensis” szót lehetett kisilabizálni. Az orvostörténészi megfejtés szerint egy erdélyi fiatalember, angol környezetben, latinul tanulta az orvostudományt, és az új tan annyira elbûvölhette, hogy elragadtatását anyanyelvén fejezte ki, ám hovatartozását már latinul adta meg. Mindezt a XVII. század második, vagy a XVIII. század elsô felében tehette, tekintettel a könyv megjelenési idejére, valamint arra, hogy a sokkal közelebbi és kevesebb fáradsággal elérhetô nagyszombati egyetemen az orvosképzés csak 1769-ben indult meg. (Az azonban sajnálatos, hogy a Méhes Gyula által említett tárgyi emléket nem sikerült azóta újra megtalálni.) *** Az institutum medico-chirurgicum mûködése 1775-tôl folyt Kolozsvárott. Zökkenôkkel. A kolozsvári egyetem 1872. évi alapításával viszont abból fejlôdött ki az orvostudományi kar. Ezzel évszázados törekvés valósult meg. A Karolina Kórház épületeibôl lettek a klinikák, majd a századfordulóig olyan újabb létesítményekkel gazdagodott az együttes, amelyek ma is funkcionálnak (sebészeti-, belgyógyászati-, szülészeti-, szemészeti-, bôr- és idegelme klinika, a törvényszéki orvostant és az anatómiát is befogadó kórbonctan, valamint az élettan és a gyógyszertan). Jól látható mindez az 1903. évi orvoskari „Emlékkönyv”-ben fennmaradt képen. Természetesen azóta is emeltek újabb épületeket, például 1913 után a Hôgyes Endrérôl elnevezett, ún. Hôgyes elméleti tömböt, és a két világháború között az újklinikát. Ezekben mûködött a kolozsvári magyar orvoskar 1920-ig, illetve 1940 és 1945 között. Az építkezések – és általában a bôvülés – ellenére azonban a hely arra már nem volt elegendô, hogy egyaránt otthona legyen a kolozsvári román és magyar egyetemek orvos190

karainak. Akár közös használatra, akár más épületek integrálásával. Amint azt az Egészségügyi Minisztérium tanácsa gondolta. Történt ugyanis, hogy 1945 nyarán visszaköltözni készült Nagyszebenbôl az akkor még I. Ferdinánd királyról elnevezett román egyetem, viszont 1945. június 1-jén – a 407/1945. sz. törvényrendelet rendelkezése szerint, I. Mihály román király aláírásával szentesítve – létrejött a kolozsvári magyar tannyelvû egyetem, a késôbbi Bolyai is. Azóta, utólag, többen és többféleképpen leírták már emlékezetbôl azt az eredménytelen huzavonát, ami akkoriban folyt a két egyetem között. Jómagam csupán utalni szeretnék arra az értékes dokumentum-gyûjteményre, amely Erdély magyar egyeteme 1944–1949 címmel, két kötetben jelent meg a Custos et Mentor, illetve a Custos Kiadó gondozásában Marosvásárhelyen, 1995-ben és 1998-ban. Az irattári anyagokat tartalmazó kötetek híven tükrözik azt az emberfeletti erôfeszítést, amit a magyar tannyelvû egyetem létesítése jelentett, különösen a háború utáni nehéz gazdasági- és politikai viszonyok között. Valami azonban mégis hiányzik a kétkötetes gyûjteménybôl. Egy sajátos megegyezés ténye. Akkoriban ugyanis mi, a két – a magyar és a román – egyetem fiataljai megbeszéltük egymással: az I. Ferdinánd Egyetem Orvostudományi Kara sohasem vállalja, hogy ugyanabban a városban mûködjék, amelyben van magyar orvostudományi kar is. A két orvoskar érintkezési felülete a lakossággal – és ezért az összehasonlítás veszélye – ugyanis olyan nagy, hogy az állandó súrlódást eredményezne. Írásban nem rögzítettük megállapodásunkat. Az ügy jelentôségének a megértéséhez azonban azt is tudni kell, hogy 1944 októberének közepén a szovjet városparancsnok hevenyészett népszámlálást tartatott, mely szerint Kolozsvár lakosságának 85–92 százaléka magyarnak vallotta magát. Ennek alapján a városparancsnok magyar egyetem mûködése mellett döntött. Az már közismert, hogy a román egyetem visszaköltözésének idején több, egyetemi oktatásra alkalmatlan helyet is ajánlottak fel a magyaroknak Kolozsvárott és környékén. Az is szóba került, hogy legjobb lenne, ha a magyar orvostudományi kar más városba, például Nagyváradra vagy Marosvásárhelyre költözne át. Nagyváradon akkor még megvolt a Gábor Áron Hadapródiskola épületegyüttese, de az túl közel esett a határhoz. Vonzóbbnak ígérkezett a Székelyföld fôvárosának tekintett Marosvásárhely, ahol ugyancsak üresen állt még az M. Kir. Csaba Királyfi Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola szép, nagy parkban álló, frissen felújított, impozáns épületegyüttese. A „háztûznézôbe” Marosvásárhelyre átvitt bizottság tagjai azóta is többször felemlegetik Ludány professzor lelkesedését, aki az egykori hadapródiskolában a „magyar Cambridge” jövôjét sejtette, mire Klimkó professzor a maga szokásos humorával csak annyit mondott: „Várd meg a végét, majd jól ‘oxfordon’ rúgnak!” Végül Miskolczy professzor – elismerve Marosvásárhely elônyeit, ám szomorkodva az universitas egységének megbontásán, valamint a központi könyvtár elvesztése és Kolozsvár elhagyása miatt – beleegyezett az átköltözésbe. A döntésben az is szerepet játszhatott, hogy Marosvásárhely akkoriban még színmagyar város volt, amelynek etnikai egysége csak a hatvanas évektôl kezdôdôen, a nagyarányú betelepítésekkel bomlott meg. A magyar egyetem többi kara Kolozsvárott maradt, de azok számára fôleg magyar egyházi iskolákat foglaltak le, amelyeket – az 1959. évi egyesítéssel – a Babes-Bolyai Egyetem kebelezett be, és használ azóta is. *** 191

A kolozsvári magyar orvoskar marosvásárhelyi átköltözésérôl született váratlanul gyors egyezség után a Ferdinánd-egyetem orvoskara és egyetemi tanácsa csak 1945. július 16-a után kezdett készülôdni, hogy visszaköltözzön Nagyszebenbôl Kolozsvárra. Azután, hogy megígértük: a részükre készült ládákba – azok kiürítése után – mi is becsomagoljuk az 1940 után beszerzett, a megállapodás szerint elvihetô tárgyainkat és felszereléseinket. Bár közülük többért is, ha különbözô mértékben is, de meg kellett küzdenünk az egyes tanszékekkel, megegyeztünk, hogy „meleg váltással” válunk el egymástól. A bukaresti kormány 1945. augusztus 3-i ülésén született 5205/1945. sz. határozattal szokatlan gyorsasággal hatalmazták fel a hadügyminisztériumot, hogy a marosvásárhelyi hadapródiskolát adja át a nemzetnevelésügyi minisztériumnak. Ezzel a döntéssel tulajdonképpen minden akadály elhárult a magyar orvoskar Marosvásárhelyre költözésének és a román orvoskar kolozsvári visszatérésének az útjából. A Ferdinánd-egyetem 1940-ben Temesvárra költözô többi kara – a város ragaszkodásának hatására – csak részben és képletesen költözött vissza Kolozsvárra. Valójában Temesvárott maradt, új orvoskarral alapozva meg a teljes tudományegyetem késôbbi alapításának lehetôségét. Mi, a kolozsvári magyar egyetem oktatói, azelôtt nem sokat törôdtünk a vezetôség alkudozásaival, noha sorsunk és egyetemünk jövôje forgott kockán. Sôt, általában a helyzet sem volt egyértelmû. Bár 1945. március 6-a, a Groza-kormány hatalomra jutása óta a szárazajtai-, az egeresi- vagy a gyergyói atrocitásokhoz hasonlókról nem jött hír – és az igazoló bizottságok sem találtak kifogást a különbözô személyek ellen –, a kolozsvári újságokban rendszeresen jelentek meg fenyegetô cikkek, hogy „XY fasiszta, mit keres itt? Tûnjön el!” Aki megijedt, elutazott, de a többség maradt. Igaz, a legtöbben otthon, Budapesten hagyták feleségüket, gyermekeiket, vagyis a családjukat. Egyedül Móritz Dénes hozta el feleségét, de két lányukat már Budapest ostroma elôtt Svájcba küldték. Az aszszony húgához. Ott is maradtak, mígnem 1948-ban kiutasították ôket, és akkor Kanadába emigráltak. A Kolozsvárott maradottaknak semmi baja sem esett. Készülôdtünk Marosvásárhelyre költözni. Pedig még a korábbi magyar egyetem román nemzetiségû medikusából lett kolozsvári ideiglenes rendôrparancsnok is az új magyar egyetem helyben maradását támogatta. (Dr. P.M. késôbb mikrobiológus conferentiar lett Bukarestben. Ma is ott él, nyugdíjasként. Nem bukott ember.) *** A készülôdés mellett az oktatás kötötte le az idônket, bár nem tudtuk, hogy ki a gazdánk. A régi vezetés ugyanis június elsejével már megszûnt, az új pedig még nem tudta, hogy szerzôdtethet-e magyar állampolgárokat. Igaz, az erdélyiek kijelentették, hogy csak akkor vállalják az egyetemi oktatást, ha a magyar állampolgárok szerzôdtetésével pótolják a hiányzó tanárokat. Az államiak viszont kitartottak amellett, hogy csakis román állampolgárokat alkalmaznak. Ezek után szolidaritásból kijelentettük, hogy kérni fogjuk a román állampolgárságot. Ez, persze, illuzórikus volt, hiszen a román állampolgárság csak tíz év alkalmazás után jöhetett volna szóba. A miniszter mindenesetre elrendelte, hogy a nyáron nekünk is „évpótló félévet” kell tartanunk, a fiatalság háborús idôveszteségének enyhítésére. Ezt az „évpótló félévet” aztán – a miniszter neve után – „Voitec-félévnek” nevezték, amelynek megtartására Kolozsvárott csak a már megszüntetett régi egyetem volt felkészülve, Miskolczy volt rektor vezetésével, aki június 30-ig az avatásokat is maga tartotta. 192

A sok bizonytalanság mellett kényelmetlenség is nehezítette helyzetünket. Pl. az élettani intézet elôadó termének átépítése félbemaradt a háborús események miatt. Az oldalszárny belmagassága megnôtt a tetôtér megemelésével, elkészült az amfiteátrumszerûen emelkedô betonalapzat, de a padok nem érkeztek meg. Ezért a diákok a beton-lépcsôkön ülve hallgatták – jó hangulatban – az elôadásokat. Errôl fénykép is készült Miskolczy rektor jelenlétében. *** Október elején a magyar egyetem orvoskarának személyzete zömmel már Marosvásárhelyen volt, és a helyhiány miatt az elhelyezkedés nyomorával küszködött. A fôépület homlokáról a városiak jobbára már lefeszegették a korábbi elnevezés betûit. Nehéz lehetett állványozás nélkül. Bizonyára a díszterem felsô ablakaiból kimászva érték el. Emiatt, vagy szándékosan, csak annyi maradt: i fi nemi iskola. (Az épületegyüttes korábbi neve: M. Kir. Csaba Királyfi Gyors-fegyvernemi Hadapródiskola – A szerk.) Csupán évek múlva festették fel románul az intézmény új nevét – IMF –, de a Bolyai Egyetem neve sohasem szerepelt az épületen. Az orvoskar október 5-tôl fogadta a felvételi vizsgára jelentkezôket, és október 20-án a vizsgák is elkezdôdtek. Háromszázan jelentkeztek. Vizsga nélkül kerültek felvételre a volt deportáltak, és azok, akik a faji törvények miatt korábban nem tanulhattak. A felvehetôk létszámát százötvenben állapították meg, de végül a vizsgával és a vizsga nélkül felvett I. éves hallgatók létszáma 380 lett. A létszámfölöttiek közt sok volt a külföldi – fôként a magyar – állampolgár, hiszen a háború végén a kolozsvári volt az elsôként induló magyar nyelvû egyetem, és sok volt a háború miatt félbetört egzisztencia. Vállaltuk, hogy mindenkit felveszünk, aki megfelel, hogy senkit ne érjen további veszteség. Végül október 27-én megjelent a román állampolgár tanárok és a fiatalabb oktatók kinevezésérôl a rendelet, valamint annak jóváhagyása, hogy a magyar tannyelvû intézmény felvehesse a Kolozsvári Bolyai Egyetem nevet. Hallottuk, hogy Groza miniszterelnök 1945 júliusában elvben hozzájárult, hogy harminc magyar állampolgár professzort szerzôdtessen a minisztérium a Bolyai Egyetemre. Ez sok tárgyalást kívánt, mert el kellett dönteni, hogy mely karokon milyen szakosokra van szükség román állampolgárok hiánya esetén. Végül harminckét személy szerzôdött, és ebbôl kilenc az orvoskarra. Mivel karok nem voltak, hogy szervezhessék önmagukat, kész helyzet elé került a szervezô bizottság. Anélkül, hogy állást foglalhatott volna, Bukarestben, a felsôoktatási minisztériumban – lévén a miniszter szociáldemokrata –, pártvonalon intézték el a kinevezéseket. Így kapott kinevezést a szemészeti klinika vezetésére Vasile Sabadeanu marosvásárhelyi fôorvos és a fül-orr-gégészeti klinikáéra Coriolan Andreescu brailai fôorvos. Andreescu roppant civilizáltan viselkedett. Elnézést kért, hogy a kar megkerülésével járt el kinevezésének ügyében. Piaristáknál érettségizett temesváriként kitûnôen beszélt magyarul, és elmondta: azért kérte a kinevezését, hogy amikor majd Temesvár is tud orvoskart felállítani, oda kéri az áthelyezését. Addig is Vendég Vincére bízta a klinikát, és visszament Brailába. Többé színét se láttuk. Vendég Vincét azonban – Andreescu még érvényes kinevezése miatt – csak 1948-tól szerzôdtették, pedig ô kezdettôl kezdve ott volt az egyetemen.

193

Kellemesen lepôdtünk meg a másik kinevezett munkatárs esetében is. Sabadeanu nagyon korrekt kolléga volt, akivel jól összemelegedtünk. Nem sértôdött meg, hogy a kar eleinte nem volt hajlandó tudomást venni a kinevezésérôl és az üléseire sem hívta meg ôt. Természetesnek találta. Ô volt az egyetlen klinikus, aki a mi vásárhelyi diákunkból nevelt utódot. Amikor az 50-es évek végén a csendes románosítás elkezdôdött, a párt felszólította, hogy ne a kiszemelt tanítványát, hanem egy odaköltözött román professzor feleségét neveztesse ki conferentiárrá, és a jövôben anyanyelvén, azaz románul tartsa meg elôadásait. Sabadeanu megtagadta mindkét kérés teljesítését. A magyar nyelven tanítás mellett például azzal érvelt, hogy ôt magyar egyetemre nevezték ki. Késôbb az a hír járta, hogy kizárták a pártból. De nem karakán magatartásáért, hanem mert nem vallotta be, hogy az apjának régen nem egy, hanem két tehene is volt. Azt viszont ô maga mesélte, hogy a század elején a Mezôségben élô szülei még Szabadi Lacika néven íratták be az elemi iskolába. Nyugdíjasan is tartotta velünk a kapcsolatot, egészen a haláláig, 1996-ig. A klinikusok közül egyébként Miskolczynak, Vendégnek, Móritznak, Klimkónak és Lángnak lett utódja olyan munkatársunk, aki már Kolozsvárott is velünk volt. Nekem mind a három tanszéken saját diákomból nevelt utódom lett. A többi elméleti tanszékvezetô már mind marosvásárhelyi nevelésû, illetve székelyföldi városokból hozott utódot hagyott hátra.

194

OPLATKA ANDRÁS A romániai falurombolás ellen

Hogy a történet egész pontosan mikor kezdôdött, nem tudnám már megmondani, s ennek is megvan a maga oka. De errôl majd a legvégén. A kezdetet – 1998 tavaszán, kora nyarán – egy levél jelentette, amely egy szép napon nevemre a „Neue Zürcher Zeitung” külpolitikai szerkesztôségébe érkezett. Feladó: Doráti Antal, Bern. A nagy magyar karmester akkor már régebben a svájci fôvárosban élt. Személyesen soha nem találkoztam vele, bár nevét és a zene világában elfoglalt rangját jól ismertem. Doráti levelében engem keresett meg, hallhatott rólam, tudhatta, hogy Budapesten születtem és magyarul beszélek, s gondolom, újságunk olvasójaként észrevette, hogy kelet-középeurópai témákkal foglalkozom. Így azután nyilván feltûntek neki azok a cikkeim, amelyekben akkor már egy ideje felháborodott figyelemmel kísértem Ceausescu, a román diktátor nyíltan meghirdetett falurombolási tervét. A bukaresti ôrült – bizonyosan vannak olyanok, akik erre a rémálomra még emlékeznek – romániai falvak ezreit kívánta a földdel egyenlôvé tenni. Doráti és Salzburgban élô kitûnô zenészkollegája, a hegedûs Végh Sándor egy akciót javasoltak, amely talán hozzájárulhat a falurombolás megakadályozásához: Szerkesszünk egy felhívást a szörnyû szándék ellen, kérjük, szerezzük meg hozzá az európai szellemi élet jónéhány nagyjának aláírását, s végül publikáljuk azt a „Neue Zürcher Zeitung”-ban. Hogy tudnék-e segíteni? S hogy vajon lenne-e az NZZ fôszerkesztôje olyan kedves, hogy a szöveg az újság egyik hirdetési oldalán fizetés nélkül megjelenhetne, kérdezte Doráti. (Mert való igaz: az NZZ reklám-oldalain a hely méregdrága.) Hívjam fel telefonon, írta a Maestro, ez egyszerûbb, mint sokat levelezgetni. Megtettem, és az ezt követô hónapokban jónéhány telefonbeszélgetést folytattunk Bern és Zürich között. A legegyszerûbbnek a megegyezés az NZZ fôszerkesztôjével, Hugo Bütlerrel bizonyult. Ô, miután végighallgatott, azt mondta: „Szó sem lehet róla. Reklámként egy ilyen dokumentumot, egy ilyen ügyben? Nem, az újság szöveg-részében, az egyik külpolitikai oldalon fogjuk leközölni. Hát most szerkesszétek meg és menjetek aláírásokat gyûjteni. Majd egykét ismerôs aláírását és is megszerzem.” A felhívást abban a formában, ahogy az végül megjelent, én írtam. Ezt elfogadtatni már kevésbé volt könnyû feladat, mert tervünket egyre többen ismerték, és mások is fogalmaztak, küldtek szövegeket. S ezek nem mindig tûntek alkalmasnak arra, hogy lehetôleg sok, legkülönbözôbb nemzetiségû és pártállású értelmiségit meggyôzzenek arról: ezt neki alá kell írnia. Emlékszem egy majdhogy élessé váló vitára egy magyar hölggyel, aki vélt igazának tudatában szemrehányóan kérdezte: „De hát mi az ördögnek van arra szükség, hogy román faluk lerombolása ellen is tiltakozzunk? Hiszen azok nem kulturális értékek, mint az erdélyi magyar falvak!” Hogy a „Neue Zürcher Zeitung” egy úgynevezett világlap, ezt régen tudtam, elvégre 1968 óta vagyok tagja a szerkesztôségnek. De hogy adott esetben ez kapcsolatokban és 195

ismeretségekben mit jelenthet, ezt ezúttal tanultam meg. A zürichi kollegák körében a projektum érdekes módon népszerûvé vált, és szinte egy vetélkedô vette kezdetét, hogy ki tudja egy-egy híresség szignóját megszerezni. Friedrich Dürrenmatt? Persze, mondta az egyik belpolitikai szerkesztô, én jól ismerem, alá fogja írni, nem probléma. Aláírta hasonlóan Thomas Mann fia, Golo Mann, a nagy történész, aki az egyik a kulturális rovatban dolgozó kollega jó barátja volt. Max Billt, a híres svájci építészt és képzômûvészt megint más ismert jól. Híres természettudósokat, köztük a nóbeldíjas svájci fizikus Alex Müllert, megint mások. De kiterjedtek az ismerettségek Német- és Franciaországra is. A Zürichben élô publiciszta-munkatárs FranÁois Bondy révén kaptuk meg Párizsból Eugen Ionesco aláírását („de l’Académie franÁaise”, biggyesztette még hozzá a kisöreg), s a román származású francia színpadi szerzô részvétele éppen ebben az ügyben igen fontos volt. A kulturális szerkesztôség kollegái az ôszi frankfurti könyvvásárról német írók és filozófusok – Siegried Lenz, Günter Grass, Hans-Georg Gadamer – aláírásaival jöttek vissza Zürichbe, s közben Doráti és barátai a nemzetközi zenei életben terjesztették felhívásunkat. Nem minden sikerült. Max Frisch megtagadta az aláírást, mert lapunkkal belpolitikai és személyes okokból rosszban volt. Hans Magnus Enzensberger azt felelte, mindennel egyetért, de Ceausescut annyira megveti, hogy még ilyen formában sem tud aláírni egy levelet, amelynek címzettje végsô soron a bukaresti diktátor. A nóbeldíjas amerikai író Saul Bellow aláírása lemaradt a felhívásról (mint Bellow hû olvasója ezt máig fájlalom), mert Martin Meyer kollegám, aki Bellowval jó személyes viszonyt ápol, csak az utolsó napon érte ôt el. Az író valahol külföldön volt, és megüzente, hogy a kolléga hívja vissza ôt otthon, Chicagoban. Meyernek az idôeltolódás miatt a fél éjszaka virrasztania kellett, s mire elérkezett a megbeszélt idôpont, addigra szerencsésen elaludt. S így Saul Bellow nem tudta szóban megerôsíteni, hogy nyilatkozatunkkal egyetért. Nekem hasonló módon nem sikerült kapcsolatba lépnem Slawomir Mrozekkel, a lengyel színpadi szerzôvel, akit Párizsban eltöltött tudósítói éveimbôl ismertem. Csak egy-két mondatot tudtam neki hagyni az üzenetrögzítôjén, ô aztán már egy nappal a felhívás megjelenése után hívott késôbb vissza. Aláírta viszont szövegünket Andrej Szaharov, az orosz fizikus és nagy emberjogi harcos. S ez nekem külön megelégedést és élményt jelentett, mert én jártam nála emiatt moszkvai lakásában. 1988 szeptemberében ugyanis néhány hétig helyettesítettem a szovjet fôvárosban szabadságra ment utódomat (magam nem egész négy ott töltött esztendô után 1986 végén mentem el Moszkvából). A felhívás német szövegét Moszkvába magammal vittem, s egy német kolléga segítségével, akinek volt kapcsolata Szaharovval, sikerült megegyezni, hogy egyik este meglátogatjuk. Alig hiszem, hogy volt valaha a világon még egy nóbeldíjas híresség, aki olyan szegény körülmények között élt mint Szaharov. A moszkvai Nagygyûrû egyik bérházában az emeleti lakás kifejezetten romos állapotban volt. Szaharov maga nyitott ajtót, ócska tornacipôt és gyûrött melegítôt viselt. Egy pillanatra meglepôdött, mikor az ajtó elôtt bennünket megpillantott – „Mi tényleg megegyeztünk, hogy Önök jönnek, igen?” –, de mikor emlékeztettük, hogy mirôl van szó, azonnal kapcsolt és barátságosan befelé invitált, orosz szokás szerint a konyhába, ahol leültünk. Egy órácskát töltöttünk nála és feleségénél, Jelena Bonnernél, de ez a rövid idô is elég volt ahhoz, hogy reakcióját érkezésünkkor megértsem. Szaharov lakása ugyanis szinte nyilvános iroda volt, állandóan csöngettek, emberek jöttek és mentek, orosz polgárjogi aktivisták, krimtatárok, volganémetek, baltok. Hogy a szovjet 196

birodalom szétesése elôtt áll, azt akkor nem tudtuk és nem is sejtettük. De hogy a diktatúra roppant legyengült, az nyilvánvaló volt, hiszen kevés fantázia kellett ahhoz, hogy az ember tudja: mi várt volna az acélos idôkben mindazokra, akik Moszkva kellôs közepén ilyen nyílt módon ellenzéki tevékenységet folytatnak. Szaharov, ez nyilvánvalóvá vált, egy intézmény volt. Mióta 1986 végén a belsô számûzetésbôl visszatérhetett Moszkvába, jogaikban megcsorbított emberek ezrei keresték fel, a legkülönbözôbb csoportok és népek képviselôi adták neki elô ügyes-bajos dolgaikat, s ô mindenkit végighallgatott, mert úgy érezte, ez kötelessége. Ezúttal mindezt jómagam is tapasztaltam, egy voltam a sok hozzáforduló közül. Elmondtam neki tehát, hogy mi járatban vagyok, elmagyaráztam a falurombolás ördögi tervét és következményeit, és átadtam neki a nyilatkozatot, amelyet aznap újságunk moszkvai titkárnôjével együtt fordítottunk oroszra. A szöveg nem tett különbséget román, magyar és német falvak között, de külön említette a kisebbségeket, rámutatva arra, hogy Ceausescu szándéka ôket – a városi tömegekbe való beolvasztásuk által – azonosságuk elvesztésével fenyegeti. „Igen, igen”, jegyezte meg Szaharov gondterhelten, mikor az „Erdély” szó, mint a kisebbségek települési helye elhangzott, „igen, ott ugye törökök élnek?” A nyolcvanas évek végén voltunk, a bulgáriai török kisebbség elüldözése napi témája volt a világsajtónak. Elmagyaráztuk Szaharovnak, hogy nem Bulgáriáról, hanem annak északi szomszédjáról beszélünk. Elnézést kért, „persze, persze”, mormogta, majd mégegyszer végigfutotta a papírt, s aztán egyszerûen annyit mondott: „Természetesen aláírom, alá kell írnom.” Egy ideig még beszélgettünk, Szaharovot a kelet-középeurópai helyzet igen érdekelte, de közben állandóan újabb és újabb vendégekkel kellett foglalkoznia. Ilyenkor Jelena Bonner vette át a szót. Végül elköszöntünk, Bonner asszony kikísért minket az elôszobába, férje akkor már újra másokkal volt elfoglalva. Köszönjük az aláírást, mondtam búcsúzóul, és hozzátettem még egy-két bizonyosan ügyetlenül megfogalmazott mondattal, hogy mindkettôjüket mennyire csodáljuk és tevékenységükért hálásak vagyunk. Jelena Bonner láthatóan meghatódott és megölelt. Tíz nappal késôbb Zürichben diadalmasan harsogtam Doráti mesternek a hírt a telefonba, miszerint megkaptuk Andrej Szaharov aláírását. Doráti örült, s a maga részérôl elmondta, hogy idôközben Claudio Abbadotól Schiff Andrásig a zenei élet mely elôkelôségei csatlakoztak a felhíváshoz. Majd sürgetni kezdett: most már ne várjunk sokáig, hanem publikáljuk a szöveget. Ez 1988 október közepén történt meg. Miután az oldalt délután tördeltük, értesítettünk három hírügynökséget, a svájcit, valamint az Associated Presst és a Reuterst, hogy másnap reggel mi fog lapunkban megjelenni. Mindhárom intézmény azonnal kérte még aznap este a szöveget, amelyet azon melegében elküldtünk nekik. Mikor este 11-kor újságunk elsô kiadása megjelent (további kiadásait az NZZ már éjfél után nyomja), akkor összefoglalásban a hírügynökségek anyagában is megjelent az információ, a legismertebb aláírók nevének említésével. Ennek köszönhetôen a hírt nem csak svájci lapok vették át, hanem az akciónak némi világvisszhangot is sikerült teremteni. Mert a „Neue Zürcher Zeitung” ugyan olyan újság, amire a nemzetközi életben többen figyelnek, de a nagy ügynökségekkel senki sem tud versenyezni, ha a tét az, hogy egy információ a lehetô legszélesebb nemzetközi körben jusson sokak tudomására. 197

Szerkesztôségünkben röviddel ezután jelentkezett az MTI is, kérve a felhívás szövegét és aláíróinak teljes listáját, s miután kérésüket teljesítettük, a felhívás egy nappal késôbb magyar fordításban megjelent, az összes névvel együtt, a „Magyar Nemzet” címoldalán. A „Magyar Nemzet” akkor, a rendszerváltást közvetlenül megelôzô években történelmének egyik fénykorát élte, s az eseményeket bátran jelentve és kommentálva maga is részt vett a folyamatok alakításában. (Hogy ugyanez a lap ma, tizenegy esztendôvel késôbb hova került, nos, ez már egy más, felettébb elszomorító történet.) Román reakciók a publikációra nem érkeztek, ha csak egy névtelenül feladott levelet nem számítunk annak, amelybôl romániai újságcikkek hullottak ki, valamint hivatalos szövegek, amelyek mind-mind Ceausescu bölcsességét bizonygatták és arról szóltak, hogy a Conducator mennyire szereti a föld népét, s hogy egyáltalán: a falusiakkal szemben jósága határtalan. A levél pecsétje arról árulkodott, hogy Bernben a román követség közvetlen közelében adták postára. Hogy jómagam a történtek után nem kaptam többé beutazóvízumot Romániába, ez már nem volt meglepô, hiszen Rudolf Stammot, az NZZ akkori keleteurópai tudósítóját Bukarestbôl már az év elején kiutasították. Ennél érdekesebb fejlemény volt, hogy 1988 vége felé szerkesztôségünkben egyre gyakrabban kaptunk román propagandabrosúrákat, amelyek arról szóltak, hogy a Nyugat a „falurendezési tervet” félreértette, hogy az egész nem így gondoltatott, hanem amúgy. Hogy Bukarestben az ôrült valójában milyen álláspontra helyezkedett, nem volt világos. De ˘gy tûnt, hogy a nyugati tiltakozások Ceausescut – esetleg csak egy pillanatra is – elbizonytalanították. Mi magunk pedig teljes szerénységgel, de megelégedéssel elmondhattuk, hogy mindehhez egy kicsit mi is hozzájárultunk. Több évvel késôbb valaki azt kérdezte tôlem: hogy becsültem, hogy becsülöm föl az akció hatását. Hasonlót mondtam, mint amit itt fentebb írtam, de hozzátettem valamit, amit most megismételnék. Ôrizkedve attól, hogy bármit túlértékeljek, azt gondolom, hogy Doráti kezdeményezésének volt, lehetett egy emberi dimenziója és következménye is, amely talán fôleg az erdélyiek, az erdélyi magyarok számára volt fontos. Közülük azok, akik a felhívásról – elsôsorban a magyarországi médiából – tudomást szereztek, talán akkor ott, nagy elhagyottságukban úgy érezték, hogy akár csak egy gesztus erejéig is, de mégis törôdnek velük Nyugaton, vannak akik gondolnak rájuk, akik nem felejtették el ôket. S végül még adós vagyok a magyarázattal, miért nem tudok egész pontos dátumokat megnevezni. Nos, azért nem, mert egy-két esztendeje a birtokomban maradt dokumentációt, a felhívás német, francia és másnyelvû aláírt példányait, így a Szaharov által aláírt felhívást is, elvittem Kolozsvárra és átadtam ott az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Ôrizzék meg késôbbi idôk számára ôk a papírokat, amelyek akkor, 1988-ban róluk szóltak és értük keletkeztek.

198

RITLI LÁSZLÓ Egészségügyi reform és menedzserképzés Romániában

Közismert, hogy Romániában az egészségügyi reform, ugyanúgy, mint a többi volt szocialista országban, a piacelemek bevezetésére helyezi a hangsúlyt. A nyilvánvaló közös tulajdonságok mellett a román egészségügy talán sokkal rosszabb helyzetbôl indult ki mint sorstársai, de az bizonyos immár, hogy az egészségügyi reformfolyamat jóval körülményesebb, mint máshol. A hazai egészségügy még a kilencvenes évek vége felé is magán viselte a szovjet modell jegyeit. Csak az utóbbi két évben történt határozott lépés, vagyis a társadalmi egészségügyi biztosítás vette át a fôszerepet a finanszírozásban. A folyamat lassúságának és összefüggéstelenségének okai vita tárgyát képezik, csak néhányat említek: a politikai akarat instabilitása, a centralista mentalitás fennmaradása, az egész társadalmat érintô átalakulás rapszódikus jellege stb. Viszont a vitapartnerek megegyeznek abban, hogy az egészségügyi reform zavarainak egyik fontos tényezôje a képzett egészségügyi menedzserek, vezetôk hiánya, illetve a meglévôk rossz kihasználása. A félreértések elkerülése végett tisztáznám, hogy a hazai gyakorlatban a menedzsment és a vezetés fogalma szorosan összefügg, kölcsönösen összetartozik. Az idôk folyamán a menedzseri készségeket helyezték elôtérbe (megvalósít, igazgat), de kiderült, hogy egy bonyolult átalakulási folyamatban vezetôi készségekre is nagy szükség van (irányt mutat, befolyásolja a véleményeket és cselekedeteket). Az elméleti különbségek ellenére, a vezetô és a menedzser megjelölés összeolvadt, hol az egyik, hol a másik megnevezés használatos. Az örökség igen ellentmondásos véleményeket, érzéseket váltott ki, illetve vált ki ma is. A szovjet inspirációjú Semasko egészségügyi rendszernek voltak elônyei és hibái, emiatt kíváncsiság, megfigyelés, kutatás, elismerés, utánzás, kritika és elutasítás tárgyát képezte (G. Zarcovic 1996). Tény az, hogy e központosított rendszer képes volt a világháború utáni katasztrofális egészségügyi állapoton valamelyest javítani. A szolgáltatások hozzáférhetôsége, a területi lefedettség, az erôs infrastruktúra és a képesített személyzet nagy száma jótékonyan hatott a járványos betegségek leküzdésére, az általános és gyermekhalandóság csökkenésére, az átlagéletkor javítására. A kezdeti gyors gazdasági növekedés, a szociális ellátásban és a tanügyben hozott intézkedések természetesen hozzájárultak az egészségügyben észlelt pozitív jelenségekhez. A hatvanas évek végén már érezni lehetett az egész rendszer, ezen belül az egészségügyi ellátás hiányosságait. Ettôl kezdve a lakosság egészségügyi állapota, az egészségügyi szolgáltatások minôsége folyamatosan romlott, messze elmaradva a nyugati teljesítményektôl de az olyan szocialista államoktól is, ahol az egészségügyi szempontokat jobban beépítették a társadalom fejlôdését célzó tervekbe. A hiányosságok listája igen terjedelmes, ezeket menetközben vagy utólag fedeztük fel: merev tervezés, túlzott központosítás, alulfinanszírozás, illetve a történelmi alapon való finanszírozás, a gyógyszer és a felszerelés 199

hiánya, a szabad orvosválasztás hiánya, az egészségügyben dolgozók igen alacsony jövedelme. Talán a legfontosabb koncepciós korlát az volt, hogy a politikai és szakmai vezetés nem ismerte fel, miszerint az egészség az egész társadalom ügye, a lakosság egészségi állapotát csupán az egészségügyben dolgozóktól kérték számon, miután e képességet és felelôsséget hivatalosan rájuk erôszakolták. A felelôsségrevonás és lejáratás nem váratott magára, példátlan méreteket öltött fôleg a nyolcvanas években, mikor az egészségügy a pártállam népességi politikáját volt hivatott kivitelezni. Az egészségügyi hálózaton belül a kórházcentrikusság vált jellemzôvé, valamint az orvoscentrikus felfogás, beleértve a vezetést. Ugyanakkor háttérbe szorult, vagy nem létezett szakemberképzés közegészségügy, menedzsment, egészségügyi gazdaság terén. Ezen szakterületek potenciális veszélyt jelenthettek a rendszeren belül és kívül. Így tehát, az egészségügyi hierarchia különbözô szintjein megjelentek a képzés nélküli orvos-vezetôk. E vezetôk tekintélye általában az orvosi, szakmai tudásukra alapozódott, kinevezésük feltétele volt, hogy elfogadják, legalábbis elméletileg, az uralmon lévô rendszer (egészség)politikáját. Vezetôi tudásukat menetközben, a mindennapi gyakorlatban sajátították el. Ez arra szorítkozott, hogy a felülrôl jövô rendelkezéseket betarttassák a hatáskörükben lévô személyzettel, struktúrákkal, valamint, hogy az igen szûkösen kiszabott, cikkekre lebontott, állami költségvetést szigorúan rendeltetésének használják. A nyolcvanas években külön hangsúlyt kaptak a népességpolitikával kapcsolatos intézkedések. Sok vezetô az egészségügyi hálózaton kívüli kapcsolatait „erôsítette” annak érdekében, hogy a költségvetés kiutalásában, valamint a felelôsségrevonásban megkülönböztetett bánásmódot élvezzen. Megemlítendô, hogy 1968 és 1974 között voltak próbálkozások egészségügyi-vezetô képzésre, de sikertelenül, mivel ennek szükséglete nem volt valós a vezetôk részérôl. A központosított vezetési rendszer lehetetlenné tette bármely újitás vagy változtatás bevezetését. Egy átfogó program hiányában a képzés egy vízszintesen elhelyezhetô vezetôgárdára és néhány lelkes csoportra összpontosított, emiatt ezek párbeszéde a felettesekkel vagy az alárendeltekkel lehetetlenné vált, ugyanúgy mint az elsajátított ismeretek gyakorlati alkalmazása. Az 1989-es év vége és az 1990-es év eleje között húzódó néhány hét választóvonalnak, illetve valamiféle kezdetnek számít a román társadalomban. A robbanásszerû politikai változás (legalábbis annak tûnt) minden területen felszínre hozta a változás igényét. Természetesen akkor csak a gyors változtatás volt a fontos: leseperni mindent, ami az addigi társadalomra emlékeztetett. Ugyanakkor a sebtében megfogalmazott igények, elvárások még nem rajzolták meg pontosan, mit mire kellene változtatni. Rövidesen kiderült, hogy nincs, nem is lehet olyan struktúra, amely felkészült lenne az igények lefedésére, ezért ezt a meglévô struktúrák vállalták magukra azzal a feltétellel, hogy vezetôcserét hajtanak végre. Így történt ez az egészségügyben is. A minisztérium kivételével minden szinten az új vezetôket közfelkiáltással választották meg, általában a népszerûségnek örvendô vagy a forradalomban aktívan résztvevô orvosok körébôl. Miután a minisztérium elismerte ezen választott személyeket, az új vezetôk hierarchikus és adminisztratív hatósági szerepekhez jutottak. Megfogalmazódott az igény arra, hogy e vezetôket gyors képzésben részesítsék, hiszen bizonyos szempontból még tapasztalatlanabbak voltak elôdeiknél. Az Egészségügy Minisztérium 1990-ben a megyei igazgatók részére vezetôképzô konferencia és szeminá200

rium sorozatott szervezett a WHO támogatásával. Az elôadók az akkor megalakult Egészségügyi Szolgáltatások és Vezetés Nemzeti Intézete (INSSC), a Bukaresti Orvosi Egyetem, valamint az angol Nuffield Intézet szakemberei voltak. Ezt követte a kórházigazgatók számára szervezett menedzsment elôadássorozat, melyet az Egészségügy Minisztérium és a francia ACODESS szervezett. Ebben az idôszakban kezdtek kialakulni a viták arról, hogy milyen egészségügyi rendszer lenne a legmegfelelôbb Romániának. Bár az érdekeltek igen kevés ismerettel rendelkeztek az egészségügyi rendszerek mûködésérôl és hatékonyságáról, a választás a társadalmi-egészségügyi biztosításra esett. E választást fôleg politikai motivációkkal lehet megmagyarázni. Politikailag minden olyan struktúrát megkérdôjeleztek, amit az elôzô rendszerrel összefüggésbe lehetett hozni, és ettôl az egészségügy sem volt mentes. Így tehát eleve kizártnak tûnt a tervezési modell további fenntartása, ugyanakkor az európai és romániai hagyományok és realitások nem kedveztek egy amerikai típusú, magánosított modellnek. Így a választás a Bismarck típusú biztosítási rendszer és a Beveridge típusú, általános adókra alapozott rendszer között volt. Itt ismét közbelépett a politika és a hagyomány, a két világháború közötti Romániában biztosítási rendszer mûködött. Az általános vélemény így kedvezett a Bismarck modellnek, különben is az angol egészségügyi rendszer elsô látásra hasonlított a szervezési modellhez. A technikai motivációkat az import szakemberek valamint a képzésen átesett, új elméleti alapokkal rendelkezô egészségügyi vezetôk fogalmazták meg. Eszerint a biztosítási rendszer szavatolja az általánosság, szolidaritás és szubszidiaritás elvének alkalmazását, a decentralizálást, hatékonyságot és szervezett piacot. A folytatás, sajnos, nem volt zavarmentes. A törvényhozásra várt az a feladat, hogy az új egészségügyi rendszer konkrét formát öltsön. A biztosítási törvényt elôször 1994-ben tárgyalták a Parlament két házában, de csak a szenátusban fogadták el. A törvénytervezetet igen sok bírálat érte, majd úgy tûnt, hogy feledésbe merül egészen 1997-ig. Maradt tehát a központosított, tervezésen alapuló egészségügyi rendszer. Az állami költségvetés igen szûkösen – a nemzeti össztermék három százaléka alatt – folyósította az anyagi alapokat. Az 1992-ben megalakult kormány meghatározta az „átmeneti idôszak” egészségügyi stratégiáját, az általános gazdasági-szociális reformtervezeten belül. A kijelentett elvek, célok igen vonzóak voltak és leginkább a szolgáltatásokra vonatkoztak: hozzáférhetôség, egyenlôség, az alapellátás fejlesztése, a szabad orvosválasztás, a minôség javítása, a hatékonyság növelése. Finanszírozás szempontjából az állami költségvetésre helyezték a hangsúlyt, mely el kellett volna érje a nemzeti össztermék öt-hat százalékát. Ekkor vezették be az úgynevezett speciális egészségügyi alapot, amely az egészségre káros termékek árusításából és reklámozásából származott. A biztosítás bevezetése csak elméletileg merült fel. Egy 1993-ban született kormányrendelet jóváhagyott egy, Világbank által finanszírozott kísérleti programot. A kísérlet elôször négy, majd nyolc megyében zajlott és az alapellátás átszervezésére, új fizetési mechanizmusokra, menedzseri tevékenységekre, új anyagi források felhasználására, az intézmények akkreditálására és a helyi önkormányzatok egészségügyi szerepének növelésére vonatkozott. A kísérlet késhegyre menô viták tárgya lett, általában sikertelennek nyilvánították (1996-ban ezt hivatalosan is kijelentették), bár a mai napig sem értékelték ki tudományos igényességgel, holott a hibákból is lehetett volna tanulni. 201

A hírhedt kísérlettel párhuzamosan egy PHARE program is lezajlott, mely a kórházreformot tûzte ki célul. Ez a program csak öt kórházat érintett, ezért nem kapott nagy nyilvánosságot. Az illetô kórházak vezetôi igen elismerôen nyilatkoztak a program elméleti hasznáról, menedzseri értékeirôl. Az említett programok, valamint a minisztérium által hozott egyéb intézkedések, mind a várva várt egészségügyi biztosítás bevezetésére való felkészülés jegyében zajlottak, legalábbis elméletileg, hiszen nem volt meg a valódi politikai akarat a változtatásra, a törvényhozás egyre halogatta e téma napirendre tûzését. Eközben igen nagy buzgalommal folytak a külföldi tanulmányutak a különbözô egészségügyi rendszerek megismerésére. Az itt szerzett információk, általam ismeretlen okok miatt, csak részben kerültek a határozathozók birtokába. Megmagyarázhatatlan, hogy érdeklôdés csak a nyugati modellek iránt mutatkozott, az egyes volt szocialista országokban lezajló, a tûzkeresztségen már átesett reformok tanulmányozása háttérbe szorult. Ami a menedzserképzést illeti, egy 1992-ben kelt minisztériumi rendelet elismert egy új szakterületet, közegészségügy és egészségügyi menedzsment elnevezéssel. A rendelet szerint e szakterületet bármilyen specialitású orvos felölelheti, sôt közgazdászok, jogászok, biológusok, szociológusok, mérnökök is. Ugyancsak 1992-ben eltávolították helyükrôl a megyei vezetôket, az intézetek és kórházak vezetôinek nagy részét. Az új vezetôk lehetôséget kaptak ráépített szakosodásra menedzsment terén, egy tizenkét hetes felkészülés alapján. Ugyanakkor lehetôség nyílt olyan személyek szakosodására, akik nem töltöttek be vezetô funkciót (tizenkét hónapos képzés). A képzés a már említett intézetben (INSSC), valamint külföldön zajlott (Anglia, Spanyolország, Belgium). Sajnos, a megfelelô ismeretekkel rendelkezô menedzserek száma nem érte el azt a kritikus szintet, amelyen már a rendszeren belülrôl változtatásokat lehetett volna eszközölni. Hatáskörük sem sokban különbözött az 1990 elôttitôl, ezért csak a felülrôl jövô rendelkezéseket hajtották végre. A felsô vezetés sem bôvelkedett képzett személyekben, fôleg stratégiai menedzsment terén. Lehet, hogy ez okozott egy alapvetô torzítást az egészségügyi reform stratégiájában, tudniillik, hogy a hangsúly kizárólag az orvosi szolgáltatásokon volt, a közegészségügyi szempontok rovására. Ez persze azzal is magyarázható, hogy ami az egészségügyben közvetlenül érzékelhetô bárki számára, az a szolgáltatás minôsége. Közegészségügyben csak a fertôzô betegségek kaptak némi szerepet, háttérbe szorítva a nem fertôzô, de epidemiológiai szempontból igen fontos betegségcsoportokat (mint a szív- és érrendszeri, daganatos, krónikus légúti és anyagcsere betegségek), ezek elsôdleges és másodlagos megelôzése nem kapott finanszírozást, ezért a kezelésükre fordított összegek hamar felemésztették a szegényes anyagiakat. Végül tehát a szolgáltatások minôsége sem javult látványosan, megoldatlanul maradtak a legfôbb közegészségügyi problémák, melyek újból megterhelték a költségvetést. Az 1992–1994-es idôszakban megindult magánosítás szinte kizárólag a járóbetegek ellátásának kedvezett, itt a minôség javult, de a lakosság és az orvosok igen keskeny szegmentuma számára vált hozzáférhetôvé. Az a típusú privatizálás, amelyben az orvos a tulajdonában lévô helyiségeket és felszerelést a betegektôl közvetlen befolyó összegekbôl mûködteti, illetve profitra is szert tesz, nem nyújthatott átfogó megoldást az egészségügy számára. Az állami alkalmazásban dolgozó orvosok szabadidôs elfoglaltságnak fogták fel 202

a magánpraxist, összemosva az állami és magánszférát. E szimbiózisnak az állami költségvetés látta és látja kárát, bár lehet , hogy ez csak szóbeszéd. Mindenesetre a magánszektorban dolgozók részérôl igen nagy érdeklôdés mutatkozott a kft. típusú menedzsment iránt. Az átmeneti idôszakra jellemzô gazdasági romlás kihatással volt a lakosság egészségi állapotára, az általános és gyermekhalandóság magas szintje jelezte a társadalomban meglévô, kezeletlen mûködési zavarokat. Az 1995-ös év meghozta az orvosi szakmáról és az orvosi kamaráról szóló törvényt, de ennek alkalmazását meghiúsították, a kamara csak 1997-ben jött létre és kezdett mûködni. Az 1996-ban hatalomra került politikai erôk elkötelezték magukat az egészségügyi biztosítás bevezetésére, úgy a választási programokban, mint a kormányprogramban. Az orvostársadalom továbbra is pártolta ezt a finanszírozási rendszert, hiszen az állami költségvetés mostohagyermekként kezelte az egészségügyet. Az elemzôk szerint is a biztosítási rendszer képes nagyobb forrásokat mozgósítani az egészségügy felé, de a kezdô költségek várhatóan igen nagyok, a rendszer bevezetését állami alapokból kellene elvégezni. A borúlátóbbak, fôleg az orvosszakszervezet részérôl, öngyilkosságnak tartották az olyan horderejû reform kivitelezését, mint az egészségügy pénzügyi rendszerének teljes átalakítása, egy olyan társadalomban, ahol a gazdasági mutatók rohamosan romlanak. Gazdasági receszszióban egy olyan reform, amely a decentralizálásra és a helyi menedzseri autonómiára helyezi a hangsúlyt, igen súlyos zavarokhoz vezethet, ha ezt nem pártolják országos szintrôl pénzügyileg és szervezésileg. Óvatosságra intettek a külföldi szakemberek is, szerintük az infláció kiszámíthatatlanná teszi a biztosító bevételeinek értékét, ugyanakkor a törvénytervezet igen nagyvonalú szolgáltatási csomagot tartalmaz, míg a lakosság nagy részét felmenti a járulék fizetése alól. Az 1994-ben létrejött egészségügyi biztosításról szóló törvénytervezet némi változtatással került a törvényhozók elé, majd a törvény 1997-ben megszületett. Egy rövid megtorpanás után, a folyamat felgyorsult, 1998-ban az Egészségügy Minisztérium adminisztrálta a biztosítási alapot, majd 1999-ben az Egészségügyi Biztosító autonóm szerkezetet és mûködést kapott. Mondhatni, a hétévi huzavona után, az új rendszer szinte néhány hónap alatt konkrét formát öltött, bár a kezdô költségeket saját bevételeibôl fedezô biztosító igen sok akadályba ütközött, rengeteg ellentmondásos helyzetet szült és nem kevés bírálatnak volt és van kitéve. Az 1996-os politikai hangnemváltást követôen az egészségügyi vezetôk mentek, újak pedig jöttek. Állandó maradt az, hogy a vezetôk a gyakorló orvosok soraiból kerültek ki. Túlzás lenne azt állítani, hogy a különbözô szintek élére csak képzett menedzserek kerültek, bár ezek száma kétségkívül nôtt. Az utóbbi években világossá vált, hogy legalább két irányba kell fejleszteni a menedzserképzést, közegészségügy és egészségügyi szolgáltatások felé. Ez utóbbi igen összetett területet képez, ahol gyors határozathozatalokra van szükség, mégpedig egy nagyon bizonytalan közegben. A vezetôk legalább néhány olyan fogást kell ismerjenek, amelyek csökkentik a bizonytalansági tényezôt. Másrészt, mivel az egészségügyi szolgáltatások igen szoros kapcsolatban állnak a környezettel, a társadalommal, ezért a menedzserek szociológiai, viselkedéstani, kommunikációs ismeretekkel kell rendelkezzenek, a natív tulajdonságok mellett. Kérdéses, hogy a közelebbi és távolabbi jövôben a vezetôk orvosok legyenek, ahogy ezt a szokás megköveteli, vagy sem? Kialakult az a vélemény, hogy nem feltétlenül fontos, hogy az egészségügyi szolgáltató intézetek élén csak orvosok legyenek. 203

Például egy kórházban az ügyvezetô igazgató lehet gazdasági vagy jogi képzettséggel rendelkezô személy, akinek egészségügyi menedzsment ismeretei vannak, és döntéshozatalkor konzultál a gondozásban közvetlenül dolgozókkal. Egy orvos esetében a részletes pénzügyi, gazdasági és jogi ismeretek elsajátítása jóval nagyobb nehézségekbe ütközik, mint egy közgazdász vagy egy jogász esetében. Ha egy orvos mégis vezetô szerepet vállal egy szolgáltató struktúra élén, fel kellene mondja orvos-szakmai tevékenységét ugyanabban az intézetben, meghagyva a lehetôséget, hogy szakmai ismereteit fenntartsa. Közegészségügyben a vezetô funkciók betöltése inkább orvosokra vár, persze megfelelô felkészültséggel. Milyen lehetôségek vannak manapság az egészségügyi menedzsment képzésben? Több lehetôségük van azoknak, akik e téren szakosodni akarnak. A Bukaresti Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, rövid idôtartamú (egyhetes) kurzusokat tartanak különbözô témákkal olyanok számára, akik már vezetô funkciót töltenek be. Ugyanitt két éves idôtartamú master kurzust szerveznek, melyet az Egészségügy Minisztérium és az Oktatásügyi Minisztérium formálisan jóváhagyott, a kurzus disszertációval és diplomával zárul. Szintén master kurzust tart a Bukaresti Egyetem, szociális és egészségügyi intézmények vezetôi számára. A Bukaresti Egyetem e kurzust az Egészségügyi Szolgáltatások Menedzsment Intézetével karöltve szervezi. Ez utóbbi intézetnek nincs kimondottan képzési feladata, de az itt lévô forrásokat erre fel lehet használni. Egy másik intézmény, a Bukaresti Közegészségügyi Intézet, szintén résztvesz a képzésben, itt a hangsúly a közegészségügyi menedzsmenten van. Amint már említettem, hivatalosítottak egy új szakterületet „közegészségügy és menedzsment” elnevezéssel. A rezidens orvosok (alorvosok) öt évig készülnek a szakág elsajátítására. Szakvizsga után egészségügyi és szociális intézményekben helyezkednek el, akár vezetô funkcióban is. Megvan a lehetôség a ráépített specialitás megszerzésére is, egy tizenkét modulból álló kurzus alapján, melynek nagy részét az Egészségügyi Szolgáltatások Menedzsment Intézete szervezi. Tervben van egy távoktatási rendszer kidolgozása is. Egyre több szó esik arról, hogy milyen képesítéssel kellene rendelkezniük a Biztosító Házak vezetôinek. Itt túlnyomórészt gazdasági, pénzügyi, jogi végzettségû szakembereket foglalkoztatnak, és hasznos lenne, ha ismereteiket egészségügyi szervezéssel is kibôvítenék, így jobban ráéreznének az egészségügy szükségleteire, a gazdasági és egészségügyi szempontok összehangolására. Az Egészségügyi Biztosító még nem fogalmazott meg konkrét igényt. Az egyetemi évek alatt az orvostanhallgatók egy rövid kurzus alatt ismerkednek a közegészségüggyel és menedzsmenttel, harminc százalékuk érdekesnek és hasznosnak találja az itt kapott információkat. Elképzelhetô, hogy a jövôben két közelálló tantárgyat, a közegészségügyet és a családorvoslást, jobban összehangolnak, illetve óraszámaikat bôvítik. Elmondható tehát, hogy elég széles skála áll mindazok rendelkezésére, akik szakosodni vagy csak egyszerûen informálódni óhajtanak egészségügyi menedzsment területén, bár ez hivatalosan nem kötelezô sem az egészségügyi adminisztráció állásainak, sem a vezetô funkcióknak a betöltéséhez. Megoldásra vár egyrészt, hogy megnevezzék azokat az állásokat, amelyek csak menedzsment elô- vagy utóképzéssel foglalhatók el, másrészt, hogy a nemrég megjelent köztisztviselôkrôl szóló törvényt megfelelôen alkalmazzák az egészségügyi adminisztrációban. Ha az itt dolgozó orvosokat köztisztviselôknek nyilvánítják, akkor nem lehetnek egyidôben gyakorló orvosok is, ahogyan manapság szokás. Ez újabb bonyodalmak forrása lehet, hiszen ha a gyakorló orvosok inkább a szakmai karriert választják, kérdéses, hogy kik lépnek a helyükbe? 204

Visszatérve a tanulmány elején megfogalmazott gondolatra, vajon a képzett vezetôk jelentik-e a gyógyírt az egészségügyi átalakulási folyamat betegségeire? Az egészségügyet átalakítani és mûködtetni kell egyidôben, tehát bizonyos, hogy minél több szervezésben, vezetésben képzett ember vesz részt a folyamatban, annál nagyobb az esély az összefüggôségre és a helyes irány megválasztására. Hiszen az irányt újból és újból meg kell fogalmazni. Miután egy átmeneti idôszakot képzeletben lezártunk a biztosító konkrét megjelenésével, elkezdôdött egy újabb átmeneti idôszak, amikor a stabilitás, a mûködés minôsége, a feladatok és felelôsségek újraelosztása a cél. Ezután bizonyosan más átmeneti idôszakok következnek. Természetesen, a képzett egészségügyi vezetôk jelenléte szükséges, de nem elégséges e folyamathoz. Az egészségügy új pénzügyi rendszerének megválasztása, a bevezetés ritmusa, a folyamat társadalmi környezetének megteremtése politikai, az átalakítási program kidolgozása technikai, szakmai és politikai, míg a program kivitelezése adminisztratív feladat. Az utóbbi két szinten nyilvánvalóan szerepet kap az egészségügyi menedzsment. Ahhoz, hogy a reform sikerrel járjon, nagy szükség van az egészségügyi személyzet együttmûködésére, valamint az új rendszer pozitív társadalmi megítélésére. A politikum szerepe tehát óriási, az egészségüggyel kapcsolatos döntések legitimitása nagyban függ a döntéseket elôkészítô folyamattól, mennyire kiterjedt a párbeszéd az érdekelt szereplôkkel, beleértve a szakmát. Ugyanakkor a politikai erôk latba kell vessék befolyásukat az átalakulás koherenciájának megteremtésére, másképp a folyamatban résztvevô tényezôk széthúzzák a reform erôvonalait. Ennek jelei sajnos ma egyre inkább nyilvánvalóak. A szakma viszont készen kell álljon olyan személyzettel, amelynek rátekintése van az egész folyamatra, ismeri a célt, felismeri az éppen aktuális prioritásokat és akadályokat, beviszi az új elemeket a hétköznapi gyakorlatba, s ezek nem mások, mint a képzett egészségügyi menedzserek. Nem kis feladat vár azokra, akik tovább akarják vinni az átalakulási folyamatot. Ma megvan a törvényes és intézményes kerete az új pénzügyi mechanizmusnak, de a források elosztása nem jól mûködik, miközben az állam drasztikusan megvonja támogatását. A szolgáltatások minôségében még nem érezhetô a változás, a közegészségügyre nézve az új rendszer nem barátságos. A szakminisztérium bár megtette a lépéseket a decentralizálás felé, még nem tisztázódott, hogy ez milyen szintig mehet, eközben a biztosító és az orvosi kamara igen központosított beállításúak. Az említett három fô tényezô között nem igazán jó a kommunikáció, ezért nagyon sok terület lefedetlen maradt, másutt viszont nagy az átfedés. Anyagi hiány miatt a minisztérium a biztosítóra ruházott olyan feladatokat, amelyek egyébként az államra tartoznának (például a közegészségügyi programok finanszírozása). Miután az utóbbi tíz év csak azzal telt el, hogy az egészségügy pénzügyi rendszerén változtassunk, most eljött az ideje, hogy a szolgáltatásokat átszervezzük. Hiszen nagyon sok kórházi ágyunk van, de kevés a hatékony kórház, a minôség mérése hiányzik, a szakambulanciák igen sok általános orvosi feladatot látnak el, a családorvosi hálózat még nem készült fel arra, hogy átvállalja a szakintézetekre nyomuló terheket, nem fejlôdtek ki a közösségi orvoslás és gondozás elemei, az otthoni és az integrált betegellátás feltételei. A közegészségügyi szolgáltatások iránt kevés az igény. Az átszervezési feladatok a szakmára hárulnak, másképp félô, hogy szakmán kívüli megoldásokat kényszerítenek az egészségügyre, melynek beláthatatlan következményei lehetnek. 205

RÓZSA ANDRÁS A globalizáció legendáriumáról

Thomas Mann írja a József és testvéreiben, hogy „kétely marta lélekkel nem jó csöndesen megülni”. Napjaink magyar és nem magyar lelkét milliónyi kétely mardossa. Bûn lenne hát csöndesen megülnünk. Dinamikus és gyakorlatias korunktól ugyan távoli az elmélyült elmélkedés, miként távoli a higgadt eszmecsere is. Az azonban biztos: csönd nincs. De vajon azok a zajok, sôt bömbölések, amelyekben élünk, a kételyek eloszlatását segítik-e, vagy lepleznek valamit, valakik érdekében. A globalizáció korának nevezett jelenünk zajairól és bömböléseirôl beszélek. Bár maga a globalizáció, mint a világ birtokba vételének folyamata, nem a XX. század terméke, hanem az ember megjelenésével egyidôs. Önmagában sem nem jó, sem nem rossz, hanem objektív tény, amit korszakonként változó tartalma és megjelenési formája avathat jóvá vagy rosszá. Errôl szól egyébként a marxi életmû is. Fôként A tôke, amelyrôl sajnálatos szemérmetességgel hallgatnak az útkeresô szociáldemokraták, és amelyet Szent Könyvként tisztelnek, ám logikáját figyelmen kívül hagyva idézgetnek a kommunista eszmék ortodoxai. Napjaink globalizációja elsôsorban abban különbözik az eddigi procedúráktól, hogy a világ birtokba vételének mostani folyamata elôször vált nemcsak szándék szerint, hanem a szó valódi értelmében globálissá. Térbeliségét, valamint gazdasági, morális és kulturális hatásait tekintve is. Másik markáns megkülönböztetô jegye az, hogy eddig egyetlen globalizációs törekvés sem szolgált olyan szûk csoportérdekeket, mint teszi azt jelenkorunkban. Mindkét különbözôséget fôként az elektronika és az informatika szédítô fejlôdése segítte elô, mert nemcsak a döntések végrehajtásának egyidejûségét biztosítja a Föld bármely szegletében, hanem a termelés szerkezetének átalakításával – igazolva a munka ember- és társadalomformáló hatását – a társadalom szerkezetét, illetve egyedeinek szemléletét is megváltoztatja. A jelenkori globalizáció harmadik jellemzôjének a meglehetôsen összetett kommunikációs sugalmazásait tekinthetjük. A globalizációról általában csak a gazdasággal összefüggésben beszélnek, holott nem csupán a profitot hozó ökonómiai döntések sorozata, tehát nemcsak a piacgazdaság, illetve általában a gazdaság szabadságának vagy korlátozásának az ügye, hanem jóval bonyolultabb halmaz. Olyan életfelfogást és életmintát is kínáló, alapjaiban egy amerikanizált világlátásra és létformára erôszakosan civilizáló, a kíméletlenség morálját sugárzó, illetve az évezredeken át felhalmozott magas kultúrát negligáló erô, melynek veszélyességét csak növeli a vele szembeni tehetetlenség sugallata. Ugyanakkor közösségi stratégiák helyett egyéni, azaz magánstratégiákra ösztönöz. Tehát amíg a kevesek által felhalmozott tôke egyre jelentôsebb koncentrációra, vagyis összefogásra törekszik és egyre globálisabban viselkedik, addig a társadalom – a hatékony tudatipar, vagyis a globális kommunikáció hatására – egyre individuálisabban.

206

A teljes kifejtés szándéka nélkül csupán utalni kívánok rá, hogy ez a diszkrepancia egy új proletáriátus kitermelôdéséhez vezethet, amelynek alapszükségleteit – a panem et circenses-elvre építve – játszva képes fedezni a globális tôke. Kérdés azonban, hogy meddig életképes az így megvásárolt társadalmi béke? Véleményem szerint nem túl hosszú ideig. Már csak azért sem, mert a globálisan biztosított cirkusz – az émelyítô szappanoperáktól a brutalitásra buzdító akció- és horrorfilmekig – nem elandalodáshoz vezet. A kapott képi minták az igényeket is felkorbácsolják. Ahhoz pedig nem kell különösebb iskolázottság, hogy egyértelmû legyen: a látott jólét munkával nem elérhetô. Így szinte törvényszerû, hogy egyre többen kívánnak igényeik és vágyaik szerint élni olyan magánstratégiákkal, amelyek a bûnözésre, a devianciára épülnek. Azt talán fel sem ismerik – vagy ha igen, akkor túl késôn –, hogy ôk, a „szabad” deviánsok, valójában ugyancsak egy globális vállalkozás, a transznacionális bûnözés szigorú rend szerint tevékenykedô munkavállalói, akik maffiaproletárként szolgálják a különbözô maffiavállalkozásokat. A jelenség, persze, nemcsak térségünkre jellemzô, hanem ugyancsak globálisan létezik. Ha jól emlékszem, a dinasztiaalapító Rockefeller – de lehet, hogy egy másik tôkés klán atyja – mondta, hogy csak elsô ezer dollárjának az eredetét ne firtassák, a többivel már hajlandó elszámolni. Ez a logika alighanem tovább él a globális vállalkozások korában is. Tehát a maffiavezérekbôl – már amelyikük életben marad –, elôbb-utóbb tisztes és vagyonos polgár válik. Majd jönnek helyükbe újak. Új vezérek. Csupán a maffiaproletáriátus marad egy vége nincsen folyamat szükséges, ám nem pótolhatatlan összetevôjeként, elárasztva és rettegésben tartva immár nemcsak a megapoliszok vagy az elszórt kis tanyák lakóit, hanem még önmagukat is. Mindezzel nem ellenglobalizációt óhajtok meghirdetni. Csupán a figyelmet ráirányítani jelenünk egyik lehetséges végkifejletére. És ami ennél is fontosabb: szeretném ráébreszteni a globalizáció feltétel nélküli híveit a magánstratégiák zsákutcás voltára. Korunk egyébként gondosan megtervezett és irányított globalizációjának megreformálásához vagy humanizálásához közösségi, vagy ha úgy tetszik társadalmi stratégiák szükségeltetnének. De az új helyzetben válságba kerültek a korábbi korok közösségi struktúrái is. Elsôként éppen a polgári társadalom alapsejtje, a család vesztett társadalmi presztizsébôl. Így aztán tényleges szerepérôl és funkcióiról nehéz érdemben beszélni olyan idôkben, amikor egyre több a csonka család, és még a gyermeknevelés is áttestálódik az ugyancsak ellehetetlenült iskolákra. Ezt a társadalmi szerepet manapság inkább az internetes haverkodás, a „csettelés”, jobb esetben – ha jobb? –, a személyesebb plázabeli vagy lakóhelyi csoportosulások játsszák el. Csaknem a teljes tehetetlenség állapotába jutottak a korábban oly erôs munkahelyi érdekvédelmi szövetségek, a szakszervezetek. Nemcsak saját elitjük korrumpálódása okán. Érdekérvényesítô képességük romlását látva elmaradoznak mögülük a munkavállalók, tovább rontva saját esélyeiken. De lehetnek-e egyáltalán a globális kor munkavállalóinak munkahelyi szervezetei? Hiszen a hatékonyság és a teljesítmény parancsa csak a termelés által megkívánt közösségeket tûri meg. Az élômunka gépire váltása pedig egyébként is megezredelte a nagyüzemek foglalkoztatottjait. A részmunkaidôben dolgoztatás, az otthon elvégezhetô bedolgozó tevékenység vagy az interneten át közvetített produktum ráadásul tovább apasztja a munkavállalói érdekvédelem lehetôségeit. Ez a személyes kiszolgáltatottság – a „dolgozz hatékonyabban és jobban élsz” meglehetôsen félrevezetô 207

szirénhangjával kiegészítve – teljes hatalmat biztosít a globálisan gátlástalan tôkének az egyén fölött. Zavarban van az állam – irányítsák bár jobb- vagy baloldali pártok –, hogy mi is a pontos szerepe, mettôl meddig terjed a kompetenciája, és egyáltalán vannak-e anyagi eszközei, politikai-hatalmi kapaszkodói a folyamatok érdemi befolyásolására. Elbizonytalanodott a nyugati típusú parlamenti demokrácia intézménye, részben a nemzeti keretek foszladozása okán, részben mert a választók érdektelensége és az erôs gazdasági lobbik befolyása miatt legitimitása is megkérdôjelezhetô. Tétován keresik helyüket és még vállalható értékeiket a politikai pártok, melyek programjaik és gyakorlati tevékenységük alapján alig különböznek egymástól. A szociáldemokrácia Harmadik Útját meghirdetô Tony Blair – a neoliberális színezetû Bill Clinton és a konzervatív liberális Thatcher asszony örökségét egyaránt felvállalva – például olyan államkoncepciót szövöget, amely egy, a felelôsségtôl és a következményektôl is menekülô állam képét vetíti elénk, amelyben a nehezen értelmezhetô társadalomra és az egyénre hárítana át minden ódiumot. Ugyanakkor a római katolikus egyház feje olyan szociális álmokkal lépett a világ elé, amit a kommunista eszmerendszer avatott gondolkodói is megirigyelhetnének. A demokrácia különbözô intézményeinek elvi és mûködési zavarai a tôke globális nyomulására, illetve azon új jelenségre vezethetôk vissza, hogy a nagy profit immár nem a reálgazdaságban, hanem a pénztôke-manipulációkban termelôdik. A lehetôségek totális kiaknázásához viszont ki kellett iktatniuk a tevékenységeik gátjait jelentô kontrollokat. E nagyon is gyakorlatias igény még idejében megszülte a maga elméletét, azt a neoliberalizmust, amely elsôként az államot, mint értéket kezdte ki azzal, hogy megfogalmazta a kisvagy nagy-, illetve a gyenge- vagy erôs állam hamis alternatíváját. Holott a globalizáció kialakulása már önmagában is korlátozta a nemzetállamok önálló cselekvését. Elvileg ugyan az állam változatlanul a közakarat és a közérdek megtestesítôje maradt, miként az a demokráciákban szokás. Értékvesztése azonban veszélyesebb a felszínen érzékelhetôknél. A neoliberális eszméken nyugvó globális kapitalizmus ugyanis az állam szerepének kikezdésével, valamint az állam helyett a nehezebben értelmezhetô társadalom primátusának a sulykolásával valójában a demokráciát bontja le, amit a választásokon résztvevôk számának drasztikus csökkenése is jelez. Hiszen a polgárok miért támogatnának egy tehetetlen parlamentre épülô tehetetlen államot? Az különösen elgondolkoztató, hogy fôként a fiatalok maradnak távol a választásoktól, és inkább a különféle civil mozgalmakban vélik megtalálni cselekvési kereteiket. A dolgok jelenlegi állása szerint igazán hatékony társadalmi szervezôdésekké az úgynevezett civil mozgalmak válhatnak, mint a helyi társadalmak, illetve az értékválasztó és az érdeklôdési vagy hobbi-közösségek érdekvédô szövetségei. A politikai kultúra játékszabályainak nagyvonalú értelmezésével, partizánakciós készségeikkel és a nyilvánosság lehetôségeinek maximális kihasználásával társadalmi és politikai befolyásuk egyaránt növekedni látszik. Bár helyzetük nincs veszélyek híján. Olyan Szküllák és Kharübdíszek közt kell lavírozniuk, mint a bennük rejlô lehetôségeket fölismerô tôkés lobbik, illetve az államhatalom vagy a közigazgatás társadalmi befolyásukat felhasználni igyekvô potentátai. Az eszköz ugyanaz. A pénz. A jelentôs civil szervezôdések ugyanis sehol a világon nem képesek az önfenntartásra. Támogatásuk viszont nyílt vagy burkolt igényekhez kötött. Ez 208

egyben a civil mozgalmak igazán nagy csapdája. Még a zöldeké is. Pedig közülük a legismertebbek már-már mintha önálló hatalmi ágként szerepelnének a gazdasági és a politikai lét csataterein. Kérdés marad tehát, hogy a civil szervezeteknek lesz-e tényleges erejük és befolyásuk önmagukban a társadalom érdekeinek hatékony képviseletére, vagy tartós szövetségre kényszerülnek olyan hagyományos intézményekkel, mint a parlament, a politikai pártok vagy az államhatalom. Az sem kizárt, hogy végül maguk is párttá szervezôdnek. Ez utóbbi folyamat a zöldek esetében már elkezdôdött. Azt azonban nem nehéz megjósolni, hogy pártosodásukkal éppen azokat az erényeiket vesztik el, amelyekkel a társadalmi védekezés sikeres szabadcsapataivá váltak. Véleményem szerint a demokrácia hagyományos intézményeinek és a civil mozgalmaknak egy olyan ötvözôdése vagy sajátos szövetkezése védhetné meg leginkább a helyi társadalmakat a globalizáció veszélyeitôl, melyben a civil mozgalmak nem politikai pártként, hanem független szervezôdésekként vennének részt. Ezzel az ötvözôdéssel – egyebek közt a civil mozgalmak parlamentbe emelésével –, az állam és a társadalom viszonya nem vagy-vagy kérdéssé, hanem a korszerû együttmûködés új minôségû rendszerévé válhatna. Az ismét erôteljes társadalmi támogatáson alapuló parlament és állam pedig – a hazai és nemzetközi civil szervezetekkel szövetségben –, hatékonyabban fejthetné ki törvényhozó-, ellenôrzô-, szabályozó- és szolgáltató tevékenységét. Nemcsak a legjelentôsebb munkahelyteremtô intézménnyé válhatna, hanem lazulna függôsége is a tôkés lobbiérdekektôl, és az egyének szabad fejlôdésének keretévé formálódhatna, ami Marx szerint az egész szabad fejlôdésnek a feltétele. A multi- vagy transznacionális cégek globális intervenciójának ellenszegülni, persze, még a megújuló és a civil szervezetekkel szövetségre lépô nemzetállamnak sem lenne elég ereje. Így tehát regionális és még tágabb nemzetközi együttmûködésre kell törekedniük, és az erre épülô globális megoldásokkal fékezni a globális tôke mohóságát. Az államok – vagy legalábbis az államok többségének – összefogásával nemcsak az adóparadicsomok off shore-cégeit lehetne rákényszeríteni az arányos közteherviselésre, hanem a transznacionális tôkemozgásokat is szabályozni. Az erre alkalmas technikák nem ismeretlenek. Legfeljebb közakarat híján egyelôre megvalósíthatatlanok. Holott a haszon nemcsak az egyes államoknál vagy államközösségeknél csapódna le, hanem a globális védekezést is szolgálná a környezeti károk, a demográfiai robbanás, a beláthatatlan következményû migráció és az egyre félelmetesebb nemzetközi bûnözés ellen. Általánosságban csak annyit kívánok még megjegyezni a gazdasági globalizáció kapcsán, hogy a piac szabadságával megideologizált szabályozatlan pénztôke-manipulációk nemcsak a fejlôdésben elmaradt országok vagy földrészek gazdaságait pusztíthatják el a szinte percek alatt végrehajtható döntéseikkel, hanem a fejlett ipari államokban is súlyos egyenlôtlenségeket gerjesztenek. Ez a laissez faire gazdasági globalizáció végül olyan kóros társadalomszerkezet kialakulásához vezethet, amelyben a working poornak nevezett legszegényebbek kasztja a legnépesebbé válik, és ahová a jelenlegi középosztálybeliek tetemes hányada is lecsúszhat. Ez egyben kijelöli az új évezredelô civil mozgalmakkal szövetkezô államának egyik legfontosabb feladatát: ennek a potenciális új proletáriátusnak a gazdasági-, társadalmi-, politikai- és kulturális képviseletét.

209

Legfontosabb teendôje azonban a munka-, a képzés- és az erkölcsi nevelés értékének az újrateremtése. Különösen annak tudatában, hogy a fejlett világ vészesen közeledik azon állapotához, melyben a munkaképes korúak 20 százalékának a munkájára lesz csak szükség, a 80 százalék viszont eltartottként tengetné életét. A Martin-Schumann szerzôpáros írt errôl elôször egy 1995-ös San-Franciscó-i tanácskozás kapcsán, de a húsz-nyolcvanas társadalom kialakulásának vízióját sokan a badarság jelzôvel illették. El is intézhetnénk ennyivel, ha nem tudnánk, hogy a tôke természetes profitéhsége – a tudományostechnikai haladással párosulva – a költséges és az egyébként is sok veszôdséggel járó élômunka iránti igény csökkentésének az irányába hat. De arra tendál. Az anyagi javak termelésében és a széleskörûen értelmezett szolgáltatásokban egyaránt. Ma még csak vándorol, egyre olcsóbb munkaerôt keresve – a Távol-Keleten, Dél- és Közép-Amerikában vagy Európa fejletlenebb térségeiben –, de elôbb-utóbb minden lehetséges módon megkíséreli kiváltani az élômunkát a gépek foglalkoztatásával. Az elôjelek – a nyugati fejlett ipari államok nagy arányú munkanélkülisége, oktatási-képzési és szociális problémái – arra figyelmeztetnek, hogy nem is vagyunk olyan messze a húsz-nyolcvanas társadalom kialakulásától. Napjaink szociáldemokrata útkeresései – csupán a leghangzatosabbakra utalva: a Blairféle Harmadik Út, a schröderi Új Közép és a jospini Harmadik Baloldal – különbözôségeik ellenére is közösek abban, hogy a munka világának bontakozó válságára igyekeznek gyógyírt találni, olyan új társadalmi egyensúly és finanszírozási rend után kutatva, amely megfelel a tôke globális mohóságának, és elfogadható a munkavállalók millióinak is. Az viszont már kérdéses, hogy jó megoldás-e – nemcsak a szociáldemokrácia, hanem az emberiség számára is – a korlátok nélküli szabadság neoliberális szellemiségének el- és befogadása. Különös tekintettel arra, hogy egy adott társadalom kulturális- és morális értékrendje, illetve szerkezete rendkívül erôs. A leghevesebb kataklizmák túlélésére is képes. Ami viszont arra int, hogy a megoldás módozatait nemcsak a gazdasági racionalitásból kellene levezetni – miként azt a liberalizmus és a szocializmus tette –, hanem legalább akkora súllyal illene figyelni a nemzeti-kulturális tényezôkre is. Éppen az esetleges társadalmi robbanások elkerülésének érdekében. A blairi és a schröderi útkeresésben valójában az gondolkoztat el leginkább, hogy amikor a nyugati országok túl magas, zömmel strukturálisan meghatározott munkanélküliségérôl értekeznek, a probléma megoldásához a tôke oldaláról és a tôke érdekében vizsgálódnak. A „kínálati gazdaság baloldali tervezetének megfogalmazását és megvalósítását” szorgalmazzák, miközben alig fordítanak figyelmet a foglalkoztatásnak és az oktatásnak a társadalom nem tôkés oldaláról jelentkezô strukturális gondjaira. Törekvéseiket az a deklaráció sem leplezi igazán, hogy a jóléti államot nem megszüntetni, hanem modernizálni akarják. Ez a modernizálás azonban szinte alig jelent mást, mint az állami feladatok társadalmasítását, valamint a felelôsség átruházását az egyénre, személyes sorsának alakulásáért. Csakhogy – Simone de Beauvoir fogalmazását kölcsönvéve – a körülmények hatalmával is számolni kell. Ebben az összefüggésben viszont ez a modernizáció az egyén, pontosabban a munkavállaló teljes kiszolgáltatottságát jelenti a globálisan szervezett transznacionális kapitalizmussal szemben. A végkifejletet pedig nem nehéz megjósolni, ha a védtelen helyi társadalmak kiszolgáltatott egyénei próbálnak ellenszegülni a vagyont és hatalmat birtokló, a kommunikációt is irányító globalizált tôkének. 210

A megoldások keresésénél óhatatlanul felvetôdik, az a szinte tyúk-tojás-kérdés, hogy a hatékonyság kíméletlen parancsa vezéreli-e el az emberiséget a jólét, a boldogság és az áhított életminôség birodalmába sok-sok szenvedésen át, vagy – különös tekintettel az ökológiai és a demográfiai veszélyekre –, az életminôség a meghatározó, amelynek érdekében korlátozni szükséges önmagunkat. Akár szabadságtörekvéseink kordában tartásával is. Mert félô, hogy a hatékonyság és a verseny csak kevesek számára biztosítaná a vágyott életminôséget, nélkülük viszont maga a fejlôdés jutna zsákutcába. Az új évezred szociáldemokráciájának tehát olyan globális konszenzust kell kikényszerítenie az emberiség egésze harmonikus együttélésének érdekében, amely nem a neoliberális korlátlanságnak – és ezáltal a pénzvilág kapzsiságának – tesz sorra engedményeket, hanem az elszemtelenedett – a természetet és a társadalmat egyaránt veszélyeztetô – tôkét zabolázza meg. Elsôként a munka világának új szemléletével. Megoldást a munkaidô radikális csökkentése, illetve szerkezeti módosítása jelenthetne, ami nemcsak a munkahelykínálatot növelné, hanem folyamatos át- és továbbképzést is biztosítana. Ebbe az új szerkezetû munkaidôbe kötelezôen épülne be a tudásbeli- és fizikai regeneráció, tehát a képzés-továbbképzés, az egészségügyi prevenciót szolgáló testedzéssel együtt. Megvalósíthatónak vélek olyan nyolc órás munkanapot, melyben a valóságos munkatevékenység négy órára csökkenne, így két-két óra jutna tovább- vagy átképzésre, valamint sportolásra. Egy ilyen változás nemcsak a foglalkoztatási gondokat oldhatná meg – a még munkavégzésre képes nyugdíjasok alkalmazási problémáival együtt –, hanem kikényszerítené az oktatási struktúrák újraépítését is. Az elsajátítandó anyag permanens növekedésének és a kulturális-morális ismeretek visszaszorulásának tudatában szükséges lenne megnövelni az oktatásra szánt idôt, az óvodáktól a felsôfokú képzésig, és abban ismét helyet kaphatna a nevelés aktusa. Ebben az új idôkeretben a jelenleginél nagyobb gondot lehetne fordítani a felzárkóztatásra, az otthonról hozott különbségek kiegyenlítésére, valamint a személyes képességek kibontakoztatására is. Ezek a változások, persze, kezdetben aligha nyernék el a társadalom különbözô helyzetû szereplôinek a támogatását. Inkább elutasításában alakulna ki egység. Bár különbözô indítékok alapján. Sôt, ez az új munkaidô-szerkezet súlyos filozófiai, emberi jogi és finanszírozási problémákat is felvetne. Egyebek között az egyén szabadsága és választása korlátozásának nem pusztán filozófiai-, jogi- és morális-, hanem nagyon is pragmatikus kérdését. Az erôsen individuális nyugati demokráciákban éppen úgy, mint a közösségibb szervezôdésû, diktatórikus keleti társadalmakban. A kérdés nem csupán az, hogy a közjó-e a legfôbb törvény, miként azt Cicero gondolta. Legalább akkora súlyú dilemma, hogy milyen korlátai lehetnek az egyén személyes és választási szabadságának? További kérdés, hogy a demokráciákban is kétségtelenül létezô orwelli egyenlôbbség-elv és a dahrendorfi verseny vagy demokrácia-dilemma tartalma miként torzul tovább a gyakorlatban akkor, amikor már nem fenyeget a proletárforradalom exportja, és a szociáldemokraták korlátozóállam-koncepciója is a történelem lomtárába került. Amitôl azonban csak egyértelmûbbé vált, hogy napjaink globális kapitalizmusa, a tôke szabad áramlásával és a profit még szabadabb elvándoroltatásával valójában diktatórikus törekvéseket leplezô látszatdemokratikus aktus. Az útkeresô szociáldemokráciának nemcsak hagyományai, hanem jövôje okán is fel kellene vállalnia a munka- és a képzés világának ezt a neolibertáriánus elvektôl meglehetôsen 211

távol esô komplex – szociális elemeket is tartalmazó – reformját. A demokratikus társadalmak polgárainak többsége a civil mozgalmak, sôt talán az egyházak támogatásával is – értékeit és érdekeit felismerve –, idôvel megnyerhetô a változások elfogadására, illetve támogatására. A tôke – kétségkívül – nehezen viselné szabályozásának fékjeit, és még nehezebben, hogy ezen változások költségeinek a javarészét is viselnie kellene. Azok pedig alighanem tetemesebbek lesznek az egykori jóléti állam terheinél. Még akkor is, ha a széleskörû foglalkoztatás révén az állam adó- és jövedéki bevételei is növekednének, egészségügyi-, szociális- és rendvédelmi kiadásai pedig markánsan csökkennének. Adós vagyok még azzal a magyarázattal, hogy miért a szociáldemokráciát vélem alkalmasnak e nagy horderejû, akár forradalminak is nevezhetô váltás megtervezésére és levezénylésére. Ennek egyik oka személyes: baloldali, vagy ha úgy tetszik, szociáldemokrata elkötelezettségem. A másik ok általánosabb. Az eddigi eszmerendszerek közül – bár sok ellentmondással –, mindeddig a baloldalinak nevezettek voltak a legérzékenyebbek a társadalom döntô többségének bajai és érdekei iránt. De mert mindenekelôtt magyar vagyok, tehát egyszerre fogékony hazám és a térség egészének gondjai iránt is, fontosnak vélem, hogy a magyar baloldal az ügy nemzetközi kezdeményezôje is legyen. Befejezésül – nem a teljes kifejtés, hanem inkább a jelzés szándékával – arról szeretnék még beszélni, hogy miként válhatunk életképessé, vagy mitôl veszthetjük el végképp boldogulási esélyeinket a globalizáció korában. Az informatikai ismeretek tárgyi-technikai hátterének és elsajátítása feltételeinek megteremtésérôl próbálok meg hangosan gondolkodni. Napjainkban Európa legfejlettebb országai munkaerôpiacuk védelmének alapelveit feladva kísérelik meg a felzárkózást az Amerikai Egyesült Államok informatikai kultúrájához. Természetesen az agyrablás révén. Jól bevált tôkés-módszer szerint. Tudják, hogy a legmagasabb szintû informatikai kultúra nélkül nem maradhatnak hoszszabb távon versenyképesek a világpiacon. A felzárkózáshoz szükséges anyagi eszközök számukra adottak. De mi lesz Közép-, Kelet- és Dél-Európával? Mi lesz a kontinensnyi Oroszországgal, Kínával vagy Indiával? Mi lesz az afrikai, a dél- és közép-amerikai országok elsöprô többségével? Félô, hogy minden eddiginél nagyobb és áthidalhatatlanabb szakadék alakul ki a világ fejlett, kevésbé fejlett és fejletlen részei között. Ennek az informatikai szakadéknak a létrejöttével végsô soron immár nemcsak osztályszempontú, hanem olyan globális tagolódással is számolnunk kell, amely nem egyszerûen proletárrétegeket, hanem proletárországokat hoz létre, amelyek teljesen védtelenné válnak mindenfajta kizsákmányolással szemben. Van-e esélyünk nekünk, magyaroknak, vagy általában a kevésbé fejletteknek és a fejletleneknek kivédeni ezt az újabb globális veszedelmet? Azt hiszem, csak akkor, ha minden mozgósítható anyagi forrásunkat az informatika infrastruktúrájának a megteremtésére és az informatika mûködtetéséhez szükséges tudás elsajátíttatására fordítunk. De ez is még csak a fejlettebbek esélye. Ezzel kapcsolatban számomra az a nagy kérdés, hogy a civil társadalmak idejében felismerik-e a fejlôdés eme egyenlôtlenséget növelô szakaszának kockázatait, és hajlandók-e a maguk mozgalmi eszközeivel egy kiegyenlítôbb trendre kényszeríteni a gazdag államokat, illetve a transznacionális tôkét. Sôt, hajlandók-e általában önkorlátozó fogyasztásra késztetni létünk minden területén. Éppen az emberiség közös jövôjének érdekében. Válaszom nincs. Csak reményem. 212

SEMJÉN ZSOLT A New Age értelmezése

A mai társadalomtudományi közgondolkodásban erôsen tartja magát az az elképzelés, hogy a modern társadalom szekularizálódott. A világ deszakralizálását, a vallás és intézményeinek szükségszerû háttérbe szorulását hirdetô elméletek a mai napig szerfölött népszerûek. Pedig már többen kimutatták a szekularizációs elméletek logikai (Shiner, Dobbelaere, Martin, Wilson), és inkább ideológiai, mint tudományos jellegét.1 Mára elérkeztünk oda, hogy a vallásszociológusok között sokkal kevésbé elterjedtek ezek az elméletek, mint a többi szakszociológus és értelmiségi között. Az utóbbi évtizedekben a szekularizációs elmélet kritikái mellett megjelentek azok az írások, amelyek a vallás újjáéledésérôl beszélnek (Beckford, Bell). A felvilágosodás kora óta jelenlévô és a technikai forradalom óta a köztudatba is átitatódott „tudományhit”, „tudományos messianizmus” nem oldhatta meg az emberi egzisztencia feszítô kérdéseit. Mint várható volt, az eufóriát kiábrándulás követte. A posztindusztriális szekularizált társadalmakban elemi erôvel tört fel a transzcendencia iránti igény. Sajátosságok és különbségek A New Age problematikájának tárgyalásakor az alapvetô kérdés az, hogy mennyiben beszélhetünk itt vallásról mint vallásról? Hiszen minden frazeológia ellenére a New Age lényegében az immanencia határain belül mozog. Külön nehézséget jelent a kaotikusan sokféle jelenség közül eldönteni, hogy melyek sorolhatók a New Age körébe és melyek nem. Ez azért van így, mert a New Age voltaképpen valamiféle életérzést jelent és nem gondolat-rendszert, és különösen nem intézményesülést. A New Age az „új vallási jelenségek” kifejezésbe nem fér bele minden további nélkül – azon túl, hogy vallás volta is vitatható. A New Age és a szekták között – a megragadhatóság kedvéért némileg kiélezve – négy alapvetô különbséget szükséges bemutatni. Az elsô az, hogy a szekták radikálisan közösség-orientáltak, szemben a New Age individualizmusával. A második, hogy a szekta tanítása a szektatag egész életének horizontját átjárja, meghatározza, ezért a vallásosság különbözô vetületei szoros összefüggést mutatnak; ellenben a New Age számára az adott tan nem, vagy csak alig bír befolyással a többi területre. A harmadik eltérés az – ami egyébként a szekták általános jellemzôje –, hogy egyegy prófétikus, karizmatikus személy varázsa hívja létre és tartja össze, míg a New Age

1 A vallásszociológiai, egyházszociológiai témák tárgyalásakor különösen bölcs dolog tudatosítani tudományunk korlátait, mindenek elôtt azt, hogy a Szentlélek nem szociológiai kategória.

213

meghatározó alakjai nem valamiféle próféták, hanem elsôsorban publicisták (pl. Ferguson, Capra). A negyedik különbség, hogy amíg a szekták jellemzôje a nonkonformitás, addig a New Age-hívô a fogyasztói konformitás megtestesítôje. És pontosan ebben van a New Age igazi újszerûsége: a fogyasztói környezet, amelyben él, s amelynek kifejezôje lehetôvé teszi számára – nemcsak átmeneti – fennmaradását. A tételek változhatnak ugyan, de a környezet életérzése állandósultnak tûnik. Így a New Age mint jelenség és mozgalom állandó változásban ugyan, de megmaradhat a fogyasztói társadalom vallási sajátosságának. Mindezek alapján a New Age nem egyszerûen a tradicionális vallások „bomlásterméke” (mint például a protestáns egyházakról leszakadó szekták), hanem – elemeiben nem, de lényegét tekintve – a vallásos igény valamiféle új kifejezési formája: a tradicionális vallások és az ateizmusok között állók – általuk vonzott és taszított – igényeinek megfogalmazása. Ezek az új vallási kísérletek olyan eredményeket is hozhatnak, amelyek teológiai minôségûvé kristályosodva a tradicionális vallásosság számára is új formákat adhatnak. (Hasonló fejlôdési lehetôségre hívja fel a figyelmet Cox, Callahan, Schillebeeckx.) A New Age elemzésénél nem használhatóak a vallásszociológiában többé-kevésbé bevált (pl. Fukuyama, Glock, Stark féle ötdimenziós) modellek. Ez semmiképpen sem e modellek kritikáját jelenti, sôt éppen azt mutatja, hogy általuk kimutatható a New Age sajátos mivolta. A hit, a vallásgyakorlat, a vallásos érzés és élmény, a vallási jellegû ismeretek és az életvitel vallási motivációjának dimenzióiból a hit dimenziója – a már említett vallásmivolt bizonytalansága miatt – csak nehezen és nem egyértelmûen értelmezhetô. Az intézményesülés hiánya miatt a liturgia és a morális normarendszer nincs meg. A vallásos érzés szinte kizárólag „spirituális élményt” jelent, s nem tekinthetô analógia a tradicionális vallásosság Isten-élményével. Döntô jelentôsége van viszont a – végülis kizárólagos – vallási ismeretek dimenziójának. Mindez azt mutatja, hogy a tradicionális vallásoktól lényegileg eltérô, új jelenséggel állunk szemben. Tehát a jelenség megragadásához a megmaradt dimenziót – az adott vallási ismereteket – kell nagyítólencse alá venni, ami sajátosságaival magyarázatot adhat, hogy miért nem hathat a többi dimenzióra, illetve, hogy hiányként hat azzal, hogy a vallási ismeretek dimenzióját kitöltve meggátolja, hogy oda olyan tanítás kerüljön, ami kihat a többire. A bensôség keresése A mai ember számára meghökkentô és hihetetlen dolgok történnek. Eddig úgy vélte, hogy misztifikációktól mentes világban él, s most látnia kell, hogy tömegek fordulnak olyasmik felé, mint: reinkarnáció, kelet-ázsiai bölcselet, asztrológia, ezoterika, okkultizmus, pszichotechnikák, etc. Mindezek annak az útnak a mentén vannak, amelyekkel az ember próbálja az életét megragadni. A vallási igény, a lét megérthetôsége, az énnel és a kozmosszal való harmónia utáni vágy elementáris erôvel tör fel: miszticista robbanásról, neognózisról beszélnek. Könyvek és analízisek sokaságát hozták létre, mégis szinte definiálhatatlan, hogy mi is a New Age. A neves New Age kritikus, Hansjörg Hemminger ironikusan jegyzi meg: „Jóga és joghurt, erdôfutás és boszorkányszombat, müzli-rajongók és mágusok, filozofáló fizikusok és kísérletezô spiritiszták, süket meditálók és hangos szekták, nehéz ezeknek egy definíciót adni.” 214

A New Age sikerének oka abban rejlik, hogy az emberi természetben gyökerezô vallásos igényt oly módon ígéri kielégíteni, amely nem jár sem szellemi erôfeszítéssel, sem erkölcsi konzekvenciákkal. Itt nem az Igazság keresésén van a hangsúly. Egy olyan asztalhoz hasonlít, ahol a legkülönbözôbb dolgok vannak összehordva, és mindenki azt válogatja ki belôle magának – ötleteinek és hangulatainak megfelelôen válogatva és változtatva –, amit saját igényeinek szempontjából a legkellemesebbnek tart. Mélységesen igaza van Chestertonnak, hogy amióta az emberek nem hisznek Istenben, nem valamiféle semmire gondolnak, hanem mindenfélére. Ez a mindenféle pontosan aligha definiálható, ami viszont szemmel látható: új életérzést követô tömegek keresnek új önismeretet, új rendszereket és új közösségeket, elhagyva a tradíciókat. Azt a bensôséget keresik, amit az ipari civilizáció társadalma megtagadott tôlük. Hogy itt nem periférikus csoportokról van szó, azt jelzi, hogy az ezzel foglalkozó irodalom a könyvkereskedelem 10 százalékát teszi ki Németországban. A New Age gyökerei A New Age-jelenség mögött stabil agnoszticizmus és szkepszis áll a nyugati értékek iránt, a krízisjelenségeket látva, mint: természetpusztulás, technika és szaktudományok általi uraltság miatt érzett tehetetlenség és orientációra való képtelenség zavarában kételkednek az eddigi eredményekben. Ezt erôsíti a küszöbön álló katasztrófától való rettegés. Ugyanakkor sokan „szent küldetéssel” lépnek föl, hangoztatván, hogy eljött a New Age, a Vízöntô Kor, az Ökológikus Kor, ahol majd az ellentétek kisimulnak. A „Nagy Átalakulás” gondolata a New Age rendszerek alappillére és mozgatórugója. A szinkretista szisztéma itt is megfigyelhetô: a „Nagy Átalakulás” gondolatában együtt kavarog – a felismerhetetlenségig és szétválaszthatatlanságig összegyúrva – kelet és nyugat szinte egész gondolattermése: a keresztény eszkatológiától az új Buddha eljövetelérôl szóló tanításig. A „Nagy Átalakulás” gondolata részint a lineáris történelemszemléleten (fôként a kereszténység által ihletett rendszerek), részint a ciklikus történelemszemléleten (a keleti vallásokon nyugvó rendszerek) alapszik. A New Age közvetlen elôzményének az USA-ban és Nyugat-Európában végbement kultúrforradalmat, a hippimozgalom szubkultúráját tekinthetjük, amelynek létrehozói megtagadták a fogyasztói társadalmat, és kivonultak abból. Ezen kívül némi egyszerûsítéssel állíthatjuk, hogy a New Age három forrásból merítkezik: az ezoterika széles körébôl, az alternatív tudományos teóriákból és a különbözô vallásokból. A jövô kiszámíthatóságának és a jelen bizonytalansága leküzdésének szempontjából döntô jelentôsége van az asztrológiának, melytôl a meg-nem-ismerhetôk megismerését remélik. (Bár az „ezoterikus” és „titkos” jelzô sokszor pusztán címke az árucikken.) A New Age az asztrológiában látja az új kor bizonyítékát. E tanítás szerint ugyanis most éljük a Hal Korból a Vízöntô Korba való átmenetet. A Hal Kor krisztusian vésetett, a most áttörô Vízöntô Kor a spirituális kiigazítás esélyét hozza magával. (A New Age nem tisztázza azt a kérdést, hogy ez az Új Kor a kozmikus konstelláció determinizmusával, vagy az emberek New Ageértelemben vett megtérésével valósul-e meg?)

215

A New Age elôszeretettel utal vissza az antik gnózisra. Hirdetôi úgy tekintik magukat, mint pneumatikus arisztokráciát. A teológiai elemeket teozófiai elemekkel keverik, feloldják a történelmi vonatkozásokat, és az üdvösséget mítosszá formálják. Vonzóan hatnak a New Age-szerzôkre a zsidó apokaliptika sötét színei is. Az alternatív tudományos teóriák alapja az, hogy a tudomány specializálódása a gondolkodás széttöredezéséhez, orientációs vákuumhoz vezetett. Az „akadémikus” tudomány metódusaival a megérthetôség határához jutott. A szaktudományok rész-szemlélete a katasztrófa felé sodor. A New Age-szerzôk meglátása szerint az egészet szemlélô, ökologikus és szent gondolkodásra van szükség. Az atomfizikus Fritjof Capra párhuzamokat fedezett fel az újabb tudományos eredmények és a régi keleti vallások között. Capra az atomfizika természetképébôl és a nagy keleti vallási rendszerekbôl egy koherens, személyes, misztikus világképet alkotott. (Capra mûveiben meg kell különböztetni a természettudós megállapításait a filozofáló értelmezéseitôl.) A New Age-gondolkodók bôségesen merítettek a különbözô pszichológiai iskolákból, különösen a transzperszonális pszichológiából, mely az élet transzcendens oldalát a pszichológia segítségével próbálja megragadni. Legfontosabb témái: az utolsó érték, a kozmikus öntudat, az extázis és a misztikus tapasztalat. (A New Age-dzsel kapcsolatban méltatlan misztikáról beszélni, pontosabb a miszticizmus kifejezés.) A transzperszonális mint az Egy gondolható el, amivel az individuum egy magasabb öntudati állapotban tud feloldódni. A vallási rendszerekkel kapcsolatban a New Age nem szívesen beszél vallásról, sokkal inkább vallásiról, bizonyos spirituális összefüggésekrôl. Marylin Ferguson adta könyve egy részének ezt a jellemzô címet: „Vallástól a spiritualitás felé”. A New Age ebben az értelemben akar egységet hozni, ahol is az egység szinkretizmust jelent. Emögött az a réges-régi vágy áll, hogy világ-egység-vallás jöjjön létre, amelyben minden eddigi vallás részt kaphat. Isten ebben úgy szerepel, mint az univerzum rendezô mátrixa (Ferguson), mint önrendezô mechanizmus (Capra), vagy egyszerûen mint a kozmikus energia összessége. Mindez azt jelenti, hogy mindenki saját maga vallásos autoritása, papja. A New Age tehát önmegváltást hirdet. Ez az a pont, ahol és amiért a New Age a kereszténységet támadja és próbálja meghamisítani, hiszen a keresztény teológia fundamentuma, hogy az autoszótéria lehetetlen, mivel a bûn nemcsak a világ immanens törvényeivel való szembeszegülés, hanem ezek Alkotójával szemben is, amibôl következôen szükséges az emberiség objektív megváltása egyfelôl és az ebbe való bekapcsolódás – mint szubjektív megváltódás – másfelôl. A New Age fajtái A New Age-ben – forrásaival analóg módon – három erôvonal rajzolódik ki: az ezoterikus-okkultisztikus, a filozofikus és a vallási irányzat. Ezek erôsen átfedik egymást. Az elsô irányzat jellemzôje, hogy a mágikus hatalmát átélô függetlennek érzi magát mind az erkölcsi törvénytôl, mind az isteni hatalomtól. Legjobb esetben is azt akarja, hogy tôle függjön az istenivel való találkozás. A filozofikus irányzat, illetve magának a New Age-nek a megértése szempontjából legcélravezetôbbnek itt is a „klasszikusok” tanulmányozása tûnik. Marylin Ferguson: „A szelíd összeesküvés. A személyes és a társadalom átalakulása a Vízöntô Korában” címû könyve 216

a „New Age Bibliája”. A New Age mozgalmat úgy látja, hogy egy vezetô nélküli hálózat küzd radikális változásokért, amelynek tagjai felmondták a nyugati világ alapkoncepcióit és megtörik a történelem kontinuitását. Ennek az összeesküvésnek nincs politikai doktrínája, szellemi mozgalom, amely figyelmen kívül hagyja az eddigi tudományokat és gondolatokat. Sir George Travelyan úgy látja, hogy civilizációnk a szó legteljesebb értelmében elérte mélypontját, s az átváltozás lehetôsége nagyobb, mint bármikor. Fritjof Capra talán a legtöbbet olvasott New Age szerzô. „A fizika Taoja”, „A forduló idôpont”, „Az új gondolkodás” – mind bestseller lett. Nézete szerint összezavarodott világunkból csak összefüggésekben gondolkodó, szent és ökologikus világkép jelenthet kiutat, amellyel meghaladható az egyoldalú racionális gondolkodás és konkurenciaharc. A vallási irányzat fôként három forrásból merít: a hinduizmusból, a buddhizmusból és a taoizmusból. A hindu rendszerekbôl a korlátlan szinkretizmust, a lélekvándorlás gondolatát és a Minden-Egy tanát veszi át. A buddhizmusból – a lélekvándorlás tételezésén túl – az önmegváltás elképzelése és a különbözô meditációs technikák hatottak ihletôen a New Age szerzôkre. Az önmegváltás gondolatának sokat idézett megfogalmazása található a Mahávaggában (I. 6,7), ahol Buddha ezt mondja: „Én magam szereztem meg a tudást, ki követôjének nevezném magam? Nincs tanítóm, én vagyok a senkihez sem mérhetô tanító.”. A taoizmusból kölcsönözte a New Age egyik sajátosságát: az abszolútum személyes vagy személytelen voltának lebegtetését. A New Age saját magát úgy is értelmezi, mint küldetést, hogy a különbözô vallások különbözô elemeit egymáshoz közelítse és új kapcsolatba hozza. Erre – nézetem szerint – dilettantizmusa következtében abszolút alkalmatlan. A diabolizmus extremitása A New Age zavaros áramlataiban megjelenik a sátánizmus ôsi jelensége is, bár ez inkább csak periférikusan kapcsolódik a New Age-mozgalomhoz, mint annak negatív szárnya. A sátánizmus körén belül felosztásom szerint két disztinkciót szükséges tenni: meg kell különböztetni a reflektálatlan divatot és a tényleges sátánimádást, majd ez utóbbin belül a verbális és ontológiai sátánizmust. A reflektálatlan sátánizmust úgy is nevezhetjük, mint a divat ördögét, vagy az ördög divatát. Ezek a külsôséges és zavaros gondolatok bizonyos heavy metal zenekarok repertoárjában szöveggé leegyszerûsödve terjednek. Ezek az okkultisztikus vonások azonban többnyire pusztán show-businesshez tartoznak. A verbális sátánizmus nem tagadja a jót, mint jót, hanem megjelenési formákat – rend, törvény, egyház, stb. – utasít el mint rosszat. Az intézményesülésben lévô emberi bûnök láttán nemcsak ezeket, hanem ezek alapját is elutasítják. A rossznak tapasztalt rend által rossznak mondott Sátánt, a jónak vallott Krisztus helyére tették elgondolásukban. Végül is felcserélték a neveket, de csak a neveket. Nem akarják a rosszat jónak, és a jót rossznak mondani, nem igenlik a rosszat mint rosszat. (Az egyháztörténelemben ilyen jellegû eretnekség volt a luciferiánusok szektája. Mai megfelelôik azok, akik a családot – sôt akár a templomot – úgy ítélik meg, mint elutasítást, mint rosszat, ezért annak ellenkezôjét hangoztatják, noha valójában a jóra vágynak.) Az ontológiai sátánizmus a tényleges sátánimádók antivallása. Jellemzôje a destrukció, a pusztítás és önpusztítás, az anarchia és a káosz. A dolog illegitim természetébôl következôen (hiszen rájuk semmiképpen sem vonatkozhatnak a vallásszabadságot biztosító jogok) 217

a jelenség kezelése rendkívül nehéz. Egy megfogalmazás szerint nem is a pasztorizáció, hanem az excorcizmus, a pszichiátria és a karhatalom körébe tartozik. Támadás a kereszténység ellen A New Age hívei azzal vádolják a keresztényeket, hogy egyáltalán nem látszanak rajtuk a megváltottság jelei, és amikor az embereknek igényük volna a szakrális dolgokba való beavatásra, akkor ehelyett egy patriarkális hivatal instrukcióit kapják, egy intézményét, amely uralkodni akar a gondolat fölött, és csak saját magával van elfoglalva. A nyugati filozófia és a keresztény teológia által kidolgozott fogalmakat a New Age elveti, és definiálatlan, megragadhatatlan fogalmakkal igyekszik helyettesíteni. A jezsuita Bernhard Grom így jellemezte a New Age világképet: „Az egész valóság egyetlen szellemenergiai-erôtér, amiben az isteni, a materiális kozmosz, a növény- és állatvilág és az ember csak graduálisan, mint különbözô sûrûség és emanációs-sík különbözik egymástól”. A New Age igazolja azt a megfigyelést, hogy ahol csökken a vallásosság, ott nô a babonaság. Ez a minduntalan felbukkanó új-babonaság úgy értelmezhetô, mint a szekularizáció okozta frusztráció visszahatása. Megjegyzendô, hogy a New Age-ben, mint a provatizált vallás legszélsôségesebb esetében, végletes formájában találkozik az individualista vallási tradíció és a szekuláris értelmiségnek a „vallás magánügy”-et propagáló törekvése, hogy a vallás társadalmi-, politikai relevanciáját tagadva kiszorítsa hagyományos ellenfelét, az egyházias értelmiséget. Nyilvánvalóan a New Age a kereszténység számára sem nem teológiai, sem nem filozófiai kihívás. Mindazonáltal szükséges kimutatnunk a New Age-rendszerek bölcseleti abszurditásait és erkölcsi hiányosságait, a keresztények figyelmét pedig fel kell hívni arra, hogy még az ártatlannak tûnô magazinok horoszkópjaival való kacérkodás sem egyeztethetô össze az Evangéliummal. *** Nézetem szerint a New Age transzcendenciaéhségként való értelmezése a pasztoráció lehetôségének a feltétele. Ki kell mutatnunk az ember eredendô és éppen a lényegét megadó transzcendens nyitottságát, majd pedig azt, hogy a New Age nem más, mint éppen ennek a nyitottságnak elfojthatatlan felszólítására adott elégtelen válasz. Ezen a kapun át juthatunk el e nyitottság valódi Tárgyának bemutatásához. Hiszen a keresztségben kapott küldetésünk az, hogy a kihívásokat lehetôséggé változtassuk!

218

SURJÁN LÁSZLÓ Ezredforduló – korszakforduló

Nézd! – mutatott egy asszony a férjének a villamosról az ingyen-konyha elôtt sorjázókra. Szegények mindig lesznek köztetek. – idézett a férj, jobban ismerve a Biblia szövegét, mint tanítását. No, de ennyien! – kommentált a feleség. Mai szociálpolitikánk nagy kérdôjele: mi módon kell és lehet gondoskodni az elesettekrôl. Szerencsére mindig vannak, akik az elméleti megfontolások elôtt megteszik a magukét, segítô jobbot nyújtanak, ahol tudnak, és ahogy tudnak. Vannak helyzetek ugyanis, amelyekben nincs helye a fontolgatásnak. A fuldoklót elôbb ki kell menteni, csak azután lehet úszni tanítani. A szociális gondoskodás mai kihívásai között kiemelkedô jelentôségû a szegénységi csapdahelyzetek sora. Ha bizonyos gondoskodás, juttatás csak egy meghatározott jövedelem szint alatt jár, emberek tömegét tehetjük abban érdekeltté, hogy kimutatható bevételeik ne érjék el ezt a szintet. A szegénységi csapda elkerülésére a szociáldemokrata gondolat a különféle juttatásokat alanyi jogon akarja adni. Ez viszont két negatív következménnyel jár: egyrészt nagyok a költségek, az állam tehát nagy adókat vet ki, s a gazdaságból való tetemes pénzkivonás rontja az illetô ország versenyhelyzetét, másrészt, ha a juttatások bôségesek, egyre több ember akar segélybôl élni, elveszti munkakedvét és az önálló, polgári életmód iránti érdeklôdését. A csökkenô munkaerkölcs és a nagy központi elvonások miatt visszafejlôdik a gazdaság, az egyre szegényedô állam nem képes teljesíteni a választók elvárásait, kialakul a jóléti állam csôdje. Ezek a hibák nem egyes politikusok hibái, hanem az egész politikai, gazdasági rendszeré. Számunkra itt Magyarországon kivételes lehetôség adódik mindennek a higgadt végiggondolására. A letûnt szocializmus romjain ugyanis nem feltétlenül kell szolgaian lemásolnunk azt a csak látszólag tökéletes épületet, amelyet kapitalizmusnak nevezünk. Vegyük észre, hogy komoly változások érlelôdnek s próbáljunk magunk is ezek munkásaivá válni. Egy korszakváltás szükségességérôl nem most, az évezred végén kezdtek el beszélni Európában. A XX. század közepén Romano Guardini már „Az újkor vége” címmel tartott egyetemi elôadásokat. Magyar vonatkozásban elég csak Adyt idézni: Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre, Új arcok, új szemek kacagnak az égre. Új szelek nyögetik az ôs, magyar fákat, Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat. Barankovics István a politika oldaláról nézte a kérdést. A II. világháború után egy új világot látott maga elôtt. Nemcsak azt remélte, hogy megjavul mindaz, amit rossz volt a két háború között, s helyre jön, amit végképp tönkretett a háború végi ôrület. Másról, valami merôben újról beszélt: „Egy új gazdasági és szociális rend hajnala hasadt az emberiségre.” 219

mondta. Egyik 1945-ben elmondott beszédében meghatározta ennek az újnak két fontos elemét: Elôször kijelentette, hogy az új szociális rend „Királyi jogara a dolgozó jobbkéz”, azaz a munka és tôke viszonyában akkor legfeljebb az egyenlôségig elmenô vélekedéseken túl vállalta a munka elsôbbségét. Ezt követôen feltárta ennek az általa már akkor látott új rendnek a belsô indítékát: „Minden politikai törekvésünk mozgatórugója nem az uralmi vágy, hanem a szeretet az ember iránt.” Ezt az utóbbi gondolatot Robert Schuman, az Európai Unió egyik megálmodója így fogalmazta meg: az új világ „vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”. Azért merül fel a korszakváltás igénye, mert nem mennek jól a dolgok. Magyarországon – ahol végre születôben van a csüggedést felváltó remény – különösen világossá kell tennünk, hogy nem a napi kormánypolitikáról, hanem világjelenségrôl van szó. Nem lépésváltást igénylünk, hanem új utakat keresünk. Sokak szerint csak két út közül lehet választani: a liberális kapitalizmus és a szocialista kollektivizmus útja között. II. János Pál merte elôször határozottan kimondani, hogy egyik sem járható. A magát tökéletesnek hirdetô kapitalizmusnak a bevezetôben említett szociálpolitikai gondokon kívül számos más problémája van. Végiggondolták-e a döntéshozók, hogy szabad-e oly mértékû fegyverkezésbe fogni, amely miatt nem marad forrás a szegénység és a betegség legyôzésére? Az ezen a téren folyó hatalmas verseny nem vonja-e el az utolsó filléreket is jó néhány fejlôdô országtól? Az erkölcsi szempont hiányát békésebb területeken is tetten érhetjük: hány „korszerû” és drága gyógyszert kényszeríttettek orvosainkra a gyógyszergyárak, amelyekrôl késôbb kiderült, nem jobbak, olykor rosszabbak, mint régebbi társaik! Válságjelenség, hogy a hazugság beépült a politika mindennapos gyakorlatába. A hiteles tájékoztatás hiányában baj lehet az egész politikai berendezkedéssel is. Az úgynevezett polgári demokráciát azzal a feltételezéssel építették ki, hogy a hatalmi ágak között erô-egyensúly van. Napjainkra a törvényhozó, a végrehajtó és az ítélkezô hatalom mellett ott áll egy új, át nem látható erô, a tömegtájékoztatás. Ennek egyik ága a reklám, a másik a szorosabb értelemben vett újságírás. Világszerte látszólag önállóan, ám ismeretlen érdekek javára dolgozik a média, táptalajt adva ezzel többek között a szélsôséges nézeteknek, az úgynevezett jobbratolódásnak. Pusztán az, hogy szabad választásokon hatalomra kerülhettek diktátorok, élesen felveti a mai demokrácia hiányosságait. A világ az emberi jogok megfogalmazásától, törvénybe foglalásától és érvényesítésétôl várja, hogy ne támadjanak új Hitlerek. A mai körülmények között az egyén csak akkor maradhat szabad, ha tudatát csalárdul senki nem befolyásolja. Tisztában vagyok egy ezt biztosító jogszabály megalkotásának nehézségeivel. Mégis szükség van rá. A gondolatokat is ellenôrzô diktatúrák ugyan elbuktak, de a modern ember védtelenné vált a gondolatait manipulálni, vásárlási szokásait befolyásolni képes tömegtájékoztatás mesterkedéseivel szemben. Nem áll meg az a kézenfekvô ellenérv, hogy ezek a hatások csak ismereteket adnak, és végül az egyén szabadon dönt. Ma egy átlagos európai polgár naponta több órát tölt a televízió képernyôje elôtt. Egyéni érdeke, egészsége, családjának boldogsága azt kívánná, hogy ezt az idôt inkább gyermekeivel való játékra, házastársával való beszélgetésre, vagy testedzésre, mûvelôdésre, olvasásra fordítsa. Biztos, hogy teljesen szabadon döntött több száz millió ember világszerte? Nem lehet, hogy ugyanúgy szokott rá erre az 220

életmódra, mint mások az alkoholra, kábítószerre, szerencsejátékra? Szabad a döntés akkor lenne, ha tudna az egyén védekezni. Nem tud. Válságjelenség a menekültek áradása. Szinte mindig van a világon egy vagy több olyan ország vagy országrész, amelynek lakóiban az emberhez méltó életre való vágyódás nagyobb, mint a szülôföldhöz való ragaszkodás. Napjainkban szokványossá vált megfontolt szándékkal embereket ölni, túszokat szedni, félelmet és bizonytalanságot kelteni. Nem, nem ilyen világot képzelünk magunknak. De megtörhetjük-e a terrorizmust erôszakkal? Sokan mondják, hogy a terhesség megszakítása egyidôs az emberiséggel. Mégsem volt még korszak, amelyben mindennapos lett volna a megfogant élet elpusztítása. Ma többen halnak meg saját megszületésük elôtt, mint ahányan világot látnak. Alapvetô emberi ösztöneink közül kiveszni látszik az úgynevezett fajfenntartási ösztön. Ritkasággá vált a családi élet boldogsága, sokan ennek a létezését sem hiszik. Ez és sok más furcsa, megcsömörlöttségrôl árulkodó társadalmi jelenség épp azokban az országokban lett általános, amelyekben bôségesen áradnak az anyagi javak. Micsoda feszültséggel jár, hogy egyes országokban milliók halnak éhen, másokban pedig a fogyasztói társadalom által diktált mesterséges igények kielégítésére mérhetetlen pazarlás folyik. Alátámasztja mondanivalónkat az, hogy ez utóbbiakban csöppet sem boldogabbak az emberek, mint másutt. A kollektivista út hibáiról nem is érdemes beszélni. Már maguk a kitalálói sem járják, korábbi haszonélvezôi is átpártoltak a kecsegtetôbb s gazdaságilag hatalmas fölényben lévô szabad piac híveinek táborába. Mindaz, amit eddig mondtunk, csak a fák szelek általi nyögetésének felel meg. Ám szerencsére egy valós változás reménykeltô jelei is láthatók. Az egyik legbiztatóbb jel az ember méltóságának elismerése. Ezt jelenti az úgynevezett emberi jogok megfogalmazása és érvényesítése. A globalizációt, dolgaink világméretûvé válását sokan csak gazdasági szempontból nézik. Bizonyos fokig joggal féltik nemzeti érdekeiket és értékeiket a globális világtól. Van azonban a világméretekben való gondolkodásnak egy rendkívül fontos és hasznos eleme: annak felismerése, hogy mindannyian kölcsönösen függünk egymástól. Egymásra vagyunk utalva. Népek, nemzetek és egyének egyaránt. Bizonyos bajokat csak együtt kerülhetünk el. A kábítószer kereskedelem ellen például egy ország teljesen tehetetlen, összefogással azonban komoly remény van visszaszorítására, talán felszámolására is. Békét is csak együtt tudunk teremteni. Ez a felismerés még a két egymással oly élesen szemben álló hajdani szuperhatalmat is megegyezések sorára tudta késztetni. Az emberiség rádöbbent, hogy nyersanyagai korlátozottak, hogy a természet épségét jobb megôrizni, mint valamennyi erôforrását felhasználni, hogy környezetünket védeni, javítani kell és lehet, s a lehetô legnagyobb védelem révén megôrzötten kell utódainkra hagyományoznunk azt. A közelmúlt két igen izgalmas jelet mutatott, amelyek végsô elemzése – éppen közelségük miatt – még nem lehetséges, de amelyekre okvetlenül fel kell figyelnünk. Az ENSZ úgynevezett szociális csúcsértekezlete 1995-ben a fejlôdô országok adósságának elengedését szorgalmazta. 1999-ben végre nemcsak szimbolikus, hanem lényegi adósság elengedés volt, esélyt adva olyan államoknak, amelyek képesnek látszanak a felemelkedésre, de nem képesek a kamatterhek vállalására. 221

Ennél a lépésnél ellentmondásosabb, ami Koszovóban történt. A részleteket mellôzöm, hiszen a folyamat még nem is ért véget. Azt azonban tudatosítanunk kell, hogy a történelem során elôször több ország, minden katonai vagy gazdasági érdekeltség nélkül, az emberi jogok, illetve egy kisebbség védelmében, egy népirtás megakadályozására fogott fegyvert. Ha keressük, hogy mi a közös ezekben a reménykeltô jelekben, kitapinthatjuk az eljövendô korszak néhány jellegzetességét. A tulajdon és a haszon önzô világa után az egymás iránti felelôsség világa közeledik. Ezt a kapitalizmus utáni korszakot a szolidarizmus korának nevezhetjük. Az egymás iránti felelôsség azonban könnyen üres szó marad, ha nem válik mindennapi gyakorlattá. Megvalósítása azt is jelenti, hogy cselekedeteink felett erkölcsi kontrolt kell gyakorolni. Ne az egyén haszna, hanem a közösség java legyen az értékmérô. Az állam vonuljon vissza, ne nagy újraelosztó rendszerek révén gondoskodjék az elesettekrôl, hanem olyan berendezkedést hozzon létre, amelyben alig találkozhatunk a társadalom peremére szorultakkal. Lehetséges ez? Ma már szerte a világon mûködnek olyan gazdasági társaságok, amelyek fontosabbnak tartják az alkalmazottak jólétét, a foglalkoztatás növelését, mint a mindenáron való profitszerzést. A közösségi gazdaság új formái vannak kialakulóban, s ezek egy új korszak elôhírnökei. Ma a munkanélküliséget részben a vállalkozásokat sújtó központi elvonások túlzott mértéke okozza. Mennyivel emberhez méltóbb a vállalkozásoknál hagyni a megtermelt jövedelem nagyobb részét, és visszaszorítani a modern ember legnagyobb átkainak egyikét, a munkanélküliséget! A munkanélküliség idején a munkás fokozatosan elveszti gyakorlatát, tapasztalata csökken, egyre inkább elmarad állásban lévô társaitól. Egy idô után a munkára való készsége is eltûnik; a feleslegesség érzete elviselhetetlen teher. Olyan világra van szükségünk, amelyben mindannyian érezzük: fontosak vagyunk a többiek számára. A középkori, egyedül Istennek felelôs uralkodókat az úgynevezett újkorban a parlamentnek felelôs kormányok váltották fel. A most közelgô idôszak az egymásért – Isten elôtt is – felelôs polgárok korszaka lehet. Rajtunk múlik, mi lesz belôle.

222

SÜTÔ ANDRÁS Szent István fehér kövei

„Hajtsd meg a fejedet, büszke sicambriai! Égesd el, amit eddig imádtál és imádd, amit eddig elégettél!” Pogány vadságában, hódításainak zenitjén Klodwig, a frankok nagy királya kíséretének háromezer tagjával együtt, Reims püspöke elôtt állva hallgatta új hitének követelményét. A híressé lett szavakat Szent Remigius mondta 499 karácsonyán. Ekkor vette föl Klodwig a keresztséget. A magyarság – Árpád népe – térben és idôben messze volt még az Európában megkezdôdött változásoktól. Apáink – valahol Magna Hungariában – nem sejthették, hogy a Krisztus hitében múltjukat elvetô népek a magyarság jövôjét is alakítják: vén Európának azt az új szellemvilágát, amely – végül – minket is megôrzött a korszak roppant változásaiban. Új sorsválasztásunk idejét és parancsát a IX-ik század vége hozta el. Vándornépeket elnyelô szakadék szélén, félezer év vad vágtatásai után torpant meg fejedelmi szóra a nyugat felé tartó magyarság. Ami történt: honfoglalásnak hívjuk. Rabló hadjáratnak, ôsi kultúrában, „civilizációban” fejlett kárpát-medencei népek leigázásának nevezik mások: Szent István országából kiszakadt, toleranciában izmosodott, másajkú népek történészei. Velük folytatott vitánkat, tényekre alapozott tisztázó szándékainkat ritkán ússzuk meg szégyenbélyeg nélkül. („Nyershúsevôk!” „Népirtók!” „Ázsiai hordák!” stb.) Múltunknál csak jövônk sötétebb, súgta Herdernek egy szlovák írástudó, kinek örömére a nagy német bölcselô nyelvünk közeli kihalását jósolta meg – hoppon is maradván a magyarijesztéssel. Rémületünkben a nemzeti lét megtartó istenségévé imádkoztuk a nyelvünket. A magyarság keresztény mivolta körül is dúltak-dúlnak lebecsülô indulatok. A jeruzsálemi keresztény egyház ôsiségével hencegô mítoszgyártók ültetnek minket az európai népek utolsó padjába mondván: kétséges, hogy méltók vagyunk-e Jézus egyházának tagságára. Erdélyi román irodalmár vélekedése – könyvben is kinyomtatva –, hogy a magyarok keresztségfelvételének történelmi igazolhatósága és közismertsége valójában szégyenteljes negatívum: annak igazolása, hogy Szent István népe mindent tömegben, nyájban hajtott végre. „Szólt a király! Követjük ôt Krisztusnak útján!” A faji-nemzeti felsôbbrendûség skriblere szerint az ilyen megtérés nem lelki bizonyságtevés, hanem inkább szolga-alázat, csürhefordulat. Az ô népe ugyanis – folytatja fejtegetését I. Lancranjan – direkte Jézus tanítványaitól – Péter, Jakab, Zebedeus… – vette föl a keresztséget. Oly régen tehát, hogy az esetrôl nem készülhetett följegyzés. Mi következik ebbôl? Hogy minél ôsibb egy nép, annál homályosabb a múltja, annál inkább belevész a mitológiába. Meg kell elégednünk ilyenformán az ôsiségben szegény európai népek keresztény közösségének létrejöttérôl szóló történeti följegyzésekkel. Az angolok 601 körül, a szászok a 700-as évek végén vették föl a keresztséget. A dánokat 1018–1035 között Nagy Kanut térítette meg „tömegben, nyájban”, uralkodói paranccsal. 223

A svédek körében a keresztény vallás 1100 után lett általánossá IX. Erich uralkodása idején. A norvégokat szent Olaf térítette meg 1018–1028 között. A szlávok, mint pl. a horvátok, a nyitrai szlovének a VIII-ik és IX-ik század folyamán váltak keresztényekké. A csehek vallásváltása 845-ben kezdôdött el. Az elsô prágai érsekség 973-ban jött létre, a lengyelek elsô püspöksége 968-ból való. A szerbek megtérése 867 után fejezôdött be, az oroszoké 1000 körül Szent Vladimir parancsára. E körpillantás után lássuk magunkat is. Géza fejedelmünk 972-ben fordult I. Ottó német-római császárhoz a keresztség felvételének szándékával. Ôt és 5000 fônyi kíséretét 973-ban a sankt galleni szerzetesbôl lett magyarországi térítô püspök: Prunward (alias Bruno) keresztelte meg Szent Remigius szavainak szellemében: „Hajtsd meg a fejedet, büszke ungarus! Égesd el, amit eddig imádtál és imádd, amit eddig elégettél!” A történelmi pillanat nagyszerûségét említené most az ember tollára tolakvó közhely; de vért, vakítást, felnégyeltetést juttat eszünkbe a drámai folyamat, e magyar metamorfózis, amelyben sámánok, totemek imádói, a földi léten túli öröklét keleti hívôi lettek Krisztus követôivé, életfa helyett az Ô tanításaira figyelvén az égi magosságban, evangéliumi szóra szomjasan a szívnek legmélyén. A nagy fordulat ideje – mint tudjuk – a századvég. Egyháztörténészek szerint az ifjú Istvánnak Szent Adalbert prágai püspök valószínûleg 996-ban szolgáltatta ki a bérmálás szentségét. A koronát és az apostoli áldás levelét Szilveszter pápa követe, Anasztáz (Asrik) apát hozta Rómából. István megkoronázásának ideje: az ezredik év karácsonya, némely történészek szerint pedig 1001 január elseje. Ezzel a magyar állam örökre tagja lett az európai keresztény államok közösségének. Szent István mûve, amelyet az elsô világháború gyôztes hatalmai földaraboltak: tizenöt millió magyar gyászába s egy újabb, határok feletti integráció reményeibe költözött. Államalapító, országépítô királyunk nemzetmegtartó öröksége balsorsunkban is máig élô, titkon is ható erôforrásunk. Intelmei a magunk megôrzésének alapeszméit összegezik a harmadik évezred kapujában is. Így szólván: nem tévedünk-e? Hiszen még Dante által is „boldog Magyarországnak” nevezett országát jórészt épp azok a népek osztották föl maguk között, amelyeknek István király kegyes befogadója volt, és mindenkori védelmükre jogot, türelmet, toleranciát parancsolt. Ezért napjainkban nem csak hódolat, hanem átok is száll feléje olyan magyarok szájából, akiknek nemzeti gyásza, keserve érthetô, de igazuk csakis az idôk változásaiban vizsgálható. Országok, népek jelenét, jövôjét meghatározó nagy dolgokban a döntô szó mindig a történelmi helyzeté volt s maradt. Hat magyar évszázad tapasztalata szólt Bethlen Gábor szavaival, figyelmeztetésével: Az idô mondja meg, mikor mit és hogyan cselekedjünk. A történelmi idô parancsol embernek, királynak, aki maga is ember – korának börtönébe zárva. Szent Istvánnak az idegenek befogadásáról és megbecsülésérôl szóló intelmét ezer év múltán, jelenidejû magyar tragédiák indulatában meg- és elítélni: minden fájdalmas tapasztalat ellenére is értelmetlenség. Múltunk vizsgálatában összegezhetünk mégis történelmi 224

tanulságot, tisztes kísérleteket, vágyakat és tört reményeket – a reménység föladása nélkül. Így például: István királyunk hajdani birodalmának népeirôl szólva tartós, nagy ideák meghirdetôit idézzük. „Dunának, Oltnak egy a hangja… – Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad.” Ady hitének, vágyának egyik legszebb csillagképe földre zuhantan füstölög és nemigen akad már magyar poéta – mécsest gyújtani bár a régi idea fölött virrasztva. Szelíd jövôvel érezvén adósnak magát József Attila, már-már valóként énekelt máig megvalósulatlan vágyat: „A harcot, amelyet ôseink vívtak, békévé oldja az emlékezés…” Testvériségben született békévé? Láthatja immár csillagtrónusán a költô, hogy minden eddiginél vadabb, magyarellenes szellemi háború indult ellenünk s éppen Dunatájról. Harmadikul Németh Lászlót idézzük föl. A Duna-táji népek összefogásáról gyönyörû álmokat szövögetett ô is. Tejtestvériség, röppent ki tollából, hitébôl olajágas galambseregként az életmûvéhez méltó idea, ugyancsak nemes, szép eszmény, amely még nagyon messzirôl világlik felénk a jövônek horizontjáról. Egy Romulust és Remust szoptató farkas ösztönei ma még nemigen vegyülnek Emese álmával, de még a román szellem legjobbjainak tejtestvéri érzelmeivel sem. Szép ideák, merész vágyak, álmok korszaka után hasznunkra lesz újraértelmezni a Szent István-i toleranciát. Ahol nincs vallási, mûvelôdési, érzelmi azonosság: tiszteltessék a törvény védelme alá rendelt másság; érvényesüljön a kölcsönös érdek, az együttmûködés hasznossági elve. Ha népek szívében a másnyelvûek iránti szeretetnek nincs már helye: teljesítse kötelességét önérdekbôl is az ész, a meggondoltság. Költôink eleget énekeltek immár ordas indulatokban egymásnak feszülô népek közös bánatáról; a sorsuk legmélyén titkon egyetértésben dobbanó szívhangjaikról. Költôi igazságok ezek, szép sejtelmek és angyali hitek, ám sehol soha nem pótolhatták a hûvös, szigorú törvényeket, az emberi jogok alkotmányos védelmének gyakorlatilag mûködô rendszerét. Lelki fülemmel flagelláns magyarok és xenofóbiás magyarfalók üvöltését hallom: tessék csak tessék újból és mélyebben, századikszor is nemzeti önvizsgálatot tartani! Egyebek közt: Szent István miatt is! Az efféle maszlagolás indítékainak magyarázatát más alkalomra hagyva mondjuk el inkább, hogy István király országépítô népébôl – nagyhatalmi garázdálkodás következtében áldozati nemzet lettünk, és elvégeztük immár a magunk revízióját. Akik ezt tagadják, úgy tesznek mintha hírét se hallották volna Ady lánglelkének avagy Kemény Zsigmond nemzetkritikai kórjelzéseinek. Joggal mondjuk tehát: ma már nem az áldozat, hanem a hóhér végezzen önvizsgálatot. Amit az elsô világháború gyôztes hatalmai István király mûve ellen elkövettek: páratlan büntetés, geopolitikai érdek szerinti böllérkedés volt; cinikus megcsúfolása minden békekötésnek s a népek önrendelkezési jogának is vén Európában. Legyen merszünk azt is kimondani, hogy büntetésünk legfôbb oka éppenséggel európai mivoltunk, ezeréves államiságunk volt. Erônk és versenyképességünk miatt sújtott le ránk az ítélet: „Darabokra szaggattatol és ezt összeomlásnak fogjuk nevezni.” Rekviem egy hajdanvolt birodalomért címû történeti munkájában Fejtô Ferenc mondott e tárgykörben oly roppantul fontos dolgokat, hogy nemzetközi sikerben is babéros mûvét Európa történészei meg nem kerülhetik. A magunk revíziójához megtérve: sajnálattal üzenjük történelmi gyóntatóinknak, hogy nincs több hamunk, amit a fejünkre szórhatnánk, s megszaggatni való köntöseink is elfogytak. Amit mások máig szabnak nekünk, köszönjük de el nem fogadhatjuk. Aki megátalkodottsággal vádolna minket, próbálja megérteni, hogy még mindig a múltunkért korbácsol225

nak, holott a jövendôt is megbûnhôdtük már; tetemesen túlszenvedtük Kölcseynek Isten elé fölterjesztett panaszát. Nincs hamunk, ám annál több a követelésünk – s épp a Szent István-i gondolat, azaz megannyi másság iránti tolerancia jegyében. Államalapító királyunk nevének hallatán csontvelôbe szorult félelmek hordozói jajdulnak föl, folyvást nyugtatni kell ôket: csigavér! Az emlékezô szó, a halhatatlan örökség megbecsülése: nem harcot hírelô véres kard. Ó-Romániát nem tekintjük már besenyô-szállásnak, Nándorfehérvárt senki magyar fia nem akarja elcsatolni, a morva-magyar határ ügye kiszökött az álmainkból és ugyanúgy Velence, Magyarország hajdani – soha többé majdani – adófizetôje. Mitôlünk nyugodtan alszik már az osztrák sógor is: csak gyönyörû alliterációként emlegetjük, hogy nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. Talán már sok is a magyar múlt, hallatán fölrebbent ijedelmek csillapítása. Talán még mindig kevés, bizonytalanságában erôtlen az emlékezésünk Szent Istvánra. Úgynevezett határon túli magyarok lévén, nem csupán jelenünk és jövônk, hanem történelmi múltunk is az István király országrészeit megszálló hatalmak kezére adatott. Ily módon sanyarodtunk új nemzetállami maszlagolások nebulóivá. Kukoricán térdepelve és gyakorta pálcáztatva magoltatják velünk dirigált múltunkat, amelyben apáink s nemzeti nagyjaink sugaras arcát homály borítja el, és ami ezer éven át a talpán állott, közel száz esztendeje a fejével lefelé lógatik. István királyunk igaz történelme mítosszá lett, új gazdáink hitregéi pedig a történettudomány helyét foglalták el. Zsenge vigaszként száll akár az ének szájról szájra „nemzeti nagylétünk” maradékainak titkon örökölt és ôrzött emlékezése. Az öngyalázás kalodáiból szabadult lelkek a szülôföld ajándékaként kapják megôrzés, továbbéltetés végett a betiltott magyar múlt máig eleven bizonyítékait. Ki volt és mit jelent számunkra István király? Évezrednyi munkában szelídített tájak, székesegyházak, iskolák, püspökségek beszélnek róla, ez utóbbiak közt az 1009-ben alapított gyulafehérvári püspökség, a veszpréminek, kalocsainak és gyôrinek társa, egyazon idôbôl való mindahány. Ezekrôl szólván, a hûvös elme tiltásának ellenére fordul az ember múltittasként európai létünk kezdetei felé. Méla merengés vádját is vállalva el nem tagadhatom, hogy Gyulafehérvárt sóhaj nélkül szinte lehetetlen fölemlíteni. Gondoljátok meg, feleim: Bethlen Gábor fejedelmi székhelyének katedrálisát a Notre-Dame-templommal majdnem egyidejûleg kezdték el építeni a 12-ik században. Csakhogy: A többit mindenki tudja… Szóljunk bizakodólag is. Jó sorsom ajándéka volt, hogy láthattam Velencét, Adria lányát, elgyönyörködtem szépségeiben, számbavehettem fehér köveit, amelyek nem hagyják az utast eltévedni a zegzugos utcákon. Bármerre bolyong is az ember: az úttest közepén szabályos távolságban sorakozó fehér márványkockák igazítják el, a központ, a Szent Márk-tér felé mutatják az irányt, s némelykor oly módon, hogy visszafelé is elôre vezetnek. Évtizedek távolából emlékszem az örömre, amelyet ez a felfedezés keltett bennem, csupa idegen nyelv zsongásában finnugor magányomat is oldva. Annak jó érzése volt ez, hogy új „kalandozások” korában nem kell tartanom az eltévelyedéstôl. Velence fehér kövei nem a célhoz vezetô legrövidebb útnak, hanem a biztos megérkezésnek voltak jelzései. Velencei éjszakák emlékét metaforaként hoztam haza, elgondolva néha: valahogy így vagyunk Szent István hagyatékával is. Az út, mely hozzá vezet, történelmünk zivataros századain áthaladva torkollik Európába, változatlan törekvéseink Szent Márk-terére. Államalapító királyunk szellemi örökségének fehér kövei a kereszténységben kiteljesedett európai kultúrát jelzik. Mindétig tisztességgel betöltött, véráldozattal védett helyünket az öreg kontinensen. Európai jövônk: a múltunk is tehát. Ama Szent István-i. 226

SZABÓ TIBOR A határokon túli magyarság és az európai integráció

A földrajzilag értelmezett Európában – az Atlanti-óceán és az Ural-hegység között – 750 millió európai polgár él 36, egymilliónál több lakosú államban. Európa államszervezeti formája azonban nem tükrözi az etnikai és kulturális valóságot, ugyanis ebben a 36 országban 70 nép és számtalan nemzeti, illetve etnikai kisebbség él. A majdnem általánosan elfogadott nemzetállami gyakorlat szerint a nemzetállamokban számbelileg többséget képezô népet (közösséget) nemzetként, a számbelileg kisebbséget képezô népet (közösséget) etnikai, illetve nemzeti kisebbségként szokásos meghatározni. A „nemzeti kisebbség” fogalma azonban (azon kívül, hogy nincs pontosan meghatározva) rendkívül kétértelmû. Az utótag, a „kisebbség” a „többségtôl”, az „államnemzettôl” való elkülönülésre, az elôtag, a „nemzeti” egy másik nemzethez való tartozásra utal. A „nemzeti kisebbséghez tartozó személy” esetében ez Európában annyit jelent, hogy azon nemzetállam állampolgára, amelynek határai között él, de egy olyan nemzet tagja, amely egy másik állam „többségi” nemzete. Tehát a nemzeti kisebbségre a kettôs kötôdés jellemzô. Ez a kétértelmûség, illetve az a valóság, amelyet megnevez, a kettôs kötôdés már önmagában is konfliktusveszélyt rejt magában a nemzetállam keretén belül, ugyanis elôfordulhat, hogy a „többség” és a „kisebbség” érdeke nem esik egybe. A nemzetállam tehát, amely a „többség” államának, a többségi érdek érvényesítôjének tekinti magát, általában már eleve gyanakvással tekint a „kisebbségre”, titkos szándékokat gyanít még a legindokoltabb jogszerzésre irányuló törekvések mögött is. Így alakul ki azon áldatlan helyzet, amikor a „kisebbség” mint elnyomójára tekint az államra, az állam pedig a sajátos kisebbségi intézmények létrehozására irányuló szándékot, de még az anyanyelvû oktatásra való igényt is szegregációs törekvésnek ítéli. Ördögi, tragikus kör ez, mivel a két felfogás kölcsönösen erôsíti egymást. Az állam mind nagyobb nyomást gyakorol azokra, akik nem hajlandók a többséggel azonosulni, nem beszélik tökéletesen a többség nyelvét, nem hajlandók a többség történelmét a maguk történelmének tekinteni stb. A növekvô nyomás viszont arra késztetheti a kisebbséget, hogy egy önálló állam létrehozására, vagy egy szomszédos, történelmi és egyéb szempontokból vele rokonságot mutató államhoz való csatlakozásra törekedjék. Az állam a kisebbség asszimilálását tartja kívánatosnak, és ennek érdekében különbözô eszközökhöz folyamodik. A természetes asszimilációt elôsegítô intézkedéseket idôvel az erôszakos asszimilációt szolgáló intézkedésekkel váltják fel, majd – ha ezek nem vezetnek elég gyorsan eredményekre – az etnikai tisztogatást alkalmazzák, szelídebb vagy erôszakosabb eszközökkel: a kivándorlás megkönnyítésétôl a fegyverekkel való elûzésen át egészen a fizikai megsemmisítésig terjedô skálán. Másrészt az elnyomott (nemzeti vagy egyéb) kisebbségek is sikeresen veszik fel idônként a harcot, elsôsorban akkor, ha erre a nemzetközi feltételek megteremtôdnek. Az I. világháború után módosultak az államhatárok, új államok jöttek létre. Ugyanez történt a II. világháború idején és után, majd 1990 után. 227

Minderre számtalan példát lehetne felsorolni, sajnos, Európa XIX. és XX. századbeli történelmébôl. Századunkban – a fizikailag megsemmisítetteket nem számítva ebbe a kategóriába – húsz európai nép harmincmillió tagját ûzték el szülôföldjérôl. Ennek következtében gyökeresen megváltozott egyes régiók etnikai összetétele, de a konfliktusveszély nem tûnt el. Egyrészt lehetetlen volt a nemzeti kisebbségeket teljes mértékben felszámolni, másrészt az erôszakos cselekmények által okozott traumák tovább mérgesítették a helyzetet és idôben mind távolabbra került a konfliktusok felszámolásának lehetôsége. Másrészt az is egyértelmûvé vált, hogy az új nemzetállamok kialakulása, illetve a határok ide-oda való tologatása sem képes megszüntetni a nemzetállam és a nemzeti kisebbségek egyidejû létezése által keltett konfliktusveszélyt. Az egykori nemzetiségek nemzetté válva továbbra is elnyomták/elnyomják a domináns nemzetbôl nemzeti kisebbséggé vált, illetve a továbbra is etnikai vagy nemzeti kisebbségeknek megmaradt közösségeket. Szinte egyetlen olyan régiója sincs Európának, ahol „igazságos” határokat lehetne húzni, hiszen akár egyetlen településen belül is több etnikai, illetve nemzeti közösség létezhet/létezik. A nemzeti, nemzetiségi, etnikai kérdés azon problémák közé tartozik, amelyet G. N. M. Tyrell divergens, azaz logikus okoskodással, konkrét cselekvésekkel nem megoldható problémáknak nevez. Az élet legtöbb problémája ezek közé tartozik. Ezeket a problémákat megoldani nem, legfeljebb kezelni lehet. A megoldás akkor következik be, amikor a kérdés meghaladottá válik. Hogy egy példával érzékeltessem. a XVI–XVIII. század KözépEurópájában a katolikus–protestáns kérdés megoldhatatlan volt még ugyanazon nemzeti, etnikai közösségen belül is. Ugyan ki tudta volna eldönteni, hogy a teológiai igazság kiknek az oldalán áll? Kezelni azonban lehetett, és a kezelés legfontosabb eszköze a vallási tolerancia volt, amely lehetôvé tette, hogy akár ugyanazon faluban több felekezet templomát is felépítsék egymás mellé. A nemzetállamok kialakulása után a nemzeti hovatartozás fontosabbá vált a felekezeti hovatartozásnál, a konfliktusveszély megszûnt, mivel túlhaladottá vált. Míg a XVIII–XIX. században az európai modernizáció egyik legjelentôsebb megtestesítôje a nemzetállam volt, a XX. század végén már nyilvánvaló, hogy a modernizáció a nemzetállamon túli és alatti szereplôket és erôforrásokat is megköveteli. Hiszen szinte immár teljes mértékben globalizálódott a termelés és a fogyasztás, Európában létrejött az Európai Unió, a nyugati nemzetállamok szintje alatt pedig megfigyelhetô már a regionalizálódás. A modernizáció jelenleg tehát az integrációt jelenti. Számunkra, közép- és kelet-európai országok számára az európai és az euro-atlanti struktúrákhoz való csatlakozást, és a továbbiakban az EU-, illetve NATO-országokkal való együtt haladást. Ma már szinte valamennyi politikai gondolkodó egyetért abban, hogy a nemzetállam, mint olyan, halálra van ítélve, aminek nem mond ellent az a tény, hogy Európa államainak túlnyomó többsége még mindig nemzetállam. Az integráció folyamat, Nyugat-Európában is az, hosszú folyamat, de az világos, hogy nem tûri meg a nemzetállamok fennmaradását. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nemzet és az állam is meghaladott kategóriák. A kettô a XVIII–XIX. századig nem fonódott össze, a XXI. században pedig minden valószínûség szerint ismét szét fog válni. Az is valószínû azonban, hogy mind a nemzet, mind az állam fogalma alapvetôen módosulni fog. Az állam sokat fog veszíteni funkcióiból, a nemzet pedig nem fog kötôdni az államhatárokhoz, újfajta kötôdések, identitások fognak kialakulni. 228

Hogy ezek milyenek lesznek, sokféle elképzelés van. Kiss János a multinacionális államban látja a megoldást, Ingmar Karlsson, Svédország prágai nagykövete pedig, mivel szerinte az Európa felé irányuló bevándorlás megállíthatatlan, és „könyörtelenül egy sokfajú és sokvallású Európa felé tartunk”, azt gondolja, hogy a közeljövô legfontosabb feladata egy olyan állampolgársági (állampolgárságot megadó) törvény kidolgozása lesz, amely egész Európában azonos lenne. Úgy véli: miszerint egy nemzetfeletti megközelítés révén és a regionális és kisebbségi jogok kiterjesztésével lehetôvé kellene tenni, hogy többféle identitás alakulhasson ki ugyanazon személy esetében: „A jövôben Svédország lakói elsôdlegesen egy regionális identitástudattal fognak rendelkezni – de például nem csak úgy, mint Smaland tartomány lakói, hanem lehetséges, hogy úgy is, mint smalandi kurdok, smalandi törökországi bolgárok vagy smalandi koszovóbeli albánok. Másodlagos identitásuk a svéd lesz, egy harmadik szinten az északi identitás lesz található azzal a lehetséges kitétellel, hogy „Balti-tenger vidéki”. Az ötödik szint egy európai identitás lesz. A frízek esetében a második opció Hollandiára fog esni, kivéve azt az esetet, ha Frízia német részébôl származnak. Harmadik szinten úgy fogják érezni, hogy Beneluxhoz tartoznak, negyedik identitásuk pedig az európai lesz.” Úgy véli, miszerint, lehetséges, hogy viszsza fogunk térni a tartományok (vidékek) Európájához, amelyre a nemzetállamok épültek. „Csak a nemzetfeletti egységek és a regionális pluralizmus kombinációja teszi lehetôvé számunkra, hogy kialakítsuk azokat a kozmopolita magatartásformákat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy szembenézzünk a nyugati integrációs, a keleti dezintegrációs folyamattal és a más kontinensekrôl való bevándorlással.” Ha a fejlôdés ebbe az irányba fog haladni, akkor bizonyos mértékben ismét megjelenik egyféle „Római Birodalom”, „de ez alkalommal poszt-indusztriális, szekularizált és európai nemzetiségû jelleggel. (…) Ha ez bekövetkezik, a nacionalizmus, amely a múltban annyiszor beteggé tette Európát, végül is lényegtelenné válik”. A magam részérôl én úgy vélem, hogy a sokféle „identitás” helyett legfeljebb a többféle kötôdés válik általánossá, hiszen ez már ma is létezik. Addig azonban, amíg túlhaladottá nem válik, mindenképpen kezelni kell a kisebbségi kérdést, még akkor is, ha nem lehet „tökéletesen” megoldani. A múltbeli „sikerek” egyes, jelentôs számú nemzeti kisebbségekkel rendelkezô nemzetállamokat még ma is arra ösztönöznek, hogy az erôszakos asszimilációhoz, illetve az etnikai tisztogatáshoz folyamodjanak. A legutóbbi jugoszláviai események azonban meggyôzôen bizonyítják, hogy ma már Európában nem lehet büntetlenül alkalmazni ezeket az eszközöket. Milyen eszközökkel lehet tehát „kezelni” ezt a kérdést? Hogyan lehet megelôzni a konfliktusokat? A kisebbségvédelem szükségszerûségét ma elvben általánosan elismerik. Az utóbbi években számos olyan nemzetközi dokumentum keletkezett, amely e kérdés rendezésére irányul. E dokumentumok egy része nem kötelezô jellegû „ajánlás”, hiszen nyilvánvaló, hogy a kezelés módja országonként és kisebbségenként változik. A kérdés „kezelése” során azonban elsôsorban a konkrét kisebbség konkrét igényeit és az adott körülményeket kellene figyelembe venni. A szomszédos országokban élô határon túli magyarság azon nemzeti kisebbségek közé tartozik, amelyek lemondtak az erôszakos eszközökrôl és igényeiket kizárólagosan 229

politikai eszközökkel, kívánják érvényesíteni. A határokon túli magyarság már valamennyi szomszédos országban megfogalmazta a maga igényeit. Mind a romániai, mind a szlovákiai, mind a jugoszláviai, mind az ukrajnai magyarság úgy véli, hogy hosszú távú megmaradásukat szülôföldjükön leginkább az autonómia különbözô formái biztosítják. Egyes politikusok még mindig összetévesztik a jelenlegi helyzetet a két világháború közötti helyzettel. A két világháború közötti Európa szövetségi rendszereit a közös ellenség határozta meg. Így történhetett meg, hogy a nyugati demokratikus hatalmak szövetségre léptek a totalitárius Szovjetunióval is. Ma a szövetségi rendszereket nem a közös ellenség, hanem a közös értékrend határozza meg, ami annyit jelent, hogy egyetlen olyan ország sem kerülhet be az euro-atlanti struktúrákba, amely nem lép a demokrácia útjára. Nem elég tehát szépeket mondani: a csatlakozni kívánó országoknak át kell alakítaniuk a saját társadalmukat is, el kell fogadniuk, tiszteletben kell tartaniuk a másságot. Egyesek még ma is visszasírják a hajdani kommunista rendszereket, amelyek – úgymond – korlátok között tartották a nacionalizmus katasztrofális hatásait. A jugoszláv kommunizmusnak például olyan hosszú ideig sikerült visszatartania nemzetiségeit egymás kiirtásától, amire eddigi történelmükben még nem volt példa. A Szovjetunióban sem kerülhetett sor azokra az eseményekre, amelyek azóta megrettentették a világot. Ez persze súlyos tévedés. A kommunizmus csendje a terror csendje volt. Nem szüntette meg az ellentéteket, csak súlyosbította azokat. Ahogyan vége lett a terrornak, azonnal bekövetkezett a robbanás. És minél erôsebb volt a terror, annál nagyobb lett a robbanás. A megoldás felé vezetô út csakis a demokrácia útja lehet. A demokrácia tartósságát pedig csakis az integráció biztosíthatja. A határon túli magyar közösségek felismerték ezt. Ez nem is volt számukra nehéz, hiszen igényeik érvényesülését csakis az integrációtól várhatják. Szívós küzdelmük igényelt jogaik biztosításáért nagymértékben hozzájárul a többségi társadalmak átalakulásához, a toleránsabb társadalmak létrejöveteléhez. Érdekeik tehát tulajdonképpen egybeesnek a többségi társadalmak érdekeivel, amennyiben azok valóban az integrációra törekszenek. A határon túli magyarság legitim szervezetei minden szomszédunknál azokat a politikai erôket támogatják, amelyek a nyugati orientáció elkötelezett hívei, amelyek az integrációra törekednek. Az RMDSZ, illetve az MK kormányzati részvétele nagymértékben hozzájárul Romániában és Szlovákiában a stabilitás megerôsödéséhez, a társadalom átalakulásához. Ugyanakkor a szomszédos országok számára fontosabb lett a Magyarországhoz való közeledés, hiszen Magyarország már a NATO tagállama, és így például a magyar– román határ NATO–román határrá alakult át. Magyarország felértékelôdése maga után vonja a határon túli magyar közösségek felértékelôdését is. A kulcsszó a türelem. Az integrációra való érettség egyet jelent a határon túli magyarok jogos igényeinek kielégítésével, ez a sine qua nonja az euro-atlanti csatlakozásnak.

230

SZÉMAN PÉTER Mezítlábas orvosok

Preambulum: Nem vagyok író, csak egy egyszerû mezítlábas orvos. Kérném, vegyék ezt figyelembe, amikor az alábbi papírra vetett gondolatokat olvassák… Nem az én elnevezésem rejtôzik a cím mögött, hanem kedves szilágyperecsenyi kollégámé, az Orbán Jancsié. Egyidôsek vagyunk, és ugyanabban az évben végeztük el az egyetemet. Ô Marosvásárhelyen, a „magyar tagozaton”, én otthon, Kolozsváron, ahol a numerus clausus-t teljes mértékben alkalmazták, az évfolyam 150 diákja közül kilencen voltunk magyarok. Abban az idôben még a kihelyezés járta, köteles voltál elfoglalni a felkínált állást. Azt tudtam, hogy Kolozsvárra semmi szín alatt nem kerülhetek, örültem, hogy egyáltalán Erdélyben maradhattam, egy útnélküli, víznélküli faluban, ahol a villanyt is csak úgy három-négy évvel azelôtt vezették be. De mint mindennek, ennek az eldugott helynek is volt jó oldala – szüléseket kellett levezetni, szakmailag sokat lehetett tanulni, hisz bekerültünk a mélyvízbe, hirtelen gondtalan diákokból felelôsségteljes orvossá kellett lennünk. Ha valakit kórházba kellett szállítani, a Szamoson ladikkal keltünk át, télen meg a jégen. A tavasz jövetelével zajló jégtáblák között eveztünk a lélekvesztôben, és így hoztuk a községnek szükséges gyógyszert is, mert akkor még ez is a körorvos feladata volt, eldugott vagy kisebb helyeken nem létezett gyógyszertár. Ahol én voltam, oda még a pap is büntetésbôl volt kihelyezve. Jancsival csak késôbb találkoztam, amikor szakorvosi vizsgám után átkerültem a megye másik sarkába. Jó képességû, élénk fantáziájú kollégaként ismertem meg, aki elsôsorban a munkának szentelte magát. Lassanként a korház ellátási területén amolyan Jolly Joker szerepet kapott. Ahol nem volt körorvos, ô oda ment (vagy oda küldték) helyettesíteni, miközben saját körzetét is ellátta. Nem lévén gépkocsija (még a mai nap sincs), biciklivel járta a falvakat. Ekkor született meg elnevezése a mezítlábas orvosokról, akik nem keresnek nagy pénzeket, akik sokszor gumicsizmában járnak a falvak traktorok által mélyre szántott sáros útjain, de odaadással végzik mindennapi munkájukat. Szilágy megye nem a legismertebb része Erdélynek. Vízhiánnyal küszködik, félreesik a fô vasúti és közúti vonalaktól. Amolyan alvó terület, ahonnan az emberek a „sántier”-re (építôtelep) jártak el, vagy jobb esetben a szomszédos Nagybánya környéki bányákban szereztek szilikózist. Sokan nem tudják, hogy az erdélyi fejedelembôl lett lengyel király Báthori István, az árvízi hajós Wesselényi Miklós, vagy Kölcsey Ferenc, Ady Endre ennek a tájnak a szülötte. „Hepe-hupás”, földje a mezôgazdaság számára gyenge, ipara meg alig van. Így ért minket a 10 évvel ezelôtti „földindulás”. Szilágyban csendesen, lövések nélkül zajlottak a ‘89 végi események, csak a második, harmadik nap vonultak ki az emberek a kisvárosok utcáira, tereire tüntetni. Falvakon még kivonulás sem volt, csak egy-egy tévé elôtt 231

összegyûlve, vagy a kocsmákban beszélgettek, és örvendtek annak, hogy Menyô is Szilágy megyében van, csak történt valami nálunk is. Az odavaló emberek helytállásból jelesre vizsgáztak. Máshol esetleg a rendôröket kergették el, vagy egy-egy igazgatót. Mindenki jobbat remélt, mindenki örvendett az elképzelt eljövendô szabadságnak és jólétnek. Senki sem tudta akkor még, hogy mennyire nehéz lesz az átállás, és tíz év után is – sok szempontból – majdnem ugyanott vagyunk, mint ahol akkor álltunk. Mert hol is álltunk mi akkor? Nem gazdaságpolitikai elemzést szeretnék végezni, azt már sokan és sokszor megtették a romániai kommunista diktatúra kapcsán, csak pillanatképeket szándékszom felvillantani. Távol az egyetemi központoktól nagyon nehéz volt lépést tartani a „tudománnyal”. Mert az igaz, hogy egy Nagyváradtól nyugatra élô orvosnak 100 km nem távolság (ennyire van középarányosan Szilágy Kolozsvártól, az egyetemi központtól), de akkor, amikor a kis tíz literes havi benzinadagoddal csak minden második (páros vagy páratlan) vasárnap járhattál, (mármint az, akinek legalább egy Trabantra futotta), amikor megszüntették – energiatakarékosságra hivatkozva – nemcsak az autóbusz- járatokat, de még a vonatokat is, amikor – néha – a kevés, menetrend szerint járó vonat közül is leállt egyegy a nyílt pályán, mert elfogyott az üzemanyaga, akkor a 100 km egy fényévnyi távolságot is jelenthetett. Hát ezért is voltunk mi mezítlábas orvosok, mert a tudományban is csak mezítláb járhattunk. Szaklapokról hallani még csak hallottunk, de a belföldiek papírhiány miatt nem jelentek meg, a külföldiekre meg ellenséges propaganda és valutahiány okán nem volt szabad elôfizetni. Még akinek nyugaton (amelyhez a „baráti” Magyarország is tartozott) éltek rokonai, az is félt szólni, nehogy rossz fényben tûnjön fel. Mert már az is kémgyanús volt, aki idegen nyelvet beszélt, pláne ha még iskolán kívül tanulni is akarta azokat. Nem ismerhettük meg szakterületünk fejlôdését. És nem ismertük az új gyógyszereket sem, mert az ôrült adósság-visszafizetés nem engedélyezett semmilyen fölösleges kiadást, a pártfunkcionáriusok szerint egy új fejlesztésû nyugati gyógyszer pedig „rengetegbe” kerül. Így hát nem juthattunk hozzá, még prospektusból sem ismertük ôket. Ehelyett – tudományos maszlagként – javasolhattuk mint „legjobb” köptetôt a mézzel kevert reszelt tormát, vagy a hagymateát mézzel, megtanultuk, hogy a fagyöngy teája a legjobb vérnyomáscsökkentô, és hogy asztmás rohamok esetén a nyitott ablakkal való alvás az üdvözítô. A diabéteszt pedig elég, ha helyes étrenddel kezeljük. Mezítlábasságunk testi és lelki is volt egyidejûleg. És ha a testit még valahogy elszenvedtük és kibírtuk, a lelki nagyon összetörte az embert. Az akkor elszenvedett megaláztatások, az embertelen életmód a mai napig rányomja bélyegét gondolkodásmódunkra. De azért jött – ha lassan is, és nem mindenki számára rögtön észrevehetôen – a hajnal. Már ‘89 utolsó napjaiban megérkezett az elsô segély. Magyarországról, egy igazgató fôorvos hozta, Somogy megyébôl. Nem csak régvolt gyermekkori emlékei húzták errefelé: Ismerte jól Szilágy megyét, tudta, hogy eldugottabb, a segélyhozók a Kolozsvár–Marosvásárhely–Székelyföld útvonalon járnak inkább. Gyógyszert és élelmiszert hozott, tudva azt, hogy kétszer ad, aki gyorsan ad. A hajdanvolt korház fôépületéhez jött, ahol akkor (és most is) a tüdôgondozó mûködött. Ekkor ismertem meg dr. Andrásofszky Barnát. Megkérdezte, hogy állunk a gümôkoros megbetegedésekkel. Félve mondtam (mert a kommunista rendszerben az egészségügyi statisztikai adatok titkosak voltak, államtitokként kellett ôket kezelni és nyilvánosságra hozataluk az államtitok megsértéséért kijáró büntetést vonhatta maga után), hogy sajnos sok a megbetegedés, sokkal több, mint ami a hivatalos adatokban 232

szerepel. Félve mondtam, mert akkor még nem lehetett tudni, merre is dôl el a „forradalom”. Kérdezte, hogy miben segíthetne, élelem vagy akármi más. Én a szakmai továbbképzésemhez kértem segítséget: szaklapot, dolgozatokat, gyógyszerismertetôket, vagy – esetleg – milyen csodás lenne egy szakmai konferenciára kijutni! Az ô meghívására és segítségével tudtam 1990 szeptemberében részt venni a kaposvári 46. Tüdôgyógyász Nagygyûlésen. Felejthetetlen élmény marad a számomra, olyan, mint amikor az ember hosszú hosszú bentlét után kiszabadul a börtönbôl. Ha – akkor még – nagyon sok mindent nem is értettem az ott elôadottakból, vagy nem ismertem sok gyógyszer nevét, mégis megéreztem, hogy másként is lehet élni, és fôleg dolgozni. A szaknyelv is ismeretlen volt, a problémák megközelítése és megoldása is egészen más és újszerû. „Zseniális újítás”-ként kezeltem azt is, hogy nem a pártbizottságban döntik el, melyik gyógyszert és milyen mennyiségben kell alkalmazni egy szakterületen, hanem a szakmabeliek. Az eltelt tíz év alatt sok-sok erdélyi (és kárpát-medencei) tüdôgyógyász kollégával vehettünk részt szakmánk kongresszusain, okulva és tanulva a magunk és a betegek hasznára. Ez úton is szeretnénk megköszönni a segítséget, az erkölcsi és anyagi támogatást, melyet ezen a téren a Magyar Tüdôgyógyász Társaság nyújtott és nyújt mindmáig. De a tüdôgyógyászokkal történtek az orvostársadalom egy kis szeletérôl szólnak, pedig az összes orvost, és fôleg a derékhadat képviselô „eminens mezítlábasokat”, a körorvosokat kellet tudománnyal felvértezni, cipôt húzni a lábukra. Hamar megindul a tudományos élet szervezése. Újjáalakul az Erdélyi Múzeum Egyesület, melynek Orvostudományi Szakosztálya a marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetem mellett alakult meg, ahol megkezdôdött a magyar diákok számarányának növelése. Néhányan megpróbáltak létrehozni egy külön magyar orvostudományi társaságot, de ‘90 fekete márciusa után, ez lehetetlenné vált, nem jegyezték be. Székelyudvarhely megrendezte az elsô EME orvostudományi konferenciát, aprádonként tagokat toboroztunk és rendre beiratkoztunk az egyesületbe. Az egyik EME konferencián hallottunk arról, hogy kimondottan körorvosoknak létezik Debrecenben egy kéthetes továbbképzô tanfolyam, melyet augusztus folyamán rendeznek meg, Ady Akadémia a neve. Kevesen pályáztak környékünkrôl, az ismeretlenbe mentek a vállalkozóbb kedvûek. Nagy volt az öröm, amikor hallottunk arról, hogy a Segítô Jobb nevû alapítvány magára vállalta az ott-tartózkodás és a továbbképzés összes költségét. A Segítô Jobb-ot 1990 közepe táján elsôsorban a betegek által ismertük meg. Miután megnyíltak a határok, s mivel a gyógyszerellátás nem javult azonnal, és a felszereltség nálunk még a ’60–70-es évek színvonalán maradt, a reményt vesztett betegek átjártak a szomszédba gyógyulást keresni. Ôk meséltek egy szervezetrôl, amelyik segítette ôket, a kezelési költségeket magára vállalva. Ismerôsök adták egymásnak a címeket, neveket, egyházak rendezték a betegek sorsát, az orvostársadalom (sajnos) csak lassan alkalmazkodott az új lehetôségekhez. De az azóta eltelt idôben mind a betegek, mind az orvosok megtanulhatták a Segítô Jobb nevét. Tájainkról minden „mezítlábas” eljutott az Ady Akadémiára, környezetem orvosai a legszínvonalasabb továbbképzônek tartják, ahol keményen dolgozni kell, de a szerzett tudás megéri a fáradozást. És a tudomány mellett kikapcsolódásra is jut idô, barátságokat köthetünk a Kárpát-medencébôl érkezett orvosokkal. Kollégáim egy pár év eltelte után már kora tavasszal kérdezik: „mikor lehet pályázni az Ady Akadémiára, az idén én is szeretnék menni”. Komoly tudományos cipôt jelentenek a debreceni kiruccanások. 233

Úgy kezdtem, hogy Szilágy félreesô, eldugottabb, elhagyatottabb hely. De már nem az az orvostovábbképzés tekintetében. Sohasem voltunk hátrányosan érintve az Ady Akadémiára való jelentkezések esetében, mindig megtisztelô figyelemmel bírálták el jelentkezéseinket. Épp ezért sehol sem lehet jobb helye köszönetünknek, mint ebben a könyvben, amely a Segítô Jobb-ról szól. Ôszintén köszönjük a segítséget. És köszönjük a sok-sok segítséget, amit a Segítô Jobb gyógyszeradományok, szakkönyvek, szakfolyóiratok formájában juttatott el hozzánk. És köszönjük a sok egyéni szakosodási és továbbképzô tanfolyamon való részvétel anyagi hátterének megteremtését is. Mezítlábasságunk levetkôzésének még van egy fontos állomása: 1993-ban megalakul a Magyar Egészségügyi Társaság. Elsô pillantásra ugyanazzal a kérdéskörrel foglalkozik, mint az EME vagy a Segítô Jobb (nem betegellátási szempontból) – a tudományos továbbképzéssel. És mégis más, mivel vezetése egységes magyar nemzetben gondolkodik, és a magyar nemzet legégetôbb egészségügyi problémáival kíván foglalkozni, országhatároktól függetlenül. A MET is rendszeresen megszervezi tematikus továbbképzô konferenciáit, ahol a tanulás mellett széleskörû kapcsolatok alakulnak ki a különbözô országokból érkezett tagok között. Megalapítója és elnöke ugyanaz az Andrásofszky Barna, aki elôször érkezett segéllyel a Szilágyságba. Illô, hogy a Magyar Egészségügyi Társaságnak is megköszönjük a sok-sok segítséget. És a MET továbbképzô konferenciákat szervez a történelmi Magyarország minden régiójában. De mi sem ültünk ölbetett kézzel. Miután kinyílt elôttünk a nagyvilág (ha csak egy kicsiny része is), elgondolkodtunk azon, hogy talán mi is szervezhetünk továbbképzôket. Nagy merészség volt belevágni, sok volt a kishitû és az ellendrukker. 1994-ben szerveztük meg az elsô konferenciát a Magyar Egészségügyi Társaság segítségével, most már túl vagyunk a hatodikon. Három évre volt szükségünk, hogy kikristályosodjon számunkra, mire is van szükségünk. Nem sok kis dolgozat, hanem újdonságokat hozó, egyetemi szintû továbbképzô jellegû elôadások kellenek a nem túl nagy létszámú, a környékrôl verbuválódó hallgatóságnak. Az érdeklôdés egyre nô, Szilágysomlyó beírta nevét a továbbképzôk kalendáriumába. És a biztatást, a visszajelzéseket – hogy ez az út a helyes, hogy nekünk is kell tenni valamit annak érdekében, hogy ne maradjunk le szakmailag – megkaptuk mindhárom szervezettôl: a Segítô Jobb-tól, a Magyar Egészségügyi Társaságtól és az EME-tôl. Sok még a tennivaló. Mi itt az egészségügyi reform kellôs közepén vagyunk, minden inog, bizonytalan, átalakul körülöttünk. Ismét új rendszerben kell dolgoznunk, mások lettek a követelmények, az elvárások. Néha az az érzésem támad, hogy mindenrôl beszélünk, mutatókról, anyagiakról, felszereltségrôl, gyógyszerekrôl, csak valahogy az ember, a beteg (no meg az orvos mint ember) marad ki témáinkból. Mert nem szabad elfelejtenünk: szakmai tudásunk (amelyet mára már az aki nem volt lusta és akarta, aktuális színvonalra hozhatott) a beteget, az embert szolgálja.

234

SZUTRÉLY PÉTER Betegem? Barátom? Vevôm? – A szolgáltató orvosról

Violetta halálán van. A szobaleány kétségbeesetten orvosért szalad. Alfréd – noha különben makkegészséges – kínlódik fájdalmában, a zenekar piano és mezzoforte hullámokkal önti el a közönséget. Jön az orvos. Arca komoly, de fellépését nem kíséri egyetlen hang sem, nincs saját zenekari motívuma. Se ária, se szúrófény. Pillantása azonban ott, hátul elárul minden szörnyûséget, melyet az ember a tuberkulózis végállapotában csak el tud képzelni. Orvosi táskája is vele van, igaz, nem tudni, minek. Legfeljebb a pulzus után tapogat néha, bár azt sem mindig. Aztán csak áll a sötétben, s énekli a háttérszólamot. Nincs tovább szerepe. Megjelenése jelkép csupán, mellyel a halál tragédiáját emelte ki a szerzô. Violetta csodaszépen énekel! Alig lehet elhinni neki, hogy olyan rosszul van, amikor ilyen vitálkapacitással rendelkezik még! A kolléga azonban pontosan tudja esete kilátástalanságát. Nincs mit tenni, a vég közeleg. Alfréd papája megbánja önzô magatartását, Alfréd teljesen kikészül, a szegény lány, ez a hajdani világszépe kileheli lelkét. Bár adhatott volna a doktor egy kis antitubertikulomot neki! – sóhajtok a páholyban, s megdörzsölöm nedves szemem. – Legalább egy kis infúziót beköthetett volna, esetleg egy vérkonzervet. Ha mást nem, megmérhette volna a vérnyomását, hívhatott volna mentôt… A ruhatárhoz érve csak úgy árad az emberben a sok szép dallam. Gyönyörû este volt. Csak legalább egy kicsit segíthetett volna az a doktor! De mi lett volna ebbôl a szép estébôl, ha a kollégának valóban rendelkezésére álltak volna a mai gyógyszerek? *** Nem idézzük az orvoslás hosszú történetét, ám gondoljuk el, hogy egészen a közelmúltig az orvos a „segítés” embere volt. Segíteni annyit tesz, mint a bajban ott lenni, oda nyúlni, de a segítô sohasem tudhatja, hogy mi lesz a beavatkozás eredménye. A „Traviata” utolsó jelenetében fellépô orvos a „segítség” embere, professzionális segítô, aki éppen ezen mivoltában fejezheti ki legdrámaibban a végállapot visszavonhatatlanságát. Vajon a „segítség embere” még ma is az orvos, aki egy egész tudománytárral a háta mögött, hatásos eszközökkel felszerelve a szó szoros értelmében kézbe vesz egy vitális veszélyhelyzetet? A „segítség embere”-e még az, aki naponta szûrôvizsgálatok pozitív leleteinek fenyegetô komorsága mellett makkegészséges embereket fon át betegségekkel, betegségtudattal azért, hogy elôre ki nem számítható életminôséget az általánosan elfogadott, helyes irányba lökjön? Vajon a „segítség” embere” az a 4., 5., 6. orvos is, akitôl a „beteg” csalódottan távozik, mert ott sem kapta meg a társadalom legjobb menlevelét, egy jó kis „betegséget”? A „beteg”, aki ma a többség szemével azt látja, hogy egy odaillô betegség 235

azonnal megoldást nyújt ezer kezelhetetlen és megoldhatatlan gondjára, melyeket egy fel nem dolgozott, fel nem dolgozható világ zúdított a nyakára. Vajon a „segítség embere” még az, aki évek óta ágyban fekvô végelgyengülteket egy megváltó tüdôgyulladás esetén drága antibiotikumokkal visszaránt a végelgyengülésbe? *** Tüskés gondolatok, szálkás kérdések, melyekre csak akadozva fogalmazódik évezredünk végén valamiféle új válasz. A „segítség emberébôl” szakember lett, aki szakmája minden professzionalizmusát felsorakoztatva embertársai rendelkezésére áll. „Alázatos szolga” – mondaná a klasszikust kedvelô. Ha nem is szolga, de egy jól meghatározott szolgálatot nyújtó; szolgáltató lett ma az orvos. Hatásos tudomány áll mögötte, eszközeit célzottan veti be; „kezeli” betegét. A kezelés szolgáltatás, ezt ma tagadni badarság volna. Ezt kívánta alkalmazott tudománya, s betegei összessége, a társadalom. A „segítség embere” voltaképpen jól jött a bajban, de nem akkor, ha a baj múltával szembe kellett találkozni vele. Az emberi természet nem irodalmian berendezett, így inkább az „elfelejtés” bûvészkedése a sajátja. A szolgáltatóval egészen más, egyenrangú viszonyba lép, akitôl nem kér, hanem rendel, akit nem vár, hanem akitôl elvár. *** Nézzük még egyszer: Violetta nagyon rosszul van. Riasztják, avagy „megrendelik” az orvost, az jön is. Dallamra most nincs idô, mert máris felcsattan az alukoffer teteje, halk, csattanó ütések, s máris bekötve az infúzió, csepegnek a keringést stabilizáló szerek. Talán egy akkordnyi idô csak, s Violetta már a mentôben. Alfréd és papája megnyugszanak, a lány meg fog gyógyulni, s még az orvosi számla rémképe sem fenyegeti ôket, hiszen mindannyian befizették a biztosítási járulékokat. A szolidáris közösség vegyeskara vidám háromnegyed ütemmel oldja meg ezt a konfliktust is. Mi nézôk persze tudjuk, hogy bár Violetta sorsa jobbra fordul, a szerelmespár egybekelhet majd, s az egyéni boldogságnak semmi sem állja útját, ha csak éppen nem az a háttérkórus, mely egyre nehezebben találja a harmóniát. De ez már egy másik opera librettója. *** Tud-e az orvos ezzel a személytelen szolgáltatói szereppel azonosulni? Ez napjaink gyakorló orvosainak állandó konfliktusa. Pedig nincs más lehetôség, azonosulni kell vele. De hiszen a „segítség embere” sem mindig önként, minden külsô nyomás nélkül kapta szerepét! A szolgáltató orvos szerepe sem hosszú. Általában a kezelés eredményes lezárásáig tart. Betegnek bajában segíteni jó dolog. De nem sokkal rosszabb az sem, ha a vevônek megelégedésére szolgálhattunk. Mindkét esetben közös az orvos sikerélménye. Mégis a különbség szembeötlô: a „segítség embere” semmit sem vár el tettéért, legfeljebb költségei megtérítését, ha professzionális segítô. A szolgáltatónak viszont természetes igénye szolgáltatásának mindenkori, általános életmérce szerint való ellenszolgáltatását elvárni. Mai orvoslásunk válságai ezen különbségek összemosásából adódnak. *** Kifejezhetô-e az egészséges ember értéke? A XX. sz. története arra tanít, hogy nem. Mert ugyan felértékeltük önmagunkat, az egyént végtelen magasságokba, ám ugyanakkor példátlan brutalitással jelentkezik egy egész századon át az emberírtás kényszere. A betegségétôl megszabadított ember értéke legfeljebb visszanyert munkaerejének gazdasági értékével mérhetô. Ez a mai társadalmakban igen különbözô szinteken fejezi ki 236

az ember értékét. Mégis, legalább egy lehetôség a definícióra. A beteg visszanyeri munka-, alkotóerejét, újra részt vesz az általa is képzett társadalom aktivitásaiban, ezzel hasznot hajt a társadalomnak, a családjának és önmagának. Ha adott társadalom adott gazdasági rendszert mutat fel, abban az egyes alkotó ember értéke ezen rendszerhez arányosan fejezôdik ki. No és természetesen azoké is, akik bár adott pillanatban nem alkotók, de voltak vagy lesznek. (Csak mellékesen jelezhetô itt a generációk közötti „szerzôdés” mélyreható elmélete, mely szerint az elôzô generáció megfáradtjairól a következô gondoskodik. Az utóbbi azonban csak olyan eredményességgel gyakorolhatja feladatát, mint amilyen lehetôségeket és eszközöket örökölt. Így a generációk egymást követô rétegeinek felelôssége kétirányú. Önmagunk elôdei, s önmagunk utódai iránt tartozunk felelôsséggel, az utóbbi esetben késôbbi önmagunkat is figyelembe véve. A XX. sz. társadalmai eddig semmiféle más, jobb megoldást nem találtak e szerzôdés helyett. De ez nem is csoda, hiszen elképesztô humándenaturálódásunk vészterhes folyamatában ez még egy természetes elem.) Az egészséges ember „értéke” mégiscsak egy adott társadalom önmaga által meghatározott érték, mely akarva-akaratlanul a munka eredményességétôl függ. Kedvenc mérôszám a „ társadalmi össztermék” („GDP”), s ennek bizonyos hányada, mely az egészségügyre fordítódik. Jól használható adat egy-egy ország jellemzésére. Ezt a százalékot kevesellhetjük, avagy helyes aránynak tarthatjuk, megváltozhatatlanságában mégiscsak egy társadalom, s annak egyedei valódi jellemzôje. Mire fordítjuk általában ezt a bizonyos százalékot? Mindig arra, hogy az adott társadalom minden tagja megkaphassa a betegség esetén szükséges szolgáltatást. Mai világunk problémái ezen második félmondat mögött feszülnek. *** Sajnos még hiányoznak az olyan érvényes, általánosan elfogadott definíciók, melyek e félmondat konfliktusait legalább mederbe terelnék. A betegség fogalmán még dolgozni kell, azzal együtt, hogy a WHO definíciója ma közismert. Agresszív életstílust szabályozó világunkban olyan kérdések merülnek fel, melyekre a medicina jobb-rosszabb válaszokkal szolgálhat, mégsem tekinthetôk semmiképpen „betegségeknek”. Általában az orvos az egyetlen, aki egyáltalán – legalább elvileg – eldönthetné azt, hogy adott eset ezen gondok közé tartozik-e vagy sem. A már „betegséggé” nyilvánított esetekben a valóban szükségesség kérdése jelentkezik. A tudomány és technika szirénvilágában egyre ôrjítôbben kell az orvosnak mérlegelnie azt, hogy mit vet be, s mit nem. Amennyiben eldôlt ez a kérdés is, felmerül az utolsó: ki és milyen forrásokból fedezi az orvos magasan differenciált döntéshozatali, szellemi munkájának árát? Hiszen minden vállalatnál a döntéshozó, irányító szellem (divatosan menedzser) ugyancsak pontos gazdasági értékkel rendelkezik. A ritka, keresett, s haszonnal bevethetô tudásnak ára van! A szolgáltató típusú orvos ezen tudásának ugyancsak! Mint ahogy a felhasznált eszközöknek és anyagoknak is. Ebbôl áll össze egy költségrendszer, melyet valakinek térítenie kell. De kinek? Amennyiben az egyén úgy érzi, hogy a maga által önmagáról alkotott értékítélete magas, akkor az erre vonatkozó szolgáltatást is önmagának kell térítenie, mint ahogy más szolgáltatásokat is. 237

A betegség azonban a természet rendje szerint egy folyamat, melyet nem terveztünk bele életünk rendjébe, mint ahogy végsô soron az elmúlást sem, noha mindkettôrôl tudjuk, hogy létezik, fenyeget, s el is talál bennünket. Az elmúlás esetére ôsidôk óta elfogadott magatartásforma a végakarat rögzítése. A betegséget ezzel szemben „elôre nem látott szerencsétlenségnek” tekintjük. Jó száz éve aztán mégiscsak megszületett az elôre való gondoskodás intézményes elve is: mindenki lefedezheti ezt a rizikót is, mint minden más rizikót különbözô biztosítások keretein belül. (Kifejezetten embertelen az a rendszer, amelyben a térítést javarészt törvényen kívül helyezzük, társadalmilag disqualifikáljuk, s így az egyén számára lehetetlenné tesszük e rizikó bárminemû irányíthatóságát. Avagy ismeretes talán valamilyen biztosítás a „paraszolvencia” rizikója ellen?) „Szociális biztosítás” azáltal vált mindebbôl, hogy kötelezôvé tételével az egész társadalom érdekelt benne, s azok rizikóját is vállalja, akik éppen nem vesznek részt a társadalom aktív folyamataiban. A modern, társadalom által formált állam, mint e társadalom létét kifejezô, azt keretekbe foglaló és mûködtetô rendszer természetes kötelezettsége polgárairól gondoskodni. Vagyis megteremteni azt a lehetôséget, hogy a fenti, feszültséggel terhes félmondat erejéig valóban mindenkihez eljusson a „betegség esetén szükséges szolgáltatás”. A szükséges azonban igencsak nehéz, s egyre nehezebben kezelhetô fogalom. A szükséges és lehetséges között fénysebességgel nô a távolság. Ugyanakkor nehezen elfogadhatónak tûnik az, hogy éppen a „szerencsétlenség idején” valaki a pénztárcája nélkül ne kapjon segítséget. „Múlt ütközik itt jelennel-jövôvel. Feladatunk csak az lehet, hogy a követelmények által megkívánt gyorsasággal fogadtassuk el általánosan a szükséges fogalomrendszert, jól elhatárolva azt a lehetségestôl.” A szolgáltató orvos mindezen folyamatok szakmai alapköve, alakítója, résztvevôje. Nem pedig alábecsült, erkölcsi tartásában agyonnyomott „kórokozó”, akinek a nyakába kell varrni a betegség minden okát, annak teljes rizikóját. Ezt nem vállaljuk. Ezzel szemben vállalnunk kell végre azt a nem kicsi munkát, mellyel meghatározzuk a szükséges kereteit, fogalomrendszerét, az egyes orvosi eljárásokat minôsítve ezzel. Érdekes mai is még az az elterjedt nézet, mely nem annyira e területen keresi a feladatokat, hanem sokkal inkább továbbra is a felügyelet és a szabályozás összevont szemöldökû parancsolgatását tekinti fontosnak. Ezt vagy kimondja, s nyíltan beismeri e politikai tiszavirágéletûségét, vagy burkoltan holmi „valóban fontos” igyekezettel. Az elôbbire példa a felülrôl irányítandó rendszerépítés szenvedélye, esetleg a kisebb csoportokat kulcspozícióba juttatni vágyók „kliensrendszerszerû” elképzelései. Utóbbira remek példa a más világokból kölcsönvett fogalom teljesen jóhiszemû elsajátítása: a minôségbiztosítás. Életidegen és nem gyakorolható elgondolások ezek, melyeknél sem egy kényszerrel irányított beteg, sem egy bürokratikusan elnyomott orvos nem fogja megtalálni azt, amit ezen egész rendszerben egyáltalán keres. Nem fog ráakadni arra a bonyolult, finom, érzékeny kapcsolatrendszerre, mely orvos és betege között valóban majdnem baráti, s mindenképpen szolgáltatást nyújtó – elfogadó ügyféli bizalomrendszer. Ez csak tiszta képletekkel lehetséges. Az orvos továbbra is megtartja (vagy újra elnyer!) különleges erkölcsi helyét, olyan tulajdonságokat kap, – államilag, társadalmilag elismert mûködési engedélye kiállításával –, melyek intézményesített szuverenitásában nem hagyhatnak érvényesülni semmiféle kételyt. 238

Ez csakis orvos által történô szervezésével, irányításával érhetô el, s jól értelmezett minôségbiztosításának is csak ezen zárt rendszeren belül van helye. (Elvégre minden rendes szigorlat, szakvizsga sem más, mint évszázadok óta gyakorolt minôségbiztosítás.) Ugyanakkor betegünk s vevônk minôségét is ismernünk kell, mint ahogy minden jó kereskedô (szolgáltató) vevôirôl a szükséges ismeretek birtokában van. Vagyis tudnunk kell, hogy mikor szorul valóban segítségre, s igényli a szükséges alkalmazását, tudnunk kell, hogy mikor igényel ennél többet. Ehhez természetesen azt is tudnunk kell, hogy mennyi a szükséges. De azt is el kell érnünk, hogy a hozzánk forduló mint barátjától fogadja el a megítélésünket, s megbízzon kompetenciánkban, mint szakmai szolgáltatóéban, aki végül is egy egész zárt szakma feljogosított képviseletében és magas erkölcsi helyzetében ítéli meg számára a lehetségeset, mutatja gondjai megoldásában az utat. Mindezért milyen ellenszolgáltatást várhatunk el? A szükséges folyamatos meghatározásáért és kompetens alkalmazásáért azt, amit a társadalom egésze megítél, s meg is tud fizetni. A többletért pedig azt, amit az egyéntôl elvárhatunk. „Vadkapitalizmus” ez? Távolról se, sôt teljesen független mindennemû „kapitalizmustól”! Hiszen az ellenszolgáltatások értékrendszerét nem „hasracsapás” alapján határozzuk meg, hanem a fentiekben kifejtett társadalmi értéktermelés tükrében. Az egyéntôl elvárt ellenszolgáltatás értékrendjét is megfelelô gazdaságossági-gazdasági alapokon egységesítve tálaljuk ügyfeleinknek szabályozott számlaállítási keretek között. (Természetesen megint csak belsô szabályozás eredményeként; tipikusan a kamara feladata). Igazi, szabadon gyakorolt medicinában még így is lehetnek mindig ezen keretektôl eltérések, ilyenkor az egyedi esetek elbírálására kell hagyatkozzunk. De semmiképpen sem jelenti ez a gondolatmenet az „aki bírja, marja” elvének jogosságát! Ezzel szemben az egyetlen garancia lehet arra, hogy a közeljövô nagyon égetô, kollapszussal fenyegetô társadalmi gondját valamiféle módon mégiscsak csillapíthassuk. Csakis tiszta elméleti vonalvezetés, politikai szûkkeblûségtôl mentes társadalmi, etikai bátorság és szolid szakmai kompetencia jó szervezeti keretek között adhat bármiféle jogot is a reménykedésre nekünk, vívódó, foglalkozását még mindig szeretô orvosoknak és betegeinknek, barátainknak, vevôinknek is. *** Felmerül a kérdés: miért éppen a Segítô Jobb fennállásának a tízéves évfordulója alkalmából merültek fel ezek a gondolatok? Talán magától értetôdô az a készség, amivel a ma embere is a szívén viseli embertársai sorsát. Felelôsségvállalás egymásért, összefogás a romlás ellen, közös hit egy jobb vagy élvezhetôbb holnapban. Mi más vezethetné a gondolkodót, ha egy társadalom egészségügyi ellátásának a gondjait veszi szellemi munkapadjára? Csakis ezek az emberi értékek. De távolról sem felelne meg önként vállalt feladatának akkor, ha nem kényelmetlenkedne, hanem csak járt utakon indulna el vállalni az emberséget. Így hát közös a gond, s közös ma a kis sikerek öröme is. Csak remélhetjük, hogy a magyar medicina valamikor kicsi örömök felett elmélkedhet majd.

239

TABAJDI CSABA A magyar nemzettudat „kívánatos” formaváltozásai

Az új magyar nemzettudat vállalás-alapú. Nyitott jellegû, mivel a kettôs, illetve a többes önazonosulást, identitást is lehetôvé teszi. A magyar nemzet az egyének szabad önazonosság vállalására épülô sorsközösség, erkölcsi kötelezettség. A nemzet több mint önkéntes egyesület. Illyés Gyula elve: „magyar az, aki magát magyarnak vallja” mára elfogadottá, törvényben megfogalmazott, közmegegyezéses normává vált. A szabad identitásválasztás az egyén elidegeníthetetlen, alapvetô emberi joga a magyar jogrend alapján. A nemzeti önazonosulás jogilag azonban nem kötelezô. Az egyén megteheti, hogy nem vállal szolidaritást a nemzeti közösséggel, ez esetben azonban nem várhatja el a közösség szolidaritását sem. A magyar nemzet sem a politikai, sem a kulturális nemzet, sem pedig az amerikai, ausztrál állampolgári nemzet kategóriájába sem sorolható be. A politikai és a kulturális nemzet egyébként is ideál-tipikus fogalmak, steril elméleti formában, a valóságban nem léteznek. Mindkét alaptípus számos ellentmondás forrása: a politikai nemzet (ld. Franciaország) nem vesz tudomást a nemzeti sokszínûségrôl, ezáltal a nemzeti kisebbségek erôszakos beolvasztásának keretévé vált. A kulturális nemzet ugyanakkor a nyelvi, a származási hovatartozás kizárólagossá tételével számos esetben hátrányos megkülönböztetésekre, nemzeti kisebbségi személyek és csoportok nacionalista, sôt fajelméleti kirekesztésére adhat alapot. A magyar nemzet megfogalmazására történelmi sajátosságaink, Trianon következményei miatt különösen alkalmatlan mindkét kategória. A „politikai” nemzet a magyar állampolgárok közössége, így figyelmen kívül hagyja a jelenlegi államkereteken kívül élô, a magyarság egyharmadát kitevô határon túl élô magyarokat. Nem vesz tudomást a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek eltérô nyelvi és kulturális jellegérôl, akik pedig a magyar állampolgárok egy tizedét alkotják. A magyar „kulturális nemzet” viszont nem esik egybe a magyar állam jelenlegi határaival, ezért számos nemzetközi félreértés és félremagyarázás forrása lehet. Továbbá nem veszi kellôen figyelembe a magyarországi nemzeti kisebbségeket, azok nyelvi és kulturális sajátosságait. Megjegyzést érdemel, hogy mivel a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek döntô többsége kettôs kötôdésû, így tulajdonképpen – kisebbségi nyelvük és kultúrájuk tiszteletben tartása mellett – a kulturális értelemben vett magyar nemzetbe is beletartoznak. Magyarország esetében a multikulturalitás fogalma sem használható. Az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália mozaikszerû népessége esetében, az ôshonos lakosság kiirtása, illetve visszaszorítása következtében a multikulturalitás használható, hiszen nincsen egy központi meghatározó etnosz és kultúra. Nyugat-Európa esetében nem a hagyományos, ôshonos kisebbségek, hanem a bevándorlás nyomán kialakult, migráns kisebbségek kultúrájára használják e fogalmat. A multikulturalitás fogalma alkalmas lehet arra, hogy felhívja 240

a figyelmet a kulturális sokszínûségre, más, migráns kisebbségi kultúrák, vallások és szokások egyidejû jelenlétére, de nem szolgálhat alapul arra, hogy összemossa ezeket a kultúrákat, viszonylagossá tegye az adott nemzet alapvetô kulturális hagyományát. A különbözô kultúrák, civilizációk egymás mellettisége, az alá- és fölérendeltség elvetése nemzetközi összehasonlításokban érvényes tétel. A multikulturalitás nem jelenti azonban, hogy ugyanolyan súlya, szerepe lenne a bevándorló közösségek kultúrájának, mint például a „domináns” francia kultúrának. A tradicionális nemzeti kisebbségek esetében a „multietnikus”, a többnemzetiségû jelleg, a „többes nemzet”, a „multináció” fogalmai a használhatóbbak. A jelenlegi Magyarország többnemzetiségû, többkultúrájú a magyar kultúra és nyelv meghatározó jellege mellett. A mai magyar nemzet lényegesen eltér „multietnikus”, többnemzetiségû jellegét illetôen az elsô világháború elôtti több társnemzetet (szlovák, román, horvát, német stb.) magában foglaló multinációtól, amelyben 1848 után a magyar politikai nemzetet, a történelmi Magyarországra való hivatkozást elegyítették a magyar nyelv és kultúra dominanciájával. Az új magyar nemzettudat a külvilág kihívásaihoz alkalmazkodni képes, adaptációs nemzettudat. Európában és emberiségben gondolkodó, magyarságban cselekvô. „A gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” elve számunkra így fordítható le. Az „illeszkedés”nek szervesnek és nem mechanikusnak kell lennie. Magyarországnak képesnek kell lennie a nemzetközi tendenciák világos felmérésére: mely folyamatok, jelenségek tekinthetôk az integráció és a globalizáció során számunkra valóban „elkerülhetetleneknek”, „objektív” jellegûeknek, melyek azok, amelyekben mozgástér nyílik számunkra. A globalizáció számos folyamata megkerülhetetlen. Maga a jelenség különbözô globalizációs politikák bonyolult konglomerátuma. Ilyen kis ország számára, mint Magyarország, egyetlen lehetôség a különbözô globalizációs politikák ütköztetése, kombinálása, pl. multinacionális vállalatok közötti „válogatás”, vagyis ha az egyoldalú kiszolgáltatottsághoz vezetô függôség elkerülése érdekében több pillérre helyezzük a globális függéseinket. Azok, akik puszta „illeszkedés”-ként fogalmazzák meg a magyar politikai osztály feladatait, nem látják a globalizációban megjelenô érdektagoltságot, lehetséges nemzeti mozgásteret, ezért hibásan egyetlen állam politikájához kötik Magyarország jövôjét. Ma a legfôbb nemzeti jelszó: minél inkább európaivá válni! Minél inkább európaivá válunk, annál inkább magyarokká leszünk! A globalizáció kedvezôtlen hatásai, a „kulturális imperializmus”, az amerikanizálódás ellen csak egyetlen mentsvár van: Európa összefogása, az európaizálódás. A magyar nyelv és kultúra megôrzésének kizárólag ez lehet a tágabb kerete, de természetesen e téren a tennivalók többsége a miénk. A magyar történelem legnagyobb alakjával, Szent Istvánnal unos-untalan példálózó nemzetféltôk ma elsôként éppen ôt közösítenék ki, mint „nemzetietlent”. István király ugyanis a fél-törzsi, fél-állami berendezkedést nem csak államszervezésre váltotta fel, de olyan mélyreható változást, a mai fogalmaikkal „kultúraváltást” hajtott végre, amelynek során az addigi pogány hitvilágot és szokásrendet félretéve, a kereszténység felvételével új, „külsô”, „idegen” mintákat honosított meg. Szinte mindent megváltoztatott, hogy a lényeg megmaradjon, a magyarság fennmaradjon. Ha nem is ilyen mélységû a jelenlegi átalakulás, de az európai integrálódás jelentôsége mégis csak az államalapításhoz hasonlítható. A magyarnak való megmaradásunk érdekében a legfontosabb feladat a harmadik évezred elején az európaizálódás kiteljesítése, a magyar maradiság leküzdése. 241

Az európaizálódásban az oktatásnak, a tudománynak, a szélesebb értelemben vett kultúrának, az intellektualizmusnak kulcsszerepe van. Magyarországnak két természettôl való kincse van: a „magyar tekenôben” a népek keveredésébôl fakadó találékony „magyar agy” és a magyar föld. Ahogy a reformáció idején a prédikátoraink nyugatról hazatérve nem csak teológiai, hanem szellemi és civilizatórikus ismereteket is hoztak haza, úgy kellene még inkább ösztönözni a mostani fiatal nemzedékek külföldi ösztöndíjait, európai kapcsolataik építését. Most ôk hozzák haza az ismereteket és tesznek szert kapcsolati tôkére, ismertetik meg odakint a tényleges magyar teljesítményt, szellemi kultúrát. Kicsi és eszközszegény országot négy dolog segíthet: az intellektuális felkészültség, az alkotókészség és találékonyság, a külföldi kapcsolati háló tudatos építése, mindez nemzeti összjátékban, nemzeti együttmûködésben. Európai helytállásunk attól függ, miként tudunk hangsúlyosabban jelen lenni az európai intézményekben, kapcsolati rendszerekben, szellemi életben, médiában, vagyis milyen magyar lobbihálót tudunk kiépíteni. Valójában ezt próbálta elindítani a Magyarország 2000 konferenciasorozat. Amilyen szerepe volt a magyaroknak az atombomba megteremtésében, olyan erôs jelenlétre, magyar lobbi kiépítésére van szükség az Európai Unióban. Az új magyar nemzettudat szövetségben gondolkodó, nyitott a külvilág iránt. Az „egyedül vagyunk” , a „testvértelen nép” évszázadok során átélt élménye helyett meg kell tanulnunk „baráti” szövetségi rendszerben gondolkodni. Amely valóban „baráti”, de ezzel együtt nagy verseny van az EU tagországok között, és az érdekek kemény ütköztetése, egyeztetése folyik. Végre azonban nem legyôzendô ellenfélként kezelnek bennünket. A nemzeti érdeket most lényegesen más formában, intézményi, jogi keretek között kell megpróbálnunk érvényesíteni: határozottan, de higgadtan, az EU közösség és annak tagjai iránti empátiával. A magyar nemzettudat Köztes-Európa szempontjaira is figyelô, e térségben is gondolkodó, regionális identitásra is törekvô. Az új magyar nemzettudat egyik nagy paradoxonja, hogy miközben a magyar identitás globális és európai dimenziókat vesz fel, mindinkább „nyugat-európai jelleget ölt” Magyarország Nyugat-Európa részévé válik, mégis megmarad a köztes-európai, közép-európai vonatkozás, dimenzió is. Nemcsak ez az ellentmondás nehezíti meg az új magyar nemzettudat közép-európai regionális beágyazottságát, hanem fôként az, hogy történetileg – számos oknál fogva – nem formálódott ki közép-európai identitás. Nyilvánvaló, hogy Magyarország földrajzi, geostratégiai helyzete, Nyugat és Kelet közötti köztes állapota, a kulturális magyar nemzet széttagoltsága, különbözô állami keretekben való elhelyezkedése, a szomszédsági kapcsolatrendszer történelmi öröksége, érzékenysége, az országnak instabil dél-kelet-európai térségekkel való szomszédsága miatt sem hagyhatjuk figyelmen kívül a köztes-európai szempontokat. Az Európai Unióhoz való csatlakozás idôbeni eltérése a NATO-tag státusz Magyarországra különleges felelôsséget ró. Sem a Köztes-Európa figyelmen kívül hagyása, negligálása nem járható út, sem valamiféle regionális vezetô szerepre, közép-hatalmi státuszra való törekvés nem reális. Magyarországnak élnie kell az átmenet, a felzárkózás és az integrálódás terén meglévô komparatív elônyeivel, ami elérhetô közelségbe hozhatja Budapest regionális gazdasági és pénzügyi 242

központtá válását. Kívánatos elkerülni azonban egy általános regionális küldetés meghirdetését, hiszen az eleve ellenállást, sôt ellenreakciókat váltana ki. A magyar átalakulás és integrálódás elônye önmagában is vonzerôt jelent. Tapintatos, visszafogott politikával Magyarország nemcsak stabilizáló, hanem ösztönzô, katalizátor funkciót tölthet be KöztesEurópában. Tudatában kell lennünk – s ezt a balkáni válságok is bizonyították –, hogy Nyugat különösen számít közép- és kelet-európai tapasztalatainkra, ismeretanyagunkra. Ez már most megmutatkozik a NATO részérôl, és fontos feladat lesz számunkra az EU-ba való felvételünk után. A magyar politikai osztálynak ezzel számolva lépéseket kell tennie a Közép- és Kelet-Európával kapcsolatos tudományos kutatás intenzívebbé tételére, az ilyen irányú államigazgatási, diplomáciai, külgazdasági, biztonságpolitikai stb. tevékenység új minôségi szintre emelésére. A közép-európai identitás alapfeltétele az itt élô népek történelmi kiengesztelôdése. Magyarországnak különösen létérdeke, hogy normalizálódjon a magyar-román, a magyar–szlovák és a magyar–szerb viszony. Paradox módon Trianon nem a vesztes magyarság, hanem a nyertes román és szlovák nemzeti tudat számára emészthetô meg nehezebben: e két nép máig nem hiszi el, hogy ilyen jelentôs, volt „magyar”, illetve volt közösen lakott területeket kapott. Leginkább azonban azt sajnálják, hogy mindezt magyarok többszázezres, sôt milliós tömegével együtt kapták. Mi magyarok már szeretnénk magunk mögött hagyni Trianont, de szomszédaink emlékeztetnek rá bennünket a kisebbségi magyarság sanyargatásával, nacionalista fenyegetettségi hisztériákkal. A magyar társadalom döntô többsége már szembenézett a történelmi ténnyel, s esze ágában sincs határmódosításokkal bajlódni. Amirôl azonban nem mondhat le, az az, hogy a határon túli magyarok megôrizhessék nyelvüket, kultúrájukat, s a határon túli magyar szellemi és tárgyi értékek fennmaradjanak. A szlovákiai „Felföld” és a romániai Partium és Erdély, a jugoszláviai Bácska, Bánát, az ukrajnai Kárpátalja, a horvátországi Dél-Baranya, Kelet-Szlavónia, a szlovéniai Muravidék egyszerre lakhelye, szálláshelye magyaroknak, szlovákoknak, románoknak, szászoknak, szerbeknek, horvátoknak, szlovéneknek és más népeknek. Területük a mostani államoké, kultúrkincsük, mûemléki, tárgyi hagyatékuk közös örökség. Az lehet a megbékélés nyomán. Mi magyarok szeretnénk végre megbékélni, jó lenne, ha ahhoz valamennyi szomszédunk is partner lenne. Jó lenne oldani román és szlovák szomszédaink történelmi félelmét, velünk kapcsolatos pszichózisát. Ezt segítené elô egy magyar-szlovák, magyar-román nemzetek közötti „Megbékélési Nyilatkozat”: mi, magyarok megkövetnénk szlovák és román szomszédainkat a történelmi együttélés során a részünkrôl elkövetett mulasztásokért, esetleges bûnökért – de nem felednénk a közösen megélt történelmet, a jó együttélést sem –, szlovák és román részrôl szintén megkövetnék a kisebbségi magyar nemzeti közösségeket az elszenvedett bántalmazásokért. E cél érdekében nekünk, magyaroknak kell kezdeményeznünk, oldva a történelmi görcsöket. Nekünk kell az elsô lépést megtennünk, s nagyobb türelemmel és tapintattal viselkednünk a szomszédsági gyanakvás oldása érdekében, anélkül, hogy bármit föladnánk a jogos kisebbségi igények érvényesítésébôl. Minden magyarországi vagy külhoni meggondolatlan nacionalista radikális, illetve irredenta kijelentés – bármilyen nemes, túlhevült nemzetféltésbôl is ered – megtorpanást okozhat e kiengesztelôdési folyamatban. De éppúgy terméketlen a „hamis realisták” szégyen243

lôssége is, amennyiben némelyek nem kívánják nevén nevezni a történelmi eredetû, de meglévô gondokat, s általános demokratikus receptekkel óhajtják kezelni a helyzetet. Ilyen rendkívül bonyolult kérdésben a „tények pesszimizmusával” szemben a Gramsci-féle „akarat optimizmusa” hozhat elôrehaladást. Ami pedig Magyarország, Románia és Szlovákia NATO és EU tagságát illeti, tisztességes egyezséget kell kötnünk. Egyrészt Magyarország minden lehetséges eszközzel támogatni fogja ezen államok mielôbbi tagfelvételét, másrészt szomszédainknak az integrációs szervezetekbe való bekerülés elôtt és után is végre kell hajtaniuk a nemzeti kisebbségekre vonatkozó EU és ET elvárásokat és kétoldalú megállapodásokat. Magyarország nem szabja támogatásának elôfeltételéül a kisebbségi problémák elôzetes, tartós és megnyugtató rendezését, de elvárja, hogy szomszédai, immár „birtokon belül” mindenféle felszólítás, sôt nyomásgyakorlás nélkül teljesítsék ezeket az elvárásokat. Ha ez teljesül, akkor a kétoldalú bizalmi viszonyrendszer megnyugtatóan és tartósan stabillá válhat. Az új magyar nemzettudat érdekérvényesítô. Önnön felelôsségét átérzô, saját magát vállaló, képességeit felismerô és azt érvényesíteni akaró. Az új magyar nemzettudat nem lehet elhárító jellegû, a felelôsséget másra, külsô hatalomra, idegen elnyomásra áthárító típusú, nem lehet önfelmentô. Nincs, mert nem lehetséges többé, kifelé mutogatás, idegen elnyomásra való hivatkozás, sôt a történelembe való visszafelé mutogatás, és mentegetôzés sem: most rajtunk áll, tôlünk függ a helytállás! Az új magyar nemzettudat teljesítményelvû, valóságalapú és nem kompenzáló jellegû. Alapjaiban más, mint az eddigi nemzettudat. Az új magyar nemzettudat nem pótlék többé, nem kárpótlás, nem kompenzálás a nyugattól való lemaradásért, a függetlenségünk teljes vagy részleges hiányáért. A korábbi magyar nemzettudat évszázadok óta több volt, mint aminek normális körülmények között kellett volna lennie: hatóköre, érvényességi tere most a „normális” méretet veszi fel. Az új magyar nemzettudat önmagában bízó, önbecsülô, optimista szemléletû, nem pesszimista. A magyar nemzettudat, „a magyar alkat” legkevésbé vitatott, leginkább elfogadott sajátossága, mérvadó tudományos felmérések, közvélemény-kutatások által is igazoltan: a pesszimizmus, a borúlátás, a tragikus életérzés. Kiss Gy. Csaba kiváló összehasonlító elemzése mutatta ki, hogy sötéten-látásban, kicsinyhitûségben a magyar Himnusznak nincs párja, csak az uruguay-i. Minden miszticizmus nélkül állítható, hogy nem véletlen a magyar nemzeti ima, a Himnusz önostorozó, balsors-központú szemlélete. Az átörökített magyar nemzeti pesszimizmus sajátos történeti termék. A következô évtizedek nagy dilemmája, hogy ebbôl a körbôl ki lehet-e törni, megéli-e, elhiszi-e a magyar társadalom többsége az emelkedés érzését és esélyét? Nyilvánvaló, hogy a pesszimizmus leküzdése nélkül nem lehetséges eredményes felzárkózás, nem biztosítható a nemzetközi versenyképesség. Vagy önmagában a versenyhelyzet ki fog termelni – legalábbis az ebbe bekapcsolódó társadalmi rétegek körében – egy versenyszellemhez szükséges önbizalmat, optimizmust? Vagy a globális technikák korában az amerikai „szuperönbizalom” is importcikké válik, átragad? Vagy a kettészakadó magyar társadalomban a vesztesek és a nyertesek pólusán gyûlik össze a pesszimizmus és az optimizmus? Csak egy önmagában bízó, kiegyensúlyozott nemzeti önérzettel bíró magyar nemzetnek, illetve tagjainak van esélye a helytállásra a globalizáció egyre kíméletlenebb verse244

nyében, a modernizáció végig vitelében, az integrációs felzárkózásban és a csatlakozásban. Az új magyar nemzettudat önkritikus, de nem önostorozó. Önbecsülô, de nem önhitt. Önérzetes, de nem elzárkózóan önzô. Az új nemzettudat cselekvô, aktív, kezdeményezô. Többé nem magyarázható, ha tétlenül szemlélôdô a magatartásunk. A „magyar jellem” nehezen megragadható fogalom, de egyes történetileg meghatározott, tipikus pszichikai reakciói igenis körvonalazhatóak. Ilyen magyar vonások többek között: a „nil admirari” bölcsessége és a benne való kétkedés (fonákjáról: a kitartó cselekvés hiánya, a flegma), a fejlett jogérzék (fonákjáról: a jogi fikciókba való belenyugvás), a „senki ne háborgasson” büszkesége (a fonákjáról: a formális megoldásokba való belenyugvás hajlama). Szûcs Jenô magyarázatában: „Mindez egy dinamikájában megtört történelmi fejlôdés, egy vidéki bölcsességbe szorított cselekvésképtelenség reakciói, melyekben korábbi századok más-más indítékú, de közös eredményt hozó nemzeti és paraszti attitûdjei is tovább élnek. A magyar paraszt flegmája, a dzsentri patópálsága, és a magyar kispolgár közönye az utóbbi száz évben közös történelmi tôrôl fakad”. Az új magyar nemzettudat a hátrányait ledolgozni akaró, felzárkózni, utolérni kívánók tudata: versenyzôtudat. Ebben az utolérési folyamatban azonban még mindig benne van a fél-perifériális helyzet, a „szegény-rokon” állapota. Jó lenne, ha ezzel összefüggésben nem jelentkeznének újfajta kompenzáló elemek. Az új magyar nemzettudat legfôbb belsô „materiális” háttere a nemzeti teljesítmény, a magyar átmenet elmúlt évtizedének sikeressége. Magyarország az átalakulásban vezetô, élenjáró pozícióra tett szert az Európai Unió értékelései, éves jelentései alapján. A magyarországi pártrendszer és a kormányzás a térségben a legszilárdabb. Ez az egyetlen új demokrácia, ahol az 1989–90-es átmenet kezdete óta nem volt rendkívüli parlamenti választás. Valódi politikai váltógazdálkodás mûködik. Érdemi gazdasági szerkezetváltás, valódi privatizálás ment végbe, amely a térségben mindmáig a leghatékonyabb és legkövetkezetesebb, bár objektíve nem lehetett, nem lehet társadalmilag igazságos. Történeti megalapozottságú, de jövô-orientált az új magyar nemzettudat. Nem mítosz alapú. A mítoszokba merülés és a magyarságot ért történelmi méltánytalanságok felemlegetése helyett új, reális, nemzetközi összehasonlításokon alapuló történettudatra van szükség. A nyugat-európai modell átvételéhez Magyarország gyors felzárkózásához az eddig elért sikerek kellô alapot adnak. Az új magyar nemzettudatnak, új, reális történeti tudatra kell épülnie. A magyarságnak az európai fejlôdés különbözô típusaival, útjaival és modelljeivel való összehasonlítás alapján kell önértékelését elvégeznie. A történelemre nagy szüksége van a nemzeti öntudatnak és a kiegyensúlyozott nemzeti önérzetnek. Történeti tudat nélkül nincs nemzet. Egyáltalán nem a történelembe való visszamenekülésrôl van szó, sokkal inkább történeti tudatunk reformjáról, azaz a magyar történettudomány fontos, új – fôként az elmúlt évtizedben tett – megállapításainak a köznapi történeti tudatba való átemelésérôl. „Átlagos” történelem-szemléletünkbôl hiányzik a nemzetközi, különösen a térséget átfogó, vagyis köztes-európai összehasonlító dimenzió. A XVI. századtól kezdôdô fejlôdésbeli elkanyarodásunkért, zsákutcás fejlôdésünkért, nyugattól való lemaradásunkért szinte kizárólag a török, Habsburg, német és szovjet függést tesszük felelôssé és alig történik említés a magyar 245

vezetô osztályok például a rendek kiváltságainak megôrzéséért kötött kompromisszumokról. Csak összehasonlító elemzéssel leszünk képesek kibontani a magyar fejlôdés hibrid jellegébôl fakadó sajátosságokat, a történeti hagyaték kettôsségét; az egyszerre jelen levô keleties zárványokat, fejlôdési elemeket és a nyugatias fejlôdési tendenciákat. Az új magyar nemzettudat szolidaritás-központú. A társadalmi és az emberi segítôkészségre és összefogásra kell alapulnia. Az új magyar nemzettudatnak a nemzeti és a szociális szolidaritás szoros és szerves összekapcsolására, a társadalmi összetartás, kohézió egyértelmû erôsítésére kell épülnie. Jelenleg a „vad-kapitalista” modernizációnak, illetve a globalizáció könyörtelen versenyszellemének feltételei között egyre erôsödik a befelé fordulás, az individualizáció, az egyéni érvényesülési stratégiák kizárólagossága, önzése. A globalizáció, a nemzetközi verseny, a hazai modernizáció kihívásai nyomán a lemaradók, rövid vagy hosszú távú vesztesek iránt egyre csökken a figyelem, az együttérzés és a szolidaritás. A globalizáció kiélezi a feszültséget a fejlôdô és leszakadó, szegény és gazdag, északi és déli államok között, de új konfliktusok jelentkeznek a fejlett országokon belül is. Magyarországon reális veszély a társadalom végzetes kettészakadása. Az alsó osztály, a társadalom 40 százaléka kirekesztôdik nemcsak a tôkejavakból, a méltányos jövedelemelosztásból, hanem egyre inkább a tudásjavakból is. E réteg gyermekeinek ma nincs reális esélye a társadalmi felemelkedésre, mivel ez a 40 százalék mindössze két százalékkal képviselteti magát a magyar felsôoktatásban. Már a nagy francia forradalom idején Marat megfogalmazta, hogy „a szegényeknek nincs hazájuk”. A végletes szociális megosztottság, a nyomor, a hajléktalanság, a mindennapi elemi megélhetési gondok éppúgy eltávolítanak a nemzeti közösségtôl, mint a vallási vagy származás szerinti hátrányos megkülönböztetés. Nemzeti szolidaritás, valóságos nemzeti integráció nem lehetséges szociális érzékenység nélkül. Az új magyar nemzettudat kisebbségbarát. Nyitott, türelmes és megértô a Magyarországon élô nemzeti, etnikai, vallási és szexuális kisebbségek irányában. Erre akkor lesz képes, ha a többségi társadalom tisztába kerül önmagával, önazonossága egyértelmûvé válik, ha a többségnek nem lesz önbecsülési, önértékelési zavara, sem kisebbrendûségi, sem felsôbbrendûségi komplexusa. A magyar többségi nemzettudat zavarmentessége szükséges, de nem elégséges feltétele a kisebbségbarát környezet alakításának. Utóbbinak szüksége van arra is, hogy a többségi nemzettudat kezelésében, karbantartásában vezérlô elvvé váljon a különbözés elismerése, a sajátosság tisztelete. Ezen elveket a társadalomnak közmegegyezéssel kell elfogadnia, és az elôítéletesség, a hátrányos megkülönböztetések ellen folyamatosan fel kell emelnie a szavát. A diszkrimináció elleni küzdelemben csak a befejezô fázis a fajgyûlölettel, cigányellenességgel, az antiszemitizmussal szembeni fellépés. Az elôítéletesség elleni küzdelemnek megelôzô, preventív jellegûnek kell lennie. Nem elégedhetünk meg a már megjelenô, manifeszt fajgyûlölô, antiszemita, cigányellenes megnyilvánulások elleni demonstratív fellépéssel. Ezen jelenségek társadalmi, gazdasági, szociális, tudati, szociálpszichikai eredôit kell feltárnunk, törekedve arra, hogy tartós kezelési módokat, terápiákat találjunk. A többségi társadalom önazonosság-keresésének figyelemmel kell lennie a nemzeti kisebbségek érzékenységére. A kisebbségbarát környezet igénye viszont nem gátolhatja meg a többségi nemzeti önbecsülés keresését, hiszen annak esetleges zavarai, torzulásai éppen a kisebbség számára okozhatnak káros következményeket. 246

A többség és kisebbség önazonosság-keresésének, nemzeti tudatának szinkronban kell formálódniuk. Megengedhetetlen bármilyen néppel, nemzeti, etnikai, vallási és szexuális kisebbséggel szembeni hangulat- és gyûlöletkeltés, de ugyanígy a többségi magyarság hagyomány- és jelképrendszerének kigúnyolása és lenézése. „Az vagyok, aki vagyok, mért féljek hát fölfedni önmagam” szophoklészi formulája ma még messze nem érvényes Magyarországon. Különösen nagy az elôítéletesség a romák irányában. A magyar-cigány együttélésben több térségben, településen nyílt vagy elfojtott feszültségek, konfliktusok vannak. A következô évtizedek legnehezebb és legellentmondásosabb feladata lesz a magyarországi cigányság válsághelyzetének kezelése, társadalmi (re)integrációjának elômozdítása, e kisebbség minél több tagjának bevitele a munka és az oktatás világába. A felelôsség döntôen, de nem kizárólagosan a többségi társadalomé, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a romák aktivitása, bizonyos aszociális magatartásoktól való elhatárolódása nélkül nem lehet sem érdemi párbeszéd, sem eredményes társadalmi együttmûködés. A XX. századi magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája, a több mint félmillió magyarországi zsidó elpusztítása, a „magyar Shoa” mindenkor különleges erkölcsi és politikai kötelezettséggé teszi valamennyi demokratikus erô számára az antiszemitizmus bármilyen formája, nyílt vagy rejtett megnyilvánulása elleni egyértelmû és következetes fellépést. Megnyugtató, hogy nincs jelen sem a magyar társadalomban, sem a magyar közbeszédben az antiszemitizmus, mint tömegérzület, de ilyen irányú elôítéletesség van. Sôt az utóbbi években megjelenô szélsôjobboldali, nyílt vagy burkolt idegen- és zsidóellenes kijelentések aggodalomra adnak okot, cselekvésre késztetnek. A mindenkori magyar kormánynak, a demokratikus politikai erôknek késlekedés, bizonytalankodás nélkül, egyértelmûen el kell határolódniuk valamennyi ilyen jelenségtôl, el kell szigetelnünk az ilyen eszméket hirdetô politikai csoportosulásokat, pártokat. Ezzel egyidejûleg nagyon fontos, hogy helyi értékén, tárgyilagosan kezeljük, és ítéljük el az antiszemita megnyilvánulásokat, elkerülve a túlzó általánosítást, a magyar többségi társadalom egészére való kivetítést. Érthetô módon e kérdésben különösen mély érzékenységek, tartós fájdalmak vannak, ezek kezelése tapasztalatot, empátiát igényel, nyíltabb és nyitottabb társadalmi párbeszédet. A cigánysággal szembeni elôítéletekhez csak a szexuális kisebbségekkel, a leszbikusokkal, a homoszexuálisokkal szembeni társadalmi elôítéletesség mérhetô. A hátrányos megkülönböztetés gyakorlati mértéke azonban nem hasonlítható: a romák többségét az identitásvállalás nélkül is megkülönböztetheti, megkülönbözteti a társadalom. A többszázezres szexuális kisebbséggel szemben Magyarországon még mindig diszkriminatív törvényi szabályozások vannak érvényben, s esetükben legsúlyosabb a társadalom elôítéletesség elöli védekezés formájaként a rejtôzködés, a bujkálás szükségessége. A magyar társadalom még messze van e téren a hivalkodás nélküli, szabad vállalás kulturált tolerálásától. Az új magyar nemzettudat szerves részévé kell tenni a magyarországi és a kárpátmedencei határon túli magyarság szellemi, kulturális egybetartozását, integráltságát. Az új magyar nemzettudat legbonyolultabb, legösszetettebb kérdése a határon túli magyarokhoz fûzôdô viszony, Magyarország alkotmányos felelôsségvállalásának, segítô szerepének a konkretizálása, külmagyar nemzeti stratégia kidolgozása és elfogadása. Az e kérdésben feszülô legnagyobb ellentmondás az, hogy Magyarországnak nincsenek meg, vagy igen korlátozottak azok a hazai és nemzetközi eszközei, amelyekkel a határon túli magyar 247

nemzeti közösségek helyzetét megnyugtatóan rendezni lehetne. Az elmúlt 76 év bizonyítja, hogy nem a magyar, hanem a szomszédos országok politikai elitjétôl, kormányaitól függ a kérdés rendezése. Trianon óta nem volt egyetlen olyan magyar kormányzati politika sem, amely – Szlovénia kivételével – a határon túli magyar közösségek számára tartós, jogilag garantált, azok jogos igényeinek megfelelô állapotot tudott volna elérni, „kialkudni”, kialakítani a szomszédos államokban. Ehhez a szomszéd országok vezetôi nem voltak partnerek, vagy nem a megfelelô mértékben. Sajnos érvényes kisebbségi Murphy 2. számú törvénye: „Partner nélkül sem a szerelemben, sem a kisebbségpolitikában nem megy …” További nehezítô körülmény, hogy a nyugati hatalmak mindenkor Magyarországtól, Trianon egyértelmû vesztesétôl vártak és várnak el önmérsékletet és higgadtságot, ami a határmódosítások kizárására vonatkozóan indokolt is. De még a kisebbségi jogok, igények esetében is hazánktól, illetve a kisebbségi helyzetû magyaroktól kérik számon az önmérsékletet, önuralmat, holott a határon túli magyarság nem csak Európa legnagyobb, de a földrész legbékésebb kisebbségét képezte a Szovjetunió széthullásáig, amely – eltérôen más európai kisebbségektôl – soha nem lépett fel alkotmányon kívüli, erôszakos eszközökkel. Az új magyar nemzettudat legfeszítôbb ellentmondása az lesz, hogy tovább nô a távolság Magyarország és a határon túli magyar nemzetrészek között, erôsödik a történelmi szétfejlôdés. Egészen más távlatok, egyéni és közösségi életlehetôségek nyílnak meg a magyarországi társadalom és a szomszédos országok többségének magyarsága számára. Az új magyar nemzettudat még szétaprózódottabb, heterogénebb lesz. Egyre erôsebbé válik Magyarország szívóhatása (már ma is jelentôs). „A szülôföldön való boldogulás” hazai és határon túli közmegegyezéssel elfogadott alapelve erodálódik, megkérdôjelezôdik. A szórványban élô magyarság beolvasztása, felmorzsolása folytatódik. Számos félreértés van a tekintetben, hogy az európai integráció, Magyarország várhatóan korábbi felvétele az Európai Unióba, a schengeni rendszer tovább növeli a távolságot. Ez is szerepet játszik, de a döntô ok a gazdasági-társadalmi fejlôdés eltérô dinamikája, a szétfejlôdés, amelynek magyar nemzeti szempontból nagy ára lehet. Ezt az ellensúlyozhatja, hogy a NATO és EU-tag Magyarország nemzetközi érdekérvényesítô képessége lényegesen megnövekszik, fellépésének súlya egészen más lesz, lehet. Elôsegítheti a javulást az európai szemlélet, megközelítés esetleges érdemi megváltozása – bár ennek esélye kevés, de nem kizárt –, egy mûködô nemzetközi kisebbségvédelmi garanciarendszer kiépítése, s az európai integrációs csatlakozásban a belsô kisebbségi gyakorlatnak, mint felvételi kritériumnak a következetes számonkérése. Jelentôs ellensúly továbbá a határon túli magyarság egzisztenciateremtésének, vállalkozásainak, a polgárosodásnak további, még átgondoltabb és nagyobb volumenû segítése, az anyanyelvû oktatás intézményrendszerének fokozott támogatása, a felsôoktatás adott országokban történô kialakításának hathatós és átgondolt segítése, a határokon átnyúló magyar és szomszédsági kapcsolatrendszer, az eurorégiók fejlesztése. Összességében a szomszédokkal való minél intenzívebb, széleskörûbb, a legkülönbözôbb szinteken folyó együttmûködés, a magyar beruházási tevékenység lehet az egyik legfôbb pozitív tényezô. A XXI. század elején külmagyar stratégiát kell kidolgozni, hogy Magyarország és szomszédai különbözô integrációs dinamikája, a modernizáció és a felzárkózás eltérô állapota 248

miatt ne keletkezzenek törések, újabb elválasztó vonalak sem a magyar, sem a szomszédsági, sem a magyar-magyar kapcsolatokban. A magyar társadalom, a mérvadó politikai tényezôk döntô többsége történelmi realitásnak fogadja el a trianoni határokat. Ezt a magyar-ukrán, magyar-szlovák, magyar-román alapszerzôdések egyértelmûen tanúsítják. A határon túli magyar nemzeti közösségek jogos igényeit, szükségleteinek kielégítését Magyarország a jövôben is joggal várja el szomszédai részérôl, azok érvényesítéséért higgadt, de határozott formában valamennyi magyar kormány síkra száll, elsôsorban a kétoldalú együttmûködés keretében, de szükség szerint nemzetközi fórumokon is. A külmagyar nemzeti stratégia egyeztetése alapvetô teendô a következô évtizedben. Az eszközök korlátozottsága, a partnerek politikai akaratának részleges vagy számottevô hiánya, a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer felemássága és következetlensége objektíve teremt vitát határon innen és túl. A célravezetô eszközökrôl, a hazai és határon túli nemzetrészek érdekeinek összehangolásáról, a kérdés célszerû európai, nemzetközi megjelenítésérôl lényeges véleménykülönbségek vannak. Ezek egyeztetése, a tisztázó viták lefolytatása és esetleges nemzeti közmegegyezés fontos segítô elem lehet a külmagyar célok elérésében, szûkös eszköztárunk bôvítésében. Nyilvánvaló, hogy az európai integrálódás távlatokban enyhít a gondokon, de automatizmus e téren sem létezik. Nyugat-Európa még megoldatlan kisebbségi ügyei jelzik, hogy még ott sem találták meg minden esetben a kisebbségi kérdés rendezésének adekvát formáját, a megfelelô autonómiaváltozat biztosítását. Az új magyar nemzettudat érzékeny a táji-földrajzi-természeti környezet iránt: ez a környezetvédelmi patriotizmus. Magyarország biztonsági kockázatai nem katonai jellegûek, hanem a gazdasági és a környezetvédelmi sebezhetôségünkbôl fakadnak. A természeti értékek megvédését, a jövô nemzedékek számára a magyar táj megôrzését, az élhetô természeti környezet megteremtését az új nemzettudat szerves részévé kell tennünk. Az ökológiai érzékenységet, a környezetvédelmet kapcsoljuk össze a hazaszeretettel.

249

TEMPFLI JÓZSEF Lépjünk reményteljesen a III. évezredbe!

1999. október 1–23. között résztvettem a Vatikánban az Európai Püspökök II. Szinódusán. Nemcsak bíborosok, érsekek, püspökök vettek részt ezen, de különbözô nôi- és férfiszerzetek tagjai is, más vallások képviselôi, sôt a civil társadalom minden rétegébôl férfiak és nôk. Mindenkinek joga volt 8 perces elôadást tartani vagy 3 percig hozzászólni. Tizenhét napon át maga II. János Pál pápa is résztvett az üléseken, úgy délelôtt, mint délután. Negyven témakör szerepelt a szinódus programjában, mind olyanok, melyek az egész emberiség égetô, életbevágó problémái. A Szentatya bevezetô beszédének fô gondolata volt, hogy a II. évezred végének embere reményvesztett, mindent meg kell tennünk azért, hogy a reményt újra ébresszük az emberek lelkében, s így reményteljesen s ebbôl fakadóan kemény rendet teremteni akarással képjen be a III. évezredbe. De mi az oka a mai reményvesztettségnek s mi ad lendületet az új reményteljességnek? Az elsô három század keresztényei bár föld alatt – a katakombákban – gyakorolhatták csak vallásukat, mégis reménységben éltek, mert lelkileg szorosan eggyéforrva Krisztussal és testvéri szeretettel közeledve egymás felé élték napjaikat. Tudták azt, hogy elég hatalmas az Isten ahhoz, hogy változtasson sorsukon. Ezen hitükben nem is csalódtak, mert Nagy Konstantin császár 325-ben valóban szabad vallásgyakorlatot hirdetett, sôt négy hatalmas épületet is adományozott nekik, hogy templomként használják. A XX. század utolsó évének embere reményvesztett, mert az utóbbi évtizedekben annyiszor hazudtak neki, becsapták, félrevezették, hogy már nem tud hinni senkinek. Ehhez adódik kelet- és közép-európai államokban a gazdasági nyomorúság és a gyilkosság, rablás, erkölcsi fertôtôl terhes társadalmi bizonytalanság világszerte. Ezért menekül az italhoz, droghoz és testi-lelki beteg lesz, gyakran öngyilkosságba menekül. Így nem lehet boldogabb 3. évezredet kezdeni és építeni. Mit tegyünk tehát? Útelágazásoknál megáll a vándor. Nem folytatja útját mindaddig, míg nem tájékozódott, merre kell útját vennie, hogy céljához jusson. A történelmi ma embere ilyen tétovázással áll meg a most elért korfordulón: egymástól eltérô utakat lát maga elôtt, melyeken nemcsak tömegek tolonganak, hanem egész nemzetek törnek elôre, mindegyik azzal az elképzeléssel, hogy ezen az úton jut el az óhajtott boldoguláshoz. Ma, a rohanás századában a tétovázásra nincs idô, mert az átalakuló világ üteme gyors elhatározást sürget: rá kell lépni a kínálkozó életutak egyikére. De melyikre? A tétovázó ember szomjas igénnyel tekint útbaigazítás után. A ma embere bôségesen kap belôle. De minden oka megvan reá, hogy a legvelejére nézzen minden felkínált útmutatásnak és tüzetesen megvizsgálja annak illetékességét, aki útmutatóként áll elébe. Az eligazítást pedig ott kell keresni, ahol a megtévesztés lehetôsége is ki van zárva, ahol a most kavargó életkérdések, történelmi-, társadalmi és gazdasági válságok tárgyilagos és átfogó értelmezést kapnak, és ahol az útmutatás olyan jövôt ígér, mely földi boldogabb 3. évezredhez vezet, de a földöntúli örökkévalósághoz is elér. 250

És itt nem szabad felednie az embernek, hogy kész ténnyel kell számolnia. A kész tény pedig az, hogy maga az embert életbe hívó, elébe célt kitûzô és annak elérésében hatékonyan segítô Isten már nyilatkozott arra nézve, hogy az embernek milyen úton kell járnia a földi életben. Ez a nyilatkozat a vallásos magatartást illetôen mindent felölel, ami az ember boldogulásához szükséges; de tartalmazza azokat az alapelveket is, melyek szerint a merôben politikai, gazdasági és szociális problémák megoldásához hozzá kell fogni. Hogy ez a vallási megalapozottságú tárgyalás ma nem iskolás jellegû fejtegetés, hanem tartalmában és igényében egyaránt korszükséglet, annak igazolása ott szunnyad a mai kor emberének lelke-mélyén. Már Goethe hangoztatta, hogy az emberi történelem minden megmozdulásának mélyén vallási kérdés lappang és így a történelem egyetlen igazi témája a vallásosság és a vallástalanság állandó küzdelme. A reneszánsz óta kifejlôdött egyoldalú jelenvilági mûveltség és álmûveltség igyekszik ugyan elsorvasztani a vallást és leszorítani természetszerû vezérszerepérôl, de éppen a mai elvilágiasodás tehetetlen vergôdése, az eltömegesedés lelki nyomorúsága és kielégítetlensége, továbbá az analóg-, pót-, ál- és negatív vallások (panteizmus, teozófia, különféle profán kultuszok és a marxista bolsevizmus) döbbenetes nyilvánvalósággal igazolják, hogy vallás nélkül, sôt a vallási élet egészséges virágzása nélkül elernyednek a nemesebb törekvések; megfelelô cél, tárgy és tartalom nélkül senyvednek képességei; gyökerükben elsorvadnak és elbetegesednek az alapvetô emberi vonatkozások, nevezetesen: a család, a társadalmi kötelezettség és felelôsség, s meglazulnak a közösség kötelékei. De ugyanígy a hazaszeretet, a nemzet és a kultúra fogalma is hamis értelmezést kap. Isten adott kinyilatkoztatást az embereknek. Egyházunk mindig azt vallotta és tanította az embereknek, hogy amit hisz és hirdet, az nem emberi bölcsesség, hanem Isten szava. Hitrendszerünknek mindig sarkalatos ténye volt és marad, hogy Isten a természetre mint alapzatra ráépített egy természetfölötti világot, melynek életében tevékenyen résztvesz. Istennek világalakító tevékenysége tehát nem merült ki a teremtésben és a világ fenntartásában, hanem mindezekhez járul olyan természetfölötti isteni tevékenység, melynek közvetlen tartalma és rendeltetése: közölni az emberekkel, amit Isten tudatni akar velük. Hogy mit akar velük tudatni, azt az ember részérôl a ráutaltság, Isten részérôl pedig az emberrel szemben fennálló igénye jelzi. Földi síkon tehát a kinyilatkoztatás úgy jelenik meg, mint az ember igényének kielégítése; természetfölötti távlatokban pedig mint az emberhez leereszkedô személyes Isten külön kegye, mely vallási eszméket és erôket folyósít azok tetejébe, melyekre az embernek magától is futja. A kinyilatkoztatás tartalma ezek szerint felöleli mindazt, amit az embernek tudnia kell, hogy hozzá tudjon igazodni Istenhez, mint elsô elvhez és végsô célhoz. Ennek megfelelôen aztán úgy tudja kialakítani magatartását és berendezni életét, hogy mind jobban tökéletesedjék egyénileg és erre alapozva mind boldogabb életkörülményt és társadalmi viszonyokat építsen ki magának. Az isteni kinyilatkoztatás ma életbevágóan idôszerû! Évezredekkel ezelôtt adta az Isten, az Egyházra bízta, de az egyetemes emberiség közös kincse. Régi kincs, de a Ma emberének is folyósítja szellemi tôkéjét. Korkérdések égnek az ezredváltást megélô ember lelkén. Ezért a kinyilatkoztatás odakívánkozik borús korunk egére, hogy Fároszként világítson a tájékozódást keresô embernek és ne csak az egyének lelki világában, hanem a közösség tömegeinek is égi hitelesítéssel ellátott irányítója legyen. A történelmi 3. évezred küszöbére lépô ember ne feledje, hogy nem jár bizonytalanságban, ha az isteni kinyilatkoztatás 251

útmutatásánál veszi útját a ma még ködös jövôbe. Mert így reményteljesen léphet át a 3. évezredbe. Az „elite” szó jelentôségérôl ír Pierre L’Ermite a párisi La Croix katolikus lap egy régebbi számának vezércikkében. Beszél egy szürke, sokszor tehetetlen tömegrôl – az emberiségrôl – és megállapítja, hogy ennek mindig szüksége volt elit emberekre, akik hitet jelölnek és utat mutatnak, de akikben bízni is lehet. Másik megállapítása, hogy a történelem mindig aszerint halad boldogabb vagy boldogtalanabb történelmi korszak felé, hogy kik ragadják magukhoz az útmutatás hatalmát: a jóság vagy a gonoszság elitjei. Mert mindkettô igyekszik érvényesíteni vezetô szerepét. Sok történelmi példát is említ mindkettôre. Például a jóság elitje volt egy Szent Pál apostol, ki a damaszkuszi úton való pálfordulása után nagy akaraterejével és három apostoli útjával – bár beteges, kicsi, törékeny ember volt – népeket térített meg, s ma is az Ô leveleibôl olvasunk fel szinte naponta. De civilekbôl ilyen volt egy Szent István, Szent László, egy hôs Hunyadi János, vagy napjainkban kalkuttai Teréz Anya stb. A gonoszság elitjei közé tartozott egy ôrült Néró vagy több vérengzô római császár, Hitler, Sztálin, Ceausescu, stb. kiknek kezéhez milliók vére tapadt. Miután sok történelmi példát említ mindkét fajtára, két felhívással fordul olvasóihoz: 1. Emberek! Nézzetek magatokba, Ti melyik csoportba tartoztok. Ha nem a jóság elitjei közé, ítélkezzetek magatok felett, mielôtt más ítélkezik, és tegyetek meg mindent, hogy átléphessetek a jóság elitjeinek táborába. 2. Ha pedig úgy látjátok, hogy bárhol a világon, bármely nemzet életében egy újabb gonoszság-elitje ül a történelem szekerének bakján, rántsátok le azt az ôrültet, mert inkább ô vesszen, minthogy népét szakadékba vezesse! A második évezred utolsó évében hármas feladatot ró reánk az idô parancsa, ha reményteljesen óhajtunk belépni a harmadik évezredbe: 1. Kapaszkodjunk Istenbe, mert elég hatalmas ahhoz, hogy bármikor jobbra fordítsa sorsunkat (lásd a zsidó nép babiloni vagy egyiptomi fogságát). De ehhez az kell, hogy ami gonoszság van bennünk, azt kivessük. A jóság elitjeivé váljunk! 2. Minden Istentôl kapott akár szellemi vagy fizikai képességünket egyéni és családi hasznunkon kívül a köz javára is kamatoztassuk. Ezt Isten számonkéri tôlünk! 3. Sehol emberi közösségben (család, munkahely, helység vagy ország, ne legyen édesés mostoha-gyermek (nemzeti, vallási, pozícióbeli stb. megkülönböztetés), hanem mindenki édes-gyermek legyen, akikért egyformán akarunk dolgozni és akiket megkülönböztetés nélkül óhajtunk szeretni. Makszim Gorkijt az 1917-es forradalom viharmadarának nevezték, mert egy röplapot szerkesztett, melynek címe „Viharmadár” volt. Ebben üdvözli a forradalmat, mert hiszen a cári Oroszország társadalmában is voltak emberhez nem méltó körülmények és feszültségek. Ô akkor úgy látta, hogy a forradalom mindezt el fogja törölni (késôbb Ô is csalódott) és a röplap végén így kiált fel: „Hadd dühöngjön még jobban a vihar, s töröljön el mindent, ami emberhez nem méltó!” Mi is így kiáltunk fel most az Úr 2000. esztendejében – mikor a történelem feszültségekkel teli vihara ugyancsak tombol körülöttünk –, mint Makszim Gorkij: Hadd dühöngjön még jobban a történelem vihara, de csak azért, hogy tisztítsa meg a levegôt minden mocsoktól és erôsítse meg az emberiség fájának gyökerét, hogy gonoszság „elit”-jei el ne pusztíthassák. De ehhez a magunk erôfeszítése is szükséges. 252

Mécs László költôfejedelmünk hozzánk intézett verssoraival fejezem be, „Hajnali harangszó” címû versébôl: „Elég volt az éjszakából! Álmodjunk már hajnalt végre! Gyûlöltünk már Kain óta vérivásig, csömörig! Átkozott, ki most sem áll a testvér-csókos hajnal-táncba! Átkozott, ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton.” Hát testvér-csókos hajnaltánccal akarjunk belépni a harmadik évezredbe s akkor remélhetjük mind boldogabb jövônket, mert Isten is lehajol hozzánk s pótolja, ami emberi erônkbôl hiányzik!

253

TOLNAY LÁSZLÓ Az Európai Unió biztonságpolitikai problémái

Az euroatlanti érdekközösséget valló államok nemzetközi politikai gondolkodásában két jól elkülöníthetô, alapjaiban különbözô megközelítés van jelen. Az egyik, az amerikai szemléletmód globális, amelyet morális szempontok és általános igazságok mellett valamiféle kollektív biztonságra való törekvés jellemez, és amelyben kontinensünk csupán részelemként van jelen. A másik az európai, amely hasonló erkölcsi alapokból indul ki, de elsôsorban erôegyensúlyon alapuló nemzetállami felfogást képvisel. A második világháborút követô mintegy fél évszázadban az euroatlanti kapcsolatrendszerre az amerikai dominancia, az Egyesült Államok vezetô szerepe volt jellemzô, következésképpen a szemléletmódot is ez határozta meg. Az utóbbi években azonban bizonyos fokú elkülönülés, az önállóbb magatartás útjainak keresésére irányuló szándék vált meghatározóvá az Atlanti-óceán innensô felén, amely egyben felvetette azt a kérdést is: milyen hatással lesz ez a tendencia a transzatlanti kapcsolatokra? Az uniós törekvések arra mutatnak, hogy Európa, felismerve a kölcsönös egymásra utaltság tényét, továbbra sem gondol az euroatlanti kapcsolatrendszer alapvetô módosítására, azonban mind a szemléletmódban, mind a kapcsolatok továbbfejlesztésében kiegyensúlyozottabb formákat keres. Az Egyesült Államok részérôl nem zárkóznak el az ilyen jellegû törekvések támogatásától, amennyiben feltételezik, hogy az egyben a transzatlanti kapcsolatokon belül a teherviselés kiegyenlítettebbé válását is eredményezi. Felmerül tehát a kérdés, hogy az e tekintetben meghatározó szerepet betöltô Európai Unió milyen irányban szándékozik tovább fejleszteni önálló kül- és biztonságpolitikáját, illetve védelempolitikáját, mennyire lesz döntés- és cselekvôképes ezeken a területeken, és ebbôl kiindulva milyen módon lesz partnere az Egyesült Államoknak? A kérdésre a választ nyilvánvalóan a NATO és az Európai Unió jövôbeni viszonyrendszerének alakulása fogja megadni. Mindenekelôtt azoknak a döntéseknek a végrehajtása, amelyek az Európai Unió részérôl most születnek, és amelyek a jövôt tekintve meghatározzák az egész kontinenst érintô egységes fellépés lehetôségeit. Ennek során kül- és biztonságpolitikai szempontból arra a kérdésre is választ kell adni, hogy az Unió meghatározó mértékben kíván-e saját képességeire támaszkodni, és ha igen, milyen mértékben szeretné függetleníti magát az Észak-atlanti Szövetségtôl. Az jól látható, hogy az Európai Unión belül szervezôdô „felnôtt” Európa már nem elégszik meg azokkal a lehetôségekkel, amelyeket a NATO keretén belül kialakított ESDI biztosít számára. Az a tény, hogy az ESDI-t nem valódi európai védelmi képességek kialakítására tervezték, valamint, hogy az európai védelmi együttmûködés de facto az Egyesült Államok jóváhagyásától függ, érezhetôen már nem elégíti ki az „egyenlôbb” partneri viszony kialakítására törekvô európai politikai tényezôket. Mint ahogy az a korlátozás sem, hogy az európai államok nem hozhatnak létre különálló erôket a kontinens védelmére, az együtt254

mûködés lényegében csupán a petersbergi-missziókra terjedhet ki, míg a kollektív védelem feltételeinek biztosítása továbbra is NATO feladat marad. Az áttörés 1998. december 4-én a franciaországi Saint Malóban történt meg, ahol kinyilvánították, hogy Európa olyan autonóm cselekvéshez szükséges megerôsített katonai erôket óhajt létrehozni, amelyek gyorsan tudnak reagálni az új veszélyekre, és amelyeket egy erôs és versenyképes európai hadiipar és technológia is támogat. A saint maló-i nyilatkozat, majd az azt követô helsinki döntések nehéz problémával szembesítették az amerikai politikai vezetést. Az Egyesült Államok, amely mindig támogatta a szorosabb európai együttmûködést, most, hogy igazi lehetôség nyílott az európai védelmi együttmûködés létrejöttére, meglehetôsen visszafogottan reagált. Egyrészrôl üdvözölte a kezdeményezést, másrészrôl azonban kifejezte aggodalmát az erôk esetleges megkettôzésének, illetve az amerikai és európai erôk szétválasztásának veszélyével kapcsolatban. Kifejtette: nem lenne célszerû az Unió részérôl a meglévô nemzeti vagy NATO erôk mellett további képességek felôl dönteni, mivel azokat feltehetôen a meglévôkbôl vonnák ki, ami így a NATO meggyengítését, valamint a NATO iránti elkötelezettség csökkenését, egyben az európai és amerikai erôk különválását vonná maga után. Ennek veszélye már csak azért is reálisnak tekinthetô – mutattak rá az amerikai elemzôk –, mivel a tapasztalatok azt mutatják, hogy az európai kormányok nem igen hajlanak védelmi kiadásaik növelésére, következésképpen nem szívesen vállalnák azt sem, hogy az újabb európai erôk létrehozása érdekében további terheket vállaljanak. A NATO keretein belül maradó európai védelem esetén azonban továbbra is fennmarad az alapprobléma: az Unió az önálló döntések meghozatala során korlátozva érezheti magát, mivel a NATO erôforrásainak használata változatlanul kizárólag az Észak-atlanti Tanács határozatától függ, beleértve az Egyesült Államok vétójogát is. Az Unió eme probléma feloldása érdekében csupán két irányban léphet: vagy elfogadja az egyértelmû és közvetlen amerikai ellenôrzést az európai hadmûveletek felett, s ez esetben mozgástere az amerikai támogatás, vagy az európai akció közötti választásra szûkül, vagy felkészül erre az esetre – azaz, a lehetséges amerikai elutasításra a NATO erôforrásainak használatát illetôen –, és önálló európai erôforrásokat hoz létre. Ez utóbbi esetben azonban valóban felmerülhet az erôk megkettôzésének veszélye, azzal együtt, hogy az egyben az amerikai és európai katonai képességek szétválasztását is eredményezheti. Az egyértelmû választ megnehezíti, hogy még mindig tisztázatlan az a kérdés is, hogy az Európai Unió a hangsúlyt a védelmi együttmûködésre kívánja-e helyezni, vagy a szervezet tevékenységét ténylegesen a Petersbergben megfogalmazottaknak megfelelôen, csupán béketámogatási feladatokra akarja korlátozni. A módosított Brüsszeli Szerzôdés 5. cikke elvileg nem zárja ki a védelmi együttmûködés lehetôségét. Mindezt nyilvánvalóan annak is függvénye, hogy az Egyesült Államok a jövôben milyen irányban kívánja továbbépíteni kapcsolatait európai szövetségeseivel. Vagyis erôsödik-e például az unilateralizmus, az egyedüli cselekvés szándéka az amerikai külpolitikában, és ha igen, ez milyen változást idézhet elô a transzatlanti kapcsolatokban. Figyelmeztetô lehet e tekintetben Colin Powell tábornoknak, az Egyesült Államok új külügyminiszterének egyik nyilatkozata, mely szerint az amerikai katonai erôket a jövôben csak végsô esetben és csak abszolút fölényhelyzetben kívánják alkalmazni. Azt is hozzátéve, hogy: 1. a Nyugat olajellátását meghatározó Közel-Kelet feltétlen prioritást élvez ebbôl a szem255

pontból; 2. az amerikai fegyveres erôk jelenlegi „széthúzott” diszlokációját felül kívánják vizsgálni, melynek során Koszovóból – lévén az az Európai Unió felelôsségi zónája – az amerikai békefenntartókat a szövetségesekkel történt egyeztetés után ki akarják vonni, de legalábbis jelentôsen csökkenteni; 3. továbbra is szükségesnek tartják az Egyesült Államok területét védô rakétaelhárító rendszer létrehozását. (Az európai szövetségesek ezt az ezredforduló idején határozottan ellenzik.) Az amerikai érdekeknek ez az újszerû megfogalmazása ellentmondani látszik annak a közvetlenül ki nem mondott, de valójában jól érzékelhetô washingtoni törekvésnek, hogy késleltesse az Unió kialakulóban lévô önálló nemzetközi haderejének életre hívását. Továbbra sem világos tehát, hogy az Egyesült Államok számára milyen Európa lenne leginkább elfogadható, és milyen európai egység létrejöttét látnák szívesen Washingtonban. Az „egyenlô partnerség”, amely meghatározó fogalomként vált használatossá az utóbbi idôben, úgy tûnik Washingtonnak csupán azt a vágyát fejezi ki, hogy Európa úgy legyen egységes, és ennek révén elég erôs, hogy képes legyen megosztani Amerikával a globális vezetés felelôsségét és terheit. Ez a megközelítés azonban amellett, hogy továbbra is az amerikai érdekekbôl kiindulva vizsgálja Európa lehetséges egységesítésének gondolatát, a gyakorlat által sincs kellôképpen alátámasztva. Jól mutatja egyebek mellett az a tény, hogy a konstruktív amerikai támogatással létrejövô egységes Európa érdekében az Egyesült Államoknak már eddig is határozottabban kellett volna fellépnie, elôsegítendô az USA és Európa közötti fô kapcsolatot jelentô Észak-atlanti Szövetség európai várakozásoknak jobban megfelelô szerkezeti és mûködési rendszerének kialakulását. Vagyis, az európai egység igényét figyelembe véve, a NATO struktúrájának olyan változtatását kellett volna már korábban végrehajtani, amely jobban kifejezi a tengeren túli és az európai „pillér” közötti egyenlô partneri viszonyt. Kétségtelenül, a legutóbbi washingtoni csúcson valójában történtek erre irányuló lépések, de ezek továbbra sem csökkentették számottevôen az Egyesült Államok szövetségen belüli meghatározó dominanciáját. Ehhez azonban minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy ez idáig nemigen lehetett beszélni valódi európai „Európáról”. Kontinensünk még távol volt attól, hogy önálló realitásként számoljanak vele. Nyugat-Európa ez idáig ugyan jelentôs eredményeket mutatott már fel a gazdasági integráció megteremtése területén, de keveset tett a valóban egységes politikai szervezôdés, a közös kül- és biztonságpolitika megteremtése érdekében. Továbbra sem világos, hogy az európaiak többsége valójában akarja-e Európa az Egyesült Államokkal azonos hatalmi tényezôvé válását. A jelek arra mutatnak, hogy egyes európai államoknak az a vágya, hogy a szovjet fenyegetés megszûnését követôen kikerüljenek az „amerikai gyámság” alól, egyelôre még nem alakult át egyértelmûen a földrész egységesítése irányába ható akarattá. Az új évezred elején kibontakozó folyamatok azonban arra engednek következtetni, hogy az Egyesült Államok hosszú távú stratégiájában az eddigieknél fontosabb helyet kell elfoglalnia az európai egység, az Európával való valódi partnerség gondolatának. Ezt már csak az is szükségessé teszi, hogy Európa változatlanul a legfontosabb hídfô szerepét tölti be az Egyesült Államok integrált stratégiájában, és az atlanti kötelékek esetleges lazulása, ezzel együtt az Atlanti-óceán feletti amerikai ellenôrzés gyengülése könnyen az amerikai befolyás csökkenését eredményezhetné az eurázsiai kontinensen. 256

A bôvülô Európai Unió Az Európai Unióról alkotott képet Kelet-Közép-Európában több olyan feltevés is alakítja, amely esetenként jelentôsen eltér a valóságtól. Ennek oka vélhetôen az, hogy kívülrôl nézve kevésbé szembetûnô: a homogenitás, amit gyakran az Európai Unión belüli helyzet jellemzôjének tulajdonítanak, csak látszólagos. Azok az ellentétek, amelyek többek között a kormányközi konferenciák munkáját is kísérik, és ahol egyes tagállamok arra törekszenek, hogy Európa nevében saját nemzeti érdekeiket érvényesítsék, s ily módon az integráció keretén belül saját nemzeti fejlôdésük és biztonságuk számára megfelelô feltételeket biztosítsanak, változatlanul jelen vannak. Ez egyben azt is bizonyítja, hogy az Unión belül a hatalmi erôviszonyok átrendezôdése még korántsem zárul le. Ehhez hozzájárul az is, hogy a huszadik század utolsó évtizedében bekövetkezett események, nevezetesen a német egyesülés, a közép- és kelet-európai változások, illetve az Európai Unió tervezett „kiegészítése” merôben új helyzetet teremtett kontinensünkön. A változások egyik legmarkánsabb jellemzôje Németország vezetô szerepének felértékelôdése volt, vagyis annak a korszaknak a vége, amikor Franciaország domináns szerepet töltött be a francia-német viszonyban. A hidegháború idôszakában Franciaország azért volt képes Nyugat-Európában valódi súlyánál fogva nagyobb jelentôségre szert tenni, mert Európa és Németország megosztott volt. E kettôs, európai és német megosztottság megszûnése után a szövetségi köztársaság nemzetközi státuszában tükrözôdô hátránya éppen úgy megszûnt, mint Franciaország Európa kettôs megosztottságából eredô viszonylagos elônye. Ehhez járult, hogy Franciaország autonóm nukleáris ereje, a force de frappe, az új típusú regionális konfliktusok szempontjából sokat vesztett jelentôségébôl, következésképpen az a modell, amely korábban a két ország kapcsolatának meghatározó jellemzôje volt, és amelyben Németország a gazdasági és pénzügyi hatalmat, Franciaország pedig a politikai és katonai hatalmat képviselte, szintén veszített jelentôségébôl. Franciaország számára a német egyesülés geopolitikai és demográfiai szempontból is hátrányos volt. A német egyesüléssel és a közép- és kelet-európai átalakulással a kontinens geopolitikai súlypontja keletre tolódott el, ami Németország centrális helyzetének megerôsödéséhez vezetett. Ennek ellensúlyozását szerette volna elérni Mitterrand francia elnök „európai konföderációs” terve, amellyel a közép- és kelet-európai országok számára a német pozíció erôsödését feltételezô EU-tagságával szemben alternatívát kívánt létrehozni. Feltehetôen ezek a motívumok játszottak közre Párizsnak abban a törekvésében is, hogy az Európai Unió kibôvülésével erôsödô „északi súlypontját”, valamint a várható keleti „kiegészülését” a mediterrán- és Maghreb-térség irányában történô nyitás politikájával ellensúlyozza. E változások ellenére azonban Franciaországnak Németország továbbra is a legfontosabb partnere. A szoros koordináció a két ország között elengedhetetlen annak érdekében, hogy az Unió cselekvôképessége biztosítható legyen. Párizs a Berlinhez fûzôdô különleges kapcsolatai nélkül viszonylag elszigetelt helyzetbe kerülne, és egy északra és keletre kibôvülô Európa délnyugati „perifériáján” találná magát. Amint ezt magyar külpolitikai elemzôk is megállapítják: az Európai Unióban a francia-német „tandem” megszûnése, s ezzel az Uniónak két versenyzô tömbre, nevezetesen egy Franciaország vezette „latin” és egy 257

Németország irányította „germán” Európára való szakadása legalább olyan hátrányos lenne, mint Párizs elfordulása Németországtól, amely Berlinben az „ellenséges koalíciók” feléledésének a veszélyét idézné fel. Mindezek ellenére valószínûnek látszik, hogy a bôvítést követôen, a nagyobb közösségben a kölcsönös vezetô szerep fenntartása kompromisszumok nélkül nem lesz megoldható. Különösen annak figyelembe vétele mellett, hogy a legutóbbi bôvítéssel bekerült EFTA-államok, valamint a most bekerülô kelet-közép-európai országok biztonság- és védelempolitikai nézetei valójában közelebb állnak a német, mint a francia felfogáshoz. Többek között ez magyarázza Franciaországnak azt a törekvését, hogy olyan partnereket találjon, amelyek osztják álláspontját, és ezek segítségével megkísérelje Németországgal szemben valamiféle diplomáciai ellensúly létrehozását. Ebben a tekintetben azonban nem számíthat Nagy-Britanniára, amely feladta ugyan „euroszkepticizmusát”, de továbbra is fenntartja hagyományos atlantizmusát. London európai folyamatokban való részvételét láthatóan az a törekvés határozza meg, hogy az Unión belüli szerepének növekedése mellett az Egyesült Államokhoz fûzôdô különleges kapcsolatai változatlanul fennmaradjanak. A balkáni válság tapasztalatai nyomán ugyanakkor Németország, Franciaország és NagyBritannia számára is egyaránt világossá vált az európai kül- és biztonságpolitikai cselekvôképesség növelésének szükségessége. E felismerés eredménye volt végülis a Saint Malo-i francia–brit kezdeményezés, illetve ezt követôen az 1999. decemberi helsinki döntés az európai gyorsreagálású erôk felállításáról. Abban a vonatkozásban azonban már kezdettôl fogva eltértek a nézetek, hogy ennek milyen mértékben kell Európa emancipációját szolgálnia az Egyesült Államokkal szemben. A német vélemények e tekintetben közelebb állnak a brit nézetekhez, mint a franciákéhoz, amennyiben szerintük az Európai Unió a Nyugat-európai Unió funkcióinak integrálása után sem válhat a NATO riválisává, csupán annak egyik „pillérét” képezheti. Feltehetô tehát a kérdés, hogy az Európai Unión belül egyáltalán létrejöhet-e a katonai képességeknek az az együttese, amely az európai kül- és biztonságpolitika egységesülését elôsegíti, és egyben annak intézményi, infrastrukturális kereteit is biztosítja. Ebbôl a szempontból nem hagyható figyelmen kívül az Európai Unió tagállamainak összetétele, vagyis az a körülmény, hogy olyan részvevôkbôl áll, amelyek közül egyesek mind a NATO-nak, mind az európai szövetségnek a tagjai, továbbá az sem, hogy vannak olyanok, amelyek csak az EUnak, de a NATO-nak nem részesei, és ez fennáll fordítva is. Emellett számításba kell venni a társult tagokat is. Ezek után nem meglepô, hogy a nézetek eltérnek nemcsak a közös kül- és biztonságpolitika, hanem a jövôbeni védelempolitika értelmezésében is. Az azonban máris látszik, hogy az Unió közös védelmi politikájának perspektívájában a francia és brit nukleáris hatalom, valamint Németország vezetô szerepe fog kirajzolódni. E három hatalom az, amely ezeken a területeken a fejlôdés irányait meg fogja határozni. Az Unió védelempolitikáját azonban még a sokféleség, a résztvevôk eltérô szabályozottsága jellemzi (nyilvánvalóan más szabályok érvényesülnek a NATO-tagországokban, mint a semleges, vagy a társult országokban), s mindebbôl nehéz kiemelni azokat az elôírásokat, amelyek akár csak az Unió tizenöt tagjára egyaránt vonatkoznak. Ez a sokféleség jól tettenérhetô a védelmi mûködôképesség fenntartását szolgáló pénzügyi és anyagi bázis vizsgálata során is. Itt nemcsak az uniós tagországok védelmi költségvetésé258

nek GDP százalékában kimutatott jelentôs eltérésrôl van szó, hanem ezen belül az anyagi és személyi költségek arányának szembetûnô szóródásáról is. Nem beszélve arról, hogy feltehetôen más a ráfordítási igény az olyan ország esetében, amelynek haderôstruktúráját három haderônem (szárazföldi, tengeri és légierô) jellemzi, mint azok esetében, amelyeknek hagyományai és földrajzi helyzete ettôl eltérô haderôszerkezet kialakítását tette szükségessé. A védelmi mûködôképességnek ezt a változatosságát jóindulatúan a komplementaritás bizonyítékának is tekinthetnénk, amennyiben az tudatos és ésszerû specializálódás eredményeként jött volna létre, de mint ismeretes ez nem így történt. Közismert az is, hogy jelenleg az EU-tagországok együttes kapacitása sem elegendô a valódi mûveleti önállósághoz olyan területeken, mind például a stratégiai szállítás. Felmerül a technikai és szakmai mércék kompatibilitásának, illetve az e téren mutatkozó hiányosságoknak a kérdése is. A helyzet ebben a tekintetben semmivel sem jobb a tizenöt uniós tagország, mint általában az atlanti szövetség államai esetében. (A NATO washingtoni csúcsértekezletén elfogadott DCI-nek éppen az volt az egyik fô célja, hogy fokozzák „a szövetség erôinek fejleszthetôségét és mozgósíthatóságát, fenntarthatóságát és logisztikáját, túlélési képességét és hatékony bevethetôségét, parancsnoki, ellenôrzési és információs rendszerét”.) Helsinkiben ezeknek a problémáknak egyes elemei napirendre kerültek ugyan, de továbbra is várat magára a közös katonai követelményeket és anyagi célokat meghatározó program. Várhatóan bonyodalmakat okoz majd a haderôk felszerelésében mutatkozó eltérések felszámolása is. Ennek elmaradása fôleg a hosszú távú közös vállalkozások esetén a támogatás, karbantartás és javítás területén okozhat komoly nehézségeket. Ebben az összefüggésben a tagországok hadiiparának mérete és teljesítménye, illetve ezzel kapcsolatban az a tény, hogy a résztvevôk önellátásra, vagy külsô vásárlásra rendezkedtek-e be, jelentôs mértékben befolyásolhatja a haderôk felszerelésének összehangolásával kapcsolatos elképzeléseket. (Ezen a területen némi derûlátásra ad okot az EADS, a világ harmadik legnagyobb légi és ûrhajózási konszernjének létrejötte a német Dasa és a francia Aerospatiale Matra egyesülése révén.) A felsoroltak mellett a továbbiakban az emberi tényezô is figyelmet érdemel. A hatékonyság és a bevethetôség szempontjából nem elhanyagolható az a különbség, amely a hivatásos, illetve a sorkatonai rendszerbôl adódik (jelenleg csak öt EU-tagországnak van hivatásos hadserege, míg a többi még a sorállománytól függ), amit csak bonyolít, hogy egyes országok esetében a sorállomány csak önkéntes alapon és/vagy parlamenti jóváhagyással küldhetô külföldre. Az itt részletezett területeken elvileg számszerûsíthetô „összehangolási célok” is kitûzhetôk lennének az arról folyó vita alapján, hogy miféle csapatok, struktúrák és felszerelések volnának legcélszerûbben mûködtethetôk az Európai Unió által meghatározott biztonság- és védelempolitikai elképzeléseknek megfelelôen. A legjobban összehangolt európai kapacitások is keveset érnének azonban, ha a kormányok különbözô megfontolásból nem lennének hajlandók bevetni azokat. Ennek lehetôsége fennáll, mivel az EU-tagországok között számos kérdésben (politikai, lélektani és filozófiai területen) a fennálló megállapodások ellenére változatlanul kimutathatók jelentôs felfogásbeli különbségek: 1. Mennyire tekintik legitimnek fegyveres erôk bevetését nem létfontosságú nemzeti érdekekért – köztük közös uniós érdekekért – a tagállamok, s mekkora szabadságot igényel259

nek a beleegyezés, illetve a bele nem egyezés szempontjából. Emellett, milyen nemzetközi jogi támaszra van szükségük a részvétel igazolásához. (Egyesek ezt értelemszerûen ENSZ, illetve EBESZ-felhatalmazástól teszik függôvé.) 2. Mit tekintenek olyan földrajzi területnek, amelyre Európa felelôssége kiterjed. (Nagy-Britannia és Franciaország nyilvánvalóan más nézeteket képvisel ebben a tekintetben, mint az úgynevezett „kontinentális” országok. Eltérô nézeteket okozhat továbbá ebben a vonatkozásban egyes országok energiafüggôsége, vagy migrációs veszélyeztetettsége is.) 3. Hajlandók-e alávetni haderejüket egy valóban többnemzetiségû vezetési struktúrának, és készek-e más nemzetbeliekre bízni az ôket is érintô operatív döntéseket? Elképzelhetô, hogy e tekintetben más álláspontot foglalnak el a NATO integrált katonai struktúráján belüli és azon kívüli országok. 4. Mennyiben fogadják el a lehetséges nemzeti veszteségek kockázatát olyan célokért, amelyek csak közvetetten szolgálnak nemzeti érdekeket. Az Unión belül formálódó közös kül- és biztonságpolitika, már a közeli jövôben kétségtelenül felerôsítheti azt a felelôsségérzetet, amely nélkül a közös európai védelempolitika nehezen képzelhetô el. Az egyes országok pénzügyi és gazdasági nehézségei is a védelmi tervezés ésszerûsítésének és specializálódásának irányába hatnak, amellett a demográfiai problémák és az újszerû feladatokhoz kapcsolódó követelmények szintén az együttmûködés centripetális tendenciáit erôsíthetik. Technikai területen ma már egyre kevesebben kételkednek abban, hogy a válságkezelés nehéz és rendkívül bonyolult feladat, amely nyílt és szoros együttmûködésen alapuló elôkészületeket, könnyen mobilizálható, lehetôleg hivatásos erôket igényel, méghozzá csaknem olyan színvonalon, mint hagyományos háború esetén. Mindez kedvezôen hathat az együttmûködés elmélyítésére. Emellett az új közép- és kelet-európai demokráciák integrálása az Unióba szintén elôsegítheti ezt a folyamatot. Bár védelmi erôforrásaik szerények, felszereltségük szintje alacsony, de így legalább esélyük van arra, hogy újjáépített erôiket közvetlenül az európai mûködési logikához igazítsák. Az önálló európai védelempolitika megteremtésének Saint Malo és Helsinki nyomán felgyorsult folyamata mindezeken túl arra enged következtetni, hogy az Unió tagállamaiban növekvôben van azoknak a száma, akik felismerték: egyöntetûbben kell szólniuk ahhoz, hogy a megváltozott követelmények között az Egyesült Államok egyenrangú partnerként tekintsen rájuk. Erôsödôben van az a felfogás, hogy a szuperhatalom világképe, gondolkodásmódja és tevékenysége nem mindig felel meg az európai érdekeknek, következésképpen az óceánon túli partnerükkel egyszerre kell kiegészíteniük egymást és egyben versengeniük egymással. A változó Kelet-Közép-Európa Kelet-Közép-Európa hagyományos földrajzi, történelmi és kulturális felosztása közép-európai és balkáni részre a 20. század végére új értelmet kapott. A térség két része között a gazdasági és társadalmi növekedés üteme és a demokratikus jogrend kiépülése eltérô fejlôdést mutat. Emellett – bár a korábbiaknál már némileg halványabb formában – továbbra is érezteti hatását a politikai gondolkodásban az a civilizációs különbség, amely egyfelôl a nyuga260

ti kereszténység és a német kulturális befolyás által meghatározott Közép-Európára, másfelôl a bizánci-pravoszláv ortodox vallás és részben az iszlám uralta, így ennek megfelelô történelmi és kulturális hagyományokkal rendelkezô Balkánra jellemzô. Mindezek, egyéb tényezôk mellett, láthatóan jelentôsen befolyásolják a régió euroatlanti integrációját, illetve annak ütemét és kiterjedését. Jóllehet, a térség mindkét részének deklarált célja, hogy csatlakozzon a nyugati gazdasági, politikai és katonai struktúrákhoz, a NATO és az Európai Unió politikája irányukban jelentôs eltérést mutat. Míg Közép-Európa országai az euroatlanti, illetve az európai integráció kibôvítésének elsô helyen megnevezett jelöltjeivé váltak, a Balkán államait ebbôl a szempontból – bizonyos nyugati érdekek ellenére – még távlatilag sem bíztatják hasonló perspektívákkal. A Nyugat célja a Balkánon mindenekelôtt a stabilitás helyreállítása, mivel az itteni viszonyok, a délszláv válságot kísérô migráció és nemzetközi bûnözés a kontinens nyugati felét is veszélyeztetô biztonsági problémává fejlôdött. Emellett itt húzódnak azok a szárazföldi összeköttetési útvonalak is, amelyek Nyugat-Európát a Balkánon keresztül összekötik a Földközi-tenger keleti medencéjével, illetve azon túl a Közel- és Közép-Kelettel. A Nyugat számára a legnagyobb problémát azonban mindezen túlmenôen az jelenti, hogy a térség a „töredékállamoknak” olyan zónáját képezi, ahol a hatalmi struktúrák még kiforratlanok, ahol sok apró, részben ellentétes érdekû állam van jelen, és ezek közül egyik sem rendelkezik döntô befolyással. Így, a „ráhatásnak” az a klasszikus módszere, amely az adott régió valamely „központi” hatalmi tényezôjén keresztül biztosítja a térség befolyásolását, Kelet-Közép-Európában nem alkalmazható. Ezzel is összefüggésben állt, hogy a Nyugat kedvezôen fogadta a „Visegrádi Négyek” közötti együttmûködést, jóllehet a tagállamok eltérô fejlettségi szintje miatt bizonyos fenntartásokat is megfogalmaztak. Ennek ellenére a visegrádi országok szorosabb politikai, gazdasági együttmûködését modellértékûnek és más térségek államai számára követendô példának tekintették. Ugyanakkor, bár elismerték, hogy a hasonló jellegû együttmûködések elônyösek a részt vevô országok integrációs törekvései szempontjából, az uniós csatlakozás lehetôségébôl kiindulva mégis a külön-külön való „elbírálás” szükségessége mellett döntöttek. Ennek indoka nyilvánvalóan a tagállamok felkészültségében mutatkozó különbségen túl azok EUcsatlakozást érintô „különutas politikájával” is magyarázható. Különösen jól megmutatkozott ez a jelenség az 1998-as prágai kormányváltás elôtti idôszakban, vagy a szlovák integrációs politika Meciar által képviselt ellentmondásaiban is. Az a tény azonban, hogy a visegrádi csoport tagállamait egy olyan kelet-európai „övezet” határolja, amely tartós válságokkal fenyeget, mind a NATO, mind az Európai Unió szempontjából felértékeli szerepüket. A tagországok határai közelében húzódó „félkörív”, amelyet Fehér-Oroszország, Ukrajna, Románia és Moldova mellett Szerbia képvisel, és amely egyben az orosz Európa-politika törekvéseinek fô irányait is képezheti, a visegrádiak jelentôségét egyértelmûvé tette a nyugati döntéshozók szemében. Belaruszban, a szocialista típusú gazdaságirányítási rendszer és a politikai rezsim fenntartása az Oroszországtól való függést konzerválja. Az orosz-belarusz szövetségi állam létrehozásának irreális tervét változatlanul napirenden tartják mindkét oldalon. Jóllehet, az integráció erôsítését célzó intézkedések még nem jelentik szükségszerûen a szövetségi állam 261

megteremtésének közeli bekövetkezését, de valószínûnek látszik, hogy az integráció egy bizonyos ponton Fehér-Oroszország függetlenségének feladását fogja jelenteni. E folyamatot felgyorsíthatja az a tény, hogy Oroszországnak szüksége van Belarusz ipari potenciáljára és közlekedési infrastruktúrájára, emellett az ország területén haladnak keresztül nyugati irányba az orosz olaj- és gázvezetékek. Ukrajna külpolitikai mozgástere is rendkívüli mértékben leszûkült az ezredvégre. Az ország energiafüggôsége Moszkvától olyan mértékû, hogy orosz tôke gyakorlatilag akadálytalanul megjelenhet Ukrajna stratégiai fontosságú ágazataiban, és ezt könnyen politikai követelések kísérhetik. Mindezek nyomán felerôsödhetnek azok az orosz kísérletek, hogy Kijevet Oroszország érdekszférájához láncolják. Ez nem jelenti feltétlenül az ország „bekebelezését”. Moszkvának is érdeke lehet egy stabil és független ukrán állam megôrzése, amennyiben az „szatellit-államként” az orosz érdekek megbízható kiszolgálójává válik. Minden bizonnyal ez is hozzájárult ahhoz, hogy az ukrán külpolitikát korábban jellemzô keleti és nyugati pólus közötti ingadozást egy erôteljesebb keleti irányú „tájékozódás” váltotta fel. Ennek egyik jele, hogy az ukrán vezetésbôl sorra esnek ki a nyugati orientációt pártoló, nemzeti beállítottságú politikusok. Ennek ellenére, jóllehet a Nyugatnak alapvetô érdeke a stabil és független Ukrajna fennmaradása, a Kijev irányába folytatott nyugati politikát továbbra is bizonyos fokú tartózkodás jellemzi. A Nyugatnak eddigi politikája, amely csupán abból állt, hogy pénzelte Ukrajnát, s ezért cserébe csupán annyit várt el, hogy az ne zavarja oroszországi politikáját, napjainkra válságba jutott. Az Európai Uniónak sem sikerült megvalósítani az 1999. decemberében elfogadott „Ukrajna-stratégiáját”, mivel hiányoztak azok a mechanizmusok, amelyek Kijevet érdemi együttmûködésre kényszeríttették volna. Ami Romániát illeti, a nyugati fôvárosokban, beleértve Washington és Brüsszel irányadó politikai köreit, nem tapasztalható különösebb aggodalom a 2000. évi román parlamenti és elnökválasztás eredményeit illetôen. Jóllehet, fennáll a veszélye annak, hogy az új vezetés alatt megtorpan az ország demokratikus fejlôdése. Mindezt feltehetôen elsôsorban az a Kelet-Közép-Európával kapcsolatos nyugati felfogás motiválja, mely szerint e térségben, a rendszerváltást követôen a viszonylagos stabilitás fenntartása már eredménynek tekinthetô. Következésképpen, amennyiben az új román vezetés ennek a követelménynek eleget tud tenni, a Nyugat részérôl abban az esetben is megértésre számíthat, ha egyébként csak korlátozottan felel meg a demokratikus elvárásoknak. A nyugati nézetek ilyetén alakulásához azonban hozzájárulhatott az is, hogy az 1996– 2000 között felmutatott román kormányzati tevékenység meglehetôs csalódást keltett a nyugati világban: az 1996-ban hivatalba lépett román kormány ígéreteibôl szinte semmit sem tudott teljesíteni, a gazdaság átalakítása elmaradt, az országot képtelen volt fejlôdési pályára állítani, ennek következtében stabilitása megrendült. Amennyiben tehát, akár tekintélyuralmi módszerekkel is, az Iliescu-Nastase vezetés megkísérli végig vinni az elkerülhetetlen gazdasági reformokat, és ezzel elejét venni a negatív folyamatok további erôsödésének, a Nyugat „etikai okokból” az elé feltehetôen nem fog akadályokat gördíteni. Az illetékes nyugati körök emellett arra is számítanak, hogy az új román kormány már csak saját érdekbôl is kénytelen lesz a Nyugattal együttmûködni, mivel egyébként nem tud hozzájutni azokhoz a forrásokhoz, melyek nélkül a jelenlegi általános gazdasági és társadalmi válság felszámolható lenne. Azok a feltevések, amelyek szerint Románia a jövôben 262

esetleg erôteljesebben Oroszország, illetve Kína felé fordulhatna, mint realitás, viszonylag kevés hangsúlyt kap a nyugati nézetekben. Mindazonáltal Románia euroatlanti integrációja, és ezzel az ország „egyenjogúsítása”, nyilvánvalóan jelentôs halasztást fog szenvedni. Az a tény, hogy Románia belátható idôn belül nem számíthat az uniós tagságra, a román politikai vezetést már korábban is arra ösztönözte, hogy a NATO-tagság elérését állítsa külpolitikai törekvéseinek középpontjába. Mindezt látszólag megalapozottá tette az Észak-atlanti Szövetség washingtoni csúcsértekezletének döntése, amely Romániát a bôvítés következô körének „várományosaként” nevezte meg, és 2002-re tette a folyamat konkretizálásának dátumát. Az azóta bekövetkezett események azonban arra engednek következtetni, hogy a NATO mind a felvétel követelményeit, mind pedig a belépést követô elvárások teljesítését szigorította, ami nem kedvez a román várakozásoknak. Ezt meghaladóan azonban az is közrejátszhat a román integrációs remények „elhalványulásában”, hogy a NATO-t jelenleg még lefoglalja az új közép-európai tagországok szövetségbe történô „beillesztése”. Emellett Románia geostratégiai fontosságát sem egyértelmûen ítélik meg a szövetség tagállamaiban. Mindez végülis oda vezethet, hogy Románia koszovói válságban tanúsított együttmûködési készsége, valamint a fegyveres erôknél megkezdett modernizálás ellenére a NATO-t illetôen sem számíthat integrációs célkitûzései közeli megvalósulására. Románia keleti szomszédja, Moldova is számos megoldatlan politikai, gazdasági és biztonságpolitikai problémával került szembe. Sajátos politikai nehézségeket okoz a chisinaui politikai vezetés számára, hogy Moldovának valójában két határa van keleti irányban. A köztársaság nemzetközileg elismert határainak egy része fölött – a Dnyeszteren-túli terület és Ukrajna között – nem gyakorol felügyeletet, a de facto határt pedig – amely a Tiraszpol és Chisinau ellenôrzése alatt álló területet választja el – politikai megfontolásból nem erôsítheti meg, mivel ezzel gyakorlatilag elismerné az orosz hadsereg által ellenôrzött terület önálló állami státuszát. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Oroszország az isztambuli EBESZ-csúcson elfogadott határozat ellenére nem sok hajlandóságot mutat a Dnyeszteren-túlon állomásozó 14. hadsereg kivonására, és távozását – a helyzetet kihasználva – igyekszik összekötni a térség státuszának számára kedvezô rendezésével. Ezen a téren azonban nagymértékben nehezíti az elôrelépést egyrészt a tiraszpoli vezetés magatartása, amely csak a teljes függetlenségrôl hajlandó tárgyalásokat folytatni, másrészt pedig Moszkvának az a törekvése, hogy a Moldovával kötendô államszerzôdés keretén belül garanciákat kapjon az orosz kisebbség identitásának megôrzésére. Mindezt igyekszik a gázszállítások felfüggesztésének és egyéb gazdasági jellegû korlátozások bevezetésének fenyegetésével is alátámasztani, egyben Moldovát a FÁK-együttmûködésben való részvételre ösztönözni. Ez utóbbiak különösen súlyosan érintik Moldovát, mivel ezernyi szállal kötôdik Moszkvához, és az oroszok számára még sokáig megmarad például az olaj- és gázszállítás leállításának a lehetôsége. Az ország villamosenergia szempontjából is behozatalra szorul, egyetlen jelentôsebb erômûve a Dnyeszteren-túlon van. Fô szállítója hagyományosan Ukrajna, de egy ideje Románia is hozzájárul villamosenergia-szükségletének kielégítéséhez. Chisinau azonban egyik irányban sem képes kiegyenlíteni számláit.

263

Moldovát különleges kapcsolatok fûzik Romániához, amiben Bukarest tölti be a kezdeményezô szerepet. Románia Moldovával kapcsolatos hagyományos „beolvasztási” kísérleteit azonban az utóbbi idôben közvetve az Európai Unió is bonyolítja, mivel a román vízummentesség bevezetését többek között a moldovai-román határon eddig alkalmazott „könnyített” eljárások megszüntetéséhez (jelenleg elegendô a személyazonossági igazolvány felmutatása), illetve azok jelentôs szigorításához köti. Románia ezt a moldovai-román kettôs állampolgárság bevezetésével szeretné ellensúlyozni, amely azonban tovább nehezítheti a fent említett vízumprobléma megszüntetését. A moldovai vezetés mindezek ellenére semleges államként igyekszik definiálni országát. Nem kíván bekapcsolódni a FÁK katonai struktúrájának rendszerébe, de a NATO-tagságot sem tekinti célnak, bár a PfP keretén belül fontosnak tartja a kapcsolatok fenntartását. A GUUAM-együttmûködést (Grúzia, Ukrajna, Azerbajdzsán, Moldova, valamint Üzbegisztán konzultatív fóruma) ilyen jellegû kísérletek ellenére, a maga részrôl nem kívánja biztonságpolitikai elemekkel bôvíteni. A fentieket is mérlegelve az euroatlanti közösség számára a visegrádiak által képviselt, vagyis a szûkebben vett kelet-közép-európai térségben Lengyelország és Magyarország geopolitikai-geostratégiai jelentôsége szükségszerûen eltér a másik két részvevôétôl. Lengyelország biztonsági érdekei egyértelmûen az euroatlanti közösség számára is elsôdlegesen fontos északi, illetve keleti irányba, a Baltikum, valamint Ukrajna és Belarusz felé mutatnak, míg Magyarország a tartós válsággal fenyegetô Balkánnal határos. E relációkat tekintve Prága és Pozsony szerepe kevésbé fontosnak tekinthetô. Ennek felismerése is közrejátszhatott abban, hogy Csehország korábban, a visegrádi kezdeményezéssel kapcsolatban meglehetôsen elutasító magatartást tanúsított. Varsó mindezek alapján érdekelt a kialakult helyzet NATO-n belüli „intézményesülésében”. A lengyel külpolitika lényeges eleme, hogy a nyugati szövetségesek elôtt egy sikeres keleti, elsôsorban ukrán-politikával emelhesse ki Lengyelország kelet-közép-európai térségben betöltött közép-hatalmi szerepét. Erre egyébként megvan a nyugati fogadókészség is. Az Egyesült Államok láthatóan nem kifogásolná, ha európai szövetségesei, mindenekelôtt Németország és Lengyelország átvenné az Ukrajna feletti „gyámságot”, másrészt az Európai Unió is szívesen látna valamilyen lengyel részvételt egy balti-tengeri projekt lebonyolításában. Némiképp zavarólag hat azonban ezen a téren, hogy Franciaország a lengyelekkel való hagyományos történelmi és kulturális kapcsolatok ellenére félti Varsót a német befolyás növekedésétôl, és gyanakvással fogad minden olyan kezdeményezést, amely hozzájárulhat Berlin súlyának térségbeli növekedéséhez. Ukrajna részérôl is megvan a készség a Lengyelországgal való kapcsolatok szélesítésére. Ez részben a hagyományos kapcsolatokkal is magyarázható, de hozzájárult ehhez a kilencvenes évek ukrán politikai elitjének erôs lengyel orientációja is. Ukrajna az euroatlanti közösséghez egyre szorosabban kapcsolódó Lengyelországban nem csak az Európához vezetô hidat látja, hanem azt egyfajta ellensúlynak is tekinti Oroszországgal szemben. Lengyelország mellett szól ukrán szemszögbôl emellett az a körülmény is, hogy az ország mérete Ukrajnáéval egy kategóriába sorolható, és a térségben a lengyel gazdaság az egyetlen, amely súlyánál fogva partnere lehet Kijevnek. Jelentôsen rontja azonban a viszonylag pozitív összképet Ukrajna Moszkva irányában történô kiszolgáltatottságának növekedése, ami egyben külpolitikai mozgásterét is csök264

kenti. A viszony romlását vonhatja maga után továbbá az a lengyel döntés is, hogy Varsó hozzá kíván járulni egy Ukrajnát elkerülô, lengyel területeken átvezetô orosz gázvezeték megépítéséhez, ami még tovább növeli Kijev Oroszországtól való gazdasági függôségét. Magyarország geopolitikai, illetve geostratégiai helyzete több vonatkozásban eltér Lengyelországétól. Részint abban, hogy az országot körülvevô „töredékállamok” közül egyesek még csak napjainkban teremtik meg önálló állami létük politikai és gazdasági feltételeit, ami egyben – történelmi okokból – átmenetileg a hazánktól való elhatárolódásukat erôsítheti. Továbbá abban, hogy szomszédaihoz képest stabil politikai és gazdasági viszonyokat felmutató Magyarország tartós dominanciára tehet szert a térségben, egyben az euroatlanti közösség felé törekvô országok számára a „referencia-állam” szerepét is betöltheti. Ezzel együtt, a magyar „szomszédság-politika” megfogalmazásánál az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Magyarország esetében a közvetlen állami érdekeken túl a nemzet egészének érdekei is képviseletre szorulnak. Ennek a magyar kisebbségekkel való kapcsolattartás megfelelô szintjének fenntartása mellett az Európai Unió kibôvítésének támogatását jelentô hosszú távú aktív szomszéd- és regionális politika támogatásában is kifejezésre kell jutnia. A magyar kisebbségek helyzetének megnyugtató megoldása kielégítô módon ugyanis csak akkor képzelhetô el, ha Magyarországgal együtt szomszédai is az Unió tagjává válnak. Az ezzel járó nehézségek jól kimutathatók Magyarország Romániával és Szlovákiával kialakult kapcsolataiban. Román részrôl például az a tény, hogy Magyarország Bukarestet megelôzve vált a NATO tagjává, és feltehetôen ez történik az Európai Uniót illetôen is, zavart keltett a román politikai körökben. Amellett az is irritálja a román politikai elitet, hogy egyértelmûvé és intézményessé vált a két ország fejlettségbeli különbsége, ami azzal fenyeget, hogy Magyarország Romániát megelôzve tartósan olyan nemzetköz fórumokhoz jut, amelyek a román diplomácia számára azonos szinten nem állnak rendelkezésre. Romániában nyugtalanságot kelt az a körülmény is, hogy a magyar diplomácia mozgástere olyan idôszakban nôtt meg, amikor – többek között a koszovói válság hatására – az integrációs feltételek szigorúbb, etnikai kérdéseket is érintô követelményekkel egészülnek ki, és ez újabb problémákat okozhat Bukarest integrációs törekvései szempontjából. Jóllehet, a hivatalos román politikai vezetés többször is leszögezte: meggyôzôdése, hogy Magyarország a NATO tagjaként az eddigieknél is „felelôsségteljesebb és kiszámíthatóbb politikát folytat” és a csatlakozással „cselekvô és felelôs részévé válik a szövetségnek”, ami a román–magyar kapcsolatokra is elônyös hatást gyakorolhat, a hagyományos reflexek tovább mûködnek. Jól kitapintható ez például Erdély esetében. Annak ellenére, hogy több alkalommal megfogalmazódott az a felismerés, mely szerint Románia európai fejlôdésének, a piacgazdaság érvényesülésének és kiteljesítésének egyik gátja a túlcentralizált politikai és gazdasági rendszer, Erdéllyel összefüggésben e kérdés felvetése változatlanul nagyfokú nyugtalanságot vált ki a román politikai körökben. Az ok nyilvánvaló: a régió az ország legfejlettebb részét képezi, „több szállal kötôdik Európához” és ezzel együtt Magyarországhoz, következésképpen önállóságának növelése esetleges elszakadását is elôsegíthetné. A román politikai elit gondolatmenetének ez a logikája, azzal együtt, amit általában a román közgondolkodás sajátosságaként szoktak feltüntetni, nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy Bukarest tartósan a magyar diplomácia problematikus tényezôi között szerepelhet. 265

Amíg Románia esetében az ország belpolitikai helyzete, és gazdaságának állapota jelentôsen hátráltatja euroatlanti integrációját, illetve erre irányuló elkötelezettségét, és ezzel a román-magyar kapcsolatok európai szintû rendezését, Szlovákiát illetôen ez a kép összetettebb. Pozsonyban erôteljesen él az a felismerés, hogy az ország euroatlanti integrációjához elkerülhetetlenül szükséges szlovák reformok továbbvitele nagymértékben függ a nemzetközi környezet alakulásától, annak elérésétôl, hogy az ország a másik három „visegrádival” egyidôben csatlakozhasson az Európai Unióhoz, illetve a várakozók között elsôként a NATO-hoz. A helsinki döntés óta jelentôsen megnôtt az uniós tagság népszerûsége Szlovákiában. A csatlakozás céldátumát 2004. január 1-ben jelölték meg, ami nem marad el a másik három visegrádi ország ambícióitól. A NATO-csatlakozással kapcsolatban Szlovákia a jelek szerint arra számít, hogy Szlovéniával, egy balti állammal és esetleg Romániával együtt már a következô NATO-csúcstalálkozón meghívják a szövetség tagjai sorába. Ennek érdekében igyekszik tovább mélyíteni együttmûködését a szövetséggel, aktív szerepet vállalva a nemzetközi válságkezelésben. A NATO-tagság parlamenti támogatottsága is kielégítônek tekinthetô, a Szlovák Nemzeti Párt kivételével valamennyi politikai erô támogatja az ország euroatlanti integrációját. A nyugati elemzôk azonban felhívják a figyelmet a szlovák belpolitika nyugtalanító jelenségeire is. Rámutatnak arra, hogy bár a 2000. évi népszavazás kudarcát követôen Meciar pozíciói meggyengültek, és pártján, az ellenzéki Demokratikus Szlovákiáért Mozgalmon (HZDS) belül is bírálják a volt kormányfôt, de ez vélhetôen nem lesz elegendô ahhoz, hogy a párton belül alapvetô változásokra kerüljön sor, tehát Meciarral továbbra is számolni kell. A magyar kisebbséget érintô kérdésekben Pozsony számára továbbra is problematikus a tervezett közigazgatási reformmal, továbbá a nevesített földekkel és a nyitrai egyetem magyar karának létrehozásával kapcsolatban megfogalmazott szlovákiai magyar koalíciós álláspont. Mint leszögezték: a tervezett közigazgatási reform célja a polgári berendezkedés elôsegítése, és nem az etnikai határok mentén feldarabolt társadalom kiépítése. A szlovák nemzeti tudat még túlságosan fiatal és sérülékeny ahhoz, hogy területi autonómiára emlékeztetô megoldást elfogadhatónak tartsanak. A magyar kül- és biztonságpolitika számára a fentiektôl több vonatkozásban is eltérô feladatot jelent viszont a nemzetközi közösség részérôl igényelt, a délkelet-európai térséghez kapcsolódó magyar szerepvállalás, amely egyebek mellett objektív feltételként determinálja a magyar-horvát és magyar-szlovén együttmûködés elmélyítését is. A magyar szerepvállalás lehetôségét e régióban szükségszerûen meghatározza az a körülmény, hogy a Balkán esetében egy olyan térségrôl van szó, amely története során sorozatos szétforgácsolódásokat és visszatagozódásokat, erôs nacionalista áramlatokat és gyakori határváltozásokat ért meg, és ahol ezek hatása még napjainkban is érezhetô. Sokan a felmerülô problémákat jelenleg is a szétaprózódást elôsegítô új határok megvonásával szeretnék megoldani, amely mögött bizonyos nagyhatalmi ambíciók mellett érzékelhetôen nagyszerb, nagyalbán és nagyhorvát törekvések is meghúzódnak. Mindezek nyomán a jugoszláviai folyamatoknak az az irányultsága, amely könnyen Koszovó „leválásához” és Montenegró függetlenségéhez vezethet, és amely feltehetôen nem maradna hatástalan Boszniára, Macedóniára és Albániára nézve sem, a balkáni válság tartós fennmaradásával fenyeget. 266

Mindezek után felmerül a kérdés, hogy Magyarország milyen formában vállalhat szerepet azokban az erôfeszítésekben, amelyek révén a nemzetközi közösség a balkáni problémák megoldását, a térség stabilitásának megteremtését szeretné elérni. A tapasztalat azt mutatja, hogy azokban a kezdeményezésekben és intézményekben, amelyeket a balkáni újjáépítés és gazdasági fejlôdés elôsegítése érdekében hoztak létre, a magyar részvétel iránti igény meglehetôsen korlátozott. Legalábbis erre engedett következtetni a Délkelet-európai Stabilitási Egyezménnyel kapcsolatos magyar elképzelések nyugati fogadtatása, illetve az a tény, hogy a 2000. novemberi zágrábi EU-Nyugat-Balkán találkozón való magyar részvétel sem került napirendre. Magyarország számára az elsôdleges tájékozódás lehetôségét a Balkán irányába Horvátország és Szlovénia jelenti. Mind Zágráb, mind Ljubljana esetében megkönnyítheti a kapcsolatok építését az a körülmény, hogy mindketten igyekeznek elutasítani a feltevést, mely szerint országuk a balkáni válságövezet részének tekinthetô. Ennek eléréséhez – elsôsorban a horvátok szerint –, a Budapesttel való együttmûködés kiszélesítése nagymértékben hozzájárulhat. E felfogás azonban az utóbbi idôben mintha vesztett volna jelentôségébôl. Ellentétben ugyanis a Tudjman-korszakkal, amikor Horvátország számára még Magyarország volt az egyetlen „kitörési” pont, a horvát demokratizálódási folyamat beindulásával és az ennek nyomán szélesedô nyugati kapcsolatokkal párhuzamosan az indítékoknak ez a formája „elhalványulni” látszik. Kétségtelenül, a 2000. januári kormányváltás óta Horvátország nemzetközi elszigeteltsége jelentôsen csökkent, azonban az továbbra sem világos, hogy mindez milyen hatást gyakorol az ország euroatlanti integrációjára. Feltehetôen nem válnak valóra azok a horvát remények, amelyek szerint az Európai Unió olyan mértékben támogatja és felgyorsítja majd Zágrábbal a csatlakozási tárgyalásokat, hogy ennek révén rövid idôn belül felzárkózhat az uniós tagságra pályázó többi közép- és kelet-európai országhoz. Az a tény, hogy a Tudjmankorszakban Horvátország nem lett az EU társult tagja, és nem vett részt a NATO békepartnerségi programjában, önmagában is jelentôs lemaradást eredményezett a többi tagjelölthöz képest. Ami az uniós tagságot illeti, a nyugati szakértôk szerint Zágrábnak az uniós tagságra csak a következô évtizedben nyílhat reálisan lehetôsége. Feltehetôen ez utóbbi is hozzájárult ahhoz, hogy Zágrábban a NATO-csatlakozás kapott prioritást. Azzal együtt azonban, hogy Brüsszelben létrehozták Horvátország NATOmisszióját, azt is belátták: a jelenlegi periódusban még nem lenne célszerû sürgetni az ország NATO-tagjelöltként való elismertetését, mivel azt a tagállamok egy részének várható ellenállása miatt feltehetôen elutasítanák, ami egyúttal a megkezdett reformok végrehajtását is hátrányosan befolyásolná. Ugyanakkor az a törekvés, mely szerint a horvát politikai vezetés az országot a balkáni helyett inkább közép-európai, valamint mediterrán tényezôként szeretné elismertetni, megnövelte Zágrábban a regionális együttmûködés iránti érdeklôdést. Ez is közrejátszott abban, hogy negyedikként részese kívánt lenni az Olaszország, Szlovénia és Magyarország által létrehozott Trilaterale együttmûködésnek, és érdekeltséget mutatott az Olaszország által kezdeményezett Adriai Együttmûködési Projektben való részvételre is. A regionális együttmûködésekben való részvétel, amellett, hogy hozzásegítheti Horvátországot integrációs elképzelései megvalósításához, egyben erôsítheti a szomszédos országokkal való kapcsolatainak elmélyítését is, és többek között alkalmas lehet arra, hogy 267

lezárja a Szlovéniával kialakult, a Pirani-öböl felségvizeinek hovatartozása és használata körül kialkult elhúzódó vitáját. Ljubljanában is abból indulnak ki, hogy bár Szlovénia Jugoszlávia utódállamának tekinthetô, és kontinensünknek azon a részén helyezkedik el, ahol a balkáni instabilitás határa húzódik, ez a tény azonban nem jelentheti azt, hogy az ország egyben ennek a regionális válságövezetnek a részét képezi. Következésképpen, igyekszik távol tartani magát minden olyan kezdeményezéstôl, amely a balkáni kötôdésére emlékezteti. A szlovén diplomácia prioritásai között is elsô helyen szerepel az euroatlanti intézményekhez való csatlakozás, amelynek kapcsán Olaszország támogatása mellett számít a magyar tapasztalatok felhasználására is. Ljubljana reményeit e téren nagymértékben növeli az a körülmény, hogy Szlovéniát az Unió az elsô kör potenciális jelöltjei közé sorolta, a NATOtagságra való felkészülésben pedig jelentôs elôrelépést mutatott fel az utóbbi idôben. Megfelelô ütemben halad a szlovén haderôreform, és a csatlakozást valamennyi mértékadó politikai tényezô támogatja. Brüsszelben hasznosnak minôsítették Szlovénia részvételét az SFOR-ban és a KFOR-ban is.

268

TÓTH MIHÁLY Eszmék, kultúrák, népek és áruk keresztútján

Eltekintve elhelyezkedésének periférikus jellegétôl, hiszen igen távol van a gazdasági és kulturális központoktól, az állam fôvárosától s a nemzeti összterméknek mindössze 2 százalékát adja, területét illetôleg (12 000 km2) és a lakosság számát tekintve is (1,2 millió fô) egyike a legkisebb megyéknek1, Kárpátalja távolról sem a legutolsó szerepet játssza Ukrajna társadalmi-politikai és gazdasági életében. Ez a „legfiatalabb” terület, amely 1946 januárjában került az Ukrán SzSzK kötelékébe, jelentôsen befolyásolja a külgazdasági kapcsolatok alakulását nemcsak a szomszédos országokkal, de bizonyos mértékig Közép-Európa összes országaival is. E viszonylag nem nagy, gazdasági viszonylatban eléggé elmaradott terület iránti érdeklôdést sajátos földrajzi elhelyezkedésében, a lakosság etnikai összetételében, vallási és kulturális sokszínûségében kell keresnünk. A Kárpátontúli terület (más terminológiával: Kárpátontúl, Kárpátalja, Kárpátaljai Rusz, Kárpát-Ukrajna) – ez az adminisztratív-területi egység jelenlegi neve – a saint-germain-enlaye-i békeszerzôdés által jött létre 1919. augusztus 10-én a volt Osztrák-Magyar Monarchia (Magyar Királyság) néhány megyéjébôl, nevezetesen Máramaros, Ugocsa, Ung és Bereg vármegye területébôl, mint Csehszlovákia része, annak külön adminisztratív egységeként Podkarpatská Rus néven. Nevezett terület és annak lakosai bonyolult és tragikus sorsát legtömörebben az a mondás fejezi ki, amely így hangzik: „Az az ember, aki 1919 elôtt született és itt élt 1992-ig, ötféle állampolgársággal rendelkezett anélkül, hogy egyszer is túljutott volna szülôhelye határain (Osztrák-Magyar Monarchia 1919-ig, Csehszlovákia 1939-ig, Magyarország 1945-ig, Szovjetunió 1992-ig). A régió földrajzi sajátosságai és természeti adottságai A Kárpátontúli terület2 Ukrajna délnyugati részén helyezkedik el, magába foglalja az ukrán Kárpátok délnyugati részét és a Közép-Dunai síkság délkeleti részét a Tisza felsô folyása és mellékfolyói mentén. A terület szomszédsági elhelyezkedése is sajátos. Csak a lvovi (85 km) és az ivano-frankovszki (180 km) területtel határos, mégpedig kizárólag hegygerincek mentén. Ugyanakkor 4 állam határaival érintkezik: Lengyelországgal (33,4 km), Szlovákiával (98,5 km), Romániával (205,4 km) és Magyarországgal (130 km), s ez egyedülálló jelenség Ukrajna megyéi vonatkozásában. Egyedülálló az is, hogy Ungvárról 9 európai állam fôvárosáig veze-

1 Az „oblaszty” meghonosodott jelentése a „terület”, a kifejezés ugyanakkor a magyarban használatos „megye” jelentését fedi le. 2 A továbbiakban a szláv „Zakarpattya” tükörfordítását használjuk, mivel ez külföldön elterjedtebb. A magyar szóhasználat a területet Kárpátalja néven azonosítja.

269

tô autóút és vasúti pálya hossza rövidebb, mint az Ungvárt Kijevvel összekötô távolság (vasúton 898, autóúton 788 km). A terület az ukrán, a magyar és a román etnikai területek találkozásánál helyezkedik el, mely tükrözôdik a lakosság nemzetiségi összetételében. A terület az európai kontinens központjában helyezkedik el, egy változat szerint a rahói járási Gyilove község mellett van Európa földrajzi középpontja; ez Ukrajna egyetlen olyan megyéje, amely (Kijevbôl nézve) a Kárpátok fô vonulata mögött található. Ez a tény felerôsíti az összeköttetési kapcsolati, szállítási nehézségeket az ország más területeivel, ugyanis Kárpátontúl csak hágókon keresztül megközelíthetô. Ugyanakkor ki kell emelnünk a régió ama sajátosságát is, hogy Kárpátontúl az Ukrajnát és a volt Szovjetunió országait (elsôsorban Oroszországot) Délnyugat-, Közép- és Délkelet-Európa országaival összekötô legrövidebb úton fekszik. A kárpáti hágóktól az államhatárhoz vezetô távon a területet három irányban vasútvonal szeli át (ezek közül kettô villamosított); 4 autóút, a „Barátság” kôolajvezeték; a „Testvériség”, a „Szövetség” és a „Nyugat-Szibéria-Nyugat-Európa” gázvezetékek; a Kalus-Tiszaújváros termékvezeték; a „Béke” villamosenergia-rendszer vezetékei, a Vinnyica-Albertirsa távvezeték, melyek nemzetközi gazdasági kapcsolatok gerincét képezik A Kassa-Csap-Huszt-Máramarossziget vasút és autóút Szlovákiát Romániával köti össze, melyen nemzetközi tranzitszállítást is bonyolítanak. A terület gazdag különbözô ásványi kincsekben. Területén földgáz, vasérc, barnaszén, arany található s különbözô, az építôiparban használható anyagokkal is rendelkezik: andezit, riolit, bazalt, mészkô; különösen jelentôsek kôsólelôhelyei. A szlatinai sóbánya egyike Európa legnagyobbjainak. Kárpátontúl területe gazdag felszíni édesvizekben is. A Kárpátok vízhálózata a legsûrûbb Európában, a megyében 9426 folyó van, melyek összhosszúsága 19793 km. Ide összpontosul Ukrajna folyóvízkészletének mintegy negyede. Legnagyobb természeti kincsét az erdôk jelentik. Ezek a túlnyomóan állami tulajdonban lévô erdôségek 680 ezer hektárt tesznek ki, a faanyagkészlet 180 millió köbméter. A hegyvidéken több mint 3 ezer növényfaj található, közülük 100 a különleges ritkaságok kategóriájába tartozik, valamint 358 állatés madárfaj él itt, melyekbôl 15 faj védett. A régió nevezetességei közé tartozik a 360 feltárt és leírt gyógyhatású forrás is, melyek között termálvíz is található. Az elônyös földrajzi fekvés, a jelentôs természeti kincsek és a fejlett közlekedési infrastruktúra jelenti azt az erôforrást, melynek kiaknázásához és fejlesztéséhez a piacgazdaság feltételei közepette nagy reményeket fûz a régió lakossága. A gazdasági fejlôdés helyzetének kérdései A volt Szovjetunió, s jelenleg Ukrajna gazdasági szempontból hagyományosan egyik legelmaradottabb területe a 90-es években ezt a lemaradást még fokozni tudta mind átvitt, mind abszolút értelemben is. Az Ukrajna területének 2,1%-át, lakosságának 2,6%-át magába foglaló megye 1990-ben az Ukrán SzSzK ipari termelésének 1,2%-át adta; 1997-ben ez a szám 0,5%-ra csökkent. Figyelembe véve az ország ipari termelése csökkenésének mértékét, érthetôvé válik, hogy ez a csökkenés abszolút értékben kifejezve még drámaibb: 2776,4 millió hrivnáról (1990) 376 millió hrivnára. Hasonló tendenciát követhetünk nyomon az adott idôszakban a terület gazdasága minden ágazatában. Ezt illusztrálandó néhány mutató: 270

1990

1997

759,0

595,7

47,7

32,0

Mezôgazdasági termékek össztermelése (ezer tonna) gabonafélék dohány szôlô

305,9 2,2 28,5

232,6 0,5 8,8

Jószágállomány (ezer db) szarvasmarha sertés birka és kecske

352,5 343,5 269,4

207,3 240,8 125,5

Áruszállítás (millió tonna)

96,2

19,8

1063,0

121,7

Mezôgazdasági termelés értéke (M hrivna) Gabonafélék terméshozama (q/ha)

Tôkebefektetés (millió hrivna)

Ami a külföldi befektetéseket illeti, a hivatalos statisztika szerint az utóbbi nyolc évben a területre több, mint 48 millió USD áramlott be, amely egy fôre lebontva ukrajnai viszonylatban egyike a legjobb mutatóknak. A külföldi beruházások segítségével bizonyos termelôegységek és munkahelyek létesültek, de ezek egyrészt fôként a nyersanyagkincsek kiaknázására irányultak, másrészt viszonylag alacsony volumenük miatt nem gyakoroltak lényeges befolyást a terület gazdaságának általános állapotára. Megdöbbentô a gazdálkodó szervezetek nyereségének csökkenése, mely, míg 1990ben 948,2 millió hrivna volt, 1997-ben pedig mindössze 3,3 millió hrivnát tett ki. Bár érthetô, hogy az említett bevallott nyereség összegét jelentôsen módosítja a megváltozott adótörvénykezés, de ez önmagában még nem indokol 300-szoros csökkenést. A késôn és hozzá nem értô módon elkezdett gazdasági átalakítás következtében az ipari termelés volumene bizonyos tekintetben a századforduló színvonalára esett vissza. Gyakorlatilag az ipari termékek egészét és az élelmiszeripari termékek többségét más területekrôl, vagy külföldrôl kell beszerezni. Ez azért van így, mert az egy fôre jutó fogyasztási cikkekbôl a megyében 224,4 hr. értékben állítanak elô a szükséges 447,1 hr. helyett (ukrajnai átlag), illetve 267,7 és 440,4 hr. helyett (a szomszédos ivano-frankovszki és lvovi területi átlag) (1997. évi statisztikai adatok). A termelôerôk többsége évek óta kihasználatlan, leépülnek a fô termelési alapok, tönkremegy a szállítási eszközpark, a vasútvonalak, az energiahálózat. Fizikai és erkölcsi értelemben erodálódnak a gáz- és kôolajvezetékek, a települések víz-, gáz- és hôhálózatai, kommunális létesítményei. Az ilyen módon történô gazdálkodás mellett rendkívül elônytelen helyzetben van a megye költségvetése. Bár a terület hagyományosan támogatásra szorult, mégis, a dotációk és szubvenciók arányának állandó növekedése, egyben a beszedett adók csökkenése, s ennek következtében az egy fôre jutó kiadások folyamatos csökkenése abszolút értékben számolva szomorú jövôképet vetítenek elô a költségvetés olyan területei számára, mint az oktatás, egészségügy, kultúra, természetvédelem és kommunális szolgáltatások. Néhány adat az említettek bemutatására:

271

A terület helyi költségvetési bevételei (millió hrivna)

A terület helyi költségvetési kiadásai (millió hrivna)

1997

270,943

298,456

1998

294,373

303,064

1999 (terv)

342,520

354,920

A Kárpátaljai terület helyi költségvetési kiadásai egy fôre számítva 1997-ben 215,3 hrivna (26-ik hely a területek között), 1998-ban 229,2 hrivna (21-ik hely); az 1999-ben tervezett egy fôre esô kiadás 287 hrivna lenne. A kiadási rész növekedéseit 1998–1999-ben részben az árvízkárok felszámolásával járó kiadások magyarázzák. Figyelembe véve azt a tényt, hogy 1998–99-ben a hrivna értéke a dollárhoz viszonyítva a felére csökkent, a fogyasztói árak pedig ugyanezen idôszakban kétszeresükre növekedtek, állítható, hogy függetlenül az abszolút érték jelentéktelen növekedésétôl az 1999-es év megyei költségvetési kiadásainak reális értéke hozzávetôlegesen 50%-a az 1997. évinek. A felsoroltakból kiindulva nem csoda, ha Kárpátalja Ukrajna azon régiói közé sorolható, ahol legmagasabbak az árak és legalacsonyabbak a jövedelmek. Azok jövedelme, akik még rendelkeznek munkahellyel, másfélszer kevesebb, mint az országos átlag. Az egy fôre esô átlagjövedelem 46 hrivna, miközben az 1998-ban a fogyasztói kosár 22 termékének árát figyelembe véve a létminimum 84 hrivna. Ugyanakkor a bérbôl és fizetésbôl élôk, a nyugellátottak és a tanulók 70%-a hónapokon át nem kapja meg fizetését, nyugdíját vagy ösztöndíját. Minden második család képtelen fizetni a kommunális szolgáltatásokat. 1998 novemberében a terület folyóin súlyos árvíz vonult le, mely becslések szerint közel 400 ezer embert érintett és 170 millió hrivna kárt okozott. Ugyan a terület jelentôs segítséget kapott az ukrán államtól és külföldrôl, a természeti katasztrófa csak fokozta a lakosság súlyos helyzetét. Mindezek alapján a Kárpátalja fejlôdését jellemzô adatokat elemezve különbözô szakemberek szociális és gazdasági katasztrófahelyzetet valószínûsítenek. Elképzelések a terület gazdasági fellendítésére: a „különleges gazdasági státus” koncepciója A terület gazdasági fejlesztésének elképzelései elsôsorban abból indultak ki, hogyan lehetne minél inkább kihasználni természetes erôforrásait és különleges földrajzi elhelyezkedését. Az ideológiai szigor enyhülésével, valamint a rendelkezésre álló külföldi példák figyelembevételével 1989-ben indultak meg a terület „szabad gazdasági övezet” jogállásáról szóló törvény kidolgozásának munkálatai. Az eredeti elképzelés szerint a megye közigazgatási határai között Ukrajna más területeitôl eltérô gazdálkodási rend alakult volna ki (adókedvezmények, külföldi befektetések ösztönzése, piacgazdasági feltételek törvényi megteremtése) annak érdekében, hogy egyrészt csökkentse a terület elmaradottságát, másfelôl kísérleti terepe legyen az egész országban szükséges átalakulásnak. A helyi szakemberek által kidolgozott tervezetet azonban a Legfelsôbb Tanács 1992-ben elvetette. Sokéves huzavona után a kérdés csak 1998 decemberében került újból napirendre. Ekkor fogadják el „a befektetési tevékenység különleges rendszerérôl a Kárpátontúli területen” címet viselô törvényt, majd 1999 januárjában hatályba lépett Ukrajna elnökének rendelete 272

„a Kárpátontúli különleges gazdasági övezetrôl”. A törvény adókedvezményeket biztosít azon befektetôk számára, melyek az ukrán kormány által meghatározott ágazatokba és mértékben ruháznak be. A rendelet pedig szabad gazdasági övezetté nyilvánít egy Csap és Munkács térségében kialakítandó kb. 700 hektáros területet. Látható, hogy a két jogszabály magán viseli az ukrajnai átalakulás sajátos jegyeit: a látszólagos ösztönzések valójában további adminisztrációs nehézségeket jelentenek, a gazdasági övezet „kijelölése” pedig lényegében figyelmen kívül hagyja a gazdasági, infrastrukturális és munkaerô-piaci realitásokat. A terület adminisztratív-területi felosztása és lakossága A terület közigazgatásilag 13 járásra és 3 megyei jogú városra tagolódik. Az adminisztratív irányítást 10 városi, 20 települési és 295 községi tanács valósítja meg. A 10 városban, 20 nagyközségben és 579 községben 1998-as adat szerint 1 288 200 személy élt. Kárpátontúl Ukrajna 6 legkevésbé urbanizált területeinek egyike: 780 ezer ember, azaz a lakosság 61%-a lakik falun. A népsûrûség középaránya 101 fô/km2, ez a hegyvidéken 40 fô/km2, a síkvidéken viszont 170 fô/km2. A legnépesebb járás a técsôi (173 000 fô) és a huszti (130 000 fô); a legsûrûbben lakott a nagyszôllôsi (169 fô/km2) és a huszti járás (130 fô/km2). A megye demográfiai helyzetében szintén negatív tendenciák, a válság jelei észlelhetôk. A válságjelenségek elsôsorban a születések erôteljes csökkenésében (24% az 1989. évihez viszonyítva), a halálozások növekedésében (22,2%-kal) és a természetes szaporulat koefficiensének csökkenésében (7,5-rôl 1,8-re 1000 fôre vetítve) nyilvánulnak meg. 1989 és 1997 között Kárpátontúl lakossága mindössze 2,9%-kal növekedett. Az éves növekedés középaránya ezen idôszakban mindössze 0,4% volt, ez az utóbbi 20 év legalacsonyabb mutatója. Ennek eredményeként alakult ki az a helyzet, hogy 1996-tól a lakosság lélekszáma változatlan maradt, a növekedés egyenlô a kivándorlás számával. Érzékelhetôen öregszik a lakosság. Az 1989. évhez viszonyítva a 15 év alatti gyermekek száma 17%-kal csökkent, a munkaképtelen öregek száma pedig 15%-kal nôtt. Az elhalálozások okai között gyakoribbá váltak az öngyilkosságok és a bûncselekmények. A helyzet drámaiságát fokozza, hogy a demográfiai veszteségek nem pótolhatóak, és kezelésükre sokkal több idô szükséges, mint a gazdasági válság leküzdésére. A lakosság nemzetiségi összetétele Kárpátalja soknemzetiségû terület, amely határmenti elhelyezkedésével és történelmi fejlôdésével magyarázható. Az 1989. évi népszámlálás adatai szerint a területen több mint 40 nemzetiség képviselôi élnek. A jelentôsebb etnikumok számát és részarányát a következô táblázat szemlélteti. Három etnikai csoport (ukrán, magyar és román) saját etnikai területén él, a szlovákok vegyes területen. Hasonló jellemzôkkel Ukrajnában csak a Krím, valamint az odesszai és a csernyigovi terület bír. Kárpátontúl ukrán lakossága sokszínûségével egyedülálló Ukrajnában. Az ukránok a megye legnépesebb etnikuma, 1989-ben részarányuk 78,4% volt. A beregszászi járást kivéve minden járásban túlsúlyban vannak. A hegyvidéki és elôhegyvidéki járásokban, ahol ôshonosak, részarányuk eléri a 95–99%-ot. Az ukránok száma és részaránya Kárpátontúlon állandóan növekszik, részben a természetes 273

Kárpátalja lakosságának etnikai összetétele és részarányuk 1930–1989 (a népszámlálások adatai szerint) Nemzetiség (ezer fô)

Arányuk az összlakosságon belül (%)

Lélekszám 1930

1959

1979

1989

1930

1959

1979

1989

Ukrán Magyar Orosz Román Cigány Szlovák Német Zsidó F.orosz Mások

450 113 – 13 – 33 13 102 – 1

686,5 146,2 29,6 18,3 5,0 12,3 3,7 12,2 0,9 5,5

898,6 158,4 41,7 27,2 5,6 8,2 3,7 3,8 2,3 6,3

976,7 155,7 49,5 29,5 12,1 7,3 3,5 2,6 2,5 6,2

61,1 15,6 – 1,8 – 4,5 1,8 14,1 – 0,1

74,6 15,9 3,2 2,0 0,6 1,3 0,4 1,3 0,1 0,6

77,8 13,7 3,6 2,3 0,5 0,7 0,3 0,3 0,2 0,6

78,4 12,5 4,0 2,4 1,0 0,6 0,3 0,2 0,2 0,4

Össz.

725

920,2

1155,8

1245,6

100,0

100,0

100,0

100,0

szaporulat által (1995-ig), részben az Ukrajna más területeirôl (elsôsorban a nyugati megyékbôl) folyamatosan áttelepülôk következtében; részint azért is, mert a más nemzetiségûek lélekszáma csökken. Különösen érzékelhetô ez a megye városaiban. Az ukrán lakosság lélekszáma 1930 óta leginkább Ungváron és Munkácson nôtt. A Kárpátokban és Kárpátontúlon élô ukrán lakosságot hagyományosan „gorjanokra” (hegylakók) és „dolinjanokra” (völgylakók) osztják. Az elsô csoporton belül, melyet „verhovinaiaknak” is neveznek, a beszélt nyelvjárások és szokásaik, hagyományaik szerint megkülönböztethetünk „huculokat”, „bojkokat” és „lemkéket”. Ezek a csoportok azok, melyek leginkább megôrizték sajátos etnikai vonásaikat. A terület második legnépesebb etnikai csoportja a magyar nemzeti kisebbség, mely az 1989. évi szovjet népszámlálás szerint 156 ezer fôt tett ki, az összlakosság 12,5%-át. Kárpátontúlon összpontosul az Ukrajnában élô magyarság 95%-a. Jelentôs részük a beregszászi járásban (az összlakosság 2/3-a), valamint az ungvári, munkácsi és nagyszôllôsi járásokban él egy tömbben, szórványban nagyobb csoportokat alkot a huszti és a técsôi járásban. A magyar lakosság többsége falvakban él, a városok közül csak Beregszászban meghatározó az arányuk. A magyar lakosság lélekszámát folyamatosan apasztja a természetes szaporulat visszaesése és az egyre nagyobb méreteket öltô kivándorlás. A következô jelentôsebb csoport a 49,5 ezres orosz etnikum, mely szinte teljes egészében 1944 után vándorolt be a területre. Mivel a beköltözôk túlnyomó többsége a párt- és állami adminisztrációhoz, a fegyveres erôkhöz és az iparosításhoz kötôdött, nagyrészt mindmáig a megye városaiban élnek. Viszonylag kis, de folyamatosan gyarapodó közösséget alkot a román kisebbség (29,5 ezer fô). Kárpátontúlon él Csernovci megye után a legnagyobb lélekszámú román csoport (az Ukrajnában élô románok 1/5-e) homogén etnikai tömbben a técsôi és a rahói járásban. 274

A hagyományosan nagy létszámú zsidó közösséget igen súlyosan érintette a holocaust. A túlélôk és utódaik számát folyamatosan apasztotta a 70–80-as években megindult kivándorlás, minek következtében mára teljesen eltûnt a kárpátaljai zsidóság. A fôként a nagyobb városokban még fellelhetô kisszámú zsidó lakosság túlnyomórészt a Szovjetunió más területeirôl vándorolt a területre. A Kárpátontúlt a Szovjetunióhoz csatoló szovjet-csehszlovák egyezmény lakosságcserét lehetôvé tevô része jelentôsen csökkentette a szlovák, és gyakorlatilag eltüntette a cseh etnikumot. A II. világháború és az azt követô idôszak megtorlásai (hadifogság, deportálás, „málenkij robot”), valamint a szovjet fennhatóság alá kerülés gerjesztett félelmek következtében a magukat németnek vallók száma is az 1945 elôttinek a negyedére esett vissza. A kilencvenes években a romló életkörülmények miatt és a jogi lehetôségeket kihasználva a német népcsoport körében is erôteljes kivándorlás figyelhetô meg. 1979 és 89 között a megyében a cigány etnikum körében volt a legintenzívebb számbeli gyarapodás észlelhetô. Az 1989. évi népszámlálás 12 000 cigányt rögzít, de a legóvatosabb becslés szerint is számuk meghaladja a 20 000 fôt, s eszerint az Ukrajnában élô cigányok egynegyede Kárpátontúlon él. Ezen közösség tagjainak többsége alacsony iskolai képzettségû, rossz életkörülmények között él, s a súlyos gazdasági helyzetben szinte esélytelen helyzetük tartós javulása. A függetlenséget megerôsítô népszavazás elôestéjén, 1991 novemberében fogalmazódik meg a Legfelsôbb Tanács nyilatkozata, mely a születôben lévô ukrán állam kisebbségpolitikájának alapelveit foglalja össze. E gesztussal a kijevi törvényhozás kifejezetten a lakosság egészének egyharmadát kitevô nem-ukránok pozitív szavazatait kívánta megnyerni. A nyilatkozat alapján 1992. június 25-én fogadják el a kisebbségi törvényt, mely a széleskörû nyelvhasználati, oktatási és kulturális jogok mellett rögzíti a nemzeti-kulturális autonómiához való jogot is (bár ennek tartalmát nem fejti ki bôvebben). Ugyanakkor Kijev változatos eszközökkel igyekezett leszerelni azokat az autonomista mozgalmakat, melyek Kárpátalján és a Krímen alakultak ki. Kárpátalján a gorbacsovi politika engedékenyebb légköre kedvezett a különbözô etnikai csoportok – elsôsorban a magyar nemzeti kisebbség – önszervezôdésének. Ehhez hozzájárult az is, hogy a szomszédos galíciai területeken erôteljesen kibontakozott az ukrán nemzeti mozgalom (Ruh), mely a kezdetektôl igyekezett befolyása alá vonni a Kárpátokon túli területeket is. A Ruh-nak ugyanakkor nem volt valódi bázisa Kárpátalján, a lakosság többségében viszont mély gyökerei voltak a terület sajátos különállásának és a gyakori impériumváltások miatti bizalmatlanságnak a mindenkori hatalommal szemben. Az 1991. december 1-jei népszavazás során a kárpátaljai lakosság 86%-a támogatta a különleges önkormányzati terület, a beregszászi járás lakosságának 81%-a a Magyar Autonóm Körzet létrehozását. A területi tanács 1992. március 6-ai ülésszakán elfogadta a kárpátaljai különleges önkormányzati adminisztratív területrôl szóló törvénytervezetet, s azt megvitatásra tovább küldte a kijevi Legfelsôbb Tanácshoz. A Beregszászi Járási Tanács 1992 májusában közzétette a magyar autonóm körzetrôl szóló törvénytervezet, melyet tudomásul vétel és a Legfelsôbb Tanács felé való továbbítás céljából a területi tanács elé terjesztett. Noha a népszavazások legitimitását nem lehetett vitatni – azt egy idôben rendezték meg az Ukrajna függetlenségérôl tartott referendummal –, a kijevi döntéshozók sikeresen odázták el a benyújtott tervezeteknek még az érdemi megvitatását is. 275

A vallási felekezetek közötti viszony A Kárpátontúli terület sajátos sokszínûsége a vallásfelekezetekben is tükrözôdik. Valamely felekezethez tartozás egyúttal bizonyos mértékig az etnikai hovatartozásra is utal. A II. világháborúig 4 egyházhoz tartozott a legtöbb hívô: görög katolikus (ukránok/ruszinok, kisebb részben a magyarok), izraelita (ortodox és neológ magyarul vagy jiddisül beszélô zsidóság), római katolikus (magyarok, németek, szlovákok) és református (magyarok). 1944 után a szovjet rendszer erôszakosan vallásellenes politikája következtében a vallásgyakorlás és az egyházi élet teljesen visszaszorult: az évszázadok során kialakult egyházi oktató, karitatív és gazdasági szervezetek felbomlottak. A legtöbb hívôt gondozó görög katolikus egyházat adminisztratívan felszámolták és beolvasztották a pravoszláv egyházba. Az egyházellenes politika különösen súlyosan érintette a nemzeti kisebbségeket, mivel nemzeti identitásuk megôrzésében egyházaik szerepe jelentôsen csökkent. Az elsôsorban a történelmi egyházakat sújtó korlátozások, a lelkészhiány, az egyházi és vallásos oktatás tiltása következtében teret nyertek a hagyományos egyházi infrastruktúrát nem igénylô, illegálisan is mûködni képes szekták és neoprotestáns vallási közösségek. A gorbacsovi politika ideológiai szorításokat enyhítô légkörében, illetve Ukrajna függetlenedésével a területen is valóságos vallási újjászületés játszódott le. Jelenleg Kárpátontúl a vallási egyesületek számát tekintve Ukrajnában a második, felekezetek szerint az elsô helyen áll. 1995-ös adatok szerint a területen több mint 1300 vallási közösség, 20 felekezet mûködött, ezek közül a jelentôsebbek: ukrán pravoszláv egyház 460 egyházközség görög katolikus 95 egyházközség római katolikus 71 egyházközség református 87 egyházközség baptista 54 egyházközség Ezen belül az ukrán pravoszláv egyház két, a görög katolikus, a református, a római katolikus 1–1 püspökséggel rendelkezik. A területen 14 szerzetesrend, 4 papi szeminárium és több mint 20 egyházi karitatív szervezet mûködik. Az ukrán függetlenség létrejötte óta (1991) a területen 100 templomot és imaházat építettek. Noha a megyében hagyományosan jó a felekezetek egymás mellett élése, évek óta súlyos problémát jelent az ukrán pravoszláv és a görög katolikus egyház feszült viszonya. A görög katolikus egyház legalizálásával számos vagyonjogi kérdés került napirendre, mivel a pravoszlávok nem vagy nehezen mondanak le a korábban számukra átadott egyházi vagyonról. A templomok használatának és tulajdonjogának kérdése közel hetven településen okoz feszültséget az állami és egyházi hatóságok, illetve a hívôk szintjén egyaránt. Migrációs folyamatok Kárpátalján A régió szociális-gazdasági és demográfiai helyzetét jelentôsen befolyásolják a migrációs folyamatok. A kevés megmûvelhetô föld, az ipari termelés visszaesésével feleslegessé vált munkaerô, a nemzeti és etnikai kisebbségek fennmaradásának feltételei szempontjából bármilyen migráció által elôidézett lakosságnövekedés vagy a lakosság mobilitásának fokozódása nagy jelentôséggel bír. 276

Kárpátalja lakossága a II. világháborút követôen jelentôsen megnövekedett mind a természetes szaporulat, mind a migrációs folyamatok következtében. 1945 és 89 között a terület lakossága megkétszerezôdött, a hatvanas-nyolcvanas években a migrációs növekedés megelôzte a természetes szaporodást. Ez fôként azzal magyarázható, hogy a területen az ipari termelés fejlôdött és új ágazatokkal is bôvült. Az immigrációs aktivitás csúcsa a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára esik, ebben az idôszakban volt a legmagasabb a lakosság bevándorlás nyomán történô növekedése. A betelepülôk többségét azok a kárpátaljai származásúak adták, akik családostul települtek vissza a megszûnô Szovjetunió valamely köztársaságából. 1993 után ez a folyamat megfordul, ettôl kezdve a migrációs veszteség a jellemzô. 1994–96 között a területrôl 6,5 ezerrel többen költöznek el, mint érkeznek. A távozók többsége ugyanakkor Ukrajna határain kívülre költözik. Önmagában az éves 2000–2500 fôt, a lakosság 0,13–0,15%-át érintô kivándorlás elsô látásra nem tûnik jelentôsnek, de mivel a tendencia lassú növekedést mutat, hosszú távon hatással lehet a terület demográfiai folyamataira. Más megvilágításba kerül ez a szám akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy az Ukrajna határain túlra vándoroltak közel 80%-a valamely nemzeti kisebbséghez tartozók közül kerül ki. A folyamatos kivándorlás egyes kisebbségek esetében (zsidók, németek) belátható idôn belül a közösség teljes eltûnéséhez vezethet. Kivándorlók nemzetiség és célterület szerint Kárpátalján 1998-ban A kivándoroltak száma (fô) Nemzetiség

Ukrán Zsidó Moldován Német Orosz Magyar

Összesen

4828 62 17 219 738 425

Más országokba

FAK/Baltikum

Ukrajna más régióiba

570 60 1 216 48 332

797 – 11 1 413 25

3461 2 5 2 277 68

A kivándorlás a kisebbségi közösségek esetében még egy sajátos következményt is von maga után. Az új hazát választók többségében jól képzett, fiatal személyek, melyek távozásával az adott kisebbség fokozatosan elveszíti értelmiségét, melynek jelentôs szerepe van a közösség kulturális identitásának megôrzésében. A terület gazdasági és szociális problémái váltják ki a sajátos „megélhetési” migrációt. 1998 elejére a területen a tényleges munkanélküliek száma a területen elérte az 500 ezer fôt, ami a munkaképes lakosság 60%-a. A helyi munkalehetôségek hiányában tömegek kényszerülnek idényjellegû vagy folyamatos munkavállalásra Magyarországon, Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban. Ezek jelentôs része az ottani feketegazdaságokban talál elhelyezkedési lehetôséget, ennek minden jogi és szociális következményével együtt. Az elmúlt évtizedet épp úgy, mint az egész XX. századot a be nem teljesült remények korszakaként élte meg a megye lakossága. Az itt élô nemzetiségeknek megadatott a lehe277

tôség külön-külön és közösen is a hiú reményekre és keserû csalódásokra. Az elsô világháború elôtti békeidôket követô, az elsôsorban a rutén-ruszin lakosság érdekeinek érvényesítését zászlójára tûzô, elsô Csehszlovák Köztársaság tiszavirágéletû majdnem-demokráciáját, egy majdnem-autonóm státuszt követô majdnem-államalakítást, a történelem elsô magyar-ruszin szembenállása követte. A magyar lakosság által hôn óhajtott visszacsatolás idôszakából talán csak a világháború vérzivatara, a zsidóság deportálása, és a terület Szovjet fennhatóság alá kerülését követô tömeges magyar és németellenes retorziók hagytak maradandó emléket. A rendkívüli anyagi (elsôsorban ökológiai), és erkölcsi (nemzeti és felekezeti hagyományok feladása) áldozatok árán megvalósított szocialista gazdaságfejlesztésrôl mára kiderült, hogy csupán a régió fejlôdésképtelenségét alapozta meg. Az ukrán függetlenséget követô, demokratizálódást, helyi és regionális önkormányzatiságot, a határok átjárhatóságát, emberhez méltó létkörülmények megteremtését sejtetô reménykedést fölváltja az ukrán politika kiszámíthatatlanságának, a helyi érdekérvényesítés lehetetlenségének, a továbblépéshez nélkülözhetetlen politikai és gazdasági elit hiányának, az alig megnyílt határok bezáródásának tudata.

278