Segítı kapcsolat, segítı szindróma, segítı identitás

TOMCSÁNYI TEODÓRA – FODOR LÁSZLÓ

SEGÍTİ KAPCSOLAT…

Tomcsányi Teodóra - Fodor László

Segítı kapcsolat, segítı szindróma, segítı identitás

1. A segítı foglalkozás A segítésnek bizonyos formái ısidık óta ismeretesek. Ezek a formák általában olyan helyzetekre vonatkoznak, melyekben az egyén valamilyen szükségletét nem képes vagy nem tudja kielégíteni, így például segítés lehet, ha ételt adunk az éhezınek, ruhát a fázónak, meggyógyítjuk a beteg embert stb. A szoros értelemben vett fizikai, testi gyógyításnak (orvosi hálózat) és a szociális segítésnyújtásnak napjainkra specializálódott intézményei alakultak ki. A fejlett ipari társadalmakban például a szociális segítés különbözı formáit törvények. szabályozzák. A fizikai vagy szociális segítés kérdésével azonban e tanulmányban nem foglalkozunk, mivel ezek elsısorban nem a pszichológia illetékességi körébe tartoznak A gyakorlati pszichológia a segítésnek azzal a formájával foglalkozik, amely két vagy több ember személyes kapcsolatán és így sajátos pszichológiai, kommunikációs törvényszerőségeken alapul. Szőkebb értelemben ez a különbözı pszichoterápiás formákat öleli fel, tágabb értelemben pedig segítı kapcsolatnak nevezhetjük. A segítı kapcsolat abban az értelemben tágabb értelmő a pszichoterápiánál, hogy e kapcsolati formát - szemben a pszichoterápiára specializálódott, „profi” szakemberekkel (pszichiáter, pszichológus, pszichoterapeuta) - az emberekkel foglalkozó, különbözı szakterületek képviselıi is alkalmazhatják. A nyugati szakirodalomban összefoglaló névvel segítı foglalkozásúaknak (például pedagógus, lelkész, jogász, szociális gondozó, vezetık) nevezik ıket. Azt is mondhatnánk, hogy e humán foglalkozású szakemberek tevékenységük jellegébıl adódóan fokozott mértékő érzelmi kapcsolatban állnak az emberekkel Ezért különösen fontos, hogy olyan pszichológiai képzettségre és jártasságra tegyenek szert, amely alapján jobban képesek eligazodni az érzelmek és emberi kapcsolatok terén. Talán nem véletlen, hogy a fogalom, illetve a kifejezés a fejlett, teljesítményorientált ipari társadalmakban jelent meg, amelyekre a fogyasztói szemlélet, az elidegenedés is jellemzı. Napjainkban számos kultúrantropológiai és szociológiai tanulmány foglalkozik azzal, hogy a harmadik világ iparilag fejletlenebb országaiban az emberi kapcsolatok és érzelmek ápolására nagyobb figyelmet, több idıt szentelnek A mi világunkra az jellemzı, hogy a természetes emberi kapcsolatok helyét részben a segítı kapcsolatok veszik át. Tendenciájában tehát e fejlett társadalmak úgy próbálják gyógyítani a társadalmat, hogy „érzelmi laboratóriumokat" vagy mőhelyeket hívnak életre. A segítı kapcsolatok általában kétszemélyes helyzetre vonatkoznak, ahol az egyik fel a segítı (konzultáló), a másik fél pedig a segítséget kérı, bajba jutott ember (kliens). E kapcsolati forma elmélyült, személyes viszony, a szó gyógyító erejére és az érzelmi szintő önmegértésre alapoz. Pszichológiai jellegzetességeit a neves amerikai pszichológus. Carl Rogers írta le, aki rámutatott arra, hogy a pszichoterápia hatékonysága nem annyira a módszeren, mint inkább a terapeuta személyiségén múlik. Ennek a kérdésnek a tárgyalására a

1



késıbbiekben még visszatérünk. Most csak annyit emelünk ki, hogy e pszichológiai felismerések ösztönözték a segítı foglalkozásúak pszichológiai kultúrájának elmélyítését. A segítı foglalkozásúak felkészítése, kiképzése a segítı kapcsolatra a nyugati társadalmakban különösen nagy jelentıségő. Így például teret kapott a lelkészeknek a lelki gondozásra való felkészítése, az ún klinikai lelkipásztori tréningek révén, az ápolónık, tanárok, szociális munkások, menedzserek, vezetık stb. önismeretének, kommunikációs érzékenységének fokozása. E képzések célja, hogy a humán foglalkozásúakat bevonják a lelki egészség megırzésének, védelmének társadalmi programjába. Az USA-ban például 1970-ben mintegy háromszázezer pszichológiailag felkészített „laikust" foglalkoztattak az egészségvédelemben. A pszichológia tudományának huszadik századi fejlıdése egyrészt specializációval járt (különbözı pszichoterápiás iskolák képviselıi, klinikai pszichológusok, gyermekpszichológusok, munkapszichológusok stb.), másrészt azonban jelentkezett egy olyan törekvés is, amely számos humán foglalkozású „laikust” a pszichológiai értelemben vett „professzionalizmus” felé vezetett. A segítı foglalkozásúak, illetve laikus segítık (pl egyetemi hallgatók, háziasszonyok, szülık, gyógyult alkoholisták) bevonása a lelki egészségvédelembe számos problémát vetett fel (szakmai rivalizáció, kiválasztás kritériumai stb.), de hasznos tapasztalatokkal is szolgált. Így például a kutatások szerint a laikus segítık a professzionálisoknál nagyobb érdeklıdést, több elkötelezettséget mutattak. Optimistábbak voltak, segítı kapcsolataikban kevésbe hajlottak a stigmatizálásra, diagnosztizálásra, könnyebben alakítottak ki kapcsolatokat, fogékonyabban reagáltak az érzelmekre, kevesebb kommunikációs nehézségük volt stb. Egyes szerzık - így e tanulmány szerzıi - fel is teszik a kérdést, jogos-e laikus segítıkrıl beszélni, vagy pedig inkább a „professzionális segítık” új típusáról van szó. E tapasztalatok megerısíteni látszanak Rogers véleményét, kutatási eredményeit, hogy tudniillik a segítı kapcsolat sarokköve a személyiség. Elsısorban pedig az olyan személyiség, amely Rogers megfogalmazása szerint empátiával, nyíltsággal, a másik ember hiteles, ıszinte elfogadásával jellemezhetı. E képességek bizonyos mértékig lehetnek karizmatikus adottságok, de a kommunikáció-érzékenység fejlesztésével taníthatók is. Ha a pszichológiai segítségnyújtásban a szó és a megértés gyógyító, segítı erejérıl beszelünk, akkor meg kell gondolnunk, hogy a szó „testi közegben" nem verbális, kommunikatív csatornákon keresztül fejezıdik ki. Az ıszinteség, a hitelesség azt jelenti, hogy a segítı személyisége rendezett, beszéde és nem szavakban történı közlései tekintete, testtartása, gesztusai stb. összhangban vannak, összeszedettséget és figyelmet sugároznak a másik ember felé. Ennek megtanulása, fejlesztése a személyiségünkkel való törıdést, önmagunk belsı megmunkálását igényli.

II. Az altruizmus motivációja A segítségrıl alkotott fogalmunk tisztázásához hozzásegíthet annak rövid áttekintése, hogy a másokon való segítésnek, az altruizmusnak milyen mélylélektani mozgatórugói lehetnek. Az altruizmus olyan önkéntes viselkedést jelent, amely mások javát szolgálja, a jutalmazás reménye nélkül. E viselkedésnek többfelé motivációja lehet, melyek nagy hajtóerıvel rendelkezhetnek, az egyén életében sokszor meghökkentı pályamódosításokat eredményezhetnek, és az egész életre szólóan fenntarthatják az altruizmust Az altruizmus vagy proszociális viselkedés kutatásával viszonylag késın kezdtek foglalkozni a pszichológusok Bar az altruizmus fogalma mar régebben megjelent egyes filozófusok munkásságában (pl A. Comte 1798-1857), a téma rendszeres vizsgálata csak

2



1964-ben indult meg, így mintegy negyven évvel lemaradt például az agresszió kutatásától. Ennek egyik oka az lehet, hogy míg az agresszió vagy a kriminalitás „lármásan” jelenik meg, élénken foglalkoztatja a közvéleményt, addig az altruizmus különbözı formái csendben, szinte rejtett tódon fejtik ki hatásukat. Hozzájárulhatott e késeshez az is, hogy a másokon való segítés kultúránkban olyan szent dolognak, magas etikai értéknek minısült, amelynek profán, tudományos vizsgálata a demisztifikálás, a leleplezés félelmével járhat. Félünk elemezni az altruizmust, nehogy az derüljön ki, hogy a „szent”, nagyszerő, hısies cselekedetek mögött egyszerő, emberi, esetleg „alantas”, önzı érdekek is meghúzódhatnak Úgy is lehet ezt mondani, hogy az altruizmus kérdésköre nagy mértékben érint etikai dimenziókat, másrészt jellemzı rá az idealizálási tendencia, a szociális kívánatosság. Az altruizmussal kapcsolatos szociálpszichológiai kutatásokat egy - a nagy nyilvánosság elıtt elkövetett - gyilkosság botránya váltotta ki. 1964-ben az USA-ban a tömeg szeme láttára megtámadtak és megöltek egy Kitty Genovese nevő fiatal lányt. A lány segítségért kiabált, menekülni próbált, de támadója hidegvérrel megölte. A harmincnyolc szemtanú közül senki sem avatkozott be, a rendırséget is csak a lány halála után értesítettek. Meglepı volt. hogy senki sem érezte kötelességének, hogy segítsen a megtámadottnak. Ennek az okait kezdték kutatni. E kutatás kiszélesedett azután annak vizsgálatára, hogy mit is jelent az a segítı felelısség, ami nem csupán egy-egy esetben kell, hogy mőködjön, hanem tartós emberi kapcsolatokat, hivatástudatot jelent. A következıkben - néhány példával is illusztrálva - fıbb vonalaiban vázoljuk, hogy milyen élettörténeti háttér vezethet az altruista motiváció kialakulásához A példák egy olyan interjúsorozatból valók, melyeket egy kutató (Peter Kempe) az öregek otthonában végzett olyan személyekkel, akiket környezetük önzetlennek, altruistának minısített. A szakember csupán azokat a tényezıket mutatja be, amelyek a személyiség ilyen irányú fejlıdésében a legjelentısebb hatást fejtették ki, és elhagyja a bonyolult folyamat egyéb jelenségeit, amelyek azonban csupán színezıi a fejlıdésnek. 1. Egy fiatalembert egész, gyermek- es ifjúkorában irritált apja bürokratikus és csak materiális énekeket szem elıtt tartó magatartása. Apja autoriter módon irányította a családot, háttérbe szorította a más értékeket fontosnak tartó anyát, azt szerette volna, ha fia egy jól fizetı presztízs-szakmában helyezkedik el. İ azonban az öregek otthonába ment dolgozni, s ott munkáját akkora ambícióval végezte, hogy fiatal kora ellenére hamarosan az otthon vezetıjévé választották. Az interjú során a kutató arra a feltételezésre jutott, hogy ebben az esetben a segítés motivációja az atya túlszárnyalásának vágyából származott. A felnövekvı fiú tele volt sérelmekkel, apjától nem kapta meg az elismerést, a megfelelı helyet, el kellett néznie, hogy apja szeretett anyját is háttérbe szorította. Felnıttkorában azonban kiharcolta, hogy ı legyen az otthon vezetıje, méghozzá anyja értékeit megvalósítva (másokon való segítés). Bár a családban nem sikerült legyıznie nagy riválisát, apját, az életben azonban igen. Altruizmusának hajtóereje tehát az apa túlszárnyalásának vágya volt 2. Az altruizmus motívuma ugyanakkor lehet a szülıvel való azonosulás is. Ezt mutatja egy másik példa. Az öregek otthonában lakó egyik idıs hölgyrıl közismert volt, hogy milyen szívesen segít másokon. A kutatóval beszélgetve elmondta egyik gyermekkori emlékét. Rajongva szeretett apja fogságba került, és hosszú hónapok reménytelen várakozása után, az elsı várva várt levélben arra kérte ıt, hogy álljon a helyére, segítse anyját, vigyázzon rá. Az apának ez az elvárasa, az ı kívánságával való azonosulása vezette azután arra, hogy idıs asszonyokat kezdett el gondozni. Akkor érezte jól magát, ha segíthetett rajtuk. Ebben az

3



esetben tehát az apával való azonosulás, az ı szerepének átvétele vált örömszerzı, belülrıl jutalmazó viselkedéssé. 3 Az altruista viselkedés felerısödhet akkor is, ha valaki véletlenül egy szükséghelyzetben jó segítınek bizonyul, és ezt az önmaga számára is új készségét észlelve úgy dönt, hogy használni szeretne embertársainak. Egy fiatalember 16 eves korában elvesztette anyját, ezután ı vezette a háztartást. Mivel ez ragyogóan sikerült neki, akkor fogalmazta meg magának, hogy ez az a terület, amelyhez másoknál jobban ért. 4. Az altruista motiváció alapulhat olyan énvédı mechanizmusokon, mint a reakcióképzés, az érzelmek ellentétükbe való átfordítása. Ha például az illetı gyermekkorában erıs a testvérrivalizáció, a testvérrel szembeni agresszió, ez azonban a szülıi nevelési minták miatt nem válhat nyilvánvalóvá, akkor a bőntudat és a reakcióképzés útján az agresszió jóvátételként, segítés formájában jelenhet meg. Kialakulhat a másokat féltı, másokról gondoskodó magatartás. 5. A keserő, fájdalmas tapasztalatok, a saját szenvedés alapján szintén létrejöhet a mások szenvedése iránti fogékonyság és a szenvedıkön való segítés késztetése. Megemlítjük még, hogy Anna Freud az altruizmusnak egy sajátos motivációs formáját írta le 1932-ben. Az altruizmusnak létezik olyan változata is, ahol az egyén felettes-énjének szigora miatt nem engedi meg saját kívánságai teljesülését, azonban másokat hozzásegít ahhoz, hogy boldogok legyenek. Így kerülı úton sikerül elérnie azonosulás útján azt, amit magától megtagad. Anna Freud beszámol egyik páciense két fontos gyermekkori kívánságáról. Szeretett volna szép ruhákban járni, és sok gyermeket akart. Felnıttkorában azonban egyszerően, igénytelenül öltözött és gyermektelen volt. Bár felettes-énje szigorú volt, ösztönös kívánságait azonban nem fojtotta el, hanem kerülı úton valósította meg. A tanári pályát választotta, így kárpótolva magát gyermektelenségéért. Ugyanígy nagy örömöt jelentett számára, ha barátnıit és kolleganıit segíthette abban, hogy szépen öltözködjenek. Látható tehát, hogy milyen különbözı gyökerei lehetnek az altruizmusnak. Az altruizmust azonban vizsgálhatjuk abból a szempontból is, hogy mennyire érett, mennyiben szolgálja mások javát a jutalmazás reménye nélkül. Amiként a lelkiismeret fokozatosan válik az emberi magatartás belsı iránytőjévé, úgy a segítı viselkedésnek is sajátos fejlıdés lélektani törvényszerőségei vannak. Az altruizmus érettségének pszichológiai mércéje azt a szempontot veszi figyelembe, hogy a segítést mennyiben motiváljak a külsı, más személyektıl függı jutalmazások és büntetések. A fejlıdési sor gyermeki, kezdetleges szintjét az engedelmességbıl való segítés jellemzi. Ezt követi a külsı jutalomért való segítés, a tekintélyi személy elvárása miatti segítés (büntetéstıl való félelem), majd kialakul a saját, belsı indíttatásból eredı, de a külsı jutalom reményében való segítés. A legérettebb altruizmus a szabad döntésbıl, saját meggyızıdésbıl táplálkozik. Ez a jutalom elvárasa nélküli segítés, amelyet belülrıl fakadó öröm kísér. A segítés érett formáinak kialakulásánál azonban figyelembe kell venni, hogy ebben nemcsak olyan pszichológiai tényezık játszanak szerepet, mint az agresszió szublimálása, az agresszió szeretetbe fordítása vagy a nárcisztikus sérülések öngyógyítása segítéssel, hanem kulturális és vallásos tényezık is. A segítés formája visszavezethetı az ember transzcendenciaigényére is. Az ember lényegéhez tartozik, hogy nem elégszik meg önmagával, hanem eszmei, személyes és személyen túlmutató értékeket keres. E. Bloch, de más filozófusok és

4



pszichológusok is felhívják a figyelmet arra, hogy az ember olyan lény, aki meghaladja önmagát. Ez nem azt jelenti, hogy az ember a szükségbıl erényi kovácsol, sokkal inkább azt, hogy felismeri saját küldetését bátran szembe mer nézni saját gyengeségeivel, vállalja önmagáért a felelısséget. Szilárd, de rugalmas értékrendszer, érett identitás nélkül nehezen elképzelhetı a hatékony segítés. A következıkben az érett és az éretlen segítı kapcsolat struktúrájával, a segítı identitással és az értékeknek a segítésben betöltött szerepével fogunk foglalkozni. Ezek ismertetése során érintjük a vallásos, transzcendens értékek szerepét is.

III. A segítı kapcsolat pszichológiai struktúrája a) A segítı kapcsolat érett formája C. Rogers szerint a segítı beszélgetés abban tér el a hétköznapi beszélgetési helyzetektıl (például baráttól, munkatárstól való segítségkérés), hogy sajátos pszichológiai törvényszerőségeken alapul. Rogers meghatározása szerint az érett, elmélyült segítıi kapcsolatra az jellemzı, hogy a segítı elégedetten, kiegyensúlyozottan vesz részt a konfliktusok, kritikus élethelyzetek megbeszélésében. A beszélgetés légkörét elsısorban a segítı attitődje, viselkedése szabja meg, s a türelem, a hitelesség, ıszinteség, bizalom jellemzi. E kapcsolatban az egyik félnek, a segítınek az a szándéka, hogy segítsen a másiknak személyiségének kifejlesztésében, érlelıdésében, hogy az képes legyen jobban funkcionálni, az élet nehézségeivel megbirkózni. A hazai szóhasználatban e segítı kapcsolatot tanácsadásnak is szoktak nevezni. A tanácsadás azonban nem fejezi ki hően a segítı törekvését, mivel a segítınek nem az a célja, hogy a bajba jutott embernek tanácsokat osztogasson. Az embereknek fontos igényük, hogy önállóak legyenek nehézségeik megoldásában. Ha pedig erre nem képesek az adott helyzetben vagy hosszabb távon, mivel nem tudják átlátni saját helyzetüket, akkor a segítınek az a feladata, hogy a segítettet reális önismerethez és önértékeléshez segítse. Ez az önmegértés a már említett érzelmi légkör talaján alakul ki. A közös munka középpontjában a segített érzelmeinek megértése, a szorongást, félelmet keltı érzéseknek a személyiségbe való integrációja áll. E kapcsolat elsısorban a jelenre és a jövıre koncentrál, szemben például a pszichoanalitikus terápiával, melyben fontos tényezı a múlt feldolgozása. A múltbeli események csak annyiban kapnak szerepet, amennyiben a segített szükségesnek tartja közölni ıket. A megrendült önbizalom es önértékelés helyreállítása azáltal megy végbe, hogy a segítı az egyén pozitív erıforrásaira, sikerélményeire támaszkodik. Ez a segítı attitőd független attól, hogy a kapcsolat egy vagy több alkalomra szól. Természetesen hosszabb tavú segítıi kapcsolat eseten a személyesség elmélyül, és a segített önbizalma fokozódhat, bátorságot kaphat ahhoz, hogy szembe merjen nézni hamis elvárasaival, képzeteivel. A támogatást, biztonságot nyújtó légkörben egyre inkább képessé válik arra, hogy önálló és konstruktív döntéseket hozzon. A segítı kapcsolat középpontjában lehat nem a segített konkrét problémája áll, hanem teljes személyisége. Az érett, hatékony segítı kapcsolatban a segítı reálisan latja önmagát, tud bánni szorongásaival, félelmeivel, elfogadja gyengeségeit, korlátait. A segítı törekedhet a tökéletességre, mert az ösztönzı es hiteles lehet. Szép példája ennek Péter apostol esete az evangéliumi leírásban. Péter tökéletlensége megnyilvánul Jézus háromszoros megtagadásában, azonban tökéletes szeretetre való törekvését fejezi ki a háromszoros igenben (Jn 21,15-19). Jézus es Péter kapcsolata összefüggésbe hozható a segítı helyzettel is. A segítı is megélheti saját gyengeségét, átmenetileg átélhet turbulens, nehéz idıszakokat, azonban erıs

5



„pontifex'" énje révén képes lehet kihordani, feldolgozni ezeket a feszültségeket. Képes arra, hogy pozitív, jónak ítélt énrészeit összehangolja saját árnyékszemélyiségével, tehát rendelkezik a személyiség integráltságával. Amint C G. Jung mondja: „Én magam is rászorulok jóságom alamizsnáira, én magam vagyok az ellenség, akit szeretni kell.” Más szavakkal kifejezve, a hatékony segítéshez az egészséges önszeretet, az önjutalmazás képessége is szükséges. A saját tökéletlenségek, hiányosságok elfogadása azonban nem jelenti a tökéletességre törekvésrıl való lemondást. Hiba csak az lenne, ha irreálisan, a tényeket letagadva, nem ismerné fel, hogy csak úton van a tökéletesség felé, de még nem érte azt el. b) A szindrómás segítés A segítı magatartás motivációs tényezıi során említettük, hogy az altruizmus kialakulásának különbözı élettörténeti hátterei lehetnek A segítı kapcsolatnak van olyan formája, amely a segítı számára örömet és kielégülést hozó, kreatív, önjutalmazó tevékenység. Az érett segítı kapcsolatra ez jellemzı. Van azonban olyan formája is, ahol a segítı saját bizonytalan önértékelését a segítés túlhajszolásával, sokszor önkárosító formában képes csak fenntartani. W. Schmidbauer pszichoanalitikus szerzı e jelenséget „segítı szindrómának” (1977) nevezte el. Mi jellemzi a szindrómás segítést, miként akadályozza a hatékony segítı kapcsolat kialakítását? A szindrómás segítı kommunikációs nehézségekkel küszködik a saját szükségleteinek és érzéseinek elfogadásában és kifejezésében. Ez elsısorban olyan érzésekre vonatkozik, amelyek negatívak, tehát a szorongással, félelemmel, lehetetlenséggel állnak összefüggésben. A másik embertıl szívesen veszi, sıt el is várja, hogy kifejezze saját gyengeségét, tehetetlenséget. Az ilyen embert a hétköznapi életben is jutalmazza a környezet, szinte állandó „panaszfalként” használják mások. Arra azonban kényesen vigyáz, hogy ki ne derüljön, neki is vannak probléma, nehézségei. Önmaga esetében szégyenít, hiányosságnak tartja, ha konfliktusokkal küszködik. Személyes kapcsolataiban kerüli az intimitást, a kölcsönös érzelmi függıséget, akkor érzi magát függetlennek, ha a függıségi kapcsolatokat ı uralja. Látszólag erıs énnel rendelkezik, sokat kibír, munkaképes, ezzel azonban saját gyengeséget is leplezi. Schmidbauer hasonlata szerint teherbírása, segítı-készsége erıs bástyának mutatja İt, de a falak mögött elhagyott, éhes csecsemı sír. A kép arra utal, hogy az ilyen személyek gyermekkorukban nem kaptak elég megértést, megerısítést. A szülık nem önmagáért szerették, hanem azért, mert teljesítette elvárásaikat. Tehát fokozott mértékő teljesítménymotiváció alakult ki bennük a szeretet, az elfogadás megkapásáért. Emellett azonban önértékelésükön is csorba esett, ha nem sikerült a megfelelı teljesítményt, viselkedést felmutatniuk. A magas szülıi normák, az ideálok (például „légy jó gyerek”, „tanulj jól” stb. normáinak túlhajtása) egy szigorú felettes-én részévé vállak. A gyermek igazán nem tudta kipróbálni, hogy mire képes, tehát saját énjének erısítésére, reális önértékelésre nem nyílt igazán lehetısége. A szülıi szeretet elvesztésétıl való félelmében állandóan arra volt kényszerítve, hogy a követelményekhez, elvárásokhoz igazodjon, így felettes-énje és énje között mély szakadék húzódik meg, „énjének” állandóan teljesítenie kell, hogy megfeleljen felettes-énje normáinak. Valójában a felettes-énje, ideálja irreális, illuzórikus, belsı önjutalmazásra nem eléggé képes, elvárja, hogy külsı megerısítéseket kapjon környezetétıl. Erre kiváló lehetıséget kínál az altruizmus, mivel ezt környezete értékelheti. Eközben azonban saját érzéseit, igényeit, szeretetéhségét el kell fojtania, háttérbe kell szorítania. Önértékelése ingadozó, hol a nagyzolás, a tökéletes, mindenható segítı érzése jellemzi (irreális ideáljaival való azonosulása során), hol pedig az

6



értéktelenség, a tehetetlenség érzése uralkodik el rajta (amikor mar nehezen leplezhetı a szükségleteiben kielégítetlen gyermeki énje). A felettes énnel való azonosulás, a magas énideálok követése személyiségének kényszeres karaktert kölcsönöz: boldogtalan, de megbízható, mogorva, de önfeláldozó, önmagával szemben kérlelhetetlen, de másokkal szemben kötelességtudó. Emberi kapcsolataiban az uralkodó mérce nem az én által vezérelt tárgyilagos megismerés, hanem a felettes-én jó-rossz, helyes-nem helyes ítélkezése. A szülıi szerep felfogására rányomja bélyeget a gyermekkori tapasztalat A szülıgyermek viszonyt a merev tekintélyelvőség szempontjából nézi, kedveli az olyan helyzeteket, amelyek helyzeti fölényt biztosítanak A felnıt-szerepek közül csak azokat fogadja el. amelyek problémátlanok, progresszívnek tőnnek. Önmaga függıséget, gyengeségeit, segítségre szorulását elutasítja. Így mereven megtapad a segítı szerepben, nehezen képes kialakítani kölcsönös kapcsolatokat. Nehéz szamara segítséget kérni és kapni, mert azt csak akkor fogadja el, ha ezzel teljesítményét fokozhatja. Ezért szívesen vesz részt továbbképzéseken. A szindrómás segítı miközben állandóan igyekszik másokon segíteni, saját szükségleteit nem képes kielégíteni. Vágyai, igényei összegyőlnek és idınként - ha erre okot talál - szemrehányások formájában nyilvánítja ki: „Én mindent megtettem érted, és ez a hála?” A kényszeres karakter mellett megfigyelhetı náluk a depressziós hajlam is, amely különösen akkor jelentkezik, ha a segítés nyomán nem kap külsı megerısítést, csalódások, kudarcok érik. A szindrómás segítı attitődöt, mint mar utaltunk rá, gyermekkori sérülések okozhatják. Természetesen ennek mértéke különbözı lehet, a segítı szindróma elemei minden segítı kapcsolatban megjelenhetnek. Különösen azokban a problémákban, konfliktusokban, amelyek a segítı saját „vakfoltját” érintik. Ezen kudarcok feldolgozása tanulságos lehet szupervíziós vagy segítıkbıl álló, ún. intervíziós esetmegbeszélı csoportokban. Általánosságban elmondható, hogy a típusos segítı szindrómás személyiség fejlıdésének sérülése a közelség és függıség dimenziójában hat. A közelséget kerüli, a függıségtıl fél. A segítı helyzet lehetıséget kínál saját függıségének tagadására, segítı szerepének merev ırzésére és a mindenhatósági, a jótevı érzésének megerısítésére. A meg nem értés miatt keletkezı agresszió, düh a személyiségrıl lehasad, agresszióját nem tudja feldolgozni, szublimálni. Önmaga ellen fordulva bőntudatként, szégyenérzetként jelenik meg Az egészséges önérvényesítéshez szükséges agresszió, mely különösen a lehetetlenség érzését keltı helyzetekben lenne szükséges, szégyenérzetet kelt ez pedig gátolja saját gyengeségének nyílt vállalását. A következıkben egy példával illusztráljuk a segítı szindróma kialakulásának élettörténeti hátterét Schmidbauer (1977) nyomán. Franz szociálpedagógusként dolgozik a felnıttképzésben. Nıs, idısebb feleségénél. Felesége, Maria számara sok szempontból ı pótolja a korán elveszteti apát. Ennek ellenére kapcsolatukban sok a feszültség. Beszélgetéseik során Franz mindig olyan helyzetekbe próbálja sodorni feleségét, amelyekben szorongásairól, depressziójáról, nehézségeirıl kezd beszélni. Ilyenkor Franz segítınek érzi magát, és ettıl megkönnyebbül. Ha azonban Maria visszautasítja az ilyen kezdeményezéseket, nem problémairól, hanem a hétköznapi élet dolgairól akar beszelni, akkor Franz levert vagy dühös lesz. Ezért megpróbálja kiprovokálni, hogy Maria lehetıleg saját problémairól beszéljen. Feleségét csak akkor tudja elfogadni, ha kapcsolatukban ı a segítı szerepet veheti fel. Másrészt azonban Franz tudattalanul elvárja, hogy Maria is szülıi, segítı szerepeket vállaljon. Az odaadás és a közelség iránti vágya azonban csak indirekt és öndestruktív módon tud megnyilvánulni, pszichoszomatikus

7



betegség formájában. Csak a beteg szerepébe menekülve tudja elfogadni a törıdést, a segítséget. Az elutasított gyermek Franz egyedüli gyermek. Házasságáig nagyon kötıdött szeretve győlölt édesanyjához, aki túl óvta ıt. Az anya gyakran hívja haza fiat, beszélgetéseik azonban rövid idı múlva veszekedésbe fulladnak, mivel a fiú érzi, anyja nem érti ıt meg, és elköveti a korábbi nevelési hibákat. E veszekedéseket az anya legtöbbször fia ruházatának, hajviseletének kritizálásával váltja ki. A fiú elutasítása apró jelekben tükrözıdik. Szoros ragaszkodását anyjához viszont az mutatja, hogy bár minden látogatás alkalmával a pszichoszomatikus tünetei intenzívebbé válnak, mégis elutazik hozza. Gyermekkorának uralkodó érzése az a szorongás volt, amelyet anyja kiszámíthatatlan viselkedése okozott. A felettes-énnel való azonosulás Franz jól érzi magát, ha dolgozik. Szabadsága idején azonban ideges lesz, bizonytalanná válik, megbetegszik. Feszültsége csak akkor csökken, ha újra dolgozhat. Munkájában pontos, korrekt, csak az hozza ki a sodrából, ha valaki késik a megbeszélt találkozóról, vagy nem jön el. Az is bosszantja, ha az együttmőködés nem olyan, amilyet ı elvárna. Rejtett nárcisztikus szükségletek A nárcisztikus megerısítést (törıdést, ápolást) csak akkor képes elviselni, ha beteg. Saját kielégítetlen nárcisztikus szükségleteit kompenzálja a másokon való segítéssel. Az indirekt agresszió Közvetlenül nem mutat nyílt agressziót, hiszen ezt szigorú felettes-énje nem engedi meg. Feldolgozatlan agresszióját azokban a helyzetekben nyilvánítja ki, amelyekben másokat gyanúsíthat meg agresszióval. Ilyenkor kiprovokálja a másik agresszióját (például megvereti magát feleségével), mert erre viszont válaszul mar vállalhatja a sajátját. A kölcsönösség kerülése A szindrómás segítı partnerét a szülı vagy a gyermek szerepébe taszítja (az egyenrangú kapcsolat, amely az adásban kap és a kapásban ad, ritkán vagy csak részlegesen fordul elı). Így Maria vagy a gyerek szerepét kénytelen eljátszani, akin segíteni kel, vagy az anya szerepét tölti be, aki ápolja beteg férjét. Érzelmileg azért is nehéz közel kerülnie feleségéhez, mert anyja iránti agresszióját ırá vetíti ki. c) A szindrómás segítıkön való segítés Az ember kultúrlény, és emberre válásához szüksége van bizonyos érzelmek feldolgozására, bizonyos normák elsajátítására. Ez. a folyamat csak fokozatosan, meghatározott lépesekben mehet végbe. Az önmegvalósításában gátolt, többé-kevésbe sérült segítı számára lehetıség nyílhat arra, hogy segítı szindrómájának elemeit önismereti, esetmegbeszélı szupervíziós stb. csoportokban feldolgozza. Ezeknek egyik fontos célja hogy képes legyen lemondani az elutasított gyermeket álcázó, tökéletes segítı pozíciójáról. Ehhez olyan csoportlégkör szükséges, melyet mar az érett segítı kapcsolat jellemzıinek ismertetésekor tárgyaltunk. Ha az infantilis, gyermeki szinten maradt vágyak és szükségletek (elfojtott düh, elutasítottság érzése, elismerés utáni vágy, kölcsönösség hiánya stb.) szégyen és bőntudat nélkül megjelenhetnek e csoportfolyamatokban, akkor a saját gyengeségek megmutatásának irreális, eltúlzott félelme reálisabbá, az illetı viselkedése pedig saját gyengeségei megmutatása állal

8



emberibbé válik. Tökéletlenségeit is tudja vállalni, anélkül, hogy a tökéletlenséggel való kérkedés a másik végletbe csúszna. A képzés során tehát elsısorban nem az értelmi képzésre, kognitív ismeretek átadására ajánlatos helyezni a hangsúlyt, hanem az ént erısítı, a személyiséget érlelı kölcsönös kapcsolatok megtapasztalására. A képzés súlyát az érzelmi önnevelésre helyezve, mellızve a helyes segítı kapcsolat szigorú normáinak ismertetését, a kommunikációs érzékenységet fejlesztı tanulási helyzetek révén lehetıvé válik a biztonságot adó saját erıforrások megtalálása, reális felmérése.

IV. Az autoritás szerepe a segítı kapcsolatokban A segítı helyzet jellegénél fogva fölényt és hatalmat ad a segítı kezébe. A hétköznapi szóhasználatban a hatalom fogalmához inkább negatív jelentések társulnak. Felmérések szerint például a diákoknak az autoritásról olyan szavak jutottak az eszükbe, mint az engedelmesség kényszere, elnyomás, félelem, alávetettség, szigorú fegyelem, rendırség. A hatalom pozitív vonatkozásai, mint a vezetés, védelem, tájékoztatás, ideál, biztonság, bizalom. tisztelet, stb. sokkal kevesebbszer fordulnak elı. Az eredmények összefüggésbe hozhatók azzal, hogy a tanulók szocializációjuk során inkább éretlen autoritásfigurákkal találkoztak, és tudattalanul velük azonosultak. A hatalom, az autoritás tehát kétféle módon pozitívan, érett formában és negatívan, éretlenül nyilvánulhat meg. Itt jegyezzük meg, hogy az általunk használt érett és éretlen autoritás fogalma eltér attól, ahogy az autoritáshoz való viszonyt a frankfurti iskola vagy E. Fromm használja. A frankfurti iskola képviselıi {Adorno, Horkheimer stb.) széles körő szociálpszichológiai vizsgálatok révén próbálták megragadni az autoritárius személyiség jellemzıit (1950). E kutatásokban nem kis szerepet kapott az antiszemitizmus szociálpszichológiai törvényszerőségeinek megismerése. Más megközelítésbıl, de ugyanezt vizsgálta Fromm a Menekülés a szabadságból címő mővében. A lelkiismeret etikai és pszichológiai sajátosságait leíró könyvében pedig különbséget tesz a jó és rossz autoriterlelkiismeret, valamint a humanisztikus lelkiismeret között. Míg az elıbbi a szülık, a társadalom helyeslı vagy helytelenítı értékmércéinek belsıvé tételére utal (felettes-én), addig az utóbbi a teljes személyiség reakciója (con-scientia). A humanisztikus lelkiismeret életünk sikerességének vagy sikertelenségének ismerete, mely sokszor nehezen meghallható tormában, legbelsı hangunk réven szólal meg (E. Fromm, 1947). Az érett autoritás vezérlı elve, hogy hatalmát kreatív módon, mások megsegítésére, érlelésére használja. Lehetıvé leszi a hatalomból való részesedést, a halalom megosztását, a humánus és demokratikus értékek megvalósítását. Az érett autoritás a partneri elveken alapuló segítı kapcsolatban arra használja halalmát, hogy a segített érzésvilága, személyisége kerüljön a középpontba, az ı személyes fejlıdését segítse indirekt módon Bár a beszélgetés kereteit és határait ı szabja meg, lehetıséget ad a segítettnek arra, hogy saját maga szabályozza, mit és mennyit közöl önmagáról. A segítı kapcsolat tehát paradox helyzet, amely egyrészt aszimmetrikus, a segítı személyes felelısséget vállal és bizonyos döntéseket hoz, másrészt azonban szimmetrikus, nyilvánvalóvá leszi az egyenrangúságot és hozzájárul ahhoz, hogy a segített képes legyen felelısséget vállalni önmagáért Az érett autoritású segítı követelményeiben toleráns, tiszteletben tartja a másik személyiségét, és saját példájával, személyiségének adásával elımozdítja a segített önmegvalósítását.

9



E kapcsolat természetesen a segített önismereti motivációja nélkül nehezen jön létre. A kölcsönös bizalom kialakulása szükséges a jó segítı kapcsolathoz. A segítı értékrendszerének és figyelmének középpontjában a segített érzelmi világának megértése áll. Az érzelmek felszínre hozása, verbalizálása a segítettben szorongásokat, félelmeket mozgósíthat, tehát tapintatosan, kellı körültekintéssel ajánlatos megvalósítani. Az éretlen autoritású vagy autoriter személyiség kevéssé figyel a másikra, inkább csak saját szempontjait, értékrendszerét, érzéseit akarja ráerıltetni. Fölényhelyzetét tudatosan vagy tudattalanul érezteti, a segítı helyzetet például arra használja, hogy saját bizonytalan önértékelését biztosítsa. Általában az éretlen autoritású személyiség gyakrabban él a büntetés, a fegyelmezés lehetıségével, kevesebb figyelmet szentel a másik ember pozitív megerısítésére. Mivel az emberekben él a vágy a hatalomra, azonban ennek nyílt vállalásától, felelısségétıl félnek, könnyen hajlanak arra, hogy azonosuljanak a hatalmat gyakorló személlyel, tiszteletben tartsák, csodálják. Az, éretlen autoritású személy ezt a csodálatot nem hatalmi pozíciójának, hanem személyes varázsának tulajdonítja, mivel nincs szilárd önazonossága, hanem a hatalmi szereppel azonosul. E paradox folyamat hamis önészlelésének, szubjektivitásának következménye. A hamis önészlelés kialakulását az is segíti, hogy az autoriter személyiség tényleg nyújt orientációt, biztonságot, segíti a teljesítményt. Sıt ezt egyértelmőbben és gyorsabban adja, mint az érett autoritású, demokratikus segítı. A különbség az adás hogyanjában van. Az autoriter személyiség többel követel, mint amennyit ad, hajlamos arra. hogy a másoktól és a másokról kapott információkat a saját hatalmi pozíciójának megerısítésére használja. Visszaél hatalmi helyzetével. Követelése, magatartása agressziót, bőntudatot, negatív érzelmeket váll ki, egyúttal azonban felkeltheti a másik emberben a hatalommal való azonosulás vágyát. Végsı soron azonban az ilyen ambivalens érzéseket tartalmazó magatartási minták mind a segítettnek, mind a segítınek ártanak. Természetesen az érett és éretlen autoritásról rajzolt kép ideáltípus. A segítı kapcsolatban a beszélgetés légköre érzékeny visszajelzıje annak, hogy a segítı melyik típusú magatartásra hajlik inkább. A szociális visszajelzések iránti fogékonyság növelése a segítık képzésének egyik fontos feladata. Amint az autoritásnak, ugyanúgy az engedelmességnek is van érett és éretlen formája Az engedelmesség a hatalomhoz való viszony másik oldala. Általánosságban elmondható, hogy demokratikus vezetés esetén sincs demokrácia engedelmesség nélkül. A demokrácia nem azt jelenti, hogy mindenki vagy senki sem vezet. Sokkal inkább annak eldöntésére nyújt lehetıséget, hogy kinek engedelmeskednek az emberek, kiben bíznak meg, és ha ez. a bizalom megrendül, akkor a vezetıre átruházott hatalom visszavonható, illetve ellenırizhetı. Az. éretlen engedelmesség belátás nélküli behódolás. Mozgatórugója a félelem vagy a nagyobb szerencsétlenség, boldogtalanság elkerülése. A formális tekintélyő, autoriter személyek jó kiegészítésüket találják meg a vakon engedelmeskedı emberekben. A segítı kapcsolatban kialakulhat ilyen szövetség a segítı és a segített között, azonban az efféle kapcsolatok jellemzıje, hogy szinte élethossziglan ráutalt a segített a segítıre, tanácsai, útmutatásai nélkül nem képes dönteni. Az ilyen függıségi viszony rosszul értelmezett szülıgyermek kapcsolat fenntartása, amelyben a segített személyisége nem tud igazán fejlıdni az önálló felnıttlét felé. Az. érett engedelmesség szabad döntésbıl és belsı meggyızıdésbıl fakad. Kielégülést adó, pozitív érzések és önértékelés, az önállóság felé haladás jellemzi az olyan segítı kapcsolatot, amelyben a segítı érett autoritás valódi tekintélye lehetıvé teszi a segített

10



belátáson alapuló viselkedését. Ebben a kapcsolatban a belátás forrása az, hogy a segítı lehetıséget nyújt a segítettnek ahhoz, hogy megfelelı és pontos fogalmat nyerjen önmagáról, tisztába jöjjön saját érzéseivel. Ezeknek az önmagáról nyert információknak a segítségével azután képes lesz megtalálni saját tájékozódási keretét Az. ilyen segítı kapcsolatban a segítettnek lehetısége van a nemet mondásra is, a tiltakozásra, amely az indulat-áttételes folyamatok révén elıbb-utóbb meg is jelenik, azonban a segítı elfogadó attitődje, megértése révén lehelıség nyílik arra is, hogy kialakuljon annak fölismerése, a segített az önmagába beépített autoriter személyek ellen tiltakozik. Az éretlen engedelmességtıl az érett engedelmességig vezetı út valójában az önmagunk elfogadásáig meglett utat jelenti, egyszersmind azt is. hogy a személy saját szuverén lelkiismeretének engedelmeskedik. Aki képes az érett engedelmességre, az képes kinyilvánítani másoktól eltérı véleményét is, de konstruktív, építı módon. Az érett engedelmesség tehát nem zárja ki az ellenvetést, megfelelı formát talál neki. Ennék gyakorlása szinte mővészet. Kellı magabiztosságot, önbizalmat feltételez. Jézus Krisztus vagy Mahatma Gandhi élete példázza ezt a szuverén, belülrıl vezérelt magatartást.

V. A segítı identitás A segítı foglalkozásúak nem alkotnak homogén csoportot sem foglalkozás, sem életfilozófia szempontjából. Identitásuk a képzés során oly módon újul meg, hogy megırzik azt, de közben egyre inkább tudatosul bennük, hogy hivatásukat jobb színvonalon, az emberi problémákat jobban szemük elıtt tartva végezhetik. Annyiban viszont új identitástudat alakul ki bennük, hogy a különbözı szaktudományok képviselıi azonos szellemben tudnak a bajbajutottakkal bánni, és könnyebben tudják egymás szakmailag különbözı eseteiben a közös, emberi problémákat fölfedezni és kezelni. Ehhez tudniuk kell, hogy mire képesek, hol húzódnak kompetenciájuk határai. A képzés során tehát fontos szempont az összetartozás érzésének erısítése, a csoporttudat kialakítása. A segítık közös célja a segítı kapcsolathoz szükséges szemléletmód és habitus alakítása, fejlesztése. A szemléletmódban arra helyezıdik a hangsúly, hogy a segítı lehetıleg biztosítsa a segített két, alapvetı szükségletének kielégülését: a) tudjon szeretetet adni és kapni, b) értékes legyen önmaga és mások számára. A segítı kapcsolat a segítı részérıl olyan habitust igényel, amely képessé teszi ıt arra, hogy a segítséget kérı mellé álljon, vele együtt keresse a kivezetı utat. Bizonyos esetekben képesnek kell lennie arra is, hogy hosszú távú programban is elı tudja mozdítani a segített saját identitásának megtalálását. Ezért szükséges, hogy az identitás alakulásáról, fejlıdésérıl, jellegzetességeirıl rendelkezzen támpontokat nyújtó értelmezési kerettel. Ahhoz, hogy a segített identitásának kialakulását elımozdítsa, természetesen az is szükséges, hogy szilárd, de kellıen rugalmas önazonossággal rendelkezzen a segítı. Az identitás fejlıdését a neves amerikai pszichoanalitikus, E. H. Erikson írta le. H. Stenger pasztorálpszichológus ezt a modellt kiegészítette azzal, hogy megvizsgálta, milyen szerepet tölt be a vallás a segítı identitásának alakulásában. Mivel mind a segítık, mind a segítettek lehetnek vallásos emberek, ezért szükségesnek tartjuk Stenger modelljének ismertetését. E modell egyúttal rámutat arra is, hogy az identitás egyes fejlıdési szakaszaiban milyen alapvetı kompetenciák kialakítására van lehetıség. A segítı kapcsolatban ezen képességek mint a segítı kommunikációs kompetenciáját fokozó tényezık jelennek meg.

11



Erikson meghatározása szerint az identitás a szocializáció során kialakított struktúra vagy kompetencia, amely képessé teszi az egyént arra, hogy önmagát megtalálja, helyét az életben meg tudja határozni (H. Stenger, 1988, 66. o.). E fejlıdést az életkori szakaszok függvényében a következı diagrammal ábrázolhatjuk, amely tartalmazza az én növekedésének útját. I. Csecsemıkor II. Kisgyermekkor III. ÓVODÁSKOR

Az önazonosság MEGALAPOZÁSA

IV. ISKOLÁSKOR V. ADOLESZCENCIA

Az önazonosság KIALAKULÁSA

VI. KORAI FELNİTTKOR VII. FELNİTTKOR

Az önazonosság KITELJESEDÉSE szemben az önabszorpcióval

VIII. ÉRETT FELNİTTKOR

REMÉNY bizalom, szemben a bizalmatlansággal AKARAT autonómia, szemben a szégyennel és kétellyel CÉLRATÖRÉS kezdeményezıkészség, szemben a bőntudattal RÁTERMETTSÉG hatékonyság, szemben a kisebbségi érzéssel HŐSÉG önazonosság és önelhatárolás, szemben az identitás-diffúzióval SZERETET bensıség és sorsközösségvállalás, szemben az elszigetelıdéssel GONDOLKODÁS életadó képesség BÖLCSESSÉG Érett felnıttkor érettség, szemben az életuntsággal és kétségbeeséssel

(Az identitás fejlıdésének sémája Erikson és Stenger nyomán H.Stenger, 1988. 70. o.)

A séma azt mutatja, hogy az önazonosság, az identitás miképp alakul a születéstıl az élet alkonyáig. A nyolc szakasz lépcsızetessége arra utal, hogy egy fokozatos érési folyamatról van szó, amelybıl, ha egyes szakaszok kiesnek, akkor konfliktusok, krízisek jelentkezhetnek. Azonban az idırend nem kezelhetı mereven, egy-egy szakasz tematikája - így például a csecsemıkori bizalom - az egész életen át megmarad. A következıkben részletesen megnézzük, hogy milyen alapvetı képességek alakulnak ki az egyes életfázisokban, és mit jelentenek ezek a vallásosság aspektusából. A remélni tudás képessége Erikson szerint az ıs-bizalom az egészséges személyiség szegletköve. Pszichológiai értelemben ennek forrása az olyan csecsemıkor-környezet, amelyet az állandóság, a

12



ráhagyatottság lehetısége, a bizalom légköre jellemez. Mindezeket az anya sugározza a csecsemıre. Számos pszichológiai megfigyelés és kísérlet mutatja, hogy az „elég jó anya” hiánya milyen tragikus következményekkel járhat az identitás fejlıdése szempontjából. Ilyenkor a személy nehezen alakít ki, esetleg nem is képes megvalósítani bizalomteljes, személyes kapcsolatokat. E szakasz valláspszichológiai vetülete, hogy a szülınek az érett vallásosság megalapozásához az istenkép „anyai” vonásait szükséges hangsúlyozni. A hívı környezet akkor segíti a hit növekedéséhez a gyermeket, ha elıbb a szülık magatartásán keresztül, majd késıbb ismeretek révén úgy eszmél a világra, mint Isten gondoskodó szeretetének mővére. Már az Ószövetségben is úgy jelenik meg Jahve, mint aki jelen van a benne hívık életében, féltı, védelmezı, megbocsátó hatalommal. Az Újszövetség pedig a mennyei Atya gondviselését hangsúlyozza, akinek tudta nélkül egyetlen hajszálunk sem hullhat ki (Mt. 10,30). Az akarni tudás képessége A gyermeknek ebben a korszakban (kisgyermekkor) kell megtanulnia a lehetséges és a lehetetlen közti különbségtevést A fantázia gyermekkori virágzásában a gyermek vágyvezéreltsége nyilvánul meg. A valóságot és illúzióit ekkor még nem képes szétválasztani. E korszak fontos nevelési feladata, hogy a gyermek megtanulja az önkorlátozást, vágyainak és félelmeinek reálissá tételét. Ezt a szülı akkor segíti elı, ha lehetıséget nyújt a kisgyermeknek az autonóm cselekvésekre, ha segíti, támogatja önállósodási törekvéseit (ezt jelzi a 3 év körüli dackorszak). Ha önállósodási kísérleteihez nem kap elég bátorítást, akkor kialakulhat az értéktelenség érzése vagy az erıs érvényesülési vágy, amihez nem talál megfelelı kibontakozási formát, mert szégyenkezik miatta. Elhatalmasodhat rajta az érvényesüléstıl való félelem, az önmagában való kételkedés. Az autonómiának lényeges szerepe van az érett lelkiismeret megalapozásában. Ha a gyermek nem tanulja meg az önállóságot, kevésbé lesz képes vállalni cselekedeteiért a felelısséget. Vallásos aspektusból e korszak alapvetı kérdése a hithez és a törvényhez való viszony. Ha a gyermeknek mindig úgy kell engedelmeskednie szüleinek, hogy nem láthatja a parancsok, tilalmak értelmét és nem mondhatja ki ellenérzéseit, akkor magányosnak és kivetettnek fogja érezni magát. A Biblia Istene sem önkényúr, bár útjai kifürkészhetetlenek, de nem pusztán akaratát nyilvánítja ki, hanem önmagát. Az embert nem fenyegetéssel szorítja rá az engedelmességre, hanem bizalmának megnyerésével. Az Újszövetség törvénye sem paragrafusokból áll, hanem Krisztus személyes példájának követését jelenti. A keresztény ember a szabadság törvényének világában él, ez tükrözıdik Pál apostol leveleiben, különösen a hit és a törvény kapcsolatáról szóló római levélben. A keresztény szabadság nem anarchiát, értéktagadást jelent, hanem a „fiúi" helyzet vállalását, az atyai ház törvényeinek belátáson alapuló elfogadását. Az Isten és ember személyes kapcsolatába beletartozik az imádság, amelyben a felhalmozódó feszültségek kimondhatók. Az ember kétségbeesését, kételyét kinyilváníthatja Istenének. Példája ennek Jób története vagy Krisztus agóniája, szenvedése az Olajfák hegyén. A keresztény ember autonómiája nem a kapcsolatok megtagadása által valósul meg, hanem épp azok felelıs vállalásával, amint az ember önmagára találása sem történhet meg énte kapcsolatok, közösség nélkül. A célratörés képessége Az óvodáskor játékaiban a gyermek már különféle szerepeket próbálgat. Kísérletezik, hogy mi illik személyiségéhez és mi nem. A környezettıl függ, hogy elısegíti-e ezeket a

13



kezdeményezéseket vagy inkább gátolja, és fokozza a gyermek bőntudatát. Ebben a korban alakul ki á célra törekvés képessége, amely elszántságot jelent arra, hogy az értékesnek ismert célokat ne veszítsük szem elıl, kitartóan munkálkodjunk megvalósításukon. Ehhez, az szükséges, hogy a gyermekkori félelmeket, a bőntudatot, a büntetéstıl való félelmet legyızzük. A célra törekvés szélsıséges formáitól óv meg az érett lelkiismeret és a belátáson alapuló engedelmesség (lásd elızı fázis). A kezdeményezés pszichológiai témájának vallásos aspektusa a kegyelem teológiája, mint Isten teremtı kezdeményezésének megtapasztalása. A keresztény tanítás szerint a kegyelem „ingyenes" ajándék. Isten nemcsak jutalmaz vagy büntet, hanem kezdeményezı, teremtı módon részt vesz az ember életében, sıt önmagát adja neki, saját életében részesíti. Errıl szól Jézus hasonlata a szılıtırıl és a szılıvesszırıl (Jn 15.) A hívı ember számára a hit erıt és bátorságot ad a kezdeményezésre, amint Pál apostol mondja: „Mindent meg tudok tenni abban, aki megerısít engem”. Ugyanakkor a kegyelem teológiája, az egyház tanítása szerint az ember nem bízhatja el önmagát, látnia kell saját korlátait, melyek alázatosságra intik. Ezt fejezik ki szintén Pál apostol szavai: „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” így valósul meg az egészséges egyensúly a „hübrisz” leküzdésében. A keresztény ember így tud mind a szégyen érzetétıl, mind a fokozott mértékő ambíciótól mentesen munkálkodni saját céljai elérése érdekében. A mő megvalósításának képessége A célratöréshez a kezdeményezés képessége kevés. Erre céloz a mondás is „A pokolba vezetı út is jó szándékokkal van kikövezve.” Hozzátehetjük, hogy olyan jó szándékokkal, amelyek megvalósításához gyöngék, erıtlenek voltunk. A kezdeményezéshez hozzátartozik tehát a mő megvalósítása, a kitőzött célok elérése. Pszichológiai értelemben ez az alkotótevékenységet jelenti, mely mások számára is hasznos. A keresztény hit arra szólít fel, hogy a hívı ember saját illetékessége szerint munkálkodjék a közösség javán (Isten országának építése). A kegyelem nem készen kapott ajándék, hanem az emberi képességek elmélyítése, a könnyen kiapadó emberi erıtartalékok feltöltése. Pál apostol leveleiben többször szó esik a karizmákról: ezek a személyre szóló, sajátos kegyelmi adományok, amelyeket az egyén mások szolgálatához kapott. A „siker”, az alkotás öröme jellegzetes bibliai képe a gyümölcs vagy a gabona beérése. E bibliai kép találóan fejezi ki, hogy a mő létrehozása csak részben az emberi erıfeszítés következménye, nagyobb részben ajándék, olykor szinte csoda. A keresztény ember lelkülete a szántóvetıé, aki megteszi kötelességét, a többit Istenre bízza. Ahogy Pál apostol írja: „...én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta”. A talentumokról szóló példabeszéd figyelmezteti az embert, hogy egyéni karizmáit kisebbségi érzésektıl mentesen, a közösség javára bontakoztassa ki, ugyanakkor saját sikereit és képességeit ne túlozza el. A segítı kapcsolatban is ez az egészséges önértékelés alapja. A nevelésben ezt segíti elı többek között az iskolai teljesítmények reális értékelése, az alkotás örömének megtapasztalása túlzott teljesítménykényszer nélkül. A hőség képessége Serdülıkorban a fejlıdı személyiség feladata a hőség képességének elérése. Erikson szerint „...a hőség képesség arra, hogy az értékrendszerek elkerülhetetlen ellentmondásai között is megfeleljünk szabadon vállalt kötelezettségeinknek” (Stenger, 1988. 80. o.) Az identitás sarokköve (a bizalom mellett) az elkötelezettség képessége egy társhoz, egy eszméhez, egy hithez.

14



Bármiféle hőség feltétele az önmagunkhoz való hőség, az önazonosság. Ehhez egyrészt pozitív érték- és eszmerendszer szükséges, másrészt olyan közösség, amely inspirál a hőségre. A pubertáskorban lévı fiatal keresi önmagát, érzékenyen vigyáz saját önállóságára, ugyanakkor azonban igényli környezete elismeréséi, támogatását. Ha ezt megkapja, eljuthat arra a meggyızıdésre, hogy élete értelmes jövı felé tart. Ez a bizonyosság azonban ingatag, sokszor erıt vesz rajta a saját magában való kételkedés, bizonytalanság. Erikson egy amerikai cowboy-bár falán olvasta a következı feliratot: „Nem az vagyok, akinek lennem kellene, nem az vagyok, aki lehetnék, de már az sem vagyok, aki voltam.” Ha ez a bizonytalanságérzés elhúzódik, akkor a felnıtté válás, a felnıtt-szerepek vállalása is kudarcot vallhat. Az önazonosság kialakulásának nemi aspektusa is van. Magába foglalja a szexuális impulzusok integrációját a személyiségbe, amely alapján azután lehetséges a másik nemmel való személyes találkozás. A szexualitás humanizálásához a hőség képességén kívül hozzátartozik a lemondás képessége is. Azonban mind a házasságban, mind a házasságról való lemondásban a hőséghez szükséges olyan erıforrás (példakép, motiváció, közösség stb.), amely inspiráló hatású. A kereszténység Jézus és a szentek élete révén olyan személyes mintákat kínál, amelyek inspiráló hatásúak lehetnek az önazonossághoz és az önmagunkhoz való hőséghez. A szeretet képessége Az önazonosság serdülıkori kialakulása után tárgyalja Erikson az identitás kiteljesedését. Ennek egyik jele a szeretet képessége. Erikson a szeretet valódi értelmét a kölcsönös odaadásban látja. Nevezi az intimitás képességének is, amely azonban a korábbi kompetenciák, a bizalom, az autonómia, kezdeményezıkészség, hőség stb. nélkül nem fejlıdhet ki. Az intimitást hozó szeretet túlmutat a szexualitáson, bár azt is magában foglalja. A szeretı egymás fele fordulás, az odaadás képessége megmutatkozhat a barátságban, az egészséges versengésben, az eszmékért és egymásért való elkötelezıdésben, az inspiráció és intuíció átélésében, a meditatív és kultikus tapasztalatokban. Az intimitás képességéhez hozzátartozik a távolságtartás képessége is, az intim szféra határainak védelme. Az érett visszautasítás azonban az én erejébıl táplálkozik, nem pedig az én elveszítésének félelmébıl. Az Ószövetség tele van olyan hasonlatokkal, amelyek Isten hőséges szeretetét és népével való „intim” viszonyát tanúsítják. Az intimitáshoz közös történelem szükséges. Jahve és népe között is a közös történelem teremt kapcsolatot: ez olykor konfliktusokkal terhes, de nem nélkülözi Isten szeretetének megnyilvánulásait (teofániák). Ezt a bensıséges kapcsolatot erısítik az Isten „nagy tetteire”, való emlékezések, az ünnepek. Az ünneplés, mint intimitás fokú rítus, nemcsak a múltra emlékezés, hanem a múlt jelenné válása és a jövı elıvételezése a jelenben. Az Újszövetségben ennek megvalósulása az eucharisztia ünnepe. Az eucharisztiában Isten önmagát adja eledelül az embernek. Azonban az Istennel való egyesülés nem kontúr nélküli egybeolvadás, megırzi az én és a te különbségét, a személyes identitást. A szeretet közösség- és identitásteremtı összefüggését, pszichológiai alapélményét próbálja megragadni, kifejezni a Szentháromságról szóló tanítást.

15



A gondoskodás képessége Erikson szerint a gondoskodás elemi életigenlı erı, amelynek etológiai, ösztönszerő alapjai is vannak, de szellemi, lelki dimenzióban is megnyilvánul. Az identitás kiteljesedése, a lelki egészség összefügg a szó szerinti és az átvitt értelemben vett szülıvé válás képességével. Átvitt értelemben az új generáció nevelésére, az önazonosság megtalálásának elısegítésére, az élni tanítás szenvedélyére vonatkozik. Az identitás fenntartásához elengedhetetlen annak tudata, hogy fontosak vagyunk mások számára. A gondoskodás vallásos, szellemi aspektusa az embernek azt az igényét fejezi ki, hogy alkotó és felelıs módon részt vállaljon a teremtés mővében, Isten uralmában. Az Isten és az ember uralma között azonban különbség van. Az ember uralma külsı viszonyokra vonatkozik, kívülrıl próbál belenyúlni az ember belsejébe. Sokszor tárggyá teszi a másikat, kényszeríteni próbálja az elvárt viselkedésre. Isten uralma és jelenléte nem hasonlít ehhez a megterhelı emberi jelenléthez.. Kierkegaard szerint Isten lényegéhez tartozik saját mindenhatóságának tapintatos kinyilvánítása, amely meghagyja az ember szabadságát. Jelenlétének megélése nem bénítja meg az embert, hanem gyógyítja, képessé teszi a szabad és alkotó cselekedetre. Ezáltal olyan belsı struktúrák alakulhatnak ki, amelyekben a hierarchia (Isten uralma) és a szolidaritás (az emberekkel való azonosulás) nem ellentétesek. Az érést, a személyiség kibontakozását adó isteni élet az egységet nem kívülrıl (alulról vagy felülrıl), hanem belülrıl valósítja meg. E vallásos tapasztalatok a személyiség olyan mély tartományaiba nyúlnak, melyet Jung az emberiség kollektív tudattalanjában „horgonyoz le”. Az. identitás kiteljesedésével a személyiség titokzatos, mély rétegéig érkezünk el, melyet a nagy misztikusok a „lélek sötétségében” éltek át. A bölcsesség képessége A kifejezés önmagunk, saját végességünk és korlátaink elfogadására utal. Azonban csak az képes önmagát elfogadni, aki tisztában van önmagával. A bölcsesség annak igenlésén alapul, hogy egyedül én vagyok felelıs életemért, amely semmi mással nem pótolható. Magában foglalja annak belátását is, hogy emberek, értékek, eszmék szükségesek önazonosságom fenntartásához. Ezeknek elvesztése során ideiglenesen felléphet a személyiség egyensúlyának felbomlása, a bölcs ember azonban mély érintettsége ellenére is képes feldolgozni és elfogadni e veszteségeket. A bölcsesség nem valamiféle „kıszívőséget", hideg távolságtartást jelent, hanem a dolgok belülrıl való megismerését, az ember nagyságának és kicsiségének megélését. A keresztény ember Istenben találja meg önmagát. Isten úgy válik eletének középpontjává, hogy közben nem idegenül el embertársaitól és önmagától. Amint Szent Ágoston mondja: „Megismerem önmagamat, megismerlek Téged.” (Soliloquia II, 1). Az identitásnak a bölcsességben való kiteljesedése, amikor az ember elhagyja önmagát. „Menj be önmagadba, és menj túl önmagadon” - mondja Ágoston. A „scientia sacra", a bölcsesség magában foglalja a saját halálunkkal való szembesülést is. A védák tanítása szerint az a bölcs, „...aki tudja, hogy nincs valamivé válás, de megsemmisülés sincs, és e kettıs felismeréssel lépi át a halált, csak az halhatatlan” (Hamvas Béla, Scientia Sacra; 1988, 35. o.). Természetesen az. identitás fejlıdése, alakulása függ a társadalmi hatásoktól. Társadalmunkban a közösségek hiánya miatt nem mondható kedvezınek a helyzet. A segítı foglalkozásúak képzése során ezért fontosnak tartjuk, hogy a segítık találkozzanak olyan személyekkel, akiktıl tapasztalatokat, útmutatásokat kaphatnak saját identitásuk kialakításához, erkölcsi, etikai értékeik tisztázásához. A következıkben a segítı foglalkozás kapcsán felmerülı néhány etikai problémával fogunk foglalkozni.

16



VI. Gondolatok a segítés morális és etikai aspektusaihoz A segítınek felelısséget kell vállalni a segítettel szemben. Ez nem pusztán akaraterı függvénye, hanem az érzelmi és erkölcsi erık fejlıdésének következménye. A segítıtıl elvárható, hogy személyes értékrendszerrel rendelkezzék, ezt vállalja is nyíltan, és önmegvalósítása ne a harcos önérvényesítés legyen másokkal szemben, hanem magasabb értékek felé törekvés. A segítı kapcsolat figyelemre méltó jellemzıje, hogy bár a segítınek van saját értékrendje, ezt nem erılteti a bajbajutottra. Igazán akkor hiteles, ha értékrendszere és viselkedése között természetes összhang van, melyet csak akkor fed fel szándékosan, ha arra igény mutatkozik. A segítés etikai aspektusához hozzátartozik a segítı kapcsolat kereteinek megtartása. Ez vonatkozik az intimitásra is. Egy fokozatosan mélyülı személyes kapcsolatban mind a segítıt, mind a segítettet az a veszély fenyegeti, hogy az intimitás sodrában a távolságot nem képes megtartani (lásd identitásalakulás ide vonatkozó része). Ha a segítı észleli, hogy nem, vagy csak nehezen képes tartani az intimitás halárait, akkor célszerő, ha másik segítıhöz küldi kliensét. A személyes érintettséggel való bánásmódhoz hozzátartozik a szimpátia és antipátia érzésének kezelése is. Az antipátia nehezíti a megértést, bár kétségtelen, hogy a közös élmények talaján lehetıség nyílik az ellenszenv feldolgozására is. Ha azonban az ellenszenv annyira erıs a segítıben, hogy úgy érzi, ez akadályozza az együttmőködést, akkor célszerő, ha nem vállalja el a segítı kapcsolatot. Ajánlatos, ha a segítı introspektív úton megvizsgálja ellenszenvének okait, például olyan formában, hogy felteszi magának a kérdést, kire vagy milyen helyzetre emlékezteti saját életébıl az ellenszenves személy vagy helyzet. Ezek ugyanis kapcsolatban állhalnak saját „vakfoltjaival”, árnyékszemélyiségével. Ennek megismerését segíthetik a szupervíziós vagy esetmegbeszélı csoportok. A segítı kapcsolat egyik veszélye, hogy a segített kihasználhatja a segítı jó szándékát, segítıkészségét. Ez elérheti a zsarolás szintjét is, ezért ezeket a „játszmákat” a segítınek világosan látnia kell. Ehhez megfelelı kompetencia és érett identitás, magabiztosság szükséges, akárcsak ahhoz. hogy a segítı se tartsa függıségben a segítettet, tudja ıt elereszteni, a lelki egészség és az önállóság felé vezetni. Mindez akkor sikerülhet, ha a gyógyító, pozitív hatású erıket keresi a kapcsolatban, nem pedig saját kíváncsiságai próbálja kielégíteni a másik lelkivilágában vájkálással. A személyes kapcsolathoz hozzátartozik a tapintat és a tisztelet, valamint a türelem is. A személyesség kialakulásához idı kell, és a segítınek figyelembe kell vennie, hogy ennek kialakulásához egyénenként nagyon eltérı út vezet. A korai, elsietett ıszinteség, a belsı lelki problémák feltárásának sürgetése félelmeket, bőntudatot és szégyent válhat ki a segítettben, ezért fontos annak tiszteletben tartása, hogy mikor, mit és mennyit akar feltárni saját magából. A segítınek vigyáznia kell arra is, hogy segítı munkájában hivatása és magánélete között találja meg a helyes arányokat. Ha állandóan a segítésnek él, miközben fontos kötelezettségeit (például családjával szemben) elhanyagolja, akkor ez a felelıtlenség jele. Tudjuk, hogy a foglalkozási szerep hatással van a személyiség érésére. Ennek feltétele, hogy a segítı azonosuljon foglalkozási szerepével és segítı kapcsolatait a kölcsönös kielégülés jellemezze Természetesen lehetnek kudarcélményei, sikertelenségei, ha azonban ezek tartósak, akkor ez a személyiség károsodásával jár. A szindrómás segítı túlhajtott igyekezete nemhogy nagyobb, de gyakran kevesebb változást idéz elı a segítettben, mint hogyha csak lazán, minden görcsösség nélkül végezné munkáját. Ráadásul még saját maga is károsodik: kudarcot él meg, identitásának érése pedig

17



lelassul. Máskor meg éppen a másik tiszteletben tartása és a türelem kap jelentıs szerepet abban, hogy a segített nem tud vagy nem akar változni. A segítın ilyenkor tehetetlenség-érzés uralkodhat el, úgy érezheti, hiábavaló a fáradozása. A tehetetlenség-érzés olyankor is felerısödhet, ha súlyos vagy halálos beteggel áll segítı kapcsolatban. Bizonyos esetekben a segítı nem vezetıje, hanem útitársa a segítettnek. Ilyenkor mély érintettségét, tehetetlenségét kár lenne tagadnia, ez nem lenne hiteles. Viszont a másik emberrel való szolidaritása, a figyelmes odafordulást sugárzó aktív hallgatás lelki megnyugvást, békét nyújthat a segítettnek. A hívı ember hitében is megnyugvást tud találni: tudja, hogy Isten még ınála is jobban szereti a bajbajutottat, és nem nézi erıfeszítéseit közönyösen, még ha azonnal nem is avatkozik be. Számára a tehetetlenség elfogadása azt is kifejezi, hogy a segítettel közös úton haladnak egy ismeretlen, de nem reménytelen jövı felé.

18



Felhasznált irodalom

Adorno, T. W. et alii: The Authoritarian Personality. New York. 1950. Ancsel É. és Popper P elhangzott elıadásai a Magyar Pszichiátriai Társaság Pszichohygienés Egyesületének Lelki jelenségek és zavaruk c. szemináriumain. Bong R.: Hilfe Zur Selbsthilfe Ernst Reinhardt Verlag, München/Basel 1963.. Combs, A. W.-Avila, D. L. Purkey, W. W: Die Helfende Berufa, Ernst Klett, Stuttgart, 1975. Erikson, E. H..: Identitat und Lebenszyklus: Suhrkamp, Frankfurt, 1973. Freud, A.: Das Ich und die Abwehrmechanismen, Kindler. München. 6. Aufl. 1932. Fromm, E.: Escape from Freedom. Farrar and Rinehart, New York. 1941. Fromm, E.: Man for Himself, An Inquiry into the Psychology of Ethics: Rinehart and Winston, New York, 1947. Gerlicher, K. et alii: Laienhelfer in der Erziehungsberatung Betlz, Welnheim und Basel, 1979. Jelenits I.-Tomcsányi T.: Keresztények az emberi személyiség kiteljesedésének útjain. Olvasókönyv önkéntes szociális segítıknek (Szerk : Balogh V.) Népjóléti Minisztérium, Budapest, 1990 Kempe. P: Altruismus. Eimer Trage des anderen Last. (Kézirat é.n.) Schmidbauer, W.: Die hilflosen Helfer, Rowohlt Hamburg, 1977. Stenger, H. (Hrsg.): Eignung für die Berufe der Kirche. Herder, Freiburg/Basel/Wien, 1988

19

Segítı kapcsolat, segítı szindróma, segítı identitás

Recommend Documents