Segédanyag levelezős jogász hallgatók részére a Bevezetés a politikatudományba című tárgyhoz. I. félév. Tóth-Matolcsi László

ELŐADÁSVÁZLATOK Segédanyag levelezős jogász hallgatók részére a Bevezetés a politikatudományba című tárgyhoz I. félév

© Tóth-Matolcsi László

1. A politikatudomány elméleti alapjai. A tudományág kialakulásának története, központi kérdései, viszonya a többi tudományághoz

A politika jelentése történetileg igen változó volt. Alapvetően azonban három különböző értelmezés különböztethető meg. Köztudott, hogy a politika szó a szabad görög városállam, a polisz nevéből származik. Az ókori görög demokrácia nagy gondolkodója. Arisztotelész (Kr. e. 384-322) szerint a politika lényege a városállam mint közösség helyes vagy jó rendjének kialakítása volt. Fő kérdése az, hogy milyen is a legjobb alkotmány, amely erényes és jó polgárokat teremt, s miközben fenntartja a társadalmi rendet, biztosítja az egyenlő polgárok szabadságát is. A háborúk, a hódítások nyomán kialakuló majd elbukó nagy birodalmak felszínre hozták a politika egy másik felfogását, amelynek legfontosabb képviselője Niccoló Machiavelli (1469-1527). E szerint a politika egy elnyomó uralmi technika, ami a társadalomnak egy törvényesen rendezett állapotát hivatott fenntartani, szemben az anarchiával, a káosszal és a törvénytelen erőszak állapotával. A hatalmi pozíciók megszerzéséért és megtartásáért pedig állandó küzdelem folyik. Az imént említett harcok, küzdelmek annyi nyomorúságot és szenvedést hoztak az emberiségre, ami elvezetett a politikát és az államot kritizáló eszméhez, ez pedig a konfliktusok végső felszámolását tűzte ki célul. Ezt a felfogást eszkatológikusnak (világ végéről szólónak) nevezzük. Egyik első megfogalmazója Szent Ágoston (354-430), aki szerint véget kell vetni az örökös harc állapotának és meg kell valósítani az örök békét. Az elveszett paradicsomi aranykort kell helyreállítani modern köntösben. Ennek az eredetileg vallási felfogásnak vannak világi változatai is (pl. a marxizmus). Ennek az elképzelésnek a belső ellentmondása az, hogy egy ilyen ideális állapot csak újabb harc árán érhető el. Itt szeretnék kitérni két neves 20. századi politikai gondolkodó meghatározására. Egyikük, Max Weber (1864-1920) német közgazdász-szociológus A politika mint hivatás című előadásában szűkebb értelemben a politikai szervezet, az állam vezetését, illetve e vezetés befolyásolását, tágabb értelemben pedig a hatalomból való részesedésre törekvést, vagy a hatalom – akár államok közti, akár egy adott államba tartozó embercsoportok közti – megoszlásának befolyásolását értette a politika kifejezés alatt. Másikuk, Bibó István (19111979) a legnagyobb magyar politikai gondolkodó (aki eredetileg jogfilozófiával foglalkozott), a politika és a tudomány szembeállítása kapcsán fejti ki sajátos felfogását Az európai társadalomfejlődés értelme című írásában. Véleménye szerint a tudomány az emberi ismeretszerzés eszköze, amely megismerési folyamat a következő lépésekből áll: 1. tapasztalatszerzés; 2. a tapasztalatok csoportosítása; 3. ezek alapján egy megérzésen alapuló elképzelés megfogalmazása az adott jelenség működéséről; 4. az elképzelés kísérleti úton való igazolása/cáfolása. Szerinte a politika, a fenti értelemben, nem válhat tudománnyá, mert a politika világában hiányzik az egzakt kísérletek lehetősége. Itt ugyanis a kísérletek a háborúk, a forradalmak, a reformok stb., amelyek egyrészt az emberek bőrére mennek, másrészt nem megismételhető események. „A történelem nem ismétli önmagát” – szokták mondani. A tudományos kísérletet a világos kérdésfeltevés és az azonos feltételek közötti megismételhetőség jellemzi, ez viszont a politika világában nem lehetséges. Nem menve bele a részletekbe, végső soron úgy gondolta, hogy az európai politikai fejlődés a hatalom (ami szerinte tkp. félelem szülte agresszió) megszelídítése, humanizálása (emberivé, emberközpontúvá tétele), moralizálása (tehát erkölcsivé tétele), racionalizálása (ésszerűsítése), végül pedig szabadságelemekkel való kontrollálása, majd felszámolása irányába hat. Elvont, szakmai értelemben a politika az egész közösség számára kötelező erejű döntések meghozatalának folyamata a hatalmi (döntési) pozíciók elnyeréséért folyó, az érdekek ütközéséből fakadó társadalmi küzdelemmel együtt.

2

A politika világában minden politikai kérdéssé, s ezáltal a politikai küzdelem tárgyává válhat, amire a változó akarat irányul. Hogy valami azzá válik-e, azon múlik, hogy sikerül-e az adott társadalmi problémát eldönthető kérdésként megfogalmazni és a közösségi döntéshozók napirendjére tűzni. Ennek a folyamatát szeretném röviden bemutatni a következőkben. Napjaink bonyolult társadalmi valóságának áttekintését az ún. politológiai háromszög teszi szemléletessé. A háromszög egyik oldalát a politika intézményes világa alkotja (polity). Ez abból fakad, hogy a modern parlamentáris demokráciákban a társadalmi hatalom alkalmazását korlátok közé szorítják. E korlátok legfontosabb elemét alkotják a politikai intézmények, a politikai közösség szabályozott rendje. Az intézmények értelme, hogy társadalmi normák és szabályok együtteseként a normakövető egyéneket tehermentesítik a sikertelen cselekvés kockázatától (ember: biológiai és társadalmi lény; utóbbi a fontosabb). Ilyen intézmények: az alkotmány, a törvények, a kormányzati intézmények, a parlament, a független bíróságok, az alkotmánybíróság és a politikai akaratformálás más fórumai. A másik oldalát a háromszögnek a politika szereplői közötti konfliktusos folyamatot jelképezi (politics). Kik ezek a szereplők? Egyének és szervezett politikai csoportosulások, a társadalmi-politikai mozgalmaktól az érdekképviseleti szervezeteken át égészen a pártokig és a politikai szövetségekig. Ezek más-más szinten kapcsolódnak be a politikai folyamatokba, eltérőek az érdekeik és különböző politikai taktikákat követnek érdekeik érvényesítésére. Az erősek befolyásuk alá vethetik mások politikai törekvéseit, a gyengék tiltakozásukkal zsarolhatják az erőseket, megdrágítva számukra a hatalom gyakorlását. A háromszög harmadik oldalát a politikai célok és tartalmak, a közpolitika adja (policy). Ez a közösség egészét érintő politikai döntéseket és a közcélok megvalósítására irányuló stratégiát foglalja magába. A közpolitikai cselekvés a közjót célozza meg, szem előtt tartva a közösség általános érdekeit. A politikai érdekharcok rendszerint a közjó mint a politikai cselekvés normája meghatározásáért folynak. Az erre vonatkozó konszenzus – a célokban és az eszközökben való egyetértés, közmegegyezés – éppoly fontos eleme a politikának, mint a konfliktus. A közpolitikai cselekvést hagyományosan az állam és a kormányzat végzi, hiszen a legnagyobb hatalmat és a koncentrált eszközöket birtoklótól várható el e politikai célok megvalósítása. A közpolitika funkciói: 1. az ország külső biztonságának szavatolása (honvédelem, hadsereg fenntartása); 2. a belső rend (a tulajdon és a szabadság) biztosítása, szükséges jogi feltételek megteremtése; 3. a gazdaság újratermelési feltételeinek biztosítása; 4. közszolgáltatások kiépítése és működtetése (szociális és társadalombiztosítási ügyek, kulturális-oktatási célok megvalósítása, közlekedési és kommunikációs hálózatok). A politika ezen dimenziói a valóságban persze szorosan összefüggenek, mi csupán az elemzés és a jobb érthetőség kedvéért választottuk el őket egymástól. A politikatudomány a társadalomtudományok közé tartozik (ahogy a közgazdaság- és a jogtudomány is). Sokáig a politika tudományos igényű művelése a filozófia, azon belül is a politikai filozófia, majd a középkortól kezdve a teológia vizsgálódási területéhez tartozott, de egyébként ez az egyik legrégebbi tudományág (az egyik első, kimondottan politikai témájú munka Arisztotelész Politika című könyve, de az első rendszeres, átfogó államelméleti műnek Thomas Hobbes Leviatán című munkáját tartják.). A politikatudomány „önállósodása” valamikor a 20. század közepére következett be, ekkor vált „modern” tudománnyá, kialakítva saját, a filozófiától, közigazgatástantól és az állam- illetve jogtudományoktól független

3

tudományos „profilját”. A szigorú értelemben vett politikatudomány (a teljesség igénye nélkül) az alábbi nagy területekkel foglalkozik: • politikai intézmények (pl. kormány, parlament), • kormányzati rendszerek, • politikai szereplők (pl. politikusok, pártok), • döntéshozatali folyamatok elemzése, • politikai értékek, normák, ideológiák, • politikai kultúra, • pártok és pártrendszerek működése, • választási rendszerek, • nemzetközi politika. Az UNESCO 1948-ban a politikai tudományokkal foglalkozó konferenciát hívott össze. Itt megállapították a politológia (politikatudomány) főbb területeit és tárgyait: I.

Politikaelmélet

1. politikai elmélet 2. politikai eszmék története II. 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. III. 1. 2. 3. 4.

IV.

Politikai intézmények az alkotmány a központi kormányzat a regionális és a helyi önkormányzatok a közigazgatás az állam gazdasági és szociális funkciói a politikai intézmények összehasonlító vizsgálata

A pártok, csoportok és a közvélemény a politikai pártok csoportok és egyesülések az állampolgárok részvétele a kormányzásban és a közigazgatásban a közvélemény

Nemzetközi viszonyok

1. nemzetközi politika 2. nemzetközi szervezetek és igazgatás 3. nemzetközi jog

4

A szerződéselméletek megjelenése és hatása a politikai gondolkodásra A szerződéselméletek megjelenése fontos újdonsága volt a politikai gondolkodásnak, mert ezek az elméletek, amelyek a hatalom keletkezéséről szólnak, egészen más magyarázatot adtak a hatalom jelenségéről, és ezzel teljesen új alapokra helyezték a politikában a hatalomról való gondolkodást. A középkor ugyanis egy transzcendens magyarázatot dolgozott ki a hatalom keletkezéséről, mely szerint a hatalom a legfőbb szuveréntől, Istentől ruházódik át az uralkodókra. Ennek a magyarázatnak a legfőbb következménye az volt, hogy az uralkodó ilyenformán csak Isten felé tartozott elszámolással, és cselekedeteit, döntéseit csak ő bírálhatta felül. A szerződéselméletek viszont gyökeres változást hoztak, mert mindegyik elmélet azon az elgondoláson alapult, hogy a hatalom alapja valamilyen megállapodás, egyfajta szerződéses viszony, amelyben a feleknek kötelezettségeik vannak. Illetve mindegyikben közös az a gondolat, hogy a hatalom véső soron azok beleegyezésével gyakorolható, akik felet gyakorolják, tehát tulajdonképpen tőlük származik. Ilyenformán érvényét veszti a hatalom keletkezéséről adott transzcendens magyarázat és megtörténik a hatalom világának és jelenségének a „varázstalanítása” azzal, hogy egy racionális magyarázatot adnak a keletkezésére. 1. Ennek az iskolának kiemelkedő képviselője Thomas Hobbes (1588-1679), akiről Carl Schmidt, a német politikai gondolkodás nagy hatású képviselője azt írta, hogy „Hobbes a pluralista demokrácia és az individualista liberalizmus első kritikusa, mert felismerte, hogy egységes értékrendszer nélkül nem létezhet állam”. Hobbes Leviatán (1651) című könyvében abból indul ki, hogy az alattvalóknak a béke és a védelem fenntartása érdekében feltétlenül engedelmeskedniük kell a fennálló hatalomnak, ebből következően pedig az állampolgári kötelezettségek forrása elsősorban a polgárok beleegyezése, egyfajta racionalitás diktálta szerződés, nem pedig az isteni jog. Ez két fontos mozzanatra világít rá. Egyrészt Hobbes számára a természetjog már nem egyenlő az isteni joggal, másrészt megjelenik nála a szerződéselméleti koncepció. Hobbes úgy véli (és ez utána minden szerződéselméleti koncepcióban közös elem lesz), hogy természeti és polgári állapota van az embernek, a természeti állapotban nincs állam, társadalom, jog, csak a természeti törvények uralkodnak (amelyek nem emberi alkotások, és örökérvényűek). A természeti állapotban nincs jog, társadalom és állam, így mindenki erőszakkal megszerezheti magénak, amit tud, és magánál tarthatja, amíg tudja. Itt jön a racionális felismerés, hogy az embereknek társulniuk kellene, mert így lenne biztosítható a béke és az önfenntartás. A racionális felismerést az segíti elő, hogy Hobbes szerint az emberi közösségekben az önzés a leginkább érvényesülő szempont, mivel az ember alapvetően önző lény, ezért mindenki harca folyik mindenki ellen (bellum omnium contra omnes). Az állam is azért a leviatán (a János apostol Jelenésekről írott könyvében található bibliai szörny) képében jelenik meg Hobbes számára, mert az állam nem természetes, hanem mesterséges és szükségesen rossz képződmény.

Ezért tehát az emberek szerződnek egymással, melynek lényege: mindenki, kölcsönösen és egyforma mértékben lemond bizonyos jogai gyakorlásáról és ezen jogok gyakorlását átruházza egy szuverénre. Szerinte az alapvető természeti törvény az, hogy békére kell törekedni, sőt, ez a fajta törekvés az, ami az állam létrejöttét is indokolja, mert az állam nem a természeti állapot része, hanem a biztonságra való törekvés érdeke hozza létre. Hobbes különbséget tesz jog és törvény között is, szerinte a jog az a szabadság, hogy megtehetünk-e valamit, a törvény pedig azt írja elő, és azt teszi kötelességünké, hogy mit tegyünk és mit ne tegyünk. 5

Hobbes úgy látta, hogy az uralkodó és a népe között sajátos viszony áll fenn, ugyanis a nép tagjai egy szerződést kötnek egymással, amiben lemondanak bizonyos jogaikról, majd ezeket átruházzák az uralkodóra, akinek a cselekedeteit innentől kezdve úgy tekintik, mint saját cselekedeteiket. (Ha tehát az uralkodó, vagy az állam megbüntet valamely cselekedetemért, akkor tulajdonképpen magamat büntetetem, mert az államot, mint szuverént, én hoztam létre.) Az uralkodó azonban nem szerződő fél ebben a konstrukcióban, tehát az átruházás aktusa nem vonható vissza. Világos, hogy Hobbes az abszolút szuverenitással rendelkező uralkodó híve, aminek több oka is van. Egyfelől úgy gondolta, hogy az abszolút szuverenitás birtokában lehet csak megfellebbezhetetlen döntéseket hozni. A hangsúly itt a döntésen van, amely, ha rossz is, még mindig jobb, mint az anarchia. Ezért szerinte a törvényhozó és a végrehajtó hatalom az uralkodó kezében kell, hogy összpontosuljon. Másfelől Hobbes szerint az abszolút szuverenitás teszi lehetővé a közjó megvalósítását, amennyiben az uralkodó érdeke birodalmának gyarapodása, ha viszont a birodalom gyarapodik, az egyén helyzete is javul. 2. A másik jelentős szerződéselméleti gondolkodó John Locke (1632-1704), aki az angliai dicsőséges forradalom teoretikusaként, a protestáns III. (Orániai) Vilmos hatalomra kerülése (1688) és a „Bill of Rights” elfogadása után egyértelműen az alkotmányos királyság mellett érvel Két értekezés a polgári kormányzatról (1690) című könyvében, megpróbálva ezzel is megszilárdítani az új hatalmi helyzetet. Locke államelméletének éppen ezért Hobbes-tól eltérően már nem az önzés, vagy az érdek a kiindulópontja, hanem az emberi egyenlőség, ebből következően pedig számára a legfőbb természeti törvény is az, amely a másik ember szabadságának biztosítását írja elő. Ez viszont feltételezi a magántulajdon tiszteletben tartását is. Locke szerint a király hatalmát nem Istentől, hanem a néptől kapja, tehát a szerződést immáron az uralkodó köti a néppel. Ez a konstrukció viszont csak úgy működhet jól, ha a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat elválasztják egymástól. Ráadásul Locke azt is leírja – okulva VIII. Henrik gyakran véreskezű reformjaiból és a polgári forradalom eseményeiből –, hogy ez a szerződés, amely ilyen módon már kötelezi az uralkodót is, felbontható, mert az uralkodó a szerződés megszegése esetén „méltatlanná” válhat a trónra. Locke tehát egyértelműen az alkotmányos királyság híve, egyúttal pedig a modern polgári állam előfutára is, hiszen értékrendjének középpontjában a szabadság biztosítása és a gazdasági liberalizmus áll. Az abszolút szuverenitást teljes mértékben elutasítja, mivel úgy látja, hogy ha abszolút szuverenitást adunk egy ember (az uralkodó) kezébe, akkor az alattvalók ugyanúgy kiszolgáltatottak lesznek ennek az egy embernek, mint szuverenitás híján egymásnak. Éppen ezért a szuverenitás forrásainak elsősorban a népképviselet megjelenítőjét, a parlamentet és az angol szokásjogot tartja. Locke elsősorban arra törekszik, hogy megalapozza az egyének magánszférájának sérthetetlenségét, és úgy véli, hogy a magánszféra (benne az élet, a tulajdon és a jogok) biztosításának legkézenfekvőbb módja az, ha korlátozzuk a kormányzat hatalmát. Ezért Locke – Hobbes-szal szemben – az „ésszerű szuverenitás” képviselője, úgy gondolta, hogy nem szabad az uralkodó kezében korlátlan hatalmat összpontosítani, mert ha egy embernek van kiszolgáltatva mindenki, az ugyanolyan rossz, mintha mindenki félne mindenkitől. Éppen ezért az embereket nem emberek, hanem törvények uralma alá kell vetni.

6

A modern politikai gondolkodásnak még egy fontos fejleménye köthető Locke nevéhez: a tolerancia elv. Elsősorban korának vallási konfliktusait látva, Locke úgy véli, hogy egy társadalomban úgy érhető el a békés együttélés az eltérő hiten, meggyőződésen lévő emberek között, ha toleráljuk, azaz eltűrjük a mienktől eltérő meggyőződéseket. A tolerancia nem jelenti tehát azt, hogy igaznak kell elfogadnom a másik hitét vagy meggyőződését, csak azt, hogy nem szabad üldöznöm. Ezt egyébként egy racionális belátás is igazolja, véli Locke, hiszen a másik embert nem kényszeríthetem arra, hogy az én meggyőződésemet, vallásomat kövesse, mert egy meggyőződésnek mindig belülről kell fakadnia. Ha kényszerítem a másikat, akkor pont azt nem érem el nála, ami lényeg lenne: csak félelemből fogja követni, de nem válik benne meggyőződéssé. Ez egyébként a „hitre kényszerítés lehetetlenségének” elve. 3. A harmadik jelentős szerződéselméleti gondolkodó Jean Jacques Rousseau (1712-1778), aki a Társadalmi szerződés, avagy az államjog alapelvei című munkájában már szakít a klasszikus természetjogi és szerződéselméleti alapelvvel, a hatalom egyetlen forrásának a népet tartja. Rousseau is abból indul ki, hogy az ember eredetileg természeti állapotban élt, melyben minden ember egyenlő és szabad és csak valamilyen előnyért cserébe mond le szabadságáról. Az emberek azonban a természeti állapotban eljutottak arra a pontra, amikor a fennmaradásukat veszélyeztető akadályok miatt nem képesek az önfenntartásra, ezért kötnek társadalmi szerződést egymással. A szerződés alapja: mindenki lemond önmagáról és minden jogáról a közösség javára, így mindenki egyenlő körülmények közé kerül, és innentől kezdve az ember már polgári állapotban van. Rousseau elképzelése szerint, ha az ember a közösségnek rendelte alá magát, akkor végső soron nem rendelte alá magát senkinek, hiszen a közösséget mindenki a saját belegyezésével hozta létre, és mindenki egyforma jogokkal bír benne. Másként fogalmazva: ha én beleegyeztem egy közösség létrehozásába, amelynek alárendeltem magam, akkor végső soron saját magamnak rendeltem alá magamat. Így viszont megőriztem azt a szabadságomat, amely a természeti állapotban eleve megilletett engem. A lényeg, hogy a társadalmi szerződés megkötésével a szerződést létrehozók válnak a hatalom birtokosaivá és gyakorlóivá, mert a közösség, amely létrejött nem más, mint a főhatalom. Ennek a főhatalomnak mindenki részese, aki a közösség tagja, és ez a főhatalmat nem lehet átruházni senkire – mondja Rousseau. Ez a gondolat lesz a modern demokráciák egyik legfontosabb alapelvének, a népszuverenitás elvének az alapja. A népszuverenitási elv mellett egy másik – a mai modern demokráciákban alapintézménnyé vált – hatalomgyakorlási és döntéshozatali elv megjelenését is Rousseau-ra szokás visszavezetni, ez pedig a többségi elv. Rousseau ugyanis a szuverenitás oszthatatlan jellegéből adódóan úgy gondolta, hogy létezik egyfajta általános akarat, amellyel mindenkinek azonosulnia kell, mert aki nem ezt teszi, az magát semmisíti meg különvéleményével. Kétségtelen, hogy a modern többségi elv és a rousseaui általános akarat között több szempontból is erőltetettnek tetszik párhuzamot vonni, de Rousseau-nak ez az elgondolása nagyban hozzájárult a modern demokráciák hatalomgyakorlási elveinek kialakulásához.

7

Idealizmus vs realizmus. A politika és az erkölcs viszonya

A politikai gondolkodás egyik legrégebbi és legnagyobb vitája a körül a kérdés körül forog, hogy van-e szerves és szoros kapcsolat politika és erkölcs között, vagy a morál és a politika két teljesen különböző világ. A politikával foglalkozók szinte mindegyike szembesült ezzel a kérdéssel, és két markáns álláspont alakult ki a kérdés kapcsán. Az egyik álláspont, az idealistáké, egy Szent Ágostonig visszavezethető iskola, amelyik abból a feltevésből indul ki, hogy a hatalomgyakorlás (tehát végső soron a politika) mögött kell lennie valamilyen elvnek, amely igazolja a hatalmat és igazolja azt, hogy miért azok gyakorolják, akik. Szent Ágoston a morális elvekkel átitatott politika híve volt, mert az ő elképzelésében az emberi közösségek (így az állam) legfőbb feladata az, hogy az isteni törvényeket érvényesítse már itt a földi világban. Ha pedig ez így van, akkor a hatalom és a hatalomgyakorlás nem alapulhat pusztán az erőszakon és az erősebb jogán. A hatalomnak egy elv szolgálatában kell állnia (pl. igazságosság), és ahol ez nem így van, azt a közösséget nem nevezhetjük államnak. (Innen jön majd az a középkorban népszerűvé váló gondolat, hogy az állam az „igazságosság megtestesülése”.) Ez az elképzelés aztán kiegészült azzal a gondolattal, amelyet Kant fogalmazott meg, mely szerint vannak olyan maximák, univerzális normák (értékek), melyek cselekedeteinket helytől és időtől függetlenül mindig meghatározzák. Ez a koncepció főleg a 20. század elején vált népszerűvé, és komoly „karriert” futott be a nemzetközi kapcsolatok elméletében, melynek egyik irányzata éppen abból az elvből indul ki, hogy a politikában vannak olyan univerzális elvek, melyeknek a politika szereplői (így az államok is) alá kell, hogy rendeljék magukat. (Ennek az elvnek a jegyében jött létre a Népszövetség és az ENSZ is.) Ezt az irányzatot erősíti a politikai gondolkodás egyik fontos alakja, Max Weber, aki a legitimitás probléma kapcsán tartja fontosnak hangsúlyozni, hogy a legjobb politikai rendszer az, amelyben a polgárok hisznek abban, hogy a fennálló rend érvényes, azaz igazolt, tehát, hogy valamilyen elv jegyében, vagy elvnek megfelelően folyik a kormányzás és a hatalomgyakorlás. És ha ez így van, akkor meggyőződésből fognak engedelmeskedni a hatalomnak, ami sokkal hatékonyabb kormányzást tesz lehetővé, mint amikor csak félelemből, a fizikai erőszak fenyegetésének hatására „fogadnak szót”. Bibó István, a magyar politikai gondolkodás 20. századi reprezentánsa egyenesen az európai politikai fejlődés legfontosabb fejleményének tartja a legitimitási elvek megjelenését (azaz azokét az elvekét, amelyek igazolttá teszik a hatalomgyakorlást), mert ezeknek az elveknek az alkalmazásával a hatalom világában jelenlévő erőszak mennyisége csökkenthető. Egy legitim hatalomgyakorlónak ugyanis nem kell állandóan attól tartania, hogy fellázadnak ellene, a hatalomnak alávetetteknek pedig nem kell attól félniük, hogy erőszakot alkalmaznak velük szemben. A másik irányzat képviselői, a realisták, eltérő módon közelítik meg a morál és politika egyeztetésének problémáját. Niccoló Machiavelli, akinek munkássága ennek az irányzatnak a fő hivatkozási pontja, úgy vélte, hogy a fejedelmet és a politikust valójában a teljesítménye legitimálja, azaz akkor fognak neki engedelmeskedni polgárok, ha képes nyújtani azt, amit elvárnak tőle (biztonság, béke, kiszámítható élet stb.). Ahhoz azonban, hogy a politikus képes legyen folyamatosan jó teljesítményt nyújtani, ahhoz alkalmazkodnia kell a politika folyton változó körülményeihez. Azaz, amikor a helyzet úgy kívánja, változtatnia kell stratégiáján, alkalmazott eszközein. A körülményekhez igazított politizálás, és a fejedelem által alkalmazott eszközök váltogatása viszont nem fér össze a morális elvekkel átitatott politizálással. Ha ugyanis értékek határozzák meg a politikát, akkor bizonyos eszközök eleve ki vannak zárva a politikus eszköztárából. Ha viszont a körülmények és a teljesítmény a fontos, akkor bármilyen eszköz megengedhető, ha az célravezető és jó cél érdekében

8

használják. Ez utóbbi a realisták (és Machiavelli) álláspontja is. Ennek a megközelítésnek az lesz az eredménye, hogy a realisták teljesen különválasztják a politika és az erkölcs világát, mondván, hogy a politikának saját szabályai vannak és ezek távolról sem az erkölcs szabályai. Machiavelli logikája ez: a hatalmi harc eszközeit nem a jó fejedelem jámbor lelkülete diktálja, hanem a rossz fejedelem erkölcstelen gondolat- és érzésvilága, azaz, ahol a politikusok egy része becstelen, ott a becsületes politikusnak is úgy kell küzdenie, mintha ő is becstelen volna, különben csak rosszul jöhet ki a küzdelemből. Így Machiavelli számára a kimondottan vétkes magtartásnak bizonyul, ha a fejedelem ilyen helyzetben a magánerkölcs szabályait alkalmazza a politikában, mert ezzel saját és a rábízottak érdekei ellen tesz. A realisták szerint tehát nincsenek univerzális értékek, morális normák, amelyeknek a politika és a hatalomgyakorlás alárendelhető. Minden norma csak konkrét helyen és időben érvényes és alkalmazható. A politika és erkölcs problémáját járja körül Kis János filozófus is, aki idevonatkozó könyvében (A politika mint erkölcsi probléma) számos, a kérdés kapcsán felmerülő dilemmát jár körül. Kis abból indul ki, hogy a politika feszült viszonyban van a morállal. Egyrészt ugyanis a politikusoktól többet várunk el erkölcsi téren, hiszen a mi adóforintjainkat költik (nagyrészt a mi nevünkben), illetve a tőlünk kapott felhatalmazással gyakorolják hatalmukat. Ezért ítéljük meg szigorúbban őket, mint egy magánembert. Másfelől ugyanakkor elnézőbbek is vagyunk velük, hiszen inkább támogatjuk azt a politikust, aki kevésbé erkölcsös, de nagyon jól eligazodik a politikai viták és küzdelmek világában, mert úgy véljük, ő képes igazán hatékonyan elérni célját. Ezt azt eredményezi, hogy ugyanarra a cselekedetre kell hol magasabb, hol alacsonyabb mércét alkalmaznunk. Na de mikor melyik a helyes? Egy egyszerű példa: egy konkrét esetben mondhatjuk azt, hogy a politika „logikájához” igazodó politikus elárulta megbízóit, hiszen olyan döntést támogatott, amely nem választókerületének kedvez, hanem a párt szempontjainak. Ugyanakkor, ha az országos politika szempontjait figyelmen kívül hagyva a politikus csak saját erkölcsi mércéjére hallgatva hoz döntést, mondhatnánk, hogy nem vett tudomást a politika logikájáról, és így veszélyeztette pártja sikereit. Kérdés, hogy lehetséges-e olyan politika, amely mentes az ilyen kérdésektől, vagy azért, mert megszabadul az erkölcsi szempontoktól, vagy azért, mert összhangba kerül velük? Vagy felmerülhet dilemmaként, hogy ha az egyik oldal szabályt sért, akkor a másik eljárása akkor lesz helyes, ha ő is szabályt sért az egyensúly fenntartásának kedvéért, meg a gyengeség látszatának elkerülése miatt, vagy inkább ragaszkodnia kell a morál előírásaihoz? Ahol ezeket a kérdéseket nem vitatják, ott a politika a legjobb úton van a szétzüllés felé – mondja Kis. Itt két álláspont ütközik: az egyik Kis álláspontja, amely azt tartja, hogy a politika és az erkölcs nem szétválasztható, a politikára alkalmaznunk kell (és alkalmazunk is) erkölcsi mércéket. A másik, amit Kis az ELVÁLASZTÁS TÉZIS-ének nevez, amely szerint a demokratikus politikát el kell választani az erkölcsi kérdésektől, mert demokratikus társadalomban nem egyféle erkölcs van, hanem sokféle, másrészt, mert demokráciában a törvények töltik be a politika feletti kontroll szerepét. Az elválasztás tézise azt is maga után vonja persze, hogy demokráciában a törvénysértést leszámítva SEMMINEK nem lehet politikai következménye.

9

Az elválasztás tézise két érvre épít: 1. Az egyik a „DEMOKRATIKUS SZERZŐDÉS” ÉRVE, mely szerint a demokrácia arra a megállapodásra épül, hogy a politikai vezetők választás útján kerülnek hatalomba, és mindenki előre elfogadja, hogy a győztes tölti be a pozíciókat, senki más. De ezzel azt is elfogadtuk, hogy a pozíciót elveszíteni is csak választás útján lehet. Azaz a politikus hibázhat és vétkezhet, de ha törvényt nem sért, akkor egyedüli büntetése a választási vereség. Aki két választás között akar meneszteni egy politikust, az a demokrácia lényegével kerül szembe. 2. A másik érv a JOGURALOMRA épül. E szerint a demokrácia eszméje elválaszthatatlan a joguralomtól. A jog uralma pedig azt jelenti, hogy mindenki a törvényeknek, és csakis a törvényeknek van alávetve. Mert a törvény védi meg az egyént az önkénytől és a jogbizonytalanság nemkívánatos következményeitől. Így valahányszor a jog előírásai összeütköznek az erkölcs „külső” követelményeivel, mindig a jog követelményeinek kell elsőbbséget adni, mert egyébként szétesik a jogállam. Az elválasztás tézise tehát nem azt mondja, hogy a politikában nem hangzanak el erkölcsi ítéletek, hanem azt, hogy úgy helyes, ha a demokratikus politika szereplőin csak olyan erkölcsi követelményeket kérünk számon, melyek törvényben vannak rögzítve. És itt kezdődik a baj – mondja Kis. Mert abban a demokráciában, amelyet az elválasztás tézise helyesel, nem volna jó élni. Mert nem nevezhetnénk nyilvánosan züllöttnek a züllöttet, arcátlanságnak az arcátlanságot. Nem ítélhetnénk el azt, aki a családját ülteti fontos pozíciókba, vagy nyilvánosan zsidózna, kommunistázna esetleg fasisztázna. Kis szerint az újkori politikai filozófiában jelent meg a REALIZMUS és a KÖZVETETT MOTIVÁCIÓ tézise, melyeknek fontos szerepe lesz érvelésünkben. A REALIZMUS tézise (Hobbes és Machiavelli nyomán) azt mondja ki, hogy az a cselekedet, amely a politikán kívül erkölcsileg tilos, a politikában megengedetté válhat (ennek alapja a tézis olyan megfogalmazása, hogy: az, hogy egy cselekedet a politikán kívül erkölcsileg tilos volna, nem jelenti azt, hogy a politikában is az). A tézis abból indul ki, hogy esendő emberek vagyunk, a politikában is, ezért cselekvési indítékaink részben erkölcsiek, részben nem azok. Mondhatjuk, hogy a nem erkölcsi indítékok az önérdekben gyökereznek, az erkölcsi indítékok pedig arra késztetnek, hogy legyünk tekintettel más emberek érdekeire. A két indíték összeütközésbe is kerülhet egymással, bár az önszeretet mindig erősebb bennünk, mint a mások iránti jóindulat. A közvetett motiváció hátterében az a kérdés áll, hogy hogyan kezeljék a politikai intézmények az emberi természet e gyengeségét? Az egyik lehetséges (és működőképesebb) megoldás, hogy ha kiküszöböljük az erkölcsi elvárások és az önérdek közötti konfliktust. Azaz (és ez lett volna a másik megoldás) nem úgy alakítjuk ki a politikai intézményeket, hogy azok nagyobb áldozatvállalást követeljenek meg az emberektől, mint amire egyébként hajlandók. Hanem az önérdekénél fogva szólítjuk meg az egyént, azaz olyan intézményeket alkotunk, amelyek azt teszik a cselekvők önérdekévé, amit az erkölcs is megkívánna tőlük. Látszólag ez a megoldás nem rokonszenves, hiszen az erkölcsi szabályokat nem azért

10

szokás megtartani, mert az előnyös nekünk, hanem azért, mert önmagukban értékesek. De most nekünk a fő szempontunk az, hogy a politikai intézmények működőképesek legyenek, és ehhez ez az eljárás kínálkozik a leghatékonyabbnak. KÖZVETETT MOTIVÁCIÓ TÉZISE: ha azt találjuk, hogy a politikai cselekvés eltér az erkölcs előírásaitól, akkor nem a cselekvők erkölcsi érzékéhez kell folyamodnunk, hanem az intézményi szabályokat kell megváltoztatnunk oly módon, hogy a cselekvők önérdeke ugyanazt a magatartást kívánja meg, mint amelyet az erkölcs ír elő. A közvetett motiváció tehát arra a gondolatra épül, hogy az erkölcsi előírások teljesüléséről az intézmények gondoskodnak, miközben az egyén a saját, erkölcsileg közömbös, vagy akár kifejezetten vétkes nézeteit követi. Kis azt is bemutatja, hogy a demokratikus politika sajátosságai nem helyezik hatályon kívül a realizmus és a közvetett motiváció tézisét. A demokrácia intézményei ugyanis úgy vannak megalkotva, hogy a hatalomból kiszorulóknak ne az alkotmányos rend felborítása, hanem a hatalom békés visszaszerzése legyen az érdekük. Másfelől, hogy a hatalom birtokosainak törekvései ne szakadhassanak el tartósan a hatalomnak alávetettek összességének az érdekeitől. A demokratikus rendszer ezt nem úgy éri el, hogy kiküszöböli a politikai szereplők különérdekeit, hanem úgy, hogy mindenkit összefogásra késztet a közös érdekek közös megvalósítására. A demokratikus rend beépíti intézményeinek működésébe a politikai erők versenyét, azaz a hatalmi harcot. Felelősség a politikában

A morális, erkölcsi értékelések szerepe kettős: nem csak azt jelölik ki, hogy a jövőben mit helyes tennünk, hanem azt is, hogy bizonyos múltbeli cselekedeteinket hogyan kell értelmeznünk. Bizonyos dolgokat azért kell most, a jelenben megtennünk, mert a múltban elkövettünk más dolgokat, amelyekkel kapcsolatban igazolással tartozunk, és ha ilyen nincs, megbánással és kárpótlással tartozunk a megsértetteknek vagy megkárosítottaknak. A politikai botrányokban ezért kapnak fontos szerepet az erkölcsi, morális ítéletek: • adott egy etikai cél, (az, hogy erkölcsileg kifogásolható cselekedeteket a politikában ne kövessenek el, vagy ha mégis, akkor legyen, aki elvállalja értük a felelősséget), • és adott egy gyakorlat (mely a kritikusok nyilvános közléseitől egy kormánypárt vonatkozó döntéséig tart), mely a közhivatalok viselőinek, vagy az ezek fölött rendelkezőknek az érdekeit közelíti ehhez az etikai célhoz. Az etikai érdek azonban itt nemcsak az intézményi eljárások hátterében van jelen (mint mögöttes cél), hanem az eljárások szerves részévé válik: a mechanizmus nem működne, ha a kritikusok nem szembesítenék a politikusok cselekedeteit a demokratikus politika erkölcsi normáival, s közléseik nem indítanának el egy folyamatot. A politikai botrányokat lezáró döntések (menesztés, kizárás, felelőségre vonás) pedig precedenst teremtenek, amelynek két vonatkozása is van: az egyik az indok, mely univerzalizálja az egyedi eset megítélését. Ez arra kényszerít, hogy minden hasonló esetben számolni kell az adott mintával. A precedens másik lényegi összetevője a válaszlépés. Az

11

alkalmazott szankció nem csak megbélyegzi a cselekedetet, hanem konzekvenciát is csatol hozzá. A lényeg ott van, hogy a végső szankció (mondjuk a politikus lemondatása), amellyel a tettet sújtják, kitüntetett jelentőséggel bír. Azért, mert megkérdőjelezi a büntetéssel sújtott ember jelenlétét a politikában. Azt az ítéletet fejezi ki, hogy aki ilyet tesz, annak nincs helye a közhatalom gyakorlói és a hatalomért küzdők között. Jelzőkaróként szolgál: kinyilvánítja, hogy a megsértett erkölcsi követelmény a demokratikus politika minimális erkölcsi normái közé tartozik. Nevezzük az ilyen normák összességét a demokratikus politika erkölcsi minimumának, röviden ERKÖLCSI MINIMUMNAK. ERKÖLCSI MINIMUM TÉZISE: léteznek a demokratikus politikában erkölcsi normák, amelyeket mindenki köteles megtartani, aki részt kíván venni a közhatalom gyakorlásában vagy a tisztségekért folytatott versenyben. Az ilyen normák megsértése indokolttá teszi, hogy a normaszegő távozzon hivatalából. A kérdés az, hogy hogyan azonosíthatók ezek a minimális normák? Az nem azonosíthatja őket biztosan, hogy megsértésüket „sokszor” büntették, mert ez lehet hiba is: elképzelhető, hogy a nem büntetés lett volna a helyes eljárás. Az sem indokolhatja egy norma erkölcsi mivoltát, hogy sokan értenek vele egyet, mert a közvélemény is tévedhet. Az erkölcsi minimumnak olyan elveken kell nyugodnia, melyeket azért fogadunk el, mert helytállóak, nem pedig azért, mert mindenki más is elfogadja őket. A kérdés, amely nyitott marad, a következő: mit kezdjünk azokkal az esetekkel, amikor a politikus jó célok szolgálatában – tehát igazolható módon – piszkítja be a kezét? A kérdés azért is adott, mert az erkölcsi minimum nem tesz különbséget jó és rossz célok között. A minimális normák vagy mindenkit kötnek, vagy senkit. Azaz a „piszkos kezek dilemmája” veszélybe sodorhatja az erkölcsi minimum tézisét. Ezért meg kell vizsgálnunk alaposan. Az alapkérdés a politikában valami olyasmi lehet, hogy felhasználhat-e a politikus erkölcsileg kifogásolható eszközöket azért, hogy hatalomba kerülve harcoljon pont ezek ellen az eszközök ellen? Például egy politikus, aki a korrupció felszámolásáért akar a politikába beszállni, elfogadhatja-e egy támogató pénzét a kampányához, cserébe azért, hogy győzelme esetén megbízásokkal fogja ellátni? Röviden: ahhoz, hogy küzdhessünk a morálisan helytelen dolgok ellen, igénybe kell-e vennünk ezeket saját érdekünkben? A kérdés azért is különösen fontos, mert ha a politikus úgy lép a pályájára, hogy eltökélt abban, nem fog etikai vétséget elkövetni, akkor valószínűleg előbb-utóbb cserben fogja hagyni választóit, mert egy ponton olyan dilemma elé kerül majd, hogy hatalma megszerzése vagy megőrzése érdekében piszkítsa be a kezét. Ez nem naivitás – mondja Michael Walzer – hanem becstelenség. mert a politikus nem volt köteles a politikai pályát választani, de ha már ezt választotta, akkor a következményeket is vállalnia kell. Becsapja támogatóit, ha előbb elfogadja segítségüket, majd kelletlenül kitér a sikerhez nélkülözhetetlen tettek végrehajtása elől. Weber fogalmazza meg jól ezt a konfliktust, amikor különbséget tesz az érzületetika és a felelősségetika alapján cselekvő politikus között. Weber azt mondja, hogy a jó politikusnak a felelősségetikát kell szem előtt tartania, mert ő felelős választóiért, országáért, és ha kell, meg kell hoznia az erkölcsileg kifogásolható döntést is. Ami nem jelenti azt, hogy közömbösnek kellene lennie a tettel szemben. És persze vannak olyan határhelyzetek, amikor az erkölcsi áldozat súlyossága nem engedi a tett végrehajtását, azaz ebben az értelemben a felelősség- és érzületetika kiegészíti egymást és nem ellentmond egymásnak.

12

Ráadásul felmerül az a kérdés is, hogy egy lelkiismeretével állandóan küzdő politikus nem fogja tudni ellátni rendesen hivatalát és nem fogja tudni szolgálni választóit, mert egy idő után az állandó lelkiismeret furdalás nem engedi számára, hogy reálisan mérje fel teendőit. Itt kell visszatérnünk az erkölcsi minimum kapcsán feltett kérdésünkre: mi a helyzet az erkölcsi minimummal és a nyilvános kritikával abban az esetben, ha a politikus tiszta célok szolgálatában, igazolható módon piszkítja be a kezét? Juthatunk oda, ahova Weber is jutott: az erkölcsi minimum követelményeit nem olvashatjuk a jó célokért küzdő politikustól számon kérnünk. Na de azt mondtuk, hogy az erkölcsi minimum nem tesz különbséget jó és rossz célok között. Walzer három megoldást javasol a „piszkos kezek” dilemma elkerülésére: 1. KLASSZIKUS MODELL – Machiavellihez társítja ezt a megoldást. Miközben Machiavelli arról ír, hogy hogyan ne legyen a fejedelem jó, aközben nem ír arról, hogy hogyan kellene éreznie a fejedelemnek erről a problémáról. Azaz minden jel szerint Machiavelli úgy véli, a politikusnak ne legyenek felesleges erkölcsi aggályai, amelyek akadályoznák a cselekvésben. Politikusunkat itt csak a célszerűségi megfontolások korlátozzák. 2. PROTESTÁNS MODELL – ezt Weberhez köti. Weber politikusa – aki alapjában a felelősségetika szerint cselekszik – teszi a dolgát, amit a haza és a választók szolgálata megkíván, de eközben gyötrődik erkölcsi aggályai miatt és szembenéz ezekkel. Politikusunkat itt csak a lelki szenvedés korlátozza, amit nem oszt meg mással. 3. KATOLIKUS MODELL – Ez az attitűd viszont könnyen válhat álszentté és mazochistává. A politikus nem lehet egyedül erkölcsi aggályaival, ezeket időről időre meg kell osztania a társadalommal, hogy a polgárok ítéletet alkothassanak a tettekről, és ha indokolt, megadhassák az utólagos jóváhagyást, a megbocsátást vagy feloldozást. Politikusunk ebben az esetben érzi döntésének erkölcsi aggályait, de ezt megosztja választóival, és ha kell, megbűnhődik értük, hogy keze újra tiszta lehessen.

13

Politikai eszmék és ideológiák. Liberalizmus A LIBERÁLIS gondolkodás alapelemei A legkorábban kialakult nagy eszmerendszer a liberalizmus volt, melynek első képviselői (Hobbes, Locke, Rousseau) azt a problémát szerették volna megoldani, hogy a abszolút hatalommal szemben, és általában a bizonytalan politikai helyzetekben hogyan garantálható az egyén élete, tulajdona, jogai? A liberalizmus válasza erre tömören az, hogy úgy, ha korlátozzuk a kormányzat hatalmát, illetve kialakítunk egy olyan magánszférát az egyén körül, amelyet sem a többi ember, sem a hatalom nem sérthet. Ezért lett a liberális gondolkodásban központi jelentősége az individuumnak, és ebben az értelemben individuális ideológia a liberális eszmerendszer. A liberalizmus a módszertani individualizmus híve, mely szerint cselekedni csak hús-vér emberek képesek, akaratot csak ilyen lényeknek tulajdoníthatunk. (Közösségi akarat kritikája.) A liberális emberképben az egyén képes céljait meghatározni, kialakítani a jó életről alkotott felfogását. A liberalizmust ért legfontosabb kritika éppen innen ered: a liberális emberképet kritizálja, mondván, ez egy „atomizált”, társadalmi kötelékeitől megfosztott ember, de ilyen a valóságban nincs (KOMMUNITARIZMUS). A liberalizmus EGYENLŐSÉGELVŰ (egalitárius) eszmerendszer. A liberalizmus a formális és a materiális (javak egyenlő elosztása) egyenlőség-felfogás közül az előbbi mellett kötelezte el magát. A legfontosabb elv azonban, amely a liberális gondolkodás alapja, a morális egalitarizmus, mely szerint az államnak minden polgárát egyenlő figyelemmel és tisztelettel kell kezelnie. Az emberek különbözhetnek képességeiket illetően, de mindegyikük eléggé racionális ahhoz, hogy életcélokat fogalmazzon meg, megértsen erkölcsi indokokat s ezek alapján cselekedjen. Tehát, minden életprogram, minden egyéni értékrend (amíg nem okoz kárt másoknak) egyformán értékes, és ezt az államnak is tiszteletben kell tartania. A liberalizmus szabadságeszménye a negatív szabadságra épül. negatív = „valamitől való” szabadság, „pozitív = valamire v. valamihez való” szabadság. Az előbbi a korlátokat hangsúlyozza, elsősorban azokat, amelyek az államot korlátozzák abban, hogy megsértse a magánszférát, hogy kényszerítsen bennünket. A második többnyire valamilyen jogot/jogosultságot jelent, és ezért kicsit erősebb is.

TOLERANCIA és SEMLEGESSÉG A liberalizmus elkötelezet a tolerancia mellett, amelynek értelmében a sajátunktól eltérő meggyőződéseket, értékrendeket el kell tűrnünk, ami nem jelenti ugyanakkor azt, hogy igaznak, vagy érvényesnek kell elfogadnunk. A semlegesség elve ennél erősebb önkorlátozást követel meg, mégpedig az államtól, ugyanis az állam, a politikai közösség megtestesítője mindannyiunk nevében cselekszik és nyilatkozik, tehát, ha nem akarja polgárai egy részét hátrányos helyzetbe hozni, akkor az állam nem is foglalhat állást a jó életről kialakított felfogások között. KORLÁTOZOTT ÁLLAM Ez az alapelv nem alapelv, hanem levezetett, derivált elv, amely az alapelvek intézményesítését szolgálja. Az alapgondolata ennek az elvnek: az állami hatalmat korlátozni

14

kell, és ezekez a korlátokat jogi, intézményi garanciákkal megtámogatni. A gyakorlati megvalósításkor olyan alapfogalmak segítik ennek az elvnek a kivitelezését, mint joguralom, alkotmányosság, hatalommegosztás, közszféra és magánszféra elválasztása. Az állam korlátozásának KÉT DIMENZIÓJA: 1. Milyen állami beavatkozást igényelnek az igazságosság elvei? (Ez a gazdasági jellegű beavatkozás szükségességére, mértékére kérdez rá.) EGALITÁRIUS LIBERALIZMUS válasza: igazolható az állami beavatkozás a gazdaságban, mert így valósítható meg az egyenlőség követelménye. LIBERTÁRIUS LIBERALIZMUS válasza: nem fogadható el az állami beavatkozás, mert a magánszféra és magánjellegű érdekek között az állam nem állíthat fel fontossági sorrendet. 2. Milyen teendői vannak az államnak állampolgárai jó életre vonatkozó felfogásával kapcsolatosan? Azaz, ki kell-e kényszeríteni az államnak valamely kívánatos életfelfogást? (Ez a nem gazdasági jellegű beavatkozás szükségességére, mértékére kérdez rá.) SEMELEGESSÉG-ELVŰ LIBERALIZMUS válasza: az állam nem kényszerítheti ki egyik felfogást sem. PERFEKCIONISTA LIBERALIZMUS válasza: az állam nem kényszerítheti ki egy fajta felfogását a jó életnek, de ösztönözheti annak terjedését.

15

Politikai eszmék és ideológiák. Konzervativizmus

A KONZERVATÍV gondolkodás alapelemei Edmund Burke (1729-1797): Töprengések a francia forradalomról (1790). A konzervativizmus a 19. század végére vált befolyásos politikai ideológiává, bár amit jelöl, jóval korában is létezett. Hobbes, Locke, Rousseau és a többi természetjogi gondolkodó individualista perspektívájával szemben Burke, és a konzervatívok a patriarchális család, helyi közösségek, egyház, céhek, régiók mint történelmi képződmények szerepét hangsúlyozzák a politikában. A felvilágosodás elleni szellemi irányzat hamar lábra kapott, főbb képviselői: Louis de Bonald, Joseph, de Maistre, Francois A. Chateaubriand, Samuel T. Coleridge, Benjamin Disraeli, Friedrich Hegel, John Adams, Alexander Hamilton. Burke és Alexis de Tocqueville is úgy látta: a francia forradalom az abszolút hatalomért folytatott harc volt, melyet nem a szabadságért vívtak, hanem értelmiségi politikusok tervezték meg az egészet. A forradalom intézkedései: a házasság polgári szerződéssé nyilvánítása, a gyermekek törvényi nagykorúsítása, a tulajdonjog individualizálása mind kárhoztatandó volt a konzervatívok szerint. A másik történelmi esemény, amely a konzervativizmus megjelenését kiváltotta: az ipari forradalom. Az új ipari vívmányok átalakították a gazdaság szervezetét és a társadalmat is. A társadalmi ranglétrán könnyen fel lehetett emelkedni és le lehetett süllyedni. A faluból városba lehetett jutni, és a gyárban a munkásból akár főnök is lehetett, ha tehetséges volt. felbomlott egy sok évszázados társadalmi struktúra és rend. Szintén a konzervativizmus kiváltó oka volt a •

SZEKULARIZÁCIÓ és a francia forradalom vallás-ellenes kultusza, amely az ész vallását akarta megvalósítani, és

•

Az UTILITARIÁNUS FILOZÓFIA (Jeremy Bentham), mely szerint az ember cselekedeteit a „boldogságkalkuláció” határozza meg: keresi az élvezetet és kerüli a fájdalmat. Azaz minden jó az individuális ész, a hideg racionalizmus és érzelemmentesség folyománya, és egyedül az ész teheti hatékonnyá az emberi közösségek működését.

Ezért jellemzi a konzervativizmust a középkor tisztelete, a hagyományos intézmények (vallás, egyház, céh, kolostor) iránti feltétlen bizalom.

A konzervatív TÖRTÉNELEMSZEMLÉLET A konzervativizmus történelemszemlélete a múlt tiszteletére épül, a nemzetet pedig „az élők, a már halottak és a még meg nem születettek” társaságának (Burke) tekinti. A konzervatívok számára a történelem = tapasztalat. Az igazi történelem közösségek, szokások, előítéletek nemzedékeken átívelő rendjébe strukturálódva nyilvánul meg.

16

Burke szerint a jog és az állam az idő múlásával fejlődnek, és generációk tevékenységének eredményei, ezért nem lehet őket az ésszerűségre alapozni.

A GYAKORLATI TUDÁS fogalma A gyakorlati tudás nem valamiről alkotott tudás, hanem tapasztalatokból elsajátított tudás. A konzervativizmus „antispekulatív”. Oakeshott erre utalva beszél „technikai tudásról” és „gyakorlati tudásról”. Szerinte az európai történelemben az előbbi nyert teret, és innen származik a nyugati világ politikai racionalizmusa is. És Európai újkori történetét a politikai racionalizmus eszméi lepték el.

A TEKINTÉLY ÉS A HATALOM MINDEN REND ALAPJA A tekintély a konzervatív gondolkodás központi fogalma. Ehhez kapcsolódik a konzervatív gondolkodás azon hagyománya, mely a középkori hierarchikus világkép eszméjének megőrzésére irányul. A középkori hagyományban a szabadság a tekintélyhez és a rendhez kötődött, és a szabadság maga valamely testület, csoport jogát jelentette az őt megillető autonómiához. (A szabadság és tekintély láncolata.) Innen jön a konzervativizmus egyik fontos alapelve: a kis közösségek (főleg család, egyház) megerősítése. Ez azt is jelenti, hogy a konzervatívok a korlátozott – de nem gyenge! – államhatalom hívei. Tocqueville mondta: „a kormányzás legyen erős és egységes, az igazgatás legyen decentralizált, lokális és észrevétlen.

A „TÖMEGDEMOKRÁCIA” KRITIKÁJA A konzervativizmus kritizálja a francia forradalom teremtette tömegdemokráciát, mert az deszocializálja, atomizálja az egyént, és felbomlasztja azt a társadalmi struktúrát, amely integrálja a hagyományt és a morális értékeket. Tocqueville szerint a demokrácia egyik legnagyobb veszélye az, hogy a többségi elv hangsúlyozása és a társadalmat egységesítő egalitárius értékek érvényesítése révén életre hívja a tömegeket, majd mindinkább függővé is válik tőle, ami a többség diktatúrájához vezethet.

AZ EGYENLŐTLENSÉG EGYENLŐTLENSÉGE

SZABADSÁGA

ÉS

A

SZABADSÁG

A konzervatív gondolkodás szerint a szabadság és az egyenlőség egymással ellentétes irányultságú. Mert a szabadság célja a magántulajdon védelme, az egyenlőség célja viszont a közösség tagjai által egyenlőtlenül birtokolt javak újraelosztása, kiegyenlítése. Ráadásul, mivel az emberek természettől fogva eltérő képességekkel rendelkeznek, ezért az egyenlősítő törekvések, melyek a képességek e sokféleségét próbálják ellensúlyozni, csak a jobb képességűek kárára, szabadságuk megcsonkításával lehetségesek.

17

Az állam és az egyén között elhelyezkedő közbülső csoportok (család, egyház, céh stb.) az igazi szabadság védelmezői, bennük nyer megerősítést az egyén szabadsága. Ezek közvetítenek az egyén-állam viszonyban, illetve korlátozzák az államhatalom túlkapásait. A szabadság tehát ott van, ahol az egyének társadalmi szerepüknek megfelelően szolgálják a közösség elvárásait. Ezért mondhatjuk, hogy a konzervativizmus egyértelműen közösségelvű (azaz kommunitárius) politikai ideológia.

TULAJDON ÉS ÉLET: BIRTOKLÁS ÉS SZEMÉLYISÉG ZONOSSÁGA A tulajdon a konzervatívok számára nem pusztán a szükségletek kiszolgálója, hanem az ember természeti világ fölé emelkedésének nélkülözhetetlen eleme, amolyan civilizációs eszköz. A klasszikus konzervatív tulajdon-felfogás a római szemlélethez kötődik, amelyben fontos szerepe volt az elsőszülöttségnek és a hitbizománynak. Mindkettő a tulajdon családi jellegének védelmére hivatott.

A VALLÁS ÉS ERKÖLCS MINT A KÖZÖSSÉG LELKE ÉS A REND LEGFŐBB TÁMASZA A vallásban a konzervatívok számára annak intézményes szerepe, közösséget összetartó és értékekkel összefogó szerepe a fontos. A vallás a konzervativizmusban közügy, és az egyház egyúttal az államhatalom támasza, vagy, ha az eltávolodik a konzervatív értékektől, akkor annak ellensúlya is lehet.

A KONZERVATIVIZMUS VÁLTOZATAI

I. A TÖRTÉNELMI HELYZETRE ADOTT VÁLASZOK SZERINTI TIPOLÓGIA •

RENDIES KONZERVATIVIZMUS: Feudális-rendi értékek, forradalom elutasítása. 1848-ig van jelen. Társadalmi bázisa: nemesség, klérus, kispolgárság. • LIBERÁLIS KONZERVATIVIZMUS: 19. század közepétől a 20. század közepéig. Polgári konzervativizmusnak is hívják, mert fő bázisa a polgárság, akit jelentős kihívások értek a radikális liberális eszmék és főleg az egalitárius társadalomkritika részéről. Alkotmányos jogállami alapon védik a magántulajdont és a hagyományos társadalmi intézményeket. Elfogadták az emberi szabadság kiterjesztésének programját, de nem fogadták el a társadalmi szerződéselméleteket. Víziójuk: a szabadság elvére épülő intézmények ragaszkodnak a hagyományokhoz, és továbbra is elfogadottak a közös erkölcsi értékek mint kohéziós tényezők. Törekvése: összeegyeztetni a rendet az egyéni szabadsággal, a társadalmi haladást a stabilitással. Képviselői: Lord Acton, Tocqueville.

18

•

SZOCIÁLIS KONZERVATIVIZMUS: A 19. század második felében jelent meg, a szociális kérdés kiéleződésével. Kialakulásában szerepet játszott: a szociális, jóléti állami beavatkozások megjelenése és a kereszténydemokrata gondolatkör (római katolikus egyház). A II. világháború után a keresztényszocialista pártok voltak Európában a társadalom legszélesebb rétegeinek érdekeit képviselő „néppártok”, és magának a néppártoknak is ezek a pártok voltak prototípusai. Céljai: munkásság integrálása a polgári társadalomba, bérmunkások résztulajdonossá válása, fogyasztói, termelői és értékesítői szervezetek. • KERESZTÉNY KONZERVATIVIZMUS: Ennek a konzervativizmusnak elsődleges viszonyítási pontja az egyházi tanítás, a keresztény értékrend, azaz az egyház számukra nemcsak társadalmi intézményként fontos, hanem elsősorban értékközvetítőként. Kezdetben forradalom-ellenes, később a társadalmi igazságtalanságok ellen fellépő vonulata ez a konzervativizmusnak, nagy jelentőségű XIII. Leó pápa 1891-es De rerum novarum (Az új dolgokról) című szociális enciklikája. Képviselői: Joseph de Maistre, Louis de Bonald, Felicité de Lamennais. • NEOKONZERVATIVIZMUS: Az 1960-as évek szülötte, visszahatás a diáklázadásokra és az újbaloldali mozgalmak megjelenésére. A jóléti állam válságjelenségeire reagálva fölelevenítette a hagyományos liberális értékrend egyes részeit: SZABAD PIAC, EGYÉNI SZABADSÁG. És ezeket egyesítette a konzervatív gondolkodás elemeivel: szocializmus-kritika, hagyományos erkölcsi normák nélkülözhetetlensége. Képviselői: Friedrich August von Hayek, Leo Strauss (1899-1973), Wilhelm Röpke (1899-1966), Milton Friedman (1912), Michael Oakeshott (1901-1990), Raymond Aron (1905-1983).

19

Politikai eszmék és ideológiák. Szocializmus A SZOCIALIZMUS alapelemei A szocializmus megjelenésének háttere: 1840-es években forradalmi hullám söpör végig Európán, a polgárság győzedelmeskedik a régi rend fölött, illetve világméretekben kezd terjedni a kapitalizmus, amelynek engesztelhetetlen kritikája a szocializmus. A szocializmus célja: végső soron a kapitalizmus felszámolása. A szocialisták úgy vélik: a kapitalizmus sikeres gazdasági rend, de eközben negatív társadalmi következményei vannak: a szabadság, az egyenlőség, és az emberi méltóság esik áldozatul neki.

A SZOCIALISTA ESZMERENDSZER ALAPJAI

A POZITÍV SZABADSÁG Ugyanúgy örököse a felvilágosodásnak, mint a liberalizmus, de máshogy bánik ezzel az örökséggel. A szocializmus alapgondolata: az ember „valódi” szabadsága és egyenlősége elképzelhetetlen a javak elosztásának egyenlősége, azaz társadalmi igazságosság nélkül. Marx úgy vélte: a francia forradalomnak nem sikerült megalapoznia a szabadságot, mert nem oldotta meg a szociális kérdést. Azaz úgy vélte, a szabadság összeegyeztethetetlen a szegénységgel. Tehát a javak igazságos elosztásához az elnyomó és kizsákmányoló politikaitársadalmi rend alóli felszabadulás révén juthatunk el. A szabadság és az egyenlő jólét összekapcsolásának veszélye: a szabadságot feláldozzák a jólét érdekében.

II. MATERIÁLIS EGALITARIZMUS (elosztási egyenlőség) A szocializmus is a morális egalitarizmus alapján áll (erkölcsi lényként minden ember egyenlő), s ezt univerzálisnak véli. A szocializmus nem nemzetekben és fajokban gondolkozik, hanem az egyetemes emberiségben. És úgy véli, a történelem erői, az egész emberiségben munkálkodnak, mint ahogy a tudomány is az egész emberiségnek esélyt kínál a szabadság, bőség bekövetkezésére és a boldog társadalom megtervezésére.

KOLLEKTIVIZMUS A „testvériség” jelszavának kifejezője a szocializmusban a közösségiség. (A szocializmus szó is a socius – társ szóból jön.) a szocializmus az emberi lényeg kibontakozásának feltételét látja a közösségben, a kommunizmus pedig egyenesen aláveti az egyént a közösségnek, a közösség érdekeinek. És miután az egyénről a közösségre helyezi a hangsúlyt a szocializmus, így a többi alapértéket is átformálja: a magánszabadságról a közszabadságra, a magántulajdonról a társadalmi vagy köztulajdonra.

20

Ez utóbbi logikus következménye a szocialista gondolkodásnak: ha az anyagi javak elosztásában egyenlőségnek kell érvényesülnie, akkor a javak előállításában is. Ez viszont csak úgy lehetséges, ha nem magántulajdonra, hanem köztulajdonra alapozzuk a termelést. Mert a magántulajdon mindig egyenlőtlenül oszlik el, ami a javak egyenlőtlen eloszlásához is vezet, mert a tulajdonos (tőkés) egyéni és kizárólagos joga a termelés irányítása.

POLITIKAI RACIONALIZMUS A szocializmus mint ideológia egyfajta gyakorlati filozófiába ágyazódik bele. Az ideológiák alapkérdése pedig mindig az, hogy mire kell támaszkodnia az emberi gyakorlatnak. A szocializmus válasza (és a liberalizmusé is): az emberi észre, a racionalitásra. (A konzervatívok szerint a hagyományra.) Az ésszerűségre épülő ideológiák az előítéletek, a rossz hagyományok félre tételével a tervező emberi értelemnek adnak utat. Ez az emberi tervezés pedig tudatos, végiggondolt elvek alapján történik. Az elvek mögé pedig igazolásokat állít (ez lehet szabadság, egyenlőség, de lehet a történelmi szükségszerűség igazoló elve is.) Minden ilyen módon gondolkozó ideológia (liberalizmus, szocializmus) a múlt eltörlésére és az ideális jövőkép megvalósítására irányul. A politikai racionalizmus ennek a tervező racionalizmusnak az átvitelét jelenti a politika területére. A szocializmus éppen ezért jellemzi az uniformizálás is: mindenre ugyanazt az elméleti modellt alkalmazza.

EMANCIPÁCIÓ A szocializmus végső célja az ember felszabadítása a gazdasági és társadalmi kényszerek, az elnyomás és kizsákmányolás, a babonaság és tudatlanság alól. Ezt a célt kétféle úton látja megvalósíthatónak: • REFORMOKKAL, a tudományosan megtervezett és megszervezett társadalom kiépítésével (utópisztikus szocializmus). • FORRADALOMMAL, amelynek elsődleges célja a politikai hatalom megszerzése és kisajátítása (anarchisták, marxisták, kommunisták). Az emancipáció önfelszabadítással mehet vége teljesen, ami elméleti tudatosságot és gyakorlati aktivitást jelent. Marx szerint az emancipáció legfőbb akadálya az elidegenedés. Ez a történelmi folyamatok nyomán előállt helyzet oda vezetett, hogy az emberek közötti kapcsolatokat dolgok közvetítik, az emberek közötti viszonyok dolgok közötti viszonyokként állnak elő. Így az emberek elveszítik uralmukat saját életük fölött, és a dolgok uralkodnak rajtuk. Mindennek az alapját jelentő dolog: a magántulajdon.

PERFEKCIONIZMUS Az igazságos elosztás önmagában nem valósítja meg az elidegenedés alóli emancipációt, sőt, egyetemessé teheti azt: minden ember csak a tulajdona közvetítésével kapcsolódna másokhoz. A perfekcionizmus lényege: az emberi tökéletességet bizonyos életmód, életforma képes megvalósítani. És az ilyen életmódot támogatni, a többit pedig kerülni kell.

21

Szocializmus számára az ideális, a jó életforma a „munkálkodó élet”. Ezáltal tudja megvalósítani az ember nembeli lényegét.

22

A politikatudomány alapvető fogalmai

SZUVERENITÁS A szuverén és a szuverenitás fogalmának tartalma: SZUVERÉN az, aki törvényt szab és dönt a törvény alóli kivételekről, aki fölötte áll mindennek, független és mindenható. SZUVERENITÁS (az államé): függetlenség, autonómia, önrendelkezési jog, ellenőrzés a terület és a lakosság felett, belügyek összessége, joghatóság (amit a többi állam is elismer), területi integritás, alkotmányozó és döntéshozó hatalom. A szuverenitás jogilag meghatározhatatlan fogalom, a nemzetközi jog nem is definiálta, mégis használja ezt a fogalmat. Hagyományosan különbséget kell tenni egy ország belső és külső szuverenitása között. 1. Történetileg először az állam belső szuverenitása alakult ki, azaz egy állam központosított és elismert főhatalma. 2. Ez lett az alapja a külső szuverenitásnak, azaz az állam nemzetközileg is elismert hatalmának. Történetileg: 1. A szuverenitás az ókortól kezdve a vesztfáliai békéig egyet jelentett a hatalmát legitim, tehát törvényes módon gyakorló, a nép, illetve a középkortól az uralkodó osztályok által elfogadott uralkodó (király, császár) hatalmával. Az uralkodó tehát maga volt szuverén. Törvényeket hozott, igazságot szolgáltatott, őt magát ugyanakkor senki nem számoltathatta el, csak Istennek tartozott elszámolással, mivel hatalmát is tőle kapta – az egyház által kijelentett tan szerint. 2. Határkő: az 1648-as vesztfáliai béke, amely megteremtette a szuverenitás külső oldalát, amikor előírta, hogy a béke aláíróinak tiszteletben kell tartaniuk a többi aláíró fél területi főhatalmát. Megjelenik tehát az állami főhatalom (szuverenitás) csírája. De a szuverenitás legfőbb hordozója még mindig az uralkodó. 3. A természetjogi gondolkodás megjelenése (elsősorban John Locke munkássága) és a nagy francia forradalommal létrejövő nacionalizmus az államot immár nem csak a kiváltságosok, hanem mindenki államává tette azzal, hogy a hatalmat immár nem születési előjogok alapján gyakorolja egy szűk uralkodó osztály, hanem a nép válik a hatalom birtokosává, amit átruház választott képviselői útján az uralkodóra. (Rousseau – népszuverenitás!) Innentől kezdve a szuverenitás hordozója a nép, aki választott képviselői útján kollektíven gyakorolja a hatalmat, és a nemzetállam, melynek határain belül egy (politikai!) nemzet tagjai élnek (emberi- és politikai jogok megjelenése). 4. Az a probléma tovább is fennállt ugyanakkor, hogy az államok szuverének ugyan, de szuverenitásuk felszámolható, ha egy másik állam meghódítja őket (mivel még élt a háborúindítás és ezzel együtt a területszerzés „szent” joga). Ezért szükség volt a háborúindítás tilalmának kimondására. Ez a Briand-Kellogg paktumhoz köthető, amely 1928-ban gyakorlatilag kimondta a tilalmat. 5. A második világháború után létrejövő nemzetközi rendszer felvetette azt a problémát, hogy a szuverenitás politikai értelemben elválik a formális jogi szuverenitástól. Jogilag

23

egy ország vagy szuverén, vagy nem, de az interdependencia által meghatározott rendszerben egy ország sem maradéktalanul független a másiktól. VALKI LÁSZLÓ: létezik politikai szuverenitás, amelynek fokozatai vannak, ahhoz képest, hogy egy állam mennyire van függő helyzetben a másiktól. (Teljesen függő, relatíve függő, kölcsönösen függő, másikat függésben tartó.) Emellett létezik jogi szuverenitás, ami formai kellékekhez kötött (elismert államhatárok, a nemzetközi közösség által elismert állam). 6. A legújabb fejlemény a szuverenitás fogalmával kapcsolatban az, hogy a szuverenitásnak immár szinte csak az államközi, nemzetközi viszonyokban van jelentése, mivel a demokratikus államforma és a népszuverenitás elvének megjelenésével (önrendelkezési jog) a belső szuverenitás kérdése időszerűtlenné vált (a szuverenitást az állam hordozza és nem egy személy – itt probléma van a diktatórikus politikai rendszerek megítélésével – de van lehetőség az ilyen országok szuverenitásába való beavatkozásra ENSZ BT határozattal). Kétféle megközelítés az állam szuverenitásának keletkezésével kapcsolatban: 1. Az állam a puszta létezésével kiváltja saját szuverenitását. 2. Az államot a nemzetközi jog ruházza fel a szuverenitás attribútumaival, ismertetőjegyeivel (elismerés). A szuverenitás háromféle megközelítése napjainkban: 1.) A szuverenitás, mint az állam, vagy a nép szuverenitása egységes, azaz oszthatatlan, folyamatos és felülbírálhatatlan. Nép és nemzet szuverenitása között alkotmányjogilag nem tesznek különbséget az európai írott alkotmányok. Az állam szuverenitása egybeesik a nemzeti szuverenitással. A szuverenitás öt jegye Jean Bodin szerint: 1. 2. 3. 4. 5.

Törvényhozó hatalom. A háború indításának joga. Hivatalnokok kinevezése. A bírói hatalom. Megkegyelmezés joga.

Az ENSZ Alapokmánya a szuverenitás fogalmát nem ismeri, csak az államok szuverén egyenlőségének elvét tartalmazza. 2.) A szuverenitás dualista természetű Marcel David szerint a szuverenitás a római időktől kezdve alapvetően két elemből áll: FŐHATALOM (plenitudo potestatis) + KÖZHATALOM (potestas regali). Ez Rousseau-nál úgy jelenik meg, mint a NÉP és az ÁLLAM közötti különbség. 3.) A szuverenitás idejétmúlt fogalom, amelyet el kell felejteni. A nemzetállami szuverenitásra való hivatkozás egyre inkább akadálya a nemzetközi jog érvényesülésének, s azon belül is az emberi jogoknak. Nem tartható fenn a szuverenitásra való hivatkozás, ha például emberi jogok megsértésének kritikájával szemben hozzák fel védekezésként. (Pl. a határokon átterjedő környezetszennyezés.)

24

Ma már az egymásra-utaltság (interdependencia) következményeként a népek közötti szolidaritás morális követelménye kerül előtérbe a szuverenitás őrzését, féltését célzó nemzetállami érdekekkel szemben. R. Schuman: „Meg kell haladni a hegemóniára vonatkozó igényeket, a politikai nacionalizmust és a kulturális izolacionalizmust (elszigeteltséget). Ezeket a szolidaritás eszméjével és az egymásra-utaltság tényéből következő gyakorlattal kell helyettesíteni, amely a nemzetek között a vétójogot kizáró és az egyenlőségen alapuló demokratikus viszonyokat teremti meg”.

LEGITIMITÁS A legitimitás-fogalom eredete: A római magán-, illetve közjog. Fontos problémája a középkori politikai filozófiáknak és államjogi elvként él tovább 1815 után. A modern politikatudományba Max Weber uralomszociológiájának közvetítésével került. A legitimitás mindig a törvényes rendet, az igazolt hatalomgyakorlást jelentette, ellentétben az önkénnyel. A legitimitás-fogalom központi kérdése: Min alapszik a helyes államforma és a politikai hatalom birtokosai hogyan gyakorolhatják helyesen hatalmukat, mi igazolja (teszi legitimmé) ezt a hatalmat és ezáltal döntéseiket. Milyen erkölcsi igazolása van annak a procedúrának, amelynek keretei között megválasztották a politikai vezető(ke)t (van-e közmegegyezés), illetve milyen jogi kritériumok biztosítják a hatalom törvényes megszerzését? Középkor A jog és az erkölcs (igazságosság) fogalma nem vált szét élesen, mivel a politikai intézmények, főleg az uralkodói hatalom egy vallási-erkölcsi világszemléletbe voltak beépítve. Ezért a „LEGITIMUS” jelző, amellyel a törvényes uralkodót illették, erkölcsi tartalmat is hordozott. Az uralkodó hatalmát nemcsak a formális jog, hanem a vallás és az erkölcs is szentesítette. A Római Birodalom bukása Guglielmo Ferrero szerint azért következett be, mert a köztársasági legitimitás ellentétbe került a monarchikus legitimitással, azaz, a trónöröklés dinasztikus elvét Rómában nem ismerték el államjogi alapnak, a császárok választás útján kerültek a hatalomba. Ehhez pedig a szenátus elismerése is kellett, tehát a szenátus legitimálta a principátus korában a császári méltóságot. A Római Birodalom bukása után a hatalmi legitimáció teológiai alapvetést kapott, ami az újkorig megmaradt, sőt Weber szerint ma is hat (a politikai uralom és a vallási-egyházi hatalom mélyen átszőtték egymást). Mindkettőnek megvannak a maga karizmatikus gyökerei, tehát mindkettőben benne rejlik az, hogy „Isten kegyelméből” való. Szent Ágoston A világi uralomnak igazolnia kell magát a vallás és az erkölcs tekintélye előtt, mert ha ezt nem teszi meg, akkor az az uralom a sátán műve. Megoldás: a világi hatalom minden esetben hajoljon meg az egyház autoritása előtt. Ez az államfilozófia az egész középkoron át hatott, kölcsönösséget teremtve a világi hatalom és azt egyházi hatalom között: az egyház ideológiai alapot adott az államnak a

25

fennmaradáshoz (legitimálta azt) az állam pedig kényszerítő eszközeivel és erejével biztosította az egyház hatalmi helyzetét. Újkor A legitimációprobléma a korlátlan királyi hatalommal, a zsarnoki uralommal szembeni jogos ellenállás értelmezése körül kulminált. A probléma lényege: elveszítheti-e legitimitását a legitim uralkodó, ha nem a törvényeknek megfelelően kormányoz? (Meg lehet-e ölni a zsarnok uralkodót?) Machiavelli (A fejedelem) az újkori politikai hatalom alapelveit fektette le, és leírta azokat a technikákat, amelyek a nem legitim módon szerzett (harccal, hódítással) uralmat legitimmé tehetik. A legitimáció forrásai Machiavelli szerint: Törvényes örökösödés, az uralom nyilvános reprezentációja, tradíciókhoz való igazodás, új hagyományok teremtése. De a legitimitás megszerzését mérhető politikai teljesítményekhez is kötötte: külső és belső béke biztosítása, polgárok jóléte, biztonságuk növekedése. Ebben egyezik Hobbes és Bodin abszolutista államelméletével. Az örökletes monarchiák dinasztikus legitimációelve ugyanis belső ellentmondást tartalmaz: Kezdetben minden dinasztiaalapító trónbitorlóként lép fel. Ezért az újkori abszolutista állam- és szuverenitáselméletek nem az egyes dinasztiákhoz kötötték az uralkodó hatalmának igazolását, hanem a szuverén főhatalom funkcióihoz, illetve a szekuláris, racionális természetjogon alapuló társadalmi szerződéselmélethez. A racionális természetjog és a társadalmi szerződéselméletek a hatalom és az uralom új legitimációs elméleteit jelentették, és ezek vezettek el a népszuverenitás elvének kialakulásához is. A francia forradalom után a népgyűlés a hatalom egyedüli, legitim forrása (Lafayette, SaintJust). Elkezdődik az a folyamat, amelynek során a legitimitás elve kezdi elveszíteni azt a tradicionális erejét, amit a vallási megalapozottság biztosított neki. Bécsi kongresszus: visszatérés a dinasztikus legitimitás elvéhez. „Aki hosszú ideig birtokosa a szuverenitásnak, az legitim hatalommal bír”. De szükséges a konszenzus, amely a kormányzat legitimitását biztosítja (alkotmányos monarchiák, amelyekben az uralkodó biztosítja a liberális állam alapintézményeit). A XIX. században a legitimitás kérdése a liberális állam legitimitását jelentette, és a jogi pozitivizmus képviselői azt állították, hogy a tradícióknak a népszuverenitási elv előtérbe kerülésével nincs szerepük a legitimitás fenntartásában, a legitimitás egyetlen forrása a hatalom és az általa diktált pozitív jog. (A hatalomhoz való jog gyakorlásának alanya pedig a nép.) Elvész a politikai uralom vallási szentesítése, és ennek igénye is! A felvilágosodással a közjó, illetve a szabadság és egyenlőség eszméi kerültek előtérbe, a polgárok pedig maguk határozták meg, hogy az éppen regnáló uralom biztosítja-e ezeket.

26

A legitim uralom típusai Max Webernél: Az uralom legitimációs igényének a típusa szabja meg az engedelmesség biztosítására hivatott uralmi apparátus jellegét. Az uralom legitimitásának érvényessége lehet: 1. racionális jellegű: ez a legalitásba vetett hiten alapul, azaz a tételes rend és az uralmat gyakorló személyek utasítási jogába vetett hiten, 2. tradicionális jellegű: ez a régóta érvényes tradíciók szentségébe és érvényességébe vetett hiten, illetve a tradíciók által autoritással felruházott személyek uralmának legitim voltába vetett hiten alapul, 3. karizmatikus jellegű: ez olyan odaadáson alapul, amely egy nem mindennapi személy (vezető) által kinyilatkoztatott, létrehozott rend iránt nyilvánul meg. Guglielmo Ferrero elsősorban azt tartja fontosnak hangsúlyozni, hogy az emberi fajon belül a politikum szférája felől szemlélve alapvetően két típussal találkozunk, az egyik a vezető, aki ha kell, összetöri magát saját korlátain, csakhogy elképzeléseit keresztülvigye, a másik a vezetett, aki inkább szemlélődő, empatikusabb, de cselekedni képtelen. A hatalomgyakorlás – mutat rá Ferrero – mindig ennek a két típusnak a konfliktusa, amit az okoz, hogy a hatalom gyakorlója soha nem érezheti magát teljes biztonságban egy lázadás lehetőségétől, az alattvaló pedig soha nem érezheti magát biztonságban a hatalom felől érkező erőszaktól. Éppen ezért Ferrero a civilizáció lényegét is abban találja meg, hogy minél inkább tudja csökkenteni az adott civilizáció a félelem mennyiségét, annál fejlettebb, így a civilizáció nem más, mint a bátorság iskolája. A kölcsönös félelem és bizalmatlanság mennyiségét hivatottak csökkenteni a legitimitási elvek, amelyek nem jelentenek mást, mint igazolást a polgárok részére afelől, hogy a hatalom gyakorlója jogosan és az ő beleegyezésükkel kormányoz, a vezetők pedig ennek tudatában és ilyen jogosítvánnyal a birtokukban lehetőséget kapnak a nyugodt és a lehető legkevesebb erőszakot alkalmazó kormányzásra. (Erről szólnak a középkori szerződéselméleti koncepciók is – természetjogi alapokon állva.) Bibó István A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai című munkájában a monarchikus legitimitás, a népszuverenitási elv és az önrendelkezési elv kialakulását, egymásra hatását vizsgálta. Ez a vizsgálat azzal a végkövetkeztetéssel zárult, hogy a modern nemzetközi államközösség a XX. században azért nem képes hatékonyan kezelni az államok közötti konfliktusokat, mert nem tudja a maga rendező elvét, az önrendelkezési elvet olyan következetesen és eredményesen alkalmazni, mint az első világháború előtti monarchikus államközösség a maga rendező elvét, a monarchikus legitimitást. Bibó szerint a monarchikus legitimitás, amely a középkortól – a francia forradalom okozta megszakítással – egészen az első világháborúig létező legitimitási elv volt, stabil államközi rendet eredményezett. A legitimitás alapja ugyanis a királyok isteni joga volt, tehát, hogy hatalmukat Istentől kapták, ezért jogukban állt saját országukról, vagy egyes területekről dönteni, az ott élő lakosság megkérdezése nélkül, illetve az ő joguk volt háborút indítani, és békét kötni is. A monarchikus államközösséget, amelyet Bibó a „nagyhatalmak koncertjének” is nevez rendkívül pragmatikus és praktikus szellem vezérelte, ugyanis a nagy európai monarchiák, birodalmak uralkodói rájöttek arra, hogy a nagyhatalmi egyetértés elengedhetetlenül

27

szükséges ahhoz, hogy államközi konfliktusokat rendezni lehessen. Ez a felismerés tisztán megmutatkozott például a Napóleon által felborított európai hatalmi egyensúly helyreállításán fáradozó Bécsi Konferencián, ahol létrehozták az öt európai nagyhatalomnak (Ausztria, Poroszország, Oroszország, Nagy-Britannia és Franciaország) a hatalmi egyensúly elvén alapuló status quo-ját, amely száz évre garantálta Európa, és így a világ békéjét. Talleyrand, a francia külügyminiszter rájött ugyanis arra, hogy az európai monarchiák tekintélyét és hatalmát vissza kell állítani ahhoz, hogy béke legyen, ennek pedig két útja van: a monarchikus legitimitás és a területi változások legitim rendszere, azaz, hogy a jogalap nélkül elfoglalt területek (Napóleon területszerzései) vissza kell, hogy kerüljenek korábbi, vagy új legitim uralkodójukhoz. Minden más területi kérdésben pedig az európai uralkodók közössége dönt. Szó sem volt tehát a vesztes hatalom (Franciaország) feldarabolásáról, vélt, vagy valós sérelmek miatti megalázásáról (mint ahogy az Németország esetében történt az első világháború után). A nagyhatalmak koncertje reálpolitikát alkalmazott, és ezt rendkívül praktikusan, gyakorlatiasan, és ami a fő, eredményesen tette. Mit jelent pontosan a monarchikus legitimitás Bibó értelmezésében? A monarchikus legitimitás annyit jelent, hogy az uralkodók a feudális jog világában, majd később az újkorban, amikor a középkori önkormányzati formák háttérbe szorultak és ismét az uralkodóra összpontosult az alattvalók lojalitása; rendelkezhettek alattvalóik lojalitásával, s azt – adott esetben – szerződéssel átruházhatták másra. Az alattvalók ugyanis az önrendelkezési elv megjelenéséig nem az államhoz, annak területéhez, területi integritásához, vagy a nemzethez voltak lojálisak, hanem az uralkodóhoz. Mit jelent az, hogy az alattvalók lojalitása átruházható? Azt, hogy ha vesztett háború, vagy szerződés révén egy terület átkerült egy másik államhoz, vagy ha új legitim uralkodó foglalta el az ország trónját, az alattvalók lojalitása átruházódott az új szuverénre. Az alattvalók ugyanis a hűbériség és a rendiség személyi függésének hierarchikus rendszerében éltek, lojalitásuk feljebbvalóikra, végső soron pedig a legfőbb hűbérúrra, a legitim, törvényesen megkoronázott, hatalmát Istentől eredeztető uralkodóra irányult. A monarchikus legitimitás elve tehát biztosította az európai uralkodók számára azt a lehetőséget, hogy kellő egyetértés esetén békésen oldjanak meg bizonyos konfliktusokat. (Természetesen sok olyan konfliktus maradt, amelyet nem sikerült egyetértéssel megoldani, ebben az esetben maradt a konfliktuskezelés hagyományos és a korban elfogadott eszköze, a szabályszerű háború.) 1789-ben azonban kitört a forradalom Franciaországban és gyökeresen megváltoztatta, egyben meg is rendítette a monarchikus legitimitás intézményét, hiszen a forradalom a népszuverenitás, a képviseleti elv, a többpártrendszer, a hatalommegosztás és az emberi jogok írásba foglalásának alapjára helyezkedett. A nép, amely addig kiszorult a hatalomgyakorlásból, most birtokba vette az államot és azokkal a közvetlen érzelmekkel kezdett viszonyulni hozzá, amelyekkel eddig szűkebb közössége (családja, faluja) iránt viseltetett. Nem történt más, mint hogy megszületett a nemzeti érzés, a nacionalizmus, amely azonban Bibó értelmezésében nem egy kártékony és agresszív ideológia – legalábbis eredeti formájában nem az – hanem a demokratizmussal közös gyökerű eszme. A nacionalizmus ugyanis a demokratikus átalakulás része, de csak akkor, ha demokratikus értékekkel együtt érvényesül. Szerepe epizódszerep, arra irányul, hogy a kevés kiváltságosok államából a sokak

28

államát és uralmát valósítsa meg, tehát a nacionalizmus az addigi alattvalókból politikai közösséget teremt. Amint azonban végbe ment ez a hatalomváltás, a demokratikus értékeknek kell átvenniük a vezető szerepet, ezekkel kell átitatni a politikai közösséget, a nemzetet. Ez a modell a nyugat-európai államok többségében így is ment végbe, tehát organikus, szerves fejlődés révén jutottak el ezek az államok a feudális függések világából a modern demokráciák világába. Kelet-Közép-Európában azonban ez a fejlődés torzulásokat szenvedett, ami részben olyan nagy történelmi katasztrófákhoz vezetett, mint az első világháború utáni Párizs környéki békék. Összegzésképpen elmondható, hogy Bibó értékelésében a monarchikus legitimitásról az önrendelkezési elvre való áttérés egyfajta „legitimitás deficit”-et eredményezett, amely azt jelenti, hogy míg mindenki elismeri, hogy a nemzetközi jog alapján államok és területek sorsáról lehet nemzetközi szerződéssel dönteni a lakosság megkérdezése nélkül, addig nem ismeri el senki a kormányok azon képességét, hogy ilyen szerződéssel egy terület lakosságának lojalitását egy másik országra át lehetne irányítani.

Hatalomfelfogások Közös mindegyikben, hogy: a hatalom RELÁCIÓS jelenség, speciális viszony, mely különböző szereplők között áll fenn. 1. MISZTIFIKÁLT HATALOM. A hatalom definiálhatatlan jelenség, és a legmeghatározhatatlanabb az a jelenség, hogy az emberek miért fogadják el a hatalmat maguk fölött. 2. BEHAVIORÁLIS hatalomfelfogás. A hatalom sajátos viselkedésmód, amely másokban bizonyos viselkedést generál, így olyasmit is megtesznek, amelyet egyébként nem tennének. Robert Dahl (a hatalom lényege: A ráveszi B-t arra, hogy tegyen meg valamit, amit magától nem tenne). A hatalom mint sajátos viselkedés racionálisan elemezhető. Ez a felfogás nem elemzi a viselkedésváltozás belső motivációját, sem a hatalom gyakorlója, sem a neki alávetett szemszögéből. 3. TELEOLOGIKUS, FINALISTA felfogás. A hatalom célra irányultságát hangsúlyozza. A hatalom egy cél elérésére és megvalósítására irányuló tevékenység. Mások szerint a hatalom célja: érdekérvényesítő képesség. Talcott Parsons: „a hatalom az egyén reális képessége arra, hogy az érdekeit realizálja egy adott rendszeren belül, a rendszer szabályait elfogadva”. 4. INSTRUMENTÁLIS hatalomfelfogás. A hatalom elsősorban eszköz, az erőszak alkalmazásának lehetősége. A hatalom lényege: a szankció, a kényszer alkalmazása mint eszköz (Kaplan, Laswell). 5. STRUKTURALISTA hatalomfelfogás. A hatalom = VISZONY, strukturális reláció, különböző rendszerelemek közötti viszony egy rendszeren belül. A hatalom mint sajátos viszony alapja a rendszert alkotó elemek szétválása, és az elvált elemek közötti hatalmi viszony létrejötte. M. Duverger, A. Gramsci: a hatalom alapja a kormányzók és kormányzottak szétválása. 6. A hatalom EGYENLŐ BEFOLYÁS vagy URALOM. A hatalom = befolyásoló képesség (power helyett influence). Weber elválasztja a hatalmat és az uralmat. HATALOM = az akaratérvényesítés képessége, lehetőség, potencialitás. URALOM = megvalósult uralmi ráhatás. Weber a legitim muralom típusait az alapján különíti el,

29

hogy ezt az uralmi ráhatást az alárendeltek milyen belső motívum, meggyőződés alapján fogadják el. 7. A hatalom lényege: a DÖNTÉSEK BIRTOKLÁSA. Ezt az álláspontot főleg szociológusok képviselik: Herbert Simon, Talcott Parsons, Zigmund Baumann, Gombár Csaba. A nézet lényege: az akaratérvényesítés a politikai rendszerben valamilyen DÖNTÉSEN keresztül valósul meg. Aki dönt, annak van hatalma. A hatalom lényege: döntéshozatali és döntést kikényszerítő képesség (a média is hatalom – a közvélemény ereje!).

4. A politikai hatalom összefoglaló magyarázata • •

• • • •

A hatalom TÁRSADALMI VISZONY. A hatalmi viszonyok személyek közötti (interperszonális), illetve csoportok és szervezetek közötti viszonyok. A hatalom társadalmi ALAPJA ÉS CÉLJA: 1. a javak elosztása során keletkező konfliktusok feloldása, 2. a javak elosztási rendjének meghatározása, 3. a társadalom irányításának megvalósítása. A politikai hatalom AKARATI TARTALMÚ viszony, mert résztvevői érdekek által meghatározott egyének, szervezetek, csoportok. A politikai hatalom DÖNTÉSEK FORMÁJÁBAN jelenik meg. A döntéshozók döntéseikkel mások magatartásai befolyásolják, választható alternatíváikat leszűkítik. A politikai hatalom IRÁNYÍTOTT BEFOLYÁS. A politikai hatalom LÉNYEGE: ÉRDEK- ÉS AKARATÉRVÉNESÍTŐ KÉPESSÉG A DÖNTÉSEK BITOKLÁSA RÉVÉN.

Összefoglalva: a politikai hatalom lényege: mások tevékenységének befolyásolása érdekérvényesítés céljából, a döntések birtoklása a döntéshozatali képesség révén.

30

A politikai kultúra összetevői. A magyar politikai kultúra sajátosságai

A politikai kultúrák jellege mindig a társadalmakban jelenlévő konfliktusokkal kapcsolatos, mert azok az elképzelések, meggyőződések, amelyeket a politikai közösségről alkotunk, ütköznek egymással és folyamatosan formálják a politikai kultúra jellegét. TÖRÉSVONAL A törésvonalak egy társadalmakban azok a különbségek, érték- vagy érdekkonfliktusok, amelyek a politikai kultúra kialakulásában szerepet játszanak, és amelyek mentén egyébként a pártok is szerveződhetnek. A törésvonalak három szintből állnak: 1. a TÁRSADALMI STRUKTÚRA szintje (valamilyen társadalomszerkezeti sajátosság, pl. nagy vagyoni különbségek egy társadalmon belül) 2. a NORMATÍV szint (a különböző társadalmi-politikai csoportok értékeinek, és önazonosság tudatának együttese) 3. a SZERVEZETI szint (az egyes csoportokhoz tartozó intézmények, szervezetek, pártok) Törésvonal ott van, ha a politikai tagoltság mind a három szinten jelen van. Tehát vannak társadalmi csoportok, amelyek valamilyen szociológiai sajátosság mentén elkülönülnek, de ezek egyúttal értékközösséget is jelölnek, és valamilyen szervezet képviseli az érdekeiket értékeiket. Azaz itt arról van szó, hogy egy társadalmi tagoltság egyben politikai tagoltsággá is válik. Ha ugyanis hiányzik a politikai szervezettség, akkor már nem beszélhetünk törésvonalról. A törésvonalak kialakulása esetén a szembenálló társadalmi csoportok érdekei élesen elkülönülnek, és a társadalmi csoporthoz való tartozás érzése meghatározza a politikai viselkedést. Ez kiszámíthatóvá teszi a szavazói viselkedést (tudható, hogy egy adott társadalmi csoport tagjai kire fognak szavazni), és stabilizálja a szavazóbázist. Így a pártok képesek a társadalmi konfliktusokat intézményesíteni, és stabilizálják az egész politikai rendszert. Ugyanakkor ez azzal is jár, hogy a különböző politikai táborok „bezáródnak”, nincs közöttük átjárás, és ez „maximalizálja” sokszor a begyűjthető szavazatok számát is. (Egy értelmiségi rétegpárt a legnagyobb mozgósító kampánnyal sem tud annyi szavazatot gyűjteni, mint egy klasszikus jobboldali vagy baloldali néppárt, mert nem áll mögötte akkora társadalmi csoport. Ez Magyarországon is így van.) Gabriel Almond a politikai kultúrának két alaptípusát írja le: • HOMOGÉN POLITIKAI KULTÚRA (ez a kétpártrendszerekkel hozható kapcsolatba) és a • FRAGMENTÁLT POLITIKAI KULTÚRA (amely a sokpártrendszerekkel kapcsolható össze). A homogén politikai kultúrákban (USA, NB) a politikai alapértékekre nézve konszenzus van, ezért a politikát és a konfliktusok kezelését a racionális kalkulálhatóság, kiszámíthatóság, a pragmatizmus és az alkuképesség jellemzi. Ebben a kultúrában a politikai pártok és a

31

politikusok úgy viselkednek, mintha piacon lennének, akiket megbíztak a választók, ezért alkudoznak, megállapodásra törekszenek. A fragmentált kultúrát (kontinentális Európai országok, elsősorban Fr., Ol., No.) pedig a politikai szubkultúrák egymás mellett élése és sokszor kibékíthetetlen konfliktusa határozza meg. Ebben a kultúrában a pártok sokkal inkább mozgalom-jellegűek, sokkal erősebb bennük az ideológiai és az érzelmi alapú politizálás. Miért? Azért, mert a homogén társadalomban egy nagy társadalmi törésvonalnak, az osztálynak (vagyoni helyzet) van lényeges szerepe, a politikai tagoltság formálásában.

Ilyen társadalom akkor alakul ki, ha egy ország - egynyelvű és etnikailag egységes (vagy legalábbis nem ezek a tényezők jelentik a nemzethez való tartozás fő kritériumait), - az ipari-agrár, illetve vidék-város ellentét pedig nincs jelen az urbanizáció és az iparosítás miatt, - illetve megtörtént az állam és az egyház szétválasztása. Ezekben a társadalmakban az osztálytagoltság mellett meglévő más törésvonalak gyengék ahhoz, hogy politikai pártokat lehessen építeni rájuk, mert ezek a más dimenziók (vallás, nyelv, lakóhely) az osztályhelyzettől függetlenül oszlanak meg a társadalomban. (Azaz például az afroamerikaiak között is van egy felsőosztály, egy értelmiségi réteg és egy hátrányosabb helyzetű réteg. Más lenne a helyzet, ha az egész afroamerikai kisebbség csak a hátrányos helyzetű, képzetlen alsó réteghez tartozna, és mondjuk minden afroamerikai katolikus lenne.) A homogén társadalmakban éppen ezért természetes a többszörös csoport-hovatartozás, a többszörös identitás. A FRAGMENTÁLT KULTÚRÁBAN a társadalomban olyan ideológiai, kulturális, vallási, nyelvi vagy más értékalapú törésvonalak vannak, amelyek miatt az egyes társadalmi csoportok egyben zárt politikai közösségeket, „táborokat” alkotnak. Gyakran előfordul az is, hogy egy társadalmi csoport egyféle osztályhelyzettel bír, azaz egy kisebbség például csak az alacsonyan fizetett kétkezi munkásság körében van jelen. Az ilyen társadalmakban a különböző identitásformák egymást erősítik (pl. ha valaki katolikus, akkor a jobboldal mellett kötelezi el magát, vagy mert ott képviselik a számára fontos értékeket, vagy történelmi okokból). A három kontinentális SZUBKULTÚRA: 1. PREINDUSZTRIÁLIS KATOLIKUS (JOBBOLDALI POLGÁRI KÖZÉPOSZTÁLY ÉS AGRÁRNÉPESSÉG) 2. SZEKULARIZÁLT RÉGI KÖZÉPOSZTÁLY (ÉRTELMISÉG) 3. IPAROSODÁS NYOMÁN KIALAJLÓ MUNKÁSOSZTÁLYI (BALOLDAL) A magyar politikai kultúra egyértelműen a fragmentált politikai kultúrák közé tartozik, már csak azért is, mert olyan törésvonalak vannak jelen a magyar társadalomban, amelyek markáns ideológiai és értékközösségek kialakulását erősítik.

32

A magyar politikai kultúra három törésvonala (ezek az európai országok többségére jellemző törésvonalak): 1. VALLÁSOS-SZEKULÁRIS ellentét. Magyarországon fontos törésvonallá vált ez az ellentét, a bal-jobb politikai tengely mögötti szavazóbázisok kialakulásában jelentős szerepe van. (FIDESZ, KDNP, JOBBIK) Minél inkább vallásos valaki és minél gyakrabban jár templomba, a felmérések szeriont annál nagyobb a valószínűsége, hogy valamelyik jobbközép pártot támogatja. És fordítva, minél kevésbé vallásos, annál nagyobb a valószínűsége, hogy liberális vagy szocialista pártra fog szavazni. (Ennek ráadásul Magyarországon történelmi gyökerei is vannak, miután a kommunista időszakban a hatalom üldözte az egyházakat és a vallásos embereket, ezért a rendszerváltás után a vallásos tömegeknél elvi kérdéssé vált a baloldali pártokkal való szembehelyezkedés.) 2. Az OSZTÁLYELLENTÉT. Magyarországon a kommunizmus időszaka megszüntette a klasszikus társadalmi osztályokat (vagyonos felsőosztály, kispolgárság, munkásosztály), így az osztályellentét a rendszerváltás után inkább az egykori kommunista rendszer TÁMOGATÓI és annak ELLENFELEI közötti ellentétté vált. (A baloldali szavazók között jelentősen nagyobb számban voltak/vannak az egykori állampárt, az MSZMP tagjai, illetve a Kádár-rendszerrel szimpatizálók.) Ezt nevezzük POLITIKAI OSZTÁLYTAGOLTSÁGNAK. 3. VIDÉK-VÁROS/AGRÁR-IPARI ELLENTÉT. Ez az ellentét egyre inkább eltűnőben van Magyarországon, aminek részben oka a nagyfokú urbanizáció, a mezőgazdaságból élő népesség jelentős csökkenése, és a tipikus agrárpártok (FKgP) eltűnése.

A magyar pártrendszer sajátosságai (Tóth Csaba: A magyar pártrendszer fejlődésének fő iránya. Politikatudományi Szemle 2011. 3. sz.)

A magyar pártrendszer az utóbbi években KONCENTRÁLÓDOTT. Mit jelent ez? A koncentráció több folyamatot is jelölhet: - csökken a parlamenti pártok száma, - a parlamenti pártok súlya növekszik a parlamenten kívüli pártokkal szemben, - a parlamenti pártok közötti erőviszonyok átrendeződnek, az erősek tovább erősödnek, a gyengébbek tovább gyengülnek. Tóth szerint pontosan azt jelenti a koncentráció, hogy annál koncentráltabb egy pártrendszer minél KEVESEBB párt birtokolja a szavazatok MINÉL NAGYOBB hányadát. A folyamatos koncentráció a pártrendszer BLOKKOSODÁSÁVAL is együtt jár. Azaz minél jobban koncentrálódnak a szavazatok, annál nagyobb valószínűséggel alakul ki két nagy párt, amely a szavazatok túlnyomó többségét megszerzi.

33

A magyar pártrendszer 1990-ben sokpártrendszer volt, de azóta folyamatos koncentráció figyelhető meg a pártrendszerben. Már 1994-re a kvázi domináns kétpártrendszer felé mozdult el a magyar pártrendszer, bár annak minden mutatóját nem érte el. (KVÁZI DOMINÁNS PÁRTRENDSZER: a szavazatok ¾-nek megszerzéséhez legalább 3 pártra van szükség. Itt a három legnagyobb párt a szavazatok 60-70%-át szerzi meg. A 60-70% megoszlása többféle lehet, vagy egyenlő, vagy egy párt lehet ezen belül domináns helyzetben. A domináns jelző itt annyit jelent, hogy a győztes párt abszolút többséget szerez vagy legalább 10%-kal előzi meg a második helyezettet. Ez a feltétel viszont ritkán teljesül, általában az első párt a szavazatok több mint 35%-kát, az első kettő pedig 50-60%-kát, az első három pedig 60-70%-kát szerzi meg. (Svédország, Dánia, Kanada, Norvégia.) A magyar pártrendszer 2010-re a kvázi kétpártrendszerek minden sajátosságát magán viseli, de azon belül is egy párt jelentős dominanciája mutatható ki. A pártrendszer koncentrációjának folyamata úgy zajlott, hogy: - a két nagy rendszerváltó párt fokozatosan veszített a támogatottságából, végül el is tűnt a politikai palettáról. - A két ezután kialakuló nagy párt (FIDESZ, MSZP) nem párhuzamosan, hanem aszinkronikus jelleggel emelkedett nagy párttá, az MSZP fokozatosan lett nagy baloldali párt, a FIDESZ viszont jelentős hullámvölgyekkel (1994 után kis párt lett megint, majd 1998től erősödött jelentősen a támogatottsága). - A középpártok ezzel párhuzamosan lassanként el is tűntek a pártrendszerből, és ma már az egykor domináns baloldali párt, az MSZP is középpárttá zsugorodott, miközben új középpártok jelentek meg a színen (Jobbik).

34

A politika intézményes világa. A hatalmi ágak intézményei (parlament, kormány). A kormányzati rendszer fogalma és típusai

A modern demokráciák a hatalommegosztás elve alapján működnek, melynek értelmében elkülönül a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató hatalom. A törvényhozó hatalom birtokosa a parlament, a végrehajtó hatalomé a kormány, míg az igazságszolgáltatást a bírósági és ügyészségi szervezet végzi. A nyugat-európai parlamentarizmus az alábbi funkcióváltásokon ment keresztül: • • •

• •

Uralkodói hatalom korlátozása, hatalmi fékek beépítése. (Uralkodói döntések parlamenti jóváhagyáshoz kötése.) Fokozatosan jelent meg a képviseleti funkció, főleg a választójog fokozatos kiterjesztésével. A polgári forradalmakat követő köztársasági parlamenti rendszerek megteremtik a parlamenti szuverenitás eszméjét és gyakorlatát. Ez a hatalommegosztás elvének kiépítését, annak szervezeti és jogi kifinomodását, a hatalom forrásainak pluralista felfogását teremti meg. A modern pártok megjelenésével a parlament a pártpolitika terepe lett, de emellett a parlament megőrizte autonómiáját. A parlamentek törvényalkotó, döntéshozó munkáját befolyásolják a részvételi elv intézményei (népszavazás, tömegdemonstrációk), és ezzel együtt intézményes, jogilag szabályozott eljárásokat építettek ki a politikai nyomásgyakorlás és a közvetlen demokrácia intézményei számára.

III. A modern parlamentarizmus funkciói A modern parlament a „fékek és egyensúlyok” rendszerében működik, azaz szuverenitása KORLÁTOZOTT. Törvényalkotó jogkörét a NORMAFELÜGYELETET ellátó alkotmánybíróság korlátozza, a végrehajtó hatalom vezetőjének döntéseit NEM BÍRÁLHATJA FELÜL, meghatározott feltételek mellett a parlament FELOSZLATHATÓ. A modern parlamentarizmus lényege: 1. 2. 3. 4.

A népszuverenitásból eredő, demokratikus választások útján átszármaztatott hatalom. A parlamenti hatalom KORLÁTOZOTT. A parlamenti hatalom ALKOTMÁNYOS EREDETŰ, NORMATÍVE GARANTÁLT. a parlamenti hatalom FUNKCIÓIHOZ TAPAD, azaz ezek ellátásához biztosított mértékű és jelegű hatalommal bír. 5. A parlamenti hatalom része a PÁRTELVŰ politikai rendszernek. (Pártok versengenek a hatalomért.)

A parlamentek funkciói: 1. KÉPVISELETI FUNKCIÓ (alapja: választójog, formái: egykamarás, kétkamarás, lényege: érdekképviselet, amelynek legfontosabb összetevői: pártképviselet, területi képviselet, korporatív érdekképviselet, etnikai képviselet elve.). 2. HATALMI FUNKCIÓ (a parlament döntéshozó hatalom).

35

3. JOGALKOTÓ, TÖRVÉNYALKOTÓ FUNKCIÓ. 4. POLITKAI ELLENŐRZÉS ÉS FELELŐSSÉGREVONÁS (Kormánnyal, képviselővel, esetleg köztársasági elnökkel szemben.). 5. POLITKAI NYILVÁNOSSÁG BIZTOSÍTÁSÁNAK FUNKCIÓJA. 6. LEGITIMÁCIÓS FUNKCIÓ.

FUNKCIÓJA

A kormányzó és az ellenzéki pártok funkciói A demokrácia SOKPÓLUSÚ, DEKONCENTRÁLT HATALMI RENDSZER. A kormányzó pártok FUNKCIÓI: 1. Parlamenti döntések VÉGREHAJTÁSA, a kormányprogram végrehajtása, a kormányzó pártok ehhez megfelelő SZERVEZETI, INTÉZMÉNYI és JOGALKOTÓI hatalmat kell, hogy kapjanak. A kormányzati hatalom korlátait a törvények szabják meg. 2. A kormányzó pártok kötelesek tolerálni az ellenzéket, részben törvények részben a szokásjog tiszteletben tartásával. Az ellenzéket LEGITIM HATALMI TÉNYEZŐKÉNT kell tekinteniük. 3. A kormányzó pártok kötelessége az ellenzékkel ÉRDEMI PÁRBESZÉDET folytatni, felvetéseikre reagálni. 4. Választások elvesztése esetén kötelesek a hatalmat az ellenzéknek átadni. 5. A kormányzó pártok kitüntetett feladata a törvények végrehajtása, akkor is, ha nem értenek egyet azok tartalmával. 6. kitüntetett szerepük van a POLITIKAI RENDSZER és a kormányzati hatalom LEGITIMÁLÁSÁBAN, külső és belső elfogadtatásában.

Az ellenzéki pártok parlamenti FUNKCIÓI: 1. Hatalmi ellensúlyozó funkció, a többpólusú hatalmi rendszer fenntartása. 2. A hatalomkoncentráció kialakulásának megakadályozása. 3. Az ellenzék feladata a kormányt ÉREVLÉSRE és INDOKOLÁSRA kötelezni, anélkül, hogy döntési jogkörét kétségbe vonná. A kormányzati döntés NYÍLT indokolásának kötelezettsége növeli a döntések TÁRSADALMI ELFOGADOTTSÁGÁT, vagy NYÍLT ELUTASÍTÁSÁT, illetve ÖNKORREKCIÓS döntésjavító szociológiai funkciója van. 4. Döntési alternatívák, alternatív javaslatok beterjesztése, amelynek többszörös szerepe is lehet: a kormányzati javaslat KRITIKÁJA, a kormányzati javaslat hiányának jelzése, saját (ellenzéki) arculatának kialakítása, a kormányzási képesség bizonyítása.

36

5. SZOCIOLÓGIAI FUNKCIÓ: az ellenzéki pártok szerepe az új politikai vezetőréteg kiválasztásában. A kormányzati pozíciót betöltő személyek állandó ellenőrzésével és kritizálásával elősegítik egy rátermettebb vezetőréteg kiválasztódását. 6. Az ellenzék legfontosabb szociológiai funkciója a versengés fenntartása a politikai rendszerben, és ezzel magának a demokratikus hatalmi rendszernek a működtetése, fenntartása. 7. Az ellenzéki és kormánypártok csak együtt tudják megjeleníteni a társadalom politikai tagoltságát, az egyes társadalmi és politikai érdekcsoportok súlyát, egymáshoz képest meglévő arányát. 8. A kormányzati hatalom korlátozása. 9. Az ellenzék szerepe a kormányzati hatalom korlátozása, számonkérése (a jog uralmának érvényesítése).

Az ellenzék HATALMI ESZKÖZEI: -

A nyilvánosság kikényszerítése (parlamenti ülés, adatok, államigazgatási szervek). HÁZBIZOTTSÁGI MEGHALLGATÁS kezdeményezése. MÓDOSÍTÓ INDÍTVÁNY beadásának joga. INTERPELLÁCIÓS jog, és a válasz MEGSZAVAZÁSA vagy ELVETÉSE. BIZALMATLANSÁGI INDÍTVÁNY benyújtásának lehetősége.

A KORMÁNYZAI RENDSZER fogalmáról 1. Tágabb értelemben a kormányzati rendszert a POLITIKAI RENDSZERREL azonosítjuk, vagyis a kormányzati rendszer fogalma alá sorolnak olyan, az állami szférán kívüli intézményeket is, amelyek elsősorban vagy kizárólag politikailag relevánsak. Eszerint a kormányzati rendszer az adott állam MINDEN POLITIKAI INTÉZMÉNYÉNEK ÖSSZESSÉGE, és az ebből adódó FUNKCIÓK, POLITIKAI RENDEK, NORMÁK. Ez azt jelenti, hogy a kormányzati rendszer minden olyan állami és politikai szervet és intézményt felölel, amely a TÁRSADALMI EGYÜTTÉLÉS FORMÁLÁSÁBAN meghatározó. (Pl. nemcsak a kormányzati szervek, hanem a PÁRTRENDSZER és a VÁLASZTÁSI RENDSZER is idetartozik.) 2. Szűkebb értelemben a kormányzati rendszer az ÁLLAMI RENDSZERNEK – mint egésznek – illetve azon részének megjelölésére használják, amely a POLITIKAIÁLLAMI IRÁNYÍTÁSI feladatokat végzi. Itt a kormányzati rendszer a politikai rendszernél SZŰKEBB kategória, mert a KORMÁNYZÁS, mint tevékenység INTÉZMÉNYI ELEMEIT, ELJÁRÁSMÓDJÁT és az ezeket meghatározó ELEMEKET foglalja magában. Ennek megfelelően a kormányzati rendszer az ÁLLAMIRÁNYÍTÁS egészének INTÉZMÉNYESÍTETT DÖNTÉSI STRUKTÚRÁJÁT jelenti, azt az átfogó rendszert és módot, ahogy az adott államot kormányozzák. Ezt a meghatározást tekinthetjük a legpontosabbnak.

37

3. Legszűkebb értelemben a kormányzati rendszer alatt a KORMÁNYZÁST VÉGZŐ KÖZPONTI ÁLLAMI SZERVEK RENDSZERÉT értik. Eszerint a kormányzati rendszer a központi állami szervek (alkotmányban meghatározott köre) és a köztük lévő KAPCSOLATRENDSZER alkotja. Összefoglalásképpen: a kormányzati rendszer a kormányzást végző, abban közreműködő szervek köre és egymáshoz való viszonya, amelybe az egyes elemek – és a köztük lévő kapcsolat – különböző jellegű lehet, attól függően, hogy milyen feladat- és hatáskörökkel rendelkeznek.

A KORMÁNYZÁS FOGALMA A kormányzás elsősorban és tág értelemben az állam irányítását jelenti, az uralom olyan gyakorlását, amelynek feladata, hogy a politikai célok megvalósítása érdekében tervszerűen szabályozzon, koordináljon (szervezzen) és kontrolláljon (ellenőrizzen). JOGI értelemben a kormányzás olyan kompetenciákkal (feladat- lés hatáskörökkel) jelölhető, amelyet a adott állam alkotmánya határoz meg. A kormányzás tartalma pedig a központi döntéshozatal, a végrehajtás és az ellenőrzés.

KORMÁNYZATI RENDSZEREK TÍPUSAI A kormányzati rendszer jelegének meghatározásához az alábbiakat kell megvizsgálnunk: 1. melyek a legfőbb intézmények, amelyek a kormányzati tevékenységet ellátják, és abban közreműködnek; 2. milyen ezen intézmények egymáshoz való viszonya. A demokratikus kormányzati rendszer működéséhez szükséges alapfeltételek: • • •

• •

a kormányzati rendszer intézményi felépítésére vonatkozó ALAPKONSZENZUS léte, az alkotmányos elvekben való megegyezés; demokratikus értékelvek érvényesülése (hatalommegosztás, népszuverenitás és népképviselet elvének érvényesítése, alapvető emberi- és szabadságjogok garantálása); a POLITIKAI PPLURALIZMUS érvényesülése, amely biztosítja a társdalomban és a parlamentben a szabad AKARATKÉPTZÉS lehetőségét, vagyis a társadalmi csoportok szabadon konkuráló részvételét a döntéshozatali folyamatokban különböző intézmények segítségével; LEGÁLIS és LEGITIM ELLENZÉK elismerése; Demokratikus döntési technikák közül a TÖBBSÉGI ELV (mint demokratikus legitimációs alap) általános, de NEM KIZÁRÓLAGOS elfogadása.

A kormányzati rendszereknek két alaptípusa (tiszta típus) van: a PREZIDENCIÁLIS és a PARLAMENTÁRIS rendszer. Különbsége kell tennünk a PARLAMENTÁRIS KORMÁNYZATI RENDSZER és PARLAMENTARIZMUS/PARLAMENTÁRIS DEMOKRÁCIA között. A parlamentarizmus

38

azt jelenti, hogy az adott állam felépítésében jelen van és fontos szerepet kap a népképviselet szerve, de nincs szükségszerűen összekapcsolva a parlamentáris kormányati rendszerrel. A parlamentáris rendszer ugyanis meghatározott államjogi kapcsolatot jelent a parlament és a kormány között, melynek lényege, hogy a parlament dönt kormány létrehozásáról és megszűnéséről is, azaz a kormány a palamentnek felelős.

I. PARLAMENTÁRIS RENDSZER 1. Ebben a kormányzati rendszerben a kormányzást végző két központi állami szerv a kormány és a parlament. A kormány elsősorban javaslattévő, kezdeményező és végrehajtó szerepet tölt be. A kormány a végrehajtó hatalom csúcsa. 2. A kormány a parlamenti TÖBBSÉG akaratától függ, mert a parlament választja meg és a parlament vonhatja felelősségre. 3. A kormány tagjai rendszerint a parlamentnek is tagjai, ami a hatalmi ágak összefonódását mutatja. („ÚJ DUALIZMUS”) 4. A legtöbb parlamentáris rendszerben a kormányfőnek jogában áll a parlament feloszlatását kezdeményezni az államfőnél. 5. A miniszterelnöki közjogi pozíciója erős (nehezen buktatható), és a kormány tagjai között kiemelt szerepe van. 6. A kormány működésében a KABINET-ELV érvényesül. (Testületként működik és testületként vonható felelősségre.) 7. Az államfői hatalom gyenge, az államfői jogkörök REPREZNTATÍV, SZIMBOLIKUS jogkörök. (Jogkörei általában: demokratikus intézmények működését biztosító alkotmányos jogkörök, tartalék funkciók és jogkörök, reprezentatív jogkörök, miniszteri ellenjegyzéssel gyakorolt jogkörök). 8. Az államfői megbízatás többféle formában keletkezhet: örökletes úton, választással, delegálással. Demokratikus államokban háromféle módon: nép általi közvetlen, közvetett (elektorokkal) vagy valamely szerv általi választás. A parlamentáris rendszerek túlnyomó többségében a palament választja. A parlamentáris rendszereken belül a kormányzásnak alapvetően két útja alakult ki: a KABINET-KORMÁNYZÁS és a KANCELLÁR-ELVŰ (miniszterelnöki) kormányzás.

II. PREZIDENCIÁLIS RENDSZER 1. A végrehajtó hatalom koncentrációja. (Többségelvű jegy, az elnököt és a kabinetet az egyik párt adja.) A végrehajtó hatalom csúcsa az elnök, nincs miniszterelnök, tehát a végrehajtás gyakorlása nem kollektíven történik. 2. A hatalmi ágak elválasztása. A TH és a VH teljesen el van választva egymástól, az elnököt a törvényhozás nem válthatja le, viszont az elnök nem rendelkezik teljhatalommal, együtt kell működnie a törvényhozással. A törvényhozási szerep és a végrehajtási szerep között funkcionális összeférhetetlenség van. A TH és a VH közötti együttműködést több jogkör biztosítja: a TH dönt a költségvetésről; az elnöknek korlátozott törvénykezdeményezési joga van (vagy nincs); kötelezve van arra, hogy bizonyos időközönként beszámoljon a törvényhozás előtt; és megilleti a VÉTÓJOG valamilyen formája.

39

3. Kiegyensúlyozott kétkamarás rendszer. A képviselőház és a szenátus nagyjából egyforma hatalommal rendelkezik, mert a szenátusban az államok egyforma képviselettel rendelkeznek. Ez kiküszöböli a képviselőházban mutatkozó egyenlőtlenségeket. (Ez konszenzuális jegy.) 4. Kétpártrendszer. Többségelvű jegy, bár a két párt korántsem képes a rendkívül heterogén társadalmi viszonyok megjelenítésére.

40

Pártok, pártrendszerek. Választási rendszerek

Azt, hogy végső soron milyen kérdések kerülnek a politikai intézményekben ülő döntéshozók elé, az a politikai folyamat határozza meg, amely a társadalom igényei és az intézmények között közvetít. A modern demokráciák jellegzetessége a társadalmi és politikai sokszínűség (pluralizmus) elismerése, az érdekképviselet és a szervezkedés szabadsága. Az érdekeiben és nézeteiben tagolt társadalom egyes csoportjai nyíltan felszínre hozhatják konfliktusaikat, igényeiket és megküzdhetnek ezek érvényesítéséért. A társadalmi érdekek gazdagsága a szervezett csoportok küzdelmében eldönthető alternatívákra egyszerűsödik, melyek így politikai választás, alku és döntés tárgyai lehetnek. A társadalom és a politikai intézményrendszer közti közvetítő folyamatban a politikai cselekvők (aktorok) sokasága vesz részt. Ezek között az egyik legfontosabb csoport a politikai pártoké. Mik is azok a pártok? A párt kifejezés a latin pars, azaz ‘rész, egy darab’ szóból származik, ugyanakkor a pars pro toto (a rész az egészet képviseli) elv alapján ténykedik. A párt hagyományosan a megosztottság, a konfliktus és az ellentét kifejezője az egységes politikai közösségen belül. A pártok állandó tagsággal bíró, tartósan fennálló politikai szervezetek, amelyek: a. parlamenti választásokon versengenek a kormányzati hatalomért; b. érdekkifejezők és részt vesznek a politikai akaratképzésben; c. a társadalmi problémák megoldására alternatív programokat kínálnak; d. versengenek egymással a hatalmi pozíciókért, hogy érvényre juttassák politikájukat. A modern társadalmat a munkamegosztás fejlődése egyre bonyolultabbá tette. Kialakult a politika már említett hármas osztatú rendszere. Ez az elkülönülés lehetővé teszi a politika körforgásán, a pártok versengésén alapuló demokráciát. E versengés haszna: folyamatos megújulást és tanulást biztosít a társadalom számára; a sokféle pártálláspont együtt jeleníti meg a közösség akaratát, a közjó és a közérdek pedig a pártok küzdelmének eredőjeként valósul meg; a pártok programjai között választani lehet, az elvetett alternatívához később vissza lehet térni; így időről időre javítható a politika fő iránya; ennek segítségével a polgárok meg tudják különböztetni a kormányzati rendszer egészét a tisztségviselők körétől (demokrácia ≠ bal-liberális/nemzetikonzervatív kormány). Végül pedig, a pluralista, versengő pártrendszerben a kormány bírálata nem veszélyezteti az egész politikai rendszer létezését.

A pártok csoportosítása Ideológiai hovatartozás szerint: Klaus von Beyme német politológus párttípusai: 1. Liberális pártok (a rendiség ellenfelei); 2. Radikális pártok (francia forradalmat követően jönnek létre, demokrata pártok); 3. Konzervatív és arisztokrata pártok (régi rendi viszonyok fenntartása); 4. Szocialista (szocdem) pártok (a negyedik rend érdekeit képviselik); 5. Kereszténydemokrata pártok (konzervatív szerepkör átvétele + szociális kérdések felvetése); 6. Parasztpártok (vidéki agrártársadalom érdekeit jelenítik meg); 7. Regionális és etnikai pártok (harc a politikai önrendelkezési jogért); 8. Kommunista pártok (radikális baloldali eszmék, forradalmi ideológia, zárt szervezeti rend); 9. Fasiszta pártok (szélsőjobb, nacionalista, egyeduralmi törekvés); 10. Zöld pártok (új társadalmi mozgalmak tematikája s világképe).

41

Szervezeti sajátosságaik szerint: Keletkezésük történeti fázisai és tagságuk eltérése alapján megkülönböztetünk: a. parlamenti pártcsoportosulásokat (csak parlamenten belül működtek – toryk és whigek); b. honorácior-pártokat: választójog kiterjesztésével előkelőségek csoportosulása kedvtelésből; c. tömegpártokat: választójog kiterjesztése, parlamenten kívüli, tagdíj, területi alapszervezetek, újság, függetlenített pártfunkcionáriusok, radikális elvek, kötött mandátum (munkáspártok); d. a néppártosodás folyamatát: munkáspártok – széles bázisú konzervatív tömegpártok. A II. világháború után néppártok = lazább kötődés, kevésbé ideologikus, pragmatikus szemlélet, mindegyik párt a politikai közép felé mozdul el; e. választási pártokat: az USA kétpártrendszere, a választási küzdelem lefolytatására vállalkozó, laza politikai szövetség; f. patronázs-pártokat: a párt fő célja állami hivatali kulcspozíciók megszerzése, saját jelöltjeik hivatalhoz juttatása (ma már tisztán nem léteznek); g. keretpártokat: laza szövetség a választók megnyerésére egy-egy kiemelkedő politikus támogatása érdekében (gaulle-isták); h. Érdek- vagy rétegpártokat: korlátozott választói bázist céloznak meg egy társadalmi réteg képviseletét vállalva fel (vállalkozók, kisgazdák stb.); i. tiltakozó (protest) pártokat: érdeksérelmek elleni tiltakozásból fejlődnek ki (zöld pártok). A pártok csak pártok rendszerében létezhetnek, ahol fontos az egymáshoz való viszonyuk. A tipizálás általában a pártok számából indul ki, mennyiségi szempontú osztályozás (Giovanni Sartori): 1. Nem versengő pártrendszerek: a. egypártrendszerek (Szovjetunió); b. hegemón pártrendszerek (több párt létezik, de egy van kitüntetett helyzetben, klientúra rendszer – szocialista többpártrendszer, NDK, Lengyelország 1945 és 1990 között). 2. Versengő pártrendszerek: legalább kettő, de általában több párt megosztozik a fő funkciókon: c. kétpártrendszer: GB, USA; az egyik párt kormányoz, politikai váltógazdaság működik; d. többpártrendszer: – mérsékelt pluralizmus: 3-5 releváns párt, általában koalíciós kormányzás.

42

A választási rendszerek A képviseletről alkotott felfogás és a választási rendszerek Arra a kérdésre, hogy melyik a legjobb választási rendszer, nem adható egyetlen helyes válasz. Ennek egyik oka az, hogy a lehetséges válaszok mögött a képviselet ellentétes felfogásai rejlenek, tehát a szerint tekintünk egy választási rendszert jónak vagy kevésbé jónak (nem megfelelőnek), hogy milyen képviselet-felfogásból indulunk ki. A képviseletről alkotott felfogás a választási rendszerek szemléleti alapja, legfontosabb vázeleme. Bár a képviseletről a politikaelmélet több fogalmat is alkotott, a választási rendszerek nézőpontjából két, egymással szembeállítható koncepcióról lehet beszélni, a MIKROKOZMOSZ- és a MEGHATALMAZOTT-felfogásról. a) A MIKROKOZMOSZ-felfogáshoz a képviselet „képmásként” való felfogása vezetett. Kezdetben ez „megjelenítést” jelentett, majd a XVIII. század végén Mirabeau és John Adams értelmezései szerint kiterjedt a „nemzet”, a „nép” egészére. Az amerikai Adams szerint a törvényhozásnak a „nép pontosan megfelelő képmásának kell lennie kicsiben, és úgy kell gondolkodnia, éreznie, érvelnie és cselekednie, mint annak”. b) A MEGHATALMAZÓ-MEGHATALMAZOTT koncepció szerint, amelyet Thomas Paine nyomán küldött-modellnek is neveznek, a képviselő a képviseltek érdekében, azoknak mint megbízóknak az utasításai szerint jár el. Ebben a modellben a képviselő és a választó közötti viszonyt az ügyvéd-kliens viszony mintájára kell elgondolni: szoros és gyakori a kapcsolat a küldött és a megbízók között, a választások gyakoriak, rövid a hivatalban eltöltött idő. Az állampolgárok élhetnek a kezdeményezés jogával, valamint a népszavazás és a visszahívás intézményét is igénybe vehetik. A „mikrokozmosz-felfogás” a képvisel kifejezés legrégebbi jelentéséből ered, a meghatalmazó-meghatalmazott koncepció viszont abból a XVI. századi értelmezésből, amely egyaránt alkalmazható parlamenti tagokra és más képviselőkre. A mikrokozmoszkoncepciók az ARÁNYOS KÉPVISELETHEZ, a meghatalmazó-meghatalmazott koncepciók pedig a TÖBBSÉGI SZAVAZÁSI ELJÁRÁSOKHOZ vezetnek. Ez abból ered, hogy a két felfogás hívei eltérő dolgokat tartanak szem előtt. Az arányos (PR-) rendszerek hívei a parlament összetételét, a többségieké viszont magukat a döntéseket vizsgálják, az előbbiek a folyamatra, az utóbbiak inkább az eredményre összpontosítanak. A választási rendszerek típusai TÖBBSÉGI A többségi rendszerek a „győztes mindent visz” elven alapulnak, azaz, aki a legtöbb szavazatot kapja, azé lehet a mandátum. Ennek a rendszernek előnye, hogy nem aprózza el a parlamenti képviseletet, mert csak a legerősebb pártok tudnak bekerülni. Így általában egy párt adja a kormányt is, ami egyértelművé teszi a kormányzati felelősséget és gördülékenyebbé a kormányzást (egy több pártból álló koalíciós kormányban állandóan alkudozni kell, kompromisszumokat kell kötni.) A többségi rendszerek általában kétpártrendszerrel járnak együtt. Hátránya viszont, hogy nagyon sok szavazat elvész a választásokon.

43

Típusai: - relatív többségi: az a győztes, aki a jelöltek közül a legtöbb szavazatot kapja (brit) - abszolút többségi: az a győztes, aki megszerzi a szavazatok 50%-át +1 szavazatot (francia) ARÁNYOS Ez a rendszer azon az elven alapul, hogy a társadalom politikai megosztottságát a parlamentnek is tükröznie kell, ezért az arányos rendszerek arra törekednek, hogy minél több párt mandátumhoz juthasson, amit főleg úgy érnek el, hogy előnybe hozzák kisebb pártokat és korlátozzák a nagy pártok nyerési esélyeit. Az arányos rendszerek a listás szavazással oldják meg ezt a problémát, ugyanis, ha lehet pártokra listán szavazni, az azt jelenti, hogy olyan párt is mandátumhoz juthat a parlamentben, amely nincs olyan erős, hogy egyéni jelöltet juttasson a törvényhozásba. - a választópolgárok pártokra szavaznak - a pártok választási listáin sorrendben több jelölt szerepel - attól függően, hogy egy-egy párt hány szavazatot kapott, nyer el több vagy kevesebb országgyűlési képviselői mandátumot VEGYES A többségi és az arányos rendszereket együtt alkalmazza, a választónak két szavazata van, az egyiket egyéni jelöltre, a másikat pártlistára adhatja. (Ilyen a magyar rendszer is.)

44

Nemzetközi politika I. A nemzetközi rendszer alapfogalmai és a nemzetközi viszonyok elméleti irányzatai A nemzetközi kapcsolatok tudományágként való megjelenése az első világháború utáni válság-időszakra tehető. OK: összeomlott a száz éve funkcionáló hatalmi egyensúlyi rendszer. 1919. május 30. – PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA Megállapodás a nemzetközi kapcsolatokat kutató tudományos intézetek felállításáról. Az első nemzetközi politika tanulmányozására alapított tanszék: WOODROW WILSON TANSZÉK – University College of Wales (vezetője 1936 – 1947 között Edward Hallet Carr, a realista iskola megalapítója és képviselője volt). Kutatóintézetek: Institute for Advanced Studies (Princeton, 1939), Institute of International studies (Yale, 1934), Center for International Affairs (1954). Európában: Institut Universitaire des Hautes Études (Genf, 1927 – ez a Népszövetség által létrehozott iskola volt, itt töltött el egy szemesztert 1934-35-ben Bibó István is).

Miért kezdtek el foglalkozni a nemzetközi kapcsolatok tudományos vizsgálatával? Mert az angolszász demokráciákban sokkot váltott ki az első világháború, mint totális háború. Felmerült a kérdés: érvényes-e a liberalizmus által képviselt elképzelés arról, hogy az emberiség a demokrácia útján való haladással és a technikai felfedezésekkel egy olyan haladó korszakban él, amelyben az erőszak egyre inkább kiküszöbölhető a jogállami intézmények és hatalomgyakorlási technikák alkalmazásával. A felfogás alapja: Immanuel Kant és John Locke politikai filozófiája, melyben az ember alapvetően békeszerető, racionálisan cselekvő és döntő, nevelhető és tanulóképes lény. A liberális felfogás idealista internacionalizmus volt: a nemzetközi jog fejlődése, a határokon átnyúló kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok világméretű integrációhoz és nemzetközi szervezetek, intézmények kialakulásához vezetnek. Így az államok egymás közti szerződésekkel és szövetségekkel lemondanak az erőszak konfliktuskezelő eszközként való alkalmazásáról, szuverenitásuk jelentős részét pedig átruházzák egy világkormányra. (Ez volt döntően a Wilson-i elvek egyik célja, illetve ezt szolgálta volna a Népszövetség létrehozása is) Ebben az időben a nemzetközi politika mint diszciplína kutatási területe: -

a háború kialakulása és annak megakadályozása, válságelméletek kidolgozása (miért alakulnak ki válságok a nemzetközi rendszerben, hogyan kezelhetők ezek).

Mi változott a második világháború után? A Népszövetség működésének elégtelensége (nem tudta kollektív biztonsági rendszerként megakadályozni a háborút) és a második világháború szörnyűségei sokkot váltottak ki és rámutattak: az idealista liberális felfogás (jogi-intézményi megközelítés) nem vált be.

45

Következtetés: Carr szerint a normatív-jogi megközelítés, amely a Népszövetségben öltött testet azért vallott kudarcot, mert a békét az érdekek összeegyeztethetőségére, harmóniájára alapozta. Ez hiba, mert: az észt helyezte előtérbe az érdekekkel szemben, az etikát a politikával szemben, az elméletet a gyakorlattal szemben. Mi lett a nemzetközi politika mint diszciplína kutatási területe? A HATALOM jelensége és ezzel összefüggésben a szereplők CSELEKVÉSEINEK az indokai és módszerei. Ennek függvényében tárgyalták az egyensúly politika kérdését, a kollektív biztonság kérdését. Ez az elméleti irányzat eszmetörténeti szempontból már inkább a Machiavelli és Hobbes által képviselt politikaelméleti iskola folytatója volt. Alapfogalmak: nemzeti érdek, nemzeti biztonság, hatalmi egyensúly. A tudományág a nemzetközi rendszer kezdetét a vesztfáliai békeszerződéstől eredezteti (1648), ekkor jött létre ugyanis a modern európai államrendszer, melynek szereplője az elismert határokkal és a határok által körülvett területen élő lakosság felett szuverenitással rendelkező állam.

A modern nemzetközi rendszer felépítése Mik a vesztfáliai rendszer alapfogalmai? Territorialitás elve – az állam szuverenitásának alapja és hatalmának forrása az általa ellenőrzött terület. Ezen a területen az állam erőszak-monopóliummal rendelkezik, jogrendszert és adórendszert tart fenn. Ez az elv hozta létre a be nem avatkozás elvét is. A terület, állam, nép és nemzet fogalmai egymással szinonim fogalmakká váltak (ahol a fejlődés egészségesen ment végbe!) és létrejött az állam felfogásának két nagy irányzata: az állampolgári (francia) és az etnikai (német) modell. Szuverenitás elve – az államok a nemzetközi rendszer önálló és alapvető (bár nem feltétlenül egyetlen) szereplői, nincsenek egy felettük álló szuverénnek alávetve. Az államok érdekképviselete az önsegély-elvén alapszik: minden állam érdekeinek védelmére és érvényesítésére, hatalmának és befolyásának megőrzésére, növelésére törekszik. (Illetve az állam befelé is szuverén.) Legalitás elve – a szuverén államok egyenjogúak, függetlenül a nagyságuktól és hatalmuktól. Az államok közötti kapcsolatokat a szerződések és a nemzetközi jog szabályozza, ezek pedig az önkéntesség elvén alapulnak. A hadviselés joga ugyanakkor az állami szuverenitás legitim kifejeződése, amelyet semmilyen diplomáciai szabály nem korlátozhat. A nemzetközi rendszer szereplői -

Államok és ezek egymás közti kapcsolatrendszere. Nemzetközi szervezetek és intézmények. A nem kormányzati szervezetek nemzetközi kapcsolatai. A nemzetközi politikát a nemzetközi szervezetek befolyásolják leginkább, de az állam továbbra is az elsődleges politikai szereplője a nemzetközi kapcsolatoknak.

46

-

A nemzetközi szervezetek jelentősége a jövőben csak nőni fog, ha figyelembe vesszük azokat a világméretű politikai és egyéb természetű problémákat, amelyek az utóbbi 50 évben felmerültek. (Szuperhatalmak létrejötte, gyarmati rendszerek összeomlása, a globalizáció, a túlnépesedés, élelmezési problémák, környezetvédelem, stb.)

A nemzetközi kapcsolatok elméleti irányzatai REALIZMUS (képviselői: Edward Hallet Carr, Hans J. Morgenthau) •

• •

Morgenthau szerint a szuverén államokból álló nemzetközi rendszer kormány nélküli, anarchikus és decentralizált jellegű – erre kell alapozni, a nemzetközi viszonyok elméletét is. Szemben áll a liberális megközelítés jogi-normatív szemléletével, amely az értékeket hangsúlyozza, és a tényekre fekteti a hangsúlyt. A realitás ugyanis nem indokolja, hogy világközösségről, vagy az államok közös, kollektív érdekéről beszéljünk. Ami releváns tényező: a nemzetállam és annak érdekei. A nemzetközi politika főszereplője az állam. A tények figyelembevételével és összefüggésbe állításával ki tudjuk kidolgozni a racionális cselekvés modelljét. Ha pedig az állami érdeket képviselő politikus a felismert érdekek és tények függvényében cselekszik, akkor cselekvése racionális lesz: minimalizálja a kockázatokat és maximalizálja az előnyöket. Ez jelenti a hatalomként felfogott nemzeti érdeknek megfelelő cselekvést. Ilyenformán viszont a nemzetközi politika hatalmi politika. Hatalmi politika pedig azért lehetséges, mert nincsen egységes normatív környezet, olyan, ami minden államot átfog. Ezért az államok a saját érdekükben folyamodnak az erőszak monopólium és a legalitás elvének alkalmazásához. (Lásd Hobbes filozófiája!) Hobbes szerint az államon belül létrejön a főhatalom, és ezzel a béke, biztonság állapota, de az államok között továbbra is a természeti állapot uralkodik, mert az államok fölött nincsen szuverén! Ezzel Hobbes önálló szférát jelöl ki a politikai cselekvés területének, mint tudományterületnek.

Mi a helyzet a morál/etika és politika viszonyával? •

• •

A realista iskola szerint feloldhatatlan ellentét és feszültség van a politikai cselekvés és a morális szféra között, ennyiben gyakorlatilag Machiavelli álláspontját viszik tovább. Az egyén feláldozhatja magát a nemzetéért, a politikai közösségért, amiben él, de az állam nem teheti ezt meg, mert pont a közösség megvédése, a nemzeti érdekek védelme a célja. Univerzális, absztrakt formában megjelenő normák tehát nem léteznek, minden norma alkalmazásának lehetősége csak konkrét, körülhatárolt helyen és időben értelmezhető. Carr szerint a normáknak annyi funkciójuk van, hogy biztosítják a nemzetközi rend egységét, de igazából ezek a hatalmi törekvések igazolására szolgálnak. Ezt azzal a példával is igazolja, hogy egy államon belül is van egy réteg, ami hegemóniát, vagy vezető szerepet gyakorol, de ennek a hegemóniának nem részese mindenki.

NEOREALIZMUS (képviselői: Kenneth Waltz, Henry Kissinger) •

A neorealizmus a realista iskola koncepcióját viszi tovább, de számos módosítással. 1. Egyrészt nagyobb figyelmet szentel az állami hatalom tényezői között a gazdasági hatalomnak.

47

•

• • • •

•

2. Másrészt a tudományosság igénye alapján elméleti módosításokat hajt végre: elutasítja azt a tételt, hogy az államok egymás közti együttműködésének és viselkedésének motivációi az emberi természetre vezethetők vissza. Kenneth Waltz szerint a nemzetközi politika világát nem az államok, hanem a nemzetközi rendszer, mint rendszer felől kell szemlélnünk. Nem az államok – mint a rendszer egységei – magatartása felől kell a nemzetközi politika folyamatait vizsgálnunk, hanem a rendszer egészének függvényében. A nemzetközi rendszernek ugyanis vannak olyan működési sajátosságai, amelyek az államok számára bizonyos értelemben kényszert és meghatározott cselekvési pályákat jelentenek. Ezért különbséget kell tenni struktúra és egység, nemzetközi rend (szervező elve: anarchia) és állam (szervező elve: hierarchia) között. Az államok a modern nemzetközi rendben nem tudják hatékonyan befolyásolni a világpolitikát, inkább a rendszer az, ami befolyásolja az állami politikát. Így a nemzetközi rend egységes struktúrája egységesítő hatással van a nemzetállamokra, az őket érő kényszerek homogenizálják őket, a különbség abban van, hogy a nagyobb államok jobban ellen tudnak állni a struktúrából eredő kényszereknek (lásd globalizáció). A nemzetközi rendszer self-help rendszer, amelyben az államok az önsegély és az erőszak-monopólium eszközét alkalmazzák. Az államok állandóan értékelik egymás hatalmának változásait, ebből született a hatalmi egyensúly elmélet, mint a nemzetközi rendszer elmélete. A hatalmi egyensúly pólusok között jön létre, a pólusok pedig olyan nagy- vagy szuperhatalmakat jelölnek, amelyek képesek egymás megsemmisítésére (bipoláris rendszer). Joseph Greco: Az alapvetően interdependenciára épülő nemzetközi rendben nem egyértelmű az együttműködés lehetőségeinek javítása, mert az államok az együttműködésekből nem az abszolút, hanem a relatív nyereséget akarják kihozni, azaz azt, hogy a másik államhoz képest minél többet nyerjenek a kooperáción. Másrészt az erőszak alkalmazásának lehetősége a minél nagyobb biztonságra való törekvést eredményezi: így viszont nem lesz nagyobb a biztonság (fegyverkezés, háború alkalmazása), csak egy versengés alakul ki – ez a biztonsági dilemma, Waltz szerint ez eredményezi a háborúk kialakulását.

IDEALIZMUS (liberális institucionalizmus – képviselői: Hedley Bull, Adam Watson) •

•

•

A nemzetközi rendszert társadalmak kapcsolataiként fogja fel, ebben pedig az értékek kifejeződése és érvényre juttatása a legfontosabb, és a határokon átnyúló nem állami társadalmi és gazdasági szereplők (NGO) kapcsolatai. Nagy jelentőséget tulajdonít a nemzetközi intézmények (mint a béke biztosítékai) működésének, a társadalmi változások globális hatásainak, a diplomáciai szabályoknak. A liberalizmus által képviselt elképzelés: az emberiség a demokrácia útján való haladással és a technikai felfedezésekkel egy olyan haladó korszakban él, amelyben az erőszak egyre inkább kiküszöbölhető. Elsősorban a jogállami intézmények és hatalomgyakorlási technikák alkalmazásával. Így lesz az „államok rendszeréből” az „államok társadalma”. A felfogás alapja: Immanuel Kant és John Locke politikai filozófiája, melyben az ember alapvetően békeszerető, racionálisan cselekvő és döntő, nevelhető és tanulóképes lény. Illetve Hugo Grotius elmélete az államok közötti kapcsolatokat szabályozó normáról és jogról. A liberális felfogás idealista internacionalizmus volt: a nemzetközi jog fejlődése, a határokon átnyúló kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok világméretű integrációhoz és nemzetközi szervezetek, intézmények kialakulásához vezetnek. Így az államok egymás közti szerződésekkel és szövetségekkel lemondanak a legitim erőszak monopóliumáról, 48

•

•

azt átruházzák a világkormányra, szuverenitásuk egyéb elemeivel együtt. (Ez volt döntően a Wilson-i elvek egyik célja, illetve ezt szolgálta volna a Népszövetség létrehozása is) A neoliberális iskola képviselői annyiban újítottak a klasszikus liberalizmus elméletén, hogy – szemben a neorealista iskolával – lehetségesnek tartják olyan államok közti együttműködés kialakítását, amely minden szereplő számára egyformán előnyös és nyereséget jelent. Másrészt a nemzetközi szervezeteknek jóval nagyobb figyelmet szentel. Két álláspont a neoliberális iskolán belül: 1. a nemzetközi szervezetek az államokhoz képest alárendelt szereplők, az államok között léteznek, és segédeszközként funkcionálnak, 2. a nemzetközi szervezetek az államok mellett helyezkednek el, gyakorlati (de facto) önállósággal rendelkeznek.

STRUKTURALIZMUS (globalizmus, vagy világrendszer-elmélet)

Ennek az iskolának az elméleti alapját a marxizmus jelenti. • A nemzetközi kapcsolatok világát a hatalom és a jólét egyenlőtlen eloszlása jellemzi, ezért vannak háborúk is. Nagy figyelmet szentel tehát a gazdasági szempontnak. • Az államok közös feladata az, hogy ezeket az egyenlőtlenségeket megszüntessék. Ehhez ugyanakkor fel kell adni az önsegély elvét, mert annak alkalmazása az egyik felet domináns, biztonságos és jóléti pozícióba hozza, a másikat pedig függő és kizsákmányolt pozícióba. • Ha az érdekkonfliktusok és a háborúk megszűnnek, akkor lehet egy idealista koncepciót kidolgozni, és akkor valósul meg az államok közötti szolidaritás. • A háborúknak két fajtáját különbözteti meg a strukturalista iskola: 1. a gyarmati rendszer felszámolására irányuló „emancipációs” vagy „függetlenségi” háborút (igazságos háború!), 2. úgynevezett „reakciós háborút”, amely valamilyen hatalom, vagy globális elit érdekeit védi, vagy gyarmati pozíciók fenntartására irányul.

49

Nemzetközi politika II. A globalizáció hatása a nemzetközi politikára

A globalizáció folyamatának kialakulásában döntő szerepe volt a Bretton Woods-i rendszer összeomlásának és a GATT létrehozásának, illetve a monetarista gazdaságpolitikai irányzatnak. A Bretton Woods-i rendszert (BWR) 1944-ben hozták létre az USA-ban a nyugati világ fejlett gazdasági hatalmai a háború utáni pénzügyi stabilitás kialakítása érdekében. Két fontos pillére volt: 1. Minden ország valutájának meghatározták a dollárhoz viszonyított árfolyamát (a dollár paritást). 1. Az amerikai jegybank aranyalapra helyezte a dollárt. Ez a rendszer stabil és kötött árfolyamokra és engedélyhez kötött valuta-tranzakciókra épült, ez azonban egy idő után gátolta a gazdasági fejlődést, így 1970-től az USA, NSZK, Kanada és Svájc megszüntette a tőke mozgását ellenőrző szabályozások jelentős részét, 1979-re pedig valamennyi aláíró ország felszámolta ezeket. (A rendszer végleges megszűnését a közös belső piac létrehozása jelentette az Európai Közösségben, a ’80-as évek végén.) A másik esemény, ami a BWR felszámolását segítette elő, az 1973-as olajválság volt, amikor az olajexportáló arab országok – büntetésként az USA és Hollandia Izrael-barát politikája miatt – előbb kétszeresére, majd ötszörösére emelték az olaj árát, és lecsökkentették a kitermelést. Ez olyan inflációt generált, amit a kötött árfolyam-politika nem viselt el, így az USA sem garantálta tovább az aranyalapú dollárt. A General Agreement on Trade and Tariffs – Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) 1948-ban jött létre, létrehozói az USA és a fejlett nyugat-európai országok voltak, célja pedig a nemzetközi kereskedelem fellendítése volt a vámtarifák csökkentésével és a mennyiségi korlátozások – ahol lehet – megszüntetésével. A GATT révén is a kereskedelem fejlődésével olyan folyamatok indultak el, amelyek alapjában változtatták meg a nemzetgazdaságok arculatát, 1985 óta például a kereskedelem volumenének növekedése kétszeresével haladja meg a gazdasági teljesítmény növekedését. Mindez a jóléti állam modelljének kialakulását is elősegítette. Az olajválság és a bővülő gazdasági növekedés egy új gazdaságpolitikai irányzatot is életre hívott, a monetarizmust, melynek „atyja” Milton Friedman, Reagan elnök egykori gazdasági tanácsadója, Nobel-díjas közgazdász) volt, aki úgy vélte, hogy a vállalkozások és a beruházások elől el kell hárítani a korlátozásokat, egyúttal az államnak is vissza kell vonulnia a gazdaság irányításából, és csak szabályozó szerepkört kell betöltenie. Friedman szerint a korlátaitól megszabadított piac növeli az állam adóbevételeit, ezzel pedig a jóléti rendszer fenntartásához járul hozzá. A monetarizmus lényegi elemeit egy hármas jelszóval szokták a leggyakrabban összefoglalni: dereguláció (az állam kivonul a gazdaság irányításából) – liberalizáció (a tőkemozgások korlátozásának feloldása) – privatizáció (az állami vállalatok magánkézbe adása, főleg azokban a szektorokban, ahol az állam nem tudja nyereségesen működtetni a vállalatot). Ezeknek a folyamatoknak köszönhetően a ’90-es évek elejére végleg megfordult az a régi alaptétel, hogy a legnagyobb profitot a termelés hozza. Ma már a legnagyobb profitot a befektetések (nyugdíjpénztárak, biztosítók stb.) és a pénzügyi tranzakciók (például

50

árfolyam-spekuláció) termelik. Ezzel együtt a nemzetgazdaságok szerkezete is mindjobban átalakult, a fejlett gazdaságokban ma már a GDP legnagyobb hányadát a szolgáltató szektor adja (Hollandiában például már több mint 2/3-át), miközben a hagyományos szektorok (mezőgazdaság, ipar) háttérbe szorulnak. Ezért értékelődött fel a ’90-es évek elejétől kezdve a tudásalapú társadalom víziója, és a tudásintenzív iparágak szerepe, mert az információ és a tudás jelentik ma már a legtöbb hasznot hozó befektetést, de a szolgáltató szektor is a tudásintenzív iparágakra épül elsősorban. A rendszer problémája az, hogy a szolgáltató szektor és a tudásintenzív iparágak nem igénylik úgy az emberi munkát, mint a termelésre épülő gazdaságok, tehát a munkanélküliség problémáját az új gazdasági trendek sem tudják megoldani, talán még inkább gerjesztik is azt. Globalizáció-definíciók Barbara Parker: „A globalizáció új szakaszt nyitott a világ fejlődésében. Ebben az új szakaszban a világ egyetlen nagy piaccá vált, ahol minden termék, szolgáltatás és pénz egyaránt korlátozás nélkül adható és vehető; és az emberek is szabadon vándorolhatnak aszerint, hogy hol találnak jobb munkalehetőséget.” „A globalizációt a profit-orientált cégek hajtják előre, tartják fenn és terjesztik ki.” „Az üzleti és a politikai hatalom összefonódása teremti meg az új világrendet.” 1.) Tehát a globalizáció elsődleges tartalma, hogy a világ egy egységes pénzügyi szféra és gazdasági piac legyen. Mi segíti elő a globalizáció folyamatát? Jerry Mander – Edward Goldsmith: „A globalizáció – az ipari forradalom óta először – teljesen átalakítja a világ politikai és gazdasági rendjét.” 2.) Politikai folyamatok a ’90-es évektől kezdve: - az „egypólusú világ” kialakulása, tehát a SZU összeomlása után egyetlen szuperhatalom maradt, az USA, - a világ egyre több országában érvényesül a nyugati típusú demokrácia és a piacgazdasági modell, ami jelenti - a társadalom szerkezetének átalakulását, - az egyes államok gazdaságpolitikájának átalakulását. Charles E. Morrison: „A globalizáció egyrészről jelenti a globalizált termelést, marketinget, kereskedelmet és pénzmozgásokat, valamint az egyes országok egymástól való függésének erősödését, a külföldi tőkebefektetések növekvő értékét, a legális és illegális munkaerő-áramlást, és a

51

túrizmus növekedését. Jelenti továbbá az ötletek, tudás, normák és értékek szabad áramlását és egymásra hatását.” 3.) Az információ áramlás óriási mértékű felgyorsulása, ami az Internetnek köszönhető. „Akié az információ, azé a hatalom.” 4.) A világ pénzpiacainak és adórendszereinek egységesülése, közelítése. Erősítő tényező: a klasszikus liberális közgazdaságtan-elmélet, a piac önszabályozó mechanizmusáról, és az államnak a gazdaságból való kivonulásáról. (Lasalle: „éjjeliőr állam-modell.”) Jeremy Rifkin [A munka vége] hangsúlyozza: A „20 a 80-hoz társadalma” fog kialakulni, a munkaképes lakosság 20 %-ának munkaereje elég lesz a nemzeti jövedelem előállítására. 5.) Az állam kivonulása a gazdaságpolitikából (dereguláció), amely az 1970-es évektől kezdve felgyorsult. – Helytelen voltát egyre többen látják. Valamint a munkanélküliség fokozatos globális növekedése. Ez ok (a befektető oda mehet, ahova akar, van munkaerő) és okozat egyben (ahonnan elmegy, ott embereket kell elbocsátani). 6.) A nemzetközi multinacionális vállalatok által terjesztett fogyasztói kultúra, amely felgyorsítja a fejlődő országokban is a fogyasztói társadalom modelljének kialakulását. 7.) Hiányzik egy egységes jogi szabályozás, amely korlátok közé szorítaná a nemzetközi nagyvállalatok működését, például az EU-ban sincsenek még egységes adójogszabályok (az ÁFA-t leszámítva).

AZ ÚJ VILÁGREND Samuel P. Huntington könyve [A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása] óriási visszhangot váltott ki tudományos körökben, mert szerzője olyan koncepciót vázolt fel a nemzetközi politika jövőben trendjeiről és lehetséges konfliktusforrásairól, amely nem volt beskatulyázható az uralkodó elméleti iskolák paradigmáiba (realista, institucionalista stb.). Huntington alaptétele az, hogy hidegháború után a világpolitikában a fő politikai és katonai természetű konfliktusok nem ideológiai rendszerek között törnek ki, hanem a világ fő civilizációs (kulturális) törésvonalai mentén. A nemzetközi politika fő konfliktusait tehát már nem a gazdasági érdekek motiválják, hanem az, hogy milyen kultúrkörhöz tartoznak az államok. Ennek oka részben az, hogy az ideológiai szembenállás megszűntével egy igazán uralkodó ideológia érvényesül a világban, a liberális demokrácia eszméje, így az egyes államok és az egyes emberek önmeghatározása kulturális identitásuk segítségével történik. Huntington ezt azzal indokolja, hogy az önmeghatározás – akár egyéni és közösségi szinten – mindig valakivel vagy valakikkel szemben, tehát ellenségképek alkotásával történik. Ezt a folyamatot pedig a globalizáció is erősíti, hiszen a migrációs-népvándorlási folyamatok

52

erősödésével az emberek olyan identitásformákat alakítanak ki, amelyek „hordozhatók” és ilyen a kulturális identitás is. A jövő nemzetközi politikáját meghatározó kultúrkörök (civilizációk) a következők (öt nagy és ezekhez tartozó négy kisebb civilizáció): NYUGATI KERESZTÉNY Nyugati (Ide sorolja Japánt, nyugati mintájú társadalmi-gazdasági berendezkedése miatt) Latin-amerikai Afrikai ORTODOX KERESZTÉNY KÍNAI ISZLÁM HINDU Buddhista A civilizációk közti vezető szerepet a nyugati civilizáció tölti be, de ez a vezető szerep Huntington értelmezésében hanyatlóban van, melynek okait később látni fogjuk. Hogyan határozhatjuk meg Huntington civilizáció-fogalmát? Huntington a civilizáció fogalmát abban az értelemben használja, ahogy a XVIII. századi francia felvilágosodás gondolkodói használták: a barbárság ellentéteként. Több jelentésréteget is megkülönböztet azonban a civilizáció fogalmán belül: 1. A civilizált társadalom az urbanizált, megállapodott, művelt emberek közösségét jelentő társadalom. 2. A civilizáció a kultúrával szinonim fogalom, mert mind a kettő egy emberi közösség életmódjának egészére utal, csak a civilizáció nagyobb, a kultúra pedig kisebb egységet (nem feltétlenül földrajzit!) jelöl. Mindkettőnek részét képezik az értékek, normák, gondolkodásmódok, amelyek egy társadalomban az együttélést szabályozzák és meghatározzák. A civilizációt meghatározó elemek közül azonban a legfontosabb elem a vallás. Ha megnézzük az öt nagy kultúrkört, azok mindegyike is vallásokhoz köthető. 3. A civilizáció az emberek legmagasabb szintű kulturális csoportosulása és egyben a kulturális identitás legmagasabb szintje, amivel az ember rendelkezhet. A civilizáción belül azonban vannak az identitásnak különböző – általában egymást erősítő – szintjei. 4. A civilizációk legfontosabb jellemzője a hosszú történelmi folytonosság, melynek során többféle politikai és gazdasági rendszer, és különböző válságciklusok is váltják egymást. 5. Egy civilizáció többféle politikai rendszerű kormányzatot foglal magában.

53

Huntington alaptételének öt fontos következménye: 1. A történelem folyamán először fordul elő, hogy a világpolitika sokpólusúvá és „sokcivilizációjúvá” vált, azaz nem egy világhatalom, vagy kultúra hegemóniája érvényesül. A hidegháború bipoláris világrendjével szemben ma az államcsoportok civilizációk szerint tömörülnek. Nyilvánvalóvá vált, hogy a modernizáció nem azonos a nyugatiasodással, és önmagában nem vezet egyetemes civilizáció kialakulásához, illetve a nem nyugati társadalmak el-nyugatiasodásához. A modernizációnak ugyanis alternatív és működőképes modelljei is kialakultak az utóbbi évtizedben, például a kínai modell, ahol az egypártrendszerű kommunista politikai modellt ötvözik a piacgazdasággal (éves szinten a kínai gazdaság 8%-os GDP növekedést produkál az utóbbi három évben). A hidegháború idején a konfliktusok a szuperhatalmak érdekütközései mentén törtek ki, de ezek leggyakrabban a harmadik világ országaiban zajlottak, ahol a politikai stabilitás mindig nagyon törékeny volt. A kulturális identitás által meghatározott világban azonban a helyi politika már nem ideológiai vagy gazdasági logika szerint alakul, hanem az etnikumok politikája lett, a világpolitika pedig a civilizációk politikája. 2. A civilizációk közötti erőegyensúly módosul, a Nyugat relatív befolyását tekintve hanyatlik, mind politikai, mind gazdasági értelemben, de visszaszorulóban van a kereszténység terjedése és világvallások közötti vezető szerepe is. A nyugati civilizáció hanyatlásának legszembetűnőbb jele a demográfiai adatokban érhető tetten, a népesség ugyanis a fejlett világ országaiban egyre nagyobb mértékben csökken és elöregszik, miközben az iszlám világ, vagy a távol-keleti „kis és nagytigrisek” országaiban rohamosan nő. A Nyugat visszaszorulásának jelei még azok jelentkező - a kultúra és nyelv megőrzésére fogyasztói társadalom modelljével szemben modernizációval összhangba hozni, és alternatív (Iszlám Újjászületés Mozgalma stb.)

a nem nyugati típusú társadalmakban irányuló - mozgalmak is, amelyek a hagyományos értékeiket próbálják a társadalmi-politikai modellt kidolgozni.

3. A civilizációkra épülő világrend szövetségi rendszereit és az együttműködéseket a kulturális rokonság határozza meg, az pedig, hogy országokat „vigyünk át” egyik kultúrkörből a másikba, nem bizonyult sikeres módszernek. Miért segíti elő a kulturális rokonság az az államok közti együttműködést, a különbözőség pedig a konfliktusok kialakulását? -

-

Egyrészt az emberek a világban egyre inkább kulturálisan határozzák meg identitásukat (fentebb ismert okokból). A kulturális azonosságtudat növekvő szerepe ugyanakkor a gazdasági és szociális modernizáció terméke, mert a hagyományos kisközösségek kontrolláló funkciójának megszűnése vagy leértékelődése (falu, lakóhely, család), illetve a fokozódó mobilitás igényt támaszt a magasabb szintű identitásformák iránt. Az identitás meghatározása alapvetően mindig a „másikkal” szemben történik, tehát az identitás kialakítása egy reflexív viszonyban (a másikhoz történő viszonyulással)

54

-

-

-

megy végbe. (Akkor határozhatom meg magamat franciaként, ha a világon élnek „nem-franciák” is.) A közlekedés és a kommunikációs technológiák fejlődése egyre intenzívebb kapcsolattartást tesz lehetővé az egy civilizációhoz tartozó emberek között, így a világ más-más pontján élő, de azonos kulturális-etnikai identitással rendelkező emberek között erősödik a szolidaritás-érzés (különösen konfliktusok esetén – ez a nemzetközi terrorizmus terjedésének is egyik magyarázata). A különböző civilizációk közötti konfliktusok általában nem újkeletűek, hanem rendezetlen történelmi örökségek következményei. Ezek megoldásában az egyik nagy probléma az, hogy ezek nem oldhatók meg kompromisszummal (például Jeruzsálem státuszának kérdése). A konfliktusok a politikum szférájának jellegzetes velejárói, egy konfliktus megoldása után ugyanis mindig keletkezik egy új, mert a fennálló rend a legritkább esetben felel meg mindenkinek.

Fontos tanulság lehet a nemzetközi együttműködés és konfliktuskezelés kérdéskörében az a jelenség és tapasztalat, hogy a kulturálisan rokon országokat tömörítő szervezetek mindig sokkal hatékonyabban működnek, mint az ilyen szempontból heterogén szervezetek (NATO, EU – közös történelmi, vallási és kulturális gyökerek = hatékony együttműködés; EBESZ, ENSZ – eltérő gyökerek = nehézkes és vontatott konfliktuskezelés). 4. A Nyugatot a saját egyetemesítő törekvései mind inkább konfliktusba fogják sodorni más civilizációkkal, elsősorban az iszlámmal és a kínai kultúrkörrel. A helyi vagy regionális szinten kirobbanó háborúk esetében viszont fennáll a konfliktus eszkalálódásának (szétterjedésének) veszélye, mivel a szembenálló felekhez mindkét oldalon csatlakoznak az azonos civilizációhoz tartozó országok. Melyek azok a területek, ahol a leginkább ki fog éleződni a szembenállás a jövőben? a) A globális fejlődés irányába és trendjeibe, valamint a globális nemzetközi szervezetek (ENSZ, Világbank) intézkedéseire gyakorolt befolyás. b) A katonai hatalom kérdése, azon belül is a fegyverkezés ütemének és technológiai tartalmának kérdése, illetve, hogy ki képes a leszerelési tárgyalások befolyásolására. c) A gazdasági hatalom és a jólét problémaköre, amelyek elsősorban a kereskedelmi (WTO) tárgyalásokon jelennek meg, illetve a befektetőkkel történő megegyezések függvénye. d) A nemzeti kisebbségek védelme az anyaországnak egy másik állam belügyeit érintő követeléseivel vagy akcióival, illetve, ha egy állam a saját területéről próbálja a nemzeti kisebbségeket elűzni, esetleg kiirtani (Szerbia – koszovói albánok elűzése, tömeges elpusztítása 1999-ben, Irak – kurdok vegyifegyverrel való tömeges elpusztítása, 1992-ben). e) Az értékek és a kultúra tárgykörében jelentkező konfliktusok, amikor egy állam egy másikra akarja ráerőltetni saját értékeit (az iszlám államok többségében nem tudják értelmezni az „emberi jogok” kitételt, mert más a politikai gondolkodás). f) Olyan területi konfliktusok, amelyek nagyhatalmakat is érintenek (Kasmír hovatartozása fölött két – immár atomhatalom – ország, India és Pakisztán vitatkozik, de érintett a kérdésben a szintén atomhatalom Kína is).

55

5. Az új világrend kihívások támaszt a Nyugattal szemben: a) A népesség elöregedése és csökkenése munkaerőhiányt és a szociális (főleg nyugdíj) ellátórendszerek ellehetetlenülését eredményezheti. b) Az egyéni fogyasztás előtérbe kerülésével egyre jobban eladósodnak a fejlett országok polgárai és egyre drasztikusabban csökkennek a megtakarítások. c) Egyre nagyobb méreteket ölt az antiszociális viselkedés – ez főleg a családok kontrolláló, értékközvetítő szerepének gyengülésével kapcsolatos. d) A család mint társadalmi „alapmodell” egyre inkább veszít fontosságából és vonzerejéből. e) Csökken az önkéntes és a civil szervezetekben munkálkodó emberek száma és a köz javára végzett munka presztízse, az ilyen munka iránti hajlandóság. Fogyatkozik a „társadalmi tőke”. f) Az egyéni fogyasztás kultuszának előtérbe kerülésével gyengül a „munkamorál”. g) Az alacsonyabb iskolázottságú rétegek esetében csökken a továbbtanulásra és a szellemi tevékenység folytatására való hajlandóság. h) Növekszik a harmadik világból érkező bevándorlók és munkavállalók száma, akik nem asszimilálódnak a befogadó közösséghez, hanem őrzik kultúrájukat. i) A nemzetközi szervezetek és intézmények zöme a második világháború után, az amerikaiak elképzelése alapján jött létre, így felépítésüket és jellegüket a nyugati politikai értékrend határozza meg. (Az ENSZ BT-ben három nyugati hatalom van az öt állandó tag között, nincs ugyanakkor iszlám állam.)

56