Lőrincz L. László: Az utolsó hvárezmi nyár Scannelte Haffner Ernő, javította Németh Miklós 2003 január "a 100 és 101 oldalak annyira rosszak voltak, hogy ki kellett hagynom. :-((( " Előszó A hvárezmi birodalom egyike volt Ázsia leghatalmasabb államainak. A XIII. század elején a Kazár-tenger (Kaszpi) a Szejhun folyó (Szírdarja) és az Indus határolta, s a köztük elterülő óriási területen gazdag városok virágzottak: Buhara, Szamarkand és a főváros, Gurgandzs (Urgencs). Ez a hatalmas birodalom azonban nem volt egységes; erős központi hatalom hiányában egymással marakodó sahok és bégekjátékszerévé vált. A falvak és a városok lakói kegyetlenül szenvedtek a hatalmaskodó urak erőszakoskodásaitól, a hvárezmi sah, Nagy Mohamed pedig magasra törő álmokat szövögetett Kína elfoglalásáról. A XIII. század első felében a kiváló haditechnikájú és fegyelmezett mongol csapatok támadásai során a hvárezmi birodalom összeomlott, s az öntözőcsatornák szétrombolása következtében a gazdag oázisállam területét hosszú időre a sivatag vette birtokába. A történetünkben szereplő Kubiláj a nagyapja és az őt követő néhány kán rövidebb uralkodása után a század második felében elfoglalta a nagykáni trónt, s Észak-Kína területét is birodalmához csatolva megalapította a mongol eredetű Jüandinasztiát. Kubiláj idejében fejlődött erőssé a kézművesség és a kereskedelem, s a mongolság kezdte megismerni a földművelést is. Kubiláj parancsára alkották meg a mongolok első írását, s kancelláriájában rügybe fakadt a kor sajátos irodalma: vallásos művek fordítása és átköltése. A hvárezmi birodalom ugyanakkor az ismeretlenség homályába süllyedt, s csak később, néhány évszázad múlva hallat majd ismét magáról, amikor egész Ázsia rettegni kezdi az új nomád uralkodó, Timur Lenk nevét. Lőrincz L. László. I. A helytartó és a követ A város mint alvó, hatalmas állat, mozdulatlanul feküdt a forró turkesztáni éjszakában. Fenyegető, fekete felhők burkolták be a holdat: csak néha-néha sikerült megszabadulnia fojtogató ölelésükből, hogy sápadt fényét végigöntse a mocskos utcákon. A fullasztó hőségben csöndben haldokoltak az út menti, porlepte csenevész fák, s még a minaret karcsú tornya is savanyú cseppeket
izzadt a párás forróságban. A finom homoklepel takarta kertekben könyörögve fordították arcukat az égre a hatalmas, kék virágok, s szomjas szirmaik mint megperzselt rovarok szárnyai vonaglottak Otrar tüzes katlanában. A vályogból vert, alacsony házak közül fenyegetően emelkedett ki a helytartó palotájának sötét tömege. Mozdulatlan, fénytelen ablakain időről időre megcsillant a hold gyenge fénye, éberségre intve a kertben szundikáló őröket. - Allah nagy! - hangzott a fojtott hangú kiáltás, amikor az egyik silbak kibukkant az épület sarka mögül, s szembe találta magát társával, aki ellenkező irányban kerülte a palotát. - Végtelen a kegyelme! - válaszolta a másik, és már fordult is vissza, hogy a túlsó oldalon ismét szembetalálkozzék a párjával. A palota nagytermében, amelyet falhoz erősített fáklyák lobogó fénye világított meg, faragott karosszékében, gondolataiba merülve ült Inalcsik, a hvárezmi sah helytartója. Homlokán fényes verejtékcseppek csillogtak, s a legkisebb mozdulatára lefolytak az orrán. A helytartó mozdulatlanul gubbasztott székében, s csak szempilláinak ütemes csapásai mutatták, hogy nem merült el az igazhitűek nyugodt álmának a tengerében. Az ajtóban óriásira nőtt néger állt, kezében kivont karddal. A falon lobogó fáklyák lángja tüzes fénybogarakat rajzolt a kezében tartott meztelen pengére. Óriási testét egy szál ágyékkötő takarta csupán, s a rekkenő forróságban úgy festett, mint óriási, verejtékes széntömb. A levegőbe meredt, szeme fehérje villogott, kissé fölhúzott duzzadt felső ajka alól előcsillantak vakító fogai. Az ablakokat súlyos brokátfüggönyök borították, a fáklyák fényéből egyetlen picinyke sugár sem szökhetett ki a kertbe. Az utcán osonó éjszakaijárókelők iszkoltak el a palota közeléből, mert rémületet árasztott, mint valami néma sírbolt. A helytartó hirtelen megmozdult. Az izzadságcseppek azonnal lecsurrantak, de mielőtt még elérhették volna az orrát, a kövérkés férfi fölemelte puffadt kezét, és szétmázolta őket. Nehéz sóhajtás szakadt ki belőle, részint a meleg, részint pedig súlyos gondjai miatt. Már-már föltápászkodott, amikor a nagyterem előtti folyosóról sietős léptek zaja szűrődött át az ajtón. A lábak szaporán taposták a folyosó márványköveit. Inalcsik megkönnyebbülten ereszkedett vissza karosszékébe, és zsírpárnákba süppedt szemét az ajtó felé fordította. Az ajtónálló mögött megcsikordult a hatalmas faajtó. A néger a neszre hátrafordította a fejét, de a testhelyzetén nem változtatott, s amikor meggyőződött róla, hogy a belépni szándékozó ismerős, elvonta útjából a pengét. A kitárult ajtószárnyak mögött néhány pillanatra láthatóvá lett a hosszú, egyenes folyosó s a közvetlenül a küszöb előtt álldogáló férfiak. A belépő fegyveres néhány lépést tett a helytartó felé, majd letérdelt, s homlokával érintette a szőnyeget.
- Uram! - mondta, nehezen ejtve a török szavakat -, ajtód előtt áll őfelségének, a nagy hvárezmsahnak, Mohamed úrnak a követe... A helytartó türelmetlen kézmozdulattal félbeszakította a hosszadalmasnak ígérkező jelentést. - Eredj! A követet bocsássátok be! A katona fölpattant a szőnyegről, parancsolóan a néger felé intett. Röffenésszerű torokhang, és az ajtó sarkáig tárult. A helytartó éles tekintettel fürkészte az érkezőt. A követ már nem volt fiatal, de mozgásán, ahogy a helytartó széke felé sietett, az ifjúság ereje és a középkorú katona szívóssága látszott. A nagy meleg ellenére száraz maradt az arca, s láthatóan ügyet sem vetett a forróságra. A helytartó eközben azon töprengett, hogy mi van ezen az arcon olyan megragadóan szokatlan. Talán a gondozott szakáll, a vékony, lekonyuló bajusz? Vagy a rövidre vágott haj, amelynek egy-két tincse engedetlenül kikunkorodott a turbán alól? Aztán elégedetten dőlt hátra. A szeme! Igen, a pillantása kölcsönözött különös szigort a követ arckifejezésének, szivárványhártyája nem barnállott mélyen és sötéten, mint általában az ország lakosságáé, hanem kékesszürkén izzott, akár a dzsinnek világító nézése. A követ élete során, úgy látszik, megszokhatta a feléje irányúló sanda pislogást, nyugodtan kivárta azt a rövidke időt, amelyet elegendőnek ítélt, hogy a helytartó kielégíthesse kíváncsiságát. Aztán két karját lassan, nyugodtan, lazán összefonta a mellén, s biccentett. Mozdulata tiszteletet fejezett ki csupán, alázatot nem. A helytartónak valamiképp nem tetszett ez a túl könnyed fővetés. Talán azt várta, hogy a követ is leborul majd a szőnyegre, mint a testőr, s addig marad úgy, amíg csak ő fölállásra nem szólítja? Talán maga sem tudta, hogy mire vár tulajdonképpen, de ezt a testtartást szíve mélyéből helytelenítette. Úgy vélte, hogy a nagy hatalmú Mohamed úr helytartóját nagyobb tisztelettel is illethetné a hvárezmsah követe. Szólni azonban nem szólt. Beidegzett óvatossága tiltotta, hogy hiúságból ellenséget szerezzen magának a sah közvetlen környezetében. Igaz; a város kicsi, de békés. És a helytartóság sem jövedelmez rosszul... Ezt a köszöntést azonban megjegyzi magának! S a szürke szempárt is. Ki tudhatja, mit hoz még a jövő? A követ várta, hogy megszólítsák. "Modortalan - elmélkedett a helytartó -, legalább Allah áldását kérhetné rám meg a családomra... Úgy látszik, a nagyúr bizalmasa lehet, hogy ennyit megenged magának a pimasz..." Belül füstölgött, de arcára szeretetreméltó mosolyt kényszerített. - Allah áldása nagyurunkra, Mohamed hvárezmsahra! - mondta zsíros hangján, s úgy tett, mintha fölemelkedne kissé, ami a nagyúr nevének említésekor legalábbis illett. - Allah áldása rá, terád és családodra - mondta a követ, és bólintott.
"No, végre... - dünnyögte magában a helytartó - de nehezen nyögted ki a nekem kijáró köszöntést..." Hangosan azonban sietve csatlakozott a követhez: - Áldás, áldás, áldás - hadarta. A szálas férfi szótlanul a ruhája öblébe nyúlt, és pergamen tekercset húzott elő, a homlokához érintette, majd a helytartó felé nyúj totta. A köpcös emberke nehézkesen fölemelkedett, átvette a tekercset, erélyes mozdulattal leszakította a jókora pecsétet, aztán összehúzott szemmel, a fáklyák lobogó, de olvasásra gyér fényében keservesen böngészni kezdte. A követ még mindig mozdulatlanul állt. A helytartónak hirtelen eszébe villanhatott valami, mert fölpillantott, és zavartan a karosszék melletti, párnával födött lócára mutatott: - Ülj le, kérlek, míg elolvasom. A követ leereszkedett a lócára, és rezzenéstelen szemmel fürkészte a helytartó arcát. Mozdulatlan tengerszín tekintetéből semmit sem olvashatott volna ki a titokban figyelő. A fáklyák sercegve csepegtették gyantájukat a márványpadlóra, s a brokátfüggönyös ablakokon át beszűrődött a kóbor városi kutyák távoli csaholása. A helytartó befejezte a levelet, sóhajtott, s a tekercset az ölébe ejtette. A követ elfordította szemét a helytartó arcáról, és a fáklyák lobogó fényjátékát nézte a falon. Akkor fordult csak ismét Inalcsik felé, amikor az megszólította: - Tudod-e, mit ír urunk a levélben? - kérdezte fáradt, rekedt hangon. A követ közömbösen bólintott, és arcát ismét a lángok felé fordította. A helytartó meghökkent. Úgy sejtette, valami titok lappang a hideg, semmin sem csodálkozó álarc mögött. Kérdése szárazon pattant. - Honnan tudod! - Mielőtt elindultam, őfelsége kegyeskedett szóban is megismertetni velem a levél tartalmát. A mai nehéz időkben megtörténhetik, hogy megsemmisül a levél... Akkor pedig a szóbeli üzenetet kellett volna átadnom... Az ügy nem tűr halasztást! A helytartó arcán ismét megindultak az izzadságcseppek. Egyszerre öregnek, fáradtnak és betegnek érezte magát. Behunyta a szemét, és inteni akart a szerecsennek, hogy küldje be a szolgát a frissítőkkel. Aztán hirtelen megmerevedett. Inteni készülő karján a követ figyelmeztető szorítását érezte. - Uram - suttogta szinte bizalmasan a követ -, hoztam egy személyes írást is neked... - ezzel ismét köntöse öblébe mélyesztette a kezét, s újabb tekercset nyújtott a helytartó felé. A pecsét láttán Inalcsik összerezzent. Szeme végigrebbent a fogadótermen, mintha illetéktelenek tolakodó pillantásától óvná a levelet. A követ ekkor már ismét kifejezéstelen arccal a fáklyák fényét
figyelte, pillái csak ritkán mozdultak, mintha szürkéskék szemének nem lenne szüksége soha pihenésre. A helytartó rövid habozás után feltörte a pecsétet. Szemöldökét összeráncolta, s amíg olvasott, nem tudta palástolni kezének ideges remegését. Amikor aztán úgy látszott, hogy végzett vele, nem ejtette az ölébe, mint a másikat, hanem óvatos mozdulattal ruhája öblébe rejtette. Aztán tekintetét szinte zavartan emelte a követre. - Igen, igen... - morogta. - Tudod-e, ki küldte a levelet? kérdezte végül inkább kíváncsian, mint gyanakodva. - Természetesen tudom, uram - mondta a dzsinntekintetű -, őfelsége Nagy Mohamed sah fia, Dzselál ad-Dín kegyeskedett személyesen megbízni, hogy juttassam el kezedhez az ő üzenetét... - Azt is tudod, hogy mi áll a levélben? A követ egy pillanatig habozni látszott. - Uram - mondta végül -, csak azt a parancsot kaptam, hogy adjam a levelet saját kezedbe, szóbeli utasítást nem fűztek küldetésemhez. "Ravasz fickó lehetsz - gondolta a helytartó -, de nem vagy ellenszenves..." Tapsolt a négernek, és a szolgákkal behozattatta a frissítőket. - Bár az igaz hit tiltja az ördög italát, de itt a végeken, ebben a pokoli forróságban talán megbocsátja Allah nekünk... - s a kerekeken gördülő asztalkán álló ezüstkancsóra mutatott. A követ azonban elhárító mozdulatot tett. - Inkább csak gyümölcsöt és serbetet kérek - mondta minden megbotránkozás nélkül. A helytartó egyetlen intéssel kiparancsolta a szolgákat a teremből, csak a néger ajtónálló maradt, kezében a kivont karddal. A helytartó még mindig nem tudta, hányadán áll a követtel. Zavarában maga is a serbetből töltött, pedig szívesebben itta volna a könnyű vörös bort. Egyedül örömest megszegi Allah parancsát, de ha mások is látják - főleg akik betartják a törvényt -, az már fölöttébb feszélyezi. A követ úgy tett, mintha nem venné észre a helytartó zavarát. Egykedvűen rágcsálta a fügét, és kortyolt hozzá a serbetből. "Udvariatlan fickó - gondolta a helytartó -, legalább valami élccel ütné el a dolgot, ha már maga nem iszik... Az ördög tudja, hogy kiket küldenek ide a nyakamra!..." - Ha ismered a levél tartalmát - kérdezte végül óvatosan Inalcsik -, akkor bizonyára meg kell várnod a végrehajtását is? - Nem bíztak meg semmi ilyennel - felelte a követ, elmélyülten vizsgálgatva a füge ezermagvú, kocsonyás húsát -, ha megengeded, még az éjszaka visszaindulok Gurgandzsba. A helytartót nem hagyta nyugodni a kíváncsiság. Mint lappangó kór kerítette hatalmába, és terjedt el a bensejében föltartóztathatatlanul. Az apró féreg rágni kezdte a máját, s fogainak harapása nyomán egyre fogyott Inalcsik türelme. Aztán olyan közel hajolt a követhez, hogy szinte érintette
ajkaival annak hennaszagú szakállát. - Hát te ki vagy? - kérdezte udvariatlan egyszerűséggel. A követ tovább rágcsálta a fügét, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, szinte hanyagul válaszolta: - Ahmed Balcsicsnak hívnak... A helytartó apró gombszeme kikerekedett a csodálkozástól, csak állkapcsa őrölte tovább a fügét. - Ahmed Balcsics? - kérdezte hitetlenül. - A karavánvezető? A követ ráemelte szürke szemét, mintha furcsállaná a helytartó zavarát. - Balcsics vagyok, a karavánvezető - bólintott végül. - De látod, uram, néha követi teendőkkel is megbíznak - tette hozzá enyhén hideg mosollyal. A helytartó feszültségét föloldotta ez a kemény, tiszta beszéd. Bár Balcsics szemében acélpenge sújtó fénye csillogott, Inalcsik mégis valahogyan megkönnyebbült tőle. Évtizedes gyakorlata a helytartóság nehéz tisztében megismertette az emberi természet rejtelmeivel. A hosszú perek, a bírósági ügyek megtanították a zárkózott arc mögött megtalálni a barátot és a mosoly mögött fölfedezni a gonoszt. Ez a hideg mosoly azonban nem ellenséget takart. Bort töltött az ezüstkupába, nagyot kortyolt belőle, majd leplezetlen kíváncsisággal vizsgálta végig ismét a követ arcát. Ki ne hallott volna őfelsége Nagy Mohamed első karavánvezetőjéről, a hírneves utazóról, ravasz kémről és futárról, Ahmed Balcsicsról? Azt is tudta azonban róla, amit csak kevesen a nagy hvárezmi birodalomban, hogy szoros szálak fűzik Dzselál ad-Dínhoz, Mohamed szultán második fiához, s a trónutódlás kérdésében sem a hivatalosan kijelölt utódot, Ozlag sahot, hanem barátját, Dzselál ad-Dínt támogatja. Hiszen maga Dzselál ad-Dín írta neki nemrégiben, hogy leghívebb bizalmasai közé tartozik a legendás hírű utazó is. Most hát itt ül vele szemtől szemben... - Örülök, hogy megismertelek - mondta őszinte örömmel -, híred megelőzött jöttödben. Régóta szerettelek volna már Otrarban látni... A követ udvariasan elmosolyodott. - A hír olyan, mint a gránátalma virága. Illata után csodát sejtesz, de ha az almába harapsz, csak magot találsz. A helytartó jóízűen fölnevetett. - Nemcsak szerény vagy, hanem bölcs is. Mégis igaza volt a szóbeszédnek. De mi hírt hoztál a levélen kívül Gurgandzsból? Balcsics elgondolkozva forgatta a serbetes kupát. Talán azon tűnődött, mennyire avassa bizalmába a helytartót, vagy talán a szavakat kereste, amelyek legpontosabban visszaadhatnák gondolatait. - Olvastad a parancsot - mondta végül, és megvonta a vállát. - A karavánnak az utolsó szálig pusztulnia kell. Így akarja valamennyiünk közös nagy ura, Mohamed sah! - És énrám osztotta ki a hóhér szerepét - mondta kesernyésen a
helytartó. A karavánvezető fölvonta a szemöldökét. - Én inkább azt mondanám, hogy a kard vagy, amely lesújt a sah ellenségeire. - S bizonyos-e, hogy jó helyre? - kérdezte a helytartó. - Egyáltalán nem - mondta a másik -, de ezért a kard sohasem felelős. - De a penge is eltörik, ha keményebbe vág, mint ő maga... - Igen - mondta Balcsics csendesen -, eltörhet... De még ha így lenne is, van-e jogunk bírálni legfőbb urunk utasításait? A lomha testű helytartó váratlan fürgeséggel fölpattant, és járkálni kezdett az asztalka körül. - Már megbocsáss - kezdte szinte kiabálva -, én itt élek a határvidéken, közvetlenül a Nomád szomszédságában, nem Gurgandzsban, égig érő városfalak és hazudozó udvaroncok közt! Saját szememmel látom szinte naponta őket... Szegény ördögök, piszkosak és ostobák. Ha bejönnek a városba, ott csapod be őket, ahol akarod. Rossz selymet, repedt porcelánt és futtatott aranyat sózhatsz rájuk, csak bután vigyorognak, szinte magad is megsajnálod őket... Aztán egyik nap eltűnnek, mint a pára a folyó fölött, ha fölkel a nap, és csak hónapok múlva hallod, hogy lecsaptak valahova, és győztesen hagyták el a csatateret. Aztán hirtelen lehalkította a hangját, és közelebb hajolt a követhez. - Azt beszélik, hogy a Nomád a sárgák birodalma ellen indult ott keleten... Arra pedig, ha nem tévedek, már urunk is szemet vetett... - Datung elesett - mondta a követ szárazon. A helytartó mozdulatlanná dermedt a meglepetéstől. Tátott szájjal meredt Balcsicsra. - Hogyan? - nyögte ki végül a szavakat. - A kínai főváros?! Elfoglalták a nomádok?! - Lassan megcsóválta a fejét. Lehetetlen... Ekkor a követ ismét elmosolyodott, de most már eltűnt a megnyugtató vidám fény a szeméből, fenyegetően szikrázott, mint a dzsinneké. - Semmi sem lehetetlen, ha róluk van szó - mondta meggyőződéssel. - Sokszor jártam köztük, és jobban ismerem őket, mint bárki más a birodalomban. Végre befejezte a füge evést. Hosszú kortyokban még serbetet nyelt rá, aztán fölemelkedett. A helytartó már-már azt hitte, hogy vissza akar vonulni, amikor a követ melléje lépett, s karjánál fogva az ablakhoz vonta. Kissé elhúzta a függönyöket, kitekintett az éjszakába. A helytartó a követ válla fölött ugyancsak a sötétet kémlelte; az utcákon lélek sem mozdult, a várfal bástyái komoran meredtek az égre a hold sápadt világánál. Balcsics a nyakán érezte a helytartó lélegzetét. Hátra sem fordult, kimutatott az éjszakába. - Látod? Itt ér véget a hvárezmi birodalom, és ott kezdődik a
pokol. A városfalakon túl sötétség uralkodott. A helytartó mintha először látná, szorongva nézte a végtelen homályt. Harminc éve volt Otrar helytartója, de még soha nem merészkedett átlépni a birodalom határát. Rettegett a Nomádtól, de ugyanakkor csodálta is. - És a falak alatt a karaván - tette hozzá később kesernyésen. - Az bizony... - morogta a követ figyelmetlenül, s egyre a sötétet fürkészte. Aztán hirtelen visszaeresztette a függönyt, rátelepedett a lócára, és szinte magához intézte a szavakat: - Igen... Sokszorjártam köztük, és ha összeszámolom, több évet is töltöttem a birodalom határain kívül. Nem sokra becsülöm őket, de megtanultam tisztelni az erejüket... - Szemtől szemben láttad a Nomádot? - kérdezte a helytartó. A követ szótlanul bólintott. Szeme előtt újra fölragyogtak a fehér jurták, a Tola-parti város házai, a karavánt kísérő, ferde szemű lovasok, amint mély torokhangon és nehezen érthető nyelvükön megpróbáltak élcelődni a kereskedőkkel. A helytartó hangja zökkentette vissza a valóságba: - És milyen ember? - faggatta mohón. - Igaz, hogy szarvakat hord a homlokán, mint az ördög? Azt mondják, vadkanagyarai nőttek... - Ostobaság - legyintett a karavánvezető. - Semmi különös nincs a külsejében. Olyan, mint te vagy én... Csak a szeme... abban van valami különös, valami megfejthetetlenül félelmetes... - Akárcsak a tiéd - szaladt ki akarata ellenére a helytartó száján. A követen nem látszott, hogy megsértődött volna. - Lehetséges - mondta szárazon -, bár nem hiszem, hogy valami közünk lenne egymáshoz. Nagyapámat a buharai piacon vásárolta a sah nagyapja. Valami messzi, távoli országból hurcolták a birodalomba. Azt mondják, hogy a beszédét sem értette senki. Tőle örököltem a szemem színét... Egyetlen szót hajtogatott csak a rabszíjon: "balcsics, balcsics". A sah nagyapjának az udvarmestere aztán úgy gondolta, hogy ez a nevét jelentheti, és attól a naptól kezdve Balcsicsnak hívta mindenki. Így lettem én is Balcsics. - És a sah bizalmasa - tette hozzá a helytartó, nem minden él nélkül. - Csak saját magunk bizalmasai vagyunk - mondta sokat sejtetően a követ -, aki nem bízik senkiben, ne is várjon senkitől bizalmat... - De a sah megbízik benned... A követ elgondolkozva nyugtatta pillantását a kövér férfi arcán. - A sah nem bízik senkiben - mondta végül. - A szamarkandi táborozás után én sem bíznék a helyében... - Mi történt akkor? - érdeklődött felajzva a helytartó. - Az elmúlt nyáron a sah vadkanvadászattal töltötte ott az időt. Urunk nyaranként legszívesebben a városokon kívül kószál, talán nem is csak a nagy meleg miatt. A testőrezreden kívül talán csak tízen lehettünk a közvetlen környezetéből. A vadászat után egyik
este ünnepi lakomával ünnepeltük az igazi nyár beköszöntét. Urunk, amikor már éjfélre járt az idő, úgy tett, mintha elnyomta volna a sátán itala, és kifecsegte, hogy melyik sátorban tölti az éjszakát... - No és? - türelmetlenkedett a helytartó. - A buharai merénylet óta senki sem tudhatja, hogy Mohamed melyik sátorban tér nyugovóra, csak a testőrezred parancsnoka... Aki tudja is, hallgat, mert a fejébe kerülhet. A helytartó nagyot nyelt. - Most azonban elfecsegte - folytatta a karavánvezető -, és véget vetett a vacsorának... ahol tízen voltunk, rajta kívül - tette hozzá nyomatékosan. - Reggel aztán megfúvatták a harci kürtöket. Kiderült, hogy abba a sátorba, amelyben éjszakáznia kellett volna, de amelybe igen bölcsen mégsem feküdt, tíz vesszőt lőttek az éjszaka. Ha benne alszik, csak a hetedik mennyországában ébred... - Tíz vessző - suttogta a helytartó elhűlve -, ez azt jelenti, hogy... - Nem jelent semmit - mondta a követ szokatlanul fölcsattanó hangon. - Valaki több vesszőt is kilőhetett. - Igaz, igaz - suttogta a helytartó még mindig döbbenten. - A sah nem bízhatik senkiben, hiszen tízünk közül kettő a fia volt; a trónörökös Ozlag sah és Dzselál ad-Dín. Nem bízik a vezírekben, az emírekben és alattvalóiban sem. - Azt is beszélik - dünnyögte a helytartó -, hogyůa sahnak nagy az étvágya, de Allah kevés tehetséggel áldotta meg... - Ozlag sem különb az apjánál - mondta most már egészen nyíltan a követ. - A birodalom a fölbomlás szélén áll. Az emírek, a bégek, a sahok csak a maguk kincseskamráját töltögetik, s a beszedett adókból alig csurran-csöppen valami a kincstárba. Nincs pénzünk zsoldosokat fogadni, az emírek hadserege pedig csak arra jó, hogy a parasztokat fosztogassa. A parasztok elmenekülnek Horaszánba vagy a nagy tengeren túlra, amit Kazárnak neveznek, az öntözőcsatornák pedig pusztulnak. Még, azokat a vidékeket is látogatja az éhínség, amelyeket a sah apja idején földi paradicsomnak neveztek. A sah gyenge és erélytelen... - Mégis a sárga birodalomra vetette a szemét... - Régi vágya Mohamednek, hogy leigázza és a birodalomhoz csatolja a sárga császárok országát. Az álom azonban álom is marad... Most a Nomád alaposan megelőzte... - Ebbe Mohamed nem fog belenyugodni - csóválta a fejét a helytartó. - De kérdés, hogy érdemes-e fáklyát vetni a pelyvába: Balcsics elgondolkozva nézett maga elé. Talán azt latolgatta, mennyit érdemes elmondania még a helytartónak. - Nézd csak, uram - mondta végül, és állát tenyerébe támasztotta. - Itt van a birodalmunk, a nagy hvárezmsahok birodalma, amelyet éppen ezért Hvárezmnek írnak még az arab utazók is. Határai a nagy Indus folyótól a Kazár-tengerig nyúlnak. A keleti határ Otrar, ahol most vagyunk, ezen túl pedig csak a végtelen puszta, ahol egészen addig, ahol a nap fölkel, a Nomád az úr. Vannak
csatornáink és gátjaink, fényes városaink és gazdag falvaink. De ahány város, annyi nyelven beszélünk, annyi vezír, emír és bég uralkodik, hogy számba se tudod venni őket. Szavakban ugyan valamennyien elismerik urunk, Nagy Mohamed hatalmát, de ha valamit kér tőlük, a markukba nevetnek és többnyire nem is válaszolnak. A sárga császárok megadóztatása álom volt és álom is marad! - Akárcsak a Nomádé... - A Nomád a maga módján sokkal veszélyesebb, mint a sárga császárok. Az utóbbi csak álom, az előbbi maga a valóság... A közeli, rettenetes valóság... A császároknak soha nem állt szándékukban kimozdulni óriási falaik mögül, a nomád azonban csak az alkalmat lesi, hogy lecsaphasson ránk. Nekem elhiheted, én ismerem eléggé. A helytartó megpróbált ellenkezni. - Hát nem éppen veled üzente urunknak, hogy elismeri a napnyugati világ urának, míg magát Kelet urának tartja? - Csakhogy aki hisz a Nomádnak, az elveszett! - bólintott a követ. - De hiszen több mint egy évtizede már, hogy a határainkon él, és még soha kísérletet sem tett a fegyveres támadásra. Csak küldözgeti egyre-másra urunknak az ajándékokat, és fogadja a karavánokat. - Hiszen mind itt mennek Otraron keresztül... Szinte már azt hisszük, hogy a Nomád letette a kardot, és kelmeüzletet nyitott, vagy karavánszerájt... A követ ingerülten emelte föl a hangját: - Valamennyien lebecsülitek őt - mondta élesen, szinte kiáltva -, s ez okozza vesztét az egész birodalomnak! Bár a Nomád akaratlanul is időt adott nekünk, hogy rendezzük a birodalom dolgát... A próféta futásának hatszáztizenhetedik évét írjuk, s a Nomád, ahogy te is mondtad, már több mint egy évtizede, hogy a határainkon él. Lassan elfoglalta a szomszédos országokat, a karlukok, a kirgizek és az ujgurok földjét, s birodalmát a határainkig terjesztette ki. Egy pillanatig sem kétséges, csak arra vár, hogy belénk marjon. - Ezt már eddig is megtehette volna, ha akarja... Vagy ha nem fél tőlünk... - A Nomád senkitől sem fél - mondta meggyőződéssel Balcsics -, de igen óvatos... Azt hiszed, uram, hogy kémei nem nyüzsögnek városainkban? Hányan vannak a birodalomban, akik jó pénzért mindenre kaphatók? Tud ő mindent mirólunk, amit csak tudni érdemes... Hogy eddig nem támadott, és mindegyre a békét erőlteti, annak is jó oka van. Ezért üzente Mohamednek, hogy elismeri a nyugati világ urának... - Jó oka? - csodálkozott a helytartó. - Egyelőre a sárga császárok birodalmára vetette a szemét. A Nomád engesztelhetetlen gyűlölettel tekint a sárga császárok országára! Egész seregével keletre rontott, és ameddig el nem foglalja a nagy keleti birodalmat, nem vonul nyugat ellen. Nem annyira ostoba, hogy egyszerre kétfelé fecsérelje az erejét.
Ismeri gyengeségeinket, de ismeri erőnket is. Előbb a sárga birodalom, aztán mi következünk. De addig még évek múlhatnak el... - De hát most mondtad, hogy elesett a fővárosuk - vetette közbe a helytartó. - Ez csak annyit jelent, hogy egy várossal kevesebb. Amíg az összeset elfoglalja, számunkra annyira fontos évek telhetnek el! A legfontosabb lenne most azonnal munkához fogni, de talán már így is késő... Kemény kézzel megteremteni az ország egységét, erős hadsereget toborozni és megerősíteni a határokat! Csak így védekezhetünk a Nomád ellen! - Ezt azonban Mohamed nem tudja bevégezni - mondta a helytartó szomorúan. - Ozlag sem különb az apjánál - folytatta a ki nem mondott gondolatot Balcsics -, nem örökölt mást tőle, csak a tehetetlenséget, a habozást és a játékok imádatát. - Azt fecsegik, hogy kitűnő sakkozó... - Csakhogy most nem sakkjátékosokra, hanem keménykezű katonákra és vezírekre lenne szüksége az országnak. Olyanokra, mint... - Dzselál ad-Dín - suttogta áhítatosan a helytartó. - Igen! Dzselál ad-Dín! Sas a szarkafészekben! Csak benne reménykedhetünk! Élő ellentéte puhány apjának és testvéreinek... - Békés úton azonban sohasem lehet uralkodó, s különösen annyi idő alatt nem, amennyit, ha szavaidat igazságnak fogadjuk el, a Nomád ajándékozott nekünk... - Mohamed jobban félti a trónját, mint az életét... az életétől könnyebben megválna, mint a tróntól. - És ha mégis előbb meghalna, mint a Nomád támad, Ozlag lesz a hatalom birtokosa... - Egyik kutya, másik eb - legyintett a követ. - Úgy fújja el a Nomád, mint levelet az őszi vihar... - És ha Ozlag eltűnne Mohameddel együtt? - kérdezte a helytartó suttogva, maga is megrettenve saját merészségén. - Ez lenne az egyetlen kiút - felelte csöndesen Balcsics, és nyugodt arcán látszott, hogy már ezerszer végiggondolt mindent, s egyetlen lapra tette föl a jövendőt. - S nincs arra mód vajon...? - a helytartó hangja elakadt. A követ azonban, úgy látszott, visszavonul. Mintha nem értette volna a félig kimondott kérdést, némán nézte a fáklyalángot. - Mindezt, amiről beszélgettünk, Mohamed is tudja - mondta rövid hallgatás után csöndesen. - Tudja, de nem változtat semmin. Tehetetlenül áll a világ leghatalmasabb birodalmának halottas ágyánál. Dzselál ad-Dínt Buharába záratta, hogy megakadályozza párthíveivel való találkozását, no meg talán attól is fél, hogy a fia meggyilkoltatja... Pedig Dzselál ad-Dín sohasem emelne kezet az apjára... Azt is tudja, hogy nem bír a vezírekkel, a bégekkel és a sahokkal, s meg sem kísérli már engedelmességre bírni őket. Sőt éppen fordítva, ő maga tört be azok igájába. - Valóban - suttogta a helytartó. - Most aztán, hogy a trónját mentse, utolsó kétségbeesett lépésre
szánta rá magát - folytatta a követ. - Úgy gondolja, ha leszámol a Nomáddal, a birodalom is fejet hajt majd előtte. Azt reméli: ha valamilyen csoda folytán sikerül megvernie a Nomádot, megszilárdíthatja uralmát a bégek és a vezírek fölött... A helytartó hitetlenül csóválta a fejét. - Csakhogy rossz a sorrend - folytatta a követ -, a Nomádot csak úgy lehetne megverni, ha már előtte rendbe hozzuk a birodalom szénáját. Manapság mindenki a másik ellen acsarkodik, mindenki nagyobb koncot akar kimarni a közös fazékból, s a sok kéz közt elvész az adó, a katonák zsoldja. A perzsa és a karluk zsoldosok már rég hazamentek, s a perzsák az elefántok nagy részét is magukkal vitték... - Kard vagyok, amely kettétörik... - suttogta rekedten a helytartó. A követ szinte feledni látszott, hogy Otrar helytartója előtt áll, aki sápadtan, remegő kezekkel a saját jövőjét latolgatja. Szavai szárazon pattogtak, mint tábortűzön a rőzse. - És most itt táborozik a Nomád karavánja Otrar falai alatt mondta a követ, s a brokátfüggönyre nézett, mintha jeges pillantása számára a súlyos szövet sem jelentene akadályt -, tagjai buharai és szamarkandi kereskedők, akiknek egyike-másika már több évet töltött életéből a pusztán, mint szülővárosában. Az is igaz bizonyára, hogy sokan közülük a Nomád emberei, s kémek is megbújhatnak köztük. De mit tudnának még földeríteni, ami ismeretlen volna a Nomád előtt? - Mégis parancsot kaptam... - Hogy te légy a kard, amely első ízben sújt le a Nomádra. Ürügyet kell keresnünk, hogy a Nomád megtámadjon bennünket. Mi nem vonulhatunk ki a pusztára, hogy erőnket összemérjük vele. Okot kell találnunk, hogy saját országunkba csalogassuk, amelyet jól ismerünk, s itt kíséreljük meg legyőzni. Itt barátaink a folyók, a hegyek és az erdők, míg a pusztán még a fűszálak is ellenségeink! - Te hiszel a győzelemben? - Nem - mondta a követ szárazon. - El fogunk bukni, és a birodalom is összeomlik... Ha Dzselál ad-Dín nem kap szabad kezet a cselekvésre, mindennek vége... A Nomád elsöpör mindannyiunkat az útjából, s nem állíthatja meg senki a világ végéig, ahol lova hátáról lepillanthat a végtelenbe... - És ha nem nyúlok a karavánhoz? - kérdezte reménykedve a helytartó. A követ megcsóválta a fejét. - Én a helyedben végrehajtanám a parancsot. Ne feledd, a fejeddel felelsz érte. És ha a te fejed lehull is, bőven akad más, aki másutt és máskor engedelmesen megteszi, amit te elmulasztottál. A szívem ellen beszélek, de azt tanácsolom, hogy tedd, amit tenned kell, aztán még idejében menekülj Otrarból. Ha a Nomád értesül a hírről, nem adok egy évet, és Otrar helyén juhnyájak legelik a füvet... De neked legalább lesz időd a menekülésre... Olvashattad, hogy Dzselál ad-Dín megszökik Buharából és a
bátyjához, Bagdadba megy. Azt hiszem, rövidesen odamegyek én is. Ha szíveden viseled a birodalom sorsát, ott megtalálsz mindenkit, aki úgy gondolkodik, mint én... És még valamit. Ha Otrarban történik a baj, ismerem a Nomádot annyira, hogy azt a várost veszi elsőnek, amelyet elátkozottnak tekint. Tudjuk tehát, hogy Otrar lesz az első, amelyre lesújt... Nem ér annyira váratlanul bennünket a csapás, s lehet, hogy addig még a birodalomban is történik egy s más... - Allah adja! - sóhajtotta a helytartó. A követ fölemelkedett. - Talán mégiscsak várok még egy keveset - mondta tűnődve -, hadd pihenjenek a lovak. A szavak talán el sem jutottak a helytartóig. Mozdulatlanul ült, mintha a jövőt látná. Aztán fáradtan föltápászkodott, és megrázta a csengőt a kis asztal sarkán. Az éles csengetésre az ajtónálló néger is fölrezzent, s a penge csillogó fényfoltja megrebbent a mennyezeten. Zajtalanul kitárult az ajtó, és egy katona lépett be. - Szelim és Fuad! - szólt röviden a helytartó. Hosszú percek múltak el a néma várakozásban, aztán megjelent a két szálas testőr. Vékony szakálluk és szájuk sarkára konyuló bajuszuk annyira hasonlított, hogy bátran testvéreknek nézhette volna őket bárki. Amikor azonban megszólaltak, tüstént kiderült, hogy még csak nem is egy népből valók. Fuad a hvárezmi birodalomban beszélt kipcsak-törököt mondhatta anyanyelvének, míg Szelim keservesen törte a török beszédet, és minduntalan perzsára fordította a szót. A helytartó kezébe vette a pergament, és óvatosan, minden szavára gondosan ügyelve, lassan beszélni kezdett. A követ hátrahúzódott, mintha szándékosan takarná el az arcát mindenki elől ezen az otrari éjszakán. - Őfelsége, valamennyiünk ura, Nagy Mohamed sah, amint azt ti is tudjátok, személyes engedélyéhez kötötte a pusztai karavánok áthaladását Otraron... Mindegyiket kötelességünk átkutatni, és megbizonyosodni róla, hogy a Nomád kémei nincsenek-e köztük. Amint tudjátok, huszonöt nappal ezelőtt is érkezett egy falaink alá, s vezetője engedélyért folyamodott urunkhoz, hogy bocsássa át a határállomáson, Otraron... Nos, a válasz megérkezett. Széttekerte a pergament, és olvasni kezdte: "Otrar helytartójának, Inalcsiknak. Allah kegyelme és a Próféta áldása legyen veled. Aki mindenkor hű szolgája voltál az igazi hitnek és a birodalomnak, a következőket parancsoljuk neked: mivel megbizonyosodtunk róla, hogy a karavánban, amely szemtelenül átbocsátást kér tőlem, a hitetlen kutyának, a Nomádnak a kémei rejtőznek, semmiképpen ne bocsássátok be a városba, és ne engedjétek tovább. Sőt vissza se engedjétek, hanem mind egy száligkoncoljátok föl őket, s levágott fejüket tűzzzétek a város falaira, arccal a puszta felé. Legyen ez intő példa mindenki számára, aki szívében gonosz szándékot rejteget Hvárezm iránt. A karaván minden áruját gyűjtsétek össze, és
haladéktalanul indítsátok útnak gurgandzsi kincstárunkba. Béke legyen veled és Allah áldása házadon és rokonaidon. A próféta futásának hatszáztizenhetedik évében, Gurgandzsban, Mohamed, a hvárezmi birodalom sahja." A katonák mozdulatlan, kifejezéstelen arccal hallgatták Inalcsik tompán kongó szavait. Amikor a helytartó az olvasás végére ért, összetekerte a pergament, leejtette az asztalkára, és véreres szemét a katonákra emelte. - A parancs szerint senki sem érheti meg a reggelt - mondta -, eredjetek! A szakállasok meghajtották a fejüket, és szó nélkül távoztak. Amikor a nehéz ajtószárnyak újra becsukódtak, a követ előbújt a homályból. Nyugodt mozdulattal teletöltötte serbetes kupáját és kiürítette. A helytartó csodálkozva figyelte ezt a szinte már embertelen nyugalmat. - Szobát nyittatok számodra a kerti lakban - mondta a helytartó , marad még néhány órád a pihenésre... A követ ismét az ablakhoz lépett, és a függöny hasadékán át kinézett az utcára és a porlepett kertre. A hold még most is bújócskát játszott a fellegek mögött, s az utcákon föl-föl üvöltött a kóbor kutyák kórusa. - Hajnal előtt elhagyom a várost - mondta a követ, és kezét a helytartó vállára tette. - Ha akarsz, Bagdadban megtalálsz... Ne várd meg, amíg a Nomád kérdőre von a mai éjszaka miatt... Mert hogy valakinek felelnie kell érte egyszer, az bizonyos! Kezét összetette a mellén, és meghajolt Inalcsik előtt. A helytartó valami üdvözlésfélét intett sután, és mutatta a szerecsennek, hogy kísérje a vendéget a kerti lakba. Aztán leült faragott faszékébe, és addig bámulta a zárt ajtószárnyakat, amíg csak föl nem hangzott a kertekben a hajnalt jelző kakasok éneke. II. A zarándok és a tevehajcsár A tevehajcsár ezen az éjszakán nem tudott aludni. Nyugtalanul fészkelődött fekhelyén, amelyet egy ferdén hajló pálma széltől kifútt gyökerei közt készített magának, félrehúzódva a többiektől. A karaván zihálva pihent a forróságban. A tevék, mint hatalmas fekete kövek hevertek szerteszét, s méltósággal emelték a hold felé szép ívű nyakukat. A hajcsárok a poros liget szomorú pálmafái alatt kerestek menedéket, burnuszukból és kaftánjukból egyengetve maguknak derékaljat. A tevék és a hajcsárok már huszonötödik napja szenvedték Otrar melegét és a liget kietlenségét, s még mindig a legcsekélyebb reményük sincs a továbbvonulásra. A tevék már kísérletet sem tettek az elbitangolásra. A hajcsárok akár ki is húzhatták volna állataik orrából a cövekekkel odaerősített kötelet; a nagy melegtől szinte elkábulva csak ímmelámmal figyeltek jószágaikra, és a huszadik éjszakától kezdve
már őrséget sem állítottak. A kereskedők a tevéktől távolabb, a puszta felé verték fel sátraikat, hogy a trágyaszag és éjszakai röfögés ne zavarja álmukat. A sátrak előtt, mint hervadt virágok, csüggedten lógtak a lándzsákra függesztett zászlócskák Buhara, Szamarkand, Gurgandzs és más hvárezmi városok kereskedőházainak a címerével. A kereskedők mélyen aludtak. Bánatukban, hogy a sah veszteglésre kényszeríti őket, majdnem minden este alaposan leszopták magukat. A helytartó szigorú tilalma ellenére megtalálták a módját, hogyů csengő aranyaik ellenében húst és italt vásároljanak az otrari kereskedőktől. A húst az esti tábortűznél - ahogy az a nomád birodalmában szokásban volt - kardjuk hegyére szúrva sütötték, sátraik árnyékában pedig nagyokat húztak rá a száraz, de erős turkesztáni vörös borból. A tevehajcsár, akinek sokkal kevesebb jutott, mint a gazdag kereskedőknek, nem dúskálhatott az enni-innivalóban. Gyér tallérjain csak sovány birkahúst és ízetlen lepényt vásárolhatott, s ezért keserű gondolatok kínozták: néha, amikor kövér, faggyús birkák étvágygerjesztő ízére emlékezett, szájában összefutott a nyál, és igencsak keservesen szitkozódott, ami semmiképpen sem illett igazhitűhöz. A tevehajcsár azonban fütyült az igazi hitre. Gégéje szomjasan járt föl-le, amikor éles szeme észrevette a sátruk mélyén borukat nyakaló kereskedőket. Ilyenkor hirtelen viszketni kezdtek az alsóruhájába varrt aranytallérok. A szigorú tilalmat azonban nem merte megszegni. Hébe-hóba ugyan szenvedő pillantással figyelt egy körülötte ténfergő zarándokot, az azonban ügyet sem vetett a tevehajcsárra, csak ott kóválygott mindig a közelben, nem evett, nem ivott, szinte étlen-szomjan húzta ki Gurgandzsig. A tevehajcsár az utolsó öt napban már mást sem tett, csak a zarándokot fürkészte. Egyszer-kétszer, amikor úgy látta, hogy nem kísérik útját figyelő szemek, igyekezett megszólítani. A zarándok azonban sohasem válaszolt, szó nélkül sietett el mellette, csak mintha egyszer tette volna figyelmeztetően szájára az ujját: "Hallgass!" - villogott a szeme. Szomorú sóhajjal takarodott hát tovább, s vásárolt ismét az ehetetlenségig undok lekváros tésztából. Poshadt vizet ivott rá a tömlőjéből, s két kezét feje alá téve aludni próbált a pálmafák árnyékában. A mai éjszaka azonban valahogyan másnak tetszett, mint a többi. A hold fenyegetően vándorolt az eget borító felhőgomolyagok mögött, s udvara is tompábban csillogott, mint máskor. Mintha a közelgő zivatar ígérete izgalommal töltötte volna be az éjszakát. A tevehajcsár azonban tudta, hogy nem lesz eső. Nem érezte az eső szagát. Szag nélkül pedig nincs eső! "Ostobák!" - gondolta, és gúnyosan nézte a vitatkozó kereskedőket, amikor azok unalmukban fogadásokat kötöttek, hogy éjszaka megérkezik-e a várva várt zápor. A fogadás hírére a hiszékeny hajcsárok a fák alá vonultak, hogy
ha netán megerednek az égi csatornák, elkerüljék a hideg fürdőt. Kénytelen-kelletlen ő is a fák alá húzódott, mivel nem akart kiríni a többiek közül. A föltűnést el kell kerülnie! Aztán a kutyák is valahogyan furcsán ugattak ezen az éjszakán. Mintha titkos figyelmeztetéseket küldtek volna a hold felé. Nem értette ugyan a nyelvüket, de megérezte a vonításuk mögött lapuló izgalmat. A föl-fölcsapó hangok kellemetlenül bizsergették a tarkóját és a hátgerincét. Aztán a szél is. Röviddel éjfél után gyönge légáram lopakodott végig a pálmák koronáján, és meglibbentette a sátrak elé kitűzött zászlócskákat. A pálmalevelek suttogni kezdtek a föltámadó fuvallatban, s hátukról por szitált a földre. Akkor a tevehajcsárt hatalmába kerítette a nyugtalanság. Szívverése fölgyorsult, szaporábban szedte a levegőt. Izmai önkéntelenül is megfeszültek, s még mielőtt elgondolhatta volna, hogy mit is tesz, előbb a könyökére támaszkodott, majd fölegyenesedett, és a pálma törzsének dőlve mozdulatlanná dermedt. Egyik kezével a pálma kérgébe kapaszkodott, másikkal pedig a levegőbe markolt, mintha a sötétséget próbálta volna megszorítani. Az éjszaka árnyai, amelyek ott borongtak a fák levelein s a szárazra aszott, satnya füszálak csúcsán, kibújtak ujjai közül, és csak a levegőben szállongó finom homokszemcsék ültek meg izzadt tenyerében. Feszülten fülelt az éjszaka neszeire. A kutyák váratlanul elhallgattak, s csönd borult a városra, a várfalakra, a pálmaligetre. Ez a némaság azonban rosszat jelentett. A hajcsár hirtelen megérezte, igen közeli veszély fenyegeti. Szégyellte is, hogy csak ilyen későn figyelt föl, hiszen gyermekkorától kezdve arra oktatták: a veszélyt nem észrevenni, hanem érezni kell. Aki csak észreveszi a veszélyt, az már rendszerint el is késett, hogy tegyen ellene valamit. A megérzés azonban az észlelésnél sokkal korábban jelentkezik. Otthon, a hazájában ugyan nem vallana kudarcot az ösztöne. Az itteni idegen világ, a fák, a városok, a szél és a levegő azonban majdhogynem megcsúfolták. Gyorsan, sőt talán kissé kapkodva is, kifordította világos kaf tánját, hogy a fekete bélés kerüljön kívülre. S amikor a turbánját is letépte a fejéről, és a kaftán színe összeolvadt haja sötétjével, nem akadt olyan éles szem, amely észrevette volna, ha egy fa árnyékában meglapul. A tevehajcsár azonban most nem gondolhatott a rejtőzködésre. Bár még fogalma sem volt, honnan közeledik a veszély, tudta, hogy a zarándokot azonnal figyelmeztetnie kell. Hol találhat rá! Kissé meghajtotta a derekát, és ruganyos léptekkel - lába szinte alig érintette a földet - végiglopakodott a poros pálmák közt. Amikor a hold szemvillanásnyi időkre ki-kibukkant a felhőrongyok mögül, a fák törzséhez lapult, majd ellökte magát és sietett tovább. A liget szélénél aztán tanácstalanul széttekintett. Orra előtt
emelkedtek a kereskedők sátrai, a sátrak közt a kikötött lovak abrakoltak, és dombokban sötétlett a kiöntött szemét. Nem! A zarándokot másutt kell keresnie. Nem lehet annyira ostoba, hogy az éjszakai levegőt fölcserélje a kereskedők kellemetlen szagú sátraival. Visszafordult a liget felé. A pálmák túlsó oldalán a tevék tengere, a lerakott és toronyba halmozott áru, a mozdulatlanná dermedt utazókocsik sora és tömérdek limlom hevert. A zarándoknak itt sincs semmi keresnivalója. Nem maradt más hátra, csak a liget. A tevehajcsár végigsimította a homlokát, aztán az ösztönére bízta magát. Hagyta, hadd vezesse valami szellemkéz, és nem is lepődött meg különösképpen, amikor néhány percnyi suhanás után a ligetnek egy bokrokkal benőtt részénél állapodott meg. A karcsú pálmatörzsek közt magasabbra nőtt a bozót, mint egyebütt, megfelelő helyet kínálva a rejtőzködőknek. A bokrok közt azonban kígyók és skorpiók is nyugalomra találhattak, s a levelek hátán ott lapultak a mindig friss vérre szomjas élősdiek. A tevehajcsár óvatosan mozgott, bár nem sokat törődött a kígyókkal és a skorpiókkal. Még odahaza, zsenge gyermek korában kígyózsírral kente meg a sámán a homlokán és a két fülén, ami köztudottan egész életére védelmet nyújt kígyóharapás ellen. A tetvektől és a szúnyogoktól azonban undorodott, s óvakodott fölzavarni őket. A cserje szélénél aztán megállt. Egy kissé oldalra hajló pálmafa keltette föl a figyelmét. Úgy érezte, ha neki kellett volna szállást választania a bokrok közt, csakis a hajlott pálmafa alját választotta volna. Ha megkérdezik, talán meg sem tudta volna magyarázni, hogy miért. Talán azért, mert mint pusztai ember nem szerette a bokrokat, és ha már közéjük került, igyekezett mindig a szélüknél maradni? Vagy mert lassan megismerte az éjszakánként föltámadó enyhe szellő irányát, és a görbe pálma a pusztáról kapta a szelet? A szél feléje hozta a messzi puszta édes illatát, de nem sodorta ide a bokrosból a szúnyogokat és a pókokat... Most már biztosan tudta, hogy a zarándok a ferde fa alatt hajtotta nyugalomra a fejét. Ekkor kétrét görnyedt, és a bokrok tövénél kúszott előre. Hátulról igyekezett megközelíteni a ferde fát, hogy a cserjés a háta mögé kerüljön, s ha mégis tévedett volna, tüstént el tudjon merülni a bozótos feneketlen sötétjében. Egy közeli pálma törzse mögé lapult, és szemét a ferde fa felé meresztette. Megvárta, amíg a hold néhány szemhunyásnyira ismét fölvillantja a fényét az enyhén hullámzó levelek hátán, aztán kissé kiemelkedett a bokrok mögül, és a fa felé kémlelt. Elégedett mosolyra húzta a száját, amikor a gyökerek közt észrevette a burnuszba csavart testet, a fehérlő turbánt és a barnára sült, alvó arcot. Kedve lett volna valamilyen tréfát kieszelni és fölrettenteni a szunnyadót, ám a zarándok iránti tisztelete és a veszély sürgető tudata messzire hessegették
tréfálkozó kedvét. Derékig kiemelkedett a bokrok közül, s a letépett fűszálat gondosan két hüvelykujja közé szorította. Megvárta, míg eltűnik a hold, aztán könnyedén belefújt összeszorított tenyerébe. Ha valami ébren hánykolódó, nyugtalan vándor hallotta volna a hangot, meglepődik és azt hiszi, álmodik. Mert az otrari városfaltól néhány száz lábnyira, a fülledt turkesztáni éjszakában fölhangzott egy itt ismeretlen állat, a pusztai tücsök halk cirpelése. A tevehajcsár előbb meglepődött, aztán megijedt. Azt várta, hogy a zarándok a cirpelésre fölriad és megdicséri ügyességéért. A fekvő alak azonban nem mozdult. Hiába fújta a fűszálat, a zarándok mozdulatlan maradt. Egyszerre jeges rémület hasított a szívébe. Ez tehát az a rossz jel, amit megérzett?! Valaki fölismerte és megölte a zarándokot! Rémülten dobta el a fűszálat, és már-már visszasurrant a bokrok közé, amikor a háta mögött enyhe zizegést hallott, mint amikor selyemruha szegélye csapódik sima járású asszonyok bokájához. Éppen vissza akart fordulni, amikor megérezte a nyakán - ott, ahol a burnusz szorosra záródik - a kés hideg pengéjét. Megmerevedett. Most már a könyörtelen szorítást is érezte, amely ellenállhatatlan erővel nyomta előre a hátgerincét, s egy talp nyomasztó taszítását, amint behajlott lába szárát a föld felé kényszerítette. Fejét nem merte elfordítani, mert sejtette, hogy a penge egyetlen mozdulatára beleszalad nyaki ütőerébe. Tehetetlenül várta, hogy a ránehezedő súly eltörje a hátgerincét. - Kutya, kutyák fia és kutyák unokája! - suttogta egy hang, rosszul ejtve a turki szavakat a háta mögött. - Te rühes! válaszolta anyanyelvén. - Hogy a fekélyes betegség égesse ki a beleidet! Akkor a szorítás, a térd nyomása megenyhült, és a hideg pengét sem érezte már a nyakán. Mély, torokhangú, halk nevetést hallott. - Ostoba - mondta egy dörmögő hang az anyanyelvén -, hát nem arra tanítottalak, hogy légy óvatos? - Úgy jöttem, mint a hajnali szellemek - védekezett riadtan a hajcsár. - Olyan zajjal, mint egy elefánt - mondta a hang fitvmálva. A tevehajcsár most mert csak hátrafordulni. A zarándok állt mögötte rövid zekében. A kést már nem látta a kezében. A hajcsár nem nézett többé a pálma felé. Tudta, a törzs mellett csak a zarándok burnusza és turbánja hever, levelekkel és faágakkal kitömve, hogy messziről alvónak nézhesse a kémlelő. Szégyellte magát, és várta a zarándok szidását, amiért ilyen könnyen belesétált az egyszerű csapdába. - Otthon egészen más minden. Itt az ördög sem ismeri ki magát... A zarándok azonban közbevágott: - Erre most nincs idő - suttogta türelmetlenül. - Mi kergetett ide? A tevehajcsár tanácstalanul széttárta a karját. - Nem tudom - nyögte, és megrázta a fejét. - Semmit sem hallottam, csak a kutyákat... De olyasmit sejtettem, amire a
tümenben tanítottál... Úgy éreztem magam, mintha csata előtt állnék... Kívántam is, és féltem is egy kicsit tőle... A zarándok komolyan hallgatta a hajcsárt, aztán elmosolyodott és átölelte a vállát. - Jól vizsgáztál - mondta csöndesen. - Otthon majd szót is ejtek rólad... - Azért szépen csapdába estem - korholta magát fejét csóválva a hajcsár. - Mire tízszer nő új fű a pusztán, senki csapdájába sem fogsz belesétálni - mondta bíztatóan a zarándok, a fához lépett, és fölszedte a földről az embert mintázó burnuszt. Kirázta belőle a leveleket, az apróbb ágakat, majd kifordította és magára öltötte. Turbánját eltüntette a kaftán alatt, s fekete feje ugyanúgy beleolvadt az éjszakába, mint a hajcsáré. Egyforma ruhájuk és magasságuk, kissé himbálózó járásuk szinte testvérekké avatta őket. Az arcuk azonban különbözött; míg a hajcsár képéről hiányoztak a szőrszálak, a zarándok lekonyuló, vékony bajuszt viselt. Himbálódzó járásuk arról árulkodott, hogy életük nagy részét lovak hátán töltötték. - Én magam is ugyanezt érzem - folytatta a zarándok tűnődve a beszélgetést -, aztán mintha furcsa neszeket is hallottam volna. Talán tolvajok lopakodnak a közelben. - Vagy... - kezdte volna a tevehajcsár, de a zarándok az ajkára tette az ujját, és arcát a sötétségbe merítette. - Pszt - suttogta - ... csöndesen! - aztán szorosan megmarkolta a hajcsár kaftánjának az ujját. - Gyere! - intett, és már húzta is maga után. Halkan, mint a temető éjszakai árnyai, lebbentek át a bokrok közt. Átosontak a ligeten, megkerülték az éjszakai álmukat alvó, s hangosan hortyogó kereskedők sátrait, s a puszta szélénél beleszagoltak a levegőbe. A tompa holdfényben elterülő éjszakai síkság azonban hallgatott. A zarándok hátat fordított az elsárgult fűtengernek. Bizonyos wolt benne, hogy erről az oldalról nem fenyegeti veszély. A pusztát jobban ismerte, mint akárki a világon. Túl a ligeten a sötét város még mindig komoran hallgatott. Aztán egyszerre fáklyafény villant a falak tövében, és elfojtott káromkodást hozott feléjük a hullámzó levegő. A zarándok megdermedt. A hajcsárra pillantott, és dühösen mormogta: - Elkéstünk... Engem is becsapott ez az átkozott idegen világ... A tevehajcsár izgatottan meresztette a szemét. A fáklya fénye ismét föl-föllobbant, egyre gyakrabban és más-más helyről. "Fáklyások közelednek" - gondolta a hajcsár, és amikor a fegyvercsörgés megütötte a fülét, már tisztában volt mindennel. Ez a semmihez nem hasonlítható zaj, amikor a kihúzott kard pengéje súrolja a hüvelyt, mindent megmagyarázott. A zarándok még mindig mozdulatlanul állt, aztán hirtelen megelevenedett. - Gyerünk! - suttogta, és újra bevetették magukat a liget fái
közé. A karaván még mindig mozdulatlanul pihent, csak az állva kérődző tevék szeme csillogott a ki-kiszüremlő holdfényben. A bozótos szélénél megtorpantak; a sötét, de sarkig tárt városkapun át katonák áradata hömpölygött a karaván felé. Egyik kezükben gyöngén világító fáklyákat tartottak, míg a másikban tompán csillogtak a kivont kardok. Aztán, mint egy hangtalan intésre, becsukódott a városkapu, a katonák pedig megálltak. Halk vezényszavak keltek útra a szellő hátán, s érthetetlen morgásként jutottak el a zarándok füléig. A katonák csatárláncba fejlődtek, eldobták az amúgy is gyenge fényt adó fáklyákat, s újabb halk vezényszóra két részre oszlottak. Egyik részük szinte szemvillanásnyi idő alatt eltűnt a sötétségben, míg a többiek a helyükön maradtak, némán álltak és vártak. A zarándok és a tevehajcsár már mindent értett. Akik eltűntek a sötétben, most a puszta felé tartanak, hogy a karaván mögött csatárláncba fejlődve elvágják a menekülés útját. A zarándoknak most már semmi kétsége sem volt a katonák szándéka felől. A tevehajcsár nyugtalanul figyelte társát. Nem, nem félt, hiszen fiatal kora ellenére már nemegyszer állt szemtől szemben az ellenséggel. A puszta azonban más. Az biztonságot ad a harcosnak, és a menekülés lehetőségét kínálja a gyöngébbnek is. A bozótos azonban körülfon ágaival, s a tüskés bokrok csapdájában tehetetlen vagy a támadóval szemben. A zarándok szinte kíváncsian figyelte a katonákat, és ügyet sem vetett nyugtalankodó társára. Pedig talán még mód nyílna a menekülésre. Ha megelőznék a sötétben elfüstölgött katonákat, a puszta felé talán még kicsúszhatnának a lassan záródó gyűrűből. A zarándok azonban, úgy látszik, elszalasztotta a kedvező lehetőséget. Még mindig azokat a katonákat figyelte, akik kezükben a kivont karddal csöndben várakoztak. Rövid idő múlva elhaló kürtszó lebbent szét a szellő hullámán az éjszakában. Inkább bánatosan búgott, mint veszélyt sejtetően, mégis, az alvó karaván számára ez a jel volt a halál angyalának a harsonája. A halk zönge nyomán kemény vezényszavak kopogtak a levegőben, és a csatárlánc megindult. A karaván körül bezárult a gyűrű. A zarándok végre cselekvésre szánta el magát. - Gyere! - ragadta meg ismét a hajcsár karját, és berántotta a sűrűbe. A tevehajcsár arra gondolt, hogy a zarándok a kissé megkésett, de egyetlen megoldást választja: a puszta felé kitörnek a sűrűből. A zarándok azonban másként határozott. - Ide! Erre! - húzta maga után a társát, és helyet mutatott neki egy szövevényes ágú bokor alján. Az átható bűzt árasztó bokor széles, tüskés ágai alig fél kardmagasságnyira nyúltak el a föld fölött, alkalmas búvóhelyet nyújtva a rejtőzködni szándékozónak. A zarándok félrerántotta az ágakat. A hajcsár meglepődve látta,
hogy a bokor alatt, az ágaktól takarva teknőszerű mélyedés sötétlik, búvóhelyet kínálva két ember számára is. - Az ősök szellemeire mondom, sohasem leszek olyan, mint ő! sóhajtotta a hajcsár. - Nemhiába emelte ki urunk fiatalon a katonák közül... Ki is tudná mindazt megtanulni, amit ez tud. A zarándok nem látszott észrevenni a hajcsár néma bámulatát. - Eredj! - parancsolt társára. Megvárta, amíg az elhelyezkedik a teknőben, aztán maga is melléje bújt. Gondosan eligazgatta fejük fölött a bokrok ágait, csak picinyke rést hagyott kémlelésre. A katonák ezalatt egyre közeledtek. Tíz-tizenöt lépésnyi távolságban jöttek egymás mellett, kardjukat előreszegezték, s föltartóztathatatlanul törtettek előre a bokrok közt. Láthatóan nem számítottak arra, hogy a liget város felőli oldalán is találhatnak valakit, hiszen a hajcsárokat a ligetnek a puszta felőli oldalán tudták. A csatárlánc legközelebbi katonája, lábával óvatosan tapogatva a göröngyös talajt, a bokor mellé ért. Kezével vigyázóan félrehajtott egy vastagabb ágat, s alig vetve egy gyors pillantást a bokorra, lassú lépésben elhaladt mellette. A rejtőzködők a földre szorították izgalomtól jéggé dermedt arcukat, nehogy a föl-fölbukkanó hold fényében váratlanul megcsillanjon a szemük. Mozdulatlanul, szinte alig lélegezve vártak hosszú időn keresztül, hiszen a fekvés és a rejtőzködés úgy hozzátartozott mindennapi életükhöz, mint a madárhoz a tolla. Sőt, itt az éjszaka sötétjében sokkalta könnyebb eltűnni a keresők elől, mint a végeláthatatlan pusztán, nappali fényben. Mégis, ott is hányszor sikerült! A hajcsár azonban még most sem értette a zarándok tervét. Mégiscsak el kellett volna illanni idejében a puszta felé!... Igaz, ha üldözésükre indulnának, reggelre alighanem elkapnák őket, hiszen ló nélkül a pusztán... Mégis ez látszott az egyedüli lehetőségnek! Mert ha most ugyan meg is menekültek a katonák kardjától, a reggeli fényben bizonyára fölfedezik őket! A zarándok azonban nem aggódott a jövő miatt. Amikor a keresők már jócskán elhaladtak mellettük, és már a liget túlsó széle felé jártak, fölkapta a fejét, és belehallgatott az éjszakába. Mintjó tanítványhoz illik, a tevehajcsár is így tett. És várta az ismert hangokat, hiszen pontosan tudta, hogy minek kell következnie. Hányszor tört rá már ő is gyanútlanul pihenő táborra a pusztán! Minden éjszakai támadásnak ugyanaz a vége! Nem is kellett nagyon sokáig várakoznia. Előbb, ahogyan maga is gondolta, riadt kiáltások ütötték meg a fülét. A hajcsár olyan élethűen tudta maga elé képzelni a jelenetet, mintha ő maga is ott menetelne, kezében kivont karddal, a karaván ellen induló harcosok közt. Szinte látta, amint a csatárlánc első katonái megpillantják a liget puszta felőli részén a fák alatt nyugvó hajcsárokat. A legelöl haladó parancsnok fölemeli a kezét, ami azt is jelenti, hogy lehetőleg zaj nélkül kell megtörténnie mindennek, és azt is, hogy kezdődhet az öldöklés. A támadók akkor az alvókhoz lépnek, és nyugodt, pontos
mozdulatokkal lesújtanak a kardok. Szelíd, bugyborékoló zokogással ömlik az elvágott torkokból a poros fűre a vér. Alomba merevedett karok és lábak kezdenek vonagló táncba a földön. Nyugtalanul forgó, rossz álmú hajcsár csodálkozó kiáltását vágja ketté a penge suhanása. Aztán elcsöndesedik minden. A csatárlánc áthaladt a fák alatt fekvő tevehajcsárok vonalán. A tevék rezzenéstelen tekintettel bámulták a katonákat. Szájuk ütemesen mozogni kezdett, amikor fölébredtek a mellettük elvonulók lépteinek a zajára, de nem sok figyelmet szenteltek az eseményeknek. Unott mozdulattal fordították félre kérődző fejűket; nem avatkoznak az emberek dolgába... A katonák lassan elérték az első sátrakat. Óvatosan mozogtak a dögletes szagú hulladékhalmok közt, és aggodalmasan lesték, nem ugrik-e elő valahonnan egy vonításával mindenkit fölverő kutya. Csendesen nyíltak a sátrak ajtajai, rebbentek az ajtót helyettesítő függönyök, vagy szakadt a sátrak vászna, ahogy a borotvaéles kardok végigszaladtak rajtuk, ha a sátor gazdája belülről eltorlaszolta a bejáratot. Aztán ismét álomittas kiáltások, lágy bugyborékolások hallatszottak, és egy éles sikoly vijjant. Majd csönd ülepedett le, mindent elborító csönd... A tevehajcsár a zarándokra nézett. A halál közeli lehelete nyugtalansággal töltötte el. Kora gyermekségétől száműzte életéből a gyávaságot, nem szeretett volna azonban ostobán, egy gödör fenekén kucorogva elpusztulni. Nyílt pusztán, lóháton, nyíllal a kezében, úgy igen! Párnája a puszta lágy füve, szemfedője az Örökkévaló Kék Ég! De így, gödörbe bújva, a halál sokkal borzalmasabbnak rémlett. Ahogy múlt az idő, lassan vége szakadt a természetellenes csöndnek; a gyűrű összezáródott, s középütt nem maradt élő ember. A karaván kétszáz emberének a lelke Otrar városának falai alatt, a próféta futása hatszáztizenhetedik évének a nyarán felköltözött Allah paradicsomába. A zarándok könnyedén megérintette a vállát, fölemelkedett, és óvatosan, jobbra-balra tekintgetve, kimászott a bokor alól. A tevehajcsár pontosan utánozta mesterét. Talpra álltak, és mozdulatlanul kémlelték az éjszakát. A karaván felől halk beszédfoszlányokat hozott a szél, de fények nem villantak az éjszakában. A hajcsár megértette, hogy amíg lehet, a katonák titkolni akarják a város lakói előtt a karaván sorsát. Csendben igyekeznek eltüntetni a nyomokat. Hirtelen fölkapta a fejét. "De hiszen akkor..." Észrevette, hogy a zarándok enyhén mosolyogva rajta tartja a szemét. A hajcsár szája kinyílt, s becsukni is elfelejtette a csodálkozástól. Érezte, hogy a zarándok olyan magasan trónol fölötte, mint az Örökkévaló Ég a halandók fölött. "Nem, lehetetlen gondolta -, hogy valaha is olyan ravasz legyek, mint ő..." A zarándok bátorítóan rámosolygott, és kihúzta övéből kétélű
tőrét. A tevehajcsár azonnal és gondolkodás nélkül követte minden mozdulatát. A zarándok intett, s mint szellemárnyak suhanni kezdtek a katonák felé a ligeten át. Ekkor lelassították lépteiket, gondosan vigyáztak, hogy ne csökkenjen, de ne is növekedjék a köztük lévő távolság. A liget szélső fái alatt megálltak, hogy kifújják magukat. A zarándok a környező neszekből mindent kiolvashatott, mert elégedett mosoly játszott ajkai körül. Úgy történt minden, ahogy számítottam - mondta ez a mosoly. Hátukkal a pálmák törzsének támaszkodtak, fekete kaftánjuk elrejtette őket a homályban... álltak és vártak türelmesen. Aztán hirtelen széthajlottak a cserjegallyak, és megjelent az első két katona. Fegyverük már a hüvelyében nyugodott, fehér kaftánjukban és turbánjukban bárki békés városlakónak nézhette volna őket. Kettejük közt azonban ott himbálózott a hulla. Az elöl haladó a halott két kezét, a másik a lábait fogta. Mint kétszemélyes, néma temetési menet foszlottak szét a feketeségben. A zarándoknak mozgott a szája, ahogyan számolt magában. Aztán elégedetten pillantott társára, amint a második kettős is kilépett a bokrok közül. Elég idejük marad a cselekvésre! - Az ötödik pár után! - suttogta a hajcsár fülébe. Lassan, gondosan betartva a távolságot haladt el az öt pár, szinte kéznyújtásnyira tőlük. Aztán a hatodik következett. Akkor, mint kilőtt nyílvessző a húrról, elpattant a fától a zarándok és a tevehajcsár. Némán zuhantak a halottvivőkre, mint a pusztai sas áldozatára. A meglepett katonák ajkát csak halk sóhajtás hagyta el, amint szívükbe hatolt a könyörtelen acél. Engedelmesen oldalukra dőltek, és áldozatuk mellett csöndesen elnyúltak a bokrok alján. A zarándok és a hajcsár villámgyorsan cselekedett. A megölt halottvivőket bevonszolták a bokrok közé, lerángatták magukról a kaftánt, kifordították, hogy a fehérje legyen kifelé és sietős mozdulatokkal fölcsavarták a turbánt is. A két katonát néhány lépéssel még beljebb húzták a bokrok közé, megragadták a hullát, és gyors léptekkel megindultak vele abban az irányban, amerre öt pár már elhaladt előttük. A zarándok és a hajcsár igyekezett, hogy utolérjék a többieket. Rövid sietés után föl is derengett előttük az előző pár kaftánjának a fehérje. Magabiztosan mozogva haladtak az előző pár nyomán a városkapu felé. Aztán egyszer csak az előttük vonulókat elnyelte a föld. A zarándok figyelmeztetően hátrafordult, és óvatosságra intette társát: közvetlenül előttük magasodott a városkapu. A tevehajcsár kíváncsian meresztette szemét az óriási, vaskeretes kapuszárnyakra. A falak, úgy látta, szinte az egekig érnek. Egyszer ugyan megfordult Besbalikban, de mire odaért, a városfalak már romokban hevertek. A zarándok láthatólag nem csodálkozott a pusztai ember szemének óriási méreteken. Sokfelé járt az elmúlt viharos időkben,
túljutott a Kazár-tengeren, Bagdadban is megfordult. A kapu megnyikordult. A hirtelen támadt résből halk suttogás hallatszott: - Gyertek - hívta őket a hang. A hajcsár ismét aggodalmasan pillantott a zarándokra, az azonban ügyet sem vetett társa habozására, természetes mozdulattal lépett be a sötét nyílásba, s húzta maga után kelletlenül lépegető párját. - Erre, erre - intette őket egy türelmetlen turki hang, majd szemük előtt fölvilágolt az integető katona turbánjának a fehérje. Aztán mellette közvetlenül egy másiké, aki pergamenre próbált firkálni a sötétben. Engedelmesen megálltak a pergamenes mellett, s a tevehajcsár a hirtelen megszűnő huzatból megérezte, hogy a városkapu becsukódott mögöttük. - Ez a hatodik - hallotta maga mellett a hangot. - Csak látnék legalább valamit - panaszkodott a pergamenes, és vaksin kaparászott valamit a pennával. - Ebben az átkozott sötétségben még összekeverem a számokat... - Annyi baj legyen - vigasztalta a másik -, ezeknek már úgyis mindegy, Inalcsik urunk pedig úgysem jön ki a vackáról, hogy személyesen számoljon utánunk. Na, igyekezzetek! - mordult a hullahordozókra. A zarándok és a hajcsár meglódultak, hogy továbbvigyék a holttestet a kockakövekkel kirakott egyenes úton, amely föltehetően a város közepe felé vezetett. - Hé! Álljatok meg ti eszeveszettek! - hallották maguk mögött a strázsa fenyegető hangját. - Megvesztetek? Arra vigyétek, ti kecskék! - ordította volna, de mivel az tilos volt, csak rekedt hörgés szaladt fel a torkán, s a föúttól balra sötétlő mellékutcára mutatott. A halotthordozók engedelmesen megfordultak, és szó nélkül eltűntek a mutatott irányba. - Ez a forróság elveszi allah valamennyi teremtményének az eszét! - törölgette a homlokát a leltárkészítő, s már előre ráhúzta a vesszőt a pergamenre, mivel meghallotta a nyíló kapu nyikorgását. A zarándok és a tevehajcsár mögött összezárult a sötétség. Keskeny, piszkos utcácskában voltak. Az utca két oldalán vályogból vert, alacsony, fénytelen ablakú kunyhók sorakoztak. A levegőben ott lebegett a tenyérnyi udvarokban fölhalmozott szemét, állati ürülék és rothadó gyümölcs undorító szaga. A tevehajcsár elfintorította az orrát, és hazája városaira gondolt, ahol a piszkot és a hulladékot gyorsan fölemészti a puszta földje. A zarándok figyelmeztetően intett, a hajcsár azonban hiába meresztette a szemét bármerre, nem látott semmit. Aztán néhány lépés múlva ő is észrevette, hogy keskeny térre értek, amelyből a szélrózsa minden irányába sötét, szűk utcácskák nyíltak. Most aztán merre? Hiába fúrta azonban tekintetét a sötétbe, nem tudta fölfedezni az
előttük haladó pár kaftánjának a fehérségét. - Állj! - suttogta a zarándok, és hátrafordította a fejét. Ideje, hogy megszabaduljunk tőle! - azzal intett a hajcsárnak, hogy eressze el azonnal terhük lábát. A hajcsár megkönnyebbülten tett eleget a parancsnak. A közeli kunyhó vályogfalának támasztotta elgémberedett hátát, és szótlanul figyelte, amint a zarándok leülteti a halottat. nekitámasztotta a falnak, összekulcsolta kezét a mellén. Felületes szemlélő úgy látta volna, hogy a ház gazdája megelégelte a kemenceforró szobát, és kiült a ház elé egy kis éjszakai levegőt szippantani. Már-már megkönnyebbült szavakat akart szólni a zarándokhoz, amikorjeges rémület szorította össze a szívét... tőlük szinte néhány lépésnyire fekvő mellékutcából, a sarok mögül halk beszélgetés, fegyverzörgés és vasalt csizmák koppanása hallatszott. A zarándok néma káromkodást morzsolt szét a fogai közt. Ha lett volna fogalma, hogy merre temetik ezek a hóhérok a halottaikat, nem kerülnek ilyen csávába. Most aztán magyarázkodhat az őrségnek, hogy hogyan került hozzájuk az átvágott torkú hulla... Szokásához híven azonban azonnal cselekedett. Intett a tevehajcsárnak, hogy emelje föl a halott egyik kezét, míg ő a másikat a nyaka köré fonta. Így álltak vele a sötétben összekapaszkodva, mintha csak támogatnák. Az őrjárat ebben a pillanatban kifordult a sarkon és csaknem beléjük ütközött. Három, karddal és lándzsával fölfegyverzett katona alkotta az őrjáratot. A tevehajcsár tudta, most elérkezett az ő ideje. Maga sem értette, hogy miért, de valami nagy, n-ugalom telepedett a szívére. Erélyesen megmarkolta a halott vállát, és kissé részegen, akadozva beszélni kezdett hozzá turki nyelven: - Én megmondtam, hogy a... hukk... Abdullah azt a néhány piasztert is sajnálja tőlem... amit én adtam Szelimnek... hukk... de én ezt nem hagyom annyiban, ha kell, a kádiig viszem a dolgot... A halott engedelmesen bólogatott, majd ráhajtotta a fejét a zarándok vállára. Az meg sem rezzent, csak akkor tettetett meglepetést, amikor már illett észrevenniük az utcát elzáró fegyvereseket. - Jaj! - rikkantotta a hajcsár megszeppenve. - Rablók! Segítség! Igazhitűek! - kezdett volna hangosan kiabálni, volt azonban annyi esze, hogy csak annyira emelje föl a hangját, amennyire Éppen szükséges. - Fogd be a szád, te disznó! - fújt rá suttogva az őrjárat vezetője. - Vedeled az ördög italát, és elveszted az eszed, te ökrök nagyapja! Bennünket nézel rablóknak, akik azért kószálunk éjnek évadján néhány piaszter zsoldért, hogy az olyan disznóknak, mint te, ne bökhesse minden gyilkos a handzsárját az oldalába! Persze, Allah a megmondhatója, ha ilyeneket látok, mint te, nem
lenne-e jobb magamnak uszítani a rablókat rátok! - Bocsáss meg, nagyhatalmú uram - dadogta ijedtséget színlelve a tevehajcsár -, nem vettem mindjárt észre, hogy a nagyhatalmú úr (a Próféta éltesse!) katonái vagytok... Igaz, ami igaz, egy kicsit... hukk... belenéztünk az ördög italának a kancsójába, de... hukk... ezért a bűnömért száz szúrát másoltatok le gyöngybetűkkel a Koránból, és a Próféta mecsetjének a küszöbére tétetem... Azonkívül ötven piasztert adományozok az otrari medresze javára... Az őrcsapat parancsnoka gyanakodva méregette a tevehajcsárt. A fáklyák halvány világánál nehéz volt fölismernie, hogy valójában kivel is van dolga. Ruhája után egyszerű embernek nézte, szavaiból azonban gazdagot sejtett. De hát mindenki, aki csak egy kicsit is ad magára, fehér köpenyt kanyarít, ha olyan helyre lopakodik, ahol istentelen eretnekek mérik az ördög italát... A dzsinnek sem ismerik ki magukat ebben a pokoli sötétben... Mindenesetre jobb lesz a sértegetést abbahagyni, mert sohasem lehessen tudni... - No, igyekezzetek haza - mordult rájuk némiképpen megenyhülve -, még valami bajotok esik az éjszakában... aztán engem vonnak még felelősségre értetek is... - Köszönjük kegyes jóakaratodat - sietett hálálkodni a tevehajcsár -, máris megyünk... - Majd hirtelen vakmerő gondolata támadt. - Uram - dadogta, és ismét nagyot csuklott -, ha megkínálhatnálak téged is egy kortyintásnyival, itt van a köpenyem alatt, ejnye no, hát itt volt... - s tette, mintha erősen keresné a borosflaskát. - Állj! - kiáltott megdöbbenve az őrparancsnók, és riadtan visszahőkölt. - Elment az eszed! Nem elég, hogy leszopod magad, mint a disznó, még őfelsége éjszakai őrjáratát is az ördög italával traktálod! Megérdemelnéd, hogy a városfalon vájják ki a keselyűk a szemedet... - Ne háborodj föl, seregek atyja! - mondta barátságos-részegen a tevehajcsár. - Ha nem, hát nem... De azt csak megengeded, hogy néhány piaszterrel megháláljam szolgálataidat, és kárpótoljam az idődet, amit a velem való beszélgetéssel elfecséreltél? Az őrparancsnok habozott. Lelkében kemény csatát vívott a fegyelem és a kapzsiság. Hátrapillantott a katonáira, akik mohón lesték a fejleményeket. - No, nem bánom - mondta végül -, hiszen mi is a medreszének adományozzuk... Szigorú arccal pillantott katonáira, akik azon nyomban egyetértő bólogatásba kezdtek. A tevehajcsár magában mosolyogva gondolta, hogy a piaszterekből aligha látnának egyet is a medresze bölcs tanítói. - Hát akkor itt van... vagyis itt kell lenni - morogta, és szabad kezével ügyetlenül kotorászni kezdett köpenye alatt. A halott feje meg-megmozdult a vállán, mintha csak részeg álmában hányná magát jobbra-balra. - Eh... nem tudom így! - mondta végül türelmét vesztve. - Tartsd
egy kicsit ezt az átkozottat - s ezzel, mielőtt még az örparancsnok tiltakozhatott volna, a nyakába fektette a halottat. S mivel a zarándok is eleresztette, teljes súlyával a katonára nehezedett. - Héj, te disznó... állj már a lábadra... - próbálta tartani a ránehezedő testet a parancsnok, majd a katonáira ordított: Segítsetek már, ti ostobák! - S míg a katonák elfoglalták magukat a "részeg" támogatásával, a tevehajcsár és a zarándok fölszívódott a sötétben. Lélekszakadva futottak, ahogy csak a tüdejük és a lábuk bírta. Mögöttük dühödt ordítozás hasított a csendbe: - Fogjátok el őket! Gyilkosok! Néhány utcácskát hagyhattak csak még maguk mögött a menekülők, de úgy érezték, mintha máris egy örökkévalóság óta futnának. A nehéz forróság megfeküdte a tüdejüket, s az izzadság patakokban csorgott a testükről. Amikor aztán már nem bírták tovább a rohanást, kimerülten lerogytak egy vályogkunyhó falánál. Üldözőiket azonban nem sikerült megtéveszteniük. Bizonyára keresztülvághattak a házak udvarain, s rövidebb idő alatt messzebb jutottak, mint a várost nem ismerő üldözöttek. A zarándok és a tevehajcsár tanácstalanul lihegtek. Most aztán merre? Aztán ismét futásnak eredtek. Végigszaladtak egy lejtős kis utcácskán, majd az utca végén megtorpantak. A város főtere feküdt előttük, s rajta fenyegetően emelkedett a helytartó palotájának a tömege. A kiáltozás és a fegyverzörgés ekkor már közvetlenül mögöttük hallatszott. Talán ha ötven lépés választhatta el őket üldözőiktől. Még néhány pillanat, és meglátják őket... - Oda! - kiáltotta a zarándok, és a helytartósági palota kerítésére mutatott. A tevehajcsár szemhunyásnyira visszatorpant, de aztán engedelmesen követte a zarándokot. Átvetették magukat a kerítésen, és elmerültek a kertben, Inalcsik otrari helytartó kedvenc rózsái közt. III. Az otrari találkozás Ahmed Balcsics elgondolkozva lépegetett két fáklyás kísérője közt a szomszédos kerti lak felé. A fáklyák füstölgő fénye halvány foltokat rajzolt a liget fáinak a sötét törzsére, a palota falára, s a gyenge füstcsíkok széltől magasba kavarodva lebbentek a felhők felé. A falevelek szelíden sustorogtak. Ahmed Balcsics azonban nem értette a lombok nyelvét, zárkózott arccal lépegetett kísérői közt. Pillantása csak akkor élénkült meg, amikor a kert végében meglátta a vendégek éjszakai szállásául szolgáló épületet. - Elmehettek! - intett a fáklyásoknak, s markukba nyomott egy-egy csillogó érmét, majd úgy tett, mintha meg sem látná inkább csodálkozó, mint hálás arcukat. Itt a végeken a katonáknak nem
jár külön jutalom, még jó, ha a zsoldjukat megkapják... A két fáklyás meghajolt, s szinte futva indult vissza a helytartósági palota felé. Ha Balcsicsban lett volna vidámság ezen az éjszakán, talán hangos nevetésre is fakad. Attól tartanak, hogy visszaveszi tőlük a pénzt. Ahmed Balcsicsnak azonban nem volt kedve nevetni. Tudta, hogy az az esemény, amelyř a falakon túl történt, s amelyben neki is szerep jutott, hosszú időre meghatározhatja a hvárezmi birodalom, de talán még az egész világ sorsát is. S egyáltalán nem volt benne bizonyos, hogy ez a lépés vajon jó célt szolgált-e? Mert ha nem, akkor minden elweszett... És nemcsak a hvárezmi birodalom, hanem ő is, minden pereputtyával együtt... Hol is találhatna ezek után menedéket? A kerti lak kapujánál megtorpant. Pillantása a bejárat előtt bobiskoló őrre, majd a szélesre tárt ablakszárnyakra esett: mögöttük mint sahok vagy bégek ünnepi kaftánja lebegett a nehéz brokátfüggöny, amint az éjszakai fuvalom hátán óriási vitorlásmadárként úszott ide-oda. Nyugtalanul rebbent végig tekintete az óriási, sötét kerten, aztán ismét az alvó őrön, majd a nyitott ablakszárnyakon... Aztán inkább gondolatban, mint a valóságban megvonta a vállát... Ha Allah akarja, úgysem történik semmi, különben is Inalcsiktól nem kell tartania, Ozlag sah keze pedig nem ér el Otrarig... Bár semmiben sem lehet biztos az ember manapság... Amikor aztán belépett a szobájába, s az ajtónak fordulva ráhajtotta a reteszt, rádöbbent, hogy azért nem mindig szerencsés dolog, ha az ember kizárólag Allah akaratára bízza magát. A sötét szobában ugyanis már volt valaki, aki visszafojtott lélegzettel figyelte őt. Ahmed Balcsicsot azonban kemény fából faragták. A hosszú évek, amelyeket Hvárezm ura és parancsolója, Nagy Mohamed szolgálatában töltött, sok mindenre megtanították. Arra is, hogy értékelni tudja az életét, amely Mohamed szolgálatában úgyis állandóan veszélyben forgott, de arra is, hogy védekezzék a legkülönfélébb bajok ellen. Ha tehette, persze inkább katonáival intéztette el a sötét ügyeket, ha rászorították azonban, maga is meg tudta védeni önmagát. Most is, úgy látszik, éppen erre lesz szüksége. Balcsics az ajtónak támasztotta a hátát, és megpróbálta fölbecsülni a veszélyt. Abból, hogy az ellenség nem támadott azonnal rá, leszűrte a megfelelő következtetéseket. Tudta, ha Inalcsik vagy valaki más, mondjuk Ozlag akarná megöletni, vagy gurgandzsi jóakarói közül akárki - már régen halott lenne. A sötét kertben kényelmesebb végezni valakivel, mint a szobában, ahol ráadásul még zajt is üthet... Igen... pillanatokon belül már világosan tudta Balcsics, hogy aki a szobában liheg, legalább akkora kutyaszorítóban van, mint ő! S mint ahogy ő sem tudja, hogy ki bújhat meg a sarokban, a másiknak sem lehet sok fogalma róla, hogy kinek az éjszakai nyugalmát háborítja... Így hát sem orvgyilkos, sem gurgandzsi látogató... Akkor pedig nem lehet más, mint közönséges tolvaj...
Ahmed Balcsics szeme lassan hozzászokott a sötéthez. Mintha csak véletlenül tenné, kihúzta övéből a tőrét, s hátát még mindig a falhoz támasztva óvatosan, araszoló mozgással az ablak felé igyekezett. Néhány lassú, de örökkévalóságnak tetsző lépés után, villámgyorsan megmozdította a kezét, egyetlen rántással elhúzta a függönyt az ablak elől, s a másik kezével maga elé tartotta a tőrét. Halvány világosság kúszott be az ablakon. A hajnalt megelőző szürkület baljós árnyai a fényekkel keveredve utat törtek a szoba sötétjében, s élesebbé változtatták a széles kerevet, a karosszékek s az étkezőasztalka körvonalait. A falak fehéren világítani kezdtek, s valami bágyadt, borongó, vihar előtti szürkület töltötte be a helyiséget. Ahmed Balcsics már tudta, hogy látogatója a kerevet mögé rejtőzött. Háta mögött a biztonságot jelentő nyitott ablak, kezében a tör és az a lehetőség, hogy első kiáltására beront az őr - ha másutt nem, hát legalább az ablakon -, visszaadták nyugalmát, de fölkeltették kíváncsiságát is. Tőrét még mindig maga előtt tartva, csöndesen suttogta: - Bújj elő! Ha nem jössz magadtól, hívom az őrséget! Maga is meglepődött, hogy a kerevet mögött már első szavára mozgás támadt. Érdeklődése tovább növekedett, amikor egyszerre két turbános fej jelent meg előtte. Az arcokat a hajnali derengésben ugyan nem ismerte föl, Balcsics azonban nem is a kilétükkel törődött. Mindenképpen meg akart bizonyosodni róla, hogy nem Ozlag acsarkodik-e élete ellen. - Kik vagytok? - kérdezte inkább kíváncsian, mint fenyegetően. A fekete alakok a turbánok alatt hallgattak, mintha csak fürkésznének valamit. Talán a menekülés útját? - Hát jó - mondta Balcsics szándékosan kényszeredetten -, ha nem, nem... Ha nem szóltok, kénytelen leszek hívni az őrséget... Ekkor az egyik titokzatos bujkáló mély torokhangon, idegenül ejtve a turki szavakat, szinte parancsoló keménységgel gurgulázta: - Nem fogod az őrséget hívni! Balcsics hátán furcsa bizsergés futott végig. Ez a hang, ez a furcsa kiejtés!... - Ahmed Balcsicsjobban tenné, ha behúzná a függönyöket! - mondta most a másik sokkal jobb, szinte tökéletes turki kiejtéssel, de ugyanazon a kemény torokhangon... Balcsics néhány pillanatig tétovázott. Aztán mintha csak galambbá változott volna, amely a kígyó pillantásától dermedten engedelmeskedik parancsolójának, behúzta a függönyöket. Tőrét visszadugta az övébe, s a két betolakodónak hátat fordítva visszalÉpett az ajtóhoz, félretolta a reteszt, résnyire nyitotta az ajtószárnyat, majd - a szobát el se hagyva - kikiáltott a folyosóra. - Hé! Fáklyát! A bejárati ajtó felől csoszogás jelezte, hogy valaki megindult feléje. Szinte rá sem pillantott az érkezőre, csak átvette a
szövétneket, s fejének egyetlen intésével visszaküldte a szolgát. Amikor az ajtót ismét ówatosan visszareteszelte, s orra megtelt a gyanta fanyar füstjével, rádöbbent, hogy valójában már felesleges is a fáklyafény. Az elhúzott függönyök rései közt egyre több és ragyogóbb sugár áradt a szobába. A fehér turbánosok még mindig a kerevet mögött álltak, szinte mozdulatlanul. - Üljetek le - mondta Balcsics, és maga is csak most érezte a fáradtságot a lábában. Magához húzta a hozzá legközelebb eső zsámolyt és ráhuppant. Mintha csak most szakadt volna rá az elmúlt napok minden kimerültsége. A fehér turbánosok azonban meg sem moccantak. Balcsics tudta, nem félelemből várakoznak, s azt is, hogy neki sem illenék ülve maradnia. - Nincs idő pihenni! - mondta szinte szemrehányóan az idősebb férfi hangja. - Ki kell jutnunk a városból... - Üzenetet hoztatok? - kérdezte Balcsics, de ahogy kimondta, már tudta is, hogy fölösleges a kérdése. Ha parancsot hoztak volna, az lenne a turbánosok számára a legfontosabb, nem a menekülés. - Véletlenül kerültünk hozzád... - mondta az idősebbik. - Már majdnem elvágtuk a torkod - s könnyedén fölkacagott, mintha valami mulatságosat mondott volna. Ahmed Balcsics rövid időn belül másodszor győződött meg róla, hogy ezen az éjszakán valahogy nem érti a tréfát. Most is torz mosolyba rándult az arca, ami azonban minden volt, csak szívből jövő vidámság nem... A fény egyre erősebben tűzött a szobába. A tárgyak körvonalai élesebbek lettek, s a turbánok alatt az elmosódott arcok egyre határozottabb formát öltöttek. Két ferde vágású, keskeny szempár, erősen kiugró járomcsontok. Ahmed Balcsics lábából szempillantás alatt elillant a fáradtság. A figyelő arcok és az imént hallott hang egyszerre megértettek vele mindent. Nem kellett kérdezősködnie, tisztába jött az igazsággal. Könnyeden fölpattant a zsámolyról, két karját összefonta a mellén, s meghajolt éjszakai vendégei előtt. Ajkán rekedten csikorogtak a szavak: - Légy üdvözölve Otrar városában, a nagy hvárezmi birodalom területén, Szübőtej batur, s te is, ifjú - dörmögte, s még egyszer meghajolt vendégei előtt. A két turbános is rövid meghajlással válaszolt, majd az illemnek megfelelően köszöntek: - Légy üdvözölve, nagy utazó és urunk barátja, Ahmed, akit a ti országotokban Balcsicsnak, nálunk pedig mergennek, azaz bölcsnek hívnak... Ne vedd tolakodásnak, hogy elrontottuk éjszakai nyugalmadat... Valamennyien letelepedtek a kerevetre, pedig tudták, hogy valóban nincs idejük üldögélésre. Balcsics fejében egymást kergették a gondolatok. - A karavánnal utaztatok? - kérdezte végül.
- Igen - mormolta a vitéz, akit Szübőtejnek nevezett Balcsics -, a karavánnal akartunk barátainkhoz Gurgandzsba, majd tovább Szamarkandba utazni... A karaván azonban halott... Balcsicsnak még bólintania sem kellett. Tudta, azok ketten bizonyosra veszik, hogy már értesült az eseményekről... - A karaván halott... - folytatta fenyegetően Szübőtej -, és azt is tudod, hogy ez mit jelent... - Sejtem - intett lankadtan Balcsics. - És te...? - kérdezte mintegy mellékesen Szübőtej, de mindketten tudták, hogy most nagyon sok függ Balcsics válaszától. - Én mindenben követem urunk, Dzsingisz kán parancsait - mondta Balcsics egyszerűen. - Életemmel és vagyonommal tartozom neki, s ha száz életem lenne, sem tudnám meghálálni, amit értem tett... - Jól van - mondta Szübőtej megkönnyebbülve, bár arcán egyetlen rándulás sem futott végig -, szólni fogunk urunknak terólad... S ha itt minden a miénk lesz, urunk megtesz majd helytartónak, s lehet, hogy éppen itt, Otrarban... Balcsics hálásan megköszönte, bár tudta, hogy Szübőtej batur ígéretét nem kell komolyan vennie, márcsak azért sem, mert itt néhány holdtölte múlva nem lesz más, csak füstölgő romhalmaz. S különben is, sok mindent kívánt még az élettől, de a mongolok helytartójának a címe nem szerepelt jövendő tervei közt. - Batur - mondta egykedvűen -, mindent megteszek, amit urunk kíván tőlem... - Saját hazád ellen is? - kérdezte hirtelen az eddig hallgató, csillogó szemű fiatalember. - Nekem nincs hazám, uram... - dörmögte szinte mogorván Balcsics, és igyekezett elrejteni hangja remegését. - Én ott vagyok otthon, ahol a karavánok járnak... a szerájokban, a városok falai alatt, s nem ismerek más érzést, csak a hálát és a gyűlöletet. Benneteket szolgállak, uram, minden erőmből... Alázatos tekintete mögött azonban viharos gyorsasággal kergették egymást agyában a gondolatok: Ha a mongotók valamiképpen tudomást szereznének kettősjátékáról, szörnyű véget érne eseményekben eddig sem különösképpen szűkölködő élete... - És te ki vagy, uram? - kérdezte az ifjúhoz fordulva Balcsics. A fiatalember hallgatott, s Balcsics megérezte, hogy Szübőtej és a fiatalember nagy csatát vív magában. Végül némi tusakodás után Szübőtej úgy döntött, hogy felel: - Ő, uram, Kubiláj, Dzsingisz kán unokája! Balcsics szerencséjére ült, különben megroggyant volna a térde. O, Allah! Ez hiányzott még a mai éjszakából! Ha valami történnék ezzel a sihederrel, bár nem ő felelős érte, egész hátralévő életének minden pillanatában tartania kellene Dzsingisz kán rettenetes bosszújától... De megvertél, Allah, a mai éjszakán!... Ahmed Balcsicsot azonban nem azért emelte ki Nagy Mohamed pontosabban Mohamed nagyvezíre - a rabszolgák közül, mert mindennapi jelleműnek vélte volna. A jószimatú Ibrahim fölismerte a furcsa szemű legényben a mindenhez értő tehetséget, a gyors észt s a rendkívüli lelkierőt. S mert az ilyen szolgák a palotai
cselszövények közt aranyat érnek, nem habozott fölszabadítani és személyes szolgálatába állítani. A nagyvezírnek azonban rövidesen át kellett engednie értékes szerzeményét magának Mohamednek, aki kémei útján mindenkiről mindent tudott a hvárezmsahi palota kapuin belül is. Balcsicsról megtudta, hogy a mérsékelt hálán kívül nem fűzi szoros kapocs a nagyvezírhez. Ezért aztán egyszerűen személyes szolgálatára rendelte, ami különben nem volt Balcsics ellenére sem. Évek múltával az ügyes fiatalember egyre magasabbra küzdötte föl magát a ranglétrán. Kivételes nyelvtehetsége és alkalmazkodóképessége Mohamed elsö számú kémjévé avatta, s a ravasz, de gyáva uralkodó tűzbe merte volna tenni a kezét a mindig mindenkiről őszinte véleményt mondó Balcsicsért. Azt azonban nem sejtette, hogy ha ennyire nem is, de a Nomád szintén megbízik az ő legkiválóbb kémjében, s Balcsics nyakában ott függ a pajdze, az ezüstlemezre írt útlevél, amely bántatlan mozgást biztosít viselőjének a mongol törzsek közt. Balcsics természetesen óvakodott útlevelét bárkinek is megmutatni, s inkább a bőrét engedte volna lenyúzatni, semhogy valaki az inge alá nézhessen a hvárezmi birodalomban. Ahmed Balcsics egyaránt gyűlölte Mohamedet és a Nomádot. Kora gyermekkorában, még amikor mint palotabeli rabszolgalegény gyakorta kapta a fülhúzásokat és a megalázó pofonokat, amikor szinte naponta kellett a szörnyű módon kivégzett parasztok hulláit nagy titkon eltakarítania, megesküdött, hogy csak olyan uralkodót fog szolgálni, aki népe javára munkálkodik, s aki mellett a kivégzések és éhínség helyett a narancsfák gazdag terméséről és az öntözőcsatornák tiszta vizéről énekelnek a krónikások. Persze, amikor Mohamed fölajánlotta számára a kémfőnök szerepét, kapva kapott az alkalmon. S ugyanilyen örömmel fogadta később Karakorumban a hatalmas Dzsingisz ajánlatát is, aki a fölkoncolástól mentette meg a kalmárai védelmére siető Balcsicsot egy talán jó előre megrendezett színjátékban. S mi sem bizonyítja jobban a szürke szemű turki ügvességét, minthogy mindegyikük azért soha el nem alvó gyanakvását már a puszta jelenlétével is csillapítani tudta. Ugyanis az ő hírei mindig, kivétel nélkül igaznak bizonyultak! Ahmed Balcsics, a magányos farkas, csak két embert szeretett ezen a rosszul berendezett világon. Az egyik a szolgája, Aziz, akit ugyanúgy a rabszolgák közül emelt ki, mint ahogy őt magát Ibrahim nagyvezír, de aki ezért sokkal hálásabb volt, mint ő a nagyvezírnek. A másik Mohamed szultán fia, Dzselál adDín... Dzselál ad-Dín, a kiváló katona, a széles látókörű államférfi és politikus... igen, az lenne, ha hagynák! Ha engedné apja, aki ha lehet, féltékenyebb saját fiára, mint a sok bég vagy sah, pedig Dzselál ad-Dín elképzelhetetlen veszéllyel fenyegeti a kövérre hízott kiskirályokat!... Mert Dzselál ad-Dín, ha tehetné, megtörné a hatalmukat, s megalapíthatná a hvárezmsahok új birodalmát, amely a Kazár-tengertől az Indusig terjedne, s
amelyben a kivégzések helyett valóban a csatornák tiszta vizéről énekelhetnének a krónikások... Igen... Ehhez azonban Mohamednek és a kijelölt utódnak, Ozlag sahnak el kellene tűnnie a föld színéről, s velük együtt a számtalan parasztnyúzó bégnek és vezírnek is... Egyesíteni kellene az országot egyetlen ember erős uralma alatt, egyesíteni a hadsereget, fegyvert adni a parasztok és a kézművesek kezébe, hogy védjék meg hazájukat a keletről rájuk törő áradat ellen... Csak így lehetne legyőzni a nomádot, ha egyáltalán még lehet... valahogyan! Ahmed Balcsics az életét tette erre a játszmára. Megszállottan gyűjtötte és szállította a híreket. tanulmányozta a mongolok életét, a hadsereg szervezetét, hogyha majd sor kerül rá, megtaníthassa Dzselál ad-Dínt az ellenük való védekezés legbiztosabb módjaira. S eddig ment is minden, mint a karikacsapás. A mai éjszaka azonban iszonyúan meggyorsítja majd az eseményeket. S Balcsics bizonyosra vette, hogy a Nomád hamarosan támadni fog. A támadás pedig Mohamed bukását jelenti - ez is kétségtelen, csak az nem, hogy vajon ez a vég egyúttal a hvárezmi birodalom bukását is jelenti-e? S ha Mohamed meghal, Ozlag nyomtalanul eltűnik, és Dzselál ad-Dín lép a trónra? Vajon az ifjú uralkodó megtenné-e mindazt, amit ő, Balcsicsjavasol a Nomád ellen? Ha igen, akkor talán... Akkor még meg lehet menteni Hvárezmet... S most, hogy a sors kezébe adta Dzsingisz legkedvesebb unokáját... - Azonnal indulnotok kell! - szakította félbe gondolatait, és fürgén az ajtó felé lépett, mintha gyors intézkedéseket akarna foganatosítani. Jól tudta azonban, hogy Szübőtej, ez a ravasz róka, Dzsingisz legkiválóbb hadvezére most a nyakához kap és... - Állj, mergen! - suttogta rekedten Szübőtej, és valóban a nyakához nyúlt. Kikapcsolta a kaftán alatti zeke felső kapcsát, s előmutatta a bőrszíjon függő aranypajdzét. - Látod a jelet, mergen? Ahmed Balcsics ekkor már tudta, hogy megnyerte a csatát. Ha továbbra is beválik a számítása, kegyetlen fegyverjut a kezébe a Nomád ellen... - Látom, batur, és engedelmeskedem! - mondta olyan alázatosan, ahogy csak bírta, és meghajtotta a fejét, majd a térdét is. Tudta, az illendőség azt kívánná, hogy hasra vágja magát Dzsingisz aranyjelvénye előtt, de azt is tudta, hogy Szübőtej veszély esetén eltekint a lényegtelenebb formaságoktól. - Urunk nevében mostantól én parancsolok, szájamból az ő szavát hallod, Ahmed, akit mi mergennek nevezünk... S aki az ő parancsát megszegi, pusztuljon a föld színéről! - Úgy legyen, batur! - hajbókolt Balcsics. - Akkor most jól figyelj, mergen - morogta egyre nyugtalanabbul Szübőtej, hiszen kívülről egyre aranylóbb fénycsíkok kúsztak a szobába, s odakünn, az otrari kertek legmagasabb fáinak a lombján már áttűztek az első napsugarak. - Jól figyelj, és vésd az
eszedbe urunk parancsát... Neked vissza kell térned a városba, amelyet ti Gurgandzsnak neveztek... Mától kezdve egyetlen feladatod lesz, de ez nagyobb, mergen, mint amit valaha is bárki rád bízott... S ha nem teljesíted, Balcsics, vagy ha ostobaságod, vagy gyávaságod meghiúsítja, akkor tudnod kell, hogy mi vár rád!... Dzsingisz kán nem ismer kegyelmet... Akkor a halált a mennyek zenéjének érzed majd, Balcsics... Ahmed Balcsics arca megrándult ugyan a "gyávaság" és "ostobaság" szavak hallatán, de az alázatos kifejezés szempillantásra sem tűnt el róla. Éppen akaratereje tette alkalmassá, hogy nagy feladatokat hajtson végre... S most is inkább az örömét kellett volna elfojtania, hiszen csatát nyert! - S mi lesz a feladatom, batur? - kérdezte buzgón, bár tudta, hogy ez a világ legfölöslegesebb kérdése. - Magaddal viszed Kubilájt! - dörmögte Szübőtej olyan hangon, mintha lelkének a felét tépnék ki a testéből. Ahmed Balcsics maga is meglepődött remek alakításán. Előre kiszámított, rémült kézmozdulattal leverte a gyümölcstartó edényt a mellette álló étkezőasztalkáról, és szinte tökéletesen valódi megdöbbenést varázsolt az arcára. - Micsoda?! Hogyan?! - hebegte, de kérdését elnyomta egy másik, nem kevésbé meglepett mozdulat zaja, amellyel az ifjú ütötte be a lábát vigyázatlanul a kerevet szélébe. Ahmed Balcsicsnak azonban nem volt ínyére, hogy Kubiláj is beavatkozzék a beszélgetésbe. - Lehetetlen, batur, amit kívánsz! - mondta porba sújtva, s úgy tett, mintha lassanként összeszedné magát -, ha fölismerik, mindkettőnknek vége... Neked is - tette hozzá sokat sejtetőn. Most, mintha először futott volna át árnyék Szübőtej arcán. Aztán mintha egy leheletnyivel bizonytalanabbá vált volna a hangja is, de szinte csak egy szempillantásnyi időre. - Nem fogják fölismerni... Előttem és Urunk előtt felelsz érte... Ha valami történnék vele, tudod, mire számíthatsz... Balcsics önkéntelenül az aranyjelvényére pillantott, s mintha valami szomorú sejtelem homályosította volna el hideg szürkéskék szemét. - Tudom, batur, de úgy vélem, a feladat nagysága meghaladja erőmet... - Úgy mentegetődzött, hogy Szübőtej érezze, védekezése inkább csak önmaga megnyugtatására szolgál. - Hogyan tudnám elrejteni Mohamed mindent kiszimatoló kopói elől? - Vezesd félre minden ellenségünket... - suttogta Szübőtej, és még mindig kezében tartva a pajdzét, a nyugtalanul toporgó fiúhoz fordult. - Vele mész! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - De... - próbált volna ellene szólni határozatlanul a fiú. - Mire tanítottalak a tümenben? - kérdezte Szübőtej keményen, mint iskolamester a tanítványát. - Fegyelem és engedelmesség! - Fegyelem és engedelmesség! - ismételte a fiú nem sok meggyőződéssel, de nem mert tenni semmit a sok év alatt rákényszerített tekintélytisztelet ellen.
- És aztán merre vigyem, ha Gurgandzsba értünk? - kérdezte Balcsics, és most valóban kíváncsi volt a válaszra. - Majd idejében értesülsz mindenről... S aki érte megy, fölmutatja neked az aranypajdzét... Addig minden a te dolgod. .. s a győzelem után Szamarkand helytartójává teszlek! - És ha fölismerik? - Kubiláj jól beszéli a turkit - mondta Szübőtej, és bátorítóan az ifjú vállára tette a kezét -, különbül, mint sokan országotokban... Mondd azt, hogy tatár vagy valami olyanféle... - És te, batur - kérdezte látszólag mindenbe belenyugodva Balcsics -, te hogyan szándékozol kijutni a városból? - A kíséretedben - dünnyögte parancsoláshoz szokott hangon Szübőtej -, adsz ruhát, lovat, s amikor elhagyod Otrart, a kapun túlig veletek megyek én is... Aztán elválnak az útjaink... - Batur - válaszolt Balcsics, és meghajolt az aranyjelvény előtt, amely éppen ebben a pillanatban tűnt el ismét Szübőtej ruhakivágásában -, megértettem mindent, és engedelmeskedem... Kiadom a parancsot az indulásra... S lovat meg fegyvert szerzek. Ide állítom az őrt az ajtóm elé... - Eredj! - biccentett Szübőtej, és szinte kegyesen intett az ujjával. Amikor Balcsics átlépte a küszöböt, kurta csönd ereszkedett a szobára. Szübőtej látszólag gondolataiba mélyedt, az ifjúnak pedig a szigorú fegyelem megtiltotta, hogy kérdezősködjék... Aztán a hadvezér és tümenparancsnok, aki pontosan tudta, hogy mi megyř végbe fiatal ura lelkében, ismét Kubiláj vállára tette a kezét, mint odahaza, ha már sokadszor sem sikerült a kijelölt gyakorlatot maradéktalanul végrehajtania. - Most bizonyára azt kérded magadban, uram, hogy miért nem viszlek magammal, s miért küldelek az oroszlán torkába? Valóban, látszólag sokkal veszélytelenebb lenne, ha mindkeřtten elválnánk a mergentől a falak alatt, és visszaindulnánk a pusztán át... De azt hiszem, uram, hogy sohasem érkeznénk haza... A puszta ma hajnaltól kezdve nemcsak nekik, hanem nekünk is veszélyes... Otrar körül már ott kószálnak Inalcsik katonái, hogy akik megmenekültek a haláltól, a karjaikba fussanak... Aztán ott vannak a karlukok, az ujgurok és a lázadó erdei népek... Mondják, hogy az ojrátok is levonultak a pusztára, s lelecsapnak a magányos lovasokra... S engem, uram, mindenki ismer! Két vándor a pusztán... és sokszor tíz naplemente még, amíg olyanokkal találkozhatunk, ahol megbújhatnánk. .. S a mai naptól kezdve már nincsenek karavánok, s nem rejtőzhetünk többé tevehajcsárok álruhájába... - Csupán ez az okod, batur? - kérdezte leplezett álmélkodással az ifjú. Szübőtej habozott, aztán leeresztette kezét az ifjú válláról. - Fiamként szeretlek, uram, és büszke vagyok rád, jobban mint a saját fiaimra... De még neked sem mondhatok el mindent, uram... Csak annyit jegyezz meg, hogy nemcsak idegenben fenyegetheti veszély a fővezér legkedvesebb unokáját, hanem odahaza is...
- Hát ezért hoztál magaddal?! - komorodott el az ifjú tekintete, majd mielőtt még a másiknak időt hagyott volna-a mérlegelésre, gyorsan megkérdezte: - Dzsocsi? Szübőtej hangtalanul bólintott. - Nem szeretném, ha eltörnék a gerincedet, uram... Dzsocsi magának akarja a muzulmánok országát, urunk pedig neked szánta... Jobb, ha nem vagy olyan helyen, ahol elérhetnek Dzsocsi orgyilkosai... ezért akartalak magammal vinni, hogy megmutassam neked a muzulmánok városait, amíg Dzsocsi is megkapja, ami neki jár - tette hozzá fenyegetően. - Most azonban megváltozott a világ... Ha urunk parancsot ad az indulásra, Dzsocsi lesz az első, aki útra kerekedik, s ebben még urunk sem tudja megakadályozni... S ha a katonái találkoznak velünk s fölismernek, rosszabb a sorsunk, mintha a muzulmánok közt maradunk... - Adja az Örökkévaló Kék Ég rád az áldását... - És te rád is! A parancsnok magabiztos mosolyra húzta az ajkát. - Utánam csaholhatnak Dzsocsi kutyái!... nem ma jártam ki a puszta iskoláját, s az én életem nélküled maréknyi teveszőrt sem ér, uram... Te csak magadra ügyelj, hiszen ha Balcsics mergen vigyáz is rád, azért mégis a te kezedben van az életed... s az enyém is a tiéddel együtt - tette hozzá sóhajtva. - Nem mehetnék mégiscsak veled? - nyugtalankodott Kubiláj, s bár nem illett méltóságához, szinte kérlelt a hangja. Társa azonban határozottan és megingathatatlanul rázta a fejét. - Azt hiszed, beengednélek a dzsinnek közé, uram, ha látnék egy picinyke egérutat is valamerre? Úgy véled, kockára tenném az életedet a sajátommal együtt, ha nem tudnám, hogy... Lásd be, uram, egyedül így marad biztonságban fényes életed... S ha otthon keresnek is Dzsocsi orgyilkosai, Gurgandzsban bizonyosan nem... Otthon pedig csak engem találnak majd... - s rekedten fölnevetett - ...de abban nem lesz sok örömük... nem bizony! Ahogy elhalt ajkán a gonosz kis nevetés, a folyosó végéről léptek szapora kopogása hangzott. Ekkor Szübőtej még gyorsan az ifjúhoz hajolt, s gyengéden megszaglászta az arcát. - S még valamit, uram - tette hozzá tőle szokatlan gyengéden -, senkiben ne bízzál magadon kívül! Gondolj arra, hogy majdan neked kell igazgatnod a birodalmat... S ha a hadjárat megkezdődik, csak akkor född föl magad a győztesek előtt. ha bizonyos vagy benne, hogy kinek a parancsnoksága alá tartoznak... Tudakozódjál, uram, utánam, mert én ott leszek a tümenemmel az első sorokban, és csak téged kereslek...! Most pedig legyen mindkettőnkkel az Örökkévaló Kék Ég! A két férfi karba fonta a kezét, s mélyen meghajolt kelet felé, ahol a pusztákon ördögszekeret hajt a szél, s ahol már talán gyülekeznek is a roppant seregek, hogy elözönöljék a nyugati
világot, s kiterjesszék a legfőbb úr, Dzsingisz kán birodalmát az utolsó tengerig. Ahmed Balcsics türelmesen megvárta, amíg vendégei befejezik ájtatosságukat, aztán szó nélkül lerakta eléjük a magával hozott ruhákat és fegyvereket. A selyemből készült kaftánok, a csillogó turbánforgók, a szattyánbőr csizmák mind azt mutatták, hogy viselőjük Mohamed úr követének kíséretéhez tartozik. - Rövidesen indulnunk kell, batur... - sürgette őket Balcsics. Nem kell ugyan Inalcsiktól tartanunk, de már jobban szeretnék a kapun kívül lenni... elsősorban miattatok! - Örülök, uram, hogy szíveden viseled a sorsunkat - felelte már öltözködés közben Szübőtej. - S ha sikerrel járunk, az Örök Égre mondom, jutalmad sem marad el...! - Azt tanácsolom, batur, vidd magaddal régi ruháidat is, hiszen ha a várost elhagyod, őfelsége testőrhadnagyának a palástja nem lesz a legjobb ajánlólevél számodra... Szübőtej szárazon fölkacagott, és barnás arca enyhén megfehéredett. Balcsics ugyan kissé későn, de rádöbbent, hogy jóvátehetetlen hibát követett el: kérdezés nélkül tanácsot merészelt adni Dzsingisz kán legkiválóbb hadvezérének. - Nem kérdeztelek, mergen... - sziszegte Szübőtej, és látszott, hogy iszonyú erővel fegyelmezni próbálja magát. - Bocsáss meg, batur! - görnyedt eléje Balcsics. Szübőtej tüstént visszanyerte önuralmát, s határozatlanul morgott valamit. Az ifjú ügyet sem vetett rájuk, a csizmáját rántotta föl. Balcsics azonban tudta, hogy a helyreállt nyugalom nem oltotta el, csak lefojtotta Szübőtej indulatát: a batur sohasem szokott megbocsátani azoknak, akik meggondolatlanul nála okosabbnak akarnak látszani. Az utcákon már a mindennapi élet zsibongott, amikor a lovasok kikanyarodtak a sikátorokból a városkapu felé vezető útra. A napsugarak végigömlöttek a vályogból vert házak tetején, s ellenséges rőt színnel mázolták be a kerítéseket. A levegőben a későbbi hőség tikkasztó előőrseiként ott lebegtek a soha leř nem ereszkedő porszemek. Az utcai borbély már leterítette szőnyegét, s hangos kiáltozással hívogatta első vendégeit. A mellékutcákból szamarak hosszú sora igyekezett a városkapu felé, hogy a városon kívüli kertekben fakadó forrásvízzel megtöltött hordóikat még a helytartó ébredése előtt beszállítsák őfelsége konyhájába. A korán kelő verebek fölborzolt tollal, izgatottan figyelték a szamarak lassú vonulását, s türelmetlenül lesték a szokott időben érkező reggelijüket. A kapuőrség parancsnoka éles szemmel mustrálta végig a kijutásért folyamodó csapatot. Gyakorlott pillantása végigfutott a lovasok ruháján, fegyverein, elkérte az utazási engedélyt, majd látszólag tüzetesen tanulmányozni kezdte a pergament. - Őfelsége, a helytartó kegyeskedett az útilevelet kiállítani a számotokra... - hadarta szolgálatkészen. - Jól van, nagyon jól van...
Kubiláj enyhe megvetéssel, szinte mosolyogva figyelte az ügybuzgó őrparancsnokot. Bezzeg, a pusztai vigyázókat nem lehetne ilyen könnyűszerrel megtéveszteni! Amikor a kerteket elhagyták, teljes pompájában kibomlott a kora nyári reggel minden üdesége. Az élénk pusztai virágok még frissen emelték fejüket a fényre, s látszólag tudomást sem vettek róla, hogy ez a most még lágy, simogató sugárzás nemsokára a haldoklás kínját zúdítja rájuk. A kertek kerítései mellett beszélgető apókák álltak, s lábuknál barnállott favedrük. Távolab a kútnál valaki harsány hangon civakodott tevéjével: a csö- könyösjószág nem akarta az ivást abbahagyni, s jóízű asszonynevetés kavarodott a kedélyesen szitkozódó hangok összevisszaságába. Az öregek vödrei közt bamba káposztafejek lesték az úton elvonulókat, s a rájuk ereszkedő pürtakaró alól is vidáman ů kacsintottak a fákon egyre mosolygóbban vörösödő narancsokra. Aztán lassan elmaradt mögöttük Otrar, s bár nyugatnak tartottak, mégis ugyanolyan puszta feküdt előttük, mint amilyen kelet felé húzódik Karakorumig. A lovak szügyéig érő zöldessárga fűtengert csak itt-ott tarkították aprócska ligetek; valahonnan, nagy messzeségből hatalmas hegycsúcsok hófehér sipkái integettek.A puszta vándora azonban tudja jól, hogy csínján kell bánni a ligetekkel, s még inkább a hóborította hegycsúcsokkal . Lehet, hogy igaziak, de lehet, hogy csupán a puszta dzsinnjei varázsolják őket a fáradt utas szeme elé hogy hiú reményt öntsenek szomjúságtól összeszáradt szívébe. Csak az merészkedjék ki a pusztába, aki ismeri az utat! Aki hisz a csalóka tündéreknek, a táncoló lidérceknek s az integető hegycsúcsoknak, óhatatlanul elveszett Csontváza későbbi karavánokat riogat majd, s szolgál örök időkig emlékeztetőül. Szinte egyszerre állították meg a lovaikat. Balcsics tudta, hogy most kezdődik számára a nagyjátszma, s mintha a feladat nehézsége összeszorította volna a torkát, s vasmarkával facsarta volna a szívét. - Dzsa! - szólalt meg Szübőtej, és összehúzott szemmel fürkészte a fűtengert. - Nagy út áll még előttünk, Balcsics mergen, nagy és nehéz út! Illő hát, hogy elbúcsúzzunk egymástól - ezzel fürge mozdulattal leugrott lováról, megvárta, míg a többiek is mellette állnak, akkor átölelte az ifjú vállát, s orrát ismét az arcához szorította. - Legyen veled az Örökkévaló Kék Ég, fiam! Aztán Balcsicshoz fordult, és szinte fenyegetően kinyújtotta a kezét, majd mindkettővel megragadta a karavánvezető jobb tenyerét. - Te veled is legyen minden isten, akit csak tisztelsz, mergen! Jó, békésen lenne, ha eljövendő találkozásunkkor ugyanígy tarthatnám kezemben a kezed. - Úgy legyen, Szübőtej batur - mondta kevés meggyőződéssel Ahmed Balcsics. - Akkor hát nincs miért tétovázni! Urunk nevében, előre. - Hij! Hij Huhuhu - rikkantotta Szübőtej, s egyetlen ugrással lova hátán termett. Nyakára lapult, mintha attól tartana, hogy
rányilaznak, aztán egyetlen rántással megfordította, s szinte repült a fűtenger fölött. A fiú érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, s valami homályos kristályon keresztül látta csupán a jól ismert alakot, amint hátra sem fordulva vágtat, amíg csak el nem nyeli a soha véget nem érő puszta. Akkor, mintha csak véletlenül tenné, szeme elé emelte a kezét, s nagyujjával kitörölte a könnyeket a sarkából. Ahmed Balcsics úgy remélte, enyhül majd benne a feszültség, ha a kellemetlen ismerőst elnyeli a puszta. Csodálkozva érezte azonban, hogy a várva várt megkönnyebbülésnek semmi nyoma, sőt mintha még nagyobb teher nehezednék a vállára... Aztán egyszerre mégiscsak megvidámult. Mintha minden fáradtságát, bizonytalanságát elfújta volna a puszta felől meginduló lassú, kora délutáni szél. A kelet felől érkező légáramlat megdagasztotta kaftánjukat, lágyan fütyülni kezdett a fülük mellett, s a városlakó Balcsicsot is a szabadság édes mámora töltötte el. Mennyivel más itt minden, mint Otrar bűzlő falai közt! Aztán erőt vett magán, a még mindig kelet felé tekintő fiúhoz fordult, s ugyanúgy ölelte át fél karjával a vállát, ahogy azt korábban Szübőtej baturtól látta. - Szeretném, ha bíznál bennem, fiam. Már csak azért is, mert nehéz az előttünk álló utat bizalom nélkül megtenni... Megígértem Szübőtejnek és az ő fülén át nagyatyádnak, hogy az életem árán is megvédelek... Neked is megesküszöm rá... Ovatosnak kell lennünk! Mától kezdve a kísérőm vagy, és Feriznek hívnak... Rabszolga voltál, én vásároltalak a Rej városbéli vásáron... Jól jegyezz meg mindent, amit mondok! Azt sem sejted, ki volt az apád, csak annyit tudsz, hogy még beszélni sem tudtál, amikor turki rablók törtek a szüleidre... aztán később a mongolok fogságába estél, s ott is tanultál meg beszélni... onnan aztán megszöktél, eljutottál Rejbe, s én ott vásároltalak ötven piaszterért... Csak hozzám vagy hű, és természe tesen urunkhoz, nagymohamedhez!... Értetted? - Eszembe véstem mindent, uram - mondta az ifjú, és meghajtotta a fejét. - És ő? - kérdezte a türelmesen várakozó lovas felé intve. - Miatta ne fájjon a fejed - legyintett Balcsics. - Az hallgat, mint a sír, ha úgy parancsolom neki... Annál is inkább, mert Mohamed úr, áldassék a neve, kivágatta a nyelvét... Az ifjú nyugodtan biccentett, aztán engedelmesen lóra szállt, és várta az indulást jelző parancsot. - Akkor hát Allah nevében... Rajta! - kiáltotta Ahmed Balcsics, és megeresztette a kantárszárat. S a három lovas mint Allah ostorának három csomója zúgott át a sárguló fűtenger fölött. Arra száguldottak, amerre végtelen sok öntözőcsatorna közt Gurgandzsig vezet az út. IV. Rabszíjon
Némán nézték a csonttá száradt bokrok ágait nyaldosó lágnnyelveket. a fiú levetette a köpenyét, s úgy érezte, mintha odahaza lenne, sokszor tíznapijárásnyira innen, s valamelyik Orhonparti tábortűz mellett készülődne vacsorához. Fűtenger lágyan hullámzott az esti szélben, a lángok hevesen fölcsaptak, átrepülni azonban nem tudtak a puszta könnyen nyúló növényzetére, a tapasztalt utasok mindent megtettek, hogy tovább ne terjedhessen. A fiú, akinek a kisujjában volt minden pusztai tudomány, fölöslegesnek ítélte ugyan a túlzott óvatosságot, mégis szó nélkül engedelmeskedett Balcsicsnak. Szájában összefutott a nyál, amikor a karavánvezető nyelvetlen szolgája botokra húzta az iszákjában csipkés levelek közt őrzött hússzeleteket. Előbb gondosan megszaglászta, majd elégedetten bólogatva a kardjával kihegyezett nyársakra húzta őket. Értette ugyan, hogy miért nem jó erre a kard, mint odahaza, de szólni most sem szólt semmit. Otthon a tümenben megszokta, hogy csak akkor kérdez, ha engedélyt kap rá. Hátradőlt hát leterített kaftánjára, talpát a tűz felé nyújtotta, aztán a csillagokat nézte. A sillagok ugyanazok voltak, mint odahaza. Ott trónolt az idegen puszta fölött is a csillagok élén Szolbon, akit a sámánok istunnek is neveznek, vigyázva a méneseket, a most született kiscsikókat, s vöröses fényével elriasztva a körülöttük lopakodókat. A fiú hosszan és mélyen sóhajtott. Bár kora gyermekkorától a tünemben élt. De mennyire más is wolt az otthoni világ!... Ott a pajtásaival hevert a tűz körül, vele egyívású legénykékkel, s vidám tréfáiktól hangos volt a folyópart vagy a liget, amíg csak a százados csöndre nem intette őket. A fiatalok tümenjének a tizedesei, századosai és ezredesei is többnyire igen tapasztalt, harcedzett farkasokból kerültek ki, akik megjárták már katonáik élén mind a négy világtájat. Harcoltak a tangutok, a karakitajok, a karlukok és az erdei népek ellen is. Vagy ott van Mukali bátyó.... urunk és nagyapa egyik legkiválóbb vezére, akinek még a nevét is szinte csak imádkozva szabad kimondani... Ő most Kitadot sarcolja, a sárga császárok országát... Oh Kék Ég, de jó is volna otthon lenni... Távolból farkasüvöltést hozott feléjük a szél. A kibékiózott lovak nyugtalanul emelték hegyes fülüket az égre, majd megnyugodva újra ropogtatni kezdték a füvet. A sercegő zsír hangja térítette magához álmodozásából. Csizmáit maga alá húzta, majd kényelmesen a sarkára guggolt, ahogy még egy éjszakát is zsibbadás veszélye nélkül eltölthet leshelyén a harcos. A zsiradék apró, fényes patakokban futott le a hús oldalán és tűnt el sercegve a tűznyalábok közt. A pirosra sült szeletek és a közéjük húzott pusztai hagyma nem mindennapi illattal töltötték be a levegőt. - Kész a vacsora, Feriz - mondta Balcsics, és a nyársakra
mutatott. - Eléggé szegényes, de hát a pusztán ne várjon az utas terített asztalt... Majd Benaketben minden a miénk lesz, ami szem-szájnak ingere... addig meg egy kicsinyt összehúzzuk a kaftánunk övét... No, nesze! Ezzel Balcsics elvette a némától a nyársakat, és egyet a fiú kezébe adott. A szolga közben már előhúzta mellette heverő iszákjából a nagy, lapos köleslepényt, s mindhármuk számára tört belőle egy-egy darabot. A fiú suttyomban a némát figyelte, s közben nem vette észre, hogy Balcsics, mosolyát leplezve, rajta tartja a szemét. Bár soksok évet töltött keleti karavánokkal, soha nem volt még rá alkalma, hogy a pusztai fiúk viselkedését közelről megfigyelhesse... Lám csak, milyen tanulékonyak... Ez is már úgy dörzsöli a hagymát a lepényre, mintha egész életében ezt tette volna, pedig Balcsics, jól tudta - arra az Orhon és a Szelenga vidéke fe lé ismeretlenek az ilyenfajta lepények, és a hagymát sem kedvelik... A tarkasüvöltés most sokkal közelebbről hallatszott. mint az imént. A lovak most is nyugtalanul kapták föl a fejüket, s valamelyikük hátasa félelmében még el is nyihogta magát: szemükben visszatükröződött a tűz vöröse; csillogása. A fiúnak igencsak ízlett a húsos, hagymás lepény. Vajon mit eszneřk most a barátai az Orhon partján,üldögélve? Valahogyan megkeveredett szájában a hagyma. Inye, amely az előbb még szomjasan itta az ismeretlen ízeket, nem csorrantott új nyálat, s melyen szárazon forogtak a megrágott falatok... Hej, azok az Orhon-parti esték... Aztán érezte, hogy ismét végigfut a gerincén a furcsa bizsergés, amely tegnap éjjel, a karaván halálának az éjszakáján fölriasztotta szendergéséből. A hideg és a meleg hullámok egymást váltogatva ömlöttek végig rajta, s mintha apró dobok vertek volna riadót a halántékán... Eleinte arra gondolt, hogy talán az elmúlt napok izgalmai ernyesztik el a testét, de aztán rádöbbent: veszélyt sejt, s éberré vált, akár a pusztai farkasok, ha a vadász a vackuk felé lopakodik. Hatalmas harapással lenyelte a lepény maradékát, aztán két társára pillantott. Balcsics épp takaróját göngyölte össze, hogy a feje alá tegye éjszakára, a néma pedig tarkója alá kulcsolt kezekkel a csillagokat nézteř. Mellette hevert a víztartó edény, s hívogatóan intett a fiú felé. Jól teleitta magát. A tümenben azt tanították, hogy veszélyes vállalkozások előtt a harcos mindig egyék És igyék eleget, ki tudja, legközelebb mikor keríthet sort rá! Balcsics épp a köpenyével bajmolódott, amikor a fiú hátán ismét végigfutottak a hullámok. Most már tudta, hogy valami rendkívüli történik a közelükben a pusztán. Őket fenyegeti. Vajon szóljon-e társainak - töprengett, és ismét kísérőire pillantott. Balcsics a füvet simogatta gondos kézzel, nehogy valami göröngy a köpenye alá kerüljön, s me zavarja éjszakai nyugalmát. A néma már aludt is, nyelvetlen szájából alig hallhatóan áramlott a levegő.
Nem... ezekre nem számíthat! Ha veszélyt érez, magának kell utánanéznie! Lassan, mintha csak véletlenül tenné, fölállt, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Valóban úgy érezte, mintha ménesek vonultak volna át a lábain napkeltétől napnyugtáig... Hátgerince is jóízűen húzódott a nyújtózkodás alatt, s mintha a veszély érzete is alábbhagyott volna. Kubilájt azonban már nem lehetett becsapni. Tudta, hogy valaminek történnie kell ezen az éjszakán! Balcsics fölnézett rá, amikor a nyújtózást befejezte. A fiú inkább mutatta, mint kérdezte: hogy lefekvés előtt még bele szeretne szagolni a puszta levegőjébe. A karavánvezető elértette hangtalan kézmozdulatát, és mi tagadás, tetszett is neki, hogy a nagy-kán unokája ennyire aláveti magát akaratának. Elmosolyodott, és köpenyét a fiú felé dobta. - Eredj! Tudom, hogy ti még éjszakai álmotokat is fölcserélitek egy kis cserkészésért... ha nem férne rám annyira az alvás, talán még én is veled tartanék... Csak aztán ne menj meszszire! - Erről az utolsó mondatáról egyébként maga is tudta, hogy fölösleges, hiszen hová is mehetne a fiú egyedül... A fiú elkapta a feléje dobott köpenyt, biccentett, majd kilépett a lassan hamvadó tűz fényköréből. Amint sötétség vette körül, be kellett hunynia a szemét. Balcsics köpenyét leeresztette a földre, fejét a csillagok felé emelte, és behunyt szemmel hangtalanul figyelt. Olyan mozdulatlanul meredt az éjszakába, akár valamilyen évszázados kőbálvány, amint az idő múlásával dacolva utat mutat a sztyeppék nomádjainak. Aztán föltekintett az égre. A csillagok békésen hunyorogtak, csak mintha Szolbon szeme fordult volna még vörösebbe... Csak nem neki, a nagykán unokájának jelzi a veszélyt a vörös szemű isten. Már-már fölvette a leeresztett köpenyt, amikor félúton megtört a mozdulata. A fehér olyan a sötétben, mint a világító fáklya... Lám, lám Szübőtej is hányszor megmondta, hogy a harcos éjszaka csak zekében küzdjön... s de most majdhogynem elfelejtett mindent, amire a tümenben tanították... Valahonnét furcsa zajokat hozott fülébe a szél. Mintha lónyerítés vegyült volna e zajba, vigyázatlan lépés alatt kettétörő száraz ág reccsenése, elfojtott pisszegés... Kubiláj négykézlábra ereszkedett, és igyekezett beleolvadni a puszta felszínébe. Izgalmában el-elakadt a lélegzete, szívében nehéz lüktetést érzett. Haj, ha itt lenne Szübőtej batur a közelében! Szattyánbőr csizmája zavarta a lopakodásban. A vékony talpon keresztül minden apró göröngy, kavics vagy tüske meggyötörte a lábát; átkozta magában a nyugati népeket, hogy olyan lábbeliket csinálnak, amelyek palotáikban szépek ugyan, de künn a szabadban teljességgel hasznavehetetlenek. Ismét meghallotta az elfojtott pisszegést, és halk beszédfoszlányok is eljutottak a füléig. Fejében lázasan kergették egymást a gondolatok. Fusson vissza a tűzhöz, és ébressze fel Balcsicsot meg a némát? Amíg ezt
megtenné, a közelben leselkedők rájuk ronthatnának, és megölhetnék valamennyiüket. Vagy talán csapjon lármát, hátha azok rémülnek meg a kiáltásaitól? Nem... ez sem jó! Ha többen vannak, mint ők, vagy ha már régóta követik őket, nem fognak megrémülni egy ifjú hangjától. Egyetlen dolgot lehet csak tenni: elrejtőzni és kivárni a fejleményeket! Az övéhez nyúlt, aztán ijedten visszakapta a kezét. Nincs sehol a tőre! Hát persze... a tűznél felejtette, amikor levetette a kaftánját, hogy maga alá terítse... - Ha Szübőtej ezt megtudná, sohasem bocsátana meg neki... Egy harcos, aki elhagyja a fegyverét? Az első bokor mögött megpihent, és a sötétbe meresztette a szemét. Ameddig csak ellátott, a végtelen puszta füve ringott a szélben, a ligetek és a csalogató hegycsúcsok eltűntek a sötétségben. Orrából egyre inkább kifújta a szél az égett hagyma szagát, s most már eggyel több érzékszervvel figyelhetett. Az első, amit megszimmantott, a lovak szaga volt. Igen. Lovak. Az izzadság fanyar illata, a trágya kesernyés szaga és az olaj, amellyel a gondos gazda a lova sörényét keni. De hány állat is lehet? Tíz, húsz... vagy tán még ennél is több... Akkorára húzta össze magát a bokor alján, mint a lapuló rétifarkas. Ha a leselkedők ennyien vannak, már be is keríthették őket! Akkor pedig rövidesen őt is mindenfelé keresni fogják... közeli bokor hirtelen megmozdult. Fehér turbános arc emelkedett ki az ágak közül, s a levegőbe kémlelt. Halk turki szó röppent az éjszakában, majd még egy turbános bukkant ki a levelek mögül. Derekukat meghajtották, s lassan lopakodtak bokortól bokorig. A fiú megvárta, míg elnyeli őket az éjszaka, aztán megiramodott ellenkező irányba. Úgy tervezte, hogy néhányszáz lépéssel messzebbre oson, hiszen egyelőre valószínűleg a tábortűz közelében keresik, hogy a csillagok sápadt fényémél ki tudta venni, alacsonyabb dombocska emelkedett tőle balra, éppen megfelelő távolságban. Összehúzta magát, ahogy csak tudta, s usgyi... ahogy a tümenbem tanulta. Majd kiszakadt a tüdeje, amikor a halomhoz ért. "Csak még annyi erőm legyen, hogy átugorjam!" - gondolta, egyetlen ugrással a dombtetőn termett, s mint nagy, fekete madár hullott le a másik oldalon. halom oldalán megbúvó bokrokat nem vette észre. Amint gurult lefelé, csak arra ügyelt, hogy túlságosan meg ne üsse magát a füvek közt elszórtan heverő, itt-ott gyermekfej nagyságú köveken. Amikor óvatosan négykézlábra huppanva mászni kezdett a lanka cserjék felé, s már-már azt hitte, hogy megmenekült, iszonyatos ütés érte a fejét. Szinte csodálkozva emelte arcát az égre, mintha neki tenne szemrehányást balsorsáért. A mennybolt pedig érzéketlenül szemlélte szenvedését. Igaz, mintha Szolbon isten sajnálkozva ráhunyorított volna, mielőtt szédült forgásba kezdett a Hét Öregember körül. Óriási tűzgömbbé változott, amely iszonyatos gyorsasággal kerengve táncolt a láthatár peremén, s erős pörgés után hangos pukkanással millió és millió darabra
pattant szét. tűzvörös pontocskák elöntötték a világot, majd elem-észtek a semmiben, s átadták helyüket a jótékony feketeségnek. Amikor először érezte a rúgást, még mindig azt hitte, hogy Szolbon isten széthullott darabjai égetik az oldalát. Aztán a második rúgással már a rekedt hang is a fülébe jutott. - Kelj föl, hé! Elég a heverésből! Talpra, míg végig nem vágok raj tad! Kinyitotta a szemét, majd újra be is csukta. Fényözön zúdult rá, fájdalmasan könnyezett; a nap már magasan állt az égen, s a fű zöldje vakított, mint a tábortűz fénye. - Hé! - hallotta újra a hangot. - Allahra, ezt jól elintéztétek!... Ha valami baja történt, egyetlen árva piasztert sem látunk belőle.. . Ki volt az az átkozott kutya, aki fejbe csapta? - Nem volt más választásom, szaid! - nyafogta egy alázatos hang. - Úgy jött nekünk, mint az eszeveszett... Csak éppen megsuhintottam a korbácsom nyelével... - Azzal verem szét a fejed, ha ez itt elköltözik Allah paradicsomába! Hányszor mondjam nektek, gazemberek, hogy most nem háborúban vagytok! Ha megölitek a madarakat, hogyan akarjátok, hogy aranypiaszterecskéket tojjanak nektek? - Ártatlan vagyok, uram! - nyekeregte az előbbi hang. - Hát csak imádkozzál a Prófétához ártatlanságodért! Ha ez belepusztul, szíjat hasítok a hátadból, és laposra verem az ostoba fejeteket... Addig csak imádkozz! A fiú érezte, hogy ismét jókora rúgás éri az oldalát. - Ébredj már te, hallod! Hej, hogy elvette Allah ennek a Szelimnek az eszét! Ébredj, fiacskám. - szólt most már szinte kérlelve. - Ne vidd magaddal az ötven piaszteremet a sírba! Kubiláj ismét megkísérelte kinyitni a szemét, s második próbálkozása több sikerrel járt, mint az első. Első pillantása a ragyogó égre esett, s a fehér bárány felhőkre, amint senkitől sem zavartatva úsztak az ismeretlen város, Gurgandzs felé, valahol pacsirta énekelt a szabadságról, a boldogságról, az élet szépségéről. Szolbon isten és a Hét Öregember úgy eltűnt, mintha sohasem szikráztak volna az égen. aztán oldalra fordította az arcát. Közvetlenül mellette a fűben ilágoszöld szattyánbőr csizmák álltak, amelyek valahol fönn, igen nagy magasságban két lábban végződtek. S a hang is valahonnan felülről, jött, talán a felhőkön is túlról, ahol a pacsirta énekelt. - Na, végre-valahára, fiacskám! Csak nem akarnád Ahmed apót megfosztani ötven piaszterétől... Szegény Ahmed apó. Öregkorában ott ülhet majd az ocsmány koldusok közt a hodzsendi városkapunál, s horpadt tányérját nyújthatja a gazdagok felé egy-egy darab száraz lepényért... S te arra jössz majd, büszke sólymom, és csak úgy elnézel a szegény Ahmed apó feje fölött... vagy csak köpsz egyet feléje, lelkem... ez az hehehe... A fiú alig tudta fölfogni a szavak értelmét: millió mérges darázs
zümmögött a fülében. Tiltakozni akart, hogy sohasem járt még Hodzsendben, és lehetőleg nem is fog járni, és nagyapját, a nagykán, valamennyiüknek levágatja a fejét, és a testüket keselyűk elé vetteti... s akkor egyszerre elszálltak a méhek, s valami csodálatos világosság áradt szét benne. Egyszerre visszatért az esti tábortűzhöz, a lopakodáshoz, a nagy ütéshez... s a kínt rémület váltotta föl: az esti ellenség csapdájába került! Óvatosan fölemelte a fejét, s megkísérelte szemügyre venni Ahmed apót, aki ezek szerint a szattyáncsizmák tulajdonosa lehet. Pedig milyen ismerősek ezek a csizmák! Aztán megmozgatta a lábujjait, s amikor megérezte ujjai végén a puszta földjének a melegét, már tudta, hogy honnan ismerősek Ahmed apó szattyáncsizmái. - Na, állj már talpra, egyetlen gyermekem! Allah nevében fölébredt az én kis madaram... Jó reggelt, padisah, szépet álmodtál? A fiú érezte, hogy valaki megragadja zekéje szélét, és a magasba rántja. Mire föleszmélhetett volna, már a lábán is állt, igaz, kissé tántorogva. A puszta zöldje lassan forgott körülötte, s erősen az ismeretlen vállába kapaszkodott. - Ejnye, no... billenj csak szépen egyenesbe... Hát ilyen kemény a Szelim bátya korbácsnyele !... Az ördögeikre mondom, még ő maga is megtapasztalja egyszer, és nagyon csalódnék, ha nem én simogatnám meg vele... Na, elég a támolygásból, fiacskám... Húzd ki magad, be a hasat. ki a mellet!... Mire végére ért barátságos zsörtölődésének, Kubiláj vissza is nyerte az egyensúlyát. Óriási búbbal a homlokán, kissé bágyadtan imbolygott a torzonborz szakállú ismeretlen mellett, akinek zöld szattyánbőr csizmája furcsán elütött piszkos turbánjától és gyűrött kaftánjától, merre a szeme csak ellátott, hasonlóképp torzonborz és rongyos emberek heverésztek, s látható érdeklődéssel figyelték vezetőjük élesztési kísérleteit. hubiláj első pillantásra fölfedezte Balcsicsot és a némát; összekötözött kézzel ültek alig néhány lépésnyire tőle, mogorwán, mozdulatlanul. Távolabb béklyós lovak legelésztek. Pillanntása végigfutott a bandán, mintegy harmincra becsülte a számukat. Az, hogy rablók karmai közé kerültek, egy pillanatig sem volt kétséges Kubiláj előtt. Látott már ő ilyen csürhét az Orhem és a Szelunga vidékén is, és ezek a fickók mindenütt a világon egyformák... annyi szent, hogy ülnek az oázisban! Ahmed apoó elégedetten, a gazda büszkeségével figyelte a fiú tekintetét, majd megragadta a zekéje nyakát, és a többiekhez penderítette. - Hála Allahnak, valamennyien épek és egészségesek vagytok... Sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami bajotok esik... Szeretem az ilyen szép, daliás embereket, az ilyen erőseket... Értetek még talán a hatvan piasztert is megadják! Aztán lábát maga alá húzta, leült az összekötözöttekkel szemben, és szinte szelíden tette föl a kérdést: - Kik vagytok?
A fiú törte a fejét, mit válaszoljon. Mondja, hogy Mohamed úr szolgálatában áll. Hátha ezzel a halálos ítéletét írja alá... Otthon például, ha valaki nagykán embere, és Dzsocsi vitézeinek a kezébe kerül, bizony könnyen meglehet, hogy eltörik a hátgerincét, pedig arrafelé aztán jóval nagyobb a fegyelem, mint ebben a furcsa országban. Szerencsére Balcsics megmentette a további gondolkodástól. - Bár köpök rád és embereidre, Gazemberek Atyja - kezdte Balcsics valódi megvetéssel a hangjában -, úgy látom, nincs más választásom, mint elmondani az igazságot... annál is inkább, mert életem során már többször kerültem tisztes vetélytársaid karmai közé, Gazemberek Atyja, s megtanultam, hogyů egyszerűbb az ilyen dolgokat minél előbb elintézni... Te pénzt követelsz, én pedig és ezek is - s a másik kettő felé intett - szeretik a szabadságukat, és hajlandók is vagyunk fizetni érte... - Bölcsen beszélsz, Élesnyelvű - csóválta meg Ahmed apó, a Gazemberek Atyja elismerően a fejét -, ha mindenkivel ilyen egyszerűen szót értene Ahmed bátyó, nem kellene öregkorában házról házra járnia, hogy összekoldulja piaszterenként a vacsorára valót... Hát akkor elő a pénzt, Élesnyelvű! Hova rejtettétek? Balcsics rávetette jéghideg mosolyát az öregre, mintha örökre eszébe akarná vésni a vonásait. - Hülyének nézel, Gazemberek Atyja? - kérdezte, és megvetően elfintorította az orrát. - Ha itt lenne elásva a pénzem, sem árulnám el, hiszen ezzel csak az útlevelünket váltanám meg Alah paradicsomába.. . Ej, ej, Gazemberek Atyja, öregségedreř mégiscsak a gyengeelméjű koldusok kenyerét eszed majd a hodzsendi városkapu előtt... Ahmed apó arcát vörös hullám öntötte el, felemelte a korbácsát, és már-már lecsapott vele a karavánvezetőre, amikor az annyit szidott Szelim egyetlen ugrással mellette termett, és arcán boldog mosollyal csavarta hátra a kezét. - Ejnye, ejnye, Ahmed apó... Agyonütöd az ötven piasztert tojó madaracskát... Szelimnek nem szabad, Ahmed apónak szabad! Ahmed apó erélyes mozdulattal kiszakította magát Szelim markából, s némiképp lecsillapodva Balcsics felé intett a korbácsnyéllel. - Ajánlom, beszélj velem tisztességesen, mert megjárod... Tiszteletreméltó nagyatyád emlékét sértegetheted, de ha még egyszer... - Ugyan, ugyan, Gazemberek Atyja - mondta Balcsics rebbenéstelen tekintettel, szinte kárörvendve -, engem fenyegetődzéssel nem kényszerítesz semmire... Vagy üzletet kötünk, vagy fuccs a piaszterecskéknek, amit, azt hiszem, Szelim barátom és a többiek nem néznének jó szemmel... A szakállas megérezte, hogy a ravasz fogoly veszélyes talajra tereli a beszélgetést. - Beszélj! - mordult rá mogorván. - Vágjátok el a köteleket - követelte parancsoláshoz szokott hangon Balcsics, és előrenyújtotta a kezét.
A Gazemberek Atyja azonban érezte, hogy valahol helyre kell állítania majdhogy nem alapjaiban megingott tekintélyét. - Előbb az egyezség, aztán majd beszélünk a többiről! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Nos,jó... - mondta Balcsics nagyvonalúan, s ahogy beszélni kezdett, máris magához ragadta a tárgyalás fonalát. Kubiláj elismerően bólintott, amikor észrevette, hogy a haramiák többnyire tátott szájjal issza a szürkéskék szemű karavánvezető minden szavát. - Már nem tartozik rád, de elmondom neked, mert a szívembe férkőztél jóságoddal - s meghajtotta fejét a torzonborz madárijesztő előtt -, hogy Benaket városának katonái vagyunk, akik üzenetet vittünk Otrarba Inalcsik helytartónak. Nem vagyunk gazdagok, ezt abból is láthatod, hogy szolgálatokat teljesítünk... Benaket városa azonban igényt tart a szolgálatainkra, s mindhárman megérünk neki néhány piasztert... Úgy ötvenet meg is kapsz értünk fejenként... De figyelmeztetlek, Gazemberek Atyja, hogy a város szegény, és nem hagyja zsarolni magát... Ha sokat kérsz, esetleg lemond leghívebb katonái szolgálatairól... mindannyiunk őszinte sajnálatára... Mi ugyan Allah paradicsomában,várjuk majd dicső érkezésedet, s előkészítjük számodra a vízipipát, de te, Gazemberek legnagyobbika, a hodzsendi városkapu előtt tengeted majd öregséged éveit a leprások közt, ha ugyan tiszteletreméltó barátaid el nem vágják addig a torkodat! - Elég! - tört ki a szakállas szinte kiáltva. - Ötven piaszter személyenként és az ellátási költségetek Benaketig... Az annyi mint... napi két piaszter, azaz hármótoknak hat. - Negyven - egyezett bele előkelően Balcsics. - most pedig oldozzátok fel a kötelékeinket! A Gazemberek Atyjának egyetlen intésére lehullottak a kötelek Balcsicsról és a némáról. Balcsics elégedetten dörzsölgette a csatját. majd a szakállashoz fordult. - Hogyan akarod megkapni a váltságdíjat, Gazemberek Atyja? - Mi sem egyszerűbb - legyintett a szakállas. - Ez itt - és a némára mutatott - bemegy a városba és kihozza. Ha nem jön vissza, vagy, ne adja Allah- szemét az égre fordította -, valami tévedés folytán néhány barátját is magával hozná, hát akkor, Élesnyelv Atyja, készítheted számomra a vízipipát a paradicsomban... mert hogy előttem érsz oda, az bizonyos! - Sose aggódj, uram - mondta Balcsics, és mosolyra húzta a száját -, nekünk, kereskedőknek, mert hisz eredetileg azok volnánk, első az üzlet. Hallottál-e már valamit a kalmárbecsületről? A szakállas azonban láthatólag nem óhajtott Balcsiccsal bölcseleti kérdésekről diskurálni. Nehézkesen fölemelkedett, korbácsát az övébe dugta, megfordult, és a válla fölött még visszaszólt három foglyához: - Amit mondtam, megmondtam. Ha Benaket falai alatt megkapom a pénzt, szabadok vagytok. Ha, Allah ne adja, félreértettétek, keselyűk marcangolják a húsotokat. Ahmed apó nem tréfál!
Kubiláj, bár nem látott Balcsics fejébe, ahogy a kékesszürke szempár hideg mosolyát nézte, egyre inkább meggyőződött róla, hogy az öreg rablóvezér aligha lát egyetlen piasztert is váltságdíjukból, s nemigen éri meg azt a tisztes kort, amelyben oly ábrándosan óhajt koldulni a hodzsendi városkapu előtt. Ahmed apót a szapora szájjártatás után, úgy látszik, elfogta a tettvágy. Hangos parancsszavaira lassan fölkerekedett a díszes társaság. Lovaikról leoldották a békót, bőrvedrükből szigorúan kimért vízmennyiséget töltöttek a négylábúak szájába, majd fölkantározták őket. A fiú saját lovaikat is fölfedezte a rosszul táplált hátasok közt, s Balcsics paripáján a legdíszesebb nyerget, amely minden bizonnyal az öreg haramiáé lehetett. A lótolvajlás azonban nem keltett benne sem haragot, sem nyugtalanságot. Nincs az a hitvány gebe, amelyen át ne kelne a legkietlenebb pusztán is! A lovascsapat, mint a vonuló vándormadarak sora, hosszan húzódott a pusztaságban. Legelöl Ahmed apó, a Gazemberek Atyja, mögötte válogatott legényei, középütt pedig a három értékes fogoly. Bár a beszélgetést nem tiltották meg nekik, nem nyílt szóra a szájuk. Balcsics kékesszürke szeme a pusztaságot fürkészte. A nyugtalanság legcsekélyebb jele nélkül várta a jövendőt. A hosszú szíj azonban zavarta a lovaglásban. Ahmed apó ugyanis, akinek egészen más elvei lehettek az üzleti tisztességről, mint a tengerkék szemű kémnek, hosszú pánywát erősíttetett a nyakukra, s a végét egy-egy megbízható embere kezébe adta. Így a legcsekélyebb szökési kísérletre is azonnal lerántották volna őket a nyeregből Ahmed apó pribékjei. Menekülésről tehát szó sem lehetett. A nap eközben lassan delelőre ért. A tisztességes szándékú karavánok ezekben az órákban vernek tábort valahol a ritkán meredező pusztai fák hűvösében, s déli imával tisztelik Allahot, aki ma is fölvezette a napot az ég csúcsára, s árnyékot is adott, ahol az est leszálltáig kipihenhetik magukat, és vizet, amellyel leöblíthetik a port égő torkukról. Ahmed apót azonban hajszolta a bírvágy. Morogva biztatta egyre hangosabban elégedetlenkedő embereit, s néha-néha korbácsa után kapott. Megütni azonban óvakodott bárkit is. A csapat megállás nélkül vonult a pusztán Benaket felé. Kubiláj megdöbbent, amikor a fejfájás első lüktetései reá törtek. Később, hogy az apró kalapácsütések egyre erősebbek lettek, aggódva nyúlt a homlokához. Attól tartott, hogy a tegnap esti korbácsütés hagyott maradandó nyomot a koponyáján. A reggeli púp már csaknem teljesen lelohadt, s enyhe, alig érezhető bizsergés mutatta csak Szelim csapásának a helyét. ř Az apró kalapácsütések azonban csak nem akartak megszűnni, sőt minden egyes újabb ütés után éles fájdalom hasított a tarkójába. Az ütemesen ismétlődő gyötrelem fölidézte lelki szemei előtt a karakorumi darhanok sátrait, s magukat a darhanokat is, akik a jurták előtt felállított üllőkön verik a kardlapokat, kovácsolják a tümenparancsnokok számára a vaspáncélokat. A fejében lewő
kalapácsok a karakorumi darhanok szerszámával azonos ritmusban kongtak, s a hangos lárma elnyomta a lovasok menését és kiáltásait. Aztán egyszerre csak ott hevert a sátor előtt a kovács mellett, s csodálkozva látta, hogy a darhan nem más, mint a Gazemberek Atyja, Ahmed apó, aki gúnyosan mosolyog a félig kész kard fölött, hamiskásan összecsippenti a szemét, és ezt suttogja: - Vigyázz, Kubiláj! A karavánvezető rosszban töri a fejét! Benaketben kifizeti magáért és a némáért a díjat, aztán maga viszi el a páncélt... Pedig. ládd, neked kovácsoltam! A fiúnak még a feje is belefájdult a csalódásba. Egész életében erre a páncélra vágyott, és emlékezett is rá, hogy a szürke szemű neki ígérte... És most mégis maga akarja megszerezni... Igaza volt Szübőtejnek, a turkiak valamennyien zsiványok és tolvajok! Nem barátkozni kell velük, hanem legyőzni őket! Elrabolni a kardjaikat, páncéljaikat, aranyaikat, mindet, s aztán szolgáljanak! Felugrott, és a kovács felé köpött. Kiáltani is akart, hogy majd szól Szübőtejnek, s akkor vége a kalapálgatásnak... mindörökre! Hogy lecsapatja Ahmed apó, a kovács fejét is, és Balcsicsét is, és mindenkiét! - Árulók vagytok... tolvajok vagytok... mindannyiótoknak kivágatom a nyelvét! Ahmed Balcsics nyugtalan szólongatása térítette magához. Egyszerre semmivé foszlott a távoli-jurta, az annyira kívánt páncél, s a kovács, aki maga volt a Gazemberek Atyja. Nem maradt más, csak maga a valóság, a rekkenő hőség, a kalapácsok szüntelen csengés-bongása és mellette Ahmed Balcsics. A karavánvezető közelebb terelte a lovát, amennyire csak a nyakára hurkolt szíj engedte, és aggódó szemekkel nézett az arcába. - Mi a baj, Feriz? Kiáltoztál, és a fogadat csikorgattad... Rosszat álmodtál? Kubiláj válaszolni akart, de nem tudta eltépni dagadt és száraz nyelvét a szájpadlásától. Érezte, hogy egész testéről szakad a verejték, s a lába remeg a kengyelben. Balcsics a némára tekintett. Az visszameredt rá, hunyorított, majd felnézett az égre, s meresztette a szemét, mintha csak keresne valakit a pusztán. A karavánvezető n-ugtalanul felvonta a vállát. s összehúzott szemöldökkel mustrálgatta a nyeregkápán keresztül lova nyakára hajló Kubilájt. Szokatlan tétovasággal újra a néma arckifejezését fürkészte, aki hangtalanul bólintott. Ahmed Balcsics szabad kezével végigtörölte a homlokát, s két ujjával megnyomogatta lüktető halántékát. Nyomogatás közben sem vette le azonban egyetlen pillanatra sem a szemét Kubilájról, és amikor meggyőződött róla, hogy a-fiú ismét elalélt, s lelke valahol távoli hazájában viaskodik ismeretlen ellenségeivel, kelletlemül bár, de határozott lépésre szánta el magát. Egyik kezével a kápába kapaszkodott, a másikkal pedig erőteljesen meghúzta a nyakára kötött pányát. A szíj végét kezében tartó
martalóc, aki a fülledt melegben elbóbiskolt, majdhogynem, kifordult a nyeregből, amint a rántásra fölriadt könnyű álmából. - Héj, te disznó! - rikoltotta, s akkorát rántott a szíjon, amekkora csak az erejéből tellett. Balcsicsot ez nem érte váratlanul, a rántás nyomán a durva szíj azonban még így is jócskán lehorzsolta a bőrt a nyakáról. Balcsics mit sem törődött égő fájdalmával, nyugtatni próbálta a dühödten huzakodó martalócot. - Hagyd abba, te... tiszteletre méltó vitéz - lihegte, és igyekezett nyeregben tartani magát. - Nem akarok szökni! Ahmed bátyával váltanék néhány szót!... Engedj már, ha mondom! A kiáltozásra többen Balcsics mellé rúgtattak, s kardjukat a karavánvezető oldalának szegezték. - Ahmed apóval akarok beszélni!... A fiú beteg, pihennie kell... - mondta Balcsics, és Kubilájra mutatott, aki fejét lelógatwa, alig tartotta magát a nyeregben. - Hé, állj! - rikkantotta egy hang a hosszan elnyúló csapat eleje felé. - Ahmed apó! Valami történt a foglyokkal! Alig hangzott el a kiáltás, vékony porfelhő jelezte, hogy a szakállas máris visszafelé igyekszik. Néhány szusszanásnyi idő múlva aggodalmas arccal rúgtatott melléjük, és idegesen rebbenő tekintete hol a karavánvezetőre, hol a fejét lógató fiúra tapadt. - Mi történik itt? - kérdezte rekedten, és előhúzta övéből ólomnyelű korbácsát. - Felelj, Tepreszün! - Rángatta a pányvát, mint az eszeveszett! - mérgelődött az őr, s keményen markolta a rabszíj végét. - Azt mondja, hogy a fiú beteg... Ahmed apó előbb Balcsicsra, majd a fiúra nézett. Övébe dugta a korbácsát, és szorosan a karavánvezető mellé terelte a lovát. - Talán napszúrást kapott a fiú?!... Tüstént adatok vizet neki... - mondta, és csupa aggodalom volt a hangja. Nagyot kurjantott: Pihenő!... - Engedj hozzá, hogy közelebbről megnézhessem - kérte Balcsics, és gondterhelten a fiú felé fordította a fejét. - Hát csak vizsgáld meg... Tepreszün lazított valamennyit a pányván, s maga is a fiú mellé rúgtatott. Balcsics elengedte a nyeregkápát, s nyergében fölegyenesedve megragadta a fiú vállát. Erősen megvetette lábát a kengyelben, maga felé fordította Kubiláj ingadozó testét, és a szemébe nézett. Hogy mi vonulhatott végig Balcsics arcán ezekben a pillanatokban, az érzések milyen zűrzavara, talán csak az Örökkévaló Kék Ég tudta volna megmondani. Amikor azonban Ahmed apó felé fordult, vonásai már megnyugodtak, hangja fegyelmezetten csengett. - A fiú csak lázas - mormolta -, azt hiszem, pihenésre van szüksége... Ahmed apó már-már szóra nyitotta a száját, amikor a Balcsics mögött Kubilájt fürkésző Tepreszün rémült kiáltással elhajította a kezében tartott szíjat, és hangos üvöltéssel elöreiramodott:
- Ne higgyetek neki! - ordította. - A csoma jött erre az átkozottra! Ott a halál az arcán. .. Ha nem akartok valamennyien itt rothadni, meneküljetek! Közénk hozták ezek az átkozottak a döghalált! Addig ordított, ameddig csak egyik társa korbácsa nyelével le nem ütötte a lováról. Tepreszün a földre hengeredett, széttárta a karját, és elhallgatott. Ahmed apó pillanatig sem habozott. Arcáról lerítt ugyan a becsapott alkusz vigasztalhatatlan bánata, de a hangjában nyoma sem volt tétovázásnak. - Tovább! - ordította. - Hagyjatok itt a fiúval együtt! Senki hozzá ne érjen! Maradjon a pokolnak és a keselyűknek Allak! - Állj! - igyekezett túlordítani a menekülők szavait Balcsics. A nyakán megszoruló bőrszíj belefojtotta a hangot, s kezével önkéntelenül is a kápa után kapkodott. A fiú pedig, mielőtt méglebukott volna a lóról, utolsó pillantásával fölmérte a pusztát, a menekülők riadt vágtatását, Balcsicsot és a némát, amint nyakukon a szíjjal hasztalan akarnak ellenállni rabtartóiknak, majd a lova nyakát átölelve lassan lecsúszott a fűre. Tágra nyílt szeme csodálkozva nézte az égen lomposan úszó, fehér tarajú felhőket, s a fehér juhnyájak jutottak az eszébe, melyek a Szelenga-parti pusztaságban s a Tola folyó kanyargós partjainál legelésznek. Utolsó pillantása lovára esett, amint fejét magasra tartva panaszosan fölnyerített. A felhők közül kibukkanó s egyre lejjebb szálló keselyűpárt már nem látta. V. Az ébredés A vályogház félig nyitott ajtaján a lenyugvó nap utolsó sugarai szürődtek be. A sugarak vékony csíkot húztak a szoba döngölt agyagpadlójára, végigkúsztak a durván vert falakon, s eltűntek a tető alatt. A vöröses világossággal együtt a langyos esti levegő is beosont a résen, s meglebegtette a falra akasztott kendőket. A mennyezet alatt végighúzódó hosszú gerenda meg-megreccsent, mintha csontjaiban érezné a tavaszt, s kiegyenesíteni próbálná az elmúlt telek alatt megroggyant hátát. Kubiláj hanyatt feküdt a durva pokróccal letakart heverőn. Végtelen hosszú kábulatból ébredt, nem is sejtette, hogy tovább álmodja-e, ami történik vele. Már az ébrenlét kerülgeti. A mennyezet egyszerre megszínesedett, fű zöldellt rajta, s aprócska jurták emelkedtek ezen a legelőn. Körülöttük sehol egy ember, csak az egyik előtt üllője fölé hajolva munkálkodott egy darhan. Igen, a kovács! Tisztán hallotta a vasra sújtó kalapács kemény csengését is. Feszülten figyelte, hogyan dolgozik a darhan. Közvetlenül maga előtt látta a vastárgyat is; páncélt készített a
mester, olyat, amilyet a tümenparancsnokok hordanak. A kovács akkor feléje fordította szakállas ábrázatát. Olyan gonosz mosollyal, amelyet soha többé nem tud elfelejteni. A kovács Ahmed apó volt, a Gazemberek Atyja! Hirtelen eszébe jutott, mi történt vele, mielőtt eszméletét vesztette... Igen... az otrari éjszaka, a karaván legyilkolása, a menekülés, Ahmed Balcsics és a Gazemberek Atyja... Tovább azonban hiába erőltette az emlékezetét, mintha sűrű köd fedné a múltat, mint téli tájakat hajnalonta. A megsebesült vagy megbetegedett Hiába erőltette azonban az agyát, a köd csak nem akart e loszlani. Oldalára fordult, s meglátta a napsugarakat, amint zavartalanul betűztek az ajtónyíláson. A friss levegővel s a fénnyel együtt furcsa, soha nem hallott hangok is beszűrődtek, s majdnem újra álomba szenderítették. Erőszakkal kellett kitépnie magát a hívogató lidérc karjai közül, hogy a valóságban maradhasson. Nagy nehezen sikerült rákényszerítenie magát, hogy föltápászkodjék, s lábát lelógassa fekhelyéről a földre. Így görnyedt hosszú ideig, s egyre attól rettegett, hogy újra visszazuhan a semmibe. Hosszasan várakozott, mellén szétnyílt a kaftán, s a belopakodó hűvösség megbizsergette a bőrét. Az üde levegő mintha elkergette volna a gonosz álomtündér utolsó csepp mákonyát is a véréből, s úgy érezte, lassan visszatér az ereje. Ebből azonban éppen csak annyira futotta, hogy nehézkesen, még mindig tántorogva az álmosságtól, fölegyenesedjék, s a falnak vesse a hátát. Nehezen lélegzett, tarkóját a langyos vályogfalnak támasztotta, s boldogan átadta magát a rátörő új érzések áradatának. Maga sem tudta, miért ez a boldogság. Úgy érezte, csodát Élt meg, olyant, amilyen csak ritkán történik halandóval. Akkor váratlanul énekszót hallott. Valahol nem messze, talán a fal túlsó oldalán csengő leányhang kezdett dalba, szépen zengő hangszer kíséretében. "Gyenge kis madaram, jöjj vissza apádhoz... hej-haj, jöj vissza elhagyott, öreg apádhoz... hej-haj. Térj vissza itthagyott,fészkedhez, hazádhoz, térj vissza forráshoz, mezőhöz, virághoz... hej-haj!" Magasra szárnyalt a vékony, tiszta hang, mintha a holdsugarakon egészen az égig emelkedne. Aztán a sorok végén, mint halálra sebezett madár, lebukott a felhők közül, hogy minden erejét megfeszítve, a következő sor elején ismét fölcsapongjon. Amikor a hang elhalt, a zenész tovább játszotta a dallamot. Lágyan úszott a kíséret szinte hüvelyknyi magasságban a föld színén, majd egyre vékonyodva fölvijjant. A zenész igencsak érti a dolgát, állapította meg Kubiláj, aki nemegyszer hallotta muzsikálni otthon a leghíresebb énekeseket éjszakákon át. A művész ujjai elpengették az első két verssort, de amikor a második kettő-következett volna, a zenekíséret váratlanul elhallgatott, s mély és magas női hangok egész kara ismételte, egymás szólamára ráénekelve, hajlítgatva és tekergetve a
dallamot, a második két sort: "Térj vissza elhagyott fészkedhez, hazádhoz, térj vissza forráshoz, mezőhöz, virághoz... hej-haj!" Aztán egyszer csak befejeződött a dal, s vidám kacagás csapott az égre. Mintha madarak csicseregtek volna egy terebélyes fán, magasabb és mélyebb hangúak, úgy hangzott a kacagó nők kórusa. Kubiláj megdörzsölte a halántékát, s most már biztosan tudta, hogy a túlvilágon van, csak az volt még titok előtte, hogy az Örökkévaló Kék Ég birodalmában vagy pedig Allah paradicsomában... Bár ami az éneket és a turki nyelvű kiabálást illeti, valószínű, hogy Allah paradicsomába került... Mélyet lélegzett, s mielőtt még igazából meggondolhatta volna a dolgot, kitárta az ajtót, hogy kilépjen a ház elé. Nem vette észre azonban a szokatlanul magasra épített küszöböt, belebotlott, s fejjel előre kizuhant az udvarra. Pillanatokig tartott csak, amíg arcát a földhöz szorítva összeszedte magát. A kirobbanó kacagásra riadt föl, amely körülfonta, mint a liánok a lovast a Kék-tavon túli őserdőkben. Ajkán ott érezte az udvar földjének édeskés ízét, s még mielőtt meggondolhatta volna, hogy mit tesz, fölkuporodott, s kiköpködte szájából a port. A kacagás pedig éppenséggel nem csökkent, hanem egyre növekedett. Oldalra fordította a fejét, hogy meggyőződjön róla, valóban Allah angyalai veszik-e körül, vagy pedig az Örök Ég csillagai. Bárkik voltak is azonban a szép hangú vidámak, földi lényekre hasonlítottak. Hosszú, színes szirommintákkal borított kaftánú, fekete varkocsos lányok üldögéltek a virágokkal teleültetett udvar sarkában, amelyet minden oldalról vályogból vert, embermagasságú falak vettek körül. A falak tetején körös-körül éles és heves kőtüskék csúcsai meredtek az égre, visszarettentve a tolvajokat és a kíváncsiskodókat. A faragott kövekkel kerített, kör alakú virágágyakban most kezdtek kékelleni, sárgállni a tavaszi ibolyák és violák. Elpirult szégyenében, amikor végre megértette, hogy akárhol is van, őrajta nevetnek. Mellén összeszorította szétnyílt kaftánját, s amilyen méltósággal csak tudott, fölemelkedett a földről. Mozdulatai azonban nem sikerültek akarata szerint, mert a nevetés még tovább növekedett. A lányok egymás vállára dőlve kacagtak, s a hangszerét ölében tartó fiatalember is térdeit csapkodva hahotázott, ahogy a száján kifért. Kubilájnak összeszorult az ökle, s érezte, hogy valami kimondhatatlan szégyen s a nyomában settenkedő harag kezd eluralkodni rajta. Őt gúnyolják ezek az ismeretlenek, aki mégis csak a nagykán unokája volt földi életében...! No, megálljatok csak eszeveszettek! Oldalához nyúlt, aztán csüggedten eresztette le a kezét. Úgy látszik, a túlvilágon nem divat kardot vagy tőrt viselni. De az ökle még megmaradt, s ez ellen a muzsikás ellen az is megteszi... Egyetlen ugrással a lányok közt termett, s mielőtt még a kacagás alábbhagyott volna, megragadta a fejét jobbra-balra döntőgető
fiút, magához húzta s minden erejéből messzire repítette. A könnyű test rövid repülés után eltűnt egy virágágyban. Döbbent csend ereszkedett az udvarra. Aztán valaki rémülten fölsikoltott. A lányok mintha szoborrá meredtek volna, szájuk elé kapták a kezüket, s kimeredt szemmel bámulták a dühöngőt. Kubiláj, amikor a rémült arcokra és az ibolyaágyásokba huppant fiú hangszerére esett a tekintete, valami nagy-nagy keserűséget érzett a szívében... A lányok tekintetéből kíváncsisággal vegyes iszonyat áradt feléje. Legszívesebben elsírta volna magát. A könnyek belülről égették a szemét, de kifelé egyetlen csepp sem hullott. A nagykán unokájának még a túlvilágon sem szabad sírnia! Pillantása ismét az árván maradt hangszerre esett. Lába meglódult, s még mielőtt meggondolhatta volna, egyetlen rúgással messzire repítette. A zeneszerszám nekicsapódott a kunyhó falának. s a szakadt húrok halálkiáltása sokáig visszhangzott a keskeny udvarban. Ez a fájdalmas zaj mintha megtörte volna a varázst. A virágok közé vetett fiú feje kibukkant a virágágy kőpereme mögül, szeméből könny, szája sarkán vékony vércsík csörgedezett. Tétován ült a virágok közt, latolgatva, hogy kimerészkedjék-e biztosnak látszó búvóhelyéről. A lányok szorosan a falhoz simultak, keblük hullámzott a félelemtöl, arcukat a tenyerükbe temették, hogy ne is lássanak semmit. Csak egyikük állt néhány lépéssel előrébb a többieknél, s igyekezett legyűrni félelmét. Szája többször szóra nyílt, mintha ráakarna kiáltani az előtte ökölbe szorított kézzel reszkető Kubilájra, de hang nem hagyta el a torkát. Kubiláj szemét egyre inkább égették a belülről szinte feltartóztathatatlanul áradó könnyek. Egyetlen ugrással a kapunál termett, s megpróbálta kinyitni. Az azonban zárva volt. Tekintwe akkor az éles kövekkel kirakott kerítésre esett, s már-már azon volt, hogy tenyere épségének a kockáztatásával megkísérel átmászni a falon, amikor parancsoláshoz szokott női hang dermesztette meg a próbálkozást. - Karszag! Ide hozzám! Kubiláj megfordult, és visszanézett. A lányok már többé-kevésbé megnyugodva toporogtak a fal mellett, s halkan sugdostak valamit egymás közt. A fiú is kikecmergett a virágok közül, kevéssé méltóságosan, őt azonban furcsa módon nem nevette ki senki... - Karszag! Azonnal gyere ide! Kubiláj még mindig nem értett semmit, de érezte, hogy minden mérge elpárolgott, s inkább menekülni szeretett volna. A kapu azonban zárva volt, a kerítés magas, s ráadásul a tetején azok a kövek... S ez a követelő női hang... - Karszag! Azonnal ide! Kubiláj megdermedt. Neki szól ez a parancs?! A puszta démonai tudják csak, ki az a "Karszag", de úgy látszik, őt hívja a fekete hajú lány... Lehet, hogy így nevezik őt a túlvilágon? Önkéntelenül is megindult a hang irányába, s egy-két lépésnyire
megközelítette a lányt... fekete hajú rámosolygott, és bátorítóan intett: - Gyere no, közelebb! Ne félj...! Kubiláj habozott egy pillanatig. Még hogy ő fél! Élt a gyanúperrel, hogy a lány meg akarja fenyíteni a történtekért. Engedelmeskedett a hívásnak. Ahogy előre elképzelte, a lány kinyújtotta a kezét, és feléje lendítette a tenyerét. Kubiláj összeszorította az öklét, hogy fékezze magát. s lehunyta a szemét az ütés előtt. Közben arra gondolt, ha nagyon fájni fog, legfeljebb a zenész kap tőle mégegyet... A felemelt kéz azonban lágyan végigsimította a haját. Mintha tüzes szikrák pattogtak volna a tenyere alól, különös volt az érintése, és mégis kimondhatatlanul kellemes... Kubiláj kinyitotta a szemét, s pillantása találkozott a lány kutató tekintetével. Az éjfekete szempár melyen nem izzott sem harag, sem gyűlölet, csak mérhetetlen sajnálat. A kéz megállás nélkül simogatta a haját, ahogyan az ideges vadat vagy a farkasoktól megrémült kutyát szokták nyugtatgatni a pusztaiak. közben lágyan, mint karagánabokrok susogása zsongott a hangja: - Rossz fiú vagy, Karszag... Hát szabad ilyet csinálni...? Hiszen Kaju a barátod. Nem emlékszel, hányszor megvédett a kútnál, amikor mások csúfoltak? És a lányok is szeretnek, Karszag... Nem emlékszel! Rózsákat tüztek a hajadba, amikor táncoltál és énekeltél velünk... Kérj azonnal bocsánatot, Karszag! Kubiláj csak annyit értett az egészből, hogy nem kap büntetést. Elszállt a simogatás varázsa. A lány szavai ismét zavart és tehetetlenséget loptak a lelkébe. Ő táncolt és énekelt!... Kaju, ez a muzsikás barátja, aki megvédte őt. Mások mégis csúfolni szokták... de vajon miért? Hátralépett, és konokul leszegte a fejét. most arra lenne szüksége, hogy szabadon gondolkozzék. A lányok közt csermely csorgásaként indult meg a riadt beszélgetés, aztán közelebb léptek és körbefonták. Egikük-másikuk megérintette a ruháját, a haját, gyengéden megsimogatta, s mint az előbb a fekete haja csupa olyanra emlékeztetteř, amire sehogyan sem tudott visszaemlékezni. - Vad vagy Karszag! Bántani a legjobb barátodat... Nagyon megérdemelnél egy alapos verést, barátocskám! Ezt az utóbbi mondatot egy alacsony növésű, pirospozsgás arcú, vidám tekintetű lányka mondta, aki alig lehetett túl a tizedik életévén. Szemében már vidámság csillogott, nyomtalanul elszállt belőle a félelem és a harag. Kaju, akinek egyre csöpögött a vér az orrából, fehér kendővel törölgetteř a vörös cseppeket és felsebzett szája sarkát. - No hiszen, te aztán híres vitéz vagy, Karszag... - mondta szemrehányóan, orrát törülgetve -, úgy rontasz ki a házból, mint a disznó az ólból, s csodálkozol, hogy kinevetnek... S ráadásul még neked áll feljebb! Kubiláj töprengett. Vajon még mindig álmodik? Hiszen az előbb a
mennyezeten is megelevenedett a puszta... Hátha mindjárt ismét eltűnik minden, s a lányok meg a kert ezzel a Kajuval együtt visszaváltoznak fűvé, fává, bokorrá... Le is hunyta a pilláit, hogy segítsen az átváltozáson, bár tudja az ördög. Ezt a fekete hajú lányt valóban sajnálta... Egy ilyen szép teremtést igazán kár visszazavarni az álmok feledésébe... Newetést hallott, csaknem akkorát, mint az előbb, amikor kiesett az ajtón. Ijedten nyitotta ki a szemét. A lányok ott tipegtek körülötte, a kert is megmaradt, és Kaju is... Sőt közben, míg az átváltozást várta, a jelenlévők meg is szaporodtak egy középkorú férfival és nővel, akik az ajtón keresztül léphettek az udvarra, míg ő a varázslatra várt. A lányok mintha megfeledkeztek volna róla, valamennyien a belépők felé fordultak, és karjukat a mellükön összefonva, mélyen meghajoltak: - Jó estét, Bese bátyó, jó estét Bike anyó. Allah halmozzon el áldásával benneteket! - Benneteket is, gyermekeim. Allah növesszen nagyra! Adjon erőt, egészséget! A hajlongásból kiegyenesedő Bike anyó első pillantása a még mindig vérző Kajura esett. Aztán Kubilájra, aki szinte szoborrá merevedve állt a hajlongók közt. - Jaj, Allah! Mi történt veled, kisfiam! Csak nem verekedtetek aztán kezét ökölbe szorítva Kubilájra támadt. - Ugye, te kezdted, te pokolfajzat... Tudtam én, hogy baj lesz belőle... Hát nem megmondtam, hogy még majd bajt csinál... hiszen olyan erős, mint a bika! Egyszer még majd megöl valakit, és neked szúrják ki a szemed érte, te szerencsétlen... - s öklével hol Kubilájt, hol pedig Bese apót fenyegette. - Csillapodj, Bike! - dörmögte szigorúan Bese, s a tanácstalanul toporgó lányokhoz fordult. - Csúfoltátok? A lányok lehajtották a fejüket, s Kaju is éppen ezt a pillanatot tartotta legalkalmasabbnak, hogy hosszasan és feszült figyelemmel törülgesse az orrát. - Nem csúfoltuk mi, Bese apó! - mondta hetykén a huncut képű kislány, és Kubilájra tnutatott. - Kiesett a házból ez a szerencsétlen... Csak kinevettük... De hát ki nem nevet, ha valaki fejjel az udvarra esik... Mi aztán igazán nem akartunk semmi rosszat... - Látod, Bese apó - mondta az asszony még mindig felháborodva, s le nem vetteř a szemét Kubilájról. - Ma csak kínevették, és összewerte ezt a gyereke t, holnap talán már majd meg is öl valakit... Csak te lehetsz ilyen ostoba, hogy összeszedsz minden szerencsétlen beteget, aki a pusztán hever, a hakimhoz cipeled, mintha nem lenne elég bajunk magunknak is... aztán a végén kiderült, hogy félkegyelmű is a szerencsétlen... Miért nem eresztetted szélnek? Menjen Allah békéjével! Csak tartogatod a házadnál, amíg valamennyíünk torkát át nem vágja egy éjszaka... - Elhallgass, asszony! - mordult rá Bese, és Kubilájhoz fordult. - Üzenj, és hozzál vizet! Most csöngetett a vízárus... Ott a
vödör, igyekezz! Kubiláj, mintha mély álomban cselekedne, megfogta a vödör fülét, s néhány pillanatra megállt. agyában az elhangzott szavak zűrzavaros örvénye keringett. Annyit értett csak, hogy vizet kell hoznia, azt pedig csak a kapun keresztül lehet... Elindult. Emlékezett rá, hogy az előbb erre akart menekülni, s akkor zárva volt a kapu, most azonban csodák csodájára, első érintésére kinyílt! Átlépte a keskeny küszöböt, és már kint is találta magát az utcán. Az utca pontosan olyan volt, amilyen Otrarban együtt menekült azon az éjszakán Szübőtejjel, macskakövekkel kirakott keskeny sikátor, két oldalán vályogból vert kunyhók sora. Az ő házuk jó néhány könyökkel kimagaslott a többiek közül. Ezek szerint ez a Bese nevű öreg gazdagabb a többieknél... Gondosan becsukta maga mögött az ajtót, és oldalra lépett. A vödröt letette a földre, s amikor néhány gyors pillantással meggyőződött róla, hogy a sikátor üres, visszafordult, és az ajtó résére tapasztotta a szemét. Mindent lát, ami odabenn történik az udvarban, és ha jobban fülel, még a szavukat is hallja... - Ha nem bántjátok, szelíd mint a birka - hallotta Bese hangját. - Minden munkát elvégez, amit csak rábízunk... Az ő kíséretében nyugodtan mehettek a bazárba vagy bárhová, nem esik bántódásotok... Ki tudja, tavasszal talán érzékenyebbek az ilyenek... - Régóta beteg? - csicseregte Bese felé a szemtelen szemű kislány. Bese bátyó feléje fordult, és megveregette az arcát. - Te még nem emlékezhetsz rá, Altun, hiszen csak néhány holdfordulóval ezelőtt hozott apád Hodzsendbe... Az elmúlt év nyarán szedtem fel a pusztán Otrar és Benaket közt. Már a keselyűk köröztek felette, ott feküdt betegen és elhagyatva... Csak később vettük észre, hogy láz gyötri, ami a csoma biztos jele... Allah úgy határozott, hogy Karszag ne fertőzzön meg minket. Ö pedig meggyógyult... - És a kórság okozta, hogy ilyen... ilyen habókos?... - Ki tudja? - sóhajtott Bese, és széttárta a karját. - Azelőtt nem ismertem... Talán ilyennek született, de az is lehet, hogy csak a betegség angyala rontotta meg az agyát... - És ilyen is marad? Bese bátyó szomorúan intett, és megsimogatta a kislány fejét. - Ilyen bizony, Altun. De ne féljetek tőle... Jóravaló, kedves legény ez, de ládd, mindenkinek megvan a fájó pontja, amelyet ha mások megérintenek, kivetkőzik önmagából. Te sírsz, ha sérelem ér, vagyř szemtelenül visszafeleselsz. Más, mint például a lányom, Dzsindzsü - s a fekete hajúra mutatott -, ha megsértik, nem szól senkihez napokig, csak emészti magát... aztán vannak olyanok is, akik, ha bántják őket, ütnek... Én is ilyen vagyok, vagy - legalábbis ilyen szerettem volna lenni... Most már inkább eltűröm, ha megaláznak... Az idő meg Bike anyó meghozták az eszem, vagy elvitték... lehet róla vitatkozni.
- A tiedet senki sem vitte el - békétlenkedett az asszony -, neked nem is volt soha! Hülyét tartasz a házadban, aki összeveri a vendégeket!... Majd még a lányodra is sor kerülhet... - Ne szájalj már, te vészmadár - csitította Bese -, eddig nem volt vele semmi baj. Engedelmes volt, mint... - És mondd csak, Bese bátyó - vágott közbe tiszteletlenül Altun , miért hívjátok Karszagnak? Honnan tudtad meg a nevét? - Sehonnan - legyintett Bese. - Karszag annyit jelent, mint pusztai róka... Künn a mezőn találtam rá. Csak a kaftánja volt értékes, nyilván nem az övé! Túl finom, nem illik hozzá... Ott feküdt vacogva a kaftánjában, vörösen a láztól... Ezért neveztem el Karszagnak... Találó név, nem igaz? - Lehet, hogy elvarázsolt herceg? - kérdezte izgatottan a kislány, akit láthatóan felizgatott a beteg fiatalember rejtélyes története. Mielőtt még Bese válaszolhatott volna, az orrát törlő Kaju hangosan felkacagott. - Ez? Herceg? A hülyék birodalmában! Hahaha... a hülyék hercege... Kubiláj úgy érezte, eleget látott és hallott. Hátát a falnak támasztotta, mint nem is olyan régen az ismeretlen szobában, s kitörülte szeme sarkából a szégyen és az elkeseredés könnyeit. Legszívesebben fölrúgta volna ezt az átkozott vödröt, s futott volna, amerre a szeme lát, csakhogy minél távolabbra kerüljön megaláztatása színhelyétől! A belé nevelt évtizedes fegyelem azonban nem engedte, hogy ostobaságot cselekedjék. Ha örökre elhagyja ezt az elátkozott házat, mé ismeretlenebb világba kerül..., aztán a kaftánja is a házban van belevarrt aranyaival!... Mit is mondott az a Bese?... Az elmúlt nyáron!... Örökkévaló Kék Ég, segíts! Lassan már egy éve lesz akkor, hogy ott a pusztában lefordult a lóról, amikor magára hagyták a Gazemberek Atyjának a martalócai... Egy teljes évet lehet már ebben a városban... Melyikben is? mintha a házigazda Hodzsendet említette volna... Hodzsend! Betegsége előtt ide igyekeztek Balcsiccsal és a némával... Lehunyta a szemét, és igyekezett megzabolázni vágtató gondolatait. Ezek itt azt hiszik, hogy hülye... Sebaj!... A fekete hajú lány az egyetlen, akinek elárulná, hogy ő Kubiláj, a mongol nagykáni trón várományosa... De nem, mindenki előtt hallgatnia kell, ha nem akarja, hogy szörnyű kínzások közt megőljék, vagy bábként fölhasználják nagyapja ellen... vagy sötét tömlőcben örökös rabságra vessék. Nem árulja el kilétét senkinek! Megmarad Karszagnak, pusztai rókának! Towább-játssza a hülyét, és rauasz lesz, mint a róka... Az első adandó alkalommal aztán, ha visszaszerezte a kaftánt az aranyakkal, s ha pontosan megtudja, hogy merre felé vezet az út, üthetik a nyomát, eltűnik a pusztában... Haza kell kerülnie akárhol van is!... Most, azonban vizet kell hoznia. Hol a fenébe lehet az a vízárus? Ekkor valaki megpöckölte az orrát. Pöttömnyi fiú állt előtte, szája füléi húzódott széles jókedvében.
- Tudtam, hogy itt talállak, te bamba... Már megint elfelejtetted, hogy vízért küldtek? Kubiláj most valóban ostobának látszott. Arcáról lerítt az erőlködés, ahogy megpróbált emlékezni a fiúra. A vidám kis fickó azonban csak megpaskolta a vállát - amelyet egyébként alig ért fel -, és vigasztalóan dünnyögte: - Jól van, no... Sose félj, majd én figyelmeztetlek. Azért is jöttem érted! De igazán nem emlékszel rá, mit ígértél tegnap? - Nem... - nyögte Kubiláj kerekre nyílt szemmel. - Hát akkor elmondom még egyszer, csak ne nézz már ilyen gügyén! Kubiláj nem tudta, hova tegye a fiút. Talán betegség alatt ismerte meg, s elfelejtette, mint lázálma idején előző életét... De most nagyon kell vigyáznia, el ne árulja magát! - No, ide süss! Tegnap arról tanácskoztunk - kezdte titokzatos arccal a fiú -, hogy amíg téged vízért szalajtanak, mi ketten megkeressük a csatornában a békák kalifáját! Akkus is látta! Csak ült a parton és nézett a kigubadó szemével, s csak néha-néha brekegett halkan... S képzeld, minden egyes vartyogásra kiúszott egy béka a vízből a partra, enni-innivalóval, bizony!... Szolgák lesik őfelsége parancsát, mint Mohamed úrét Burgandzsban... S aki megfogja, annak három kívánságát teljesíti! Kubilájnak már-már a nyelve hegyén volt a kérdés, hogy valamit kívánna ez a pöttöm legényke, de aztán mégis meggondolta magát. Talán jobb, ha hallgat. S csakugyan, a kisfiú szívesen csacsogott gyermekes vágyairól. - Elsőnek azt szeretném, hogy gazdag lehessek! Olyan gazdag, mint... mint... mondjuk Timur Melik, a várkapitány. és olyan vitéz is! Mert nagy ember ám Timur Melik, én mondom!... S jó ember is, nem engedi bántani a szegényeket... De- te ezt úgyse érted... Másodszorra meg azt kívánnám, hogy jöjjön vissza az apám... Tudod, aki a karavánnal ment a Nomádhoz... Mert azt hiszem, soha többé nem látom. Ott maradt Otrar alatt a többivel együtt... Bizony, Karszag, én árva vagyok... Kubiláj eszébe jutottak az elmúlt év nyarának zavaros eseményei. Ennek a szegény gyereknek az apja is ott pusztult hát a karavánban, amelyet egyetlen éjszaka mészároltak le Inalcsik zsoldosai! Tehát már itt is tud mindenki a gaztettről... Valóban hosszú idő telt el azóta, mióta Benaket előtt lefordult a lóról! - Harmadszor talán azt kívánnám, hogy adja vissza Allah az eszedet... akkor legalább lenne egy igazi barátom, mert így is csak te vagy az egyetlen... Mert sajnos veled most még nem sokra megyek... Mondok valamit, és te tüstént elfelejted. De jó is lenne, ha beszélni lehetne veled mindenféléről, mint a többi gyerekkel... és te meg is értenéd - tette hozzá szomorúan. Kubiláj szinte megsajnálta a kölyköt. Szánalmat érzett a szívében, bár ezt az érzést igazán nem ismerték a tümen harcosai. Az Örök Ég legyen irgalmas, ne a harcos! Annak nincs más dolga, mint végrehajtani a feljebbvalók parancsait. A szánalom vagy a szeretet már-már a gyávasággal rokon... mégis, valahogyan más... - Na, gyere, Karszag! - mondta a fiúcska, és átölelte a derekát.
- Meglessük a békakalifát, és ha szerencsénk lesz, nyakon csípjük... Akkor aztán jöhetnek a kívánságok! - Nekem vizet kell... vinnem - motyogta Kubiláj. - Jaj, te nagy csacsi, te! Hát nem marad meg az agyadban semmi? Talán arra sem emlékszel, hogy máskor is voltunk már békakalifát lesni? - De... nem... - dadogta bizonytalanul Kubiláj. - No, gyere csak, és ne gondolkozz! Úgyis hiába... - mondta szomorkásan a kisfiú, és mint ahogy a nagyoktól látta, lemondóan legyintett. - Mindent újra meg kell mutatnom... no gyere, te... te... Kubiláj egyik kezével a vödör fülét, másikkal a fiú szurtos pracliját fogta. Hagyta, hadd húzza maga után, egyedül úgysem tud tájékozódni. Remélte, hogy a fiúcskától megtanulja a járást, s legközelebb már majd magától is hazatalál. Engedelmesen követte hát kis társát a néptelen sikátorban. Az utolsó napsugarak ekkor tüntek el az ég aljáról, s árnyékokkal borították be az út kanyarodóit, a házak sarkát és a vályogfalakat, amelyek sokszorosára fölerősítve verték vissza lépteik zaját. Valahonnét a távolból idehallatszott a müezzin éneke. A lejtős utcán végighaladva keskeny térre jutottak, valami olyasfélére, mint amilyen Otrar főtere volt. Itt mintha vásárt tartottak volna, egymás hegyén-hátán tolongtak az emberek. Vévig a falak mentén, gyékényeken vagy rongyos szőnyegeken ülve beszélgetett vagy kereskedett az egész város. Mire Kubilájék ideértek, már mindenfelé olajlámpák vagy gyantás fáklyák árasztották tompa fényüket. A leterített szőnyegeken süteményeke t, édességeket s az elmúlt nyárról maradt cukrozott gyümölcsöket kínáltak az árusok a járókelőknek. Kubiláj észrevette, hogy asszonyokat alig lát a járókelők közt. Visszaemlékezett a karakorumi vásárokra, amikor karavánok érkeztek nagyapja udvarába messzi nyugatról, magukkal hozva a nyugati világ áruinak a javát. Ott aztán lehetett nappal, éjszaka vagy zuhogó eső, ott tolongott egész Karakorum a karaván körül!... S rengeteg asszony nyüzsgött ott!... Hányszor, de hányszor látta, hogy harcedzett férfiak kimerülten roskadtak a földre, s már az ibriket is alig bírták ajkukhoz emelni. Kubiláj megtorpant, a fiú azonban ügyet sem vetett rá, átvezette az emberek közt, s betért vele egy ugyanolyan sikátorba, mint amilyenből az előbb kibukkantak. Ugyanazok a gyermekfej nagyságú, gömbölyű kövek az úton, ugyanazok a vályogtálak, az egyszínű házak-! Kubiláj kétségbeesett... Hogy fog visszatalálni, ha a fiú egyszer elengedi a kezét? A kis lurkónak azonban eszébe sem jutott ilyesmi. Elszántan húzta maga után barátját az egyre növekvő sötétségben. Egyszerre csak vége szakadt az utcácskának. Az utolsó házak mögött már halvány holdfényben fürdött a világ. Füves rét, ágasbogas fa, zsombék, ágakból font és kőből rakott kerítéssor fürdött az ezüstszínű sugarakban. Kubiláj föllélegzett. Mennyire
más is itt a levegő, mint bent, a rossz szagú falak közt! S milyen régen nem szívta be az újjászülető fűtenger varázsos illatát! - Itt! - mondta a fiú, és a keskeny ösvény mellett ágaskodó bokorra mutatott. - No, add ide már, te szerencsétlen - nógatta a fiú, és elvette tőle a vödröt. - Csak nem akarod egészen a csatornáig cipelni? Kubiláj engedelmesen átadta a bőrvödör fogantyúját. A fiú félrehajtotta az ágakat. A puha homokban sok-sok kerek nyom mutatta, hányszor is állt már itt az árva vödör, míg gazdája a békákat leste valahol a csatorna partján. Kubiláj fölfohászkodott. Csak vissza tudna emlékezni rá! A fiú futásnak eredt. Nagyot rikkantott a holdfényes esti levegőben, és széttárta a karját, mintha repülni akarna. Felszaladt egy nagyobb, fűvel benőtt bucka tetejére, szétnézett. Kubiláj egyetlen ugrással mellette termett. Mámoros szívvel tárta szét a karját, és kacagni kezdett. A fiú vele együtt nevetett. Majd leszaladtak egészen a fűvel benőtt csatorna partjáig. Kubiláj érzékeny orra beszívta a vízpárától sűrű levegőt, s ettől valahogyan lecsendesedett. A fiú hallgatózott, s ujját ajkai elé tette. - Pszt! - mondta, és óvatosan kiegyenesedett. - El ne riasszuk a Békakalifát! Annak azonban egyelőre nyoma sem volt, sőt még alattvalói a távollétükkel tüntettek. Egyetlen árva brekegés sem zavarta meg a holdfényes este nyugalmát. - Gyere! - húzta meg az inge ujját a fiú. - Túl közel vagyunk a vízhez... Megérzi a szagunkat, és nem jön elő. Ravaszok ám ezek is... Visszamásztak a kis dombra, és a teteeére csücsültek. Kubiláj körülkémlelt. Mögötte, a hold egyre erősödő fényében ott feküdt Hodzsend városa. Valahol messze, a falak mögött a hodzsendi domb tetején a vár tornyai fúrták csúcsaikat az égbe. A csatorna színén enyhe hullámok fodrozódtak, s apró levelek, fűszálak, kéregdarabok úsztak a vízben. A víz pedig arra folyik... Ez annyit jelent, hogy jobbra, a város túlsó oldalánál folyhat a Szejhun, s mögötte kezdődik a puszta! A fiú egyszer csak felpattant, és megragadta Kubiláj kezét. - Ma már nem jönnek elő... Talán veszélyt szimatolnak! Jobb, ha mí is haza igyekszünk, mert még elveri rajtad a port Bese apó! Szinte futólépésben igyekeztek visszafelé. A vízárusnál a fiú megtöltette Kubiláj vödrét. Fizetni nem kellett érte, Bese apónak, úgy látszik, korlátlan hitele lehetett. A ház kapujában így szólt a kis lurkó: - Holnap is érted jövök... Csak várj itt rám! Holnap megfogjuk a kalifát! Addig meg jó éjszakát, Karszag! - s választ sem várva eltűnt az utca homályában.
VI. A hodzsendi tavasz A fölkelő nap sugarai végigsimították a hullámzó fűtengert s a vályogkerítéseket. A távolból odalátszott a hodzsendi vár kupolája. Falai szinte az égig értek, bástyáikon apró hangyákként járkáltak vállukra vetett lándzsával a mindig éber őrök. A városból reggeli lárma áradt a kertek felé, árusok rikkantása, szamarak ordítása, tehénbőgés. Kubiláj maga mellé tette a kapáját, s letelepedett az öntözőcsatorna szélére. A vízben apró halak úsztak szemközt az árral, óvatosan kerülgetve a sásszálakat és az éles köveket. Békát azonban nem látott egyet sem. Kubiláj elmosolyodott, és barátjára, a békavadászra gondolt. Békakalifa! Ha megfogják, teljesíti három kivánságodat! Szegény kis békavadász! A te apádat már semmilyen kalifa sem adhatja vissza... Bár azért neki is lenne három kívánsága. Az első, hogy hazatérhessen a Tola mellé, odaállhasson Szübőtej elé, s elmondhasson mindent, ami vele esett az otrari nyár óta. A második az lenne, hogy Dzsocsit büntesse meg az Örökkévaló Ég. Tudja, hogy sohasem lehet nagykán, mégis a testvérei ellen fenekedik. De hát hogyan is lehetne, amikor még az sem bizonyos, hogyT Dzsingisz urunk az apja! Szübőtej egyszer elmondta neki Dzsocsi történetét. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még Dzsingisz urunk éppen csakhogy kikecmergett a szegénységből, a merkit törzs néhány vakmerő harcosa elrabolta a feleségét, Börtét. S amikor sikerült visszavennie, úgy, hogy közben fogadott apja Ong kán segítségével tönkreverte a merkiteket, Börte már áldott állapotban volt. Azóta sem tudja senki megmondani, hogy ki lehetett az újszülött apja, Dzsingisz urunk-e vagy a merkitek közül valaki. A fiúcskának mindenesetre a Dzsocsi - "vendég" - newet adták. Való igaz, hogy később urunk elismerte fiának, de a nagykáni trón örökléséről mindörökre kizárta, amibe persze Dzsocsi soha nem nyugodott bele. Ha nem is magának, legalább a fiának, Batunak igyekszik megszerezni a trónt. S Kubiláj élete ellen tőr, mert hiszen nyílt hitük, hogy ha urunkat magához szólítaná az örökké való Kék Ég, Kubiláj lehetne az utód... Mekkora volt aztán a csalódása, amikor emlékezete visszatértének első éjjelén megvizsgálta a kaftánt, amely egyúttal takarójául is szolgált, s megdöbbenve fedezte föl, hogy egyetlen árva pénzdarab sincs benne! Először azt hitte, hogy betegsége alatt meglopták, s később jutott csak eszébe, hogy a szürkéskék szemű karavánvezető okozta a bajt... Hiszen akkor este, amikor eltáwolodott a tábortűztől, s amikor a Gazemberek Atyjának rájuk törtek, Balcsics, a saját kaftánját dobta utána. A lány vállára vetett kapáját Kubiláj lábához dobta. Kinyújtózott, tenyerével két hajfonata közt lesimította szellőtől megtépázott fürtjeit, s parancsoló hangon a fiúhoz fordult. - Hozd a kapákat, és induljunk! Hamarosan itt a meleg...
Kubiláj engedelmesen föltápászkodott, vállára vette a két, vasból kovácsolt, fanyelű kapát, s a lány után indult. Végighaladtak egy kisebb árok mellett, majd kiértek a nagy, központi csatorna partjára. A néhány ölnyi széles patakokban valamivel piszkosabb víz folydogált, mint a kisebbekben, hiszen még nem volt ideje leülepíteni a Szejhun piszkát. Csak távolabb a keskenyebb csatornákban ereszkedett alá a folyóba öntött hulladék, hogy jó trágyával szolgáljon a kerteknek. A csatornák partján mindenfelé nyikorogtak a vízemelő kerekek, ahogy gazdáik földjeikre emelték a vizet. A hajnali órák ellenére serény munka folyt a hodzsendi kertekben. A gondosan rendben tartott ágyásokban kidugták fejeiket a saláták és a korai káposzták. A kerítések tövében földieper lassan pirosodó gyümölcse mutatta, hogyř már ugyancsak vége felé jár a tavasz, és a nyár közeledik. A nagyobb vízikerekek mellett mélán álldogáltak a vízhordó lovak, gazdáik teli vödröket rakosgattak a hátukra. Mások pedig nagyokat fújtatva forgatták a kerekeket, s a kristálytiszta víz megállás nélkül öntözte a zöldségek gyökereit. Kubiláj tudta, hogy még jó darabot kell gyalogolniuk, hiszen Bese apó földje meglehetősen messze esett a várostól. A reggeli séta Dzsindzsüvel azonban örömmel töltötte el a szívét, s megért minden fáradságot. Vállán a kapákkal, Dzsindzsü nyomában csodálatos boldogság ez! Éppen egy faágakból összetákolt kerítés mellett haladtak el amikor a saláták közül öreg, szakállas arc emelkedett ki, hogy üdvözölje a kertje mellett elhaladókat. - Allah áldása rád, Palcsik apó! - előzte meg a köszönésben az öreget Dzsindzsü. - Reád is, lányom! Allah adjon szép napot! Jól nő az idén a saláta... Hogy van az apád, az én Bese öcsém? - Köszönöm a kérdésedet, Palcsik apó! - felelte illemtudóan Dzsindzsü. - Reggelre berendelték Timur Melik urunkhoz... éjszakajött érte a futár. Csak éppen annyi ideje volt, hogy magával vigye az írónádakat meg az üres pergameneket, s máris mennie kellett... Nem is tudjuk, mikor jön majd haza... - Bizony, lányom, nehéz idők jönnek ránk. Most még csak leveleket írnak erre meg arra... De ki tudja, meddig? Aztán majd meg a kardkovácsokért küldenek hajnalban... Azt hallottam, nemsokára itt lesznek azok az átkozottak a nyakunkon... Inalcsik alaposan ellátta a bajukat, de aztán mégiscsak pusztulnia kellett... Mit mond az apád, erre is eljönnek a pokolfajzatok? - Nem sokat beszél az - mondta Dzsindzsü, és fölvonta a vállát -, inkább csak hallgat. De már írt levelet a bátyámnak, Gurgandzsba... Ha valami baj támad, majd odaköltözünk. Őfelsége küldönce maga vitte el a levelet a többivel együtt... Timur Melik úr maga engedélyezte. - Nehéz idők jönnek, bizony - morogta az öreg, és a kapája nyelére támaszkodott. - Azt rebesgetik, hogy Otrarban senki sem maradt életben... Mindenkit megöltek ezek az átkozottak... S a nagykán fia, valami, na hogyishívják, valami Dzsocsi jár elöl az
öldöklésben... aki annak a kezébe kerül, az hamarosan meglátja Allah paradicsomát! Azt is mondják, hogy Otrar után Benaket következik, s hogy az előőrseik már ott is állnak Benaket előtt.. . Nem említett az apád erről semmit? - Nem; Palcsik apó... Csak anyámmal beszél nagy ritkán... De mi Gurgandzsba megyünk, ha ezek idejönnének... Gurgandzsig úgysem mennek el a pusztaiak... az túl messze van nekik. Kubiláj egykedvűen bámult maga elé, miközben dobogó szívvel figyelt a hírekre. A mongol seregek tehát megindították a nagy támadást!... Dzsingisz urunk parancsot adott az indulásra, és Otrar, a bűnös város már a poklok tüzén ég... az előőrsök pedig Benaket előtt állnak... Valahogyan nem értette a dolgot. Az előőrsök Benaket előtt állnak, és ezek meg itt, alig néhány napi járásra Benakettől, mintha mi sem történt volna, nyugodtan a salátáikat öntözik!... Hát ki a bolond valójában, ő-e vagy ezek? Aztán észbe kapott. Ezeknek a szerencsétleneknek fogalmuk sem lehet róla, hogy a tümenek milyen gyorsan képesek előrenyomulni, váltott lovakkal, menet közben átszállva a tartalék lóra... Voltaképp minden attól függ, meddig tart Benaket ostroma. Azért nem lenne meglepve, ha még az ostrom befejezése előtt megjelennének az első felderítők Hodzsend falai alatt. Egyelőre egyetlen dolog aggasztotta. Úgy látszik, igaza lesz Szübőtejnek. Még a kurultáj sem tudta megakadályozni, hogy ne Dzsocsi legyen az első, aki a nyugati országra támad. Ha Dzsocsi embereinek a kezébe kerül, akkor vége... El kell kerülnie tehát Dzsocsit, s várnia kell Szübőtejre... S aztán itt van a fekete hajú. Dzsindzsü. Őt csak nem hagyhatja Dzsocsi fene hadjainak a prédájául... Magával kellene vinnie őt is... meg talán Bese apót s a kölyköt, a békakalifát . De végül is, az ég szerelmére, nem viheti magával egész Hodzsendet! Mikorra fölrezzent gondolataiból, már újra a csatornák partján gyalogoltak, s jócskán elhagyták az öreget. - keservét!- dörmögött magában Kubiláj -, végül még valóban megkergülök... Csak töprengek, és nem veszek észre semmit... A kígyót azonban észrevette. Ott tekergett a parti nádszálak oldalánál, s maga is zöld volt, mint a friss izsópszálak. Előbb a nyelvét vette észre, amint vérpirosan buggyant ki szélesre vágott szájából, aztán gyenge sziszegését hallotta. A hüllő nyakát fölfujva támadásra készült. Fejét fölszegve himbálózni kezdett, mint a merkit asszonyok a táncban, s gonosz szeme Dzsindzsü lábára meredt, amint minden lépésére kivillant hosszú kaftánja alól. Derekát hátrahajtotta, hogy minél nagyobb lendülettel vághassa fogait a húsba. Kubiláj ebben a pillanatban elfelejtett mindent, csak a támadó kígyót látta, s a gondtalanul lépegető Dzsindzsüt. - Állj! - kiáltotta hazája nyelvén. - Mogoj! Kígyó! Dzsindzsü hátrafordult, és ijedten Kubilájra nézett. Azt hitte, hogy a hibbant legényre roham jött rá. A fiú látszólag valóban őrült módjára cselekedett. Az árok szélére ugrott, s kapájával
csapkodni kezdte maga körül a sást. Dzsindzsü rémülten fölsikoltott... szerszám újra meg újra lesújtott. - Elment az eszed?! - méltatlankodott Dzsindzsü, miközben óvatosan megfelelő távolságba hátrált. Kubiláj addigra már végzett is: a kígyó szétlapított fejjel hevert a sásszálak tövében. A fiú nem szólt egyetlen szót sem, a kapa széles lapjára vette a türkiz színben csillogó dögöt, és a lány lábához dobta. - Kígyó! - hüledezett a lány. - A zöld halál! Kubilájt némi büszkeség töltötte el, amit némiképp restellt is, hiszen tudta, neki egyáltalán nincs félnivalója, nem úgy, mint ennek a fekete hajúnak. Amióta a sámánok megkenték kígyózsírral a homlokát, nem fogja a méreg. ámbár?!... Néha még a sámánok is tévedhetnek. -Nem tudtam, hogy ezt a fajtát zöld halálnak hívják... - jegyezte meg közönyösen. Szinte nevethetnékje támadt, amikor látta, hogy a lánynak tátva marad a szája a csodálkozástól. - Te... te... beszélsz? - suttogta a fekete hajú, és úgy bámult rá, mintha csodát látna. - Miért ne? - kérdezte Kubiláj a világ legtermészetesebb hangján - Allah azért adta az embernek a száját, hogy beszéljen vele... - De te... - rebegte a lány még mindig rémült, kikerekedett szemmel - megmentettél a kígyótól! - Ugyan. Semmiség... - mondta könnyedén Kubiláj, és fölvette a lány földön heverő kapáját. - Ez a tiéd? - Igen... - morogta a lány. - Ez az én kapám... Az meg ott a kezedben a tiéd... kapálni indultunk apám kertjébe... De valóban nem emlékszel? - Mire kellene emlékeznem? - kérdezte szinte vidáman Kubiláj. Aztán, mint akinek egyszerre eszébe ötlik valami igen fontos, a homlokára ütött, és Dzsindzsüre meredt. - Hol a lovam? - Micsodád?! - kérdezte a lány, de tudta, hogy a legény mire akar kilyukadni. Most már, ahogy egy kissé összeszedte magát, elmúlt a félelme, és szinte kíváncsian leste az értelmessé fényesedő fiúarcot. Mint a hernyóból a lepke... Ahogy élénken mosolyog, alig-alig emlékeztet Karszagra, a hodzsendi előváros hülyéjére... Istenem, Allah! De meglepődik majd Bese apó, ha hazaállít a bolond Karszag helyett az okos Karszaggal! - Hát a lovam... Mert tudd meg, hogy én elindultam... el én... Ejnye no, hova is indultam - és szinte látható erőlködéssel törte a fejét. - Nem tudom... - mondta a lány -, és senki sem tudja. Apám éppen úton volt Karabalgaszunból Benaketbe, s téged ott talált, amint éppen a halál angyalával viaskodtál... dögbetegség akaszkodott a kaftánod szélébe, és húzott a halál kútja felé. A fejed fölött már ott szálldostak a keselyűk. Az apám, akit, ha emlékszel, Besének híwnak, a lovára tett, hazahozott és a hakimokkal gyógyíttatott... aztán ott laktál nálunk sokáig... - Nem emlékszem... - mondta látszólag egyre kétségbeesettebben a fiú, és ökleivel a homlokát dörzsölte. - Semmire sem emlékszem...
Csak arra, hogy ott lovagoltam a pusztán... kivel is, no... ezért, hogy... Hát ezt is nem elfelejtettem! - kiáltotta szinte kétségbeesetten. Dzsindzsüben ekkor föltámadt az anyja. Gyöngéden átölelte Kubiláj vállát, és kényszerítette, hogy leüljön vele a csatorna partjára. Mintha csak a testvére lenne, simogatni kezdte a fiú öklét, amint az a látható fölindulástól kifehéredett ujjakkal szorította a kapa nyelét. - Nyugodj meg, Karszag... - mondta, visszanyerve lelki egyensúlyát. - Elégedj meg azzal, hogy hosszú ideig beteg voltál... Már-már a hakimok is lemondtak rólad. Örülj, hogy mégis élsz ebben a szép világban... - Hol vagyunk most - kérdezte gyorsan Kubiláj, egyre attól rettegve, hogy a lány le találja venni a kezét a válláról. Úgy érezte, hogy napnyugtáig el tudna ülni így Dzsindzsüvel, a csatorna fodrozódó vizét nézve. - Hodzsendben - magyarázta a lány türelmesen -, Nagy Mohamed úr, a hvárezmsah birodalmában... Te pusztai. - Nem emlékszem... - rázta a fejét Kubiláj csöndes kétségbeeséssel. - De, mégis! - csattant föl aztán örömmel a hangja. - Egy nagy városból jöttem... Igen! Már látom is... kapuja előtt őrség... Allah nagy! Igen. Így köszönnek egymásnak az őrök, ha váltják egymást... S én is ott vagyok köztük... aztán csatát látok!... Én megyek elöl a harcban. Apró lovakon harcosok vágtatnak velem szemben, kilövik nyilaikat, aztán visszafelé vágtatnak... Kik lehetnek ezek? Igen, már tudom... karluk vagyok... karluk vagyok! - kiáltotta többször egymás után. Örömet és egyszersmind fölindulást mímelve. - Ezért beszéled hát hibásan a nyelvünket - mondta bólintva a lány. Magában még viaskodott egy kissé, hogy elmondja-e a fiúnak a teljes igazságot. Ezt, amit apjától hallott, hogy a karlukok ősi birodalma nincs többé, hogy az apró lovakon ülő harcosok egyetlen rohammal a porba döntötték... S hogy a félelmetes támadók, Allah rettenetes ostora, a Nomád katonái, a monolok, Otrar lerombolása után Benaket előtt állnak. Rettegett azonban, hogy a fiú ismét vissza talál süllyedni előző állapotába, s úgy döntött, hogy egyelőre nem mond többet. - De az én nevemre csak emlékszel - kérdezte akaratán kívül játékos hangon. - Miért? Már megmondtad - kételkedett a fiú tiszta nevetéssel, olyan ártatlanul, hogy a lány szeme csaknem könnybe lábadt a boldogságtól. - Dzsindzsü - mondta szinte suttogva. - Szép a neved - bólintott komolyan a fiú. - Olyan a szemed is, mint a fekete gyöngy... Éppen olyan. Dzsindzsü arcát elborította a pír, mintha csak a hajnali nap ragyogott volna a homlokára s kissé erős arccsontjára. A lány akkor levette kezét a fiú válláról, leemelte a földről elhajított kapáját, s zavartan Kubilájra nézett. - Indulnunk kellene... - mondta határozatlanul. - Apám azt
parancsolta, hogy irtsuk ki a gyomot a kertből, s öntözzük friss vízzel a salátáit... Kubiláj engedelmesen feltápászkodott. - Nem nagyon értek az ilyesmihez - morogta. - Nem emlékszem ugyan mindenre, de azt hiszem, hogy ilyen, mint ez - s megemelte a szerszámot -, sohasem volt még a kezemben! - Majd megtanulod! - mondta szinte vidáman Dzsindzsü, s maga sem tudta, honnan a jókedve. - Majd én oktatlak! Hiszen ez sem nehezebb, mint háborúskodni... te, te... karluk! Szinte maguk sem vették észre, úgy elrepült a nap. Kubiláj sohasem gondolta volna, hogy ilyen egyszerű a kapával bánni. Igaz, az elsö néhány vágás után egy-egy saláta is búcsút mondott Allah világának, de aztán gyorsan beletanult... Nem is értette, hogy otthon miért nem termesztenek a pásztorok ilyen zöldségeket... Minden sor végén megtörölte enyhén izzadó homlokát, s Dzsindzsüre mosolygott... Most valóban jó volna dalra fakadni... Csak hát Szübőtej elfelejtette karluk dalokra tanítani a nagykán unokáját... Igaz is... - ötlött az eszébe, s ettől valahogyan elborult az arca - a nagykán unokája! Hej, ha a tümenbeli fiúk most látnák, hogy kacagnának rajta!... Kubiláj nojon egy kapával a hodzsendi kertben, saláták közt! Dühösen elhessegette magától a tolakodó képet. - No és Kinek mi köze hozzá! Ha kedve van, hát kapál! A nagykán unokájának mindent szabad. .. A sor végén Dzsindzsü mosolya úgy elfújta a tümen emlékét, mintha sohasem lett volna... mintha sohasem lett volna más, mint a hodzsendi kert, az egyre égetőbb nap, Dzsindzsü és a soksok zöld fejű saláta. Aztán a vízhordás következett. Ő forgatta a kereket, ami a férfiak dolga, Dzsindzsü pedig a szorgalmasan dolgozó lapátok alá tartotta a faházacskából kihozott vödröket. Aztán amikor megteltek, ki-ki a kezébe vett egyet, és óvatosan meglocsolta belőle a zöld fejeket és a szürke káposztát. Soha nem érzett öröm töltötte el a lelkét, amikor látta, hogy a hűs cseppek nyomán új élet költözik az itt-ott lekonyult levelekbe... Életet adni nem kicsi dolog! Aztán az ebéd a barackfa árnyékában. A gőzön megpuhított spárga lágyan omlott szét a nyelvén, és soha nem érzett összhangban egyesült a lepénybe sütött darált hús kissé csípős zamatával. S a kristálytiszta víZ a korsóból... és Dzsindzsü szája nyomán... Szinte imádkozott, hogy soha ne legyen vége a napnak! A hold már a hodzsendi várfalak fölé emelkedett, amikor ismét ott lépegettek a csatorna partján hazafelé. Az esti szellő lágyan simogatta végig Dzsíndzsü kibontott haját, Kubiláj kaftánját és sajgó hátát. Mert bizony a kerti munkához szokni kell bölcselkedett Kubiláj, és gondosan rejtegetve fájdalmát, igyekezett hetykén lépegetni. Azt a néhány hólyagot a tenyerén még csak-csak elrejti valahogy, de ha most leülne, aligha kászálódna föl reggelig! Csak legalább a fekete hajú ne vegye észre! Egy görbe hátú karluk vitéz! Majdhogynem akkora szégyen,
mintha gyöngeelméjű lenne! S akkor hirtelen ismét meglátták a kígyót. Ott hevert szétlapított fejjel, görcsbe rándult testtel, keresztben az úton. Talán ők hagyták itt, talán valaki ijesztgetésül fektette ide... Csak nézték az ártalmatlan zöld halált. Aztán Kubiláj érezte, hogy valamilyen erőnek engedelmeskedve, megindul a keze. S mielőtt még felfoghatta volna, hogy mi is történik, megfogta Dzsindzsü kezét, s mint madárfiókát gyöngéden tartotta ujjai közt. S a madárfióka nem akart elrepülni. Engedelmesen megbújt a fészkében. Egyet-kettőt még lágyan vergődött a szokatlan helyen, aztán a fészek mélyére bújva megpihent. Kubiláj ekkor Dzsindzsü felé fordult, s másik tenyerével maga felé fordította a lány arcát. Dzsindzsü behunyta a szemét, szája megrándult, mintha szólani akarna, s a fiú érezte, hogy a madárfióka karmai a tenyerébe vájnak. Magához ölelte a lányt, s csak álltak mozdulatlanul. A kertek barackfáit halkan meg-meglibbentette a szél. A hold felhőkbe burkolódzott. Ezen a barackvirágszagú májusi estén vágtattak végig először Dzsocsi testőrei Benaket városának főutcáján. Az elkövetkező néhány nap alatt Bese bátyó és családja belenyugodott a megváltoztathatatlan és egyszersmind hihetetlen ténybe, hogy Karszagnak megjött az esze. Persze, azért Kubiláj vigyázott rá, hogy ne mutassa igazi arcát, s úgy viselkedett, ahogy azt egy karluk zsoldostól el lehetett várni. Előző életéből csak homályos részletekre emlékezett, várfalakra, őrségváltásokra, lovasrohamra, amelyek kétségtelenné tették Bese és családja előtt, hogy a pusztán fölszedett és Hodzsendben meggyógyított fiatalember a mongolok elől menekült Hvárezmbe, és valamilyen üzenetet vitt valakinek. Hogy mit, az örök titok marad, hiszen arra már Karszag nem emlékszik... Meg aztán az üzenet immár véglegesen érvényét veszítette, hiszen a karlukok országa nincs többé. Legyőzetett Allah akaratából és beolvasztatott a birodalomba, amely fölött immár a Nomád, Dzsingisz kán az úr! Kubiláj élte mindennapi életét, naponta dolgozni járt Dzsindzsüvel. S ott, a hodzsendi kert mindent eltakaró sövénye mögött, a turkesztáni barackfák árnyékában ízlelte meg Kubiláj a szerelmet, amely többet jelentett számára a világ minden aranyánál s talán még a reá váró nagykáni trónnál is... Május közepének egyik délutánján történt, hogy vedreiket maguk mellé állítva, délutáni álmukat aludták Bese apó kedvenc barackfájának árnyékában. Kubiláj leterítette a fűre Balcsicstól örökölt köpenyét, széles szárnyaiból még arra is futotta, hogy a legyek ellen betakarja vele meztelen lábszárát.A vörös hasú, dühösen döngő legyek azonban nem ismertek akadályt. Kubilájt ezen a délutánon különösképpen zavarták. nem is tudott tőlük nyugodtan aludni. Zavaros félálmában furcsa képeket látott: valahol napkelet felé falvak és városok égtek lobogó lánggal,
gondosan ápolt salátafejek fordultak ki a földből a lovaikra lapuló harcosok száguldása nyomán, és mindenütt, amerre csak ellátott a szem, megcsonkított holttestek hevertek... Kubiláj maga iszonyattal a szívében, rongyokra tépett fehér kaftánjában, sírva bolyongott az elhagyott csatatéren, temetetlen halottak és gyülekező keselyűk közt. S valakinek fogta a kezét. Oldalra hajtotta a fejét, hogy lássa, ki az, aki mellette siet az iszonyat óráján, s félelemmel vegyes örömmel látta, hogy Dzsindzsü fut mellette kibomlott hajjal, övét vesztett kormos kaftánban, és sűrű könynyei patakokként csorognak az arcán. Egymás kezét fogva siettek valami láthatatlan cél felé, ismeretlen erőtől hajtva. Kubiláj érezte, hogy minden léptük után növekszik szívében a bánat és a megmagyarázhatatlan félelem... Nem ismerte útjuk célját, de sejtette, kegyetlen sors vár rájuk is. Aztán ott álltak az ismeretlen, sohasem látott, vályogból vert falú házacska előtt. Romjai szebb napokról árulkodtak. Ablakában még ott látta a faláda maradványait, amelyet gondos tulajdonosa virággal ültetett be, s a kitépett gyökerű, régen halott virágok is ott hevertek szépen sorban a roncsolt pergamenű, megvakított ablakszem előtt. - leszakadt főgerenda, a kiégett ajtófélfa, mind szörnyűségek emlékét idézték. Kubiláj kitárta az ajtót, s a rémülettől szinte hangosan fölkiáltott. A szobában egymás mellett, elvágott torokkal és fölmetszett hassal halottak hevertek egymás mellett. Hallotta, hogy mögötte Dzsindzsü hangosan zokog. Közelebb lépett, s maga sem értette, miért iszonyodik, hiszen a tümenben eltöltött idő alatt látott halottat eleget. Mégis, szinte a halál fagyos leheletét érezte a tarkóján, amikor fölismerte a legyilkoltakat... A sarokban Bese bátyó, mellette Bike anyó... az ott a sarokban az ismeretlen kisfiú... Dzsindzsü zokogása egyre erősebb lett, és mielőtt még megakadályozhatta volna, a halott fiúcskára vetette magát. Egyszer nézett csak vissza a válla fölött eltorzult arccal, s Kubilájba villámcsapásként vágott belé a fölismerés: a halott kisfiú az ő gyermekük, a gyilkosok pedig saját vérei, nagyapja tümenjeinek a harcosai! Csak állt mozdulatlanul, szinte földbe gyökeredzett lábbal. Szívében szünet nélkül kergették egymást a komisznál komiszabb érzések; maga sem tudta, ki az ellenség és ki a barát. Akkor egyszerre csak hangos kiáltásokat hozott a nyitva felejtett ajtón át a besuhanó szél. - Hij! Hij! Huhuhu! - hangzott az ismerős üvöltés, s a szíve hirtelen megkönnyebbült és ugyanakkor el is merült a rémület hullámaiban. Dzsindzsühöz ugrott és magához szorította, mintha egyedül ő nyújthatna védelmet abban, ami ezután következik... Szinte emberfölötti erővel tudta csak az asszony kezét lefejteni a halott gyermekről, amikor az első ferde szempár belesett az ajtónyíláson. Mögötte pedig már ott tolongtak a többiek, széles járomcsontjukon jókedv piroslott, s egymást lökdösve biztatták magukat a cselekvésre. Kubilájt a beugró harcosok föltaszították, valaki hátracsavarta a
kezét, s nyakát a földhöz szorította. Ő ellenfeleivel viaskodott, villanásnyi időre meglátta Dzsindzsüt, aki földöntúli mosollyal állt a roskadozó kunyhó közepén, messzire merengve, túl a falakon egy másik világba. Kezét maga elé tartotta, mintha csecsemőt ringatna, s talán még dúdolt is. Nem védekezett, csak ringatta láthatatlan csecsemőjét. Talán észre sem vette, hogy a támadók a ruháját tépik ördögi nevetéssel, s durván lökdösve a kunyhó sarka felé kényszerítik. Kubiláj földöntúli erővel próbálta megszabadítani magát. ellenfelei azonban erősebbek voltak. Hátracsavarták a kezét, és már hallotta is a lecsapó kard suhanását, amint útban a nyaka felé a levegőt szeli. Abban a pillanatban átható ordítás hasított a durva röhögésbe. - Boli! Megállni! - kiáltotta a han, s a lecsapó kard megállt a levegőben. Ismerősnek tetszett ez a hang, aztán fölismerte az ajtóban álló alakot. Igen, ő volt, akit valaha az apjánál is jobban szeretett, s talán még a nagyapjánál is jobban csodált. A rettegett hadvezér, a vitéz katona, a bölcs és tapasztalt férfi, Szübőtej batur! - Engedjétek szabadon! - parancsolta a vezér, majd a fiúhoz fordult. - Kelj föl, fiam! Kubiláj engedelmeskedett, mint valaha régen a tümenben. Szübőtej egyetlen intésére kiürült a kunyhó. Ott állt a tört gerenda alatt, piszkos, rongyosra tépett kaftánjában. - Így kellett hát találkoznunk, uram? - kérdezte Szübőtej. Gurgandzs helyett itt, ebben a kunyhóban?. .. Miért tetted ezt velünk, uram? Kubilájt a szégyen sűrű hullámai öntötték el Szübőtej szelíd szavaira, aztán dacosan fölvetette a fejét, és szembenézett a baturral. - Csak az Örökkévaló Ég ítélhet tetteim fölött! Szübőtej sajnálkozva intett. - Tévedsz, uram - mondta még mindig csöndesen. - Az Örökkévaló Ég már döntött. Nekünk adta a világot a legutolsó óceánig... És te azokkal tartasz, uram, akik a mi ellenségeink?... kik maholnap a szolgáink lesznek?... Kubiláj hevesen tiltakozott. - Nemigaz! Nem tartok velük... Csak abban kételkedem hogy az Örökkévaló Ég akarata szerint le kell rombolnunk a városokat, föl kell égetnünk a falvakat, meg kell ölnünk az embereket... Miért kell rémületbe ejtenünk a világot?! - Nem értelek, uram.. . - mondta Szübőtej, és arcára kiült az ámulat. - Hiszen őseink is ezt tették... és még azelőtt más népek is, akik előttünk imádták az Örökkévaló Eget a pusztán... Miért ne tennénk mi is? Ők is birodalmat alapítottak a legyőzöttek csontjai fölött, s még ma is kőoszlopok hirdetik dicső tetteeiket, és hirdetni is fogják az idők végezetéig... De te, uram? Mivé alacsonyítottak téged ezek...? - Sokat tanultam tőlük! - mondta fölhevülve Kubiláj. - Azt, hogy
mást is lehet, mint barmot őrizni a pusztán... Hogy városokat kell építenünk, utakat és csatornákat... És ha vizet viszel vagy vezetsz a földre, megterem a saláta és a káposzta is... Ekkora fejek, ni! - és mutatta a kezével. Szübőtej gyanakvó arccal hátrább lépett, mintha őrülttel lenne dolga. - Micsoda? - kérdezte végül, mint aki rosszul hall. - Meg kell művelni a földet! - kiáltotta Kubiláj. - S akkor terem! Lesz rozs és rizs és gabona!... Csatornákat és utakat és várakat kell építeni!... És csak akkor kell harcolni, ha más megtámad bennünket... Hát nem érted? - De igen! - bólintott komoran Szübőtej. - Törjük össze a kardjainkat, dobjuk a tűzre nyílvesszeinket, ragadjunk vödröt, és öntözzük a... mit is?... salátádat... S te mondod ezt, a nagykán unokája? - Nem értesz semmit... - mondta kétségbeesetten Kubiláj. - Azt akarom, hogy ne a füst és a vér szaga szálljon a levegőben, hanem a barackfák virágáé és a tiszta vizű csatornáké... Hogy békében nevelhesse minden asszony a gyermekét. Hogy félelem nélkül járhassák a karavánok a pusztát, s hogy újra hangos legyen a lige t Otrar falai alatt! - És a birodalom? - sziszegte Szübőtej. - Mi lesz a birodalommal? - Miért ne lehetne birodalom ott, ahol nincs csatazaj... Csak ha ellenség támad ránk... Szübőtej egyetlen ugrással az ajtónál termett. Föltépte és kiordított rajta: - Héj! Vigyétek! Vágjátok le a fejét! Átkozott kémje... Azt mondja magáról, hogy a nagykán unokája... Pedig Kubiláj halott... Régen és örökre halott... Ott halt meg a karavánnal Otrar falai alatt! Végezzetek vele!... És csak Kubiláj vette észre, hogy miközben kifelé hurcolták a kunyhóból, Szübőtej batur néhány könnycseppet törölt ki a szeme sarkából... Amikor a legyek csiklandozására felriadt, egész testét izzadság borította, karjával átölelte Dzsindzsüt, aki mélyen lélegzett, s fejét a fiú vállára hajtotta. S Kubiláj sejtette, hogy ez a béke utolsó napja. VII. Menekülés a várba A földönfutók első hulláma másnap reggel érte el a várost. A hűvös, hajnali szél éppen végigborzolta a barackfák virágait, s a már amúgy is haldokló szirmok mintha búcsút intettek volna szülőanyjuknak, lassan lebegve leereszkedtek a harmatos fűre. Valahonnan a távolból juhnyáj bégetését hozta a szellő. Kubiláj a vízemelő kereket forgatta nagy igyekezettel. Tenyerét már régesrég nem törte a kerék fényesre csiszolt fapereme, úgy megszokta, mint valamikor a kardja markolatát. Ma reggel, röviddel ébredése után, még égette a szégyen, a lelkifurdalás, mintha áruló lenne,
népe szégyene, de aztán lassan megnyugodott. Végtére is nem árult el senkit, később úgyis visszatér oda, ahonnan ideszakadt. Most azonban még nem akart gondolni erre. Most csak a vízikerék érdekelte, a vízzel teli vödör, a csatornában fickándozó sok hal, a zöld salátafejek sora és persze Dzsindzsü... Szerette volna, ha hosszú évekre megállna az idő, s ő itt maradhatna nagyon-nagyon sokáig. Éppen a második vödör vizet öntötte káposztáira, amikor a sövény mellett fölbukkant egy öregember és mellette egy legény. Előbb azt hitte, a városi koldusok közül tévedt erre valaki, aztán rádöbbent, hogy az idősebbik vándornak véres kötés borítja a fejét. A vénember bozontos szemöldökét fölhúzva a kertet bámulta, majd amikor észrevette, hogy a széles arcú salátaöntöző ifjú kutatóan végigméri, lefejtette magáról kísérője kezét, és a sövény oldalának támaszkodva illedelmesen beköszönt. - Allah adjon vidám és kellemes reggelt, uram! Növessze nagyra a salátáidat! - Allah áldása rád is, apám! - felelte Kubiláj illedelmesen, és letette kiürült vödrét. - Szépen nőnek, növögetnek - mondta látható gyönyörűséggel az öreg, majd szomorúan hozzátette: - Nekem is volt kertem, csatornám és vízikerekem... S éppen ekkorák voltak a salátafejek is... bár talán az én káposztám csenevészebb lett volna az idén... - Talán melegebb idő járta arra tifelétek - érdeklődött udvariasan Kubiláj. - Arra mifelénk bizony nagy a hőség... - sóhajtott az öreg. - Nem is maradt meg egyetlen árva fej saláta sem... másmilyen fej is alig - s tenyere élét sokatmondóan végighúzta a torka előtt. Kubiláj önkéntelenül is közelebb lépett a kerítéshez. - Honnan jöttök, bátyám - kérdezte. Az öreg valahova a távolba nézett, a fölkelő nap felé. - Benaketből jövök... az unokámmal együtt - válaszolta, és a mellette álló ifjú felé biccentett. Kubiláj végigmérte a kormos kaftánú fiút, aki erre buzgón bólogatni kezdett, s maga is megszólalt: - Gyalog Benaketből - suttogta fáradtságtól elkínzott hangon. Szerencsére nem messzire a várostól fölvett bennünket egy kétkerekű kordé... Idáig hozott bennünket a fuvaros, innen azonban már ő sem megy tovább... Itt fordult föl mindkét lova, amikor már idelátszottak a hodzsendi vár bástyái... Most aztán itt állunk pénz és ennivaló nélkül... Kubiláj, akit a tümenben a fáradt vándorok vagy követek fogadására is megtanítottak, megérezte az érkezettek tekintetében a néma kérést. A kert ajtajára mutatott. - Gyertek be, s fogadjátok el a meghívásomat. Reggelizzetek velem... Sokat nem adhatok, de amim van, azt jószívvel kínálom... A vándorok nem is hagyták kéretni magukat. Az öreg ismét a fiatal karjára támaszkodott, s bebicegett vele a kertbe, a fa alá ahova
Kubiláj már leterítette a kaftánját. Szertartásosan helyet mutatott a belépőknek, majd mélyen meghajolt előttük. - Tiszteld meg, apám, reggelimet. s te is, testvérem - mondta szertartásosan. Kölcsönös hajlongások után a vendégek leereszkedtek a kaftán szélére, s alázatos mozdulattal nyúltak az eléjük tett ételhez. Szemük azonban már falta a rozslepényt, a tehéntúrót, a sajtot s a néhány húsgombócot. Nagyokat nyelve kívánták az ilyenkor szokásos rövid áldást, majd nekiestek az ennivalónak. Kubiláj inkább csak az illendőség miatt rágcsált el egy-két falatot. Az öreg és unokája azonban derekasan befalt mindent. Amikor a legutolsó morzsát is eltüntették, a vendégek nagyot húztak a korsóból, majd az öreg megtörölte a száját. - Köszönöm, uram, hogy megosztottad velünk azt, amit Allah adott neked... Nem is olyan régen még nem szorultam mások alamizsnájára... Magamnak is volt kertem és házam Benaketben, nem is akármilyen... S most csak ez maradt mekem, uram, amit rajtam látsz: a csizmám, kaftánom, a botom és itt mellettem az unokám... Minden másom elveszett, uram... Földönfutó lettem, mint a Próféta, áldassék a neve! amikor menekülni kényszerült ellenségei elől... Kegyetlen ördögök üldöztek el hazulról bennünket, uram! Bűneinkért most érkezett el az elszámolás ideje! Jaj nekünk, uram, és jaj az igazhitűek világának... Ránk tört az alvilág, s futunk, hogy mentsük az életünket... Én magam Horaszánba igyekszem, bár nem hiszem hogy élve eljutok odáig... De remélem, ez a fiú eljut, s helyettem is harcol majd Dzselál ad-Dín seregében a szörnyetegek ellen... Kubiláj szánakozva hallgatta az öreg szavait, s szívén egyre inkább erőt vett a nyugtalanság. - Beszélj, bátyám, hogyan történt? - kérte tisztelettel az öreg embert. Az azonban lassan föltápászkodott, s intett a fiúnak is, hogy kövesse. néhány lépést tett nehézkesen, majd unokája vállára támaszkodva még Kubiláj felé fordította öregségtől és fáradtságtól reszkető szakállát. - Benaket nincs többé, uram... Oda a város, oda a sok kert, amelyekből a benaketi édes dinnyét küldtük a gurgandzsi vásárra... Mint a vércsék a csipegető csirkére, csaptak le ránk a Nomád katonái... Azt mondják, hogy annak az átkozottnak a dögletes leheletű fia, hogy Allah fojtotta volna anyja méhébe! Az vezeti őket, valami Dzsocsi... Úgy törtek ránk, mint a vízityúk a halra, mint a macska az egérre... orvul és lesből. Éjszaka rohanták meg a kerteket, s mikorra a Nap a hajnalt jelezte, Benaket alatt már nem volt élő ember. Mi, szerencsénkre, a falak mögé húzódtunk, mert már sejtettük, hogy a gonosz követei nem kerülnek el bennünket... S reggelre ott legelték a szörnyetegek lovai a salátafejeket és a mézédes dinnyék indáit szépen ápolt kertjeinkben... Körülöttünk a falvak lángokban álltak, s a száguldó kísértetek kopjáikra vértől csöpögő fejeket tűztek... S egyre csak üvöltötték iszonyatos csatakiáltásukat; hij, hij,
huhuhu... Még most is beleborsódzik a hátam, ha rágondolok... Aztán egy hónapig senyvedtünk, uram, a bekerített városban... Már-már azt hittük, hogy az éhség végez velünk, hiszen mindent megettünk, ami csak ehető volt... egy fia egér sem maradt Benaket városában. De mi nem hátráltunk, azt hittük, majd csak eltakarodnak az átkozottak... Elhallgatott, torkát köszörülte, könnyet dörzsölt ki petyhüdt aljú szeméből. S így folytatta: - Aztán képzelheted, uram, mekkora volt a csalódásunk, amikor egyik reggel láttuk, hogy falrontó szerkezetekkel vagyunk körülvéve, s mellettük sárga emberek állnak, akiket messzi országukból hajtott ide ez az elátkozott Dzsocsi, hogy ledöntsék a falainkat, és saját házainkban gyilkoljanak bennünket halomra... Mert így tették, uram! S hogy én ezzel a szegény fiúval mégis életben maradtam, az Allah csodája!... Bizonyára ő akarta, hogy maradjon hírmondó Benaket városából... De ti nagyon vigyázzatok, uram, mert Benaket csak az első volt a városok sorában... Dzsocsi most holttesteken ülve tartja lakomáját, és azt is mondják, hogy koponyából faragott kupájából a megöltek vérét issza, s késével az áldozatok máját kaszabolja... Allah küldte őt ránk büntetésül sok szörnyű vétkünk miatt! Kubiláj értett a szóból. Az első mongol előőrsök akár már ma este megjelenhetnek Hodzsend falai alatt. Tekintete nyugtalanul rebbent végig a látóhatáron. - Allah legyen veled, uram! - fordult vissza az öreg még egyszer a kapuból. - Ha meghallgatod egy sokat tapasztalt kereskedőember tanácsát, tüstént menekülsz Hodzsendből... S ne sajnáld a kerted, uram!... Életed csak egy van, s az fontosabb, mint a salátáid... Sokat megértem, uram, tudom, hogy az ellenségjön és megy, de a kertek mindig itt maradnak. S megvárnak a gabonaföldek is, s helyükön találod talán a barack- és az almafákat is... Te azonban menekülj, uram, és majd térj vissza szerencsével, ha ezeknek az ördögöknek már a nyomát is elfújta a szél... Allah legyen veled, uram... - Veled is, apám... - intett búcsút Kubiláj, és érezte, hogy az öregnek igaza van. Bánatosan pislantott üres vödrére, fölemelte, s a barackfa ágára akasztotta. Aztán a vízikerékhez sétált, s a fapöcköt beakasztotta a kerék tengelye mellett fúrt lyukba, ne hogy a szél magától is megforgassa. Mosolygott rajta, milyen ondos gazda lett belőle az elmúlt hónapok során, s ugyanakkor háborgó lelke sem hagyta nyugodni... Wégiscsak a vérei közelednek a pusztán, s az első kémlelők talán már itt is rejtőznek valahol a barackfák közt. lyugtalanul kapta magára a kaftánját, és a csatorna partja felé kémlelt. Vajon hol késik Dzsindzsü? Nem messzire a övét keresztező árok mentén újabb menekülők vonszolták magukat a reggeli fényben csillogó város felé. Aszott testű, fénytelen szemű asszonyok cipelték ólomsúlyúvá vált csecsemőiket, s kerestek tétova tekintetükkel élő lelket a sövények mögött... Egy ősz hajú, magas asszony, amikor
megpillantotta a nyugtalanul ácsorgó Kubilájt, átgázolt a csatornán, és könyörögve nyújtotta át a kerítésen csonttá fogyott kezét. - Egy darab lepényt, uram... Csak a gyerekeknek... Kubiláj szótlanul rázta a fejét. - Az enyém már elfogyott... - mondta rekedten. - Menjetek tovább a városba, ott kaptok... Az asszony nem válaszolt, szónélkül megfordult, és csatlakozott a némán várakozók csoportjához. Amikor aztán beérte őket, hang nélkül megindultak. Senki nem kérdezett, nem is panaszkodott. Lesütött szemmel folytatták az utat a város felé. Kubiláj fölsóhajtott. Mennyivel könnyebb is a győztesek oldalán háborúzni, mint az áldozatokén... Akkor csak a gonosz ellenséget látja a harcos, nem a szerencsétleneket... Úgy még a csecsemő is ellenség, így pedig a katona is áldozatnak látszik... Az útkanyarban egyszerre csak megjelent Dzsindzsü. Olyan gyorsan szedte a lábát, hogy léptei nyomán apró porfelhők emelkedtek a magasba. Amikor megpillantotta Kubilájt, már messziről integetni kezdett. Aztán a futástól elfáradva, szinte belehullott az eléje siető fiú karjába. - Azonnal vissza kell mennünk a városba... - lihegte. - Apám azt üzeni, hogy amikor a nap delelőre érkezik az égen, Timur Melik parancsára bezárják a kapukat, és nem is nyitják ki többé... Bese és Bike anyó már a várban vannak, és én is csak érted szaladtam ki... Estére kelve nem marad ember a külvárosban. Vagy a várba költözik, aki akar, vagy továbbmenekül... Benaketet elfoglalták a mongolok! Az első menekülők már meg is érkeztek, s Timur Melik úr már ki is kérdezte őket... Mi is futni akartunk, de Timur Melik úgy tudja, hogy Gurgandzs felé elvágták az utat... kémei jelentették, hogy mindenfelé portyázók öldösik az embereket, s a vezérük valami Dzsebe... Kubiláj elámult. A mindig vidám, igaz szívű barát és nagyapja kedvence, Dzsebe nojon! Most azonban nem tette különösen vidámmá Dzsebe nojon nevének az említése. Ahol Dzsebe portyázik, a közelben kell járnia Dzsocsinak is. És persze Szübőtejnek úgyszintén... Dzsindzsü izgatottan megragadta a kezét, és jó erősen szorította. - Hallod?! A portyázók már itt is lehetnek a közelben, te pedig csak nézel a levegőbe! Zárjuk be a kunyhót, és igyekezzünk a várba! Kubiláj csaknem elmosolyodott. Bereteszelni a kunyhót Dzsocsi lovasai elől!... Nevetséges, igazán gyerekség... De nem akarta megbántani Dzsindzsüt, engedelmesen visszasietett a kertbe, nagyot sóhajtva rátolta a reteszt az ajtóra, s rácsattantotta a súlyos, kovácsolt lakatot. Közben a tarkóján érezte Dzsindzsü meleg leheletét. Hirtelen hátrafordult, és átölelte a lányt. Az Kubilájéhoz simította arcát, de pillantása elkerülte a fiú tekintetét. A fákat nézte, amint rózsaszínű szirmaikat hullatták a hajladozó fűszálakra.
- Emlékszel? - kérdezte a lány, és nem tudta levenni a szemét a kertről, boldogságuk színteréről. - Sosem felejtem el! - bólintott Kubiláj, arcát még mindig a lányéhoz szorítva. nemcsak érezte, de tudta is, hogy amíg él, semmi és soha nem törölheti ki emlékezetéből a hodzsendi kertet, a barackfákat és a halvány holdat. Amíg csak él, hallani fogja a hodzsendi tücskök énekét, a békák brekegését a csatornákban és a szél halk sziszegését a sövények közt... akkor a lány kibontakozott az öleléséből. Pillantása végigfutott az itt-ott töredezett sövénykerítésen, a vödrökön a fa alatt s távolabb a vízikeréken. Kubiláj azt várta, hogy a lány sírva fakad, vagy más módon ad kifejezést bánatának, Dzsindzsü szeme azonban, száraz maradt. - Menjünk... - szólt aztán halkan, s kezét Kubiláj tenyerébe tette. Mögöttük nyitva maradt a kertkapu, s a vödrök oldalukra dőlve hevertek a fűben... Mindketten tudták, hogy úgyis hiábavaló minden. Félúton lehettek, amikor panaszos kiáltásokat, gyermeksírást, férfiak káromló beszédét hozta feléjük a szél. S amikor elérték a külváros legszélső utcáit, hirtelen szembetalálták magukat a menekülőkkel, amint visszafelé hömpölyögtek a vártól, mint a sziklákon megtörő áradat. Málhákkal megrakott, szamarak vontatta kocsik, tetejükön síró vagy jajgató gyerekekkel, magányos tevék, gyalogos férfiak és nők, sebesültek és fegyverüket a kezükben szorongató katonák, rongyos koldusok és lefátyolozott, előkelő asszonyok tolongtak az utcákon a háztetőkig fölvert porban. A szamarak rémülten ordítottak, a kocsikra felrakott ketrecekben bárányok bégettek, s elszabadult csirkék az ijedtségtől kárálva futkároztak a megzavarodott áradatban. Itt-ott, nyállal fröcskölve az orrukba húzott karikát, bánatos te henek lépegettek gazdáik után. Kubiláj és Dzsindzsü a falhoz lapultak, nehogy a tolakodók eltapossák őket, és nem sokat értettek az egészből. Miért áramlik a menekülők tömege visszafelé? Kubiláj elkapta egy katona karját, aki csizmáját vesztve, mezítláb, kardját a vállához szorítva, gyöngyöző homlokkal igyekezett kikerülni a szamarak rúgásait és a kocsik kerekét. - Hé, testvérem... Mi történt odafönn? A katona ráemelte a szemét, és megtorpant. Kimerülten zihált, majd hátrafelé bökött a kardja hegyével. - Becsukták a kapukat... Mi már nem kellünk Timur Meliknek. Annyian vannak így is a várban, hogy oda már élő lélek be nem fér... Menjetek tí is másfelé, amerre a szemetek lát... Ide ugyan hiába is igyekeztek! - Gyerünk! - ragadta meg Dzsindzsü a tétovázó Kubiláj kezét. Bese bizonyára tudatta Timur Melikkel, hogy érted mentem... Talán még nem szögezték be a főkapukat... A menekülők áradata azonban útjukat állta. Hosszú órákig tartott, amíg tetőtől talpig porral borítva, keserves kerülöutakon megérkeztek a hodzsendi várhoz.
Kubiláj elismerően tekintett a magas falakra és a tömzsi bástyákra. Nem, ezt talán még Dzsocsi sem tudja bevenni. .. A hatalmas, szinte már nem is emberek által készített vaspántos kapu azonban zárva volt s közvetlenül a falak előtt a többször tíz lándzsa szélességű csatornában ott kavargott a Szejhun zavaros vize. A felvonóhíd darabjai a csatorna és a várfal közti keskeny földsávon feküdtek ezer darabban. Ide ugyan csónak nélkül be nem juthat élő ember! Dzsindzsü Kubiláj karjára támaszkodott, és nagyokat lélegzett a tisztább levegőből. A menekülők utolsó csoportjai is felhagytak már a reménytelen könyörgéssel a bebocsátásért, s továbbigyekeztek. A falakon egyre rótták egyhangú útjukat az őrök, és csak néha-néha tekintettek közönyösen lefelé, a kinnrekedtekre. Kubiláj ekkor kétségbeesett kísérletre szánta el magát. Minden erejét összeszedte, s kezéből tölcsért csinálva fölkiáltott. - Héj! Fontos üzenetet hoztunk Timur Meliknek! Be kelljutnunk a várba! A katona megtorpant, és lándzsáját a lábához eresztette. Lehajtotta a fejét, s látszott, hogy igyekszik megérteni az alulról felszűrődő gyenge hangokat. A magasban süvítő szél azonban elragadta Kubiláj minden szavát. Látták, hogy az őr megcsóválja a fejét, vállára veszi lándzsáját, és folytatja tovább egyhangú útját. - Menjünk! - mondta hirtelen Dzsindzsü, és hátat fordított a várnak. - A Szejhun felől próbáljunk bejutni... - Csónak nélkül? - csodálkozott a fiú. - Hát ott is van kapuja a várnak? - Mindenütt vannak rejtekutak - mondta kissé türelmetlenül a lány. - Apám bizonyára számít rá, hogy a másik oldalról próbálkozunk... Ha éjszaka nem sikerül bejutnunk a várba, továbbfutunk Gurgandzs felé... Vagy Dzsocsi karjába! - gondolta a fiú, de mondani nem mondott semmit. Hirtelen hangos kiáltás törte meg a beállott csendet. - Hahó, Karszag, hahó, Dzsindzsü! Titeket meg mi szél hozott erre? Álmélkodva nézték a "békakalifa" nem egészen patyolatfehér turbánját és nevető arcát. A kölyök lábát lóbálva ült az árok partján, s lapos kavicsokat ugráltatott a hullámokon. - Ni csak, Arszlán!... - kiáltotta fölcsillanó szemmel Dzsindzsü. - Azt hittem, rég odabenn vagy... - s a falak felé mutatott. - Kidobtak - felelte a fiú egyszerűen és minden bánat nélkül. - Günes anyó kiadta az utamat... Mióta apám eltűnt a karavánnal együtt, már sokszor kiabálta, hogy takarodjak a háztól. Most aztán kipenderített: fussak, amerre látok, vagy kérjek szállást a mongoloktól... Jó volna veletek együtt csak azért is bejutni, hogy ott üsse meg a guta Günes anyót... Dzsindzsü megsimogatta a fiú buksiját. - Elkéstünk, Arszlán - felelte szomorúan. - Látod, már a hidat ís
szétrombolták... - És a mongolok? Valóban adnak szállást, ahogy Günes anyó mondta ? Kubiláj arca elkomorult. Kezét Arszlán vállára tette, nemet intett, és csöndesen így szólt Dzsindzsühöz: - Egyelőre tehát siessünk a csatorna partján a Szejhunig. Igyekeznünk kell, hogy még sötétedés előtt odaérjünk... A csatorna partján azonban nem lehetett egyszerűen végigmenni. A város hatalmas félkörben körülölelte a várat, s egészen a víz széléig húzódtak a vályogviskók és a messziről hordott kövekből épített nagyobb házak falai. Gyakran girbe-gurba utcácskákba kényszerültek, és csak a mindenünnen föléjük magasodó várfalak nyújtottak biztos tájékozódást a sikátorok útvesztőiben. Kerítéseken másztak át, és nyitva hagyott kapukon értek ismét újabb és újabb utcákba, hogy néha kibukkanjanak a csatorna partján. Kubiláj sohasem hitte volna, hogy ekkora Hodzsend! Igaz, csak a város külső részét ismerte. Szerencsére a többiek miatt nem kellett aggódnia... Dzsindzsü láthatóan jól bírta a gyaloglást, a fiúcska pedig mintha még szökdécselne is játékos kedvében... Hát akkor csak tovább, előre! A nap éppen leáldozott, amikor a csatorna végéhez értek. Elmaradt mögöttük a város ezernyi utcájával, s lassan föltűnt a Szejhun széles háta, amint lustán hömpölygött ismeretlen célja felé. A várat körülölelő árok itt találkozott a folyóval, amely bőven ellátta zavaros vizével, ha fölhúzták a zsilipeket. Ezeknek azonban most nyomát sem lehetett látni. Nyilván az utolsó deszkalapig elbontották Timur Melik parancsára, nehogy a támadók elzárhassák az árokba ömlő Szejhun vizét... Valahol messze, a folyó túlsó partján apró fények világoltak a lassan beköszöntő szürkületben... Lehet, hogy már Dzsocsi vagy talán Dzsebe előőrsei? Kubiláj tanácstalanul nézett Dzsindzsüre. A lány szeme a várfalakra meredt, amelyek mögött apja és anyja talán kétségbeesve kérik Allahot, hogy vezesse hozzájuk szemük fényét, egyetlen lányukat... - Most aztán merre? - kérdezte Arszlán, és töprengve vakargatta meztelen talpával a lába szárát. - Se kapu, se csónak... Talán jobb lenne visszamenni a városba... Valamelyik üres házban csak megalhatnánk... Dzsindzsü rá sem hederített. Egyre csak a sötétedő partot fürkészte, mintha erősen emlékezni akarna valamire. Aztán határozottan a Szejhun irányába mutatott. - Arra, előre! - mondta, s Kubiláj megérezte hangjában a határozottságot. A csatorna a lábuk előtt vezette le a folyó vizét a kertek felé. S nem messze tőlük lámpás halvány fénye gyulladt a szürkületben, amint a nap utolsó sugarai is búcsút intettek a hodzsendi várnak. - Ott kell lennie a révésznek... - Dzsindzsü arrafelé mutatott. Egyszer nagyon régen, kislány lehettem, erre jöttünk apámmal a
várba, amikor a felvonóhidat javították... S itt lakott valahol egy révész. Még az arcára is emlékszem... hosszú, vöröses szakálla volt, és rövid, toldozott-foldozott bőrzekéje... - Akkus apó! - rikkantotta Arszlán, majd hirtelen elszontyolodott. - De hiszen ő meghalt... Itt voltam! - s a kezével mutatta az irányt, amerre a parti fák közt a gyér fények világítottak. -... Itt voltam, amikor Bulat Tutug úr, Timur Melik rendőrFőnöke a vizsgálatot vezette... Volt itt nagy felfordulás... - Hát csak állítottak valakit a helyére! - morogta Kubiláj, miközben egyre közelebb jutottak a derengő világossághoz. - Én bizony nem tudom - dünnyögte a kisfiú -, engem akkor elkergettek Bulat Tutug úr rendőrei... Azt mondták, ha még egyszer meglátnak errefelé, szíjat hasítanak a hátamból... - Bizonyos lehetsz benne, hogy most nem kószálnak errefelé Bulat Tutug katonái - suttogta Kubiláj. Honnan is sejthette volna, hogy mekkorát téved. A kunyhó ott állt előttük alig ötvenlépésnyire, s csaknem ugyanennyire a csatornától is. A pisla lámpafény a házikó ablakán át szűrődött ki a sötétbe, ajtaja csukva volt, körülötte nem mozdult semmi. Kubilájt arra figyelmeztette az ösztöne, hogy a házat járja körül, lessen be az ablakán, és tudja meg, ki lapul benne. Arszlán azonban, mielőtt még megakadályozhatták volna, kirántotta csuklóját a kezéből, s hangos örömkiáltással a kunyůhó előtti tisztásra ugrott. - Nézzetek csak ide! Itt a csónak és mellette a lapátok! Most aztán egyřkettőre a falnál vagyunk! Kubiláj már-már tiltóan fölemelte a kezét, hogy csöndre intse, amikor hirtelen megérezte háta közepén a kard hegyének félreérthetetlen érintését. Keze önkéntelenül is megrándult, ahogy meghallotta Dzsindzsü néma vergődését, de a fejét nem fordíthaatta hátra. Közvetlenül a nyakcsigolyája alatt egy élesre köszörült tőr figyelmeztette erre. - Látogatóba, barátocskám, látogatóba? - suttogta a fülébe egy hang, amitől valahogyan megkönnyebbült. Ha a hang turkiul beszél, gazdája nemigen lehet mongol nyelvfogó, Dzsocsi portyázója... A kard- és a tőrhegy szúrása hirtelen megszűnt a hátán és a nyakán, ugyanakkor erős karok ragadták meg és csavarták hátra a kezét. Mögötte Dzsindzsü hánykolódott, egyre hallotta a bokrok ágainak recsegését. Arszlán úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. nem tehetett mást, engedelmeskedett a kezét hátraszorító erőnek. Ellenállás nélkül hagyta magát a tisztásra vezetni, ahol Arszlán a csónak mellett üldögélt a fejét fogva, meglehetősen barátságtalan képpel. Mellette fehér hurnuszos őr állt, s a fiú gallérját markolta. A "békakalifa" arckifejezéséböl ítélve, alighanem kaphatott néhányat a kobakjára. - Te disznó! - csattant föl Kubiláj mögött Dzsindzsü fölháborodott hangja. - Timur Melik karóra tűzi a fejedet... Az
apám, Bese, a fenséges úr kancelláriáján dolgozik, ő az alkancellár helyettese... Ha elmondom neki, ak... . - Fogd be a szádat, vagy betömöm! - förmedt rá egy fenyegetően dörmögő hang; a leány fölsóhajtott, szótlanul engedelmeskedett a barátságosnak nem mondható parancsnak. - Erre! - hallotta őrizője hangját Kubiláj ; a kunyhó felé terelték. - Szelim! Hozd a kölyköt is! - morgott valaki hátul a sötétben. A Szelimnek nevezett burnuszos fölrántotta Arszlánt a földről, és jó nagyot taszított rajta. - Ha el akarnál inalni, levágom az orrod! - fenyegette meg, s feléje emelte a kardját. Már közvetlenül a fakunyhó bejárata előtt álltak. Kísérőik egyike odalépett, és megzőrgette. - Ki a fene az?!... - hallott Kubiláj egy elégedetlenkedő hangot, majd valaki eltávolította a belső reteszeket. Az ajtó kitárult, s vékony bajuszos, nagy hasú férfi bámult hunyorogva a sötétbe. No, mi az? - kérdezte türelmetlenül. A fegyveresek akkor még közelebb, szinte a kövér orra elé taszították a foglyaikat. - Ezeket kaptuk el a bokrok között, uram! - mondta az, aki Kubiláj kezét szorította. - Aha... - morogta a kövér az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül. - Kik vagytok? - Menekülők, uram... - szólalt meg Dzsindzsü. - Kinn rekedtünk a kertekben! Szüleink a várban vannak, szeretnénk mi is bejutni... A kövér unottan hallgatta. Egyet bólintott és a burnuszosok felé intett. - Engedjétek el őket! Menjenek Allah nevében, amerre akarnak. .. A várba már be nemjut ember fia! Kubiláj érezte, hogy elengedik a karját, és a katona megtaszítja a vállát. Ekkor ismét Dzsindzsü hangja csattant föl mögötte. - Nem addig van az, uram! Föltétlenül be kell jutnunk! A kövér már-már ismét becsukta az ajtót. - Bolond vagy te, lányom... - mondta érezhető jóindulattal. - A kapukat bezárták! Ma estétől kezdve teremtett lélek be nem jut a várba... Jobban teszitek, ha másfelé menekültök... Azt mondják, Nur felé még szabad az út! - Be kell jutnom a várba! - mondta Dzsindzsü ellentmondást nem ismerő hangon. - Lehetetlen! - förmedt rá most már barátságtalanul a kövér, és megfogta a reteszt. Ekkor Arszlán, akire már senki sem figyelt, meglepő magabiztossággal előrelépett, s Kubilájra mutatott. - Ez az ember, Bulat Tutug uram, a karakitajok követe, s Timur Melikhez igyekszik... Mi pedig a kísérői vagyunk... A kövér ismét megtorpant, immár másodszor ezen az estén. - Micsoda? - kérdezte összehúzott szemmel. - Követ? Hát te meg honnan ismersz engem? Úgy látszik, a szigorú hangra a kölyöknek inába szállott a
bátorsága. Szótlanul lehajtotta a fejét, s rémülten pillantgatott jobbra-balra... - Miféle követ vagy te? - fordult a parancsnok Kubilájhoz. A fiú már-már tiltakozni akart, amikor eszébe ötlött a köpenybe varrt levél... Gyors mozdulattal kibújt a kaftánjából, s kitapogatta a szövet alatt a pergamenlapot. - Itt! - mutatta a helyet a kövérnek. Bulat Tutug felvonta a szemöldökét, és a fiú háta mögé intett. Kivont tőrű őrizőjük ekkor gyakorlott mozdulattal felszakította a varrást. Elvette a pergamenlapot és a kövér felé nyújtotta, aki megfordult az ajtóban, s a benti világosság felé tartotta a pecsétet. Aztán visszaperdült s nyájas mosollyal meghajolt Kubiláj, majd a lány előtt. - Üdvözöllek, uram, és téged is, úrnőm! - S barátságosan intett, a kunyhóba tessékelte az érkezetteket. - Itt a pergamen, uram... Parancsolod, hogy visszavarrják, vagy máshova teszed...? - Egyelőre jó lesz itt is! - mondta Kubiláj, és gyorsan a keblébe rejtette varázsszerét. A kunyhó egyetlen szobából állt, fából faragott durva asztallal és néhány lócával. A kövér visszatolta a reteszt az ajtón, majd a vendégei felé fordult. - Üljetek le, uram... - mondta, s maga is leereszkedett az egyik lócára. - Hogy szolgál őfelsége egészsége? Kubilájnak fogalma sem volt, hogy mit kellene válaszolnia, de aztán valami halvány mosolyt erőltetett az arcára. - Jól... - mondta kényszeredetten -, habár... Akkor a kövér tiltóan fölemelte a kezét. - Egy szót sem tovább, uram! Bulat Tutug csak annyit akar tudni, amennyi rá tartozik... Többet egy fél mondattal sem... Nincs igazam? - De, teljesen... - mondta Kubiláj, és gondterhelten összevonta a szemöldökét. - A mi feladatunk, uram, hogy hajnalban lezárjuk a rejtekutakat... Egyetlen sajkánk van csak, s éppen annyian vagyunk, amennyien beleférünk... Nem gondoltuk, hogy rajtunk kívül mást is a várba kell vennünk... Még jó, uram, hogy nem kerültetek portyázók kezébe! De majd csak átjutunk valahogy... Ez a kölyök is hozzátok tartozik? - kérdezte bizalmatlanul. s a szúrtos Arszlánra mutatott. - A legjobb nyomkeresőnk, uram... - biztosította Kubiláj sietve Bulat Tutugot. - Mintha valahol már láttam volna... - morogta a kövér. - Az efféle suhancok mindenfelé egyformák - nyugtatta meg Kubiláj, s hogy elterelje a figyelmét, Dzsindzsüre mutatott. - Igen fontos megbízást kaptam: feltétlenül be kell juttatnom ezt a nőt a várba! - Uram... - vakarta a turbán alatt a fejét a kövér. - Megteszünk mindent... Csak hát kicsi a csónak, visszatérni pedig szigorúan tilos! A fejemmel játszom, uram... Ha a portyázók a kezükbe
kapnak közülünk valakit... De azért megpróbáljuk... Utána is nézek a dolognak... - s nehézkesen föltápászkodva eltűnt a sötétben. Kubiláj észrevette, hogy Dzsindzsü hidegen és gyanakodva méregeti oldalról. A lány suttogva kérdezte: - Ki vagy te egyáltalán? Kubiláj felvonta a vállát, és tanácstalanul Dzsindzsü felé fordította az arcát. Olyan ártatlanul nézett, amennyire csak tellett tőle. - Fogalmam sincs... - dünnyögte, s rádöbbent, hogy voltaképpen nem is jár messze az igazságtól. A csónak valóban kicsinek bizonyult. Kilencen vártak a parton, s a lélekvesztő nem készült többre öt személynél. Bulat Tutug és Kubiláj is gyanakodva méregették az imbolygó alkotmányt, amint a hajnal első sugaraira sorban elhagyták a partot, s a dörmögő hangú katona utasítására meghatározott rendben lekuporodtak a csónak alján. Bulat Tutug nyugtalanul figyelte, hogy a sajka szélét a víztől talán csak háromujjnyi csík választja el, s minden apró hullám elnyeléssel fenyegeti. Szerencsére azonban a folyó egyelőre simán, nyugalmasan áramlott... A főrendör akkor még egyszer végigfürkészte a partot, majd parancsot adott az indulásra. Az egyik burnuszos ellökte a csónakot evezőjével, s lassan, óvatosan hogy hullámot ne verjen, kavargatni kezdte a lapáttal a vizet. Már a csatorna közepén lehettek, amikor föltámadt a reggeli szellő. Első simogatásai apró fodrokat varázsoltak a sima víztükörre. A habok fürgén futottak parttól partig, s nekiverődve a sajka oldalának, ügyesen beugrottak a peremén keresztül. - Allah! Elsüllyedünk! - kiáltotta rémülten a főevezős, és az égre emelte lapátját. - Allah! Segíts! Újabb és egyre testesebb hullámok csaptak át a túlterhelt csónak szélén, s Kubiláj érezte, hogy csizmája lyukain át víz szivárog a lábujjaihoz. Dzsindzsü a karjába kapaszkodott halálra vált arccal. - Sajnálom, uram! - mondta akkor Bulat Tutug, és intett a hangtalanul kuporgó katonáknak. Kubiláj kővé meredve látta, hogy egyikük ültő helyéből megragadja a kisfiút, és a levegőbe emeli. - Jaj, Karszag! Segíts!... Jaj, ne! - sikoltotta Arszlán kétségbeesetten. Kubiláj megkísérelte, hogy közbeavatkozzék, de érezte, hogy valaki vaskézzel leszorítja. Dermedt szívvel látta, hogy a gyerek vézna teste a levegőbe emelkedik, keze és lába vad táncotjár, mint a menekülő békáké, s rövid repülés után hatalmas csobbanással eltűnik a mélyben. A folyó színén gonosz örvény támadt, a vízbe zuhanó test fölkavarta hullámverés bosszúállóan megpörgette a csónakot. A főevezős azonban ügyesen tartotta a lapátot, s biztos csapásai nyomán lassan ismét helyreállt a sajka nyugalma. Arszlán sovány alakja egyszer még fölbukkant. Előbb rémülten kapálódzó két keze, majd az arca. Kubiláj úgy érezte, hogy a fájdalommal teli szempár egyenesen rámered, tőle kéri számon a
fiatal élet pusztulását. Mellette Dzsindzsüt hangtalan sírás rázta. Bulat Tutug akkor feléje fordította kövér arcát, és szinte mentegetőzve mondta: - Sajnálom, uram, de mást nem tehettem... Mindenképpen el kell érnünk a bejáratot. A ti életetek fontosabb!... Nyomkeresőt még majd találtok eleget. Kubiláj, bár fájt neki Arszlán halála, úgy érezte, oktalanság lenne a különben jóakaratú Bulat Tutuggal kenyértörésre vinni a dolgot. - Megértelek, uram... - mondta, és összeszorult a torka. Bulat Tutug szótlanul bólintott. Tudomásul vette Kubiláj beletörődését a változtathatatlanba. A fiú csak ült a csónak alján, karján érezte Dzsindzsü kezének a szorítását. A lány körmei a vastag kaftánon át is a bőrébe vájtak. Tudta, hogy a lány most megveti gyávasága miatt, és soha nem fogja elfelejteni a kalifa halálát. Azt is tudta azonban, ha Dzsindzsün áll, Bulat Tutug nem sokáig örülhet majd megmenekülésüknek. VIII. A várban Timur Melik, Hodzsend várának parancsnoka gondolataiba melyedt. A fából ácsolt, hosszú asztalon egymásra hányva hevertek a pergamenek, összetekerve, lepecsételve, darabokra szaggatva vagy éppen tussal leöntve. A várparancsnok az asztalra könyökölt, és tenyerébe hajtotta a homlokát. Körülötte olyan csend volt, hogy behallatszott az ablakon a hodzsendi kertek felé vonuló csókák kiáltozása. Az asztal körül ülő katonák kényelmetlenül feszengtek. Valamennyien tudták, hogy Timur Melik úr az ostrom kezdete óta éjjel-nappal a várat járja, leveleket ír, segítséget kér, könyörög és fenyegetőzik, de azért mégis... Elaludni a haditanácsban... Timur Melik azonban fáradtsága ellenére sem aludt. Behunyt szemmel hallgatta a csókák hangját, s megkísérelt döntést kicsikarni fáradt agyából. Az elmúlt napok szinte kiszívták minden erejét, s legszívesebben bebújt volna az ágyába. Adná Allah, hogy egyszer végre alaposan kialhatná magát! Most azonban nincs idő pihenésre! Csak legalább dönteni tudna!... Gurgandzs és Mohamed azonban magára hagyták gondjaival és felelősségével... Most aztán tehet, amit akar. Vagyis: amit tud. A nagyhatalmú úr még csak válaszra sem méltatta az ő segélykérő leveleit, pedig tudhatná, hogy Hodzsend eleste megnyitja az utat Szamarkand felé. Szamarkand után pedig Gurgandzs következik! De nem! A nagyhatalmú úr, Hvárezm sahja még csak válaszra sem méltatta Hodzsend parancsnokát. Úgy látszik, a birodalom máris szétesett, mint szénaboglya a viharban... Minden városparancsnok úgy védi saját és városa életét, ahogyan tudja. Mohamed meg talán már nincs is az országban... A gyáva! Timur
Zelik mindig is tudta, hogy a sahok sahja annyit sem konyít katonai dolgokhoz, mint az ő legutolsó lándzsahordozója! Most aztán itt van, tessék! Mindenünnen özönlenek a támadó hordák - a híres hvárezmi hadsereg, a perzsa lovasok, a zsoldosok. az elefántok pedig sehol... Csak legalább híreket kapna! Idegesen megdörzsölte a homlokát. Nem tehet mást, neki kell egyedül döntenie... De hát miért és kiért? A hazájáért? Nevetséges... Hol van itt haza Gyülevész banda, gyáva söpredék! Nagy hasú, mások zsírján hízott sahok és szultánok, akik az első rikkantásra elszeleltek nyugat felé, magára hagyva a birodalmat... Vagy a mindenbe beletörődő parasztok? Ezek éppúgy kiszolgálják új uraikat, mint Mohamedet! Ámbár igaz... mi mást is tehetnének? S különben is, nem mindegy, hogy ki húzza le róluk a bőrt? - Eh! - legyintett ingerülten, és fölemelte a fejét. A szobában olyan csönd támadt, hogy szinte sértette fülét a vonuló csókák szüntelen hangzavara. Az asztal körül minden tekintet Timur Melik arcát kémlelte. A középkorú, szép arcú férfi végigfuttatta kialvatlan szeme súlyos pillantását a haditanácson. Aztán kihúzta a gerincét, s igyekezett továbbra is kitartónak és elnyühetetlennek látszani. Nagy gombú aranygyűrűkkel borított ujjait lassan, némán súrolta az asztal lapjához. Aztán a legvaskosabb gyűrűvel keményen az asztalra ütött. - Jaskán! - Uram - mondta az ajtó mellett kihúzott karddal strázsáló hadnagy, és közelebb lépett. - Bulat Tutug még nem érkezett vissza? - Az imént jelentették, uram, hogy éppen kikötéshez készülődnek... S ég a révészkunyhó is. - Azonnal küldd őket hozzám! - Igen, uram! - válaszolt a hadnagy, és buzgón lépegetve elhagyta a termet. Timur Melik akkor ismét végignézett nyolc kipróbált tisztjén. aztán ujjait kényelmesen összekulcsolva, majd ismét kibogozva, halkan beszélni kezdett: - Biztos értesítéseket kaptam - s a pergamenek felé intett - hogy a nomádok előőrsei már a Szejhun partján járnak... látták többen is a fosztogatókat. A vízparti falvakban gyújtogatnak... Ez pedig annak a jele, hogy a fősereg nem lehet messze. - Csak jöjjenek! - vágott közbe egy vékony bajuszú hadnagy. - Ha meglátják a falainkat meg az árkot, lógó orral kotródnak vissza a pusztáikra. .. Hodzsend bevehetetlen! Timur Melik látszólag ügyet sem vetett a heveskedőre. - Hogy hány emberből állhat a sereg, senki sem tudja - folytatta zavartalanul. - Talán ötször tízezer, talán sokkal több... Soha senki nem tudta még megszámolni őket. - Számold az égen a csillagot - morogta egy idősebb, szakállas katona. - A csillagok is lehullanak! - tüzeskedett csillogó szemmel és
némi megvetéssel a hangjában az előbbi hadnagy. - Mi majd megbírunk velük! - Fölmentő sereg pedig nincs és nem is lesz - folytatta Timur Melik. - Leveleinkre válasz sem érkezett... Egyedül kell megvédenünk magunkat, mint ahogy Dzsend, Otrar és Benaket megpróbálta... Ők sem voltak gyávák - sietett megelőzni a heveskedő hadnagy újabb okvetetlenkedését -, csak magukra hagyták őket... és egyedül vagyunk mi is! - Bocsáss meg, uram - mondta akkor tisztelettel fölemelkedve egy vöröses arcú, nagydarab katona -, Otrar vagy Benaket erődítésrendszere játékszer a mi falainkhoz képest. Sok időt töltöttem mindegyikben, s tudom, hogy a mi falaink megvívhatatlanok, a vár pedig bevehetetlen! Allahon kívül nincs erő, amelybetörhetne, ha nem nyitjuk meg a kapukat! - Igazad van, El Erdem uram! - mondta Timur Melik nyugodtan. - A falaink valóban bevehetetlennek látszanak... Csak az a kérdés, hogy a nomádok meddig erőltetik az ostromot. Ha úgy vélik, hogy a falak lerombolhatatlanok, s továbbvonulnak, Hodzsend megmenekült. Ha makacskodnak és várvíváshoz látnak, elvesztünk... - Hogyan?! - horkantak fel többen. - Évekig is elüldögélünk, és a falakról leköpködjük őket... Csak jöjjenek a lepénypofájúak! Itt nem Inalcsikkal találják szembe magukat! - Kent Kara uram! Hány menekült érkezett a várba? - Talán háromszor tízezer, uram... - Mennyi harcosunk van? - Tízszer ezer, uram... - Fegyverek? - Zömében lándzsák, kardok, de páncél és pajzs nincs elég... - Élelem? - Egy holdfordulóra elég, uram... - Mindenkinek? - Csak a katonáknak, uram... - És a menekültek? - Amit magukkal hoztak, uram. - Mindenkinek van elegendő tartaléka? - Senkinek sincs, uram... A gabona még nem érett be, a tavalyiból pedig az adók miatt csak kevés maradt... Sokan máris tőlünk követelnek élelmet... - És a katonáknak mi a véleményük, Kent Kara? - Sokan harcolni akarnak, uram, de még többen elvonulni... Azt mondják, hogy nincs értelme az ellenállásnak... Követelik, menjünk Gurgandzsba, és csatlakozzunk Mohamed úr seregéhez... A perzsák meg egyenesen haza akarnak menni, azzal, hogy fél éve már nem láttak egyetlen piaszter zsoldot sem, s hogy nekik semmi bajuk a Nomáddal! S az elefántoknak is széna kell, uram! Timur Melik hangja csöppet sem vált gúnyossá, fáradtan ismételte az előbbi hetvenkedő szavakat: - "Évekig is elüldögélünk, és a falakról leköpködjük őket"?... Ha nem halunk éhen egy hónap múlva! Hát idejutottunk, nemes szaidok! Allah elfordította a tekintetét a hvárezmi birodalomról, és nemes
Hodzsend városára is árnyék borult... Jó, ha néhány hétig tartani tudjuk magunkat! Aztán az éhség megnyitja a kapukat a nomádok előtt! - Miért nem gyűjtöttünk tartalékokat? Ki a felelős ezért? kiáltotta ismét a fiatal hadnagy. - Ezt kérdezem én is... - mondta Timur Melik, és a hadnagy felé fordult. - Annyi kérő levelet küldtem már Gurgandzsba Kara Tegin uram, hogy a Szejhunt elrekesztené, ha mind egyszerre belévetnék... Mindegyikben csak három dolgot kértem... Fegyvert, élelmet, katonát! S milyen választ kaptam? Hogy én vagyok köteles ennyi meg ennyi fegyvert és élelmet Gurgandzsbawagy Szamarkandba küldeni! Behajtani az adót a rongyos parasztokon! Ha nem fizetnek, megkorbácsoltatni és karóba húzatni őket! Nem katona voltam én itt, urak, hanem adószedő! Ti tudjátok! De ki tudja, hova áramlott az adó? Nos ki a felelős, Kara Tegin? A hadnagy kinyitotta a száját, majd újra becsukta. Ekkor Timur Meliknek megváltozott a hangja. Keménnyé vált, mint az asztal lapja, amelyen még mindig csikorogva forogtak gyűrűkkel ékesített útjai. - De most a felelősség keresése helyett a mi helyzetünkkel kell foglalkoznunk, ezért is hívattalak benneteket. A felelősség az enyém, ezért egyedül is döntök a védelem dolgában. És most arra kérlek benneteket, hallgassátok meg, mint határoztam! A védők tisztjei lélegzet-visszafojtva lesték Timur Melik szavait. A parancsnok lehajtotta a fejét, mintha zavarná a nyolc pár szem reményt vagy haragot sugárzó nézése. - A vár hosszabb ideig tarthatatlan. Se fegyver, se élelem. Egy holdforduló múlva megkezdődik az éhezés, az ínség pedig árulást és viszályt szül... Egy holdforduló alatt ki kell erőszakolnunk a döntést! Mert tudjátok meg - s nagyot sóhajtott -, nemcsak mi fogunk fölfordulni az éhségtől, hanem a mongolok is! Ahogy mi nem találtunk a falvakban egy szemernyi gabonát sem, ők sem fognak találni... S őket is kikezdi az éhség s a törhetetlen falak látványa... És ha előbb elvonulnak, mint ahogy az éhség bennünket térdre kényszerít, megmenekültünk... - És ha nem? - kérdezte suttogva valaki. Keményen koppant Timur Melik szava: - Akkor föladom a várat... Kitörök valamerre, talán éppen a Szejhun felé, és talán Gurgandzsban vagy Szamarkandban csatlakozni fogok a fősereghez, ha egyáltalán van ilyen... - S mi lesz a menekültekkel? Timur Melik vállat vont. - Nem az én feladatom, hogy gondoskodjam az egész birodalomról! Katona vagyok, a hodzsendi vár parancsnoka. Ami erőmtől telik, megteszem, többet még Allah sem kívánhat tőlem... Az ajtószárnyak hirtelen kinyíltak, a beosonó huzat fölemelte majd újra az asztal lapjára ejtette a pergamen lapokat. A tanácskozók fölkapták a fejüket, amint Jaskán a parancsnokhoz lépett. - Uram - mondta halkan, de azért mindenki hallotta szavait a
beállott némaságban -, Bulat Tutug megérkezett... s a túlsó partról követet is hozott magával, aki Mohamed úr menleveléveljött... Azonkívül, uram, a mongolok előőrsei kiértek a Szejhun partjára... s körös-körül égnek a falvak! Sűrű csönd ereszkedett a szobára. Még a hetvenkedő hadnagy is gondterhelten lógatta a fejét. - Küldjétek ide Bulat Tutugot és a követet - parancsolta Timur Melik, majd fölállt, jelezvén, hogy a tanácsnak vége. - Mindenki tudja a feladatát, urak. Ameddig csak lehetséges, kitartunk. Talán ezen fordul meg Hvárezm sorsa... Ha Mohamed úrnak sikerül sereget gyűjtenie, s ha a bégek valamennyien alárendelik magukat - közös akaratnak, talán még nem késő, talán még meg lehet menteni a birodalmat... Ezért, tiszteletre méltó tiszt urak, mindenki foglalja el helyét! Mostantól kezdve a csapataitokat csak parancsomra hagyhatjátok el... Ha elérkezik az idő, mindenről értesítelek benneteket... - A menekülésről is? - kérdezte fejét visszafordítva a hadnagy. Timur Melik összeszorította az öklét. Ilyen szavakért békében korbácsolás és lefokozás járna. Most azonban örülnie kell, hogy a sok tehetetlen közt akad olyan is, mint ez a Kara Tegin, aki Benakettől keletre egy évtizeden át a Hvárezmi birodalom határainak a védelmét irányította. Ennek ellenére csíkosra tépetné a hátát a korbáccsal, ha nem kopogtatnák hívatlan vendégek máris az ajtaját... - Üzenek neked is! - felelte látszólag könnyedén. - Ha addigra ugyan még itt talállak... Kara Tegin fölhorkant, és a kardja után nyúlt. Még a várparancsnok sem nevezheti büntetlenül gyávának! Timur Melik azonban akkor már hátat fordított tisztjeinek, és kibámult a tárt ablakon. A Szejhun csöndesen hömpölygött, s a reggeli fények csillogást csaltak a hullámok közé. Kara Tegin dühösen legyintett, és kardját visszacsúsztatta a tokjába. Válaszolni akart valami csípőset és gorombát, de a megfontoltabbak egyszerűen magukkal sodorták. Mire föleszmélt, már be is csukódott a fogadóterem ajtaja. Timur Melik természetesen nem tűrhette a fegyelemsértést. Ennek ellenére tetszett neki Kara Tegin szilajsága. Ez a katona legalább nem azt lesi, hogyan menthetné az irháját... - Uram... - jelentette halkan Jaskán, amikor az utolsó hadnagy mögött is becsukódott az ajtó -, Bulat Tutug úr itt várakozik az előtérben... - Kéretem! - mondta Timur Melik, és ismét leroskadt a kényelmetlen lócára. Szemét lehunyta, szédült az álmosságtól. Amikor fölpillantott, a főrendőr már ott állt előtte. Allah legyen a tanúja, Timur Melik sohasem szerette Bulat Tutugot! Bulat rendőr volt, ő pedig katona. Bulat Tutug a birodalom belső rendje fölött őrködött, s módszereit Timur Melik nem mindig helyeselte. Ennek ellenére tudta, hogy a rendőrfőnökben utolsó leheletéig megbízhat. Bulat Tutug sohasem hagyta cserben Hvárezm ügyét!
- Nos? - kérdezte, amikor a rendőrfőnök is helyet foglalt az asztalnál. - Ott vannak a túlparton... - mondta Tutug, és kínálás nélkül is töltött magának az előtte csillogó fémkancsóból. - A révészkunyhót fölgyújtottuk, de a nomádok hamar rájönnek majd, hogy a várnak még egy kijárata van... S keresni is fogják... - Mit tanácsolsz? - Használhatatlanná kellene tenni a rejtekutat? - dörmögte Bulat Tutug, s megtörölte víztől csepegő bajuszát. - Ez egyet jelentene a halálos ítéletünkkel... Semmi értelme! Ismersz. Tudod, hogy nem félek a harctól. De ostobán, semmiért meghalni nem akarok... Mire volt jó Inalcsik hősiessége is? Néhány ezer nomád ostromolta Otrart, a többiek pedig megkerülték és továbbmentek! Nekünk csak egy feladatunk lehet... Lekötjük az ostromgépeket és a Kitadból hozott ostromlómestereket, ameddig csak lehet, s ha a helyzet válságosra fordul, a katonákkal együtt vonulunk Szamarkand felé! Ott aztán megmaradt erőinkkel csatlakozunk Mohamed úr seregéhez... - Vagy Dzselál ad-Dínéhez... - Te mondtad... - bólintott Timur Melik. - Számomra csak a birodalom a fontos... Ha összeomlik, a nomádok rabszolgái leszünk örökre! - Értem... - mormogta Bulat Tutug. - A bejáratokat tehát nem tesszük tönkre, hogy később arra még kitörhessünk... De ha a mongolok fölfedezik? - Egyelőre nem kell tőle tartanunk - magyarázta a parancsnok. Csónakjaik nincsenek, s amíg átkelnek a csatornán, értékes napok múlhatnak el... De Jaskán jelentette, hogy valamiféle köwetet hoztál... Kiféle? - Nem tudom, uram, de fontos személyiség lehet, mert az útlevelén láttam Mohamed úr pecsétjét... - Vezesd be mindkettőjüket, Jaskán - intett Timur Melik, s tekintetét az ajtóra függesztette. Mohamed úr követén azonban nem volt sok néznivaló. Elnyűtt ruhájú, lyukas csizmás, alacsony, széles arcú legény lépett a szobába. Timur Melik tapasztalt szeme azonnal észrevette, hogy nem a birodalomból való. Ezt rendjén valónak is tartotta, hiszen a birodalom hírszerzőinek a zöme a távoli országok megfizetett bérenceiből állt. A követ mögött fekete hajú lány lépett a terembe. Szeme alját keskeny, kék árnyékcsík kerítette, s duzzadt szemhéja ébren töltött éjszakáról és könnyek nyomairól tanúskodott... A követ karját összefonta a mellén, és mélyen meghajolt. - Üdvözöllek, Timur Melik úr, Hodzsend várának parancsnoka! Allah kergesse el a bánat felhőit fejed felől, s az igaz hit napsugara világítsa előtted a paradicsomba vezető utat! Pallérozott beszéd, idegenes szóejtés! - gondolta Timur Melik. Jó iskolája volt a fickónak, az kétségtelen...! - Köszöntelek, követ úr... Bulat Tutug azt jelentette, hogy őfelségének, valamenyiünk parancsolójának, Nagy Mohamed úrnak a
küldötte vagy... Mely névvel-tisztelhetlek, uram? Kupiláj akkor a ruhájába nyúlt, és előhúzta az összehajtott pergament. Bal kezéből áttette a jobba, balját a mellére helyezte, s enyhén meghajolva, Timur Melik felé nyújtotta a tekercset. - Karszag vagyok, uram... Timur Melik a pecsétre pillantott. Rövid ideig úgy látszott, habozik, hogy megismerkedjék-e a levél tartalmával, aztán pillantása gyorsan végigfutott a sorokon. Arca mozdulatlan maradt, mintha üres lapot tartana maga előtt. Amikor aztán olvasmánya végére ért, fölemelte a fejét, s a levelet hajtogatás nélkül visszanyújtotta Kubilájnak. - Természetesen eleget teszek urunk parancsának, minden segítséget megadok. Kubilájnak elmúlt a szorongása. A pergamen tehát csakugyan útlevél. - Nem vagy a birodalom fia? - kérdezte Timur Melik mintegy mellékesen. - Karluk vagyok - morogta Kubiláj, és gondosan eltette a menlevelet. Timur Melik fölhúzta a szemöldökét. - Akkor bizonyára találkoztál az ördögökkel... - Ott voltam Karabalgaszunban és még öt nagyobb város ostrománál... Allah a megmondhatója, hogyan sikerült megmenekülnöm... Talán szerencsés csillag alatt születtem, ki tudja... S most itt várok a hatodik várban... Timur Meliknek érdeklődés csillant a szemében. - Azt mondod, öt várvívást éltél át? Megfigyelted, hogyan ostromolnak? Kubiláj érezte, hogy veszélyes fordulatot vett a beszélgetés. Már-már valamiféle kibúvót keresett, aztán eszébe jutott mindaz, amit a várostromról tanult. Szabatosan, mintha oktatójának felelne, elmondta az egyik módozatot. Timur Melik elégedetten fölkiáltott: - Nekem most éppen ilyen emberekre van szükségem, Bulat Tutug uram! Karszag bej mostantól kezdve a tanácsadóm! Minden időben szabad bejárása van hozzám, és a lakása is itt lesz a toronyban. Engedelmeskedni csak nekem tartozik... - Értettem, uram - felelte kifejezéstelen arccal a főrendőr, és meghajolt. - Ez a nő kicsoda? - kérdezte ekkor Timur Melik, és Dzsindzsüre mutatott. Kubíláj már szóra nyitotta a száját, amikor, mint mindig, ha beszélni kellett, Dzsindzsü ismét megelőzte. - Bese lánya vagyok, uram! Apám, Bese írnok a kancellárián... Karszag úr nálunk lakott, mielőtt az ellenség ránk tört... Apám mentette meg a pusztán, s kigyógyíttatta... - És most hol van az apád? - kérdezte Timur Melik, oda se nagyon figyelve.
- Valahol a menekültek közt - felelte Dzsindzsü, és elkomorult az arca. - Jaj, csak nem esett valami baja? - Majd Bulat Tutug úr ad melléd valakit, aki hozzá vezet... - Vele tartok én is, uram - ajánlkozott sietve Kubiláj. - Meg kell ismerkednem a várral... - Akkor hát menjetek! - intett a parancsnok - Bulat Tutug úrral van még némi beszélnivalóm! Kubiláj és Dzsindzsü karjukat mellükön összefonva kihátráltak a teremből. Dzsindzsü jól ismerte a járást a lépcsőkön és folyosókon, csakhamar a parancsnoki palota előtt álltak az utcán. - Most aztán merre? - kérdezte Kubiláj, és tanácstalanul tekingetett jobbra-balra. Dzsindzsü ekkor szó nélkül ráemelte tekintetét, s Kubiláj csodálkozva látta, hogy a lány szempilláin kerek könnycseppek ülnek. legőrdülnek az orcájára, s nedves nyomot húzva lehullanak a földre. Kubiláj magához ölelte Dzsindzsüt, és arcát az arcához szorította. - Miért sírsz, kicsi leány? Meglásd, rálelünk apádra és Bike apóra... - Jaj, Karszag, hát nem látod, hogy minden elveszett?!... Allah elfordította rólunk az orcáját! Soha többé nem lehetünk boldogok és szerencsések! Én azt sem tudom, hogy ki vagy te valójában... - Karszag vagyok... - mondta Kubiláj, és gyöngéden simogatni kezdte a lány hosszú, fekete haját - Karszag vagyok, és nem is akarok más lenni... Akárki voltam, az az élet nincs többé... Ha elvonul a rablók serege, visszatérünk a vár alá, a kertbe, s ott élünk majd apáddal, Bike anyóval... Kapálni fogunk, Dzsindzsü, és szántani. Rizst és árpát termesztünk majd... S gyermekeink is lesznek, akik holdas estéken a békakalifát lesik a csatorna partján... Szavait félelmetes rikoltás hasította félbe. Valahonnan messziről, az árok túlsó partjáról kegyetlen figyelmeztetés szállt a vár lakói felé. - Hij, hij, huhuhu! - röppent a fenyegető harci kiáltás. Kupiláj ekkor Dzsindzsü fekete hajába takarta az arcát, hogy elrejtse feltörő könnyeit, mert tudta, hogy a hodzsendi kert a semmibe hullott, mindörökre. A várban egymás hegyén-hátán tolongtak az emberek. A girbegurba utcákon, a letaposott virágokkal teli kertekben, sőt még a lapos házak tetején is ideiglenesen tábort vert menekültek nyüzsögtek, mint holmi apró halak a csatornák vizében. A hodzsendi várnak békeidőben nem lehetett több mint néhány száz lakója. A hodzsendíek nagy része, legalábbis azok, akik tősgyökeres hodzsendieknek vallották magukat, és itt is élték le életüket, Turkesztánban, a hvárezmsahok országában, a vár falain kívül építettek maguknak szállást, mint ahogy Timur Melik úr alkancellárjának a helyettese, Bese is tette. Nem is volt valami egészséges dolog a várban lakni. Az egymás hátára épült, szűk mellű házacskák egymásra meresztették hályogos
ablakszemüket, s a lakosok szinte egymás ölében éltek. A keshedt kunyhók vékonyka kertjeiben és poros udvarán alig termett egy-két fonnyadt virág, nem úgy, mint a falakon túli széles ágyásokban. A vályogból vagy ritkábban terméskőből épített házak egymásnak vetették a hátukat, mint az ereszeik alá tapasztott fecskefészkek. A levegőben szüntelen porfelhők szállongtak, s újra meg újra leülepedtek az utcákat szegélyező csenevész fákra, a virágszirmokra, s ellepték a járókelöket. A keskeny utcákban és a belőlük nyíló udvarokban megrekedt a forróság, s messzire terjengett a nyitott árnyékszékek és szemétdombok orrfacsaró bűze. Aki csak tehette, nem is lakott a várban. A falakon kívül sokkal kellemesebb volt az élet, hűvösebb a levegő s a minden este újjászülető pusztai szél, amely a messzi keleti tavak sós levegőjét hozta Hodzsendig. A várban csak az lakott, akit odaszólított a kötelesség. Katonák és családtagjaik, a kancellária és a város igazgatásának tisztviselői; ősi családok leszármazottai, akik előjoguknak tekintették, hogy a helytartósági palota közvetlen közelében éljék le életüket, és a kereskedők, akik biztosabbnak tartották, ha falak védik a vagyonukat, s fütyültek a sós éjszakai levegőre. Igaz, aki csak tehette, épített magának házat a városon kívül is. S amíg a családfő a kancellárián a nemes város ügyes-bajos dolgait intézte, addig a nők és a gyerekek a falakon túl élték sokkal vidámabb életüket, Télen azonban megváltozott minden. Ahogy beköszöntöttek a zimankós napok, szinte elnéptelenedett a máskor élénk, falakon kívüli világ. A keleti, jegesre forduló szél végigsöpörte a házak közeit, a kerteket, s vékony jégkérget varázsolt a csatornák vizére. Az első lehullott hó fehér kaftánt terített a vidékre, s Hodzsend és környéke téli álomba merült. A téli hónapokban a várban zajlott élénkebb élet. Hatalmas lapátokkal ki-ki elhányta háza elől a néha több ölnyi havat, s a téren a mindig égő, faszénnel fűtött, apró kályhák előtt, dacolva a hideg megújuló rohamaival, ott kuporogtak a kereskedők és az árusok, s csöndes örömmel dörzsölgették dermedt kezüket a lángok fölött, ha vásárló közeledett feléjük. A várban tehát kevés ember lakott folyamatosan: a strázsáló katonaságon kívül nyáron mindössze néhányszor száz, s télen sem koptatták többen a sikátorok köveit néhány ezernél. Most aztán alaposan földuzzadt ez a szám. Csak a várat őrző katonák száma tízszer ezerre növekedett, s a menekültek is lehettek vagyharmincszor ezeren. Timur Melik voltaképp bölcsen tette, hogy még jóval a meghirdetett déli órák előtt lezáratta a kaput. Nem számíthatott a menekülők olyan iszonyú áradatára, amely már a hajnali óráktól kezdődően elöntötte a vár utcáit és tereit. A porban és embertömegben idegessé vált és hangjukat szünet nélkül hallató állatok, a rémületükben síró és ezért újabb és újabb ütlegeket kapó gyermekek, az ingóságaik után kutató és mindegyre összevesző
asszonyok és a tanácstalanul egymásra ordítozó férfiak lármája pokoli zajjal töltötte be a csöndesnek amúgy sem mondható hodzsendi várat. A katonák idegesen topogtak a falak mellett, és rendtevés helyett csak arra tellett erejükből, hogy korbácsukkal hébe-hóba a tolakodók közé vágjanak, ha már elviselhetetlen lett a zűrzavar. Már a kora reggeli órákban szinte zsúfolásig megtelt a vár. A keskeny utcácskákat szamaraskordék, keresztben heverő tevék, síró és imádkozó menekültek csoportjai lepték el, lehetetlenné téve a katonák mozgását. A palotába berendelt és onnan távozó őrparancsnokok vagy hadnagyok csak kísérőik segítségével, állandó korbácsolás és lándzsanyelek puffogása közepette tudták megközelíteni hivatalukat. Timur Melik úgy érezte magát, mint az óriáskígyůó, amely majmot nyelt, s most mozdulni sem tud még meg nem emésztett áldozatától. Szinte minden család megfelelő tartalék élelmiszer nélkül érkezett. A jövő mindennek látszott, csak biztatónak nem. A menekültek zöme a várost körülvevő szegényes falvak parasztjaiból került ki. Csak igen kevesen érkeztek más városokból olyanok, akik kaftánjukba varrt aranytallérokat hordoztak. Ámbár az aranyat nem lehet megenni! Jól tudta Timur Melik, hogy azért a parasztok nem olyan szegények, mint amilyennek az utcák szennyében heverve látszanak... Hogy télre,félretett gabonájuk hombárokba ásva nyugszik valahol falujuk határában. Hiszen mindannyian arra számítanak, hogy a mongolok olyan gyorsan el is vonulnak a bevehetetlen falak alól, mint amilyen sebesen ideérkeztek... S akkor minden kezdődhet elölről. Jól tudta azonban Timur Melik azt is, hogy a parasztoknak mindazonáltal igazuk van! Ők etetik a béjeket, bégeket, vezíreket és sahokat, az ő vérüktől és verejtéküktől zamatos a gránátalma a hvárezmi birodalom kertjeiben. Az ő testüket húzzák szégyenpadra és zárják kalodába, az ő gyermekeiket adják el rabszolgának a városok piacain, s az ő kitolt szemüket eszik a hollók a vesztőhelyeken. S mindez azért, hogy a háremekben vidáman kacaghassanak az ágyasok, hogy őfelsége a különben tiltott vörös borba áztathassa a bajuszát, s hogy minden katonának csorbulhatatlan damaszkuszi penge csillogjon az oldalán. S mindez a gazdagság és jólét a parasztok munkájából való... És ha a földműves ma megeszi a vetőmagot, holnap majd nem kérdezi az adószedő, hogy miért nem képes a sarcot kifizetni, hiszen az okok föltárása nem az adószedő dolga. Akinek a dolga lenne, azt pedig csak a tények érdeklik, az okok soha. Jól tudta Timur Melik, hogyan vélekednek a parasztok. Ők eltartják a birodalmat békében, a birodalom tehát védje meg őket háborúban... Kubiláj és Dzsindzsü Kajmis apóhoz igyekeztek, akinél Bese szokta volt meghúzni magát, ha éjszakai szolgálata miatt vagy rendkívüli munkák esetén nem hagyhatta el hosszabb időre a palotát. Kajmis apó távoli rokona Besének, bár ami azt illeti nem az atyafiságos
szeretet késztette a szíves vendéglátásra, sokkal inkább az a néhány pénzdarab, amelyet Bese úr minden holdforduló kezdetén a markába számolt. Dzsindzsü nem is gondolhatott másra, mint hogy apja és anyja Kajmisnál húzták meg magukat. Máshová hogyan is mehettek volna? A déli nap sugarai szinte merőlegesen tűztek le az égből, s az utcákon az állati ürülék és a szétdobált szemét dögletes bűzt árasztott. A szekerek és targoncák árnyékában az asszonyok és gyermekek hevertek egymás hegyén-hátán, s szakállas öregek bámulták kimeredt szemmel a semmit. A felnőtt férfiak és nagyobb gyerekek, akiknek már nem jutott árnyék, kaftánjukat a fejükre húzva, mint elhajított rongycsomók feküdtek az iszonyatos hőségben a falak mentén. Az udvarokból és a házak ablakaiból hangos veszekedés, káromkodás vagy éppen horkolás hallatszott az utcára irigységgel töltve el azok szívét, akiknek az a néhány pénzdarab hiányzott, amivel a kényelmüket megválthatták volna. Az itteniek élelmesebbjei kertjük minden talpalatnyi fáik árnyékát is aprópénzre váltották, szobáik nyugalmát pedig csengő aranyakra. Kubiláj és Dzsindzsü egymás kezébe kapaszkodva igyekezett utat törni az utcákon át. Mintha csak újév napját ünnepelnék! Tevék mellett lopakodtak el óvatos léptekkel, szamarak rúgásait igyekeztek elkerülni, s vigyázva lépték át az úton keresztben heverőket. A lapos tetőkről szemét hullott a fejükre, s a tevetrágyák feketére aszalódott halmairól zöld hasú legyek felhői követték őket. Kajmis apó háza sem mutatott különb képet, mint a többi. Ember ember hátán szorongott a kertben, a szobákban és a lapos tetőn. Kajmis a kunyhója előtt állt, és elégedetten dörzsölte a kezét. Ha sokáig tart a háború - adja Allah! -, szépen megszedheti magát! Ugyancsak meglepődött, amikor fölbukkant az orra előtt Dzsindzsü a kíséröjével. Tekintélyes szaglószerve pénzt szimatolt, mert hangosat rikkantva üdvözölte a lányt. - Allah hozott, kismadárkám! Hol kószál az apád, az a nyughatatlan? Dzsindzsü arca elszürkült. - Hát nincs nálad, Kajmis úr? A tapasztalt Kajmis megérezte, hogy családi szerencsétlenség veti előre szomorú árnyékát. - Nálam? - kérdezte csodálkozva, s az örvendező mosoly lefagyott az arcáról. - Hiszen érted ment, Bike anyóval együtt... Azt mondták, künn vagy a falon kívül, s csak a déli órákra térsz vissza, előtte pedig már jóval becsukják a kaput... Ezt a kancellárián tudhatta meg az apád... Jaj, most aztán merre lehetnek? Már a könnyek is kiültek keskeny szeme sarkába. Azért ugyan bánat ide, bánat oda, miért is árulta volna el, hogy Bike és Bese két nagy, kelmékbe csavart csomagja ott rejtezik a szobája mélyén?... - Nem akarsz nálam maradni, lányom? - kérdezte végül, de a
kérdését maga sem vette komolyan. - Igaz, hogy nagyon-nagyon szűkösen vagyunk... de hát... - s önfeláldozóan széttárta a kezét. - Köszönjük, Kajmis úr, de vissza kell térnünk a palotába mondta ekkor határozottan Kubiláj, megszorította Dzsindzsü kezét, s elindultak visszafelé. Sokáig a hátában érezte még Kajmis megbotránkozott pillantását, majd amikor befordultak az utcasarkon, magához szorította a lányt, és hagyta, hadd sírja ki magát a vállán. Közben egyre simogatta, cirógatta és becézgette a könnyben ázó keskeny kis arcot. Itt már nem kellett senki leskelődésétől tartaniuk... Ugyan, ki figyelt volna reájuk az életükért rettegő, békéjüktől megfosztott, romlásra ítélt szerencsétlenek tömegében? IX. Az ostrom Timur Melik utasítására Kubilájt, azaz Karszagot, a karluk követet, közvetlenül a parancsnok szomszédságában, a főbástya toronyszobájában helyezték el. Itt kapott szállást Dzsindzsü is. Karszag, Timur Melik, Bulat Tutug és néhány kísérő társaságában a csatornára néző fal tetejéről óvatosan, a falra emelt mellvéd mögé húzódva, a mongolok érkezését figyelte. Azok pedig csak jöttek napokon és éjszakákon át, mintha sohasem akarna vége szakadni a felvonulásnak. Ahogy Timur Melik a falról letekintett, olyan színjátékban volt része, amely még a sokat látott és tapasztalt katonát is csodálattal töltötte el. a csatorna túlsó partján a ligetekben, a külváros házai közt és az elhagyott kertek viskóinak az udvarain mint a hangyák nyüzsögtek az ellenséges lovasok, látszólag rendezetlen rajzásban. Timur Melik mégis bizonyosra vette, hogy az összevisszaság valójában csak látszólagos, s a mongol csapatok pontosan meghatározott terv szerint mozognak. néha egyegy halk kérdéssel fordult a mellette figyelő Kubilájhoz, aki minden esetben határozottan és pontosan válaszolt. A lelkében azonban az érzések olyan zűrzavara kavargott, hogy szinte beleszédült. jövőt illetően tele volt a lelke félelemmel és bizonytalansággal. Fejét a hideg kőhöz szorította, mintha feszülten figyelne, s igyekezett rendet teremteni gondolatai kusza összevisszaságában. Hát lássuk csak! Az első és a legfontosabb Dzsindzsü... Igaz, hogy a lány most itt él mellette, és egyelőre nem fenyegeti semmiféle veszély, ez a kényelmes állapot azonban föltehetően nem sokáig tart. A tünemek bevonulnak a várba, ez olyan bizonyos, mint ahogy a fénylő nap minden reggel fölragyog.az Örökkéwaló Kék Égen. a raktárakban alig van élelem, s ha Timur Melik magától nem is akarja megnyitni a kaput, az éhezők kényszeríteni fogják... Így volt ez Karabalgaszunban, a tangut vidékeken és másutt is. Ha aztán berontanak a tümenek... többit már el tudja képzelni. Ha Dzsocsi katonáinak a kezébe kerül, neki is és Dzsindzsünek is vége...
... Ha viszont igaz, hogy Timur Melik a rejtekúton megkísérli a kitörést, akkor Dzsindzsüt is magával viheti, és menekülés közben sok minden történhet... Ha sikerülne útközben Szübőtej vagy Dzsebe tümenjeivel találkoznia, véget ér a már lassan beláthatatlan ideje tartó bolyongása, és Dzsindzsü is megmenekült... Még az a bökkenő, hogy neki kellene tanácsokat adnia Timur Meliknek a saját vérei ellen... De hát mit is javasolhatna ő? Az Örökkévaló Ég már elvégezte Hodzsend sorsát, s ezen vajmi keweset változtat bárkinek az okoskodása is... Azért mégisjó lenne, ha a város megmenekülne, nemjutna a tangut városok vagy az ujgur és karluk erősségek sorsára... Valahogy megszerette ezeket a girbe-gurba utcákat, a zsibongó piacot, a hőségben fuldokló virágokat s főleg a kertet... A csatornák csobogó vizét s a békák esti hangversenyét. S Dzsindzsü ölelése a barackfák alatt... Elkeseredetten megrázta a fejét. Nem! Ennek örökre vége... Majd talán a fiai vagy az unokái megértik a saláták és a csatornák varázsát, és a kard helyett a vízikereket forgatják. Mert mit ér a harc, ha soha sincs béke? Háborút csak a háborúért? Aztán mit is ajánlhatna ennek az elkeseredett Timur Meliknek? Hogy fusson minél messzebbre Hodzsendtől? Tudja ő ezt maga is jól. Éppen úgy tisztában van vele, mint ő, hogy Hodzsendet a felsőbb hatalmak már régen bukásra ítélték. legfontosabb most az, hogy minden pillanatban készen álljon a menekülésre, s Dzsindzsüt ne engedje el maga mellől! Körülpillantott. Timur Welik és Bulat Tutu elmerülve szemlélték a lovascsapatok ide-oda vonulását. s megkíséreltek valamiféleř rendszert találni a sűrű helycserékben. Kubiláj volt az egyetlen a falon, aki pontosan tudta, hogy mi történik lenn a falak alatt. S ahogy végignézett a kertek közt, sikerült is felfedeznie az alacsony dombra állított díszjurtát. Ebben a sereg vezére, az ő félelmetes nagybátyja, Dzsocsi nojon osztogatja a parancsait. A jurta körüli zsibongás legalábbis ezt mutatta. Lovasok érkeztek s nyertek bebocsátást, mások mögött pedig búcsút intett az ajtót helyettesítő függöny. Folynak hát a lázas tanácskozások... Hallgatta, hogy mellette Timur Melik és a főrendőr egyre csak az ide-oda vonulások okát találgatják, s már-már a nyelvén volt, hogy megmagyarázzon mindent, de aztán mégis hallgatott. Már úgyis mindegy. Hiába minden, Hodzsendet már az ő árulása sem menthetí meg! A lovascsapatok pedig csak vonultak ide-oda. Az aprónak tetsző lovacskák hátán vidáman kocogtak a csúcsos süvegű, nagy csizmás katonák, s mindenfelől ismeretlen nyelvű kiáltozás áradata ölelte körül a hodzsendi várat. Kubiláj tudta, hogy most rendeződnek össze a hosszú vonulás alatt szétszakadt tümenek és a fürkészők ezredei. Nem is lehetett volna másképpen. Csak ő tudta a falon állók közül egyedül, hogy szinte lehetetlen ekkora sereget útközben együtt tartani, főleg ha a had maga élelmezi magát. Ha
befejezték ugyanis egy-egy város ostromát, a zsákmányból ki-ki annyit rakott föl a lovára, amennyit csak tudott, s a sereget kísérő szekeresek gebéi is alaposan megizzadtak a súlyos teher alatt. Ilyenkor úgy látszott, hogy az összegyűjtött zsákmány, főleg az élelmiszer, talán hónapokig is kitart. Aztán a vonulás hosszú napjai jöttek a következő városig. S a lovakra és szekerekre halmozott élelmiszer-tartalékok egyre fogytak, a szekerek nyikorgása alábbhagyott, és a borostömlők puffadt hasa is megcsappant. S akkor az addig rendben vonuló csapatok szétszakadoztak, s ki-ki maga látott hozzá, hogy föltöltse megüresedett iszákját. Kisebb hordákba verődve rontottak a falvakra, elhajtották és leölték az állatokat, s halálra kínozták a parasztokat, hogy kicsikarják belőlük elrejtett hombárjaík helyét. S aki a mongolok kezébe jutott, megismerhette a sok ezer éves kitad kínzásokat, és még azt is bevallotta, amit maga sem tudott... A vezérek természetesnek tartották, hogy a sereg zöme ideoda vándorolva fosztogat. Így kívánta a hagyomány, és nem is lehetett volna másképpen. Egyre azonban föltétlenül ügyeltek ők is és a kisebb csapatok parancsnokai is; hogy az útirányt szigorúan betartsák. Kisebb-nagyobb vargabetűkkel azért az egész sereg arrafelé tartott, amerre a fővezérek korábban meghatározták, s amit a tümenek és az ezredek parancsnokai embereiknek továbbadtak. Így vonult az óriási sereg önmagát élelmezve várostól városig. A következő erősség falai alatt aztán megkezdődött a rendezkedés. Mivel egyes ezredek csak napokkal később érkeztek a falak alá, mint a többiek, olyan helyeken bukkantak elő, amelyeket a fővezérek már más egységek számára jelöltek ki. Fáradt századok ide-oda vágtatva keresték testvér századaikat, ezredek vonultak tovább, hogy másik ezrednek adják át a helyüket. E mögött a látszólagos fejetlenség mögött azonban szigorúan kidolgozott hadirend rejtőzött. Alig múlt el néhány nap, s a tümenek, ezredek és századok olyan szorosan álltak egymás mellett, mintha sohasem is szakadtak volna el egymástól. Az idegenek számára érthetetlen kürtjelek és füstjelzések nyomán, mint egy óriási sakktáblán a figurák, minden egység megtalálta a maga helyét. S a fölvonulás szakasza ezzel be is fejeződött. A Hodzsend falai alatti rendezkedés pontosan három napig tartott. Kubiláj arra következtetett, hogy az egyes ezredeknek ugyancsak hosszú kitérőket kellett tenniük élelmiszerszerző portyáik során, s csak hosszas és megerőltető éjszakai lovaglások után sikerült nagy késéssel fölzárkózniuk a főcsapathoz. a sze kerek viszont túl gyorsan mozogtak, tehát alig sikerült megrakni őket élelemmel... Valószínű, hogy az ostromlók sem állhatnak valami fényesen ennivaló dolgában! A harmadik nap reggelén aztán megkezdődött a lelki hadviselés első mozzanata. Amikor Timur Melik épp napkeltekor Kupiláj kíséretében fölsietett a bástya fokára, döbbenten látta, hogy a hodzsendi város és a kertek egyetlen óriási lángtengerré váltak.
Az égő házsorok közt, lovaikra lapulva, hosszú nyelű lándzsa végén égő kócot tartó lovasok vágtattak, s lobbantották lángra a viskók fagerendáit. Mint vékony tűzkígyók lángoltak a kertek fonott sövényei. S az iszonyú látványt csak tetézte a szünni nem hangzó, szinte már a fülüket tépő sikoltásszerű üvöltés: új, hij, huhuhu! Kubiláj tudta, hogy a város fölégetése két okból történik. Az egyik: szabad fölvonulási terület biztosítása. A másik pedig a megfélemlítés. Nem egy biztosnak látszó vár adta már meg magát a legcsekélyebb ellenállás nélkül, a körülölelő tűztengertől rémületbe ejtve. Az égő város pernyřéje és az orrfacsaró füst hamarosan beborította az utcákat. A menekültek turbánjukat az orruk elé szorítva köhögtek, krákogtak és köpködtek, s ökölharcot vívtak a kevés kútnál friss vízért. A pernye pedig csak hullt-hullt egyre az égből, mintha Allah korommal akarná beborítani az egész bűnös világot. Estére kelve, amikor a szél kissé megváltoztatta az irányát, a pernye szitálása is alábbhagyott. Addigra azonban már szinte az egész várat ujjnyi koromréteg borította, fekete foltokat festve az amúgysem túlságosan tiszta kaftánokra, turbánokra és a várbeliek izzadó arcára. A melegben a viskók falai fekete könnyeket sírtak, s a fák leveleiről fekete por hullott a szürkésbarna földre. Mintha a halál angyala a gyász színéveljelezte volna a mindenkitől elhagyott város közeli pusztulását. A menekültek körében elcsöndesültek az addig bizakodó, sőt néha hetvenkedő hangok. A közeli vég ijesztő képe ott lebegett előttük, s az udvarokban az esti tűznél legendák keltek lábra az ostromló sereg erejéről és győzhetetlenségéről. S ezekbe a mesékbe furcsa részletek is vegyültek. Senki sem tudta volna megmondani, hogy ki kezdte a legenda terjesztését a mongolok nagylelkűségéről és nemes szívéröl. Hogy csak azokat a várakat és lakosaikat pusztítják el szörnyű kínzások közepette, akik ellenállnak... Hogy akik megadják magukat, és fejet hajtanak a kánok akarata előtt, élve átvészelik a háborút, sőt talán még jutalomban is részesülnek. Ilyesfélét rebesgettek Rej városáról is, ahol megnyitották a kapukat az ostromlók előtt, s a lakosoknak még a haja szála sem görbült... Benaket azonban ellenállt, s föl is koncoltak mindenkit a ferde pofájúak az utolsó csecsemőig!!! Suttogó hangon terjedtek a hírek, hogy a mongolok sem rosszabbak, mint a bégek meg az emírek... Hogy aki bátran forgatja a fegyverét, vagy találékony a kereskedésben, sokra viheti a nomádok közt. Kubiláj, akinek az utcára ki-kimerészkedő Dzsindzsü beszámolt a hallottakról, elmosolyodott. Hogy örülne Dzsocsi, ha hallaná a lány szavait! A fölgyújtott város és a mesterségesen terjesztett hírek, lám, megtették a hatásukat! S ha az éhezés is beköszönt, a menekültek maguk nyitják meg a kaput. Arca azonban csakhamar újra
elkomorult. Bár érdekelték az utcákról érkező friss hírek, mégsem örült neki, hogy Dzsindzsü szinte minden percét a sikátorokban tölti. Tudta, hogy a szerencsétlen lány a szüleit keresi. s nem is emelt szót ellene, bár sejtette, hogy Bene és Bike alighanem a falakon kívül rekedt. Azóta már Gurgandzs felé igyekezhetnek rokonaikhoz. Hacsak... Erre azonban gondolni is alig mert Kubiláj. A negyedik napon aztán vége szakadt a szakadatlan mozgásnak. A mongol egységek nyilván valamennyien megtalálták kijelölt helyüket, mert a nap reggelétől a nomád tábor szinte mozdulatlanná dermedt. Kubiláj éles szeme azonban megfigyelte, hogy Dzsocsi sátorában ugyanolyan lázasan folynak a tanácskozások, mint az elmúlt napok alatt. Az ostrom tehát újabb szakaszhoz érkezett. Timur Meliket ugyanakkor az ostromgépek hiánya aggasztotta. Csak nem járnak majd úgy, mint Otrar? Ha a mongolok egyenest Szamarkand alá küldték az ostromgépeket Benaket alól, az ő hősiessége nem ér hajítófát sem? Akkor hiába tartóztatja fel a mongol sereg egy részét, ha a másik fele az ostromgépeket vonszolva Szamarkand alá vonul. Ha így áll a dolog, jobb minél előbb föladni Hodzsendet, és csatlakozni a szultán hadához. A negyedik nap reggelén másik meglepetés is érte Timur meliket. Messziről, a hodzsendi kerteken túlról, ahol már csak a puszta húzódik a lerombolt Benaketig, lovasok kíséretében összekötözött emberek ezrei bukkantak föl s bandukoltak a mongol tábor felé. Egymás mögött jöttek, egyesével, mint a vonuló vadlibák vagy mint egy végtelenül hosszú óriáskígyó. A kígyót emberek ezrei alkották, akik lassan vonszolt lábbal lépkedtek, csak kísérőik korbácsának a csapásai nyomán szaporázták llépteiket. Timur Melik ilyen messziről nem láthatta, amit Kubiláj tudott, hogy minden fogoly nyakán kötélhurok ül, amelynek a vége a háta mögött menetelő rab hurkához van erősítve. Valószínűleg benaketi vagy otrari foglyok, akiknek az ostrom után meghagyták az életét. S Kubiláj már azt is sejtette, hogy miért. A foglyok pedig csak áramlottak egész napon át. Estére kelve már majdhogynem annyian voltak, mint a fegyveresek. Az előre gondosan kimunkált elhelyezkedési terv alapján a tümenek közti szabad térségeken telepítették le őket őrzőik, béklyóikat azonban éjszakára sem oldották meg. Az éjszakai légmozgás kegyetlen hangokkal töltötte meg a hodzsendi vár utcáit. Valahonnan messziről, a folyón és a csatornán túlról elnyújtott szomorú éneket, asszonyi sírást, kegyetlen nevetést, majd korbácsok csattogását hozta a hodzsendi utcákba a szél. Élesen kezdődő sikoltást, amely hörgésbe fulladt, s újra a gonosz, kárörvendő nevetést. A koromba fulladt menekültek ezen az éjszakán alig hunyták le a szemüket. Idegesen és éhesen járkáltak a szűk sikátorokban, egymásnak ütköztek a sötétben, és a legcsekélyebb mozdulatra is egymás torkának estek. A félelem, mint vaskesztyűkbe bújtatott, engesztelhetetlen kéz szorította a szívüket, s űzte el az álmot
füsttől égő szemükről. Egész éjszaka, megállás nélkül hallatszottak a jajkiáltások és a korbácsütések. Reggel pedig, amikor a hajnal első sugarai megcsillantak a bástyák fokán, a menekültek csoportokba verődve és kiáltozva igyekeztek a falakra, hogy a saját szemükkel lássák az éjszaka történteket. Mert hogy iszonyatos dolgok estek az ellenség táborában, arról mindenki meg volt győződve. Timur Meliket az ágyból ugrasztotta ki Bulat Tutug, aki a heves vérű Kara Tegin társaságában a fél éjszakát a falakon töltötte. A csatornán túl kagylókürtök ijesztő, tompa búgása hirdette a hajnalt. S Timur Melik tudta: itt az idő, hogy riadót fúvasson. Az ostromlók serege mozdulatlan maradt ugyan s a mindenfelé fölvertjurták óriási, fehér gombákként világítottak az egyre erősödő fényben, az egymáshoz kötözött foglyok azonban gyorsan megindultak. Az emberláncok halálra szánt méltósággal meneteltek a csatorna felé, mintha csak a testükkel akarnák föltartóztatni a csatornába áramló Szejhun vizét. Timur Melik ekkor Kubilájhoz fordult. - Mit csinálnak ezek az eszeveszettek? - Föltöltik a csatornát - válaszolt nyugodtan Kubiláj. - Látod ott hátul? - s valahova messzire, ahol az ég a földdel találkozik, a hodzsendi kerteken túlra mutatott. - Uram! - kiáltotta, és megtörölte a homlokát. - A menekültek megőrültek a félelemtől, és a falakra igyekeznek. .. Látni akarnak mindent, ami a nomádok táborában történik! - Verjétek el őket innen! - kiáltott vissza Timur Melik, és érezte, hogy elönti agyát a vér. - Lándzsákat keresztbe a feljárók előtt! Aki a falakra merészkedik, megkorbácsoltatom és letaszíttatom a mélybe... Ott majd meglátja, amire kíváncsi! Kara Tegin szó nélkül elment. Timur Melik még néhány szempillantásnyi ideig az utcák felé fülelt, aztán csak legyintett, majd intett Bulat Tutugnak. Bulat Tutug harci kiáltására megelevenedtek a falak, s katonák sorakoztak a pártázat mögé. Kezükben messzire hordó íjak és élesre köszörült, vashegyű vesszők. A lándzsások és a szablyás alakulatok egyelőre rejtve maradtak. Timur Melik akkor Kubilájra nézett, aztán kihúzta övéből a kardját, s a csillogó napfényben magasra emelte a meztelen pengét. Villantott vele egyet, s a jelre fémesen megpendültek az íjhúrok. A vesszők lecsaptak a cipekedő szerencsétlenekre. Bár nem kevesen közülük - mint szárnyaszegett madarak - mielőtt céljukat elérhették volna, a vízbe hulltak, a többségük mégis teljesítette feladatát. Egyre többen terültek hangos jajkiáltással a földre. Köztük szakadatlanul ott vágtattak korbácsaikat forgatva a lovas ördögök, s ajkukon szünet nélkül sivított a kiáltás: - Hij, hij, huhuhu! Az emberkígyók munkája azonban csakhamar megbénult. Egyre több fogoly bukott arccal a homokba, vagy nézte üveges szemekkel a távoli eget. S az élők nem tudtak többé mozogni a rájuk akaszkodó
holttestektől. A lovasok akkor minden külön parancs nélkül közéjük ugrattak, és kardjukkal elmetszették a köteleket. A hullák oldalt dőlve földre rogytak, a sebesültek pedig kapálózva csúsztak-másztak az élők közt. Aki életben maradt, újra beállt a kígyóba, s mintha mi sem történt volna, most már kötelek nélkül folytatta az árok feltöltését. A nap már delelöre ért, amikor a csatorna torkolatánál dolgozó csapatának - akiket különben sem tudtak elérni nyilaikkal a védők - sikerült elzárnia a Szejhun vizét. A lebontott zsilip helyén kezdetleges gát magaslott, amely megakadályozta, hogy a folyó a csatornába ömöljön. Utánpótlás híján a csatorna vize rohamosan apadt, s a belehullott fatörzsek és kövek hamarosan teljesen eltorlaszolták a víz útját. A kora délutáni órákban, amikor a nap a legmelegebben égette a földet, megkezdődött a holttestek behordása a csatornába. Fröccsenve hullottak a hullák a vöröses vízbe, s néha nyíltól találva az is utánuk fordult, aki a partig cipelte őket. A halottak békésen lebegtek a hullámokon. Aztán újabb emberkígyók, újabb fatörzsek és kövek következtek, s mire az esti szürkület leereszkedett, a falakat körülölelő árok nem látszott többé! A hodzsendi várat óriási tömegsír vette körül, s az áldozatok gyilkosai borzadva meresztették szemüket a falakról a lassan leereszkedő éjszakába. Egész nap öltek, a fáradtságtól már görcsöt kapott az ujjuk, de közben egyetlen ellenséges nomád sem vesztette el az életét. Önnön véreiket irtották szakadatlanul, Benaket, Otrar, Dzsend és más városok és falvak szerencsétlen lakosait. És miért? A csatorna betemetve húzódott előttük, s a távoli sós tavak levegöje helyett a kiömlött vér szagát hozta feléjük a feltámadó éjszakai szél. Az ötödik nap éjszakáján a menekültek közt megbomlott az amúgy is ingatag rend. Élelmük fogyott, családapák kotorásztak a lehulló sötét leple alatt mások iszákjáiban, s rémült jajkiáltással fogadták az ébredő tulajdonos ütlegeit vagy az oldalukba fúródó késpengét. Asszonyok sivalkodása és eszeveszett káromkodás verte föl a csöndet. Rémült halálsikoly hasított az éjbe, majd ütlegek puffantak, s üldöző lábak dobogása zavarta meg a még rendben pihenő gazdagabb utcák nyugalmát is. A falakra és a bástyákra vezető lépcsők följáratánál lándzsáik hegyét a sötétnek szegezve hármas sorokban álltak az őrök, s visszaverték a fölfelé igyekvők próbálkozásait. Timur Meliknek most már nemcsak az ellenséggel, hanem a menekültekkel is meg kellett küzdenie! A falak alatt csend honolt, csak néha-néha hallatszott föl a magasba jajkiáltás vagy nyöszörgés. Az ostromló tábor fenyegető sötétjét a legkisebb fény sem zavarta meg. Dzsocsi jurtájában azonban a tűz gyönge fényénél megszakítás nélkül folytak a tanácskozások. Tümenparancsnokok adták le jelentéseiket, és vették tudomásul a másnapi haditervet. Dzsocsi elégedetten hörpölte emberkoponyából készült, aranyozott kupájából a tejpálinkát. Még néhány nap, és mint érett körte esik
az ölébe Hodzsend vára, s aztán szabad az út Szamarkand felé! A vezér nyugodtan tervezhetett, a győztesek maradéktalan örömével. Honnan is sejthette volna, hogy alig másfél ezernyi lépésre tőle, a nemrég még bevehetetlennek tartott falak mögött ott rejtezik unokaöccse és vetélytársa, az annyira gyűlölt és irigyelt Kubiláj, aki nyugtalan szívvel hallgatja a város sikátoraiban elszabadult pokol tombolását, s görcsösen szorítja magához egy törékeny kis turkesztáni lány félelemtől remegő testét. Az ötödik nap délelőttjén jelentkeztek a követek. A betemetett csatornából már dögletes bűz áradt, s a nap meg-megújuló támadásai nyomán bomlani kezdett a holttestek tömege. Reggelre kelve elhalt a kiáltozás és a halk nyögés; a könyörtelen nap tűznyilai kioltották a vasnyilak által még meghagyott életeket is. Három követ érkezett: egy magas, egy közepes termetű férfi és egy törpe. A törpe óvatosan szaporázta lépteit a csatorna partjáig. Ott megállt, és szemét tenyerével árnyékolva a falakat fürkészte. Kísérői közül a csúcsos süvegű, alacsonyabb, karikalábú férfi kétségkívül a nomádok közül való - szorosan a törpe mögött állt. A harmadik, aki hvárezmi kaftánt viselt, a kezéből tölcsért csinált, s a halotti csöndben, amelyet csak a távoli nomád tábor zsivaja tört meg néha-néha, a falra ordított: - Héj! Timur Melik úr! Őkegyelmessége Dzsocsi nojon üzenetét hozzuk. Követek vagyunk! Bebocsátást kérünk a várba! Engedjetek be bennünket, hogy átadhassuk a legkegyelmesebb úr, Dzsocsi üzenetét! Hallod-e a hangom, Timur Melik? Mielőtt még Timur Melik válaszolhatott volna, a mellette álló Kara Tegin pulykavörösre vált arccal keresztülhajolt a mellvéden, és öklét fenyegetően rázva leordított a kaftánosnak: - Pokolba veled, áruló! Dögvész rothassza el ocsmány lepényképű barátaidat is! Hodzsend soha nem adja meg magát! Támadjatok csak! Majd véres pofával takarodtok el falaink alól! Timur Melik akkor méltóságát meghazudtolva a dühöngőhöz ugrott, és egyetlen csapással a földre terítette. Kurta kézmozdulattal intett a mögötte ijedt arccal strázsáló testőröknek, akik felemelték Kara Tegint, és távolabb leültették a mellvéd tövébe. Ott is maradtak mellette, nehogy a lassan magához térő hadnagy újabb meggondolatlan cselekedetre ragadtassa magát. A betemetett árok partján álldogálók ügyet sem vetettek Kara Tegin kiáltozására. Nyilvánvalóan megszokták már a hasonló fogadtatást. A törpe elmélyülten az orrát piszkálta, a csúcsos süvegű pedig valahová a messzeségbe nézett, mintha mélységesen unatkozna. A kaftános bizonyára sejtette, mi történik a falakon a hirtelen megszakadt szitokáradat nyomán, mert rövid szünet után, mintha mi sem történt volna, újra megismételte üzenetét. - Timur Melikkel, a hodzsendi vár parancsnokával szeretnék szólani! A mongol seregek igaz és nagy hatalmú ura, Dzsocsi vezér küldött hozzá üzenettel! Bocsássatok be a várba! Hallod-e a
hangom, Timur Melik? A várparancsnok akkor a közeli íjászok felé intett. Rövid parancsszavak pattogtak. A katonák közül ketten letették lőszerszámaikat, Timur Melikhez ugrottak, a mellvédnek vetették hátukat, és összekulcsolták a kezüket. Timur Melik belelépett ebbe az élő kengyelbe, s mellmagasságig kiemelkedett a pártázat mögül. - Én vagyok Timur Melik! - mondta olyan hangosan, hogyaz árok túlsó oldalán állók minden szavát meghallhassák. - Mit kívántok tőlem? A határozott hangra a törpe abbahagyta az orrpiszkálást, és a magas süvegű is odakapta látszólag unott tekintetét. A kaftános összekulcsolta kezét a melle előtt, és meghajolt a várfal felé. - Üdvözöllek, vitéz Timur Melik, Hodzsend parancsolója... Dzsocsi úrnak, a mongolok dicső kánjának az üzenetét hozom... Nevem Tastemür, és Rej városában éltem mint kereskedő, most pedig a nagy Dzsocsi úr nevében szólok hozzád! - Mit kíván tőlem a kánod - kérdezte gőgös, merev arccal Timur Melik. - Először is azt, hogy fogadd követeit illő tisztességgel... Hagyd, hogy átadhassuk urunk írásos üzenetét! Timur Melik elhatározta, hogy fogadja a követeket... Ameddig a küldöttekkel tárgyal, az idő csak halad előre vándorútján, s ki tudja, talán éppen ezzel segíti Mohamedet serege összegyűjtésében. Mindenesetre kevélyen így felelt: - Nincs szándékomban orvtámadók követeivel beszélgetni! Beszögeztük a kaput, és csak a holttesteinken keresztül lépheti át akárki is a küszöböt... A követ rövid ideig hallgatott, s úgy tett, mint aki erősen gondolkodik, Kubiláj azonban tudta, hogy ez csak színlelés. - Ha leengedtek egy kosarat a falról, úgy is a színed elé járulhatunk - kiáltotta föl Tastemür. Timur Melik úgy tett, mintha töprengene az ajánlaton. Aztán intett a katonáknak, és lelépett a kezükből, majd Kubilájhoz fordult. - Természetesen, fogadjuk a követeket, ezzel is múlik az idő! Keresd meg Bulat Tutugot, s add át neki az üzenetemet. Kerítsen megfelelő kosarakat és kötelet... Gondoskodjék arról is, hogy a követeket tüstén húzzák föl a falra, és hogy a hajuk szála se görbüljön. Ha valaki meggondolatlan cselekedetre ragadtatná magát, a helyszínen vágják le! Kubiláj már éppen mozdult, hogy Bulat Tutug után induljon, amikor Timur Melik hangja még megállította. - Ha fölhúztátok mind a hármat, a nagyteremben fogadom őket! Azt akarom, hogy amikor átnyújtják ennek a Dzsocsinak a szennyes irományát - s undorodva a földre köpött -, te is légy ott, Karszag úr... Sokat tapasztalt ember vagy, hátha szükségem lesz rád!... És még valamit... Ha ez a Kara Tegin még egyszer az engedélyem nélkül elhagyja a csapatait, Allahra mondom, az árokba
vettetem... Kubilájnak nem kevés idejébe került, amíg megtalálta Bulat Kutugot. A főrendőr a vár túlsó, a Szejhunra néző oldalán, hű emberei segítségével igyekezett az utcákon rendet teremteni. Az ötödik nap délutánjától kezdve ugyanis a hodzsendi vár utcáin elszabadult a pokol. Fittyet hányva a katonáknak és Bulat Tutug rendőreinek, fosztogató csürhék járták a sikátorokat, és kutattak élelem és drágaságok után. A háztulajdonosok és va-gyonosabb menekültek valóságos ütközeteket vívtak a fosztogatók csapataival, s igyekeztek visszaragadni tőlük rablott zsákmányukat. Miután Bulat Tutugot előkészítette, Kubiláj aggódva sietett Dzsindzsühöz. A bánatba süllyedt lány kezét ölébe eresztve, mozdulatlanul bámulta a málladozó falakat. Kubiláj szó nélkül hozzá lépett, és megsimogatta a haját. A lány feléje fordította könnytelen szemeit, s Kubilájnak a szánalom súlyos kőként nyomta a mellét, de mintha megbénult volna a nyelve. Csak simogatta a fényes, fekete fürtöket, és ki tudja, még meddig állt volna tanácstalanul, ha Timur Melik küldönce meg nem döngeti az ajtót. Kubiláj ekkor halkan így szólt: - Rövidesen el kell hagynunk a v-árat... A lány ráemelte reménytelen tekintetét, és szótlanul bólintott. Timur Melik zordon, megvető méltósággal fogadta a követeket. Bizonyosra vette, hogy a mongolok pontosan tudják, mekkora ellenállásra számíthatnak. Nem aggatott hát magára díszköntöst vagy kifényesített páncélt, hanem elhatározta, hogy a magatartásával kelt ámulatot Dzsocsi követeiben. Erősnek kell mutatkoznia, sokáig meg kell hosszabbítania a tárgyalásokat... Lábaít szétterpesztette, s gúnyos, hideg pillantással fogadta a követeket. Pillája meg se rebbent, amikor a három belépő közül a törpén futott végig a tekintete, pedig az igencsak meglepő jelenség volt: fejlődésben isszamaradt hét-nyolc éves kisfiú, mongol kaftánban, arcán korához egyáltalán nem illő elszántsággal állt a parancsnok előtt. Timur Melik arca mozdulatlan maradt, de lobot vetett benne az indulat; csak nem valamiféle kánfit küldtek hozzá követségbe? Micsoda sértés! Egy kölyök! A kaftános türk mélyen meghajolt Timur Melik előtt, és társaira mutatott. - Már említettem, uram, hogy Tastemür vagyok... Ez itt Buka, ez pedig Uszuntaj... Dzsocsi úr teljhatalmú megbízottai... És ezt az írást hoztuk neked, uram - ezzel kaftánjából pergamen tekercset húzott elő s a parancsnoknak nyújtotta. Timur Melik elvette a tekercset, s a közeli kis asztalkára vetette... Bukának nevezett halkan fölhorkant a tiszteletlenség láttán, és elfordította a fejét, mint akinek nincs mondanivalója erre a gyalázatos fogadtatásra. Arcán a magabiztos győztesekzavartalan önbizalma ragyogott; ha eljön az ideje, Timur Melik megfizet mindenért!
- Szóbeli üzenetet is hoztál? - kérdezte Timur Melik. követ széttárta a karját. - Csak annyit, uram, amennyit az írásban is megtalálsz... Feltétel nélkül adjátok meg magatokat, és tárjatok kaput előttünk... Ebben az esetben egyetlen hodzsendinek sem esik bántódása, hiszen akkor mindenki a mi legfőbb urunk, a nagy Dzsingisz kán alattvalójának számít... Ekkor nyitott be a terembe Kubiláj. Ahogy a köv-etekre pillantott, csaknem visszaszédült a folyosóra; a mongol kaftános, komor képű kisfiú nem volt más, mint a folyóba dobott Arszlán! A "békakalifa" azonban nem vette észre Kubilájt. Amikor a kaftános befejezte a szavait, s a csúcsos süvegű továbbra is mogorván hallgatott, a kisfiú bátran Timur Melik elé lépett. - Uszuntaj vagyok, uram - mondta csengő gyerek hangján. Dzsocsi úr engedélyt adott, hogy két barátomat magammal vihessem a várból a táborába... Az egyiket Karszagnak hívják, a másik meg Dzsindzsü! És még azt is izeni Dzsocsi úr, ha bármelyiknek is bántódása esnék, száz hodzsendi úr fejét tűzeti a vár fokára. Timur Melik ekkor váratlanul elvesztette a türelmét. Fenyegetően a kisfiú elé állt. - Te mocskos kis áruló! - sziszegte az arcába. - Eladtad magad az ellenségnek... Ocsmány csirkefogó! A "békakalifa" azonban egyáltalán nem rémült meg Timur Meliktől, még csak meg sem hátrált. kaftános tiltóan fölemelte a kezét. - Ne próbáld megütni, uram, mert személyében a nagy kánt, Dzsingisz urat illeted! Uszuntaj ő, a nagykán fiának a követe... És tanácsolom, hogy add ki a barátait... Dzsocsi úr nem játszik a szavakkal! A fiú akkor ismét mogorván Timur Melikre nézett. - Nem vagyok áruló! - mondta felnőttes komolysággal. - Ti a vízbe dobtatok, de ők kifogtak - s a mongolra mutatott -, ruhát adtak és ennivalót... És Dzsocsi úr kinevezett a követének... Engem mindenki csak ütött, rúgott itt Hodzsendben! Apámat az otrari helytartó tette el láb alól, nem a mongolok ölették meg! Dzsocsi úrnak én Uszantaj vagyok, azaz a Vízből Kifogott! Ö maga adta nekem a nevet! És én szolgálni is fogom, amíg csak élek... A barátaim pedig holnap legyenek a falon a kosarak mellett! Ha nem adod ki őket, mire a nap delelőre ér, száz hodzsendi gazdag szemét várják majd a dögmadarak! Kubiláj óvatosan kiosont a teremből. Örökkévaló Kék Ég! Még csak ez hiányzott! Hiszen ha Timur Melik kiadja, Dzsocsi azonnal fölismeri! A parancsnoki palota mögé rejtőzött, nekitámaszkodott a falnak, és hosszasan törte a fejét. Maga sem tudta, hogy mennyi idő múlhatott el, amikor egyszerre csak átkozódás és rohanó lábak dobogása ütötte meg a fülét. Ijedt szemű katona futott el mellette, s Kubilájnak csak annyi ideje maradt, hogy elkaphassa a karját. - Mi az? Mi történt - kiáltott rá.
- Jaj, uram, baj van! - mondta a testőr lihegve. - Ez az átkozott Kara Tegin hadnagy elmetszette a leereszkedő követek köteřlét... A kosár lezuhant a falról... Az öreg meg a mongol mozdulatlanul fekszik a fal alatt... bizonyára halottak! - És a fiú...? - Ő él, uram... csak sántít... már vissza is bicegett a táborukba... Jaj, uram, ha ezek lerontják a falainkat, és betörnek a várba, nem hagynak élő embert a romok alatt! Ez olyan bizonyos, mint hogy Allah igazgatja a világot! X. A kitörés A hetedik nap délelőttjén végre megérkeztek az ostromgépek. Serény munkával fektették őket a helyükre a távoli Kitadból hozott mesterek. Timur Melik, mint minden igazi katona, leküzdhetetlen vonzalmat érzett az olyan szerkezetek vagy hadieszközök iránt, amelyekkel csatákat lehetett nyerni vagy erődítményeket elfoglalni. Timur Melik arra gondolt, hogy most a saját bőrén tapasztalja majd a kitad mérnökök találmányának az erejét. Az első ostromgépeket közvetlenül a halottakkal zsúfolt árok innenső oldalára vontatták. Bár a védő íjászok mindent megtettek, hogy a támadókat megakadályozzák tervük végrehajtásában, a kitadok - nagy véráldozatok árán - délutánra fölállították óriási számszeríjakra hasonlító hajítógépeiket. A védők nyilai megint csak szerencsétlen honfitársaikat tizedelték meg. Az ostromgépek körül már véres kerítésként hevertek a kaftános halottak. A parancsnok belátta, hogy a támadók ördögi terve újra csak sikerült. Az elsö tüzes lövedékek a kora esti órákban kezdtek hullni a várra. Az ostromgépek húrjai szakadatlanul pattogtak, ontották a lángoló vesszőket, amelyek üstökösökként húztak el szünet nélkül a falak fölött, s zuhantak a védtelen utcák házaira. Nyomukban egyetlen lángtengerré és üvöltéssé változott a vár. Haragos ropogással égtek a háztetők, a gerendák, az ágakból font sövények, s lassú szuszogással kaptak lángra az utcákon árván hagyott szekerek, targoncák és a gazdagok nemezzel borított óriási kocsijai. A támadás váratlanul érte a menekülteket. Sokan a kocsikban, takarók és nemezlapok alatt már éjszakai nyugalmukra készültek, fejük alatt vagy karjuk közt őrizve élelmük utolsó morzsáit, s halk mormogással kérték, fenyegették vagy próbálták rábeszélni Allahot, hogy szabadítsa meg őket meg nem érdemelt szenvedéseiktől. A kiálló bordájú tevék lankadtan éheztek a szekerek mellett. Már az első nyilaktól ropogva lobbantak lángra a ponyvából és nemezből készített tetők, s az imént még békésen kérődző tevék iszonyatos ordítással, kigyulladt szőrük bűzös füstfellegei közt
hempergőztek, gyermekeket és asszonyokat taposva Hodzsend porába. Nem volt többé tulajdonos és tolvaj, gazdag és szegény. Életéért és gyermekeiért rettegő, üvöltő és élve égő emberek kusza halmazává változott a város. S az ördögi tűz olthatatlannak bizonyult. Mennél jobban öntötték rá az amúgy is kevés vizet, annál forróbban perzseltek a lángok. S nyomukban fájdalmas sebek és hólyagok keletkeztek szempillantás alatt a bőrön. A tűzeső után szinte szünet nélkül zuhogni kezdtek a kövek is. Úgy záporoztak az égből, mintha a Gonosz könyörtelen angyalai pusztítanák a földet. Timur Melik a hetedik nap estéjén elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Lelkében vihar tombolt, szánta a szerencsétleneket, akiket itt kell hagynia az irgalmatlan támadók prédájául... De vajon többet használna-e a birodalomnak, ha föláldozná önmagát, és Hodzsend romjai alá temetkezne? Timur Melik mivel nem volt barátja az öncélú bölcselkedésnek, a hősiességről és a példamutatásról alkotott magasztos elméleteknek, úgy döntött, hogy a lehető legésszerűbb megoldást választja. Megmenti a maga és katonái életét, s ezzel még megkísérel segíteni a birodalmon... Bár ebben az utóbbiban már egyre kevésbé bízott. A tűzeső beköszöntekor parancsot adott hadnagyainak, El Erdemnek, Kara Teginnek, Kent Karának és Bulat Tutugnak, hogy legjobb századaikkal azonnal vonuljanak a főbástya épületébe. A többi katonát, mintegy huszonötször ezret kénytelen volt a menekültekkel együtt a sorsukra hagyni. Ötször száz embernél többet nem vihet magával! Kubilájnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy Dzsindzsüért szaladjon. Lóhalálában rohant végig az üres folyosókon, s kerülgette az ablakokon behullott tűznyilakat. Hála a Kék Égnek, a bástyákat mindenféle gyúlékony anyag nélkül építették a régi hodzsendi mesterek. A harmadik fogadóterembe torkolló folyosón találkozott az első bevonuló századokkal. Libasorban, a félelem minden jele nélkül vonultak a marcona arcú vitézek El Erdem mögött Timur Melik bástyája és a nagy fogadóterem felé. Kezükben kivont kard, hátukon hatalmas, ember nagyságú íjuk, oldalukon tegez. Kormos arcukban félelem nélkül csillogott fekete szemük. Valóban, a legjobb katonákkal akarja tervét végrehajtani Timur Melik! Dzsindzsü most is a heverőn ült, kezét az ölében összekulcsolva. Ahogy azonban közelebb ment a lócához, Kubiláj csaknem megtántorodott ámulatában. Dzsindzsü karcsú alakját kopottas kaftán borította, és fekete, kékesen csillogó hajzuhataga nem volt sehol! Kicsiny, hátul összecsomózott turbán szürkéllett a fején, mint a kereskedőlegényekén, akik csak az élet vidám oldalát ismerik... Valahogyan a fütty és a nóta jobban illett volna ehhez a fejrevalóhoz, mint a szomorú, fénytelen, fekete szempár. Kubiláj szótlanul nyújtotta Dzsindzsü felé a kezét. A lány lágy
mozdulattal fölállt, könnyedén, mint a régi szép napokban, amikor még a bánat felhői valahol messze, keleten úsztak a hvárezmi birodalom felé. Kubiláj gondolatban megköszönte a lány erejét és elhatározását, hogy igyekszik úrrá lenni feneketlen bánatán. Rámosolygott, s valami halvány mosolyfélét kapott válaszul. Akkor kinyitotta az ajtót, és kézen fogva kiléptek a folyosóra. A válogatott századok megállás nélkül vonultak a fogadóterem irányába. Mint egy alaposan szervezett palotaforradalom összeesküvői, egyetlen szó, elejtett megjegyzés nélkül lépkedtek hadnagyaik nyomán a bizonytalan jövő felé. Kubiláj tudta, hogy a bástyára vezető lépcsőket lerombolták maguk mögött, s többé a városból teremtett lélek nem tudja azokon megközelíteni a falakat. Körös-körül, a többi bástyán és a falakon végig ott strázsálnak a magukra hagyott ezredek, és csak halványan sejtik, hogy Timur Melik szakaszán valami készül. A nagyterem és a környező folyosók zsúfolásig teltek az egyre érkező századokkal. Kubilájnak nagy nehezen sikerült csak Timur Melik közelébe férkőznie. A parancsnokot addigra már körülfogták hadnagyai, El Erdem, Bulat Tutug, Kent Kara és a többiek. A katonák a falak mellett álltak, végig a folyosókon, s a hosszú sorok vége kiért a lerontott lépcsőfeljárókig. Halk morgás hömpölygött végig a sorokon. Timur Melik csillogó szemmel nézte őket, mintha enyhült volna benne a fölgyülemlett feszültség. - Itt a mi időnk, Karszag úr - fordult Kubilájhoz, egyetlen pillantással tudomásul véve Dzsindzsü jelenlétét -, már vártalak... Te, aki részt vettél a karabalgaszuni kitörésben, maradj velem! Szerencsével kell járnunk... Adja Allah, hogy így legyen! - Aztán a hadnagyai felé fordult. - Kara Tegin? Szinte ugyanabban a pillanatban az ajtó felől fegyvercsörgés és futó lábak dobogása hangzott, majd kormos képű, tépett turbánú tiszt bukott be az ajtón. - Uram, Timur Melik! - s a beállott csöndben ijesztő furcsán zihált a hangja -, Kara Tegin nem jön! És megparancsolta a testőröknek is, hogy ne kövessenek téged! Én is csak úgy tudtam idejutni, hogy levágtam kettőt a saját katonáim közül! Timur Melik szeme szikrákat lövellt, de szó nem hagyta el a száját. - Kara Tegin átkozódik, hogy gyáva minden hadnagy, és már megbocsáss, gyaláz téged is, uram! - S figyelmeztetően fölemelte a kezét. - Hallod a kopácsolást, uram? Olyan csönd támadt erre, hogy a folyosó kövén égő nyílveszszők sziszegése szinte szaggatta Kubiláj fülét. Valahonnét a távolból tompa fejszecsapások zaja szűrődött a terembe. - Kara Tegin úr kibontatja a kaput! Ráront a pokolfajzatokra, és széttöri a gépeiket... Azt mondja, ennyi katonával a Szejhun véres vizébe fullasztja azt a mocskos Dzsocsit... Hogy reggelre kelve szégyenkezve adod át neki a parancsnokságot, és ő akkor téged lova farkához kötve vonszol Gurgandzsig! Timur Melik ingerülten intett, mint akinek elege van a hiábavaló beszédből.
- Ostoba! - mondta, és szinte sajnálkozva Bulat Tutughoz fordult. - Saját sírját ássa. Ha kinyitja a kapukat, Hodzsendet még az éjszaka elfoglalják. Így van, Karszag uram? Kubiláj mély meggyőződéssel bólintott. Csakugyan bizonyosra vette, hogy minden úgy történik, ahogy Timur Melik előre látta. Az éhség és a türelmetlenség! valamelyik csak megnyitja a nyithatatlannak hitt kapukat... - Nekünk azonban még jó szolgálatot is tesz ez az ostoba... mondta El Erdem úgy, hogy valamennyien hallhassák. - míg kirontanak a kapun, mi a nagy zajban nyomtalanul eltűnhetünk a Szejhun felé.. . Így gondolod te is, Karszag uram? Kubiláj kényszeredetten mozgatta a fejét, amit lehetett vélni bólintásnak is meg ellenkezésnek is. Ki hogyan akarja... Bármi történjék is a főkapunál, mindig marad még elég embere Dzsocsinak, hogy a vár valamennyi oldalát figyeltesse. Nem az első hvárezmi várost ostromolja... Tudja ő jól, hogy valamennyi erősségnek vannak rejtett kijáratai, s hogy ezeken át mindig meg is kísérli valaki az utolsó pillanatban elhagyni az égő jurtát. És azt is pontosan tudja Dzsocsi, hogy akik a rejtekutakat ismerik, csak fontos személyek lehetnek, s az ő elfogásuk néha többet ér, mint maga a vár... nem, egészen bizonyos, hogy a kitörés nem tereli el az ostromlók figyelmét annyira, hogy ötszázadnyi ember menekülését ne vegyék észre... Csak az Örökkévaló Kék Ég tudja, mi vár még rájuk ezen az éjszakán! Timur Melik közben fölemelte a hangját. a zsibongás nyomban elcsendesült, s a katonák lélegzet visszafojtva lesték kemény tekintetű parancsnokuk arcát. - Katonák! - kezdte Timur Melik szárazon és gyorsan. A terem lassan elsötétült, csak az íjászok fehér kaftánja világított a homályban. A folyosóról halványan beszűrődött a még mindig izzó tűznyilak sárgásvörös fénye. - A várat föladom - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Benneteket választottalak, hogy kitörjetek velem Gurgandzsba, s csatlakozzunk urunk, Nagy Mohamed seregéhez. Majd együtt űzzük ki véle a betolakodókat Gurgandzs földjéről! Akartok-e követni? Kérdését halk morgás kísérte, amit mindenféleképpen lehe tett értelmezni. Kubiláj úgy látta, hogy a katonákban igencsak kevés a lelkesedés a további harchoz, mégis tudják, hogy kitörni sem veszélyesebb és kilátástalanabb, mint a várban maradni. Aztán ez a morgás mégis inkább beleegyezés-félét jelenthetett. Timur Melik már szóra nyitotta a száját, amikor a távolból hatalmas, tompa dörrenések váltották föl a szünet nélkül hangzó csapásokat, majd vágtató lovak patáinak a dobaja, rohamra induló csapatok elnyújtott üvöltése és elhaló elefánttrombitálás keweredett egymással bizonytalan összevisszaságban. Bulat Tutug reménytelenül megrázta a fejét. - Ennek walóban elment az esze... - morogta a fogai között. Éjszaka kitörni a biztos falak mögül a bizonytalanba... A hajítógépek éjszaka is a helyükön vannak, és, a nomádok tábortüzei mutatják az utat...
Bulat Tutug azonban csak legyintett, és elfordította a fejét. Volt neki már elég tapasztalata a nomádokkal kapcsolatban... Dehogyis vannak azok ott, ahol a tábortüzek égnek! Kubiláj megszorította Dzsindzsü karját, és szorosan maga mellé vonta, nehogy az elkövetkező időben valahogy elszakadjon tőle. Timur Melik körbepillantott, mintha csak búcsúzna fogadótermétől és a vártól, amelyben annyi nehéz döntést hozott. Nem sajnálta itthagyni Hodzsendet, bár életének jelentős darabja maradt a falak közt. Vajon megmaradnak-e ezek a falak... Hadnagyai azonban mellette álltak, s vele együtt kívánták elhagyni az ostromlott erődöt. Timur Melik még mindig szívén érezte a felelősséget, amely a hodzsendi falak közt fészkelte be magát a bordái közé, és úgy érezte, hogy nem is tudja mindaddig elűzni onnét, amíg nem jutnak valamennyien biztonságba valahol délen, ahol már remélhetőleg Mohamed úr köszörüli a bosszú fegyverét. - Bulat Tutug úr! Te vezeted az első testőrszázadot... Karszaggal együtt... Kent Kara úré a második század, El Erdem úré a harmadik, s végül mi biztosítjuk a visszavonulást Kaplan úrral... Allah nevében, előre! - Allah nevében előre! - visszhangozták a falak a parancsnok hangját s zuhatagként dördült a folyosókon a harcosok reménykedő rivalgása... - Allah newében, előre! Bulat Tutug intett Kubilájnak, s a fiúval a nyomában a falhoz húzódott katonák sorfala közt megindult a homályba vesző hosszú folyosón. Kubilájt fegywerhordozójaként követte Dzsindzsü törékeny alakja. Senki sem sejtette a marcona vitézek közül, hogy a karluk követ és ostromszakértő kísérője nem férfi, hanem nő! Kubilájnak hátra sem kellett fordulnia, a fegyvercsörgés jelezte, hogy a rendőrszázad mögötte sorakozik, különítményekre szakadózva tizedeseik vezetésével. Halk parancsszavak suttogása hangzott a sötétben, s örcsoportok tűntek el, hogy újabbak bukkanjanak föl helyettük. A folyosó határozottan lejtett. Bulat Tutug egyszerre csak megtorpant és hátranyújtotta a kezét. - Ögrüncs! Bujan! Hol az ördögbe vagytok! - méltatlankodott türelmetlenül és hangosan, hogy a folyosó szinte orkánszerűen visszhangozta a szavakat. - Uram! - ugrott elő valahonnan Kubiláj háta mögül a két tizedes, nyomában néhány katonával. A katonák ágakból fonott saroglyát cipeltek, amelyeken hosszúkás, nedvesen fénylő rudak hevertek sorban, egymás mellé rakva. - A fáklyák! - mondta Bulat Tutúg, s Ögrüncshöz fordult. - Itt maradsz Bujannal együtt, amíg csak az utolsó ember is el nem érte a bejáratot... Minden tizedik kap egy fáklyát... Amikor meglátjátok elöl az első fényeket, mindenki meggyújthatja a fáklyáját! Karszag úr... fogd ezt, nekem a falakat kell tapogatnom! Kubiláj elvette a feléje nyújtott rudat, s megvárta, amíg a két
tizedes a saroglyával elmarad mögöttük. Nem emlékezett rá, hogyů fenn - mert az bizonyos, hogy már a föld alatt járnak - hova torkollik a titokzatos folyosó. Arra mérget vett volna, hogy amikor nyolc éjszakával azelőtt a várba jött Bulat Tutuggal, nem ezen az úton haladtak végig... Tehát több kijárata is van Hodzsendnek a föld alatt! Kubiláj kellemetlenül érezte magát. Még elképzelni is hátborzongató volt, hogy fölöttük - ki tudja, hány ölnyi magasságban - nincs más, csak föld és föld, súlyos sziklák vagy könnyen omló homok. A puszta fiának hideg verejték lepte el a homlokát arra a gondolatra, mi történnék, ha megmozdulna a föld, s őket örökre bezárná az alvilág birodalmába. Mennyivel is szebb meghalni a zöld mezőn, a futó felhők alatt. .. Csontropogás hallatszott, s Bulat Tutug fájdalmasan fölszisszent. - Állj, uram... - suttogta a főrendőr, s kiadta a parancsot: Meggyújtani a fáklyákat! Kubiláj elvakult a felsziporkázó fénytől. Kezében sisteregve lobbant lángra a fenyőgyantával átitatott fáklya. A fülledt levegő egy csapásra megtelt kesernyés füsttel. Bulat Tutug vérző öklét nyomogatta, majd zsebre dugta a tűzszerszámot, s valahova a sötétbe mutatott. - Oda, uram! Ott kell lennie az ajtónak! Kubiláj előrenyújtotta a fáklyát, s valóban hatalmas, vasveretű az idők során szinte feketére revesedett faajtó sötétlett a folyosó végén. Az ütemes, semmihez sem hasonlítható csoszogó zaj egy csapásra elcsöndesedett. Tízszer száz láb meredt mozdulatlanná, amikor a tizedesek sorba adták a parancsot. Kubiláj most talált csak időt arra, hogy hátraforduljon és visszanézzen. S olyan látvány tárult ámuló szeme elé, amelyre mindig vissza fog emlékezni, ameddig csak e világon tartja az Örökkévaló Kék Ég! A hosszú, egyenes folyosón ötszáz ember állt egymás mögött, egyetlen hosszú láncban, s minden tizedik kezében fáklya lobogott. A fáklyák kanyargó füstoszlopokat köpködtek a folyosó mennyezetére, s a földöntúli fényben kísértetiesen csillogtak a kardpengék, a sarkantyúk s a turbánok ékköves boglárjai. S a szemek. Villogó fehérjükben visszacsillant a fáklyák sárgás fénye... Nem lehet ez másképp az alvilágban sem, amelyről az urfa táltos beszélt egyszer a Nagy Tó mellett... Jó, ha minden harmadik szavát megértette. De amit a föld alatti világról mondott, azt fölfogta és jól az eszébe is véste... A föld alatti folyó, az Alvilág ura, aki fehér és fekete kövekkel méri a bűnök súlyát a mérleg két serpenyőjében... S a régi-régi hadvezér, a Kétszarvíz Iszkander, aki maga is látogatást tett a föld alatti világban! Ő sem láthatott különb dolgokat, mint ő itt Hodzsend alatt! Aztán bátorítóan Dzsindzsüre mosolygott. A lány viszonozta a pillantását, s nézésében nem volt egy szemernyi félelem sem. Kubiláj nagyot sóhajtott Bulat Tutug mögött. Dzsindzsü a
legcsodálatosabb fehérnép a világon! Talán még a nomád lányoknál is különb! Arra ocsúdott fel, hogy Ögrüncs és Bujan elsuhan mellette, s Ögrüncs valamit mormogva kiveszi a fáklyát a kezéből. Bulat Tutug a fakapunál halk suttogásba kezdett a két tizedessel. Aztán mintha lánccsörgés hallatszott volna, majd mintha reteszt húztak volna el, rozsdás kulcs nyikorgása s a megereszkedett ajtószárnyak nehézkes csikorgása mutatta, hogy a kapu, ha nehezen is, de megadta magát. A feneketlen fekete mélységből, amely a kapu mögött föltárult, nyirkos levegő csapott Kubiláj arcába. Dzsindzsü ijedten a szeme elé kapta a kezét, amint valami feketeség megérintette a homlokát. A háta mögül ijedt káromkodást hallott, majd El Erdem nyugtató hangon odaszólt, hogy csak néhány denevér röpköd a levegőben. Amikor Kubiláj átlépte a kaput, akkor érezte csak igazán, hogy az alvilágba, a poklok tornácára került. A kapun túl egyszerre megszűnt a kényelmes, biztonságot árasztó folyosó, lapos kövekkel kirakott falaival s megnyugtató keménységű talajával a lábuk alatt. A föld alatti járat falai sárgás agyagba voltak vájva, s a repedésekből apró vízcseppek gyöngyöztek a földre. Az alagút alján vékony erecskék húzódtak sűrűn egymás mellett, s ismeretlenbe veszve folydogált a tisztán csillogó víz. Az agyagfalakat és a bizonytalannak látszó mennyezetet feketére aszott tartóoszlopok és gerendák támasztották alá. Hellyel-közzel beomlott földhányások közt vezetett el az útjuk. Arra azonban most esküdni mert volna Kubiláj, hogy amikor a várba érkezett Dzsindzsüvel, nem ezen az úton jártak... úgy látszik, Bulat Tutug útközben megváltoztatta szándékát. Nem egészen értette Bulat Tutug tervét. Most kezdte csak fölfogni, hogy ez a föld alatti utazás több holmi kitörési kísérletnél. A neheze csak ezután következik! Bulat Tutug hirtelen újra megállást parancsolt. A fáklyatartók a porhanyós talajba szúrták fáklyájuk nyelét. Kubiláj csodálkozva hallgatta, hogy az a furcsa kattogás, ami már korábban is idegesítette, nem más, mint fogainak vacogása. A falakból nyirkos hűvösség áradt, s a szünet nélkül permetező cseppek nedwesre áztatták a ruháját. Hallotta, hogy a lány is vacog mellette, és szívből sajnálta, de segíteni nem tudott rajta... Bulat Tutug akkor hátranézett és a tizedeséhez fordult. - Bujan! Eridj hátra a paranccsal... Tüstént kiérünk a folyó partjára, ahol a füzesek szinte a vízre hajlanak... Csak akkor jöjjön a második század is a füzek alá, ha meghalljátok a jelet. Bujan ekkor Ögrüncs kezébe nyomta a fáklyáját, és eltűnt a félhomályban. Bulat Tutug hátát a csepegő falnak támasztotta, és behunyta a szemét, s így dünnyögte szinte halálos fáradtsággal a hangjában a szorosan mellette álló Kubilájnak: - Karszag uram, várd meg, amíg a század kivonul a folyosóból, addig maradj mellettem, oldalra húzódva... Ha bármi történnék is, azonnal bújj vissza a föld alá!
Kubiláj bólintott, és csak aztán jött rá, hogy hiába, hiszen Bulat Tutugnak csukva a szeme. A főrendőr azonban nem nyugtalankodott az elmaradt válasz miatt. Addig dőlt a falnak szótlanul és mozdulatlanul, amíg csak Bujan vissza nem érkezett. A föld alatti folyosó bejáratát valójában nem torlaszolta el semmi. néhány földre borult, alacsony, bokorszerű fa lehajló ágai képeztek eleven sátort a bejárat előtt. Bulat Tutug félrehajtotta a gallyakat, és kikukucskált a szabadba. Kubiláj érezte, hogy a langyos éjszaka hullámai utat törnek a cserjék közt, s kellemes meleggel simogatják elgémberedett tagjait. A felhőtlen égről csillagok bámulták a didergő, sáros jövevényeket, akik a föld alatti világból kúsztak elő. Kubiláj kisegítette Dzsindzsüt a lyukból, és engedelmesen Bulat Tutug mellé húzódott. Orrát beletartotta az éjszakába és beleszimatolt... Távolról, valahonnan a messzeségből, ahol a hodzsendi vár magaslott, csatazajt hozott az enyhén hullámzó levegő. Elhaló s újra meg újra megerősödő kiáltások mutatták, hogy Kara Teginvalóban kitört a várból, s hogy az égig magasodó falak túlsó oldalán öldöklő csata folyik. Furcsa módon azonban lángnyelvek nem világítottak az éjszakába; talán már minden éghető leégett a városban, s a zsarátnokok izzása nem veti ilyen messzire a fényét. Az első század emberei lassan eltünedeztek a sötétben. Fehér kaftánjuk, mint hóka paripa foltja világított a bokrok közt... S ahogy a paripákra gondolt, abban a pillanatban már meg is érezte érzékeny orra a lovak szagát! Örökkévaló Ég! Lovasok lapulnak a bozótban! Gyors mozdulattal fordult meg a tengelye körül, hogy figyelmeztesse Bulat Tutugot. A főrendőrnek azonban nyoma veszett a sötétben. A lyukból hajlott derékkal egymás után bújtak ki a katonák. Kubiláj keze Dzsindzsü után kapott. Megragadta a lány kaf tánjának a szélét, aztán minden erejét megfeszítette, hogykilessen valamit az éjszaka titkaiból. A vízre hajló fűzfatörzsek ellenségesen sötétlettek a csillogó tükör partján, s mindent eltakaró leveleik száraz surrogással verődtek egymáshoz az éjszakai szélben. A hangyabolyból megállás nélkül özönlöttek az íjászok és Timur Melik testőrei. El Erdem szálas alakja közvetlenül Kubiláj előtt magasodott a halvány csillagfényben. Fenn az égen lilás koszorúval a homlokán, fenyegetően bámulta a Szejhun hullámait Szolbon, a csikósok és a harcosok istene. Kubiláj éppen Bulat Tutug iránt akart tudakozódni El Erdemtől, amikor éjszakai madár hangja hasított a csendbe, s El Erdem felé nyúló keze megmerevedett a sötétben: a rikoltó madár az orhoni kuvik volt, amely a széles, hazai pusztákat szegélyező erdőkön kívül sehol másutt nem fészkel! Két karját a magasba tartotta, majd egyetlen heves mozdulattal magához ölelte Dzsindzsüt. A lány fölkiáltott meglepetésében; nem
értette, mi üthetett a fiúba, s első ijedtségében megpróbált megszabadulni a váratlan szorításból. Kubiláj azonban erősen átkulcsolta a derekát, s igyekezett a közeli bokor alá dönteni. Ebben a szempillantásban másodszor rikoltott a kuvik. El Erdem döbbenten bámult arrafelé, ahol Bulat Tutugot elnyelte az éj. A harmadik rikkantást El Erdem már nem hallotta. Két kezével hasztalan próbálta kitépni nyakából a beléje fúródott tollas nyílvesszőt. Fátyolossá váló szeme a hodzsendi vár távoli, sötét falaira meredt. Hosszú teste megremegett, mint a villámsújtotta fa, s egyetlen hang nélkül arccal a fűbe zuhant. A kuvik harmadik rikoltására lábra kelt a liget. Iszonyatos harci rikoltás hasított a levegőbe, mint a haldokló altáji medve halálüvöltése. Aztán sokszor száz torokból, mint menyegzői örömujjongás buggyant ki a félelmetes kiáltás: Hij, hij, huhuhu! Kubilájnak átvillant az agyán, hogy már másodszor sétál csapdába, amióta Szübőtej elhagyta. Igaz, a pusztán nem esne ilyen könnyen ellenség vermébe! A harci kiáltás nyomán nyíleső zúdult a bolyból hangyákként kikecmergő katonákra. A pajzstalan, a nyilak ellen védtelen harcosok tehetetlenül kaptak kardjukhoz. S a bokrok és a fák mögül szünet nélkül harsogott a félelmetes csatakiáltás... Kubiláj újra megragadta Dzsindzsüt, és magához szorította, hogy védje a könyörtelen vashegyektől. Az első meglepetés zavarából magukhoz tért katonák eközben igyekeztek ellentámadásba lendülni. Bulat Tutug harsány kiáltozása és a tizedesek üvöltő parancsszavai nyomán a halottak fedezékébe húzódtak a vaktában kilőtt nyílvesszők elől. Az íjászok fölajzották íveiket, s egy-egyř vesszőt találomra a sötétbe eresztettek. Itt-ott hangos ordítás,jelezte, hogy a nyilak célba értek, s a kiáltások ismerős melegséggel cirógatták Kubiláj bőrét. Most azonban ezek a hazai hangok jelentették a legfőbb veszélyt! - Vissza az alagútba!... - suttogta, s a lány kezét fogva a közeli bokor árnyékából kilépett a sötét nyílás előtt elterülő apró tisztásra. A lyukat eltakaró ágak mozdulatlanul meredtek a levegőbe s csak néha futott végig rajtuk alig észrevehető remegés. Kupiláj sejtette, hogy sokan lapulhatnak az alagútban, talán Timur Melik is, és várják a fenti csata kimenetelét. Akár hogyan is végződjék azonban az összecsapás, a mongolok fölfedezték őket, tudomást szereztek a föld alatti járatról, és azóta talán már hírvivők vágtatnak Dzsocsihoz az üzenettel, hogy fölfedezték a vár titkos kijáratát, s hogy segítséget kérjenek... harci kiáltásokból sejtette, hogy csak kisebb, a folyóparton hagyott őrség karjába futottak... Az ő feladatuk most az, hogy föltartóztassák a menekülőket, míg vissza nem érkezik a küldönc Dzsocsi parancsával és a féltümennyi harcossal. Ebből az egérfogóból nincs kiút! Az ordítozás szünet nélkül harsogott, a nyílzápor azonban mintha
megritkult volna. "Takarékoskodnak" a vesszőkkel - gondolta Kubiláj. s végleg úgy döntött, hogy Dzsindzsüwel együtt visszamászik az alagútba. Ha jól sejti, a vár rövidesen elesik, s a romok közt talán még megmenekülhet a lánnyal együtt. Ha itt marad, egyiküknek sincs reménye az életben maradásra. Újra megmarkolta Dzsindzsü kezét, és a föld alatti járat felé húzta. Testének egész lendületével maga után rántotta a halálra rémült lányt. Már közvetlenül a bokrok elé értek, amikor meghallotta a jól ismert sziszegést. Mintha a tarka halálkígyó támadás előtti figyelmeztetését hallaná! Száját kinyitotta, hogy rákiáltson a lányra, de egy szempillantással elkésett. Mielőtt még megakadályozhatta volna, Dzsindzsü vállán már ott feszült a hurok, s valamilyen ismeretlen erő arra kényszerítette, hogy meginduljon a sötétben neszező bozót felé. Kubiláj egyik kezével a kése után kapott, a másikkal pedig megmarkolta a Dzsindzsüt húzó kötelet. Ekkor hallotta a második sivítást. Homlokán kiütött a verejték, amikor a levegőben suhanó hurok a derekára csavarodott. Ösztönös mozdulattal kapott a kötél után, s ezzel elengedte Dzsindzsüt. Látta, hogy a sikoltozó lány a földre esik, s rúgkapálva csúszik a bokrok felé. Kubiláj ekkor fölegyenesedett. Kése kicsúszott a markából, s eltűnt a ruhaujjában. Érezte, hogy éle megsebzi a karját, s vér csurran összeszorított öklére. Csizmája sarkát a fűbe fúrta, és igyekezett késleltetni azt a pillanatot, amikor beleszalad a bokrok mögött rejtezkedők karjába. Húzta visszafelé a kötelet, amennyire csak az erejéből tellett. A harci kiáltások egyre vijjogtak, a tizedesek parancsszavai visszavonulást hirdettek, s a nyilak is egyre ritkábban koppantak. Az első menekülők tapogatódzó mozdulatai nyomán félrehúzódtak a bejáratot takaró faágak, s föltárult a föld alatti út fekete torka. Szeme sarkából még jól látta Kubiláj, hogy egyre jobban bukkannak elő a sötétből, s tűnnek el az egyelőre védelmet nyújtó alagútban. Ki törődik ilyenkor Karszaggal, a pányvába fogott karluk követtel és titokzatos kísérőjével? Kubiláj ekkor aztán úgy tett, ahogyř Szübőtej baturtól tanulta. Sarkát teljes erőből megfeszítette a fűben, közben ruhaujjából kicsúsztatta-a kését, s az öklébe szorította agancsnyelét. Szinte látta maga előtt a bokor túlsó oldalán megbúvó harcost, amint minden erejét összeszedve, minden szívósságát beleadva a mozdulatba, a bokrok felé rántja. Kubiláj ekkor kiengedte sarka alól fűcsomókat, megszorította a pányva kötelét, s kissé fölemelkedett a levegőbe. Az óriási erővel húzott pányva olyan lendülettel rántotta meg, hogy szinte a levegőben úszva vágódott a bokrok közé. Arcán végigcsaptak a bokor ágai, átzördült köztük, már látta is ellenfelét, amint a kötél végét a kezében tartva hanyatt fekszik a fűben... Szübőtej batur tanítása meghozta hát a gyümölcsét! Az egyensúlyát vesztett pányvás, a kötél végébe
gabalyodva, mint az Orhon-parti teknősbéka, harsányan káromkodva kapaszkodott a gizgazban. Kubiláj egyetlen mozdulattal rajta termett. Wég szinte röptében vágta fejbe tőre agancsnyelével, s máris kettészelte a kötelet. Mire sajgó térddel fölegyenesedett, szabad volt. A bőrzekés ájultan hevert mellette, kezét a feje előtt tartva, mintha csak újabb ütések ellen védekezne. - Segítség! Jaj! Karszag, segíts! - hasított a fülébe egészen közelről Dzsindzsü hangja. A lány a szomszédos bokor aljában elkeseredetten viaskodott valakivel. - Harap a démonja! - hallotta Kubiláj anyanyelvén egy rekedt hangot, s hangos csattanás kíséretében Dzsindzsü újabb kiáltásait. Egyetlen mozdulattal bújt ki a kaftánjából. Kopott bőrzekéjében szinte beleveszett az éjszaka homályába. Hatalmas ugrással a lány ellenfeléhez ugrott, és megrángatta a karját. - Hagyd a foglyot! - lihegte eltorzított hangon. - Rohanj a tizededhez, majd én magammal viszem. A Dzsindzsü mellett térdelő legény félkézzel eleresztette a lány nyakát, és értetlenül nézett a föléje magasodó Kubilájra. - De hiszen maga Bala mondta... Az agancsnyél csattanása véget vetett a beszélgetésnek. A legény engedelmesen elnyújtózott a fűben, lába szinte a lágyan hullámzó vízig ért. A Szejhun hullámai halkan csobogtak a folyóparti fák törzse körül, s buborékok pattantak szét halk csobbanással a kemény sáscsomókon. - Jaj, Karszag... - zokogta Dzsindzsü, s Kubiláj mellére vetette magát. Egész testét sírás rázta, s úgy remegett, hogy Kubilájt a rémület kerítette hatalmába; csak meg ne támadja a görcsbetegség! A szomszédos bokrok közt eközben újabb árnyak bukkantak föl, s tűntek el a fák törzse mögött. Kubiláj akkor szó nélkül a vállára kapta a lányt, s amennyire csak maradék erejéből tellett, futni kezdett a föld alatti út bejárata felé. Szinte hátában érezte az utána szálló nyilak vashegyét, de úgy látszik, az Örökkévaló Kék Ég föléje terjesztette védőleg a kezét. Nem emlékezett rá, hogyan esett a bejáratot őrző katonák karjába. Olyan fáradtság fogta el, hogy szinte elvesztette az eszméletét. Ha nem hallja a fülében Dzsindzsü zokogását, azt hihette volna, hogy az álommal viaskodik Szübőtej jurtájában, ahol az égig érő, fehér sipkás hegyek koszorúja veszi körül a hullámzó fűtengert a Nagy Tavak vidékén. XI. A sziget A folyópart kellemes esti levegője után az alagút kesernyés, füsttől terhes szaga, mint téli karám dohos kigőzölgése fojtogatta a tüdőjét. Előtte és mögötte ott csúszkált a talajt
barázdáló víz sárgáskék közt Hodzsend városának megmaradt védőserege. A hirtelen visszavonulás miatt fölbomlott az egymás után vonuló századok szigorú rendje, s most tizedüket vesztett katonák bolyongtak a labirintus útvesztőjében. Kubilájnak egyelőre Dzsindzsün kívül másra nem volt gondjaa. A lány ott caplatott mellette szótlanul, összeszorított szájjal. Hajába, amelyről rövid fogsága alatt lehullott és végérvényesen elveszett a turbán, fűszálak és apró agyagcsomók tapadtak, arcán fekete foltokban ült a fáklyák korma. A fiúnak összeszorult a szíve, ahogy a törődött, piszkos, de neki mégis annyira kedves arcra nézett. Timur Melik valahol a visszafelé áramló menet élén haladhatott. Bulat Tutug is úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. ha nem került Dzsocsi legényeinek a fogságába? Hébe-hóba aggodalmasan hátrapillantott. Nem hangzik-e föl mögöttük a jól ismert csatakiáltás? A föld alatti járat falai azonban csak a fáradt és riadt katonák nyögéseit és figyelmeztető horkantásait verték a fülébe. A sötét kanyarban hirtelen falhoz lapuló árnyék sodródott melléje. - Karszag úr? - kérdezte a fojtott hang. Kubiláj fölismerte Ögrüncsöt. Bulat Tutug tizedesét, aki fehéren csillogó kötést iselt. - Csakhogy megtaláltalak, uram... Bulat Tutug úr már nyugtalankodik miattad . . Azt mondja, látta, hogy a gazemberek pányvát vetettek rátok... Parancsom van, hogy hozzá vezesselek! Kubiláj és Dzsindzsü fürgén Ögrüncs nyomán haladva, sorra megelőzték az előttük haladó katonákat. A fiú elismeréssel nyugtázta, hogy a menekülésben és a váratlan összecsapásban megbomlott sorok szinte lépésről lépésre újrarendeződtek. Tizedesek halk kiáltásai nyomán árnyak maradtak hátra vagyř siettek előre, hogy csatlakozzanak egységeikhez, amelyektől eltávolodtak a harc hevében. Bulat Tutug úr éppen úgy a visszavonulók elején menetelt, mint amikor ellenkező irányba taposták az alagút sorát; most azonban Timur Melik is ott talpalt mellette gondolataiba merülve, s vékony, lelógó bajusza szélét szája sarkaiba harapta. Kubiláj úgy látta, hogy Bulat Tutug szemében öröm csillan, amikor beérte a sor elején haladókat. - Örülök, Karszag úr, hogy együtt vagyunk. Valamennyien otthagyhattuk volna a fogunkat... Kubilájnak már-már a nyelvén volt, hogy megkérdezze, hova tovább, de aztán türtőztette magát. Végül úgyis mindegy, egyre megy. Addig, ameddig úgy látja, hogy nincs okosabb dolga, a várvédőkkel tart. Az első adandó alkalommal aztán eltűnik Dzsindzsüvel, mint a pára, ha a nap a pusztára veti reggeli sugarait. A föld alatti folyosó mintha tovább romlott volna az alatt a rövid idő alatt, amíg odafenn hadakoztak Dzsocsi embereivel. A falak már nemcsak csepegtették undok cseppjeiket, hanem apró patakokban ömlött rajtuk a víz, a földön futkározó kisebb
csermelyeknek pedig még a csobogását is hallani lehetett. hogy a lassan csonkig égő fáklyák halvány derengésében a pocsolyákat kerülgette Bulat Tutug és Timur Melik nyomán, mindegyre az járt az eszében, hogyan lehetne a lánnyal együtt feltűnés nélkül eltűnni Hodzsend romjai közt. Aggodalommal gondolt Dzsocsi ravaszságára s vezéreinek, ezredparancsnokainak kipróbált harci tapasztalatára, és nem sok esélyt adott magának. Hirtelen csaknem fölkiáltott meglepetésében; ahogy a pocsolyákat fürkészte a derengő fényben, a talaj gyanúsan sima felületén akadt meg a tekintete. Agyában riadót vert a felismerés: az ide vezető lábnyomok sehol sincsenek az alagút sarában! Szeme sarkából Bulat Tutugra pillantott, aztán a mellette bandukoló Timur Melikre. Ravaszságért azért ezek se mennek a szomszédba, ha Dzsocsival nem is lehet összehasonlítani őket... Tehát több kijárata is van az alagútnak, s most olyan szárnyba kerültek, amelyben még nem jártak. Valahol tehát elfordultak, hogy később újabb kísérletet tegyenek majd a felszínrejutásra... Fölfedezését Dzsindzsüvel osztotta meg. Magához húzta a lányt és fülébe suttogta a titkot: nem a hodzsendi várnak tartanak, hanem ki tudja merre, újabb kijárat felé... Bulat ůTutug ekkor melléje lépett, és halkan odasúgta: - Bizonyára észrevetted, uram, hogy más úton járunk, mint amelyiken jöttünk... Szerencsére elődeink a legrosszabbra is gondoltak, és nem egy kijáratot ásattak a várból... Többségük azonban már járhatatlan, beomlott, meg ellepte a víz... Pénz kellett volna, nagyon sok pénz, hogy rendbe hozassuk őket. Csak hát amíg nincs baj, ki áldoz a drága aranyakból ilyen munkára? Kubiláj megborzongott, amikor újra bőrén érezte a roskadozó falak hűvös leheletét. - Arra kérlek, uram - folytatta Bulat Tutug -, ha a kijárathoz érünk, menj te előre Bujannal... Hátha a te éles érzékeid megsejtik a nomádok közellétét... s akkor majd mi támadunk észrevétlenül! Csak az ostoba esik még egyszer ugyanabba a csabdába! Kubiláj bólintott. Az alagút kijáratát itt is alacsony, tömött bokrok kusza ágai takarták az illetéktelen szemek elől. A hold ezüstös sugarai átszüremlettek a kusza gallyszövevényen, s furcsa mintákat rajzoltak az egyre emelkedő alagút földjére. Közvetlenül a bejárat előtt madárrikoltás hasított az éjszakába, ez a hang azonban nem az orhoni kuvik kiáltása volt, hanem a vízityúké. Gyakorta hallotta éjszakánként a csatornák partján, ha lopakodó róka vagy más ragadozó kerülgette az éber szárnyas tojásokkal vagy fiókákkal teli fészkét. Búcsúzóul megszorította Dzsindzsü karját, és intett, hogy húzódjanak hátra mögötte. Bulat Tutug és Timur Melik óvatosan a járat falához lapultak, s csak szemük fehérje csillogott a sötétben. A főrendőr parancsára a fáklyacsonkok kialudtak. A bokrok közt a megszokott éjszakai szellőn kívül semmi sem zavarta a csöndet. A fák levelei finom nesszel rezegtek a szélben.
madár ismét éleset rikoltott, amikor Kubiláj széthajtotta a bokrok ágait. Mögötte Bujan könnyed neszezése hallott, s Kubilájnak átfutott az agyán, hogy a tizedes is alig hanem sok évet tölthetett a pusztán, igen könnyedén mozgott. Bal keze mellett közvetlenül megpillantotta a madarat is. vízityúk feléje fordította rémülettől csillogó szemét, majd a fejét fölszegte, közvetlen rúgással a levegőbe lendítette magát, és jajveszékelve eltűnt a magasban. Kubiláj a fűre szorította az arcát, és magában átkozta az oktalan állatot, hogy épp ide kellett fészkelnie... Ha a közelben őrszemek lapulnak, fölkeltheti a figyelmüket a még most is rémülten köröző madár. Ismét beleszimatolt a levegőbe, mint nem sokkal ezelőtt a másik kijáratnál. Megvárta, míg a szél kimossa belőle a gyantaszaggal keveredett füst kesernyés szagát, az iszapos tócsák hideg kigőzölgését, s az emberi izzadság és pállott kaftánok bűzét. Többször mélyet lélegzett, majd egy összemorzsolt falevéllel bedörzsölte orrlyukait. Úgy érezte, hogy ismét visszanyerte szaglóérzéke fölött az uralmát. Földhöz szorította a fülét. A kezdődő harmat néhány cseppje kellemesen hűsítette meleg homlokát, Feszülten figyelt, hogy mindent meghalljon, ami közel és távolban történik; talán még a pockok mozgását is a föld alatt. Néhány szempillantás múlva nesszé vált fülében a csönd. Tisztán hallotta Bujan kezének halk motozását, az alagútba szorult századok halk nyüzsgését, s valahonnét messziről tompa, szünet nélkül ismétlődő csapásokat. Mintha egy láthatatlan, óriási korbács sújtana kíméletlenül és megállás nélkül a földre, bosszúért lihegve. Nem tudott rájönni a különös zajokra, megfordította arcát, és most a másik fülét szorította a földre. Az ütések az ellenkező irányból is ugyanolyan tisztán hangzottak. Újra szimmantott, s amikor megérezte a Szejhun párás leheletét, hirtelen megértett mindent; a folyó hullámverése hallatszott úgy, mint az ostorcsattogás. Kubiláj ekkor maga alá húzta a térdét, és óvatosan fölemelkedett, Bujan elött magasodott. Tudta, hogy nem lappanganak nomádok a közelben; azok sok-sok ölnyi távolságban gyanakodva lesik a föld alatti bejárat sötétjét, és várják Dzsocsi parancsát, hogy a menekülők üldözésére induljanak-e. Az igazat megvallva a puszta fiainak nem akaródzott leereszkedni a föld alá néhány menekülő lekaszabolásának a kedvéért. Az igazi zsákmány úgysem a föld alatt rejtezik, hanem a hodzsendi vár falai mögött! Kubiláj mögött lassan Bujan is föltápászkodott, s kimeredt szemmel fürkészte a holdvilágos félhomályt. Úgy tartotta a kardját, hogy első adandó alkalommal a leselkedő vagy éppen támadni készülő ellenség testébe mártsa. A lombkoronák halkan borzongtak a csillagok alatt, és neszük nyugalommal töltötte meg az éjszakát. Valahonnan messziről talán az elhagyott városon is túlról, kagylókürt mély búgását hozta
feléjük a fák csúcsait mozgató szél. Kubiláj ügyet sem vetett Bujanra; valami nagy-nagy nyugtalanság töltötte be a lelkét, amelynek az eredetéről vagy okáról magának sem tudott volna számot adni. Orrában frissen táncolt a meleg éjszakai levegő, s ösztöne is megnyugtatóan súgta, hogy egyetlen mongol harcos sem tartózkodik a közelben... Akkor hát miért ez a nyugtalanság? Óvatosan széthajtotta a lehajló bokrok ágait, s arrafelé nézett, amerre a hodzsendi vár fekete falai emelkedtek az égre. A halvány csillagfényben azonban csak csillogó víztükröt látott, lassan ringó hullámokat és Szolbon isten képét, amint csúfolódva imbolygott a hullámok hátán... Pedig esküdni mert volna, hogy a Szejhun a másik oldalon folyik! A sötétben nem tudta semerre sem kivenni a hodzsendi vár falait, de a ringatódzó hullámok szomorú sejtéssel töltötték el a szívét... Egyetlen szót sem szólt a mögötte osonó Bujanhoz, megfordult, átsiklott a bokrok közt. Hallotta, hogy a tizedes halkan mögötte lopakodik. Túlságosan meg sem lepődött hát, amikor rövid surranás után újra csak Szejhun partján találta magát... A hullámok változatlan nyugalommal csapkodták a fehér kavicsokkal megtűzdelt partot és a bokrok vízbe nyúló, fekete ágait. Akármerre megy, mindenütt a Szejhun... Bujan szótlanul mögéje lépett, és értetlenül meresztette szemét a hullámokra. Olyan hangos zihálással sóhajtott, mint odahaza a najman kovácsok fújtatója. Már éppen szólni akart a tizedesnek, hogy nyugodtan megadhatja a jelt, amely az alagút elhagyására szólítja a rejtezkedőket, szava azonban elakadt. Valahonnan a folyó túlsó partjáról ismét kagylókürt búgása hangzott föl, s mint lassú, fenyegetö gyászzene kavargott a fák álomittas törzsei közt. S a kürtjel nyomán a fekete parton apró csillagok gyúltak, mint estelente, amikor a csillag-istenek elfoglalják helyüket az égboltozaton. Ezek az istenek azonban közeliek voltak, és fenyegetőbbek, mint égi testvéreik... - Tábortüzek! - suttogta mögötte Bujan. - Jelzőtüzek - mondta Kubiláj nyugodtan, s végigpillantott a sötét parton, ahol egészen a végtelenbe veszve, mint izzó gyöngyfüzér szemei csillogtak a sárgás fények. - Elfoglalták volna a várat? - kérdezte nyugtalanul a tizedes. - Nem tudom... Ezek csak jelzőtüzek... figyelmeztetik a túlsó partot, hogy legyenek éberek. Valószínűleg a mi szökésünkről értesítik őket... - A túlpartot? - kérdezte a katona értetlenül. - Hiszen mi vagyunk a túlparton! Ha ezek is itt lennének, már régen ránk találtak volna... Kubiláj akkor megfogta a tizedes könyökét, és levezette a vízhez.
Másik kezével a ringatódzó hullámokra mutatott, amint közömbös egykedvűséggel követték egymást végtelenbe vesző útjukon. - Látod, merről folyik a víz? - Látom hát... - morogta a tizedes értetlenül -, a túlsó oldalon is ugyanerről folyik! Kubiláj, ha nem lett volna sürgősebb dolga, mint Bujan szellemi képességeivel foglalkozni, szomorúan sóhajthatott volna; Bulat Tutug kedvenc tizedese nem vitte volna valami sokra, ha történetesen nomád tümenek sorába sodorja sorsa... A katona azonban hirtelen akkorát ugrott, mintha kígyó mart volna belé. Félelemtől eltorzult arccal megragadta a fiú zekéjét. - Csak nem azt akarod mondani, átkozott karluk...? Kubiláj megfogta Bujan csuklóját, s lefejtette magáról az ujjait. Még mindig a messzi tüzeket nézte belenyugvással és furcsa vágyódással is. Ez a vágyódás azonban olyan halványan tört fel a szívéből, mint reggeli, borús órákon szokott ébredés után, ha megpróbálta félig elfelejtett gyönyörű szép álmát átcsalogatni a valóságba. Ilyenkor nem maradt a lélek mélyén más, csak a sajnálat és a homályos sóvárgás, hiszen a valóság durva fénye áttört már erőszakkal csukva tartott szempilláin... - Láss! Arra való a szemed! - mordult rá a katonára, s csizmája orrával nagy, fehér kavicsot rúgott a vízbe. - De hát Bulat Tutug úr azt mondta, hogy a túlsó partra vezet bennünket! - Erről annyit tudok, mint te - mondta Kubiláj, és kinyújtóztatta a lopakodásban szinte görcsbe csavarodott derekát. - Annyi azonban bizonyos, hogy csapdába estünk... Láttál már farkast a veremben? - Pokolba a farkasaiddal! - vicsorított rá a tizedes. - Hát nem érted? Innen nincs menekvés! A szigeten vagyunk, a Szejhun szigetén... - És innen valóban nincs menekvés - fejezte be a mondatot Kubiláj, ha a jelzőtüzekre gondolt, amelyek azóta kigyúltak már a Szejhun másik partján is, s amelyeket még nem látott ugyan, de olyan biztosan tudta, hogy már égnek, mint azt, hogy még egyelőre él. A hajnal első sugarai aranyosan tündököltek a hodzsendi vár falain. A falak közt vékony füstoszlopok kanyarogtak a bárányfelhők felé, amelyek hosszú hetek óta először kúztak végig a város fölött. Az éjszakai szél elültével a füst egyenesen szállt a levegőbe. Csapat a bokrok közt és a nagyobb fák alatt hevertek a szigeten, látszólagos összevisszaságban, de azért készen arra hogy elsőjeladásra csatarendbe szerveződjenek. Egy ágas-bogas, ki tudja, milyen fa árnyékában, a fiú nem nagyon ismerte a turkiak által lakott területek fáit, ott lapult a menekülők egész vezérkara, csak az öles termetű El Erdem hiányzott, akinek a csontjairól azóta már az odaát gyülekező keselyűk csőre tépkedi le a húst... Kubiláj jóleső elégedettséggel látta, hogy Dzsindzsü végre
kaftánjába burkolózva, fejét a harmatos fűre hajtva elaludt. Legszívesebben maga is mellé feküdt volna, mint nem is olyan régen, ott a Szejhun túlsó oldalán, ahol most Dzsocsi, a nagybácsija számlálja a hodzsendi gazdagoktól kicsikart aranyait... Erőszakkal kellett nyitva tartania a szemét, hogy ne hulljon bódultan az annyira kívánt álomba. Újra megdörzsölte az arcát, de érezte, hogy hiába fenyegeti öklével az erőszakos álomtündért; visszajön az hívatlanul és váratlanul... - Valahol ott térhettünk el... - mutatott Bulat Tutug oda, ahol a reggeli fényben vékony hínárszálakat görgetett a Szejhun utolsó napokban jócskán megáradt vize. - Talán jobb is - mondta Timur Melik. - Ha a túlsó oldalon bukkantunk volna ki, lehet, hogy már valamennyien Allah paradicsomában falnánk az ürücombot... Nem hiszem, hogy futni hagytak volna bennünket! Szinte minden lépésre jut egyegytábortűz... Te mit gondolsz, Karszag uram? Kubiláj most az egyszer nem értett egyet Timur Melikkel. Honnan tudhatná ez a különben kiváló katona, hogy a tábortüzek csak égnek, és mellettük nincs senki, csak a félelem, amely adandó alkalommal arra száll rá, aki megpillantja tüzeket... Régi nomád hadicsel ez... Annyi tüzet gyújtani, mint a csillag az égen, hadd higgye az ellenség, hogy a harcosok is annyian vannak, mint a csillagok! - Most már mindegy... - mondta bölcsen. - partra többé vissza nem térhetünk. - Gondolod, hogy észrevettek minket? - kérdezte Jaskán hadnagy alig észrevehető remegéssel a hangjában. - Nézz csak oda, uram! - emelkedett fel Kubiláj, a bokrok közt a csillogó víztükör felé mutatott: a folyó túlsó oldalán lovasok vonultak sorban, s a lovuk fejét a sziget felé fordították. Aztán előbb csak halkan, majd egyre erősebben a harci kiáltás is a fülükbe ért: - Hij, hij, huhuhu! Valamennyien kimeredt szemmel nézték, amint a lovasok leugrálnak hátasaikról, a víz széléhez futnak, öklüket rázzák a sziget felé, s néhányan még a vízbe is belegázolnak, mintha csak a rejtezkedőket akarnák rémíteni. Néhány kilőtt vessző is megindult a levegőben lassú szárnyalással, hogy egyszerre csak megtorpanva, méltósággal a vízre ereszkedjék. A bokrok váratlan zörrenésére úgy fordultak hátra, mintha csak a félellnetes Dzsocsi állt volna mögöttük fölajzott nyíllal. A reggeli fény azonban csak Ögrüncs nyugtalan arcára hullott aki a megerőltető futástól lihegve dadogta: - Uram! Fölfedeztek minket... Kiáltoznak és fegyvereiket rázzák... Többen el is indultak, hogy átúsztassanak, de aztán visszafordították a lovaikat... Mély itt a víz, uram! - Ezen az oldalon is... - mutatta Timur Melik a parton fölvonulókat. - Mindegyik part elég messze van, szerencsére... - És mindegyik tele ellenséggel!
- Ha a járatot fölfedezik, hamarosan a hátunkban lesznek! - Már intézkedtem... - morogta Bulat Tutug nyugodtan. - Mire a nap eléri a vár csúcsát, a járatot elönti a Szejhun vize! Rövid hallgatás ereszkedett közéjük. Valamennyien a folyó vár felőli oldalát nézték, ahova szünet nélkül áramlott az újabb és újabb lovasok serege. Tizedek és századok ereszkedtek le a homokos partra, s szoborrá merevedve kémlelték az elérhetetlen szigetet. - Az élelmünk körülbelül két napra elég - mondta Jaskán, és Tirmur Melikre nézett. - Két nap alatt kifüstölnek bennünket... mint vélekedsz erről Karszag uram? Kubiláj kételkedve nézte a megduzzadt folyót. Látott ő már testőrcsapatot átúsztatni a megáradt Orhonon, de ez egészen más... Még ha át is jutna valahogyan - fölfújt tutalyok segítségével - egy-egy század, bizonyosan alulmaradnának. - Várnak, amíg megadjuk magunkat, vagy ami még egyszerűbbé teszi a dolgot, éhen halunk... Mást mit tehetnének velünk? A kagylókürt búgó hangja vetett véget a találgatásnak. Sürgető, türelmetlen unszolására a túlsó partról újra megindult a foglyok hosszú lánca, mint napokkal ezelőtt, amikor betemették a vár árkait. Soraik a végtelenbe vesztek. Ámulattól és félelemtől döbbenten nézték a menekülők, hogyan hullanak a vízbe az első kövek. Timur lelik akkor, mintha új erőre kapott volna, lehajította magáról az egyre erősödő forróságban tűrhetetlenné váló kaftánját, és csípőre tette a kezét. - Hány emberünk maradt, Bulat Tutug uram? - Egy és fél századnyi! - Úgy... Bulat Tutug uram! Minden embert favágáshoz! Tutajokat készítünk, és leúsztatunk a Szejhunon. Valahol csak akad néptelen part, ahol elhagyhatjuk a folyót. Az övetekkel csatoljátok össze a fatörzseket... Ha kevés a balta, kardotokat használjátok... A kiürült vizestömlők bőréből csináljatok födelet a tutajok tetejére! Áztassátok vízbe, hogy ne fogja a tűz! Estére kelve legyünk készen, hogy még az éjszaka leple alatt elhagyhassuk a szigetet. Ki tudja, holnapra már nem kelnek-e át ezek az ördögök a vízen? A századok munkához láttak. Félelmüket és rettegésüket munkába fojtották. Dőltek a nyakvastagságú, szívós, part menti fák baltájuk vagy kardjuk könyörtelen csapásai alatt, ringva feküdtek a vízre, hogy színes övek erősítsék őket társaikhoz. Reccsenve szakadtak a vékonyabb ágak, hogy majd mellvédként szolgáljanak a tutaj peremére. Mintha csak szorgalmas ácsműhellyé változott volna a Hodzsend alatti sziget! Timur Melik tervét azonban keresztülhúzta a hodzsendi nyár. Ahogy a nap lassan fölkúszott az ég csúcsára, a századok egymás után dőltek ki a sorból. Az izzadó és a forróságban rákvörösre égett katonák csapásai egyre gyöngülte k. Az izomláztól és a hőség marta hólyagoktól sajgó kezek egyre lassabban emelték a csorbult pengéket. Egyre többen hevertek lewegőért kapkodva, gutaütéses
arccal a bokrok alján. Timur Melik napnyugta táján belátta, hogy az éjszakai menekülésből nem lesz semmi. Félig kész, hevenyészetten összekötözött tutajok ringatóztak a hullámokon, amelyekre csak öngyilkosok merték volna rátenni a lábukat. Legalább még egy napra szükségük lehet, hogy úgyahogy használhatóvá tegyék a félig kész vízi járműveket. Kubiláj, bár szokatlan volt számára az ilyenféle tevékenység, alaposan kivette részét a munkából. Övig meztelenre vetkezve irtotta a fákat napszálltáig. Dzsindzsü pedig, aki szemlátomást kiheverte az elmúlt nap testi és lelki megrázkódtatásait, hol vizestömlővel a hátán bukkant föl a fadöntők közt, hol pedig a nyílfogónak szánt rőzsenyalábokat cipelte. Kubiláj jóleső érzéssel figyelte a lány súly-os terhek alatt hajladozó karcsú alakját; nem kell szégyenkeznie Timur Melik előtt, hogy magával hozta társát, Dzsindzsü derekabban helytállt, mint a férfiak. A túlsó parton, közvetlenül a vár alatt egész éjszaka szünet nélkül szóltak a kagylókürtök. A lobogó jelzőtüzek sárgára sápadt lángja fenyegetően égett a folyó szélén. A szigeten beállott csendben tisztán hallották a vízbe hulló kövek csobbanását. Kubiláj és Dzsindzsü köpenyükbe takarózva pihentek a csillagfényben. Körülöttük mint elszórt, óriási gombák fehérlettek a pihenő katonák kaftánjai. A pihenők álmukban továbbélték az elmúlt napok eseményeit, s nem is álmodhattak másról, mint vérontásról, menekülésről és üldöztetésről. Mindörökre messze tűnt a békés hvárezmi álmok ideje! A folyóparton, közvetlenül a locsogó hullámok mellett bóbiskoltak az őrök. Bulat Tutug legmegbízhatóbb embereit állította éjszakai strázsára, nehogy ezen az utolsóra tervezett szigeti éjszakán kellemetlen meglepetés érje őket... A fáradtság azonban alattomos kerítő, még az olyan rettenthetetlen éber katona is, mint Jaskán, maga alá húzott lábakkal, kezére hajtott fejjel szundikált egy örbére nőtt fűzfa tövében. A mongolokkal rakott sajkák észrevétlenül kötöttek ki a parton. Utasaik aligha lehettek többen néhány tizednél, a meglepetés ereje azonban megsokszorozta erejüket. Az orhoni bagolyrikoltás után három oldalról törtek rá az alvó táborra, s ajkukon szünet nélkül harsogott a csatakiáltás: - Hij, hij, huhuhu! Kubiláj a bagoly első rikoltására ölébe kapta az alvó Dzsindzsüt, s bekúszott vele a bokrok közé, amelyeket még épségben hagytak az előző napi munka során. Ovakodott egyetlen hangot is adni, hiszen nem tudhatta, merrefelé rejtőznek a támadók. Amikor aztán a harci kiáltás nyomán a mongol tizedek rázúdultak a táborra, már csak azon igyekezett, hogy olyan alaposan elrejtse magát és Dzsindzsüt, ahogyan csak tudja. Sejtette, hogy csak kisebb egységek megfélemlítő támadásáról lehet szó, hiszen Dzsocsi nem rendelkezik elegendő csónakkal, vagy tutajjal ahhoz, hogy megkísérelje az átkelést a szigetre, nem is beszélwe a mongol katonák beteges iszonyodásáról, ha vízre kell szállniuk.
A támadás valóban rövid ideig tartott. A rajtaütés meglepetéséből magukhoz tért, fáradt katonák szembeszálltak ellenfeleikkel, akik maguk sem viaskodtak különösebb harci kedvel; akit értek, levágtak, majd megfordultak és menekülni kezdtek azon az úton, amerről jöttek. A csónakból még búcsúzóul nyíleső zúdult a partra kibukkanókra, majd a jövevények máris a part felé igyekeztek a Szejhun széles hátán. Hiába tűntek el gyorsan a támadók, alvásról többé szó sem lehetett. Timur Melik parancsára vízbe dobálták azt a tízegynéhány halottat, aki az éjszakai tusában életét vesztette, és a parton rekedt, levágott mongolokat is. Kubiláj hiába igyekezett közöttük ismerőst fölfedezni, a halálba meredt szigorú arcok nem keltettek emlékeket a szívében; ismeretlenek voltak valamennyien. A reggeli sugarak ismét szorgosabb munkára ösztönözték a menekülőket; s az is, hogy éjszaka a hodzsendi part felől széles töltés nyúlt a Szejhun vizébe: éjszaka rakták a rabok. A folyó zavaros vize át meg átcsapott rajta s magával ragadott egy-egy követ cipelő nyomorultat. Timur Melik belátta, hogy még napnyugta előtt indulniuk kell, éjszakára a gátépítők elérik a szigetet. Akkor pedig végük! Ha estére nem készülnek el a tutajok, egyetlen harcosa sem éri meg a másnap reggelt! Kubiláj is újult erővel látott munkához. Mint két versenyben álló munkacsapat dolgozott pillanatnyi megállás nélkül az ostromlók és az ostromlottak csoportja. Mit számítottak többé a sajgó izmok, a hólyagos tenyerek és a kicsorbult kardok! Életük volt a verseny díja! mikor a napkorong a hodzsendi vár kupolái mögé hanyatlott, a gátépítők hada nyíllövésnyire megközelítette a szigetet. A köveket hordó kígyó mögött pedig ostoraikat csattogtatva, ott tolongtak rövid bőrzekéjükben vagy hosszú, kék kaftánjaikban a sziget elfoglalására kijelölt csapatok... A napkorong fele már eltűnt a sötétbe vesző falak mögött, amikor az utolsó tető is fölkerült a tutajokra. Meg kell hagyni, Timur Melik katonái alapos munkát végeztek. Tizenöt tutaj, börtetővel, a tetőkön nedves agyagbevonat, a tutajok peremén magas, fonott mellvéd nyílvesszőfogónak. Amikor a napkorong a látóhatár alá bukott, s a tábortüzek lángja föllobbant a Szejhun partjain, Timur Melik parancsot adott az indulásra. Az esti homály már eltakarta a tutajokat. Kubiláj Dzsindzsüvel együtt Timur Melik és Bulat Tutug tutaján kapott helyet. Mellettük még mintegy két tized kipróbált testőr alkotta a tutaj legénységét. Valamennyiük kezében kivont kard, íjukat és nyilukat lábukhoz tették... A sziget némán feküdt a halvány holdfényben, csak a megmaradt fák koronája zizegett csöndben. Timur Melik fölemelte a kardját. A széles penge megcsillant a hullámok fölött. Kötelet oldottak. Halk fohászok foszlottak a levegőbe: - Allah vezéreljen minket! A Próféta kísérje lépteinket szárazon
és vízen! Kubiláj némán könyörgött magában: - Engedd, Örökkévaló Ég, hogy viszontláthassam a pusztákat, hogy ihassam még a Szelenga vizéből, s hogy magammal vihessem DZsindzsüt, akit mindennél jobban szeretek! Az elszabadult tutajok méltósággal himbálóztak a hullámokon. A jól fölépített mellvéd mögül kinyúló rudak végére erősített falapokkal irányították őket. Soruk megindult, s lassú himbálódzással úszni kezdett a sziget mellett. A töltésről metsző kiáltások hasítottak az estébe. Kubiláj mindent hallott, a távolság alig lehetett több egy nyíllövésnél. - Ébredj, Eszen! - kurjantotta egy hang. - Szöknek az átkozottak! Alig hangzott el a figyelmeztetés, kagylókürt búgott föl. Valahonnan messziről, talán a folyó túlsó oldaláról, rekedten válaszolt a kürt párja... Mindenki értesült hát a menekülésükről! A tutajok orra akkor váratlanul megperdült. Alattomos forgók lapultak a mélyben a sziget partjainál, nádasok és hínárosok mellett. a víz sodra megpörgette és a töltés felé taszította a tutajokat. Hiába igyekeztek az evezősök szembeszegülni a forgó erejével, lapátjaik törötten hullottak a vízbe. A töltés pedig egyre közeledett. Kubiláj ráparancsolt Dzsindzsüre, hogy lapuljon a tutaj fenekére. Ha a tutaj megfeneklik a töltésen, kiugrik a partra, s a lány magával cipeli, mint zsákmányát. Talán az éjszaka leple alatt kereket tud oldani, és elvergődik Dzsebe vagy Szübőtej csapataihoz... Dzsindzsü azonban most az egyszer nem engedelmeskedett. Szinte ingerülten taszította le magáról a fiú oltalmazó kezét, s megragadta Kubiláj tőrét. Szeme szilajon villant a csillagfényben, amint a mellvéd mögött állt kipirult orcával, remegő orrcimpákkal. Kubiláj már-már megmozdult, hogy elvegye tőle a tőrt, de mintha valami megbénította volna. Úgy érezte, nincs joga megakadályozni a lányt, hogy harcoljon azok ellen, akik földúlták vidám életét, feketére perzselték virágokkal ékes hodzsendi házát, megölték kedves játszópajtásait, elszakították szüleitől, s ki tudja, talán meg is gyilkolták őket... Éppen az jutott az eszébe, hogyan kellene megmagyaráznia a lánynak, hogy ő már nem tartozik azokhoz, akik a szerencsétlenséget és a halált hozták a békés országra, amikor tüzes nyilak kezdtek zuhogni a tutajokra. Sivító fénycsíkokként úsztak a levegőben, visszatükröződve a Szejhun vizében. Harsány lobogással lángoltak a nedves agyaggal fedett tetőkön és lassú izzással kezdték égetni a fonott mellvédeket. Az első tutaj oldala hangos reccsenéssel vágódott a töltés csücskéhez, s a széthulló fatörzsek közt vízbe zuhantak a katonák. A töltésen lesben álló nomádok fültépő riogással vetették magukat rájuk, s a habokban gyilkos küzdelem kezdődött. A második tutaj - mielőtt még szintén darabokra szakadt volna gerendáival végigszántott a vízben harcolók fölött.
Halálkiáltások és fuldoklók hörgése közt tombolt tovább a harc. A kigyúló tutajok füstcsíkot húzva kerengtek a gát körül. Kubiláj foga közé kapta kardja pengéjét, s átnyalábolta Dzsindzsüt, hogy majd a reccsenéskor, amely a tutajtörést jelzi, vízbe vethesse magát. A homályban azt a helyet kereste, ahol majd szárazra kapaszkodhat. A folyó azonban ekkorra eltávolodott a gáttól, s a megmaradt tutajokat a folyó közepe felé terelte. Egyetlen csavarintással a Szejhun szabad hátára hajította őket. Távol jutottak az egyre fáradtabban utánuk szálló tüznyilaktól, s lágy hullámokon libegtek tovább. A menekülők után lőtt nyilak kurta sistergéssel kialudtak a vízben, a megmaradt néhány tutaj pedig senkitől sem zavartatva úszott himbálózva Benaket felé, ahol akkor már háromszor tíz napja nomádok itatták lovaikat a homokkal borított, sárga partokon. XII. A Szejhun hátán A folyó lassan hömpölygött széles medrében. A nap reggeli sugarai kietlen partokra estek; mindkét oldalon homokbuckák tanúskodtak a sivatag közeli jelenlétéről. Csontkeményre száradt, hasadozott kérgű fák tárták az égre száraz karjaikat, mintha irgalomért esedeznének a magasban lakó sárkányokhoz, hogy bocsássanak végre esőt a fuldokló világra. A hodzsendi védők megmaradt öt tutaja egymás nyomában lebegett Benaket felé. Szejhun hullámai szelíden nyaldosták a nemrég még lombos ágakkal ékes fatörzseket. A menekülők nyugodtan pihenhettek az árnyékot adó bőrtetők alatt, evezésre alig volt szükség; a megmaradt lapátok elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy egy-két csapással helyes irányba fordítsák a kisebb örvényektől meg-megperdülő tutajokat. Mintegy százölnyi távolságban követték egymást. Csak a hajnali világosságban bizonyosodhatott meg róla Timur Melik, hogy az éjszakai küzdelemben tíz tutaj semmisült meg, a katonák kétharmad részével együtt. Most már, ha jól számolja, alig maradt egy századnyi a hodzsendi vár egykor büszke védőseregéből. Timur Melik tudta, alig érezheti magát szabadabbnak, mint akkor, amikor vakondokként taposta a sarat a Szejhun alatt. Nem, nem az elveszett harcosokért bánkódott... Még a hodzsendi várban számított rá, hogy a menekülés sokak életébe kerül... voltaképp nem is olyan végzetes veszteség ez a néhány századnyi zsoldos... Mohamed úrnak sok százezer harcost kell összegyűjtenie, ha szembe akar nézni a nomádokkal! Timur Melik most csupán a saját életéért aggódott... Nem mintha gyáva lett volna! Sokszor vezette ő már a katonáit kemény ütközetben elkeseredett ellenség ellen, de most valóban őszintén hitte, hogy rajta áll vagy bukik a birodalom sorsa. Mohamed körül ott tolonganak a haszonlesők, a cselszövő, méregkeverő sahok és
bégek, akik jobban tartanak egymástól, mint a nomádoktól... Sokan közülük még ezekkel az ördögökkel is szívesebben szövetkeznének, semhogy erőskezű uralkodót lássanak a hvárezmsahok trónján. Katona kell most oda, aki leleplezi a fondorlatokat a jószándékú uralkodó előtt, aki fölnyitja a szemét, aki személyes tapasztalatok nyomán számolhat be a nomádok galád cselvetéseiről. Mert hát Mohamed úr, ugye... adjon neki hosszú életet Allah!... nem mindig a bölcsekre hallgat, és a vitézkedés sem a kenyere... Éppen ezért kell oda ő! Kubiláj cirógató pirkadati fényre nyitotta föl a szemét. A párás, hajnali levegő nedvességgel vonta be az arcát. Meglepetésére Dzsindzsüt nem találta maga mellett. Félelmében kábán botorkált összevissza a fatörzseken alvók közt. A tutaj túlsó végén riadt tekintete megkönnyebbülten állapodott meg a mellvéd sarkában kuporgó vékony kis alakon. Dzsindzsü mit sem törődve a körülötte elnyújtózva heverő, hortyogó és nyögdécselő katonákkal, halk dallamot dúdolgatva, a haját mosta a Szejhun vizében. A fiú nagyot sóhajtott, megszabadult félelmétől. Újra megdörzsölte szemét, s a lány mellé guggolt. Dzsindzsü haja nedvesen fénylett a fölkelő nap sugaraiban, s a fiú úgy látta, mintha a rendreř vágott fekete szálak közé aranyfonalakat húzott volna a reggeli sugárzás. Szó nélkül a kezébe fogta Dzsindzsü nedves kezét, és az arcához szorította. A lány fekete szeme szeretettel tekintett Kubiláj lesoványodott arcára. Lopva oldalt pillantott, nincs-e tanúja reggeli gyöngédségüknek, aztán fejét a fiú vállára fektette. Szavak nélkül is kitalálták egymás kimondatlan gondolatait; jó volna így úszni a békés folyón, a ringó tutaj hátán, megfeledkezve háborúról, vérről, szenvedésről örökké, örökké... Fölöttük egyszerre csak megcsikordult a gerenda. Kubiláj piros arccal lépett el a lány mellől, amikor megpillantotta a mellvédnek támaszkodó Bulat Tutug széles képét. Dzsindzsü is szaporábban dörzsölgette nedves haját. A főrendőr azonban ügyet sem vetett a megzavart fiatalokra. A homokos partokat kémlelte, amelyek a reggeli nap sugaraiban öntött aranyként csillogtak, mintha csak a reji aranyművesek kalapálták volna fényesre a benaketi homokot a tiszteletükre. Kubiláj megvárta, amíg Dzsindzsü fölcsavarja a turbánját, aztán Bulat Tutughoz fordult. - Allah adjon kellemes napot, uram... Timur Melik két tenyerét a szája elé tartotta, s elnyújtott kiáltást hallatott . Egyetlen szempillantás alatt megelevenedett a tutaj. A parancsnok újabb kiáltására a valaha fehér kaftánok szépen, gyürődés nélkül a tutajra simultak, az összetett tenyerek megteltek a Szejhun vizével, s a hvárezmi folyó hullámai fölött megzendültek a reggeli ima könyörgő szavai. - Allah nagy és győzhetetlen! Védelmezz bennünket, uram, ellenségeinktől! Légy a kardunk, uram, hogy kiirthassuk az átkozottat, és az igaz hit vetése dúsan sarjadjon világod felett!
Kubiláj maga is megnedvesítette arcát a Szejhun vizében, és halkan mormolta a már annyiszor hallott sorokat. "Élünk még! - gondolta, míg szája az imát darálta. - Örökkévaló Kék Ég! Vajon mit rendeltél számomra a mai napon? Örömet vagy bánatot, életet vagy elmúlást?" A Szejhun kellemes cseppjei elűzték az álmot a szemekből. Jaskán pattogó parancsai nyomán a kéttizednyi katona szorgos munkába kezdett; az őrök elfoglalták helyüket a mellvéd mögött, többen pedig turbánjukat lebontva hozzáláttak, hogy valamiféle halfogó hálót ügyeskedjenek. Mások fegyvereiket vizsgálgatták, s a mindig magukkal hordott élesítő kövekkel köszörülni kezdték kicsorbult pengéiket. Kubiláj elismeréssel nézte a keménykötésű katonákat. Való igaz, ha olyan parancsnokaik lennének, mint nagyapja vagy apja - vagy akár maga Dzsocsi nojon! -, talán még vissza is kergetnék a nomádokat a messzi pusztákra... Csak hát hiába vitézek, ha ahányan vannak, annyifelé húznak... Mohamed erre, Ozlag sah arra, Dzselál ad-Dín meg amarra... S aztán ott vannak még a bégek meg a bejek... Nem csoda, ha Dzsocsi, Dzsebe meg Szübőtej sorban leszámol velük... De hát miért ilyen ostobák, miért? Ha ő egyszer a kezébe vehetné a birodalom sorsát, egykettőre rendet teremtene, s még Szübőtej is elismerően bólogathatna, hogy így kell ezt csinálni... Akkor aztán hiába fenekedne ellenség a hvárezmi birodalom határain! Visszaverne mindenkit a farkasodújába, legyen az Dzsocsi vagy akárki! Soha többé nem háborítaná fosztogató ellenség a földműveseket, a kézműveseket és a virágzó városokat... Megrázkódott, és ijedten kapta arca elé a kezét. Örökkévaló Kék Ég! Meghibbantam vagy napszúrást kaptam talán? Hát már az ő fejükkel gondolkodom, mintha közéjük tartoznék?!... Hiszen én mongol vagyok, mongol, a nagykán unokája... Nekem a sarkam alá kell taposnom a hvárezmi birodalmat, szét kell zúznom a kígyó fejét, hogy legyőzhessük Mohamedet! Hiába volt azonban minden lelkifurdalása, újra és újra kétkedés fogta el. - Szétzúzni a kígyót? De hát miért...? Vajon maga a hvárezmi nép elkövetett-e bármi rosszat is nagyapám birodalma ellen? Semmit! Az otrari mészárlás ugyan kinek a büne? Talán Dzsindzsüé? Vagy a békakalifa apjáé? Vagy talán a hodzsendieké, az utcai borbélyé, a vízárusé, vagy az öregeké, akik salátáikat öntözgetik a hodzsendi kertekben? Nem! Hanem csupán Mohamedé, aki szemet vetett a sárgák keleti országára, amelyet Dzsingisz, az én nagyapám meghódított előle... Hát akkor meg miért kell megbüntetnünk ezeket az egyszerű, kedves embereket, miért kell halomra ölni őket, kitaposnunk a salátáikat, betemetnünk az öntözőcsatornáikat... Hiszen ezek nem akarnak egyebet, mint békésen élni az Örökkévaló Ég kékje alatt... Gondolataiból Timur Melik hangja riasztotta föl! - Karszag uram! Lenne veled néhány szavam! Kubiláj engedelmesen letelepedett a tutaj sarkába terített kaftánra, Bulat Tutug, Jaskán és egy másik szakállas tizedes,
Kullaz mellé. Most látta csak, hogy ismerősei közül sokan hiányoznak ; Bujan, Ögrüncs, Kent Kara... Talán a másik tutajokon ülnek, vagy az éjszaka belevesztek a Szejhun haragos vizébe? - Meg kell tárgyalnunk néhány dolgot, urak - kezdte a reggeli beszélgetést Timur Melik -, ennyien maradtunk!... - s a mögöttük úszó négy tutajra mutatott. - Velük is nehéz lesz szót érteni... - morogta Bulat Tutug. - Éppen ezért az a tervem, hogy összekötjük a megmaradt tutajokat... - Talán annyi köteléket össze tudunk még szedni - dünnyögte Jaskán. - De hogyan juttatjuk át a másik tutajra... - Kardot erősítünk a végére, és átdobjuk! - De mi lesz az élelemmel? - kérdezte valaki, és egyszerre kétszeresen megérezték éhségüket. - Talán sikerül halat fognunk - tanácsolta Timur Melik, akinek szintén marta már az éhség a gyomrát. Hiába szívta tele magát a Szejhun édeskés vizével, hogyan pótolhatta volna az a megszokott reggeli lepényt és a szárított gyümölcsöket? - Nem látni a parton senkit... - mondta Jaskán, és a homokdombok felé intett a fejével. - És ha elhagynánk a tutajt? A puszta ad annyi élelmet, hogy mindannyiunk számára elegendő lesz Gurgandzsig... A nomádok lemaradtak... Én azt mondom, hagyjuk itt ezt az átkozott folyót, és tartsunk Gurgandzsnak! - És te mit tanácsolsz, Karszag uram? Kubiláj nem mondhatott mást, mint az igazságot. Érdekei most is, mint már annyiszor az elmúlt napok során egyeztek Timur Melik csapatával. Ő sem élné túl, ha a portyázók markába kerülne! - A vízen kell maradnunk! - mondta határozottan. - Én ismerem őket, elhiheted, uram... Hodzsend óta követnek bennünket a parton, és számítanak rá, hogy az éhség kihajt a szárazra... Nem hagyják ezek, uram, veszni a zsákmányukat!... Folyjon bár a Szejhun a világ végéig, odáig is követnek minket... - Magam is így gondolom - mondta Timur Melik. - Ezért megparancsolom, hogy a tutajokat nem hagyhatja el senki, nem kormányozhatja a part felé, amint csak utasítást nem adok rá... - Csakhogy a Szejhun Benaket felé folyik... S ott a nomádok az urak! - jegyezte meg Jaskán. - Te mit tanácsolsz, Karszag úr? Kubiláj összeszorította a száját. Valóban, Benaketet már jóval korábban elfoglalták Dzsocsi seregei... Csakhogy azok nyilván a városban rendezkedtek be, és fütyülnek a folyóra... - Nos, Karszag uram? - sürgette Bulat Tutug is. Kubiláj vállat vont. - Nemsok választásunk van - mondta mogorwán. - Ha váratlanul éri őket tutajaink látványa, akkor mire fölocsudtak, mi már messze járunk. Ha azonban tudomást szereztek, a jövetelünkről, nem lesz egyszerű az utunk... - Szerinted mit tehetnek ellenünk? - faggatta tovább nyugalmasan a főrendőr. - Úgy vélem - bólongatott Kubiláj megfontoltan -, hogy
füstjelekkel már értesítették rólunk a benaketieket... Azt hiszem, Benaketben már várnak ránk! - Mégiscsak jobb lenne itthagyni a folyót! - makacskodott Jaskán. - Én nem javaslom - jelentette ki Kubiláj, és a homokos partot leste. - Ha tudnak is jövetelünkről, sokat nem tehetnek ellenünk... Ahhoz túlságosan rövid az idő, hogy gátat építsenek... Hajóik nincsenek, tömlőkkel meg nem sokra mennek. Ha behúzódunk a mellvédek mögé, és nedvesen tartjuk a tetőt, kevés kárt tehetnek bennünk... - Attól tartok, uram, lebecsülöd őket... - morogta Jaskán a fogai közt. Kubiláj merev arccal merengett maga elé; ő elmondta a véleményét, a döntés a parancsnok dolga... Timur Melik szótlanul támaszkodott a mellvéd oldalához, ő is a partot kémlelte. A fiú tudta, hogy a parancsnok most igen nehéz döntés előtt áll. Rövid mérlegelés után a főrendőr is nyilatkozott: - Maradjunk csak a tutajokon, magam is azt látom helyesnek... Igaza van Karszag úrnak... Benaketnél valószínűleg nyílzáporral fogadnak bennünket. Talán holmi tákolmányokat is elénk löknek, de ha Allah segít... ezektől megszabadulunk valahogy. A partraszállást azonban túl kockázatosnak tartom... Osztom Karszag úr véleményét, hogy ezek itt lapulnak valahol a közelben, és csak arra várnak, hogy kikecmeregjünk a vízből! Maradjunk csak a Szejhun hátán, itt legalább egyelőre biztonságban vagyunk! Bulat Tutug szavai el is döntötték, legalábbis egyelőre, az utazás sorsát. A nap hátralévő részében összekötötték mind az öt tutajt, ami nem kis erőfeszítésükbe került. Végül sok órai küzdelem, sikertelen kísérletek és többrendbéli vízbe pottyanások után, amikor a napkorong leereszkedett a homokbuckák mögé, a hodzsendi védők öt tutaja egymáshoz csomózva úszott a Szejhun hullámain Benaket felé. A csaknem teljesen kerek holdkorong alig emelkedett a parti fák koronája fölé, amikor a Szejhun mindkét oldalán föllobbantak az őrtüzek. Lobogó lángjuk körül fekete árnyékok sürgölődtek, s vérszomjas rikkantások, füttyentések, fenyegető kiáltások hatoltak az esti csöndben a tutajokig. A menekülőknek a megfeszített munka után sem jött álom a szemükre, csak ültek szótlanul vagy halk szavakat váltva a mellvéd mögött, s nyugtalanul a homályba merült partokat kutatták. Kubilájt némi elégedettség töltötte el, hogy íme, beigazolódott a számítása. Bár senki sem dicsérte vagy illette elismerő szavakkal, büszkén látta, hogy Timur Melik is és a rendőrfőnök is fenntartás nélkül maguk közé fogadják... Nem kevesebb büszkeséggel érezte azt is, hogy Dzsindzsü gyakran felejti rajta kutató tekintetét... Mintha büszke is lenne rá, meg valahogyan félne is tőle... Timur Melik úgy számította, hogy hajnaltájt érnek majd Benaket falai alá. Maga is nyugtalanul hallgatta a mellvéd mögül a partról a tutajokig szűrődő hangokat, amelyek arról tanúskodtak,
hogy a nomádok jól megszervezték kíséretüket. Fintorogva rágcsálta a félig nyers halat, amit a hálóval foglalatoskodóknak sikerült kimerniök a folyóból, s amelyet a mellvédből tördelt ágakból rákot tűzön pirítottak meg valamelyest. Később szigorúan ellenőrizte az őrszemeket, hogy aztán maga is nyugalomra térjen. Ki tudja, talán ez az utolsó éjszakája... A vörösen izzó napkorong, mint óriási turbándísz bukkant a Szejhunt szegélyező cserjés fölé, amikor a távolban földerengtek Benaket bástyái. Miután kikeveredtek a folyó hurkai és kanyarulatai közül, a város megmutatta teljes pompáját a tutajokon kuporgóknak. A bástyák délcegen meredtek az égnek, a falak tetejéről messzire csillogott az őrt álló katonák lándzsáin megtörő napsugarak fénye. A messziről érkező vándor bízvást hihette volna, hogy az elmúlt időben semmi sem változott őfelsége, Nagy Mohamed hvárezmi szultán határvárosában. A part menti úton porral lepett lovascsapat vágtatott megeresztett kantárszárral a város felé. Nem sokkal a benaketi kertek előtt leugráltak hátasaikról. Kezüket a szemük fölé emelték, és elégedett mosollyal szemlélték a lassan közeledő tutajokat. Aztán adott jelre újra nyeregbe kaptak, s eltűntek valahol az érett narancsokat ringató fák sorai közt. A folyó jobb partján a kanyar mögött, közvetlenül előttük, emelkedett a hodzsendi vár. S a vár alatti partszakaszon mintegy másfél ölnyi magasságban kifeszített kötelek sora zárta el az utat, a köteleken pedig kötéltáncosokat megszégyenítő ügyességgel, foguk közé szorított karddal vagy tőrrel, katonák ültek, hogy a fennakadó tutajokra vessék magukat. Arcukon ott fénylett a mohó várakozás, a biztos győzelem. A tutajok megállíthatatlanul közeledtek a kötelek felé. Fedélzetükön mi sem mozdúlt, a mellvéd mögött ott lapultak a mindenre elszánt védők handzsárukkal a kezükben. Kubiláj tisztelettel és gyöngéden tekintett a mellette kuporgó lányra. Dzsindzsü harcra készült, kezében karddal. Orrcimpái kitágultak, arcát izgalom pírja öntötte el. Szó, ami szó, nemigen hasonlított a hodzsendi szelíd hajadonra... A parancsnoki tutajt már csak néhányszor tíz öl választotta el a kötelektől. Ebből a távolságból már tisztán látszott, hogy a köteleket a parti fák törzseire erősítették olyan magasságban, hogy az érkezők biztosan fennakadjanak rajtuk. A part mindkét oldalán lovas századok sorakoztak, hogy méltóképpen fogadják a szárazra evickélőket. Timur Melik egy pillanatra büszkeséggel gondolt arra, hogy milyen veszett híre lehet Dzsocsi táborában, ha néhány embere kedvéért ekkora hűhót csapnak! Aztán kardját a magasba tartotta, majd amikor a tutaj a kötélnek csapódott, leeresztette. mintha csak erre a jelre vártak volna a partokon is, mindkét oldalról sokszor száz torokból harsant föl a csatakiáltás: - Hij, hij, huhuhu!
Levegővel teli tömlők puffantak vízbe a partról, s beléjük kapaszkodva, szájukba kapott karddal nomádok igyekeztek a tutajok felé. Eközben az első kötél megfeszült, ahogy a gerendákkal találkozott, és egyetlen pattanással kettészakadt, akárcsak a második és a harmadik is. :A rájuk kapaszkodók a tutajokra vetették magukat, s harsány ordítással birokra keltek a védőkkel; reccsenve szakadtak a kötelek, és üvöltve ugráltak a fegyveresek a fatörzsekre. Ádáz tusa kezdődött. Kubiláj maga is osztogatta a csapásokat, ahogy csak tudta. Eszébe sem jutott már, hogy nagyapja katonái és saját népe ellen harcol; ez a küzdelem Dzsindzsü életéért folyt, és azért a múltért, amelyet otthagyott a hodzsendi csatornák partján. Úgy érezte, méltatlan lenne az elmúlt nyárhoz, ha most gyáván a földre sunnyadna. Nem is vette észre, mikor kapta a szúrást. Mintha csak darázs csípte volna meg a bőrét. Éppen csak rápillantott vértől csepegő felső karjára, aztán nem tudott többet törődni magával... Hopp! Itt is lehuppant egy nomád! Kardjával a tutajon hempergő harcosok fejére vágott, s a megtántorodót egyetlen rúgással a vízbe taszította. Még látta, amint áldozata hosszú buboréksort húzva maga után, eltűnik a mélyben... A tutajok lendülete közben lecsökkent, s kevés erejük maradt, hogy az egymás után kifeszített köteleket szétszakítsák. Lustán torlódtak egymás mellé, sjobbra-balra himbálództak. A partokról diadalmas üvöltés harsant föl, s újabb meztelenre vetkőzött csapatok vetették magukat a vízbe. Ekkor Timur Melik, harsány parancsokat ordítva, a harmadik tutaj saarkában kuporgó tartalékok elé intett, akik erejüket az elkövetkezőkre tartogatták. A kiválasztott kéttizednyi testőr kezükben élesre fent szablyákkal és kiköszörült baltákkal tüstént vagdalni kezdte a köteleket. A megfeszített bőrszíjak és kenderből font kötelek hangos pattanással szakadtak szét, s vízbe hulló darabjaik közt üvöltve fuldokoltak a kötéltáncosok. A partokról csalódott, dühös ordítás zendült föl. A biztosnak látszó zsákmány kisiklott a kezük közül. Már csak néhány szíj és kötél maradt épségben, a többi döglött kígyóként hánykolódott a Szejhun hullámain. A benaketi várral szembeni partról ekkor hatalmas csónak indult a tutajok felé, rövid bőrzekébe öltözött nomádokkal teli. A csónak pereme fölött megfeszített íjak szegeződtek a tutajokon harcolókra. Timur Melik sürgető ordítása áthatott a kardok csattogásán és a csatakiáltásokon. - Jaskán, a köteleket! Gyorsan, a köteleket... Az első tömlők eközben elérték a legszélső tutajt. A tutaj katonái elkeseredett küzdelemmel verték vissza a nomádokat, akik mindegyre megkíséreltek a fatörzsbe kapaszkodni. A hullámok színén vörös hártya húzódott, s arccal lefelé fordult holttestek úsztak a kötéldarabok közt, vagy pörögtek körbe-körbe az örvénylő vízben.
- A tömlőkbe! Szúrjatok a tömlőkbe! - kiáltotta Kubiláj, s mármár átugrott a szorongatott tutajra, amikor eszébe jutott Dzsindzsü. Kétségbeesve pillantott szét, és csak éppen annyi ideje maradt, hogy kikerülje egy eléje toppanó félmeztelen harcos szúrását. - Eredj a pokolba! - kiáltott rá anyanyelvén. A harcos elképedve bámult rá, és lesújtó kardja megállt a levegőben. Kubiláj egyetlen döféssel a vízbe taszította, s szomorúan megtörölte a homlokát: lám, saját véreinek a gyilkosa lett. Dzsindzsüt azonban, bármerre is nézett, nem látta. Kétségbeesve fürkészte a tutajon fekvő sebesültek és halottak arcát, miközben hangosan kiáltotta a lány nevét. Az utolsó kötél hangos pattanással szakadt ketté, s a tutajok egymás körül keringve, lassan továbbindultak a víz sodrán. A megrakott csónak ekkor ért lőtávolba. A menekülőkre zudulni kezdtek a vas- és csonthegyű nyilak. Kubiláj fájdalmában mit sem törődött velük, már-már a mögöttük forgolódó tutajra vetette magát, amikor Kent Kara átkarolta a vállát, és visszatartotta. - Maradj, uram! - ordított rá a hadnagy, és ő bárhogyan is küzdött, hogy kiszabaduljon a szorításából, a szívós turki nem engedte átugrani. - Neked nem szabad odaveszned! Vissza... Aztán hirtelen bugyborékolni kezdett a hangja, s a szája sarkán véres hab csordogált az álla felé. Kubiláj erőlködött, hogy fölfogja a termetes hadnagy elerm-edő testét, de aztán lemondóan hagyta, hogy elnyúljon a gerendák közt. Ismét a tutaj szélére lépett, hogy a másikra vesse magát, de elkésett; a mögötte bukdácsoló tutaj nagyokat rándult a hullámoktól, s kötelét tépve szempillantás múlva már több ölnyire lemaradt Kubilájékétól. Gerendáin megállás nélkül tombolt a küzdelem testőrök s a fedélzetrejutott támadók közt, és a nyilak is tovább szedték áldozataikat Timur Melik seregéből. Kubiláj észre sem vette, hogy a tutajok közben elhagyták Benaketet, hogy elmaradt mögöttük a vár, a támadó csónak és a tömlőkbe kapaszkodó nomád csapat. Mintha ismét a kóros felejtés borította volna le az agyát fekete leplével, élettelen szemmel nézte a gerendák mellett haragosan áramló vizet, s a délelőtti nap rózsaszínbe forduló sugarait. Valami elmúlt, talán mindörökre, s most csak az volt a kérdés, hogy e nélkül a valami nélkül érdemes-e folytatni az életet? Timur Melik gondterhelten pillantott a magába roskadt Karszagra, majd a homokdűnékre s a mögöttük úszó egyetlen tutajra. A fedélzetén alig kéttizednyi vérző és halálosan kimerült katona kapaszkodott a fatörzsekbe, és próbálta a foszladozó köteleket összecsomózni, hogy utolsó mentsváruk szét ne essék darabjaira. A tömlők segítségével a tutajokig jutott támadók ugyanis borotvaéles pengéikkel az amúgy is gyenge kötelek nagy részét szétvagdosták; a gerendákat már alig-alig fogta össze valami. Köztük tajtékosan áramlott a Szejhun vize az ingadozó fedélzetre, s áztatta langyos cseppjeivel az izzadságban fürdő utasok ruháját.
Timur Melik fájdalmasan sóhajtott, és újra meg újra Kubilájt nézte töprengőn, mintha csak a fiú mozdulatlan háta lenne az egyetlen szilárd pont ebben a kegyetlenül gyorsan változó világban. Néhány napja még a bevehetetlennek hitt hodzsendi erősség parancsnoka, ma már földönfutó, és ki tudja, mi lesz holnap... Talán eltűnik majd ő is, mint lewél a szélben, ahogy Kent Kara, Jaskán és sok ezer katonája? Lám, ez a szerencsétlen karluk is először a hazáját, most pedig azt vesztette el, aki talán még annál is többet jelentett számára... Ostobaság... :A hazánál nem jelenthet semmi többet, ha valóban olyan, hogy mindent érdemes odaadni érte... Csakhogy ilyen-e,Hvárezm, ez a vesztébe rohanó ország? Szomorúan támaszkodott a mellvéd maradékához, és túlságosan meg sem lepődött, amikor olyan szakadt ruhában, amilyet még a régi szép idők benaketi koldusai is undorodva hajítottak volna szemétre, Bulat Tutug bukkant föl mellette. A főrendőr még mindig öklében szorongatta törött kardja markolatát, mintha minden pillanatban újabb ellenség fölbukkanásától tartana. Homlokán széles vágás húzódott, az arcán keresztül egészen az álláig, szeme azonban a régi ravaszsággal és határozottsággal csillogott. Timur Melik elkeseredésén kissé enyhített a főrendőr előkerülése. Mégiscsak maradt valaki mellette a régiek közül... Az elnyűlhetetlen Bulat Tutug! Ha lett volna ereje és kedve, vidáman a főrendőr vállára ütött volna. Önkéntelenül fölemelt keze azonban fáradtan hullt vissza. Arcát Bulat Tutug felé fordította, s elképedve látta, hogy a szánalmas látványt nyújtó rendőrfőnöknek vidám szikrák csillognak a szemében. - Allah segítségével ezt is átéltük! Üvöltöttek az átkozottak, mint a sivatagi sakálok, amikor látták, hogy kicsúszunk a kezük közül. Timur Melik szégyellte volna bevallani, hogy a küzdelem hevében szinte minden érzékszerve fölmondta a szolgálatot, és hogy csak arra a pillanatra emlékszik, amikor az utolsó kötél is kettéřszakadva hullott a hullámokba. A széteső három tutaj látványát azonban soha nem fogja elfelejteni! - Meg kell hagyni, szemfülesek ezek a gazemberek! - folytatta zavartalanul Bulat Tutug. - Gyorsak ezek, uram, mint az ördögök, nemcsak lovaglásban, hanem gondolkodásban is! Ha nekem ilyen katonáim lennének... Bulat Tutugnak akkor a még mindig mozdulatlanul ülő Kubilájon akadt meg a szeme. - Megsebesültél, Karszag uram? - kérdezte jóindulatú gondoskodással, s keze fejével kitörölte a szeméből a homlokáról megállás nélkül csurgó vért. - Nekem magamnak is orvosra lenne szükségem... De hát magad, uram, ha szolgád nincsen... No, nyújtsd a karod, Karszag úr! Szúrt és vágott sebek hamar üszkösödnek a melegben... Kubiláj elhárítóan intett, és fáradtan föltápászkodott. - Nincs énnékem semmi bajom - mondta rekedten, és Bulat Tutugra
pillantott. - Annál több azonban neked! Mutasd uram, a sebed...! Olyan szakértelemmel kötözte be egy kétes tisztaságú ruhadarabbal a főrendőr arcát, hogy becsületére válna akármilyen tanult orvosnak még a hodzsendi várban is. Nemhiába oktatták a tümenben a sebkezelésre! Orvosszerek nélkül azonban ez volt minden, ami tudományából tellett... Bulat Tutug elégedetten tapogatta az arcát. - Jól idevágott az a disznó! - mondta, és sűrűn pislogott szabadon maradt szemével. - No, de ő is megkapta a magáét! Timur Melik közben hozzálátott, hogy rendbe szedje embereit. A két tutajon mindössze háromszor tízen és még négyen maradtak... Ezek közül is minden második sebesült, többen súlyosan is... A parancsnok életében először érezte, hogy nincs semmi terve a jövőt illetően... Mintha minden ereje és elszántsága elhagyta volna... Csak Bulat Tutug csodálkozó hangja térítette magához. - Én láttam a lányt, uram! A partnak tartott azzal a tutajjal, amelyet a tömlőkkel támadók maguk után vontattak... Még magamban gondoltam is rá, hogy talán te is azon a tutajon vagy, Karszag uram! Láttam, hogy elérték a partot... Kubiláj szinte megtántorodott az örömtől. Halvány reménysugár törte át a bánat sűrű felhőit, s leheletnyi mosolyt varázsolt az arcára. Ha élve elérte a partot... És ha a parton ott van a békakalifa, azaz új nevén Uszuntaj, akkor lehet, hogy Dzsindzsü megmenekült. Adja az Örökkévaló Kék Ég, hogy viszontláthassam Dzsindzsüt, és óvd a bajtól! És tedd, hogy Uszuntaj ott legyen, megvédelmezze. Vedd oltalmadba őket! A főrendőr csak annyit látott, hogy szavaival visszaadta a reményt a karluknak, és maga is vidáman elmosolyodott. - Ha Allah akarja, minden jóra fordulhat. Mohamed urunk kiveri őket a birodalomból, és te is megtalálod őt... Ha Allah akarja, semmi sem lehetetlen! - Most aztán hogyan tovább? - kérdezte ekkor Timur Melik, mintha csak a hodzsendi vár tanácstermében tudakolná hadnagyai véleményét. Bulat Tutug szokása szerint elgondolkozva vette szája sarkába a bajuszát, majd Kubilájra nézett. Sokra becsülte a karluk követ harci tapasztalatát. Kubiláj, akinek a szívét még mindig az aggodalom és a reménység hullámai ostromolták, összevonta a szemöldökét, és a tenyerébe támasztotta a fejét. Valóban... mihez is lehetne kezdeni ezzel a fáradt és sebesült három tizeddel Dzsocsi ezredei ellen? Van-e még valami esélyük a menekülésre? - Karszag úr, vajon megkísérelhetnénk-e partra szállni valamely elhagyatottabb helyen? - kérdezte töprengve a rendőrfőnök. Kubiláj megcsóválta a fejét. - Most, hogy csak ennyien maradtunk, könnyű zsákmánya lennénk a portyázó csapatoknak... Továbbra is a partokon kísérnek bennünket... Nézd csak, uram? Bulat Tutug nyomban meg is pillantotta a lovukra lapuló, csúcsos süvegű katonákat, amint szélsebesen porzottak a homokbuckák közt
arra, amerre a Szejhun hömpölygette a vizét. A mongolok nem akarják hát kiengedni markukból zsákmányukat! Az elfogyott és megkínzott testőrök már bizonyára bevallották, hogy a hodzsendi védő, Mohamed úr őfelségének a várkapitánya a menekülők közt van. és vele együtt Bulat Tutug, a félelmetes hírű rendőrfőnök is... Bizonyára kegyesen elmosolyodik majd Dzsingisz úgy, ha legidősebb fiának, Dzsocsinak a követei eléje teszik az üldözöttek fejét... - De meddig úszhatunk még ezen az átkozott folyón? - fakadt ki váratlanul Bulat Tutug, aki hirtelen elkeseredett a mongolok láttán. - Ezektől már nem szabadulunk meg soha többé? - Ki kell várnunk a kedvező alkalmat... - mondta Kubiláj. és hiába törte a fejét, nem jutott eszébe bölcsebb megoldás. Csak enni tovább ezt az undorító nyers halat, és várni, várni, hátha egy elhagyott, erdős partrészen sikerül megszabadulniuk üldözőiktől!... Bár ahogy Dzsocsi portyázóit ismeri, nem adott volna egy lyukas rézpénzt a megmenekülésükért! A két tutaj nyolcadik napja szelte a Szejhun vizét. gerendákon már alig kuporodtak kéttizednyien. Előbb csak a súlyosan sebesültek hunyták le örökre a szemüket a vakítóan sugárzó nap elől, majd a látszólag egészségesek közül is egyre többen ugrottak a gerendák szélére, hogy rémítő átkozódások és fenyegető üvöltés után a vízbe vessék magukat. Néhányan oázist láttak a kopár homokdűnék helyett a parton, és odaigyekeztek, hogy a hívogató árnyékban verjék el éhüket a pálmák üdítő gyümölcsével. Mások ruháikat szaggatták le horpadttá soványodott testükről, és vad énekszóval, egy szál karddal a kezükben vetették magukat a hullámok közé, hogy maguk mögött hagyva a gyávákat, egyedül szálljanak szembe a parton leselkedő átkozottakkal. A nyolcadik nap délutánján kanyarodott a folyó Dzsend alá. A csontig fogyott Bulat Tutug és Timur Melik a lehulló szürkületben csak az égre magasodó várfalakat látta állandó sugárzástól égő szemével, a folyó két oldalán felállított hajítógépeket már nem vette észre senki, a menekülők közül. Kubiláj is csak a reccsenést hallotta, amely darabokra szakította a tutajt, és lágy simogatásként érezte bőrén a Szejhun hullámait, miközben lesüllyedt a gerendák közt a folyóba. Az elsö kőgolyók becsapódásai után röviddel újra üresen hömpölygött a nagy folyó; és csak néhány törött gerenda, lecsavarodott turbán, szétszakadt kötéldarab, mutatta, hogy nem is olyan régen valahol itt, Dzsend városa alatt emelkedett Allah paradicsomába a hodzsendi vár védőinek utolsó két tizede. XIII. Gurgandzs felé Valahol a felhők közt pacsirta csicsergett, a nádszálak susogása pedig úgy kísérte a láthatatlan énekest, mint a lányok zümmögése Dzsindzsü dalolását, amelyet annyiszor megcsodált a hodzsendi estéken. A madár trillázása valószínűtlen magasságban szállt a
föld fölött, a folyó hullámainak szünet nélküli csapkodása közvetlenül közelről hallatszott. Kubiláj a hátán feküdt a pitymallati napfényben, szemét az égre szegezte, s ki tudja, mióta hallgatta mozdulatlanul a pacsirtaszót. Talán egy örökkévalóság múlhatott el ebben az időtlen pihenésben, s még a szemét is óvakodott behunyni, nehogy a semmibe tűnjék az egész. Lassan megmozdult, majd elfordította a fejét. Gondolatai csodálatosan tiszták voltak. Tudta, hogy valahol a Szejhun partján, egy nádasban fekszik, talán sebesülten a tutajtörés után. Még élénken emlékezetében élt a reccsenés, a gömbölyű kő zuhanása, amely darabokra törte szánalmas lélekvesztőjüket. Arra is emlékezett, hogy a szertehulló gerendák közt a Szejhunba zuhant, s orra és szája megtelt a habos vízzel. Ettől kezdve nem emlékezett semmire. Szépen közben elhallgatott a pacsirta. Felkönyökölt és körülpillantott a nádszálak közt. Meglepetésére nemvolt egyedül. Nem messze tőle, a nádasba vágott néhány ölnyi tisztás végén vele egyidős legény ücsörgött, fejére tekert rongyos turbánban, és valahova kilesett a nádszálak közül arrafelé, ahonnan a hullámverés hallatszott. Kubiláj körbe tapogatott a kezével, de sem a kardját, sem a tőrét nem találta sehol. Bele süllyedtek a Szeihun fenekére. Ott alusszák valahol békés álmukat Dzsend alatt, ahol csaknem maga is örök sírját lelte... De ki lehet ez a fegyvertelennek látszó turbános, aki pillanatra sem veszi le a szemét a jobbra-balra hajladozó nádszálakról? Most már mindkét könyökét igénybe vette a támaszkodásnál. Megreccsentek alatta a száraz torzsák, de a Szejhunt figyelő legény fülében a hullámverés és a szél zúgása elnyomott minden egyéb hangot. Kubiláj meglepődött, milyen könnyedén sikerült talpra állnia. Egyet-kettőt tántorgott csak, de azt is inkább a hepe-hupás talaj miatt tette. Erőt érzett a tutajon már szinte tehetetlenné gyöngült tagjaiban, gondolatai frissen száguldoztak a fejében. Úgy látszik, megsegítette az Örökkévaló Kék Ég... És úgy látszik, ez a turbános sem ellenség. Sehol fegyver a közelben, s őt magát sem kötözték meg... A legény ekkor - még csak feléje sem fordult -, türelmetlen mozdulatot tett a kezével. - Ne mocorogj már annyit! - suttogta szemrehányó hangon, azon a turki nyelven, amelyet valahol délen beszélnek. Kubiláj lekushadt és mozdulatlanná merevedett. - Mongolok! - morogta a fiú, és valahova a nádason túlra mutatott. - Épp ide terelte őket a balszerencsénk... Ha fölgyújtják a nádat, itt sülünk meg! Kubiláj a turbános mellé csúszott. Meglepetésére nem a Szejhun tükre tárult szeme elé, hanem végeláthatatlan mocsár és nádrengeteg, amelyet széles tisztás szakított meg közvetlenül előttük. A zöld fűvel és élénk színű virágokkal benőtt tisztás nem lehetett szélesebb néhány
száz ölnél, s túlsó - talán a Szejhun felé eső - oldalán tizednvi lovas haladt lassan léptetve, jobbra-balra nézegetve. Éles füle még a félhangosan ejtett szavakat is hallani vélte, bár nem értette, miről folyik a beszéd a lovasok közt. Csodálkozva érezte, hogy egyszerre csak a semmibe tűnik a Szejhun hullámverése, mintha csak megállt volna a folyó, vagy elcsitultak volna a hátán a tarajos hullámok. Aztán rádöbbent, hogy nincs is a közelben semmiféle habmorajlás, csak a fülébe beleette magát az elmúlt napok során a folyó hangja. - Benneteket keresnek... - mondta a fiú minden különösebb izgalom nélkül. - Látták, amikor Kaplan apóval kihúztunk benneteket a partra... Egy darabig még küldözgették is utánunk a nyilaikat, de akkor aztán bevettük magunkat a nádasba... Hol az ördögbe lehetnek a többiek? - Ki az a Kaplan apó? - kérdezte Kubiláj, a fürkésző lovasokat figyelve. - Velem együtt szökött Szamarkandból... a nagy mészárlás után suttogta a fiú, és most nézte csak meg figyelmesebben a mögötte térdeplő Kubilájt. - Hanem, hallod-e, olyan a képed neked is, mint azoknak ott... Majdho gynem visszadobtunk, amikor Kaplan apó kihúzott... Csak az a kövér, az ordított, hogy karluk vagy, vagy mi a fene... valahonnan keletről. .A te országodat is elfoglalták ezek az ördögök? - Ühüm... - dünnyögte Kubiláj nyugtalanul, mert a megállapodott lovasok közül ketten leszálltak a hátasukról, s a környéket kezdték vizsgálgatni. Orrukat a levegőbe tartották, majd a fűszálakat vették szemügyre: nyomokat kerestek. - Te honnan menekültél? - kérdezte leheletnyi halkan. - Szamarkandból - felelte a fiú csöndesen. - Hallottam, arrafelé vonulnak a nomádok... A fiú álmélkodásában még a lovaik körül forgolódó nyomolvasókról is megfeledkezett. - Hol éltél te, karluk, az elmúlt időkben? - kérdezte annyi csodálkozással a hangjában, hogy Kubiláj már szinte szemrehányásnak érezte. - Szamarkand nincs többé... és nincs többé Buhara sem... És azt hiszem, hogy már semmi sincs az egész hvárezmi birodalomból, csak mi, meg ezek itt... Szamarkand is és Buhara is az átkozottak kezére jútott... - És Gurgandzs? - kérdezte elfúló lélegzettel Kubiláj. - Azt nem tudom... - morogta a turbános. - Mondják, hogy Mohamed úr a szamarkandi vereség után Gurgandzsba gyűjti ůeregét... Arrafelé tartunk mi is, de többnyire csak éjszaka... Nappal úgy rajzanak ezek az ördögök, hogy hiába is bujkálsz előlük, úgyis nyakon csípnek... De az éjszaka a mi barátunk és az ő ellenségük... Ezt szintén Kaplan mondta különben, és ebben is igaza van. Már Benaket óta jövünk egyfolytában éjjelente, és Dzsend alatt is éppen a parti nádasban lapultunk, amikor a hajítógépek összetörték a tutajaitokat. Szép kis utatok lehetett, nem mondom... A kövér már mindent elbeszélt... - Kövér? Miféle kövér? - kérdezte reménykedve Kubiláj.
- Hát a társad... a Bulat Tutug, meg valami Melik is, aki vele van. Olyan kis szakállas, szép ember... Timur Melik vagy micsoda... Azt mondták, Hodzsendből menekültek... Micsoda időt küldött ránk Alah... Mindenki menekül, amerre lát... Mikor lesz már ennek egyszer vége? Eközben a lovasok közül ketten, akik már korábban leereszkedtek a földre, néhány lépést tettek a zöld füvön, a nádas innenső vége felé. Kubilájnak összeszorult a torka: a lowasok rájuk találnak... Akkor aztán hiába a csodás menekülés a Szejhun hullámai közül... - Hol a kövér meg Timur - kérdezte izgatottan. - Majd mindjárt meglátod... - mondta a fiú, s Kubiláj mintha lekicsinylést érzett volna a hangjában. De tudja-e ez a gyerek egyáltalán, hogy mekkora veszélyben forognak? A lovasok ekkor, lassan forgatva a lovaikat, a tisztás széle felé mutogattak. Kubiláj bizonyosra vette, hogy a nyomkeresők megtalálták az idevezető csapást, s most azt vitatják, hogy lóháton vagy gyalogosan támadjanak-e rájuk. Néhányan meg mintha azt magyaráznák, hogy nincs értelme az ismeretlen nádasba hatolni bizonytalan zsákmány után... Lehet, hogy az lesz a vége a vitának, hogy továbbmennek? Hiszen kimászik be szívesen a nádszálak közé, ahonnan a rejtőzködő a hátába vághatja a kését? A nyomkeresők néhány lépés után csakugyan visszafordultak, s lovaikra szálltak. Parancsnokuk, aki valószínűleg tizedes lehetett, jobbnak látta, ha továbbmennek... Fölemelte a kezét, és indulást vezényelt, a csúcsos süvegű, kék kaftános nomádok pedig lovaik hátára hasalva, lábukat az állatok véknyába vágták. Lassú kocogással megindult a tized a nádasban, az ellenkező irányba. Kubiláj föllélegzett, és a turbános vállára tette a kezét. Mármár újabb kérdést akart intézni hozzá, amikor váratlan fordulat történt. Valahonnan, közvetlen közelből, felüvöltött egy furcsa hang, amely hasonlított a nádi farkas üvöltésére, de mégsem volt az. A félig süket is hallotta volna, hogy valaki a farkas hangját utánozza, olyan ügyetlenül, hogy a tümenben odahaza a bölcsőből épp csak kiszálló legénykék is különbül csinálják... - Örökké Való Kék Ég! Valakinek elment az esze! Ezzel a félresikerült vonyítással még visszacsalogatja a mongolokat! A hamis üvöltés hallatára a mongol tized valamennyi katönája vágtában fordította meg a lovát. A hátasok mellső két lába a lewegőbe rúgkapált, hátulsó lábuk a laza talajba süppedt, s kiszakadt fűcsomók röpködtek körülöttük a levegőben. A két nyomkereső röptében ugrott le a lóról, s újra a nádas túlsó oldalát kezdték fürkészni; kezüket a szemük elé ernyőzve bámulták az ingadozó nádszálakat s a nádas belsejébe vezető nyomokat. Aztán néhány torokhangú parancsszó nyomán a két nyomkereső megindult, egyenesen feléjük. Kubilájnak szinte égnek állt a haja a fején. Bulat Tutug most az egyszer valóban jobban tette volna, ha tőle kér tanácsot... Most aztán igazában csak egy út marad előtte; bele a nádasba,
hátha így a nyomát vesztik majd! A turbános legény azonban furcsa módon láthatólag nem aggódott a tized visszatérése miatt. Megdörzsölte izzadó homlokát, és öklét rázta a nyomkeresők felé: - Gyertek csak! Megkapjátok a magatokét! Kubilájt azonban egyáltalán nem nyugtatta meg a fiú fenyegetése. Most, hogy sikerült kimenekülnie a Szejhun hullámaiból, jobban ragaszkodott az élethez, mint valaha. Valami túlvilági hang is mindegyre azt hajtogatta a lelkÉben, hogy Dzsindzsü él. Arszlán nem engedi, hogy bántódása essék... Meg kell találnia Dzsindzsüt mindenáron! De hogyan keresse majd, ha pillanatokon belül lemészárolják Dzsocsi nyomkeresői !... Magasságos Kék Ég! Hogyan lehet valaki ennyire óvatlan, mint ez a Bulat Tutug! Közben a két nyomkereső óvatosan lépegetve a csúszós fűcsomók közt, már-már a nádas szegélyéig jutott. Kubilájnak az volt az érzése, ha kinyújtaná a kezét, érinteni tudná a szélső katona világoskék kaftánját. Durva arcú, busa fejű ember volt, csúcsos süvegét mélyen a szemébe húzta, mintha csak arcát védené a leselkedő tekintetek elől. Apró gombszeme fenyegetően csillogott. Ekkor hasított a második, ha lehet, még rosszabbul sikerült farkasordítás a levegőbe. Aztán valahol, nem messze tőlük, nyílvessző röppent föl, hogy rövid suhanás után lehulljon a földre . A nagy fejű vigyorogva figyelte, és torok hangú rikkantással fölemelte a kezét. Ezzel egy időben a nádszálak közül fölajzott íjal Bulat Tutug emelkedett ki derékig, s a második vesszőt lőtte a nyomkeresők felé. A katona meg sem mozdította a fejét, amikor a suhanó nyíl céltévesztve elszállt mellette. Kubiláj dühösen füstölgött magában. Bulat Tutugnak is és ennek a legénynek is itt elment az esze! Akkor fölhangzott a jól ismert nomád üvöltés. - Hij, hij, huhuhu! A lovasok paripáik hátára lapulva, gyors vágtában indultak feléjük, s kezükben megcsillant a kivont kard. A nyomkeresőkében is. Mintha szárnya nőtt volna a vaskos fejű, alacsony paripáknak, szélsebesen vitték gazdáikat a nádasban megbúvók felé. Kubiláj csak annyit látott, hogy Bulat Tutug egyszerre eltűnik a nádszálak mögött. Megragadta a fiú kaftánjának a gallérját, és maga felé rántotta, majd a vágtában közeledő lovasokra pillantott. Már-már elfordult, hogy a fiúval együtt a nádasba vesse magát, amikor a szeme kerekre nyílt a meglepetéstől. A gyors vágtában közeledő lovasok ugyanis hirtelen megtorpantak, többen is keresztülrepültek hátasuk fején, dühödt ordítással a fűre zuhantak, akik pedig állataikon maradtak, kétségbeesve rángatták a zablát, és igyekeztek nehézkessé és irányíthatatlanná váló paripáikat megfordítani. Kubiláj megértett mindent, a fiú magabiztosságát és a lebecsült Bulat Tutug ördögi tervét is: a lovak patái alatt megnyílt a biztosnak látszó fűtenger, hogy feneketlen fortyogó mélyébe húzza
áldozatait. A szél éppen abból az irányból fújt, s Kubiláj orrát ismeretlen, visszataszító szag csapta meg: az alvilág lehelete! A csapdába esett tized kétségbeesve próbált menekülni. Néhányan lovaik nyakába kapaszkodva igyekeztek kievickélni a bajból, mások veszni hagyták hűséges paripáikat, s csak a maguk bőrének a mentésével törődtek. A föld alatti világ azonban ragaszkodott áldozataihoz... Kubiláj még mindig dermedt mozdulatlanságban nézte a közelben lejátszódó ördögi színjátékot. A zöld mohával, zsombékkal, apróra nőtt, de éles sással borított, előbb még lágyan hullámzó mező szétnyílt, széles, bugyborékoló és füstölő árkok szabdalták sima felületét. Néhány szempillantás alatt szügyig süppedtek bele a lovak, s derékig a harcosok. A katonák arcáról lerítt a halálfélelem. Karjukkal jobbra-balra csapkodva igyekeztek szilárd talajra lelni, hogy kivonszolhassák magukat. A legszörnyűbb azonban a lovak nyihogása volt. Magasra tartott fejjel, szemükben mérhetetlen fájdalommal búcsúztak a világtól, s olyan, szinte emberi szenvedés sírt nyerítéseikben, hogy Kubilájnak könnyek szöktek a szemébe. Egyetlen, mozdulattal félrelökte a fiút, és a nádszálak közt a zöld mezőre vetette magát, valami ősi, mindennél parancsolóbb kötelességtudattól hajtva. Valami homályos tennivágyás taszította előre, hogy legalább a lovakat mentse a haláltól. Alig lépett azonban néhányat, talpa alatt megnyílt a talaj, s máris térdig állt az ingoványban, két-három karnyújtásnyira a legközelebbi mongol katonától. A fiatalember nem lehetett idősebb nála, talán ugyanazon a tavaszon vitték ki a szülői jurtából a tümenbe, mint őt... Kardját messzire hajította, hogy annyival is könnyebb legyen a teste, tegeze és íja valamivel mögötte hevert a zsombékon. Gyűlölettől égő szemét Kubilájra meresztette, és fogát csikorgatta. Már vállig süllyedt az iszapban, egyik karját maga elé nyújtotta, s még mindig valami szilárd fogódzópontot keresett a süppedékben, másik karjával pedig átölelve tartotta vele süllyedő lova nyakát. S amikor már álláig ért a mocsár, égre vetette pillantását, és néhány üteme tört fel ajkán annak a dalnak, amelyet Kubiláj is annyira szeretett, s amely a Szelenga kék vizéről és a vízben cikázó halakról szólt. S a paripáról és a szeretett lányról, akik ott várják a vadászatból megtérő legényt a Szelenga partján. A lovak nyerítése és a halálkiáltások sora hirtelen megszakadt: a mocsár néhány undorító böffenéssel magába szívta áldozatait. Elnémult a dal a Szelenga vizéről és a himbálódzó zöld védelem most már csak árván maradt süvegeket, néhány kardot és elhajított tegezt ringatott a hátán. Az ellenségnek még nyoma is alig maradt. Addigra azonban már Kubiláj is derékig állt a mocsárban. Mintha csak kötéllel vontatnák a pokolba vezető útra az alvilág kánjának a küldöttei, félelmetes erő húzta, szívta lefelé hazájából szakadt s ellenségévé saját vérei után. Ösztönös mozdulatokkal kapkodott jobbra-balra, ujjai azonban csak undorító szagú, lágy
iszapot markoltak, amely rosszindulatú bugyogással csúszott ki görcsösen összezáruló ujjai közül. Fejét hátravetette, a nádas felé tekintett riadtan, vajon hová tűnt a fiú és a kövér Bulat Tutug? Csak nem hagyják most nyomorultul elveszni, amikor egymást segítve annyi bajból, vészből megmenekültek? Kétségbeesett pillantásával egy időben a fiú kibújt a nádszálak közül, és óvatosan egy vastagabb zsombékra tette meztelen, feketére égett lábát. Mögötte Bulat Tutug izzadságtól fém lő arca bukkant elő a zöld nádlevelek mögül, széles tenyerében a fiú hátranyújtott öklét tartotta. Mögötte Timur Melik szakállas képe, majd egy öreg, ráncos, ismeretlen arc jelent meg. Láncba kapcsolódtak a kezek, s az elöl sürgölődő legény óvatosan lépkedett a lába alól jobbra-balra csúszó sáscsomók közt. - Siessetek, elnyel ez az átkozott pokol! - kiáltotta Kubiláj a lassan már álláig érő mocsárból - allahra mondom, elkéstek... A fiú azonban ekkor már hóna alá markolt. - Ne kepesztess, te! - vetette oda foghegyről, fejét csóválva. Megérdemelnéd, hogy teleidd magad ezzel a varázsitallal... morogta, és nagyot rántott rajta. Kubilájnak fájdalom futott át a testén, de mit számított mindez, amikor melle közepéig kiszabadult a pokol undorító öleléséből. - Fogd a karomat! - kiáltott rá a barátságtalan legény, majd a kapaszkodó Kubilájt erőteljes húzással szinte az ölébe kapta. Kubiláj nem hitte volna, hogy ekkora erő lakjon a fiú törékenynek látszó testében... Már a viszonylag szilárd talajon térdelt, amikor Bulat Tutug is megragadta a csuklóját, és egyetlen rántással a nádasba húzta, majd egyensúlyát vesztve, maga is melléje bukott. Kubiláj arccal a földnek fordulva zuhant a nádszálak közé, de ügyet sem vetett az éles csonkokra, szinte azonnal fölpattant és lihegve a mocsár felé fordult. Közvetlenül a lábánál Bulat Tutug hevert, kezét a feje alá téve, lehunyt szemmel, mintha csak otthon tartaná megérdemelt délutáni pihenőjét a hodzsendi řvárfalon, nyugvószékében. Kerek arca mint a kovácsok fújtatója zihálta ki és szívta be a levegőt. Timur Melik karját a mellén összefonva, némán a mocsarat nézte az ismeretlen öreggel együtt. A fiú a zsombékokat próbálgatta még most is, mintha csak az elsüllyedt harcosok után akarna kapaszkodni. - Csakhogy kimásztál... - lihegte Bulat Tutug, és kinyitotta a szemét. - Már azt hittem, csak azért húztunk ki a Szejhunból, hogy elcseréld a vizet ezzel a kotyvalékkal! - s nagyot köpött a nádszálak közé, mintha még mindig a nyelvén érezné a láp rothadó ízét. A fiú nem mondta, hogy mi a terved... Azt hittem, ránk rontanak ezek az átkozottak, s kiugrottam, hogy szembeszálljak velük... Elhallgatott. Hígvelejű beszéd ez! Hiszen csak akkor ugrott bele a lápba, amikor a mongolok süllyedni kezdtek... Bulat Tutug azonban nem vette észre, hogy sántít Kubiláj mentegetődzése, oda sem figyelt, mit mond a karluk, jobban foglalkoztatták saját gondolatai.
- Az öreg meg a gyerek húztak ki minket a Szejhunból... Ott zuhantál mellettem a vízbe, még utánad is kaptam, de mintha egyszerre csak a vizek istene ragadott volna a mélybe, eltűntél a hullámok alatt! Aztán engem fejbe vágott egy gerenda, és fuccs! Többre én sem emlékszem. Ez az öreg meg a gyerek ott lapult a nádas szélén, nem nagyon messze innét, és szerencsénkre mi voltunk azok ketten, akiket a víz földobott az orruk előtt. .. Csak ki kellett nyújtaniuk a kezüket... - És Timur Melik? Bulat Tutug is arra fordult, amerre a parancsnok - még mindig ölbe tett kézzel - a mocsarat Fürkészte. - Nem húzta azt ki senki!... Kiúszott az magától... Mondtam én már elégszer, hogy azt nem fogja semmi... Timur Melik, mintha csak meghallotta volna, hogy róla folyik a szó, hátrafordult, majd intett az egymás mellett üldögélőknek. - Hé! Ki kell hoznunk a fegyvereket! Bulat Tutug fájdalmas sóhajjal kapaszkodott a nádszálakba, és talpra tornászta nehéz testét. Kubiláj egyetlen ingerült mozdulattal rázta le magáról a zsibbadást, s a kövér rendőrfőnök nyomában a zsombék szélére lépkedett. A nap merőleges sugarai eközben a már szinte teljesen összezárult, újra zöld mezőre tűztek, amelyen egy-két homorulat és horpadás mutatta csak, hogy röviddel ezelőtt megbolygatták a láp évszázados nyugalmát. A széles wágások, a pokol éhes szájai összezárultak, s az alvilág feneketlen gyomra böfögve emésztette a halottakat. A feltörő buborékok és kuszára taposott fűcsomók közt elszórt kardok, tegezek és íjak hevertek. A fiú már újra a mocsár szélén állt, és feléjük nyújtotta a kezét.Maga is úgy festett, mintha a poklok kánjának a küldötte lenne, s az élők megrontására ideiglenesen érkezett volna csak a nádasba mocsár alatti lakhelyéről; kaftánjára vastagon ragadt a bűzlő sár, s a ragacsos, undorító kencébe nádszálak és fűcsomók ragadtak, mint leforrázott szárnyason a félig-meddig lefosztott tollpamatok. Kubiláj és Bulat Tutug is bekapcsolódott az élő láncba, s tartották egymás feszülten előrehajló testét. Az Örökkévaló Kék Ég vagy maga Allah azonban ezen a napon már a pártfogásába vette őket; a fiú ügyesen hajladozva az ingatag talajon, minden baj nélkül fölkapdosta és a partra hajigálta a szétszórt fegyvereket. Miután befejezték a munkát, valamennyiük oldalán ismét kard csillogott, Kubiláj, Bulat Tutug és Timur Melik fejét pedig az elsüllyedt harcosok bőrsapkája védte a napsugaraktól. A kis csapat megkönnyebbülve, de talpig sárosan és a pokol bűzös nyálával befrecskendezve hevert a nádszálak tövében, amikor a nap lenyugodni készült. Bármennyire is szerette volna Kubiláj megtisztítani a ruháját és bőrét a száraz és kellemetlenül maró sártól, a mocsárban nem tehette, s az sem látszott bizonyosnak, hogy ezen az éjszakán még megláthatják a Szejhunt. A nádasban kuporgók közt Timur Melik vitte a szót: - Én azt mondom, hogy fordítsunk hátat a Szejhunnak, és tüstént
induljunk Gurgandzs felé! Ki tudja, mikorra érnek Burgandzs alá a támadók... Ott most szükség van mindenkire, aki csak fel tudja emelni a kardot a betolakodók ellen! S ha igaz, ahogy te mondod az öreg felé intett - Szamarkand eleste után nem maradt más reményünk, mint Gurgandzs... Ha ez is elbukik, vége a birodalomnak... Én magam Gurgandzsnak tartok! Te, Bulat Tutug uram? Bulat Tutug a parancsnokára tekintett, és bólintott. - Veled tartok, uram... Kubiláj sem gondolkozott sokáig. Min is tanakodhatott volna... Vágjon neki egyedül az ismeretlennek, egy szál karddal a kezében, abban a reményben, hogy sikerül majd kikerülnie Dzsocsi embereit és találkozik Szübőtejjel?... Egyedül sokkal kockázatosab, mint ezekkel a sokat próbált és ravasz katonákkal... Főleg aztán, ha Mohamed úr Gurgandzsban gyüjti a főerőit, akkor nemcsak Dzsocsi vonul majd ellene, hanem Szübőtej és Dzsebe is... Ott inkább kínálkozik majd alkalom a menekülésre, és ott majd könnyebben nyomára lel Dzsindzsünek... Addig meg... - Előre, Gurgandzsba! - mondta, és kezével arrafelé intett, amerre valahol nagyon messze a város rejtőzködött a leszálló éjszakában. - Mi is úgy véljük, uram - mondta akkor az öreg, és fölkelt, hogy a fiú kíséretében nádat tördeljen az esti tábortűzhöz. Ku-biláj pedig, ahogy odahaza tanulta, kardjával megtisztította a tűzhelyét, és körülárkolta, nehogy a lángok belekapjanak a körülöttük - ki tudja, hány év óta - fölgyülemlett száraz nádrétegbe. Az öreg valahonnan rongyos iszákot varázsolt elő, s rövid idő múlva sovány üreginyulak inas teste forgott a fanyársakon. Fölöttük hunyorogva bámultak a néma csillagok, s talán a gyülekező hvárezmieket számolták, akik minden irányból, éhesen és sebesülten vonszolták a testüket utolsó menedékük: Gurgandzs felé. Izgatott békabrekegés hallatszott a holdsütötte, békés éjszakában. A csatorna partján csöndben lapult a falu, szétrombolt házaival, ledőlt kerítéseivel. Valahonnan a messzeségből, mintha a békáknak válaszolna, kobor kutya szűkölt riadozva. A Dzsejhun felől száraz szél borzolta a hajdani kerteket s a bennük újra szétterjeszkedő homokdűnék hepehupáit. Az eldugult és betömődött csatornák cseppekben csörgedeztették csak a valaha bőségesen áramló vizet, s arra vártak, hogy végleg megadják magukat a sivatagnak. A dűnék büszkén uralkodtak a hajdan szépen művelt kertekben, s alattomos vonulásuk újabb és újabb támadást készített elő a csatornák megmaradt erecskéi ellen. Valahonnan a távolból, talán a Dzsejhun irányából, lódobogás verte föl az éjszaka csöndjét, s késztette riadt visszavonulásra a csatorna békáit. A nagy szemű, zöld állatok keserves vartyogással potyogtak a csatorna partjáról a fenéken lapuló pocsolyába. A lovasok négyen voltak, csúcsos süvegű, karikalábú, alacsony
emberek, s elöl-hátul fölmagasított kápájú fanyergükben szinte álltak busafejű lovaikon. Hátasaik szaporán kocogtak a holdfényben fürdő csatorna partján, a lovasok pedig éberen fürkészték a körülöttük bukdácsoló s a holdsugarak elől menekülő árnyakat. A legelöl haladó csúcsos süvegű fölemelte a kezét, mire megtorpant a másik három lovas is. A lovasok nyugtalanul forgolódtak, s azon tanakodtak, hogy behatoljanak-e a fenyegetően hallgató romok közé. A legelső lovas akkor hátrafordult a nyergében. - Batu! - vakkantotta parancsoláshoz szokott hangon. Végigkutatod a kunyhókat, nem rejtőzik-e bennük hvárezmi. Ha valakit találsz, nem vághatod le a fejét, hanem idehozod! Megértetted? Az egyik lovas dühösen fölkapta a fejét, és kantárszárát a lova fejébe vágta. - Batu! Mindig csak Batu! - kiáltotta indulatosan. - Csak a Földanya tudja, hogy hányadik nyomorult falu ez, amit én kutatok át elsőnek! Menjen most már más!... Elegem volt az éjszakai kujtorgásból! A parancsnok - talán tizedes lehetett - a legény mellé kormányozta a lovát, és jóval szelídebb hangon megismételte: - Eridj már, Batu! Azért adott mellénk Nabcsi nojon, hogy a segítségünkre légy... A te szemed többet ér, mint egy egész századé! A legényt azonban nem hatotta meg a tizedes nyájaskodása. - Teszek Nabcsi nojonra is! Elegem van az egészből... Csak menj, Batu", "rohanj, Batu", "keress hvárezmit, Batu", "fogjál nyelvet, Batu"! Aztán a jutalom meg semmi... Még örülhetek, hogy a végén üres kézzel távozhatok, ha nem csapat meg Nabcsi nojon, amiért csak egy nyelvet hoztam! A tizedes az övén fityegő korbács után kapott. - Nabcsi nojont piszkolod, te kutya? Aki őt sérti, legfőbb urunkat is megbántja! S tudod, mi jár ezért, te... te... szuka fia! A legény megrándult, de aztán legyűrte feltörő mérgét, és nyugodtan nézett szembe a korbácsát markolászó tizedessel. - Én nem becsmérelek senkit, még Nabcsi nojont sem, pedig az Örök Ég a tanúm, hogy megérdemelné... Hazug disznó az, nem más! A tizedes meglendítette a korbácsát, hogy lesújtson vele a legény arcára, de az egyik lovas, az eddig hallgató nomádok közül, melléje ugratott és kitépte a kezéből. - Csak lassan, Kitadaj! - mondta öreges, kissé reszkető hangján. - Hiszen az igazat mondja! - Az ilyeneknek a keselyűk vájják a szemét, Siremün! - morogta sötéten a tizedes. - A Nagy Törvénykönyvben meg van írva, hogy aki a parancsnokot szidja, vagy tetteit tisztátalan szájjal bírálni merészeli... - Csakhogy más is meg vagyon ám írva a Nagy Törvénykönyvben avatkozott a beszélgetésbe a negyedik lovas. - Az is, hogy a
harcosnak is jár a zsákmányból a megállapodott rész szerint... Hogy fele az urunké, az egyik negyede szétosztatik a tisztek közt, másik negyede pedig a harcost illeti... És mit kaptunk mi eddig, Kitadaj? A tizedes sötét arccal elhallgatott, és a holdfényben fürdő csatornára meresztette a szemét. - Semmit! - felelt önmagának a lovas. - Néhány kopott selyemkendő az iszákomban... magam téptem le őket a visítozó öregasszonyok nyakáról... S hol vannak az értékes kelmék, hol az arany, a drága kivert kupák meg a porcelánok, a fegyverek, meg minden, amit a tümenparancsnokok ígértek?!... A tizedes továbbra is mogorván hallgatott. - Megmondom én neked, úgy, ahogy van, Kitadaj - folytatta zavartalanul a katona. - Ott vannak azok, amit csak összehordtunk mi valamennyien, Nabcsi nojon meg a többi úr társzekerein! Ott vannak fölrakva végszámra a selymek, az edények, s ott kacarásznak éjszakánként ezek a sápadt arcú lányok Nabcsi nojonnal, hogy nem jön álom a szememre, csak a fogam csikorgatom... Hát mit ígértek neked is, Kitadaj ? Nem azt, hogy hazatérted után nem lesz nálad gazdagabb ember az Orhon és a Szelenga közt? Hogy életed végéig arannyal kivert jurtában zabálhatod a kövér, zsíros bárányok húsát, vedelheted a hvárezmi bort, és csiklandozhatod az ágyadba bújt hvárezmi lányokat? - mit ígért urunk, azt meg is tartja! - morogta a tizedes nem sok meggyőződéssel. - Hiszem, ha majd látom... - vette át a szót legyintve Siremün. Szamarkand és Buhara elesett, az egész birodalom előttünk hever... S hol van a kocsid, hol az aranyak és hol a lányok?... Talán Nabcsi nojon viszi a tiédet is a kocsiján? - Még szerezhetünk mindent... - dünnyögte tétován a tizedes. - Magad se hiszed, Kitadaj! Én, Siremün, már megértettem mindent.. . Tudod-e, kinek kellett ez a háború? - Mindenkinek - mondta a tizedes, valahova a messze holdfénybe nézve. - Mindenkinek, hogy legyőzzük ellenségeinket, hogy a földbe tapossuk a kígyó fejét... - Phü! - köpött ki utálkozva Batu. - Neked aztán elvette a vizek kánja az eszedet! Ki a mi ellenségünk?!... Ezek a gyávák, akik naphosszat a földet túrják, meg a csatornából merik a vizet ezekre a zöld micsodákra ?! Mikor merészkedtek volna ezek a mi legelőinkre támadni? Soha! - Micsoda lázító beszéd ez?! - fortyant fel a tizedes. - Neked semmi se jó? - Becsaptak minket!... Igértek nekünk, és nem tartották meg... Bolondját járatják velünk. Nabcsi nojon meg a többiek! Aki nojon, az otthon is úr, és a zsákmányból itt is az kapja a legnagyobb részt. De aki szegény volt odahaza, az itt is csak azt kapja: a semmit! S amit kivágok kardom hegyével ezekből, az Nabcsi nojon kocsijára vándorol... Ha meg is ússzuk élve a háborút, nekünk nem lesz soha arannyal hímzett jurtánk, se edényünk, se selymünk, s a lányok is csak Nabcsi jurtájába jutnak... Miránk meg szegénység
vár, éhhalál, és ismét elszegődhetünk Nabcsi nojonhoz pásztornak, és őrizhetjük maró faffyban a jurtáját, és hallgathatjuk az edények csörgését, amint a zsíros húst falja, és a hvárezmi bort vedeli, és hallgathatjuk a megcsiklandozott lányok nevetését, és szagolhatjuk az egész gazdaságot, amit mi szereztünk a két kezünkkel meg a kardunk vasával... És azt kapjuk érte, hogy semmivel sem lett jobb, mint azelőtt... Mert ha harcolni kell, a nojonok meg a parancsnokok nem járnak elöl, de a zsákmányosztásnál valamennyi ott tartja a markát! - Jelentenem kellene az ilyen beszédeket! - dörmögte a tizedes. de hangjában tétovaság csengett. - Bár, ami azt illeti, nem mindenestül oktalanság... - Te sem kapsz semmit, Kitadaj! - ütötte a vasat Siremün. - A tizedeseknek sem jár zsákmány... Az asszony s a gyerekek otthon éheznek, és várják, hogy jöjjön végre már a győztes hadjárat után a dicső Kitadaj, s mögötte hosszú sorban vonuljanak a zsákmánnyal megrakott szekerek... De tudod-e, ki fog majd megérkezni helyetted? A tizedes mogorván nemet intett, és a beszélő arcára tapadt a pillantása. - Csak egy hírnök, Kitadaj. Csak egy hírnök! Ő hozza majd a hírt, hogy Kitadaj tizedes bűzlő teste ott rothad valahol az Abeszkunitenger partján! S ha mégis sikerül hazatérned, hát sovány gebén és üres kézzel lépsz családod körébe... S velünk együtt az maradsz, aki voltál... - Tudom én azt jól - sóhajtotta nekikeseredve a tizedes, és a közben visszakapott korbácsát az övébe dugta. - De a katonának parancsolnak... Ha azt mondják, előre, hát menni kell előre. Ha azt mondják, hogy fogjál nyelvet, hát nyelvet kell fogni! Mint most is... A sereg éhezik, és éhezünk mi is. Ezek meg itt a föld alá rejtették a magokat meg a megsütött lepényeket és a porrá tört híast, s ha nem találjuk meg, éhenhalunk valamennyien. Mi mást tehetnénk, mint hogy engedelmeskedünk a parancsnokoknak? - Ostoba vagy te, Kitadaj - vigyorgott Siremün, fejét csóválva. Csak azt mondaná meg egyszer az Örökkévaló Kék Ég, hogy ki csinált tizedest belőled? - Miért, te mit tennél a helyemben? - kérdezte sértődötten a tizedes. Siremün összenézett a másik kettővel. Megfontoltan végigsimította az arcát, aztán a tizedes felé fordította a fejét. - Én bizony fütyülnék Nabcsi nojonra meg a többi parancsnokra mondta lassan, egyre a tizedes arcát figyelve. - Magam irányítanám a tizedemet... S ami zsákmányt meg élelmet felhajtanék, a magam kocsijára rakatnám... S akkor aztán valóban szekerek sora vonulna mögöttünk az Orhon felé, ha hazatérünk... - Ostobaság! A testőrcsapatok úgyis feltartóztatnak, mindent elvesznek, bennünket pedig megölnek... Menlevél nélkül lehetetlen... az pedig nincs! Batu erre csöndesen elmosolyodott, és a kaftánja öblébe nyúlt. Rövid matatás után előhúzott egy összegöngyölt pergament, és a
meglepett Kitadaj orra alá tartotta. - Itt a menlevél. Tegnap valami kis beszélgetnivalóm támadt Batacsi nojon egyik bizalmasával... Nyugodjék békével az Örökkévaló Ég ölén... Ő dicsekedett, hogy Batacsi nojon menlevelével bántatlanul szállíthatja haza a zsákmányt, és aki csak hozzá ér is, annak a fejét veszik! Batacsi nojon ugyanis Ögödej rokona! Ezzel a menlevéllel gazdagok lehetünk.. . Amit szerzünk, hazavisszük, és ott már senki sem kérdezi, hogy hogyan jutottunk hozzá... Ehhez azonban bátor tized kell! Érted ugye, Kitadaj? A tizedesnek földerült az arca. Bólintott, majd újra kihúzta övéből a korbácsát, és a falu felé mutatott. - Most pedig mind a négyen belovagolunk nyelvet fogni!... Ne várjon hiába Batacsi nojon - tette hozzá még vidáman, és vágtára fogta a lovát. XIV. A találkozás A vénember ott kuporgott a beomlott kerítés sarka mögött, és az égen vándorló holdat bámulta. Holdisten fenyegető udvart vont maga köré vörös sugarakból erre az éjszakára, mintha csak figyelmeztetni akarná az alant hadakozó embereket mulandóságukra s az idő végtelenségére. A kuporgó öreg megértette a hold néma figyelmeztetését: holnap homokvihar száguld majd végig a kerteken, sárga takaróval vonja be a hajdan szépen zöldellő ágyásokat. Reszkető ajka halk imaszavakat morzsolt, a fejére húzta a kaftánját; tudta, hogy az éj kísértetei ezekben az órákban szokták megkísérteni az igazhivőt, s próbára tenni, hogy mennyire mélyedt el Allah tanításaiban, s mennyi hely maradt még a lelkében, ahova a tisztátalan szellemek bevehetik magukat... Gyomra korgása azonban, úgy látszik, messzire űzte a rontására törő démonokat. Nyugtalanul forgolódott rongyos kaftánja alatt, s ha az álom meg-megérintette pillátlan, ráncos szemhéjait, régirégi lakomákat látott, hússal és gyümölcsökkel megrakott asztalokat, mézből erjesztett sört nagy fazekakban és toronyba rakott édes süteményt. Nyál csurrant ki szája szegletén, és állkapcsa ütemesen mozogni kezdett, mintha csak a régen megevett omlós ürücomb került volna fogai közé. Még a hús nehéz, fűszeres ízét is ott érezte az ínyén, s már csak azt kívánta, hogy a mézsörből is nyelhessen egy-két kortyot, de neki, mint meghívott vendégnek, nem illett addig a korsó után nyúlnia, amíg a házigazda nem kínálja. .. Az öreg ennek a falunak az elöljárója volt. Ez a kedves kis település nem messze feküdt Gurgandzstól, a Kazár-tenger közelében. Még tavaly nyáron virult a közsé... A szántóföldeken árpát és búzát termesztettek, a csatornák közt, az elöntött mezőkön rizst ültettek a parasztok, a kertekben zöldséget kapáltak a falusi lányok, a fákon pedig ökölnyi barackok termettek.
Tavalynyártól azonban megváltozott erre Gurgandzs alatt is a világ. Előbb csak kósza hírek jöttek a keleti nomádokról, akik Mohamed úr törvényes birodalmára vetették a szemüket. bár akkor még senki nem vette őket komolyan. A legények meg a lányok éjszakánként tökből halálfejet készítettek, belülre gyertyát dugtak, és azt kiáltozták, hogy: - Itt vannak a mongolok! Élve falnak föl mindenkit! Nem is sejtették, szegények, hogy a végzet sötét erőit idézik föl játékukkal! Aztán ahogy elmúlt a tél, majd beköszöntött a tavasz, egyre ijesztőbb hírek érkeztek keletről; hírnökök, majd menekülőkjöttek és mondták, hogy elesett Otrar, Benaket, Rej, Dzsend, Hodzsend és még sok más erősség. Mondták, hogy a keleti hordáknak nem állhat ellen senki, talán nem is emberek ezek, hanem magának Allah poklának az ördögei, akik elkövetett bűneikért sújtják a hvárezmieket. A faluban akkor a lányok arcáról már eltűnt a mosoly, a legények meg hosszú fanyélre erősítették kiegyenesített sarlóikat, hogy legyen mivel megvédeniük övéiket, ha a legyőzhetetlen istentelenek erre tévednének. Nyár felé megsokasodtak a rossz hírek. Mondták, hogy a mongolok már átkeltek a Szejhun után a Dzsejhunon is, és hogy személyesen Dzsingisz kán vezeti őket, akiről addigra már mindenki tudta, hogy égből letaszított gonosz angyal, akit Allah a sarka alá taposott és az alvilágba küldött, s aki most mégis kiszabadult valahogyan, hogy végigsújtson a hvárezmi birodalmon rettenetes ostorával. Aztán katonák érkeztek a faluba, s magukkal vitték a férfiakat. Tülek, a falu bírája jól emlékezett rá, valamikor régen, a szépbékeidőkben" milyen sírással ésjajgatással búcsúztatták" a legényeket, akiket a bejek meg a bégek parancsnokai a seregükbe rendeltek... Aki csak tudott, megbújt a csatornák közt, vagy nyakig hasalt a rizsföld vizében, és csak akkor merészkedett elő, ha a katonafogdosók továbbálltak. Ki olyan bolond, hogy fölcserélje a békés paraszti életet a bizonytalannal? Ám, ha jobban belegondol, azért akadtak olyanok is, ha nem is sokan... Ott van az öreg Kaling fia, már nem is tudja, hogy hívják, aki magától ment a seregbe, s aranyos boglárral tért vissza egyszer, s az apjának egy egész tehenet hozott ajándékba . Akkor persze örült az öreg Kaling, hogyne örült volna, csak késöbb lett egyre bánatosabb, amikor a nyalka hadnagy soha többé nem jött haza, és még csak hír sem érkezett róla. Azóta már bizonyára Allah paradicsomában hallgatja az angyalok énekét. Ami a harcot illeti, hát most másképpen alakultak a dolgok... Most, még ők, öregek sem tiltakoznak, ha a legények a kiegyenesített sarlót a fanyélre tűzik, vagy élesre köszörülik a nádvágásban kicsorbult kardjukat... Most nem a bégek meg a szaidok kényszerítik fiaikat más földjére, hanem az ellenség közeledik a falu felé... El is mentek a legények szép sorjában, hogy Mohamed úr seregébe álljanak, amely nem messze innen,
Gurgandzs alatt gyülekezett. Olyan nagy sereg gyűlt ott össze, hogy egészen a faluig elhallatszott a kürtök harsogása... Aztán persze jöttek a társzekerek, és összeszedtek mindent, ami csak ehető volt, mert hát a sereget élelmezni is kell valamiből... Adott is mindenki, amije csak volt: szárnyas,juh, gabona, liszt és szárított gyümölcs mind, mind fölkerültek a szekerekre, hogy azok csikorgó kerekekkel szállítsanak el mindent Gurgandzs felé... S aztán csak várt a falu lélegzet-visszafojtva, hogy majd Gurgandzs alatt megtörik az átkozottak hatalma, és fejüket vesztve menekülnek vissza messzi pusztáikra, ahogyan azt Mohamed úr meg a fia, Ozlag sah ígérte... Ami aztán történt, az az öreg Tülek szívét mérhetetlen keserűséggel töltötte be: a sereg vezetői, mielőtt még a mongolokkal megütköztek volna, torzsalkodni kezdtek... A bégekből és bejekből és a szaidokból kitört az irigység és a gyűlölködés, s egy éjszakán, amikor a mongolok már egyesült erőikkel Gurgandzs alatt álltak, a bejek eltűntek katonáikkal együtt... Mire fölvirradt a reggel, nemcsak a sereg felének veszett nyoma, hanem a társzekereknek és a keservesen összegyűjtött élelemnek is... Mind magukkal vitték, egyetlen éjszaka leforgása alatt a szaidok perzsa meg másfajta zsöldosai... Nekik ugyan nem volt szívügyük, hogy megsegítsék Mohamedet, őket csak a pénz érdekelte... Így aztán egyedül maradt Mohamed a kiegyenesített sarlójú legényekkel, az innen-onnan szökött menekültekkel, a szegényekkel és koldusokkal, akik mégis ott maradtak. Mert hiszen hova mehettek volna? A sahok meg a bégek elmenekülhetnek külországba vagy rokonaikhoz, ahova nem ér el a hódítók keze, de mihez kezdjen a falu népe, a városok lakója, a sok kézműves és kereskedő? Ők valóban védeni akarták a hazájukat. Ez a sereg kész volt megütközni az ellenséggel... A következő éjszakán azonban megszökött maga Mohamed is... Fiaival együtt elmenekült, s magára hagyta a föld és a városok népét, noha mindig azt hirdette, hogy gondos atyjuk, s bár azok mindaddig eltartották palotástul, háremestül, seregestül... Bezzeg, amíg nem volt baj, addig Hvárezm megmentője, az igazhitűek apja és a hit bajnoka szerepében tetszelgett, most pedig mint gyáva patkány,-ha követ vágnak utána, a csatornába vetette magát... S megfutottak a drága pénzen vásárolt katonák is, akiket szintén a népet sanyargató adókból fizetett Mohamed úr! A gurgandzsi parádék fényes lovasai fejüket vesztve menekültek a keleti áradat elől. Nem maradt ott senki, csak a legények kiegyenesített sarlóikkal... És még valaki. Velük maradt a szultán fia, Dzselál ad-Dín, aki már régóta a bégek és a szaidok gyűlöletének célpontja volt Mohamed birodalmában. Mert arra vetemedett, hogy keselyűszemét a bégek birtokaira vesse. S azt merészelte sugalmazni hatalmas atyjának - amit az ugyan nem fogadott meg -, hogy kötelezze a bégeket meg a szaidokat is adófizetésre, katonák állítására. És nyíltan arra bujtogatott, hogy le kell törni a szaidok szarvát, s parancsnokokat kell kinevezni a sah leghűségesebb embereiből a
városok és a birtokok élére! Azt merészelte ajánlani, hogy fegyverezzék föl a parasztokat, a városi polgárokat és tapasztalt katonák vezetése alatt vigyék harcba őket a betolakodók ellen! - Hogy aztán a rongyosok csürhéje a gazdagok ellen fordítsa a kardját! - rémüldöztek a bégek és szaidok. - Akkor már inkább a mongolok! Azok legalább a gazdagok közül megkegyelmeznek annak, aki meghódol nekik, legalábbis ez a hírjárja,... Dzselál ad-Dín pedig nem félt harcba vezetni a falvak népét! Csak hát kevesen voltak, nagyon kevesen, s ott is maradtak valamennyien a csatamezőn... De a betolakodók is drágán fizettek a győzelemért! Most először érezték tán idejövetelük óta, hogy a hvárezmiak is tudnak harcolni... Éjszakákon át égették a nomádok a halottaikat, és gajdoltak a papjaik, hogy ha feltámadt az esti szél, idáig is elhozta a sírásukat! De a falu népe nem sokáig hallgathatta a gyászéneket. Aludt mindenki, amikor a martalócok a falura törtek... Tülek csak arra emlékezett, hogy amikor szemét dörzsölve kibújt kunyhója romjai alól, a tetők már lángban álltak, a kerítések földre dőltek a vágtató lovak patái alatt, a lángoló viskók közt pedig rengeteg lovas rikoltozott... A sivítozó lányok meg asszonyok már ott feküdtek a lovasok előtt a nyeregben, az öregeket meg a gyerekeket már levágták valamennyit... Amikor Tülek fölismerte, mi történt, a halottak közé vetette magát. Ott lapult egészen addig, ameddig csak vége nem volt a fosztogatásnak, s a horda el nem vonult zsákmányával... Rajta kívül nem is maradt élő a faluban. Szép lassacskán eltemette a halottakat, akiknek ügyes-bajos dolgait intézte addig, s aztán várta a halált vagy a szebb napokat... Nem kellett tartania az éhenhalástól, hiszen tudta, hol vannak elrejtve a hombárok, és egy kis liszthez meg gabonához mindig hozzá tudott férni... Nem is lett volna semmi baj, ha ezt a lányt ide nem sodorja a balvégzete. Ki tudja, honnan jött és hova tart? Úgy libbent oda, akár a hajnali harmat, talán az égből, észrevétlenül... Amikor reggel fölébredt, a lány már itt ült, és csak annyit mondott, hogy itt maradna, amíg tovább nem mehet Gurgandzsba... Erre meg mit is felelhetett neki? Csak maradjon, ha akar... De a hombárból nem adhat neki. Az a falué! Abból nincs joga senkinek venni, csak aki bele is tett valamit. A lány pedig nem hozott semmit, csak egy nyilat meg néhány vesszőt... De azzal is mire megy majd? Azért igaz, ami igaz, a lány nem ügyetlen. Lám, már az első napon is nyulat hozott, hogy süsse meg. Csapkodhatta is a köveket, amíg valahogyan tüzet tudott csiholni... De végtére is sikerült, csak hát a nyúlfi kicsi volt, lepény nélkül sovány falat... Azóta, ha tetszik, ha nem, a leány élelmezi. Hozza a nyulakat meg a pockokat, akadt már a nyilára egy jó kövér rozsomák is. Azokat sütögetik. De a hús lepény nélkül kevés. igen kevés... A liszthez meg nem férhet hozzá, hiszen ahhoz el kellene görgetnie a követ a hombár tetejéről, leszórni róla a ráomlott tetőt, s ezt nem tehetné úgy, hogy a lány észre ne vegye... idegenek előtt pedig
titkolnia kell a falusiak vagyonát!... A lány most is ott feküdt némán a ledőlt kerítÉs másik vége mellett, kaftánjába burkolózva. Nyilván ő is éhes. Talán mégis csak ki kellene bontania a hombárt? Nem, ma még semmi esetre sem... Majd talán holnap... vagy holnapután... Valahonnan messziről ütemes dübörgést hozott feléje az éjszakai szél. Előbb csak meglegyintette a fülét, majd egyre erősebben dobolt az ismeretlen, távoli zaj. Mintha egér motozna egy üres fadobozban... Az öreg nyugtalanul fülelt, és kitörölte az álmot a szeméből... Tovább hallgatódzott, s rémület kúszott föl a mellén, és a szívét szorongatta. Ha jól hallja, lovak sietős dobogása veri föl az éjszakát! Az öreg nehézkesen föltápászkodott, a kerítés megmaradt oszlopának döntötte a hátát, és tovább fülelt. Most már világosan hallotta a paták csattogását a faluba vezető, valaha szépen rendben tartott, de ma már bízony fűvel és gyommal benőtt úton... Nem lehetnek ezek mások, mint a mongol ördögök! Végigfutott ugyan az agyán, hogy szólnia kellene a lánynak is, de aztán nem mert visszafordulni, csak szaporán szedegette a lábát, hogy elrejtőzzék a leomlott falak alatt. Allah majd vigyáz a lányra! Igaz, hogy ellátta hússal, de azért mi köze hozzá? Manapság igazán nem olyan időket élünk, hogy mással is törődhetne az ember! Mentse,csak mindenki a saját-bőrét, ahogy tudja! Óvatosan maga köré kanyarította a kaftánját, és az alját összefogta, hogy bele ne akadjon valami átkozott bokorba, amelyből éppen elég nő azóta, nem irtja senki. Talán a hombár mellé kellene elrejtőznie... Mit lehessen tudni, mit akarnak ezek az átkozottak! A lovasok eközben belovagoltak a romok közé. Vezetőjük fölemelt kézzel csöndet parancsolt. Az éjszakai némaságban csak a hátasok zihálása hallatszott, amint fújtató bordákkal, nehézkesen szedték a szokatlanul meleg levegőt. A parancsnok ekkor egyetlen ugrással leugrott a fanyeregből, és a kantárt a nyereg kápájára vetette. Paripája engedelmesen állott mellette, mozdulatlanul. A tizedes előhúzta kardját az övéből. A széles penge megcsillant a holdfényben. - Ti ketten végigmentek a kerítés oldalán, én pedig Batuval bemászok ezekbe a tetves kunnyhókba - mondta undorodva, és a másik kettő felé intett. - Gazdag falu lehetett ez, én mondom... - Kutya legyek, ha találunk itt valakit - morogta Siremün, akinek láthatóan nem tetszett az éjszakai faluban való bolyongás. - Miért zsörtölődsz már megint? - legyintett feléje ingerülten a tizedes. - A zsákmány nem hullik öledbe az égből... Nabcsi nojon sem úgy szerezte a kincseit, hogy kiállította a kocsiját a felhők alá, és a sárkányok teleöntötték... - Tudom én azt jól... Én voltam a sárkány, aki teleöntötte azt a kocsit! - Gyerünk hát! Mire vársz... - türelmetlenkedett a menlevél birtokosa, Batu is, és lassan mozgó orrcimpákkal szaglászta az éjszakát. Mintha valami furcsa szagot érezne... Igen, ez korom..
. ez a lovak verejtékének a szaga, és itt valami furcsa illat... mintha húst sütöttek volna valahol a közelben. Úgy szimmantotta, hogy a megperzselt zsír illata valahol fölötte lebeg a levegőben, végigszalad a kerítés oldalán és eltűnik a semmibe. Erre megmarkolta Kitadaj karját, és suttogóra fogta a hangját. - Itt húst sütöttek - súgta rekedten, és egyre forgatta a fejét. - Nem is régen... Ez a szag nem marad meg sokáig... Talán még mindig, itt rejtőzködnek... Kitadaj újra fölemelte a kezét, mire valamennyien elhallgattak. - Előre, de nem külön, hanem együtt! - változtatott elhatározásán a parancsnok, és bátorítóan megveregette a nyakát. Az állat háta megremegett, s a tizedes biztos volt benne, hogy az okosjószág mindent megértett; első hívásra mellette terem, ha a szükség úgy kívánja... Az öreget Siremün találta meg a beomlott mennyezet darabjai mögött. Fehér kaftánja mint frissen hullott hegyi hó vakított a puszta falak közt beszűrődő holdfényben. Arcát szinte kíváncsian fordította a hajdanvolt ajtó helyén belopakodó Siremünre. Két tenyerét a törmelékre tapasztotta, mintha csak az alatta rejtező hombárokat óvná a betolakodótól. - Héj! - kiáltott ki Siremün a mögötte toporgóknak. - Itt van egyř a szemét közt! - ezzel előrenyújtotta a kardját, és megpiszkálta a hegyével Tülek oldalát. - Kelj föl, apó! - nógatta szinte barátságosan, és fejével intett a faluvéne felé, a másik kezével meg mutatta, hogy mit kíván. Az öreg szó nélkül föltápászkodott, és megszeppenve pislogott az ajtó helyén, Siremün mögött bekukkantó, három széles pofacsontú arcra. - Semmink sincs... - motyogta Tülek, miközben az ajtó felé lépegetett. - Igazán semmink... mindent elvittek a seregbe... én magam is éhezem, és ha a lány nem lőtte volna a nyulat... Siremün félrehúzódott, hogy az öreg kiférjen az ajtón, aztán kíváncsian belépett a romok közé, és kardjával végigpiszkálta a törmeléket. - Semmi... - mondta csalódottan, és körüljártatta a szemét a kormos romokon. - Mintha csak az éjszaka démonai takarították volna ki... Tülek sikoltása behasított a falak közé. Siremün, mintha álomból ébredne, egyetlen ugrással az ajtónál termett, és kilépett a résen a szabadba. A vénember alig walamivel a küszöbön túl, a füvön térdelt, Batu pedig ívben feszítette hátra a derekát, úgy, hogy behajlított térde az aggastyán hátába fúródott. Még egyetlen húzás, és elroppan a hátgerince... - Elég! - hallotta Kitadaj parancsát, mielőtt még maga is tiltakozhatott volna. - Ha az öreg megdöglik, mielőtt még beszélne, kárba vész az egész éjszakai kirándulás... - Az már úgyis a gonosz szellemeké - köpött ki Batu, de azért eleresztette az öreget. - Nincs ezek közt a törmelékek között más, csak egér meg korom... Kitadaj azonban érdeklődéssel vizsgálgatta a térdeplő vénember
arcát. - Az öregek mindent tudnak - morogta végül. - Az öregek mindenütt a legbölcsebbek, itt is... Ez is tudja, hogy hova rejtették a kincseiket meg az élelmüket, hiszen nem vihettek magukkal mindent... A tizedes az öreghez lépett. - Na, állj csak föl, apó - mondta barátságosan, és Tülek szakállába markolt. Fölrántotta a földről, és a kaftánjánál fogva egyenesen tartotta, hogy vissza ne essen. Mérlegelte, hogy belerugjon-e néhányat az öreg ingerlően hullámzó gyomrába, de aztán legyűrte a kívánságát, és szinte lágyan formálta ajkai közt a hvárezmi szavakat: - Arany... Erteni, öreg... Arany... Búza, sok-sok búza... Enni, mongol harcos éhes! A faluvéne megrázta a fejét, és mintha elfojtott forrásból tört volna fel a ařvíz, hadarni kezdett. Ajkáról szünet nélkül zuhogtak a szavak, melyeket csak fejének szapora rázása szakított meg hébe-hóba. A négy mongol szájtátva hallgatta a szóáradatot. Aztán váratlanul vége szakadt a szózuhatagnak; Siremün enyhén hátrahajolt, és tenyerének egyetlen ütésével a földre küldte az öreget. Az apó vézna teste kettőt-hármat gördült a füvön, majd mozdulatlanul elnyugodott. A parancsnok akkor körülkémlelt, majd közvetlenül a kerítés mellett egy ágas-bogas barackfán állapodott meg a tekintete. A fa alját szinte bokáig érő magasságban hullott barackok szőnyege borította, édeskés zamatú illattal burkolva be a környéket, ha le-lecsapott a rothadó gyümölcsre a szél. - Tüzet alája! - vakkantotta nyersen, nyeregtáskájából szíjat kotort elő, a negyedik mongolnak-dobta, majd az öreghez lépett és felmarkolta a földről. Tülek szakálláról vér csöpögött a fűre, s fönnakadt szeme csodálkozón bámult a szánakozó holdra. A tizedes rázott néhányat az öregen, és megkönnyebbülten hajtott, amikor meggyőződött róla, hogy áldozatának megrebben a szempillája. Mintha csak borjat mentene a tél hidege elől. Vállára kapta a kaftános testét, és a fa alá vitte, ahol az egik előrenyúló ágról lógott a kötél. Gyakorlot mozdulatokkal csomózta a hurok végére Tülek hátracsavart csuklóit, majd intett az elismerően mosolygó Siremünnek. Az apó teste meglódult és föllendült a levegőbe. Ott himbálózott alig kétkönyöknyi távolságban a földtől. mint a Szelenga-parti erdőkben a fára kapaszkodott óriási denevérek, amelyekről az a hír járja, hogy az alvó harcosok vérét szívják. Brr... A tizedes kiköpött, aztán a kardjával száraz ágdarabokat és a kerítések földre hullott fonadékát söpörte össze kis rakásba, majd lehajolt, és a kupacot gondosan Tülek lába alá halmozta. Három társa kaján kárörömmel figyelte a lassan magához térő öreg növekvő rémületét. Csöndben nézték, hogy az apó földagadt ajkai közül ismét szópatak indul csobogva az útjára, s apró vérrögöket görget magával a híjas fogak közül. Akkor a tizedes undorodó arccal, egyetlen rántással letépte és a máglyára hajította az öreg lábát borító szennyes rongyokat, majd újra a faluvéne elé
lépett, egészen közel, s övéből előkotorta a tűzszerszámát. - Arany... Apó, hallod? Arany... Búza! Enni, érteni, vénember? Tülek elhallgatott, majd szapora fejrázás közben újra beszélni kezdett. Kitadaj kezében megcsillant az acél, és szilajon csapott a kovára, hogy szikrákat varázsoljon az élettelen kőből. Az öreg rémülten feljajdult, amikor a száraz széna apró lángra lobbant, s vékony sikkantások hagyták el az ajkát. Kitadaj a lángoló kis szénacsomót az öreg talpa alatti máglyára vetette. A lángok belemartak a száraz vesszőkbe, a törött fadarabokba, s apró pattanásokkal emelkedtek könnyed szikrák a levegőbe. Az öreg rémült rikácsolással igyekezett magasba emelni a talpát, de gyönge teste nem bírta sokáig a levegőben tartani pálcavékony lábszárát. Mindannyiszor kétségbeesettjajveszékelésbe fogott, valahányszor a talpa beleért a magasba iparkodó lángokba. A négy katona elégedetten szemlélte áldozatuk kínszenvedését, s Kitadaj újra meg újra megkísérelte szóra bírni az apót. - Vénember, arany... Mongol harcos éhes... Búza, érteni, öreg, búza... Ebben a pillanatban váratlan dolog történt. Kitadaj, amennyire csak a tűz engedte, előrehajolt, hogy az öreg arcába süvöltsön, amikor valahonnan a sötétből, mert hiszen a tűz fényétöl most a holdsugártól ezüstös környék is sötétnek tetszett, nyílvessző szelte át a levegőt, és haragos szisszenéssel harapott Kitadaj torkába. A tizedes megfordult a tengelye körül, panaszos nyögéssel a levegőbe kapott, majd újabb perdülés után arccal a tűzbe zuhant, Tülek talpa alá. A többiek rémülten bámultak az éjszakába, majd hang nélkül, hárman három felé, belebukfenceztek a sötétbe. Hosszú ideig csak a félig kialudt tűz ritkás pattogása s a halálra vált öreg nyögdécselése hallatszott. Lába már erőtlenül lógott az izzó máglya fölött, s az égett hús émelyítő bűze keweredett a rothadó barackok szagával. Az öreg szakálláról izzadságcsöppek pottyantak a tűzbe. - Most megvagy! - ordította egy hang, s nyomában ütések puffanása, rekedt fájdalomkiáltás s női sikoltás hangzott föl. A három katona ismét a fa köré gyülekezett. Köpenyénél fogva egy vékony, törékeny alakot vonszoltak, akinek a karjai tehetetlenül lógtak, mintha elszállt volna belőle az élet. Siremün egyetlen lökéssel a fa alá lódította a lányt, majd még utána is rúgott. A vékonyka test ellenállás nélkül elnyúlt a gyökerek mellett. Siremün akkor melléje lépett, és a mellének szegezte a kardját. - Állj! - lihegte gyorsan az idősebb mongol, és keze fejével végigtörölte vérző arcát. - Hátha ez beszél... Ez a vénség úgyis hamarosan magával viszi a titkát... ha ugyan van mit titkolnia... - Jobb lenne átdöfni ezt a vadmacskát! - lihegte Siremün vérző arcát tapogatva. - De akár beszél, akár nem, megemlegeti ezt az éjszakát! - Kössétek a vénség mellé! - parancsolta az öreg mongol; maga felé fordította Kitadaj arcát, majd rezzenéstelen tekintettel visszaeresztette.
- Hé! Hát te meg milyen jogon parancsolgatsz, Tarakaj - Kuss! - mordult rá Siremünre az idős mongol, és összehúzta a szemét. - Ajánlom, hogy elhallgass! Siremün meghunyászkodva húzta be a nyakát, és a lány után nyúlt. A karcsú, ájult teremtés nemsokára Tülek mellett himbálódzott egy másik ágon, s lába alatt ott magasodott már az összekotort törmelékhalom. A lány rövidesen magához tért; és sötét szeme kimondhatatlan gyűlölettel meredt a körülötte sürgölődő katonákra. Siremün és Batu tanácstalanul fordultak Tarakajhoz, Hogy most Kitadajt elvitte a lidérc, ki fogja megkérdezni ettől a boszorkánytól, hogy hova rejtették a kincseiket meg az élelmüket... Tarakaj fontossága tudatában megvakarta a fejét, aztán mielőtt még a lány alatt meggyújtotta volna a szemetet, ahogy Kitadajtól hallotta, az arcába sziszegte: - Mongol harcos éhes.. . Búza.... Arany? A lány szótlanul Tarakaj arcába köpött. Mintha kígyó csípte volna meg, ugrott félre a vitéz, és arcát törölgetve átkozódott: - Fogsz te mindjárt beszélni, átkozott farkasszuka! Szálanként tépem ki a hajad, te... te... - s inte tt Siremünnek, hogy a lángoló szénacsomót a szemétre vetheti. A lány felemelte a fejét, s valahova a fák csúcsai fölött a csillagos égre nézett, ahol gyémántkemény könyörtelenséggel rótta soha véget nem érő útját a Hét Öregember. Siremün megmarkolta a szénacsomót, s az öreg talpa alatt izzó parázshoz érintette. A nyaláb végén kékes lángnyelv lobbant. Siremün a lángocskát könnyed mozdulattal a törmelékhalomhoz közelítette, s tenyerével egyre óvta, hogy az éjszakai szellő el ne oltsa. A fény vígan táncolt a fuvallatban. Akkor azon az estén már másodszor röppent nyíl a sötétből a tűz felé. Ezúttal azonban nem egyetlen árva vessző szelte át a levegőt, hogy harapása nyomán vér buggyanjon és sóhaj szálljon az égre, hanem rajostul szálltak a nyilak, s haragos kopogással téptek Siremün bőrzekéjébe. A nomád elejtette a lángot, és Kitadaj mellé roskadt a földre. Tarakaj hangos kiáltással kapott a kése után, de elkésett. Fegyveréért kotorászó keze útközben irányt változtatott, hogy megpróbálja a belefúródott tollasvégű nyílvesszőt kitépni a nyakából. Egyedül Batunak sikerült, akár az előbb, egyetlen ugrással eltűnnie a sötétben. Hatalmas lendülettel a romok közé vetette magát, aztán hason csúszva igyekezett minél messzebbre kerülni a tűztől és a fa alá rohanó emberektől. Látta ugyan, hogy hátasaik őrizetlenül, békésen legelésznek a ledőlt kunyhósor másik oldalán, óvakodott azonban, hogy lovát hívó füttyével magára vonja a támadók figyelmét. tisztás megtelt férfiakkal. Fakult kaftánokban, rongyos turbánba csavart fejjel, véres kötésekkel kezükön, lábukon, fegyveres férfiak ugrottak elő a sötétből, és hangos hujjogással hívták társaikat a romok közül. Batu elhúzta a száját. Hiába, a zsákmányleső mohóság csorbítja a harcos figyelmét... Ezért tudta
ez a több mint két tizednyi koldus olyan észrevétlenül megközelíteni őket! De hogy a lovak sem nyerítettek Bizonyára az égett hús szaga... Az tréfálhatta meg az állatokat is... A férfiak gyorsan igyekeztek leoldozni az áldozatokat. - Héj, Sonkur! - kiáltotta egy magas legény, s elkapta a fa vízszintesen húzódó ágát, majd föltornászta magát lovaglóülésbe. Aztán kését kivonva az övéből, nyiszálni kezdte a keresztülvetett szíjat. - Kapd el, Sonkur! - szólt le, amikor a szíj pattanva szakadt ketté; lent azonban már nemcsak Sonkur, hanem négyen-öten nyújtották kezeiket az apóért. - Vigyázz, Sonkur!,Jön a másik!... A lány csak egy szempillantásra hagyta el magát. Amikor a kezek óvatosan elengedték és lefektették a rothadó barackok tetejére, teste hevesen hullámzani kezdett, mintha hányni akarna. Aztán látható erőfeszítéssel uralkodott magán, s enyhén tántorogva fölemelkedett. Visszautasította a feléje nyúló kezeket, és haját hátrasimítva az öregre pillantott. - Él? - kérdezte, kétkedő hangon suttogva. - Allah elvette az életét, leányom - mondta egy rekedtes hang. A lány nem válaszolt, csukott szemmel tartotta az arcát az éjszakába. - Az apád? - kérdezte valaki csendesen. A lány megrázta a fejét. - Nem... - mondta, és kinyitotta a szemét. - Nem az apám. - De az apja lehetett volna... - Mindannyiunkat megölnek ezek a pokolfajzatok... Ennek ittůni! Tüzzel sütögették a lábát, és ha nem jövünk időben, te is, lányom... De mit akartak tőletek? - Kincset, aranyat, búzát... Mit akarhatnának mást? - Ebbe a faluba való vagy? - Véletlenül kerültem erre... Messziről jöttem... Hodzsendből. Elszakadtam a szüleimtől, akik Gurgandzsba menekültek. Őket akartam utolérni, de ezek az átkozottak gyorsabbak voltak, mint én... Mire ideértem, Gurgandzs már elesett... - És elesett Buhara is meg Szamarkand is... - Elárultak bennünket! - A bégek meg a zaidok megfutottak! A lány csodálkozva nézte az izgatottan kiáltozó kaftánosokat. - Ti talán ott voltatok? - Persze hogy ott voltunk - mondta az öreg, és a lány vállára tette a kezét. - Ott harcoltunk valamennyien Gurgandzs alatt... Akkora seregünk volt, hogy nincs a világnak az a kánja, aki le tudott volna győzni bennünket, ha a szaidok összefognak! Az urak azonban csak egymással marakodtak! Ozlag sah nem támadott, mert Dzselál ad-Dín adta ki a parancsot! A bégek meg haboztak bárki parancsára is vásárra vinni a bőrüket... El is tűntek egyetlen éjszaka, mint a füst a levegőben. Reggelre egyedül maradtunk mi, a falvak meg a városok népe, csak Dzselál ad-Dín tartott velünk. Meg is mutattuk, hogy nem félünk az ördögpofájúaktól! De hát
sokan voltak, mi pedig addigra már kevesen maradtunk, és csak sarlókkal meg ezekkel az ócska nyilakkal... A jó fegyvereket magukkal vitték az árulók! - Miért sújtott ránk Allah, miért? - suttogta a lány, és a tenyerébe temette az arcát. - Tulajdon ostobaságunk sújtott ránk, nem Allah! - mondta egy piszkos szakállú, inkább dervisnek, mint katonának látszó paraszt. - Az urak nyakát kellett volna kitekerni, mielőtt még a mongolok ideértek! Ha megöltük volna őket, és egész Hvárezm fegyvert ragad, nem győztek volna le bennünket! Csakhogy mi ostobán hagytuk, hogy az urak vezessenek, akik aztán cserben is hagytak... Ostobák voltunk, ostobák! - Igazsága vagyon - bólintottak a többiek is, és szomorúan nézték a földön fekvő öreget. A faluvéne szakállára rászáradt a szája sarkából csepegő vér, s rubinszínnel csillogott a holdsugárban. Egyszerre csak a falu széle felől újra lódobogás verte föl az éjszakát. A tisztáson álldogáló férfiak fegyvereik után kaptak. Széles pengéjű kardjukkal és hosszú nyélre tűzött sarlóikkal a kezükben a romok mögé rejtőztek. Az úton lovasok bukkantak elő. Fehér kaftánjuk, mellszíjuk, oldalukra erősített kardjuk és egyéb fegyvereik azt mutatták, hogy a wolt hvárezmi hadsereg katonái közelednek. A parasztok csaknem olyan barátságtalanul szemlélték a jövevényeket, mintha mongolok érkeztek volna. - Adjon Allah nyugodalmas estét! - mondta a lovasok vezetője, egy keskeny szakállú férfi, és szorosra fogta türelmetlenül táncoló lova kantárját. A paripák idegesen prüszköltek, az égett hús szaga mindegyre vágtatásra késztette volna őket. - Allah vezéreljen! - felelte az öreg paraszt bizalmatlanul. - Ti meg mifélék vagytok?- kérdezte a lovas, és megveregette a lova oldalát. Aztán a nyeregkápára vetette a kantárt és egyetlen ugrással a földön termett. Úgy tett, mintha észre sem venné, hogy a sarlók hegye még mindig feléje néz, s a legközelebbi szinte a mellét éri. - Parasztok... - morogta az öreg. - A gurgandzsi hadból... Ti meg honnan jöttetek? - Mi is a seregben harcoltunk - mondta a keskeny szakállas. és a halott mongolokra esett a tekintete. - Ti intéztétek el őket? - Minthogy a katona urak nem tették meg helyettünk! - csattant fel valaki az öreg mögött. - Te ki vagy, uram, ha meg nem sértenélek? - kérdezte az öreg tisztelettudóan, bár még mindig az érkező mellének szegezte a sarló hegyét. - Talán hallottátok már a nevemet... - mondta könnyedén a szakállas. - Én magam is csak nagy nehezen menekültem meg jó párszor az átkozottak karmaiból... Például Hodzsend alatt... - Ott harcoltál? - Aztán meg tutajjal menekültem Hodzsend alól! - Arról hallottunk! - felelte valamivel barátságosabban az öreg. - Ha Timur Melikre hallgattak volna, még ma is állna Hvárezm, és
győzött volna a hadsereg... Mondják, hogy Timur Melik állt egyedül Dzselál ad-Dín mellett egészen a végső percekig... - Szent igaz - mondta a szakállas. és hátraintett a többieknek. . mögötte gubbasztó lovasok lekászálódtak hátasaikról, és félkörben körülfogták a szakállast. - Azt is mondják, Timur Melik úr követelte Mohamed szultántól, hogy csapja le a szaidok meg a bégek fejét, s Dzselál ad-Dínnak adja át a parancsnokságot. .. Igaz ez, uram? - Még azt is követelte, hogy a zsoldosok helyett a falvak fölfegyverzett parasztjait vezesse Dzselál ad-Dín a pokolfajzatok ellen! A zsoldosok csak a pénzért harcolnak, ti pedig a családotokért, a földjeitekért, Hvárezmért! - Helyesen mondod, uram - bólintott az öreg, és egyetlen mozdulattal elvonta a sarlót a parancsnok melle elől. Megtudhatnánk a nevedet, uram? A termetes szép férfi szinte vidáman nézett az öreg arcába. - Timur Melik vagyok, apám... A név hallatára éles sikoltás hasított a levegőbe. A parasztok közül kiröppent az imént megszabadított lány, félretaszította az útjában állókat, és a hodzsendi kapitány mellére vetette magát. - Timur Melik úr! Timur Melik úr! - zokogta hangosan, és könnyáztatta arcát a parancsnok mellére rejtette. Timur Melik zavartan simogatta a lány hátát. - Nyugodj már meg, lányom... - morogta szelíden, és maga felé fordította a síró arcát. Aztán mintha parázshoz nyúlt volna, elkapta a kezét. - Dzsindzsü! - kiáltotta rekedten a lovaik mellett álldogáló katonák felé. A hold elé ekkor áttetsző bárányfelhők húzódtak. A lovaik mellett álló kaftánosok közül valaki a lányhoz ugrott, átölelte, s ott álltak mozdulatlanul, összefonódva, halottak és fegyveresek közt. XV. A Kazár-tenger szigete Bulat Tutug, Timur Melik és Kubiláj lépésben vezették lovaikat, mögöttük a megvert gurgandzsi sereg harcosai vonultak porba burkolózva, nehézkesen vonszolva dagadt lábukat az úttalan pusztán. A hellyel-közzel fölmeredő romok, az iszappal lepett csatornák, a lerombolt és fölperzselt falvak látványa keserűséggel töltötte el a földönfutók szívét. Hová lett a hvárezmi birodalom nagysága?! A halál és az elmúlás lehelete fújt a szeptembe ri széllel keveredve a kertek közé hatoló homokdűnék fölött. Déli pihenőjükön, amikor az előírt szertartást már elvégezték, s elköltötték sovány ebédjüket, az öreg paraszt tisztelettel Timur Melikhez fordult. - Allah átka van a birodalmon, uram! Azt rebesgetik, már Mohamed úr születését is baljósjelek kísérték... Tűzcsóvás csillag jelent meg az égen, s véres eső hullott a felhők közül. Talán a
sárkányok könnye? Ki tudja? Timur Melik hallgatott, és elgondolkozva nézte a napsütötte rónát. Az öntözőcsatornák partján már kinőttek a pusztulást jelző kórók és a vízikerekek szertehulló darabjai szanaszét feküdtek a mohón burjánzó gazok közt. - Földönfutók lettünk, uram! - folytatta az öreg, és nagyot szívott az orrán. - A nomádok elhajtanak valamennyiünket, akit meg nem ölnek, azt meg rabszíjra fűzik... Hát igaz, hogy örökre vége a hvárezmi birodalomnak? Timur Melik akkor izgatottan felpattant ültéből, és karját a hátára kulcsolvajárkálni kezdett a táborhely előtt. A körben ülő parasztok, de Bulat Tutug és Kubiláj is, megbabonázva bámulták az ide-oda forduló parancsnokot. Az erre elhallgatott, várta Timur Melik válaszát. Amikor rövid idő elmúltával a parancsnok még mindig némán rótta útját, szomorúan megcsóválta a fejét. - Jobb lett volna meg sem születnünk, uram! Erre valaha asszonyok meg lányok énekét hordta a szél, akik a rizst ültették... - Meg korbácsütések hangját és a vadászgató szaidok részeg röhögését - mondta a nagy szakállú, dervis külsejű paraszt gúnyosan, és mutatóujjával az öregre bökött. - Azt is sírd el, apó, hogy kik miatt veszett el a birodalom... - Akire Allah lesújt, az eloszlik, mint a por a szélben! - Hahaha! - kacagott a dervis keserűen. - A te Allahod tán ezeket az ördögfattyakat szereti? Csak nem azt akarod mondani, hogy a gonosz pusztai farkasok Allah hírnökei? - Úgy bizony! - bólogatott az öreg. - Allah ostora ők... Velük sújtja büntetéssel a birodalmat számtalan vétke miatt! - Én meg azt mondom, hogy mi itt valamennyien - s a dervis körbemutatott a pusztán - a szaidok meg a bégek áldozatai vagyunk! Áldozatok, mert mióta a világ világ, a vérünket szívták, korbáccsal vertek bennünket, és levágták a fejünket, ha kinyitottuk a szánkat... - A szaidok csak Allah ellenségeire sújtottak le, meg arra, aki lázadásra uszított. A dervis arca elvörösödött a méregtől. - Vak vagy és süket, öregapám? Hát nem ezerszer elvették tőled is a búzádat adóba? Nem kellett-e a hadnak adnod birkáid javát, és még többet is, ha valamelyik szaid kénye-kedve úgy kívánta... És mivégre?!... Mit adtak érte?! Megvédtek?! Itt maradtunk egyedül, mint az u-jjak a kezeden. Hol vannak a pompázó bejek, hogy az adóért cserébe megoltalmazzanak az ellenségtől? - Elette a fene valamennyit, az már igaz... - bólintott az öreg kényszeredetten. s Timur Melik felé lesett, hogy a vitéz katona, aki azért végül mégiscsak úr, vajon mit szól a szentségtörő beszéd hallatán. Timur Melik pedig mintha észrevette volna, hogy az ő szava hiányzik csak, amely eldönti majd a rájuk nehezedő súlyos kérdéseket, abbahagyta a járkálást, és szorosan a lábukat, maguk alá húzva üldögélő emberek elé állt.
- Te paraszt vagy, öreg? - Az hát, uram! A falu földjét műveltem Buhara alatt... Minden tavaszon kilőtt nyílvesszővel osztottuk ki egymás közt. Az adót meg békével nekiadtuk a szaidnak... Igaz, hogy jöttek katonák sarcolni, ha kellett nekik, meg mindig újabb meg újabb adó akadt, de azért élni, azt lehetett, uram... Nem is volt arrafelé sem éhínség, sem döghalál... - És te? - kérdezte Timur a dervisféle felé fordulva. A szakállas bizalmatlanul pislogott a katonára, aztán rövid habozás után halkan pusmogta: - Én takács vagyok, Timur Melik uram! Rejben éltem, mielőtt a mongolok ránk törtek volna... - A te életed is békés volt és elégedett? A takács szemében gúnyos fény csillant, arcáról lerítt, hogyan vélekedik erről. Ugyan mit tudhat egy fényes boglárú katona a reji takácsokról? A piszkos föld alatti odúkról, a felügyelő kegyetlen ostorcsapásairól s a megdermedő kézről, amely az egész napi munka után alig tudja tartani a szőnyegvarró tűt? Mit érdekli egy ilyen urat a reji takácsok szomorú sorsa, állandó köhögése és korai halála ?! - Az én életem olyan volt, amilyen... - mondta keserűen, és behunyta a szemét. - Én nem hiszek Allah büntetésében... - s itt elnyelte a mondat végét, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy "mint ahogy magában Allahban sem hiszek!" - A birodalmat azonban megmenthettük volna! De azok... - és a főváros felé mutatott, mintha mindenütt bégekkel és szaidokkal lenne tele a táj - azok jobban féltek tőlünk, mint a mongoloktól... Inkább pusztulni hagyták az országot, mint hogy a nép kezébe fegyvert adjanak... Timur Melik eleget hallott. Az öregre függesztette a tekintetét, majd sorban végigfuttatta valamennyin. - A birodalomnak még nincs vége! - mondta lassan, hogy mindenki megérthesse. - A hvárezmi birodalom még áll! A dervisképű csak legyintett, és elfordította a fejét. A hodzsendi parancsnok úgy tett, mintha észre sem vette volna, és zavartalanul folytatta: - Úgy van, ahogy mondom... Igaz, súlyos a vereség, amelyet elszenvedtünk, de bizony mondom, a birodalom még képes talpra állni! Hallottatok már Iszkanderről, aki messzi nyugatról jött, és birodalmat alapított egészen odáig, ahol a nap kél? - Kétszarvízról? - suttogta valaki áhítattal. - Így van, őróla. Alexandrosz vagy Iszkander... Ő is szenvedett vereséget, nem is egyszer, és mégis újra meg újra talpra állt, és elölről kezdett mindent! - Neki könnyű volt... - mondta a takács olyan hangon, hogy szinte istenkáromlásnak hangzott. - Ő a fejét vette annak, aki ellene szólt, aki a birodalom érdeke fölé helyezte a maga önző érdekeit! - Egy szót sem értek az egészből, uram - méltatlankodott az öreg paraszt. - A mi Iszkanderünk nem hagyta magát a szaidoktól becsapatni, de nem ám! S ugyan mi köze ennek a mi birodalmunkhoz?
- Nekünk is újra kell kezdenünk! - mondta Timur Melik és fölemelte a hangját. - Aki harcolni akar a birodalomért a betolakodók ellen, az velem tart, meg ezekkel itt - s Bulat Tutugra, Dzsindzsüre és Kubilájra mutatott. - Harcolni akarunk - mondta az öreg, és kiegyenesített sarlójára mutatott -, idáig is ezt tettük éppenséggel... De hát a sereg meg az urak szétfutottak! Mongol meg annyi van, mint az égen a csillag... Timur Melik akkor újra az öreg mögé nézett, ahol csendben gubbasztottak a többiek. - És ti? - Mi azt tesszük, amit az öreg mond... - morogta valaki. - Úgy sincs hova mennünk... mongolok szétdúlták a házainkat. - Nekem elhurcolták a gyerekeimet meg a feleségemet! - Az én falum helyén meg már fű sem nő! - Akkor meg mit haboztok! - csapott Timur Melik a kardjára. Nincs veszve a birodalom!... Mohamed úr a Kazár-tenger szigetére menekült, a fiai meg új sereget gyűjtenek... Megvetjük a hátunkat az Ind folyónál, a birodalom,déli határain, s szembefordulunk az ellenséggel! Dzselál ad-Dín meg Mohamed úr letöri a szaidok szarvát! Adómentességet biztosít tíz évre annak, aki kikalapált sarlóját a mongolokba mártja! Allah velünk van! nem igaz, hogy a pokolfajzatokat Allah küldte ránk! A pokolból szöktek meg, s most Allah segítségével vissza is kergetjük őket a gyehenna fenekére! A parasztok a gyújtó szavaktól lelkesen fölugráltak a földről, és hangos kiáltozással rázták fegyvereiket. - Megöljük az átkozottakat! Éljen Dzselál ad-Dín úr! Timur Melik akkor fölemelte a kezét, és csendet parancsolt. - Köszönöm, hogy velem tartotok, vitézek... Véget vetünk a pokolbéliek uralmának! A parancsnok szeme hirtelen megakadt a szakállas takácson, aki az általános uiiongás közepette némán ült a földön, és egy fűszálat rágcsált. Önkéntelenül is hozzálépett. Csizmái szinte a takács kaftánját súrolták. - Es te? - kérdezte érdeklődve, harag nélkül. A takács a magasan föléje meredő Timur Melikre fordította az arcát. - Én, uram? - húzta el a száját, és gúnyosan mosolyogva rágta a fűszálat. - Én is veletek tartok... Mi mást tehetnék? Most az a legfontosabb, hogy kiverjük a mongolokat... - Látod, milyen boldogok? - mutatta Timur Melik a fegyvereiket rendezgető parasztokat a takácsnak. - Örülnek, hogy harcolhatnak a birodalomért... Ha kiűztük a pokolfajzatokat, újra megtisztítják a csatornákat, elültetik a káposztát, forogni kezdenek a vízikerekek... De a te arcodon árnyékot látok... Téged semmi sem tud fölvidítani? A takács egykedvűen a parasztokra nézett, aztán megvonta a Wállát. - Miért lelkendezzek? - kérdezte, és magához húzta a kardját. az ujját óvatosan végighúzta a penge élén, majd elégedetten az övébe
süllyesztette. - Hol van még az a győzelem? Mohamed úr eddig csak futott! Mért kapna bátorságra ezután?... De, ha ki is verjük ezeket a majompofájúakat a birodalomból, ugyan nem köpik-e ki újra a tüdejüket a reji takácsok? Ezzel fölkelt, s rá sem nézve többé a parancsnokra, odaállt a sor elejére, A készülődő parasztok közé. Ezen az éjszakán is, ki tudja már hányadszor, Kubiláj és Dzsindzsü egymás mellett feküdtek a fiú köpenyébe burkolózva. Fejük fölött gyümölcstelen almafa levelei riadoztak az éjszakai szélben, fényes lapjukon táncot jártak a holdsugarak. Fejük alá Dzsindzsü köpenyét hajtogatták, s szótlanul bámulták a csillagokat és a szomorú felhöfoszlányok közt bujkáló holdat. A közeli Kazár-tenger felől sós illatot hozott a szél, amely a szejhuni tutajút emlékét juttatta az eszükbe. Kubiláj azóta már pontosan ismerte Dzsindzsü menekülésének a történetét, tudta, hogy mennyire csalódott elképzeléseiben, hiszen a partot érő leányt mohón feléje nyúló karok és nem a békakalifa mosolygása fogadta. Ki tudja, merre jár azóta Uszuntaj? Talán még mindig Hodzsendben szolgálja új urait... Arról is értesült már Kubiláj, hogy milyen ügyességgel szökött meg a lány éjszaka a mongolok fogságából. Még íjakat és vesszőket is lopott magának. Aztán egymagában nekivágott a Gurgandzsba vezető útnak... Bizonyára az Örökkévaló Ég segítette... De hát segíthet-e az Örökkévaló Ég annak, aki nem is hisz benne? - Alszol, kedvesem? - kérdezte a lány, és feléje fordította az arcát. - Szeretlek! - suttogta a fiú, és megfogta a köpeny alatt Dzsindzsü kezét. "Furcsa - gondolta magában -, az emberek keze is megkeményedik a háborúban, nemcsak a szíve. .." - Vajon él-e még apám és anyám? - sóhajtott a lány. - Jaj, ezek az átkozottak mindenkit leöldösnek! Oh, hogy gyűlölöm őket... - s a fiú érezte, hogy a lány szemét ismét, mint már annyiszor, elöntik a keserüség és a tehetetlen düh könnyei. - Köztük ís vannak bizonyárajók és tisztességesek... - felelte Kubíláj. - Igaz barátok... Érezte, hogy a lány teste megmerevedik. - Ezek közt? - kérdezte, és a könyökére emelkedett. - És éppen te mondod ezt, akinek mindene odaveszett... Ezek nem is emberek, hanem a pokol küldöttei valamennyien... Kubiláj megpróbálta csillapítani zaklatott kedvesét. - Köztük is sokan vannak szegények, akiket a puszták hideg tele s a nyár melege gyötör, akik ugyanúgy ki vannak szolgáltatva kánjaiknak és parancsnokaiknak, mint a hvárezmi parasztok... - És ezért rontanak más hazájára? - Ezért - mondta Kubiláj. - Ezért... Hogy azzal, amit az itteni parasztoktól elrabolnak, enyhítsék a szenvedéseiket... - Majd megbünteti őket Allah! Miért nem a saját uraik ellen fordulnak?! Miért törnek ártatlanokra?!. . Miért?! Kubiláj hallgatott, mert a lány kérdésére nem tudott válaszolni.
Számtalanszor töprengett már ezen, de hiába erőltette az agyát, nem sikerült zöldágra vergődnie. Miért kell emberöltők óta más országokra törniük? Talán mert a zord pusztákon hiába is próbálkoznának? Csakugyan, ott nem terem sem narancs sem rizs... Vagy talán mert harcolni és másokat kirabolni könnyebb, mint megdolgozni a mindennapi élelemért?. .. De hiszen ennivaló otthon is akad, még a szegény pásztorok jurtáiban is... Akkor meg miért? Ezer és százezer miért, amelyekre nem tud válaszolni... Érezte, hogy a lány nyugtalanul forgolódik mellette. - És a ti országotok... a karlukoké? - faggatta végül gyanakodva. Kubilájnak elakadt a lélegzete. Igazán nem sokat tudott a karlukokról, bár ott volt, amikor nagyapja elfoglalta az országukat... - Köztünk is vannak gazdagok meg szegények - mondta óvatosan. - És te a gazdagok közé tartoztál? Kubiláj hosszasan habozott, mielőtt válaszolt volna. Végül úgy érezte, hogy már nem halaszthatja tovább a feleletet. - Igen, én vagyonos családban születtem - morogta -, de elvettek tőlünk is mindent... - A te apád is korbácsoltatta a szegényeket? - Igen... azaz nem... vagyis hát... - Szóval igen... és te... te ott álltál mögötte és gyönyörködtél a szenvedéseikben? Kubilájt egyszerre ingerültség meg félelem kerítette a hatalmába. Hogyan meri ez a lány számon kérni tőle a múltját? Félelem fogta el, mert homályosan megsejtette, hogy Dzsindzsüben olyan átalakulás megy végbe, amelyet nem ért pontosan, de egyre messzebbre taszítja tőle a lányt... - Ugyan már - legyintett, és megkísérelt keménységet vinni rekedt hangjába. - Ott nem büntetnek igazságtalanul! Nálunk csak a vétkeseket ítéli halálra a törvény - jelentette ki nyomatékkal, és maga sem tudta hirtelen, hogy hol is van az a "nálunk". Érezte, hogy Dzsindzsüből árad feléje az elutasítás, és ez nagyon bántotta. - Mind ezt hajtogatjátok... - suttogta a lány. - De nektek mindenki bűnös, aki békén akar élni és dolgozni a földecskéjén vagy nyájat terelni... nektek irtózatos adó kell, pénz meg arany, és mindig több... Mint a feneketlen kút, olyan az urak sóvársága! - Nyugodj meg, Dzsindzsü! - próbálkozott újra Kubiláj. igyekezett megsimogatni a lányt, és úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna az elmúlt napok során. A lány teste azonban visszautasítóan megfeszült, s a fiú elvette a kezét. Szomorúan fölsóhajtott, és szinte segélykérőn bámulta a Hét Öregembert meg Szolbon istent az égen... Ki érti az emberek sorsát és gondolatait... Vajon Szolbon isten meg tudná-e mondani, hová lett az utolsó hvárezmi nyár? - Csak azt kívánom - szólalt meg hirtelen, kérdezés nélkül, üres hangon a lány -, csak azt kívánom, hogy mennél többet megöljenek közülük... hogy én is megölhessek mennél többet közülük!.. . Lehet, hogy akit majd elpusztítok, otthon szegény volt, de itt csak ellenség, és az is marad! És ha kell, az életemet adom,
csakhogy kiűzhessük őket! Esküszöm Allahra és mindenre, ami szent, hogy addig nem leszek férfié, amíg az átkozottak ki nem takarodtak Hvárezmből... Akkor aztán majd az urak következnek... Kubiláj dermedten hallgatott. Mintha egyszerrejéggé fagyott volna minden. Örökkévaló Kék Ég! Hová lett a hvárezmi nyár? A parttalan Kazár-tenger előttük csillogott a napfényben; széles hátán hullámok bukfenceztek, s víz felől fúvó szél sós víz és halak szagát permetezte az érkezőkre. A meredek part alján fürgén csapdosódtak a sziklákhoz a hullámok, s hűs párát fröcsköltek a levegőbe. A csapat megállt a meredély szélén, a lovasok visszafogták lovaikat, s gyönyörködve pillantottak a végtelen víz színére. A Kazár-tenger! Kubiláj behunyta a szemét, mert a csillogó víztükörről visszatűző fénysugarak könnyeket csaltak a pilláira. Vagy talán maguktól is hullottak azok a férfihoz nem méltó könnyek? Dzsindzsü ott állt Timur Melik mellett, és sovány arcát a messzi, láthatatlan, túlsó part felé fordította. mintha csak eltűnt apja és anyja integetne onnan, fehér kendőt lobogtatva megkerült gyermeküknek. A halvány lobogás azonban csak a víz felett szálldosó, kiterjesztett szárnyú sirályok üzenete volt, üzenet a napnak, a szélnek és a sóillatú levegőnek... Timur Melik végigfürkészte a kövekkel borított, meredek partot. Valahol távol, egészen a látóhatár szélén, ahol a part és a víz egyetlen zöldeskék vonalban olvadt össze, mintha sötétebb csík szakította volna meg a levegő egyhangú uralmát. - A sziget! - mondta a parancsnok, és kinyújtotta a kezét. - Az ott! - Van az még vagy egynapi járásnyira is - morogta az öreg paraszt, és tenyerével beárnyékolva a szemét, a távoli csíkot nézte. - Még alkonyat előtt oda kell érnünk - mondta Timur Melik, ellentmondást nem tűrő hangon. - A part telis-tele van portyázóval... Ha a mongol seregek még nem is érték el a tengert, hiszen többségükben délnek fordultak, lehetnek elegen, akik erre merészkednek... Egy elfogott nyelv, akit a sziget előtt fojtottak a vízbe, azt mondta, hogy a fővezérük, Dzsingisz, dél felé kacsintgat, de legjobb hadvezéreit, valami Dzsebét meg Szübőtejt két tümen harcossal a Kazár-tengerhez küldte, hogy élve vagy halva, de előkerítsék urunkat, Mohamedet... S alig hanem már ők is tudják, hogy urunk a tenger szigetén rejtezik... - S meddig akar még ott bujkálni? - kérdezte kihívóan a takács. - Az az ő dolga! - felelte komoran Timur Melik. - A miénk az, hogy oda menjünk, mert most egész Hvárezm oda tart... Már aki nem félti a bőrét... - s jelentöségteljesen a takácsra nézett. A dervisképű lesütötte a szemét, s a homokot szemlélte élénk érdeklődéssel. A nap már nyugovóra hajlott, amikor az utasok előtt teljes egészében kitárult a sziget. Körülbelül olyan messze lehetett a parttól, mint a régen elhagyott sziget Hodzsend alatt. Nyilakkal
és faltörővel nem lehetett elérni, arra meg még gondolni sem lehetett volna a nagy hullámzás miatt, hogy csónakkal vagy tutajokkal jusson az ellenség a közelébe. Mohamed úr nem is választhatott volna magának biztosabb rejtekhelyet... A szigeten magasodó fák halkan susogtak, törzseik közt száraz ördögszekereket görgetett a szél. Ezek talán a pusztáról szálltak idáig, hogy elhozzák a menekült uralkodónak leigázott országa utolsó jajkiáltásait? A partot borító óriási sziklák egyszerre megelevenedtek; felajzott íjak és kinyújtott kopját tartó katonák özönlöttek a napra, s szempillantás alatt körülfogták az érkezőket. - Kik vagytok? - harsant feléjük a kiáltás egy sziklatömb mögül, majd aranyos boglárral a turbánján fiatal hadnagy lépett eléjük. Kutató szemekkel vizsgálta végig az érkezetteket, s a lováról leugró Timur Melik felé intett. - Te vagy a vezetőjük? Timur Melik szó nélkül a kaftánjába nyúlt, és összetekert pergament nyújtott a hadnagy felé. - Timur Melik vagyok - tette még hozzá. A hadnagy átfutotta a lapot, majd gondosan összehajtotta, a keblébe dugta, aztán a hodzsendi parancsnokhoz fordult. - Nagy a sürgés-forgás odaát... Megparancsolták, hogy csak azokat bocsássam át, akik Dzselál ad-Dín úr személyes útlevelével járnak... Kiket akarsz magaddal vinni, uram? Timur Melik ekkor Bulat Tutugra, Kubilájra majd rövid habozás után Dzsindzsüre mutatott. - Ezek az állandó kísérőim Hodzsend óta... Szeretném, ha velem jöhetnének a szigetre... - Uram... - hajolt meg udvariasan a hadnagy - a tutajra valamennyien ráfértek. - Ezzel megfordult, s valahova a sziklák közé mutatott; a sziklatömbök mögül szempillantás múlva éles füttyszó hasított a levegőbe, hosszasan szárnyalt, a hullámok hátán elszáguldott a sziget felé, hogy aztán halk visszhangként térjen vissza. Alig halt el a visszhang a csöndben, amikor az egyik leboruló fa ágai közül fehér villanás rebbent a part felé, mintha csak fényes acéltükrön csillant volna meg a lenyugvó nap eltévedt sugara. - A türelmedet kell, hogy kérjem, uram - udvariaskodott a hadnagy -, tüstént jönnek értetek... S valóban, alighogy a hadnagy elhallgatott, a szigetet borító faágak közül széles tutaj bukkant elő, s az oldalával fehér habot verve, lassan közeledni kezdett a part felé. Oldalaira hatalmas levegővel töltött tömlők voltak erősítve, hogy az állandó hullámverés darabokra ne törje és a tenger fenekére ne küldje a tutajt utasaival együtt. A két tapasztalt evezős óvatos mozdulatokkal kormányozta a lélekvesztőt a parthoz, oda, ahol a szikláktól megtisztogatott föveny terült el. Lágyan csapódott a tutaj a parti homokhoz, az evezősök kihúzták lapátjaikat a vízből, és mintegy üdvözlésül a magasba emelték, aztán újra visszaeresztették, és mozdulatlanul tartották a tutajt.
Timur Melik nyomán a kísérők is beugráltak a lélekvesztőbe. Kubiláj gyomra már a gondolattól iS összeszorult, hiszen mindegyre a Szejhunon töltött rettenetes napok emléke tolult az emlékezetébe. Lopva Dzsindzsüre pillantott, hogy vajon ő most mit érezhet... A lány azonban keményen összeszorította a száját, és sovány arca sem félelmet, sem nyugtalanságot nem mutatott. Kemény volt az, mint az acélpenge. Az evezősök a vízbe kaptak, s félelmetes gyorsasággal röpítették utasaikat a sziget felé. A sziget zöld bokrokkal szegett partja szinte már érintésnyire volt csak a tutajtól, amikor valahonnan messziről, talán a sziget belsejéből, furcsa, mélyen kezdődő, majd magasba csapó hangok kórusa emelkedett a levegőbe. Körbejárt a fák csúcsai közt, majd leereszkedett, rátelepedett a tutajra, s megmagyarázhatatlan nyugtalansággal töltötte be a levegőt. Timur Melik összerázkódott, és szinte riadt tekintettel Bulat Tutugra nézett. A kövér főrendőr a fákat fürkészte, mintha csak mögéjük akarna látni, aztán a gerendákra sütötte a szemét. Kubilájnak a szomorú, szinte zokogó kórus hallatára régen elfelejtett hangzatok zendültek meg az emlékezetében... Otthon, amikor a testvére meghalt, akit levetett a ló, akkor énekeltek ilyen szomorú, semmi máshoz nem hasonlítható dalt a sámánok meg a siratóasszonyok... Ez az egyhangú lüktetés, mintha csak a halott életének eseményeit sorolná föl. Timur Melik az evezősökre pillantott; az ő oldalán ülő fehér turbános katona szeméből fénylő csöppekben hullottak a könnyek. S ahogy a tekintete találkozott a hodzsendi parancsnok pillantásával, nagyot sóhajtott. Timur Melik meg sem várta, hogy a tutaj a parthoz csapódjék, egyetlen ugrással a szárazon termett. Mögötte Bulat Tutug, Kubiláj és Dzsindzsü. A panaszos dal pedig csak áradt a fák közül. Timur Melik áttört a partot övező bokrok sűrűjén, zavarában nem a sziget belseje felé vezető kitaposott ösvényt használta. Dühödten tépkedte a kaftánjába akaszkodó tüskés katángokat, és halk káromkodásokat morzsolt szét a fogai közt. Aztán mintha villámcsapás érte volna, megmerevedett: óriási tisztás szélén találta magát, amelynek a közepén máglyához hasonló faalkotmány emelkedett. A máglya tetején fehér kaftános emberi alak hevert, kezei a mellén összekulcsolva, mozdulatlan, nyitott szeme a sötétbe burkolózó fakoronákat nézte. A máglya lábánál arccal a földre boruló asszonyok koszorúja énekelt, s gyászdalukat megmegszakította a feltörő zokogás. a máglya körül vagy harminc férfi állhatott, kardjukra támaszkodva, szorosan egymás mellett. s rezzenéstelen tekintettel nézték a máglyán fekvő fértit. Amikor Timur Melik a tisztásra lépett, a kardos férfiak fölkapták lehajtott fejüket, és nyugtalanul pillantottak a hodzsendi parancsnokra. Timur Melik lecsatolta kardját, a földre dopta, aztán letérdelt, majd leborult a tavalyi avarra. Elvégezte a kötelező
meghajlásokat, elmorogta az imádságokat, szeméből azonban egyetlen könnycseppet sem sajtolt ki, ahogyan az ilyenkor illendő. Hajlongása közben egyre azon járt az esze, hogy mit határozhatott a sah halála előtt? Egyáltalán volt-e bátorsága kinyitni a száját, amikor a végzet angyala megsuhogtatta mellette a szárnyait, vagy akkor is gyáva és makacs hallgatásba burkolódzott? Mi lesz vele? És mi lesz a birodalommal? A fegyveres férfiak karéjából akkor lépett ki a herceg rubinbogláros turbánban, de tépett kaftánban és bekötött karral. máglya felé fordult, karját pedig kitárta, mintha csak magához akarná ölelni a Kazár-tengert szigetestül. Szava csengő volt és parancsoláshoz szokott. A máglyán fekvő Mohamedre nézett, aki az apja volt ugyan, de akit soha nem szeretett igazán. S az őszinte és bátor ember ajkán hamisan csengettek az apját gyászoló fiú halotti imájának a szavai: - Te, aki fölneveltél, aki megosztottad velem ételedet és italodat, akit térdedre emeltél és tanítottál, nem vagy többé... Kubiláj lehangoltan szemlélte a furcsa színjátékot. Hirtelen meghökkent. Az imádkozó férfi mellől, a lehajtott fejek közül valahonnan éles pillantás keresztezte az övét. Leeresztett szemhéja alól igyekezett föltűnés nélkül végigmérni a leskelődőt, aztán a félelem és az öröm furcsa keveréke ömlött végig rajta. Közvetlenül Dzselál ad-Dín mellől acélszürke szempár fürkészte. Balcsics! Ahmed Balcsics! Az első öröm után azonban aggodalom szorította össze a szívét. Vajon számíthat-e még Balcsics jóindulatára? Vajon hallgatni foga karavánvezető, most, amikor már szinte semmi nem kötelezi a hallgatásra? - Aki kardot adtál a kezembe, és megmutattad, hova sújtsak vele, hogyan mártsam hegyét az oroszlán szívébe, hogyan húzzam végig az elefánt bőrén... Te, aki mindenre megtanítottál, nem vagy többé... Kubiláj egyre nyugtalanabbul hallatta a szertartás szavait, amikor észrevette, hogy Balcsics, mintha csak véletlenül tenné, mélyen meghajol, és alig észrevehetően egy-egy lépést tesz hátrafelé, aztán, amikor már jó néhány őllel eltávolodott az imádkodók karéjától, óvatos mozdulatokkal beoson a bokrok közé. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a szürkéskék szemű karavánvezető őt keresi... Mégsem fogja elárulni... Ha akarta volna, már az előbb is megtehette volna... Megnyugodva látta, hogy Dzsindzsü belefeledkezett imájába, Timur Melik pedig mozgatja ugyan a száját, de a saját gondolataival van elfoglalva. Bulat Tutug meg egyre csak az imádkozó férfiakon tartja a szemét. Kubiláj szinte- elmosolyodott. Ki figyelne most egy árva karluk követre? Óvatosan megfordult, és belépett a bokrok közé. Mögötte hangtalanul bezárultak az ágak, és éppen azon az ösvényen találta magát, amelyen ide kellett volna jönniük. Néhány lépés után megállt, hogy hallgatóddzék. A tisztás felől még mindig az ima
foszlányai szűrődtek át a bokrokon, jobb kéz felől azonban halk recsegés mutatta, hogy, valaki óvatosan közeledik. Villámgyorsan megigazította övébe dugott tőrét, hogy az első gyanús mozdulatra előránthassa, aztán kezét melle előtt összefonta, s hátát egy öles nyárfa törzsének döntötte. A jobb oldali bokrok közül kilépett a karavánvezető. Kubiláj feszülten figyelt. Nem sok ideje marad tétovázásra, ha kiderül, hogy Balcsics mégis az ellensége... A karavánvezető kiszakította kaftánját a vendégmarasztaló tüskék közül, aztán a fiúra nézett. Kubiláj felsóhajtott; Balcsics szemében nem látszott más, csak öröm... Ámbár ki tud ezekben a démoni szemekben olvasni? Ahmed Balcsics sohasem tartozott a kövér emberek közé, Kubilájt azonban meglepte halvány és csontsovány arca. Ő is keveset nyugodhatott azóta, amióta a Gazemberek Atyja elhajtotta Benaket előtt... Balcsics kitárta a karját, és a fiúhoz lépett. Aztán az utolsó pillanatban ölelés helyett inkább két tenyerébe vette Kubiláj jobbját és a melléhez szorította. A fiú Balcsics vállára hajtotta a fejét, ahogy odahaza is szokásban volt. Balcsics tekintete szomorúságról és bánatról árulkodott... - Örülök, hogy látlak, uram - suttogta a karavánvezető, és néhány lépést hátrált, hogy alaposabban szemügyre vehesse a fiút. - Mármár azt hittem, hogy a keselyűk martaléka lettél... Képzelheted, a nyugtalanság kínjai hogyan gyötörtek, amikor az a rabló otthagyott a pusztán... - Megkapta a Gazemberek Atyja a jutalmát? Balcsics savanyúan mosolyogva bólintott. - Allah fizette ki neki... S ha van igazság Allah ítéleteiben, akkor most a poklok mélységes fenekén fő a legforróbb katlanban... - Én Hodzsendbe kerültem, egy jámbor ember megtalált a pusztán, és magához vett... - Sokáig kerestettelek, uram... Magam vezettem a katonákat a sivatagba, ahol a Gazemberek atyja a homokba vettetett, de már a nyomodat sem leltük... Reménykedtem Allah kegyelmében, hogy még az utamba vezérel, hiszen a csontjaidat sem találtuk sehol... Imádkoztam, hogy valaki találjon rád és vigyen magával... Úgy látszik, Allah mégiscsak meghallgatja néha az igazhívők könyörgését... - Te is menekültél idáig? - Amikor nagybátyád, Dzsocsi úr méltóztatott megtámadni Benaketet, nekem sem lehetett többé maradásom... Tudom jól, hogy Dzsocsi úr nem kedvel túlságosan... Éppen ezért nem szerettem volna életemet érdemtelenül és ismeretlenül Benaketben befejezni... De te hogyan kerültél Timur Melik úr kíséretébe? - Hodzsendben csapódtam hozzá - morogta Kubiláj. - Most Karszag a nevem... s karluk követ vagyok - tette hozzá halvány mosollyal. Balcsics arcán röpke derű suhant át; egész életét a pusztán töltötte, s a felét álruhában, értékelni tudta hát Kubiláj nem
mindennapi teljesítményét. - Az a lány... - kérdezte végül, mintegy nellékesen - tehozzád tartozik? - Az én védelmem alatt áll! - felelte Kubiláj a kelleténél ünnepélyesebben, és dacosan fölszegte a fejét. - S velem is marad! Balcsicsnak mintha ismét elégedett mosoly suhant volna át az arcán. Tiztán elnyomta vidámságát, és Kubiláj végül is nem tudta, örömet vagy gúnyt látott-e ezen a sovány, barna, hideg férfiarcon. - Beszéljünk őszintén, uram - mondta akkor Balcsics, és a közvetlenül mellette emelkedő hatalmas fa törzsének támasztotta a hátát. - Bizonyára az a kérdés motoszkál benned, hogy mint vélekedj rólam... Hogy a megváltozott körülmények ellenére számíthatsz-e rám, vagy egyetlen kiáltásomra a nyakadra csődíteme a fegyvereseket... Ugye, ezekre gondolsz, uram? Kubiláj méltósággal nézett Balcsics fölé a levegőbe, s szinte erőszakkal akadályozta meg magát, hogy ne bólintson... Aztán bizalma jeléül sorra beszámolt mindarról, ami vele történt, mióta elszakadtak egymástól. A karavánvezető ekkor újra elmosolyodott, s a fiú úgy érezte, hogy a mindig nyugodt Balcsics mosolygása most félelmet és nyugtalanságot takar... Mintha csak lelkének bizonytalanságát akarná a mosoly álarca mögé rejteni. - Köszönöm őszinteségedet, uram. Magam is nyílt szóval felelek. Nem lenne semmi hasznom belőle, ha, elárulnálak, uram... Téged megölnének, de attól nem változna semmi... De hogy pontosan megértsd, uram, amit mondani akarok, kissé talán bőbeszédűbbnek kell lennem, mint szokásom... Csak addig beszélhetünk, amíg az ima tart... Nos, tudod, uram, hogy éveim java részét a pusztán töltöttem, többet, mint amennyit a hvárezmsah palotájában... Tehát amíg a pusztán voltam, köztetek, megszerettelek benneteket... ezért is lettem nagyságos nagyatyád kémlelője és karavánvezetője... Azt hittem, hogy a tüzet össze lehet békíteni a vízzel. Abban reménykedtem, hogy a karavánok útján sohasem járnak majd katonák, hogy lassan majd a pusztákon is feltörik a földet, hogy csatornák hasítanak a puszta húsába, s barátságban élhetünk veletek mi, hvárezmiek... Erre tettem föl az életemet, uram! S ma már megmondhatom, hogy a híreket is úgy adtam és vettem, vittem és hoztam, hogy a jó szomszédság ügyét szolgáljam vele... Most azonban be kell látnom, hogy tévedtem... A tűz nem keveredik a vízzel! S ne hidd, uram, hogy ezért csak nagyatyádé a felelősség... Legalább annyi felelősség illeti a sahokat, a szaidokat meg a bégeket, akik megalázónak tartották, hogy a kereskedésben gyarapítsák a vagyonukat, helyette a parasztokat és a városok polgárait sanyargatták... Hogy amíg országukat a nomádoktól féltették, maguk is más ország kirablásán törték a fejüket... Már megbocsáss, uram, de az egyik kutya, a másik eb... - Most mit teszel - kérdezte Kubiláj őszinte kíváncsisággal, hiszen a szürkéskék szemű férfit ismét szívébe zárta szomorú és
igaz beszédéért. - Még nem tudom... - felelte Balcsics, és behunyta a szemét. - A szultán halott, s a birodalom, úgy rémlik, elveszett... Dzselál ad-Dín túl későn kapta a kezébe a hatalmat... Mert tudd meg, hogy mohamed úr halála előtt megfosztotta Ozlag sahot a trónutódlásától, és Dzselál ad-Dín úrra ruházot minden hatalmat... Azt hiszem azonban, már késő... Talán egy utolsó ütközet még visszaadhatja a hvárezmiek hitét, deř a győzelmet már nem... A győzelem a tiétek, uram... Kubiláj lehajtotta a fejét. Most talán ujjongania kellene, hiszen nemsokára megverik majd a nagydobokat Karakorumban. Kitűzik a kilencjakfarkas zászlót a nagyúr jurtája elé! Újabb birodalom, a mohamedánok országa hever Dzsingisz kán csizmái előtt! S ömlik majd a zsákmány, a rabok, az arany és a porcelán a puszták szívébe... S mégis, nem tudott örülni a diadalnak... Mindegyre a szétrombolt városok, a holttestek hegyei, az eltömött csatornák és a sivataggá változott kertek látványa kísértett a lelkében. - A bégek elmenekülnek talán délre, Hindkeg földjére, de a parasztok itt maradnak nyomorultul, új uraik korbácsai alatt jajongva... Az Ind folyónál még egyszer megütközik a mongolokkal a hvárezmi sereg, melyet Dzselál ad-Dín úr még hirtelenjében össze tud szedni... aztán mindenki átkel az Inden, és menekül Hindkeg földjére... Talán én is velük tartok... Ki tudja? Azt hittem, hogy a ti támadásotok, ha már nem lehetett elkerülni, legalább egységbe kovácsolja a már-már széthullani készülő birodalmat... Tévedtem, uram, vesztettünk... - S velem mi lesz? - tört ki Kubilájból az őszinte bánat. - Menj vissza a hazádba, uram! S vidd magaddal azt a lányt... És semmit ne feledj, uram, amit láttál, és gondolkozz el azokon... De valaha még nagykán leszel, talán éppen itt, s te tudod, hogy miért folyik víz az öntözőcsatornákban... Talán egyszer majd a tűz és a víz kibékül egymással... És most menj, uram! Hamarosan vége az imának... Talán nem látjuk egymást soha többé... Allah és a te istened legyenek veled, Kubiláj... Megfordult, és egyetlen ugrással eltűnt a bokrok közt. A fiú még hosszasan állt, hátát a fatörzsnek döntse, és nyeldeste befelé hulló keserű könnyeit... Miért is szórtál, Örökkévaló Ég, ennyi bánatot a világra? XVI. Az utolsó csata A hvárezmi sereg az Ind folyó partján táborozott. A hatalmas folyó - amekkorát Kubiláj még nem látott életében - fenyegetően csapdosta náddal benőtt, sárga partjait. Az égen sötét tarajú, goromba felhők úsztak, lógó hasuk szinte a földet seperte, s hideg cseppeket zúdítottak a földre. A homokdűnék közt fázósan burkolóztak kaftánjukba a lándzsás őrök, s hol a pusztára, hol pedig a folyó hullámoktól terhes vizére néztek. A folyó hátán, közvetlenül a part mellett, hajók
horgonyoztak, s fedélzetükön szorgosan futkároztak a hajószolgák. A hosszú szárú evezők tört szárnyú madarakként lógtak a vízbe, s a fölbúgó kürtszó sem lehelt életet a mozdulatlan hajóóriásokba. Az őrök unottan elfordították fejüket őfelsége hajóiról, és a távoli part kék ködben úszó körvonalait próbálták szemügyre venni. A messze Hindkeg földje azonban ködbe burkolódzott kíváncsi tekintetük elől. Kubiláj hajnal óta a sátor mellett állt, mozdulatlanul, mint a messzi puszták köbe faragott bálványa. Homloka még mindig égett az álmatlan napok után, tekintetét az égre emelte, s hagyta, hogy a szelíden hulló harmat apró könnycseppekként végigguruljon az arcán. Sírtak a felhők, és a homokdűnék csúcsain könny felhőfoszlányok suhantak. A feltámadó hűvös szélben messzire szállt a hvárezmi nyár, talán a nagy folyón túlra, messze, ahol égig érő hegyek mögött elefántok trombitálnak az örök tavaszban... A sátorban Dzsindzsü még nyugtalan álmát aludta köpenyébe burkolózva, amely alól kitiltotta Kubilájt. Kaftánja oldalán a fiú helyett élesre köszörült, zsákmányolt kard nyugodott, ezt választotta Dzsindzsü vőlegényül... Ő pedig, csak jön-megy sürgölődő, halálra készülő barátok közt, és érzi, hogy többé már nincs közük egymáshoz... Ezek a halálra készülnek, s azok kezétől fejezik majd be az életüket, akik neki a vérei, és akik ellen nem emelheti fel a kardját... De hát miféle fondorlata ez a gonosz, föld alatti hatalmaknak? Arra kényszerül, hogy tehetetlenül nézze végig, amint szerettei egymás kardjától vagy nyílvesszőitől halomra hullanak? Oh, ha megakadályozhatná... Ha egyetlen szavával véget vethetne ennek a szörnyűségnek... Ha most ott lehetne nagyapja mellett, talán megmásíthatná gyilkos szándékát... Vagy ha ő lenne a nagykán, amint majd egyszer, talán... Most azonban tehetetlenül kell végignéznie a hvárezmi sereg pusztulását. hogy homlokát az égre emelve, végiggondolta az elmúlt év eseményeit, az is az eszébe jutott, hogy mi történne, ha egyszerűen fölfedné kilétét, s a hvárezmiek kezébe adná magát... Ha elmondaná, hogy Karszag nem más, mint a nagyúr unokája, s életéért cserébe kivonulást követelhetnének a birodalomból? Aztán szomorúan elvetette az ötletet. Még ha nagyapja és Szübőtej hajlana is az alkura, Dzsocsit és Csagatájt nem állíthatná meg fogságának és túszként való visszatartásának a híre. Csak azt érné el vele, hogy még szörnyűbb lenne a mongolok bosszúja... A galád lelkületű Dzsocsi kapna az alkalmon, hogy nyilvánosan keserű könnyekkel gyászolván unokatestvére halálát, még kegyetlenebbül végezzen az elfogott szerencsétlenekkel. Nem... Semmit sem válthat meg a halálával... És nem hagyhatja el Dzsindzsüt, akit talán máris elveszített... Hiszen a lány szívében nem maradt más, csak a bosszúvágy. A vezéri sátor előtt fölharsant az ébresztőt jelző kürtszó. S mintha csak ennek az élénk hangnak engedelmeskedne az Örökkévaló Kék Ég is, a fényes napkorong pereme fölvöröslött a homokdűnék
kopasz széle fölött, s bágyadt sugarait végigöntötte az utolsó szabad hvárezmi földdarabon. Valahonnan a távolból tompa dobok komor dübörgését hozta a szél. A sátor függönye meglebbent, s Dzsindzsü hunyorogva kilépett a fényre. Lehajolt kelet felé, karját összefonta a mellén, majd lehajolt, és a kezébe markolt homokkal végigdörzsölteů az arcát. Szája hangtalanul mozgott, ahogy a reggeli ima szavait ismételgette, ki tudja, hányszor. Aztán amikor már kifogyott a sorokból, fölegyenesedett, s valahova messze nézett, ahol a távolban a homokdűnék teteje az ég kékjével olvadt össze. A kékséget egyelőre semmi sem zavarta, csak a kelő nap egyre hosszabb sugarai csaltak vékony páraoszlopokat a sivatag szívébe. Dzsindzsü úgy tett, mintha meg sem látta volna a némán álló fiút. Ahogy a szeme végigsiklott Kubilájon, nézésében nyoma nem volt a régi lángnak, szerelemnek vagy kedves emlékeknek. Mintha minden tovaszállt volna az utolsó hvárezmi nyárral, mindörökre... Kubiláj visszabújt a sátorba, levetette hvárezmi kaftánját, és lecsatolta oldalára erősített kardját is. Csak bőrzekéjét tartotta magán. Kezébe dugta hosszú pengéjű kését, két térdre ereszkedett, mintha imádkozna, mélyen előre hajolt, majd maga is végigdörzsölte a sátor alját borító homokkal az arcát. Aztán félve a kimondandó szavaktól, Dzsindzsühöz lépett, és átkarolta a vállát, mint valaha régen a hodzsendi kertben, egy elhagyott világban, amely talán már csak az álmaiban él. - Dzsindzsü... - szólította meg az idegenkedve feléje forduló lányt. - Jobban szeretném, ha hajóra szállnál... Timur Melik úr szólt rólunk Dzselál ad-Dín úrnak, aki szavát adta, hogy mindkettőnket magával visz Hindkeg földjére... Egyszer még majd visszatérhetünk Hodzsendbe... - Hagaj! - mondta a lány, és elfordította a fejét. Kubiláj érezte, hogy a lány most összeszedi minden erejét,mintha mindent el akarna lökni erőszakkal magától, szerelmet, barátságot, emlékeket, mindent... - Még visszajöhetünk!... Meglásd, visszajövünk - ismételgette egyre kétségbeesettebben, s maga is érezte, hogy ostoba érzelgősségével elront mindent, hogy mást kellene mondania. Meggyőző érveket, amelyeket már számtalanszor végiggondolt magában álmatlan éjszakai órán. Most azonban mintha megbénult volna a nyelve, s nem jutott az eszébe semmi. Csak ismételgette, mint a megszállott, a butácska biztatást: - Még visszajövünk... Meglásd, visszajövünk! Dzsindzsü akkor egyszerre csak váratlanul átölelte a nyakát, az arcához simította, mint egykor, régen... S Kubiláj érezte, hogy a lányt elfojtott zokogás rázza, és sírás fojtogatja a torkát... Aztán Dzsindzsü szinte erőszakkal kiszakította magát a fiú öleléséből, s kezét szeméhez emelve, vakon tapogatódzott az ajtó felé, belekapaszkodott az ajtót borító nemezlapba, s úgy állt meggörnyedve, mintha minden ereje elhagyta volna. Kubiláj már mozdult is, hogy az ölébe kapja, de a lány egyetlen tiltó mozdulattal megállította.
- Allah legyen veled, Karszag - suttogta, s arcát a nemezlaphoz szorította. - Allah legyen mindnyájunkkal... - s egyetlen határozott lépéssel kibújt az ajtón. Kubiláj még egy félbemaradt mozdulattal az ajtó felé kapott, aztán állva maradt, s a sátor alján pergő homokszemek futását nÉzte, ki tudja, meddig: hát tehet-e halandó ember akár csak egyetlen homokszemet is az Örökkévaló Ég végzésének az útjába? A riogó kürtök a mongol csapatok fölbukkanását jelezték. Kubiláj még mindig a sátor közepén állt mozdulatlanul, mintha kővé varázsolták volna a Nagy Tavak mindenhez értő sámánjai. Talán azt várta, hogy az Örökkévaló Ég tűznyilával megsemmisítse a világot, s véget vessen mindennek, ami most fölöslegesnek, de elkerülhetetlennek látszott. Számára már befejeződött az élet... És akkor nem jobb-e most, mint néhány évtizeddel később? Timur Melik félrehajtotta a nemezlapot, és meggörnyedve bebújt a sátorba. Szeme hunyorgott a félhomályban a kinti fény után, s félig vakon tapogatódzott az árm-ékba burkolt alak után. - Karszag úr? - kérdezte a mozdulatlanul álló fiútól bizonytalanul. Kubiláj fölrezzent a hang hallatán. - Parancsolj velem, uram... - Az előőrsök már a közelben vannak - mondta Timur Melik, és aggódva nézett a fiú sápadt arcába. Szemében gyengéd fény villant, és sietve Kubilájhoz hajolt. - Hadititkot árulok el, uram - suttogta. - Ha Dzsindzsü miatt aggódsz, akkor nyugodj meg. A hajóra vitettem! Nem nagyon akart jönni, az igaz, dehát Dzselál ad-Dín úr markos eunuchjai kezéből nem könnyű kiszabadulni... És most a nagyúr parancsát hozom neked is, uram... Igyekezz magad is, amilyen gyorsan csak tudsz, a hajóra... Az első hajón foglald el a helyed! Te leszel felelős az asszonyokért és a gyerekekért... Azonkívül a hajón kincsek vannak meg szőnyegek... Ha Allah is úgy akarja, a túlsó parton találkozunk s aztán egyszer még visszajövünk, s meg sem állunk a karlukok földjéig! most pedig eredj, Karszag úr... Igyekezz, hoggy előbb a hajón légy, mielőtt még szárnycsapataik a hátunkba kerülnének. Nem... ne köszönj semmit, uram! A barátom vagy, ennyi az egész! Kubiláj lihegve futott a messziről csillogó víztükör felé. A szél egyre erősebben zúgott a fülében, szinte elnyomta a harsogó kürtök hangját is. S egyszerre valahonnan a távolból kagylókürtök búgását sodorta feléje a szél. "A balszárnyra... minden erőt a balszárnyra!" - olvasott a kürtök szavában, s azt is megértette belőlük, hogy atyai barátja, Szübőtej áll a síkságon velük szemben... S mögöttük a válogatott tümenek, barátai, pajtásai, rokonai és mindenki, akit szeretett valaha... Megtorpant és visszatekintett. A sátrak közt lovascsapatok vágtattak, látszólag céltalanul, s valahonnan messziről elnyújtott, vonításszerű üvöltést hozott a szél: - Hij, hij, huhuhu! Az orkán hirtelen csapott le a folyópartra, mintha csak az örök
Ég takarta volna el a szemét a szégyenteljes látvány elől. A vihar vaskeze a homokba markolt, felkapta a sivatag felét, s végighenpergette a másik felén. Ölnyi vastagságú homokoszlopok emelkedtek az égig, s hangos robajjal omlottak le, maguk alá temetve minden élőt. A nap vörös koronája pillanatokra bukkant csak ki a homokfelhők mögül, hogy aztán újra visszamenjen rejtekhelyére. A kagylókürtök búgása néha-néha hatolt csak át a vihar egyre erősödő bömbölésén: "Most vissza! Fordulj vissza!" búgták a kürtök. Aztán: "Menekülj! Csald magad után! Csald magad után!" Majd: "Fordulj vissza! Támadás!" Kubiláj újra megtorpant, és elkeseredetten törölgette a homokot égő szeméből ; a folyópart eltűnt, mintha a vihar elnyelte wolna. Nem volt más előtte, csak az égig érő fal. Arcába csapódtak az éles szemcsék, s a zekéjét tépkedte a szél. Nyakára vastagon telepedett a maró homok, s befolyott csizmája szárán is. Kétségbeesetten igyekezett, hogy megtalálja az elvesztett folyópartot vagy legalább egy magaslatot, ahonnan tájékozódni tudna. Néha-néha úgy rémlett, hogy a folyó hullámverését hallja, de csak a vihar volt az, amely újabb homokesőt zúdított a nyakába. Tanácstalanul forgolódott, s legszívesebben a földre vetette volna magát tehetetlen kétségbeesésében. Aztán egyszerre csak árnyak bukkantak elő egy homokfal mögül. Ügyet sem vetettek rá, lovaikra lapulva tovavágtattak. Csúcsos süvegük szinte eltűnt a fölöttük kavargó homokban, bal karjukat a szembefúvó homok ellen arcuk elé emelték, jobbjukkal a kantárt fogták, csak a tizedes tartotta előre baljában kivont kardját... A kagylókürt parancsoló szavait kiivetve nem fordíthattak gondot minden magányos menekülőre. Mielőtt még végleg elvesztette volna őket a szeme elől, parancsnokuk fölemelkedett a nyergében, és hátrapillantott, hogy meggyőződjék róla, nem veszett-e bele csapata a homokba. Hosszú, fekete bajusza szétborzolódott, s ettől természetellenes, démoni kifejezésű lett az arca. - A folyó! arra... utánam! - rikkantotta, s kardja hegyével mutatta katonáinak az utat. Aztán néhány szökkenés, s a csapat eltűnt a leereszkedő nappali éjszakában... Kubiláj, bár érezte, hogy kiszakad a tüdeje, megállás nélkül futott tovább arra, amerre a parancsnok mutatta a katonáinak. Csak előbb érje el a folyót, mint a tümenek! Most már meg sem fordult a fejében, hogyř árulást követ el népe és barátai ellen. Immár csak egy volt a fontos: Dzsindzsü a hajón van, és neki oda kell jutnia! Mindenáron el kell érnie a hajót! A vihar ereje közben egyre növekedett. Sohasem hitte volna, hogy ilyen erős tud lenni a szél, pedig már nem egyszer lovagolt a pusztán... Ez a homok azonban rettenetesebb bárminél, és a sötétség... A szél néha-néha pillanatokra mintha elcsendesült volna, hogy aztán újra megerősödjék. Éppen újabb adag homokot köpött ki a szájából, amikor érezte, hogy a vihar megemeli, kitaszítja a lába alól a talajt, és magával sódorja. A sivatagi szélben,
bukfencezett tehetetlenül a homokdűnék közt, s a vihar bömbölése elnyomott minden hangot: a seregek harci zaját és saját ijedt kiáltásait is. Homokdombokon görgette keresztül a szél, feneketlen mélységek nyíltak a lába alatt, hegycsúcsok tornyosultak a feje fölött, s mindez homokból. S köztük megállás nélkül zuhantak alá a levegőből a homokoszlopok, hogy betemessék az egész világot. Egyszerre aztán olyan hirtelenül, mint ahogy jött, alábbhagyott a szél dühöngése. Széldémon katonái még egy utolsót taszítottak a tehetetlenül hengerbuckázó Kubilájon, aztán szánakozó sivítással magára hagyták; boldoguljon úgy, ahogy tud. A fiú, amint a vihar ereje alábbhagyott, fölkelt és tántorogva tájékozódni próbált. Lába alatt még egyre pergett a frissen hullott homok, s amerre csak nézett, arra felhők csapatai cřreszkedtek le a földre. Valahol a távolban mintha lovasok körvonalai bontakoztak volna ki a félhomályból, de még abban a pillanatban el is tnntek a semmiben. Talán a sivatag kísértetei játszanak tréfás játékot áldozatukkal? Erősen megrázta a fejét, mert ahogy a szél alábbhagyott, mintha megsüketült volna; látta ugyan maga körül a földre omló homokoszlopokat, a hangjukat azonban nem hallotta. Koto- ů rászó ujjai nyomán nedves homok pergett a füléből s a szél süvitése ismét az agyáig hatolt. Tenyerével az arcához kapott, hogy a hasogató zajtól megvédje magát, amikor egyszerre furcsa, loccsanó hangok szürődtekát a szél zenéjén és a leomló homokoszlopok robaján; valahonnan a közelből parthoz csapódó hullámok hangját hozta feléje a szél! Fogalma sem volt róla, merre lehet a folyó, vaktában indult el szél ellenében. Valami homályos sejtés vezérelte. Talán a szél a folyó túlsó oldaláról fúj, ha pedig ez így van, akkor szél ellenében a vízhez kell érnie! Néhány száz lépés után hideg cseppek fújtak az arcába, s a hullámverés tisztán, kivehetően szűrődött a fülébe. Előtte a folyó, s a hajón Dzsindzsü! Mikor az első porfelhő lángokat az arcán érezte, a szél érezhetően vesztett az erejéből, mintha föladta volna a kilátástalan küzdelmet, amellyel akadályokat támasztott Kubiláj útjába. Az utolsó homokoszlopok bágyadtan omlottak a földre, s a sivatag fölött szálldosó felhők is ritkulni kezdtek. A visszavonuló szél magával ragadta a homoktól terhes felhőfoszlányokat, s búcsúzóul a folyó tükrére hajította őket. Bugyborékolva fúltak a vízbe a homokszemcsék s a homokrögök, nyomukban sárga csíkok tekergőztek a hullámok hátán. Kubiláj a folyóparton lihegett, s vihartól vörösre mart szemével igyekezett megpillantani a hajók körvonalait. Ahogy tisztult a látóhatár, s a homokfellegek sorban a vízbe fúltak, egyre többet engedett láttatni széles hátából a folyó is. S rajta nyoma sem volt többé hajónak, mintha a vihar magával ragadta volna valamennyit mindenestül. Félig vakon és süketen botorkált a folyóparton előre, le nem vette a víztükörről a tekintetét... A fölkavart hullámok
barátságtalanul hörögve loccsantak a partra, lábához csapódtak, s tajtéknyálukat beköpték a csizmája szárán. Kubiláj azonban nem is érezte a lábszárán befolyó nedvességet, csak ment, mintha elkövetett bűnei vezekléséül céltalan vándorlást szabott volna ki rá az Örökkévaló Ég. A sebesült katonát csak akkor vette észre, amikor az méltatlankodó káromkodással ráförmedt. Valaminek nekiütődött a csizmája; csak akkor látta meg, hogy kék kaftános, sovány alak fekszik előtte a földön, amikor véletlen rúgása nyomán a sebesült hangos káronkodásban tört ki: - Veszejtsen el Allah, te disznó! A keselyűk húzkodják beleidet oda, ahonnan eljöttél! Sirasson az anyád, és ne lásson meg soha többé! Te... te ördögfajzat! Kubiláj ijedten félreugrott, amikor meghallotta a szitkokat, s a katonakezében szorongatott tőrre pillantott. Mindent megértett, s nem is csodálkozott, hogy a sebesült rövid bőrzekéjéről a mongolok közül valónak hiszi. Ovatosan, nehogy tőre elérhesse, melléje lépett, s azonnal észrevette a tollas végű nyílvesszőt is, amely apró érpatakok közül meredt előre a katona derekából. Nehéz lélegzését is hallotta. A sebesült újabb erőt gyűjtött, hogy szitkait rázúdíthassa. - Nem vagy mongol... - mondta Kubiláj, és, érezte. hogy csodálatos könnyűség száll rá, mintha csak a levegőben lebegne szárnyakon, hasonlóan az éjszaka kísérteteihez. Mintha minden gondja, fájdalma egyszerre elszállt volna a viharral, s tudta, hogy már nem kell sietnie soha többé! - Karluk vagyok, Timur Melik táborából - tette hozzá, és fáradtan letelepedett alig karnyujtásnyira a katonától. - Bocsáss meg, amiért este nomádnak néztelek... - dünnyögte a sebesült, és nehézkesen elfordította a fejét. - Belém lőttek az átkozottak... Ott álltam a hajón, a kötelek mellett, amikor bekerítették a mieinket... Láttam, hogy fut a hvárezmi sereg a part felé, és aki csak tudott, az elrejtett csónakokba meg a tutajokra kapaszkodott... Sokan a vízbe vetették magukat, és ott is lelték halálukat. .. Haj, de sokan megjárják ma még az utat Allah paradicsoma felé!... S én is köztük leszek, uram... Az utolsó széllökések megtisztították a homokfelhőktől az eget, a nap újra fölragyogott az égen, s a távoli, messzi part kékje úgy világított, mintha csak kék virágokkal hintette volna be a tavasz... Pedig lassan már itt a tél, amely, lám, a távoli meleg ország viharát is visszaűzte a folyón túlra... - És a hajók! Hova lettek ! - kérdezte Kubiláj, és csodálkozott, hogy olyan könnyen és remegés nélkül tudja várni a már előre sejtett választ, mintha csak a szomszédos jurta gazdáját faggatná derékfájása felől a Szelenga-parti táborhelyen. A sebesült összeszorította a fogait, és kinyújtotta a lábát, hogy kényelmesen végignyúlhasson a homokon. Aztán görcsös erőfeszítéssel megpróbált a könyökére támaszkodni, majd belátva próbálkozása képtelenségét, újra az oldalára feküdt. Halkan lihegett és a szája sarkából keskeny ůvérpatak indult az álla
mellett lefelé, s onnan vörös cseppek hullottak hangtalanul a homokra. - A hajók - kérdezte erőlködve, mintha csak megpróbálná feltenni a kérdés rejtett értelmét. - A hajók? Odalenn nyugszanak a fenéken... Dzselál ad-Dín úr parancsára megfúrták a feneküket... Kubiláj azt hitte, hogy rosszul hall, vagy a sebesült eszét vették a halál körülötte ólálkodó kísértetei. - Dzselál ad-Dín?... Lehetetlen! - suttogta inkább magának, mint a haldoklónak. A katona azonban, akinek a hallását megélesítette a közeli vég, szemrehányóan emelte rá a szemét. - Miért hazudtolsz meg, uram... Igazat beszélek! Dzselál ad-Dín úr parancsára fejszével léket ütöttek a hajók fenekébe... magam is ott voltam, uram... - De hát miért? - suttogta Kubiláj, és érezte, hogy a veszteség csak most kezd tudatosodni benne, s hideg hullámokkal borítja el a hátgerincét. - Miért?! Miért?! - és maga is megrettent, hogy úgy ordít orvul rátörő fájdalmában, mint a ketrecbe zárt vadállat. - A vihar a parthoz szorította a hajókat - mondta a sebesült, és behunyta a szemét. - Hasztalan igyekeztünk a túlsó part felé, a hullámok újra meg újra visszaűztek bennünket... A sereg már menekült, mögöttük pedig ott jöttek, szinte karnyújtásnyira a pokolfajzatok... Akkor Dzselál ad-Dín úr, Timur Melik úr és a többiek parancsot adtak, hogy vágjuk el a köteleket, és induljunk a túlsó part felé, Hindkeg országnak... De akárhogyan is próbálkoztunk, a hajók csak a parthoz szorultak, és hasztalan igyekeztünk kiszabadulni... Mint a vékony ágak a kő alatt, roppantak el az evezők... S akkor Dzselál ad-Dín parancsot adott, hogy a parancsnokok szálljanak át a tutajokra meg a csónakokba, s ki-ki bízza magát a szerencséjére... - S az asszonyok meg a gyerekek? A sebesült egyre hangosabban zihált, és a vérpatak is egyre szaporábban csörgedezett a szája szélén. - Az... asszonyok meg a gyerekek... akik a hajón voltak... ne jussanak a nomádok kezébe... Aztán a vízbe vetették őket... meg már... tömlőikbe kapaszkodva a vízbe ugrottak. Akkor Dzselál adDín úr parancsot adott, hogy öljék meg valamennyit... mindenki feleségét és gyerekét... és minden nőt... hogy ne jussanak a nomádok kezébe... Aztán a vízbe vetették őket... Kubiláj fölállt, és leverte a zekéjére hullott homokot. A hullámok közben elcsöndesedtek, s szelíd hátukon lassan ringatták a bukdácsolva úszó deszkadarabokat, eltört evezőket és a néhanéha felbukkanó színes ruhafoszlányokat... A nap bőkezűen szórta sugarait az égböl, mintha csak a nyár közeledtét hirdetnék a vígan táncoló fénynyalábok. A part menti fák ágairól azonban sárga levelek indultak lassú keringéssel a föld felé, s az újra föltámadó hűvös, keleti szél magával hozta a
távoli pusztákon indulásra készülődö tél fagyos leheletét. Az égen fekete tarajú felhők úsztak, keletről w-ugatra, s valahol fenn, láthatatlanul, vadlibák csapata húzott a messzi tavaszi ország felé, s hangosjajongásuk visszhangot vert a part sziklái közt. Búcsúzott a nyár Hvárezmtől mindörökre. Maga sem tudta, hogyan került a homokbucka tetejére, csak állt, kezében tőrét szorongatva, és még arra sem volt ereje, hogy magába szúrja. Félig tébolyultan nézte a csillogó víztükröt és az újra haragosan morgolódó hullámokat... A szél ismét végigsöpört a pusztán, s szárnyalása nyomán újabb homokfelhők kavarodtak a magasba. Fázósan megborzongott rövid zekéjében, mintha csak hosszan tartó és ritkán látott szép álomból ébredt volna. Még csak föl sem kapta a fejét, amikor a homokfüggöny, mögül előrontottak a rég várt lovasok, akik hátasaikról messziről észrevették a némán és mozdulatlanul álló, magányos alakot. Csizmájuk sarkát lovaik véknyába vágva vágtattak feléje, mintha csak bele akarnák taposni a sivatagba. Csak az utolsó pillanatban rántották vissza lovuk szájában a zablát, hogy az állatok mellső két lába magasra rúgkapált, hátulsó patáik pedig lyukat fúrtak a homokba. A legelöl ügető csúcsos süvegű lovas röptében ugrott le a nyeregből, és karját kitárva a fiúhoz rohant. - Fiam! Fiam! - ismételgette, s nem szégyellte, hogy arcán végigcsurrannak a könnyek. .A lovasok tisztelettudóan félrenéztek, mintha nem látnának semmit, hiszen valamennyien tudták, hogy Szübőtej batur fiaként szereti Kubilájt, és amióta két nyárral ezelőtt kénytelen volt megválni tőle, tenger sokat aggódott érte. Az apai barát vállán aztán megeredtek Kubiláj könnyei is. S a két harcedzett katona ott állt összefonódva az Ind folyó partján, a hvárezmi homokdombokon. a kiömlött tengernyi vér után most könnyel áztatva a meghódított földet, s honnan is tudhatták volna, hogy a föld csak azt adja vissza, amit beléje vetnek, s vérből és könnyből csak vér és könny terem... A tél hóval borította a pusztát, és valahonnan messziről farkasok üvöltését hozta a szél. A távolból idelátszódó hegyek oldalában hatalmas ménesek legelésztek, a jurták felső nyílásain fekete füstoszlopok gomolyogtak meredeken az égre, s a tevetrágya fanyar szagát feléjük dobta a szellő. Kubiláj a hazai mezőkön, Szübőtej nyomában lowagolt, s amerre csak elhaladtak, a jurtákból kijöttek az asszonyok és az öregek, s maguk elé tartott kupáikból kumiszt loccsantottak a hazatérők elé. jurták körül rongyos kaftánban levők fagyoskodtak, s felse emelték tekintetüket az újonnan érkezőkre. Uszuntaj, a néhai békakalifa tiszteletlenül oldalba lökte Kubilájt, és korbácsával a messzeségbe mutatott, ahol lovasok sora vágtatott feléjük szédítő gyorsasággal. - Elénk jönnek... üdvözlik a győzteseket! Kubiláj sóhajtott, és Szübőtej felé fordította az arcát. A vezér,
aki egész úton aggódva vizsgálgatta kedvencét, bátorítóan átkarolta a vállát, és beszívta az argal fanyar füstjét, aztán nagyot lélegezve a fiúra villantotta a szemét. "Emlékszel? kérdezte vizsgálódó tekintete. Kubiláj érezte, hogy a füst megtölti a tüdejét, kiárad a pórusain, s rég nem érzett édes érzés hullámzik át a testén... Otthon van, újra otthon! Aztán fájdalmas ámulattal tapasztalta, hogy egész valója elutasítja magától az argal szagát, az ismerős füstöt, a ménesek látványát és mindent, ami az otthont jelenti... És ebben a pillanatban megértette, hogy nincs többé menekülés... Hogy bármit is hozzon feléje ezután a vidéki szél, a tevetrágya csípős füstje helyett hvárezmi kertek barackillatát érzi majd, egészen addig amig csak örökre le nem hunyja a szemét. Utószó Kubiláj, Mongólia nagykánja és Kína császára Az óriási erejű mongol Világbirodalom seregei a XIII. század első évtizedeiben meghódították a hvárezmi birodalmat, amely a Kaszpi-tenger és Kazár-tenger környékén terült el. Hvárezm igen gazdag volt; területén fejlett mezőgazdaság virágzott, s a hvárezmi öntözőcsatornák híre bejárta a keleti országokat. Nagy Mohamed, hvárezmi szultán méltán dicsekedhetett, hogy Buhara és Szamarkand a világ két legszebb városa, s velük még a legendás Bagdad sem veheti fel a versenyt. Az óriási birodalom azonban nem állt szilárd lábon. A fényes városok zsibongó bazárjai mögött ott bujkált a nyomor, éhínség tizedelte a falvak lakóit, s a nagyurak birtokszerző háborúi igencsak gyöngítették az ország védőerejét. Nagy Mohamed népszerűtlen volt, mert országa területénekjó részét idegen adószedőknek adta ki, akik kíméletlenül sanyargatták az adózókat; nemegyszer az utolsó zsák vetőmagot is elragadták a parasztoktól. Távoli vidékek utazói ugyan csodálták az öntözőcsatornákat és a zöldségeskerteket, a nép azonban mégsem boldogult, a földesurak pedig végeláthatatlan háborúkban fecsérelték el az ország gazdagságát. A mongol támadás fölkészületlenül érte Nagy Mohamed birodalmát. A hvárezmi kémek hiába jelentették uruknak Dzsingisz kán seregeinek készülődését, a földesurak jobban tartottak egmástól, mint a távoli, mesebeli messzeségben rejtőző puszták nomádjaitól. Dzsingisz kán lovashadserege aztán félelmetes gyorsasággal csapott le Hvárezmre. S a halálos pontossággal nyilazó lovasok csapásai alatt sorra estek el a megerősített városok, a helyenként föl-föllángoló ellenállással könnyűszerrel végeztek Szübőtej katonái. A legendák és részben a mongol történeti krónikák szavai szerint Dzsingisz kán unokája, Kubiláj, már korábban is megfordult a hvárezmi birodalomban, titokban, Szübőtej baturral együtt. S ott,
a hvárezmi kertekben értette meg, hogy a földművelő életforma magasabb rendű, mint a nomád állattartás, és ha a földművelő birodalmakat megfelelő bölcsességgel igazgatnák, nagyobb gazdagság jutna az alattvalóknak, mint Ázsia terméketlen pusztaságain. Mondják, hogy Kubiláj soha nem felejtette el Hvárezmet, s bár később messzire sodorta a sors Buharától és Szamarkandtól, a távoli Kínában kísérelte meg megvalósítani álmát: letelepíteni a nomád mongolságot. 1226-ban a mongol birodalmat nagy megrázkódtatás érte: meghalt Dzsingisz kán. A hvárezmi birodalom ekkor már mongol fennhatóság alatt állt, a déli szomszéd, Kína azonban még nem ismerte el a mongolok uralmát. A Dzsingisz kán után következő mongol kánok: Ögödej, Güjük és Möngke legfőbb feladatuknak Kína meghódítását tartották. A kínai birodalom ellen vezetett hadjáratokban igen nagy szerep jutott Kubilájnak, aki ekkor már férfivá érett. Hogy azonban soha nem felejtette el a "hvárezmi kertek illatát", arra bizonyságot szolgáltat egész további élete. 1250 tájékán a Kubiláj vezette mongol csapatok elfoglalták Kína északi részét, s Möngke nagykán Kubilájt bízta meg a meghódított területek igazgatásával. Úgy látszott, hogy Kubiláj megvalósíthatja régi álmát: letelepítheti nomád katonáit Kína jól termő földjén. 1256-ban azonban váratlanul meghalt a nagykán, Möngke. A trónért Dzsingisz kán három unokája vetélkedhetett teljes joggal, s egyikük Kubiláj volt. Ő azonban Kína területén tartózkodott, míg Arigbuka, Kubiláj testvére otthon élt, Karakorumban, a mai Mongol Népköztársaság területén, a Dzsingisz kán építette fővárosban. S mivel az évszázados hagyományok szerint kánválasztásra csak az ősi földön kerülhetett sor, természetesnek látszott, hogy Arigbukát emelik a nagykáni trónra. Az igen okos és nem kevésbé bátor Kubiláj azonban keresztülhúzta Arigbuka számításait. Kína területén, a hozzá csatlakozott mongol és kínai nemesekből országgyűlést hívott össze - ez ugyan ellentmondott az évszázados tradícióknak -, s Mongólia nagykánjává kiáltotta ki magát. S mivel Karakorumban a nemesek otthon maradt része Arigbukát emelte trónra, a mongol világbirodalom felett egy időben két nagykán uralkodott. Kubiláj nem habozott. Hogy Wongóliában is elismertesse uralmát, összegyűjtötte csapatait, s Kínából oda vonult. Kitűnő parancsnokai segítségével, győzelmet győzelemre halmozva, 1263ban elfoglalta Karakorumot, s most már hagyományosan is kikiáltatta magát nagykánná. Mindenki azt várta ekkor, hogy Kubiláj eleget tesz az ősök akaratának és a szokásjognak, s Karakorumból irányítja majd egyre növekvő birodalmát. Ő azonban csalódást okozva hozzácsatlakozott mongóliai párthíveinek, lóra kapott, és igen rövid idő alatt ismét Kínában termett. Néhány év alatt befejezte Kína meghódítását, s a hatalmas szomszéd egész területét Mongóliához
csatolta. Kubiláj ekkor újabb csalódást okozott a mongol nemesuraknak, akik azt hitték, hogy a győzelem után a szokásos pusztítás következik: a városok kirablása, falvak felégetése, a lakosság megsarcolása és legyilkolása. Hiszen a hvárezmi birodalom területén a mongol csapatok szántszándékkal tették tönkre az öntözőberendezéseket, hogy a terméketlenné váló kertek helyén füves pusztaságot teremtsenek, ahol tovább folytathatják őseiktől örökölt életmódjukat: a nomád állattartást. Kubiláj azonban megakadályozta a dúlásokat, irtásokat. Nagykáni méltósága mellé fölvette a kínai császár címét, ami egyúttal azt is jelentette, hogy birodalmának minden lakosa egyaránt az oltalma alatt állt, tehát a kínai földművesek ugyanolyan védettséget élveztek, mint mongol katonái. S mivel Kínában évezredek óta uralkodó dinasztiák gyakorolták a hatalmat, s minden dinasztiának más-más volt a neve, Kubiláj is elhatározta, hogy dinasztiát alapít; 1280-ban be is jelentették a Jüan-dinasztia megalapítását. Kubiláj olyannyira szakított a régi mongol hagyományokkal, hogy nem tért vissza Karakorumba, hanem a mai Pekin közelében új fővárost alapított, s mint mongol nagykán és kínai császár innen igazgatta birodalmát. Ezzel együtt a megszálló mongolságon belül is igen fontos változások következtek be. Mivel a nagykán nem engedte, hogyů a mongol csapatok saját hagyományaik szerint megkíséreljék átalakítani Kína gazdaságát, a hódítók voltak kénytelenek alkalmazkodni a meghódítottakhoz. Egy részük letelepedett és földműveléssel kezdett foglalkozni, más részük pedig a városokban talált magának elfoglaltságot. Persze, azért voltak olyanok is, akik megőrizték őseik életmódját, és ÉszakKína óriási pusztaságain továbbra is állattartásból éltek. A meghódítottaknak nem kellett félni meghódítóiktól, hiszen Kubiláj bölcs intézkedéseinek hatására a birodalom valamennyi lakóját egyenlő-jogok illették meg: a kínai lakossággal szemben durván viselkedő mongol katonákat keményen megbüntették. A kínai földművesek hovatovább már nem hódítót, hanem kínai uralkodót tiszteltek Kubilájban. Kubiláj nagykán és kínai császár birodalmáról elég sokat tudunk, hála Marco Polónak, aki a velencei nemesek megbízásából hosszú utazásra indult, hogyů megkísérelje Kubiláj szövetségét megnyerni hazája számára; 1265-ben tért haza Velencébe, s később tollba mondta csodálatos utazásának történetét. Bár tudjuk, hogy visszaemlékezései sok helyütt pontatlanok, képzelete gyakran kever mesés elemeket a valósággal, mégis leírása nyomán szemléletes képet kaphatunk Kubilájról és birodalmáról. Marco Polo először is természetesen szemügyre vette Kubilájt: "Most el fogom mondani, milyen a megjelenése a Nagy Kánnak, az Urak Urának, kinek neve Kubiláj. Igen jó alakú, se nem magas, se nem alacsony, hanem középtermetű. Húsa egyenletesen van elosztva: se nem kövér, se nem sovány, és minden tagja formás. Bőrszíne fehér és piros, mint a rózsa. szeme fekete és szép, az orra
rendes és szabályos metszésű. Négy felesége van, akiket mindenkor törvényes hitvesének tekint: a négy asszony elsőszülött fiait illeti meg a trón joga; úgy értem, atyjuk halála után... négy külön császárnénak hívják, de mindegyik még saját névvel is rendelkezik." Korábban említettük, hogy Kubiláj - talán éppen a hvárezmi példa nyomán - új fővárost emeltetett. Kanbalukot, amely Polo leírása nyomán a nagy hvárezmi városokra: Buharára, Szamarkandra és Gurgandzsra hasonlított. Lüktetett benne a kereskedelmi és a hivatali élet: "Tudnotok kell, hogy Kambaluk városában olyan rengeteg ház áll, s a falakon kívül és belül olyan tömérdek ember lakja, hogy szinte fölülmúlja a képzeletet. minden kapun kívül még egy-egy külváros található, szám szerint tizenkettő. Ezekben a külvárosokban szállnak meg és tanyáznak a külföldi kereskedők és utazók, akik mindig nagy számmal jönnek, hogy ajándékokkal kedveskedjenek a császárnak, vagy árukat adjanak el az udvarban, mert a város rendkívül alkalmas arra, hogy vonzza a kereskedőket. Minden külvárosban, egymérföldnyire a fővárostól, számos finom vendégfogadó van a világ különböző tájairól érkező kereskedők elszállásolására. Minden nép számára másfajta szállásról gondoskodtak, mintha mi külön szállót tartanánk a lombardok, egy másikat a németek és egy harmadikat a franciák részére. És meg kell mondanom, hogy ugyanannyi szép ház van a városon kívül, mint belül, nem is számolva a nagyurak és bárók tulajdonát, de mindet fölülmúlja a Nagy Kán palotája." A hódító mongolok igyekeztek a kínaiaktól eltanulni az államigazgatás minden csínját-bínját. S mivel ebben alig lehetett tapasztalatuk, s mivel a kínaiakban sem bíztak eléggé, más, meghódított területekről hozattak szakembereket, például éppen Hvárezmből. Ezek a hvárezmi származású közigazgatási szakértők és természetesen a kínai mandarinok - intézték a városok ügyesbajos dolgait, vetettek ki adókat, rendeltek el közmunkákat. Őkgondoskodtak a császári kincstár megtöltéséről is, nemegyszer pénzreform útján. S a velencei utazó, Marco Polo ámulattal számol be arról az akkori Európában még ismeretlen módról, ahogy a nagykán pénzt készíttetett: "Egy bizonyos fának, nevezetesen a szederfának kérgéből készítteti, amelynek levelei a selyemhernyók fő táplálékát szolgáltatják; ezek a fák ugyanis nagy számban találhatók itt, és óriási területeket borítanak el. Azt a fehér hártyát választják ki belőle, amely a fa törzse és a kéreg vastagja közt van, s ebből olyasmit készítenek, ami a papírhoz hasonlít. Éppen csak fekete a színe. Ha a hártyákat kidolgozzák, különböző nagyságú darabokra vágják. A legkisebbnek az értéke fél tornesszel, a valamivel nagyobbé egy tornesszel; az ennél is nagyobb fél velencei kisezüstöt ér, a következő nagyságú egy nagyezüstöt. Minden darabon rajta van a Nagy Kán pecsétje, különben semmit sem ér. Ezeket a papírdarabokat olyan ünnepélyességgel és komolysággal
adják-veszik, mintha színaranyból vagy ezüstből volnának. Minden papírdarabon egy sereg hivatalos följegyzés van, a hivatalnokok pecsétjeivel és névřaláírásaival. S ha így kellőképpen elkészítették a papírokat, a kán által kijelölt főtiszt rányomja a kezelésében lévő cinóberpecsétet, úgyhogy a pecsét jegye ott marad vörösen, és ez adja meg a pénz értékét. És ha valaki nem hajlandó elfogadni, azt halálbüntetés sújtja, harmadíziglen. Idegen országok alattvalói sem használhatnak más pénzt a Nagy Kán birodalmában. .Azonban ezt mindenki szívesen fogadja, mert bármerre jár az országban, mindenütt papírpénzt talál, s ennek segítségével éppen olyan jól lebonyolíthatja az áruk eladását és vételét, mintha színarany pénze volna. És emellett olyan könnyű, hogy tíz bizánci arany értékű papír nem teszi ki egy bizánci arany súlyát." Nem csoda, hogy a papírpénz használata csodálkozásra késztette Marco Polót, hiszen Európa csak ezután ismerkedett meg vele. S nem kevésbé elragadtatta magát az ámuló velencei, amikor láthatta Kubiláj postaállomás-rendszerét, amely behálózta az egész országot, s lehetővé tette a gyors és biztos hírközlést, amiről az akkori Európa talán csak álmodott. "Tudnotok kell, hogy Kambaluk városából számos országút és egyéb út vezet a különböző tartományokba, egyik az egyikbe, másik a másikba. És tudjátok meg, hogy a császár küldöttei - a gyorsfutárokról beszélek - Kambalukból elindulva, bármerre szól is útiparancsuk, útjuk minden huszonötödik mérfölldjénél egy állomáshoz érnek, amelynek neve dezsam, ami annyit jelent, hogy "lovasposta-állomás". - Az állomások mindegyikén szép és tágas épület áll a küldöncök rendelkezésére, ahol díszes szobákban finom ágyakat találnak, kitűnő selyem ágyneművel, meg minden egyebet, ami a kényelemhez kell, s ellátják őket minden szükséges dologgal. Meg kell még említeni, hogy ezeknek az állomásoknak mindegyikén négyszáz ló is készenlétben áll a küldöncök használatára, hogy amikor szükségük van rá, lovat válthassanak, mert a Nagy Kán üzenetének továbbításában késedelem elő nem fordulhat ; itthagyják tehát fáradt lovaikat, és pihenteket vesznek igénybe. Mint mondtam, huszonöt vagy némely helyen harmincmérföldenként következnek ezek az állomások a főbb országutak mentén, amelyek a különböző tartományi kormányzóságokba vezetnek; és ez így van szabályozva a Nagy Kán uralma alatt álló összes főbb tartományban." Kubiláj igyekezett megóvni birodalmának népeit az éhínségektől, amelyek különben gyakran látogatták Ázsia országait. Olyan intézkedéseket hozott, amelyekkel ha megelőzni nem is, de többé-kevésbé csökkenteni lehetett az éhínséget és súlyos köwetkezményeit. Intézkedései messze megelőzték korát, ha csak az egyiptomi fáraók ismert rendszabályait nem számítjuk. Hét szűk és hét bő esztendő! Európában azonban ebben az időben még ismeretlen volt - az erősen központosított államokban is az alattvalók hasonló védelme.
Marco Polo színes szavakkal írja le azokat az intézkedéseket, amelyeket Kubiláj népének érdekében hozott. "Tudnotok kell, hogy a császár bőséges és dús termés esetén parancsot ad rengeteg gabona fölvásárlására; a készleteket minden tartományban nagy raktárakban halmozzák föl. és olyan hozzáértően gondozzák, hogy három-négy évig is eltart romlás nélkül. Háromévenként kicserélteti a raktárak tartalmát! A gabona fölhalmozását igen fontosnak tartja, és magtárai állandóan tele vannak, hogy az ínség napjaiban eleget tudjon tenni a kívánságoknak. Mondhatom, egyaránt gondja van minden gabonafajtára, búzára, árpára, kölesre, rizsre. És amikor akármelyikből szükség támad, olcsó pénzért elrendeli a kiosztást. Ha a gabona ára mérőnként egy bizánci arany, ő ugyanannyiért hármat vagy négyet ad, és annyit osztat ki, hogy mindenkinek jut, úgyhogy általános olcsóságot teremt. Ilyenformán mindenkinek van élelme. Az uralkodó előrelátása következtében tehát senki sem szenvedhet éhínséget. Modern kifejezéssel élve a császár intézkedései a "spekuláció letörését" szolgálták, és ezzel valóban emberéletek millióit mentették meg. Tévedés volna azt hinni azonban, hogy Kubiláj tisztán emberbaráti szempontoktól vezérelve hoztaa lakosságot óvó, védelmező intézkedéseit. Bölcs uralkodó lévén tudta - erre különben Kína addigi története is megtaníthatta -, hogy éhínség sújtotta területeken lobban föl legkönnyebben a lázadás lángja, s nem egy kínai dinasztia bukott el, mert nem előrelátó módon gazdálkodott az élelmiszerekkel, s jóváhagyásával éhínség idején az eldugott gabonával üzletelők csillagászati összegeket kerestek. A nyerészkedők elleni elkeseredés aztán könnyen a dinasztia ellen fordíthatta a néptömegeket. Kubiláj ügyelt arra is, hogy ne csak a földművesek, hanem az állattartók tömegeit is óvja az éhínségtől. És ha jön a tél, kivizsgáltatja, kik vesztették el szarvasmarháikat száj- és körömfájás, faga vagy egyéb szerencsétlenség miatt, és ezeket abban az évben nemcsak hogy mentesíti az adótól, hanem megajándékozza még állatokkal is, amelyeket olyan tartományból hozat, ahol nem sújtotta a lakosságot szerencsétlenség. Így, mint mondtam, az uralkodó évről évre segíti népeit, gondoskodik róluk, és azon van, hogy vagyonukban gyarapodjanak. Nagy Kánnak még egy, rendelkezéséről kell szólnom;ez pedig az, hogy ha véletlenül villám sújt egy vagy akár több személy birtokában lévő nyájat, bármilyen nagy is annak állománya, három évre mentesíti az adótól. Hasonlóképpen, ha a villámcsapás élelmiszer-szállító hajót talál el, a rakomány után nem kell adót fizetni, mert szerencsétlenségnek tartják, ha bárkinek a tulajdonát villám éri, a Nagy Kán pedig azt mondja, hogy Isten ellen való vétek megadóztatni olyan tulajdont, amelyet már az Ég haragja sújtott. Azonfelül óvakodik attól, hogy olyasmi kerüljön kincstárába, amin az Isten bosszúját kitöltötte." .- nagvká Ő pontosan tudta, hogy a városok szegényei lehetnek
legveszedelmesebb ellenfelei. Ezért látványos módon igyekezett enyhíteni sorsukon, amivel egyúttal saját, népszerűségét is növelte: "Kiválogat töménytelen családot városában és külvárosaiban a szűkölködők és éhezők közül ; hat-, néha nyolc-, néha tíz- vagy még több tagú családokat, de mindig igen nagy számmal. Elrendeli, hogy a magtárakból egész évre elegendő búzát és más gabonát adjanak nekik. Ezt egyetlen évben sem mulasztja el. Sőt mindazok, akik naponta elmennek az udvari alamizsnaosztásra, fejenként, teljesen ingyen, egy nagy cipót kapnak, amelyen még érezni is lehet a kemence melegét ; mert így rendelte el az uralkodó. És nem hazudok, ha azt mondom, hogy naponta legalább harmincezer ember - férfi és nő - kap így alamizsnát egész éven át, ami egy nap húszezer mérő rizst és kölest jelent. valóban a császár nagyjótékonyságát mutatja, hogy megkönyörül a szegényeken. Senkitől sem tagadja meg a segítséget, és annyi jót tesz velük, hogy istenként imádják." Ugyanakkor Kubilájnak gondja volt arra is, hogy óvja a régi kínai kultúrát; a régi épületeket, áldozóhelyeket, növényeket. Ugyancsak elámult a fáradt velencei utazó, amikor a káni fővárosban enyhet adó fasorok árnyékában húzhatta meg magát a nap heve elől. Erről és a császár fa-szeretetéről így ír naplójában: "Ezenkívül a császár egy másik szép és hasznos dolgot is cselekedett; ugyanis rendeletet adott ki, hogy Kathajban és a szomszédos tartományokban minden főútvonal mellett, amerre hírnökei elhaladnak vagy kereskedők utaznak, a nép minden oldalon egymástól három lépés távolságban álló nagy fákból fasorokat ültessen, olyan fajtából, mely nagyra nő és erős, hogy árnyékában bárki megpihenhessen. Ezeket a fákat már messziről látni lehet, tehát senki sem véti el az utat sem éjjel, sem nappal." Kubiláj, aki hvárezmi tartózkodása idején megismerkedett Mohamed vallásával és valószínűleg más vallásokkal is, nagy türelmet tanúsított minden alattvalója hite iránt. Senkit sem kényszerített, hogy hagyja el vallását, s vegyen fel egy másikat helyette. Birodalmában egymás mellett álltak baráti szomszédságban a taoista, mohamedán és keresztény templomok és imaházak. Uralkodása alatt érkezett Tibetből Kanbalikba Tibet egyik legmagasabb Buddhista egyházi méltósága, a hírneves Papa láma, hogy a buddhizmust terjessze Kubiláj alattvalói közt. A nagykán természetesen illő tisztelettel és barátsággal fogadta a buddhista főpapot, akinek tevékenysége következtében a már említett vallások mellé a buddhizmus is fölzárkózott. Buddhista kolostorok épültek szerte az országban, s hamarosan szerzetesek ezrei mondták naponta több ezerszer a híres-nevezetes "Kíncset rejt a lótusz" Om mani padme huml formulát. A viszonylagos belső béke lehetővé tette Kubiláj számára, hogy még messzebbre terjessze ki hatalmát, egészen addig, ahol a nap fölkel. S miután uralkodása első évtizedében már egész Kína a lábai előtt hevert, szemet vetett a Kínától délre és délkeletre
elterülő titokzatos és gazdag országokra. Kubilájnak félelmetes erejű hadserege volt, talán még hatékonyabb, mint nagyapjának, Dzsingisz kánnak. Hiszen a hagyományos nomád lovasharcosok mellett számtalan kínai gyalogossal is rendelkezett. azonkívül,jól fölszerelt flottával, amely a tengereken is átszállíthatta a lovasokat. Ezért hát úgy látta, senki sem állhat ellent világhódító terveinek. Tervei megvalósításának útjában elsősorban Korea állt, az az ország, amelyet egyszer már meghódított. Akkor azonban kénytelen volt megelégedni a katonai győzelemmel, s nem gondolhatott arra, hogy meg is szállja, és hogy Kínához hasonlóan berendezkedjék benne. Kénytelen-kelletlen beletörődött abba, hogy egyelőre helytartókat hagyjon hátra a nagyobb városokban, kis számú helyőrséggel, amelyek a mongol uralmat biztosítják - azaz helyesebben csak jelképezik. Alig húzta ki azonban Kubiláj serege a lábát Koreából, a városok megbolydultak, fölkoncolták a helytartókat és a mongol helyőrséget, s élték tovább független életüket. Kubiláj ekkor még nem tehette meg, hogy ismételten ellenük forduljon, hiszen elfoglalta Kína belső ügyeinek rendezése. 1280 táján azonban elérkezett az idő, hogy az engedetlen kóreaiakat kordába szorítsa. Tanácsadóira hallatva nem fegyverrel indult Korea ellen, hanem ravaszsággal. Csellel elfogatta az egyik leghatalmasabb és leglázadóbb koreai herceget, s udvarábavitette. A herceg fölkészült a kínhalálra, hiszen tudta, hogy mást nem érdemel zendüléséért. Mennyire meglepődött aztán, amikor a vérpad helyett esküvőn találta magát: Kubiláj ugyanis hozzáadta egyik leányát, majd mint egész Korea helytartóját visszaküldte hazájába. S a "megjutalmazott vő" méltónak bizonyult a bizalomra: mindenfajta lázadás megszűnt Koreában, s az ország attól kezdve Kubiláj leghűségesebb csatlósa maradt. Korea lecsendesítése után Kubiláj veszélyes lépésre szánta rá magát: Japán elfoglalására. A kanbaliki udvarba ugyanis egyremásra érkeztek a hírek az óriási szigetország gazdagságáról, s Kubiláj, aki a kánválasztó vűlésen megesküdött, hogy végrehajtja Dzsingisz kán végakaratát - "Hódítsátok meg a világot!" hadjáratra készülődött. Japán meghódítása azonban kemény diónak bizonyult, nemcsak a japán katonák közismert bátorsága miatt, hanem azért is, mert a szigetországot tenger választja el a szárazföldtől, a nomád harcosok pedig féltek a víztől. Mégis - és elsősorban kínai és koreai hajósok segítségével - sikerült egy százötven hajóból álló flottát összeállítania. A pusztai harchoz szokott mongolok a fedélzetről nem kis aggodalommal szemlélték a hánytorgó hullámokat, a kínai gyalogosok és tengerészek azonban nyugodtan tűrték a viszontagságokat. Szigetről szigetre haladt a hódító hadtest, és kisebb győzelmeket is aratott, végül azonban kénytelen volt visszafordulni. A nomád harcosok lovai és maguk a katonák is belebetegedtek az állandó
hullámzásba, s ha viaskodásra került a sor, nem tudtak úgy helytállni, mint a pusztán. Kubiláj azonban nem adta fel a tervét. Még nagyobb flottát gyűjtött, s két évvel az első, balul sikerült vállalkozás után újra hajóra szálltak katonái, hogy meghódítsák Japánt. A vállalkozásban, a krónikák szerint, negyvenötezer mongol, százhúszezer kínai és koreai katona vett részt. A roppant erőt képviselő csapatok sikeresen szálltak partra a japán szigeteken, s megkezdték előnyomulásukat. A partraszállás után következő napon azonban iszonyú erejű tájfún tört ki, amely elsüllyesztette az egész hadiflottát. A mongol és kínai csapatok Japán földjén maradtak, a visszatérés reménye nélkül. A hazájukat védő japánok ekkor támadásba indultak, s több csatában megsemmisítették a betolakodókat. Kubiláj óriási erejű seregéből hírmondó sem maradt. Ekkor a nagykán belenyugodott az Örökkévaló Kék Ég nyilWánvaló akaratába, s letett arról, hogy valaha is meghódítsa Japánt. Arról viszont nem, hogy a Kínával határos szárazföldi országokra kiterjessze hatalmát. Röviddel a Japántól elszenvedett súlyos vereség után határozta el a mai Vietnam területének a meghódítását. 1285-ben a mai Hanui környékén összecsaptak a vietnami terület egyesült királyságainak seregével, s a kibontakozott ütközetben súlyos vereséget szenvedtek. Így hát Vietnam sem került Kubiláj uralma alá. Ugyanakkor más szomszédos államok, mint Burma, a kambodzsai királyságok és a thai királyságok elismerték Kubiláj fennhatóságát. A részleges sikereken fölbuzdulva a császár és vezérei ekkor ismét veszélyes kalandba bocsátkoztak: feledve a japáni kudarcot, elhatározták, hogy meghódítják Jáva szigetét. 1288-ban harmincezer katonából álló expedíciós hadtest rontott rá a szigetre, s a támadás kezdeti sikereket hozott. Az egymás ellen harcoló jávai törzsfőnökök egy része a mongolok mellé állt, s ezért sikerült kisebb-nagyobb győzelmeket aratniuk. Jáva meghódítása azonban végülis nem járhatott sikerrel, hiszen a pusztai hadviseléshez szokott nomádok tehetetlenül álltak a dzsungelek szélén, lovaik nem mertek behatolni az irdatlan rengetegbe, a sokszor áttörhetetlenül sűrű bozótba. A fák koronájából pedig mérgezett nyilak zápora zúdult arra, aki vakmerő módon mégis megkísérelt bekalandozni a zölden derengő örök félhomályba. Egyre többen betegedtek meg és pusztultak el ismeretlen járványokban. Ezért aztán a megriadt mongol hadvezérek befejezettnek tekintették a hadjáratokat, és a kétes győzelem fényében "sütkérezve" visszatértek Kína területére. A mongol nagykán és kínai császár, ha nem is tudta országához csatolni a déli-délkeleti államokat, többségüket adófizetésre kötelezte. A rendszeresen áramló adók aztán elég gazdagságot biztosítottak ahhoz, hogy Kubiláj magtárakat létesítsen, kiépítse az út- és postahálózatot, kórházakat emeljen, s küzdelmet indítson az éhínség ellen.
Felvilágosult uralkodó volt, igen körültekintően igyekezett szolgálni népe javát. Mongólia területÉn maradt nomád uraknak azonban vajmi kevés jutott Kubiláj gazdagságából. Ők továbbra is szegények maradtak, s egyre nőtt az elkeseredés körükben, hogy a messze távolban uralkodó nagykán, aki ráadásul a kínaiak császára és egyre inkább elsősorban az, nem törődik velük. Elhatározták hát, hogy maguk veszik kezükbe sorsuk irányítását, s elszakadnak Kínától és Kubilájtól. Ennek vizsgálata azonban már messzire vezetne bennünket Mongólia történetében. Kubiláj, akiben élete végéig élt a hvárezmi kertek emléke és a földművelő kultúra csodálata, 1291-ben, hetvenkilenc éves korában halt meg. Dinasztiája még jó fél évszázadig fennmaradt, s csak akkor bukott meg, amikor méltatlan utódai, nem törődve a lakosság sorsával, áldatlan belháborúkban fecsérelték el az óriási birodalom gazdagságát. Ismét éhínségek sanyargatták Kínát; a magtárak kiürültek, s nem akadt senki, aki megtöltesse őket. A kórházakat lerombolták, a postahálózat nem működött többé, az út menti fák kiszáradtak. A fokozódó nyomor következtében kiéleződtek a lakosságot alkotó különböző nyelvű népek ellentétei, s végül 1368-ban a kínai parasztok fölkelése elsöpörte a Jüan-dinasztiát; az életben maradt mongolok visszatértek őseik földjére, a mai Mongol Népköztársaság területére. A hvárezmi birodalomban, amely évszázadokra mongol uralom alá került, a kezdeti kegyetlenkedések után a hódítók szintén összekeveredtek a legyőzött török és perzsa nyelvű népekkel, s föl is olvadtak a leigázottak tengerében. Elfelejtették apáik nyelvét: törökök és perzsák lettek. Nem is sokat hallatták szavukat a történelemben egészen addig, míg a XIV. és a XV. század fordulóján új, hatalmas hódító nem jelent meg ezen a vidéken, s alapított újabb világbirodalmat a Kaszpi-tenger partjainál. Timur Lenk, azaz a Sánta Timur birodalmának története azonban más könyvbe kívánkozik. Lőrincz L. László Vége
