Sara Fawkes. Amit csak Ő akar

Sara Fawkes

Amit csak

2

Ő

akar

usa today bestseller Lucy Delacourtnak nem álmai netovábbja a mostani beugró állás, de legalább fizetni tudja a számláit... egyelőre. Napjai fénypontja a reggeli liftezés: sikerül mindig úgy időzítenie, hogy mindennap láthassa a jóképű ismeretlent. De minden megváltozik, amikor egy reggel az idegen a liftben elcsábítja a meghökkent Lucyt. Rá nem jellemző módon a lány, ellenkezés nélkül megadja magát, és még csak nem is sejti, hogy buja kalandja a titokzatos férfival, akinek még a nevét se tudja, érzéki élmények egész sorozatát indítja el és örökre megváltoztatja az életét. A kaliforniai szerző csaknem az ismeretlenség homályából lépet elő, amikor A szürke ötven árnyalata nyomdokaiba lépve megírta az Amit csak Ő akar című, szókimondóan erotikus thrillerét. A korábban e-könyvként folytatásokban olvasható és az Egyesült Államokban hangos sikert arató, majd most egy kötetben megjelenő története egy befolyásos milliárdosról szól, aki mindig megkapja, amit akar, és egy fiatal lányról, aki bebocsátást nyer a férfi zárt birodalmába – a fényűző csillogás és a mindent elemésztő szenvedély világába. Miközben a lány fölfedezi saját vágyainak legsötétebb végleteit, a családi titkok, sérelmek és indulatok szövevényéből kirajzolódnak egy bűntény körvonalai is. És Lucy rájön, nem csak egy szexuális önismereti kalandba sodródott bele. Hangos Könyv Kiadó 2012

A mű eredeti címe: Anything He Wants Text Copyright ©2012 Sara Fawkes Published by arrangement with St. Martin's Press, LLC. All rights reserved

1

Mostanában az volt munkanapjaim fénypontja, ha reggelente láthattam az ellenállhatatlanul vonzó ismeretlent. Az előcsarnokon átvágva igyekeztem a liftekhez, ahogy az illem meg a cipősarkaim engedték, gyors léptekkel elsiettem a létrák és az öreg épület elavult elektromos rendszerét javító szerelők mellett. A sötét hajú idegen ma is, mint minden áldott reggel, egy óramű pontosságával nyolc húszkor állt meg a lift előtt. Addig ügyeskedtem, amíg a közelébe nem férkőztem, persze nem feltűnően, és a liftajtóra meredve úgy tettem, mintha észre sem venném. Persze játék volt, akkor is, ha néha komolyan vettem. Az ilyen szívdöglesztő férfiak néhány lépéssel mindig kívül szoktak maradni az én hatáskörömön, és most is így volt. De ez még nem jelentette azt, hogy egy lánynak ne lehetnének álmai. Kinyílt az ajtó, én pedig a kisebb tömeggel együtt besodródtam a liftbe, nyugtázva, hogy megnyomtam a megfelelő emelet gombját. Az öreg –, vagy, ahogy egyesek szeretik mondani, „történelmi” – épület a teljes átalakítás állapotában leledzett. Láthatóan felújítás alatt állt minden, hogy minél korszerűbb legyen, de egyelőre az ódivatú liftek jártak. A mostaniaknál kisebb és lomhább fémkaszni rendületlenül araszolt fölfelé. Miközben megigazítottam a vállamon lógó nagy táskát, oldalra nézve elkaptam a férfi pillantását. Tudja, hogy figyelem? Elpirult arccal fordultam megint előre, közben emeletenként egyre többen szálltak ki a felvonóból. Az én helyemet tizenegy emelet választotta el attól a szinttől, ahol, mint beugrót felvettek a Hamilton Részvénytársasághoz. A cég foglalta el a felsőbb szintek többségét,

és az én kis irodám és öltözőm valahol középtájon volt egy eldugott sarokban. Szerettem az ápolt külsőt, az eleganciát, és a rejtélyes idegen mindig kifogástalan öltönyben feszített a hozzáillő nyakkendővel, ami nyilván nem jött volna ki az én havi fizumból. Ami csak rajta volt, arról árulkodott, hogy a felső tízezer közé tartozik, fényévekre az én köreimtől, de nem én lettem volna, ha nem fantáziálgatok róla. A menő idegen bizony benne volt az álmaimban, az ő arca jelent meg előttem az ágyban. És mivel legalább egy éve csak olyan volt a lábam között, ami elemmel működött, egyre mocskosabb lett a fantáziám. Ahogy most felidéztem magamban perverz kis elképzeléseimet, önelégült mosoly ült ki az arcomra. Elég volt csupán eljátszanom a gondolattal, ahogy falhoz szorított testemet mohón birtokba veszik. .. Ó igen. Időközben a többiek kiszálltak, a lift ajtaja becsukódott, én meg hirtelen kizökkentem ábrándozásaimból, amikor végre leesett, hogy most először kettesben maradtam a rejtélyes idegennel. Idegesen köhintettem, aztán szabad kezemmel lesimítottam szűk szoknyámat, miközben a rozoga lift megindult az irodám szintje felé. Mély levegőt, Lucy, csak lélegezz! A felvonóban elképzelhető, legkülönfélébb perverz dolgok gondolatától felizgultam, és elöntött a forróság. Vajon be van kamerázva ez a kaszni... Egyszer csak halk suhogást hallottam a hátam mögül, aztán kinyúlt mellettem egy izmos kar, és megnyomta a kapcsolótábla piros gombját. A felvonó hirtelen zökkent egyet és megállt, de mielőtt egy szót szólhattam volna, két kar fogta közre a fejem, majd elfojtott hang suttogott a fülembe: – Minden reggel itt látom magát a liftben. Nem véletlenül, igaz? A meglepetéstől megnémultam, és csak pislogni tudtam zavaromban. Csípjenek meg! Tényleg ez történik velem? Ahogy az erős férfitest hátulról hozzászorított a felvonó ajtajához, hirtelen megkeményedett, érzékeny mellbimbóim nekifeszültek a hideg fémnek, és én felnyögtem.

6

– Mit akar – kezdtem volna, de azonnal elfelejtettem a mondandómat, amikor a férfi odanyomta a csípőmhöz merev dákóját. – Érzem, hogy be vagy indulva – mondta azon a visszafojtott, izgató hangon, amitől még jobban összeszorult a gyomrom. – Minden reggel ebbe a liftbe szállsz be, és érzem az illatodról, hogy mire van szükséged. – Egyik keze megindult lefelé és összekulcsolódott az enyémmel, miközben a fejét lehajtva megcélozta a nyakamat. – Mi a neved? Az agyam hirtelen leblokkolt, nem jutott eszembe a világ legegyszerűbb válasza. Úristen, színtiszta erotika ez a hang, gondoltam, és mindkét kezemmel betámasztottam az előttem lévő kemény fémfelületen. Lágy volt és megfoghatatlanul dallamos, és ettől úgy éreztem, szétfeszít a vágy. – Lucy – nyögtem ki végre a nevem rövidzárlatos fejjel. – Lucy – ismételte, mire reszkető sóhaj tört fel belőlem a több mint erotikus hang hallatán. – Kíváncsi vagyok, olyan jó-e az ízed is, mint a szagod. A hangja nem kért, hanem követelt, és én engedelmesen oldalra hajtottam a fejem, hogy hozzám férjen. Ajkait finoman végigfuttatta a fülem mögötti érzékeny bőrön, nyelve hegyével leheletnyire érintve; megharapdálta a fülcimpámat, erre én újra felsóhajtottam, és hátradőlve a testéhez simultam. Amikor hozzám dörzsölte a csípőjét, lélegzetem felgyorsult, könyörgő zihálásom akár a csendet szaggató staccato. – Ó, de dugnivalóan érzéki vagy! – Végigsimított az oldalamon, a csípőmön, a combomon, míg lejjebb a szoknyám szegélyéhez nem ért. Keze ott megállt, majd könnyedén újra följebb csúszott most már a combom belső, selymes bőrén, miközben a csípőmig felhúzta a szoknyámat. Gondolkodás nélkül széttettem a lábam, utat engedve a kezének, és hangosan felsóhajtottam, amikor ujjai átnedvesedett bugyimon kutattak és rátaláltak lüktető csiklómra. Ez tényleg igaz? A fémajtók és a mögöttem álló test közé voltam szorítva, de istenigazából beindultam. Mintha eddigi fantáziálgatásaim egyikét éltem volna át a valóságban, és képtelen voltam leállítani magam, az érzékeim függetlenedtek tőlem. 7

A férfi ujjai egyre hevesebb ritmusban dörzsölték a csiklómat, a csípőm önkéntelen mozgásba kezdett, és még mohóbban vágytam az érintésre. Felkiáltottam, amikor beleharapott a vállamba, aztán a keze becsúszott a vékony, csipkés pamutbugyi alá, nyirkos bőrömet cirógatta, és úgy birizgálta a muffomat, amitől hangosan nyögdécseltem a liftben. – Gyere – fuvolázta bársonyosan mély, Vin Diesel-hangon, miközben ajkai és fogai a nyakam és a vállam szabadon hagyott vonalát kóstolgatták. Aztán az ujjaival belém hatolt, de a hüvelykujja továbbra is a csiklómat dörzsölgette, én pedig egy elfojtott sikkantással rendesen elélveztem. Ahogy borzongva beleremegtem, kiszállt belőlem minden erő, és homlokomat nekitámasztottam a fémajtónak. Tőlem jobbra, a kijelzőtábla alján megszólalt a telefon. Megdermedtem az ijedségtől, a hang durván hasított bele a homályos kábulatba. A testi vágyat hirtelen kínzó szégyenérzet váltotta fel, és én nekifeszültem az ajtónak, hogy kiszabaduljak. Az én ismeretlenem hátralépett, helyet adva nekem, aztán megint megnyomta a piros gombot. Kapkodva igazgattam magamon a ruhát, mialatt a lift döcögve megindult, és kis idő múlva elhallgatott a telefon. – Jobb ízű vagy, mint amilyennek képzeltelek. Ahogy az ellenállhatatlan hangnak engedelmeskedve megfordultam, láttam, hogy megnyalja az ujjait. A nézésétől reszketni kezdett a térdem, de a telefon csörgése kellőképpen felébresztett, és vakon tapogatózva megnyomogattam minden gombot, amit csak elértem. Ezen ő láthatóan jól szórakozott, ezért amikor a felvonó megállt – két szinttel lejjebb, mint ahol nekem lett volna jó –, és kinyílt az ajtó, én kibotorkáltam a néptelen előcsarnokba. Megkönnyebbülésemre senki sem tartózkodott a lépcsőházban – nem hittem, hogy képes lennék megfelelően viselkedni. Éles füttyentésre lettem figyelmes, megfordulva láttam, ahogy a férfi felkapja a táskámat és felém nyújtja. Akkor csúszhatott le a vállamról a lift padlójára, amíg mi... Zavartan köhintettem, aztán méltóságom maradékát összekaparva elvettem tőle. 8

Elmosolyodott, és ettől egészen megváltozott az arca. Én meg csak meredtem rá tágra nyílt szemmel, teljesen elkápráztatott a tökéletessége, amikor rám kacsintott. – Még látjuk egymást – mondta, mielőtt becsukódott volna a lift ajtaja, én meg ott maradtam, mint a partra vetett hal. Mély levegőt vettem, és remegő kézzel türködve vissza a szoknyám övszalagjába a blúzomat, igyekeztem menteni a menthetőt. A bugyimnak annyi volt – ha még sokáig rajtam marad, biztos, hogy foltos lesz a szoknyám. Inkább erre összpontosítva próbáltam legyűrni a történtek miatt erősödő kínos érzéseimet, és gyorsan kerestem egy mosdót a közelben, ahol rendbe szedhetem magam. Néhány perccel később tisztán, de bugyi nélkül kissé feszengve, két emelettel följebb mentem. Az én helyemhez vezető folyosókon elég sok későn érkező tolongott, így minden feltűnés nélkül értem az öltözőmhöz. Ugyan egy perc késéssel jelentkeztem be a számítógépes rendszeren, láthatóan senkit sem érdekelt, hiszen azonnal belevetettem magam a munkába, és mindent megtettem, hogy ne is gondoljak korábbi, botrányos húzásomra.

9

2

Kész őrületben telt-múlt a nap. Hiába próbáltam a munkára figyelni, képtelen voltam koncentrálni. Előbb-utóbb rájöttem, hogy kétszer – később háromszor – is ellenőriznem kell magam, mert nem lehetek biztos, hogy jól csináltam-e. Beugróként kapott feladataim gépiesek voltak, nem igényeltek nagy észt, én mégis rendre elszúrtam valamit. Gondolataim folyton elkalandoztak, a reggeli liftezés, az észbontó ismeretlen, meg az első majdnem nyilvános orgazmusom körül jártak, és amikor visszatereltem őket a feladathoz, nem emlékeztem, mit írtam be a gépbe. Annyira nem rám vallott ez az egész. Nem mintha aszexuális lettem volna, de sosem kezdeményeztem. Nem hívtak randikra, nem jártam bulikra meg hasonlókra, még az egyetemen sem. Volt egy-két barátom, ha annak lehetett nevezni őket, de egyik ügy sem tartott sokáig. Az életem mostanára maga volt a dögunalom, többnyire a szükség hozta így – a diákhitel nem fizetődik vissza magától, és a városi élet még jobban megnehezíti a dolgokat –, de valahogy nem sikerült megtalálnom a hangot a férfiakkal. Ők bulizni akartak, én olvasni; ők sportlap voltak, én meg a National Geographic. A randizás határozottan nem tartozott az erősségeim közé, bár ez izgatott a legkevésbé. Bármennyire igyekeztem elfelejteni a liftben történteket, az ebédszünetre semmit sem akartam jobban, mint a vibrátoromat, meg egy kijózanító seggbe rúgást. Fantáziálgatásaim ellenére rémes volt, ami megtörtént, ahogy azonnal eleget tettem az ismeretlen férfi kívánságainak. Tudtam, hogy nem fordulhat elő még egyszer, hiába is szeretném. Szükségem volt erre a munkára, akkor is, ha egyhangú. Tiszta sor, hogy nem engedhetek meg magamnak még egy ilyen kilengést. Csakhogy a feladatom nem igényelt különösebben nagy

észt, így képtelen voltam elhessegetni annak az emlékét, milyen érzékien lágyak az ajkai, meg, ahogy végigfutott a borzongás a hátamon, amikor beleharapott a nyakamba. Hát lassan telt a nap. A munkaidő végére nagy nehezen elvégezve a napi feladataimat azt fontolgattam, hogy gyalog megyek le a tizennegyedikről, végül mégis a lift mellett döntöttem, de csak miután biztos lehettem, hogy az ismeretlen férfi nincs benne. A mélygarázs felé vettem az irányt, míg a többség az épület előtti taxikhoz igyekezett. Lent csak kevesen parkolhattak, a magamfajta új beugró persze nem számított közéjük, hiába volt autóm. De a parkolón átvágva sokkal rövidebb volt az út a két utcával odébb lévő metróállomásig, és senki nem mondta, hogy tilos lenne az átjárás. Az utolsó lépcsősoron leszaladva kiléptem a mélygarázs délutáni hűvösségére. A parkoló valamelyik szintjéről kerékcsikorgás hallatszott, de én nem láttam semmi mozgást, csak álló kocsisorokat. A csípős hideg azonnal lehűtötte a levegőt, mihelyt lement a nap, és miközben a karomat megdörzsölve a parkolóőr fülkéje felé kanyarodtam, arra gondoltam, hozhattam volna valamit, amit magamra teríthetek. Késő tavaszra járt, de az utóbbi néhány napban hidegebbre fordult az idő, és én nem öltöztem megfelelően. Hirtelen valaki elkapta a karomat, és oldalra rántott, az árnyékba. Mielőtt egyetlen árva hang kijött volna a torkomon, egy kéz tapadt a számra, és bevonszolt egy kisebb benyílóba, amelyik félig rejtve maradt a garázs többi részétől, a motorok számára. Ellenkeztem, de az engem fogvatartó kezek könyörtelenül szorítottak, akár a páncél. – Mondtam, hogy nemsokára látjuk egymást. – Nyomban ráismertem az észbontóan mély hangra. Egész nap szünet nélkül ez zsongott a fejemben, hiába akartam kiűzni a képzeletemből. Amint meghallottam az ismeretlen hangját, megkönnyebbülés hullámzott végig a testemben, amit tehetetlen harag váltott fel. Mi a fenéért bízom meg benne? Saját nyilvánvaló hülyeségemtől feldühödve teljes erővel rátapostam a férfi lábfejére. Ő felszisszent, de nem engedett el, hanem megfordított és nekinyomott a hideg betonfalnak. Mindkét csuklómat a betonhoz szorítva, teljes súlyával a hátamhoz préselődött. 11

– Harcolj, ha akarsz – suttogta, miközben ajkait végigfuttatta a fülcimpámon –, tetszel így. Felbosszantott a fölényessége. Hátravetettem a fejem, hogy pofon vágjam, de ő kajánul nevetve kitért az ütés elől. Amikor megint megpróbálkoztam, hogy a cipőjére tapossak, hirtelen a két combom közé fúrta a lábát, és ezzel harcképtelenné tett. A csuklóm köré a bilincsnél puhábban, de ugyanolyan biztosan kulcsolódó ujjai égették a bőrömet, és moccanni sem tudtam tőlük. – Ha nem enged el, sikítok – mondtam fojtott hangon, és igyekeztem úgy fordítani a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Elképedtem saját magamtól, hogy nem félek, de még dühös sem vagyok, amennyire kellett és illett volna; pedig a férfi már megint belevitt a rosszba. Agykárosultnak kellett lennem, ha azt hittem, megbízhatok a pasiban, akinek még a nevét sem tudom. Ő előrehajolt, nagy levegőt vett, és arcát a hajamba fúrta. Mély, elismerő sóhajába minden porcikám beleborzongott. – Egész nap csak rád gondoltam – suttogta, mintha nem hallotta volna, amit mondtam. Hüvelykujjaival kis köröket rajzolt mindkét csuklómra, és ettől a majdnem gyengéd simogatástól újabb remegés cikázott végig bennem. – Arra, hogy milyen gyorsan válaszolt nekem a tested, meg az illatodra, az ízedre. Nagyot nyeltem, próbáltam észre se venni, hogy liftezik a gyomrom. No nem, gondoltam kétségbeesetten, nem hagyhatom, hogy bepörgessen. Ennek ellenére attól, ahogy izmos, meleg testét a hátamnak feszítve fölém magasodott, én már szédelegtem, és legszívesebben kézzel-lábbal körbefontam volna. A fenébe! – Engedjen el – ellenkeztem összeszorított fogakkal, és szerettem volna legyűrni testem árulkodó válaszait. – Nem jó, nem akarom... Amikor megadóan elhallgattam, lágy csókot lehelt a fülem mögé, ami egyáltalán nem volt összhangban a két csuklómon érzett könyörtelen szorítással. Elakadt a lélegzetem, ahogy ajkai és fogai a nyakamon pásztáztak, meg ahogy hozzám dörzsölve a csípőjét, kemény dákóját erősen a fenékvágásomba nyomta. – Még nem volt olyan nőm, aki ne akarta volna – súgta most a másik fülembe. – Mondj nemet, és örökre békén hagylak. – Válaszra várva végigcsókolta a nyakamat, és ingerlőn beleharapott a vállamba. 12

Ekkorra már remegtem, de nem a félelemtől vagy a szorongástól. Ahogy egyik kezével elengedte a csuklómat és leheletfinoman végigsimított a karom belső felén, nem mozdultam, csak élveztem az érintését. A szoknyám alá nyúlt, a combom hátsó felén matattak ujjai, aztán az egyiket becsúsztatta a fenékvágásomba. Felhorkant, két kézzel belemarkolt kemény seggembe, széthúzta, és közényomta egyelőre csak a nadrág alatt ágaskodó farkát. Sóhajtás csusszant ki a számon, amikor a falnak nekitámaszkodva pucsítottam, hogy minél közelebb legyek a lényeghez. Ő elengedte a fenekemet, és maga felé fordított. Egy villanásnyira közelről láttam a sokszor felidézett csinos arcot, a zöld szempárt, aztán a mohó száj az enyémre tapadt, és életem legforróbb csókját kaptam. Részemről nem maradt viszonzatlanul, még közelebb simultam, teljesen hozzápréselődtem a férfihoz. Végigsimítottam a törzsén, beletúrtam a hajába, de ő elkapta mindkét kezem, és a fejem fölé emelte a karjaimat. A combjaim között lévő lábával megemelt, én meg a csípőmet mozgatva dörzsölgettem magam a kőkemény izmokon. Ziháló sóhajok röppentek ki a számon, amikor ajkai lejjebb kalandozva a nyakam érzékeny bőrét ízlelgették-kóstolgatták. – Vegyél a szádba – mormolta, miközben nyelve felsiklott a nyakamon az államig. – Látni akarlak, ahogy térdelsz, ahogy a tökéletes kis szádba veszed a faszomat... Most már nem tartott vissza, amikor ki akartam szabadulni, inkább hátrébb lépett és leemelt a térdéről. Sietősen kioldottam a nadrágja övét, aztán lehúztam a cipzárját. Lehajolt, hogy segítsen, és miután előhúzta a dákóját, én leguggoltam és megnyaltam a hegyét. Jó íze volt, és kéjes sóhaj jelezte fölöttem, hogy tetszik, amit csinálok. Egyet akartunk mi; a lábam köze átforrósodott, ahogy ráhajoltam és bekaptam a dákó fejét. – Te jó isten! – Megborzongott, én meg nekibátorodva megmarkoltam a farka vastag tövét, és még mélyebben a számba toltam. Körbenyaltam a tövét, játszottam a hegyével, majd bólogatva le-föl húzogattam a merev szerszámot. A férfi csípője is beindult, a szám mozgásával összhangban lökni kezdett, aztán a fejemre tette a kezét, diktálta az ütemet, és én bírtam az iramot. Szabad kezemmel kigomboltam a nadrágját, benyúltam és a tenyerembe fogtam a 13

heréit. Remegés futott végig rajta, dákója összerándult az élvezettől, aztán már két kézzel fogta a fejem, és húzott magához egyre közelebb, szótlanul követelve, hogy még, még jobban. Elengedtem a farkát, majd olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak tudtam, és csak szoptam, dolgoztattam a nyelvem serényen. De szabad kezem a lábam közé csusszant, és az átnedvesedett bugyin keresztül lüktető csiklómat vette kezelésbe. – Te magadnak csinálod? – kérdezte kiszáradt torokkal. A lökések egyre hevesebbek lettek, ahogy szolgálatkész nyelvem és szám fokozta az iramot, a kemény szerszám pedig belém fojtotta a hangot. Az én ismeretlenem többnyire csöndes maradt, de amikor nyelvtechnikámat villogtattam, vagy a szájpadlásommal masszíroztam a dákója hegyét, belőle kéjes nyögések törtek elő, amit élvezet volt hallani. Maradék, sőt elenyészően csöppnyi eszemmel rácsodálkoztam, hogy mi a fenét művelek, de gyorsan el is hessegettem a gondolatot. Igazán hosszú idő telt el úgy, hogy senkinek sem tűntem fel; még a munkatársaim se vettek rólam tudomást. Ez a dögös fickó pedig szeszélyes passzióból látott meg, arról nem is beszélve, hogyan cserkészett be. De nem értem rá azon filózni, hogy miért éppen engem választott, vagy, hogy mi lesz ezután, most csak érezni és élvezni akartam. Egyszer csak eltolt magától, egészen a betonfalig, és nekem csak egy meglepett sikkantásra futotta. Aztán lehajolt, átkarolta a törzsemet, majd fölemelt, nekidöntött a falnak, és izmos testével a lábam közé furakodott. Épp csak belenéztem elkerekedett szemmel a jóképű idegen centikre lévő arcába, és már éreztem, hogy a dákója mindjárt felnyársal. Belém hatolt, és én megint felsikkantottam a váratlan gyönyörűségtől. A keféléstől oly rég elszokott izmaim befogadóvá váltak, ahogy nedvességem megkönnyítette a behatolást. Szája mohón falta az enyémet, miközben a falhoz szorítva döngetett. Az orgazmus, amibe korábban besegítettem az ujjaimmal, elsöprő erővel tört fel és sodort magával. A férfi ajkaival fojtotta belém a sikoltást, amikor a csúcsra értem, és a gyönyör hullámai megrengették az egész testem. Vad szenvedéllyel csókoltam, harapdáltam a száját, körmeimmel végigszántottam a zakója ujját. 14

Hevességemtől megvadult ő is, féktelen lökésekkel sorjázott, és szinte eltépve magát a számtól, a vállamba harapott. A szűk beugró falairól visszaverődött a kielégülés után bágyadtabbá váló nyögdécselésem. Lihegése szinte perzselte a bőröm, aztán hirtelen kirántotta belőlem a farkát, alám élvezett a földre, és szabad kezével kirázta a maradék spermát. A rideg beton és a forró férfitest közé szorítva csak lassan tudatosult bennem, milyen hideg a fal, és végül a távolból elért hozzám a parkolóból kifelé igyekvő autók zaja is. Egyszerre borzongató hűvösséget éreztem csatakos combjaim között, és ez ráébresztett arra, hogy mivé engedtem fajulni a dolgokat. Erőtlenül nekidőltem a férfi vállának, egész testem ernyedt volt az orgazmustól. Az ismeretlen hátralépett, de erős, nagy kezével még tartott a fenekemnél fogva, majd szinte gyengéden letett a földre. Reszketett a lábam, bele kellett kapaszkodnom a karjába, mielőtt egy lépést is megtehettem volna. Közben szép lassan egyre rémesebben éreztem magam mindattól, amit tettem – és már másodszor ugyanazon a napon. Megborzongtam, de csak részben a hidegtől, aztán meg összerezzentem, ahogy valami meleget és súlyosat éreztem a vállamon. Fölpillantottam az ismeretlenre, aki zakó nélkül állt előttem, de képtelen voltam akár egy kurta köszönömöt is kinyögni. Segített, amíg sután összehúztam magamon a kabátot. Bár csak könnyű zakó volt, megőrizte a gazdája melegét, már nem fáztam, és ez épp jókor jött nekem. – Hazaviszlek, rendben? Amint meghallottam a szavait, megráztam a fejem és távolabb léptem tőle. Rettenetesen szégyelltem magam, és nem tudtam ránézni. – El kell érnem a vonatot – motyogtam. Egyik ujjával az állam alá nyúlt, fölemelte a fejemet, és én belenéztem abba a jóképű arcba. A hosszú együtt liftezés ellenére még sosem láttam ilyen közelről, és a látványtól elakadt a lélegzetem. Öröklötten vagy a naptól barna bőre kihangsúlyozta fekete szempillákkal keretezett, igézően zöld szemét, sötét szemöldökét. Dús, csaknem ugyanolyan fekete haja most – nekem 15

köszönhetően – kócosan a homlokába hullott. Bizsergető tapintású, kékesen borostás áll egészítette ki az összképet, amitől felgyorsult a szívverésem. Ahogy a hüvelykujjával az államat cirógatva lenézett rám, a gyönyörű szemében tükröződő aggodalom valahogy nem illett szigorú arckifejezéséhez. – Kérlek – mondta gyengéden. A testem még mindig válaszolt az érintésére, mert legszívesebben erős tenyerébe hajtottam volna az arcomat. Könnyek gyűltek a szememben ettől az ostoba érzelgősségtől – tényleg ennyire reménytelen volnék? – és még egyet hátrébb léptem, kihúzva magam a keze alól. Köhintettem, és hogy ne viselkedjek úgy, mint egy szánalmas kis picsusz, mindent beleadva a szemébe néztem: – El kell érnem a vonatot. – Bár a szégyentől leginkább elhúztam, elbujdokoltam volna, végre elindultam, aztán megtorpantam. – A zakó – mondtam halkan, és már vettem is le magamról. A kezét fölemelve közbeszólt: – Tartsd meg. – Tétova mosoly játszott a szája sarkában, és egy pillanatra úgy tűnt, csak rám figyel... és méltányol. – Egyelőre neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Csípős hideg volt, és tudtam, hogy igaza van; mi tagadás, a zakó lógott rajtam, de abban az időben tényleg elkelt valami melegebb cucc. Megköszöntem, aztán gyorsan elhúztam a csíkot a beugróból a kijárat felé. Remegő kézzel megtapogattam a hajam; egy kissé összezilálódott, de úgy tűnt, hogy elmegy. Minél hamarabb keresnem kellett egy tükröt, mert biztos voltam, hogy rémesen nézek ki. Hallottam, hogy mögöttem valahol közeledik egy autó, aztán megáll. A józan eszem ellenére hátrafordultam, és láttam, amint egy hosszú, fekete limuzinból kiszáll a sofőr, kinyitja a hátsó ajtót, az én jóképű ismeretlenem pedig beül. Úgy álltam ott, bámulva, mint egy gyengeelméjű, miközben a sofőr becsukta az ajtót, majd elindult a kijárat felé. A kocsi füstszínű üvegein nem láthattam be, amikor elhúzott mellettem, így csak azt figyeltem, ahogy a nemrég még velem szexelő fickóval már elhagyta a biztonságiakat és kifelé tart a zajos forgalomba. Ki a franc volt ez a pasi? Jó lett volna tudni, de ennél többre nem jutottam, és inkább igyekeztem kijutni a közben kiürült mélygarázsból. 16

Beugrottam egy közeli kávézóba, és azonnal bezárkóztam a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam. A szoknyám és a blúzom még viszonylag elment, látszólag nem volt gáz. De a hajammal nem nagyon lehetett mit kezdeni, sötétszőke tincseim nem engedelmeskedtek, miután kegyetlenül összekuszálódtak, ezért feltúrtam a táskám, és végül találtam egy hajgumit, amivel laza lófarokba fogtam a kezelhetetlen loboncot. A sminkemmel nemigen vacakoltam, csak letörölgettem a kék szemem alatt elmázolódott festéknyomokat, és máris szalonképesnek tűntem. Negyedóra múlva már mentem is tovább, meztelen vállamra akasztottam a táskámat, a zakót csak rátettem a tetejére, ugyanis a hideg ellenére képtelen lettem volna belebújni. Végül sikerült elcsípnem a későbbi vonatot, de aztán az idő nagy része homályba veszett, az agyam ugyanis csak egyetlen gondolat körül őrölt. Mi a fenét műveltem?

17

3

Másnap reggel fél órával korábban érkeztem munkába, és mielőtt beszálltam volna a liftbe, megbizonyosodtam, hogy az ismeretlenem nincs ott. Tele voltam szorongással, hogy valaki esetleg megjegyzést tehet az előző napi dolgaimra, de szerencsémre még csak észre sem vettek, már ahogy az lenni szokott. Az épületben dolgozóknak csak egy töredéke érkezett meg ebben az időben, én pedig siettem a helyemre, hogy véletlenül se akadjak össze bizonyos zöld szemű egyedekkel. Előző este és éjszaka egyfolytában azzal fárasztottam magam, hogy eldöntsem, reggel bemenjek-e dolgozni, vagy jobb lenne, ha otthon maradnék. Nem tudtam napirendre térni afölött, hogy felelőtlenül, ostobán belementem olyasmibe, ami megkérdőjelezi józan ítélőképességemet. Ez nem én vagyok! Egyrészt nem szoktam meggondolatlanul intézni a dolgaimat, másrészt, amit tettem, arra nem volt mentség a felfokozott libidóm se. Keresgéltem én más állást is, hogy legyen valami tartalékban, ha erről kiderülne, hogy nem jön be nekem, de a felhozatal nem bizonyult jobbnak, mint máskor. A gerinces énem azt súgta, hogy mondjam fel ezt a megbízást, a jobbik eszemmel viszont tudtam, hogy szükségem van erre a pénzre. Gyűltek a befizetendő számláim, nekem pedig nem volt félretett pénzem, hogy jobb álláslehetőségek után kajtassak. Lucy, Lucy, nagyon messzire mentél! Miután az asztalomhoz értem, csak tettem-vettem, nem akartam belépni a gépembe, nehogy feltűnjön a fejeseknek a túl korai érkezésem. Idővel beszállingóztak a munkatársaim, egymás között csevegve mentek el az én kis vackom mellett, én pedig szinte egész nap ki se mozdultam onnan, örültem, hogy kutyába sem vesznek.

Egészen addig eseménytelenül telt az idő, amíg valamikor délután négy óra előtt a közvetlen főnöknőm be nem dugta hozzám a fejét. – Jöjjön velem, Miss Delacourt! Rendesen begyulladtam a főnök megjelenésétől. Igaz, hogy mindennap szerencsém volt látni, de az interjút leszámítva úgy tett, mintha ott sem volnék az irodában. Megfordult velem a világ attól, hogy éppen most ereszkedett le hozzám, és azonnal csomóba állt össze a gyomrom. A hangneme nem tűrt ellentmondást, és én egy „Igen, asszonyom”-at elhadarva gyorsan összekapartam magam, felálltam, és reszketeg lábakon igyekeztem a nyomában maradni. Nem a saját szobájához ment, hanem a mi irodánkból egyenesen kimasírozott a folyosóra. Én szótlanul követtem, attól való félelmemben, hogy az egész irodaház tud a tegnapi szexgyakorlatomról, nem mertem megkérdezni, mire föl ez a felhajtás. És ha már, miért nem rúgtak ki a helyemen? A felvonóban szótlanul araszoltunk fölfelé, és ahogy közeledtünk a legfelső szinthez, balsejtelmem egyre fokozódott. A főnök többé szóra sem méltatott, és az arca kifürkészhetetlen volt – nem mintha nagyon igyekeztem volna kiolvasni belőle, amitől amúgy is rettegtem. Amint kinyílt a lift ajtaja, azonnal láttam, hogy merőben más világba csöppentem. A szűk, sivár folyosó helyett egy tágas csarnokba léptem ki, a falakat sötét fából készült lambéria fedte, rajta nagy, vastag betűk hirdették a vállalat nevét: HAMILTON. A széles átjáró egy hatalmas tér előtt álló recepciós pulthoz vezetett. A falon irodaajtók sorakoztak, a tér két végén pedig egy-egy üvegezett ajtó jelezte a konferenciatermet. A sötét fával és az aranydíszítéssel antik benyomást keltett az egész berendezés, leszámítva a modern világítást és a műtárgyakat. – Mr. Hamilton vár ránk – közölte a főnököm a recepciós hölggyel, aki bólintott és már emelte is a füléhez a telefont, mihelyt elmentünk mellette. Én megbotlottam a hallottaktól, hirtelen összeakadt a lábam. Mit keresünk mi a vállalat felsőbb szintjén? Nem tanulmányoztam át töviről hegyire az egész céget, csak beugró állásra vettek fel, ami nem jelentett többet egy rövid munkahelyi hakninál, de azzal tisztában voltam, hogy ez nem akármelyik emelet. Viszont 19

képtelenség, hogy azért küldtek volna fel ide, mert tudják, mit műveltem. Egyre nőtt bennem a félelem és a zaklatottság, ahogy tisztes távolságban követtem a főnökömet. Ő az egyik iroda ajtaja felé vette az irányt, aztán bekopogott, és intett a fejével. – Mr. Hamilton már várja – mondta, és jelezte, hogy lépjek be. Én meg csak álltam, egy kis ideig némán bámultam a főnökömre, majd lassan az ajtóhoz indultam. Még egy utolsó zavart pillantást vetettem rá, mielőtt beléptem, aztán odabent földbe gyökerezett a lábam a rám törő rémülettől. Ez lehetetlen, nem, nem... – Köszönöm, Agatha, elmehet. A főnökasszonyom bólintott, mielőtt becsukta mögöttem az ajtót, én pedig porig sújtva vártam a hatalmas irodában. Szám hangtalanul mozgott, ahogy az asztal mögött ülő, ismerős alakot nézve kibetűztem az íróasztalon álló névtáblát. – Jeremiah Hamilton. – Teljesen lezsibbadtam a sokktól. A sötét hajú férfi rám emelte hideg tekintetű szemét, és végigmért. – Miss Delacourt – szólalt meg, és az asztal előtt lévő székre mutatott –, foglaljon helyet. A szívverésem meglódult, ahogy meghallottam a hangját, és mégiscsak igazolva láttam legnagyobb félelmeimet. Mivel képtelen voltam megszólalni, tétova, bizonytalan léptekkel a szék felé mozdultam, ahova mutatott, és leültem. Ő úgy tett, mintha ott sem lennék, belemélyedt a kezében tartott iratokba. Miközben feszült csendben ültünk mindketten, nekem volt időm jól körülnézni a tágas irodában. A vezérigazgatói asztal mögötti fal padlótól a mennyezetig csupa üveg volt, ahonnan szédületes kilátás nyílt az utcákra. A sötét fából készült, terebélyes, robusztus asztalon laptop, névtábla és Newton-inga, benne mozdulatlan acélgolyók. A görgős székek alján vastag plüss. – Miss Lucille Delacourt – riasztott fel szemlélődésemből az idegen. Jeremiah Hamilton, figyelmeztettem magam, de még mindig nem tértem napirendre a történteken. – Meghatározott időre alkalmazott beugró adminisztrátor az állásközvetítő ügynökségtől, néhány hónapja vette fel Agatha Carbtree. Eddig jól mondom? – 20

Bólintásomra folytatta: – Amint látom, az útlevelével azonosította magát. – Kérdőn felpillantott. – Az útlevelével? Hirtelen kiszáradt a szám, így nehezemre esett a beszéd, de azért nekigyürkőztem. – Mindig magamnál tartom mindkettőt. – Mindkettőt? – húzta fel a szemöldökét a vezérigazgató, láthatóan szeretett volna többet kiszedni belőlem, mire én csak vállat vontam és nem válaszoltam. Némi szünetet tartva folytatta a kikérdezést: – New York állam északi felében nőtt fel, a Cornell Egyetemen elvégzett három évet, aztán lemorzsolódott. Azóta kisegítő munkát végzett, majd három hónapja ideköltözött a városba. Miért hagyta abba az egyetemet? Eddigi életem tárgyszerű összefoglalása rideg és fájdalmas volt, mintha kést mártottak volna belém. A végén odavetett kérdés elszállt a fülem mellett; a beálló csend késztetett arra, hogy felnézzek a férfi várakozó arcára. – Tessék? – kérdeztem magamat átkozva, amiért nem figyeltem. – Miért hagyta abba az egyetemet, Miss Delacourt? – ismételte meg a kérdést. A hangneme parancsolóan válaszra várt, de az sokkal nehezebb volt annál, és személyesebb, még majdnem három év múltán is küszködtem vele. A kérdés ráadásul tolakodóan sértette a magánéletemet is, tudtam, hogy nem vagyok köteles válaszolni, a szám mégis megnyílt: – A szüleim meghaltak. Hosszabb hallgatás következett, miközben a kezemet nézve igyekeztem magamba fojtani a sírást – miféle eszement helyzetbe sodródtam bele. Vajon szégyenkeznének miattam? – gondoltam a könnyeimet nyelve. Sok áldozatot hoztak értem, hogy előbbre jussak, és erről többnyire csak a haláluk után szereztem tudomást. Aztán elvesztettem a házat, ahol felnőttem, ahol a családom két nemzedéke leélte az életét, mert nem tudtam fizetni a taníttatásomra felvett jelzáloghitelt – kiheverhetetlen csapás volt. Pedig mennyi mindent megtettem, hogy ne a bank kaparintsa meg, de hiába... Hogy 21

visszanyerjem az önuralmamat, igyekeztem megszabadulni a torkomban nőtt gombóctól. – Sajnálom – szakította félbe Jeremiah a hosszúra nyúlt csendet. Köhintett, aztán hallottam, ahogy hátradől a magas támlájú bőrszéken. – Végül mi szél hozta ide, New York Citybe? Mintha együttérzés hallatszott volna ki a hangjából, legalábbis úgy véltem, de még képtelen voltam egyenesen ránézni. Hiába volt a kérdése személyes, és hiába nem tartozott rá, mégis válaszoltam neki: – Elvesztettem a családomtól örökölt házat, és el kellett költöznöm. Egy Jersey Cityben élő volt évfolyamtársnőm hívott magához, vele lakom. – Értem – mondta Jeremiah az állát megsimogatva. – Tudja, Miss Delacourt, hogy miért kérettem ma ide? Ez volt az a kérdés, amitől rettegtem, és amire nem tudtam a lehetséges választ. Nyeltem egyet, aztán fölemeltem a fejem, de ahogy belenéztem azokba a zöld szemekbe, elszállt a bátorságom. – Neeem – válaszoltam tétován. Szólásra nyitotta a száját, aztán várt egy kicsit, majd újra nekifutott: – Hadd mondjam el, hogyan telt volna ez a napja, ha ma itt nem találkozunk. – Összefont karral az asztalára támaszkodott, mielőtt folytatta. – A munkaidő vége előtt fél órával a közvetlen főnöke behívatná az irodájába. Ott közölné magával, hogy a határozott időre kötött szerződése lejárt, és ez volt az utolsó munkanapja. Megkapná az utolsó fizetését, és kikísérnék az épületből. Azon a délelőttön már másodszor húzták ki a lábam alól a talajt. – Úgy érti, kirúg? – kérdeztem remegő hangon, és nem hittem a saját szavaimnak se. Iszonyú dühös lettem, már megint micsoda igazságtalanság az életemben! – És azért, mert mi... Jeremiah a kezét föltéve belém fojtotta a szót, és a fejét rázta. – Az elbocsátásokról szóló döntések egy hónappal korábban megszületnek. A maga osztályán már nincs szükség a legtöbb beugró alkalmazottra. – Összehúzott szemmel tette hozzá, inkább csak magának: – A határozatot már korábban aláírtam, mielőtt magát megismertem volna. 22

– Most azonnal senki nem alkalmaz – suttogtam, elfelejtvén, hogy csak titokban keresgéltem másik munkalehetőséget. Persze most már semmi értelme a titkolózásnak. Nehezemre esett fékezni a haragomat, amikor rádöbbentem, hogy annyi megpróbáltatás után újabbat kell átvészelnem. – Belenéztem az aktájába, nincs kifogás a munkájával szemben – folytatta Jeremiah, miközben én kábultan meredtem az íróasztalára. – Kitűnő ajánlást adok magának, bármilyen állást keres a jövőben. Zavarban voltam, nem tudtam, hogy mit is kellene erre válaszolnom, és tanácstalanul néztem a vezérigazgatóra. – Miért mondja el ezt nekem? – kérdeztem végül sután. – Miért hívatott ide? – Azért, mert van egy másik állásajánlatom, ha érdekli. Szükségem lenne egy személyi asszisztensre. Úgy meglepett az ajánlatával, hogy csak pislogtam. Próbáltam kifürkészni az arcát, de az olyan keménynek tűnt, mint a gránit, nem tudhattam, mi jár a fejében. Végül kissé gyanakodva kérdeztem rá: – Mit ért személyi asszisztens alatt? – Amit csak akarok. Erre vettem egy nagy lélegzetet, a képzeletemben meg a legkülönfélébb helyzetek váltották egymást a szavak hallatán. De nem úgy érthette... kizárt dolog, hogy arra célozgat, amire én gondolok. Csakhogy megvillant valami a szemében, ami a higgadt üzletember-viselkedés ellenére igenis arra utalt, hogy pontosan azt sejteti, amire számítottam. A tekintete válogatott bujaságokat sugallt – de talán csak az én fantáziálgatásaim akartak valóra válni. Biztosra kellett mennem. – Arról van szó, amit mi tegnap, hm... Jeremiah előredőlt, markáns állát a kézfejére támasztotta. – Igen – jelentette ki, egyetlen, lényegre törő szóval válaszolva a kérdésemre. Megpróbáltam felháborodni az ajánlatán, jó lett volna valahogy tiltakozni, hogy legalább a látszatát megőrizzem a méltóságomnak, de túl praktikus voltam én ehhez. Nekem most azonnal égető szükségem volt egy állásra, és ha már ajánlatot tettek nekem, akkor nem engedhettem meg magamnak, hogy elszalasszam a lehetőséget, mert ki tudja, mikor kapok még egyet mostanában. A 23

szívem is belesajdult, ahogy – talán két éve sincs még – minden pénzt, amit csak kerestem, beleöltem a családomtól örökölt házba, hogy aztán kidobjam az ablakon és mindent elveszítsek. Családi segítség, bárminemű támasz nélkül már rég az utcán lehettem volna, ha nincs az a volt évfolyam társnőm, aki felajánlotta, hogy nála lakhatok. Ideiglenes megoldás volt ez, mégis tovább tartott, mint ahogy bármelyikünk tervezte. Ráadásul a hitelezők folytonos felszólításai és a nagyváros diktálta magas megélhetési költségek mellett esélyem sem volt félretenni valamennyit. Persze ez nem jelentette azt, hogy igent fogok mondani. – És mi az ajánlat? – kérdeztem határozottan, államat fölszegve, és azt reméltem, nem veszi észre, hogy tetőtől talpig elpirultam. Nem hiszem el, hogy tényleg komolyan ezt fontolgatom! Halvány kis mosoly jelent meg a szája egyik sarkában. – Teljes juttatás, rendszeres fizetésemelés, utazási költségek megtérítése. – Ráfirkantott valamit egy kisebb post-it lapocskára, és átnyújtotta. – Kezdő fizetésként ennyinek elégnek kell lennie. A papíron látott összegtől majdnem elájultam – néhány hónap alatt visszafizethetném belőle a diákhitelemet, és több mint elég pénzem maradna, hogy egy éven belül visszamenjek az egyetemre. Ahogy a szavakat kerestem, nem akart engedelmeskedni a nyelvem, de azt sem tudtam igazán, mit kellene mondanom. Fura kettősség, de amíg az egyik felem kapva kapott a lehetőségen, a másik, amelyiknek a hangja nagyon olyannak tűnt, mintha a szüleimet hallottam volna, azt hajtogatta: FUSS! Egy pillanatig csöndben üldögélve latolgattam a dolgot, aztán mély levegőt vettem. – Ezt írásban is kérem. Valami azt súgta, hogy a férfi nem erre a válaszra számított. Félrebillentette a fejét, összehúzott szeme kajánul megvillant, de az az elképesztően jóképű arca különben semmit sem árult el, miközben bólintott. – Nagyszerű – jelentette ki –, de ezért a beosztásért további interjúra van szükség. – Előredőlt, az állát összekulcsolt kezeire támasztotta. – Álljon fel, hajoljon előre és könyököljön az asztalra.

24

4

Megdermedtem, fejemben korábbi szavai visszhangoztak: „Amit csak akarok.” Néhány nehéz pillanat múlva, amíg magammal csatáztam és vesztettem, felálltam a székről, az asztalhoz lépve előrehajoltam, és rákönyököltem a sötét asztal szélére. Szorongva néztem Jeremiahra, aki szintén fölegyenesedett és megkerülte az asztalt. – Maradjon így, amíg nem mondom, hogy megmozdulhat. Hány szót képes begépelni percenként? Meglepett a kérdés, de mivel az utóbbi időben épp eleget készültem az állásinterjúk előtt, tudtam a helyes választ: – Nyolcvanat. – Mit tart fontosnak ebben a beosztásban? Mögém került, ami megnehezítette számomra a koncentrációt. Sikerült úgy fordítanom a fejem, hogy láthassam, anélkül hogy a szememet levettem volna az asztalról, és válaszoltam a szokványos állásinterjú-kérdésre: – A részletekre való figyelmet és a feladat elvégzésére való szándékot, mindegy, mi legyen az. Elégedett nevetéssel nyugtázta kimerítő válaszomat. – Hova szeretne jutni öt év múlva? Hogy látja a jövőjét? Épp beszélni kezdtem volna, de elakadt a szavam, amikor egy kéz kúszott fölfelé a combomon, a szoknyám alatt matatva a seggemhez ért és benyúlt a két félgömb közé. Nyeltem egyet, és bár a lélegzetem akadozott, még futotta a válaszra: – Lehetőleg befejezem az egyetemet, vagy jó állásom lesz. Válaszul elhangzott egy elégedett, bársonyosan halk hümm, amúgy beállt a nagy csend. A pulzusom vágtára váltott, én pedig lehunyt szemmel igyekeztem uralkodni magamon. Pontosan úgy

történt, mint a liftben – egyetlen érintésétől elvesztem, és minden porcikámmal epekedve kívántam őt. – Milyennek képzeli álmai munkahelyét? Ujjai a combjaim között kalandoztak, végigfutottak a vékony pamutbugyi mentén, és mélyről jövő sóhajt csaltak elő belőlem. A csípőmmel besegítettem, hogy minél több érintkezési pont legyen közöttünk, aztán a kéz megint eltűnt, és én alig hallhatóan felnyögtem. A rövid pauza legalább lehetőséget adott arra, hogy a válaszhoz összegyűjtsem maradék gondolataimat. Végül erre futotta: – Ahol fontos a munkám, és hasznos lehetek. – Jó válasz – suttogta, és újra előkerült a keze, a combjaim közötti érzékeny bőrt vette kezelésbe, én pedig már most vonaglottam az élvezettől. Két tenyerem nekifeszült az asztal lapjának, körmeim a hűvös fát kaparták, ahogy odalent elöntött a forróság. Egy kéz a hátamat és a csípőmet simogatta, mialatt a másik szorgos ujjakkal izgatón folytatta kínzásomat. Remegő karral támaszkodtam az asztalra, amikor valami kemény nyomódott a fenekemhez. Végre a bugyim alá furakodtak a fürge ujjak, és a nedves redők között könnyedén belém csusszantak. Nagy igyekezettel próbáltam elfojtani egy sikoltást, de nem igazán sikerült. – Hangszigetelt az irodám, az ajtó zárva – suttogta arra a kérdésre válaszolva, amit eszembe se jutott föltenni. Ujjaival úgy játszadozott mélyen bennem, hogy egész testemben remegtem. – Mielőtt továbblépnénk, ettől meg kell szabadulnunk. A vékony pamutbugyi már csúszott is lefelé a lábamon, és amikor a padlóra ért, én automatikusan kiléptem belőle. A két lábfejem közé befurakodott egy félcipő, mire én kisterpeszbe álltam, Jeremiah meg a hátsó felemhez préselte a csípőjét. Ujjai fáradhatatlanul végezték áldásos tevékenységüket, miközben gazdájuk felhúzta a szoknyámat a derekamig, és ahogy a nadrágban ágaskodó dákójával a fenekemhez dörzsölődött, zihálva szedtem a levegőt. Hüvelykujját, amelyikkel eddig keményedő csiklómat becézgette, most hátracsúsztatta az anusomhoz. Az asztal és Jeremiah csípője fogságában földrengésszerűen hullámzott végig rajtam a reszketés, ahogy a hüvelykujj körkörös mozdulatokkal fokozódó izgalomban 26

tartotta a szoros izomgyűrűt. Még nem találkoztam olyan férfival, aki érdeklődést mutatott a hátsó nyílás iránt; persze nem voltam annyira tudatlan, hallottam már ilyesmiről, de nem voltak saját tapasztalataim. A gondolkodás azonban nehéznek tűnt most, mert ő addig izgatta-kínozta különféle testrészeimet, míg majdnem nyüszítettem a kielégülésért. Forró ajkak tapadtak a nyakamra. – Finom vagy – dorombolta bársonyos hangon, ígéretesen, még egyszer körbesimogatva a hátsó lyukat, majd a hüvelykujj visszavándorolt a csiklómra. Eddigre szaggatottan, nyögdécselve szedtem a levegőt, feltoltam a csípőmet, esdekelve kínáltam magam, hogy dugjon már meg. Az ujjai szorgosan tovább kínoztak, izgattak, de ő mindig ügyelt, hogy még ne legyen orgazmusom. Változás történt a hátam mögött; Jeremiah leguggolt meztelen alsótestem elé, finoman végigharapdálta a fenekemet, miközben széthúzta a két félgömböt. Mielőtt rájöttem volna, hogy mi következik, életemben először éreztem egy nyelv érintését a legintimebb testrészemen. Végignyalta a puha vágást, aztán az átnedvesedett mélységbe merült. Hangosan felsikoltottam, nekidőltem az asztalnak, aztán kitört belőlem a következő sikoltás is, ahogy ujjaival és nyelvével teljesen átvette testem fölött az irányítást. Ismeretlen, különleges érzés kerített hatalmába, amilyenhez hasonlóban sem volt részem szerény előéletem során, és elélveztem. Hangosan mentem el, körmömmel a kemény asztallapot kaparva, a testem megállíthatatlanul vonaglott. A karomra hajtottam a fejem, aztán meghallottam az óvszeres csomag csörgését, és egy pillanat múlva már teljes hosszában a két combom között éreztem Jeremiah kőkemény farkát. Ujjai előzékenyen átadták helyüket ennek a vastag, ágaskodó tekintélynek, amely utat tört magának a szoros nyílásban. Felnyögtem, ahogy belém hatolt, aztán egyik erős karjával átnyalábolta a derekamat és jó erősen magához szorított. Odanyomott az asztalhoz, miközben ki-be járt bennem, tágította, dörzsölte az érzékeny belső falat. Még mindig az orgazmus rengéshullámain lebegve egyre jobban begerjedtem a lökéseitől, és zihálva, megvadulva viszonoztam a mozdulatait. 27

– Édes baszni való lány – súgta a fülembe egy döfés közben, amit én újabb sikkantással díjaztam. Erősen kapaszkodtam a sötét asztallap peremében, ő meg úgy döngetett, hogy lökéseibe beleremegett mindenem. Egyik kezével megfogta a nyakam, és a melléhez húzta a fejem, amitől alig kaptam levegőt, majd zihálva nyögdécseltem, amint újabb hullám söpört végig bennem, és beleremegtem, ennyi idő alatt immár másodszor. Ahogy oldalra billent a fejem, Jeremiah a nyakamba harapott, fogaival végigpásztázta a vállam vonalát, majd feltépte a blúzom. Ajkainak puha érintése a bőrömön különös ellentétben állt csípőjének erőteljes, szilaj mozgásával, de én átadtam magam az élvezetnek, ráhagyva, hogy ő diktálja az iramot. Ő pedig könnyedén tartotta erős karjában a két orgazmustól elernyedt, kéjtől kimerült testemet. Húrként feszültem hátra, a melléhez, bőröm, mint eleven hús, érzékenyen válaszolt döféseire, elviselhetetlenségig fokozódott az élvezet. Rajta is remegés futott végig, fogai a vállamba mélyedtek, ahogy korábban, heves lökései szinte fölemeltek a levegőbe. Hangos horkantás szakadt ki belőle, aztán egy utolsó döféssel reszketve rám dőlt és belém élvezett. Szorítása lazult a nyakamon, hirtelen annyi vér szökött az agyamba, hogy beleszédültem. Ő gyengéden rádöntött az asztalra, a teste még mindig az enyémre nehezedett, így próbáltuk meg mindketten lecsillapítani lihegésünket és újra lélegzethez jutni. Néhány perc múlva kihúzódott belőlem, odébb lépve magamra hagyott a hűvös fafelületen. Beletelt némi időbe, mire végre rádöbbentem, mennyire kitárulkozó lehetek így, de még vártam egy kicsit, hogy levegőt kapjak, és csak utána húztam le csípőmre a szoknyát. Meglehetősen csatakos lettem, ha leülök, foltos lett volna a ruhám, így a magas sarkú cipőmben kissé imbolyogva, reszketeg térddel támaszkodtam neki az asztal szélének. – Az interjúnak vége. Mellesleg fel vagy véve. Még mindig kifulladva kaptam fel a fejem, és ránéztem Jeremiah Hamiltonra, aki az irodája egyik felében berendezett kis kávézónál állt nadrágban-zakóban, talpig felöltözve, hibátlanul, mintha mi sem történt volna. Kíváncsi, fürkésző arckifejezéssel vizsgálgatott, de nekem fogalmam sem volt, mit akarhat tudni. Vártam, hogy szégyent 28

vagy dühöt érzek a könnyelműségem miatt, iránta pedig haragot, amiért visszaélt a helyzetemmel, de nem éreztem egyebet, mint mélységes fáradtságot, és azt, hogy biztonságban vagyok. Nem vagyok komplett! Egy gyengéd kéz megérintette a könyökömet, és kaptam egy pohár vizet. – Menj, hozd rendbe magad – mondta Jeremiah, miközben én hideg folyadékot kortyolgattam. Ismertem már ezt a puha, bársonyos hangot. – Megbeszélek még egy találkozót, és azonnal indulhatunk, amint elkészültél. Az eszem nem mindig vágott azonnal, azt hittem, talán lemaradtam valamiről. – Miféle találkozóról van szó? – Azt mondtad, hogy mindig nálad van az útleveled, igaz? Zavartan pislogtam. Micsoda kérdés! – Hát igen, nálam van. Csak bólintott, mintha ez mindent megmagyarázna. – Nagyszerű. Akkor velem jössz ma, mint a kísérőm. Ittam még egy korty vizet, még értetlenebbül állva a beszélgetés különös fordulatától. – Mint kísérő? Hova? – Párizsba. Egy óra múlva indulunk.

29

5

A limuzinok tágasabbak voltak, mint ahogy én emlékeztem. Igaz, amikor legutóbb ültem egyben, az a szalagavatón történt, és dugig volt haverokkal meg a csatolmányaikkal. Vetettem egy pillantást a limo hátsó ülésén velem együtt utazó jóképű pasira. Épp tudomást sem vett rólam, a térdén tartott tablet PC-re koncentrált, csináljak, amit akarok. Az ölemben fogtam a bőr kézitáskám, szinte magamhoz ölelve, és még mindig a mai nap történésein agyaltam. Tényleg úton vagyok Párizs felé? Az elmúlt két nap fölért egy őrültekházával. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy Jeremiah Hamilton, a multinacionális Hamilton Részvénytársaság vezérigazgatója, aki sokkal többet ért el, mint Donald Trump a meggazdagodás-elméletével valaha is, itt ül velem szemben egy elsötétített limóban. Mint ahogy az sem esett le még igazán, hogy a repülőtér felé autózunk, és onnan Párizsba repülök vele. Mint a személyi asszisztense. Hihetetlen a készülő szerződés is, amelynek az lesz a lényege: „amit csak ő akar”. Ha rangsorolnánk a „legrosszabb napokat”, a mai benne lenne az első ötben. És holtversenyben első helyezést érne el a „legeszementebb nap” versenyben. A manhattani csúcsforgalom megszokott jelenség gyalogosoknak és járművel közlekedőknek egyaránt, így egy darabig nem figyeltem az utazásunkra, különben is kellőképpen lekötöttek a saját gondolataim. Egyszer csak feltűnt, hogy csökkent a forgalom, mert elhagytuk Manhattant, és csak később vettem észre, hogy New Jersey-hez közeledünk. Eleinte néztem kifelé az ablakon, és elbambulva láttam, hogy a limo elhúz a magas kerítés mögött ácsorgó gépek mellett, és némi meglepetéssel konstatáltam a Teterboro repülőteret jelző táblákat. A New Jersey-i reptér kisebb

volt, mint New York-i párja, és bár itt még nem szálltam gépre, tudtam, hogy sok magángépet és járatot fogad. A kisebb repülőtér újdonság volt számomra, hiszen csak a Kennedyt ismertem. Számos kis gépet figyeltem meg az aszfalton, olyanokat, amilyenekkel csak a nagyon gazdagok utaznak. Ma például az olyanok, mint mi. A gondolattól kellemes bizsergést éreztem a gerincem táján, és megborzongva dörzsölgettem a karomat. Atyaég, mibe csöppentem? – Biztos, hogy nincs szükségem ruhákra? – kérdeztem már harmadszor, miközben behajtottunk a terminálra. Nem engedte, hogy bármi mást hozzak magammal, kivéve az irodában tartott személyes holmimat – tételesen a tárcámat, a kézitáskámat és a munkaruhámat, ami történetesen rajtam volt. A szoknya meg a blúz ugyan tiszta volt, de kissé hiányosnak éreztem egy tengerentúli utazáshoz. – Mindent megkapsz – biztosított Jeremiah. – A szerződésedben ez is benne lesz részletesen. Hasonló választ adott, amikor erről a meglepetés-utazásról kérdezgettem. Ha így megy tovább, a szerződésem a végén még hosszabb lesz, mint a Háború és béke. Az ironikus gondolat azonban nem nyugtatott meg. Egyelőre nem írtam alá semmit. És bármikor elmehetek, kereshetek egy másik állást. Erre elképzeltem magam, amint mosogatóként keresem a kenyérrevalót egy gyorsétteremben, és beleborzongtam a gondolatba, aztán rögtön el is keseredtem. Tényleg erre a sorsra akarok jutni? És ha valóban ez az utolsó lehetőségem? Arra figyeltem fel, hogy Jeremiah engem néz. Bár kifejezéstelen arcán nyoma sem volt érzelemnek, mégis úgy tűnt, átható szemével a vesémbe lát. Zavarba jöttem, és mivel nem szerettem volna, ha kiderülne, mennyire bizonytalan vagyok, összeszorítottam az állkapcsomat, és úgy döntöttem, állom a tekintetét. Ekkor kinyílt az ajtó, félbeszakítva a mi néma párbajunkat. Megfogtam a táskámat, és Jeremiah-t követve én is kiszálltam. Mintha azt láttam volna az arcán, amikor elmentem mellette, hogy jól szórakozik. Szóval szereti a konfliktusokat, gondoltam, miközben beverekedtük magunkat az épületbe. Helyes, mert nem fogok csúsznimászni és könyörögni az elismerésért. 31

Hirtelen beugrott egy kép, amint előtte térdelve nézek föl arra az istenverte vonzó arcára, és a gerjedelemtől összerándult a gyomrom. A francba! Számomra szokatlanul gyorsan átestünk a biztonsági ellenőrzésen. Az volt a legkínosabb része, amikor a biztonsági ember feltúrta a táskámat, és ráakadt az előző napi alsóneműmre, amit benne felejtettem. Égett a képem a szégyentől, de a személyzet profi módon viselkedett. Miután végeztek velünk, mi átsiettünk a kisebb várótermen, autóba szálltunk, és elvittek bennünket a kifutópályán várakozó gépünkhöz. A karcsú, csillogó, de az általam ismert repülőgépeknél jóval kisebb jószág semmiben sem hasonlított egy közönséges légi járathoz. Ha nem így alakultak volna a dolgok, mikor utazhatnék én ilyen gépen? A magamfajta átlagos lány csak akkor lát ilyet belülről, ha légiutas-kísérő vagy pilóta. A belseje pontosan olyan puccos volt, amilyennek a külseje ígérte, dupla olyan széles, valódi bőr ülésekkel, mint amilyenekhez én szoktam. A parancsnok megvárta, hogy a helyünkre üljünk, aztán miután becsukódtak az ajtók, ő elvonult a pilótafülkébe. Annyira lenyűgözött a környezet, hogy minden mütyürt, készüléket megvizsgáltam, ami be volt építve az ülésembe. A széles karfa aljához saját telefon is tartozott, amit nagyon viccesnek találtam. Ahogy lehajtottam az asztalt, egy vékony tablet-PC csúszott elő belőle, olyan, amilyennel Jeremiah dolgozott a limuzinban. Meglepődve néztem a közeli ülésben elhelyezkedő férfira. – Mi ez? – vágtam ki magam. Mintha az előbbi örömteli hangulatom elpárolgott volna. – A limóban összedobtam a szerződésedet, alá kell írnod, mielőtt felszállunk. – Amikor látta, hogy habozok, felém dőlve belenézett a szemembe. – Tudtad, hogy ez még hátra van, nem igaz? – Különben nem lennék itt. – Gúnyos válaszom ellenére igencsak feszült voltam és ideges. Most mondok le az önállóságomról? – Hazavisz egy autó, ha el akarsz menni. – Egy ezüst tollat vett elő a zakója zsebéből és felém nyújtotta. – Rajtad múlik, válassz. Kikaptam a tollat a kezéből, és olyan erősen szorongattam, miközben a szerződést olvastam, hogy nem tudtam eltitkolni, 32

mennyire remeg a kezem. Az egyetemen megtanultam értelmezni a jogi szövegeket, és ebben világos volt a megfogalmazás. A szerződés jogi értelemben tárgyalta az „amit csak akar” kifejezést, de a lényeg nem változott, és benne volt a titok-tartási megállapodás is. A vége felé megakadt a szemem egy kitételen, amit nem vitattunk meg. – Ötvenezer dollár? – kiáltottam, és meglepődve néztem fel. Bólintott. – Ha hat hónap múlva még az alkalmazásomban leszel, jutalom illet meg – idézte majdnem szó szerint a szerződést. – Hat hónap után a jutalom és a heti fizetés nem térítendő vissza akkor sem, ha felbontod a szerződést. Tehát ha felmondok, akkor is nyerek valamit ebből az egészből. Az, hogy írásban láttam a dolgokat, segített döntenem ebben a képtelenségben. Bár nem fogalmazott egyértelműen a kötelességeimet illetően, a szerződés végső soron hivatalos keretet adott a kettőnk ügyének, és legalább kevésbé éreztem magam, hogy is mondjam, kétes erkölcsűnek. Ezzel együtt, még nem döntöttem. Még nem késő, elmehetek, gondoltam, meredten nézve a kezemben szorongatott tollat. Véget vethetek ennek a kutyakomédiának, hívok egy taxit, és hazamegyek... ... és akkor mi van? Amióta eljöttem a szülővárosomból és egy volt évfolyamtársammal lakom együtt, az volt az egyik legnagyobb gondom, hogy New York City közelében azonnal megnőttek a megélhetési költségeim. A családi házunk elárverezése szó szerint nincstelenné tett; nem volt választási lehetőségem máshol élni, nem tudtam félretenni semmit, minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. Jelenlegi lakhatásom átmeneti megoldásnak bizonyult, a barátnőm viselkedéséből pedig egy idő után arra következtettem, hogy már nem vagyok olyan kedves vendég, mint amikor hozzá költöztem. Az volt egyetlen reményem, hogy ha visszafizetem a diákhitelemet, végre bérleti díjra is telik majd. De addig állandóan az a veszély fenyeget, hogy szükségszállásra kerülök, és ennek már a gondolatától is kihűlt bennem a vér. Jeremiah türelmes volt hozzám, kifejezéstelen, szenvtelen tekintete mintha együtt érzőbbé vált volna. Miután meghaltak a 33

szüleim, nem csak a csekkek befizetése szakadt a nyakamba, de kifárasztott az emberi részvét megnyilvánulása is, és utáltam az a „szegény árva lány” lenni, amilyennek magamat láttam a többiek szemében. A vezérigazgató világosan a tudomásomra hozta, amit a szerződésben is leírt – az „interjú” során rádöntött az asztalra, és kénye-kedvére rendelkezett a testemmel, nyögdécselő-lihegő bábot csinálva belőlem. Az emléktől legszívesebben a föld alá süllyedtem volna; nem voltam én ilyen lány, aki röpke huszonnégy óra alatt háromszor is hagyja magát megdönteni egy ismeretlentől. Az előttem fekvő szerződés pedig anyagi függetlenséget ígér, aminek az ára a személyes szabadságom. Nincs más választásom. Kétszer is elolvastam a szerződést, amitől egyre jobban éreztem a rám nehezedő döntés szörnyű súlyát, aztán reszkető ujjakkal aláírtam a digitális megállapodást, majd átadtam a tabletet. Jeremiah elvette tőlem, aztán megnyomta a személyzeti hívógombot. Azonnal felbőgtek a hajtóművek, én pedig ellenőriztem, hogy be vagyok-e kapcsolva. Erősen megmarkoltam a karfát, és igyekeztem elhessegetni a repüléstől való szorongásaimat és tudomást sem venni a velem szemben ülő férfiról. – Nem szeretsz repülni? Lehunytam a szememet, úgy tettem, mintha aludnék, miközben a hajtóművek felgyorsultak, és a gép kigurult a felszállópályára. Simán ment a felszállás, és meglepően csöndesen, azt hittem, az ilyen kis gépek sokkal hangosabbak, de én addig nem lélegeztem rendesen, amíg fenn nem voltunk a levegőben. Még mindig emelkedtünk, amikor Jeremiah kikapcsolta a biztonsági övét, felállt és a mögöttem lévő személyzeti tér felé indult. Szigorúan előrenéztem, elhatároztam, hogy úgy teszek, mintha ott se lenne, amikor valamilyen világos folyadékot tartó kéz jelent meg előttem. – Nem kérek inni – mondtam. – Még vizet se? Egyáltalán nem találtam viccesnek, de egy halk „köszönöm”- öt motyogva mégis elvettem tőle a poharat. – A bárban van ennivaló, ha valami szilárdabbra lenne szükséged. – Köszönöm, nem vagyok éhes. 34

Éppen ebben a pillanatban hangosan megkordult a gyomrom, nyilvánvalóvá téve, hogy hazudtam. – Legfeljebb egy kicsit – helyesbítettem. Összeszorította a száját, és nekem az volt az érzésem, hogy elnyomott egy mosolyt. – Te tényleg nem tudtad, hogy ki vagyok, igaz? Most valahogy nem voltam beszélgetős kedvemben, így aztán dühösen fújtam egyet és vállat vontam. – Ezek szerint nem vagy olyan népszerű, amilyennek képzeled magad. Kedélyesen fogadta gúnyolódásomat. – És mennyire vagyok népszerű? Feszengve fészkelődtem az ülésen, ahogy felnéztem rá, láttam, hogy a szeme kajánul megvillan. Elég jól adja a flegmát, de a szeme egészen más. Még nem ismertem olyan férfit, akinek ennyire gyönyörű zöld szeme lett volna, csak úgy villogott az olajos barna bőr és a sötét haj kontrasztjában. Amikor ráeszméltem, hogy bámulom, köhintettem és próbáltam kicsiholni magamból valami választ a kérdésére. Máskor a szellemes riposztok szoktak megmenteni, de most csak vállat vontam, és gyorsan belekortyoltam a vízbe. Nem reagáltam a kuncogására. – Pihenhetsz, ha akarsz – szólalt meg –, hosszú repülés áll előttünk. Ő hátrament, én pedig ott maradtam, hátradőlve, elvackolódva a kényelmes ülésen. Sajnos a gyomrom, miután kiderült, hogy van ennivaló a közelben, nem hagyott békén. Azért sikerült kihúznom talán fél órát, elfoglaltam magam a körülöttem lévő szerkentyűkkel, végül fölálltam és én is hátramentem, hogy megnézzem, mi a felhozatal. Elhúztam újdonsült főnököm mellett, aki az egyik terebélyes fotelban ült, kezében valami sötét színű folyadékkal telt pohárral. Magamon éreztem a tekintetét, amikor beléptem a konyhafülkébe. Miután töltöttem magamnak egy kis narancslevet, ennivaló után néztem. A kész csirkés szendvics mellett kötöttem ki, mert ha hinni lehetett a csomagoláson olvashatóknak, egészséges, minőségi alapanyagokból készült, és ott a kis helyiségben meg is ettem. 35

Idegesített ez a férfi, a közelében nem bíztam magamban. Ha ott volt mellettem, beindult az erotikus fantáziám, és olyasmik jutottak róla eszembe, amilyenekről csak romantikus regényekben olvastam. Addig jó volt és izgalmas, amíg idegen volt számomra, és csak naponta egyszer láttam a liftben. Most meg úgy kellett kivernem a fejemből, amit könnyebb volt mondani, mint megtenni. Képzelgéseim állandó főszereplőjévé vált, és a testem nem engedte, hogy megfeledkezzem róla. Még jelenlegi reménytelen helyzetem sem akadályozhatta meg, hogy beinduljak a jelenlététől, és mindig ugyanazokat a reakciókat váltotta ki belőlem, amelyek belevittek ebbe a mocskos ügybe. Kezemben egy üveg vízzel épp kifelé indultam a konyhából, amikor meglátva őt a fülke bejáratánál, egyszerűen lecövekeltem. Felém lépett, én hátráltam, egyenesen neki a konyhai pultnak. – Én, hm... – dadogtam –, nekem vissza kell mennem a helyemre... Ujjaival az inggombját babrálta. – Segítenél ezzel? – kérdezte az ingre mutatva, mintha meg se hallotta volna, amit hebegtem. – Úgy látszik, beakadt. Kételkedve fújtam egyet. Ez komoly? Ez valami süket duma lehet, képtelenség, nem illik a helyzethez. De hiszen elhangzott aznap más is, eszembe jutott a délután többször emlegetett, szerződésbe foglalt kijelentés: „amit csak akarok”. Dühösen felsóhajtottam. Szóval már öltöztetnem is nekem kell? Szerintem nem ezt írtam alá, legalábbis azt hittem, de ha ingerülten is, azért mégis odanyúltam a gombjához. Ujjai hozzáértek az enyéimhez, amiről igyekeztem tudomást sem venni, de odalent már áramütésszerűen bizseregni kezdett mindenem. Alig hittem, de a gomb tényleg beakadt, persze egy-két másodperc alatt kiszabadítottam. Elengedtem az ingét, de mielőtt otthagyhattam volna, ő fürgén elkapta a kezemet. – Megnéznéd a többit is? Belenéztem a szemébe, aztán gyorsan lehajtottam a fejem. Ez hülye, gondoltam magamat spanolva, ahogy mindkét kezemet visszahúzta az ingéhez. Úgy volt, hogy ügyvéd leszek, és nem azért vettem fel súlyos diákhitelt, hogy túlképzett varrónő legyek. 36

Jeremiah lenézett rám, én meg nagyon igyekeztem elkerülni a tekintetét – ezt is könnyebb mondani, mint megtenni. Színlelt harciassággal, ellenségesen végigmértem, és gombolni kezdtem az inget. Az anyaga vékonynak tűnt, de erősnek, nem selyem, viszont ahhoz hasonlóan drága lehetett. Még a harmadik gombig sem jutottam, amikor már remegett a kezem, na nem a félelemtől, hanem a férfi közelségétől. Nem kellett ahhoz hosszú idő, hogy kiderüljön, az ing alatt nincs más, csak a csupasz bőr. Minél több gombbal végeztem, annál több tárult föl a meztelen férfitestből, a barnaságából, amit a szétnyíló hófehér ing még jobban kihangsúlyozott. Jeremiah közelebb lépett, rám hajolt, alólam meg kezdett kicsúszni a föld. Te jó Isten! Eddigi életemnek kevés férfi résztvevője akadt, leszámítva a családtagjaimat meg néhány iskolai havert. A középiskola, aztán az egyetem kizárólag a tanulásról szólt, jobban érdekeltek a könyvek, a tantárgyak, mint hogy a másik nemmel való kapcsolataimat építgessem, még akkor sem, ha történetesen izgatott a dolog. A szüleim halála után beszűkült az életem, nem jutott időm másra, csak munkára, pénzkeresésre, és állandóan a jövőmért kellett aggódnom. Ha valakinek megakadt rajtam a szeme, sosem vettem észre, leszámítva az előttem álló férfit, akit nagyon is észrevettem. Hiábavalóan küzdöttem a vágy ellen, hogy megérintsem a sima bőrt, vesztésre álltam. Ő kissé oldalra lépett, én önkéntelenül követtem, vele együtt mozdultam, ahogy levette az ingét és a mellettünk álló székre dobta. Lélegzetvisszafojtva csodáltam meg kitárulkozó felsőtestét, és amikor ujjai végigzongoráztak a karomon, a bizsergető izzásból mintha tűzhányó tört volna ki bennem. Nem voltam tudatában, hogy mozgunk, túlságosan elvakított a közelsége és az érintése, és már csak arra ocsúdtam, hogy kemény falhoz ütközött a hátam. Két tenyerem nekifeszült kidolgozott hasizmainak, és amikor fölnézve találkozott a szemem az ő igéző pillantásával, éreztem, hogy elgyengül a térdem. Még csak nem is gondoltam ellenállásra, ahogy szorosan hozzám simult, és szája az enyémet kereste. Kezdeti szelíd, leheletnyi csókjaink hamarosan heves szenvedélyt váltottak ki mindkettőnkből. Ostromló rohamainak megadva magam 37

sóhajtoztam, körmeim végigszántották napbarnított bőrét, és olyan tűzzel viszonoztam a csókjait, hogy magam is meglepődtem. Ujjaimmal felkorbácsoltam benne a szenvedélyt, még közelebb simult hozzám, nyelve végigpásztázta ajkaimat, nyitott számba furakodott. Két erős keze megrohamozta egész testemet, aztán megállapodott a derekamon, majd rejtett régióim felé vette az irányt, és megsarkantyúzta vágyaimat. Átkaroltam a nyakát, beletúrtam sűrű fekete hajába, egyre többet akartam belőle, ahogy ő is belőlem. Lábát beékelte az enyéim közé, és amikor combját hozzádörzsölte vágytól duzzadó ölemhez, esdekeltem, hogy lépjünk már tovább. Megmarkolta a csípőmet, fölemelt és odaszorított a falhoz. Lábammal átkulcsoltam a derekát, miközben az ő ajkai elváltak a számtól, a nyakam finom bőrét csókolták, fogai belém kóstoltak, csípője nekem feszült. Halkan felsikoltottam, aztán még egyszer, amikor a blúzon keresztül puhán beleharapott a vállamba, és megint döfött a csípőjével. Két kezembe fogtam az arcát, vadul csókoltam, a szájába lihegtem, ő meg tovább dörzsölte a lábam közét. A szoknyám felcsúszott a derekamig, ujjai fölfelé vándoroltak a combom tövéhez, a bugyim szélénél időztek, hogy aztán kezelésbe vegyék vágytól sajgó csiklómat. Zihálva szívtam, haraptam a száját, csípőmet előrebillentettem, hogy még inkább a keze ügyében legyek, és esdekeltem a folytatásért. – A nadrágom gombját is megoldod, ugye? Halk szavainak máskor nem nagyon tudtam ellenállni, de most sikerült átlátnom a bujaság ködén. A felismeréstől, hogy – már megint – engedtem, abbahagytam a csókot, és a szemébe néztem. A sürgető vágy még mindig forrt bennem, de ahogy kissé eltoltam a vállát, ő hátrébb lépett és gyengéden letett a földre. A szoknyám összetekeredett a csípőmön, és sietve igazgattam magamon, amint sikerült eloldalaznom mellőle. – Pihenned kell, messze van még Párizs. Visszanéztem rá. Fesztelenül állt, hiányos öltözékben láthatóan ugyanolyan jól érezte magát, mint elegánsan felöltözve. Miért menekülök előle már megint? Elvek. Erkölcsök. Na igen. A fenébe! 38

Tétován bólintottam, és erőt véve magamon megfordultam, hogy visszamenjek a helyemre. Az egyik szekrényből elővettem egy párnát, leültem, aztán hátradöntöttem az ülést. Nem hittem, hogy elalszom, de legalább szundikáltam egy kicsit, miközben a nap lecsúszott a látóhatáron, és narancsos Izzása lassan kihunyt. *** Egyszer csak arra ébredtem, hogy odakint minden sötét, és egy takaró van rajtam, szélei gondosan begyűrve a testem mellett. Azon morfondíroztam, hogy amikor hátradőltem az ülésen, még biztosan nem volt rajtam, és hátranézve láttam, hogy nem messze tőlem Jeremiah mélyen alszik. Az ing begombolva rajta, a zakója szépen összehajtva a mellette lévő ülésen. Láthatóan kényelmesen feküdt, de a méretei miatt nem tudott olyan jól betakarózni, mint én. Az alvás meglágyította kemény arcvonásait; másnak tűnt most, fiatalabbnak, lazábbnak. Bár tudnám gyűlölni, tűnődtem, de a haragnak egy csírája sem volt ebben a gondolatban. Ez az alvó férfi megzsarolt, kényszerrel vett rá erre a szerződésre, amely megengedi neki, hogy azt tegyen, amit akar, mégis akadtak pillanatok, amikor kimutatta a benne rejlő gyengédséget. Végül is sosem tett olyat, amit én ne akartam volna, gondoltam, miközben megtapogattam magamon a takarót. Csak tudnám, melyik az igazi arca: a kemény és buja vezérigazgatóé, aki az íróasztalára döntve „meginterjúvolt”, vagy azé a férfié, aki betakargatott. Mindenesetre eltettem a tűnődést másnapra, a kimerültségtől elnehezült a szemhéjam. Csendesen ásítva az államig húztam a takarót, elfészkelődtem a kényelmes ülésen, aztán újra könnyű álomba ringattam magam.

39

6

A vámtiszt megkérdezte, van-e elvámolnivalóm. Ahhoz képest, hogy semmit sem hozhattam magammal... hogy is lenne. A tiszt még egyszer ellenőrizte az útlevelemet, visszaadta, és már intett is az utánam következőnek, én pedig továbbmentem. A fejem fölött vastag betűs felirat tájékoztatott több nyelven, hogy melyik országban tartózkodom, megálltam és jól megnéztem. Tényleg Franciaországban vagyok. Jeremiah a közelben várt, amikor odaértem hozzá, a vállamra tette a kezét és keresztülnavigált a kisebb tömegen. A központi fogadóépületbe értünk, ahol sokan ácsorogtak az újonnan érkezőkre várva. Egy nagydarab, kopasz, szőke kecskeszakállas férfi, aki eddig a távolabbi falat támasztotta, jött elénk, és az ajtó felé félúton találkoztunk. – Lucy – mutatta be Jeremiah –, ő Ethan, a biztonsági főnököm. Elkísér téged a szállodába. Kezet fogtunk, de nyilvánvaló volt, számára akár ott se lehettem volna, csak Jeremiah-ra nézett. – Celeste még itt van. – Ethannek enyhe, de észrevehető délies akcentusa volt. – Kábé három óra múlva kell indulnia. Jeremiah bólintott. – Nagyszerű. Gondod legyen rá, hogy Miss Delacourt megérkezzen a szállodába. – És te? – kérdeztem, amikor távozni készült. – Van egy kis dolgom a keselyűkkel. – Ethanhez fordulva hozzátette: – Intézd úgy, hogy lehetőleg ne lássanak meg. Néztem utána, ahogy elindult az üvegajtós kijárat felé. Szóval így állunk? – gondoltam csalódottan. Át vagyok passzolva a sofőrnek, aki úgy fog kicsempészni a repülőtérről? Aztán eszembe jutott, hogy

örülnöm kellene, amiért megszabadultam tőle, de azért mégis lelombozó egyedül lenni egy másik idegennel, egy idegen országban, és máris hiányzott ez a flegma férfi. – Rendben. Indulhatunk. Szótlanul követtem Ethant, időről időre visszanézve a főnököm után. Ahogy Jeremiah kilépett az üvegajtón, többen megrohanták, és kisebb csődület támadt körülötte. Vakuk villanása, hangzavar foszlányai úsztak felénk, ahogy egy távolabbi kijáraton távoztunk mi is, messze az eseményektől, és senki sem figyelt fel ránk. – Mi történik ott? – kérdeztem Ethant, miközben igyekeztem én is akkorákat lépni, mint ő. – Paparazzók. – Ethan kinyitotta előttem az ajtót, és magunk mögött hagytuk a terminált meg a tömeget. – A főnök részvétele a hétvégi gálán jelentős esemény, nagy sajtóvisszhangra lehet számítani. Miféle gála? Beszálltam a járdaszegély mellett várakozó böhöm nagy SUV – ba. A kormánynál ülő férfi kiszállt, átadta a helyet Ethannek, és már indultunk is. – És vele minden oké lesz? – kérdeztem, ahogy a hátsó szélvédőn keresztül néztem az újságírók, riporterek nyüzsgését. Ethan nem volt barátságos kedvében. – Ez semmi, különben is azért csinálta, hogy elterelje a figyelmet, és mi zaklatás nélkül elhúzhassuk a csíkot. Nemsokára jön utánunk. Csakugyan, láttam, amint átverekszi magát a siserehadon egy limuzinhoz, amelyik éppen akkor állt meg, és én megkönnyebbülten sóhajtottam. Nem bírnám ki, gondoltam utólagos hálával. Ha belegondolok, hogy az én képembe villognak a vakuk, engem követnek mindenhova... Kirázott a hideg még a lehetőségétől is. Millió kérdés kavargott a fejemben, de a volánnál ülő férfi nem bizonyult valami bőbeszédűnek, így aztán mindet megtartottam magamnak, és inkább élveztem első benyomásaimat Párizsról. Mindig is vágytam rá, hogy eljussak az európai városba; a szüleim imádták a történelmet, és a példájuk ragadós volt. Párizs nekem maga volt a messzeség, különlegesség, a teljesen más világ, amibe szívesen belemerülnék. Még a gimiben megígértettem a szüleimmel, hogy ha befejezem az egyetemet, befizetnek egy útra a francia 41

fővárosba. Nem teljesülhetett a kívánságom, halálukkal másként alakultak az egyetemi tanulmányaim meg az egész eltervezett életem, és olyan pályára kényszerültem, amilyenre legrosszabb álmaimban sem gondoltam – de a Párizs utáni vágyódásom a régi maradt. A többi épület közül fel-felvillanó Eiffel-torony látványa mosolyra késztetett, és az utóbbi napok feszültségei feledésbe merültek. Visszagondolva annyira fiatal és éretlen voltam, hogy nem fogtam fel, milyen nehéz anyagi körülmények között éltek a szüleim. Amit kaptam, természetesnek vettem, sosem kérdeztem, miből futja nekik arra, hogy engem az elit Ivy I ragué egyik egyetemén taníttassanak. Semmit se sejtettem egészen a halálukig. Utána szinte semmim sem maradt, és csak akkor döbbentem rá, mennyire szűkös volt mindig is a helyzet. Volt ugyan a szüleimnek életbiztosításuk, de éppen hogy futotta belőle a temetésre meg az ügyvédi költségekre. Utána minden egyes fillér, amit kerestem, arra ment el, hogy megpróbáltam megmenteni a házat, de hiába. Az emlékezés fájó sebet ütött a szívemben, de Párizst látni végül gyógyír volt sok mindenre. Bárcsak itt volnátok, gyerekek, hogy együtt láthatnánk! Fogalmam se volt, hova megyünk, de amikor megálltunk, és egy fogadóportás ajtót nyitott nekem, a szálloda láttán tátva maradt a szám a csodálkozástól. – Itt szállunk meg? Nem kaptam választ, de bevallom, költőinek szántam a kérdést. Bámultam a pazar Paris Ritz hotelt, és még nem fogtam fel, hogy itt fogok lakni. Csak interneten vagy magazinokban láttam hasonló párizsi helyszíneket, de a képek sosem felelnek meg a valóságnak. Ez sem tűnt olyan nagynak, amilyennek képzeltem, de pontosan olyan lenyűgöző és elegáns volt, amilyennek megálmodtam, és alig vártam, hogy belülről is láthassam. Egy vörös hajú nő közeledett hozzánk halvány, testhezálló ruhában, cipősarkai szaporán koppantak a márványpadlón. Láthatóan megörült Ethannek, de elbizonytalanodott, amikor engem is meglátott. A nagydarab, mackós sofőr kezet csókolt neki, fura volt látni ilyen romantikus gesztust ettől a rossz modorú embertől.

42

– Celeste, ő Lucy Delacourt, Mr. Hamilton új személyi asszisztense. Azonnal látszott a nő arcán, hogy gyorsan a helyére rakja a dolgot, de az is biztos, meglepte a hír. – Örülök, hogy megismerhetem – nyújtotta felém a kezét kedvesen mosolyogva. – Celestine Taylor vagyok, a Hamilton Rt. operatív igazgatója. – Erős és hivatalos kézfogása volt, de üdvözlő mosolya jólesett a cégtől eddig tapasztalt szenvtelenség után. – Beletelt egy kis időbe, mire Remi másik asszisztenst vett fel maga mellé. Szóval csak így egyszerűen Remi. – Igen, hogyne, tudom. – Gőzöm se volt róla, mennyit mondhatok, úgy döntöttem hát, szigorúan szakmaira veszem a dolgot. – Tegnap vettek fel. Celeste-nek majdnem a hajvonaláig felszaladt a szemöldöke. – Ezúttal bizonyára gyorsan határozott. – Aztán ellágyult a tekintete. – Nagyon szokatlan lehet most neked – váltott át tegezésre. Majdnem elsírtam magam az őszinte együttérzés első kis megnyilvánulásától. Szerettem volna megköszönni neki, de idejében visszafogtam magam, mielőtt a nyakába ugranék, és inkább elfojtottam túlcsorduló hálaérzetemet. – Tegnap még beugró voltam és bizonytalan, hogy maradok-e. Lenyűgöző itt minden – mutattam magam köré. – Hogyne, szerintem is. – Tekintetével az autót kereste. – Van poggyászod? – Ó... – Csak tudtam volna, hogy magyarázzam ki ezt az apró kis dolgot! Ugyan ki repüli át az Atlanti-óceánt egyetlen ruha, egyéb csomag nélkül? Nyilvánvalóan én, de mit mondhattam, hogy kikerüljem a kínos részleteket. Feszengő hallgatásomra Celeste félrehajtotta a fejét, a szeme összeszűkült. Aztán hátralépett, alaposan végigmért tetőtől talpig, aztán bólintott. – Ó, mindent értek – közölte mindentudó mosollyal. Én persze nem értettem semmit, ahogy lenéztem az öltözékemre. Kicsit gyűrött volt az utazástól és az ülésen való alvástól, de még rendes és tiszta. – Talán valami gond van azzal, ahogy öltöztem? 43

Sikerült megnevettetnem Celeste-et. – Az én véleményem miatt nem kell aggódnod! – mondta a fejét rázva, széles vigyorral. – Ha Reminek nem tetszik valami, mindent megtesz, ami a hatalmában áll, hogy megváltoztassa. Igazi gőzhenger, hozzászokott, hogy az ő akarata szerint történjenek a dolgok. Ne mondj semmit, látom már, veled is ez történt. – A szálloda bejárata felé mutatott. – Menjünk be, hideg van idekint. Követtem őt, Ethan viszont kint maradt az utcán, valakit hívott a mobilján. – Mikor ismerted meg Mr. Hamiltont? – kérdeztem. Celeste jót derült azon, hogy hivatalosan emlegetem a nevezett férfit. – Évekkel ezelőtt együtt jártunk egyetemre, de én szinte rögtön az után, hogy végeztünk, férjhez mentem és nyugatra költöztem. Aztán elváltam, majd visszaköltöztem, hogy újrakezdjem, de semmi jót nem találtam. Már majdnem feladtam, amikor Remi rám akadt. – Megvonta a vállát. – Igazgatóként kezdtem, és amikor az apja halála után Remi átalakította az egész céget, választás elé állított: vagy vállalom az operatív vezetői beosztást, vagy kirúg. Ahogy mondtam – tette hozzá rám nézve –, egy gőzhenger. – Ismerősen hangzik – értettem egyet. Közben a portás kinyitotta előttünk az ajtót, beléptünk, én pedig csodálkozva tekingettem körül. – Ez a hely szebb, mint ahogy elképzeltem! – Várd meg, míg meglátod a lakosztályokat. – Celeste az órájára pillantott. – Még majdnem három órám van a gépem indulásáig. Körbevezesselek? – Amikor rámosolyogtam, megfogta a karom. – Először a medencét kell látnod. Nekem mindig elakad tőle a lélegzetem. – Tehát te és Ethan... – próbálkoztam anélkül, hogy célozgattam volna, de Celeste bólintott. – Én már operatív vezetőként dolgoztam, amikor Jeremiah megbízta Ethant az új biztonsági társaság irányításával. Én nagyobb szabadsághoz szoktam hozzá, ezért amikor egyszer csak több akadályt kellett leküzdenem, ha be akartam jutni az épületbe, zokon vettem. A biztonsági intézkedéseket eltúlzottnak találtam, és feltehetően én voltam a leghangosabb ellenzőjük. – Celeste 44

elmosolyodott. – Ráadásul Ethan folyton láb alatt volt, kérdezgetett, hogy nincs-e szükségem segítségre vagy kíséretre. Amikor az új biztonsági főnök ragaszkodott ahhoz, hogy minden adandó alkalommal velem jön az autómhoz, nekem elegem lett belőle, és a sarkamra álltam. De lehurrogtak. – Olyan érzés lehetett, mint akit be akarnak cserkészni – jegyeztem meg az izgatottságtól kiszáradt torokkal. – No nem, azt azért nem. Ethan mindig szigorúan magas szakmai színvonalon végezte a munkáját, és soha nem jutott eszembe, hogy esetleg többet akarhatna tőlem. Ez az állás huszonnégy órás elfoglaltságot jelent számomra a hét minden napján, nem hiszem, hogy időm lenne egy kapcsolatra, ezért nem is tűnt fel soha semmi... – A vörös hajú Celeste az égnek emelte a szemét. – Igazság szerint észre sem vettem volna személy szerint őt magát, ha egyszer nem menti meg az életemet. Elkerekedett a szemem. – Tényleg? Celeste bólintott. – A hagyománynak fittyet hányva valahogy mindig szerettem magam vezetni az autómat, nem volt szükségem sofőrre. Egyik este jöttem el a vállalattól, amikor egy banda megtámadott, és be akartak dobni egy furgonba. Nagyon későre járt, biztos voltam benne, hogy nincs senki, aki a segítségemre lehetne. Hirtelen ott termett a semmiből ez a nagydarab, kopasz fickó, és péppé verte a támadóimat. Ez volt az első alkalom, amikor tényleg észrevettem őt. – Vállat vont, szomorkás mosoly bujkált a szája sarkában. – Attól kezdve kinevezte magát állandó sofőrömmé, ennyi a történet. – Hű, de romantikus! – jegyeztem meg halkan. – Talán az – mondta elgondolkodva, majd nekem szegezte a kérdést: – Szóval hogy fogtad ki magadnak az ország legkapósabb állását? Amikor a Hamilton Részvénytársaság megpályáztat egy állást, annyi a jelölt, mint égen a csillag. Szerencsére éppen odaértünk a fedett medencéhez, ehhez a pazar látványt nyújtó, oszlopokkal körülvett, boltíves mennyezetű csodához. 45

– Tényleg lélegzetelállító – sóhajtottam egyelőre hallatlanná téve a kérdést, és mosolyogva néztem Celeste-re. – Ilyen a szálloda többi része is? – Naná – válaszolta visszanevetve. – A szobák még szebbek, és nincs köztük két egyforma. Aztán majd várd ki, milyen kitűnő a konyha! Mivel érdemeltem ki én ezt? – tűnődtem, miközben ámuldoztam a legapróbb részletekben is megnyilvánuló fényűzésen és elegancián. A luxuskörnyezet azonban csak még jobban kihangsúlyozta vergődésemet. Nem tudtam hinni a szerencsémben, hogy itt lehetek, és a pazar környezet, a díszes berendezés csak elbizonytalanított. Néhány évvel ezelőtt még milyen más volt a világ, aztán minden, amit szerettem, amire bizton számítottam, semmivé lett. A körülöttem lévő pompa látványától ismerős szorongás költözött a szívembe. Vajon ez a lehetőség is ugyanolyan hirtelen elvész? – Most már mennem kell – mondta őszintén sajnálkozva. – Még a magángépeknek is tartaniuk kell magukat valamiféle menetrendhez. Összeszorult a szívem. Igaz, hogy alig ismertem ezt a nőt, mégis elszomorított, hogy el kell mennie. Az utóbbi két nap annyira zavaros és megterhelő volt, hogy Celeste rövid jelenléte az életemben maga volt a béke és a nyugalom. Kezet nyújtottam neki, és így szóltam: – Jó utat kívánok! Megfogta a kezem, és miközben erősen megszorította, odahajolt hozzám: – Légy kedves Jeremiah-hoz, jó? Néha úgy viselkedik, mint egy bunkó, de nagy szíve van, ha azokról van szó, akikért felelősséget érez, akiket meg akar védeni. Megleptek a szavai. Még hogy legyek hozzá kedves? – Hiszen a főnököm – mondtam végül megütközve, és féltem, hogy a válaszomba csúszott egy kis ingerültség. – Tiszteletben kell tartanom őt. Nem válaszolt rögtön, aztán előbb megrázta a fejét, majd bánatos arccal bólintott. – Ezt az információt kezeld bizalmasan. – Közelebb hajolva halkan folytatta: – Majdnem két éve volt egy asszisztense, a 46

legutóbbi, aki, hogy úgy mondjam, nagyon csúnyán vált meg a cégtől. Egyébként, mint személyi asszisztense, kísérőként meg kell jelenned vele összejöveteleken. A sajtó egy része általában tiszteletben tartja az egyezséget, és békén hagy, de tudnod kell, juthat neked is a figyelemből. Ez elkerülhetetlen. Vajon úgy bánt velük, ahogyan velem? Meglepetten fedeztem föl magamban, hogy bosszantott az elődeim emlegetése. Celeste figyelmeztetése a nemkívánatos nyilvánosságra eszembe juttatta a lesifotósok rohamát a repülőtér bejáratánál. Libabőrös lettem a lehetőségtől, hogy engem is fotóriporterek vesznek körül, és már rögtön nem is tűnt olyan jó ötletnek ez az egész vállalkozás. Különben is, valahányszor a helyzeten törtem a fejem, mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy ez a sors különös fintora. – Tessék, kellett nekünk falra festenünk az ördögöt! Ahogy megfordultam, Jeremiah magas alakját pillantottam meg, amint épp belépett a szállodába. Kisebb becsomagolt dobozt szorított a hóna alatt, és bizalmas beszélgetésbe kezdett Ethannel. Volt bennük valami közös, amit érdekesnek találtam, és meg is említettem Celeste-nek. – Igen, hiszen együtt szolgáltak a seregben... talán ezért. – A seregben? – Sosem gondoltam volna rá, mint katonára. Úgy tűnt, nagyon sok mindent nem tudok még arról az emberről, aki mellett dolgozni fogok. Celeste bólintott. – Mindketten a kommandósoknál szolgáltak Remi apjának a haláláig, akkor maradt rá az üzleti vállalkozás irányítása. Nehéz ügy, az biztos. Akkoriban kerültem képbe, és segítettem az indulásnál. Még többet is akartam volna kérdezni, de a két férfi már elindult felénk, és lőttek a pillanatnak. Celeste mosolyogva ellépett, és megfogta Jeremiah kinyújtott kezét. – Úgy látom, rám már nem lesz szükség ma este. Búcsúzóul Jeremiah csókot lehelt Celeste kézfejére, én pedig véletlenül láttam, hogy Ethannek megrándul az arca. A vörös nő mosolyogva nézett föl a mellette álló magas, kopasz férfira. – Indulhatunk, nagyfiú? 47

Láttam, hogy Ethan elmosolyodik, és ettől ellágyul merev, egykedvű képe. Celeste intett nekem, aztán már mentek is, a nagyfiú védelmezőn az operatív igazgató vállára tette a kezét. És csak ekkor vettem észre bal kezén a megcsillanó arany karikagyűrűt. – Már majdnem egy éve, hogy összeházasodtak. – Meghökkent pillantásomra Jeremiah felvonta a szemöldökét. – A kérdés rá volt írva az arcodra. A kaján hangra felkaptam a fejem, és zavaromban köhintettem. – Mi lesz most? – kérdeztem, még egy utolsó pillantást vetve a távolodó párra. Újra erőt vett rajtam a szorongás, mivel nem tudtam, mit akarhat tőlem Jeremiah. – Megmutatta Celeste a szállodát? – Egy kicsit. – Képtelen voltam letörölni arcomról a mosolyt. – Úgy ahogy van, hihetetlen. A képek kevesebbet mutatnak a valóságnál. – És a szobákat még nem is láttad – nevetett a lelkesedésemen.

48

7

Amikor belemerültem a meleg vízbe, meg kellett kapaszkodnom a hatalmas porcelánkád szélébe, hogy ne csússzak a víz alá. Miután kényelmesen elhelyezkedtem, a habfürdő hegyek az orromat csiklandozták, én meg nevetve fújtam közéjük, amitől buborékfelhők szálltak a magasba. A mély kádat nagyon kényelmesnek találtam, elnyúlva nagyot sóhajtottam a megkönnyebbüléstől, és lábammal szórakozottan babráltam a csaptelep gombjait. Jeremiah felküldött a lakosztályba, mivel neki állítólag utána kell néznie bizonyos dolgoknak, mielőtt csatlakozna hozzám. Elindultam a szállodai alkalmazott után, aki megmutatta a szobámat, és miután kinyitotta az ajtót, én csak szótlanul ámuldoztam. A lakosztály mindent felülmúlóan pompás volt, hozzá foghatót se láttam életemben, aranyozott tükrökkel és festményekkel, aranyszegélyes fehér faburkolatokkal, kristálycsillárokkal és lámpákkal, a sarkoknál rokokó stukkókkal és finom ötvösmunkákkal. A falakat tapéta borította, és a helyiségek minden négyzetcentimétere azt hirdette, Nézz meg, drága vagyok, és szinte lehengerlő volt a mindenben megnyilvánuló pazar elegancia és különlegesség, a merész tervezés. Egyszerűen rajongtam érte. Amikor az alkalmazott körbevezetett, nem nagyon figyeltem rá, el voltam foglalva azzal, amit magam látok. A lakosztályhoz több, láthatóan méregdrága, de nagyon kényelmetlen bútorzatú nappali tartozott. Az általam elképzelhető összes, de néhány, számomra ismeretlen kényelmi szolgáltatás is díjmentes volt. Amikor benyitottam a fürdőszobába, azt hittem, meghaltam és a mennyországba kerültem: tágas tér, hatalmas tükrök, márványburkolat, középen medencényi kád trónolt. Miután kísérőm megmutatta a törölközők és a köntösök számára fenntartott

szekrényt, amilyen udvariasan csak lehetett, kipateroltam, hogy minél előbb habfürdőzhessek. Anyám annak idején gyűjtötte a régi, szép parfümös üvegeket, és most örömmel fedeztem fel, hogy a szálloda ilyenekben tartja a különféle fürdőolajokat. A levendulásat választottam, aztán kibújtam a munkaruhából, magamra kaptam egy köntöst, és bezártam az ajtót. Először csak áztattam magam, élveztem a meleg víz simogató lágyságát. Lábujjaimmal időről időre megnyitottam a melegvízcsapot, hogy ne hűljön ki a fürdővizem, aztán alaposan ledörzsöltem a testemet. Nem siettem el a dolgot, de végül kiázott, megráncosodott tenyerem figyelmeztetett arra, hogy ideje kiszállnom, már a habból se maradt más, mint vékony filmréteg a víz tetején. Belebújtam a köntösbe, a törölközőből turbánt csavartam a fejemre, és módszeresen végignéztem az összes polcot, fiókot, hogy lássam, miféle kincseket rejteget még számomra a fürdőszoba. Három erőteljes koppantás hallatszott a bezárt ajtón, mire riadtan felugrottam. – Gyere, idekint szeretnélek látni! – Jeremiah mély hangja határozottan parancsolónak tűnt, jobbnak látszott engedelmeskedni neki. Leblokkoltam, megújult erővel tört rám a feszültség, amit az előbb sikerült lemosnom magamról. Körülnéztem a díszes helyiségben, és növekvő félelemmel ismertem föl, hogy nincs más rajtam, csak a köntös meg a törölköző, levetett ruháimat bent hagytam a hálószobában, ahol most a főnököm tartózkodik. Nyeltem egyet, és mindenesetre megnéztem magam a tükörben. Az arcomról lemostam minden sminket, sima és csillogóan tiszta bőröm most meztelennek tűnt a megszokott smink nélkül. Rendetlenül körültekert törülköző a fejemen, alatta a hajam még túl nedves ahhoz, hogy megfésülhessem. Az lehetetlen, hogy így lásson, kidob a szállodából! Lerántottam a fejemről a törölközőt, és kikiáltottam: – Egy pillanat! – így legalább nem gondolhatja, hogy nem figyelek rá. És mit érdekel, hogy mit gondol? – érvelt az agyam racionális fele, miközben kapkodva igazgattam vizes hajamat, 50

lesimítottam a szemöldökömet, amire elkelt volna egy kis szemceruza. Hát nem akarod mindenképpen itt hagyni? Lehet, de mégse legyek rendetlen, amikor elmegyek. Miután látszólag rendezettre kócoltam a hajamat, megigazítottam a köntöst, ügyelve arra, hogy erősen meg legyen kötve rajta az öv, odamentem az ajtóhoz. Megálltam egy pillanatra a tükör előtt és belenéztem – esküszöm, máskor nem vagy ilyen hiú!-, mielőtt kinyitottam az ajtót és kiléptem. Jeremiah a szoba túlsó végében állt, egy letakart edényekkel megrakott kis ezüst zsúrkocsi mellett. Ínycsiklandó illat csapta meg az orrom, és összefutott a nyál a számban. Jeremiah felnézett a lépteimre, tekintete megállapodott a köntösömön és a nedves hajamon. – Hogy tetszett a fürdés? Sikerült megállnom, hogy ne áradozzak azonnal, így csak vállat vontam. – Nem egészen ehhez szoktam. Fürkésző tekintetétől elfogott az idegesség, mint akit hazugságon kaptak, és elég nehezemre esett, hogy megőrizzem a nyugalom látszatát. Ezalatt ő az asztal felé kormányozta a zsúrkocsit, és én föllélegeztem. Ne hagyd, hogy rád ijesszen! A válaszaim sokszor ostobára sikeredtek, de mit tehettem volna, hogy ne érezzek félelmet, ha egyszer a ragadozó prédája voltam. – Van itt számodra valami. Ez felkeltette a figyelmemet. – Reggeli? – kérdeztem a zsúrkocsin lévő edényekre pillantva. A gyomrom belekordult a várakozásba. – Talán nemsokára. – Kihúzta magát, és kérlelhetetlenül nézett rám. – Vedd le a köntöst és gyere ide. Meghűlt bennem a vér. Átkaroltam magamon a köntöst, mintha így próbálnám meg elkerülni az elkerülhetetlent. – Miért? Ő nem szólt egy szót sem, és ahogy fölnéztem, találkozott a pillantásunk. Ami őt illeti, a tekintetében nyoma sem volt érzelemnek, én levetkőztem és odamentem hozzá, pusztán azért, mert ő így akarta. És mivel aláírtam egy szerződést, miszerint azt teszem, amit ő akar. Egy ideig úgy látszott, mintha lehetőséget adott volna nekem a választásra, de mostanra világossá vált, hogy beleestem a jól 51

előkészített csapdába. A csillogó kellékek álcának kellettek, hogy elfedjék körülöttem a rácsokat, hogy elbizonytalanodjak és a kiszolgáltatottja legyek. Végül elvesztettem az önuralmamat. – Miért éppen én? – kérdeztem körbemutatva a szobán. – Mire van ez az egész? Félrebillentette a fejét. – Miért ne te? Azzal, hogy ellenem fordította a kérdésemet, bepöccentett. – Egy senki voltam az életedben, egy jelentéktelen adatrögzítő, akit ki lehet lökni az utcára, ha már nem veszik hasznát. Akkor miért vagyok én itt? Összeszorította a száját, és szótlan maradt. Odament az impozáns márványasztalhoz, megfogta az egyik kristályüveget, és töltött magának a benne lévő borostyánszínű italból. – Az a dolgom, hogy lehetőségek után kutassak – szólalt meg végül, miközben a poharában körbeforgatta a likőrt és szenvtelenül nézett rám. – A feladatomnak megfelelően üzleti lehetőségeket keresek, ha találok, azt megveszem vagy szponzorálom, rendbe teszem, majd nagy haszonnal eladom. – Akkor mi vagyok én? Egy projekt? Az enyhén oldalra biccentett fejtartás igazolta a gyanakvásomat. – Ambiciózus voltál, mint egyetemista okos, hozzászoktál egy bizonyos egzisztenciához. Keményen elbánt veled az élet, annál is mélyebbre taszított, mint amit el tudtál képzelni. – Megemelte felém a poharát, mielőtt beleivott volna. – Te sosem adod fel, megragadod az esélyt, hogy újra talpra állj, bármi legyen is az ára. – Akkor adj nekem rendes állást – mondtam keserű gúnnyal. – Nem szükséges megfosztanod a méltóságomtól, arra kényszeríteni... A liftben, aztán a garázsban... A pohár csörrenése a fémtálcán kizökkentett, valahogy élét vette a haragomnak. – Minden reggel beszálltál a liftbe – mondta Jeremiah halkan, a kristályüveget szemlélve –, lopva mindig rám pillantottál, mindig a közelembe kerültél, de nem túl közel. – Tekintete találkozott az enyémmel, és a szemében fellobbanó tűz láttán felsóhajtottam. – 52

Ismertem az illatodat, tudtam, mikor feszül benned a vágy. Aztán azok az apró mosolyok, anélkül, hogy a fejedbe láttam volna... Elhűlten figyeltem, ahogy újra az üveg után nyúlt, megragadta a nyakát, és a szorításba belefehéredtek az ujjai. Nem hiszek neked. – Egy kis senki vagyok – mondtam, szavaim fájók, mint tőrdöfés a szívembe. Szabad kezét egy darabig ökölbe szorítva tartotta izmos combja mellett, az álla megfeszült, aztán ellazult a teste. Odajött hozzám, én hátráltam, dühöm maradékát pajzsként próbáltam magam előtt tartani, de hasztalanul. Megriadtam a közelségétől; a szívem nagyot dobbant, ahogy elfordítottam a fejem, és kiszállt belőlem az erő. Ujját az állam alá téve fölemelte a fejem, és én kénytelen voltam ránézni. Arca most is kifürkészhetetlennek tűnt, de a hangja lágyan ismételte meg az előbbi kérést. Inkább parancsot. – Vedd le a köntöst. Szavai visszhangra leltek bennem, mert közelsége furcsa mód mindig szokatlan dolgok megtételére késztetett, és két kezem most is engedelmesen bogozni kezdte a köntös övét. A könnyű, puha anyag lecsúszott a karjaimról, a lábam mellett ért padlót. Átható tekintete előtt most először álltam teljes meztelenségben, lehunytam a szemem, és szempilláim közül kigördült egy könnycsepp. Amikor átkarolt, én megdermedtem, de keze ott maradt a vállamon, ahogy megfordított. – Nézd csak meg – mondta, és amikor nem nyitottam ki rögtön a szemem, megismételte: – Nézz oda! Egy nagy, ovális tükör előtt álltam, és összeborzadtam a látványtól. – Mit látsz? – suttogta a fülembe. Kissé megereszkedett has és combok, széles csípő, melltartó után kiáltó cicik. – Magamat. – Mindig lesújtó véleménnyel voltam testi adottságaimról: szőke hajam formátlanul csüngött a hosszú repülőúttól, sápadt bőröm ordító ellentétben állt a férfi napbarnított színével. Soha életemben nem éreztem magam jól meztelenül, és a mostani alkalom se volt kivétel. Nehezemre esett szembenézni a 53

tükörképemmel, látva a rémes különbséget az ő lebarnult, férfias tökéletessége és az én fakó hétköznapiságom között. Észrevettem a tükörben, ahogy összeráncolja a homlokát. – Tudod-e, hogy én mit látok? – kérdezte, és a fejét félrehajtva vizsgálta a képmásomat. – Egy gyönyörű arcot – mondta halk, bársonyos hangon, ujjait végigfuttatva az arcomon, majd lejjebb, a nyakam vonalán. – Selymes bőrt, szép íveket, hajlatokat. – Odahajtotta a fejét az enyémhez, és mély levegőt szippantott. – És ennivalóan jó az illatod – tette hozzá szinte mohón felmordulva. Elcsodálkoztam, de a gyomrom izgatottan összerándult attól, amit mondott. Egyik tenyerét a mellemre tette, ujjai a mellbimbómmal játszadoztak, én meg máris hangosabban szedtem a levegőt. Erősödött a szorítás a vállamon, míg a mellemen cirkáló kéz lejjebb vándorolt, megsimogatta a hasamat, és nyomában elöntött a forróság. – Milyen gyönyörű! – súgta, és én hátrahajtottam a fejem a vállára, miközben a keze már a csípőmön kalandozott, ujjai követelődzőn belenyomódtak a húsomba. Csak néztem a tükörképünket, a vér a fülemben lüktetett, ahogy végigsimított a szeméremdombomon, de nem merészkedett lejjebb, mintha csak ellenőrizni akarta volna, hogy megvan-e. Egyszer csak minden átmenet nélkül hátralépett és elengedett, én pedig összezavarodtam, sőt elbizonytalanodtam. – Maradj így, meg ne mozdulj! – szavai korbácsütésként csattantak, amitől ledermedtem. Bosszantott az ösztönös engedelmességem, de moccanás nélkül vártam, amíg Jeremiah kezébe veszi a dobozt, amelyiket az előcsarnokban a hóna alatt láttam, odahozza és átnyújtja nekem. – Későbbre tartogattam ugyan, de most jött el igazán az ideje. Gyanakodva vettem át tőle, kibontottam és felhajtottam a selyempapírt. Csodálkozva tapogattam végig a pár nejlon-harisnyát, alatta a hófehér szaténfűző harisnyatartó pántjait. Szótlanul fölnéztem a főnökömre, aztán vissza a doboz tartalmára, és nem tudtam, hogyan reagáljak a dologra. Mivel másodpercekig csak vártam, Jeremiah gyengéden kivette a dobozt a kezem közül. – Fordulj meg! 54

Megtettem, amit kért, közben ő kiemelte a kényes holmit, és legnagyobb megdöbbenésemre öltöztetni kezdett. Először a fűzőt adta rám, zsinórjait összefűzte a hátamon; a fehérnemű eltakarta a mellemet és a hasamat, a hozzáillesztett harisnyatartó pántjai leértek a combomra. Fölvettem a pirinyó bugyit, óvatosan felhúztam a combközépig érő, leheletfinom harisnyát, ő pedig bepattintotta a harisnyatartó kapcsait. Jeremiah hozzáértő mozdulatai ellenére volt valami nagyon érzékien izgató ebben az egészben. Még életemben nem volt rajtam ilyen fehérnemű, ráadásul egy férfi kedvéért, és érdekes tapasztalat volt számomra. Túl világosak a színeim ahhoz, hogy fehéret viseljek – ütött szöget a fejembe a cinikus gondolat, de a megállapítást inkább megtartottam magamnak. Miután végzett, a két vállamnál fogva úgy fordított, hogy megint szemben álljak a tükörrel. – Na és most mit látsz? – kérdezte a fülemhez hajolva. Csak pislogtam. Nocsak, mire megy az ember egy csúcsszuper fehérneművel! A fehér cucc jótékonyan elrejtette azt, amit mindig is utáltam magamon, és kihangsúlyozta, aminek eddig a létezéséről se tudtam. Végigsimítottam a fűző által épp kellő mértékben karcsúsított derekamon, aztán a csípőmön, ujjaimmal követve a harisnyák vonaláig érő szaténpántokat. A rafinált fehérnemű nem bizonyult túlságosan szorosnak, csak éppen összefogta, amit kellett, más testrészeket pedig megemelt – például a melleimet, amiket sosem találtam különösebben szépnek. Most már jól nézel ki – gondoltam, miközben ujjaimmal megérintettem a feszesen álló két félgömböt. Hirtelen eszembe jutott, mit kérdezett, és köhintettem, hogy válaszoljak, de nem tudtam, mit kellene mondanom. Belenéztem a tükörkép szemébe, Jeremiah pedig bólintott, nyilvánvalóan a tekintetemből kiolvasta a helyes választ. – Örülök, hogy szemtől szembe látjuk egymást – suttogta a karomat, majd a vállamat simogatva. – És ha ezzel megvolnánk... Hirtelen belemarkolt a hajamba, és hátrarántotta a fejemet. Felsikoltottam, a meglepetéstől elkaptam a kezét, amikor hátranézve megpillantottam az arcát. Kemény volt, akár a gránit, zöld szeme kegyetlen, de a hangja simogató, mint a selyem. 55

– Nem szeretem, ha valaki ellenkezik velem. Ha egyszer azt mondom, hogy tégy meg nekem valamit, akkor elvárom, hogy azonnal meg is tedd, mert ha nem, annak lesznek következményei. – Még szorosabban markolta a hajam. – Térdre!

56

8

A hajamat markoló kéz nyomásának engedelmeskedve azonnal letérdeltem. A harisnyatartó pántjai meghúzódtak hátul a combomon és a fenekemen, egyáltalán, fura érzés volt, bár a hajamba markoló kéz okozta fájdalom elhomályosította. A fejem hátrafeszült, így láttam, amint Jeremiah fentről figyel engem. – Élvezed, igaz? – kérdezte elfúló hangon. Igen, az istenit! Áruló testrészem megint tűzbe jött, lubickolt a kikényszerített engedelmességben, még akkor is, ha meglepett, amibe megint belekeveredtem. Jeremiah keze egyszer csak lejjebb vándorolt az arcomra. – Gyönyörű, ahogy itt térdelsz előttem. Értened kell, miért vágyom rá annyira, hogy a szádba vedd a farkamat. Megborzongtam a szavak durvaságától, meg attól, hogy az arcomtól centikre marokra fogja a nadrágban dudorodó dákóját. Oldalra fordítva a fejem, láttam magunkat a nagy ovális tükörben. Még nem csináltunk semmit – egyelőre –, de az a póz, ahogy állt fölöttem, kihúzott testtel, fölszegett állal, én előtte térdepelve... Forró bizsergés töltött el, átnedvesedett a lábam köze, máris készen álltam, hogy bármikor belém hatoljon. Az érintéséért epekedve úgy törleszkedtem a kezéhez, akár egy macska, amiért meg is kaptam a jutalmam, mert hüvelykujjával megsimogatta a homlokomat. – Álmomban előttem térdeltél, és leszopott az a csodálatos szád. – Ujja megint végigfutott a homlokomon, hátrasimítva nedves hajamat. – Segítenél nekem elélvezni, cicám? – Igen – sóhajtottam, aztán felnyögtem a fájdalomtól, amikor megint belemarkolt a hajamba. – Csak egy igen? – Igen – törtem az agyam a megfelelő válaszért –, uram?

Elismerően hümmögött, miközben kigombolta a nadrágját és kitette elém a lényeget. – Nem ígérem, hogy gyengéd leszek – mondta kiszáradt torokkal, a gerjedelemtől rekedt hangon –, túl sokat gondoltam erre a pillanatra, de azt megígérhetem, mindig befejezem, amit elkezdek. Mindkét kezemmel marokra fogtam a kemény dákót, és ismerkedésképpen le-föl húztam rajta a bőrt. Akkor sem hagytam abba, amikor ő lökni kezdett a csípőjével, aztán előrehajoltam, és a nyelvem hegyével körbenyaltam a makk hegyét, majd az érzékeny peremet vettem kezelésbe. Aztán lassan beszoptam a számba, nyelvemmel továbbra is körkörösen kényeztetve a bársonyos makkot. A kezeim se maradtak tétlenek, szorosan markoltam a dákó tövét. Közben meg-megszívogattam, nyelvemmel cirógattam a finom felületű, kupolás hegyet, majd végül már csak egy kézzel tartottam, hogy mélyebben a számba tolhassam a begerjedt szerszámot. Jeremiah mindkét kezét a fejemre tette, nem mintha bármire is kényszerített volna, csupán ezzel adott nyomatékot a jelenlétének. Fejem szorgosan bólogatott, kezem erősen szorította a dákót, hogy mind mélyebben a számba tudjam fogadni. Odafentről mély sóhajok, elégedett nyögések, elfúló lélegzetvételek hálálták meg munkámat, öröm volt hallani. Rá tudnám venni, hogy elveszítse a fejét – gondoltam, és ettől nagyobb kedvem lett ahhoz, hogy megduplázzam az igyekezetemet. Amikor aztán úgy véltem, hogy az én kezemben van az irányítás, elengedtem a dákót és beszívtam, amennyire csak lehetett. Elhaló kiáltás volt fentről a válasz, körmök vájtak a fejbőrömbe. A megduzzadt makk irritálta a garatomat, kijjebb kellett húznom, mielőtt fuldokolni kezdtem volna. A tövénél újra marokra fogtam Jeremiah szerszámát, hogy elölről kezdjem a kezelést, amikor ő – akár egy satu – két erős keze közé kapta a fejemet, és a csípőjét máris dolgoztatva lökni kezdett az én forró számba. – Kezeket hátra – pattogtak parancsként a szavak. Pillanatnyi habozás után engedelmeskedve hátracsavartam a két karomat és összekulcsoltam a kezemet. Csak magamban fohászkodtam, hogy legyen kíméletes hozzám. Jobban kellett volna imádkoznom. 58

Első lökésével a garatomig hatolt, amitől rögtön kicsordult a könnyem. – Tartsd hátul a kezeidet – vakkantott rám, amikor önkéntelenül előrekaptam a karjaimat –, különben nincs más választásod, hátrakötözöm. Minden akaraterőmre szükségem volt, de sikerült a megfelelő pozitúrában maradnom, hátul összekulcsolva az ujjaimat, és reménykedtem. Újabb lökés következett, ezúttal nem olyan mélyre, legalább levegőhöz jutottam. Aztán ezzel az intenzitással folytatódott, ki-be a számba, míg lassanként hozzászoktam a mozdulatokhoz. Sőt, nemsokára már rögtönözni is tudtam, és fokozatosan felvéve a tempót, használhattam a nyelvemet. A lökések most nem hatoltak mélyre, így többet manőverezhettem, játszhattam én is. Átkozottul izgatóak voltak a fentről jövő halk sóhajok, elharapott szisszenések, mély levegővételek, és mind azt jelezték, hogy valamit elég jól csinálok. Amikor aztán a nyelvemet a hegyére tapasztva mélyen szívtam és szoptam a dákót, olyan hangok törtek fel odafent, hogy nekem mosolyra görbült a szám sarka. Jeremiah ujjai abroncsként szorították a fejemet, és csípőmozgásának megfelelően tartották, hogy minél mélyebbre hatolhasson. Ha nehezen kaptam levegőt vagy nem bírtam az iramot, ő lassított, és én megháláltam, ahogy tudtam. Ha oldalra sandítottam, láttam magunkat a tükörben: az arcáról leolvasható nyers gerjedelem – amit én tápláltam – volt számomra a legjobb ajzószer. A lábam köze egyre jobban lüktetett, pirinyó bugyim lucskos lett. Azt akartam, hogy bennem legyen végre, különben nem bírom sokáig. Ezt gondolhatta ő is, mert kihúzta magát a számból, aztán hátrébb lépett. Még mindig közel volt az arcomhoz, a farkán feszülő bőrön az én nyálam csillogott. – Állj fel – parancsolta. Nem tudhattam, vajon szabad-e használnom a két kezem, ezért úgy álltam föl, hogy mindvégig összekulcsolva tartottam a hátam mögött. Talán láthattam volna elismerést az arcán, ha nem durván, de határozottan meg nem fogja a tarkómat, és nem irányít oda egy masszív, falábakon álló, kerek márványtetejű asztalhoz. 59

– Hasalj föl rá, kapaszkodj meg a szélében, és maradj úgy, ameddig nem mondom, hogy lejöhetsz. Kétkedéssel szemléltem a nagy asztalt. Elég erősnek látszott, a kő pedig elég hidegnek, rajtam meg alig volt valami. Legbelül, a lelkem mélyén egy vékonyka hang szólalt meg bennem, és így kiabált: Mondj nemet, még nincs késő! A testemet azonban szétfeszítette a vágy, döntöttem hát, ráfeküdtem az asztalra, kétfelől keményen megmarkoltam a szélét, és amikor stabilan állt alattam, megnyugodtam. Jeremiah elengedte a nyakamat, kezét végigcsúsztatta a hátamon, lejjebb a csípőmön, majd megszorította a fél fenekemet. – Tedd szét a lábad! Úgy tettem, ahogy mondta. A keze lejjebb pásztázott, a két félgömb között követve a tanga vonalát. Belereszkettem, ahogy ujjai a bugyin keresztül simogattak, és én még többet kívánva kínáltam magam. – Védekezel valahogy? A váratlan kérdés egy pillanatra eloszlatta szemem előtt a bujálkodás ködét, és bólintottam. Nem annyira a szex miatt szedtem tablettát, igazából nemigen volt rá szükségem, sokkal inkább a rendszertelen menzeszem tette indokolttá. Jutalmul a jó válaszért Jeremiah ujjai becsusszantak a bugyim alá, nyirkos bőrömön matattak, én vágyakozva sóhajtoztam. Fürgén és gyakorlottan cirkáltak a bejárat körül, majd átpártolva kemény csiklómat dörzsölgették, amely szívverésem ritmusára lüktetett. Sóhajokba fúló lélegzettel várakoztam, de ő nem sietett, keze csak puhatolózott. – Szeretnél elélvezni, cicám? Mohón bólogattam, fáradhatatlan ujjaitól elakadt a lélegzetem. A hátam mögül hallottam Jeremiah nevetését, majd megéreztem ajkait, ahogy közvetlenül a fűző fölött csókot lehelt a hátamra. – Meg kell dolgoznod érte... akarod? Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, hüvelykujja visszavándorolt a szeméremajkaim között, és megállapodott az anusomon. Összerándultam, reszkettem, de nem volt menekvés, az asztal fogságában kiszolgáltatottan állnom kellett a támadást. Úgy 60

éreztem, nem bírok magammal, amikor keze egyszerre kényeztette mindkét nyílásomat. Az ismeretlen élmény zavarba ejtett, a testem még nem tudott mit kezdeni vele. – Sok nő élvezi a hátsó bejáratos játszadozást – suttogta mögöttem Jeremiah, ujjai eközben is fáradhatatlanul dolgoztak rajtam. – Izgalmasabbnak tartják, mert tilos. – Még közelebb hajolt, teste az enyémhez simult. – Egyes férfiak is szeretik ezt a nyílást, jó szoros és tabu, amitől jobban bezsonganak, mint magától az aktustól. – Ajkaival a fülem mögött kutakodva hozzátette: – Szerinted én melyik típushoz tartozom? Tehetetlenül sóhajtoztam, a hideg márványlap és Jeremiah forró teste közé szorítva végképp csapdába kerültem. Fürge ujjak dörzsölték megkeményedett csiklómat, aztán az anusom rózsáját. Csípőm vonaglott, ajkaim közül szaggatott sóhajok röppentek elő. A kétféle gyönyörérzet elválaszthatatlanul összemosódott, már nem tudtam, melyiktől pörgök be jobban, csak azt, hogy egyre többet akarok, még, még, még. Az elviselhetetlenségig fokozódott minden, azzal fenyegetve, hogy elsodornak az élvezetek. Így amikor Jeremiah hüvelykujja egyszer csak bent volt, én felnyögtem a kéjes gyönyörtől, és csípőm lelkesen a keze alá dolgozott, pedig korábban távolról se hittem volna erotikusnak, ahogyan engedékennyé tette a szoros izomgyűrűt. Bársonyosan mély, buja nevetése magával sodort, a bőrömet bizsergette. Ujjai megszaporázták az iramot, újabb pontokat tárva föl bennem, amitől összerándult, vonaglott a testem, és szégyentelenül nyögtem, kiáltoztam. – Basznivalóan jó vagy – súgta a fülembe, és hozzám dörzsölte a csípőjét. Aztán a keze mellett a két lábam közé csúsztatta kőkemény farkát, majd megint hozzám dörzsölődött. Saját nedveimtől is elég síkos voltam, amit csak fokozott Jeremiah ágyékának minden, erőteljesen buja mozdulata, és én egyre jobban szorítottam az asztal szélét, még az ujjaim is belefehéredtek. Kiáltásaim elnyújtott nyöszörgéssé erőtlenedtek, az élvezkedés és a sürgető sóvárgás pattanásig feszültté tett a mohó várakozásban. – Akkor élvezz el, amikor én akarom. 61

Nyüszítettem kínomban, ezúttal ellentmondva, mire az ő keze mozdulatlanná vált. Hirtelen passzivitása olyan volt, mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna rám – a váratlan pauzát nyilvánvaló büntetésnek szánta engedetlenségemért. Örömömre végül újabb csípőmozdulatok kíséretében megint a combjaim közé furakodott kemény dákójával, majd két kézzel belekapaszkodott a vállamba. Nem hatolt belém, csak síkos szeméremajkaim között játszadozott. – Kérlek – nyöszörögtem, feltoltam a csípőmet, hogy megkönnyítsem számára a bejutást. – Kérlek? Csak ennyi? Bár nem láttam az arcát, hangjából ítélve jól szórakozott, de ezúttal biztos voltam a válaszban: – Kérlek, uram! – Mit szeretnél, cicám? Akarod, hogy benned legyek, a te édes kis segged megnyílik, hogy mélyen befogadjon? Meghágjalak úgy istenigazából? Hogy velem élvezz, amikor benned vagyok? Fülembe suttogó, izgatóan rekedtes, mégis puha, mély hangja meglágyította volna a követ is. Megsimogatta keményre duzzadt csiklómat, és én megint száguldottam, már nagyon közel voltam a csúcshoz, már nem tarthatott soká... Duzzadt makkjának hegyével megbökdöste fájón sóvárgó lyukamat, közben széthúzta seggem két félgömbjét, és ujjaival körbesimított az izomgyűrű ráncos bőrén. Aztán ahogy egyszerre hatolt be mindkét nyílásomon, csaknem elsírtam magam a testemet szétfeszítő érzés okozta kéjes megkönnyebbüléstől. Ő nem várt sokat, ütemes tempóra váltott, éppen úgy, ahogy az ujja dolgozott az anusomom. Egy perc múlva minden lökésre felnyögtem, kiáltásaim visszaverődtek az asztal márványlapjáról és a szoba díszes tükreiről. Ahogy erősödő lökései ritmusára combom csattogott a márványlapon, fölnéztem a mahagóni toalettasztal fölötti nagy tükörre. Jól láttam benne a mögöttem munkálkodó férfit, és bár nemigen hallottam a hangját, arcáról lerítt a kielégülés utáni olthatatlan vágy. Elfojtott lihegésre nyílt a szája, vállamba kapaszkodó, hosszú karján megfeszült a fehér ing ujja. A zsinóros, 62

fehér csipkés, harisnyatartós fűző meg nagyon szexi volt, alig hittem el, hogy a saját testemet látom bennük visszatükröződni. Hamarosan részem volt a legkülönfélébb gyönyörökben, amelyek a robbanásig fokozódtak. Csoda, hogy az asztal állta a rohamot, holott Jeremiah minden egyes döfése a márványhoz csapta egész testemet. Közel az orgazmushoz, nyögtem, nyüszítettem. – Kérlek, nem bírom visszatartani. Kérlek, uram! Jeremiah egyre szaporábban lökött, összerándult, reszketett bennem. Ujjaival a tarkómba mart, a hátam mögül mély torokhangok törtek fel belőle, míg másik kezével alám nyúlt, és a csiklómat dörzsölte. – Élvezz csak, benned akarom érezni, ahogy elmész! Már tényleg nem tudtam leállítani magam. A mindent elsöprő orgazmus elárasztott és fénybe borított. Sikoltoztam, görcsösen markoltam az asztalt, egész testem reszketett. Jeremiah döfései rejtett pontokat találtak el bennem, amitől a kielégülés hullámai nem hagytak alább, majd hirtelen mélyről jövő, rekedt kiáltás hangzott fel fölöttem, és néhány utolsó, szaggatott lökéssel ő is elélvezett. Egy darabig csak lihegve feküdtem, fölforrósodott testem hálás volt a márványlap hűvösségéért. Jeremiah a vállamra támasztotta a homlokát, így pihentünk még egy ideig, várva, hogy megnyugodjon a lélegzetünk. Végül ő kihúzta magát belőlem, és a hátamat megsimogatva hátrább lépett. – Most már leszállhatsz az asztalról. Könnyebb volt mondani, mint megtenni. A kezem elzsibbadt, ujjaim elgémberedtek, mozgatnom kellett őket, hogy visszatérjen beléjük az élet. Az asztalra támaszkodva még mindig lihegtem, ezalatt Jeremiah felöltözött és odament az egyik közeli székhez. Egy papírzacskót vett fel róla – valami név volt olvasható rajta cikornyás betűkkel, de nem tudtam azonosítani. Odahozta, és jelentőségteljesen letette a mellettem álló kisasztalra. Lehajolt hozzám, meglepően lágy csókot nyomott a homlokomra, aztán gyengéden a fürdőszoba felé tessékelt. – Menj, mosakodj meg, és öltözz fel ebbe. A fehérneműt tartsd magadon, jó tudnom, hogy rajtad van a ruha alatt. 63

A lábam mintha rongyból lett volna, imbolyogva bebotorkáltam a fürdőszobába a papírzacskóval együtt, de nem felejtettem el magammal vinni a táskámat se. Bezárkóztam, a csomagokat letettem a padlóra, aztán megálltam a mosdó fölötti tükör előtt, és abból vizsgálgattam magamat a nagy tükrökben. Szőke hajam katasztrofális, még mindig vizes a fürdéstől, de kócosságom végső soron illett mostani szerelésemhez. Ujjaimmal végigtapogattam a fehér fűzőt, úgy fordulva, hogy a zsinórjait is jól láthassam a hátamon. Azelőtt soha nem viseltem ilyen finom fehérneműt, de igazából még elég jófélére se futotta, és most szemügyre vettem a fehér csipkés rafinériába bújtatott domborulataimat, a harisnyakötőt meg az alatta lévő leheletnyi tangát, ami nem sokat takart... Jól néztem ki, tetszettem magamnak. Ez újdonság volt számomra, és nem győztem csodálni a tükörképemet. Aztán kijózanodtam. Véget kellene vetni ennek a kutyakomédiának, nem igaz? Bármilyen játékot űzött is Jeremiah Hamilton, túl messzire ment, de én sem adhatom elő az ártatlant, mert nagy szabadosságot engedtem meg magamnak. Úgyhogy el kell döntenem, mit jelent jól fizetett asszisztensnek lenni. Vagy inkább megbecsült kitartottnak? Nem hagyott nyugton a kérdés, szerettem volna kiverni a fejemből. Néhány perc alatt rendbe szedtem magam, aztán megnéztem, mit rejt a Jeremiah-tól kapott csomag. Egy trendi hosszúnadrágot, hozzá való egyszerű selyemblúzt és egy pár piros papucscipőt találtam benne, alul pedig hajkefét és egyéb pipere holmit. Úgy láttam, a ruhák mind megfelelnek az én méretemnek, holott teltebb alkatom meghaladja az európai átlagot. Jeremiah nyilván korábban elintézett minden szükségeset. Nem szívesen jártam a végére, miért zavar engem ez a gondolat. A felfedezés újabb kérdéseket vetett fel, amelyeket nem akartam most rögtön feltenni. Így mindent félretettem, aztán igyekeztem szalonképessé tenni magamat. Húsz perc múlva felöltözve, felfrissülve jöttem ki, Jeremiah a terített asztalnál várt a korábban látott letakart tálcák társaságában. Az ételharangok alatt különféle gyümölcsök, vékony palacsinták voltak, egy hűtött edényben pedig igazi felvert tejszínhab. Az óra 64

szerint még mindig délelőtt volt, magamban hálát adtam az égnek, hogy sikerült aludnom a gépen. – Mi a program mára? – kérdeztem arra emlékezve, hogy Ethan valami gálaműsorról beszélt. Jeremiah megfogta a kezemet, az ajkához emelte, aztán néhány szem szőlőt dugott a számba. – Egyél, amíg tudsz – mondta, miközben azt nézte, ahogy gyümölcsöt halmozok a vékony palacsintára. – Ma tényleg megkezded a munkát.

65

9

Párizs éjjel-nappal egyformán tündökölt, csupán én voltam túl feszült, hogy igazán értékeljem. Lesimítottam a rajtam lévő drága ruhát, miközben a limuzin ablakából bambultam a városra. A gyomromban érzett szorongásnak pillanatnyilag több köze volt az attól való félelemhez, hogy mibe keveredtem, mint a mellettem ülő férfihoz, aki tulajdonosi pózban a combomon nyugtatta hatalmas kezét. Csupán negyvennyolc órával ezelőtt még megélhetési gondokkal küszködtem, amiatt aggódva, hogy egyetlen befizetetlen csekk hajléktalanná tehet. Most meg olyan ruhában, cipőben feszítek, amire előző beosztásomban háromhavi fizetésemet elkölthettem volna, és úton vagyok egy jótékonysági gálára, együtt a világ egyik leggazdagabb emberével, aki amúgy fényévekre van tőlem. Megcsíphettem volna magam, hogy nem álom-e ez az egész, de az elmúlt nappal a hátam mögött elég biztos lehettem abban, hogy ez mind igaz. – Idegesnek látszol. Megdöbbentettek a figyelmes, lágy szavak. Ránéztem a combomon nyugvó kézre, az anyagot szórakozottan simogató hüvelykujjra, és képtelen lettem volna megint fölnézni. – Csak félek egy kicsit – ismertem be, de nem mondhattam többet, az érzelmeim összekuszálták a gondolataimat. Jeremiah mormogott valamit a válaszomat méltányolva, aztán megint csak hallgattunk. Az Eiffel-torony beragyogta a sötét horizontot, mint ragyogó jelzőtűz a mindig forgalmas, nyüzsgő világváros felett, de még ez a látvány sem tudott kizökkenteni rosszkedvemből. – Mit látnál legszívesebben Franciaországból?

Kérdése meglepett. Fölnéztem rá, találkozott a tekintetünk, engem figyelt elgondolkodó, zöld szemével. – Elnézést, mit kérdeztél? Jeremiah kifelé mutatott az elsuhanó városra. – A legtöbben az Eiffel-toronyra kíváncsiak, vagy borozókban, kávéházakban ücsörögnének, vagy annyi minden mást csinálnának. Mi lenne az az egy dolog, amit feltétlenül látni akarsz? Szerintem a kérdés nem igazán illett az adott helyzethez, de én tudtam a választ. Gyerekkorom óta tudtam. – A normandiai partokat. Jeremiah csodálkozva pislogott, az volt a benyomásom, hogy most aztán sikerült meglepnem. – Tényleg? – kérdezte. – A nagyapám a Brit Királyi Légierő vadászpilótájaként szolgált, és apám mindig odáig volt a második világháborús dolgokért. Háborús játék- és dokumentumfilmek nézésével töltöttem a gyerekkoromat, meg minden egyébbel, ami a témával kapcsolatos volt. – Azt mondod, RAF? – kérdezte Jeremiah, igézőén szép szeme élénken csillogott. – Ezek szerint a nagyapád brit volt? Megráztam a fejem. – Kanadai. Még a születésem előtt meghalt, de apám szerint ő mesélte a legjobb történeteket. – Fájdalommal töltött el, hogy apámról beszélek, de most furcsa módon mégis katartikusnak éreztem. Az utóbbi majdnem három évben még gondolni se nagyon akartam a szüleimre, de ez a mostani visszaemlékezés mosolyra késztetett, megnyugtatott. – Apám imádta a történelmi csatornák háborús évfordulók idején zsinórban vetített dokumentumfilmsorozatait. Anyám mihasznának nevezte az ilyen hétvégéken, de hagyta, hadd nézze a tévét. A kandallópárkányon volt kitéve róla egy fénykép, jóval a születésem előtt készült Utah Beachen, ahogy a tengerparti homokon álló régi hajóroncsok mellett pózol. Amikor ránéztem, Jeremiah különös arckifejezéssel hallgatott, talán irigységgel, amibe egy adag szomorúság is vegyült. Persze azonnal bezárkózott, „fölvette” a szokásos semleges arcát, én meg 67

tűnődhettem, mit is láttam valójában. Vajon mit irigyelhet egy milliárdos a vacak kis életemen? – Na és a te családod? – kérdeztem, és reméltem, hogy nem veszi tolakodásnak. – Harcolt valakid a háborúban? Jeremiah megrázta a fejét. – Az apám túl fiatal volt akkor, és különben is kétlem, hogy részt vett volna. A családunk a háborúból szerezte meg az első millióját. A hangjában némi keserűséget éreztem, amire rögtön felfigyeltem. – Hadihajót vagy fegyvert gyártottak? – Nem, nélkülözhetetlen nyersanyagokat adtak el az államnak, nagy nyereséggel. Amire a háborúnak vége lett, a családom gazdagabb volt, mint valaha. Megdöbbentett a hangjából sugárzó düh. Talán szégyelli a család viselkedését? – Nem harcolhatott mindenki – mondtam. – Az apai nagyapám vadászpilóta volt, de az anyai nagyapámat alkalmatlannak nyilvánították, nem vett részt a háborúban. Végül hajókat meg torpedónaszádokat szerelt össze. Furán megvillant a szeme. – Nem úgy értettem... A térdére tettem a kezem. – Tudom. Szerintem az a lényeg, hogy a te családod is részt vett a háborúban, nem számít, milyen indíttatásból. Emiatt nincs okod a bűntudatra. Valami azt súgta nekem, hogy a vezérigazgató úr még nem kerülhetett hasonló helyzetbe. Elgondolkodtam, milyen nehéz az, ha az ember szégyelli valamiért a családját, legalábbis erre következtettem a beszélgetésből. Egy darabig hallgattunk, de fölnézve észrevettem, hogy Jeremiah fürkésző tekintettel engem figyel. Hirtelen bűntudatom támadt, zavartan köhintettem, és a táskámat kezdtem babrálni az ölemben. A térdemen nyugvó kéz felkúszott a combomra, onnan a derekamra. Egyetlen mozdulattal maga felé fordított, így szemtől szembe láttuk egymást. Átható tekintetétől nyeltem egyet, miközben ujjai a tarkómra lógó, mesterien kunkorított szőke hajtinccsel játszadoztak. – Gyönyörű vagy ma este. 68

Bársonyos hangjába belebizsergett mindenem, annak rendje szerint be is indultam. Elöntött a forróság, gyorsan félrekaptam a fejem, de ő az államnál fogva megint maga felé fordította. Először csak a szemével vizsgálgatott, majd ujjaival, finoman végigsimított a szemöldökömön, aztán az állam vonalán. – Ma minden férfi engem fog irigyelni. Megint nyelnem kellett, szenvedélyes, tüzes tekintetétől alig kaptam levegőt. Jeremiah mögöttem lévő keze lejjebb vándorolt, a zöld ruhaanyagon keresztül tenyérbe fogta a fenekemet, míg másik keze mély dekoltázsom felé vette az irányt. Felsóhajtottam, testem máris megadta magát ki nem mondott óhajának és a pillanat örömének. Úgy elszállt ez a nap, mintha egy őrült, szürreális álomban lettem volna. A főnököm elvitt a város néhány legmenőbb (és legdrágább!) üzletébe, hogy estére keressünk valami alkalomhoz illő ruhát. A negyedik helyen sikerült rátalálni arra, amit szerintem mintha rám szabtak volna, és Jeremiah is így vélte, ugyanis azon nyomban kifizette, amikor kiléptem az öltözőből. Szexinek éreztem magam a zöld ujjatlan modellben, ami olyan előnyösen kihangsúlyozta a vonalaimat, hogy alig akartam hinni a szememnek. Ezek után elkísért egy kozmetikai szalonba, ahol további átalakítások vártak rám. A kozmetikusok mini festékszóróval készítették a sminket, ezt az airbrush-technikát még sosem próbáltam ki. Szívesen végignéztem volna, hogyan dolgoznak rajtam, de nem engedték, háttal fordítottak a tükörnek. Csak akkor láthattam meg magam, miután végeztek, és noha soha nem csináltam nagy ügyet a sminkelésből, az eredmény lenyűgözött. Szőke hajamat néhány árnyalattal világosabbra varázsolták, a bőröm pedig egyenesen hibátlan lett. Közben a hátam mögött Jeremiah keze fölaraszolt a nyakamhoz, és erősen megszorította. Magához húzott, azt hittem, csók lesz belőle, de ő hirtelen leállt, mint akinek eszébe jutott valami fontos. – Mondd csak – szólalt meg, miközben másik kezét az oldalt magasan felsliccelt estélyi ruha alá csúsztatta –, nedves vagy már a kedvemért? Mint mindig. Megint nagyot nyeltem, a szívverésem vágtára váltott, mialatt az ujjai már a combom belső felén kalandoztak. 69

Elidőztek a combközépig érő harisnya szegélyénél, majd indultak is a lábam közéhez. A sötétzöld estélyihez más fehérnemű illett, nem olyan, mint a Jeremiah-tól még délelőtt ajándékba kapott fehér együttes. Miután visszaértünk a szállodába, Jeremiah kivette a csomagból az új kollekciót, és ragaszkodott ahhoz, hogy vessek le mindent, próbáljam fel azt. Hihetetlenül érzéki volt az egész, noha Jeremiah éppenséggel nem akart tőlem semmit, pedig nadrágon keresztül is jól látszott, hogy rendesen föláll neki. Mi tagadás, a nyilvánvaló elismerés felforrósította egyéb testrészeimet, jólesett, hogy ennyire kívánatos vagyok számára. A fölidézett élmény még jobban felforrósított, máris sóhajtozva kaptam levegő után, és kissé szétnyitottam a lábam a tapogatózó ujjak előtt. Jeremiah erősen megfogott a bugyin keresztül. Nem érintett meg közvetlenül, de én ebbe is beleremegtem. Amikor másodszor is megmarkolta a lábam közét, kajánul fölnevetett, aztán egy csókot nyomott a homlokomra. – Azt hiszem, még várnunk kell – jegyezte meg egy kissé csalódottan, miközben rendesen elhelyezkedtünk egymás mellett az ülésen. – Ma éjjel akkor is az enyém leszel. – A hangjából kihallatszó ígéretbe és a várakozásba beleborzongtam. Lefordultunk az útról, egy látványosan kivilágított épület felé. A bejárat előtt sokan álltak, amitől én megint szorongani kezdtem. Jeremiah megszorította a térdemet, én pedig a táskám után kapva igyekeztem lazulni. Az autó odakanyarodott a bejárat elé, lassított, aztán megállt, majd hallottam, hogy a sofőr kiszáll. Kezdődik a show, gondoltam a táskámat szorongatva. Kevesebben nyüzsögtek, mint amennyire ijedtemben számítottam – többen bementek már –, de még így is elegen ahhoz, hogy izgatottabban verjen a szívem. Amikor kinyílt az autó ajtaja, elsőnek Jeremiah szállt ki, felém nyújtva a kezét, miközben én is csipkedtem magam, nehogy lemaradjak. Vakuk villantak, ahogy – egy pillanatra se feledkezve meg a testre simuló ruháról meg a tűsarkú cipőről – kiléptem. Jeremiah magabiztosan, könnyedén vezetett át a sorfalak között, és én mint mentsvárba kapaszkodtam erős karjába. Hiába tudtam én, 70

hogyan kell magas sarkúban járni, a bennünket övező érdeklődéstől olyannak éreztem magam, mintha ügyefogyott balfék lennék. Arra koncentráltam, hogy ne essek el, különben bohócot csinálok magamból, és nagy kő esett le a szívemről, amikor a bejárathoz érve végre magunk mögött tudhattuk a fényképezőgépeket meg a kíváncsiskodó sajtót. Jeremiah – talán szándékosan – nem nagyon készített fel a gálával kapcsolatosan. Csupán annyit tudtam, hogy jótékonysági célú és a Porte de Versailles szállodában lesz. A meghívottak már mind megérkeztek, és minden azt a benyomást keltette bennem, hogy a mi megjelenésünk időzítése nem a véletlen műve. Elég volt egyetlen pillantást vetnem a kezembe nyomott műsorfüzetre, megerősödött a gyanúm afelől is, hogy sokkal többről van szó, mint amennyit látok. Miközben átfutottam a műsorszámokat, kiszúrtam egy nevet. – Nem is mondtad, hogy te vagy a díszvendég. Jeremiah egyetlen vállrándítással elintézte a dolgot, és odavezetett a központi színhelyre. Klasszikus együttes játszott a színpad távolabbi végében, néhányan átsuhantak a táncparketten, de a többség kisebb társaságokban szóródott szét a nagy teremben. – Ó, köszöntőm, kedves bahrátom, nagyon öhrvendek, hogy megtisztelte a mi kis estélyünket! – Egy alacsony, kopaszodó férfi közeledett hozzánk, majd lelkesen szorongatta Jeremiah kezét. Szmokingot viselt, hozzáillő csokornyakkendővel, és erős francia akcentussal beszélt. – Bizonyáhra most éhrkeztek. – Üdvözlöm, Gaspard – viszonozta a köszöntést Jeremiah mosolyogva. Szívélyessége őszintének tűnt, láthatóan kedvelte a kis franciát. – Köszönöm a megtisztelő meghívást. – Mindig ilyen tahrtózkodó, pedig gyakhran maga finanszíhrozza a mi szehrény phróbálkozásainkat. Csak pislogtam, aztán fölsandítottam a főnökömre. Nem tűnt úgy, hogy zavarba jönne a dicsérettől, ezek szerint ez az igazság, gondoltam. Fogalmam sem volt arról, hogy jótékonykodik, persze sok minden mást sem tudtam még a mellettem álló férfiról, és most először zavart a tájékozatlanságom. – És kit üdvözölhetek ma esti elbűvölő kíséhrőjében? – kérdezte Gaspard, visszazökkentve engem a jelen eseményekbe. 71

– Engedje meg, hogy bemutassam új asszisztensemet, Miss Lucille Delacourt-t. Ő pedig Gaspard Montrose, az estély felelős szervezője. – Enchantée, mademoiselle – üdvözölt Gaspard könnyű csókot lehelve odanyújtott kezem fejére. A derekam fölött megéreztem Jeremiah tenyerét, ujjai hegye belém nyomódott a ruha anyagán keresztül is. – Enchanté, monsieur – köszöntöttem én is, és körbemutattam a termen. – Cette salle est merveilleuse. Csodálatos ez a hely. Gaspard-nak felragyogott az arca. – Ah, mais vous parlez en frangais! Szóval ön beszél fhranciául! – Un peu; je suis née au Québec avant de déménager a New York. Csak egy kicsit, Québecben születtem, aztán néhány évvel később New Yorkba költöztünk. – Ó, tehát fhrancia kanadai – bazsalygott rám Gaspard, láthatóan boldog volt, és én viszonoztam a mosolyát. – Isten hozta Páhrizsban, mademoiselle! Magamon éreztem Jeremiah tekintetének súlyát, de nem vettem róla tudomást, újra belemélyedtem a műsorfüzet tanulmányozásába. Megtudtam, hogy az est folyamán különféle előadások követik egymást, de az esemény csúcspontja a vacsora és az ünnepélyes ceremóniák. – Egy pillanat, Jehremiah, mielőtt belépne, valamihről tudnia kell. – Az alacsony férfi közel hajolt a magasabbhoz, és suttogva beszélt. – Lucas is itt van ma este. Jeremiah hirtelen megmerevedett, és amikor fölnéztem rá, olyan kemény volt az arca, akár a kő. Gaspard mentegetőzött a rossz hír miatt. – Nem tudom, hogyan szehrzett meghívót, de az szabályos volt, be kellett engednünk. A ruhámat kezdtem igazgatni, mintha azzal lennék elfoglalva, közben arra lettem volna kíváncsi, kiről beszélnek, de nem akartam tolakodó lenni. Jeremiah összeszorította az állkapcsát, a nyakán megrándult egy izom, aztán kisimultak a vonásai. – Köszönöm, Gaspard, hogy tájékoztatott. 72

A francia bólintott, aztán lekötötte az újonnan érkező párok fogadása, mi pedig beljebb kerültünk. Miután már nem voltunk kirakatba téve a sajtó elé, sokkal fesztelenebbül mozogtam, de nem volt könnyű Jeremiah-t követnem. Ő a szokásos nagy lépteivel bevonult a terembe, ahol azonnal magunkon éreztem a ránk irányuló figyelem súlyát. Összeszedtem magam, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a tolakodóan kíváncsi tekinteteket. Úgy-ahogy sikerült. – Nem említetted, hogy beszélsz franciául. Már vártam, hogy megjegyzést tesz a Gaspard-ral folytatott rövid beszélgetésünkre, és a gyomromban érzett enyhe ideges rándulást leszámítva, örültem apró kis győzelmemnek. – Te pedig nem kérdezted – vágtam vissza halvány mosollyal a számon. Úgy láttam, nem rendítette meg pimasz válaszom, mert komolyan méregetett, arcán némi tűnődéssel. – Szóval az interjú során, amikor azt mondtad, magadnál tartod az útleveleket, nem véletlenül használtál többes számot... Bólogattam. – Ugyanis kettő van: egy kanadai és egy amerikai. Anyám amerikai volt, akkor költözött Kanadába, miután férjhez ment apámhoz. Québecben nőttem fel, és csak az anyai nagyanyám halála után költöztünk New Yorkba. Tizennégy éves koromban. – Érdekes életed van, Miss Delacourt. – Megint elismerést láttam az arcán, és bevallom, jóleső melegség járta át minden porcikámat. Nehéz és kockázatos is volt Jeremiah-t meglepni, de ezúttal jól jöttem ki belőle. Hiába éreztem, hogy figyelik minden lépésünket a teremben, viszont senki sem jött oda hozzánk, amit furcsának találtam. Persze a mi ritmusunk se könnyítette meg a megközelíthetőségünket. Jeremiah nyilván mindig tudta, hova megy, én pedig igyekeztem a nyomában maradni, de leginkább azt szerettem volna tudni, miért vagyunk itt, mi az a nagyon fontos számunkra. Sajnos nem sikerült kiderítenem. A táncparkett közelében álltunk egymás között beszélgető-nevetgélő társaságokkal körülvéve. Jeremiah megfogta a kezemet, és ahogy nem sokkal korábban Gaspard, ő is könnyű csókot lehelt a kézfejemre. A francia gesztusától ugyan nem, de Jeremiah kézcsókjától elöntött a forróság. 73

Tekintete elkapta az enyémet, és azonnal láttam, tudja, hogyan reagáltam rá. – Beszélnem kell valakivel személyes ügyben – súgta oda, de alig hallottam a hangját a minket körülvevő ricsajtól. – Nem lesz hosszú, maradj itt, amíg vissza nem jövök. Aztán sarkon fordult, és minden további nélkül ott hagyott, eltűnt a vendégek sűrűjében.

74

10

Amikor életemben először és utoljára főszerepet kaptam egy iskolai előadásban, ötödikes voltam. Addig gyakoroltam a szövegemet otthon és a társaimmal együtt, amíg nem tudtam odavissza. Később, a gimnáziumban zökkenőmentesen, minden baj nélkül zajlottak még a főpróbák is, persze üres nézőtér előtt, kritikus nézők nélkül. Megtiszteltetésnek vettem a kisebb, de jó szerepet, és nem volt gondom egészen az első előadásig. Aztán amikor megjelentem az idegen arcokkal teli közönség előtt, leblokkoltam, a szöveg kiszállt a fejemből, nem tudtam se beszélni, se megmozdulni, maga volt a végítélet. Ahogy hirtelen egyedül maradtam ebben a nagy díszteremben, idegen terepen, egy lelket se ismerve, hasonló érzésem támadt, és lebénított a félelem. A csodálatos környezet a jól öltözött, elegáns védnökökkel és az osztályon felüli légkörrel együtt csaknem baljóslatúvá vált számomra, amint magamra maradtam. A műsorfüzetet gyűrögetve elveszetten néztem körül, hogy merre meneküljek. Kizártnak tartottam, hogy itt ácsorogjak, ahogy Jeremiah kérte; az egyre nagyobb nyüzsgésből ki kellett volna jutnom ugyanúgy, ahogy annak idején valahogy el kellett hagynom a színpadot is. – Lucy Delacourt? A nevemet hallva egyszerre kiszakadtam kusza gondolataim csapdájából. Körbenéztem, ki szólíthatott meg, amikor megpillantottam a felém közeledő, hosszú, sárga estélyi ruhát viselő, sötét hajú nőt. Ismerősnek tűnt, és amikor felismertem, meglepett mosolyra húzódott a szám. – Cherise?

– Te jó Isten, ez tényleg te vagy! – A nálam alacsonyabb lány elragadtatással csapta össze a két kezét és boldogan mosolygott. – Gyanítottam, hogy téged láttalak bevonulni, de nem lehettem biztos, amíg közelről nem vettelek szemügyre. Nagy örömömben, hogy legalább egyvalakit ismerek, nem törődve az illemszabályokkal, hevesen megöleltem a lányt. A Cornell első két éve alatt Cherise és én együtt laktunk a koleszban, és habár előadásokon nemigen találkoztunk – ő az orvosi, én meg a jogi kar előkészítőjére jártam –, hétvégeken együtt lógtunk a többiekkel. Dehogy kérdeztem én, mi szél hozta erre, hálás voltam a sorsnak, hogy végre látok egy ismerős arcot. – Mit keresel itt? – kérdezte, amint abbahagytuk egymás ölelgetését. – Voltaképpen Daviddel vagyok itt. – Büszke mosoly terült szét az arcán. – Egy klinikát vezet odalent Borneón, abban segítek neki, és itt most megpróbál begyűjteni némi adományt. – Végül összeházasodtatok? – kérdeztem, ő bólogatott, én meg csak vigyorogtam. Cherise és David már a gimiben is együtt jártak, így ismertem meg őket a koleszban. Mindketten a világ megmentéséről ábrándoztak, és ezek szerint jó úton jártak. – Mind a ketten orvosok lettetek? – Végül is nem, én az üzleti életet választottam, amikor az előkészítő után David az orvosira ment. Kiderült, hogy jó is így, mivel most be tudok segíteni neki az ügy üzleti részébe. A lényeg az, hogy együtt csináljuk, ami nagy öröm számomra. Cherise mindig vidámságot és ragadós jókedvet hozott magával, amit azelőtt is élveztek a barátai. Őszinte öröme, hogy találkoztunk, megváltoztatta korábbi gyászos hangulatomat, és végül sikerült feloldódnom. Egyszer csak kibújt belőle a vicces kis barna lány, és huncut fény villant a szemében: – Na ki vele: tényleg Jeremiah Hamiltonnal együtt érkeztél? Már a kérdéstől elpirultam. Nem érdemes emiatt zavarba jönnöm – figyelmeztettem magam. – Ő a főnököm – feleltem végül, és közönyösen vállat vontam. – Szóval ti ketten... ? 76

– Nem – tiltakoztam, és a nyomaték kedvéért megráztam a fejem. – Én vagyok az új személyi asszisztense, és mint megtudtam, az is a munkakörömhöz tartozik, hogy elkísérjem az ilyen alkalmakra. Nagyon új még ez nekem. – Ezzel nem is hazudtam, de rossz érzéssel hallgattam el a többit, különösen amikor csalódottságot fedeztem fel Cherise arcán. – Nem jogásznak készültél? – kérdezte elbizonytalanodva. Fájó pontra tapintott rá a kérdésével, de nem ő tehetett róla. A szüleim halála idején mindketten kezdő egyetemisták voltunk, és ritkán találkoztunk. Nem akartam, de a legtöbb egyetemi kapcsolatom megszakadt, mialatt megpróbáltam összerakni összezilált életemet, és máig nem értem a végére. – Nem jött össze – mondtam, és hogy rövidre zárjam a témát, a háta mögé tekingettem. – És hol van David? – A tömegben, elvegyült a gazdagok között, hogy minél több adományt szerezhessen. A prezentációnkkal nem sikerült összegyűjtenünk annyit, amennyit szerettünk volna, David most így próbál megnyerni újabb támogatókat. – Égnek emelte a szemét. – Ebben annyival jobb nálam! Rémes odaállni egy idegenhez és pénzt kunyerálni tőle. – Különös – hallatszott a közelünkben egy erős akcentusú hang –, amit szemeimmel látok! Oldalra kapva a fejem, egy magas, karcsú, szőke nőt láttam magam mellett, aki lekezelő önelégültséggel fixírozta Cherise-t. Gőzöm se volt, mióta szobrozhatott a közelben, de amikor Cherisenek megnyúlt az arca, nekem ökölbe szorult a kezem. – Bocsásson meg, de ön kicsoda? – szegeztem neki ingerülten a kérdést, amiért udvariatlanul viselkedett a barátommal. Rám emelte jéghideg kék szemét, és lesújtó pillantással végigmért. – A nevem Anja Petrovski. És tudom, hogy maga Mr. Hamilton új személyi asszisztense. – Látványosan belemerült körmei tanulmányozásába. – Ez az a munkakör, amelyet nagyon jól ismerek... A nő nem nyújtott kezet, de én amúgy sem fogadtam volna el. Nem tetszett az a hangsúly, amellyel kiemelte a „munkakör” szót, és 77

irritált a mindentudó affektálása is. Bosszantott, hogy ez a nő kigúnyolta a főnököm és a köztem lévő „munka-kapcsolatot”, és pajzsként használtam a mérgemet. – Ha megbocsát, Miss Petrovski, épp egy beszélgetés kellős közepén voltunk a... – Majd meglátja, ha gazdag embernek dolgozik, a többiek önző érdekből keresik magával a kapcsolatot. Ekkor megvető pillantást vetett Cherise-re... – Meg kell védenie magát az efféle primitív kísérletekkel szemben is. Cherise megdermedt a nem is burkolt sértegetés hallatán. – Ez egy jótékonysági esemény, ha nem vette, volna észre – szakítottam félbe Cherise védelmére kelve. – Ha azt szeretné, hogy segítsek neki pénzt gyűjteni, én fogom eldönteni, hogy mit teszek. Anja felvonta a fél vállát. – Az alkalom csak legitimizálja a kicsinyes, alantas koldulást. Megdöbbentett ez a gyalázatos viselkedés, és már éppen meg akartam szabadulni ettől az önelégült szőke némbertől, amikor Cherise elhátrált tőlünk. – Ha mindketten megbocsátanak – közölte mereven –, vissza kell mennem a férjemhez. Amikor távozóban megfordult, megfogtam a karját: – Cherise, kérlek... – Semmi gond, Lucy, örültem, hogy láttalak, de... – Ekkor az alacsony barna lány leírhatatlan pillantást vetett a dölyfös orosz bombázóra. – Ha végeztél ezzel a... ezzel a nővel, keress meg bennünket – tette hozzá, és a fejét felszegve elsietett. – Mire volt ez jó? – kérdeztem a szép orosz szőkéhez fordulva. – Miért sértegette a barátomat? Anja vállat vont, de hideg kék szemében látszott, hogy jól szórakozik a mérgemen. – Nekem aztán semmi közöm hozzá. Csak azért küldtek, hogy összeszedjelek, valamit ki kellett találnom. Erre futotta. Újra ökölbe szorult a kezem. Idegenben, idegen emberek között még véletlenül sem akartam feltűnést kelteni. Nem volt könnyű. De az volt a legnehezebb, hogy az orosz nőt nyilvánvalóan 78

szórakoztatta, hogy a látszat kedvéért mennyire igyekszem megőrizni a hidegvéremet. – És ki küldött? – A munkaadóm – mondta még önelégültebben. A nyelvembe haraptam, hogy ne mondjam ki az első kikívánkozó szavakat. – Kérlek, mondd meg a munkaadódnak, hogy semmire sem vagyok alkalmas az est további részében. – Ellent kell mondanom. – Anja belém karolt és elindult velem. – Mr. Hamilton nem méltányolja az ellentmondást. – Tessék? – Megleptek a szavai, de még vitt előre a lendület, mielőtt a döbbenettől lecövekeltem volna. – Jeremiah küldött? Nem válaszolt, csak az állával oldalra mutatott, mire én odakaptam a fejem, és a vendégek gyűrűjében megláttam Jeremiah profilját. Ő küldte ezt a nőszemélyt, hogy összeszedjen? Dühömben összeszorítottam a számat, miközben kelletlenül hagytam magam vezettetni a tömegen keresztül – nem szívesen csináltam volna jelenetet, de égtem a vágytól, hogy végre kiszabaduljak ennek az álszent szőke hárpiának a karmai közül. A célszemélyt egyforma egyenruhás katonák vették körül, a sötétzöld uniformisokon csak a rangjelzések különböztek egymástól. Amint közelebb értünk hozzájuk, rájöttem, hogy végzetes hibát követtem el: nem Jeremiah állt ott, de már nem volt lehetőségem a menekülésre. Ismerős és mégis idegen fekete fej fordult felénk, és a kékeszöld, hideg szempár felcsillant, amikor észrevett bennünket. Hátrasimított hosszú haj keretezte az ismerős-de-mégsem-az arcot, amelynek az egyik oldalán az orrtól keskeny sebhely húzódott az olajbarna bőrön. A tiszta feketébe öltözött férfi hanyag eleganciával egy borospoharat tartott a kezében, és a furcsán ismerős arcról hiányzott a rideg fegyelmezettség, amit már annyira megszoktam. Uramisten, mibe keveredtem? – Uraim, ha megbocsátanának, holnap folytathatjuk a vitánkat. Még a hangja is hasonlónak tűnt, csak volt az egész lénye körül valami lezserség és gunyorosság, ami nagyon elütött Jeremiah szigorú fegyelmezettségétől. Amikor az idegen gyorsan, de 79

figyelmesen végigmért, zavarba hozott nemtörődöm arckifejezése, hiszen ezekhez a vonásokhoz én szenvtelenséget társítottam. – És kihez van szerencsénk? – kérdezte a szájához emelve a kezemet. Egészen másképpen csókolta meg a kézfejemet, mint Gaspard. Míg az idősebb francia gáláns volt, ez a gesztus közvetlenebbre sikerült, mint szerettem volna. Tekintete nem engedte el az enyémet, ajkai a kelleténél többet időztek az ujjaim tövénél, és legjobb szándékom ellenére mintha bizsergést éreztem volna a gyomromban. Dühös lettem magamra, és gyorsan elkaptam a kezem, de láttam, hogy a szeme kajánul megvillan. – Ő Lucy Delacourt, Jeremiah új asszisztense. – Anja akcentusos hangja ugyanolyan hamisan csengett, mint korábban, de a viselkedése engedelmesebbnek tűnt. Odalibbent a férfihoz, belekarolt – szinte bizalmaskodó, kisajátító mozdulattal. – Ismerje meg Lucas Hamiltont, a Hamilton cég valódi örökösét. – Fölfigyeltem a titulus fölényes említésére, de Lucas nem igazította helyre az állítást. Szóval ő lenne az a bizonyos Lucas, akit Gaspard említett Jeremiah-nak? Komoran álltam a két sudár emberrel szemben. Ragadozót sejtető tekintetük énem egyik felét arra késztették, hogy meneküljön, de én nem mozdultam, csupán összefontam a karomat. Gyűlt bennem a harag, amiért belerángattak ebbe a képtelenségbe. Lucas nem vett tudomást a karjába csimpaszkodó szőke bombázóról, fejét félrebillentve engem tanulmányozott. – Feszültnek látszik, drágám – mondta bársonyos hangon. – Nem szeretem, ha az olyan gyönyörű nő, mint maga, csalódott lesz a társaságomtól. Most a hozzátörleszkedő Anja válhatott feszültté, mert az a mérges pillantás, amelyet felém lövellt, kötetekre valót mesélhetett volna a benne dúló féltékenységről. Bár jólesett látni, hogy leszállt a magas lóról, nem volt kedvem folytatni ezt a beszélgetést. Valami azt súgta, hogy ez nem az én mezőnyöm. És abban is elég biztos voltam, hogy ebből nem jöhetek ki valami jól. – Valaki másra számítottam – mondtam mereven, de azt egyelőre nem feszegettem, hogy miként is csaltak ide. – És ha most megengedik... 80

Indulófélben épp hátraléptem, a zenekar ekkor kezdett játszani egy új, lendületesebb számot, mire több pár is kirajzott a parkettre. Lucas is megmozdult, lefejtette a magáéról Anja karját. – Szabad egy táncra? – kérdezte, és felém nyújtotta a kezét. Ami a kérdést illeti, Anjának nyilvánvalóan lett volna valami mondanivalója, mert a férfi felé indult, de az olyan élesen nézett rá, hogy a szőkeség megtorpant, és úgy nézett rám, hogy majdnem felrobbant. Miért én lettem hirtelen a rossz kislány? – gondoltam dühösen erre az egész cécóra. – Sajnálom, nem – feleltem Lucas kérdésére, és igyekeztem visszanyerni a higgadtságomat. – Még meg kell keresnem az én... – Ragaszkodom hozzá. – Mielőtt bármit tehettem volna, átkarolta a derekamat, és vitt a táncparkett felé. Ellenkeztem, próbáltam megvetni a lábamat. Miért ragaszkodik mindenki valamihez ma este? – fortyogtam magamban egyre dühösebben. – Itt elég jól lehet látni bennünket – súgta oda közel hajolva a férfi. – Ugye nem akar jelenetet rendezni? Elbizonytalanodtam, számításba vettem a körülöttünk lévő vendégeket, és a pillanatnyi hezitálás már eldöntötte a sorsomat. A férfinak nem volt szüksége több időre, már bent is voltunk a terem közepén, és alkalmam se volt nemet mondani, úgy siklottunk, akár valami álomban. Hiába próbáltam elhúzódni tőle, kemény szorításából nem volt menekvés. – Kérem, engedjen el! – A tehetetlen haragtól remegett a hangom. – Hogy tönkretegyem ezt a ragyogó alkalmat, amikor egy gyönyörű nővel táncolhatok? Ezt nem várhatja el tőlem. Úgy tűnt, szórakoztatja az én ellenállásom. Merev tartással, kényszeredetten táncoltam a karjaiban, ám az én feszélyezettségem egy cseppet sem zavarta. Izmos testéhez szorított keményen, karjai akár a páncél; szinte ő tartotta egész súlyomat, a lábam így alig érte a parkettet. – Úgy tűnik, rosszul kezdtünk hozzá – szólalt meg kisvártatva. – Árulja el, miért utál: talán büdös vagyok? Az abszurd megjegyzéstől majdnem elvesztettem a komolyságomat, vigyáznom kellett, nehogy elnevessem magam. 81

Akaratlanul is beleszagoltam a levegőbe, és megéreztem az illatát: fűszeres és édeskés volt, mint a fahéj, nem tudtam eldönteni, hogy kölni vagy az ő természetes illata-e. Muszáj volt helyrehoznom ügyetlenségemet, és szemrehányással válaszoltam: – Nem szeretem, ha a jelenlétemben becsmérelik a barátaimat, aztán elhurcolnak, hogy hamis ürüggyel összehozzanak valakivel. Lucas egyetértőn bólintott. – Anja elég fergeteges tud lenni, hozzáteszem, valaha részben ebben rejlett a vonzereje. Mi lenne, ha elölről kezdenénk? Lucas Hamilton vagyok, és ön...? A gallérjára meredtem, eldöntöttem, hogy csak azért se nézek a szemébe. – Nagyon jól tudja, hogy ki vagyok. Egyik ujjával fölemelte az államat. – Szeretném ezt a maga szájából hallani – mondta lágyan, miközben a karján velem szabályos ívet írt le a parketten. Na tessék, pillangók a gyomromban! A bizsergéstől összeszorítottam a fogamat. Átkozott legyen a testem meg az én ostoba reakcióim! A keze érintése égeti a bőröm, a szeme mágnesként vonz. Mint a testvéréé! Eszembe jutott, mit kért Jeremiah, hogy uralkodni tudjak magamon – nincs szükségem még egy férfira, akitől reszket a térdem, aki miatt elveszítem az akaratomat. Már egy is túl sok. – Mit akar tőlem? – kérdeztem határozottan. Ahelyett, hogy megbántódott volna, amiért hallatlanná tettem a csábítási kísérletét, a szemében megújult kíváncsiság csillogott, ráadásul jól is mulatott rajtam. – Egy táncnál többet a gyönyörű nővel? – Vállat vont. – Féltékennyé tenni azt a fafejű öcsémet. Kiszáradt a torkom, nyeltem egyet. Végül is legalább őszinte. Gondoltam én. – Nem érdekelnek a játékai, Mr. Hamilton. – Finoman lazítani akartam a szorításán, erre beleütköztünk egy közeli párba. – Megígérem, hogy nem csinálok jelenetet, de ha nem enged el... – És ha válaszolnék néhány kérdésére, amit tudni szeretne az öcsémről? – Ijedtségem láttán Lucas kesernyésen elmosolyodott, ami 82

majdnem őszintének tűnt. – Az öcsém szigorúan őrzi a titkait. – Közelebb húzott magához, szája a fülemet súrolta. – Nincs egy-két kérdés a főnökéről, amire mindenáron tudni szeretné a választ? Cipősarkammal rátapostam a cipője orrára. Lucasnak megrándult az arca a fájdalomtól, eltolt magától, de nem engedett el, hanem tovább pörgetett-forgatott a parketten. Ráadásul az az átkozott száj mosolyra görbült, amikor csúnyán a gazdájára néztem. Tudta, hogy megfogott engem. Mi tagadás, kíváncsi voltam. Annyi mindent nem tudtam a munkaadómról, hogy bizonytalanul éreztem magam a közelében. Ha Jeremiah rám nézett, belém látott, mindig úgy éreztem, hogy olvasni tud a gondolataimban. Valamit, bármit megtudni róla, ami felém billentheti a mérleg nyelvét, olyan csábító volt számomra, mint szomjazónak a víz. Annyira, hogy nem vettem észre Lucas arcán a negédes mosolyt. – Dolgozott valaha Anja Mr. Hamiltonnek? Vagyis – habogtam zavartan – a másik Hamiltonnak, a főnökömnek? Lucas mosolya még negédesebb lett. – Ő volt az utolsó asszisztense – mondta lassan, vontatottan, és közben áthatóan figyelte az arcom. Nem sok sikerrel próbáltam eltitkolni, mi zajlik bennem. Az a hárpia? Vajon mit látott benne Jeremiah? Csak akkor döbbentem rá, hogy hangosan kimondtam, amit gondoltam, amikor Lucas hátravetett fejjel nevetett. Először megrémültem, aztán elpirultam. A körülöttünk lévők furcsállóan néztek ránk, de mindenki táncolt tovább. – Nem mindig volt ilyen – vette védelmébe Lucas, még mindig jót derülve. – Valamikor nagyon édes lány volt, pont olyan, mint maga. – És mi történt aztán? – kérdeztem arra ügyelve, nehogy még egyszer besétáljak a csapdába. A férfi vállat vont. – Elcsábítottam tőle, aztán Anja már nekem kémkedett. Miután az öcsém fölfedezte a dolgot, kirúgta a lányt, aki azóta nekem dolgozik. Hangja már nem csak ingerült volt, keserű gyűlölet hallatszott ki belőle, és lanyhuló figyelmét kihasználva megint megpróbáltam kiszabadulni a karjaiból. Meglepetésemre lazult a szorítása, mintha 83

elengedne, de csak lazán kiforgatott a hóna alatt. Most mintha nem törődött volna a bájaimmal, álnok mosoly ült ki az arcára, mert egészen másért kötöttem le a figyelmét. – Jöhet a következő kérdés. Egy kígyóval táncikáltam, de egyelőre nem volt egyéb választásom. Ahogy körülnéztem a teremben, nem láttam esélyt arra, hogy valaki a segítségemre sietne, így tovább kérdeztem: – Mit értett Anja azon, hogy ki a valódi örökös? Maga és Jeremiah testvérek, igaz? – Csak így, bele a közepébe? – Megint kipörgetett, kékeszöld szeme most elgondolkodónak tűnt. – Eddig mit tudott meg róla? Nem sok mindent, csak amennyibe Celeste beavatott, de ezt nem osztottam meg Lucasszal. – A Wikipedia-változatot – mondtam. – Azt, hogy katona volt, aztán leszerelt, átvette a családi vállalat irányítását... meg hogy akadtak kezdeti nehézségek. Lucas fejet hajtott. – Csinos kis összegzés, még ha hiányoznak is a részletek. Némi gondolkodás után tettem föl a következő kérdést: – Valójában milyen tevékenységet folytat a Hamilton Részvénytársaság? Miből csinál pénzt a család? Összevonta a szemöldökét, de nem tagadta meg a választ: – Főleg befektetésekből, általában más társaságok profitjából jut jelentős részesedéshez. A részvénytársaság voltaképpen kezeli a már meglévő tőkét, de számos vállalkozás és emberek sokasága fér meg ez alatt a közmondásos védőernyő alatt. Mi mindig... – itt elakadt egy pillanatra. – Mondja csak, milyen kapcsolata volt gyerekkorában az apjával? A bizarr kérdés telibe talált. Összezárult a szám, a férfi arcát fürkésztem, hátha látok rajta valami mögöttes szándékot, de a kérdése őszintének tűnt, ha személyesebbnek is, mint ahogy szerettem volna. – Hát jó – kezdtem óvatosan –, miért kérdi? – Csak azért, mert nekünk nem kapcsolatunk volt az apánkkal. – Lucas eddig kedélyes arca elfelhősödött. – Rufus Hamiltonnek nem lehetett a kedvére tenni, kiváltképp, ha közeli hozzátartozóról volt szó. Természetesen erre csak kellő érettséggel jöttünk rá, miután az ő 84

igényei már megtörték a mi érzékenységünket. Elmesélem a rövid változatot. Én elindultam a tőlem elvárt úton, arra készülve, hogy átveszem a családi üzlet vezetését, Remi pedig a lázadás számára egyetlen ismert módját választotta, és apánk hozzájárulása nélkül katona lett. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy keresztbe tett apánk terveinek, de ezzel sikerült tönkretennie az öreget. Elhallgatott, én törtem meg a hosszabbra nyúlt csöndet, hogy többet tudjak meg: – Nyilvánvalóan történt valami. Lucas hangosan felsóhajtott, kifürkészhetetlen tekintete a távolba révedt. – No igen, belehalt az öreg. – Lenézett rám, száját összeszorítva megint kiforgatott, amivel, mint rájöttem, időt nyert a gondolkozásra. – Rufus, ha akarta volna, se időzíthette volna jobban. Egy igazgatósági ülés kellős közepén kapott szívrohamot, néhány nappal az előtt, hogy Jeremiah-t újra besorozták. Öcsikém azzal lepett meg, hogy megjelent a végrendelet felolvasásán – senkivel se volt jó viszonyban, de akkor lepődtem meg csak igazán, amikor kiderült, hogy szeretett apánk birodalmának nagy részét az ő kisebbik fiára, Jeremiah-ra hagyta. Miközben Lucas beszélt, a szemében elfojtott harag tükröződött, szája körül keserűen gúnyos, megvető mosoly bujkált. Megint a távolba révedt, elmerülve a számára fájó emlékekben. – Jeremiah kapott meg mindent, beleértve a vállalati részvények többségét, azzal a kikötéssel, hogy ha nem hajlandó a végakaratnak megfelelően átvenni, az egész részvénytársaság a holdingjaival együtt összeomlik, feloszlik. Ami azt jelentette volna, hogy állások ezrei szűnnek meg, és az évtizedek alatt gondosan kiépített infrastruktúra kárba vész. Egyszóval mindent arra a fiára hagyott, akinek sikerült őt átráznia. Megijesztett és összezavart az egész történetet átható kegyetlenség. – Vagyis az volt a szándéka, hogy Jeremiah számára az örökség legyen a büntetés, igaz? – kérdeztem. Hangom kiszakította Lucast az emlékei közül, éreztem, hogy összerezzen. A komorság egy csapásra eltűnt az arcáról, újra 85

önbizalmat és lezser nyugalmat árasztott, de én már tudtam, hogy ez a maszkja. – A mi drága Reminknek mindig a kisember volt a fontos – jegyezte meg átszellemülten keringve a parketten. – Ezért is jelentkezett a seregbe, hogy segíthessen másoknak. Amikor a végrendelet végrehajtója felolvasta a végakaratot, Remit megrohanták a jogászok, igazgatósági tagok, hogy megértessék vele, milyen nagy terhet vesz magára, hány életet tesz tönkre, ha... és így tovább. És ismerve az én öcsikém buzgó hajlandóságát a hőssé válásra, nem volt kérdéses, hogyan dönt. – És magával mi lett? – kérdeztem, mert valóban kíváncsi voltam. Ha Lucas igazat mondott, az apja kitagadta őt az örökségből, anélkül hogy rászolgált volna. Ettől ugyan nem változott meg az iránta érzett ellenszenvem, de mindenképpen mentő körülménynek számított. – Túléltem. – Tekintete elkalandozott a vállam felett, és hamis mosolyra görbült a szája, amikor a szám a végéhez közeledett. – Ez nem jelenti azt, hogy ne élvezném a magam kis játékait, ha arról van szó. Önkéntelenül felsikkantottam, amikor hirtelen kibillentett álló helyzetemből, és karját a hátam alá téve vízszintesen megdöntött, csaknem a padlóig. Belekapaszkodtam a vállába, és kerek szemmel bámultam a tőlem centikre lévő, nagyon jóképű arcra. – Tartsunk nekik egy kis bemutatót, rendben? – suttogta, és a számra tapasztotta az ajkát. Jéggé dermedtem, ujjaim belemarkoltak a sötét öltönybe. Ő kihasználta sokkos állapotomat, nyelvével és fogával már az alsó ajkamat kóstolgatta. Bár a csók nem tartott sokáig, a pillangók mégis felröppentek a gyomromban, de sikerült megőriznem a józan eszemet. Amikor Lucas felhúzott, a karom azonnal működőképessé vált, és már csattant is arcán a pillanat erejétől áthatott pofon. Az ütés mindkettőnket meghökkentett – én nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet velem, de ő sem. Láttam a szemében a meglepődést, amibe némi tisztelet is vegyült, amikor végre elengedett. – Mi folyik itt?

86

11

Nagy kő esett le a szívemről, amikor meghallottam Jeremiah jól ismert hangját, de ahogy megláttam az arcát, az minden volt, csak nem megnyugtató. Éppen odamentem volna hozzá, de Lucas elkapta a kezem, és visszarántott. – Testvér! – csattant fel a hangja, méghozzá elég hangosan, mert a zenekar akkor fejezte be a „Jó, hogy itt vagy, légy ma társam, s igyunk egyet, ahogy rég” kezdetű számát. Mi mást? Megint kísérletet tettem, hogy kitépjem a kezem Lucas markából, ő viszont résen volt és nem engedett el. Bocsánatkérőn fordultam Jeremiah-hoz, de alaposan lehűtött vádló tekintetével. Miért az én hibám ez is? – gondoltam méltatlankodva. – Ő hagyott magamra! A zajos incidenssel előbb-utóbb magunkra vontuk a körülöttünk lévők figyelmét. Nem csak kíváncsi tekintetek követték a jelenet kibontakozását, de volt, aki tettleges beavatkozásra készült... én meg csak álltam ott tehetetlenül, és legszívesebben elsüllyedtem volna. A két férfi láthatóan jobban el volt foglalva egymással, mint velem, miközben érdekes módon mindketten a szabadságomat korlátozták. Lucas még mindig szorosan fogta a kezem, Jeremiah pedig elvágta a menekülés útját. Most, hogy a két testvér együtt mutatkozott, sokkal jobban láttam, mi a különbség köztük, és véletlenül se tévesztettem volna össze egyiket a másikkal. Jeremiah olyan volt, akár egy kipányvázott bika, széles vállával előredőlt, támadásra készen. Arca most nem tűnt kifürkészhetetlennek, se szenvtelennek, szeme úgy izzott, mint a parázs. A vékonyabb, valamivel alacsonyabb Lucas ezzel szemben szinte peckesen kihúzta magát, arca leereszkedő, fensőbbséges. Szeme gunyorosan villogott, és mint aki nagyon jól bánik a szavakkal, fölényesen csúfolta, ugratta az öccsét.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte nyersen Jeremiah, miközben hol a bátyja arcára, hol az engem fogva tartó kezére vetett gyilkos pillantást. – Talán segíteni akartam a kevésbé szerencséseknek, vagy látni az én rég elvesztett testvéremet. Elvégre a legutóbbi találkozásunk drámaira sikeredett. – Elloptál harmincmillió dollárt. Lucas színpadiasan legyintett. – Ó, már én is hallottam róla – jegyezte meg szórakozott könnyedséggel. – Jöjjön, drágám, az italt én állom. Megrántotta a karom, és egylépésnyire jutott velem, amikor Jeremiah az útját állta. – Letartóztathattalak volna két perc alatt. – Dühösen dörgött a hangja, így minden szót hallottak a közelben állók. – De Franciaország nem fogja fontolgatni, hogy megadja-e a kiadatási engedélyt, Loki. – Ó, az én kis öcsikém nyomozott utánam! – pózolt nagyképűen Lucas, szélesre tárva két karját, de gúnyosan villogtatta a szemét. – Bizonyára hiányzom neked. Nehezen lehetett követni a két testvér közötti vagdalkozást, a felét se értettem, ezzel együtt kifejezetten felzaklattak az események. Úgy tűnt, hogy mindketten megfeledkeztek rólam, mintha ott se lettem volna, holott akármi volt is köztük, minden ott játszódott le nyilvánosan, a gála résztvevőinek a szeme előtt, valamint az én jelenlétemben. Észrevettem Anját, a táncparkett szélénél állva figyelt bennünket, arcán diadalmas mosollyal, és gyanítottam, hogy ő mutathatta meg a főnökömnek, merre keressen, ha Lucas karjában akar látni. Jeremiah egyszer csak mintha megnőtt volna, nagyobbnak látszott mellettem, arca még komorabb lett. – Ha nem a bátyám lennél... – Mit tennél akkor? Laposra vernél? Tönkretennéd az életemet? – Hangja szinte csöpögött a gúnytól, és elég hangosan beszélt, hogy az alkalmi közönség jól hallhassa szavait. – Már késő, öcsém. Vagy te lennél, akivel mindez megtörtént? Hát te ne tudnád? – Loki... 88

– Elég volt! Engem is meglepve, felcsattant a hangom, ahogy kitört belőlem a felgyülemlett feszültség. A testvérek megtorpantak, aztán mindketten dühtől villogó szemeket meresztettek rám. Én is túl indulatos voltam ahhoz, hogy meghátráljak. Először Lucasra néztem, és majdnem szemmagasságba emeltem még mindig fogva tartott karomat. – Engedjen el! Alig érezhetően lazult csak a szorítása, mégis sikerült kirántanom a kezemet, és kellő távolságra húzódtam tőle. Jeremiah utánam nyúlt, de legnagyobb meglepetésére elsasszéztam tőle is. – Nem – mondtam elszántan a szemébe nézve. Összeráncolta a szemöldökét, nem volt ínyére, hogy szembeszálltam vele. – Miss Delacourt – szólt rám ingerülten, de én megráztam a fejem és dacosan álltam dühös tekintetét. – Elmentél, egyedül hagytál, és most ezt teszem én is. – Vetettem egy pillantást Lucasra, aki növekvő kíváncsisággal figyelt engem, majd megint Jeremiah-hoz fordultam. – Láthatóan akadnak megvitatandó dolgaitok, magatokra hagylak benneteket. A főnökömnek nem volt ínyére az én hirtelen kivívott függetlenségem, ám abban a pillanatban fütyültem rá. Magamon éreztem a bámész tekintetek súlyát, de kiegyenesítettem a gerincem, és öntudatosan elvonultam. A két testvér döbbent arccal nézte végig távozásomat, ha tehették volna, szemükkel sebeket égetnek a hátamon. Sajnos nem jöttem hangulatba, hogy megfelelően méltányoljam kétes győzelmemet, amiért idővel fizetnem kell, efelől nem voltak kétségeim. A fogadáson csak kevés nő viselt sárga estélyit, ezért elég gyorsan megtaláltam Cherise-t. Meglepődött, hogy újra lát, de mielőtt megszólalhatott volna, én kezdtem beszélni. – Szeretnék segíteni nektek. David is ott állt mellette, és felém kapta a fejét. – Lucy? – kiáltotta csodálkozva. Cherise még nyilván nem mesélte el neki, hogy találkozott velem. – Mondj el nekem a tevékenységetekről mindent, amit csak tudsz. – Fölpezsdült ereimben a vér, évek óta nem éreztem magam ennyire 89

elememben. – Bízzátok rám, meg fogom nektek szerezni a kellő támogatást. Az egyik egyetemi tanárom egyszer azt mondta, hogy kitűnő lobbista lenne belőlem. Később felismertem, hogy mennyire igaza volt. Tényleg könnyebbnek találtam más gondjainak, ügyeinek felkarolását, mint képviselni a saját érdekeimet, és mások nevében minden további nélkül kapcsolatba léptem bárkivel, ismerőssel vagy idegennel. Évek teltek el azóta, hogy alkalmam lett volna ilyesmire, de most nekem is szükségem volt a bennem felgyülemlett feszültség levezetésére, és elhatároztam, bedobom magam a barátaim megsegítésére. A következő órában kértem, hízelegtem, rábeszéltem, ha kellett, fordítottam, közvetítettem, a barátaim számára minden szükségeset megtettem, hogy segíthessek. Meglepően egyszerűnek bizonyult a módszer: az esemény természetéből fakadóan a résztvevők eleve arra készültek, hogy csekket fognak kiállítani, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy meggyőzzem őket, miért érdemelné meg nagylelkűségüket a Borneón működő kis klinika. A valaha tanultakból előástam és leporoltam kommunikációs szakismereteimet, jöttem-mentem az összeverődött csoportok között, aki kapható volt, azt Davidhez és Cherise-hez küldtem, aztán már kerestem is a következő lehetséges adományozót. Mindig inkább passzív voltam, vagy legalábbis visszahúzódó, és nem számítottam nyüzsgő társasági lénynek, de most félretettem minden félszegséget, túlzott elővigyázatosságot, és sikerült elérnem, hogy figyeljenek rám az emberek. A tömegből olykor elkaptam Jeremiah pillantását, és ha nem is néztem rá, magamon éreztem perzselő tekintetét, de amennyire csak lehetett, nem vettem róla tudomást. No persze könnyebb volt elhatározni, mint megtenni – ez a férfi rendelkezett azzal a rendkívüli képességgel, hogy még távolról is ki tudjon billenteni az egyensúlyomból. Azért én folytattam sajátos keresztes hadjáratomat, ő pedig nem közeledett, nem szűkítette a mozgásteremet, és ezért hálás voltam neki. Lucas és Anja sem került elő, ez is nekem kedvezett. 90

Már több mint egy órája jártam csoportról csoportra, amikor megjelent mellettem Cherise, és félrevont. Fülig ért a szája, az izgatottságtól vibrált körülötte a levegő. – Alig tudom elhinni – mondta –, eddig majdnem százezer gyűlt össze! Elámultam, nehezemre esett visszafogni magam, hogy ne ölelgessem meg. – Ennyi elég lesz nektek egy darabig, gyerekek? – Hogy elég-e? – Még mindig hitetlenkedett. – Ennyiből évekig folytathatjuk a munkát a mostani helyen, és nem kell az ottaniaktól kérnünk egy fillért sem. Hála neked! – Nem törődve az illemszabályokkal, Cherise egy gyors, heves öleléssel köszönte meg közreműködésemet. – Szerintem is megérdemli az elismerést. Összerezzenve fordítottam hátra a fejem. Jeremiah állt a hátam mögött, és kíváncsi arckifejezéssel figyelt bennünket. Valójában csak engem nézett, és amikor Cherise kiengedett a karjaiból, Jeremiah felém nyújtotta a kezét: – Szabad egy táncra? Nem jött ki hang a torkomon, tanácstalanul néztem Cherise-re. Ő mindentudóan mosolygott, és bizonytalanságomat látva egyszerűen áttolt a főnököm karjaiba. – Táncra kért fel ez a férfi, hallottad – mondta csillogó szemmel. – Ne aggódj, innen már magunk is elboldogulunk. Egyéb ürügyet nem találva csak néztem Jeremiah felkínált karját. Kért, nem követelt, és úgy tűnt, nem bánja, ha várni kell rám. Belenéztem a zöld szempárba, és rájöttem, már rég megbocsátottam, amiért egyedül hagyott, de jobbnak láttam, ha ezt nem ússza meg olyan könnyen. – Remélhetem, hogy nem kell majd magamban ácsorogni a táncparketten? – És még várattam egy kicsit, mielőtt megfogtam volna a kezét. Attól tartottam, Jeremiah dühös lesz rám, ehelyett szinte jól szórakozott a kérdésemen. – Megígérem, hogy a látókörömből se engedlek ki az est hátralévő részében. 91

A hangszínébe burkolt ígérettől tetőtől talpig borzongás futott végig rajtam, miközben besétáltunk a parkett közepére. Könnyedén, lágyan karolt át, hol volt ettől a bátyja durva szorítása! – Elnézést kérek a mai viselkedésemért – suttogta. Elcsodálkoztam. Bocsánatot kér? Ő, tőlem? – Bocsánatkérés elfogadva – válaszoltam, és titokban kifújtam magam. – Ha jól értettem, rendhagyóan működik a családod. Keserű mosoly jelent meg a szája egyik sarkában, de a kérdést elengedte a füle mellett. – Elbeszélgettetek kettesben, nem igaz? – kérdezett vissza helyette. – Válaszolt egy-két veled kapcsolatos kérdésemre. – Amikor észrevettem, hogy megfeszülnek az izmai, sietve magyarázkodni kezdtem. – Azt mesélte, az apád szabályosan kényszerített, hogy átvedd a társaság irányítását. Tényleg így volt? – Lényegében – válaszolta hosszabb hallgatás után, de nem fejtette ki bővebben. – Celeste elmondta, hogy a különleges alakulatnál szolgáltál – próbálkoztam újabb hallgatás után. Láttam, hogy összeszorítja a száját, de nem hagytam annyiban. – Milyen volt? – A legjobb, amit egész életemben csináltam. – Megint hallgatásba burkolózott, de tudtam, hogy jár az agya. – Eredetileg azért választottam a katonaságot, hogy megszabaduljak a családomtól, kiváltképp az apámtól. De mihelyt bekerültem, kiderült, hogy minden szempontból tökéletesen megfelel nekem. Szép karriert csinálhattam volna, ha... Ha nem fosztanak meg a választás lehetőségétől. Pontosan olyan kegyetlen volt ez, mint korábban a két testvér közötti vita, és tudtam már, hogy Lucas igazat mondott. Jeremiah-t a kötelességtudat késztette arra, hogy lemondjon arról az életformáról, amit szeretett, mert csak így menthette meg a családi vállalkozást és a hozzá kötődő emberek jövőjét. A vállára hajtottam a fejemet. Teste hirtelen megfeszült, és már arra gondoltam, hogy jobb, ha elhúzódom tőle, de ő ugyanolyan váratlanul ellazult, aztán hevesen magához szorított. Isteni illata volt, mint a csokoládénak és a meggynek együttvéve. 92

Mivel elég közel volt a nyaka, csak meg kellett volna fordítanom a fejem, hogy kipróbáljam, ugyanolyan jó-e az íze is, mint az illata... Nem engedhettem a csábításnak, sőt emlékeztetnem kellett magam, hogy a terem tele van emberekkel, akik közül jó néhányan figyelhetnek bennünket, ezért inkább fölemeltem a fejem a válláról, viszont nem húzódtam el Jeremiah-tól. Ő mintha olvasott volna a gondolataimban, még jobban magához szorított, és a hasamhoz préselte a nadrág alatt merevedő szerszámát. Kéjesen belesajdult a gyomrom, belebizsergett az egész testem, és halk sóhaj röppent ki a számon. Az ő reakciója maga volt számomra a leghatásosabb drog, a legjobb ajzószer, amitől legszívesebben elvonszoltam volna őt egy félreeső helyre, ahol mindenféle bűnös dolgot művelhetnénk. Amikor egymásra néztünk, az ő szeméből is ugyanaz a vágy sugárzott; még szorosabban fogta a derekamat, annyira, hogy nekifeszültem kőkemény férfiasságának, mire az volt a válasz, hogy a lábam közét elöntötte a forróság. Valaki megkocogtatta a mikrofont, aztán a hangszórókból egy franciául beszélő ismerős hang áradt szét fölöttünk. – Megragadva az alkalmat, szeretnénk köszönetet mondani vendégeink azon tagjainak, akik hozzájárultak ennek az estének a megrendezéséhez. – Azt hiszem, rád gondol – súgtam oda. Miután a zenekar befejezte a számot, minden szem ránk szegeződött, de Jeremiah nem engedett el még egy darabig. Aztán ellépett, de továbbra sem hagyta, hogy nagyon eltávolodjak tőle, és a szájához emelte a kezemet. Nyeltem egyet, és a szívem nagyot dobbant. Celeste szerint a sajtó és a nyilvánosság úgy tudja, Jeremiah a személyi asszisztense – és nem több! – társaságában vesz részt a mai eseményen, de ezt itt nehezen lehetett volna elhitetni a jelenlévők többségével. Én meg csak egyre zaklatottabb lettem, túl sok és kusza jelzés villogott a fejemben. Egy napon majd – gondoltam, miközben Jeremiah végre elengedte a kezemet és elindult a színpad előtt egyre többen ácsorgók csoportja felé – egy csapásra vége lesz ennek az egésznek, és én visszacsöppenek abba a lepukkant jersey-i albérletbe. Annak ellenére, hogy ő irányította a kettőnk üzleti és személyes kapcsolatát, tudtam, bármikor kisétálhatnék ebből az egészből. 93

Persze nyilvánvalóan nem vagyunk egyenrangúak, de ez a lehetőség mégis stabil alapot szolgáltatott az én feje tetejére állított életemben. Ettől a gondolattól nem lettem vidámabb, sőt elszomorodtam. Jeremiah nem tűnt olyannak, mint aki szereti a játszmákat, de időnként nehéz volt rajta eligazodni. – De nagyon elgondolkodott, drágám! Összerezzentem, aztán ledermedtem, amint nem messze a fülemtől meghallottam Lucas hangját. – Tűnjön el! – súgtam neki, de szememmel Jeremiah-t követtem. Gaspard-hoz igyekezett, aki éppen a megnyitó beszédet tartotta franciául. Féltem, hogy mit tesz, ha meglátja mellettem Lucast. – Mindent a maga idejében! Csupán arra gondoltam, milyen udvariatlan lennék, ha úgy mennék el, hogy nem köszöntem el egy ilyen gyönyörű hölgytől. Bosszúsan fújtam egyet. – Menjen és zargassa Anját. Ő mostanára már biztosan hozzászokott ehhez – mondtam ingerülten, de vigyáztam, nehogy fölemeljem a hangom. Minderre halk nevetés volt a válasz. Szerencsére a vendégek nemigen vettek rólunk tudomást, aminek nagyon örültem. – Ha akar valamit a testvérétől, engem hagyjon ki belőle – sziszegtem neki foghegyről. – Ó, csakhogy így sokkal szórakoztatóbb! Ujjak birizgálták a csípőmet, amire én, mintha megcsíptek volna, hátrarúgtam a sarkammal, és eltaláltam Lucas sípcsontját. A kéz nyomban eltűnt, én pedig úgy éreztem, hogy győztem, egészen addig, amíg meg nem hallottam a férfi kaján nevetését. Jeremiah eközben a színpadra lépett, és én azért imádkoztam, nehogy felénk nézzen. – Bajba fog keverni engem – próbáltam Lucasra hatni. – Ó, szerintem maga azt nagyon is élvezi – dorombolta Lucas Hamilton, de én hátrakaptam a fejem és nagyon csúnyán ránéztem. Önelégülten vigyorgott, és úgy bámult rám, mint aki nagyon élvezi a dolgot. Eltökéltem, hogy nem veszek róla tudomást, és visszafordultam a színpad felé... ahonnan Jeremiah nézett le rám, tekintetével ölni tudott volna. A francba! 94

– Teremtőm, úgy tűnik, észrevette a mi kis kettősünket – sóhajtozott műkétségbeeséssel a bátyja. Ujjai kisimították a hajat a nyakszirtemről. – Csak tudnám, mi minden járhat a fejében! Az arckifejezéséből ítélve az én főnököm és szexuális partnerem nem volt derűs kedvében, növekvő szorongással éreztem, benne vagyok a bajban. Ökölbe szorult a kezem, noha tisztában voltam azzal, hogy ha bármit tennék ebben a helyzetben, csak felhívnám magamra a figyelmet, a hátam mögött leskelődő kígyó legnagyobb örömére. Jeremiah még mindig felénk nézett, Lucas pedig, bár egy ujjal sem ért hozzám, úgy intézte, hogy olyan közel húzódjon, amennyire csak tud. Én meg csak találgathattam, mi játszódhat le Jeremiah fejében. Szerencsére Gaspard a színpadról nyújtott segítséget. Észrevette, hogy vendége figyelmét éppenséggel az én szorult helyzetem köti le, ezért a kis francia váratlanul átfogta a milliárdos vállát, így egy pillanat alatt sikerült a színpadon történtekre irányítania folyton elkalandozó tekintetét. Megkönnyebbülten fellélegeztem, legalább az egyik kő leesett a szívemről. Fönt a két férfi aztán ünnepélyesen kezet rázott a kamerák előtt, jelezvén a rendezvény ezen szakaszának végét. – Itt a végszó, mennem kell – hajolt oda hozzám Lucas, mellkasa hozzáért a vállamhoz, arcomra leheletnyi csókot nyomott. Én ugyan elhúzódtam, de Jeremiah befelhősödött arcáról arra következtettem, hogy mindent látott. – Au revoir, chérie – súgta oda Lucas, majd távozott, hogy birkózzak meg én egyedül a közeledő dúvaddal. Értelmetlen lett volna magyarázkodnom vagy mentegetnem a helyzetet, így csak szótlanul álltam és vártam, hogy Jeremiah odaérjen hozzám. – Menjünk! Mély hangja minden vitát kizárt, és kezét a derekam fölé téve könnyedén átlavírozott velem a sokaságon. Visszanézve láthattam, hogy Gaspard már lekötötte a hallgatóság figyelmét, így kevesen törődtek távozásunkkal, amiért csak hálás lehettem. Amikor kiértünk a nagyteremből, végre megnyugodtam, amire nagyon vágytam már. Többé nem kellett attól félnem, hogy valamit elrontok vagy éppen nyílt színen lebőgök. A Cherise és David ügyében való sikeres 95

közreműködésem fölött érzett örömöm és lelkesedésem mostanára már elszállt, és nem éreztem mást, csak mérhetetlen fáradtságot. Jeremiah a kijáratra szegezte kemény tekintetét, és az volt a benyomásom, hogy szándékosan tesz úgy, mintha ott se lennék. Ettől ideges lettem, mivel nem tudtam, végül is mit jelent. Mintha nem is létezett volna az a meghittség, amit tánc közben együtt élveztünk, így aztán csöndben maradtam, miközben megfogadtam, hogy jobb híján majd e-mailben búcsúzom el a barátaimtól, amint lesz rá lehetőségem. A limuzin a főbejárat előtt várt ránk. Leráztuk a kitartó paparazzókat, és gyorsan beszálltunk a sötét kocsiba, a sofőr pedig ránk csukta az ajtót. A padülés szélén helyezkedtem el, szemben Jeremiah-val, és elindultunk vissza, a szállodába. Egyáltalán nem voltam nyugodt, amikor ő behúzta a vezetőt és az utasteret elválasztó sötét üvegpanelt. Bámultam a hatalmas autó elsötétített elejét, és bambulás közben váratlanul ért, amikor Jeremiah hanyatt döntött a hosszú ülésen. Felsikoltottam a meglepetéstől, aztán gyorsan becsuktam a számat, ahogy fölém tornyosult, egyik kezével leszorítva a bőrülésre a jobb vállamat. Szeme mohón végigpásztázott a felsőtestemen, majd az arcomon, és tüzes tekintetétől összeszorult a torkom. – Nyisd szét a lábad! A heves támadástól szétnyílt a szám, a lélegzésem elnehezült, miközben ő szabad kezével végigsimogatta a derekamat, aztán a csípőmet, forró tenyere valósággal sütött a vékony anyagon keresztül. Az oldalán magasan felsliccelt ruha kinyílt a keze előtt, és ujjai már a combom belső felét cirógatták. – Ami a bátyádat illeti – mondtam remegő hangon, mert elfogott a nyugtalanság, és kétségbeesetten meg akartam magyarázni a helyzetet –, nem történt semmi... azt hittem, te vagy az... – Ne beszélj most... Elhallgattam. Jeremiah is kivárt egy darabig, a teste csupa feszültség. – Ma este nem akarok többet hallani a bátyámról – mondta aztán –, kérlek – tette hozzá a szót szinte kipréselve magából. – Na hol is tartottunk? 96

Tenyerét becsúsztatta a két térdem közé, és a lábam köze felé araszolva fokozatosan feszítette szét. Elakadt a lélegzetem, a gyomrom összerándult, ahogy ujjaival a combomon babrált a harisnyatartó körül, majd alányúlt és a bőrömet simogatta, fölfelé, egészen a csípőmig. Önkéntelenül összezártam a lábam, és a simogató kéz megtorpant. – Nyisd csak szét! Szavai körbefontak, akár valami érzéki háló, és én levegő után kapkodtam. A testem minden ízében vibrált már, sóhajtoztam, ziháltam. Egyik énem szinte riadtan várta, mit tesz velem – nem azért, mert valami fájdalmasra vagy ocsmányságra számíthattam volna, sokkal inkább magamtól féltem, hogy elveszítem az önkontrollomat. És el is érkezett ez a pillanat. Egy reszkető sóhajjal elernyedtem, a combizmaim pedig engedelmesen hagyták, hogy a térdeim kitáruljanak. – Még jobban tárd szét! Felsóhajtottam, és kitárulkoztam neki. Ő levette a kezét a vállamról, és az ülésre támaszkodott. Felnyögtem, ahogy az ujjai a vékony bugyin keresztül megtalálták a csiklómat, én pedig feltoltam a csípőmet, hogy jobban hozzáférjen. Ő belemarkolt a fanszőrzetembe, és erősen fogta, miközben ujjai fürgén ügyködtek, dörzsöltek, izgattak. Reszketve, nyögdécselve szedtem a levegőt, miközben ő fölém hajolt, egészen közel az arcomhoz. – Az enyém vagy – suttogta izzó szemmel. Ujjai még sebesebben dolgoztak, és tőlem már csak sóhajtozásra meg nyögésre futotta, de ő szorosan a kezében tartotta a dolgokat. – Mondd, hogy az vagy! Tőled akarom hallani. – A tied vagyok. – Nehezemre esett a beszéd, a testem a szívverésem ritmusára remegett, lüktetett. Csukott szemhéjaim megrezegtek, minden ízem arra az összetett élvezetre összpontosított, amit az ő keze hívott elő belőlem. Kéjes sajgás áradt szét a lábam között; lerúgtam a magassarkúmat, hogy kitámaszthassam a lábam, és fölfelé billentettem a csípőm, hogy jobban kéz alatt legyek. – Mondd még egyszer! – A tied vagyok, uram. 97

Jeremiah olyan erősen markolta a lábam közét, hogy tágra nyílt tőle a szemem, hangosan ziháltam. Tekintete az enyémet kereste, hogy megtudja, amit elmondani nem tudok, pedig én nem rejtegettem előle semmit. Nem akartam mást, csak őt, és szerettem volna, ha tudná, mennyire kiéhezetten vágyom rá. Lüktettem odabent, vaginám belső izmai törődést követeltek, és én rimánkodtam a folytatásért. Szorítása lazult, ahogy megmozdult, tekintete már nem annyira kérdő, de leplezetlen vágy tükröződött benne. – Szeretném, ha elélveznél – súgta egészen közel hajolva az arcomhoz. Szavai ellágyítottak, bársonyosan mély hangja megpendítette testem húrjait. Fürge ujjai fáradhatatlanul ügyködtek a bugyim alatt, és amikor a szeméremajkaim közé csusszanva a nedves bejáratot kényeztették, én hangosan felnyögtem. Az autó ekkor zökkent egyet alattam, talán hogy emlékeztessen arra, hol vagyok, de ez az apró momentum csak fölerősítette az élvezetet. Jeremiah egyik ujjával belém nyúlt, míg a hüvelykujjával lüktető csiklómat dörzsölte, simogatta, s belőlem szaggatott nyögdécselést csalt elő. – Ezt csak én tehetem veled. – Szavaihoz nyomatékul Jeremiah egyik legbelső érzékeny pontomat ingerelte olyan hozzáértéssel, hogy a csípőm megvonaglott az ülésen, és én nyöszörögtem a kéjtől. – Másik férfi nem érhet hozzád, csak az én engedélyemmel. Világos? Elcsuklott a hangom, a gyönyör hullámai át- meg átcikáztak a testemen. Nyílegyenesen száguldottam az orgazmus felé, és nem tudtam gondolkodni. Szőrzetemben megint erősödött a kéz szorítása, és kibukott belőlem a válasz: – I-igen. – Nem hallom. Felkiáltottam, szinte elviselhetetlennek tűnt az élvezet. – Igen! Kérlek, uram! – Nézz rám! – Tekintetünk összekapcsolódott, az ő átható szeme mintha az üléshez szegezett volna. Hüvelykujja erősebben dörzsölte a csiklómat, míg a bennem lévő érzékeny precizitással izgattaingerelte rejtett pontjaimat. – Most, gyere! – biztatott, és én sikoltva, nyöszörögve, kielégülten zuhantam le a mélybe. Csillapíthatatlanul reszkettem, belekapaszkodtam Jeremiah zakójába, bensőmben 98

robbanások sorjáztak. Az utolsó rengés hullámai felszabadították a testemet, és én szabályosan beleolvadtam az ülésbe. Még sokáig kellett várnom, hogy csillapodjon a lihegésem. Jeremiah elengedte a lábam közét, és visszaült a helyére, engem pedig ott hagyott elnyúlva. Csak a térdemet zártam össze, többre nem voltam képes; még mindig dobolt a vérem, a végtagjaim elernyedtek. Az autó egyszer csak lassított, majd bekanyarodott, én szinte belepréselődtem az ülésbe. Összerezzentem, amikor egy kéz megpihent a térdemen. Felsóhajtottam, aztán kinéztem a sötét üvegen, és megpillantottam a szállodánk díszkivilágításban pompázó homlokzatát.

99

12

Szótlanul tettük meg a lakosztályunkig vezető rövid utat, érezni lehetett a levegőben a kettőnk közötti feszültséget. Megérkezve épp hogy csak lerúgtam a kényelmetlen tűsarkút, és élveztem, hogy szabadon mozgathatom a lábujjaimat, amikor egy erős kar derékon kapott. Jeremiah hozzám simult izmos testével, és a falnak döntve csapdába ejtett. Combját beékelte a lábam közé, és mielőtt még felfogtam volna, mi történik, szenvedélyesen, forrón megcsókolt. A limózástól még mindig kicsit kótyagosan átkaroltam a nyakát, ujjaimmal beletúrtam sűrű hajába, és faltam a száját. Két tenyerébe fogta a fenekemet, megemelt, és testével még szorosabban tartott, hátamat a falnak támasztva. Én a vállába kapaszkodva biztosítottam magam, pedig tudhattam, hogy elbír. Rám hajolt, ajkaival és fogaival izgatóan végigpásztázta a nyakamat, aztán a combomat simogatva a derekára tette a lábamat. Ahogy kemény farka hozzádörzsölődött javában lüktető csiklómhoz, hangosan feljajdultam. – Az enyém vagy – súgta forró lehelettel, érzékien mély hangjától felforrt a vérem. Egyik kezével megragadta mindkét csuklómat, és a karomat a fejem fölé emelte. Közben szája az enyémet kereste, s miután meg is találta, szívta, harapdálta. Szabad keze a mellemet vette kezelésbe, a markába fogta, a mellbimbómat morzsolgatta, én meg készségesen a keze alá dolgoztam, csak hogy jobban hozzám férjen. Lángra lobbantott a vágya, a mohó szenvedélye. Sóhajtoztam, nyögdécseltem, ívbe feszültem, hogy minél közelebb legyek hozzá. Csípőjét dörzsölve hozzám préselődött és felszisszent. Aztán előbb a fülemet harapdálta, érzékien csipkedve, majd a nyakam hajlatát és a torkomat. Én már nem bírtam magammal.

Egyszer csak arra ocsúdtam, hogy már nem a falat támasztjuk, hanem mozog velem a világ, aztán a hátamon fekszem a csatahajónyi ágyon. Jeremiah nem vesztegette az időt a vetkőztetésemre, és nem törődött a méregdrága ruhával se, durván, mohón alányúlt. Féktelen szenvedélye még jobban felforrósított engem is. Akartam őt, kívántam, többet, még! Szerettem volna megérinteni, de megint elkapta a két csuklómat, a fejem fölé emelte, és nekiesett a nyakamnak, csókolta, szívta, harapta. – Fordulj hasra! Azonnal megtettem, amit kért, és már csúszott is a hosszú cipzár lefelé a hátamon meg a fenekemen. Széjjelhúzta az anyagot, és végigcsókolta a gerincemet. Macskásan felpúposítottam a csípőmet, lágy, érzéki simogatásért esedezve, aztán végre meghallottam az övcsat csörgését. Felizgultam a hangtól, pontosabban attól, amit a hang jelent, és feltoltam a fenekemet Jeremiah ágyékához. Apró kielégülés volt számomra hallani, ahogy mélyen beszívja a levegőt. Jeremiah újra megragadta a két csuklómat, és pontosan a fejem fölé emelte, az ágy fejtámlájához. Hűvös érintése volt a bőrszíjnak, amellyel szakavatott kézzel odakötözött a rézrácshoz. Most kerültem csak igazán csapdába! A kikötözés után elérkezett a vetkőztetés ideje. Hozzá is látott, én pedig segítőkészen megemeltem a csípőmet. Kihámozta a testemet a ruhából, aztán lehajította a magas ágy mellé, a padlóra. Szorgosan ügyködött mögöttem, megfogdosta a fenekemet, széttette a lábamat. Én se tétlenkedtem, térdre ügyeskedtem magam, iszonyúan kívántam az érintését. Kitárulkozó pozitúrámat elismerő horkantással jutalmazta, amitől kéjes borzongás futott végig rajtam. A hátamra támaszkodott, a mellkasomat belepréselte a matracba, aztán fölém hajolva ajkaival módszeresen végigkövette a gerincem vonalát. Lihegve lélegeztem, erősen kapaszkodtam a bőrszíjban. Jeremiah harapdálva ingerelte hátsómon a feszes bőrt, és én képtelen voltam türtőztetni magam, egyre szaporább sóhajok törtek elő belőlem, Remegtem, sóvárogtam, türelmetlenül siettettem volna a gyönyört, de Jeremiah mindennek megadta a módját. Kényeztette a csípőmet, nem tudott betelni hátsó felem két félgömbjével, aztán 101

hüvelykujja végre a fenékvágásomhoz ért, és annak vonalán igyekezett a nedves bejárat felé. Összerándultam, amikor finoman befurakodott a duzzadt szeméremajkak puha vágásába, szaggatott lihegésem staccatóként verte fel a lakosztály csendjét. Már Jeremiah perzselő lehelete is sokat ígérőn fokozta bennem a várakozást, és ekkor forró nyelvével megtalálta lüktető anusomat. Felsikoltottam, nyüszítettem, hangom visszaverődött az ágy mögötti falról, miközben a rafinált nyelvhegy körbekarikázott a szűk izomgyűrűn, hogy aztán más módokon folytassa kegyetlen kínzásomat. Ezalatt Jeremiah keze másik nyílásomat simogatta, ingerelte, és az együttes kezeléstől én egész testemben megállíthatatlanul reszkettem, vonaglottam. Ekkor megpihent egy kicsit, én meg esedezve sóhajtoztam és sóvárogtam. – Kérlek – hajtogattam könyörögve, de hogy miért is, magam se tudtam: talán hogy szabadítson meg a gyönyörteljes kínzástól, vagy, hogy csak folytassa, talán mindkettőért. Ő azonban kajánul nevetett, és folytatta örömszerző gyötrésemet. Amikor végre belém csúszott az ujja, én betámasztottam magam, még többet akartam, jobban és még! Jeremiah azonban nem engedte ki kezéből az irányítást. Ujja legérzékenyebb pontjaimat ingerelte odabent, amitől fokozódott bennem a gyönyörérzet. Olyan lucskos voltam már, hogy a combomra is kicsordult, és szinte sírtam, kiabáltam az elviselhetetlen kéjtől. Jeremiah kihúzta az ujját, aztán olyan ügyesen csavart rajtam egyet, hogy már a hátamon feküdtem, és megpillantottam féktelen gerjedelemről árulkodó arcát. Szétfeszítette a térdem, egyik kezét a térdhajlatom alá téve felhúzta a lábamat, és egyetlen biztos döféssel mélyen belém hatolt. A testem megfeszült, a szemem becsukódott, a lélegzetem elakadt a váratlan érzéki élménytől. A bőrszíj szorosan tartotta a karomat, mialatt Jeremiah beledöngölt az ágyba, és elsöprő szenvedélye nem ismert kíméletet. – Nézz rám! Kinyitottam a szemem, és ránéztem az ellenállhatatlanul szép, kifejező arcra. Keze felkúszott a testemen, a nyakamat cirógatta, fejét 102

az enyémre hajtotta. Csípője azonban nem pihent, döfései fokozták az iramot, és az érzéki gyönyör állandó löketei gúzsba kötötték a gondolataimat. – Mondd ki a nevem! – Jeremiah – ziháltam mellemet a testéhez dörzsölve. A még mindig a zöld fehérneműbe zárt mellbimbóim sóvárogtak az érintése után. A másik lábamat is felhúztam, és a dereka körül összekulcsoltam a két sarkamat. Szeme kikerekedett, lökései fölerősödtek. – Mondd még egyszer! – Jeremiah! – kiáltottam túláradó szenvedéllyel, csaknem sírva. – Kérlek! A torkomat fogó kéz szorítása erősödött. A másik kezével Jeremiah a melltartó alá nyúlt, és a mellbimbómat morzsolgatta az ujjai között. A csípőm rátalált a ritmusra, együtt mozgott az övével, és lökéseink egyre magasabbra repítettek, egyre közelebb a csúcshoz, de mindig alatta maradva... Jeremiah még erősebben szorította a torkomat, csak annyi levegőt hagyva, amennyi az érzéki szenvedély átéléséhez kell. Tekintetem az ő zöld szemét kutatta, és ugyanazt a vágyat, gerjedelmet olvastam ki belőle, amilyen az én véremben is lüktetett. Fejest ugrottam az érzéki élvezetekbe, rábíztam magam a férfira még akkor is, amikor égni kezdett a tüdőm. Aztán elengedte a torkomat, de hevesebben döfködött, közben a mellbimbómat csavargatta. A hirtelen oxigénlöket és az ereimben áramló friss vér olyan elemi erővel hatott rám, hogy sikoltozva, rángatózva a csúcsra jutottam, és aznap este másodszor is elélveztem. Reszkettem Jeremiah teste alatt, feszegettem a csuklóimat fogva tartó szíjat, és ringatóztam a gyönyör hullámain. Nem tudtam felmérni, mennyi időbe telt, amire kitisztult az agyam, de amikor magamhoz tértem, Jeremiah még mindig rajtam volt. Szeme magába itta minden reakciómat; lassan megsimogatta az arcomat, ez volt az első őszintén gyengéd gesztusa, amire emlékszem. Hüvelykujját végighúzta az ajkaimon, mire én kinyitottam a számat és beszívtam, aztán szopogattam, harapdáltam. 103

Válaszul ekkor megláttam szemében a felparázsló tüzet, és rájöttem, hogy merev dákója még mindig bennem van. Ő felnyúlt a fejem fölé, és kioldozott. A két csuklóm kiszabadult. Az ujjaim elzsibbadtak, a csuklóm sajgott, de nem érdekelt. A szememet le nem véve Jeremiah-ról, megfogtam a vállát, aztán a hátára fordítottam. Legnagyobb elképedésemre nem ellenkezett. Vele együtt fordultam én is, végül ott guggoltam fölötte. Mostanára már levette a zakóját meg a nadrágját, de a fehér ing még mindig rajta volt, a két felső gombot leszámítva még ki sem gombolta. Lovagló ülésben elhelyezkedve rajta, egyenként kezdtem kigombolgatni az ingét, miközben éreztem a fenekemhez érő, ágaskodó dákót. Eddig még nem láttam meztelenül, és bár bágyadt voltam, a végtagjaim ernyedtek, égtem a vágytól, hogy én is fölfedezzem a testét, ahogy ő az enyémet. Tudtam, hogy nem szívesen engedi ki kezéből az irányítást, de hajtott a kíváncsiság, és nem állított meg, amikor lehántottam róla az inget, majd ujjaim végigpásztázták izmos felsőtestét. Megállapítottam, hogy nincs rajta egy gramm fölösleg se, számba vettem gyönyörűen kirajzolódó izmait, olajbarna bőrét, sötét mellbimbóit. Tökéletességét csodálva sebhelyeket is fölfedeztem: egyik vállán egy szabálytalan csillag alakú, fehér forradást és néhány rövidebb vonalat a mellén és a hasán. Egyenként megsimogattam mindegyiket, és láttam, ahogy megrándul az arca, de ezúttal sem állított meg. Az enyém. Meglepett és megborzongatott ez a kisajátító gondolat. Ujjaim bejárták feszes hasát, mellkasát, aztán közelebb hajolva az arcvonásait tanulmányoztam. Nyugodtan tűrte, ahogy megsimogattam a járomcsontját, erős állát, borotválkozás után is borostás bőrét. Mindene szép volt, tökéletes. Még egy simítás az állkapcsán, aztán a vállára támaszkodva kissé fölemelkedtem, majd lassan leereszkedtem, és egészen közelről a szemébe nézve beleültem a kemény farkába. Nagy kezével Jeremiah megragadta a vállam, és én centikre a szájától megtorpantam. Nem tudtam eligazodni a tekintetén, nem értettem ezt a kontrollált gerjedelmet. Nem engedett lehajolni, de azt nem bánta, hogy a csípőm leereszkedik, és én magamba fogadom ágaskodó férfiasságát. Erre nagyot nyelt, látszott az ádámcsutkáján. 104

Megringattam a csípőmet, köröztem, megemelkedtem, leereszkedtem, felnyársaltam magam. Jeremiah akadozva kapott levegő után. Szorítása lazult a vállamon, mire én mégis lejjebb hajoltam, számat a nyakára tapasztottam, onnan lejjebb vándoroltam a csillag alakú sebhelyhez a vállán, aztán még egy kört írtam le a csípőmmel. Ajkammal követtem a mellén a fehér forradást, ujjam hegyével megérintettem az egyik sötét mellbimbót. A fölötte húzódó sebhely nagyobb volt, mint gondoltam; ez nem tűnt olyan fakónak, de hegesebb volt, magán viselve a súlyos sebesülés nyomait. Fölnézve rá láttam, hogy ugyanazzal a megfejthetetlen nézéssel figyel; szája megnyílt, és olthatatlan vágyam támadt, hogy megízleljem ajkait. Újra fölé hajolva ujjaim megint vándorútra indultak az arcán. – Olyan szép vagy – suttogtam végigpillantva rajta. Tekintete mélyén vágyakozás tükröződött, aztán miközben a száját csodáltam, a hajamhoz emelte a kezét, beletúrt, és magához húzva megcsókolt. Mohón estünk egymás szájának, aztán ő megragadta a csípőmet, míg én szilaj vágtába kezdtem a felsőtestét simogatva. Valahol a közelünkben vibrálva és idegesítő kitartással zajongott egy mobiltelefon. – Valaki nagyon beszélni szeretne veled – doromboltam a fülébe vigyorogva. – Majd visszahív – horkantotta, és fellökte az ágyékát, amitől szabályosan újra felnyársalt a férfiasságával. Én felnyögtem, és már ki is ment a fejemből a telefon a telefonálóval együtt. Aztán Jeremiah a hátamra döntött, beleharapott a nyakamba, és döngetett a matracon. A combom közé szorítottam, sóhajtoztam, ő meg döfött rendületlenül. Körmeim a vállába mélyedtek, erős teste mágnesként vonzott, ahogy egy ritmusra csattant össze a csípőnk. Belemarkolt a hajamba, és hátrahúzta a fejem, hogy lássa az arcomat. Csillapíthatatlan vágytól égett a szeme, és én diadalmámorban úsztam, amikor felkiáltott, aztán rángva-remegve belém élvezett. Csukott szemmel öleltem remegő testét. Rám nehezedő súlya biztonságot adott, és én kielégülten felsóhajtottam. – Én... – szeretlek, fejeztem be magamban. 105

Erre a kósza és megengedhetetlen gondolatra kipattant a szemem. Megrémültem attól, amit majdnem kimondtam. A mennyezetet bámultam, amikor Jeremiah megmozdult, végül legördült rólam és föl is kelt az ágyról. Én nagyot nyeltem, hirtelen elfogyott a levegőm. Tényleg ezt akartam neki mondani? Szótlanul az ágy túlsó szélére gördültem, és kimenekültem az előszobából nyíló fürdőbe, kikerülve a közös hálószobához tartozó nyitott előteret. Meggyőződtem, hogy magamra zártam az ajtót, aztán a tükörképemet vizsgálgattam, még mindig attól riadtan, mi minden meg nem fordul a fejemben. Talán ha két napja ismerem ezt a férfit? Ennyi nem lehet elég, hogy ilyen mély érzelemről nyilatkozzon az ember. De mégis majdnem kicsúszott a számon ez a szó, és ezt találtam ijesztőnek. Remegő kézzel nyitottam meg a mosdókagyló meleg vizes csapját, hogy ledörzsöljem magam a mosdókesztyűvel. Még nem volt olyan komoly kapcsolatom, amikor ilyen szavakat válthattam volna valakivel. Tiniként is túl gyakorlatias voltam, hogy kimondjak egy szeretleket a családomon kívül bárkinek. Az a tény, hogy majdnem kicsúszott a számon, tényleg komolyan megijesztett. Korai még ezen tépelődni, figyelmeztettem magam, aztán eszembe jutott, hogy apám mindig azt mesélte, ő az első pillanatban beleszeretett anyába, ahogy meglátta. Anyám nem volt ennyire romantikus, én pedig rá ütöttem, mindig komolyan vettem a szólást, és kétszer is meggondoltam a dolgot, mielőtt cselekedtem volna. De ez a terület merőben új volt számomra, nem ismertem ki magam. Kopogás hangja szakította félbe gondolataimat. Ahogy kidugtam a fejemet az ajtón, hallottam, hogy a lakosztály bejáratán kopognak. Még örültem is, hogy valami eltereli a figyelmemet, és gyorsan magamra kaptam egy köntöst a fogasról. Az elejét összefogva már siettem is az ajtóhoz, és kilestem a kis kémlelőnyíláson. Egy egyenruhás szállodai alkalmazott állt kint, valamit a kezében tartva. Kíváncsian kitártam az ajtót. – Mit óhajt? Az alkalmazott épp hogy meghajtotta magát.

106

– Ajándék Mr. Hamiltonnak és vendégének – mondta hibátlan angolsággal, és felém nyújtott egy palack pezsgőt meg két karcsú pezsgőspoharat. Elcsodálkoztam, nem tudtam, mi ilyenkor a teendő, de azért elvettem tőle, amit hozott. A fickó megint meghajtotta magát, és hátralépett, én pedig becsuktam az ajtót, majd ráfordítottam a kulcsot. Be akartam menni a lakosztályba, amikor eszembe jutott valami, és újra kinyitottam a bejárati ajtót. – Mivel tartozom...? – kérdeztem, de addigra a férfi felszívódott, én pedig vállat vontam, becsuktam az ajtót, és bevittem az üveg pezsgőt meg a poharakat. Jeremiah az egyik nagy karosszéken ült elnyújtózva és a mobilját nézte borús tekintettel. Amint észrevett engem, földerült a képe, még el is mosolyodott, amivel meglepetést szerzett nekem. Megdobbant a szívem, olyan gyönyörű volt, alig hittem el, hogy az enyém. Egyelőre, most még az... A pesszimista gondolattól elhúztam a szám. A valóság, mint mindig, a legrosszabbkor szól közbe. Jeremiah felém nyújtotta a karját. – Gyere ide! – Amikor odaértem hozzá és megfogtam a kezét, így szólt: – Térdelj le! Gondolkodás nélkül úgy tettem, letérdeltem a padlóra. Megsimogatta a hajamat. Énem egyik fele csodálkozott, miért viselkedek első szóra ilyen készségesen, sőt engedelmesen, hiszen ha nem is vagyok harcos feminista, azért szorult belém némi női önérzet. Ugyanakkor cserébe azért, hogy engedem magam irányítani, Jeremiah olyan nyugalmat adott nekem, amilyenben régóta nem volt részem. Az élet csak nehézségeket okozott nekem az utóbbi években, ezért bizonyos szempontból most úgy éreztem magam, mintha vakáción lettem volna. Már csak a szemében tükröződő elismerés is megérte, bár az énem másik – a praktikus – fele nem akarta tudni, miért is van így ez az egész. – Ki telefonált? – kérdeztem. – Senki, aki számítana. Különben üzenetet is lehet hagyni – válaszolta, aztán a kezemben lévő tálcára mutatott. – Ez meg honnan van? – Ajándék. 107

Elvette tőlem a palackot meg a poharakat. – Jó pezsgő – állapította meg, miután egyetlen pillantást vetett az üveg címkéjére. – Nyilván a mai gála valamelyik védnöke küldhette. Csak néztem a palackot, és azon csodálkoztam, honnan tudhatta, hogy a pezsgő jó minőségű. – Én még soha nem ittam igazi pezsgőt – mondtam. – Soha? – lepődött meg Jeremiah. Megráztam a fejem. – Legfeljebb habzó almapezsgőt, amikor gyerek voltam, aztán amikor felnőtt lettem, soha nem hívtak meg pezsgős alkalmakra. – Akkor legfőbb ideje megkóstolnod. – Egyik kezében elfért a palack meg a két pohár, a másikkal fölsegített és kinavigált a teakonyhába. – Legalább drága, márkás pezsgővel kezded. Érdeklődve figyeltem, ahogy leveszi a dróthálót a palack szájáról, aztán a fal felé fordítva kipukkantja a dugót. Csak félig töltötte a két karcsú pezsgőspoharat, és a száránál fogva átnyújtotta nekem az egyiket. – Egészségedre! A drága, halványsárga nedű látványra semmiben sem különbözött azoktól a habzó, buborékos italoktól, amikhez gyerekként, majd fiatal felnőttként hozzászoktam. Belekortyoltam, és kesernyésnek találtam az ízét, amitől az orromat fintorgattam, miközben a buborékok egy darabig ott időztek a nyelvemen. A második korty után sem voltam igazán elkápráztatva a drága folyadéktól. – Huh, nem ettől fogok lerészegedni. Jeremiah jóízűen nevetett rajtam, én meg rácsodálkoztam. Lazább és nyitottabb volt, mint amilyennek eddig láttam, és nem értettem, mi történt. Majdnem kisfiús vidámságától kalapálni kezdett a szívem. Vajon van fogalma arról, milyen szívdöglesztő, ha így néz a magamfajta lányra? – Talán ez az az íz, amit csak fokozatosan kedvel meg az ember. – Könnyedén megforgatta az italt a pohárban, de ő nem ivott, továbbra is engem nézett. Elpirultam figyelmes tekintetétől, aztán megráztam magam. Kezdeményezőbb is lehetnél, kisanyám, gondoltam. – Kipróbáltad már a testről való nyalakodást? 108

Ezúttal ő nézett rám döbbenten, a haja tövéig fölszaladt a szemöldöke. – És te? – kérdezett vissza, de persze nem tűnt meglepettnek, amikor megráztam a fejem. Földerült az arca, én pedig csodálkozva néztem rá. Egészen játékos hangulatba került, többé nem az a vérkomoly, ellentmondást nem tűrő férfi ült előttem, amilyennek eddig láttam. Provokatív tekintete viszont felpiszkált, és erre a magam módján válaszoltam. Látványosan hátradőltem, hátrahajtottam a fejemet, aztán a poharam tartalmát magamra löttyintettem, az ital lefolyt a két mellem között, és jutott belőle a köntösömre is. Vagányságom elérte a kellő hatást. Jeremiah pupillája kitágult, utánam nyúlt, magához húzott, vissza a karjaiba. – Nagyon izgató vagy – mondta, és kivette a kezemből a poharat, aztán ráhajolt a nyakamra. Hirtelen megfájdult a gyomrom, görcsbe rándult, de igyekeztem nem törődni vele. Jeremiah ajkai eközben elindultak a nyakamon lefelé, hogy eljussanak a mellemen csorgó drága nedűhöz, de amikor a gyomrom másodszor is összefacsarodott, felnyögtem, és a testem összegörnyedt. Az önfeledt élvezet azonnal eltűnt Jeremiah arcáról, és fölsegített. – Valami baj van? Szigorú hangja válaszra várt, de én csak habogni tudtam. – Nem... érzem jól... – ennyire futotta, és botorkálva indultam a konyhai mosogató felé. Iszonyúan émelyegtem, öklendeztem, alig értem oda, aztán kiadtam gyomrom szegényes tartalmát a mosogatóba. A lábam rongyként rogyadozott, nehezen tudtam egyenesen tartani magam, bele kellett kapaszkodnom a pult márványlapjába. Mögöttem csörömpölve összetört egy pezsgőspohár, az ital kifolyt a padlóra. Amikor újra öklendezni kezdtem, Jeremiah fölkapta a legközelebbi telefont. – Azonnal kérek egy orvost a lakosztályba – kiáltott bele a kagylóba, de már el is dobta, odaugrott hozzám és elkapott, mielőtt elestem volna. – Lucy, kérlek, maradj velem! 109

A gyomrom továbbra is háborgott, görcsölt, és úgy összefacsarodott, hogy felkiáltottam a fájdalomtól. Egy kéz kisimította az arcomból csatakosra izzadt hajamat, engem pedig tehetetlenül rázott a hideg, nyögtem, és nem bírtam uralkodni magamon. Éreztem, hogy összecsuktam a padlón, de látómezőmben még feltűnt Jeremiah elhomályosuló alakja. – Azonnal orvosra van szükség! – Jeremiah hangja tompán jutott el hozzám, mintha vízen keresztül hallottam volna, de kiérződött belőle a kétségbeesés. Megmerevedett a testem, az izmaim fájdalmasan összerándultak, aztán elsötétült előttem a világ.

110

13

Nyolcéves koromban lettem először influenzás. Súlyos szövődménnyel járt, rohantak velem a kórházba. Az egészből nem sokra emlékszem, csak a fájdalomra meg a szenvedésre, amivel a gyógyulás járt, és a szervezetem derekasan küzdött, hogy megszabaduljon az undok betegségtől. A kórházi szobában való ébredés hasonló, mint amikor egy rossz álomból próbál kiszakadni az ember. Még csukott szemmel oldalra fordítottam a fejem, de ettől a minimális mozdulattól is szédültem és émelyegtem. Nyöszörgésemre kisebb csődület támadt mellettem, majd egy különösen ismerős hangot hallottam: – Hívja az orvost! Miért tűnt olyan ismerősnek? Ki lehetett... Mivel a gondolkodás fájdalmat okozott, egyelőre nem erőltettem a dolgot, és amennyire lehetséges volt, igyekeztem nyugton maradni. Kis idő múltán enyhült az émelygésem, és nagy nehezen sikerült kinyitnom az egyik szememet, aztán a másikat is. Egy jól megvilágított szobában feküdtem, a fölöttem fluoreszkáló fények úgy vakítottak, hogy szinte fájt. Megállapítottam, hogy jobb, ha egyelőre inkább lehunyom a szempillámat, de hallottam, hogy néhányan belépnek. – Miss Delacourt, Montague doktor vagyok. Arra kell kérnem, hogy nyissa ki a szemét. – Fáj – motyogtam, a nyelvem hozzátapadt kiszáradt szájpadlásomhoz. Megint megpróbáltam kinyitni a szememet, ezúttal kevésbé tűnt rossznak. Az egész helyiséget a jelenlévőkkel együtt elmosódottan láttam. Az ágyam mellett álló magas alak közel hajolt hozzám, és egy lámpával bevilágított a szemembe. Összerándult az

arcom, pedig a fájdalom már múlóban volt, és a fehér köpenyes nem tett mást, csak néhányszor elhúzta a szemem előtt a kis fénycsövet. – Hogy érzi magát? – Az orvos jól beszélt angolul, de érezhetően francia akcentussal. – Mint akit elütött a gyorsvonat – mondtam bágyadtan. – Még Párizsban vagyok? – Oui, a kis balesete után rögtön behozták ide. – Hol van Jeremiah? – Mindenáron fel akartam ülni, figyelmen kívül hagyva, hogy majd' szétrobban a fejem, de szerencsére az orvos visszatartott. – Ő jól van? – Egyeztet a francia hatósággal a történtek utáni nyomozásról – tájékoztatott egy másik hang. – Természetesen diszkréten. Kellett egy kis idő, mire azonosítottam az ágy melletti ismerős alakot. A homályos foltokból alig tudtam kivenni Ethan kopasz fejét. – Szóval őt nem...? – Nem, őt nem mérgezték meg – válaszolta, kitalálva az én befejezetlen kérdésemet, mire végre kiengedtem a tüdőmből a visszatartott levegőt. – Már utánanézett egy-két dolognak, hogy sikerüljön elcsípni a tettest. Üzentem neki, hogy maga felébredt, és bármelyik pillanatban itt lehet. Megkönnyebbültem a hír hallatán, hogy Jeremiah jól van és nemsokára itt lesz. Az orvos egy pohár vízzel kínált, miután én az órára néztem, aztán a sötét ablakra. – Mennyi ideig nem voltam magamnál? – Három napig – válaszolt Ethan, én pedig majdnem kiköptem a korty vizet. A nagydarab férfi feszengett. – Nem tudtuk, mi lesz a vége. Maga szerencsés, hogy Jeremiah kapott némi egészségügyi kiképzést. – Majdnem meghaltam? – Suttogássá halkult a hangom, nehéz volt megemészteni az ijesztő lehetőséget. – Ön válságos állapotban volt, Miss Delacourt. – Az orvos elvette tőlem a poharat, letette az éjjeliszekrényre, amelyet végre tisztán láttam már. – Ha Mr. Hamilton nem olyan találékony, nem biztos, hogy mi most itt beszélgethetnénk. Jó ideig a kezemet vizsgálgattam, sok minden összekuszálódott a fejemben. 112

– Elfáradtam – mondtam erőtlenül, és visszahanyatlottam a párnámra. – Mielőtt elaludna – lépett hozzám Ethan –, föltennék néhány kérdést arról az emberről, aki a lakosztályba hozta a pezsgőspalackot. Megfagyott ereimben a vér. – Maga szerint ő volt az, aki...? – Ezt szeretnénk kideríteni. A mély hang megdobogtatta a szívemet. Az ajtónyílásból Jeremiah nézett rám, természetesen kifürkészhetetlen arccal. Belépett a szobába, és megállt az ágy lábánál. Mintha megkönnyebbülést olvastam volna ki a szeméből, mielőtt az orvosra nézett volna. – Hogy van Lucy? – Ébren, és ez jó jel. Egy kicsit szeretném még bent tartani megfigyelésre. Jeremiah bólintott az orvosnak, aki viszonozta a gesztust, majd csendben elhagyta a szobát. A félelem fekete lepelként telepedett rám, és önkéntelenül Jeremiah – aki az üres poharamat vette föl az éjjeliszekrényről – keze után nyúltam, és nem érdekelt, ki látja. Valaki meg akart ölni. Ettől a gondolattól felgyorsult a szívverésem. – Vissza tud emlékezni arra az emberre, aki a pezsgőt hozta? – kérdezte Ethan, és én megszorítottam Jeremiah kezét. – Átlagos volt, semmi különös – válaszoltam, aztán megrándult az arcom. Ennél hasznosabbnak kellene lennem. – Fehér ruhát viselt, mint a szálloda alkalmazottjai, azt hiszem, középbarna haja volt és barna szeme. – A haj és a szem színét meg lehet változtatni – szólt közbe Jeremiah. – Milyen volt az arca? Volt rajta sebhely, anyajegy, szeplő, egyéb ismertetőjegy? A gondolkodástól megfájdult a fejem, de azért becsuktam a szemem, és megpróbáltam felidézni azt a rövid pillanatot, amíg láthattam az ismeretlen arcát. Kis idő múltán összeállt valami kép az emlékezetemben. – Mélyen ülő szeme volt, keskeny szája, és nálam egy-két centivel lehetett magasabb. Aztán mintha lett volna egy anyajegy a bal halántékán, meg egy sebhely az állán, de hogy ez mennyire lehetett smink, azt nem tudom. 113

Jeremiah és Ethan összenézett, én pedig elkeseredtem. A leírásom ráillene a fél országra. – No és a hangja? – kérdezte Ethan, miután beírt valamit a füzetébe. – Kifogástalanul beszélt angolul. Amerikai kiejtéssel, azt hiszem. – Összezavarodtam, kezemet ráejtettem a matracra. – Nem tudom! Olyannak tűnt, mint bármelyik szállodai alkalmazott, és nem hinném, hogy alaposan megnéztem volna. – Aztán hirtelen eszembe jutott valami. – Mi a helyzet a biztonsági kamerákkal? Valamit csak rögzítettek. Mindkét férfi a fejét rázta. – Már ellenőriztük – mondta Jeremiah. – Bárki volt is, tudta jól, hol vannak elrejtve a kamerák. Sosem látszik az arca, egyetlen felvételen se. Lelombozódva belesüppedtem az ágyba. – Van egyáltalán valami, amiben segíthetek? Megszólalt Jeremiah telefonja, elővette és ránézett a kijelzőjére. – Ezt muszáj elintéznem – mondta, és kiszabadította a kezét az enyémből. – Ethan, keress egy grafikust, aki lerajzolja, amire Lucy emlékszik. Mindjárt visszajövök. Könnyek csípték a szememet, miután Jeremiah kiment a szobából. Te ostoba, korholtam magam sűrűn pislogva, ettől még tennie kell a dolgát. Ezzel együtt bántott, hogy ott hagyott; olyan biztonságot adott a jelenléte, amilyet nem éreztem egy egyszerű testőr mellett. – Ugye tudja, hogy Jeremiah-t eléggé megrázta ez az ügy? Ethanre emeltem könnyektől fátyolos tekintetemet. A kopasz férfi nem nézett rám, látszólag elmélyülten pötyögött valamit a telefonjába, de azért éreztem, hogy figyel rám. – Ezt hogy érti? – kérdeztem tőle. Váratott magára a válasszal, lekötötte a telefon, és csak miután visszacsúsztatta az övtartóba, akkor nézett rám. – Tulajdonképpen mennyi ideje ismerik egymást? Összeráncoltam a homlokomat, a kérdés úgy ért, mintha kihallgatáson lettem volna. – Néhány napja. Miért? Ethan köhintett. 114

– Minden tőle telhetőt megtesz, hogy kiderítse, ki tette ezt. Már régen nem láttam őt ennyire eltökéltnek. Még a seregben együtt töltött időkben sem akart ennyire a dolgok végére járni, de azóta se, amióta vezérigazgatóként szembesülnie kell a személyét érő fenyegetésekkel. Ugyancsak meglepődtem. – Tényleg? Volt ilyen? Ethan megrántotta a vállát, mintha semmiségről volna szó. – Amikor a seregben szolgáltunk, jó néhány veszélyes küldetést átéltünk, de nem hallottam őt beszélni, és ez volt a természetes. És most, amikor amúgy is nehéz a dolga, több helyről is veszélyes fenyegetést kapott. Nem sokkal az után, amikor annak idején elhatározta, hogy támogatja a vállalkozásomat, valaki rálőtt az irodaháza előtt. – Ethan felindultan kifújta a levegőt. – Mielőtt a helyszínre értem, Jeremiah már hatástalanította a merénylőt, eltörte a csuklóját és elvette tőle a fegyvert. – És mi történt utána? – kérdeztem, amikor Ethan elhallgatott és megint a telefonját birizgálta. – Semmi. Mondta, hogy derítsem ki, ki állt a merénylet mögött, tudassam vele, aztán felszállt egy Dubaiba tartó gépre. A legkevésbé sem tűnt nyugtalannak. – Ethan rám nézett. – Most talán azért viselkedik így, mert maga miatta került veszélybe, ő pedig felelősséget érez azok iránt, akik az alkalmazásában állnak, vagy akik a gondjaira vannak bízva. Egyébként Celeste átmenetileg átvette tőle az üzleti ügyeket, amíg ő az embervadászattal van elfoglalva meg azzal, hogy a sajtó ne kapjon szagot. – Tehát az, aki most telefonált neki... ? – Valószínűleg az egyik kontaktja. Ha nem akarta, hogy valamit meghalljunk, akkor biztosan olyan kapcsolata jelentkezett, amelyikkel én nem értek egyet. Mindenesetre most elragadtatta magát, nagyon beindult. Épp a végszóra érkezett vissza Jeremiah, miközben a telefonját a zsebébe süllyesztette. Ahogy most először egy pillanatra kiláttam az előtérbe, két fekete ruhás alakot vettem észre, akik a bejárat két oldalán álltak, aztán az ajtó ismét becsukódott. Ezek szerint testőröket is állított. Ilyen nagy bajban vagyunk? 115

– A fiúk már keresik a grafikust – közölte Ethan. – Remélem, néhány órán belül csak találunk valakit. – Helyes. – Jeremiah odajött az ágyamhoz, összehúzott szemmel vizsgálgatott. – Pihenned kellene. – Kivel beszéltél telefonon? – kérdeztem kertelés nélkül. Amikor résnyire összehúzta a szemét, láthatóan megsértve az érdeklődéstől, én nem tágítottam. – Ha ennek bármi köze van hozzám, tudnom kell róla. Ki akart megölni minket? Jeremiah Ethanre nézett, de a nagydarab biztonsági főnök már megint belefeledkezett a mobiljába, és szándékosan nem figyelt a mi beszélgetésünkre. – Még nem vagyok biztos – mondta végül Jeremiah. – Mindenesetre megadtam a tőled kapott személyleírást, azon el lehet indulni. És most pihenj! Szükségem is volt a pihenésre – korábban azért küszködtem, hogy felébredjek, utána meg azért, hogy ébren maradjak. – De ugye nem mész el? – kérdeztem, és magamra húztam a takarót. A tekintete mintha ellágyult volna. – A közelben leszek – ígérte, és ennyi elég volt nekem, hogy becsukjam a szemem, és hagytam, hogy legyőzzön a kimerültség. Még háromnapos megfigyelésre bent tartottak a kórházban. Az orvos elégedett volt a gyógyulásommal, de én gyengébbnek éreztem magam, mint egy kisbaba. Segítségre volt szükségem az olyan alapvető dologban is, mint a járás, ami feszélyezett, és elszántan igyekeztem mindent egyedül csinálni. Egyszer sikerült megcsúsznom és majdnem elestem, amikor ki akartam menni a szobához tartozó fürdőszobába, utána Jeremiah elintézte, hogy állandóan mellettem legyen akár egy nővér, akár egy testőr. A napokat többnyire alvással töltöttem, de gyorsan beleuntam a kórházi ágyon való heverészésbe. Amikor megemlítettem ezt Ethannek, a szobámban állandó jelen lévő, szép szál testőrnek, nemsokára egy vadi új tablet termett az éjjeliszekrényemen, eredeti csomagolásban. Az ügyes kis jószág nagyon jól jött, és ennek köszönhetően szabadidőm nagy részében az új főnökömmel kapcsolatos ismereteimet bővítettem. 116

Korábban csak blöfföltem, amikor azt állítottam, hogy a Wikipediából ismertem az életét, de kiderült, hogy mindenki onnan szerzett értesüléseket róla. Dióhéjban szó esett a különleges alakulatnál töltött időkről, részletes hírek számoltak be jótékonysági tevékenységéről, nem utolsósorban kiterjedt üzleti vállalkozásairól, ezek azonban számomra már nem jelentettek újdonságot. Jellemzésül a sajtó előszeretettel kapcsolt hozzá olyan jelzőket, mint „titokzatos” vagy „rejtélyes” – és a szavak helyénvalóknak is bizonyultak, ha azt vesszük, hogy szinte egyetlen fórumon sem foglalkoztak vele mélyebben. Amikor az apja halála után ő került a részvénytársaság élére, hasonlóan felszínes, többnyire előrejelzések vagy találgatások jelentek meg arról, hogy az új menedzsment irányításával milyen irányban fejlődik a társaság, vagy, hogy a nem igazán gazdasági végzettségű fiatalember valóban képes lesz-e átvenni Rufus Hamilton iparmágnás szerepét, és így tovább. A harmadik napra már tényleg képes voltam segítség nélkül mozogni, épp idejében, hogy elhagyhassam a kórházat. Távozásunk beleillett egy kémfilmbe: testőrök csempésztek le az alagsori garázsba, gondosan beültettek egy ott várakozó limuzinba, amelyről azt feltételeztem, hogy egyenesen a repülőtérre visz bennünket. Jeremiah mindenre figyelt, egy pillanatra sem tágított mellőlem, sőt még akkor is oltalmazón átkarolta a vállam, amikor az autó felhajtott a garázsból. Jeremiah vállára hajtva a fejemet majdnem végigbóbiskoltam az egész utat. Egyszer, nem tudtam volna megmondani, mennyi idő múltán, fölébredtem, és annyit láttam, hogy már nem a városban autózunk, de nem foglalkoztam vele, visszadőltem és aludtam tovább, amíg meg nem állt a kocsi. Jeremiah megmozdult, én pedig fölkaptam a fejemet és fátyolos szemmel néztem ki az ablakon. Körös-körül füves vidéket láttam, magasra nyúlt gyomnövények hajladoztak a szélben. Ez nem a repülőtér, az biztos – gondoltam a szememet dörzsölve. – Hol vagyunk? Jeremiah nem válaszolt, mihelyt a sofőr kinyitotta neki az ajtót, a kiszállással volt elfoglalva. 117

– Gyere, és találd ki – mondta aztán, majd a karomnál fogva kisegített. A közelben egy épület állt, valahogy ismerősnek tűnt, a szélfúvás hangja mögül pedig mintha a tenger hullámainak mormolását hallottam volna. Nem messze más autók is parkoltak, és turisták jöttek-mentek a csípős hidegben, ennél több látnivalót nem kínáltak a széljárta, füves dombok. Az alvástól még mindig tompa aggyal próbáltam azonosítani, hol vagyunk, pedig különös módon ismerősnek találtam az egész vidéket. Néhány sötét ruhás alak állt elszórtan, egy fekete férfi pedig futva közeledett hozzánk. – A terep biztosítva, uram – jelentette, Jeremiah pedig bólintott. Eltűnődve néztem végig a lankás dombokon, láttam a földből kiálló néhány sírkövet, de semmi nem mozgatta meg a memóriámat. Egészen addig nem kapcsoltam, amíg észre nem vettem az épület bejárata fölött lobogó francia és amerikai zászlót. Akkor végre rájöttem, hol vagyok. – Te elhoztál engem Utah Beachre – suttogtam meglepetten vagy inkább meghatottan. Eddig csupán képeken vagy apámmal együtt a televízióban láttam a történelmi helyszínt, amely egy volt a sok közül a normandiai partszakaszon, ahol a második világháború idején partra szálltak a szövetségesek. A víz összetéveszthetetlen illata a Csatorna közelségéről árulkodott, ott is volt, rögtön az épület mögött, de télies ködbe burkolózva. Szótlanul, könnyekkel küszködve néztem Jeremiah-ra. Egyetlenegyszer említettem a helyet, és biztosra vettem, hogy elfeledkezett a beszélgetésünkről, de íme a bizonyíték, hogy mégiscsak figyel rám. Amikor megborzongtam, Jeremiah levette a kabátját és a vállamra terítette. – Azt mondtad, ez az a hely, ahova feltétlenül szeretnél eljutni. – Feszengett, nyugtalannak látszott, arra gondoltam, talán a könnyeim miatt. – Van egy múzeumuk is, ahol a partraszállás emlékei láthatók. És lemehetünk a vízhez is, ha kedved van hozzá. Hangja nyers volt, a viselkedése kimért, de én már hozzászoktam és nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Boldogság töltött el, hogy láthatom azt a helyet, ahova mindig vágytam. Hideg szél fújt a tenger felől, még jobban lehűtötte az amúgy is fagyos téli levegőt; az ég 118

befelhősödött, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban szállingózni kezdhet a hó. Apám kis fényképe, amelyet a kandallópárkányon tartott, nem tudta visszaadni a valóságot; a hely sokkal erőteljesebbnek és tágasabbnak tűnt, mostani állapotomban talán drámaibbnak is. Mennyire jó, hogy eljuthattam ide! Nem tudtam, nem is nagyon akartam uralkodni az érzelmeimen, és megfogtam Jeremiah kezét. Előbb megfeszült a teste, aztán láttam, hogy nyel egyet, és ujjai elernyedtek a kezemben. – Bekísérnél? – kérdeztem összébb húzva magamon a kabátot. Ellágyult tekintettel nézett le rám, majd lassan a szájához emelte a kezemet. – Megtiszteltetésnek venném. Szememmel lefényképeztem a helyszínt, és megmagyarázhatatlan öröm töltött el, hogy a valóságban is láthattam.

119

14

Nem időztünk annyi ideig Utah Beachen, ameddig szerettem volna. Jeremiah mindvégig mellettem maradt, én pedig egyik kiállítási tárgytól a másikig vonszoltam magammal. Alig egy óra múlva azonban elgyengültem, és kértem, hogy menjünk a tengerpartra, mielőtt végképp elhagy minden erőm. Velem tartott, de rövidre fogta a sétát, miután másodszor is megbotlottam. Ráadásul rettenetesen vacogtam, hiába vettem magamra több réteg ruhát. Jeremiah megígérte, hogy bármikor visszajöhetek, ha felgyógyulok, és ha már nem lesz ilyen hideg. Boldogan hittem neki. A repülőutat vissza New Yorkba csaknem végigaludtam a gépen, akkor ébredtem fel igazán, amikor leszálltunk. Jeremiah tartotta a szavát, velem maradt, amíg gyorsan átjutottunk a reptéri biztonsági ellenőrzésen, és a ránk váró limuzinhoz siettünk. Az autó számomra ismeretlen helyeken járt, biztos voltam, hogy nem hozzám igyekszünk. Jeremiah vállán nyugtattam a fejem, az ő keze a két combom között állapodott meg, és bár szorításában nem volt semmi nyilvánvalóan szexuális késztetés, érintését határozottan birtoklónak éreztem, és egyáltalán nem bántam. Amikor a limuzin ablakából megpillantottam az impozáns, nagy házakat, fölemeltem a fejem, hogy jobban láthassam az elsuhanó díszletet. A közeli vízfelületről visszaverődött a sűrű felhők közül áttörő napfény, miközben elhagytuk a hatalmas vitorlásokkal és jachtokkal teli kikötőt. – Hova megyünk most? – kérdeztem végül. – A manhattani lakás nem biztonságos, túlságosan a nyilvánosság szeme előtt van. A családi házam Hamptonsban sokkal megbízhatóbb lesz, amíg a végére nem járunk ennek a mocskos ügynek.

Az utolsó szavak elég indulatosan hangzottak el Jeremiah szájából, én meg csak nyeltem egyet, ahogy eszembe villant, mi forog kockán. Figyelmemet inkább a mellettünk elsuhanó házakra – pontosabban palotákra, udvarházakra – fordítottam, és nem akartam arra gondolni, milyen bizarr és zavaros lett az életem. A fényűző épületek, amelyek mellett elhaladtunk, méreteiket leszámítva nem sokban hasonlítottak egymásra se stílusban vagy építészeti megoldásokban, se ízlésben vagy nagyvonalúságban. Még sosem jártam Long Island legelőkelőbb részén vagy New York más dúsgazdag negyedeiben, de sokat hallottam róluk a tévében és az interneten látott képeken felnőtt barátaimtól. A parton álló paloták többségéhez saját móló tartozott, így jókora, akár kisebb park nagyságú fogadóterek nyúltak rá a vízre gondosan nyírt pázsittal, néhol székekkel és asztalokkal. A méregdrága telket leszámítva, a régebbi vízparti birtokok kevésbé tűntek értékesnek, de mindenképpen otthonosabbnak, meghittebbnek és lakhatóbbnak – derűt és nyugalmat árasztottak, mindössze kétórányira a metropolisztól. Az épület, amely felé befordultunk, nem látszott kevésbé nagyszabásúnak a szomszédos palotákhoz képest, sőt tekintélyesebbnek tűnt. A kapunál csapatnyi testőr teljesített szolgálatot, lehúzatták velünk még az ablakokat is, de ettől én nem éreztem nagyobb biztonságban magam, Jeremiah viszont nagyon elégedettnek látszott. – Ez mindig így van? – kérdeztem, amikor a nagy, kétszárnyú kapu kinyílt előttünk. – Megbíztam Ethant, hogy nélkülözhető biztonsági embereivel nézesse át az épületeket. A legtöbbjük volt katona, úgyhogy pontosan tudják, mire kell figyelni. – Ó – mondtam bizonytalan hangon, nem tudtam, hogyan kellene válaszolnom. Ezek szerint egész hadserege van. – Hát... ez... nagyszerű – tettem még hozzá. A kocsibehajtót egy darabon élő sövény és fák szegélyezték, a birtokot kissé elrejtve az érkező szeme elől. Az út jobbra kanyarodott, és a hirtelen elém táruló látványtól elakadt a lélegzetem. Az én családom a középosztályhoz tartozott, az otthonunk szép volt, 121

de nem nagy. A tény, hogy öreg házunk talán ha az egynegyede lehetett az előttem magasodó épületnek, tényleg a torkomra forrasztotta a szót. Megéreztem, hogy Jeremiah néz, gondoltam, illene mondanom valamit. No de mit? Mintha egy angol kastély előtt ámuldoztam volna, ahol minden csupa vastag, nehéz kő, repkény a falakon. A rezidenciát fák és sűrű bokrok zárták el a szomszédoktól, de az épületen túl a telek kinyílt a víz felé. A ház mellett és távolabb mögötte kisebb építményeket is láttam, valószínű, hogy ott szállásolták el a ránk vigyázó biztonságiakat. A hátsó park erősen lejtett a vízre néző domb aljáig, ahol alacsony csónakház nyújtózott a parton. A főbejárattól nem messze már parkolt egy drága piros autó, aminek láttán Jeremiah dühösen felsóhajtott. A limuzin közvetlenül mögé állt be, és amikor sofőrünk került egyet, hogy kinyissa nekünk az ajtókat, láttam, amint a másik kocsiból egy karcsú szőke nő száll ki. – Ki az? – kérdeztem. – A családom. A lesújtó hangon odavetett szó sok mindent sejtetett, de mielőtt rákérdezhettem volna a részletekre, Jeremiah már kint is volt. Aztán odajött, hogy segítsen nekem, de a szőke nő is úton volt felénk. Idősebb volt, mint amilyennek első pillantásra, távolabbról gondoltam, de nehezen lehetett volna megsaccolni a valódi korát; ajkai túl teltnek tűntek, arcán a bőr természetellenesen feszesnek. Csupán a nyakán kissé megereszkedett bőr és kiálló kulcscsontja – a túlzott soványság átka – árulta el, hogy jócskán benne jár az érett korban. – Drágám, micsoda öröm, hogy találkozunk! – A nő széttárta két karját és átölelte a dermedten álló Jeremiah-t, aki nem viszonozta se az ölelést, se a negédes áradozást. – Elöl az az ember mondta, hogy úton vagy idefelé, erre megvártalak. Hinnéd, hogy nem engedték be Dashwoodékat? Pedig mennyire várták, hogy megnézhetik a birtokot! – Dashwoodék nincsenek rajta a jóváhagyott vendégek listáján. – Jeremiah hangja udvarias volt, de feszült, úgy tűnt, féken tartja az indulatait. – Mit keresel itt? 122

A rideg fogadtatás egyáltalán nem hozta zavarba a nőt. – Mondtam neked, drágám, hogy csak elhoztam Dashwoodékat egy rövid kis birtoknézésre. Annyira, de annyira várták, és te megbántottad az érzéseiket azzal, hogy nem engedted be őket. Talán még visszahívhatnánk őket, nem gondolod? A jelenlétem egyelőre fel se tűnt neki, aminek csak örülhettem. A nő makulátlanul elegáns volt a szép szabású blúzban és szoknyában, a tökéletesen hozzáillő cipővel és csinos kis táskával. Ezzel szemben az én ruhám gyűrött volt az utazástól, és mivel nem is keveset fogytam a kórházban, minden lógott rajtam. Egészen eddig nem törődtem vele, hogy nézek ki, de a nyúzott külsőmmel most igyekeztem minél tovább észrevétlen maradni. Volt ebben gyakorlatom. Amikor elsős gimis koromban Kanadából New York állam északi részébe költöztünk, még az akcentusomtól is megszabadultam, amiről korábban nem is tudtam, hogy van nekem. Különben is mindig inkább zárkózott voltam; így könnyebben elvegyültem a nagy csoportokban, hiszen sosem kerestem a feltűnést. Jeremiah felsóhajtott az asszony kijelentésére. – Ez már nem a te házad. Régi vita lehetett ez köztük, mert a nő csak legyintett rá. – Nem számít, drágám, időnként még meglátogathatom a régi helyet. – Aztán egyszer csak rám nézett, és felmérve a nyúzottságomat, az utazástól megviselt megjelenésemet, fagyos lett a tekintete. – Mondd csak, Jeremiah, muszáj neked a családi otthonba hoznod a nőcskéidet? Mi van, ha a sajtó kiszagolja, hogy ez itt van? Szavaira majdnem tátva maradt a szám, a kezem meg ökölbe szorult a felháborodástól. Micsoda egy némber! Annyira mérges lettem, hogy válaszul erre nem jutott eszembe olyan, ami ne lett volna goromba, vagy ne vezetett volna akár tettlegességre. Jeremiah se tudta lenyelni a sértést, előrelépett, mintha így megvédhetne bennünket a következő megjegyzésektől, én meg csak dühöngtem, majdnem szétrobbantam. – Na elég volt, anyám! – csattant fel Jeremiah hangja. Rendesen mellbe vágott a dolog, hitetlenkedve néztem egyikükről a másikra. Ez a hárpia lenne az anyja? 123

Az asszony megdöbbent a rendreutasítástól, nem győzte forgatni a szemét. – És akkor már be se mutatsz bennünket egymásnak? Jeremiah olyan volt, mint aki citromba harapott, de aztán felülkerekedett a jólneveltsége, még ha utálkozott is emiatt. – Engedd meg, hogy bemutassam Lucille Delacourt kisasszonyt, az új személyi asszisztensemet. Lucy, ő az anyám, Georgia Hamilton. – Minek ez a színjáték már megint? – A mama szavaiból áradó leereszkedő hangnem szinte fölért egy sértéssel. Jeremiah láthatóan nem akarta tovább feszíteni a húrt, én viszont felbátorodtam, és úgy döntöttem, megleckéztetem a mamát. Már éppen szóra nyitottam a számat, hogy megvédjem magam, de látva a nő szemforgató ábrázatát, hirtelen jobb ötletem támadt, és széles mosolyt varázsoltam az arcomra. – Üdvözlöm – csicseregtem franciául, és maga voltam a megtestesült bűbáj. – Látszik, asszonyom, hogy ugyanannál a sebésznél csináltatta meg a száját meg a cicijét is, hát nem sikerült valami jól. Georgia meglepetten pillogott. – Ó, maga francia? Még szélesebb mosolyra húzódott a szám, hiszen kiderült, fogalma sincs, mit mondtam. – Már értem, miért vannak gondjaik a fiainak – folytattam a színlelt ömlengést, és végigmutattam hibátlan öltözékén. – Kész csoda, hogy ön még beteheti ide a lábát, ha a fiának minden látogatásakor el kell viselnie ezt a cirkuszt. – Lucy fog segíteni az üzlet francia érdekeltségű részében – szállt be Jeremiah is a játékba csaknem negédesen, amikor az anyja szeme gyanakvóan összeszűkült. A főnököm rám sandított, én meg képtelen voltam letörölni a képemről az önelégült vigyort. – Régóta alkalmazok tolmácsokat, de szükségem van a folyékony francia nyelvtudásra házon belül is. Erre felkaptam a fejem, de továbbra is mosolyogva néztem Jeremiah-ra. Ez most komoly? – gondoltam, de aztán elvetettem a dolgot. Ez is a játék része lehetett, hogy az anyját bosszantsa. 124

Mindenesetre ez olyan munka lehetne, amihez nagy kedvem lett volna. És miért ne tudnánk összeegyeztetni a munkát az élvezettel? – Aha... – Jobb híján Georgia nagy műgonddal simítgatta amúgy tökéletes toalettjét. – Még mindig az a véleményem, hogy téged nagyon átvágott az az orosz lány, az az Anja. Kezdetben talán kissé naivnak tűnt, de nagyon kikupálódott a te közreműködéseddel. Szégyen és gyalázat, hogy hagytad lelépni. Még hogy naiv? Majdnem fölszisszentem. Nem éppen ezzel a jelzővel illettem volna Miss Petrovskit. Jeremiah-nak nagyon nem tetszett a beszélgetés új iránya, összeráncolt szemöldöke között mély barázda húzódott, ahogy az anyjára villantotta a szemét. Georgia csak rántott egyet a vállán, nyilvánvalóan nem volt tekintettel a fiára, akit kellemetlenül érintett a témaváltás. – Örülök, hogy találkoztunk, édesem – mondta, de az arca egyáltalán nem látszott örömtelinek. – Esetleg együtt ebédelhetnénk? Azt már nem! Összeszorítottam a fogaimat, de rendületlenül mosolyogtam, miközben Jeremiah belém karolt. – Remélem, megbocsátasz, fel kell kísérnem Lucyt a szobájába. – Nem hívnád fel előbb Dashwoodékat, hogy kiengeszteld őket? Eléggé kiakadtak. – Szép napot, anya! – Jeremiah az ajtó felé tessékelt engem, jelezvén, hogy nincs kedve tovább maradni. Előbb méltatlankodó hangok hallatszottak a hátunk mögül, aztán amikor éppen benyitottunk a bejárat hatalmas kétszárnyú ajtaján, becsapódott a piros kocsi ajtaja. Mielőtt beléptünk az épületbe, nem tudtam, mire számíthatok. A falak belső felületét sötét faburkolat takarta, az elszórtan álló bútorok hasonlóan sötétek voltak, de a magas mennyezetnek és a világos falaknak köszönhetően a beltér nem tűnt komornak. A bejárat mindkét oldalán széles lépcsősor kanyarodott fölfelé, és fény áradt be a galéria alatti ajtónyíláson keresztül, amely a ház többi részéhez vezetett. A lépcsősort elhagyva az ajtónyíláson át tágas amerikai konyhába jutottunk, falait sötét fából készült szekrények szegélyezték, közepét pedig egy terebélyes előkészítő pult foglalta el. A nappali egyik falát hatalmas tv készülék uralta amely magasabb 125

lehetett mint Jeremiah. A szemközti falat csupa ablak és üvegajtó fedte, ott lehetett kijutni az óceánra néző földszinti teraszra. A látvány nem engedett szóhoz jutni. Arra kaptam fel a fejem, hogy Jeremiah dühösen felmordul mellettem: – Miért ilyen világos az üveg? – kérdezte, és elkapta a karomat, hogy ne lépjek be. – Elnézést uram – mondta valaki a mögöttünk álló férfiak közül – Az édesanyja rendelkezett így. – Ez már nem az anyám háza. Állítsa át! Egy másodpercbe telt, az üveg azonnal elsötétült, és homályba veszett az óceán. Engem lehengerelt a gyors váltás, de Jeremiah belém karolt és bevezetett a szobába. – Okos üveg ez – válaszolt ki nem mondott kérdésemre. – Elektromos berendezéssel átlátszatlanná lehet tenni. Az egész ház üvegfelületei elsötétíthetők így a kíváncsi tekintetek elől. Még sosem láttam ilyet. Miközben a kilátás elvesztésén sajnálkoztam, kigyúlt a világítás, és fényárba borult a szoba. A tévésarokkal szemben terebélyes ebédlőasztal állt székekkel; mellette széles párkányú kandalló. A fölötte lévő fal feltűnően üresnek tűnt, kíváncsi lettem volna, mi lógott ott azelőtt. – Óhajt még valamit az úr? – kérdezte Ethan, és amikor Jeremiah megrázta a fejét, a biztonságiak főnöke kihátrált a helyiségből, magunkra hagyva kettőnket. – Milyen csodálatos itt minden – áradoztam Jeremiah-ra nézve. – Itt nőttél fel? – Egyebek közt. Jeremiah kiment a konyhába, én addig körülnéztem a nappali részben. – Szeretném tudni, mit mondtál az anyámnak – szólt kis idő múlva. A kérdés megmosolyogtatott. – Tettem rá egy-két kínos megjegyzést, semmi több – válaszoltam kaján vigyorral rásandítva. Miután ő nem viszonozta a mosolyomat, csupán szótlanul biccentett, némi üröm vegyült az örömömbe. – Esküszöm, hogy semmi durvát nem mondtam – tettem hozzá elkomolyodva, hiszen nem akartam megbántani. Végtére is az anyjáról volt szó. 126

– Időnként nehezen lehet elviselni, de nem mindig volt ez így. – Gondolataiba merülve a távolba nézett. – Vezette az apám házát, egy kegyetlen zsarnokkal kellett együtt élnie... Szerintem azért kedvelte meg olyan nagyon Anját, mert az orosz lány egykori önmagára emlékeztette. – Hirtelen témát váltva nekem szegezte a kérdést: – Éhes vagy? A váratlan kérdés kibillentett az egyensúlyomból, de némi gondolkodás után megráztam a fejem. – Te szoktál főzni? Azt hinném, egy ilyen konyhához saját szakácsot tartasz. – Gyerekkoromban a szüleim alkalmaztak séfet, de én feleslegesnek érzem. – Benézett a hűtőszekrénybe és a kamrába, elégedetten hümmögött, aztán megint felém fordult. – Hogy vagy? Ásítottam és jólesően nyújtózkodtam. – Fáradtan. – Bár sokat aludtam a repülőgépen, de ezek szerint mégsem eleget. Viszont ahogy elnéztem Jeremiah-t, és eszembe jutott az ágy, bizseregni kezdett a testem – ezek szerint a méreg mégsem tett bennem olyan nagy kárt. Hm, talán nem is vagyok annyira fáradt, mint hittem. Átöltözött, már nem azt az öltönyt viselte, amelyikben a repülőút idején láttam, hanem márkás farmert és legombolható gallérú fehér inget. Egyenesen szívdöglesztő volt ebben a szerelésben, hatott is rám rendesen; úgy feszült rajta a farmer, hogy csörgött utána a nyálam és alig tudtam türtőztetni magam, hogy ne érjek hozzá. – Akkor hadd mutassam meg a szobádat. – A vállamra tette a kezét, és kikísért a konyhából, a lépcső felé. Fölfelé menet hozzádőltem és átkaroltam a derekát. Rezzenéstelenül merev és érzéketlen maradt a teste a tenyerem alatt, és felpillantva azt láttam, hogy ő a homlokát ráncolva, összehúzott szemmel egyenesen előrenéz. Összezavarodtam, visszahúztam a kezem, és csalódtam is, amikor ő ettől láthatóan megkönnyebbült. Most mi van? – tűnődtem Jeremiah különös viselkedésétől elbátortalanodva. Már azt hittem, kezdem megérteni őt, de most megint olyan volt, mintha idegen lenne. A hálószoba, ahova bevezetett, minden értelemben óriási volt a benne lévő királyi méretű ággyal és a hozzá tartozó fürdőszobával 127

együtt. Az ablakai átlátszatlanok voltak, eszembe jutott róluk, hogy most az egész házban mindenütt ilyenek az üvegek. Valamiért az a benyomásom támadt, hogy nem ez a legnagyobb hálószoba. Hiányzott belőle az a pompa, amilyet elvártam volna a családfői lakosztálytól. Már majdnem a nyelvem hegyén volt, hogy megkérdezzem, milyen minőségben tartózkodom majd itt – mint vendég, vagy mint a nyílt titokként kezelt szerződésünk egyik fele? –, de abból, ahogy Jeremiah leültetett az ágyra, tudtam, hogy egyedül töltöm az éjszakát. Önkéntelenül mozdult a kezem az övé után, a számhoz húztam, és megcsókoltam erős kézfejét. Érintésemtől mozdulatlanná dermedt egy pillanatra; úgy véltem, mintha vágyakozás suhant volna végig az arcán, de ha igazam volt is, a pillanat elszállt. Gyengéden kiszabadította kezét az enyémből, és finoman visszanyomott az ágyra. – Pihenned kell – suttogta. Te kellesz nekem, nem érted? A hiábavaló gondolattól csalódottan legörbült a szám. Ő egyáltalán nem akart hozzám érni, ami sokkal jobban bántott, mint hittem volna, de tényleg nagyon elfáradtam. Talán így akart rávenni az alvásra? Mélyet sóhajtva befészkelődtem a takaró alá, elernyedtem, és becsuktam a szemem. Reméltem, hogy a Jeremiah miatti aggodalmaim reggelre semmivé lesznek. Mint kiderült, a testemnek tényleg több pihenésre volt szüksége, és még mielőtt Jeremiah kiment volna a szobából, kihunytam, mint a gyertyaláng.

128

15

A közeli ablakon besütött a nap, és kipihentebben ébredtem, mint az én szerencsétlen mérgezett pezsgős kalandom óta valaha. Kinyújtóztam a takaró alatt, mielőtt lerúgtam volna magamról a szőnyegre. Az ágyam lábánál törölközőt és köntöst találtam, aztán észrevettem egy fényes szürke bőröndöt is, feltételeztem, hogy az enyém. Megkordult a gyomrom, ami arra emlékeztetett, hogy nem ettem semmit, mielőtt beestem volna az ágyba. Úgy döntöttem hát, hogy egyelőre kihagyom a fürdést, és lecsattogtam a lépcsőn, hogy megkeressem Jeremiah-t. Pechemre csupán Ethant találtam a lépcső aljában, egy magas bárszéken gubbasztott, onnan tartotta szemmel a bejáratot. Azonnal felállt, amikor leértem a földszintre. – Jó reggelt – köszöntött. – Jó reggelt – viszonoztam gyanakodva. Kissé tanácstalanul elmentem mellette, becéloztam a konyhát, de ott sem leltem Jeremiah-t. Nap sütött át a sötétített üvegen, és én elgondolkodva ráncoltam a homlokomat. – Hány óra van? – kérdeztem. Ethan ránézett az órájára. – Nulla kilenc harminc. Meglepetten pislogtam rá. – Úgy érti, reggel kilenc óra harminc? – Ő bólogatott, én meg hitetlenkedve kérdeztem: – Mennyit aludtam? – Nagyjából tizenhat órát. Nem csoda, hogy jól éreztem magam. Elégedetten fújtam egyet, és benéztem a hűtőszekrénybe. – Hol van Jeremiah? – kérdeztem mellesleg. – Nyomokra vadászik. Kábé két órája hagyta el a körletet.

Ránéztem a szemem sarkából, miközben kitettem a pultra egy doboz tejet. – Elment és itt hagyta magát, hogy vigyázzon rám? – Ethan bólintott, én meg lenyeltem a csalódást, és a kamra felé vettem az irányt. Ne légy ostoba, nyilván nem akart felébreszteni, amikor elment. Ha az előző napi furcsa távolságtartását is hozzávesszük, meglehetősen össze voltam zavarodva. Kétségbeesetten vágytam valakire, aki átölel és megnyugtat, hogy minden rendben van. Csakhogy semmi sem volt rendben. Egyrészt tény, hogy bajba kerültem, és az még megoldásra várt. Egyszerre elég egy probléma, Lucy – figyelmeztettem magam, és kinyitottam a kamra ajtaját. Néhány perc múlva már a gabonapelyhet eszegettem, amit találtam, és lopva figyeltem az új testőrömet, aki valami fegyvermagazint olvasott. Úgy tett, mintha nem venne rólam tudomást, közben időről időre láttam, ahogy megtapogatja fülében a mikrofont – tudtam, hogy tartja a kapcsolatot a kintiekkel. Pár pillanatig leplezetlenül néztem, aztán a kanalammal felé böktem: – A felesége mesélte, hogy Jeremiah-val együtt szolgáltak a különleges alakulatnál. Ethan dörmögött valamit, föl se nézett a képeslapból. Még egy hallgatag ember, gondoltam, és eszembe jutott első franciaországi autókázásunk, akkor sem szólt egy szót sem. Aztán bevillant, hogy már első találkozásunkkor feltűnt a nagydarab fickó bicegése, ezért más vonalon próbálkoztam, és a lábára mutattam: – Hogy sérült meg a lába? – Egy bevetés balul sült el. – Együtt volt Jeremiah-val? – Nem, ez az után történt, amikor leszerelt. – Miért ugrott ki? – Meghalt az apja. A kopasz férfi úgy válaszolt, mint akinek a fogát húzzák, de én nem adtam fel, tovább faggattam: – Mi volt Jeremiah a kommandós alakulatnál? – Mesterlövész.

130

Rögtön fölszaladt a szemöldököm. Nofene! Egy darabig emésztettem az utóbbi információt, rágcsáltam a gabonapelyhet, de végül megkérdeztem: – Mi történt, miután ő kiszállt? A nagydarab férfi hallgatott egy ideig; vele hallgattam én is, remélve, hogy csak megszólal, végül tényleg válaszolt: – Sokan bepöccentek tőle. Abbahagytam a rágcsálást, nyeltem egyet. – Miért? – Kiszállt. Talált valami kibúvót vagy nyomást gyakorolt a megfelelő emberre, mindenesetre leszerelték. A többség véleménye szerint elárulta a szervezetet, cserbenhagyta a szolgálatot. Nem lehet az ember csak úgy kommandós, erre ő kilép. – És maga mit gondolt? Ethan szúrós tekintettel nézett rám. – Elég egyértelműen tudattam vele, mi a véleményem. – Szóval magának se tetszett a dolog, igaz? – kérdeztem találgatva, hogy is érthette. Megrántotta a vállát, aztán megint a magazint bámulta. – Föladott egy életet, amilyenről sokan csak álmodnak, és cserbenhagyta a csapatot. Hogyne lett volna véleményem a dologról! – És maga hogy lett nála a biztonságiak főnöke? Ethan felsóhajtott, a magazint letette a pultra, aztán felém fordult. Mogorva ábrázata ellenére hajlandó volt válaszolni a kérdésemre, így nem éreztem bűntudatot, amiért állhatatosan faggatom. – A sebesülésem után egyszer csak felbukkan a kórházban Jeremiah. Állást ajánl, ha a hadseregnek többé nem kellenék. Erre elküldöm a francba, ő pedig elment. Aztán nézzenek csak oda, néhány hónappal később tényleg megkapom a leszerelési papírjaimat, és Jeremiah megint felbukkan, olyan üzleti társulást kínál nekem, amilyet arra az időre terveztünk még rég, ha majd visszavonulunk. – A biztonsági szolgálatot? Ethan bólintott. – Jeremiah fizette az induláshoz szükséges költségeket, de remélem, amilyen gyorsan csak tudom, kivásárolom a részét. 131

– Miért lépne ki a társulásból? Nem jönnek ki egymással? Ethan vállat vont. – Nem vagyunk egy súlycsoportban, különben is, szeretnék a magam ura lenni. Úgy tűnt, ebből a témából már nem lehet többet kihozni, de én másra is kíváncsi voltam. – Milyen volt Jeremiah annak idején? – Fiatalabb. – Jó vicc volt! Muris képet vághattam, mert a férfi szája sarka mosolyfélére görbült. – Állandó bizonyítási kényszer hajtotta – folytatta aztán elgondolkodva. – Mindig mindenben ott akart lenni az arcvonalban, ezért is lepődtem meg olyan nagyon, amikor elhatározta, hogy mesterlövész lesz. De visszagondolva azt hiszem, ezzel próbálta erősíteni magában a türelmet és a kitartást. – Ethan félrebillentette a fejét. – Sosem volt társasági ember, de azt tudta, hogyan kell lazítani. Nem hinném, hogy az apja halála óta sok időt áldozhat ilyesmire. Aki Á-t mond, mondjon B-t is. Eddig választ kaptam minden kérdésemre, miért ne folytathatnám, ha még van mit kérdezni. – Mi a helyzet Anjával? Hogyan találkoztak ők ketten? Ethan összehúzott szemmel vizsgálgatott, mire én újabb adag gabonapelyhet tömtem magamba, és a legártatlanabb képpel álltam a tekintetét. – Ezt talán nem lenne szabad elmondanom – motyogta. Én csak rágtam a gabonapelyhet, és kíváncsian vártam a folytatást. Eltelt egy kis idő, de végül Ethan égre fordította a szemét, és belekezdett: – Jeremiah-nak volt néhány nagy orosz üzlete, és szüksége volt egy orosz tolmácsra, aki írásban, szóban a segítségére lehet. Anja megfelelt a kívánalmaknak, és ő lett Jeremiah új személyi asszisztense, az előzőt pedig más munkakörbe helyezték. – Akkor ők ketten... – Mégsem fejezhettem be így: egy pár voltak. Képtelen lettem volna rávenni magam, hogy ezt nyíltan kimondjam, különben se tudtam, mennyire tájékozott a nagy testőr kettőnk kapcsolatát illetően. Fürkésző tekintetétől elpirultam, és zavaromban öntöttem a tálba még egy kis gabonapelyhet, pedig tele voltam. – A személyes kapcsolatuk nem tartozott rám. Annyit mondhatok, hogy a nő bele volt zúgva, de Jeremiah nem vette észre. No mindegy, 132

de amikor kiderült, hogy a csaj kémkedik Jeremiah bátyjának, lapátra került. Ez majdnem három évvel ezelőtt történt. – Milyen volt Anja? – Muszáj volt megkérdeznem. – Fiatal. Tapasztalatlan. Romlatlan, ahogy a nagyanyám mondaná. Eszes is, és folyékonyan beszélt két nyelven. Jeremiah Oroszországban akadt rá, idehozta magával, de miután kirúgta, a lány magára maradt. Szegény Anyecska! A mostani arroganciáját leszámítva, valahogy sajnáltam az egykor kirúgott fiatal lányt. Lehet, hogy azt kapta, amit megérdemelt, mégis durva volt, ami vele történt. – És mi a helyzet Lucasszal? Miért hívja Jeremiah Lokinak? Ethan vágott egy grimaszt, aztán elkomorult az arca. – Loki korhadt ág a családfán, és ezzel még nem mondtam semmit. Semmirekellő, kurva alak, ha engem kérdez. Meglepett a kopasz testőr hangjából sugárzó váratlan indulatosság. Döntse már el, hogyan is érez voltaképp! – A Loki gyerekkori becenév, vagy valami más? – erősködtem, hátha felszínre tudom hozni a lényeget. – Mi történt közte és Jeremiah között? – Még azon kívül, hogy Loki azzá lett, ami ellen Jeremiah meg én annak idején harcoltunk? – Ethan felmordult. – Jeremiah-val való konfliktusa az előtt kezdődött, hogy kiléptem volna a seregből. Ez a szarházi egész egyszerűen ellopott a részvénytársaságtól harminc milkót, közvetlenül az után, hogy Jeremiah átvette az irányítást, aztán olajra lépett vele. – Hű, az aztán rengeteg pénz! És mire költötte? – Tudja a fene – valószínűleg fegyvereket vásárolt. – Zavarom láttán Ethan a vállát vonogatta. – Loki az álneve, ő maga választotta, amennyire én tudom. Gondolom, a régi nevét túl flancosnak találta erre a használatra. Loki ugyanis fegyverkereskedő, abból szerez pénzt, hogy fegyvereket ad el olyan országoknak, amelyek más országokban robbantgatnak. A kanalam hangosan megcsörrent a tálban, ahogy elképedésemben elejtettem és a nagydarab férfira meredtem. Indulatokról árulkodó arca szinte ijesztő volt, és úgy tűnt, még többet 133

akar mondani, de amint meglátta az én riadt képemet, inkább becsukta a száját. – Nem lett volna szabad beszélnem – mormogta szinte magában, és újra a kezébe fogta a magazint. – Ezek nem az én titkaim. Nekem ezalatt járt az agyam, végigpörgette a történteket. Táncoltam egy... mivel is? Egy fegyverkereskedővel. Felvillantak újra a gunyoros kékeszöld szemek, az ismerős szép arc a sebhellyel. És újra fölmerült bennem a kérdés, hogy mibe keveredtem. Egy halk kattanással kinyílt a bejárati ajtó, Ethan pedig, engem halálra rémítve, felpattant. Aztán azonnal le is fújta a riadót, és egy másodperc múlva Jeremiah sétált be a konyhába. Megkönnyebbülten mosolyogtam rá, de nem tartott sokáig a boldogságom, mert alig méltatott akár egy pillantásra. – Valami eredmény? – kérdezte Ethan. Jeremiah összeszorított szájjal megrázta a fejét. – Érdeklődtem – mondta aztán. – Holnap vagy holnapután többet fogok tudni. Ethan gondterhelten bólogatott. – Kint leszek, ha szükséged lesz rám. Én Jeremiah-t figyeltem, miközben Ethan kimasírozott a helyiségből. – Fáradtnak látszol – mondtam neki oldalra hajtott fejjel. – Majd jól leszek. – Jeremiah mélyet lélegzett, aztán rám nézett. – Te hogy vagy? – Jobban. – Az előttem lévő üres tálkára mutattam. – Megjött az étvágyam. Egy bólintással nyugtázta, aztán a tekintete megállapodott az én gyűrött ruhámon. – Hagytam neked az ágy lábánál pipereholmit meg ruhát is. – Láttam, és köszönöm. Reggeli után készültem zuhanyozni. – Hirtelen idegesen megborzongtam – nem volt igazán gyakorlatom a hízelgésben aztán a szempilláim közül lestem fel rá. – Nem tartasz velem? Ő erre olyan lett, mint aki karót nyelt. Azt azért láttam, hogy megvillan valami a szemében, aztán csalódásomra nemet intett a fejével. 134

– Van egy kis dolgom, amit el kell intéznem még délelőtt. Váratlanul ért, hogy visszautasított, és noha tudtam, hogy jogában áll nemet mondani, mégis nagyon rosszulesett. És hiába emlékeztettem magam, hogy sok a dolga, valaki meg akar ölni bennünket, ráadásul itt van a nyakán a kiterjedt vállalat-birodalom is. – Hadd kísérjelek föl. Megfogta a felsőkaromat, de én lecövekeltem a lábam. – Eddig mit sikerült kiderítened? – kérdeztem az arcát fürkészve. Jeremiah összepréselte a száját, és ingerültnek látszott – az én engedetlenségem vagy általában az adott helyzet miatt, nem tudhattam. Egyen meg a fene, ha hagyom, hogy sírni lásson – gondoltam dühösen, és kihívóan a szemébe néztem. – Egyelőre semmit – mondta, és megrántotta a karomat. – No irány fölfelé. Én azonban kiszabadítottam magam a szorításából. – Köszönöm, nagyon jól elboldogulok magam is – vetettem oda annyi méltósággal, amennyit össze tudtam kaparni. A megmagyarázhatatlan visszautasítás, az előző napi gyengéd mellőzéssel kombinálva sértette az önérzetemet, és elhatároztam, hogy nem kérek a segítségéből. De alig léptem egyet a lépcsőn, Jeremiah felkapott a karjába. Én kapálóztam, de azért átfogtam a nyakát, aztán durcásan tűrtem, hogy cipeljen. – Magam is feljönnék, tudod jól – mondtam, de már nem voltam mérges. – Felelős vagyok érted – felelte kettesével szedve a lépcsőfokokat. Lám, egyszerre csak én lettem a felelősség tárgya! Ez feldühített. – Te aztán tudod, minek örül egy lány. – Nem számít, ameddig biztonságban vagy. Egy pillanatra lecsuktam a szemem, és szorosabban fogtam a nyakát. Amíg nem volt ennyire romantikusan felelősségteljes, nagyobb biztonságban éreztem magam mellette. – Később esetleg megmutatod a birtokot? – próbálkoztam, amikor fölértünk az emeletre. – Nagyon szeretném látni a vizet. Jeremiah megrázta a fejét. – Addig, amíg nem tudjuk meg, mi folyik itt, bent kell maradnod a házban. Ettől aztán tényleg leesett az állam. – Házi őrizetben vagyok? 135

– Kint kockázatos, bárhonnan könnyen elérhető a helyszín. Amíg nem találom ki, hogyan lehet csökkenteni a rizikót, itt kell maradnod a falak között. A hangja nem tűrt ellentmondást, ami engem alapállásból fellázított, de megpróbáltam az ő szemszögéből nézni a dolgot. Valaha mesterlövész volt, tehát mindent tud a nagy távolságból leselkedő veszélyekről, és az a gyanú, hogy valaki távcsövön keresztül figyelheti minden mozdulatomat, sokkal nyugtalanítóbb, sőt ijesztőbb volt, mint négy fal közé zártan létezni. – És ha golyóálló mellényt viselnék? – kérdeztem piszkálódva. – Esetleg kevlár rohamsisakot? Még gyártanak ilyet, nem? A kérdésemre egy horkantás volt a válasz, talán egy elfojtott röhögés is. Letett a szobám ajtaja előtt, és gyengéden betuszkolt. – Mars zuhanyozni. Tied az egész ház, de nem léphetsz ki. – Eligazított a fülem mögött egy rakoncátlan szőke tincset, és ujjaival végigsimított az államon. – Biztonságban akarlak tudni, ez most a legfontosabb. Nagyon szerettem volna a tenyerébe hajtani a fejem, vágytam a simogatásra, de ő elhúzta a kezét és hátralépett. Ez képtelenség – mondtam volna legszívesebben neki –, te vagy veszélyben, utánad leselkedik a merénylő, és erre fel TE kószálsz egyfolytában odakint! Kapkodva zuhanyoztam, és nem is higgadtam le tőle. Belebújtam a köntösbe, a fejemre törölközőt csavartam, és lesiettem a lépcsőn. A földszinten azonban csak egy másik testőrt találtam. A házon belül nem számítottam idegenekre, ösztönösen szorosabbra húztam hát az övét a derekamon, ahogy a biztonsági ember rám emelte a tekintetét. – Hol van Jeremiah? – kérdeztem. – Kint akadt dolga, asszonyom. Ha valamire szüksége van, itt leszünk lent. Felsóhajtottam és idétlenül bólogattam, aztán fölszaladtam a lépcsőn, hogy felöltözzek.

136

16

A lenyűgöző palotában töltött második nap után úgy éreztem, hogy be fogok golyózni. Bár akadt itt sok minden, amivel egy magamfajta lány elfoglalhatta magát a négy fal között, és bár a ház is nagy volt, hamar kiismertem a titkait. Tévét néztem, szörföltem az interneten, igyekeztem elfoglalni magam, amennyire a házi őrizet lehetővé tette. Hiperérzékenyen reagáltam mindenre, ami körülöttem történt, mindent észrevettem, állandó készültségben vártam, hogy mikor ront be az ajtón egy fegyveres bandita vagy merénylő, és belefáradtam. Az volt a legrosszabb, hogy senki nem világosított fel, hogy mi történt, történt-e egyáltalán valami az ügyben. Jeremiah gyakrabban tartózkodott házon kívül, mint házon belül, a testőrök meg nem voltak beszédesek, így aztán magamra maradtam. Nem sértődhettem meg a bezártság miatt, hiszen a saját érdekemben történt, ezért lázadozni se tudtam ellene, hacsak nem gondolatban. A fürdőszobám egyik ablaka nem volt se rácsos, se elsötétíthető, az épület oldalsó szárnyából így szép kilátás nyílt belőle a jól ápolt gyepre. A reggeli zuhanyozás ürügyén innen bámészkodtam kifelé, és már ez a kis engedetlenség is mámorító izgalommal töltött el. Az ablakból jól láttam a birtok hátsó végét határoló óceánt, közvetlen partján a csónakházzal és a vízbe nyúló kőgáttal. Rendszerint valamelyik testőr is bejött a képbe, és a kertészek kis teherautója, mindennap azon érkeztek a munkások, hogy a birtok növényzete kifogástalan maradjon. Sóvárogva néztem a tengert, elképzeltem, hogy leszaladok, a mólóról még a lábamat is belemártanám a vízbe, aztán eszembe jutott, mit mondott Jeremiah a távcsöves fegyverről, és megborzongva becsuktam az ablakot. Ez a félelem tartott igazán bezárva a négy fal közé, és ettől gyűlt bennem igazán a keserűség.

Mindez nem jelentette azt, hogy unatkoztam volna. A házon belül oda mehettem, ahova akartam, csupán Jeremiah irodájába nem léphettem be. Mindenre kíváncsi voltam, amit a főnökömről-szeretőmről tudni lehetett, ezért felfedezőútra indultam, és mindent megjegyeztem, amit csak találtam. Feltűnően kevés személyes tárgyra bukkantam, a falakon nem függtek családi képek, nem álltak fényképek a kandallók párkányán. Itt állt ez a nagyszerűen berendezett palota, és úgy látszott, mintha nem lett volna múltja. A házról hallott történet alapján valami különleges fölfedezésre számítottam, de nem leltem semmit, ami a Hamilton családdal való kapcsolatra utalt volna. Így volt ez a harmadik napig, mígnem a családfői hálószoba szekrényének hátuljában rábukkantam egy régi olajfestményre. A nagyméretű, vastag, nehéz fakeretbe zárt kép majdnem olyan magas volt, mint én. Nagy nehezen kiszabadítottam a szekrényből, odatámasztottam az egyik falhoz, szemben a fénnyel, és levettem róla a védőfóliát. Először azt hittem, csaknem életnagyságára nagyított fotót látok, de közelebb hajolva a modell arcán és haján észrevettem az ecsetkezelés finom, árulkodó nyomait. Nem azonosítottam rögtön a rám néző arcot, a hasonlóság alapján lehetett akár Jeremiah, akár a bátyja, Lucas. Fiatal, nagyjából Jeremiah-korú férfit ábrázolt elegáns öltönyben, nyakkendővel, az én gyakorlatlan szememben a viselete semmiben sem különbözött a mai divattól. Bárki volt is a képet alkotó művész, mesterfokon örökítette meg a modell arcán és tekintetében tükröződő dölyfös dominanciát. Ahogy vizsgálgattam a vásznon ábrázolt arcot, végül rájöttem: a képmásról Rufus Hamilton, az egykori iparmágnás, családfő, Jeremiah apja néz rám a pillanat örök fogságába ejtve. – Mit csinálsz? – kérdezte mögöttem egy éles hang. Ijedtemben felugrottam, és ahogy hátrafordultam, Jeremiah-t láttam az ajtóban, ahogy döbbenten mered a festményre. Beljebb lépett, de nem jött közelebb, mintha az apja képmása különös módon taszította volna. Valami bocsánatkérés-félét kezdtem dadogni, de mást gondoltam, és végül a tetten éréstől idegesen kérdéssel válaszoltam: – Ugye ez lógott az ebédlőben a kandalló fölött? 138

A kérdést elterelésnek szántam, elhárítási kísérlet volt a javából, hogy védjem magam, de Jeremiah arckifejezéséből már tudtam, hogy igazam van. – Miért nincsenek családi fotók a házban? – folytattam a faggatózást, mivel ő nem válaszolt. – Itt nőttél fel, ebben a házban, valahol csak vannak emlékeid azokból az időkből... – Elcsomagoltattam mind, amikor az enyém lett a birtok – válaszolt kurtán, kimérten, és egy ideig nem is nézett rám. – Nem szeretem látni a gyerekkoromra emlékeztető tárgyakat. – Különös. – Számomra nagyon furcsa volt a válasza, persze tudtam már, hogy egészen másképpen nőttünk fel. Elég volt találkoznom az anyjával, és mindabból, amit az apjáról, Rufusról hallottam, sejthettem, hogy Jeremiah élete nem lehetett csupa móka és kacagás. Akkor is nehezen értettem meg. – Nincs egyetlen boldog emléked erről a házról? Jeremiah gúnyosan biggyesztette a száját, miközben farkasszemet nézett a képmással. – Az apám nem szerette a tréfát, hacsak nem nyomasztott vele másokat. Általában nem a kellemes időtöltés hozott ki ide bennünket, hanem üzleti ügyek miatt jöttünk, többnyire itt zajlott az új ügyfelek elkápráztatása. – Felindult lett az emléktől. – Rufus a gyereknevelés régi iskoláját képviselte: a gyerek mindig legyen szem előtt, de maradjon csendben. Megpróbáltam elképzelni a gyerek Jeremiah-t, de nem ment. Ha Lucas olyan volt, mint most, ő biztosan hallatta a hangját. Jeremiah viszont... – Milyen volt a gyerekkorod? – kérdeztem végül. Elismerem, a kérdés tolakodó volt, talán túlságosan személyes; nem lettem volna meglepve, ha nem válaszol. Éppen ezért váratlanul ért a válasza. – Jól szervezett. Tudtam, hol a helyem, mert ha nem, számolnom kellett a következményekkel. Rufus idősebb volt, amikor elvette anyámat, és már voltak gyerekei. Anyám szerintem nem tudta, mibe ugrik bele. Apámnak megvolt a tökéletes családról alkotott elképzelése, ami elméletben nagyon jól hangzott, és vasszigorral irányította az életünket. – Jeremiah egy darabig szótlanul nézte a 139

mellettem álló képmást, aztán folytatta: – A bátyám, talán már sejtheted abból, amennyit tudsz róla, hajlamos volt az ellentmondásra. Amikor középiskolás lettem, megkomolyodott, helyrehozta a hülyeségeit, és nagy erőbedobással tanult, készült arra, hogy majd átveszi az üzletet. Elfogultság érződött a hangjában, ami nem állt összhangban mostani viszonyukkal. – Bálványoztad őt, igaz? – Jeremiah szigorú arckifejezése láttán kissé árnyaltabban fogalmaztam: – Úgy értem, csodáltad a bátyádat. Ugye fölnéztél rá? Látszott az arcán, hogy önmagával viaskodik, még nem döntötte el, válaszol-e a kérdésemre. Kíváncsi voltam, menynyit tudok kiszedni belőle, mielőtt megint magába zárkózik. Mennyit tudhat érdemben a világ a Hamilton családról? Netán tiltott területre tévedtem? Tolakodó lennék? Már majdnem a nyelvemen volt, hogy visszavonom a kérdést, amikor Jeremiah végül rászánta magát a válaszra: – Lucas úgy védelmezett az apánktól, hogy csak felnőttebb fejjel értettem meg. Ő és az apánk folyton összekaptak, leggyakrabban akkor, amikor Lucas közbelépett, hogy Rufus ne büntessen meg ezért vagy azért a vétkemért. Ahogy idősebbek lettünk, a bátyám egyetemre ment, aztán önálló életet kezdett, én elvesztettem a védőpajzsom, de addigra már én is tudtam magamra vigyázni. – És amikor tudomást szereztél a pénzről... – mondtam lassan, és láttam, amint vékony vonallá keskenyedik a szája. – Nem tagadom, az rettenetesen fájt. – Beletúrt a hajába, összekócolta a jól fésült hullámokat. – Először nem is akartam elhinni, de a könyvelési adatok egyértelműen hozzá vezettek, így kénytelen voltam az igazgatótanács elé tárni, amit találtam. Addigra ő már természetesen elhagyta az országot, azzal se bajlódott, hogy megvédje magát, pedig minden érintett szemében becstelenné vált. Oda akartam menni hozzá, hogy megvigasztaljam, de félúton elbizonytalanodva megálltam. – Milyen ügyfeleket hívott meg ide az apád? – kérdeztem inkább. – Olyanokat, akiktől nagy hasznot remélt, azokat, akiket el akart kápráztatni. Emlékszem egy férfira, a légierő nyugalmazott 140

tábornokára, akit az apám nem győzött etetni-itatni. Az öreg aztán több időt töltött velem, mint az apám, miközben a katonaéletről föltett kérdéseimre válaszolt. Nem is úsztam meg büntetés nélkül a dolgot, az autómat „rejtélyes módon” lefoglalták, és apám megfosztott egy-két kiváltságomtól, de nem vettem zokon. Apám tudta nélkül jelentkeztem a hadseregbe, ez volt a végső kicseszés az öreggel – nevetett kárörvendőn. – A végén azért sikerült szépítenie egy góllal. Addig-addig ügyeskedtem, míg egyszer csak ott álltam előtte. Önkéntelenül átkaroltam a derekát, és magamhoz húztam. Arcomon éreztem az inge vékony, finom anyagát. – Sajnállak, hogy rossz gyerekkorod volt – mondtam halkan, szorosan hozzásimulva. Szerettem volna valahogy megszabadítani őt a fájdalmas emlékektől. – Talán még lehet itt részed jó néhány kellemes élményben... még nem késő. Jeremiah szótlan maradt, egy idő után várakozva lestem föl rá. Félrebillentett fejjel engem nézett, majd megsimogatta az arcomat. Tudtam, a szemében mélyen izzó tüzet, a benne éledező vágyat az én közelségem táplálja. És ahogy korábban a repülőgépen, most is megfogott, a falnak döntött, gyönyörű fejét fölém hajtotta. A hasamon éreztem a nadrágjában dudorodó, ígéretes keménységet, és reményteljes sóhajtással, csókra várva emeltem föl hozzá az arcomat. A csók azonban elmaradt. Ő hátralépett, kibontakozott a karjaimból. – Nem tehetem – mormolta lesütött szemmel. – Miért nem? – kérdeztem kétségbeesetten pislogva. Ő is zavarban volt, de ő a saját viselkedése miatt. – Nem akarom, hogy... – elhallgatott, majd némi szünet után folytatta. – Anja... – Anja – vágtam közbe csípősen, sőt dühösen. Hogy jön most ide ez a nő? Összefontam a karomat, és megpróbáltam legyőzni magamban a szívemet facsaró féltékenységet. – Van valami közötök egymáshoz? Bántottak a kimondott szavak, de enyhült lelkemben a fájdalom, amikor Jeremiah megrázta a fejét. 141

– Nincs, soha nem volt viszonyunk. De te rá emlékeztetsz, arra az Anjára, amilyen volt, mielőtt megtörtént, ami megtörtént. – Megint elhallgatott, látszott rajta, hogy feszélyezi a beszélgetés iránya. Aztán egyszer csak megváltozott az arca, felöltötte az általam jól ismert rideg, szenvtelen maszkot. Végül kihúzta magát, és állával az olajkép felé bökött. – Légy szíves, intézkedj, hogy ez visszakerüljön oda, ahol volt. Én csak pislogtam, ahogy kiment a szobából. Elgondolkodtatott a beszélgetés, hogy vajon milyen titkok lappanghatnak ebben a házban, amikről nem tudok. Fogságom negyedik napján, amikor elmentem Jeremiah irodája előtt, az ő hangjára lettem figyelmes. Különös beszélgetésünk óta nem találkoztam és nem beszéltem vele, és más sem tájékoztatott arról, hogy áll éppen a nyomozás. Hirtelen elhatározásból, kopogás nélkül benyitottam az ajtón, és be is mentem. Azonnal kiderült számomra, hogy vendég van a háznál, pedig én nem hallottam, hogy érkezett volna valaki. A terebélyes íróasztal előtt ülő vörös hajú nő megfordult a jöttömre, ekkor ismertem föl benne Celeste-et, a Hamilton Rt. operatív igazgatóját. Ő is meglepődött, hogy itt lát, és hol rám, hol az asztal mögött ülő nagyfőnökre nézett. – Segíthetek? Jeremiah kimért hangon szólt hozzám, tekintete elárulta, hogy nem helyesli a megjelenésemet. Mindketten hozzájárultak, hogy megerősödjön bennem az elhatározás, ezért harciasan fölszegtem a fejem. – Szeretném megtudni, mikor mehetek haza. – Eredetileg csak a nyomozás felől akartam érdeklődni, de Celeste jelenléte felbátorított. Jeremiah anyjával való találkozásom óta ő volt az első nő, akit a birtokon láttam. Zavarban volt, hogy megjelenésem vagy az egész helyzet miatt-e, nem tudhattam, és ez mindenesetre elégtétel volt számomra – legalább van még valaki rajtam kívül, aki nincs tisztában azzal, mi folyik a Hamilton-házban. – Később beszélünk, Miss Delacourt – kezdett bele Jeremiah, de jelzett a mobilja, fölvette, majd föl is állt az asztaltól. – Kis türelmet, hölgyeim – mondta, majd bennünket megkerülve kiment az ajtón. Én pedig hápogva néztem utána. 142

– Te tudod, hogy mi ez az egész? – kérdezte Celeste. Ingerültnek tűnt, és ha a dolgok állása miatt, akkor nem volt egyedül. Vállat vontam, és megráztam a fejemet. – Te mit tudsz? – Megpróbáltam kihúzni belőle, mi van a birtokában. Hátha tud valamit, amit én nem. – Semmit, illetve csak annyit, hogy Ethan nem enged szem elől. – Indulatosan széttárta a karját. – Rám szerelt valami állandó biztonsági kütyüt, de nem árulta el, miért. Eközben Jeremiah mindent rám hagyott, én meg kepeszthetek, hogy kitartsak. – Zaklatottan nézett rám. – De egész idő alatt itt voltál? Bólintottam. – Még azt se engedik, hogy elhagyjam a házat. A nő szeme gyanakvón összeszűkült. – Egyáltalán mi történik itt? Esküszöm, nagyon utálom, amikor Ethan és Jeremiah alfa hímet játszik, megőrülök tőle. – Nem viccelnek – jegyeztem meg bosszúsan. – De szerintem időnként túlbiztosítják az egészet. – Szavai egyébként igazolták a gyanúmat, hogy Celeste nem hallott a mérgezésről, de nem tudhattam, mennyit mondhatok el belőle. Nagy kísértést éreztem, hogy elmeséljem neki, legalább lenne valaki az én oldalamon is. Sajnos a pillanat elszállt, amikor Jeremiah visszajött az irodába, nyomában Ethannel. – Áruld el nekem, Remi, mi folyik itt – követelte Celeste. – A legkülönfélébb találkozókat, megbeszéléseket kellene egyeztetnem veled, és nem tudok mit mondani az ügyfeleknek. – Segítségre van szükséged? Nem bírsz egyedül a feladataiddal? – Jeremiah rideg hangon beszélt, fejét kissé félrehajtva nézett a vörös nőre. – Kiosszam másokra a munkád egy részét? Celeste öntudatosan kihúzta magát. A feladatainak átruházása láthatóan nem szórakoztatta. Végül ujjával szigorúan rábökött a milliárdosra. – A hét hátralévő része a tied, utána válaszokra van szükségem – mondta, és úgy nézett a főnökére, mintha provokálná, hogy az ne értsen vele egyet. Jeremiah bólintott, és úgy tűnt, ezzel leszerelte Celeste-et, aki ezután menni készült. Lerázta válláról Ethan karját, de a nagydarab 143

fickó nem vette zokon, és szorosan a felesége sarkában maradva kivonultak. Miután az ajtó kattanva becsukódott, Jeremiah felé fordultam, aki várakozva figyelt engem. Ugyanolyan megfejthetetlennek tűnt, mint máskor, de egy mély levegőt véve megkerültem az asztalt, és odaálltam mellé. – Kérlek, mondd meg, hogy áll a nyomozás. Nem könyörgésnek szántam, amit mondtam. Celeste is határozottabban kérte számon, de én még nála is szigorúbb akartam lenni. Mégis úgy láttam, hogy Jeremiah tekintete ellágyul, ő pedig gyengéden kisimított a homlokomból egy hajtincset. Elakadt a lélegzetem, amikor ujjaival megcirógatta az arcomat, majd közvetlenül az állam alatt megfogta a nyakamat. Olvadoztam az érintésétől. Hiába, ez sem tartott soká. Én szinte egyensúlyomat vesztve, fél kézzel az íróasztalra támaszkodtam, ahogy Jeremiah szemét lecsukva eltávolodott tőlem. – Felelős vagyok a biztonságodért – jelentette ki tárgyilagos hangon, miközben visszafordult az asztalához. Méregbe gurultam. – Kisétálhatnék a kapun, nem tudsz megállítani. – Ezzel sikerült teljes mértékben magamra vonnom a figyelmét. Jeremiah szabályosan nekem rontott, de én nem hátráltam meg. – Foglyot csináltál belőlem ebben a házban – folytattam –, nem mondasz nekem semmit, és ebből elegem van. – Aláírtál egy szerződést, vállaltad, hogy azt teszed, amit én akarok – rivallt rám dühödt arccal. – Nem fogod elhagyni ezt a házat. Hátraléptem egyet, ő utánam, de én kihúztam magam és álltam a tekintetét. – Az is ott áll a szerződésben, hogy bármikor felmondhatok. Ha nem hozod a tudtomra, hogy mi folyik itt, részemről befejeztem, fogom a kalapom, és már itt sem vagyok. Kimondtam, aztán sarkon fordultam, hogy kimenjek az irodából. Nem tettem többet egyetlen lépésnél, amikor megrendült alattam a föld, és ott találtam magam a falnak döntve. A hirtelen mozdulat nem okozott fájdalmat, de meglepett, mint ahogy az is, hogy tágra nyílt szemem közvetlenül Jeremiah arcára mered. Többé nem a szenvtelen elnök-vezérigazgató nézett rám; csapdában voltam, és a ragadozó 144

lesett rám. Ott tornyosult fölöttem, acélos szorítása a karomon, de a kitörés mintha le is csillapította volna. A szemében még mindig mély tűz égett, ahogy újra végigsimított az arcomon. – Megpróbálok ellenállni neked – mormolta, miközben tekintetével a bőrömet cirógató ujjait követte. – Közelséged olyan nekem, mint a méreg, tudod te ezt jól. Legjobb lesz elfelejteni téged, minél messzebbre lenni tőled... Összeszorult a szívem. Kérlek, ne hagyj el – gondoltam, és nem vesződtem hirtelen feltoluló érzelmeim mélységeivel. Ahogy hüvelykujját végighúzta az ajkaimon, én fogaim közé vettem a párnás ujjbegyet, és a nyelvem hegyével cirógattam. Ő felszisszent, megszorította a karomat, és megugrott az ádámcsutkája, ahogy nyelt. A száját látva érzékeim emlékeztek, ahogy ajkával és nyelvével a testemet illette, és borzongás cikázott végig bennem. – Nem vagyok úriember – suttogta az arcomat pásztázva a tekintetével. Keze megindult a mellem felé, de visszariadva az érintéstől, ökölbe szorult. – Ahogy nézlek, csak azt látom, hogy milyen sérülékeny vagy. Majdnem meghaltál miattam, és... Kiszabadítottam a karjaimat, pedig nem számítottam rá, hogy hagyja. Elfelhősödött a tekintete, mert azt hihette, hogy elegem lett, de mielőtt eltávolodott volna tőlem, két tenyerem közé fogtam az arcát. – Szeretnéd tudni, hogy mit látok én? – kérdeztem halkan, a szemébe nézve. A benne tükröződő vágytól megdobbant a szívem. – Egy dühös, indulatos, de gyönyörű férfit látok, akinek az élet összetörte minden álmát, amit csak álmodni mert. Én nem akarok többet, csak annyit, hogy jobb legyen neki, de nem kapok rá lehetőséget. – Hüvelykujjammal az arcát simogattam, aztán a számhoz emeltem a kezét. – Megfogadtam, hogy mindent megadok, amit akarsz, és így is gondoltam – folytattam, aztán megcsókoltam az ujjait, mielőtt a nyakam hajlatába fektettem volna a tenyerét. – Higgy nekem, erősebb vagyok, mint amilyennek látszom. Jeremiah nagyot nyelt, miközben a nyakamra tett kezét nézte. Aztán följebb csúsztatta a tenyerét, én pedig hátrahajtottam a fejem, de továbbra is őt néztem. Két kezem ezúttal tétlenül maradt, hagytam, hadd tanulmányozza ujjaival a nyakam puha, halvány 145

bőrét. Amikor végre rám emelte sóvár, vágytól sürgető tekintetét, válaszul forró bizsergést éreztem a gyomromban. – A tied vagyok, uram – suttogtam, és láttam a szeme villanásán, hogy szavaim végre megtörték benne az ellenállást. Szó nélkül a karjába kapott, kivitt az irodából, végig a hallon, és meg sem állt velem a nagy hálószobáig. Letett az ágy mellett, aztán becsukta, sőt kulcsra zárta az ajtót. Én csöndben figyeltem és vártam a parancsait, amikor végre megszólalt: – Vesd le a ruhád, és térdelj az ágy mellé. Végre, végre, végre, hullámzott végig bennem a megkönnyebbülés úgy, hogy beleszédültem, és maga voltam az izgatott várakozás. Eszembe jutott, amikor először hallottam a hangját, most is parancs és erő hatotta át minden szavát. Mondhatott volna bármit, én már nedves voltam, és amikor rám nézett azzal a bizonyos nézésével, kész voltam. Nem engedve el a tekintetét, lassan kigomboltam a blúzomat, lecsúsztattam a vállamon, aztán lazán leejtettem magam mögé, a padlóra. Ezután következett a nadrágom, és ahogy a bokámhoz ért, kiléptem belőle. Jeremiah végigmért, aztán megcsóválta a fejét, amikor épp letérdeltem volna. – Vegyél le mindent. Dörömbölt a szívem, de eleget tettem, és kikapcsoltam a melltartómat. Lecsúsztattam a két pántot a vállamon, hogy reszkető kézzel tárjam szeme elé a mellemet. Forró láva öntött el legbelül, szinte éreztem, ahogy a szeme becézgeti a testem, az meg vágytól remegve válaszolt a férfit feszítő gerjedelemre. Megborzongtam, a hűvös levegő megbirizgálta hegyesedő mellbimbóimat, amikor végre levettem a falatnyi fehérneműt, és leejtettem a többi ruha mellé. Aztán mindkét hüvelykujjamat sóhajtva a bugyim felső szélébe akasztottam, és kezdtem lassan lejjebb csúsztatni előbb a csípőmön, majd a combomon. Jeremiah elégedett hangokat hallatott, ahogy kibontakozott a fenekem, majd a mozdulatot nyújtott lábbal folytattam egészen a bokámig, ujjaim szinte a padlót súrolták, végül kiléptem az apró ruhadarabból. Miután fölegyenesedtem, mámorító volt látnom az elismerést a szemében. 146

– Annyira szép vagy! – suttogta rekedten. Gyönyörűség volt hallani! Jeremiah az éjjeliszekrényhez lépett, mögé nyúlt, és egy drágának látszó, fekete papírzacskót varázsolt elő. Az oldalán semmi sem jelezte, mi lehet benne. Én kíváncsian lestem, ahogy a kisasztalra tette. – Térdelj az ágyra, négykézláb. Kikerekedett a szemem, a szívem a torkomban lüktetett. Nem volt kétségem, ebben a pozitúrában végképp kitárulkozom előtte, rábízva kényére-kedvére. Más jelenlétében még mindig újdonság volt számomra a meztelenség, de Jeremiah tekintete nem tűrt ellentmondást. Tele feszültséggel, remegő végtagokkal másztam föl a magas ágyra, szemben vele. Már annak gondolata is túl sok volt, hogy a legintimebb testrészeimet közszemlére teszem ki – elég volt elképzelnem, attól is elöntött a forróság –, de úgy tűnt, neki gyönyörűség volt, amit látott. Megcsörgette a zacskót. – Szeretnéd tudni, mi van benne? A hangból ítélve a valami nem lehetett puha, de nem működött a fantáziám. – Fehérnemű? – találgattam, pedig tudtam, hogy nagyobb annál. Jeremiah mosolygott, ajkai csibészes íve megbizsergette a gyomromat. Annyira gyönyörű – gondoltam, miközben ő belenyúlt a zacskóba. – Gondolatban velem voltál, amikor ezeket megvettem – mondta, és egyenként az éjjeliszekrényre tette a tárgyakat. Egészen addig fogalmam sem volt, mit látok, amíg elő nem került egy pár bőrbilincs. Egy darabig megbabonázva néztem a fekete bőrcuccot, aztán az éjjeliszekrényen elrendezett műanyag valamiket. Te jó isten... Szegényesek voltak a szexuális tapasztalataim, és még megnevezni se tudtam a tárgyak többségét, mégis sejtettem, mire szokták használni az ilyesmit. Jeremiah a kezébe vett egy kisebb rúdszerű, sötét műanyag tárgyat meg egy kis üveg színtelen olajat, és az ágyat megkerülve mögém állt. – Előre nézz – rendelkezett, amikor igyekeztem úgy fordulni, hogy lássam. Bizonytalansággal telve előrefordultam, ahogy kérte. Bár izgultam, mert nem tudhattam, mi fog történni, énem áruló része 147

viszont felizgult a várakozástól. Amióta Jeremiah-t ismertem, olyan dolgokat láttam és tapasztaltam, amilyenekre legvadabb álmaimban sem gondoltam, és valami azt súgta, hogy most is hasonlóban lesz részem. Mégis szinte felugrottam, amikor a kezét rátette a fenekemre, ő meg csak nevetett. Atyaég, de szexi volt a hangja! – Gyönyörűséges vagy – suttogta. Végigsimított a lábamon, aztán vissza a combom belső felén. – Mennyire élvezlek így, nekem kiszolgáltatottan! Ügyes ujjak siklottak a szeméremajkaim közé, megérintették lüktető nyílásomat, és én lelkesen sürgettem a folytatást. A másik kéz megállapodott a csípőmön, féken tartott, hogy az ujjak tovább simogassanak, dörzsöljenek le és föl és körbe, amitől lihegve szedtem a levegőt. Egy ujj aztán belém csússzam, és úgy ingerelte vaginám szűk falát, hogy hangos sóhajtás röppent ki a számon. Jeremiah elégedetten nevetett, aztán hüvelykujja az anusomhoz vándorolt, körbecirógatta az izomgyűrűt. Ismerős élvezet volt ez, eljátszadozott már testem ezen tájékával, de amikor a két nyílás közötti szűk gát érzékeny húrján muzsikált, forró hullámok söpörtek végig bennem a gyönyörtől. Csodás érzés volt ez, és újdonság számomra. Jeremiah hüvelykujja körkörösen simogatta a ráncos lyukat, mielőtt belém hatolt. Kéjesen nyögdécseltem, meglepetten saját reakcióimtól, de istenigazából begerjedtem. Egyszer csak nem éreztem a szorgos ujjat, valami tompa, kemény vette át a helyét. Nyöszörögni kezdtem, ahogy az ott engem szétfeszítve, lassan, de megállíthatatlanul nyomult egyre mélyebbre a testembe. Csak egy kicsit fájt, ahogy Jeremiah óvatosan, apró mozdulatokkal hatolt vele beljebb és beljebb, pontosabban inkább szokatlan volt a tárgy által keltett feszítő érzés. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Jeremiah végre megállt, én pedig kényelmetlennek találtam a dolgot, de nem fájdalmasnak. Hátralestem, amennyire tudtam, Jeremiah láthatóan elégedetten csodálta saját kézimunkáját. Amikor észrevette, hogy leskelődök, szája sarkában megjelent az a finom kis mosolyféle, és csak az ujjával mutatta, hogy forduljak vissza.

148

– Ilyet még nem csináltál, igaz? – Csak kislányosan ráztam a fejem, ő pedig kajánul kuncogott. – Izgattalak, de ki kell várnom, hogy kellőképpen begerjedj te is meg ez az édes kis segged. Igaza volt, már lihegtem, nyögdécseltem, amikor széthúzta a seggem két félgömbjét. És remegtem a vágytól. Éreztem, ahogy nedveim csorogni kezdenek a combom belső felén, és furcsa zavaromban még jobban elöntött a forróság, pedig már Jeremiah is mélyről, szaggatottan szedte a levegőt. – Micsoda illatod van – lihegte, és olyan erősen fogta a csípőmet, hogy ujjai belemélyedtek a bőrömbe. Figyelmeztetés volt ez, mert fejét hirtelen az én kitárulkozó csiklómhoz hajtotta, aztán szája és nyelve szorgosan munkálkodni kezdett izzó, bizsergő szeméremajkaim körül. Kéjesen felsikkantottam, aztán sürgetőre fogtam, térdeim rogyadoztak a matrac szélén. Nem volt terem: vagy előreesem, le az ágyról, vagy hátranyomom magam, nekidőlve az odaadó, fáradhatatlan szájnak. Jeremiah két keze a csípőmön-combomon nemigen adott lehetőséget az önállóságra, erősen fogott, míg ajkai és nyelve és – Uramatyám! – a fogai szívták, harapdálták az érzékeny húst. Egyik keze elengedte reszkető combomat, és több ujját is beledugta nedves nyílásomba, ahol minden érzékeny pontomat megtalálva a kibírhatatlanságig fokozta bennem a gerjedelmet. A dildó egyszer csak megmozdult az anusomban, éppen hogy csak, de én megfeszültem a különös érzéstől. Elég furcsa volt ahhoz, hogy különválasztható legyen a gyönyörérzettől, de nem rontott rajta semmit. Amikor másodszor is megmozdult, rájöttem, hogy szándékosan történik, Jeremiah forgatta, de én eddig semmi mást nem vettem észre, csak a vaginámban ügyködő ujjak, és a két combom között serénykedő nyelv keltette érzéki élményt élveztem. A matrac hirtelen megemelkedett, ahogy Jeremiah felállt mögöttem, és az ágyat megkerülve ott termett előttem. Térden állva és könyökre támaszkodva lihegtem, próbáltam lecsillapítani az egész testemet rázó reszketést. Ahogy Jeremiah megsimogatta a fejemet, majd a hátamat, észrevettem a nadrág alatt dudorodó szerszámát. Még kissé kábultan, egyik tenyeremet rátapasztottam, és az anyagon keresztül kitapogattam a nagyságát, vastagságát, keménységét. 149

Jeremiah megborzongott, de nem mozdult, mindkét keze a gerincem húrján játszadozott. Nekibátorodtam hát, kigomboltam a nadrágját, lehúztam a cipzárját, aztán benyúltam és kiszabadítottam a farkát. A hátamba vájta a körmeit, amikor előrehajoltam, amennyire az ágy engedte, és a számba vettem. Nem volt nagy mozgásterem, de megtettem minden tőlem telhetőt, kényeztettem a dákó érzékeny hegyét, nyelvemet végigfuttattam a kőkemény szerszámon. Jeremiah két kézzel belemarkolt a hajamba. Én a lába közé nyúltam, tenyerembe fogtam, és masszírozni kezdtem súlyos heréit, és elégtétellel hallottam a fejem fölött Jeremiah nehezülő lélegzését. Jókislányos énem megrettent ennyi kéjsóvárság, bujaság és szemérmetlenség láttán, de az adott pillanatban nem volt mit tenni. Testem elepedt Jeremiah érintéséért; minden mozdulat emlékeztetett a bennem lévő dildóra, amely arra készített fel, hogy befogadjam Jeremiah-t. A csiklóm elhagyatottan sajgott, ezért hát térdemen egyensúlyozva a lábam közé nyúltam a szabad kezemmel. Jeremiah egyszer csak hátralépett, farka kicuppant a számból, és egy jó nagyot odacsapott a fenekemre. Az ütés szinte csípett, összerándultam a meglepetéstől, és mozdulatlanná dermedtem. – Adtam rá engedélyt? Nem tudtam, mit válaszoljak, bűntudatosan előrekaptam a kezemet, de Jeremiah fölemelte a fejem, és így egy vonalba került az arcunk. – Magadhoz akartál nyúlni? Hatalomhoz szokott hangja rendreutasítóan csattant, tekintete könyörtelenül választ követelt, az én testem mégis összerándult a kívánalomtól. – Igen, uram – suttogtam, ösztönösen éreztem, hogy a hazugsággal nem megyek sokra. Bólintott, méltányolta a választ. – Adtam rá engedélyt? – Nem, uram – rebegtem. Kéjes félelem áradt szét bennem, amikor újra bólintott, majd elengedte az arcomat, aztán megint a hátam mögé került. Végigsimított a fenekemen, megérintette a dildót, mintegy emlékeztetett arra, hogy ott van, bennem. – Mit tegyek azzal, aki nem engedelmeskedik nekem? 150

Ujjai könnyedén végigzongoráztak a fenekem meleg bőrén – amely még sajgott az ütéstől –, mintha segítene válaszolni a kérdésre, de én nem tudtam beszélni. Nem mondhattam, hogy üssön meg, nem állt hatalmamban, de az ötlet meglepő módon szörnyen izgatónak tűnt. Nem vágytam a fájdalomra – a fenékre csapás még a tűréshatáron innen volt –, de a büntetés gondolata különös módon izgatott várakozással töltött el. Az éjjeliszekrényen még két dolog volt, egy pár bilincs és egy többágú, fonott nyelű szarvasbőr korbács, amely meglepően puhának látszott. A fekete-piros bőr kontrasztos színe megragadta a figyelmemet – csaknem csinos volt, ami érdekes ellentétben állt a rendeltetésével. Amikor Jeremiah keze elidőzött a bilincs fölött, összerezzentem, aztán elengedtem magam, amint a kis korbácsért nyúlt. – Szóval a korbács tetszik? – kérdezte, és szavaiból különös élvezet áradt. Én felindultan félrenéztem, de ő fölemelte az állam, hogy lássa az arcomat. – Ne szégyelld, hogy kíváncsi vagy. – Hüvelykujjával megsimogatta az arcomat. – Tudom, hogy ártatlan vagy, és ígérem, gyengéd leszek, de az a célom, hogy örömet szerezzek neked, és szükségem van a segítségedre. Mondd meg hát, beindultál a korbács láttán? Bólintottam, de Jeremiah-nak ez nem volt elég. – Halljam is! Nehezemre esett szóban is egyetérteni, de aztán nyeltem egy nagyot, mély levegőt vettem, mielőtt suttogva kimondtam: – Igen, uram. – Nagyszerű. – Fogta a korbácsot, és rácsapott vele az egyik karjára. A bőrszíjak hangosan csattantak rajta, és én összerezzentem. Mibe keveredtem? – Csukd be a szemed! Úgy tettem, ahogy mondta, de a szívem vadul kalapált, amikor rám adta a szemkötőt. Bár csak most lettem nyugtalan, csöndesen reszketve várakoztam, Jeremiah pedig megint a hátam mögé került. Legszívesebben letéptem volna a vékony anyagot a szemem elől, de elképzeltem, hogy a dupla büntetés sokkal rosszabb lehet, mint az egyszeri korbácsolás. 151

Figyelj csak, gondoltam, ez azért több a soknál! Miért hagynád, hogy ezt tegye veled? Hogy csak úgy elnáspángol... Az első korbácsütés a fenekemen nem tűnt erősnek, mégis meglepett. A második már jobban csípett, és az erogén zónámhoz közel csattant. Megfeszítettem az izmaimat, igyekeztem megvédeni az eszköztől kitárulkozó részeimet. – Ne zárd össze a térded! Ne hagyd magad! Ágaskodott bennem az ellenállás, de letörtem, elszántam magam, hogy ezt most már végigcsinálom. Nem volt könnyű rábírnom a testemet, de végül sikerült ellazítanom az izmaimat, egyedül a kezemet szorítottam ökölbe, hogy levezessem a feszültséget. A dildót már nem éreztem annyira idegennek, talán hozzászoktam, hogy ott feszül bennem. Egyáltalán, soknak bizonyult ez az egész élmény, hogy mindent befogadjak. Még két csapás következett, és amikor a második ott csattant a legérzékenyebb felületemen, hangosan felsikoltottam. A csípő, égő fájdalom ellenére tudtam, hogy nem eshet bajom, így sikerült kiállnom újabb három korbácsütést. A harmadiktól már lihegtem, és égett a seggem meg a combom. Jeremiah nem volt hajlandó visszafogni magát, biztos voltam benne, hogy a bőrszíjak nyomai megmaradnak a bőrömön. Gyengéd simogatást éreztem a puha, fájó bőrömön, finom ujjak tapogatták végig az égő, bizsergő csíkokat. – Büszke vagyok, hogy az én jeleimet látom rajtad – mondta Jeremiah egy csókot lehelve a derekamra. – Van még egy meglepetésem számodra. Vártam, hogy mi jöhet még, amikor valami vékony dolgot éreztem a csípőm körül. Kicsi, de kemény valami – nyilván műanyag – nyomult a lábam közé, neki a zsibongó csiklómnak, és a derekamra erősített hám tartotta egy helyben. Amint elkezdett vibrálni, felsóhajtottam. – Gondoltam, hogy tetszeni fog – mondta Jeremiah, és benyúlt nyirkos combjaim közé. – Ez csak a csiklódat izgatja, de van még egy ehhez hasonló nagyobb is, amelyik nem hagy ki semmit... azt majd legközelebb próbáljuk ki. – Erősen lefogta a csípőmet, 152

miközben én rángtam és remegtem, a gyönyör hullámverései megrengették az egész testem. – Atyaég, de dugnivalóan szexi vagy! Csak tudatom legszélén érzékeltem, hogy besüpped mögöttem az ágy, teljesen hatalmukba kerítettek az érzékek. Amikor valami, mintegy engedélyt kérve széttárta a szeméremajkakat és nekinyomult nedves vaginámnak, kéjesen felnyögtem, és még jobban ki tárulkoztam. A szemkötő nem engedte, hogy másra is figyeljek, csak az érzéki gyönyörökre, és semmit sem kívántam jobban, mint hogy ő bennem legyen. Jeremiah pedig megtette nekem ezt a szívességet, kemény farkát végre bevezette az epekedő nyílásba. Most, hogy teljesen kitöltött, újra éreztem a dildót az anusomban, és teljesebb volt az élmény, ahogy az idegen test nekifeszült belső izomfalaimnak. – Ó! – hajolt rám sóhajtozva Jeremiah, meztelen felsőtestével – hogy mikor került le róla a ruha? – szinte belenyomott a matracba, ahogy aztán keményen döfködött, egyre fokozva az iramot. Én örömmel fogadtam, sőt sarkalltam is az erőteljes rohamot, mert a belsőmet feszítő, sosem érzékelt nyomás már-már elviselhetetlenné vált, és feloldódásért kiáltottam. Nyögések, sikolyok hagyták el a számat, markoltam a takarót, hogy tartsam magam, mialatt Jeremiah hátulról döngetett. Aztán egyszer csak még jobban szétfeszítette a térdemet, ezáltal megváltoztatva a szöget, és belém dugott még valamit, amitől nekem csak pihegésre futotta. – Kér-kérlek... – dadogtam, szavaim nyögdécselésbe fulladtak. A mindent elsöprő, várva várt orgazmus oly közel járt, már csak egy utolsó döfés, és... Jeremiah ajkai a lapockáim közé nyomódtak, nyelve a bőrömet ízlelgette. Alám nyúlt, a kicsi vibrátorral a csiklómat ingerelte a végtelenségig. – Érezni akarom, ahogy elélvezel – mormolta bársonyos, szenvedélytől izzó hangon, és én szálltam, repültem, hangosan kiáltozva a csúcsra értem, érzéki robbanások rázták meg a testem, és megsemmisültem. A kielégülés minden erőt kifacsart belőlem, csak annyira futotta, hogy a kezemre hajtottam a homlokom, és pihegtem. Megkésve érzékeltem, hogy Jeremiah kihúzza magát belőlem, aztán óvszeres papír zörgése ütötte meg a fülemet. Végül Jeremiah 153

kihúzta a dildót is az anusomból, és mielőtt igazából felfoghattam volna, mit akar, dákójának a feje már a szűk izomgyűrűn kopogtatott bebocsátásért. Vergődtem, hirtelen azt sem tudtam, hogy nem az orgazmus utóhatását élem-e át. Jeremiah ujjai a testemen pásztáztak, a mellem puha bőrét, a csípőmet becézgették. – Arról ábrándoztam, milyen érzés lesz majd a seggedbe dugni a farkamat – suttogta mögöttem, és csókokkal halmozta el a vállam. – Ígérem, hogy jó lesz, kérlek, segíts... A hangjából érezhető nyers gerjedelem engem is feltüzelt, és engedtem, hogy bejusson a szoros izomgyűrűn. A szemkötő sötétjében csak az érzékek éltek. Jeremiah lihegő, sóhajtozó légzéséhez lassan csatlakoztam én is, és az, hogy őt mennyire boldoggá teszi a tiltott örömforrásból szerzett kéj, bennem is fellobbantotta a parázsló szenvedélyt. Nem éreztem fájdalmat, csupán furcsa, számomra új nyomást, de amikor megmozgatta a csípőjét, hirtelen sosem tapasztalt gyönyör volt a jutalmam, és az ágy szélébe kapaszkodva megemeltem a csípőm. Jeremiah mindkét könyökével támaszkodott mellettem, nehogy összenyomjon. Kitapogattam a kezét, az ujjaink összefonódtak, ahogy döfései felgyorsultak. Most az ő öröme volt a célom, de én sem maradtam tétlen, és az idegen élmény lassan feloldódott a korábbi gyönyörérzetben. Megszorította a kezemet, felhördült, fejét a hátamra ejtette, miközben egész testében összerándulva elélvezett. Hatalmas kielégülés volt, hogy ilyen gyönyörűséget adhattam ennek a nem mindennapi férfinak. Bárcsak láthatnám az arcodat, gondoltam, mialatt ő óvatosan kiszabadította magát belőlem. Egy darabig úgy maradtam, mozdulatlanul, az utórezgéseken ringatózva, aztán oldalra dőltem az ágyon. Bizonyos részeim kéjesen sajogtak, különösen, amikor megmozdultam, de kielégülten nyújtóztam el. – Hihetetlen volt – sóhajtottam, és szememet lecsukva a párnára hanyatlott a fejem. – Volt? – Jeremiah jól szórakozott a kijelentésemen. Mivel még mindig rajtam volt a szemkötő, nem láthattam, mi történik, csak hallottam, hogy halkan megzörren valami, aztán rögtön utána Jeremiah egyetlen mozdulattal megfordított, a két kezemet pedig 154

kifeszítette a fejem fölé. Nem jutott időm a tiltakozásra, a csuklómon már kattant is a bilincs, aztán meg az ágy fejéhez. A döbbenettől elnyílt a szám, Jeremiah erre egyik szememről fölemelte a takarót. Mulatott rajtam. – Azzal fenyegettél, hogy elmégy – mondta, és akkurátusan visszasimította a szemkötőt. – Ez majd itt tart, ahol meg tudlak védeni. Közben majd kigondolom, hányféleképpen használhatnánk ki a helyzet előnyeit. – Találjam ki?

155

17

A délutánból alkonyat lett, aztán az alkonyat estébe fordult, majd eljött az éjszaka, és Jeremiah kivételesen figyelmes volt hozzám. Amikor végül levette rólam a bilincset, nem próbáltam elszaladni, hiszen elvesztem az érzékek viharában, amelyet ő korbácsolt fel és nem engedett elcsitulni. A milliárdos telhetetlennek bizonyult, és én nem tehettem mást, álltam a kihívást. Azon az éjszakán négyszer keltett fel és tett ki a gyönyörűséges megpróbáltatásoknak, és én négyszer semmisültem meg. Ötödszörre én ébresztettem őt, mert eljött az én időm, miután hosszan csodáltam álmában. A legnagyobb békében aludt, arcvonásai kirajzolódtak a homályos ablakon beszűrődő fényben. Leheletfinoman simítottam végig az egyik szemöldökén, amikor megmoccant. Gyönyörű volt. És az enyém. Egészen. Egyelőre. Most még. Rejtély volt számomra, hogy vehetett észre engem egyáltalán egy olyan férfi, mint ő, aki most itt fekszik előttem, én pedig gyönyörködöm benne. Csak hasát és ágyékát fedte a könnyű takaró, én pedig nem győztem betelni a szépséges férfitest látványával, amelynek tökéletességét csupán a derengő homályban alig látható fehér sebhelyek csorbították. Eltűnődtem, vajon min mehetett keresztül, amikor elszenvedte a sérüléseket, amelyek nyomait örökre magán viseli. Mert más dolog tudni, hogy katona volt, de ezek a sebhelyek örök mementói annak, hogy harcolt, megsérült, hogy életveszélyes küldetésekben vett részt és szembenézett akár a halállal is. Elnéztem a köldökétől lefelé sűrűsödő szőrzet csíkját, és büszke elégtétellel konstatáltam, hogy az álmában gerjedő vágynak kézzel fogható bizonyítéka duzzadozik a takaró alatt. Lejjebb csúsztam, óvatosan megemeltem a takarót és alábújtam, aztán nyelvemmel

ébresztgetni kezdtem a még szunnyadó dákó hegyét, mielőtt a számba vettem. Jeremiah csípője még önkéntelenül, de nekem besegítve mozdult. Nekibátorodtam, megfogtam a dákó tövét, a kezemmel fölfelé simogattam, a számmal pedig lefelé. Jeremiah erekciója egyre keményebb lett, és én büszkén mosolyogva tovább szorgoskodtam. Ha maradt még gátlás bennem, ezen az éjszakán mindtől megszabadultam. Egyszer csak egy kéz túrt bele a hajamba, és kéjesen nyöszörgő sóhaj hallatszott a fejem fölül. Jeremiah két combjára támaszkodva mélyen a számba vettem a dákót, és éreztem, hogy a csípőjét megemelve ő még beljebb hatol. Aztán lehúzta a fejemről a takarót, két vállamnál fogva hanyatt döntött és fölém kerekedett. Szenvedélytől hajtva nézett le rám, álomnak nyoma sem volt már gyönyörűséges arcán. Mozdulatait sürgető vágy sarkallta, ahogy egyik térdével szétnyitotta a lábam és egyetlen határozott döféssel mélyen belém hatolt. Sóhajtozva hátrafeszítettem a fejem, körmeimmel a húsába vájva belekapaszkodtam a hátába, miközben ő rendületlenül döfött. Az éjszakai túlfeszítettségtől fájó izmaim tiltakoztak ugyan, de nem törődtem velük; lábammal átkulcsoltam a derekát, és epekedve sarkalltam még erőteljesebb vágtára. Szája az enyémbe mart, szenvedélytől dobolt a vérünk, én megemelkedtem, nyaka köré fontam a karom, testünk eggyé olvadt. Szeretkezésünk ezúttal nem volt gyengéd, nem volt játékos, hanem gyors és viharos, és közös kielégülésünk végre álomba ringatott mindkettőnket. Amikor reggel fölébredtem, már magasan járt a nap az égen, és egyedül feküdtem az ágyon. Ahogy kinyújtóztam és kiegyenesítettem a hátam, észrevettem, hogy a bőrbilincs még mindig ott lóg az ágy fejénél. Megmosolyogtatott a látvány, a néhány órával ezelőtt történtek pikáns mementója. Az éjszakai buja testgyakorlatoknak maradtak fájó emlékei is, ezért kibicegtem a fürdőszobába, megengedtem a meleg vizet és beáztattam sajgó testemet. Nem siettem el a fürdést, és nem sajnáltam magamtól egy kis kényeztetést sem, hagytam, hogy a meleg fürdő ellazítsa fáradt izmaimat. 157

Egyedül a gyomrom sürgetett türelmetlenül, hogy itt az idő lemenni a földszintre, így gyorsan megszárítkoztam, felöltöztem, a hajamat feltűztem egy műanyag csattal, és indultam lefelé. A földszintről hangokat hallottam, hajtott a kíváncsiság is, ki lehet az új vendég. A lépcső aljánál körülnéztem, az előtérben nem láttam senkit, aztán továbbmentem a konyha felé, egyenesen a hűtőszekrényhez. – Vettem a bátorságot, hogy meglátogassam magát, Miss Delacourt. Ijedtemben majdnem kiejtettem a tejet a kezemből, és a hangforrás felé fordulva megpillantottam a hozzám beszélő nőt. – Mrs. Hamilton – mondtam, rideg, vizslató tekintetétől úgy éreztem magam, mint akit lopáson értek. – Nem tudtam, hogy itt van. Szája kemény vonallá préselődött, miközben engem fixírozott le és föl. – A maga társadalmi köreihez tartozó nők, úgy látszik, hajlamosak ráakaszkodni a fiamra. Általában van annyi esze, hogy átlásson az olyanok mesterkedésein, mint maga. – Gúnyosan fintorgott. – A kisasszony még csak nem is elég csinos; az előző asszisztense legalább amolyan dögös forma volt az elején. Mivel fogta meg, mondja? Eleinte csak tátogtam, nem tudtam mit mondani. Jobb híján ennyire futotta: – Tessék? Az idősebb nő a szemét forgatta. – Értem én, egyetlen oka lehet, amiért a fiam összeállt magával. A szülei meghaltak, nagy jóindulattal középosztálybeli. Lehet, hogy beszél franciául, de nincsenek szakmai referenciái, hogy az üzleti élet bármelyik területén labdába rúghatna. Fölcsináltatta magát a fiammal? Az arcátlan kérdéstől lebénultam és megszólalni se tudtam. Gyűlt bennem a harag, de megvető tekintetének nyomasztó súlya alatt nem tehettem sokat, legfeljebb hangtalanul tátoghattam volna. A belőle áradó megvetés és rosszindulat vérig sértett, de képtelen voltam megfogalmazni összekuszálódott gondolataimat. Ökölbe szorult a 158

kezem – nem akartam volna mást, csak letörölni a mosolyt arról az álszent képéről –, de jólneveltségem megtiltotta. – Nem vagyok terhes – válaszoltam nagy nehezen, és ez egyáltalán nem fejezte ki azt, ami háborgó lelkemben végbement. – Ó, tehát csak egy kis félrelépés! – Az öreg nő cöcögött és hitetlenkedve rázta a fejét. – Hogy juthatott eszébe a fiamnak, hogy idehozza magát a családi otthonba! Nahát, Miss Delacourt, ha van ész és tisztesség magában, akkor elhagyja ezt a házat, de azonnal. Tudja, a magafajta lánnyal nem szívesen szívok egy levegőt. – Elég legyen, anya! Jó úton haladtam, hogy ehhez az önelégült némberhez vágjam a tejesibriket, és míg Jeremiah megjelenése nem csitította le bennem ezt a vágyat, Georgiát sikerült leszerelnie. Amikor a nő meglátta a fiát az átjáróban, azonnal megváltozott, kellemes arckifejezést öltött magára, de se Jeremiah-t, se engem nem tudott becsapni. – Azt mondtad, elmész – mondta Jeremiah az anyjának, láthatóan jól lehűtve az asszonyt. – Úgy volt, drágám, de megláttam a te tündéri asszisztensedet, és megálltam egy kicsit beszélgetni. – Még hogy tündéri asszisztens! – hüledeztem. Hogy volt képe ehhez? Annyi történt, hogy a kezemben maradt a tejtartó műanyag fogantyúja. Legszívesebben leordítottam volna az aljas nőt, de nem tehettem mást, mint maradok a helyemen, és csak azért se fakadok sírva a megaláztatástól. – Kérlek, anya, menj el! – Jeremiah hangja határozott volt, de fáradt. – Még mielőtt korlátozom szabad belépésedet a birtokra. Az anyja csak legyintett. – Szamárság, nem fogod megtenni. Ebben a házban neveltelek, ez ugyanannyira az én házam is, mint a tied. Különben pedig tudod, hogy a legjobbat akarom neked, mert szeretlek. Elképedten fújtam egyet, ám Jeremiah megviselt arckifejezése arra engedett következtetni, hogy nem új keletűek ezek az érvek. – Tekintettel van egyáltalán a fiára, asszonyom? – kérdeztem. Georgia gyilkos szemeket meresztett rám. – Maradjon ki ebből! – kiabált rám. – Fogalma sincs... 159

Lecsaptam a tejtartót a pult márványlapjára, a műanyag pukkanó hangot adott, ahogy összerogyott. – A ház fiáé, és ő megengedi, hogy az anyja kedvére járjon ide. Erre maga úgy bánik vele, mintha még gyerek lenne. Én tudom, hogy milyen a jó szülő, és maga nem érdemli meg a fia magától értetődő méltányosságát. Georgiának eltorzult az arca. – Te kis szuka – vicsorogta felém indulva, és fölemelte a kezét, mintha meg akarna ütni. De Jeremiah ott termett, elkapta az anyja csuklóját és lefogta. Én fölszegtem az állam, forrt bennem méreg, ahogy álltam az asszony gyűlölködő tekintetét. – Nem hagyom, hogy a házamban sértegesd a vendégeimet – mondta Jeremiah indulatosan, szavai nem maradtak hallatlanok az anyja számára sem. – Andrews – kiáltott ki, és egy fiatal testőr lépett be a helyiségbe. Jeremiah csak most engedte el az asszony csuklóját. – Legyen szíves, kísérje ki anyámat az autójához, és ügyeljen rá, hogy épségben kijusson a birtokról. Aztán tájékoztassa a kapuszolgálatot, hogy mostantól az anyám kizárólag az én engedélyemmel léphet be a birtokra. – Vegye le rólam a kezét – kiáltott rá Georgia a fiatal testőrre, aki meg akarta fogni a karját. – A te engedélyeddel? Jeremiah, légy észnél, ez ostobaság! – A fia azonban szótlanul nézte végig, ahogy az anyja a testőr kíséretében, hangosan tiltakozva távozik a konyhából. Hallottam, ahogy nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó, aztán csend telepedett a házra. – Sajnálom, hogy megmondtam a magamét az anyádnak – mondtam halkan, miközben fölemeltem a tejtartót a pultról. Az alján behorpadt a műanyag, de szerencsére semmi sem tört össze. – Nem könnyű eset. Válasza egyszerűnek tűnt, de sokatmondó volt. – Akkor is az anyád – folytattam. – Talán nem kellett volna beleszólnom. Nem ilyen kínos incidenssel szerettem volna tölteni a délelőttöt, de az asszony megjelenése megkeserített mindent. Már elment az étvágyam, visszatettem a tejet a frigóba, aztán Jeremiah nyomában kimentem a konyhából. 160

– Sikerült megtudnod valamit? – kérdeztem. – Semmit. A válasz kurta volt és rosszalló, mással kellett próbálkoznom. – Ethan említette, hogy vannak más forrásaid. Azokon keresztül van... Jeremiah nekem támadt. – Mit mondott neked? Csodálkozva pislogtam: ilyen hirtelen megváltozott a hangnem? – Semmit – válaszoltam gyorsan, aztán elkeseredtem. – És ez a semmi éppen olyan semmi, mint amennyit te megosztottál velem az imént. Nem tudom, hányadán állunk a nyomozással, csak éppen majdnem meghaltam, most meg be vagyok zárva ide. Jeremiah összeszorította a száját. – Foglalkozunk vele – mondta aztán. – Mivel foglalkoztok, megtudhatnám? Velem senki nem beszél. Ujjaival hátrafésülte a haját és felsóhajtott. – Megígérem – mondta halkan –, kiderítjük, ki próbált megmérgezni. És ha megszűnik a veszély, szabadon távozhatsz. A bejárati ajtóra mutattam. – Te mindennap kimész ott, de nekem muszáj bent maradnom? Hogy van ez? – Lehetséges, hogy valaki meg akar ölni téged. Hitelesen csengtek a szavai, de nem illettek bele abba, amit eddig láttam. – Nem én vagyok a célpont – vágtam vissza. – Te magad mondtad. Nem azt kérem, hogy fess céltáblát a hátamra, aztán szabadíts rá a világra, mindössze válaszokat szeretnék kapni. – A szentségit, Lucy! A másodperc töredékéig úgy tűnt, hogy mindjárt szétrobban, szemében olyan vad indulat izzott, amilyet nem láttam még soha. Megdöbbentett a látvány, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan múlt is a pillanat, az érzelmi felindultság eltűnt, a zsilipek zárultak, és már álarc takarta a vonásait – ismét a szenvtelen arcú vezérigazgató volt, akit ismertem. Legalábbis azt hittem, hogy ismerem.

161

– Megfogadtam, hogy vigyázok rád. – Mély hangja higgadt volt, kiegyensúlyozott, mint máskor. – Csak azt kérem, ne kérdezősködj folyton. Amikor biztonságos lesz, elmehetsz. Kudarcérzés kerített hatalmába, legszívesebben megtéptem volna magam. Jeremiah hátat fordított és kiment, halkan becsukta maga mögött az ajtót. Merev ujjaimmal beletúrtam a hajamba, a csat kikapcsolódott és koppanva leesett a padlóra, de kisebb bajom is nagyobb volt ennél. Elviselhetetlen csalódás ért. Megpróbáltam mélyeket lélegezni, de az sem segített a hirtelen felgyülemlett düh leküzdésében. A ház lett a börtönöm, Jeremiah pedig a börtönőröm. A sötétített üvegek börtönrácsokká váltak; a technika legalább olyan biztosan fogva tartott a falak között, mint bármilyen acélrács. Amióta megérkeztem ide, csak a keskeny kis fürdőszobaablakon át láttam ki a szabadba, és kétségbe ejtett a gondolat, hogy örökre itt maradhatok, mint rab a nappali sötét üvegablakai és a szabadba vezető ajtó közé zárva. A földszinti terasz ajtajának kilincse hideg volt a kezem alatt. Mielőtt alaposan átgondoltam volna, mit teszek, lenyomtam a kilincset, és az ajtót kinyitva kilestem a parkra és a ház végétől legfeljebb százötven méterre hullámzó óceánra... Aztán azonnal be is csuktam, mert rám tört a félelem, hogy odakint veszély leselkedik rám. Zokogás tört fel belőlem, és a szám elé kaptam a kezem, hogy elfojtsam. Ne légy már ilyen szerencsétlen, győzködtem magam. Ha Jeremiah mindennap ki tud menni, neked is menni fog. Hirtelen megharagudtam rá, amiért elültette a fejemben, hogy én is célpont lehetek. Én egy kis senki vagyok, semmi értelme, hogy vigyázzon rám. A helyzetembe belegondolva úgy bepánikoltam, hogy neki kellett dőlnöm a falnak, amíg sikerül erőt vennem magamon. Mélyen beszívtam a levegőt, szaggatott lélegzésem és a zokogás lassan csitult, de nagyon kimerültem, csak a makacs elszánás éltetett, hogy el kell mennem. Igen, tudtam, hogy nincs mit tenni, muszáj kijutnom innen, mert megbolondulok. Megesküdtem volna, hogy bekapcsol a riasztó, amint kinyitom az ajtót, de amikor lenyomtam a kilincset, egy pisszenés se hallatszott a házban. Semmi sem jelezte, hogy kiléptem, ezért részben dühös is 162

voltam magamra, amiért nem jutott eszembe korábban a dolog. Hát ennyit a biztonságról! – gondoltam keserűen. Tudtam, hogy nem kaphatnak el azonnal. Valamivel szélesebbre tártam hát az ajtót, és kilestem. Nyomuk sem volt a testőröknek, és a hátsó kijárat pontosan a vízre meg a csónakházra nézett – ezeket láttam nap mint nap az emeleti fürdőszoba kisablakából. A birtok szélét magas fák szegélyezték, kizárva a szomszédok felőli belátást. A téli hideg napközben se nagyon enyhült, és csónak se látszott a vízen, ameddig elláttam. De rájöttem, ha csak a kilincset szorongatom, nem jutok sehova. Most vagy soha, Lucy! Kiléptem az ajtón, végigosontam a teraszon, aztán le a lépcsőn, idegesen lopakodva a csónakház felé. Visszanézve észrevettem, hogy nem csuktam be a nappali üvegajtaját, de tudtam, ha visszamegyek, többé nem lesz bátorságom a szökéshez. Alig hittem el, hogy ismét a szabadban vagyok, és ebben a pillanatban az sem érdekelt, ha meglát valamelyik testőr. A csónakház sokkal érdekesebb volt közelről. Amit távolról egyszerű kis kunyhónak véltem, arról kiderült, hogy komoly kétszintes épület, amely meredek parton állt, és alsó szintje a vízre nyúló mólóra futott ki. A felső szintről az épület oldalában lépcső vezetett le a csónakokhoz, ahol az örvénylő vízen kívül most nem látszott semmi. Közelebb érve feltűnt, hogy a felső szintet kisebb lakótérnek alakították ki, de jó ideje nem használhatták. A csónakház egészen elütött a birtok épületeitől, láthatóan sokkal öregebb és kopottabb volt, és ettől kapott némi rusztikus hangulatot, ami egyáltalán nem volt jellemző az elegáns főépületre. Bár masszívnak tűnt, az elemek elég nagy pusztítást vittek végbe rajta: a fáról sok helyütt teljesen lekopott a festék, ahol a padlókon és a vízszintes deszkapalánkon hírmondóban sem volt festék, ott zöld mohafoltok tenyésztek. Épp ráléptem a csónakház pallós feljárójára – az öreg fa enyhén meghajlott a lábam alatt –, amikor valahol a birtok területén megszólalt a riasztó. Az éktelen hangtól majdnem kiugrott a szívem, az utolsó néhány lépést futva tettem meg, és a bejáratot kerestem. Visszapillantva láttam, hogy a testőrök futva igyekeznek a főépülethez, ahol szétszóródnak majd eltűnnek a ház sarkai mögött. 163

Engem kerestek-e vagy egy behatolót? Az agyam lebénult a gondolattól, hogy a gyilkos itt ólálkodik a birtokon, és átkoztam magam a meggondolatlan lázadásért. Te hülye, hülye! Mi a francot gondoltál? Miután gyorsan végigpásztáztam a csónakház oldalát, nem messze észrevettem egy bejáratot, odaszaladtam, hogy minél előbb elrejtőzhessek. Nem volt zárva, csak belöktem az ajtót, aztán azonnal be is húztam magam mögött. Homlokomat egy szusszanásnyira nekitámasztottam a fának, majd az ablakon keresztül figyeltem, hogy még több testőr jelenik meg a palota nyitott teraszajtaja körül, amelyen én elhagytam az épületet. Úrrá lett bennem az elkeseredettség. Nagyon nagy bajba sodortam magam, gondoltam hirtelen támadt bűntudattal. A szemem sarkából egy villanásnyira láttam, hogy megmozdul valami, de mielőtt bármit tehettem volna, egy kéz tapadt a számra. Sikoltottam, pontosabban megpróbáltam, miközben két erős kar elráncigált az ablaktól. Nem adtam meg magam könnyen, rúgkapálás közben felborítottam egy fonott széket meg egy lámpát, de támadóm nem engedett el. Hátrarúgtam, gyenge kísérletemet azonban ügyesen hárította az illető. Istenem, gondoltam kétségbeesetten, meg fogok halni? Bocsáss meg, Jeremiah... – Micsoda öröm találkozni egy ilyen helyen – mondta a derűs hang mögöttem. – Pedig reméltem, hogy legközelebb jobb körülmények között látjuk egymást. Megdöbbentem, de abbahagytam a hadakozást, miután fölismertem a hangot. – Meg kellene tanulnia néhány új önvédelmi fogást – folytatta a támadó. – Könnyen kiismerhető, tudja? És most arra kérem, drágám, ne sikoltozzon, nem szeretném, ha a rossz fiúk fölfedeznének minket. A kéz elengedte a számat, és én csöndben maradtam, de nem tudtam, mit is gondoljak, mert hátrafogott kezeimen nem lazult a szorítása. – Meg fogok halni? – kérdeztem rekedten.

164

– Attól függ, mennyire fog sietni az én öcsikém. – Keze felkúszott a törzsemen, és a nyakamat átkarolva hátraszorított, egészen közel magához. – Van kedve fogadni?

165

18

Alig álltam a lábamon, de azért körülnéztem valami fegyver után. Valaha laktak a csónakházban, erről árulkodtak a többnyire védőhuzattal letakart bútorok. Aztán a lakótérből egyszer csak raktár lett, telezsúfolták mindenféle holmival, amelyek, ki tudja, mióta itt porosodnak. Voltak tárgyak, amelyeket a mennyezethez rögzítettek. De sajnos semmi nem esett a kezem ügyébe. – Maga akarja megölni Jeremiah-t? – kérdeztem időhúzásképpen. Lucas harsány nevetésébe mindkettőnk teste belerázkódott. – Bár talán nekem lenne a legtöbb okom a halálát kívánni, attól tartok, nem én vagyok a maga embere. Igyekeztem úgy fordítani a fejemet, hogy lássam a férfit. Lucas alacsonyabb volt, mint csupa izom öccse, de a szorítása ugyanolyan acélos. Tekintete derűsnek látszott, a szája sarka mosolyra görbült, pedig a helyzet nem indokolta volna. – Meglepődött? Talán nem szeretem az én kis öcsémet, de nem vagyok érdekelt a halálában. Sőt, eddig minden magamtól telhetőt megtettem, hogy megvédjem. – Akkor miért van itt? Megint nevetett, aztán egészen közel hajolt a fülemhez. – Talán mert maga hiányzott nekem. Volt bizsergés, pillangók repdesése a gyomromban meg minden! – Hazudik – mondtam. Miután tudtam, hogy nem akar megölni, feltűnt, milyen intim helyzetben vagyunk, és idegesített, hogy a testemnek ez egyáltalán nem volt ellenére. – A legteljesebb mértékben. – Pimasz válaszára fönnakadt a szemem. – De talán tudom, hogy maga kit keres. Erre még jobban hátracsavartam a fejem. – Tudja, kire vadászik Jeremiah?

– Talán. – Önelégültebb volt, mint valaha. Dühösen összeszorítottam a számat. Bosszantó alak! – Nemsokára megtalálnak – mondtam végül kilesve az ablakon. – Engedjen el – próbáltam meggyőzni –, az emberek még félreértenék a helyzetet. – Ha jól ismerem az öcsköst, már pontosan tudják, hol vagyunk. – Fölmutatott a mennyezetre. – Több, mint valószínű, hogy be vagyunk kamerázva. Lehet, hogy három is van odafent, minden mozdulatunkat látják. – Lucas csókot nyomott az arcomra, én meg fintorogtam. – Tartsunk egy kis bemutatót nekik? Bosszantott a bizalmaskodása, újra megpróbáltam kiszabadítani magam, de ő gyorsabb volt nálam. – Ha tud valamit, miért nem a főbejáraton jött, mint egy tisztességes szándékú ember? Miért kell bujkálnia? – Így sokkal szórakoztatóbb. Az öcsém rögeszmés, mindent túlbiztosít. Hát nem vicces, hogy milyen könnyű kijátszani a biztonsági rendszerét? – A vállát vonogatta. – Mellesleg előbb hívná a rendőrséget, mint hogy beengedne és meghallgatná, amit mondani akarok. – Most sem fogja – mondtam halkan, Lucas pedig nevetgélt. A lábam alatt megremegett az öreg padlózat, odakintről bakancsos léptek robaja hallatszott, aztán már az egész csónakház szerkezete is beleremegett. Lucas továbbra sem engedett el, csak átrendezte a színt úgy, hogy én közé és a bejárat közé kerüljek. – Kezdődik a show – mondta látszólag könnyedén, amikor szinte beszakadt az ajtó. Bezúdultak a biztonságiak, és azonnal körbevettek kettőnket. A ránk szegeződő fegyverek láttán majdnem megállt a szívem. Csalódtam, mert Jeremiah-t nem láttam köztük. Lucas mélyet sóhajtott. – Úgy látszik, Jeremiah már nem a saját fegyvereivel harcol – tette hozzá a fegyvercsempész. Semmivel sem téveszthető össze az a hang, amikor közvetlenül az ember háta mögött csőre töltenek egy kézi fegyvert. Lucas azonnal elengedett, kezét feltartva megadta magát, én pedig elugrottam tőle, és láttam, ahogy Lucas fejéhez fegyvert tartanak. – Csak egy okot mondj, amiért ne öljelek meg. 167

Ahogy Jeremiah megszólalt Lucas háta mögött, hangjából halálos fenyegetés hallatszott ki, szemében kegyetlenség villogott. Én nem kaptam levegőt. A két férfi közötti fizikai különbség még soha nem tűnt ki ennyire, mint most. Jeremiah a bátyja fölé magasodott, karizmai duzzadtan feszültek az ing alatt. Fegyverét Lucas halántékának szegezte, a markolatra feszülő ujjai elfehéredtek a szorítástól. Néztem a két férfit. Jeremiah nem teheti meg... Hiszen a testvére... Lucas dermedten állt, két keze feltartva a feje mellett. – Családi kötelék? – válaszolt gunyorosan, de könnyed szavai ellentmondtak az arcán tükröződő feszültségnek. A hangneméből ítélve beszélhetett volna akár az időjárásról is, de az engem néző szeme fagyos volt. – Ennyi nem elég hozzá. – Jeremiah még közelebb nyomta a fegyvert a bátyja halántékához, mire Lucas becsukta a szemét. – Ne! – kiáltottam, és odaálltam a két férfi mellé. – Segíteni akar nekünk, Jeremiah. Tudja, hogy kit keresel, ne öld meg. A milliárdos nem nézett rám, de láttam, hogy a fegyver megremeg a kezében. Az ajtónál álló testőrök leengedték fegyvereiket, de nem avatkoztak bele a testvérek dolgába. Nekem kiszáradt a torkom, most értettem meg igazán, minek voltam tanúja. Jeremiah is leengedte a fegyverét, majd megragadta Lucas karját és hátracsavarta, a biztonságiak csak ekkor léptek közbe. – Vigyétek a házba – rendelkezett. A biztonságiak átvették Lucast, és megbilincselték. A férfi nem ellenkezett, látszólag belenyugodott a történtekbe, a testőrök mégis úgy csoportosultak körülötte, mintha veszélyes lenne. Amikor kifelé indultak, én mentem volna utánuk, de egy erős kéz megragadta a karomat és megállított. – Ne olyan gyorsan! – mordult rám Jeremiah. Azt hittem, láttam már mérgesnek azelőtt, de az mind semmi volt ehhez képest. Most valódi, szenvedélyes harag tombolt benne, amely kizárólag rám irányult. Villámokat szórt a szeme, és tudtam, hogy valamit rettenetesen elrontottam. – Jeremiah – kezdtem volna a bocsánatkérést, de bennem rekedt a szó, amikor megláttam ökölbe szorított kezét. 168

– Tisztában vagy azzal, hogy mi mindent megtettem a biztonságodért? – Már nem fegyelmezte magát, amint korábban mindig tapasztaltam, arcára kegyetlen vadság ült ki, ami idegen volt számomra. Mihelyt megmozdultam, még szorosabban fogta a karomat, én megdermedtem és moccanni se mertem. – A lány nem tudta, hogy itt vagyok – szólalt meg Lucas már az ajtóból. Mintha aggódva figyelte volna, mi történik velem. Aztán észrevettem, hogy a biztonságiak is néznek bennünket, de ezúttal se avatkoztak bele a főnök dolgába, csak megálltak kifelé menet. – Mondtam, hogy vigyétek be a házba – rivallt rájuk Jeremiah, én pedig növekvő szorongással néztem végig, amint foglyukkal egy tömbben kicsoszognak az ajtón, aztán elindulnak a főépület felé, engem meg egyedül hagynak Jeremiah-val. Igyekeztem lehiggadni, ami szinte lehetetlennek tűnt a férfiban tomboló indulatok láttán. Ahogy az ajtó becsukódott, elengedte a karom, de amint hátrálni kezdtem tőle, ő jött utánam, és végigkergetett az egész helyiségben. Végül nekiütköztem egy asztalnak, majd a falhoz hátráltam, mert nem volt más lehetőségem a menekülésre. Ő fölém magasodott, kezeit ökölbe szorítva tartotta a teste mellett, engem pedig egyre rosszabb előérzet kerített hatalmába. – El tudod képzelni, mekkora veszélyben vagy? – Fenyegetővé vált az arca, de egyetlen izma sem mozdult, hogy hozzám érjen, ökleit még mindig a teste mellett tartotta. – Miért szöktél ki a házból? – Azért, mert a merénylő nem engem akar, hanem téged. – Jeremiah arcáról azonnal leolvashattam, hogy nem tetszik neki a válaszom. – Nézd, én tényleg nagyon sajnálom... Szabályosan odaszögezett a falhoz, aztán még hatalmas kezeit is a vállamra tette. Meglepetten fölszisszentem, tágra nyílt szemmel néztem rá, és láttam, ahogy pislog, majd kissé összeráncolja a szemöldökét. Még mindig dühösen reszketett a hangja, amikor megszólalt: – A szállodában láttad az arcát annak az embernek. Tudod te azt, hogy mit jelent ez annak, aki a homályban rejtőzködve tölti az életét? Bocsáss meg, akartam mondani, de Jeremiah elsötétülő tekintete megijesztett, és nem tudtam megszólalni. A vállamra nehezülő kezek megremegtek, Jeremiah szép arca eltorzult, pedig látszott rajta, 169

mennyire próbálja fegyelmezni magát. Aztán lehajtotta a fejét, és meglepetésemre az enyémhez támasztotta a homlokát. – Meg is ölhettek volna – mondta rekedten. – Mindent megtettem, hogy biztonságban tudhassalak, még olyan embereket is megkerestem, akikkel soha többé nem akartam kapcsolatba kerülni – mindezt érted. Miért kellett kiszöknöd? Összeszorult a szívem, fölemeltem a kezem, hogy megsimogassam az arcát, de ő fölkapta a fejét, és gyanakodva nézett rám. – Tudtad, hogy itt van a bátyám? Meggondoltam magam, bántott a gyanúsítgatás. – Természetesen nem tudtam. – Értetlenkedés futott át kételkedő arcán. – Én semmiről sem tudok, neked köszönhetően fogalmam sincs, mi folyik itt – csattant föl a hangom, és egyenesen a szemébe néztem. Tenyeremmel a mellét csapkodtam mérgemben – persze hogy is késztethettem volna ezzel meghátrálásra. – Szerinted hogy szerezhetnék ilyen információkat, amikor állandó felügyelet alatt tartasz? Bezársz abba házba, testőrök figyelik minden mozdulatomat. Nem árulod el, mit csinálsz, a biztonságról prédikálsz anélkül, hogy beavatnál a dolgokba, és elvárod, hogy birkamódra engedelmeskedjek... – A szentségit, Lucy! – rivallt rám Jeremiah, belém fojtva a szót. – Nem hagyhatom, hogy miattam halj meg! – Most csak kétségbeesés látszott a szemében, ahogy elengedte a vállam, és két kezét az arcom köré tette, de nem érintette meg. – Megígérem, hogy vigyázok rád, erre te lelépsz. Azt figyeltem, milyen sokféle érzelem fut át az arcán. Bár már ismertem testbeszédét, az arcán kiütköző szenvedély és fájdalom elnémított. Nyilvánvalóan harcban állt önmagával; elindult a keze, hogy megsimogassa a nyakamat, de megtorpant, mintha félne az érintéstől. – A családomban mi tönkreteszünk mindenkit, aki túl közel kerül hozzánk. Láttam, ez történt az anyámmal, aztán Anjával és még számtalan emberrel. – Elgondolkodva hallgatott egy darabig, aztán folytatta: – Lehet, hogy én nem érdemlem meg a boldogságot, de te igen, és én kimentelek a bajból. – Ujjával az arcomat cirógatta. – 170

Nem vagyok jó ember – suttogta, és a mellem közelében lévő kezét szemlélte, amint épp ökölbe szorul. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy belekeveredj ebbe az ügybe. Majdnem megöltelek, ezért kell tudnom, hogy biztonságban vagy. A szemében tükröződő fájdalom, a sokáig elfojtott érzelmek kitörése, az önmagával való viaskodás mélységesen megindított. Szerettem volna megérinteni az arcát, de elkapta a csuklómat, és odaszorította a fejem mellé. – Ezt ne csináld még egyszer – mondta hirtelen támadt dühvel. – Nem tudjuk, ki vadászik ránk, és azt sem, hogyan fog a közelünkbe férkőzni. Letaglózott, amit mondott. Minden ízemben remegtem, szerettem volna megtalálni a módját, hogy kimutassam megbánásomat. – Bocsáss meg nekem, amiért elhagytam a házat. – A bocsánatkérés nem elég... – vágott vissza hirtelen megváltozva, mérgesen Jeremiah, aztán megtorpant, amikor látta, hogy én lassan letérdelek. Elengedte a csuklómat, hátralépett, és ahogy lenézett rám, fokozatosan megnyugodott. – Mit csinálsz? – kérdezte végül. Még soha nem éreztem magam ilyen tehetetlennek, miközben a lábai előtt kuporogtam. Nem tudhattam, mit váltok ki belőle, csupán abban bíztam, hogy sikerül visszaszereznie az önfegyelmét, amire nagy szüksége volt, hiszen a benne dúló érzelmekkel meg kell valahogy birkóznia. – Bocsánatot kérek – mondtam végül, és még hozzátettem –, uram. Még bizonytalan volt, pedig az arca kisimult, már nem látszottak rajta a fékezhetetlen indulat nyomai sem. Elegáns nadrágot viselt, de most vettem észre, hogy a hozzávaló finom cipőt nehéz, vastag fekete bakancsra cserélte. Kíváncsi lettem volna, hogy ilyenben járt-e annak idején, amikor a különleges alakulatnál szolgált, de tudtam, hogy jobb, ha ezt nem most kérdezem meg tőle. Idegesített a hosszúra nyúló csend. Úgy maradtam, ahogy voltam, féltem, hogy valamit elrontok. Leginkább attól rettegtem, hogy elutasít, és jóleső megkönnyebbülés volt hallani, amikor végre azt mondta: 171

– Állj föl, kezeket a fejed fölé! Nyeltem egyet, és úgy tettem, ahogy kérte, közben fölnéztem a mennyezetre. A fejem fölött egy vászongöngyölegből – talán régi vitorla lehetett – hosszú kötél lógott le, és felgyorsult a szívverésem, amikor Jeremiah a két csuklóm köré tekerte. – Tartsd erősen – mondta, aztán feltúrt mindent, amíg nem talált egy kisebb ruhadarabot. Egyetlen mozdulattal lehasított belőle egy csíkot – a hangjától borsódzott a hátam –, és bekötötte vele a szemem. Elsötétült előttem a világ, és miután Jeremiah meghúzta a kötelet, én emelkedni kezdtem, amíg már csak a lábujjhegyem ért le a padlóra. Felsóhajtottam. – Bűnhődni akarsz, igaz? Nyöszörögtem, a szívem vadul kalapált, de nem mertem ellenkezni. Ahogy jött-ment, a vastag bakancsok ellenére Jeremiah meglepően halkan mozgott; a hangok felé fordítva a fejem próbáltam tájékozódni, merre lehet, mégis meglepett, amikor a nyakamon éreztem a leheletét. – Na mit válasszunk? – suttogta, és ujjait végigfuttatta égnek feszülő karomon. – Elfenekeljelek az engedetlenségedért? Vagy megkorbácsoljalak? Milyen büntetésből tanulnád meg végre, hogy ne kísértsd a halált? Hangtalanul mozgott a szám, de nem válaszoltam. Olyan állapotban volt, hogy az adott helyzetben nem lett volna figyelmes. Eszembe jutott az előző éjszakai korbácsolás, és a dolgok alakulása ellenére bizsergető melegség áradt szét a gyomromban. De ez most más volt! – Talán a büntetés más módját kell alkalmaznunk. – A karomról a derekamra vándorolt a keze, ügyesen kigombolta a nadrágomat, és az lecsúszott rólam. Aztán az egyik térdem alá nyúlva fölemelte és oldalra fordította a lábam, én pedig fél lábon egyensúlyoztam a kötélbe kapaszkodva. El tudtam képzelni, milyen látványt nyújthatok kitárulkozva, tehetetlenül. Szexi fehérnemű volt rajtam, titokban egészen más alkalomra szántam, de ebben a helyzetben felemás lehetett. Bugyin keresztül megsimogatott, mire én összerándultam, hiába voltam kifeszítve. 172

– Nedves vagy – mondta olyan hangnemben, hogy nem is sejtettem, mit gondol, és nagyon szerettem volna látni az arcát. Ezután leengedte fölemelt lábamat, és hüvelykujjával lehámozta rólam a bugyimat is. Lángolt az arcom, amikor kigombolta és szétnyitotta a blúzomat. Durván végigsimított a melltartóm mentén, majd benyúlt a vékony anyag alá. – Talán a bimbócsipesz jó lesz, az fájdalmas lehet. Ez a büntetés elég emlékezetes lesz számodra, hogy ne tedd kockára az életed? Ujjai megmorzsolgattál a mellbimbóimat, én feszülten vártam a fájdalmat, de Jeremiah csak játszadozott egy kicsit, aztán mást gondolt, ott hagyva engem kitett mellel. Perverz csalódottságot éreztem, és lenyeltem egy neheztelő sóhajt. Hiszen utálom a fájdalmat, emlékeztettem magam, de ezzel nem értem sokat. Csalódtam, és kész. A kötél újra megfeszült, épp hogy leért a nagyujjam hegye. Karizmaim megnyúltak, a csuklóm égett, de összepréseltem az ajkaimat és csendben tűrtem. Mintha lopakodó lépteket hallottam volna a hátam mögül, aztán egy kéz valóban végigsimogatta a fenekemet. – Megkaphatnám a seggecskéd? Tegnap nagyon élvezted a dolgot, csakhogy előkészületek nélkül bizony nagyon fájdalmas. Ez a büntetés eltérítene végre a szándéktól, hogy meggondolatlanul játssz az életeddel? Váratlanul egy tenyér csattant a fél seggemen, és éreztem, hogy megrándul az arcom a fájdalomtól. Az ütés erejétől pörögni kezdett felfüggesztett testem. Hiába küszködtem, nem találtam kapaszkodót, a bokámnál megakadt bugyim leesett a földre. Jeremiah eltűnt megint, és én tehetetlenül forogtam a kötélen. A következő ütés ugyanott ért, a pörgés felgyorsult, és még égett is a bőröm. – Vagy használjam inkább a nadrágszíjat? – kérdezte Jeremiah összeszorított fogakkal. Egészen közelről hallottam, amint kikapcsolja az övcsatját. – Ez visszatartana, ha egyszer valaha ilyen meggondolatlanságra vetemednél? Válaszolj! – Sajnálom – feleltem és őszintén így is gondoltam, nem színjátékból. Megjelent előttem a kétségbeesett arca, amikor elvesztette az önkontrollját, mert én veszélybe kerültem. Kiszáradt tőle a szám. – Sajnálom. 173

– Sajnálod? Ennyi? – Sajnálom, uram. – Mit sajnálsz? Azt, hogy bántottam. A fájdalomtól elgyötört arcát, bátyja iránti haragját, a benne dúló érzelmeket. Ezekért sajnáltam legjobban. Tudtam, hogy nem ilyen válaszra vár, tehát azt adtam neki, amire szüksége volt: – Azt, hogy engedetlen voltam hozzád, kockáztattam az életemet – az utolsó pillanatban nem felejtettem el hozzátenni –, uram. Megragadta a csípőmet, maga felé fordított és a térdét a lábam közé fúrta. A hirtelen mozdulattól szétnyitottam a lábam. Ő felhúzott az ágyékához, mintha lovagló ülésben lettem volna. Dákója hegyével egy cseppet megbökdöste a csiklómat, aztán belém hatolt. Mély sóhaj szakadt ki belőlem. – Esküszöm neked – mormolta rekedten, és minden szótagnak erőteljes döféssel adott hangsúlyt –, ha még egyszer így viselkedsz, mindazt megkapod büntetésül, amiről itt szó volt. Lábammal szorosan átkulcsoltam a derekát, míg ő szilárdan tartott, hogy álljam a rohamait. A mély lökések erejétől szinte repültem; enyhe fájdalmat éreztem, de testem sokkal fájdalmasabb büntetésre készült, így minden idegvégződésem kihegyezve fogadta az érzékek okozta gyönyöröket. Jeremiah két kézzel fogta a fenekemet, masszírozta, markolászta, aztán széthúzta a két félgömböt, hogy még mélyebben belém vághassa a farkát, és én felrobbantam, megsemmisültem. Váratlanul ért a kielégülés, testem tehetetlenül rángatózott, bukdácsolt és pörgött a levegőben, de ő folytatta a rohamot. A kötés lecsúszott a szememről, és lihegve néztem le Jeremiah arcára. Ő is figyelt engem, arca feszült volt a kielégülés utáni vágytól. A szemében olyan mély, elemi szükség tükröződött, ami több volt szexuális gerjedelemnél. Sebezhetősége a szívemig hatolt. Meg akartam csókolni, megsimogatni a szép arcát, de összekötözött csuklóim nem tudtak vigaszt adni neki. Ez az én igazi büntetésem, gondoltam, és szinte fájt a veszteség okozta csalódás. Különös fintora ez a sorsnak! Ekkor Jeremiah teste megvonaglott, 174

összerándult, és mindkettőnknek időbe telt, mire aztán leereszkedtünk a mámorító magasságokból. Jeremiah magához szorított, miközben könnyedén kiszabadította a csuklómat. Olyan gyengéd volt hozzám, annyira más, mint akár csak néhány perccel ezelőtt, amikor minden mozdulata nyers és gyors volt, követelődző és szenvedélyes. Amikor letett a padlóra, úgy éreztem, nincsenek csontok a végtagjaimban. Szédelegve botorkáltam, meztelen talpam szúrta az öreg padló, de mihelyt megálltam a lábamon, Jeremiah már másképp bánt velem. – Öltözz fel, visszaviszlek a házba. Aztán elfordult, mielőtt láthattam volna az arcát. Csalódottság keserítette meg a szám ízét, ahogy gesztusaival önkéntelenül is a tudomásomra hozta, hogy alárendelt vagyok, de félretettem a dolgot, gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat és a nyomába eredtem. Intett, hogy menjek a szemközti falhoz. Amikor odaértem, ő épp fölhajtotta a vékony rongyszőnyeget, amely két fémkarikát takart, ezekkel nyitotta ki a padlóba rejtett csapóajtót. Még a csuklópántok se csikorogtak, amikor megemelte fedelet. – Ezen keresztül jutunk vissza a házba. Kerek szemekkel bámultam bele a sötétségbe. Meredek betonlépcső vezetett lefelé a földalatti átjáróba, ahonnan undok, hideg, nedves levegő tódult ki. – És ez biztonságos? – kérdeztem gyanakodva. – Ezen át jutottam ide észrevétlenül. Sokkal biztonságosabb, mintha odakint lennénk, a szabadban. Legalábbis addig, amíg meg nem találjuk, akit keresünk. Még berzenkedtem egy kicsit. – Miért vezet titkos alagút a csónakházhoz? Jeremiah egy pillanatra összeszorította a száját, de azért válaszolt. – Gyerekkoromban történtek események, amikor szükség volt... bizonyos intézkedésekre. Apám paranoiás ember volt, de néhányszor tényleg okkal félt. A házban van egy pánikszoba, amit apám halála után egyszer sem használtunk. – A kezét nyújtotta felém. – Gyerünk, Lucy – mondta sokkal gyengédebben –, hadd vigyelek vissza.

175

Bizonytalan érzésekkel fogtam meg a kezét, még nem tudtam, jól döntöttem-e. Legalábbis az első lépések megtételére a sötét alagútban szükségem lesz rá.

176

19

Már az elején rájöttem, nem szeretem a titkos átjárókat. Kevés volt a fény a szűk alagútban. Néhány méterenként izzókat szereltek a falra, de összesen csak kettő égett közülük, és a telepes berendezés is csak gyér fénnyel világította meg a síkos deszkapadlót. Szorosan Jeremiah nyomában maradva belekapaszkodtam az ingébe, hogy ne csússzak el a korhadt pallón. Az óceán közelsége miatt az alagútban minden nyirkos volt, nem is szívesen értem hozzá a gyér világításban olajosán csillogó falakhoz. Idelent melegebb volt, mint fönt, de párás, az undok sötétségből pedig legszívesebben elmenekültem volna. Úgy éreztem, mintha az idők kezdete óta itt botladoznánk, és az alagút is egyre szűkült, attól féltem, hogy összenyomnak a falak. Már majdnem elvesztettem a reményt, hogy megszabadulunk innen valaha, amikor megálltunk, és a lámpa fényében földerengett egy csapóajtó. Jeremiah csavart egyet a fémkarikán, aztán megnyomta a fedelet, de az nem mozdult. Másodszor is nekiveselkedett, és akkor végre sikerrel járt – a csapóajtó felpattant, olyan hangot adva, mint amikor a fa kettéhasad. Nem sok fény szűrődött be onnan fentről sem, de annál több mint amennyi az alagútban volt, és már ettől is megkönnyebbültem. – Mássz fel – mondta Jeremiah, és egy fémlétrára mutatott a falon. Szinte odafagyott a kezem a hideg létrafokokhoz, mialatt leküzdöttem azt a nem is olyan nagy magasságot. Hőmérséklet és páratartalom dolgában ég és föld volt a különbség az alagút és a hely között, ahova a csapóajtó vezetett, ezért rögtön gondoltam, hogy már a főépületben vagyunk. Körülnéztem a létra tetejéről, és a polcokról, a rajtuk sorakozó élelmiszeres dobozokról, csomagokról abban a pillanatban ismertem fel a konyha melletti kamrát, amikor kivágódott

az ajtaja. A váratlan, erős fény szinte elvakított, felkiáltottam és a megadás jeleként fölemeltem a két karomat, mert az ajtónyílásból három fegyver csöve meredt rám. – Fegyvert le – hangzott Jeremiah parancsa még odalentről. Némi bizonytalankodás után a fegyveresek engedelmeskedtek, és nekem – fél lábbal még a feljáróban – az ijedségtől le kellett ülnöm a padlóra. A biztonságiak akkor vonultak vissza, amikor Jeremiah végre felnyomta magát a nyirkos lyukból. Még mindig remegett a lábam, de Jeremiah könnyedén fölsegített és kikísért a szűk kamrából. A nappali és a konyha tele volt emberekkel, főleg testőrökkel, így Lucas kitűnt közülük. Ketten fogták közre, és amikor észrevett engem, kérdőn nézett rám. Úgy láttam, mintha megkönnyebbülés suhant volna át az arcán, mielőtt ismét magára öltötte volna flegmatikus maszkját. Jeremiah szinte szuggerálta tekintetével a bátyját, amikor elindult felé. – Ha nem mondod meg, amit... – Arkangyal. Jeremiah elgondolkodott. – Mi az az arkangyal? – Arkangyal nem mi, hanem ki. – Lucas kényelmetlenül feszengett, nyűgösnek látszott. – Nem felejthetnénk el ezt a bilincset? – kérdezte, megcsörgetve a rövid láncot. – Szegény vállam már nem bírja... – Lucas – türelmetlenkedett Jeremiah félbeszakítva a bátyját és meg sem hallva annak kérését. – Ki az az Arkangyal. – Bérgyilkos, és méghozzá kiváló a szakmájában. És nagyon költséges. – Égnek emelte a szemét. – Mielőtt még azt gondolnád, hogy én vettem igénybe a szolgálatait, tévedsz. Még figyelmeztetni is próbáltalak, mihelyt tudomást szereztem róla. – Mikor? – kérdezte ingerülten Jeremiah. – Még a párizsi gála estéjén. Megpróbáltalak hívni a mobilodon, de nem vetted fel. – Lucas egy oldalpillantást vetett rám, szemében csipetnyi sajnálkozás. – Üzenetet kellett volna hagynom, de ehelyett úgy döntöttem, inkább közvetlen kapcsolatba lépek veled. De mire odaértem a lakosztályodhoz, már késő volt. 178

Jeremiah eltűnődött, és amikor megszólalt, gyanakvás hallatszott ki a hangjából. – A hívó blokkolta a számát. – Szakmai ártalom. – Lucas szája negédes mosolyra húzódott, de a tekintete egészen mást üzent. Az volt a benyomásom, hogy a mosoly automatikus válasz volt, gyakran felöltött maszk, mert valami megvillant a szemében, és már el is tűnt. – Szóval elhatároztam, hogy közvetlenül beszélek veled, de a mentő egy perccel megelőzött. Láttalak, és olyan állapotban voltál, hogy tudtam, valami baj történt. Ezzel sikerült felkeltenie Jeremiah figyelmét. – Te ott voltál? Lucas ezúttal komoran bólintott. – Tudtam, hogy nem hinnél nekem, ha akkor odamegyek hozzád, és nem akartam jelenetet provokálni – amilyen állapotban voltál, biztos, hogy megfojtasz –, így háttérbe húzódtam. – Lucas rám sandított. – Elnézést, amiért elkéstem. – Életben vagyok – nyugtattam meg. Amióta jobban kiismertem magam Lucas különféle arcai között, nehezemre esett egyenlőségjelet tenni az ember és „választott szakmája” közé; nem láttam Lucasban a fegyvercsempészt. Mindig is biztos voltam, hogy a rossz fiúknak is van szívük. – És mi a helyzet Arkangyallal? Jeremiah-nak ismét sikerült magára vonnia Lucas figyelmét. – Még újnak számít a szakmában, de gyorsan fejlődik, fölfelé ível a pályája. Annyit tudok, hogy legalább húsz megbízást teljesített, de gyanítom, hogy sokkal többet. Mesterien álcázza magát, és nagyon sokoldalú, ha kell, bármilyen eszközt használ. Nyomtalanul dolgozik, és kijátssza a biztonsági kamerákat is. – Felém bökött az állával. – Ő az egyetlen, aki látta és még él. Kirázott a hideg. – Szóval én is célpont vagyok? Mégis? – Elhalt a hangom, hirtelen megfordult velem a szoba, meg kellett támaszkodnom valamiben. Amint Lucas észrevette, hogy valami baj van, tett egy mozdulatot felém, de Jeremiah megelőzte, átkarolta a vállam és magához húzott. A segítség a legjobbkor érkezett, hálásan rámosolyogtam Jeremiah179

ra. Lucas semmit sem tehetett volna értem, a két testőr kétfelől megragadta a karját. – Ki bérelte fel? – kérdezte Jeremiah a bátyjától, de inkább rajtam tartotta a szemét. – Az nem számít, csak az, hogy most is rád utazik. Ez nem volt válasz, viszont ennél jobban már nem is lehetett volna felcsigázni Jeremiah érdeklődését. – Nem tudod, vagy nem akarod megmondani nekem? A milliárdos hangjának fenyegető színezetétől borzongás futott végig bennem, de Lucasnak arcizma se rezzent, mintha nap, mint nap hallana ilyesmit. Gyakorlata lehetett benne, ha csak a „munkájára” gondolok – Még ráérünk ezért aggódni később is. – Már most is aggódhatunk. Mit rejtegetsz előlem, Loki? A név hallatán méltatlankodás suhant végig Lucas arcán. – Örülnék, ha nem szólítanál így – mondta, és a derűs maszk mintha elcsúszott volna egy pillanatra. – Miért ne? – vágott vissza Jeremiah. – Ez a neved, vagy nem? – Mástól kaptam, nem én találtam ki. – Bizonytalannak tűnt, mintha többet akarna mondani, talán kimagyarázni magát, de Ethan éppen ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen a szobába. Ha a kopasz testőr észreveszi, vagy érdekli egyáltalán, hogy feszültség van a levegőben, akkor talán várt volna egy kicsit. – Látogatónk van – közölte. Jeremiah bosszús képet vágott, nem tetszett neki, hogy félbeszakadt a vita. – Ki az? – kérdezte. Ethan megvetően nézett Lucasra. – Anja Petrovski. Figyeltem Lucast, miközben Ethan beszélt, láttam hát, hogy arca mérgesen megrándul. Észrevette, hogy nézem őt, és megpróbálta elrejteni az érzelmeit, de a szeme indulatosan izzott. Éppen olyan, mint a testvére, gondoltam. Minden benne van a szemükben. – Nem kellene bevonnunk őt a dologba – szólalt meg Lucas udvarias elutasítással. Ha nem tanultam volna meg olvasni Jeremiah szenvtelen arckifejezéséből, talán el is hiszem, amit mond. 180

Jeremiah-ra pillantottam, ő a bátyját figyelte összehúzott szemmel. – Ő tud arról, hogy itt vagy? – Kizárt dolog, tudnálak akkor figyelmeztetni? – mondta kihívóan. Jeremiah láthatóan nem hagyta meggyőzni magát. Ethanhez fordult: – A kocsija maradjon a kapun kívül. Kutassátok át alaposan azt is meg őt is, aztán kísérjétek a házhoz. Ethan bólintott, és halkan utasította az egyik testőrt, aki nyomban távozott a szobából. Egy pillanat volt csupán, Lucas szája összeszorult, villant a szeme, de aztán rendezte magát, és a joviális maszk már vissza is került a helyére. – Imádom a szerelmi drámát – mondta, és decens mosolyra húzódott a szája. – Mit jelentsen ez? – hallatszott egy női hang az előtérből, méltatlankodó kiabálása visszaverődött a falakról. Lucas arcára ráfagyott a mosoly, szeme elkerekedett, és a hang felé kapta a fejét. Jeremiah Ethanre nézett, mérgében megkeményedett az álla. – Hogy kerül ide? – kérdezte. – Még nem hagyta el a kaput, amikor megparancsoltad, hogy zárják le – mondta Ethan, miközben Georgia Hamilton beviharzott a szobába. Két testőr kísérte be, aztán már hátráltak is a bejárathoz. Az idősebb nő egy darabig merőn nézte Jeremiah-t, aztán dühösen odacsörtetett hozzá. – Magyarázd meg, mit jelent ez! – követelőzött dühösen, és fejét hátrahajtva nézett föl a fiára. – Egy nap kidobsz az otthonomból, rám küldöd a fogdmegjeidet, hogy kísérjenek ki a birtokról, aztán visszahozatsz, amikor nyilvánvalóan nem akarok visszajönni. – Kézfejét a szájához emelve levegő után kapkodott. – Egyáltalán nem vagy tekintettel az érzéseimre? Érdekes volt ez a túlbonyolított előadás, de tekintettel erre a nőre, aki iránt képtelen voltam összekaparni némi együttérzést, kínos is. Láthatóan Jeremiah sem hatódott meg, és szenvtelenül válaszolt: – Megnyugodhatsz, anyám, olyan gyorsan el fogod hagyni ezt a házat, amilyen gyorsan csak lehet. 181

Georgiának előbb remegni kezdett az orrcimpája, aztán következtek a szívszorító könnyek. – Hogy teheted, hogy távol tartasz az én... – Nahát, szia, anya! Hiányoztam neked? Lucas gunyoros szavai félbeszakították az asszony magánszámát. Összezavarodva fordult meg, hogy lássa idősebbik fiát, aki a szoba közepén állva szemlélte őt. – Mit keres itt? – kérdezte, korábbi bánata elpárolgott egy pillanat alatt. – Én is örülök, hogy látlak, anya. – Lucas levetkőzte profi közönyösségét, amely a Jeremiah-val folytatott beszélgetés során jellemezte. Vitriolba mártott stílusa, gúnyos mosolya annak a sovány asszonynak szólt, aki nem régen lépett be a szobába. Arcán a sebhely most jobban látszott, ahogy az elfojtott haragtól elsötétült körülötte a bőr. Georgia úgy nézett ki, mint aki citromba harapott, miközben Jeremiah-t próbálta meggyőzni. – Ne hallgass rá, bármit mond – fröcsögte. – Semmirekellő hazug és csaló! Lucas hátravetett fejjel hahotázott, aztán meghajolt az anyja felé, és gúnyos mosolyt varázsolt az arcára. – A legjobbaktól tanultam. Mindkét részről örököltem, bizony. Össze voltam zavarodva, és amikor Jeremiah-ra néztem, hogy adjon némi felvilágosítást, úgy tűnt, ő sem egészen érti a helyzetet. – Mi a fenéről van szó? – kérdezte dühösen. – Semmiről – vágta rá Georgia, aztán dacosan fölszegte az állát és kihúzta magát. – Most szeretnék távozni, mert úgy látszik, ebben a házban semmit sem számít a család. – Jaj, anya, ne! Kérlek! Maradj! – Lucas minden szavából csöpögött a gúny, de az asszony csak állt összefont karral, és nem nézett az idősebbik fiára. Lucas arcára gonosz mosoly ült ki, de arckifejezése nem állt összhangban sebzett tekintetével. – Nem szeretnéd tudni, hogy mi történt azzal a harmincmillió dollárral, aminek az ellopásával engem gyanúsítottak meg? – kérdezte. – Ma már talán senki se kíváncsi rá, mire költöttem el. Georgiának éppen hogy csak megrándult az arca. 182

– Nekem nem kell ezt hallanom, semmi közöm hozzá – mondta megvetően fintorgatva az orrát, és a bejárat felé manőverezte magát. – Mire a ti vitátoknak vége lesz, én már a kocsimban ülök. – Állítsátok meg – adta ki az utasítást Jeremiah, és az ajtónál álló két testőr azonnal elzárta az asszony elől az utat. Georgia rikácsolni kezdett dühében, de Jeremiah nem vett róla tudomást, sokkal jobban érdekelte most a bátyja. – Nem szeretem a titkokat – mondta nyomatékosan. – Egyet azért sikerül a te segédleteddel őrizgetni immár nyolc éve. – Lucas szemmel tartotta az anyját, akkor is, ha az anyja nem viszonozta a „szívességet”. – Gyerünk, anya! Én mondjam el neki, vagy megteszed te? Georgia gyerekes sértettséggel felsóhajtott, és hátat fordított idősebbik fiának. Amikor rájött, hogy egy egész hallgatóság figyeli, rendezte a vonásait és fölényesen legyintett. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta a szemét forgatva. – És ha megbocsátasz... Lucas összehúzott szemmel figyelte az előadást, aztán Jeremiahhoz fordult. – Eltűnődtél valaha azon, honnan van anyának pénze? A kérdés láthatóan megdöbbentette Jeremiah-t. Először a bátyját nézte fürkésző tekintettel, aztán az anyját. Követtem a pillantását, és azon törtem a fejem, hogy vajon ő is ugyanazt gondolja-e, mint én. Georgia Hamilton nem bizonyult jó színésznőnek; nem nézett senkire, csak a fejét kapkodta egyik kijáratról a másikra, mintha azt latolgatná, melyiken távozhatna gyorsabban. Végül tekintete mégiscsak találkozott Jeremiah-éval, aztán színpadiasan a szemét forgatta. – Na jó, csak nem neki fogsz hinni? – csattant fel. – Mit higgyek? – Jeremiah értetlenül és dühösen állt családtagjai között. Se a bátyja, se az anyja nem volt hajlandó többre, mint hogy egymást fixírozzák, így aztán hangját fölemelve még egyszer megkérdezte: – Mit ne higgyek? Egyszer csak egy mobiltelefon éles hangja törte meg a feszült csendet, és Ethan kiment a szobából. 183

Eközben én még mindig Jeremiah kérdésének a hatása alatt voltam, ami úgy ért, mintha mellbe vágtak volna. Te jó Isten! – Anyád lopta el a pénzt. Nem szándékosan mondtam ki, amit gondoltam, hiszen csak feltételezés volt, mindenesetre a szavak felvillanyozták a társaságot. – Képtelenség! – kiáltott Georgia. Dühtől eltorzult arccal esett nekem. Különös látványt nyújtott, ugyanis a botox injekcióktól lárvaszerű arcához sehogy sem illettek a féktelen haragtól villogó szemek. – Mit tudhatsz te egyáltalán? Hiszen csak egy kis cafka vagy, akit a fiam hazahozott ebbe a házba! – Nem így kezdted te is az életed? – avatkozott közbe Lucas, épp jókor, mert nekem ökölbe szorult a kezem. – Hát nem egy vegasi mulatóban talált rád apa? Ki vele, anya, nem azért támadod le őt, mert nem tudod megbocsátani a saját bűneidet? A múlt felidézésétől Georgia arca fájdalmasan összerándult, amit hasztalan próbált elrejteni. – Nem kell ezt nekem hallgatnom – hajtogatta keserűen, de szavaiból már elpárolgott az indulat. Ezzel sarkon fordult, de Lucas az útját állta és megfogta a karját. A bilincs ellenére erősen tartotta. – Tisztában vagy azzal, hogy mi tettél velem, anya? – hajolt közel hozzá a fia, tekintetük összekapcsolódott. – Hogy tönkretettél a hazugságoddal? Csak néztem őket, még mindig döbbenten a saját közbelépésemtől, aztán felnéztem Jeremiah-ra. Nyugodtnak tűnt, mint mindig, de nehéz lett volna megmondani, mi zajlik benne. Én szerettem volna többet tudni Georgiáról – tényleg táncosnő volt Vegasban? –, de ennek nem most volt itt az ideje. – Ne engem hibáztass azért, amivé lettél – sziszegte Georgia az idősebbik fiának. – Miben döntöttem én? – Még néhány méterről is látszott rajta, hogy Lucas egész testében remeg. Elengedte az anyját, és ökölbe szorult a keze. – Ami voltam, amim volt, mind itt van ebben a részvénytársaságban. Mindezt elvették tőlem, megvádoltak, hogy elloptam harmincmillió dollárt, és csak annyi jutott nekem, hogy megúsztam a börtönt. 184

– És fegyvert eladni a legmagasabb szintű ügyfeleknek? – szólt közbe Jeremiah kiszáradt torokkal, rekedten. – Ez lett volna számodra az egyetlen megoldás? Lucas csak pislogott, a közbeszólás meglepte, ott hagyta Georgiát is. Megrendült, tekintete kiürült. – Nem úgy kezdtem. Ki kellett jutnom az országból, és egy ember, akit valaha a barátomnak tartottam, keresett egy ügyes, rátermett tárgyalót, aki közvetít áruszállítási ügyekben. Fogalmam se volt, mit tartalmaz a szállítmány. Csak a levegőben, a gépen derült ki, és esküszöm, ha tudom, inkább a börtönt választom. – Rám akarod varrni a felelősséget? – esett neki Georgia. – Csak azért kell vállalnia a felelősséget, amit maga okozott – szólaltam meg, mert nem tudtam magamban tartani a véleményemet. A szobában tartózkodók többsége ellenszenvvel viseltetett az idősebb nő megnyilvánulásai iránt, de senki sem volt hajlandó kimondani. Georgia a szemét forgatta, aztán belemélyedt körmei tanulmányozásába. – Nem számít az ok. A fiam bűne, amivé tette magát – nem én vagyok az egyetlen, akinek együtt kell élnie a szégyenével. Teljesen beindultam, nem tudtam türtőztetni magam. – De hiszen a fia! Mindketten a maga fiai. Nem érdekli, mi van velük? – Dehogynem, és persze, hogy szeretem őket. – Az asszony gőgösen, lekezelően válaszolt. – Különben is, ez nem a maga dolga. Ne mondjon véleményt olyasmiről, ami nem tartozik magára. Legszívesebben megfojtottam volna az álszent boszorkát, de Lucas közbelépett. – Igazad van, anya – mondta arcvonásait újrarendezve. Megállapítottam, hogy ismerős maszkja ismét a helyére került. Szívélyes műmosolyt villantott az anyjára, aki persze nem vett róla tudomást. – Mindannyiunknak együtt kell élnünk a saját hibáinkkal, nem igaz? Jeremiah végül elvesztette a türelmét. Ahogy a karjára tettem a kezem, éreztem a remegését, de azt is, hogy az érzelmi felindulást ismét elfojtotta, magába zárta. Már nem érdekelte az anyja, figyelmét a bátyjára fordította. 185

– Bátyám... – kezdte, de Lucas közbeszólt. – Tudsz róla, hogy anyánk a Hamilton család életrajzával házal mindenféle kiadónál? – Georgia belevörösödött, majdnem megpukkadt, de Lucas folytatta. – Az anyag közvetlen bepillantást nyújt a család felemelkedéséről a mi drága, korán eltávozott apánktól kezdve a családi vállalkozás jelenlegi vezetőjéig. És a drámai fordulatokban bővelkedő, gazdagságról, üzleti kémkedésről szóló történetnek természetesen ő, azaz Georgia a központi hősnője. – Miket beszélsz itt összevissza? Ez képtelenség... – És – folytatta Lucas gúnyos mosollyal – hozzáférhetőséget árul az ő milliárdos, elnök-vezérigazgató fiához. Ha egy üzletember, üzletasszony nem tud kapcsolatba kerülni a nagyfőnökkel, egy rendkívüli meghívással a családi birtokra bizonyára nyélbe lehet ütni, hogy „véletlenül” összefussanak. Mindezt persze jó pénzért. – Mondja ezt egy olyan ember, aki illegálisan fegyvert ad el diktátoroknak, a társadalom söpredékének, hogy aztán ártatlan emberekre támadjanak. – Én legalább nem rejtem véka alá, hogy mi vagyok – jegyezte meg halkabban Lucas. Georgia csípőre tette a kezét, és Jeremiah-hoz fordult: – Mondd, hogy nem hiszed el ezt a hablatyolást! Jeremiah ügyet se vetett az anyjára, a bátyját fürkészte átható tekintettel. Lucasnak arcizma sem rándult. – Tudod bizonyítani? – kérdezte végül tőle. – Igen, tudom – felelte Lucas, miközben az anyján újabb dühroham tört ki. – Szóval az ő szava felülírja az enyémet. – Georgia csalódottan nézett Jeremiah-ra. De hiába hivatkozott a szavahihetőségre, a jelenlévőknek volt már véleményük róla. Van arról fogalma, hogyan látják mások?- tűnődtem. Ahogy semmibe vette a testőröket és a többi jelenlévőt, nem hinném. Ez a nő láthatóan bezárkózott a maga kis világába, és nem számít a többiek véleménye. Micsoda élet az ilyen? Jeremiah odament az anyjához. – Esküszöm, anya, ha mindaz igaz, amit Lucas mond, én... 186

– Akkor mit teszel? – vágott vissza az asszony. – Kidobatsz? Kisemmizel? Azt hiszed, te lennél az első Hamilton, aki ezt tenné velem? – Dühösen horkantott. – Gondolod, hogy hiába voltam annyi éven át apád felesége? Megtanultam mellette, hogy csak magamra számíthatok. Tudtam, hogy a vén zsarnok egy árva petákot se hagy rám, ha elpatkol, ezért az évek során gondoskodnom kellett a biztonságomról. De ki hitte volna, hogy olyan hamar feldobja a talpát, és itt maradok készületlenül? – Szóval ezért dobtál az oroszlánok közé. – Lucas nem kérdezte, nyilvánvalóan ez volt a válasz. Georgia, most először, elsápadt, mintha csak az imént fogta volna fel, hogy viselkedett ennyi ember előtt. Szája egy darabig hangtalanul mozgott. – Nem hittem, hogy idáig fajul a dolog – szólalt meg végül halkan. Idegesen harapdálta a száját, aztán elővette a zsebtükrét meg a rúzsát, de annyira reszketett a keze, hogy inkább visszatette a táskájába. – Szóval a kurvapecér apátok nem hagyott rám semmit, mindent Jeremiah örökölt. Tisztában voltam azzal is, hogy a fiam nem gondoskodik rólam. Nehogy azt hidd, hogy nem láttam, mi folyik körülöttem – nézett Jeremiah-ra –, így is lett, kitiltottál a házamból, úgy bánsz velem, mint egy gyerekkel. Semmivel sem vagy különb apádnál, az is azt hitte, hogy ostoba és tudatlan vagyok, nem tudok gondoskodni magamról. A gyanúsítás mellbe vágta Jeremiah-t, de Georgiából már dőlt a szó. – Minden olyan gyorsan történt. Miután apátok meghalt, megtaláltam a végrendeletet és még sikerült elolvasnom, mielőtt megérkeztek az ügyvédek, és kiderült, hogy én ki lettem golyózva. Több mint harminc évet éltem vele együtt, megszültem a fiait, eltűrtem a hűtlenségét, játszottam a kötelességtudó feleséget, erre ő nem hagy rám semmit. Viszont besegítettem egy-két kevésbé fontos alapítvány munkájába. Ezek szigorúan olyanok voltak, amik nem igényeltek különösebb tehetséget, hiszen Rufus szerint én híján voltam az ilyesminek. Az alapítványokban adományként addigra összegyűlt nagyjából harmincmillió, hát ezt vettem én el. 187

– És én vittem el a balhét? – kérdezte Lucas. – Nos, Jeremiah – fordult az öccséhez –, mit szólsz a fejleményekhez? Mit kezdesz ezzel? Úgy tűnt, hogy a részvénytársaság legfőbb embere nincs abban az állapotban, hogy beszéljen. Nem adhattam tanácsot neki, mindössze megszorítottam a karját, hogy támogatásomról biztosítsam. Nehéz választás, gondoltam, miközben láttam, hogy Jeremiah tekintete az anyjáról a bátyjára vándorol. Georgia fájó lábát tapogatta, Lucas felvont szemöldökkel várta, hogy azonnal választ kap. Ekkor kivágódott a bejárati ajtó, és bekiabált egy ismerős női hang: – Lucas! – Minden fej a hang irányába fordult, és kisvártatva megjelent a hang gazdája is: Anja Petrovski robogott be kócosan, két testőr kíséretében. Drága, elegáns ruhája rendetlen volt, mintha csak rá lett volna dobva. Haját laza lófarokba kötötte, amitől szinte kislányosnak tűnt. Alig volt rajta smink, így még jobban érvényesült természetes szépsége. Tekintete gyorsan végigpásztázott a szobán, és csak akkor nyugodott meg, amikor végre kiszúrta Lucast. Hiszen miatta jött. Lucas azonban ridegen fogadta. – Mondtam neked, hogy tartsd magad távol tőlem. – Hangja elutasító volt, híján minden érzelemnek. Engem meglepett Lucas elutasító viselkedése. Anja oroszul kezdett beszélni, egyenes háttal, szenvtelen arccal, de szemében könnyek gyülekeztek. A lány közelebb lépett a férfihoz, de az föltartotta a kezét. Anja megértette a mozdulatot, és csak annyit tett hozzá, már angolul: – Sajnálom. – Megmondtam, hogy nem akarlak látni, soha többé – mordult fel Lucas. Szeme szikrát szórt, ahogy nézett, ahogy beszélt, nagyon hasonlított az öccsére. Anja csüggedten lépett hátra. Már nem az a dölyfös, sértő, magabiztos nő volt, akit megismertem. Bár nem értettem, amit az anyanyelvén mondott, szíven ütött a szavaiból áradó kétségbeesés és fájdalom. Jeremiah és én egymásra néztünk, mindketten értetlenül álltunk. Mi folyik itt? Lucas egyszer csak az öccsére mutatott: 188

– Tőle kérj bocsánatot – mondta vészjóslóan, de Anja még mindig oroszul mondta a magáét. A nyakában lógó pravoszláv keresztet szorongatta – még emlékeztem rá Párizsból –, és egy szoborarcú Lucasnak könyörgött, hasztalan. – Miért van itt? – kérdezte végül Jeremiah. Szavai hallatára Anja hirtelen elhallgatott, lehajtotta a fejét és a padlót nézte. Lucas megvető pillantást vetett az orosz szépségre. – Korábban azt kérdezted, ki bérelte fel az orgyilkost. – Hüvelyujjával a magába roskadt szőkére bökött, és rámosolygott az öccsére. – Meglepetés!

189

20

Először nem is értettem, mire gondol. A szobában teljes csend lett egy pillanatra, aztán Jeremiah csettintett és Anjára mutatott. A két férfi, akik bekísérték az épületbe, jobbról és balról megragadták a lány két karját, és szorosan tartották. Csak akkor esett le, mit is mondott Lucas, és a felismeréstől tátva maradt a szám. – Anja bérelte fel az orgyilkost. – A szavak, amelyek saját, kissé zavaros helyzetértékelésemet foglalták össze, Jeremiah szájából hangzottak el. Hitetlenkedés bujkált a hangjában, amikor kérdő hangsúllyal elismételte: – Anja bérelte fel az orgyilkost? – Sose bízz egy oroszban – felelte Lucas a szemét forgatva, és mélyet sóhajtott. – Úgy tűnik, ennek a mondásnak az igazsága jelenlegi foglalkozásomra is kiterjed. – Érted tettem – mondta a szőke lány Lucashoz intézve a szavait, miközben hevesen rángatózva igyekezett kiszabadulni az őrök szorításából. – Azt hittem, ezt akarod! – Mit akartam én? – kérdezte gúnyos mosollyal Lucas. – Önmagadért tetted – ne próbáld rám hárítani a felelősséget. Anja megvető pillantást vetett az őrökre, de továbbra is Lucashoz beszélt. – Azt mondtad, hogy gyűlölöd, hogy legszívesebben... – Soha nem kívántam a halálát! – üvöltött fel Lucas, és Anja összerezzent. – Mindig róla beszéltél – erősködött. Egy pillanatra áttért az oroszra, aztán összeszedte magát. – Amikor részeg voltál, mindig arról beszéltél, mennyire szeretnél hazamenni... – És az öcsém megölésével visszakapnám a helyemet? – kacagott fel keserűen Lucas. – Anja, te nem vagy buta nő, annak ellenére, hogy amit tettél, épp az ellenkezőjét bizonyítja. Nézz rám! –

nyújtotta ki mindkét karját. – Emberek ezrei haltak meg a kezem által. Lehet, hogy nem én húztam meg a ravaszt, de én gondoskodtam a lőszerről, a fegyverekről. Vér tapad a kezemhez – hogyan térhetnék haza azok után, amit műveltem, amit hagytam megtörténni? Anja álla megremegett, ahogyan az én szívem is összeszorult a férfi őszinte fájdalma láttán. Anja elmormolt valamit, nagyon halkan, az anyanyelvén, és esdekelve Lucas felé nyújtotta a kezét, de a férfi ellökte. – Túl sokat képzelsz magadról. – Lucas hideg, metsző hangja gyilkos erővel talált célba. – Sohasem szerettelek. Miért is éreztem volna gyengédséget egy szolgálatkész eszköz iránt? Anja arcából kifutott a vér, miközben döbbenten meredt Lucasra. – De hát azt mondtad... Lucas legyintett, és megrázta a fejét. – A szavak nem jelentenek túl sokat, igazán tudhatnád. Már nem veszem hasznodat, és türelmem sincs hozzád. Elegem van a drámai jeleneteidből. – Lucas hűvösen végigmérte a lányt, aztán elbocsátóan intett. – És most elmehetsz. Hoppá. Néztem a jelenetet, és már semmit sem értettem. Bármennyire utáltam is ezt a nőt, még Franciaország óta, most mégis megesett rajta a szívem... ami persze butaság volt, hiszen annyi bajt hozott ránk. De akkor és ott képtelen voltam elhinni, hogy megtette, amivel vádolják. Anja kihúzta magát, és felvette a tőle megszokott büszke testtartást, de a szemében leírhatatlan fájdalom ült; Lucas kemény szavai mélyen megsebezték a lelkét. Elefántcsont-fehér arcán egyetlen kövér könnycsepp gördült végig lassan. – Mindent megadtam neked – suttogta megtörten, erős akcentussal. A nyakában lógó apró keresztet szorongató, elfehéredő ujjai remegtek. – Bármire hajlandó voltam, olyan dolgokat tettem, amikkel szégyent hoztam a családomra, csak azért, mert szerettelek. És most azt mondod, hogy minden hazugság volt? Eszembe jutott, amit Ethan mondott egyszer, hogy Anja egyszerű falusi lány volt, mielőtt Jeremiah alkalmazta volna orosz tolmácsként. Most egyáltalán nem azt a dölyfös és leereszkedő 191

szépséget láttam benne, aki a partin tarolt, hanem a fiatal lányt, aki egy új világba csöppenve védtelenül maradt. Belesajdult a szívem, amikor láttam, milyen kétségbeesetten kapaszkodik abba a kétségtelenül sokat, talán az utolsó menedéket jelentő apró keresztbe. Vajon rám is ez a sors vár? – Mi, Hamilton fiúk, mindent beszennyezünk, amihez csak hozzáérünk – vetett Lucas sajnálkozó tekintetet Anjára. Mielőtt folytatta volna, rám villant a szeme. – Szerencsétlenségedre te is az utunkba kerültél. – De nem így kellett volna történnie – suttogta Anja. – Ő azt mondta, hogy azért kell így lennie, mert te így akarod... Anja szinte magában beszélt, de a halálos csendben jól kivehető volt minden szava. – Ki mondta ezt? – kérdezte egyszerre Lucas és Jeremiah. Abban a pillanatban rengeteg minden történt egyidejűleg. A nagyteremben kialudt a villany, az ablakból beszűrődő tompa fény baljós árnyakat vetett a falra. Még volt időm rá, hogy észrevegyem, a szoba végében lévő hatalmas üvegfal, amely az utóbbi néhány napban tejüvegszerűen homályos volt, hirtelen kivilágosodott, láthatóvá téve a tengerparti kilátást. Egy apró pukkanás hallatszott, és Anja hang nélkül a földre zuhant, az arcán döbbenet suhant át esés közben. Ekkor hirtelen egy erős kar ragadott meg, és a márványtetejű konyhapult mögé rántott. Valami elsüvített a fejem fölött, sziszegő hangot adott. Rémülten felsikoltottam, amikor a mögöttem lévő polcon felrobbant egy liszttel teli csupor. Lázas mozgolódás támadt, mindenki fedezéket keresett. A biztonsági őrök a konyha és az előtér felé vetették magukat, egymást taposva a szűk folyosón. Még egy apró pukkanás, és az egyik fiatal testőr a földre zuhant. A társai gyorsan elvonszolták az ajtó elől. – Mi történik? – kérdeztem, a szívem a torkomban dobogott. – Orvlövész. Ó, istenem. Remegve bújtam oda Jeremiah-hoz, aki szorosan magához ölelt. Hangos koccanás hallatszott a másik oldalról, és összerezzentem félelmemben, de a golyó szerencsére nem ütötte át a konyhapult falát. Az egyik testőr, aki az ajtó mellé húzódott, 192

megkockáztatott egy ugrást, és felénk vetette magát. Lendület közben érte a golyó, úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Meglepetés és félelem villant lecsukódó pillái mögül, én rémülten hunytam le a szemem, a gyomrom összeszorult – elviselhetetlen érzés volt látni valakit meghalni. – Lélegezz – parancsolta Jeremiah, és kifújtam a levegőt. Nem is vettem észre, hogy visszatartom a lélegzetemet. Jeremiah óvatosan előrenyúlt, ellenőrizte az őr pulzusát, aztán a nyaki ütőerét, végül felvett egy apró fülhallgatót. – Ethan, jelentést. – Valaki kikapcsolta az áramellátást, és a tartalék generátorok sem működnek. – Ethan alig hallhatóan, de érthetően beszélt. – Most igyekszünk helyreállítani. Nálatok mi a helyzet? – Egy orvlövész miatt a konyhában rekedtünk – közölte tömören Jeremiah. – Szükségünk van arra az üvegfalra, különben nem jutunk ki. Egy ideig csend volt, aztán ezt hallottuk: – Vettem. Randy szerint az áram visszaállításához még két perc kell. Jeremiah elmormolt egy káromkodást a bajusza alatt. – Rendben, két perc – mondta, és bólintott. – Egy örökkévalóság. – Öcsikém, te sosem fogysz ki a meglepetésekből. Lucas hangja furán csengett, és Jeremiah rögtön odakapta a fejét, de a forradásos arc másfelé fordult. Anjára fordította minden figyelmét, aki még mindig a padlón feküdt, a hasán lévő lőtt sebből vér szivárgott. A lány halkan nyöszörgött. Lucasnak valahogy sikerült felfordítania a súlyos zsúrasztalt és egy széket, amit fedezéknek használt. Anja segélykérően nyújtotta felé az egyik karját, a másik kezét a sebre nyomta és közben panaszosan sírdogált. – Jövök már, bébi. – Lucas gyorsan kidugta, majd rögtön visszahúzta a fejét a hevenyészett fedezék mögül, mire azon nyomban egy lövedék csapódott a mögötte lévő falba. Káromkodott egyet, aztán gyorsan felkapott egy földre esett díszpárnát. – Tudod, öcskös, valamivel könnyebb lenne bilincs nélkül! – kiáltotta oda. Jeremiah benyúlt a zsebébe, kihalászott egy kulcscsomót és a zsúrasztal mögé hajította. – Mire készülsz? – kérdezte. 193

– Valószínűleg megöletem magam – felelte Lucas, miközben gyorsan megszabadult a bilincstől. Mélyet sóhajtott, odavetette Jeremiah-nak, hogy „kívánj szerencsét”, aztán oldalra dobta a párnát. A lövés nyomán a bélés ezer apró cafatra hullott szét, és a pillanatnyi zavar elég volt Lucasnak ahhoz, hogy előrevesse magát, megragadja Anját, és magával rántsa a sérült lányt a zsúrasztal mögé. A következő pillanatban két lövedék csapódott be az asztal lapjába, de szerencsére egyik sem hatolt át a vastag tölgyfadeszkán. Lucas óvatosan, fedezékben maradva odakúszott Anjához, és megvizsgálta a sebét. Elsötétült arcából arra következtettem, hogy nagy a baj. Anja Lucas karját szorongatta, és csendesen zokogott. Az előtérben Georgia sikoltozása operaénekesi magasságokba csapott át. – Anyám, maradj csendben! – süvöltötte Jeremiah, mire a hang elnémult. Eltűnődtem, vajon a nőt a saját vagy a gyerekei élete miatti aggodalom lovalta bele a hisztériába, de nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat ennek megfontolására. – Anja, maradj velem – suttogta Lucas, miközben levette az ingét és gyengéden a sebre nyomta. – Bocsáss meg – suttogta Anja, véres keze megrebbent, ahogy Lucas arcához ért. Szívszorító látvány volt, ahogy a könnyek végigcsurogtak egyre fakóbb arcán. – Psszt, ne beszélj. Nem lesz semmi baj. Kegyes hazugság volt; még ebből a távolságból is jól látszott, hogy az orosz lány rengeteg vért vesztett, és már nem volt sok ideje hátra. – Nem kellett volna hallgatnom rá, én csak boldoggá akartalak tenni... – Nemsokára jobban leszel – préselte ki magából Lucas, de kétségbeesett tekintetéből sütött a reménytelenség. Levette a kezét a vérrel átitatott ingről, és a kezébe fogta Anja arcát. – Ki mondta ezt, Anja? Mondd ki a nevét, Anja, maradj velem. Anja már hangosan zihált. A teste elernyedt, a karja erőtlenül koppant a padlón. – Mindenemet neked adtam – súgta rekedten, levegőért kapkodva. – Ne felejts el.

194

– Anja – mondta Lucas a lány haját simogatva –, maradj velem. Hé, még nem is meséltél nekem arról a kisvárosról, ahonnan jöttél. Mi is volt a neve? De úgy tűnt, Anja már nem hallja a kérdést, sápadt arca megfeszült. – Mindenemet – ismételgette, a semmibe meredve. A keze a kis kereszt után tapogatózott, a mellkasából hörgés tört fel. – Eladtam érted a lelkemet... Lucas arca görcsbe rándult. – Anja, maradj velem, Anja... De Anja elment. Lucasból artikulálatlan üvöltés szakadt ki, véres öklével nagyot csapott a padlóra, és dühödten átkozódott. A mögötte lévő falba becsapódott egy lövedék, de meg sem rezzent. Harag ütött át a hangján, de a maszk lehullott, és sebhelyes arcára a veszteség gyásza ült ki. Halálában Anja teste picinek és szinte kislányosnak tűnt. Soha nem akartam holtan látni az orosz nőt, még akkor sem, amikor ellenünk fordult. Most, hogy megismertem terhelt múltját és láttam őt zokogni a padlón, minden iránta táplált rossz érzésem elmúlt. Anja utolsó szavai elevenembe találtak, és elképzeltem, mennyire fájhattak Lucasnak. Lehet, hogy megérdemelte. Talán kegyetlenség volt részemről, hogy ezt gondoltam, de végig azon tűnődtem, hogyan manipulálta az orosz lányt, hidegvérrel kihasználva Anja nyilvánvaló ragaszkodását, elhitetve vele, hogy viszonozza az érzéseit. Ilyen keveset ér a szeretet ebben a családban? A konyhában felizzottak az égők, amikor visszakapcsolták az áramot, de a hátsó üvegfal még mindig áttetsző volt. – Bekapcsolni a biztonsági üveget! – adta ki a parancsot Jeremiah, és erősen magához szorított. Egy pillanattal később valaki intézkedett, és az üveg elhomályosult, az óceán eltűnt. A mesterlövész azonban még nem végzett; sorozatot adott le a homályos üvegfalra, ha jól láttam, Lucas és Anja korábbi helye volt a fő célpont. Az orvlövészt nyilván felidegesítette, hogy kibabráltak vele. – Gyerünk – mondta halkan Jeremiah, az alig három méterre lévő ajtó felé intve a fejével, majd a karjával maga mögé tolt és átkarolt, 195

hogy megvédjen egy esetleges lövéstől. Szinte átrepültünk az ajtón, és a viszonylag biztonságos előcsarnokban landoltunk. Lucas, nem sokkal utánunk, szintén átjutott, véres kezét mereven maga előtt tartva. Georgia az előcsarnok másik végében állt, az egyik biztonsági őr tartotta vissza. Megkönnyebbülés ömlött el az arcán, amint mindkét fia biztonságosan átjutott az ajtón, de elsápadt, amikor meglátta a vért Lucas kezén. Kirántotta magát az őr szorításából, és odarohant Lucashoz, az állkapcsa remegett. Lucas azonban felemelte a kezét és megállította. – Nem az én vérem – mondta érzelemmentes hangon. Anja halála minden bizonnyal sokkolta, legalábbis abban a percben. Georgia arcán árnyék suhant át, egyértelmű volt, hogy nem tudja, mit tegyen. Azon tűnődtem, hogyan fog reagálni, talán egy öleléssel próbálja feloldani a feszültséget, de vele született jelleme győzedelmeskedett. Fölszegte az állát, az arca arrogáns maszkba merevedett, és az futott végig az agyamon, hogy ebben a családban mindenki elrejti személyiségének egy részét a világ elől, mintha csak a valódi érzelmek kimutatása ellene fordítható gyengeségnek számítana. És talán mindig így volt a múltban is. Ethan jelent meg a bejárati ajtóban, a társaságában lévő biztonsági őr éppen mobilon beszélt valakivel. – A tartalék generátorokat rendbe hoztuk, de még jó ideig eltart, amíg a fő áramvezetéket üzembe helyezzük – közölte. – Odakint három sebesültünk van, a sürgősségi mentők már úton vannak. – Nekünk is vannak veszteségeink, legalább egy halott. Az összes sebesültet vigyétek fel és intézkedjetek, hogy mindenkit lássanak el. – Jeremiah a vállamra tette a kezét. – Gondoskodjatok róla és a bátyámról is, nincs vesztegetni való időnk. – Parancsodra. – Meg kell találnunk az orvlövészt, mielőtt ismét eltűnik. – Jeremiah rám nézett. – Maradj Ethannel, és tedd azt, amit mond. Nehezemre esett elengedni a karját. Erős késztetést éreztem, hogy visszatartsam, de valahogy éreztem, hogy hiába is próbálkoznék. Jeremiah-nak a legkevésbé sem számított, hogy ő volt a fő célpont, 196

láttam a szemében. Úgyhogy nem tiltakoztam, nem mutattam ki, mennyire félek, és így szóltam: – Ígérd meg, hogy vigyázol magadra. Ellágyultak a vonásai, a megkönnyebbüléstől talán, vagy valami mástól. Csókot nyomott a fejem búbjára. Közben behozták a sérült őröket. – Épségben visszajövök, megígérem – mormolta, és a kijárat felé indult. – Vigyék őket az emeletre – parancsolta Ethan, és az őrök elindultak sebesült társaikkal. – Szuper – dünnyögte Lucas. – Személyesen Amerika kapitány a bébiszitterem. Micsoda megtiszteltetés. Ethan megpördült, az ökle Lucas arcán csattant. Lucas rongybabaként esett össze. – Már régóta vágytam erre – dünnyögte Ethan a kezét dörzsölgetve. Döbbenten bámultam rá. – Valóban szükség volt erre? – kérdeztem, és lehajoltam az összegörnyedt Lucashoz. – Nem jelentett fenyegetést. Egy kéz érintését éreztem a fejemen, majd valaki hátulról egy rongyot nyomott a számhoz. Ijedtemben megpróbáltam felsikoltani, de akkor valamilyen furcsa, édeskés szagot szippantottam be. A szoba hirtelen megbillent, valahonnan távolról Ethan hangját hallottam. – Sajnálom – mondta, és akkor kicsúszott alólam a lábam és összecsuklottam. Túl sokszor hallottam már ezt ma este – futott át az agyamon, mielőtt elveszítettem volna az eszméletemet. Furcsa álmom volt; nem tudnám megmondani, hogy tudat alatt fantáziáltam, vagy valóban repültem a levegőben. Felhők suhantak el mellettem, a talaj messze volt, mintha egy repülőgép ablakából néztem volna ki. De akkor a föld egyre közelebb került, és nagyon elégedett voltam a helyzettel, noha fogalmam sem volt róla, hogy miért. Félálomban voltam, amikor azt érzékeltem, hogy valaki átkutatja a zsebeimet. Szédülés fogott el, nehéz volt a fejem, de valahogy mégis tudtam, hogy az oldalamon fekszem, és mozog alattam valami. A két kezem összekötözve pihent az ölemben, a bokámat is 197

összekötözték, és már azt is tudtam, hogy egy kocsi hátsó ülésén vagyok. Amikor megpróbáltam felülni, arra is rájöttem, hogy a biztonsági öv annyira szoros, hogy nem bírok kiegyenesedni. Az ismeretlen kocsinak puha, fekete bőrülése volt. A vezetőülésben lévő férfinek csak a kezét láttam, éppen egy számot ütött be a mobilján. Tudtam, hogy nem vette észre, hogy magamhoz tértem, ezért igyekeztem körülnézni a kocsiban, noha még eléggé kába voltam. A láthatóan kényelmes, vajpuha fekete bőrülés és a szűk belső tér valamilyen drága sportkocsira engedett következtetni. A motor jellegzetes, brummogó hangja és a gyorsulási sebesség megerősítette a gyanúmat, de semmilyen más információval nem szolgált. Megpróbáltam kikukucskálni az ablakon, de csak az eget láttam. Mozgolódásom felkeltette a sofőr figyelmét, és amikor hátrafordult, felismertem. – Ethan? Szó nélkül visszafordult az ülésben, és az útra összpontosított. Amikor az anyósülésre dobta a mobilt, láttam, hogy az én készülékem az, amit Jeremiah-tól kaptam, miután a sajátomat összetörtem Párizsban. – A lány magához tért? Tágra nyitottam a szemem, amikor meghallottam a másik hangot. Átlestem az ülés fölött, de senki más nem volt a kocsiban. A hang azonosíthatatlan forrásból jött, de Ethan nem tűnt meglepettnek, bár az állkapcsa megfeszült. – Túl hamar elmúlt a nyugtató hatása – felelte ingerülten Ethan. A hangja rekedt volt, tele visszafojtott indulattal. Az anyósülésen lévő mobil megcsörrent, Ethan összerezzent. – Mi ez a hang? – kérdezte az ismeretlen, ha jól hallottam, némiképp bosszúsan. – A lány mobilja. – Ethan felvette a készüléket, és ránézett a képernyőre. – Jeremiah az – közölte szenvtelenül. A szívem nagyot dobbant az örömtől. Az ajkamba haraptam, hogy fel ne sikoltsak. – Vegye fel – utasított a hang. – Hangosítsa ki. Ethan fogadta a hívást, a készüléket az ölébe ejtette. Mielőtt még megszólalhatott volna, felsikoltottam. – Jeremiah! 198

– Lucy! Merre vagy? Nyomban megkönnyebbültem, amikor meghallottam a hangját. Magabiztos volt és határozott, és nekem pontosan erre volt szükségem. – Valamilyen sportkocsi hátsó ülésén vagyok – feleltem, minden erőmmel igyekezvén elnyomni a bennem dúló kétség-beesést és sürgetést. – Fekete bőrülése van. Nem látok semmit, csak az eget. Ethannel vagyok. – Elhallgattam, mert fogalmam sem volt, hogyan tudassam vele, hogy elraboltak. Belenéztem Ethan kővé meredt arcába, mire a hatalmas termetű férfi felsóhajtott. – Sajnálom, Jeremiah. – Ethan? – hallottam Jeremiah rekedtes hangját. Istenem, mi minden volt abban az egyetlen szóban – meglepetés, düh, felháborodás, döbbenet, vád, elkeseredés. Az is nyilvánvaló volt, hogy Jeremiah magyarázatra vár. – Náluk van Celeste. Jeremiah elkáromkodta magát. – Mikor történt? – Nem tudom, de akkor kaptam a hívást, amikor a családoddal veszekedtél. Te is tudod, hogy bármit megtennék Celeste-ért. – Szóval te szervezted meg az egészet? – Jeremiah dühe szinte tapintható volt a kocsiban. – Hagytál meghalni három embert, csak hogy... – Nem! – vágott közbe Ethan. – Semmi közöm hozzá! Fogalmam sem volt róla, mire készülnek, és az áramot akkor kapcsolták le, amikor letettem a telefont. Megesküszöm mindenre, ami szent, hogy semmi részem nem volt abban a támadásban. – Esküdözöl, közben meg elrabolod a... – Jeremiah hirtelen elhallgatott, aztán megkérdezte: – Most hová tartasz? – A csere helyszínére. – A kurva életbe, Ethan! – Te is ugyanezt tennéd a helyemben, ne is próbáld tagadni. – Ethan a szemembe nézett a visszapillantó tükörből, és harsányan felkacagott. – Ez az egész kísértetiesen Koszovóra emlékeztet. 199

Csend lett a vonal másik végén, aztán Jeremiah felhördült és dühösen elismételte: – A kurva életbe, Ethan. – Amikor ennek az egésznek vége lesz, ne hibáztasd Celeste-et. Ez az én döntésem volt. – Ethan felvette a mobilomat. – Most kikapcsolom a mobilt. Isten veled, Jeremiah. – Ethan, várj... Ethan megszakította a kapcsolatot. – Dobja ki a készüléket az ablakon. Összerezzentem a hang hallatán, de Ethan pontosan azt tette, amit parancsoltak neki. Lehúzta az ablakot, és kihajította a mobilt. Felnéztem, és rájöttem, hogy a hang a hangszórókból árad, tehát az illető távolról figyelt bennünket. – Mi történt Koszovóban? – kérdezte a hang társalgási hangnemben. – Egy besúgó elárult bennünket – felelte Ethan semleges hangon. – Egészen addig nem jöttünk rá, amíg a célpontunk el nem rabolta az emberünk feleségét és a családját. Őket akarta menteni, ezért árult el bennünket. – Megúszták? – Nem – hangzott a tömör válasz. – Sajnálatos, noha a bűncselekmények gyakran végződnek így. Az árulás egyébként a legsúlyosabb bűn, ön nem így gondolja? Láttam, hogy Ethan ujjai elfehérednek, olyan szorosan markolja a kormánykereket, de nem reagált a nyilvánvaló provokációra. – Mi a szándéka a lánnyal? – kérdezte meg egy idő múlva. – Megölöm, aztán megölöm a kedves barátját is, amikor majd érte jön, hogy megmentse. Hangosan felnyögtem és lehunytam a szememet. Amikor újra kinyitottam, láttam, hogy Ethan engem néz a visszapillantó tükörből. – És mi van akkor, ha nem szállítom le magának? – Akkor megölöm a maga feleségét. Hmmm, hiszen egyértelmű. Cuki kis falat a hölgyike, már ha valaki szereti a vöröseket. Ethan keze megrándult. – Te rohadék... 200

A vonal másik végén valamilyen neszezés hallatszott, aztán egy női hang fájdalmasan felsikoltott. Celeste volt az. Ethan majdnem letért az útról, úgy elrántotta a kormányt. – Hagyja abba! A sikoltozás abbamaradt, de a háttérből elfojtott zokogás hallatszott. – Még egy ilyen tiszteletlen megjegyzés, és a drágalátos feleségéből csak cafatok maradnak, megértette? – kérdezte a hang. – Kristálytisztán – felelte Ethan határozottan, de immár hullasápadtan. A szívem majd kiugrott a helyéből. Alig bírtam lélegezni, teljes testemben reszkettem a félelemtől. – Ethan, könyörgök! – suttogtam erőtlenül, de legszívesebben azt üvöltöttem volna: Nem akarok meghalni! – Hallgattassa el! – parancsolta a bérgyilkos. Kétségbeesetten vergődtem, miközben Ethan felvett a földről valamilyen fehér rongyot és az arcomba nyomta. Hosszú, erős ujjaival teljes erőből hátranyomott. Semmit sem tehettem, hiába próbáltam elfordítani a fejem, az a borzalmas szag elkábított. Éreztem, hogy fogy körülöttem a levegő. Végül ernyedten hátradőltem és mélyen beszippantottam a kloroformot. Azonnal elájultam. Ezúttal nem álmodtam semmit.

201

21

Nem tudom, ezúttal meddig nem voltam magamnál, de az autó erősödő rengése és zökkenése kezdett kihúzni a kábult álomból. Csak akkor ébredtem föl teljesen, amikor megálltunk, és hirtelen megszűnt minden mozgás. Ajtócsapódást hallottam meg valami puffanást, aztán valaki megragadta a lábam. Önkéntelenül harcolni kezdtem, de gyenge voltam, és nem értem el semmit, mert kiráncigáltak, aztán a valaki a vállára dobott. Csípős hideg érkezett a víz felől, megborzongtam, a vékony ruha semmit sem védett a hideg téli szélben. – Fel tud állni? – hallottam a közelről Ethan dörmögését. Felkavarodott a gyomrom, hányinger kerülgetett, de egy erőtlen „igen”-re éppen futotta. Megint fordult egyet velem a világ, aztán Ethan kíméletesen odaállított az autó mellé. Szédültem, imbolyogtam, rátámaszkodtam a csillogó sportkocsira, aztán rávettem magam, hogy körülnézzek. A víz fölött sirályok vijjogtak, elnyújtott kiáltásaik belehasítottak a levegőbe. Hallottam az óceán ritmikus hullámverését, de a vízre ereszkedő ködtől nem láttam a partvonalat. Gyárépületek közé voltunk zárva, amelyek a tengerparti utat szegélyezték. A víz felőli út keskeny volt és ködös, ködcsíkok gomolyogtak a hepehupás aszfalt fölött, de néhány száz méterre tőlünk észrevettem egy másik autót, amely elejével baljóslatúan felénk mutatott. – Ez lenne... ? Ahogy hátralestem a szemem sarkából, megláttam Ethan kezében a fegyvert. Szaporábban vettem a levegőt, és amikor Ethan észrevette, hogy nézem, alig észrevehetően nemet intett a fejével; eleve úgy állt, hogy én eltakarjam a földre tartott fegyvert.

– Hol van a feleségem? – kérdezte a bérgyilkostól, aki most is hallott bennünket az autóból. Kinyílt a másik autó ajtaja, igazolva félelmeimet. Egy lángoló vörös hajú, karcsú alak szállt ki botladozva, aztán az ajtó becsukódott mögötte. – Ethan? – kiabálta Celeste, hangja elvékonyodva ért hozzánk a távolból. – Itt vagyok, Celeste – hangzott a válasz, és éreztem, hogy Ethanben enyhül a feszültség, ahogy a felesége bizonytalanul botorkálva közeledik felénk. Amint közelebb ért, már láttam, hogy kötés van a szemén, és a kezét is hátrakötötték. – Várjon, amíg odaér – mondta a bérgyilkos. A hangjától ökölbe szorult a kezem. A számba haraptam, amikor a hátam mögül halk kattanásra lettem figyelmes, Ethan tehát csőre töltötte a fegyvert. Megremegett az állam, az állkapcsom összeszorult, elkészültem a legrosszabbra. Mi jön még? – Jó, ha tudja, a feleségén bomba van. Ethan mély levegőt vett és erősebben fogta a felkaromat. A beszélő még önelégültebben folytatta: – Figyelmeztetem, ne akarjon hősködni, különben a drágalátos felesége lesz az első áldozat. Tegye el azt a pisztolyt, amit Miss Delacourt háta mögött rejteget, mert az ujjam esetleg... hamarabb mozdul. Ethan azonnal a levegőbe emelte mindkét karját, és miután látványosan meglengette, a fegyvert bedobta az autó belsejébe. – Erre, erre, bébi – kiabált vörös asszonyának. Fájt a szívem Celeste-ért, aki vakon botladozott a férje felé, csak a hangja után tájékozódva. Kétszer majdnem elesett, és hátrakötött kézzel elég volt visszanyernie az egyensúlyát, de sikerült neki. – Mit gondol, milyen gyorsan kerül lőtávolon kívülre a felesége? – fölényeskedett a hangszóróból áradó hang. – Játsszunk. Rádiószignálra vagy mobiltelefon-hívásra robban a bomba? Egyet találhat. És ne használja az autót, az is be lehet drótozva. – A bérgyilkos kárörvendőn röhögött. – Milyen messzire kell vinnie a drágát, hogy biztonságban tudja tőlem, amennyiben balul sül el a dolog? 203

Ethan felmordult, teste reszketett, de a hangja erősen és határozottan szólongatta a feleségét. Celeste válaszai tele voltak félelemmel. Amikor egészen közel volt már, Ethan ott hagyott, elébe ment, és átölelte. Celeste egyik járomcsontja piros volt, a vállán talán égésnyom volt látható, amúgy épségben megérkezett. Az elviselhetetlen feszültség oldásaként ekkor tört ki belőle a zokogás. Ethan megpuszilta a feje búbját, csak ezután vette le szeméről a kötést. Aztán felnyalábolta a feleségét. Ahogy meglátott engem, hangosan felsóhajtott. – Mit keres itt Lucy? – kérdezte visszanyerve határozottságát. Aztán észrevette csuklóimon a bilincset, és számon kérő pillantást vetett a férjére. Már nem félt, hanem aggódott. – Viszket az ujjam a távirányító gombján – szólt ismét a vészjóslóan türelmes hang a hangszóróból. Celeste arcára kiült a rémület. – Nem! – jelentette ki Celeste –, nem hagyhatod itt. Ethan azonban nem válaszolt, elindult a közeli kis utca felé. Celeste most már hangosan kiabált és kapálózott a karjaiban. A törékeny nőnek nem volt esélye; keze még mindig hátra volt bilincselve, és Ethan amúgy sem engedte. Csak néztem, ahogy a nagydarab, erős férfi egyre sietősebben távolodik, karjában a nővel. Zsibbadtság vett rajtam erőt, amikor rájöttem, hogy most már tényleg egyedül vagyok, és több mint valószínű, hogy meghalok. Hogy jutottam el idáig? Az út túloldalán kinyílt a vezetőülés felőli ajtó, és egy férfi szállt ki. Hétköznapi ruhát viselt, hozzá vékony bőrdzsekit a szél ellen. Nadrágja szára kissé lobogott a szélben, ahogy közeledett. A borult idő ellenére vékony keretes napszemüveg volt rajta, ami elég jól állt neki. Majdnem jóképű volt, de az a fajta „helyes fickó”, akit sosem vesznek észre igazán. Én persze – tekintettel a nap eseményeire – örök életemben emlékezni fogok rá, ha túlélem a napot. Ott álltam hát, néztem, ahogy a férfi közeledik, és az autóra támaszkodtam. A lábam mintha rongyból lett volna, attól tartottam, hogy összecsuklom a félelemtől. Megpróbáltam utánozni Jeremiah szenvtelen nézését, de nem nagyon sikerült. Közben a férfi is odaért, 204

szótlanul vizsgálta az arcomat. Én álltam a tekintetét, de gyakrabban vettem levegőt. – Ritkán találkozom négyszemközt a célpontommal – szólalt meg végül. – Persze az is ritka, ha ők látnak engem, és még élnek, hogy beszélhessenek. Az igazat megvallva izgalmas így, látni valakit, még az utolsó pillanatok előtt. – Elnevette magát, de a hangja üresen kongott, nem volt benne élet. – Természetesen maga nem volt igazi célpont, csak miután túlélte a mérgezést. Ügyes lány! Műmosolya nem volt összhangban kifejezéstelen, halott szemével, amitől kirázott a hideg. Minden igyekezetemmel tartottam magam, összeszorítottam a számat, nem adtam ki egy hangot se. Bár elhatároztam, hogy nem fogok könyörögni, a halál közelsége nagyon is megviselt, ájulás környékezett, és bele kellett kapaszkodnom a visszapillantó tükörbe, hogy ne essek össze. – Nem mintha nem élvezném a társaságát – ránézett az órájára –, de alig tíz percünk maradt, és megérkeznek a kommandósok. – A bérgyilkos hátranyúlt és előhúzott egy fekete fegyvert. Szabad kezével a csövét simogatta, de le nem vette volna rólam a szemét. – A profi énem kudarca volt, hogy maguk ketten életben maradtak a mérgezési kísérlet után. Nem fogom többé alkalmazni ezt a módszert, de korrigálnom kell a hibámat. Ahogy néztem ezt a férfit, számtalan forgatókönyv jutott eszembe a menekülésre, de beláttam, hogy ő az esélyes kettőnk közül. Eltompultam, miközben ő a fegyvert készítette elő. Ez tényleg igaz? Úgy kell végeznem, mint csalétek? Hogy Jeremiah-t becserkésszék általam? Keskeny csövet vett elő, és hozzáillesztette a fegyver csövéhez, aztán félrebillentett fejjel vizsgálgatott. – Maga nagyon bátor – mondta. – A legtöbb célpont ilyenkor már sírva könyörög. Sokan elfutnak, és nekem hátba kell lőnöm őket. Bosszantó, valahogy nincs benne méltóság, se öröm számomra. – Fölemelte a fegyvert és az arcomra célzott. – Ne aggódjon, drága, nemsokára látja imádott milliárdosát... Valami elsüvített a fülem mellett, és a bérgyilkos megpördült, aztán a földre zuhant. Némán figyeltem, ahogy a lábam előtt kínlódik, nyög a fájdalomtól és a vállát fogja. Aztán észhez térve 205

menekülőre fogtam volna, de egy lépést se tettem, a férfi elkapta a bokámat. Elestem. Szerencsére tartottam magam, csak a térdemet horzsoltam le, gyerekkorom óta először. Hálás voltam Ethannek, hogy elöl kötözte össze a kezemet. Feljajdultam, amikor a férfi belemarkolt a hajamba, hátraestem, majd végül a bérgyilkoson kötöttem ki. – A gazember – nyögte a férfi, de nem tudtam, kire gondol, amíg meg nem láttam kezében az apró távirányítót. Két kis gomb volt rajta, egy kék meg egy piros, és leginkább egy autó központi zárnyitójára emlékeztetett. Megrémültem, amikor rájöttem, hogy ez lehet a Celeste testére szerelt bomba jeladója. – Neee! – Elkaptam a kezét, harcoltunk a távirányítóért, ő sebesülten, fél kézzel, én összekötözött csuklóval. Valami hiba csúszhatott a számításba, mert vagy Ethan rázta át, vagy a kommandósok érkeztek meg hamarabb – mind nem számít. Csak az, hogy ne nyomja meg a jeladót. Nem hagyhattam meghalni Celesteet. Harc nélkül soha! A bérgyilkos nem számított a kitartásomra, így majdnem sikerült elvennem tőle a kütyüt, amikor ő is támadott. A vállán ejtett nagy seb erősen vérzett, így csaknem egyenlők voltak az esélyeink. Hamarosan fölfedeztem, hogy pajzsul használ engem a mesterlövész ellen. Nem hagytam magam, erre ő egyik lábát átvetette a derekamon, lerántott. Kisebb győzelemnek éltem meg, amikor mégis hozzám került a távirányító, de mielőtt bedobhattam volna a vízbe, a férfi belekönyökölt a fél arcomba. Elvakított a fájdalom, zúgott a fejem, csöngött a fülem, amikor újabb ütést mért rám a könyökével, ezúttal a mellemen. Megszédültem, fájt a tüdőm, nem kaptam levegőt. Túl sokáig voltam harcképtelen, így az övé lett a jeladó. Düh és diadal ült ki az arcára, én meg tehetetlenül néztem, amint megnyomja a piros gombot. És nem történt semmi. Értetlen zavarát kihasználva hátravágtam a fejemet, erős csapást mérve az orrára és a szájára. Lazult a szorítása, és oldalra gördülve sikerült távolabbra kerülnöm tőle. Találkozott a tekintetünk, amikor ép kezével fölemelte a fegyverét és pontosan rám célzott. Ekkor felrobbant a fél feje, és ő elterült az aszfalton. 206

Egész testemben reszkettem, levegőért kapkodtam, nem vettem le a szemem a rettenetes látványról, hisztérikus pánikba estem, kiszáradt ajkaim összetapadtak. Valahogy felküzdöttem magam, mellkasom iszonyúan fájt az ütéstől. De nem voltak könnyeim, zsibbadt apátia telepedett rám, folyton a bérgyilkos szétlőtt fejét néztem, a koponyáján ütött lyukat... és kiloccsant agyvelejét. Azt hiszem, rosszul leszek, gondoltam. Nem tudni, meddig ülhettem ott a véres kupac mellett, amikor autókerekek surrogását hallottam. Hirtelen sokan lettek körülöttem, én viszont a fejemet is alig mozdítottam. Férfiak sürögtek ismerős fekete egyenruhában, de egy sem jött oda hozzám. Ismeretlen sípoló hang hallatszott egyre közelebbről, és én végre megmozdultam. Fölnéztem, ahonnan a hangot hallottam, ekkor láttam meg a tenger felől érkező helikoptert. Magas férfi állt az egyik talpán, és a gép még nem is ért földet, ő leugrott, majd szaladt egyenesen hozzám. Vállán átvetett hosszú fegyvere ruganyos járásával egy ütemre himbálózott, és amikor hozzám ért, mellém térdelt, aztán a karjába vett. Csillapíthatatlanul reszkettem, de végre kitört belőlem a zokogás, szabad folyást adva érzelmeimnek. Odatapadtam Jeremiah-hoz, miután gyengéden a karjába vett, és elvitt a közelben várakozó SUVok egyikéhez. Beszálltunk. *** Nyugodalmas volt az utunk hazafelé. Jeremiah az ölében tartott, simogatta a hátamat és a karomat. Megnyugtató volt ez a biztonságot adó érintés, erre volt szükségem. Korábbi zsibbadtságom múlóban volt, de még ahhoz is fáradt voltam, hogy sírjak. Egy sötét szobára vágytam, távol mindenkitől, hogy elfelejthessem az utóbbi néhány óra eseményeit. Agyam azonban végigpörgette a legmegrázóbb jeleneteket: a testőr haldoklását mellettem, Anja utolsó perceit, Celeste keserves sírását, amikor engem magamra hagytak, a bérgyilkos rettenetes halálát, a rengeteg vért. Hazafelé a SUV-ban találtam egy foltot, amit vérnek véltem, és hisztérikusan tépni kezdtem magamról a ruhát, 207

hogy megszabaduljak tőle. Csak Jeremiah mély hangja és erős keze tudott megnyugtatni, mielőtt a roham elhatalmasodhatott volna rajtam. A csendes magány reménye azonban szertefoszlott, amikor a Hamilton-ház kapuja előtt megpillantottam a különféle járművek hosszú sorát, a bejárat előtt csoportosuló testőröket ismeretlen egyenruhában. Sírva fakadtam, amint Jeremiah kinyitotta az autó ajtaját, rettegtem, hogy egy újabb cirkusz kellős közepébe csöppenek. Jeremiah nyakába csimpaszkodtam. Ajkai a fülemet súrolták, meleg lehelete a bőrömet simogatta, amikor suttogva megkérdezte: – Tudsz járni? Én bólintottam, pedig nagyon szerettem volna ott maradni a karjában, de nem hagyhattam el magam. Nem is tett le azonnal, hanem csak a kapun belül. Belekapaszkodtam a karjába, és úgy tűnt, nem bánja. – Kik ezek az emberek? – kérdeztem rekedten. – Ügyészségi nyomozók. Azért vannak itt, hogy őrizetbe vegyék a bátyámat. Jeremiah összeszorított szájáról, bezárkózó arcáról nem tudtam volna megmondani, hogy az ő jóváhagyásával történt-e vagy sem Lucas letartóztatása, de számomra még a gondolata is elkeserítő volt. A sebhelyes arcú férfi az előcsarnokban állt fáradtan, megtörten egy hullazsák mellett. Miután két, ügyészségi egyenruhát viselő halottszállító elvitte a holttestet, Lucas észrevett, és megkönnyebbülés villant a szemében. – Örülök, hogy biztonságban vagy, drágám – mondta, és biccentett. – Már így is túl sok áldozata van ennek a földindulásnak. – Köszönöm a segítséget – feleltem sóhajtva. – Bár ne így végződne számodra mindez! – Ezzel a kockázattal járt, hogy idejöttem – vonta meg a vállát a férfi, és egy félmosolyra kunkorodott a szája sarka. – De jólesik a törődésed. Édes... vagy. Gyanakvó képet vágva elgondolkodtam, hogy vajon bóknak vagy sértésnek szánta-e az utóbbit, és ez láthatóan szórakoztatta Lucast. 208

– Viszlát, szép hölgy – mondta aztán, mielőtt az egyenruhások kíséretében kifelé indult volna a házból. – Remélem, hamarosan látjuk egymást. Jeremiah odalépett hozzá, egy időre elállva az utat. – Bátyám... – kezdte volna, de Lucas megrázta a fejét. – Hagyd. Akár bocsánatot kérsz, akár hibáztatsz, nem akarom hallani. Kiderült az igazság, és mindketten levontuk a minket illető konzekvenciát. Egy darabig nézték egymást a fivérek, két hasonló profil rajzolódott ki a kinti homályos fény előterében. Csalódottan néztem, ahogy az őt szállító autó és a motoros menet elindult a főkapu felé. Jeremiah körülnézett az előcsarnokban. – Hol van anyám? – kérdezte a közelben álló testőrtől. – Az ügyészségi nyomozó fölvette a vallomását, és azt mondta neki, elmehet. Jeremiah erre elhúzta a száját, aztán felsóhajtott. Én nem voltam bizakodó Georgiát illetően, de vigasztalásul a fia karjára tettem a kezem. Ekkor vettem észre, hogy újabb ismerős közeledik. Ethan nagyon megviseltnek látszott, de legalább nem volt nála bilincs. Celeste-et sehol sem lehetett látni, és mivel kíváncsi lettem volna, jól van-e, csendben vártam. – Örülök, hogy nincs semmi baja, Lucy – mondta Ethan. Közelebb húzódtam Jeremiah-hoz, Ethan jelenlétében gyanú és bizalmatlanság költözött a lelkembe. Hiába tudtam, hogy miért rabolt el, mégsem tudtam neki megbocsátani. Jelenléte felidézte a legrosszabb emlékeimet a kloroformos kendőtől egészen odáig, hogy a sorsomra hagyott. – Köszönöm – hallottam Jeremiah hangját, miközben ő közelebb húzott magához. Szálfaegyenesen állt, amíg a testőrrel beszélt. – A segítséged nélkül sokkal rosszabbul alakulhatott volna. Ethan bólintott. – Most már Celeste is biztonságban van. Az egyik épületben rábukkantam egy nagy fagyasztóra. Ez árnyékolta a távirányító jelét, így volt elég időm hatástalanítani a bombát Celeste testén. Valamit nem értettem, kérdőn Jeremiah-ra néztem. Ethan segített? Hogyan? 209

– A koszovói bevetés említésével segített – mondta Jeremiah föl sem tett kérdésemre válaszolva. – Az egyik bevetésen az informátorunk csapdába csalt bennünket. Rossz koordinátákat adott meg, ezért több ember meghalt. A mobilon kapott új koordináták alapján aztán mégis sikerült teljesítenünk a küldetést. Örülök, hogy végül így alakult. Ethan vállat vont, és a szeme összeszűkült. – Celeste-nek nem tetszik, ahogy a helyzetet kezeltem. – Rám nézett. – Ha van valami, ami elronthatja a házasságunkat, az az, hogy magát ott hagytuk egyedül a bérgyilkossal. Egyrészt szerettem volna megnyugtatni Ethant – hiszen a saját szememmel láttam, mennyire imádja a feleségét –, de nem vettem volna közhelyeket a számra. Másrészt pedig még nagyon friss volt minden, sok rossz emlék fűződik hozzá, és ezeket fel kell dolgoznom ahhoz, hogy valaha is biztonságban érezzem magam a jelenlétében. Láthatta, mi zajlik bennem, mert sajnálkozás jelent meg az arcán. – Bárcsak másként alakult volna – mondta aztán a szemembe nézve. Mielőtt válaszolhattam volna, Jeremiah előrelépett, már lendült a karja, és csattant is az ökle Ethan állán. A testőr hátratántorodott és elesett, Jeremiah pedig fölé hajolt: – Ki vagy rúgva! Már éppen tiltakoztam volna, de ahogy elnéztem a két férfit, szavak nélkül történhetett köztük valami, mert Ethan csak bólintott: – Rosszabbra számítottam. Jeremiah lehajolt, kezet nyújtott és fölsegítette Ethant. – Tisztellek, de nem hiszem, hogy feltétlenül meg tudnék bízni benned ezek után. Ethan elgondolkodva bólogatott, aztán felém fordult: – Akár hiszi, akár nem, sajnálom mindazt, amit tettem. – Hiszen elrabolták a feleségét – mondtam, és meglepődtem magamon. – Azt tette, amiről úgy vélte, hogy tennie kell, aztán értesítette a különleges alakulatot, hogy engem megmentsen. – A helyes szavakat kerestem a folytatáshoz. Tele voltam kérdéssel: most tényleg megbocsátok neki? – Remélem, mindent helyrehoznak Celeste-tel. – Ennél többet nem tudtam és nem is akartam mondani. 210

Fölmenteni sem akartam, mert feszélyezett a jelenléte, ezért inkább odasimultam Jeremiah-hoz. Ethan látta Jeremiah szemében a megrendülést és a szomorúságot. – Vigyázzon rá – mondta nekem, aztán megfordult és kiment az ajtón. Engem pedig elgondolkodtatott. Föllestem Jeremiah-ra, aki az ajtót nézte tűnődve – most lépett ki rajta régi barátja, katonatársa. Megérezte, hogy figyelem, mert felém fordult és lenézett rám. Ajkaim elnyíltak, ahogy gyönyörködtem benne. Istenem, mennyire szép! Muszáj volt megsimogatnom az arcát. Ő hatalmas kezébe fogta az enyémet, és puhán belecsókolt a tenyerembe, amitől bennem forróság áradt szét. Önkéntelenül átkaroltam a derekát és a mellére hajtottam a fejem, így próbáltam elfojtani magamban a kitörni készülő sírást. Biztonságban vagyok. Már minden kétséget kizáróan tudtam, hogy megmásíthatatlanul, őrülten szerelmes vagyok ebbe a férfiba. Az érzés olyan elemi erővel tört fel bennem, hogy elfelejtettem, kik is vagyunk mi ketten: egy meggondolatlan, fülig szerelmes nő és egy fegyelmezett férfi, akik alig ismerhetik egymást. És most még a praktikus énem is csendes egyezséget kötött a másikkal. Jeremiah átkarolta a vállam és épp csókot nyomott a fejemre, amikor egy másik biztonsági ember jött be az ajtón. Feltűnt, hogy a fiatal férfi ideges. – Uram, hm... – Tessék, Andrews – válaszolt Jeremiah, de továbbra is szorosan ölelt. Andrews nyugtalanul köhintett, láthatóan nehezen szánta rá magát, hogy beszéljen. – Most értek ide az ügyészségtől – mondta végül, kezét hátratéve, vigyázban –, és azt mondják, jöttek az ön bátyjáért. Értetlenül pislogtam Jeremiah-ra. Ő is tanácstalannak tűnt, aztán káromkodni kezdett. Jobbnak láttam megint odasimulni a melléhez, mert eszembe jutott, hogy ez volt a nap fénypontja.

211

22

A bőrszíj hajlékony volt, hogy ne okozzon sérülést. Egész éjjel és reggel rajtam volt, kicsit kényelmetlennek éreztem, de ez egyáltalán nem volt fontos, annyira lekötöttek az érzéki gyönyörök, hogy észre se vettem. Jeremiah ajkai végigkövették a gerincemet, fogai a csupasz bőrömet kóstolgatták. Ujjai értő figyelemmel járták be csípőm és mellem tájait. Sóhajtottam, amint a térde befurakodott két lábam közé, és combjaim közt megéreztem kemény férfiasságát. Csókokkal árasztotta el a nyakamat, a fülem mögötti érzékeny bőrt, fogaival megcsipkedte a fülcimpámat. Nem maradt ki egyetlen csókolható, harapható, simogatható darabkám, hajlatom, ívem és domborulatom. És mikor csípőm esdeklőn megemelkedett, ő könnyedén belém hatolt. Első szeretkezésünk féktelen és szenvedélyes volt, most, órákkal később, csitult a mohóság, és kifinomultabban élveztük egymást. Jeremiah azt akarta, hogy mint kívánságának tárgya, maradjak kikötözve az ágyon, és hogy is tagadhattam volna meg tőle... Az ő férfiassága, dominanciája segített elűzni a rossz emlékeket. Mellette, az ő ölelésében, szorításában úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok; és arra figyelhetek, hogy élvezzem, amit élveznem lehet, a pillanat örömét. Jeremiah csípője fáradhatatlanul döfött, kemény dákója ki-be járt, és a kis vibrátor is előkerült. Mélyet sóhajtottam, amikor karja a derekam alá nyúlt, és megemelt, hogy térdeljek fel. Körmei végigzongoráztak a hátamon, miközben ő egyre erősebben döfködött, és nekem bele kellett kapaszkodnom az ágyfej rácsába. – Oly gyönyörű – suttogta hátamat, majd fenekem félgömbjeit simogatva. – Amid csak van, olyan izgató...

Az ajkamba haraptam, szavai balzsamként hatottak lelkemre, és a fenekemet még jobban hátratoltam az ágyékához. Dákója olyan pontokat ért el bennem, amitől mély, súlyos sóhajok szakadtak ki belőlem. Kezdtünk bevadulni, már nem szelíden szeretkeztünk. A kisasztalon ott sorakoztak különféle erotikus kellékek, dildók, korbácsok, tollak és még sok minden más, aminek a nevét sem tudtam, de Jeremiah szeretett velük játszani. Én követtem őt, mert pontosan olyan mohó és kielégíthetetlen vágy hajtott, mint őt. Jeremiah lökései szakadozottak lettek, biztos jelei a közeledő orgazmusnak. Az én fáradt testem is kész volt az újabb kielégülésre. A nyakamon éreztem Jeremiah leheletét, borostás álla a vállamat súrolta. Keze a lábam között járt, a kis vibrátorral még jobban izgatva érzékeny pontjaimat, legfőképpen a csiklómat, mígnem fuldokolva, hörögve újra elélveztem. Minden feszültség feloldódott bennem, homlokomat a karomra ejtettem, miközben földrengésszerű hullámok csaptak össze bennem, a bőröm viszketett és bizsergett az egész éjszakás extázis érzéki gyönyöreitől. Jeremiah kimerülten rám omolt, súlya édes teherként nehezedett rám. Nem bántam, örültem minden érintésnek. Aztán legördült rólam, az ágyfejhez nyúlt, kioldozta a bőrszíjat és kiszabadította a csuklómat. A hátamra fordultam. A csuklóm sajgott, de hogy is bántam volna, ha most épp izmos felsőtestét simogathattam, kényeztethettem. Szemével falta a testemet, tekintetével cirógatott. Szeme mélyén én megpillantottam a sóvár vágyat, az elemi szükséget, és a szívemben virágot bontott a szerelem. Magamra húztam, és ő jött is szívesen, boldog voltam a súlya alatt. Átöleltem, bebugyoláltam a karjaimmal. Testének melegétől, bőre finomságától, izmai keménységétől dalolt a lelkem. Most, hogy testem nem volt kikötve, felszabadultak a gondolataim is. Sok minden történt az elmúlt két napban. A Jeremiah ügyében folytatott kivizsgálás volt a legnyomasztóbb. Az ügyészségi nyomozók, akik Lucasért jöttek, nem voltak elragadtatva, hogy a báty megszökött. És attól sem, hogy ugyanazon a napon emberrablás is történt. Nem beszélve a lövöldözés halott áldozatairól. A legnagyobb vihart mégis az keltette, hogy Jeremiah állami területen 213

használta a magánhelikopterét. Mivel csak ezért az ügyért börtönbüntetés járhat számára, jogászainak ezzel lesz a legtöbb dolguk. A Hamilton Részvénytársaságot szintén megviselték a történések. Az emberrablási ügy után Celeste lemondott az operatív igazgatói székéről, és felmondott. A sors fintora, hogy végül mégiscsak Jeremiah személyi asszisztense lettem. Fogadtam a telefonokat, ügyeket intéztem, üzeneteket adtam át és hagytam, intéztem az üzletmenettel kapcsolatos napi teendőket. És még élveztem is. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Jeremiah nem kímélt, bedobott a mélyvízbe, hogy majd elsüllyedek-e vagy úszom. Hát én úsztam. Szükségem volt a munkára, el kellett foglalnom magam. Ha elvégeztem a feladataimat, és tétlenül maradtam, előbb-utóbb előkerültek a fájó vagy rémes emlékek: a bérgyilkos tépett sebe, Anja holtteste a fekete zsákban. De ahogy múltak a napok, egyre könnyebb lett elviselni a múlt fájdalmait. Jeremiah fölemelte a mellén nyugvó fejem, tekintetével az enyémet kutatta. Ujjával végigkísérte szemöldököm, orrom, állam vonalát, a nyakam hajlatát. Simogatása elandalított, kizökkentett gondolataimból. Becsuktam a szemem, és átadtam magam a simogatás egyszerű élvezetének. – Sokat töröd a fejedet – suttogta Jeremiah. – Mondd, mi most biztonságban vagyunk? – kérdeztem, és arcomat a tenyerébe hajtva megcsókoltam a csuklóját. – Te tudod, ki bízta meg Anját, hogy bérelje fel az orgyilkost? Régi vita volt ez köztünk. Jeremiah-nak is tudnia kellett, hogy az ügy nincs lezárva. Anjának már nem maradt ideje, hogy megnevezze az ismeretlent, és ez sötét felhőként lebegett fölöttünk. Nyugtalanító volt számomra, de legfőképpen Jeremiah számára. Mégis úgy tűnt, mintha nem akarná megtalálni a rejtélyes embert. A gyanúsítottak közül kizárta már az anyját, noha a legújabb értesülések szerint Georgia szó nélkül lelépett, senki nem tud róla semmit. Engem mégis zavart Jeremiah nemtörődömsége a lehetséges veszély iránt, és nem tudtam, hogy ez a túlzott önbizalmából fakad-e vagy csak engem akar megnyugtatni. Valamiért ezt az utóbbit szerettem volna remélni. 214

– Megígérem, hogy biztonságban leszünk – mondta, és homlokon csókolt. Egyik szeretkezésünk után fáradtan, kielégülten hevertünk egymás mellett. Az oldalamra dőlve gyönyörködtem benne. Ő is nézett engem, arca olyan nyílt volt, mint soha. A mellemet simogatta, aztán lejjebb, a csípőmet. Lelkendezett a szívem, dalolt a lelkem. Úgy éreztem, tudnék így élni, soha nem pihenni a szerelemben. Most rajtam volt a sor, megcirógattam az izmait, ráhajoltam, mellem a melléhez simult. Az ajkait ízlelgettem leheletpuha csókkal, és olvadt mosollyal súgtam neki: Szeretlek. – Ezt ne. Számomra megállt a világ. Hirtelen felültem, ijedten néztem le a férfira, akinek megint kőből volt az arca. Én mondani akartam valamit, de nem működött az agyam és nem beszélt a szám. Jeremiah tett még néhány kört ujjaival a csípőmön, aztán, mintha súlytalan lennék, egyszerűen arrébb rakott az ágyon, és fölállt. Én pislogva néztem, ahogy felöltözik. Én hülye, hülye, hülye! Egy darabig nem vett rólam tudomást, begombolta az ingét, fölvette a nadrágját, de nem nézett rám. Végül felém fordult, az arca olyan zárt és érzelemmentes, amilyennek még sosem láttam. Durva változás volt ez néhány perccel azelőtthöz képest! Látnia kellett, milyen kétségbeesett zavarban vagyok, mert leült az ágy szélére. – Nem hiszem... – kezdte mondani, de szünetet tartott. – Jobban szeretném, ha a belátható jövőben a szerelem szót semmilyen vonatkozásban nem említenénk a kapcsolatunkban. – Miért? – kérdeztem csalódottan. Úgy éreztem, kettéhasadt bennem valami, és nagyon nehéz lesz összeszednem magam. De előbb muszáj volt választ kapnom. Jeremiah szinte klinikai vizsgálatnak tett ki, hiányzott belőle minden gyengédség. – Nézzük a dolgot logikusan – szólalt meg végre. – Mindössze két hete ismerjük egymást. Szerinted elég ennyi idő az érzelmi elköteleződéshez? 215

A lelkem fájt, de rendeztem arcvonásaimat. Végül is a legjobbtól tanultam. Amikor meg akartam érinteni, ő felállt az ágyról, talán túl gyorsan is, és arrébb ment. Fölvette a telefonját, és mellesleg ezt mondta: – Mivel az előzetes nyomozás során téged tisztáztak, szabadon, bármikor elhagyhatod a birtokot. A rendőrség jelenléte szerintem garancia, hogy a jövőben ne kelljen tartanunk hasonló támadástól. Testőr áll rendelkezésedre, bármikor elvisz, elkísér autóval, ahova csak akarod. Egyetlen kérés, hogy maradj kapcsolatban, és tudnunk kell, hol vagy éppen. Tompa fájdalom bénított, amikor az ajtóhoz ment. Ott megállt, tekintete a rézkilincsre esett. Egy pillanatra azt hittem, talán visszajön, kimagyarázza magát, de végül lenyomta a kilincset és kiment. Az ajtó kattanásában volt valami végérvényes. Gépiesen összeszedtem szanaszét heverő ruháimat, aztán a fürdőszobába mentem. A mosakodás jó ürügy volt arra, hogy minél tovább húzzam az időt, és ne kelljen találkozni senkivel. Ám amikor a hálószobából kijöttem, a ház többi részében nem tartózkodott senki. Mindenütt csak a csend üdvözölt. Amikor ideérkeztem, a birtok tele volt emberekkel, főleg testőrökkel meg a személyzettel. Most, hogy elmúlt a veszély, nincs szükség rájuk. A ház csendje és magányossága most visszhangra lelt az én lelkem fájó ürességében. Lementem a lépcsőn, de kikerültem a konyhát. Enni nem volt kedvem, egyáltalán, semmi nem tűnt jónak. Odaballagtam a bejárati ajtóhoz és kilestem. Odakint kifejezetten hideg volt. Hófoltok takarták az udvart, és az orromat máris csípte a fagyos szél. A nagykapu előtt egy fekete limuzin állt. Nem lehetett Jeremiah-é, ő már bizonyára elment. Említette, hogy elhagyhatom a birtokot. Lehet, hogy nekem rendelte ide? Régóta nem jártam nyilvános helyen, nem mozdultam ki a birtokról, különösen az emberrablási kísérlet után. Szörnyű volt elképzelni, hogy valaki fegyverrel áll lesben, és veszélyben az életem. De most, ahogy a limuzint néztem, rájöttem, többé nem érdekel, hogy golyót röpítenek-e a szívembe. A szívem ennél jobban nem fájhat. Kiléptem hát a házból, odamentem az autóhoz, 216

kinyitottam az ajtót és beültem. Jó meleg volt odabent, és ahogy fölnéztem, megláttam a sötét hajú sofőr fejét. – Hova parancsolja, Miss Delacourt? – kérdezte. – Innen el – mondtam, de oda se figyeltem. Talán pontosabb választ kellett volna adnom, de az autó elindult így is a kapu felé. Nem néztem ki az ablakon, a kezemet szemléltem, és mélyen el voltam foglalva a gondolataimmal. És ha Jeremiah-nak van igaza? Ha nem igazán mélyek, érettek az érzéseim? A limuzin megállt egy pillanatra a kapunál, a biztonsági őr intett. Kinéztem az ablakon, láttam, hogy csukódik a két kapuszárny, és próbáltam nem törődni a mellkasomat szorító érzéssel. Milyen ostoba szó: szerelem. Hát nem mindegy? Hiszen láttam, hogy nézett rám, hogy ért hozzám, hogy ölelt. Lucy, neked tényleg a szóra van szükséged? Hiszen csak egy szó! Hirtelen elsírtam magam, az érzések mélyéről fakadó könnyekkel. Gyorsan a szám elé kaptam a kezem, de nem tudtam csillapítani a zokogást, könnyeim áradását. Csak egy szó, gondoltam újra. Én tudtam, mi a szerelem. Olyan családban nőttem fel, ahol szabad volt szeretni. – Minden rendben, asszonyom? – Minden egészen pompás – válaszoltam szárazon. Csak mindenből sok egy kicsit. – Ma összetört a szívem, de majd túl leszek rajta. – Ugyan – mondta a sofőr –, az öcsém egy idióta! Épp egy papír zsebkendő után túrtam fel a táskámat, és bár hallottam, de nem jutott el a tudatomig, amit a sofőr mondott. Aztán hirtelen fölkaptam a fejem, a bánat és a szívfájdalom feledésbe merült, ahogy benéztem a vezetőfülkébe. A férfi fejét sapka fedte, a visszapillantó tükörben pedig nem láttam az arcát. – Csak nem Lucas? – Hús-vér valóságban. – Lekapta fejéről a fejfedőt. Amikor hátrafordult, láttam, hogy smink van rajta, talán hogy ne ismerjék fel az őrök. A bőre kissé világosabb, az orra nagyobb, mint amilyenre emlékszem, de a sebhely a régi. Gyorsan végigmért. – Pocsékul nézel ki. 217

Véleménye felpiszkálta maradék női büszkeségemet, így gyorsan kihúztam magam, de könnyes szemmel fordultam felé. – Mit csinálsz te itt? Lucas vállat vont. – Úgy tűnik, hogy elrabollak. – Két emberrablás egy héten! Népszerű lány lettem! – Ettől egy kicsit felvidultam, de szerettem volna egyedül lenni, a sebeimet nyalogatni. Lucas nem zavartatta magát. – Az öcsém megbolondult – folytatta. – De bármelyik pillanatban rájöhet, mit tett. A műszerfalon váratlanul megszólalt a telefon, összerezzentem tőle. Lucas nevetett. – Lehet, ő az. Csak néztem a telefont, de közben az ő gyönyörű, megfejthetetlen arcára gondoltam. A vérző szívemre. És arra: Miért? Ordítani tudtam volna. És nem a sértett egóm miatt, hanem mert szükségem volt a válaszra. Lucas megnyomott egy gombot a műszerfalon, és a telefon elnémult. – Ne bánkódj, ma chérie – vigasztalt. – Mostanára biztosan fölfedezi a bedrogozott sofőrt, és mozgósítja a rendőrséget. Hallgattunk. Figyeltem, ahogy Lucas bekanyarodik egy másik parkolóba, és beáll egy hosszú fehér limuzin mellé. Az első ajtónál ott állt a vezető, egy nagydarab, csúnya férfi napszemüvegben, a két kezén tetoválásokkal. Lucas kiszállt, a hátsó ajtóhoz jött és kinyitotta, majd a kezét nyújtotta felém: – Jössz? Lehet, hogy valamiben szükségem van a segítségedre – mondta. – Vagy arról van szó, hogy fölfedeztem az öcsém gyengeségét. De talán neked szeretnék segíteni. Tudod, mi történne, ha szemet vetnék rád? Az öcsém mindent magába zár, míg te kívül hordod a szívedet, hogy lássa a világ. Jeremiah visszautasított, amikor te szerelemről beszéltél. Ő apánkhoz és anyánkhoz méri a szerelmet, ne csodálkozz, hogy fél a szótól is. – Ez történt Anjával? – kérdeztem a szemébe nézve. – Ugyanígy hozzád küldte? 218

Lucas elsápadt, a váratlan kérdés az elevenjébe talált. – Nem egészen – mondta vontatottan, aztán sikerült összekapnia magát. – Tényleg nem volt köztük semmi, csak üzleti kapcsolat, bár Anja valami másra és mélyebbre vágyott. Ez megkönnyítette a csábítást... No de elég az én múltamból. Áruld el nekem, mondtál valaha nemet az öcsémnek? Elpirultam, ahogy ránéztem, de szavainak igazsága mellbe vágott. Lucasnak látnia kellett az én felfedezésemet, mert folytatta. – Jeremiah mindent elér, amit csak akar. Ahogy ő akarja. Ha kell, manipulál. De ami hasznos az üzleti életben, az ártalmas lehet a szerelemben. Őt a vadászat izgalma élteti. Minél nemesebb a vad, minél nehezebb elejteni, annál édesebb. Mondd csak, mennyire vadászott rád az öcsém? Amíg Lucas szavain tűnődtem, ő a másik limuzin körül sürgölődött. – Ezt az autót fogják követni. Ha sokáig itt állunk, meg fognak találni. És ha ő idejön, te megint az övé leszel, hogy azt tedd, amit csak akar. És mi abban a kaland? Sóhajtottam egy nagyot, a szívem vérzett, ahogy átjárta a hideg fájdalom. Lucas a kezét nyújtotta, hogy kisegítsen. Kaján volt az arca, de én némi szomorúságot és vágyakozást láttam a szemében. – Akkor hagyjuk, hogy a nyomunkba eredjen...

219

Hungarian translation © Farkas Krisztina, 2012 Hangos Könyv Kiadó, 2012 Felelős kiadó a kiadó ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő: Domonkos Péter Borító-előkészítés: Geografika Nyomdai előkészítés: CMYK Pro Kft. ISBN 978 963 9973 92 3 Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató