Sándor András MÉLYINTERJÚK 4. PLUSZ

1

Sándor András

MÉLYINTERJÚK 4. PLUSZ

2

Sándor András MÉLYINTERJÚK 4. PLUSZ (2015) © Sándor András [email protected] A kötetben található fotók kreditjeit a www.melyinterjuk.hu/fotokredit oldalon találja. Design, tördelés, special creative: Lehoczki Erik www.landlcreative.hu Minden jog fenntarva! A kiadó engedélye nélkül tilos a könyv bármilyen módon történő másolása, terjesztése, beleértve a fénymásolást és az elektronikus adathordozó eszközöket is. Továbbá tilos az interjúk részleteinek újraközlése is a szerző, illetve a kiadó írásbeli engedélye nélkül! Nyomda: Vareg Produkció ISBN 978-963-12-4196-9 © SOLAR LIBRO KFT. Külön köszönet Lehoczi Eriknek és Bernwallner Viktornak, akik nélkül ez a könyv egészen biztosan nem készült volna el.

3

Előszó Janicsák István

Mélyvíz, csak úszóknak! Néha vonz a mély. Van egy magasság, ahonnan lenézve azt érezzük, hív, húz, vonz az alattunk tátongó mélység. Öngyilkos póz. Ki ne érzett volna már ilyet. Ez az a bűvös pillantás, amely magasságokba emeli az elmélyült interjúkat. A kíváncsi, a merész, a kérdezni akaró, értelmesen érzelmes újságíró bátorsága, aki nem csak a felszínen úszkál. Gyenge szójáték, búvár újságíró. Gyöngyhalász. Sándor András nem csak kíváncsi vonzalommal bámulja, mit rejt a mély. Kutatva egyre lejjebb és lejjebb merészkedik életünk, múltunk láthatatlan roncsai közé, mert jól sejti, legtöbbször kincset is talál. A mélység nem halott. Bár úgy tűnik, a felszínről messzebb látunk, de a horizont felé nézve sokszor csalóka ragyogás vakít. Mért kéne ebbe beleveszni. A jó riporter, nem nyugszik. Rúgkapál, küzd, kérdez, rátapint az anyagra, és őszinteségre szomjazik. Az igazság pedig, ott lapul a mélyben. Lent a mindent takarni akaró válaszok kusza roncsai mögött, az elfojtott lélegzetek mélységeiben. A magyar nyelv sokat tud erről. Mélyenszántó, mélyére lát, elmélyül benne, mélyen érinti valami, mély érzésű, mélyen meghatódik, essatöbbi, essatöbbi. Nézzünk mélyen egymás szemébe. Titkokra vágyunk. Méghozzá legalább annyira szerelmes kíváncsisággal, mint ahogy a jó öreg Leonard Cohen mormogja az éterbe: „A Thousand Kisses Deep”. Tessék nagy levegőt venni, ezer csók mélyen vagyunk!

4

Prológus Sándor András

Tisztelt Olvasó, Szívből köszönöm bizalmát! Nagy szó ez a mai világban, hogy könyvet tart a kezében. Az pedig még nagyobb szó, hogy egy mélyinterjú gyűjteménynek immáron a negyedik részét lapozgatja. Amikor mindenki rohan, kapkod a zűrzavaros világban, különösen meg kell becsülni az olyan embert, aki képes egy kicsit megállni és érdeklődve figyelni másokat. Az őszinte kíváncsiság ugyanis ma már egyre ritkább tulajdonság. Épp ezért tölt el büszkeséggel, hogy a három esztendővel ezelőtt indított misszóm menet közben valódi diadalmenetté alakult. Hiszen a természetes emberi hangoknak a vártnál jóval több követője akadt. Sőt, mi több. Legmerészebb álmaimat is felülmúlta az az érdeklődés, amely a Mélyinterjúk weboldalt és a könyveket egyaránt övezi. Küldetésemnek érzem, hogy az embereket ráébresszem, felületes kommunikációval elkopnak az értékek. A mélység a legapróbb részletben is megtalálható, csak mögé kell nézni. Aki veszi a fáradtságot és érdeklődik, igazi kincseket talál. Jómagam ezekből a kincsekből táplálkozom 12 éves korom óta. Igen, az általános iskola ötödik osztályába jártam, amikor megjelent életem első hivatalos interjúja a nagy megyei napilapban. Már akkor, gyerekként is az EMBERT akartam feldedezni. És ez ma sincs másképp. Boldog vagyok, hogy munkámat az utóbbi időben már a nagyvállalatok vezetői, illetve a kis- és középvállalkozások üzletemberei is feldedezték. Ők elég nyitottak ahhoz, hogy tudják, közös erővel igenis tehetünk egy boldogabb jövőért, ahol a LÉLEK talán fontosabb lesz, mint egymás legyőzése.

5

Szenzációs fejlődésen ment keresztül az utóbbi években Sándor András kultúr-missziója. A Mélyinterjúk weboldal és az abból született könyvsorozat elismert branddé vált, és őrületes tempóban nőtte ki magát országos szinten. Azon túl, hogy a szerző minden létező televízióban, rádióban és újságban szerepelt a kötetek kapcsán, tomboló sikerrel járja az országot a megszólaltatott művészekkel, ahol színházi körülmények között, showműsorral népszerűsítik az olvasást és mélyebb, lélekre ható, érzelmeket generáló kommunikációt. Igen, néha be kell csomagolni szórakoztatóipari keretek közé a küldetést. Nincs is annál nagyobb elismerés, mint mikor az ország eldugott településén gratulálnak a nézők ahhoz, hogy végre valaki EMBERként szeretné bemutatni az előadókat. A közönség nem buta. Pontosan megérzik azt, ha valaki mélyre ás, majd magasra száll. Weboldalunk kitűnő találati arányai a keresőkben, az eladott könyvek példányszámai és a gálaműsorok teltházai mind-mind azt bizonyítják: a természetes emberi hangokra szükség van. A Mélyinterjúk értékét immáron az üzleti világ is felfedezte. Az interjúkból kinőtte magát egy kommunikációs tréningsorozat, „Bizalomépítő kérdezéstechnika” címmel, amely számos értékesítőnek segített megtöbbszörözni a bevételét. Ahogyan egyre több cégvezetővel beszéltem, rájöttem, az üzleti élet szereplői még nagyobb kincseket rejtegetnek, mint a szórakoztatóipar előadói. Az igazi sikertörténetek ugyanis náluk vannak. A legtöbbet tőlük tanulhatunk ahhoz, hogy teljes életet éljünk. Semmiből nem lehet olyan intenzíven tanulni, mint egymásból. A másik sorsa millió tanulságot rejt. Boldogok vagyunk, hogy az üzleti élet szereplői közül egyre többen szavaznak bizalmat Sándor Andrásnak. A Mélyinterjúk 4. immáron több limitált, extra verzióban is megjelent, épp azzal a motivációs céllal, hogy felnyissa az olvasók szemét: a lehetőség mindenki előtt ott hever. Azok a valóban sikeres vállalkozók, akik e kötetben megszólalnak, mind példaértékű életúttal rendelkeznek. Tanuljunk tőlük!

6

Tartalom EMBERNEK MARADNI AZ ÜZLETI ÉLETBEN 10 24

Markovich Béla, Mapei „Nagy bátorság kell az őszinteséghez” Balogh Levente, Szentkirályi „Nálam nincs fegyelmi, nincs terror...”

A SIKER VÁLLALKOZÓI 36 52

Fekete Attila, Feki WebStúdió „A cél a tudatos értékteremtés” Bogár Beatrix, OVB „Csak egy életed van...”

ZENÉSZEK 70

82 94 112

A Generál együttes „A mítoszt újra kell éleszteni, mert elkopik” Horváth Charlie, Karácsony János, Novai Gábor, Várkonyi Mátyás Csézy „Mindenkinek fel van adva a lecke...” Farkas Gábor Gábriel „Nagy bátorság kell az őszinteséghez” Caramel „Nem felejtettem el, honnan jöttem”

120

Balázs Pali „Érzelmi alapon élem az életem...”

132

Desperado együttes „Eltéphetetlen szövetség a miénk”

144

Korda György „Sajnos még mindig hiszek az emberekben”

152

Nyári Károly ”Houston és Jackson is állt a zongorámnál”

7

PULPITUS 160

Joó Zsuzsanna „Arra születtem, hogy segítsek...”

174

Almási Kitti „Az érzékenységem a keresztem”

182

Nagy Ákos „Az a legerősebb, aki hó végén a csekkjeit...”

SZÍNÉSZEK 196

Oroszlán Szonja „A bátorságot pozitívan jutalmazza az élet”

209

Gálvölgyi János „Nem vagyok kötelező tananyag”

216

Kerényi Miklós Gábor „Hangszálproblémáknál profi vagyok...”

224 230

Pásztor Erzsi „Ha feladat nélkül maradok, elkeseredem” Szombathy Gyula „Minden nap sétálok a Balaton partján”

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL 238

Kolosi Péter „Levelekben oktatnak ki a tévézésről”

246

Gönczi Gábor „Ott voltam F. Mercury hamvasztásán”

254

B. Tóth László „Ki vagyunk éhezve a jóságra”

258

Geszti Péter „Szórakoztat az élet dramaturgiai játéka”

270

Máté Kriszta „Mindenkinek mindent elhiszek”

278 284 292

Bagi Iván „Sok pénzért jártam pszichológushoz” Szilágyi János „Megkérdeztem, miért veri az asszonyt?” Vitray Tamás „Megpróbálom minél tovább húzni az időt”

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK 301

8

312

Domján László „Az emberi elme képes a gyógyításra” Mabel Katz „Az életünk csak egy emlék”

Mélyinterjúk LIVE! Lélekemelő talkshow műsorok színházi körülmények között!

ww w.m elyinterjuk. hu

Exkluzív könyvbemutató gálák a könysorozat szereplőivel!

9

EMBERNEK MARADNI

AZ ÜZLETI ÉLETBEN

Markovich Béla, MAPEI Balogh Levente, SZENTKIRÁLYI

10

Markovich Béla

a Mapei Kft. ügyvezetője

„Nagy bátorság kell az őszinteséghez”

„Az etika számomra azt jelenti, hosszú távon úgy gondolkodni, olyan dolgokat tenni, ami több területen is jót hoz. Ami hosszú távon előre mutat. Talán ezért sem opció nálam, hogy vezetőként az embereimet gyepáljam. Hiszen mi történik ilyen esetben? Az emberek elmennek, nagy lesz a fluktuáció és újra kell képezni az új embereket. Kérdés, mikorra tanulnak be az újak, a hibák gyűlni fognak és szépen omlik majd össze minden...”

11

Talán nem kell hosszan magyaráznom, miért és mennyire fontos az első benyomás, amikor egy általunk addig ismeretlen emberrel először találkozunk. Nincs második esély. Az első benyomás fogja meghatározni későbbi kapcsolatunkat, mely a privát szférában és az üzleti életben egyaránt elsőrendű fontosságú. A sajátos „véleménynek”, amit az első pillanatokban kialakítunk a másikról, főleg akkor van igazi súlya, ha az illetővel nem találkozunk túl gyakran, vagyis esélye nincs arra, hogy az első találkozás benyomásait átalakítsa. Első találkozásunk Markovich Bélával meglehetősen rendhagyó módon zajlott. Az általa vezetett cég értékesítőinek tartottam kommunikációs tréninget, amikor a képzés kellős közepén betoppant. Imádom az ilyen helyzeteket, amikor valaki későn érkezik az oktatásra, hiszen az a minimum, hogy nem ülhet le csöndben az utolsó sorba az illető, hanem ott marad velem a pulpitusnál egy rögtönzött párbeszédre. Ilyenkor tudom leginkább bebizonyítani, hogyan lehet őszinte érdeklődéssel két perc alatt bizalmat építeni egy vadidegen embernél. Mivel a tréning témája egyébként is a bizalomépítő kérdezéstechnika volt, így magával értetődő módon kezdtem el a negyvenfős „közönség” előtt faggatni az ügyvezetőt. Tudni kell, hogy a Mapei Kft. egy építőipari segédanyagokat gyártó- és forgalmazó cég, az olasz anyavállalat pedig mára a világ legnagyobb gyártójává nőtte ki magát a ragasztók, szigetelőanyagok és építőipari kemikáliák terén. Ki gondolná, hogy ezen a területen a vezetők fontosnak tartják egyáltalán az értékesítők oktatását? Nem csak a termékismereti képzéseket, hanem arra is gondot fordítanak, hogy a munkatársak milyen módon kezeljenek, majd oldjanak meg problémákat, hogyan szervezzenek és tervezzenek időt, s hogyan alakítsanak ki érzelmi kötődést az ügyfeleikkel. Ezzel magam is tisztában voltam, hiszen a tréningjeimet elsősorban a modernebb gondolkodású vállalatok vezetői rendelik meg. Azok, akik felismerték, hogy a valódi ügyfélközpontúság elsősorban a munkatársakban rejlik. Azoknak kell a legjobban érteniük az ügyfelek nyelvén, akik a frontvonalban dolgoznak. Nekik kell az ügyfél bizalmát kiépíteni a cég iránt.

12

MARKOVICH BÉLA

A Mapei-es munkatársak ugyan említették, hogy ez a cég az átlagnál is humánusabb, a vezető pedig még inkább, mégsem számítottamolyan szintű első benyomásra, ami akkor és ott, azon a bizonyos tréninglátogatáson történt. Béla megérkezett, én pedig mit sem sejtve arról, hogy ő kicsoda – korábban nem találkoztunk, hiszen az értékesítési és a kereskedelmi vezetők döntöttek a képzés megtartásáról – elkezdtem az „élve boncolását”. A negyedik kérdés után persze rájöttem, hogy ő a vezető, de addigra már olyan mély témákat érintettünk, amelyen a kollégákis meglepődtek. Elárulta például, hogy élete egyik meghatározó élménye volt, amikor a szülei gyerekként „intézetbe” adták – kollégiumról van szó –, s ez meglehetősen gyökértelenné tette. A beszélgetés adott pontján aztán a hallgatókat is bevontam a beszélgetésbe, ők is kérdezhettek a főnöktől, s roppant mély kérdések és még mélyebb válaszok születtek. Ekkor határoztam el, hogy Bélával egyszer interjús körülmények között is találkozni fogok. Meg akartam ismerni őt közelebbről. Kíváncsi voltam az életére, s egyáltalán arra, hogyan gondolkodik a világról. Sőt, a rovat címét is akkor, az általa szerzett benyomások hatására találtam ki: EMBERNEK MARADNI AZ ÜZLETI ÉLETBEN.

– Emlékszel erre a bizonyos „vallomásra”? – Emlékszem. Kérdeztél és válaszoltam. Aztán a munkatársak is kérdeztek és nekik is válaszoltam. – Inkább kitárulkozásnak nevezném azt, ami ott történt. Egy rögtönzött beszélgetésben ilyen mélységű válaszok ritkán születnek vezetői szinten, pláne ekkora hallgatóság előtt. – Jókat kérdeztél… (nevet) Ezen kívül pedig számomra ez természetes. Hogyan várjak el a munkatársaimtól őszinteséget, ha én nem vagyok az? Azt lehet elvárni a másiktól, amire magad is képes vagy. – Kifizetődő az őszinteség? – Ez az egy, ami igazán kifizetődő. Ezt kérem a kollégáktól is. Legyenek őszinték, becsületesek és etikusak.

„PONTOSAN ÉREZTÜK A TESTVÉREIMMEL, MIÉRT NEM MARADHATUNK OTTHON” Arra tanítom őket, hogy mondjanak el mindent őszintén. Azt is, ha valami butaságot csináltak. Ha elém állnak, vállalják a felelősséget és jóvá teszik, amit kell, akkor nincs szankció. Tényleg nincs. EMBERNEK MARADNI AZ ÜZLETI ÉLETBEN

13

Épp ezért tartunk időnként olyan beszélgetéseket, amikor minden munkatárs következmények nélkül elmondhatja a véleményét a cég működéséről, a vezetők viselkedéséről. Igen, még azt is, mit gondolnak rólam. Nincs azzal gond, ha az kedvezőtlenebb rám nézve, majd megbeszéljük. Mindent lehet kezelni. – Élnek a lehetőséggel? – Élnek. – Mernek őszinték lenni veled? – Mernek. – Akkor is, ha adott esetben butaságot csináltak? – Kilencven százalékban igen. Eleget magyarázom nekik ahhoz, hogy megértsék, ha nem mondják el, mi történt, az nekik sem jó, mert állandóan attól tartanak majd, mikor derül ki. És ha kiderül, akkor nincs menekvés. Aki hazudik, annak nincs keresnivalója a csapatban. Mi kell az őszinteséghez és a becsületességhez? Óriási bátorság. Az emberek pedig általában félnek a következményektől, s inkább hallgatnak, hiszen legbelül pontosan tudják, hogy helytelen, amit tettek.Itt kapcsolódik már az etika is, ami az élet alapja. – Ahhoz is kellett bátorság, hogy valaki ki merje mondani, gyökértelenné tette őt az, hogy a szülei hatéves (!) korában kollégiumba adták. Van ennek egy roppant különös lélektana, hiszen a gyökértelen emberek felnőttként nem feltétlenül maradnak meg egy munkahelyen 24 évig és nem élnek hosszú kapcsolatokban. – Ma már én is azt mondom, a szüleim jót tettek velem azzal, hogy kollégiumba adtak hatévesen. Akkor persze ezt nem így éltem meg. – Elmagyarázták, miért kell elköltöznöd otthonról gyerekfejjel? – Nem. Egy gyerek azonban mindig többet tud, mint egy felnőtt, többet érzékel a világból. Eleve az összes testvérem kollégista volt és pontosan éreztük, hogy nem maradhatunk otthon, mert a helyzet olyan… – Milyen? – Apám alkoholista volt és régen nem volt divat elválni azért, mert a férj ivott. Inkább együtt maradtak a szülők, még akkor is, ha a kapcsolatuk nem volt valami fényes. Apám az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem, de az alkohol tönkretette. Anyám épp a cirkuszok miatt nem engedte, hogy otthon maradjunk. – Ezt benne hagyhatom az interjúban? – Amit elmondok, mindent benne hagyhatsz, semmit nem fogok kihúzni. Egyébként sincs titkom. – Vissza tudod idézni a hatéves kori érzéseidet? Mit él át egy gyerek, aki vidékről a fővárosba kerül? Voltaképpen a vadidegenbe… – Most, ahogy így visszagondolok, nem azok a képek kerülnek elő az emlékdobozokból, hogy folyamatosan rossz érzésem lett volna akkoriban.

14

MARKOVICH BÉLA

Persze az mindig nagyon fájt, amikor anyám látogatóba jött Bácsalmásról, majd hazament. Az elköszönések nem voltak jók. A nagy távolság miatt – 180 kilométer – csak háromhavonta jártam haza, inkább anyám jött látogatni. Egyetlen nagy érzelmi kitörésre emlékszem, ez már második osztályban történt. Akkoriban még szombaton is volt tanítás, anyám pedig vasárnap jött. Amikor elindult haza, akkor kitört belőlem minden fájdalom és üvöltöttem, mint a fene…

„A MAI NAPIG ELVÉGZEK OTTHON MINDEN KÉTKEZI MUNKÁT. HA KELL, VILLANYT IS SZERELEK” – Édesapád nem látogatott? – Nagyon ritkán jött. Sajnos már egyikük sem él. Tíz év különbséggel veszítettem el őket. Apám volt az első, aki elment. – Azt mondtad, nem ismertél nála jobb embert. Mikor ismerted meg őt igazán? – Tudat alatt valahol mindig éreztem az igazi énjét, de amikor ivott, totálisan kivetkőzött önmagából. Józanul igazi apaként viselkedett, rengeteget játszott velünk, figyelt ránk. Olyan embert képzelj el, aki első szóra ugrott mindenkinek, aki segítséget kért. Abszolút kétkezi ember, aki ugyan villanyszerelőként dolgozott, de amit kézzel meg lehet csinálni, arra ő képes volt. Mindent tőle lestem el, s ezért van az, hogy a ház körül magam is bármit elvégzek a villanyszereléstől kezdve a kerti munkáig. – Miért kellett intézetbe mennetek? Elsősorban a biztonság miatt? – Anyám ebben látta a kitörési lehetőségünket. Mivel a családi gyökereink horvátok, ezért egy szerb-horvát nyelvű gimnáziumba íratott. Úgy gondolta, a gyerekeinek ez jó indulópont lesz az élethez. Igaza is lett. Nézd, túl lehetett élni ezt a kollégiumi időszakot. Egy hatéves gyerek semmit nem él meg tragédiaként. Persze, hogy hiányérzete van, hiszen nincsenek vele a szülei, de igyekszik a jó oldalát nézni és kihasználni az új lehetőségeket. Én legalábbis kihasználtam. Jó adottságokkal rendelkezem, könnyen tanulok, így az iskolában is végig jó tanuló voltam. – Mennyire alakult ki mély kapcsolat így a testvéreiddel, hogy mindannyian máshol voltatok? Lelkiztetek egyáltalán? – Nem. Anyámékkal sem lelkiztünk soha. A családban ez nem volt divat. Nyilvánvalóan ez volt az oka annak is, hogy a húgommal és a bátyámmal sem törődtem annyit, amennyit kellett volna. A kapcsolatunk nem volt rossz, de mély, lelkizős testvéri kapcsolat nem volt. Az iskolában megvolt a magam élete, azon belül mozogtam. Évekkel később, már a Mapeinél, a képzések által értettem meg, mit jelent a másik lelkével való törődés, az odafigyelés. Alapvetően érzelmes ember voltam korábban is, de elnyomtam magamban. Jártam az utamat, az volt a célom, hogy a legjobb legyek mindenből. Ha valaki segítséget kért, annak segítettem, EMBERNEK MARADNI AZ ÜZLETI ÉLETBEN

15

de nem foglalkoztam különösebben senkivel. Aztán elkezdtem sportolni– 40 éve röplabdázom –,s ott értettem meg, mit jelent a csapatjáték. Ezáltal már az egyetemen többet segítettem az évfolyamtársaknak. Figyelmesebbé, gondoskodóbbá váltam. Furcsa, hogy ezt a lelkizést kérdezted, mert épp erről beszélgettünk a minap az egyik legrégebbi barátommal, Kopacz Tamással, akivel még az egyetemen ismerkedtem meg. Ma ő a jobb kezem itt a cégnél, termelési osztályvezető. Soha nem csalódtam benne, fantasztikus lélek. Ő is azt mondta, hogy szerinte akkor, a sport hatására kezdtem igazán kinyílni.

„TUDOM, HOGY AZ EMBEREK ALAPVETŐEN JÓK, EZÉRT KÖNNYEN MEGBOCSÁTOK” – Pedig azt mondják, az üzlet rombolja a barátságot. Ritka, amikor egy ilyen szövetség ennyi idő elteltével is meg tud maradni. – Csak az inkorrekt üzletek rombolja a barátságokat. A jó üzlet igenis építi azokat.Több barátságom is született az üzlet kapcsán, és bennük sem csalódtam. Mindenkivel korrekt vagyok és velem szemben is korrektek. A nagyobb partnereink egyben a barátaim is. Én legalábbis annak tekintem őket. Számtalan esetben bebizonyosodott, hogy bármikor számíthatok rájuk és ők is rám. – Csalódtál valaha barátnak hitt emberben? – Igen, de ez hozzátartozik az élethez. Nagyon könnyen megbocsátok. Nem haragszom senkire. Az emberek alapvetően jók. Mindenkit érnek kívülről hatások, ezáltalferdülhetnek erre, arra. Ha belátják, hogy hibáztak és jóvá teszik, miért kellene hosszú távon haragudnom? Mindenkinek megbocsátok. Olyan persze előfordult, hogy nekem nem bocsátottak meg. Tettem gesztusokat azért, hogy jóvátegyem, amit vétettem, de az illető nem akarta. Rájöttem, ő olyan ember, aki senkinek nem bocsát meg, ezért meg is szakítottam vele a kapcsolatot, mert azt nem engedem, hogy engem bárki is lehúzzon. – Nagy bűneid vannak? – Nincsenek. Apróbb sértések nyilvánvalóan vannak. Sajnos nem mindig veszem észre, ha esetleg keményebben szólok oda valakinek és ezzel megbántok embereket. Utólag kapcsolok és olyankor természetesen bocsánatot kérek. – A lélek jelentősége mikor kapcsolódott be tudatosan az életedbe? – Talán a rendszerváltás környékén. Előtte is sokat olvastam a parapszichológiáról, a mai napig imádom a fantasztikus könyveket. Pontosan tudom, hogy van olyan része az életnek, amit nem tudsz megmagyarázni.

16

MARKOVICH BÉLA

Például eszedbe jut egy barátod, felhívod, és azt mondja, épp akkor vette a kezébe a telefont, hogy megcsörget. Velem napi szinten előfordulnak ilyen esetek. A lényeg, hogy a fantasztikus regényekben valami megfogott, és az egyetemen már elkezdtem tudatosabban is olvasni az egyéb hasonló témájú könyveket. 1990-ben jött be Magyarországra az Agykontroll, s azonnal megvettem a könyvet.Elkezdtem gyakorolni, később elmentem tanfolyamra, nemrég pedig ismétlőn is voltam. Fantasztikus módszer,tapasztalom, hogy működik. Olyan alapokat tanít meg az egyszerű embereknek is, amit ha használnak, sokkal jobb emberekké válhatnak. Persze a cselekedet alól nem mentesít, tenni is kell a célokért. Az Agykontroll arra jó, hogy felturbózd magad olyan érzelmi állapotba, amelynek hatására elindulsz a célod megvalósításáért. Elcsépelten hangzik,de minden cselekedetünket az érzelmek irányítják. – Így, hogy viszonylag korán nyitottá váltál a tudatosabb tervezésre – vagy a lélekre –, tudtál-e a testvéreiddel való viszonyodon változatni? – Igen, azóta jóval mélyebb a kapcsolatunk. Persze volt olyan időszak, amikor bedarált az üzlet és nem foglalkoztam velük, de ma már mindketten itt dolgoznak ők is. Az egész világ egy nagy kommunikáció. A valódi kommunikáció pedig az érdeklődéssel kezdődik. Nekem is ezen kellett változtatnom a testvéreim irányába. Elkezdtem irántuk érdeklődni. Aztán megtaláltam a helyüket, amelyben most mindketten jól érzik magukat. Segítettem és szeretetet kapok vissza. Ezt a fajta kommunikációt ma már a cégben is oktatjuk a munkatársaknak. Épp azért, hogy ne legyenek súrlódások sem a munkában, sem otthon. Az esetleges súrlódásokat pedig hogyan kezeljék. – A munkatársaidnak szabad bejárása van az irodádba? – Mindig nyitva áll előttük az ajtó. Eleve hetente van vezetői koordináció, amikor mindenki elmondja a heti programját, illetve az azt megelőző hét tevékenységeit. Ilyenkor beszéljük át azokat a felmerülő problémákat is, amiket közösen kell megoldanunk. Továbbá negyedévente van munkatársi koordináció. Ott tájékoztatjuk a kollégákat minderről, ami a cégben történt az elmúlt negyedévben. Minden olyan adatról, eredményről, ami számukra fontos lehet ahhoz, hogy lássák, hol tart a cég. És büszkék legyenek arra, hogy itt dolgozhatnak. A büszkeségre pedig minden okuk megvan, idén 20 százalékot nőttünk a tavalyi árbevételekhez képest. Az újabb cél a 10 milliárdos árbevétel. Biztos vagyok benne, hogy együtt sikerülni fog ezt is elérnünk. Ha ilyen árbevételünk lesz, azzal nagyon sok embernek segítünk. Ez a cég ugyanis nem áll meg ott, hogy eladjuk a terméket és kész.

EMBERNEK MARADNI AZ ÜZLETI ÉLETBEN

17

Az értékesítési vezető kollégámmal, Tóth Csabával karöltve értékesítési tréningeket tartunk a viszont eladóknak. Nem arról, hogyan kell Mapei termékeket eladni, hanem általános eladást. Kidolgoztunk egy különleges módszert az építőanyag kereskedőknek.

„AZ ETIKA AZ ÉLET ALAPJA” – Értékelik ezt a gesztust a kereskedők? – Igen. És a vásárlásokkal viszonozzák is. Pontosan tudod, hiszen a tréningjeiden te is ezt tanítod, hogy bizalom nélkül lehetetlen üzletelni. Verheted a munkatársaidat ostorral, de az semmire nem vezet. Át kell nekik adni a tudást és mérni kell a teljesítményüket.Ha nem jók a számok, le kell ülni az illetővel beszélgetni. A kollégákkal kölcsönös partneri viszonyban kell lenni. Úgynevezett cserében. Te a tudást adod, ő az azzal megszerzett eredményeket az értékesítésben. Ha mégsem leszünk egálban, az neki is rossz érzés lesz. Etikailag ezeket a helyzeteket kezelni kell. Mind a munkatársainkkal, mind a kereskedőkkel sokat etikázunk. – Sokadszorra emlegetted az etikát, mint erkölcstant. – Etika, emberség és a becsületesség. Ezek a legfontosabb filozófiáink. Nagyon egyszerű a magyarázata, szeretek nyugodtan aludni. Ha sok olyan dolgot csinálsz, ami nem túl etikus, akkor hogy alszol nyugodtan? – Te mióta alszol nyugodtan? – Szerencsére már nagyon rég óta. Talán akkor volt a nagy fordulópont, amikor elkezdtem cégvezetést tanulni. Azóta különösen. Ha most visszagondolok az eddigi életemre, nincsenek túlzott emlékeim arról, hogy bárki kárára elkövettem volna bármit.10 éves koromban egyszer próbáltam egy csokit ellopni a boltból. Akkora pofont kaptam érte, hogy egy életre megtanultam, becsületesnek kell lenni. Az etika számomra azt jelenti, hosszú távon úgy gondolkodni, olyan dolgokat tenni, ami több területen is jót hoz. Ami hosszú távon előre mutat. Talán ezért sem opció nálam, hogy vezetőként az embereimet gyepáljam. Hiszen mi történik ilyen esetben? Az emberek elmennek, nagy lesz a fluktuáció és újra kell képezni az új embereket. Kérdés, mikorra tanulnak be az újak, a hibák gyűlni fognak és szépen omlik majd össze minden. Ismerek olyan vezetőket, akik azt mondják, a munkatársaik rabszolgák és ők valóban korbáccsal a kezükben irányítanak. Nem értek vele egyet. És az is gyakori, amikor vezetők panaszkodnak, hogy „milyen ostobák” az embereik. Ilyenkor mindig megkérdezem, mégis ki választotta ki őket? És akkor néz rám értetlenül… Pedig nyilvánvalóan épp az, aki panaszkodik… Az emberség pedig ugyanolyan természetes, mint a levegővétel. A munkatársaink emberek. Kik termelik meg a cégnek a bevételeit?

18

MARKOVICH BÉLA

Az EMBEREK. Abban az esetben, ha az ember valamilyen oknál fogva nem érzi jól magát érzelmileg, akkor nem termel jól. Csak termelget. És a cég megy lefelé. – Megvisel, ha el kell küldened valakit? – Az, hogy megvisel, túlzás. Maradjunk annyiban, hogy van már rutinom benne.

„KUDARCKÉNT ÉLEM MEG, HA VALAKIT EL KELL KÜLDENEM” – Régen megviselt? – Régen nagyon megviselt. Persze most sem könnyű. Tudni kell, hogy a Mapeitől csak a legvégső esetben küldünk el embert. És a szakítás oka általában mindig külső körülmény, amit leginkább otthonról hoznak be. Hiszen ha céges szinten megadunk nekik mindent, akkor nem lehet baja. Amennyiben egy munkatársnak csökkennek a termelési adatai, mentőövet nyújtunk. A problémák kezelésében hiszünk. Segítünk, s ha akkor sem jön vissza a korábbi szintre, akkor veszünk egymástól búcsút. Azért rossz érzés elküldeni valakit, mert én vettem fel. Az számomra is egy kudarc és érzékenyen érint. Régen sokáig rágódtam rajta, ma már nem trauma, megtanultam kezelni. Pontosan tudom, ha elnézném a gyenge teljesítményt cégen belül, azzal a jól teljesítő embereknek köpnék a szemébe. Az ilyenek gyengítik a céget. Nekik nincs kegyelem. – Átok vagy áldás egy ilyen nagy cég első emberének lenni? – Szerintem áldás. – Mindig annak élted meg? – Nem. Amikor a kilencvenes évek első felében kineveztek, halvány gőzöm nem volt arról, mit jelent vezetőnek lenni. Annyit tudtam, hogy utasításokat kell adni. Telt-múlt az idő és szinte villámsebességgel elkezdtünk felfelé menni. Hiába ment jól a cég, mégsem voltam jól. A kinevezésemig négyen voltunk a cégben, ezt követően vettem fel értékesítőket, értékesítési vezetőt és a kezdeti négyes felállásból tizenhárman lettünk. Nem értettem, mitől megy a cég olyan jól. Az, hogy milyen a piac, lényegtelen. Képtelen voltam megválaszolni, mi mennyit teszünk hozzá ahhoz, hogy ilyen szinten működjünk. Ez a dilamma kikészített. Emlékszem, egyik nap jöttem be dolgozni és hirtelen kellett fékeznem az úton, olyan gyomorgörcsöm lett az idegességtől. Senki nem értette a környezetemben, hogy mi a problémám. – Meddig tartott ez az állapot? – Amíg el nem kezdtem képezni magam. Korábban nem képeztek, semmilyen oktatást nem kaptam. Azt sem tudtam, hogyan kell értékesíteni. Annyi fogalmam volt az egészről, hogy beszélgetni kell emberekkel. EMBERNEK MARADNI AZ ÜZLETI ÉLETBEN

19

S miután egyébként is érdekeltek az emberek, hát beszélgettem, majd eladtam. – 1991-ben értékesítőként kerültél a Mapeihez. Akkor volt bármiféle jövőképed a céges pályafutásoddal kapcsolatban? – Tudatosan biztosan nem volt. Valahol tudat alatt pedig lehetett, mert amikor ide kerültem, automatikusan elkezdtem németül tanulni, pedig senki nem kötelezett rá. A magyaron kívül eleve a szerb-horvátot beszélem – „apanyelvem” a horvát –, illetve angolul is megértetem magam. Fogalmam nincs miért, de éreztem, hogy nekem közvetlenül kell majd az osztrákokkal kommunikálnom. Gyakorlatilag ennek köszönhetem, hogy itt vagyok. Amikor kirúgták azt a főnököt, aki ide felvett, jött egy másik ember, aki gyakorlatilag semmit nem csinált. Ez annyira dühített, hogy megkerestem az osztrák vezetőséget egy szép március 15-i napon és felmondtam. Akkor azt kérték, legyek türelmes és várjak március 31-ig. Idejött az egyik osztrák, felmondott a főnöknek, engem pedig kineveztek. Azóta is sikeresen járjuk az utunkat, sőt egyre sikeresebben. A célom pedig, hogy átadjam az embereknek mindazt a hatalmas tudásanyagot, amelyet az elmúlt években magamhoz vettem.

„EGY KAPCSOLATOT ÚGY KELL ÁPOLNI, MINTHA AKKOR KEZDŐDNE” – Nem csak a munkában, de a magánéletben is ragaszkodó típus lehetsz, ha másfél évtizede tart a házasságod. – És ez már a második házasságom, s az első sem volt rövid… (nevet) Jól látod, nem vagyok csapongó típus. Ez a házasság pontosan olyan, amilyennek megálmodtam. És azért tud az lenni, mert folyamatosan kommunikálunk. Minden probléma ki van beszélve, közösen meg van oldva. Tanultam a múltbéli hibákból, mindent lehet és kell is kezelni. – Néhány hónapja véletlenül elcsíptem egy bejegyzést a Facebookon, amint köszöntötted a születésnapján, az oldalán. Odaírtad, hogy nagyon szereted. Ilyet is ritkán tesznek milliárdos céget vezető emberek. – Először történt ilyen, korábban én sem írtam neki ezen a fórumon. A nézőpontom, hogy egy kapcsolatot úgy kell ápolni, mintha akkor kezdődne. Ha mindketten így álltok hozzá, az nem mehet rossz irányba. Gondolj csak bele, amíg udvaroltál, elfogadtad, bármit csinál a másik. Lested minden óhaját, sóhaját, vitted őt minden felé, amit csak akart, és ő ugyanezt tette. Miért változik ez meg idővel? Nem szabad hagyni, hogy megváltozzon. Imádom a feleségemet!

20

MARKOVICH BÉLA

Ha hiszed, ha nem, minden áldott nap reggelit viszek neki az ágyba. Egyébként is korán kelek, lemegyek a konyhába, zöldséget aprítok, teát főzök, összeszedem a vitaminokat és odateszem a reggeli szekrényére, hogy ha ébred, ott találja. – Ő is megcsinálja neked? – Szeretetben, segítségben, törődésben kapom vissza. Akár a gyerekekkel való törődésben, vagy ahogyan vezeti a háztartást otthon. A feleségem, Kati egyébként coachként dolgozik, építgeti a cégét. Igyekszem ebben támogatni, ha más nem, hát azzal, hogy időt adok neki és leveszem róla a gyerekeket, ha kell.

„APÁNAK LENNI AZ ÉLET LEGNAGYOBB ÉS LEGSZEBB FELELŐSSÉGE” – Az előző házasságodban nem született gyerek, itt viszont kettő is. Olyannak képzelted az apaságot, amíg nem volt gyereked, ahogyan ma megéled? – Annál sokkal jobb. Gyakran kérdezik tőlem ezt olyanok, akiknek nincs gyerekük. Nekik mindig azt mondom, el sem kezdem magyarázni, mert nem értik meg, amíg át nem élik. Szülőnek lenni az élet legnagyobb és egyben legszebb felelőssége. Mivel neked is vannak gyerekeid, pontosan tudod, milyen élményeket adnak. Hazamész, megölelnek, rád néznek. De már az is melegséggel önt el, ha éppen játszanak valamivel és csak úgy odaköszönnek. Nekem mindig különös kapcsolatom volt a gyerekekkel. A suliban is, amikor már nagyobb voltam, hetedikes-nyolcadikos, voltak kis barátaim az alsó tagozatból, akikkel leültem játszani. A törődés, a gondoskodás ezek szerint mégis ott volt bennem. A termelési igazgató barátom, Tomi gyerekeivel is, amíg kisebbek voltak, évekig játszottam. Rájöttem, miért szeretnek a gyerekek engem, mert elfogadom őket olyannak, amilyenek, nem korlátozom őket semmiben, ha csak nem árt másnak, vagy magának. Ez a szeretet, nem pedig az, hogy ajándékot adok nekik. A gyerekeknek az kell, hogy szabadok lehessenek. A saját gyerekeimet sem korlátozom semmiben. A feleségemmel ilyen téren néha vannak vitáink, mert szerinte keményebbnek kellene lennem velük, de szerintem minden jól van így. – A gyerekek milyen nyelven beszélnek? – Én mindkettővel szerb-horvátul beszélek. A fiam, Milán kizárólag szerbhorvátul beszél velem, a lányom, Lili pedig minden esetben magyarul válaszol. Amikor idegenek előtt vagyunk, akkor szól hozzám szerb-horvátul, hogy mutassa, ő is tud. Milán első szava a „da”, vagyis a szerb igen volt. Lilinek pedig a „nem” – magyarul. EMBERNEK MARADNI AZ ÜZLETI ÉLETBEN

21

Ha már itt tartunk, tudod, hogy általában miért a „nem” a gyerekek első szava? – Nem. – Az utasítások miatt. A felnőttek folyton utasítgatják őket. A feleségem szerint gyakran ráhagyok a gyerekekre dolgokat, pedig az aranyszabály szerint cselekszem; hagyom, hogy kontrolláljanak és akkor ők is engedik a kontrollt. Lehet, hogy ötször kell elmondanom, hogy menjen tanulni, de ötödszörre biztosan elmegy. Az üzleti életben is így gondolkodom. Amennyiben hagyod, hogy kontrolláljanak téged, akkor ő is engedi. Éppen ezért a vezetőimet is úgy „nevelem”, hogy lelkileg is segítsék az embereket.

„SOHA NINCS KIKAPCSOLVA A TELEFONOM” – Most ki van kapcsolva a telefonod? – Nincs. Csak lehalkítottam. Soha nem kapcsolom ki, maximum átirányítom a hívásokat a titkárnőmre. Engem bármikor hívhatsz. Amióta itt dolgozom, egyszer sem volt kikapcsolva a telefonom. – Hívnak este is? – Nagyon ritkán. Fel lett építve a rendszer és viszonylag kevesen hívnak munkaidőn túl.Ettől függetlenül elérhető vagyok, hiszen soha nem lehet tudni, kinek mikor van szüksége a segítségre. Előfordult, hogy a már többször említett Tamás barátom lerobbant az úton, amikor Olaszországból tartott haza és hajnal kettőkor hívott, hogy menjek menteni. Mentem. Vagy este 11-kor hívott egy partner, hogy holnapra mindenképp anyag kell, oldjuk meg valahogy. Mivelnálunk természetesen senkinek nincs kikapcsolva a telefonja, így azonnal intézkedtünk. – Mérges vagy arra, ha a munkatársak kikapcsolják a telefonjukat? – Igen, mert mindig arra kérem őket, ne tegyék. Tényleg nem lehet tudni, mikor kell valakinek segítség. Amikor szabadságra mennek, átirányítják a kollégákra a hívást. Ezt az emberközeliséget egyébként a partnereink is értékelik, és nem élnek vissza a helyzettel. – A magánéletedben mennyire vagy nyitott az új ismeretségekre? – Teljesen. Solymáron, ahol élünk, eleve mindenkinek köszönök. És visszaköszönnek. Gyakran mondják ismerősök, hogy én csak „gyüttment” leszek a településen, hiszen betelepülő vagyok, de ezt abszolút nem érzem. Először nekem kellett őket elfogadnom, aztán befogadtak ők is. Ez is egy fontos szabálya az életnek. Időnként bemegyek a helyi kocsmába csak azért, hogy beszélgessek az emberekkel. Esküszöm, ott vannak a legérdekesebb életúttal rendelkező emberek. Az már más kérdés, miért alakult úgy az életük, hogy már délután kettőkor a kocsmában üljenek. Meg kell tőlük kérdezni. Próbálják ki az olvasók is.

22

MARKOVICH BÉLA

Értékelni fogja a kérdezett az érdeklődést. Azt mondják, ahhoz, hogy beszélgetni tudj az emberekkel, nagyon műveltnek és széles látókörűnek kell lenned. Ez nem igaz. Mindenkivel tudsz beszélgetni, ha valóban érdekel a másik ember. Az érdektelenség, a közöny a legrosszabb.

„AKKOR CSINÁLOK PÉNZT, AMIKOR AKAROK” – Szinte valamennyi korábbi nyilatkozatodban elmondtad, mennyit sportolsz és milyen fontos a rendszeres testmozgás. No és a tudatosság. A tudatosság azonban nem könnyű dolog… – Nekem sem mindig az. De a tudatosság azon múlik, van-e célod, amiért csinálod. Ha van miért csinálnod, akkor az motivál. Persze, hogy nehéz este futni menni. Tegnap én sem mentem el, mert inkább a gyerekekkel foglalkoztam. De ma este már elmegyek. Akármennyire nehéz is…. Napoleon Hillnek van egy könyve, „Gondolkodj és gazdagodj” címmel. Abban van egy fejezet a kitartásról. A szerző feltérképezte a nagyon sikeres embereket és azt vette észre, hogy kivétel nélkül mindegyiknél a kitartás és a tudatosság eredményezett sikereket. Akadály persze mindig lesz, de azokat le lehet győzni. A futásnak a fáradtság vagy a lustaság az oka. Meggyőződésem azonban, hogy fáradt az elvégzetlen feladatoktól vagy. Azok fárasztanak, mert ott vannak a fejedben. – A diploma megszerzése után a nyolcvanas években az Alba Volánnál kezdtél dolgozni, mivel oda mentél röplabdázni is. Olvastam egy korábbi interjúdat, amelyben elárultad, hogy a többi végzős hallgatóhoz képest neked volt a legjobb a fizetésed.Megtanultál a pénzzel bánni az azóta eltelt években? – Nem. Nem vagyok benne jó, ezért inkább a feleségemre hagyatkozom. Pontosabban ez sem feltétlenül igaz. Ha kell, tudok a pénzzel bánni, de úgy állok hozzá ehhez a kérdéshez, hogy akármikor tudok pénzt csinálni. Ebben a tekintetben az amerikai mondás áll hozzám közel, miszerint a pénzt csinálni és nem keresni kell. Engem nem frusztrál, ha valamire pénzt kell kiadnom. Leginkább azonban úgy adok ki pénzt, hogy az hozzon is. – A vezető pozíció változtatott a személyiségeden? – Úgy érzem, hogy nem. Amikor vezető lettem, sokan mondták, mennyire megváltoztam, pedig ez nem igaz. Nem én változtam, hanem mások szemében a hozzám állás változott meg. Lehet, hogy előtte fel mert hívni, manapság pedig már nem mer. Pedig nem érzem magam „nagy embernek”. És pont ezt tanítom az értékesítőimnek is, hogy ne féljenek bemenni a nagy cégek vezetőihez, hiszen ők is csak emberek. Annyi a különbség, hogy neki van egy cége, a másiknak meg nincs. Na és? Én ezzel a hozzáállással tudtam az egész vállalatot felépíteni Magyarországon. 1991-ben, amikor ide kerültem, még nem volt adatbázisunk, és azzal kezdtem, hogy felütöttem a telefonkönyvet, kiírogattam belőle a nagy cégeket. Felhívtam őket és minden nagyvezérhez bejutottam értékesítőként is. Sőt, a mai napig bejutok. EMBERNEK MARADNI AZ ÜZLETI ÉLETBEN

23

– Képes lennél újra kezdeni? – Bármikor. Szeretném a Mapeit egy még stabilabb, folyamatosan előre törő céggé menedzselni. Aztán idővel átadni azt a tudást, ami a fejemben van. És nem feltétlenül üzleti alapon. Ebben a testben egy életünk van. Hogy utána mi lesz, nem tudjuk. Ebben az egy életben úgy kellene mindenkinek élni az életét, hogy azt élvezze. És ez nem a pénzen múlik, hanem azon, milyen ember vagy. Néhány apró trükk az egész, hogy jól érezd magad. Épp ezért kezdtem el egy képzési sorozatot, mert azt látom, siralmas a helyzet a világban. Hosszútávon pedig biztosan tudok sokaknak segíteni.

24

MARKOVICH BÉLA

Balogh

Levente a Szentkirályi Ásványvíz tulajdonos ügyvezetője

„Nálam nincs fegyelmi, nem hiszek a terrorban”

„Kecskeméten érzem magam itthon, itt vannak barátaim. Itt nincsenek érdekkapcsolatok. Vannak olyan gazdag pesti ismerőseim, akik egy sört nem tudnak meginni senkivel anélkül, hogy ne az üzletre terelődjön a szó. Akik a barátaim, azok már 30 éve mellettem vannak, együtt judoztunk és tanultunk. Sosem csalódtam bennük. Az idegenekkel elővigyázatos vagyok...”

25

Volt idő, amikor kiemelkedő nemzetközi sportteljesítményei miatt írtak róla a lapok, hiszen évekig cselgáncsozott. Egy ideje azonban már nem a sport, hanem a vállalkozásaiban elért üzleti eredményei kapcsán forog a neve. Balogh Leventét a Szentkirályi Ásványvíz Kft. tulajdonos-ügyvezetőjeként ismerte meg az ország. Sikereiről már könyv is megjelent. – Hányszor hallotta életében azt, hogy „könnyű önnek”? – Milliószor. Nincs olyan hét, hogy ne hallanám. – És könnyű? – Annyira azért nem… Biztosan könnyebb lenne, ha nem Magyarországon születtem volna. Félre ne értse, nem bánom, hogy ide születtem, de tény, hogy ha ugyanezt a birodalmat külföldön kezdtem volna el építeni, ma már sokkal előrébb tartanék. Könnyebben tudtunk volna terjeszkedni. Arról nem is beszélve, hogy euróban lenne annyi árbevételem, amennyi most forintban van. Ismerek hasonló kaliberű cégeket, mint az enyém. – Bántja, amikor azt mondják, hogy önnek csak megszületni volt nehéz? – Már nagyon régen nem bánt. Amikor elkezdtem a márkaépítést, akkor okozott kellemetlenségeket, rossz perceket, de ma már nem. Megtanultam ezzel élni, és kezelem. Nemrég Londonban jártam egy olyan szállodában, amelyet egy női börtönből alakítottak ki. Látványosságként meghagyták a cellákat a bárban, és az ember, amikor bemegy, csak ámul, hogyan lehetett bennük 5-10 éveket eltölteni. Pedig lehetett, mert az emberi szervezet mindenhez tud alkalmazkodni. Ugyanígy alkalmazkodtam én is az előítéletekhez, és évről évre egyre nyugodtabban kezelem.

„ELSŐ ÁTÜTŐ ÖTLETEM AZ VOLT, HOGY FÉL LITER VIZET INGYEN ADTUNK A MÁSFÉL LITER MELLÉ” – Eleve nyugodt ember? – Igen. Nem idegesítem fel magam a problémákon, ha erre gondol. Inkább leosztom a feladatokat. Ezt a nagyságot, ahová fejlődött a cég, tudni kell kezelni.

26

BALOGH LEVENTE

Sokan tévhitben élnek, és azt hiszik, hogy ezt a céget az édesapámtól kaptam ajándékba. Ezt a vállalatot én alapítottam. Édesapám a Vitapress Kft. tulajdonosa volt. Valóban övé volt a szentkirályi telephely, de veszteségesen üzemelt, 200 milliós mínuszban voltak, így vettem át tőle. És nem ajándékba kaptam, hiszen 250 millió forintot fizettem érte. Akkoriban ugyan nem volt még egyben ennyi pénzem. Volt valamennyi alaptőkém, és később a forgalomból törlesztettem, ahogyan édesapám cégének hiteleit is kifizettem. – Anélkül, hogy a zsebében turkálnék; miből volt annyi pénze, hogy legalább az alap-tőkét biztosítani tudta? – Jól menő vállalkozók voltunk a kilencvenes években, abból szereztem az alaptőkém. Eladtam a házamat, a belvárosi irodámat, a Mercedesemet. Aztán jöttek a bevételek is. Természetesen nagyon sokat köszönhetek az édesapámnak, emberileg és szakmailag is rengeteget tanultam tőle. Ráadásul az itt található ásványvizet is ő fedezte fel a telephelyen 1993-ban. 1990 óta azonban magam is vállalkozó vagyok. Miután megtaláltuk a vizet, megterveztem a címkét, és én kezdtem el eladni a terméket, 1998-ban szintén a saját marketingötletem nyomán kaptunk Foodapest Sikerdíjat. – Mi volt az első átütő ötlete? – Fél liter vizet ingyen adtunk a másfél liter mellé. Azóta gyakorlatilag boldog- boldogtalan ezt alkalmazza… – A marketing ennyire fontos ebben az iparban? – A marketing egyéb kereskedelmi területeken is nagyon fontos, de nálunk nem csak erről van szó. Sokszor megkapom azt is, hogy remek marketing-szakember vagyok, holott a legfontosabb, hogy kiváló terméket kell árulni. Ha bányász lennék, kiváló nyersanyagot kellene találnom, ha borász, kiváló szőlőre lenne szükségem. Jelen helyzetben pedig kiváló víz kell, ez a legfontosabb. Ha nem lenne kiváló a vizem, nem tudnék márkát építeni. Nagyon hamar hiteltelenné válnék az emberek szemében. A marketing kommunikáció ugyan fontos, de a mai világban már nem lehet hazudni az embereknek. Az internet és az okostelefonok világában olyan felvilágosultak már a tizenévesek is, hogy egy perc alatt megbuknánk.

„A KIVÁLÓ MINŐSÉG MANAPSÁG MÁR NEM EXTRA AJÁNDÉK, HANEM ALAPVETŐ KÖVETELMÉNY” A piac is átalakult. Régen voltak a nagyon drága nyugati termékek, illetve az olcsó keleti áruk. Majd jöttek a ’90-es évek termékei, a drága multiáruk, óriási reklámmal, az olcsó magyar termékeket pedig reklám nélkül forgalmazták. EMBERNEK MARADNI AZ ÜZLETI ÉLETBEN

27

Az utolsó recesszió a piacon, hogy csak azok maradnak fent hosszú távon, akik a legjobb technológiával dolgoznak. Nekünk azért van szükségünk a legkorszerűbb technikára, hogy a Szentkirályi víz megmaradjon a tökéletes tisztaságában. A mi forrásunk a hatósági vizsgálatok során tízből tízszer olyannyira steril, hogy azzal operálni lehetne. Nem hogy ember kéz nem érinti, még emberi levegővel sem találkozik, olyan túlnyomásos, steril térben történik minden. A flakon fújása, töltése, majd a palack lezárása is ezen a területen zajlik. És nem utolsó sorban azért is kell a legjobb technológia, hogy a legolcsóbban tudjam előállítani az ásványvizet. Erre a technológiára van szükségünk a hitelességhez. Ahogy a könyvemben is írtam, manapság a kiváló minőség nem extra ajándék, hanem alapvető követelmény. Csak az tud a piacon maradni – legyen az autó, bútor vagy elektronikai gyártó –, aki a legjobb minőséget produkálja a legjobb áron. Nem is értem, miért gondolják azt egyesek, hogy otthon a garázsban csinálnak oxigénes vizet, amiből majd másfél litert el tudnak adni 600 forintért. Nem azt a világot éljük! Fel kellene végre ébredni! Mi is gyártunk oxigénnel dúsított vizet, de azt is az ásványvíz árában áruljuk. Az extrákat ma már ajándékba kell adni a gyártónak. – Amikor létrehozta ezt a céget, mi motiválta a leginkább? – Egész életemben arra vágytam, hogy egy márkát képviseljek, egy brandet birtokoljak. Nem érdekelt nagy ház, meg tengerparti nyaraló, hanem szerettem volna egy saját márkát létrehozni. Örülök neki, hogy közép-európai szinten a Szentkirályi ma már erős brand. Persze ez rengeteg munkával jár, nem megy egyik pillanatról a másikra. A leghíresebb kóla márkának is 100 év kellett hozzá. (nevet) – A közép-európai ismertség mennyi idő alatt jött össze? – 2004-ben kezdtem el a márkaépítést. Szakmai körökben ma már világszerte ismert a Szentkirályi ásványvíz, eddig 43 nemzetközi és hazai díjat nyertünk, amikkel megalapoztuk a hírnevünket. Szentül hiszem, hogy tevékenységünk jobb színben tünteti fel Magyarországot a nagyvilágban, hiszen egy tiszta élelmiszerről van szó. És ország imidzsnek sem utolsó, hogy az Ásványvíz Világszövetségben Magyarországot képviselhetjük. Sok olyan dolgot sikerült megváltoztatnunk, ami a globalizációval ellentétesen dolgozik. A multi cégek eleve rossz minőségű tisztított vízzel akarták ellepni a világot, de nagyon sok olyan családi cég van Közép-, Kelet- és Nyugat-Európában, akik olyan erős ásványvíz branddel rendelkeznek, hogy nem tud velük mit kezdeni a multi.

„NEM TETSZETT ÉDESAPÁM VEZETŐI STÍLUSA. Ő ELVÁRTA A BEOSZTOTTJAITÓL, HOGY FÉLJENEK TŐLE”

28

BALOGH LEVENTE

– Láttam odalent az épület előtt édesapja emléktábláját. Ha még élne, büszke lenne a fiára? – Egész életében büszke volt rám. – Ezt éreztette is? – Igen. – Pedig azt beszélik Kecskemét környékén, hogy roppant kemény ember volt. – Ez igaz. A vezetői stílusával nem értettem egyet, de ő azt tanulta a kommunizmusban, hogy az a jó főnök, akitől félnek a beosztottjai. El is várta mindenkitől, hogy tartson tőle. Ehhez képest ezen a munkahelyen mindenki mosolyog. Ugyanis nem hiszek abban, hogy rettegésben kell tartani a dolgozót. Ebben különbözünk édesapámmal. Ő nagy tudású ember volt. Mindig tudta, mikor kell eggyel hátrébb lépni. Amikor elkezdtem a márkaépítést, egyik pillanatról a másikra úgy beindult, mint egy gyorsvonat. Tetszett is neki, és nem akart semmibe sem beleszólni. – Öntől nem félnek az alkalmazottak? – Inkább tisztelnek. Tőlem nem kell félni. – Szokott kiabálni? – Nem. És fegyelmit sem osztogatok. Ha valaki nagy hibát vét, inkább azonnal elbocsátom. Csak olyan embert küldök el a cégtől, aki végképp elveszíti a bizalmamat. Édesapám annak idején osztogatta a fegyelmiket. – Sok embertől vált meg az évek során? – Nem. Nálunk nagyon jó a fluktuáció. Hosszú évek óta dolgoznak mellettem emberek. Épp tegnap vettem fel egy HR-vezetőt a céghez, mert eddig az sem volt. Sokkal gyorsabban növünk, mint az infrastruktúránk. 2004-ben 0,2 százalék piaci részesedésünk volt, ami ma már elérte a húsz százalékot. Évente növekszik az igény, így most már nem győzzük a termelést, megint fejlesztenem kell a termelő részt. – Ilyenkor a bevételt forgatja vissza? – Természetesen. De ez a normális. A Szentkirályi Ásványvíz Kft. is abban a betegségben szenved, mint sok más vállalat, hogy alul van tőkésítve. X millió forint a jegyzett tőkéje, ehhez képest 8-9 milliárd forintot forgalmaz egy évben. Pénzügyi oldalon a növekedés a vesztünk, hiszen annál nehezebb a „cash-flow” helyzetünk, minél többet adunk el.

„AHHOZ, HOGY A LEGJOBB LEGYÉL, A TUDÁSANYAGOT IS MAGADBA KELL SZÍVNOD” – Tulajdonképpen miért vált külön annak idején az édesapjától? Hiszen évekig az ő cégében dolgozott. EMBERNEK MARADNI AZ ÜZLETI ÉLETBEN

29

– Az ezredforduló környékén már voltak köztünk viták. Úgy éreztem, hogy én viszem a hátamon az egész céget, és láttam, hogy édesapám néhány bizalmi embere sem a jó irányba viszi a vállalatot. Eljött egy pont, amikor azt mondtam, bizonyítson mindenki. Felajánlottam, hogy megveszem az egyik céget. Vagy az ásványvizet, vagy a borászatot. Akkor édesapám úgy döntött, hogy az ásványvízről mond le. – Ha a borászatról mondott volna le? – …akkor most a világ legjobb borászatáról beszélgetnénk. – A sportbeli múltjának köszönheti ezt a küzdeni akarást és a kitartást? – Igen. A cselgáncsban mindig arra tanítottak, hogy az olimpiai bajnokot kell legyőznöm. Hatéves koromban ezért természetesen olimpiai bajnok akartam lenni. Aztán, amikor abbahagytam a sportot, később akármibe fogtam, a legjobb akartam lenni. A judo – egyebek közt – arra is megtanított, hogy ne csak a legjobb akarjak lenni, hanem a tudásanyagot is szívjam magamba. Azt hiszem, ennyi a titok. A Szentkirályi ásványvízzel mi hívtuk fel az emberek figyelmét arra, hogy víz és víz között igenis van különbség. Korábban ezt senki sem mondta el nekik. A mi stratégiánk pedig az lett, hogy vízszakértők lettünk.

„AZ EDZŐIM NEVELTEK. HÓNAPOKAT TÖLTÖTTEM EDZŐTÁBOROKBAN” – Van testvére? – Igen, van egy nővérem. – Anyásabb, vagy apásabb volt inkább? – Mindkettőjüket nagyon szerettem, de édesapám mellett én dolgoztam a családi vállalkozásban, édesanyám pedig mindig a nővéremet istápolta. Én egész életemben jól tanultam és jól sportoltam. Amióta az eszemet tudom, cselgáncsoztam, időm nagy részét az edzőimmel töltöttem. Hónapokat töltöttem a judosokkal edzőtáborokban, alig voltam otthon. Hamar bedobtak a mélyvízbe. Felvettük a fehér kimonót, és nem érdekelt senkit, hogy ki kinek az apja, büntetés nélkül meg tudtuk egymást regulázni. Édesapám vegyészmérnök volt, édesanyám vegyésztechnikus, mindketten vezetőként dolgoztak a kommunizmusban. Egy korall színű Daciaval jártak, és egy pincegazdaság szolgálati házában laktunk. A nyolcvanas években édesapám vezetőként dolgozott az Olymposnál, ami az első nyugat-európai vállalkozás volt, ezért sokat utaztunk. Egyébként édesapám későbbi cégét, a Vitapress Kft.-t is megörököltem, azt is viszem. – És az is jól megy?

30

BALOGH LEVENTE

– Meglehetősen. Édesapám halála után végrehajtottam a cégen azt a renovációt, amit édesapám nem engedett, és mára a Vitapress Kft. Európa vezető gyerekpezsgő gyártó cégévé vált. Ezt is Szentkirályon gyártjuk, és negyven országba exportáljuk.

„AMIKOR ELKEZDTEM, ESZEMBE SEM JUTOTT, HOGY VALAHA BEKERÜLÖK A 100 LEGGAZDAGABB MAGYAR KÖZÉ” – Nem tévedek, hogy ott van a 100 leggazdagabb magyar között, ugye? – Nem téved. De vannak problémáim azzal a listával. Kétféle vagyonos ember van. Az, aki valóban értéket állít elő, és abból gazdagodik meg, illetve azok, akik mindenféle pénzügyi manőverekkel jutnak bevételhez. Utóbbiak csak kárt okoznak. A német-, vagy az olaszországi 100-as listán főként értéket előállító, őstermelő családok vannak. – Vágyott a 100 leggazdagabb magyar közé, amikor elkezdett vállalkozni? – Eszembe sem jutott. Azt azonban szeretném elmondani, hogy most sem azért vagyok benne, mert 15 milliárd forint van a zsebemben, hanem ennyi a cégem értéke. Ez persze nem baj, mert így legalább mérhető, hogy mi az, amit tudok. – Álmodott valaha ennyi pénzről? – Soha nem pénzben gondolkodtam. Eleve hibának tartom, ha valaki azért tesz valamit, hogy pénzt keressen. Azért tegyen, hogy alkosson. És ha abból pénzt tud keresni, az egy plusz dolog. Nem voltak és nincsenek is nagy igényeim. Nem akartam kastélyt Franciaországban, és luxushajóra sem vágytam Monacoban.

„NEM BÍZOM AZ IDEGENEKBEN” – Hol lakik? – Kecskeméten. Abban a városban, ahol születtem. Vallom, hogy csak az tud nagyot alkotni, aki a gyökereinél marad. Ha elmennék innen bárhová, outsider lennék. – A fővárosban is? – Még ott is. Én ott senki nem lettem volna. Itt tudtam alkotni, a saját környezetemben. Az irodában ki vannak téve a falra a családom és a barátaim fotói. Hétvégeken velük járok szórakozni és lovagolni. Van köztük csárdatulajdonos, nyomdász, és hangtechnikus is. EMBERNEK MARADNI AZ ÜZLETI ÉLETBEN

31

Ehhez az élethez, ezekhez az igényekhez nincs szükségem több milliárd forintra. Kecskeméten érzem magam itthon, itt vannak barátaim. Itt nincsenek érdekkapcsolatok. Vannak olyan gazdag pesti ismerőseim, akik egy sört nem tudnak meginni senkivel anélkül, hogy ne az üzletre terelődjön a szó. Akik a barátaim, azok már 30 éve mellettem vannak, együtt judoztunk és tanultunk. Sosem csalódtam bennük. Az idegenekkel elővigyázatos vagyok. Egyébként nagyon jó emberismerő vagyok. Ha valaki bejön az irodába, 2-3 mondat után megmondom, milyen ember. – Rólam mit szűrt le eddig? – Azt, hogy tisztességesek a szándékai. És roppant módon érdekli az, amit csinál. Szoktam is mondani, hogy mindenki azt csinálja, amit igazán szeret. Arról nem beszélve, hogy értékteremtő dologba fogott ezzel a weboldallal. Ezekkel a portrékkal példát tud mutatni más embereknek. – Munkaadóként mennyi családot tart el? – Kétszázat. – Ha fél évre kiesne a munkából, ugyanolyan olajozottan mennének bent a dolgok? – Igen, mert jó embereket gyűjtöttem magam köré. Remek menedzsmentem van. – Sok irigye van? – A konkurenciánál biztosan. Egyébként nem irigységet, inkább tiszteletet érzek. – Még mindig szenvedélyesen bújja a sikeres emberekről írt életrajzokat? – Természetesen. – Mit olvasott utoljára? – A Chrysler gyár elnökének az életrajzát. Tudja, volt egy élményem 15 éves koromban, ami meghatározta az egész életemet. A szüleim elvittek magukkal Görögország fővárosába, Athénba, ahol az Olympos cég tulajdonosai láttak vendégül. Megálltunk a Daciaval a szálloda előtt, jöttek értünk a Range Roverrel, vittek a yacht-jukra, szóval kápráztató élmények értek. De én már akkor sem azt néztem, hogy milyen gazdagok, hanem azon gondolkodtam, miből tettek szert ilyen vagyonra. A titkukat kutattam, ezért ahelyett, hogy strandra mentem volna, inkább beültem az ottani vállalatvezető irodájába, és hat napon át hoztam-vittem a papírjait. Figyeltem, hogyan dolgoznak. Ezért tartom kifejezetten rossznak a mexikói sorozatokat. Szoktam is mondani a gyerekeimnek, meg a feleségemnek, hogy ne nézzék, mert az nem a valóság. A világ nem így működik!

32

BALOGH LEVENTE

Gyönyörű autók, gyönyörű nők, gyönyörű ruhák, és egész nap golfoznak. Azt hiszik az emberek, hogy ez a természetes. Pedig nem! Inkább azt kellene bemutatni, hogyan érték el ezt a vagyont.

„MIÉRT KELLENE EGY EMBERNEK 24 ÓRÁT DOLGOZNIA?” – Hogyan telik egy átlagos napja? – Általában reggel hétkor kelek. Mivel több cégem is van, általában ezeket járom körbe. Vagy Pestre utazom, vagy bejövök ide Szentkirályra. De olyan is előfordul, hogy itt vagyok délig, aztán indulok a fővárosba. Járom körbe a vállalkozásokat, ellenőrzök. Este aztán még sportolok. Egy héten öt napot mindig sportolok. Két nap tenisz, két nap kondi, és egy nap tereplovaglás. Immár 12 éve. Próbálok terjeszkedni, multivá válni, az itthoni dolgaimat megfelelő vezetőkre bízni. A jövőképem az, hogy egy multinacionális brandet építsek. A Nestlé, a Rauch család mind egy kis családi vállalkozás volt. Nekünk is megvan az esélyünk erre. – Otthon ki tud kapcsolni? – Teljes mértékben. Nem hiszek abban, hogy 24 órát kell dolgozni. 8 órát kell dolgozni. Aki ennél többet dolgozik valamiben, az már egy rossz vállalkozás. És 60 éves korig kell hajtani, nem tovább. Ha valaki addig nem ért el semmit, utána már ne vegyen fel bankhitelt. – Gyakran kérnek Öntől pénzt? – Napjában több százan. Eleve 2-300 emailt kapok naponta, s ennek a 70 százaléka ilyen jellegű. – Ön kért valaha? – Nem és nem is fogok. Azon viszont már gondolkodtam, kihez fordulhatnék, ha bajban lennék. De bezárult a kör, mert már azok is kértek tőlem, akikről úgy gondoltam, szükség esetén majd segítenek. Úgyhogy egyedül maradtam. Ilyen cégekre szüksége van Magyarországnak. Az ilyen cégek teszik lehetővé, hogy az embereknek munkája legyen, a kormánynak ezektől a cégektől lehet bevételt szerezni. Évtizedek óta emlegeti mindenki a „nyugati tőkét”, de a nyugati országok nem akarják velünk a pénzüket megosztani. Nem hoznak ide tőkét. Vagy ha hoznak, a kétszeresét viszik el. Az ilyen cégekre kellene koncentrálni, mint az enyém. Csak egy példa a sok közül: idén 400 millió extra adót fizettem a tavalyihoz képest. De nem hőzöngök, befizettem. Csak szeretném, ha látnák, hogy az ilyen cégektől lehet bevétele az államnak. – Három lánya van. Sajnálja, hogy nem született fia? – Kicsit sajnálom, de nagyon szeretem a lányaimat. EMBERNEK MARADNI AZ ÜZLETI ÉLETBEN

33

– Ki viszi majd tovább a vállalkozást? – Nem a családnak kell már tovább vinniük ezt a céget. Mire a lányaim felnőnek, a Szentkirályi multinacionális céggé növi ki magát, amit már egy multi-vezetési menedzsment fog irányítani.

34

BALOGH LEVENTE

Mélyinterjúk LIVE! Lélekemelő talkshow műsorok színházi körülmények között!

www.m elyinterjuk. hu

Exkluzív könyvbemutató gálák a könysorozat szereplőivel!

35

A SIKER VÁLLALKOZÓI

Fekete Attila, FEKI WEBSTÚDIÓ Bogár Beatrix, OVB

36

Fekete Attila

a Feki Webstúdió ügyvezető-tulajdonosa

„A cél a tudatos értékteremtés”

„Hallottál mostanában olyan cégről, ahol a cégalapítás óta 0% a fluktuáció? Nagyon örülök és boldog vagyok, hogy ilyen munkatársakkal dolgozhatok együtt nap mint nap. Minőséget szeretnénk adni az üzleti partnereinknek, amelynek segítségével több ügyfelük lehet. Egy biztos, amit mi nyújtunk, érték lesz számára.”

37

„Semmi másból nem lehet olyan intenzíven tanulni, mint egymásból” – mondta a híres színész, miután elolvasta a Mélyinterjúk második kötetét. És tökéletesen igaza van. Amióta kinyitottam a kaput és a szórakoztatóipar berkein túl is kutatom az emberi sorsokat, hihetetlen élettörténeteket ismerek meg. Igyekszem olyan alanyokkal találkozni, akik a tetteikkel, munkájukkal értéket teremtenek, példát mutatnak. A Sopron közelében élő, vállalkozását Fertőszentmiklóson vezető Fekete Attilát is ilyen „érték-kutatás” során ismertem meg. Kerestem azokat az embereket, akiket sorsuk, emberségük kiemel az átlagból, s egy kedves közös ismerős összekötött vele. Attila fiatal mérnök-informatikus, aki webstúdiója megalapítása óta azon dolgozik, hogy önkormányzatok, civil szervezetek, kis- és középvállalkozások hosszú távú, megbízható partnere legyen. Mérnök-informatikusként főiskolai tanulmányai során ismerkedett meg a világháló lehetőségeivel, tudását pedig azóta is nap, mint nap fejleszti, gyakorolja. Cégével, a Feki Webstúdióval alatt számos nagyobb volumenű honlapfejlesztést kivitelezett. A tengernyi referencia közül itt most egyet emelnék ki, egyebek közt az ő munkájukat dicséri Magyarország legismertebb labdarúgó legendájának, a Puskás Ferencnek emléket állító Puskas.com weboldal. Hosszú lenne a terjedelmes referencialistát felsorolni, a weboldalukon egyébként is megtalálható az összes. A megrendelők közöttnagyhírű, komoly, országos cégek is találhatók, ami szintén arra bizonyíték, hogy a tehetség és a szorgalom előtt még a távolság sem lehet akadály, s igenis, az ország túlsó végéből is lehet sikerrel vezetni egy vállalkozást, ha mindezt az ember tudatosan, átgondoltan teszi. A megfontoltság egyébként is jellemző Attilára. Már a legelső levélváltás stílusából érezni lehetett, hogy az átlagnál alaposabb emberről van szó. Roppant közvetlenül, emberi módon kommunikál, s ami a legfontosabb, bizalmat ébreszt. Az első személyes találkozó után éreztem, a könyv egyik legőszintébb fejezete lesz az övé.

38

FEKETE ATTILA

Attila úgy döntött, őszintén mesél életéről, arról a különleges családi helyzetről, amibe akarva-akaratlanul belecsöppent, s amit mások nemes egyszerűséggel csak sorsnak hívnak.

„NEM ISMEREM A KUDARC ÉLMÉNYÉT” – Felajánlottad, hogy a beszélgetés kedvéért szívesen utazol Budapestre, sőt azt is mondtad, Skype-on is cseveghetünk. Örülök neki, hogy nem ezeket az opciókat választottam, így ugyanis személyesen láthattam azokat az óriásplakátokat, amelyekkel fogadod a térségbe érkező embereket. Amíg élek nem felejtem el azt a pillanatot, amikor a majd’ 200 kilométeres út végén egyszer csak meglátlak az óriásplakáton a következő felirattal: www.megjegyeztem.hu Azonnal félreálltam, beütöttem a telefonba a webcímet és a stúdió weboldala töltődött be ezzel a szöveggel: „Gratulálunk Önnek, megjegyezte! Hihetetlen, hogy az emberek milyen alacsony százaléka képes emlékezni akár csak néhány perccel korábban hallott vagy látott felhívásra, domain névre. Ön viszont megjegyezte! Gratulálunk! Biztosan oka volt rá, hogy megjegyezze. A Feki Webstudio Kft. több éve segít vállalkozásokat, önkormányzatokat, hogy kommunikációjuk, értékesítésük a lehető legjobb eredményeket érje el az Interneten, így garantáltan jó helyen jár. Ha egy hatékonyan működő, könnyen kezelhető, eredményeket hozó weboldalt szeretne, az ’első lépést’ máris ajándékba adjuk hozzá!” Zseniális marketing-húzás. Én még ilyet nem láttam korábban. – Köszönöm. Ezek szerint elértük a célt, mert felkeltettük az érdeklődést és megkerested a weboldalt. – Abszolút célba ért. Valamennyi kézlenyomatodban visszaköszön a tudatosság. Mióta jellemző rád? – Gyerekkorom óta amibe belefogtam, általában működött, és ez motivált. Az iskolában jó tanuló voltam, a sportban is – atletizáltam, fociztam – sikereket értem el. Megszoktam a sikereket, ami nem feltétlenül jó egyébként... A tudatosság később 26-28 éves koromban jött, viszonylag hosszú út vezetett hozzá. – A sikerhez könnyebben hozzászokik az ember, mint a kudarchoz? – Erre azért nem tudok válaszolni, mert nem ismerem a kudarc élményét és ez aggaszt is. Nem ért igazán nagy kudarc az életben. – 20 éve kutatom az emberi sorsokat, túl vagyok legalább ötezer hivatalos interjún, de ezt a mondatot még soha senkitől nem hallottam. – Épp ez aggaszt.

A SIKER VÁLLALKOZÓI

39

Sok önfejlesztő, motivációs életrajzot olvasok és mindenki arról ír, hogyan nullázták le magukat, majdhogyan építették magukat újjá abból az állapotból. – Mi jut egyáltalán eszedbe a kudarc szóról? – A félelem. Az emberben van egy kis tartás, nehogy mégis csak jöjjön egyszer az a bizonyos nagy pofon…Kisebb csalódások természetesen értek, de soha nem fogtam fel őket kudarcként. – Miért kezd el egy olyan ember motivációs könyveket olvasni, akinek minden sikerül? – Talán felkészülésből… Időnként elhívnak az egyetemre vendég előadónak, ahol kötetlenül és persze nagy örömmel beszélhetek a hallgatókhoz. Mindig azt mondom a fiataloknak, hogy a lehető legjobb helyen és időben vannak ahhoz, hogy értéket teremtsenek. Ezért érdemes ott tanulni, nem a diplomáért. A lehetőséget kell megragadni. Legutóbb is úgy írtam meg az előadásomat, mintha közöttük ülnék és a 20 éves önmagammal osztanám meg az eddigi tapasztalataimat. 20 évesen ugyanis baromira örültem volna, ha valaki megmutatta volna, mit érdemes olvasni, milyen irányba érdemes elindulni. Sok gyerek ül az iskolapadban, ereje teljében és csak tengenek-lengenek.De ez talán még nem a „bezzeg a mi időnkben” korszakom, ugye? (nevet)

„JÓ ÉRZÉS IRÁNYT MUTATNI” – Mit ad neked egy-egy ilyen előadás, amikor te állsz a pulpituson? – Jó a kérdés… Talán furcsa lesz, amit mondok, de lelki nyugalmat. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy olyan tapasztalatokat tudok átadni, amelyen már magam is túl vagyok. A tapasztalatok érettebbé, bölcsebbé tettek. Vigyázok arra, hogy az előadás alatt ne magas lóról beszéljek, ne „észosztásnak” érezzék a mondandót. Roppant büszke vagyok arra, amit eddig elértem, erre a kis cégre is, amelyet felépítettem, de közel sem szeretnék kérkedni vele. – Ez egy kis cég? – A nagy konkurensek árbevételeihez és a dolgozói létszámhoz viszonyítva mindenképp. Néhány év múlva már nem ezt a jelzőt fogom használni, hiszen az is cél, hogy minél nagyobb cég legyünk. Mindenesetre azt tudom, hogy eddig eljutni sem volt kis teljesítmény. Tudom, hogy mekkora munka van mögötte, és mire kell figyelni ahhoz, hogy a buktatókat kikerüljük. Én a mostani helyzetemben mondhatni komfortosan érzem magam. Épp ezt az életérzést próbálom átadni az előadásaimon. Van itt egy vállalkozó szellemű ember, aki a munkatársaival jó hangulatban, kreatívan dolgozik nap, mint nap. Mindannyian azt csinálják,

40

FEKETE ATTILA

amit szeretnek és még meg is élnek belőle. – Ha egyetlen szóval kellene összefoglalni az előadásaid célját... – …Igazad van, itt is a tudatosság lenne a jellemző. 8 évesen szerettem bele a számítástechnikába. Kaptam egy Commodore 64-es computert és azon kezdtem el programokat írni. Játszottam is persze, de már kamaszként is jobban vonzott a kreativitás. Ez a „szerelem” végül odáig fajult, hogy a mai napig ezzel töltöm a legtöbb időmet. Anno az egyetemen kezdtem el autodidakta módon webfejlesztésekkel foglalkozni, a diplomámat is ebből írtam 2003-ban. Akkor még gyerekcipőben járt a kisvállalkozók körében az interneten történő kommunikáció, de néhány modernebb gondolkodású helyi cégvezetőnek már honlapokat készítettem. Gyakorlatilag hétfő reggel hattól vasárnap este tízig ott ültem a gép előtt. Tanulni akartam, értéket akartam létrehozni és örültem a végeredménynek, amit a képernyőn láttam.

„MINDIG MINDENT MEGKAPTAM…” Aztán a szüleim felvettek alkalmazottnak a családi cégbe – egy építőanyag kereskedésbe –, azzal a céllal, hogy majd ottkészítem a hirdetéseket, illetve a weboldalt. Már akkor is tudtam, hogy az építőanyag kereskedés nem az én utam. Volt is olyan ismerős, aki „lehülyézett”, mert nem a kitaposott úton járok, de engem egyébként nem zavart. A családi háttér egyébként kényes téma, ugyanis mindig mindent megkaptam... – Átok vagy áldás egy ilyen családi környezet? – Valahol mindkettő, de az mindig az emberen múlik, hogyan éli meg, hogyan kezeli. Az, hogy ott egy biztos háttér, amire mindig számíthat, természetesen áldás. Hogy ez milyen értékrendet alakít ki benne és akár átokként tekint-e rá, az már az ő felelőssége. Ismerek hasonló körülmények között élő embereket, akik a világon semmit nem csinálnak, pénzelik őket a szülők és „csak elvannak”… Ez valahol típus és beállítottság kérdése is, hogy az ember ezzel visszaél-e vagy sem. Ha én olyan típus lennék, akkor lehet, hogy a mostani bevételeimet úgy is megkereshetném, hogy odamegyek édesanyámhoz és azt mondom, anyuci adjál… – Adna is? – Nem csak ő, hanem édesapám is, szeretnek adni. És az mindig az én választásom volt, hogy élek-e a lehetőséggel és kihasználok minden adandó alkalmat, vagy inkább erőt merítve a példájukból megteremtem magamnak, ahogyan annak idején ők is tették. Önerőből építettek vállalkozást, épp azzal a szándékkal, hogy a gyerekeiknek hátteret biztosítsanak. Ezt az épületet, ahol most ülünk, tőlük kaptam. És mennyivel jobb hasznát veszem, mint akármilyen luxuskiadásnak, mert így a A SIKER VÁLLALKOZÓI

41

fejlesztésekre sokkal többet tudok áldozni a cégemben. A szüleim hálót adtak nekem és nem halat. Olyan hálót, amiből aztán értéket teremtek. Rendkívül hálás vagyok nekik, amiért támogatták a törekvéseimet. – Azt mondtad, erőt merítettél a példájukból. Mi az, amit ugyanúgy csinálsz, mint ők, és mi az, aminek biztosan az ellenkezőjét? – A szorgalmatés a kitartást biztos, hogy követem. A mértékekre talán jobban figyelek. Édesapám autószerelőként kezdte, édesanyám textilipari iskolát végzett, mindketten estin végeztek és állandóan dolgoztak. Apám később maszek fuvarosként reggeltől-estig dolgozott, majd létrehoztak egy építőanyag telepet. Utóbbiból ma már kettő is van. Mindez azonban embertelen mennyiségű munkával járt. Emlékszem, apám hajnal 4-kor kelt, busszal dolgozókat szállított egy gyárba, majd egész nap fuvarozott maszekként, este pedig még vagonokat pakolt. A gyerekekre így már kevesebb idő jutott, ezt én szeretném máshogyan kezelni a saját családomnál. Hozzáteszem: ha ők ezt akkor nem teszik meg, akkor lehet, hogy erre ma egyáltalán nem lenne lehetőségem. A kisfiam esti fürdetésénél mindig otthon vagyok, de legtöbbször már korábban is. A jövőben pedig még több időt szeretnék majd tölteni vele. – Mennyi idős a kisfiad? – Egy éves múlt. – Tudsz vele bánni? – Úgy érzem, igen, de ezt is tanulom folyamatosan. Nem szeretném ezt a témát is a tudatosságra, vagy bármilyen spiritualitásra visszavezetni, de mielőtt megszületett volna, pontosan tudtam, hogy fiú lesz. 28 éves koromban ugyanis felírtam magamnak, hogy 5 éven belül lesz feleségem és két gyermekem. Ehhez képest feleségem és egy gyermekem van, a második még várat magára, de az irány adott és a jelenlegi helyzettel is tökéletesen elégedett vagyok. A türelem erényét azért sokszor gyakorolnom kell és lehet, hogy egyre inkább?! (nevet) – Mi van a többi céllal, amit felírtál? Van, ami megvalósult belőlük, és van, ami nem. A fontosabbak egyébként összejöttek. De mi történt? Több lett, mint ami volt, haladtam abba az irányba, amit kitűztem és nincs baj. Én ezt így fogom fel. Tervek vannak, épp azért, hogy arra tartsunk. Ha pedig inog is, abból nagy baj nem lehet.

„NÁLAM AZ ÁRTÁRGYALÁS IS AZ ÖNFEJLESZTÉS RÉSZE VOLT” – Elképzelhető, hogy néhány év múlva már nem csak Vitnyéd, illetve Kópháza határában találkozhatunk az óriásplakátjaiddal? – Nagyon bízom benne! Fontos ez a fajta megjelenés, hiszen mi él a köztudatban a programozókról? Ülnek a számítógép előtt és az internetről

42

FEKETE ATTILA

szerzik az ügyfeleiket. Én egyrészt szerettem volna újítani, egyéb platformon keresztül is hirdetni. Másrészt nekem nem az a célcsoportom, aki mondjuk, Nyíregyházán keres olcsó megoldást. Ezek a táblák a térség lakóinak üzenik, hogy hozzánk igenis be lehet nyitni, itt embereket fognak találni, akikkel meg lehet beszélni a terveik megvalósítását. Megmutatjuk a gépeket, amelyeken a megvalósítástvégezzük, helyben nézhetik meg az eddigi referenciáinkat, és ezt értékelik. Egyre több olyan ügyfél jön, akik arra panaszkodnak, hogy megbíztak egy távoli céget a weblapjuk elkészítésével, de már el sem érik őket, ha mégis, akkor pedig nem segítőkészek, nem együttműködők. Nálunk ilyen elképzelhetetlen. – Megfizethetőbbek vagytok, mint egy távoli, vagy adott esetben fővárosi cég? – Ez abszolút feladat függő. Jó, hogy ezt kérdezted, mert például nálam az ártárgyalás is az önfejlesztés része volt. Sokáig ugyanis kisebbnagyobb csalódásként éltem meg, ha azt mondta az érdeklődő ügyfél, hogy talált más céget, amelyik olcsóbban oldotta meg a kívánt feladatot. Ma már nem csinálok ebből lelki kérdést. Sem én, sem a kollégáim. Egy adott árajánlathoz ugyanis mindig hozzátesszük, hogy mi ennyiért tudjuk jól elvégezni a munkát. A gondos, precíz munkát pedig meg kell fizetni. Szerencsére ma már az árajánlatkérésis egyre több, és talán ezért sem élem meg kudarcként, ha egy-egy projekt végül nem nálunk készül. Hónapról-hónapra, évről-évre egyre profibbak leszünk.Az értékesítő kollégámmal is a világ legtermészetesebb módján állunk hozzá, ha egy megrendelő drágának találja az általunk adott árajánlatot, mert meg tudjuk védeni. – Hogyan tárgyaltál az elején? Tudtál egyáltalán tárgyalni? – Nem. Épp ezért kellett sok önismereti könyvet olvasnom és képzésekre járnom. Szeretem a dolgok mélységét megélni a programozásban is. Például megírok egy kódot és abból lesz egy jelentkezési lap vagy űrlap. Így indultam el ezen a pályán, hogy ezeket szerettem csinálni. A kezdeti időszakban, amikor az ügyfelek megkérdezték,hogy hírlevelet tudok-e csinálni, akkor hosszú, bonyolult programozói körmondatokban válaszoltam. Ma már egy ilyen kérdésre azt mondom, hogy igen. Csak azért, hogy megértse. Nem azért hogy átverjem, vagy egy mondattal lerendezzem, hanem egészen egyszerűen felfogtam, az ügyfél azt szeretné, hogy a végeredmény jó legyen és nem kíváncsi a megvalósítás mélységére, a részletekre. Nyilvánvalóan, akit érdekel, azt beavatom. Minőséget szeretnék neki adni és még azt is elmondom, ennek segítségével hogyan lehet több ügyfele. Pedig nem vagyok ez a „szerezzen több pénzt honlapjával”-típusú ember, hanem egészen egyszerűen, ha igényli

A SIKER VÁLLALKOZÓI

43

az ügyfél, akkor segítek, de nem fogom hitegetni. A lényeg, nem azért tárgyalok, hogy behúzzam az ügyfelet a csőbe, hanem meg szeretném vele értetni, az amit mi nyújtunk, érték lesz számára. – Hol tart most ez a cég? – Két éve felírtam a cél-listámra, hogy szeretnék egy olyan team-et, ahol négy programozó és egy grafikus csoportot alkotva projekteket hajt végre. Ezt már túlteljesítettük, hiszen öt programozóval és két gyakornokkal dolgozom, plusz van egy értékesítő-projektvezetőm is. Azt szeretném közép-, illetve hosszútávon elérni, hogy ez a „mag” megfelelő felügyelettel és kontrollal önállóan tudjon dolgozni. Most ott tartunk, hogy ennek a folyamatait csiszolgatom. Azt szeretném, hogy ilyen struktúrában 2025 fős cégként tudjunk a továbbiakban működni. Nagyon jó úton haladunk ebbe az irányba. – Mikortól vált nyereségessé ez a vállalkozás? – Gyakorlatilag kezdetek óta az. Na jó... nagyon az elején még nem követtem, mert fel sem fogtam a saját lábra állás fogalmát. Úgyhogy a kezdetekről nem tudok nyilatkozni. De amióta figyelek erre is, nyereséges. – Van konkurenciád a környéken? – Rajtunk kívül két-három cég van, akik hasonló területen dolgoznak. Ismerjük egymást, de nem kontaktálunk. Mindegyikünknek megvan az ügyfélbázisa, és jól megférünk egymás mellett, nem zavarjuk a másikat.

„A HONLAPKÉSZÍTÉSHEZ IS ÉRT MINDENKI, AKÁRCSAK A FOCIHOZ…” – Nem akarom túlzottan szakmaiba elvinni ezt a beszélgetést, de érdekel néhány dolog, amellyel jó, ha az olvasó is képben van. Léteznek az ingyenes weblapkészítő fejlesztések, mint például a WordPress és a Joomla… – Amint említettem, szeretek a dolgok mélyére ásni. Amikor elkezdtem tanulni ezt a szakmát, még nem léteztek ingyenes platformok. Teljesen természetes volt számomra mindent emberi kézzel felépíteni, megírni. A nulláról. És ez azoknak a programozóknak is evidens volt - sőt, tetszett is nekik ez a gondolkodás -, akik csatlakoztak a cégemhez. Persze ennek vannak hátulütői is. Ismerek olyan céget, akik sokáig 30 fővel dolgoztak, de manapság már nem érnek el annyi projektet egyedi fejlesztéssel, amivel még rentábilissá lehet tenni egy ekkora vállalkozást. Az egyedi fejlesztés számos előnye mellett alapvetően sokba kerül. – Ti drágák vagytok? – Szerintem nem. Drága az, ha valaminek az ára nincs összhangban az általa nyújtott előnyökkel. A miénk összhangban van, nem drága. Hogy sok pénzbe kerül-e? Lehet. Mert sok előnyt hordoz az ügyfeleink

44

FEKETE ATTILA

számára. – Egészen különös jelenség tapasztalható manapság a weblapkészítés területén is. Gyakorlatilag boldog boldogtalan honlapokat készít az ingyenesen elérhető sablonokból. Engem például nemrég egy híres énekes rajongója keresett meg a közösségi oldalon keresztül. Azt mondta, „kitanulta ezt a szakmát” és néhány koncertjegyért szívesen elkészít nekem weboldalakat. – Nézd… Már ehhez is ért mindenki, akárcsak a focihoz… Egyre gyakrabban mondom, hogy honlapot készíteni bárki tud, hiszen ha beírod a keresőbe hogy ingyen weboldalkészítő, akkor azonnal kidob 80.000 találatot. Rászánsz némi időt és összekattintasz egy weboldalt. Persze olyan lesz, amilyen... A mi szolgáltatásunk nemcsak abból áll, hogy kiszenveded magadnak a gép előtt, amit szeretnél, hanem tele vagyunk plusz szolgáltatással. Egyrészt mi valóban egyedi rendszerben fejlesztünk, vagyis az adott honlap nem ugyanúgy fog kinézni, mint a többieké, hanem egyedi grafikával, egyedi funkciókkal lesz ellátva. Azt és csak azt tartalmazza, amire szükséged van. Nem többet, ami már zavaró és nem kevesebbet, amit hiányolsz. Elmesélek egy konkrét példát egy kedves ügyvéd hölgyről, az ő weboldaláról. Egy ingyenes eszköz segítségével készült a honlapja, amelyhez egyedi fejlesztéseket kért és kapott. Működött, relatív olcsó volt. Egy idő után a webtárhelyet szolgáltató cégtől kapott felszólítást, hogy az oldala folyamatosan küldi a spameket és megállíthatatlanul „szemetel”. A hölgy kérte a fejlesztőt, hogy oldják meg a problémát, mire azt a választ kapta, hogy nem lehet megoldani, mert elvesznek a korábbi egyedi fejlesztések, azokat újra el kell készíteni, ami ismét pénzbe kerül és ki tudja meddig lesz jó. Megérte így az olcsóbbik utat választani? Hiszen hiába volt olcsó, gyakorlatilag használhatatlan az oldal vagy folyamatosan költeni kell rá. Az egyedi fejlesztés azért jó, mert ott ilyen nem fordul elő és nem is vagy kompromisszumok közé szorítva. Úgy tapasztalom, hogy az úgynevezett „utánkövetésben” is verhetetlenek vagyunk, mert minket hónapokkal a munka után is el lehet érni, ha kérdés merül fel a használat során, szívesen segítünk. Számos ügyfél épp arra panaszkodik, hogy a weboldal átadása után már el sem éri a fejlesztőt vagy úgy érzi nem szívesen segítenek neki. – Azt mondják, programozókkal sem egyszerű dolgozni. – Persze, hogy nem, mert nem lehet. (nevet) A programozó formokról, postokról, meg get-ekről beszél. Nekem is nagyon át kellett állítanom az agyam, hogy ne így kommunikáljak. Kell egy olyan projektvezető, aki érti, hogy mit akar az ügyfél és át tudja ezt adni a programozónak. Ezt is meg kellett tanulnom, sőt, már át is tudtam adni ezt a munkakört.

A SIKER VÁLLALKOZÓI

45

Mi itt a cégnél folyamatosan tréningezzük a munkatársakat. Például azért, hogy kikerüljük a visszatérő hibákat és persze, hogy lépést bírjunk tartani a technológiával is. Szerencsém van a kollégákkal, ugyanis elsősorban a munka öröméért dolgoznak, azért mert szeretik. Hallottál mostanában olyan cégről, ahol a cégalapítás óta 0% a fluktuáció? Nagyon örülök és boldog vagyok, hogy ilyen munkatársakkal dolgozhatok együtt nap mint nap.

„GONDOSAN MEGVÁLOGATOM, KIRE SZÁNOK IDŐT” A fent említett előadásom első diáján a bemutatkozásom után ez látható:MIÉRT?. Azaz miért jött létre és miért tud folyamatosan fejlődni a vállalkozás? A válasz pedig egyszerű: mert szeretjük azt, amit csinálunk. Úgy tapasztaltam, hogy ha valamit örömmel csinál az ember, akkor az kitartással meghozza az eredményét. Egy idézet is eszembe jut erről, amivel gyakran lehet találkozni: Csináld azt, amit szeretsz és soha többé nem kell dolgoznod. – Humánus főnök vagy? – Talán túl humánus is. De ezt egyelőre nem bánom. Még életemben nem kiabáltam egy munkatársammal sem, nem hiszek a diktatúrában. Úgy érzem, hogy roppant jó a kapcsolatom a kollégákkal. Mindig azt szoktam mondani, egy csónakban evezünk, viszont én felelek azért, hogy legyenek megrendelőink, akik megveszik a projekteket. Ők pedig azért, hogy ezek el is készüljenek.Nem főnökösködöm, más munkaköröm van. – Milyen ember vagy a magánéletben? – A feleségem szerint magamnak való. És szerintem is. (nevet) Lehet, hogy ez a számítógépes hivatásból ered. – Magányos műfaj a programozás? – Szerintem alapvetően nem. A kollégáim is, ha hazamennek, már nem feltétlenül ülnek gép elé, jobban szeretnek itt a társaságban dolgozni. Az egyik munkatársam Sopronból jár be, és ugyan dolgozhatna otthonról is, de jobban szeret köztünk lenni. Itt mindannyian lelkiismeretesen végrehajtják a feladatokat, és otthon már nem foglalkoznak vele. Én ezt támogatom, fontos a pihenés, kikapcsolódás. – Visszatérve az eredeti kérdésre, miért vagy te magadnak való? Egy olyan ember, aki folyamatosan képzi magát, motivációs könyveket olvas, társaságban dolgozik. – L. Stipkovics Erika pszichoterapeuta, írómondta nekem egyszer, hogy a sok motivációs könyv elfogyasztása után „túlolvasott” lesz az ember, és egy idő után azt sem tudja, melyik módszerhez nyúljon, adott helyzet

46

FEKETE ATTILA

mi jó és mi nem, döntésképtelenné válhat. Szóval az sem biztos, hogy jó, ha csak a könyvekre támaszkodik az ember és az alapján akar élni, amit mások tartanak jónak. Én azért nem sorolnám magam ebbe a kategóriába. Ettől függetlenül gondosan megválogatom, kitől olvasok valamit, kivel ülök le beszélgetni, egyáltalán kire szánok időt. Ehhez nincs köze hitnek, vallásnak, hanem egészen egyszerűen csak el szeretném kerülni az időpocsékolást. Engem például nem izgat az, hogy beüljek a haverokkal csak úgy röhögni egy kocsmába. Egy meccset megnézek szívesen, vagy a borokról is elbeszélgetek akár reggelig, de általános hülyeségekről beszélgetni már nem szeretek. Régen fociztam és meccs után folyamatosan ment az poénkodás, mindegyikünkmeg akarta váltani a világot, legalábbis szóban. (nevet) A futballt annak idején sérülések miatt kellett abbahagynom, és utána még egy ideig visszajártam a csapathoz. Meccs után bementem hozzájuk az öltözőbe röhögni, aztán rájöttem, hogy ezzel megy el a vasárnapom és semmi értelme. Mármint számomra... Ez nem az én utam.

„HA AZ EMBER TISZTÁBAN VAN A HIBÁIVAL, AKKOR AZT IS FELFOGJA, HOGY MIBEN KELL MÉG FEJLŐDNIE” – Barátságok, haverságok sem maradtak abból a focista körből? – Nem igazán. – Barátaid azért vannak? – Vannak, de egy kezemen meg tudom azokat számolni, akikkel hos�szasan el tudok beszélgetni. Ugyanakkor ezt sem teszem gyakran. Pedig biztosan könnyű lenne összehozni, mindnyájan örülünk, ha összejövünk, de valahogy mégsem túl gyakoriak ezek a találkozók. Pedig azt mondják, a mai világban az embernek arra van ideje, amit fontosnak tart. – Azelőtt is ilyen voltál, mielőtt megnősültél? – Igen. – A házasság mit változtatott benned? Változtatott egyáltalán valamit? – Mindenképp mérföldkő volt, ettől függetlenül valójában semmi különleges nem történt a házasság miatt vagy után, hiszen erre is, mint szinte minden másra az életemben, tudatosan készültem. Pontosan tudtam, hogy egyszer eljön majd az a valaki, akivel egymásra nézünk és tudni fogom, hogy egymáséi vagyunk. Attól kezdve pedig hivatalosan is közös az életünk. – Milyen férj vagy? – Alapvetően segítőkésznek, önzetlennek tartom magam. Ugyanakkor

A SIKER VÁLLALKOZÓI

47

van némi ellentmondás, mert valahol roppant önző is vagyok. Az alap élet-szemléletem úgy szól, hogy én érezzem jól magam, és ha én rendben vagyok, akkor biztos, hogy mindenki másnak is jó lesz körülöttem. Néha ez túl nagy méretet ölt és már nem feltétlenül egészséges. Ezért fontos az önkontroll. Ha az ember megismeri önmagát, tisztában van a hibáival és ennek tudatában cselekszik, az saját magának és a környezetének is javára válik. – Ott voltál a kisfiad születésénél? – Igen. Természetes szülés volt, de azt szoktam mondani, hogy ez azért nem volt annyira természetes... Szó szerint nehéz szülés volt. Le a kalappal azon nők előtt, akik ezt végig csinálják. – Milyen apa vagy? – Erre most nem tudok válaszolni, ez majd később derül ki. Van egy mondás, miszerint jó szülő az, akinek a gyereke jó szülővé válik. Nagyon várom már azt a korszakot, amikor már beszélni, kommunikálni tudunk és el tudunk menni együtt például focizni, horgászni, egyéb családi programokra. Akkor fog majd igazán kiderülni,hogy kellő türelemmel, jól adom-e át a saját élettapasztalataimat. Most még nehéz megítélni, de bízom abban, hogy jó apa vagyok, igyekszem tenni érte.

„EGYIK KOLESZTÁRSAM VICCESEN EWINGNAK HÍVOTT A DALLAS C. SOROZAT ALAPJÁN…” – Mesélted, hogy két nap múlva osztálytalálkozód lesz. Mikor találkoztál utoljára a középiskolai csapattal? – Ilyen közegben öt éve. Szerencsére a társaság elég összetartó, ha találkozásról van szó. Ez most a 15 éves érettségi találkozó lesz. – Mi lett a többiekből? Nagyjából ismered az életüket? – A harmincegy emberből rajtam kívül úgy tudom csak két-három társam lett vállalkozó. A többiek mind munkavállalóként dolgoznak, nagyon jó helyeken. Sok helyen van már házasság, gyerekek is vannak már szép számmal. – Vajon hogyan tekintenek ők rád? Van erről sejtésed? – Nincs, erre én is kíváncsi lennék. (nevet) – A gazdag úrifiúként könyvelhettek el vagy bátor embernek, aki példamutatóan felépítette magát és a vállalkozását? – Nem tudom… Régebben megtörtént, hogy beszólogattak, és viccesen Ewing-nak hívtak a Dallas c. sorozat alapján, habárúgy emlékszem soha nem kérkedtem a család anyagi javaival, ugyanakkor tény, hogy az átlagnál jóval márkásabb és divatosabb ruháim voltak az iskolában.

48

FEKETE ATTILA

– Láttam kint az iroda előtt egy sportautót. Tiéd? – Igen azt is a szüleimtől kaptam 10 éve. Már 15 esztendős, együtt hoztuk Németországból, használtan vettük. Vigyázok rá, unokámnak szánom, ahogy akkoriban én is örököltem egy motort nagyapámtól. Papírjaival együtt őrzöm a mai napig. Óriási élmény számomra minden alkalommal, ha eszembe jut, hogy azt nekem szánta, nekem adta. Egy borítékban van minden papírja, a borítékon csak a nevem: Attila. Sokan egyébként furcsán tekintettek rám a sportkocsi miatt akkoriban itt a környéken, talán hivalkodó dolognak tűnhetett. Örülök, hogy erre a témára terelted a beszélgetést, mert ez egy fontos momentum az életemben. Vagyis hogyan jutottam el az adósság céduláktól a tudatos értékteremtésig, azaz hogy kiérdemeljek valamit, megdolgozzak valamiért. Az idáig vezető út rögös volt, nagy dilemmával, sok fejtöréssel járt. – Mi az az adósság cédula? – Nem biztos, hogy erről írnunk kéne... Bár, ez egy őszinte interjú, ugye? (nevet) Láttad a Dumb és Dumber című film első részét? – Amelyben cédulákra írták rá a pénzes bőröndből kölcsönvett ös�szegeket? – Pontosan. Valahogy én is így éltem kamaszként. Ha pl. ruhát akartam venni, akkor felírtam a szüleimnek egy papírra, hogy „x” összeget kivettem a kasszából és erre költöttem...

„MINDENKINEK FEL KELL ISMERNIE, HOGY Ő MAGA IS KÉPES ÉRTÉKET ÁTADNI MÁSOKNAK” Erre azért volt szükség, hogy a szüleim tudják mire költöttem azt a pénzt, amire egyébként ők teljes mértékig feljogosítottak, később rájöttem, hogy ezt máshogy kellett volna kezelnem, hiszen később lelkiismeret furdalást okozott. – Mi okozott igazán lelkiismeret furdalást? – Az, hogy nem én dolgoztam meg érte. A legnagyobb dilemma az volt, hogyan lehetekemberként egyáltalán érdemes arra, hogy a felkínált lehetőséggel éljek. Kellett hozzá legalább két év, mire ezt tisztáztam magamban. Elmesélek egy viszonylag aktuális példát. A közelmúltban felajánlották a szüleim, hogy hozzásegítenek életem első null kilométeres, vadonatúj autójához. Megköszöntem a lehetőséget, de nem éltem vele. Úgy voltam vele, hogy ha képes leszek megtermelni a cégemnél a saját munkámmal az ehhez szükséges pénzt, akkor lesz új autó. Ha pedig nem tudom megtermelni most, akkor majd megvesszük később. A régi is tökéletesen működik. Nálunk a családban egyébként az volt a hagyomány, hogy mindig a szüA SIKER VÁLLALKOZÓI

49

lők használt autóit kaptuk mi testvérek. – Egészen különös lélektana van a helyzetednek. Épp egy olyan szituáció okoz lelki terhet, amiért más összetenné a két kezét. – Nagyon komoly tanulmányt lehetne ebből írni… (nevet) Gondolj csak bele a szituációba, gyakorlatilag nincs olyan dolog, amiben ne segítenének a szüleim, ha kérném, mert vannak olyan jók, hogy semmit nem tagadnának meg a gyermeküktől. Én azt tapasztaltam érettebb fejjel, hogy még visszamenőleg is rossz érzés volt ilyesmit elfogadni, felnőtt fejjel pedig valóban lelkiismeret furdalást okoz.Úgy vettem észre, hogy ezzel az ember önértékelése csökken hosszú távon. Mert mire vágyik egy gyerek? Arra, hogy elérje, sőt meghaladja azt, amit a szülei. Ezt nem én találtam ki, ez közismert pszichológia. Többek akarunk lenni, mint a szüleink. Kódolt információ.Mindig is ez vitte előbbre az emberiséget: többre vinni, mint elődeink. De hogy vinnénk többre abban az esetben, ha mindent tőlük kapunk?! Sehogy! Létezik tehát a gyermek, akinek látszólag mindene megvan, mert megkapja. A legfontosabb azonban hiányzik: az önbecsülése. Hiszen nem maga vívta ki azt, amilye van, nem teremtett hasznos értéket, amiért „jutalmat” értemel. Döbbenetes ráébredni. – Miért döntöttél úgy, hogy egyáltalán beszélsz erről a kétségtelenül furcsa helyzetről? – Ez egy roppant fontos dolog számomra. És biztos vagyok abban, hogy rajtam kívül még nagyon sokan vannak ilyen helyzetben. Ennek a lélektana fontos, nem pedig az anyagiak mértéke. Adott ponton ugyanis mindenkinek fel kell ismernie, hogy ő maga is képes értéket teremteni, átadni az embereknek. Akár szüleinek, akár ügyfeleknek, bárkinek. Ha nem ismeri fel az ember... nos, erre azért lehet példát találni, ismert emberek esetén is, főleg bulvármédiában, általában meglehetősen negatív végkimenetellel. Ha jól emlékszem, Demján Sándor nyilatkozta, hogy a vagyonának mindössze öt százalékát adja gyerekeinek - persze az sem kevés (nevet) -, a többit pedig jótékony célokra fordítja. Ez számomra elgondolkodtató és egyben példaértékű is. Szerintem könnyen lehet, hogy épp ezzel tesz jót a gyerekeinek... Óriási dilemma lehet ez egy szülőnek. Ezzel a lépéssel mintegy kötelezi a gyermekeit, hogy értéket teremtsenek, tegyenek valamit, ahelyett, hogy élvezik az apa által teremtett vagyont „érdem nélkül”. – Olvastam a weboldaladon, hogy számodra is különösen fontos a társadalmi szerepvállalás. – Igen, akár munkával, akár pénzzel is támogatunk civil szervezeteket vagy épp állatkertet. Ez az emberi kapcsolatok miatt is fontos. Cégvezetőként igyekszem visszaadni abból, ami befolyik. Értéket adunk át. Van

50

FEKETE ATTILA

valamink, és abból tudunk gazdálkodni. Az elég arra, hogy fenntartsuk azt a szintet, ahol most vagyunk, tudunk fejlődni és van egy része, amit támogatásokra fordítunk. – A szüleid értékelik az élethez, vagy éppen a hozzájuk való hozzáállásodat? – Igen. Főleg úgy, hogy régebben édesapámtól időnként megkaptam azt a mondatot bizonyos helyzetekben, hogy „fiam, kapsz még pofonokat az élettől”. Ezt leginkább akkor mondta, amikor bizonyos „kilengéseim” voltak, például nem értem haza időben vagy nem fogadtam szót. „FELNŐTTEM ÖNMAGAMHOZ” De nem csak nekik kellett küzdeniük, hanem nekem is, saját magammal. Gondolj csak bele; van egy ember, akinek a világon semmi gondja nincs az életben, mégis elkezd magának problémákat gyártani. Most már tudom, hogy ennek egész egyszerű okai voltak: hiányoztak a célok és nem éreztem magam hasznosnak, csak valakinek, akinek mindene megvan, ezért tehát muszáj jól éreznie magát. Bízom benne, hogy követhető vagyok. (nevet) Akkoriban, a főiskolás éveim alattnagyon mélypontra kerültem.Pszichológushoz is fordultam segítségért, mert nem tudtam magammal mit kezdeni. Nem tudtam ki vagyok, mi vagyok, mit csináljak.Nem láttam irányokat, fogalmam nem volt, merre kellene tovább mennem. Örültem a segítségnek, és abszolút nem szégyellem, hogy szakember tanácsát kértem, hiszen volt valaki, aki kellő tapasztalattal rendelkezett, kérdezett és meghallgatott. Te tudod a legjobban, hogy néha egy-egy jól irányzott kérdéssel is képesek vagyunk megoldani a problémát. Nehéz időszak volt, de szerencsére megerősödve jöttem ki belőle. Felnőttem önmagamhoz. Semmiképp sem a szülein élősködő „gazdag gyerek” vagyok, hanem egy olyan vállalkozó, aki nap mint nap küzd a céljaiért és igenis képes tudatosan értéket teremteni mások részére. Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak hasonló helyzetben és remélem hozzájuk is eljut ez az interjú és talán egy kicsit segíthet is.

A SIKER VÁLLALKOZÓI

51

A SIKERES

vállalkozások honlapkészítője

Könnyen kezelhető honlapot szeretne? Több mint

500

*

projekt

Teljes körű ügyintézés

Személyes konzultáció

* részletek honlapunkon

BESZÉLJÜNK SZEMÉLYESEN!

HÍVJA MOST! +36 20 429 99 99

Fe ke te At t i l a ü g y veze tő

52

www.fekiwebstudio.hu

Bogár Beatrix az OVB területi igazgatója

„Csak egy életed van, abból kell kihoznod a legjobbat!”

„Felbecsülhetetlen érzés látni a munkatársaidon a minőségi változást. Hozzánk a legkülönbözőbb élethelyzetekből érkeznek emberek. Különös lélektani folyamat látni, hogyan fejlődnek. Elmondhatatlanul jó a személyiségfejlődésüket végigkísérni. Az életet nem lehet kipróbálni! Csak egyszer van esélyünk... Mindig rajtunk múlik, hogy felejthető lesz vagy emlékezetes, ami még hátra van... Én a saját életem tekintetében az emlékezetesre szavaztam, és kívánom, hogy sokan merjék meghozni ezt a döntést! ”

53

Egy internetes társkeresőn megismerkedni valakivel nem pártalálás céljából egyáltalán nem hétköznapi eset. Ezen a nem hétköznapi módon találtam rá Beára egy olyan online ismerkedős oldalon, ahová általában diplomás emberek regisztrálnak. Akkoriban az internetes társkeresés női lélektanáról szóló könyvemen dolgoztam, s interjúalanyokat kerestem a kötethez. Magam is regisztráltam az oldalon és leveleket küldtem azoknak a hölgyeknek, akiket az adatlapjuk alapján szimpatikusnak találtam. Gondosan megjelöltem a bemutatkozó levélben, hogy újságíró vagyok, azt is megírtam, hol tudnak engem leellenőrizni a korábbi munkáim által, és ha bizalmat szavaznak, szívesen megismerkednék velük lehetséges interjúalanyként. Bea bizalmat szavazott és találkoztunk. Legalább két órát beszélgettünk a témában, de abba a könyvbe végül nem került be, ugyanis „túl normális” volt ahhoz a társasághoz képest, akikről írtam. Neki nem voltak észveszejtő történetei, nem ment bele meggondolatlanságokba, egész egyszerűen a világ legkulturáltabb módján adott esélyt magának a válását követően. Bea akkor már a neves nemzetközi vagyoni tanácsadó vállalat, az OVB győri irodavezetője volt és sikert sikerre halmozott. Meghívott egy budapesti előadására és az ott hallott történetei alapján döntöttem el, hogy a következő interjút már az élettörténetével kapcsolatban készítjük el. Kristálytiszta őszinteséggel mesélt az életében átélt megpróbáltatásokról, a leküzdött akadályokról, mindemellett kitartásáról az álmai mellett és azok megvalósításáról, továbbá sikertörténetéről. Úgy beszélt a színpadon, hogy profi motivációs előadók elbújhatnak mellette. Bea azon sikeres munkatársak közé tartozik az OVB-nél, akik nem riadtak vissza egy új szakma kitanulásától, akik esélyt adtak maguknak egy olyan vállalatnál, ahol rátaláltak a lehetőségre, hogy megvalósítsák önmagukat. Ebben, a számára addig idegen szakmában felvállalta a kihívásokat és 0-ról indulva az évek alatt hihetetlen karriert futott be. Persze, ahogy mesélte, a sikerhez vezető út nem mindig egyszerű. Tanult, fejlesztette magát és tudását, energiát és időt nem sajnálva foglal-

54

BOGÁR BEATRIX

kozott ügyfeleivel és munkatársaival, a befektetett munka pedig egyre inkább megtérült. Boldog volt. Mindenki így látta. Ez egyrészről így is volt. Viszont az évek alatt volt néhány igazán nagy mélypont. Például sokan nem is tudták, hogy jó ideig a háttérben küzdött egy súlyos betegséggel, melyről ma már azt mondja: „Esélyem sem lett volna, ha nem az OVB-nél dolgozom!” A túlélésre lehetőséget a kapcsolatai, erőt vezetői és munkatársai, a kitűzött célok és feladatok adtak, nem kevésbé pedig a hite önmagában és az erejében. Miközben gyógyult, barátságban elvált férjétől, felépített egy új életet, és ezen idő alatt érte el egyik legkimagaslóbb sikerét.. Anyavállalata keretein belül 25 ezer ember közül ő lett Európa második legeredményesebb tanácsadója, aki ma már Területi igazgató az OVB-nél. Vallja: „A nehézségek azért vannak, hogy megoldást keressünk rájuk, nem pedig azért, hogy megriadjunk tőlük! Ezeket azért kapjuk, hogy még erősebben, még több hittel újabb és nagyobb sikerekre legyünk képesek.” És a hab a tortán: immáron minden területen kiegyensúlyozott. Boldog párkapcsolatban él kedvesével, akit ugyanazon az oldalon ismert meg, ahol annak idején mi is felvettük a kapcsolatot. Ragyognak a boldogságtól, jó rájuk nézni.

„HA AZ ÉLET KÉTSZER IS ELÉD SODOR EGY BIZONYOS LEHETŐSÉGET, AZZAL BIZONY ÉLNI KELL” – Hosszú út vezetett az Európa második legeredményesebb tanácsadója címig? – Igen. Sokáig kerestem a helyem, amíg rátaláltam arra a cégre, ahol hosszú távú lehetőséget, kibontakozást láttam. Úgy gondolom, hogy kevés olyan munkahely van, ahol az ember igazán meg tudja mutatni, hogy mi minden rejlik benne. Legtöbbször azt látni, hogy inkább vis�szafogják, mintsem támogatják az egyébként sikerorientált, szorgalmas munkaerőt. Itt ez nem így volt. Támogatást kaptam, fejlesztették a tudásomat, ott voltak a vezetők mellettem, ha valami nem ment éppen. Mivel új szakma volt számomra, nem ment minden egyszerre. Itt elmarasztalás helyett motivációval ösztönöztek jobb munkára, több jó eredményre és ez meg is lett, hisz hónapról hónapra egyre többet tudtam meg a pénzügyi folyamatokról, tervezésről, termékekről, és a szakmában rejlő lehetőségekről. Mindig volt egy további lépcsőfok és van is, így minden nap izgalmas, kihívásokkal teli, és mindig van hová fejlődni. Ez pedig vitt előre, egyre több kimagasló eredményt hozva magával, először csak az igazgatóságunkban, majd Magyarországon, és aztán jött Európa. A SIKER VÁLLALKOZÓI

55

– Hogyan kerültél egyáltalán pénzügyi vonalra? – Tulajdonosváltás miatt váratlanul megszűnt a munkahelyem és munkahelykeresőben voltam, ami korántsem volt egyszerű, mivel legtöbbször azt a választ kaptam, hogy túlképzett vagyok, vagy éppen, nem tudnak megfizetni... Én pedig nem voltam hajlandó kevesebbet beleírni az önéletrajzomba, mint ami valójában én vagyok. Jó néhány sikertelen próbálkozás után elkezdtem olyan irányba is önéletrajzot beadni, amire előtte úgy gondoltam, hogy na, ez nem az én világom.... Így volt először egy köröm egy másik - ma már az akkori formájában nem működő pénzügyi tanácsadással foglalkozó cégnél is. Bróker vonalon... (nevet) Képzeld, azt mondták az előzetes beszélgetéseken - vagy ha úgy tetszik, „állásinterjún” -, hogy kiemelt, minőségi tanácsadó leszek, ehhez képest a mindent eldöntő utolsó fordulón még ott volt 150 „minőségi tanácsadónak” kikiáltott jelölt rajtam kívül. De nem is itt vesztették el a hitelességüket a szememben, hanem sokkal inkább azon az előadáson, amit az általuk ajánlott lehetőségekről hallgathatott meg a népes publikum. Volt persze nem egy jelölt, aki a kimagasló jövedelem hallatán olvadozott és nem törődött a „hozadékkal”. Röviden: a cég hitvallása számomra korántsem tűnt ügyfélközpontúnak. Minden az értékesítő karrierjére volt szabva. Magyarán mindegy volt, mit és hogyan, csak feljebb kerülj a ranglétrán. Akkor azt mondtam, ha ez a pénzügy, akkor köszönöm, én ezt nem szeretném. Keresgéltem tovább és egyszer csak megakadt a szemem egy hirdetésen a helyi újságban, hogy „Hamarosan nyíló irodába irodavezetőt keresnek Mosonmagyaróváron”. Azt gondoltam, ide talán jó lesz az a „túlképzettség”, ami korábban szinte valamennyi munkahelyen kizáró ok volt. Bíztam benne, hogy nem kerül elő újra az anyagi oldal sem, hiszen az új munkahelyeken úgy álltak hozzám, hogy biztosan megszoktam már az előző helyeken elért vezetői pozíciók révén egy életszínvonalat, és abból nem adnék lejjebb... – Nem is adtál volna lejjebb? – Akkoriban nagyon szerettem volna új helyen dolgozni és belefért volna egy szerényebb jövedelem is, de mondhattam én bármit, nem hitték el. Esélyt sem kaptam. Abból a bizonyos hirdetésből gondosan kimaradt, hogy pénzügy, ezért is mentem el az állásinterjúra. Ha jelzik az irodavezetői felhívás mellett, hogy pénzügyi terület, nem mentem volna el, annyira negatív volt az előző „élmény”. – A helyszínen nyilván kiderült... – Hát, ki. És mondanom sem kell, elég vegyes érzelmek lettek úrrá rajtam, viszont úgy gondoltam, hogy nem lehet véletlen, ha az élet rövid időn belül kétszer is elém sodor hasonló lehetőségeket, így nem volt kérdés: adtam a pénzügyi vonalnak még egy esélyt.

56

BOGÁR BEATRIX

És, hogy a legnagyobbakat idézzem, minden lehetőséget meg kell ragadni, mert lehet, hogy az lesz életed legnagyobb lehetősége. Abból pedig nem osztogatnak olyan sokszor, valakinek lehet, hogy egyszer jön szembe egy életre szóló lehetőség... Nem volt veszíteni valóm. Közölték, hogy Sopronban lesznek jó pár hónapig a képzések, s akkor nyithat az indításra váró óvári iroda, ha elkezdem a szakmai és vezetői képzést, és ezekben eredményeket is tudok felmutatni. Akkor indították a későbbi osztrák vezetőim a soproni irodát első irodaként, s fel akarták építeni a saját igazgatóságukat, illetve további irodákat itt Magyarországon. A soproni iroda után a mosonmagyaróvári iroda volt a következő állomás a tervükben. A soproni előadás meg kell hagyni, nagyon tetszett. Az előadó személye, előadásmódja fogott meg igazán, ami teljesen „kivagyiság” mentes volt. Szakmailag pedig annyira sokszínűen építette fel a teljes tevékenységi kört és olyan jól közvetítette az OVB üzenetét, hogy azonnal a cég elkötelezett híve lettem. Ezen az előadáson az ügyfelek voltak előtérbe helyezve, azok a pluszok, melyeket munkánk során tudunk meghozni részükre. Csak néhány tippet mutattak meg, melyekkel valóban többletet lehet teremteni, és őszintén már ez megragadott. Úgy gondoltam, hogy ha így is lehet: no, ez tetszik. Senki nem ellensége a pénzének, és ha jobb lehetőséget kap, több szolgáltatást az addigihoz képest azonos áron, vagy akár kedvezőbben, új ötleteket, hogy hogyan érhet el több mindent az életben, vagy valósíthatja meg például a hőn áhított új otthonát és még sorolhatnám, akkor biztos mindenki örömmel fogadja majd ezeket. Ez így is lett. Egyre jobban motivált nap, mint nap részese lenni mások életének és abban pozitív változásokat eszközölni. Ahogy egyre jobban tetszett meg a szakma, jöttek a sikerek, visszacsatolások is, ezért úgy gondoltam, hogy a megszerzett tudást és a munka szeretetének érzését érdemes megosztani másokkal is. Így indult el a tanácsadói tevékenység mellett már a vezetői karrier is.

„A LEGNAGYOBB ÉLMÉNY A MUNKATÁRSAK SZEMÉLYISÉGVÁLTOZÁSÁNAK A RÉSZESE LENNI” Gondoltam, hogy rajtam kívül vannak még olyanok, akik hasonlóan másként képzelik a pénzügyi világot, pont ezért éreztem egyre inkább fontosnak, hogy másoknak is megmutathassam a pénzügy egy másik arcát is. Tudtam, ha sikerül mindazt továbbadnom, amit én is kaptam, akkor sok hasonló sikeres tanácsadót, vezetőt segíthetek a piacra. Persze nem lesz mindenkinek ez az álomszakma, úgy ahogy más szakmához sem vonzódik mindenki egyformán, és nem is mindenki lesz ennyire sikeres, hiszen mindenki más vehemenciával dolgozik. Viszont őszintén, ha valaki nekem azt mondja mondjuk 10 évvel ezelőtt, hogy én A SIKER VÁLLALKOZÓI

57

valaha pénzügyi területen fogok dolgozni, ráadásul abban ennyire sikeres lehetek, akkor valószínűleg megmosolygom. Ma pedig már tudom, hogy a lehetőség mindenkinek adott. De tényleg mindenkinek. Viszont az is igaz, hogy sokan akarják a sikert, de nem hajlandók érte tenni... Vagy fogalmazhatom úgy is, hogy profi sikert szeretnének amatőr hozzáállással. – Mi kell hozzá? – Legelőször is, hogy merjünk esélyt adni egy akár ismeretlen szakmának is. Utána pedig kitartás és tanulás. A munkafolyamatok elsajátítása úgy működik, ha az ember tanul, képzi magát, és erre extra időt szán. Ami aztán később megtérül, viszont addig kétfele kell koncentrálni. Néhányan sajnos elfelejtik, hogy ez is egy szakma, amit nem lehet hetek alatt megtanulni és persze azonnali visszacsatolást várnak. Az eredményekhez idő kell, kinek több, kinek kevesebb. Ezt az adott személy képessége, hozzáállása, belefektetett energiája erősen befolyásolja. Aki emellett megfelelően kommunikatív, van benne empatikus készség, őszintén érdeklődik az ügyfél iránt és segíteni szeretne neki, annak ezen a területen sok babér terem. A folyamatok pedig tanulhatóak, van ennek egy nagyon jól kitalált és bevált rendszere, immáron 45 éve... És persze minél több ügyfél célját, vágyát sikerül elérnünk, megvalósítanunk, annál sikeresebbek lehetünk mi is. Hozzáteszem, sok fiatal álmodozik átlag feletti jövedelemről, de ha arról van szó, hogy meg kellene dolgozni érte, akkor alábbhagy a lelkesedés - vehetjük itt az élet bármely területét. Egy fontos kijelentés azonban bármely területre igaz: átlag feletti jövedelmet és átlag feletti életet csak az tud elérni, aki kész ezért egy átmeneti időszakra átlag feletti teljesítményre is. Kevés ember szerencsés annyira, hogy az egyik pillanatról a másikra a siker minden erőlködés nélkül az ölébe hullik. Minden nagy eredmény mögött van egy történet a tanulásról, gyakorlásról, fegyelemről és áldozatról. - Melyik részét szereted a munkádnak leginkább? Nagyon nehéz kiválasztani csak egy részét. Amikor az elején voltam, el nem tudtam képzelni, hogy ennyi minden újat tudok tanulni és en�nyi területen tudok egy időben majd később bizonyítani. Először nagy kihívás volt, hogy azt a folyamatot elsajátítsam, amelynél felmérjük az ügyféligényeket, eddigi termékeket felrögzítjük, megismertetjük a cég tevékenységével az ügyfelet. Majd látva, hogy milyen izgalmas maga a tervezetek elkészítése, még inkább pedig az, amikor az ügyfél szembesül vele, hogy mennyi lehetősége van, amiről nem tudott idáig, vagy éppen hol folyt ki eddig a pénz a pénztárcájából úgy, hogy nem is sejtette, vagy éppen hol tud innentől többet tenni a családjáért - látnod kellene néha azokat a megdöbbent és egyben kicsattanóan boldog arcokat.

58

BOGÁR BEATRIX

Szóval ezt megtanulni egy újabb kihívás volt, majd amit már biztosan tudsz, rájöttem, hogy szívesen adom is tovább. Tehát jöttek az első önálló oktatások, aztán a munkatársak segítése, vezetése, vezetők továbbképzése, az első iroda, aztán a vezetőségem alatt még egy, majd már amikor igazgatóság lettünk a további. Melyeket már olyan vezetők vezettek, akik tőlem tanultak. Ma már hihetetlen változatos, sokrétű a tevékenység, amit napi szinten végzek. De pont ezért érzem úgy, hogy ezt a szakmát egyszerűen nem lehet megunni. Sosem érzi az ember, hogy nincs tovább - mindig van hová fejlődni, mindig van új, amit lehet tanulni, minden nap új élmények érnek, mind ügyfél oldalról, mind a munkatársi oldalról. De ha csak egyet szabadna kiemelni, talán tudod mi a legnagyobb élmény? Amikor látod a munkatársaidon a minőségi változást. Hozzánk a legkülönbözőbb élethelyzetekből érkeznek emberek munkatársnak. Különös lélektani folyamat látni, hogyan fejlődnek. Elmondhatatlanul jó érzés a személyiségfejlődésüket végigkísérni. Az egyik rövidesen kinevezésre kerülő munkatársam úgy került ide, hogy elképzelni sem merte, hogy valaha oktatást tart, vagy vezetői útra tér majd. Konkrétan bemutatkozni sem tudott anélkül, hogy bele ne piruljon, nemhogy közönség előtt szerepelni. Egyet tudott viszont: nagyon akarta a változást. Aki kitart, figyel, tanul, gyakorol, fejleszti magát, az mindig eléri a vágyott, vagy mondjuk inkább úgy, hogy kitűzött célt. Fontos a tehetség, de sokszor a kitartás és a szorgalom még fontosabb. Jó néhány tehetséges munkatársat vesztettem el, mert nem volt elég kitartásuk. Nem tudták kivárni az időt, amíg megérnek erre a szakmára. Pedig míg amatőrből profi lesz, szükség van időre. És hiába tehetséges valaki, ha nem szorgalmas - nálunk az eredmény arányban áll a hozzáállással. Pont ezért azonban, aki szorgalmas, az biztos lehet benne, hogy nem fog azzal szembesülni, mint sok más helyen tapasztalhatja az ember, és én is tapasztaltam még egy régi munkahelyemen: míg én egész nap keményen hajtottam, a velem dolgozó másik munkatárs egész nap játszott a számítógépen vagy éppen újságot olvasott, mégis a hónap végén ugyanannyi lapult mindkettőnk borítékjában. Hát hol igazságos ez? És ezt a mai napig sokan élik meg nap mint nap. Itt, aki szorgalmas nemcsak többre számíthat, hanem extra elismerésekre, jutalmakra, megbecsülésre. Az OVB-nél a legjobbak képeznek és foglalkoznak a munkatársakkal, profi körülmények közt lehet fejlődni, elsajátítani a szaktudást. Cserébe szorgalmat várnak. És kitartást. – Ez mind jól hangzik. Neked mindig volt kitartásod? Sosem inogtál meg? Mondjuk, hogy jó helyen vagy-e? Képes leszel-e mindent megtanulni? Vagy hogy ez-e a helyes szakma számodra? – Szerintem az elején ez mindenkiben felmerül, max. nem mindenki vallja be. (nevet)

A SIKER VÁLLALKOZÓI

59

Három hónapja dolgoztam az OVB-nél, amikor abba akartam hagyni ezt az egészet, mert valahogy úgy éreztem, hogy ez nekem nem fog menni. Türelmetlen voltam, megszoktam addig, hogy mindig minden azonnal sikerült, hogy magabiztosan mozogtam az adott területen, amit képviseltem. Kezdőként ez az érzés messze nem volt meg. Az OVB úgy van kitalálva, hogy a rendszerükben dolgozz, ugyanis ha azt csinálod, amit kell, az működik. Kos csillagjegyűként pedig néha fejjel mentem a falnak és nem azok az eredmények jöttek, aminek jönniük kellett volna. A rendszeren dolgoztam (próbáltam új dolgokat kitalálni) és nem a rendszerben. Ez pedig pont attól vette el az energiát, amire jobban kellett volna koncentrálnom. Mivel az eredmény nem az lett, amire számítottam, elbizonytalanodtam és majdnem feladtam, mondván ez nekem nem fog menni. Mellette azonban voltam annyira őszinte - és nem vettem fel rögtön a futócipőt -, hogy odaálljak a vezetőm elé, és azt mondjam, hogy segítségre van szükségem. A vezetőm azt mondta, írjam fel egy papírra, melyek az előnyei és a hátrányai ennek a munkának. Sokkal több érv állt a pozitív oldal mellett, és amellett, hogy maradjak, mint azon az oldalon, ahol a kétségeimet írtam fel. Ezeket átbeszéltük, a hibáimat javítottam és onnantól az eredmények is jöttek. Az eset óta a listám a „mi szól mellette” résznél csak bővül. Immáron 40 tételes. – A negyvenből melyik hármat emelnéd ki? – Hármat? Képtelenség... (mosolyog... egyébként mindig mosolyog...) A legfontosabb, hogy itt a magad ura vagy, a saját életedet fejlesztheted bármeddig úgy, hogy a hátteret megkapod hozzá kockázatmentesen. Bármilyen vállalkozást indítasz, a kockázat mindig ott van. A világ egyik legjobb piaca ez, mert pénzre az embereknek mindig szüksége lesz és jó tanácsadóra is. És úgy dolgozni, hogy másoknak tudsz segíteni jobbá tenni az életüket, igazi csoda. Hihetetlen jó érzés. Amikor olyan ötletet tudsz valakinek mondani, amivel megmentesz egy családot a totális anyagi csődtől, amikor egy beteg gyermek szüleinek utat tudsz mutatni egy szakértői csoporthoz, akik segítenek egy különleges betegség diagnózisát felállítani és még sorolhatnám. Aztán ott van az önállóság, rugalmas munkaidő, karrier, motiváció... Felsorolhatom mind a negyvenet esetleg? (széles mosoly...) Jajj, talán még egy utolsó: önmegvalósítás! Olyan vágyakat tudok megvalósítani, amit gyerekként nem is gondoltam volna, hogy valaha sikerülhet. Például a Dubai utazás. Előtte az is elképzelhetetlen volt számomra, hogy Európából valaha kilépjek. Vagy, hogy 25 ezer emberből elérjem az Európa második legeredményesebb tanácsadója címet, szintén mesebelinek tűnt. Bár ezt a mesés érzést kicsit beárnyékolta, hogy egy nappal előtte közölték, hogy nagyon komoly betegséggel kell az elkövetkezendő hónapokban szembe néznem...

60

BOGÁR BEATRIX

– Komolyan vetted, amit az orvosok mondtak? – Nem nagyon volt más választásom, a tüneteim egyértelműek voltak, csak nem nagyon vettem róluk tudomást, addig amíg egy privátban végzett menedzserszűrés - amire azért időszakosan elmentem - fel nem tárta, hogy komolyabb a probléma, mint amit el lehetne bagatellizálni... Az első hetet éltem meg sokkos állapotban, hiszen az első pillanatban eléggé kétséges volt minden ami ezután következett... A kezdeti kétségbeesés után megoldást kezdtem keresni arra, hogy az orvosok jóslata ne következzen be, hiszen még annyi tervem volt... Meggyőződésem, hogy a legtöbb ember egy ilyen helyzetben, amiben én voltam, elkezdte volna összeírni, hogy mit csináljon még abban az időben, ami még hátra lehet. Én e helyett a következő esztendő terveit írtam össze. Konkrét, megvalósítandó célokat. Hiszen volt egy csapatom, akiknek megígértem, hogy ott leszek mellettük, ha elindulnak ebben a szakmában, ott volt a családom, barátaim, és egy instabil házasság, ami akkor már inkább csak mint barátság üzemelt. 18 év volt mögöttünk, és már nem azt kaptuk egymástól, amire vágytunk volna, és itt még kérdéses volt, hogy merre tovább. Úgyhogy összeszedtem magam és összeírtam, hogy mit szeretnék elérni 2013-ban, hol tartok majd munkában és magánéletben egyaránt, s nekiálltam ezeket a célokat megvalósítani. Nem tudtam elképzelni, hogy az év végén nem kerül mindegyik mellé egy pipa. „A munkánk kulcsa az önállóság. Úgy tudod magad vezetni, ha van cél.” Ezt a gondolkodásmódot ezúttal behoztam a magánéletbe is. – Magánéletileg mi volt a legfőbb célod akkor? – Leginkább az, hogy valamilyen irányba helyezzem a lelki életem. És ehhez a betegség nagyon nem jött jókor. Bár hülyeség, sosem jöhet jókor, viszont ebben a pillanatában az életemnek a legrosszabbkor jött. Féltem, ha elmondom, akkor a sajnálat befolyásolhatja a döntésünket a „hogyantovábbot” illetően, és féltem attól is, hogy nap mint nap valaki szembesít azzal, hogy komoly a gond... És legfőképpen attól féltem, hogy akkor nem lesz erőm...

„NEM AKARTAM, HOGY MINDEN NAP AZT KÉRDEZGESSÉK, MENNYI VAN MÉG HÁTRA…” – Miért nem mondtad el senkinek a családban, hogy milyen helyzetbe kerültél? – Nem akartam őket traktálni, mindenkinél volt éppen „valami” és az pont elég volt nekik... Legalábbis az én olvasatomban. Azt sem szerettem volna, hogy minden nap azt kérdezzék, mennyi van még hátra, és hogy vagyok, nem akartam látni az aggódást, a félelmet. Mert valóban nagy betegség volt. Olyan, amitől mindenki retteg. A SIKER VÁLLALKOZÓI

61

A viszontagságokról kizárólag a vezető kollégáim tudtak, akiket azért avattam be, hogy ha kell, akár egy kezelés, vagy rosszullét miatt, álljanak helyettem helyt. Ők kérdés nélkül vállalták, hogy helyettesítenek. Megeskettem őket, hogy ez a helyzet csak akkor lesz téma, ha én szeretnék róla beszélni és hogy ez a titok addig titok, amíg én fel nem szeretném tárni. Hogy mennyire volt ez önzés? Nem tudom, de akkor nem volt jobb ötletem. Örök hálám nekik, mert valóban, tartották magukat, ott voltak mellettem, de soha nem kérdeztek, viszont mindig meghallgattak, és közben lett egy titkos kis szövetség köztünk, ami egyébként szerintem örök életre meghatározó lesz a munkakapcsolatunkban és az évek alatt kialakult mély barátságokban. Még mielőtt kérdeznéd. Ezen a pár szövetségesen kívül senki nem volt beavatva. A barátaim sem tudták, csak akkor avattam be őket, amikor már látni lehetett a pozitív eredményeket. A férjemnek pedig azért nem mondtam el, mert nem tudtam, javítható-e a kapcsolatunk abban az egyébként is válságos magánéleti időszakban. Ha akkor elmondtam volna neki, hogy a háttérben nem azért sírok éjjelente, mert nem tudom, merre menjen az utunk tovább, hanem mert voltak azért kétségbeejtő pillanatok, soha nem tudtam volna meg, hogy ha újra tudjuk építeni a közös jövőnket, akkor szeretetből vagy „sajnálatból” marad-e velem. Úgy gondoltam, hogy ilyen nagy terhet nem tehetek rá, amikor neki is döntenie kellett, hogy merre menjünk tovább. Még ha nem is funkcionáltunk, mint házaspár, annál sokkal jobban szerettem, így kímélni szerettem volna. Elég teher volt ez nekem. Ráadásul ismertem annyira, hogy nem hagyna magamra, ha tudná, hogy ez a szituáció, hisz felelősségteljes, együtt érző és jó partner volt mindig is. Remélem, hogy egyszer ezért megbocsát, mert amikor elmondtam neki, hogy min mentem végig mellette az utolsó pár hónapban - látva az arcát - az addigi magabiztosságom, hogy nem vontam be előbb, eléggé megingott. Bár ismerve magam, ha újra kellene élnem, valószínűleg akkor sem döntenék másként. – Mikor tudta meg az igazat a volt férjed? – Nem sokkal azelőtt, hogy kimondták a válást, tehát tudtam, hogy onnan már nem hozzuk vissza a kapcsolatot, és már látni lehetett, hogy kijövök a betegségből is. A munkatársak is előbb tudták meg a gyógyulásom, mint bárki a családból. Csak ezután volt erőm, hogy egyenként minden számomra fontos személlyel leüljek és beavassam őket az „én kis titkomba”. Ez durván hangzik, de talán érthető lesz, ha elmesélem... Épp egy szemináriumon kellett előadást tartanom, amikor az orvosom telefonon közölte a jó hírt. Azt mondta, nem tudja, hogyan csináltam, de olyan intenzív változás van az eredményekben, ami fantasztikus. Ennek az oka nem feltétlen a kezelésben, vagy a gyógyszerekben volt keresendő.

62

BOGÁR BEATRIX

Egyszerűen „csak” helyreraktam a lelkem: elindult egy érzés, jött egy szerelem, amitől nagyon sok minden megváltozott... Még inkább akartam, még inkább éltem, mint azelőtt valaha, és boldognak éreztem magam, kiegyensúlyozottnak... Aznap, az ominózus telefonhívás után épp oktatást tartottam – fél évvel a betegség diagnosztizálását követően –, és úgy döntöttem, hogy elég volt, itt az ideje hogy felvállaljam, és elmeséljem mindenkinek a történteket. Akkor jött el a pillanat, hogy világgá akartam kiabálni mindazt az érzést, titkot, amit hónapokig hordoztam önhatalmúlag. A felső vezetés szabad utat adott, tudták, hogy olyan előadás jön, ami sokakat megdöbbent majd, de azt is tudták, hogy ennek meg kell végre történnie. Átdolgoztam az előadásomat, és akkor este kiálltam a színpadra és az volt az előadásom címe, hogy „Mit jelent neked az OVB?... Nekem az életemet.”. A szeminárium végén mindenkinek egyértelműen kiderült, hogy miért. – Akkor, ott a színpadon kibírtad sírás nélkül? – Igen. Néha picit ugyan megbicsaklott a hangom, de tartottam magam. Életemben nem éreztem annyira erősnek magam, mint abban a közel 1,5 órában. Épp az a vezetőm érzékenyült el ott, akiről azt hittem, hogy soha nem fog elérzékenyülni. És azok a munkatársak, akik egészen addig kihúzták magukat egy oktatás alól akkor is, hogy ha otthon köhögött a macska, ott értették meg, mit jelent az elhivatottság és az igazi munka, a munkaszeretet, a csapatszellem és az, hogy „második család”. Egyértelműen átment, hogy ha valaki képes ilyen betegséggel, akár közvetlen a kezelések után is előadásokat tartani és soha nem hiányozni, akkor ezek után nem lehet nekik sem kifogásuk. Már említettem, hiszek abban, hogy minden van valamiért. Lelkileg sokkal, de sokkal erősebb lettem a betegségem után. Ma már tudom, hogy képes vagyok az életben bármit túlélni. Azt az évet a csapatommal 33 százalékos növekedéssel zártuk. Egy olyan évet, ahol egyébként a csapat vezető nélkül széthullott volna. Abban az évben minden egyes célomat kipipáltam az év végén. Véleményem szerint 5 terület összhangja szükséges ahhoz, hogy elmondhasd: minden a helyén van. Magánélet/partner, szakma, anyagiak, egészség, barátok. Amitől azért végig féltem, hogy akik számomra a legfontosabbak az életben és mégsem avattam őket be, elfogadták utólag ezt a döntést és megbocsájtották, hogy ezen egy alkalommal nem voltam őszinte. És az egyensúly egyértelműen a helyére állt.Brian Tracytől volt erre az időszakra egy kedvenc idézetem: „Rövid és hosszú távon egyaránt igaz, hogy gondolkodásod minősége életed minőségét is meghatározza.” Biztos vagyok benne, hogy a gondolkodásom minősége nagyban hozzásegített ahhoz, hogy még ma is itt vagyok. nemcsak ebben a témában, hanem összességében az életben.

A SIKER VÁLLALKOZÓI

63

A szótáramban eddig sem nagyon létezett, de most már végképp nem létezik az a szó, hogy „lehetetlen”.

„MINDIG AZ VISZI VALAMIRE, AKINEK MINDENÉRT MEG KELL KÜZDENIE” – Gyerekként is ennyire tudtál küzdeni? Igen. A szüleimnek soha nem mondtam ki: hihetetlen hálás lehetek nekik azért, ahogy elindítottak az életben. Felnőttként jöttem rá, mi az, ami igazán erőssé tett. Tudod, nem tervezett gyerkőc voltam, a szüleimnek nagyon fiatalon toppantam be az életükbe, ami ennek köszönhetően nem volt valami egyszerű. Sosem hányták fel, de biztos vagyok benne, hogy sok mindenben más életet képzeltek maguknak. Tisztességgel felneveltek, és megpróbáltak mindent megadni, ami az anyagiakból telt, és nagyon sok szeretet és támogatást kaptam, viszont be kell valljam, volt néhány olyan vágyam, ami sokáig valóban csak vágy lehetett. Viszont amint munkaképes korba kerültem és engedtek, azonnal mentem is dolgozni, hogy egy-egy ezek közül a vágyak közül beteljesedhessen. A szüleim pedig ebben is támogattak, sőt, ami igazán jó volt, hogy hagyták, járjam az utam és szerezzem meg a saját tapasztalataimat. Régi igazság, hogy mindig az viszi valamire, akinek mindenért meg kellett dolgoznia. Olyan helyekre utazni, amelyekre vágytam, akkor tudtam, ha megkerestem rá magamnak a pénzt. Öltözködni mindig szerettem, nem beszélve a cipőkről, színben passzoló kiegészítőkről... Gyakorlatilag az általános iskola nyolcadik osztálya óta pénzkereső vagyok. Először fagyi árusként kerestem a zsebpénzt, majd „előléptettek” felszolgálónak, és a középiskola alatt is végig dolgoztam. Év közben hétvégenként, nyáron pedig „teljes állásban”. – A szülők küldtek dolgozni vagy magadtól választottad ezt az utat? Dehogy küldtek. Felfogtam, hogy ha olyan extrákat szeretnék, amit a szüleim nem tudnak megfinanszírozni, akkor arra magamnak kell előteremtenem a szükséges anyagi fedezetet. El is jutottam háromhetes olaszországi körútra Trabanttal, vagy éppen busszal Törökországba. Nekem akkor ezek olyan „álom-vakációnak” számítottak, mintha legalább Amerikába mentem volna. Világmegváltó élményként éltem meg ezeket a kirándulásokat. Anyukám hihetetlenül tisztelte bennem a kitartást és az alázatot, hogy hajtottam az álmaimért. Éppen ezért azt is megengedte, hogy az iskola első hetén hiányozzak a suliból, és kikért, csakhogy utazhassak, hiszen ezek utószezoni nyaralások voltak, mivel akkor volt olcsóbb, és ennél többet nem tudtam volna megengedni magamnak. Az ezek alatt az évek alatt szerzett tapasztalatok óriási lendületet adtak az élethez!

64

BOGÁR BEATRIX

Ha tehetném, minden középiskolásnak kötelezővé tenném a munkát. Jó, nem feltétlen ennyire aktívan, de nem is 1-2 hétre, mert az édeskevés. Ha fiatalon megérted, hogyan kell a pénzt megkeresni és megbecsülni, később teljesen másképp kezeled. – Érvényesülésben ilyen fiatalon mi segített? Szép lány voltál? – Nem. Kifejezetten ronda lánynak számítottam. Nem fordultak meg utánam a fiúk. Az akkori párom viszont roppant jóképű pasi volt és egy házibuliban meghallottam, amint egy másik lány osztotta neki az észt. Azt mondta, hogyan lehet egy ilyen ronda nővel együtt járni, inkább szökjön meg vele, hagyjon ott engem.

„DIÓS KATI MANÖKENISKOLÁJÁBAN KUPÁLTAK KI” Ez azért felért egy arcul csapással. Hazamentem és csak álltam a tükör előtt, szemrevételezve magam és arra gondoltam, ha engem ilyen csúnyának látnak az emberek, hogyan lehet ezt a szerelmemnek feldolgoznia? Éppen ezért, amikor indult egy modell tanfolyam Mosonmagyaróváron, elmentem azzal a felkiáltással, hogy „csináljanak belőlem valamit”. Erős dioptriás, vastag keretes szemüvegem volt, dauerolt hajam és tripla válltömésekkel jártam. Nem volt egyszerű a feladat, de azért végül csak kikupáltak. Megtanítottak arra, hogyan kell nőiesen járni, odafigyelni a külcsínre. Innen mentem tovább Diós Kati manöken iskolájába. Ott történt meg az igazi áttörés. Innen már modell versenyekre jártam, újságokban szerepeltem, Miss Universe Hungary-n indultam, vagyis az önbizalmamat folyamatosan erősítettem. Majd mire végre kiteljesedett volna minden, 18 éves voltam, amikor egy tragikus esemény kapcsán elvesztettem a szerelmem, aki végigkísért a 4 középiskolás évemen, aki mellett nővé értem és aki akkor mindennél fontosabb volt nekem... Itt még ugyan folytattam a modellkedést, de már kevésbé volt fontos, és azt tapasztaltam, hogy nem is igazán veszi mindenki pozitívan ezt az irányt az új kapcsolatoknál, amikor próbáltam újraépíteni az érzelmi életemet, ezért aztán abbahagytam. Amiért elkezdtem, azt kipipálhattam. – A törések ezek szerint már fiatalon sem kerültek el. – De nem ám. Nagyon korán megtanultam, milyen az igazi élet. A törésekben nagyon sokan elbuknak. Mások meg erőt gyűjtenek abból, hogy újrakezdik vagy továbbmennek. Az, hogy 18 évesen elveszíted a párodat, azért elég nagy trauma… És csak hogy még „izgalmasabb” és „keményebb” legyen, rövid időn belül vele együtt 7 számomra fontos személy „ment el”... – Mit kezd ezzel a sok veszteséggel egy 18 éves lány? – Dolgozik éjjel-nappal, hogy ne kelljen gondolkodnia… Akkor teljesen be voltam gubózva. A SIKER VÁLLALKOZÓI

65

Eltelt egy év és a rá következő szilveszterkor azt mondtam, elég. Az nem megoldás, hogy egész nap dolgozol, éjjel bőgsz, mert így nem lehet előre lépni. Ma már tudom, bármit is hoz az élet, minden azért van, hogy erősebb legyél. Ha nem lettek volna ezek a próbatételek, akkor most felnőttként a betegségemet sem úgy kezelem, ahogyan végül kezeltem. Bármilyen nehézséget is adott az élet, engem az erősített. Mindig bíztam abban, hogy semmi nem történt ok nélkül. Az ember nem tudja azonnal, mit miért kap az élettől. A pozitív történéseket sem. Kell hozzá idő, hogy megértsd.

„TETSZIK, NEM TETSZIK, DE A NŐK SZESZÉLYESEK” – Nem volt egyszerű a „nagybetűs” életed kezdete... Viszont itt még jó pár év eltelt az OVB-ig. Addig hogyan alakult a karriered? – Fogászaton dolgoztam Mosonmagyaróváron, és elkezdtünk egy komplexumot építeni. A tulajdonosnak én voltam az első számú bizalmi embere, ezért egyre nagyobb feladatokat bízott rám, s ahogyan szakmailag folyton bizonyítottam, így egyre nagyobb pozíciókat kaptam. Időközben több más városban is nyílt fogászat, így az ottani munkatársakat én oktattam, s bizonyos feladatkörök felett a kontrollt és az irányítást is átvehettem. Ám azt éreztem, eljött a pillanat, amikor már nincs hová lépni, hiszen tulajdonos mégsem lehet az ember, a kihívásokat viszont igényeltem. Ezért párhuzamosan, először csak másodállásban egy szépségszalonban kezdtem el kisegíteni, majd ez annyira megtetszett, hogy elvállaltam itt egy új lehetőséget, és üzletvezető helyettesként megkaptam a szalon vezetésével 18 hölgy munkájának a vezetését, illetve a vendégekkel való foglalkozást. – Szép kihívás… – Az bizony. Mint amikor egy olyan tyúkudvarra mész, ahol nincs kakas… Már bocsánat, tényleg senkit nem szeretnék megsérteni. De aki dolgozott már csak nőkkel együtt, tudja, hogy sok nő együtt sosem jó. Még ha egyenként mindegyik munkatársam szerethető egyéniség volt, és mindenkiben igyekeztem a jót keresni és meglátni, néha úgy éreztem magam, mint a kezdő kötéltáncos a cirkuszban, egyensúlyozok, és még mindig egyensúlyozok, de valahogy nincs stabil talaj a lábam alatt... Amikor azt hittem, hogy no most már jó lesz, valami mindig történt... Vezetésben ez az időszak nagyon megerősített. Többször előfordult, hogy hazamentem és sírógörcsöt kaptam, mert úgy éreztem, hogy képtelen vagyok az adott feladatot megoldani. A munkatársaknak és a szalon tulajdonosának is voltak elvárásaik... Ki-ki persze a saját oldaláról megközelítve azokat és képviselve a saját igazát, ha helyzet volt. Maximalista voltam, és pont ezért nagyok sokszor ott álltam a két tűz

66

BOGÁR BEATRIX

között, és próbáltam egyensúlyozni és megoldásokat eszközölni, hát mit mondjak, kisebb-nagyobb sikerrel... Sok igazságtalansággal, intrikával kellett szembenézni, én pedig piszokmód szerettem volna mindenkinek megfelelni. Nagy feladat volt. Ettől függetlenül nagyon szerettem ott dolgozni, mert időközben azért csak összeszoktunk, jó kis közösséget hoztunk össze, bár vezetőként ott és akkor sose éreztem úgy, hogy ki tudtam volna teljesedni. – Mit csinál sok nő együtt? – Ölik egymást… Na jó, csak néha... De akkor nagyon. Sok nő hisztis, vagy éppen igazságtalan, hirtelen érzelemből rádönt mindent, általában a saját oldaláról nézve az eseményeket. Egy férfi sokkal kiegyensúlyozottabban, átgondoltabban dönt. Ez persze nem igaz mindenkire, de amikor sok nő együtt van, ez jobban kiéleződik. Akkor jobban előtérbe kerül „a nő”… Ezért is szeretek a nemeket tekintve ma már inkább vegyes csapatban dolgozni. Tetszik, nem tetszik, de a nők szeszélyesek. Ahogyan Te mondod, fontos a kommunikációs finomhangolás, de a nők esetében ez hatványozottan igaz. Mindig azt kell nézni, mikor simogasd a lelkét, nehogy megbántsd, mert egy nő általában haragtartó. Ha egy férfi összeveszik egy másik férfivel, félóra múlva kezet fognak, isznak egyet és letudják. A nők gyűjtögetnek, és egyszer csak kifakadnak. És akkor, amikor vezetőket szeretnél nevelni, kemény dió. Ilyen szempontból a szépségszakma megedzett ahhoz, hogyan kell a nőkkel bánni. Ennek köszönhetem, hogy ma már sokkal kiegyensúlyozottabban és hatékonyabban tudok nőkkel dolgozni. És talán van abban részem, hogy ma már magyarországi szinten is egyre több a nő a cégnél, hiszen az én csapatom ebben is élen jár. – Azt érzem benned, hogy olyan vagy, mint a forgószél, teli energiával. Mindig ennyi volt benned? Sosem érezted úgy, hogy túl sokat vállaltál egyszerre? – Egyszer azért az a pillanat is eljött persze, hogy azt hittem, bármennyit bírok és terhelhetem a szervezetem maximálisan... Ez még a fogászat és szépségipar együttes időszakában volt. A nagy hajtástól menedzserbeteg lettem. Figyelmen kívül hagytam a testem jelzéseit, és egy idő után azt már csak gyógyszerrel lehetett helyreállítani. Tanulópénz volt ez az időszak. Azóta a terhelésre sokkal jobban odafigyelek, és ha jelez a szervezet, akkor azonnal pihenőt adok magamnak. Mert nem tehetek róla, tényleg ilyen örökmozgó, tenni akaró nő vagyok. Viszont vannak határok, és azzal jó tisztában lenni. – Manapság azonban nyoma sincs menedzserbetegségnek, sem semmilyen problémának, ugyanis szinte ragyogsz. És már párod is van. – Jocival, a párommal szinte az első pillanatban közös hullámhosszra kerültünk. Büszke vagyok magunkra, hogy bebizonyítottuk, az interne-

A SIKER VÁLLALKOZÓI

67

tes társkeresést is lehet minőségi módon vinni. Igenis lehet társat találni. Jókat szórakoztam azon, amiket elmeséltek a nők a könyvedben és örültem, hogy az életemből ilyen történetek kimaradtak. Esélyt akartam adni magamnak és kaptam is. Összeköltöztünk, építjük a közös életünket, nőként felemel, igazán boldog vagyok, hogy megtaláltuk egymást. Mellettem van a szakmámban, maximálisan segít a karrierben, tudja és érzi, hogy ez nekem mennyire fontos, amiért nagyon hálás vagyok neki. Sikert az tud elérni, aki mellett támogató partner van, aki érzi és érti, hogy mit és miért szeretnél. Nálunk ez oda-vissza működik. - Mi a következő nagy cél? Több is van, viszont van itt valami, amiről még nem beszéltem. Ez ma már folyamatos cél. Egy nagyon fontos cél. Minden eseménynek lehet nevelő, ösztönző hatása, vagy hozhat egy olyan döntést, aminek elkötelezettjévé válsz. A betegségem a munkatársaimat is megérintette, és elindultunk egy olyan irányba, amiért nagyon büszke vagyok rájuk. 2013 céljai közt az utolsó pont az volt, hogy ha meggyógyulok, akkor szeretnék azokért tenni, akik hasonló cipőben járnak. Az első munkatársam, aki ebben partner volt és elindított egy önálló kampányt, megnyerve ehhez egy elismert énekest, az igazgatóságomhoz tartozó budapesti iroda vezetője volt, aki a budapesti iroda munkatársaival együtt gyűjtött ös�sze egy jelentős adományt rákos gyermekek megsegítésére. Majd ezt az akciót követte a győri iroda munkatársainak egy hosszabb kampánya, ugyancsak neves előadóművészek támogatása mellett, melynek eredményeképpen rövidesen egy gyermek-életmentő készülék megvételéhez tudunk nagyban hozzájárulni a győri Megyei kórház gyermek intenzív részlegének ellátottságához. Visszatérve pedig a budapesti iroda huszonéves vezetőjéhez, aki egyébként 18 évesen az iskolapadból került hozzám, és szépen, lépésről lépésre lett az egyik legsikeresebb munkatársnőm (Európa 5. legjobb tanácsadója), ma az OVB-s tevékenysége mellett önálló alapítványt indított többek közt az annak idején kampányát támogató kiváló énekessel „Őrizd az álmod Alapítvány” néven. Hogy miért? Mert a munkánk során és a mindennapokban is érinthetnek bennünket olyan sorsok, olyan események, amelyek kapcsán az elhivatottság, vagy éppen a szociális érzékenységünk még inkább jelez, és ehhez az OVB-s munka a munkatársaknak egy nagyon jó motiváció. Hol ötletet kapunk, hol támogatást az évek alatt kialakított kapcsolatok által, hol az anyagi lehetőségeinket tudjuk jobban kihasználni. A lényeg az eredmény és az, hogy a munkánkon kívül ezen területen is tudunk a munkatársaimmal ilyen eredményeket felmutatni, és nem csak tudjuk, tesszük is. Az élet ilyen: esélyt kell adni önmagunknak mind a szakmában, mind a magánéletben. És másoknak is.

68

BOGÁR BEATRIX

Én kaptam sok esélyt, de a legnagyobbat az OVB-től kaptam. Mert ha ma valaki megkérdezi tőlem, hogy mit jelent nekem az OVB. A válasz egyértelmű: az életemet! Bízom benne, hogy a történetem sokakat ösztönöz, akik eddig csak külső megfigyelőként távolról szemlélték a pénzügyi szakmát, és adnak maguknak esélyt. Esélyt arra, hogy munkájuk által másoknak adjanak. Esélyt arra, hogy élvezettel induljanak neki egy munkanapnak, mindegy, hogy hétfő vagy éppen péntek van-e. Esélyt, hogy azáltal, hogy másoknak adnak, maguk is kapjanak: elismerést, visszaigazolást, karrier lehetőséget, szakmai- és személyiségfejlődést, anyagi függetlenséget és nemzetközi növekedési lehetőséget - mert majd elfelejtettem: a következő nagy cél: irány Európa, szeretném megmérettetni magam más országokban is az OVB-n belül. Amit megtanultam az évek során: Az életet nem lehet kipróbálni! Csak egyszer van esélyünk: akkor pedig csak úgy szabad leélni, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle! Mindig rajtunk múlik, hogy életünk fennmaradó része felejthető lesz vagy emlékezetes... Én a saját életem tekintetében az emlékezetesre szavaztam, és kívánom, hogy sokan merjék meghozni ezt a döntést! Én mindenesetre örömmel várom azokat, akik kedvet kaptak ehhez a csodálatos szakmához!

A SIKER VÁLLALKOZÓI

69

ZENÉSZEK A GENERÁL Horváth Karácsony Novai Várkonyi

együttes: Charlie János Gábor Mátyás

Csézy Farkas Gábor „Gábriel” Caramel Balázs Pali A DESPERADO együttes Korda György Nyári Károly

70

GENERÁL EGYÜTTES „A mítoszt újra kell éleszteni, mielőtt elkopna” „Az idő múlásával a dalok felejtődnek vagy éppen már semmit nem jelentenek az új generációnak. Épp ezért kell a mítoszt időről-időre újraéleszteni. Az emberek emlékezetét fel kell frissíteni egy ilyen nagy múltú zenekarnál, mert egy 17 éves lány biztosan nem fog emlékezni ránk. Ez a 2 generációs Generál felállás azonban igazi csoda...”

71

Külön-külön is megérnének nem csak egy fejezetet, hanem egy-egy önálló kötetet, olyan színes életúttal rendelkeznek mindannyian. Mégis, amikor 2015 nyarán megláttam a közösségi oldalon a hirdetést, miszerint év végén 15 esztendő után visszatér a Generál ezúttal ebben a felállásban, azonnal tudtam, nekünk négyen kell beszélgetnünk. Ez a zenekar mindig is különleges színfoltja volt a hazai zenei életnek, minden létező formájában. Ebben az együttesben lett sztár Révész Sándor, innen ismerte meg az ország Karácsony Jánost és Horváth Charliet. Tátrai Tibortól kezdve Solti Jánoson át Póta Andrásig a legkitűnőbb muzsikusok játszottak a bandában. A két szerzői motor pedig mindvégig Novai Gábor és Várkonyi Mátyás voltak. Ugyan 1971-ben alakultak, de dalaikat a mai napig fújják a fiatalok is. Nézzük csak: „Aludj el kisember…”, „Köszön a hóember…”, „Húzd meg jobban, menjen a munka…” vagy a „A takarómat én ilyenkor a fejemre húúúzom…”… Ugye, hogy ismerős sorok? Ahogyan az örökzöld slágercímek is önmagukért beszélnek: Könnyű álmot hozzon az éj, Különös szilveszter, Lehajtott fejjel, Csöngess be hozzám jóbarát, Zenegép, Lehettem volna, Fűrész, Ha ismerném, Kövér a nap. Különös, hogy jómagam épp akkor születtem, amikor ők épp befejezték, mégis sokat jelentenek a nótáik. Kétség nem fér hozzá, a Generál mindig is egy szupergroup volt. Ugyan az aktív éveik csupán 1979-ig tartottak, a történetük korántsem ért véget. 1999-ben egy fesztiválon nagyobb sikerük volt, mint a világsztár Suzie Quatronak, 2000-ben pedig minden a zenekarban valaha játszott taggal összeállva léptek színpadra egy szuperprodukcióban. Ami roppant szimpatikus, hogy pályatársaikkal ellentétben soha nem hirdettek búcsúkoncertet és még most, 2015-2016-ban is képesek a megújulásra. Sosem értettem a többi előadót, miért kell a közönséget hülyének nézni. Vérlázítónak tartom, hogy Szörényi Levente már 25 éve búcsúzik minden korábbi zenekarától, az alkotói korszakától és úgy általában mindentől.

72

GENERÁL együttes

Sőt, hogy ne menjek messzire, hasonlót az LGT is elkövetett 1992-ben „Búcsúkoncert” címmel a Nyugati pályaudvaron. Aztán kiadtak még új stúdiólemezeket és számtalanszor tartottak további nagy bulikat. A Generál ilyen szempontból feddhetetlen. Igazi örömzene, amit a koncerteken hallunk. Persze ez nem is csoda egy olyan társulattól, amelynek tagjai egytől egyig kiemelkedő zenei karriert futottak be. – Kezdjük a legfontosabbal, az emberi kapcsolattal. Mi ez közöttetek? Barátság, szövetség? NOVAI: Elsősorban barátság. Időnként szövetség, aztán megy mindenki a maga dolgára és amikor újra találkozunk sok év után, akkor ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. VÁRKONYI: Mi azért a hosszú szünetekben is tartjuk a kapcsolatot, összejárunk, elmegyünk ebédelni. És ez így megy, összeveszés nélkül 1971 óta. Inspiráljuk egymást, nem vagyunk egymásra féltékenyek. NOVAI: Ez nagyon fontos! VÁRKONYI: Nincs kisebbrendűségi érzés egyikünkben sem. – És szerencsére búcsúkoncert hangulatotok sincs. VÁRKONYI: Nincs, hiszen nem befejezéseket, hanem újrakezdéseket csinálunk. Annak idején azért hagytuk abba, mert anyagilag fenntarthatatlan volt a verseny a technikával és a költségekkel. De még akkor is törtük a fejünket, hogy merre menjünk tovább. Emlékszem, felmentünk hárman Novaiékhoz vacsorázni Charlie-val, amikor azt mondta Charlie, hogy figyeljetek, kimegyek egy kicsit pénzt keresni, mert megszületett a kisfiam, el kell tartanom. Aztán meglátjuk, mi lesz. Majd Gabi és én is kipróbáltuk magunkat másban, a Generált pedig szüneteltettük. NOVAI: Szerintem ez a normális és egyben ritka dolog Magyarországon. Megtartottuk a régi barátságot, amiből mindig kisül valami jó. VÁRKONYI: Az emberek emlékezetét fel kell frissíteni egy ilyen nagy múltú zenekarnál, mert egy 17 éves lány biztosan nem fog emlékezni ránk. Nekem nagyon tetszett Mick Jagger húzása, amikor fogta magát és elment Kubába, hogy ők legyenek az első zenekar, akik a szigetországban fellépnek, mert most már engedik a rockzenekarokat. És hetven elmúlt… Ő a példaképünk!

„A GENERÁL AZ ÖRÖMZENÉRŐL SZÓL, NEM A PÉNZRŐL” – Nem olyan ritka egyikőtök életében sem, hogy a Generálon kívüli zenekaraitok időről-időre feltámadnak. Meg lehet szokni, hogy csak időnként vannak zenekarok az életetekben? KARÁCSONY: Nem is kell, hogy mindig legyen. ZENÉSZEK

73

A nimbuszra, a varázslatra vigyázni kell. A nívó, a színvonal fontos. Saját magad miatt is. CHARLIE: Tisztázzunk valamit: ez az egész abszolút nem a pénzről szól. Én soha nem a pénzért zenéltem, és ezt a legőszintébben mondom. Mert ha jó vagy, úgyis lesz belőle pénzed. Szeretem a kollégáimat, ha szükség van rám, és belefér az időmbe, jövök. Ez nem pénzkérdés. Mindenki meg fogja tudni 50-60 éves korában, hogy a pénz egyáltalán nem fontos. Csak éppen annyi kell, hogy meleg legyen a szobában és ki tudd fizetni a csekkeket. A többi lényegtelen. Mert jön a betegség és átértékelődik mindened. VÁRKONYI: Amikor azt kérdezik, hogy a pénz miatt állunk-e össze, akkor nevetünk, mert manapság egy 12 tagú zenekarral pénzt keresni nagy csoda lenne… NOVAI: Mindenki megkeresi a saját projektjével a magáét, itt pedig egy valódi örömzene van. VÁRKONYI: Attól függ a keresetünk, hogy mennyi jegyet adnak el a koncertekre, ami teljesen korrekt elszámolás. Nincs itt semmilyen háttér mutyi, hogy valakinek esetleg lenne pénze és azt el kell költeni. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy Novai Gabival már régen gondolkodtunk, hogy a Generál mítoszt újra kellene éleszteni, mert óhatatlanul elkopik. Az idő múlásával a dalok felejtődnek vagy éppen már semmit nem jelentenek nekik. – Nem olyan biztos az, mert épp meséltem a többieknek, amíg vártunk téged, Matyi, hogy 1979-ben születtem, amikor… VÁRKONYI: …Épp osztottuk a drótokat… (nagyon nevetnek) Békéscsabán és Gyulán volt az utolsó két koncert, ott adogattuk egymásnak a hangszereket, az erősítőket. – A lényeg, hogy nekem is sokat jelentenek ezek a dalok. Egy biztos, hogy a dalaitok túl fognak élni titeket. VÁRKONYI: Nagy rejtélyt mondtál, hiszen ez az egész kulcsa. Ha a Beatles-mítoszt szigorúan szakmailag néznénk, zeneileg, harmóniafűzésben, dallamban, hang-tisztaságban, akkor legyinthetnénk… Mégis van benne egy óriási plusz, ami megfejthetetlen. Valami spirituális plusz, amitől borsódzik a hátam és a csoda megtörténik. Gondolj csak bele, mennyi mű születik egy nap? És eltűnnek. – Azon gondolkodtam, amíg készültem a találkozásra veletek, hogy mennyi korszakot kellett át- és megélnetek, s mennyi mindenhez kellett alkalmazkodnotok. VÁRKONYI: Amikor egy rádió- és egy tévé adó volt az országban, az jó helyzet volt. De amikor ezek közül egyik sem játszott, na az katasztrófa. Nagyobbak voltak a szélsőségek. A korszak zenéjét mindig a zenei szerkesztők ízlése határozta meg.

74

GENERÁL együttes

– Ha már itt tartunk, a James és Révész-féle Generállal még kön�nyebben bejutottatok a televízióba, a Charlie-feállásnál már nehezebb dolgotok volt az akkor abszolút monopolhelyzetben lévő királyi tévénél. CHARLIE: Volt itt minden… Egy tévéshow kapcsán összerúgtam a port egy-két ottani figurával. Shakespeare-t akartak belőlem csinálni. A mi bőrünkre, a mi zenénkkel és gondolatainkkal próbáltak meg művészkedni, holott én a „Minek ide szöveg?” dalunkhoz dzsungel-világot képzeltem, fekete táncosnőkkel. Erre azt mondta az illetékes, hogy a televízió nem értem van, ne engedjek meg magamnak ilyen hangnemet. És egyáltalán örüljek, hogy a lábamat betehetem a tévébe. A vége az lett, hogy kitiltottak a televízióból és csak egy évvel később került adásba a felvétel. Egyébként a „Minek ide szöveg” dalunkért szép jogdíjakat kapok. Én írtam a szöveget. – Azt az egy sort, amit végig ismételgettek a dalban? CHARLIE: Igen… (nagyon nevet) „Minek ide szöveg, Jóember, nekünk csak a zene szóljon…” A többit rappelem, illetve „szketteltem”. – A kölyök-Generálnak miért volt könnyebb bejutnia a tévébe? CHARLIE: Azért, mert ott velem ellentétben szép emberek énekeltek a zenekarban. Meg jöttek ezekkel a rémes „A cipőd, ha kilyukad”-kezdetű dalokkal… KARÁCSONY: Nem tudtak belénk kötni, mert minden egyben volt az akkori „elvárásokat” tekintve. És ahogyan „Csörlő” is mondta, valóban szép lányok és szép fiúk voltunk. (nevet) – Csörlő? CHARLIE: A mi korunkban mindenkinek volt beceneve. De van, aki Csőrnek, más Charlie-nak hív. KARÁCSONY: Engem már az általános iskolában is James-nek hívtak. Mindenki azt hiszi, hogy a beat-korban neveztek el így, pedig a suliban ragasztották rám. – Gábor téged hogy hívtak a Generálban? NOVAI: Simán Novai voltam. A Hungáriában és a Dolly Rollban voltam Nova. A Kultúrzenekarban pedig már Nova bácsi vagyok… (nevet) VÁRKONYI: Annak idején volt egy játékunk, ahol Göbe, Mötye és Löcze volt a Gabi… (nagyon nevetnek) – Matyi, te csak nemes egyszerűséggel Matyi vagy? VÁRKONYI: Persze. NOVAI: Őt még a gyerekei is Matyinak hívják. – Nincs apázás? VÁRKONYI: Nálunk Kata és Matyi a két szülő. Így maradt… (nevet)

ZENÉSZEK

75

– Zavar? VÁRKONYI: Nem, mert így még közvetlenebb a viszonyunk. Nálunk ez nagyon jól bevált. Másoknak ugyan furcsa, amikor a fiam mondja, hogy „Na, Matyi…”, én már megszoktam.

„AZ IFJÚSÁGI MAGAZIN TOPLISTÁIRA UGYAN SOHA NEM KERÜLTÜNK FEL, DE NÉMETORSZÁGBAN, HOLLANDIÁBAN ÉS LENGYELORSZÁGBAN ÓRIÁSI SZTÁROKNAK SZÁMÍTOTTUNK” – James, a te karrieredben mit jelentett a Generál? – Annak idején nagyon kedvező, fiatalos korszaka volt az életemnek a Generálban zenélni. A fiatalságomat jelenti és az alapokat. – Az alapítókat kérdezem, hogy amikor az első Generál korszakban elment Révész, majd James is, hogyan jutott eszetekbe egyáltalán Charlie? NOVAI: Az E-épületben láttuk 1976-ban, az Olympiával játszott, és fergeteges koncertet adott a zenekarával. Nagyon jó hatással volt a közönségre, ezért megkörnyékeztük. – Ti akkor sztároknak számítottatok a korábbi Generálból? VÁRKONYI: Erős szakmai elismertségünk volt, de nem voltunk futtatva. Például annak idején az Ifjúsági Magazinban mindig voltak ilyen-olyan népszerűségi szavazások, és ezekre a listákra soha nem kerültünk fel. Mi külföldön, főleg Németországban, Hollandiában és Lengyelországban voltunk nagy sztárok. De ott tényleg azok voltunk. Tízezer fős csarnokokban léptünk fel. – Mennyi lemezt adtatok el külföldön? NOVAI: Nem tudom, de az egyik lakásomat azokból a jogdíjakból vettem. VÁRKONYI: Százezres példányszámokban keltek el a lemezink KeletEurópában. Ebből volt is a lemezgyárral egy kis csörténk, mert alá akartak íratni velünk exkluzív szerződést, hogy attól fogva csak rajtuk keresztül mehetünk bárhová. NOVAI: Tulajdonképpen a jogdíjakat is mi vezettük be Magyarországon. Észbe kapott a lemezgyár, hogy külföldön veszünk fel lemezt és nincs exkluzív megállapodásunk. A kizárólagosságért azonban jogdíjakat kellett volna kapnunk. A keleti országokat végig söpörtük, egészen a Szovjetunióig. Aztán Hollandiába is átcsorogtunk, ahol szintén nagy sikert értünk el. Az utazások külön élményt jelentettek, hiszen a nyugatra járás 1972-ben még nem volt megszokott. Alig lehetett útlevelet kapni. Mi mégis belecsöppentünk a nyugati showbizniszbe. Mercedesekkel vittek mindenhová, egy nap volt három televízió- és két rádió-felvételünk. Ilyet mi korábban nem láttunk.

76

GENERÁL együttes

Már a vonatállomáson is menő autókkal vártak, egy Mercedesbe csak egy ember ülhetett be egy kísérővel. Minden rendkívül meg volt szervezve. – Visszatérve a második Generál alakulásához, Charlie, neked men�nyire volt hiteles Novai Gábor és Várkonyi Mátyás? CHARLIE: Nem ismertem őket. Egyedül Póta Cucikát ismertem a zenekarból, aki egy roppant aranyos ember, nagyon szerettem már korábban is. Afrikai zenélésből érkeztem haza és meglepetten láttam, milyen divat lett átigazolni egyik együttesből a másikba. James is elment 1974ben a Locomotiv GT-be. Aztán egyik nap kijöttek hozzám a kisszobámba Matyiék, Novaival, Póta Cucival és Hegedűs Lacival az Új Köztemetőhöz. Ott ültem felhalmozva a nyugati cigaretták és italok között, amiket kintről hoztam. Végre volt hifi sztereo cuccom, amelyen a külföldön vásárolt jó minőségű lemezeimet hallgattam. Mondták, hogy legyek én az énekes, de húztam a szám. Nem nagyon akartam a Generál tagja lenni, de a bogarat a fülembe ültették. Később komoly feltételeket szabtam, kizárólag úgy vállaltam az átigazolást, ha teljesen új műsort csinálunk. A régi stílusuk hozzám abszolút nem illett. Néhány régi dal megmaradt a korabeli műsorból, mint például a Szélkakas, amit nagyon szerettem, vagy a Lehajtott fejjel. Komplikált volt a dolog, mert a Magyar Ifjúság idő előtt megírta az átigazolást, a kis zenekarom pedig ott sírt, akikkel Afrikában játszottam. Aztán barátságban elváltunk és elkezdtük az Új Generált. Nekem akkor őrült fazonom volt, semmi közöm nem volt az előző, „szép” Generálhoz. Éjjel-nappal próbáltunk Óbudán és elmentünk Lengyelországba turnéra. Ott a régi Generált várták, mi nem szóltunk, hogy újítottunk, ennek ellenére nagyon jó fogadták a több hónapos koncertsorozatot.

„SOKKAL JOBBAN SZÓLTAK ÉLŐBEN, MINT A LEMEZEN” – James, téged meglepett a hír annak idején, hogy Charlie lett az új frontember? KARÁCSONY: Meg, abszolút nem számítottam rá. Szokatlan módon nem szivárgott ki a hír a szakmában sem. Az első magyarországi koncerten az E-Klubban ott ültem az első sorban és totálisan „megfeküdtem”, olyan műsort adtak. Nagyon tetszett ez az új, két dobosos felállás. Sokkal jobban szóltak, mint lemezen. Ez a mai napig nagy dolog, hogy valaki egyáltalán vissza tudjon adni egy lemez-szintű megszólalás. CHARLIE: Sok pénzünk volt benne… (nevet) Világsztárok akartunk lenni, persze, hogy jól szóltunk. KARÁCSONY: Amikor eljöttem, épp akkor alakult ki a holland-kapcsolat, amiből végül angol nyelvű lemez is készült. ZENÉSZEK

77

Én már nem voltam akkor ott, amikor összejött az a kinti karrier. – Divat volt akkoriban egymást megnézni? CHARLIE: Abszolút. Ugyanezt tettem én is. Amikor volt egy kis időm, mentem megnézni a többieket. Én is jártam Loksira vagy Syriusra. Nagy varázsa volt. Demjén Rózsit is szerettem, jártam a Bergendy-korszak koncertjeire is. KARÁCSONY: Én mindig megnéztem őket a folytatásban is. VÁRKONYI: A tagcserék inspiráltak minket. Tudtuk, hogy talpon kell maradnunk, és nem a kölyök-Generált kell visszasírni. Nem akartuk folytatni hasonló karakterű énekessel, hanem száznyolcvan fokot változtattunk. Később egyébként mindenki ezt csinálta a saját életében. Ha belegondolsz, milyen zenekarok nőttek ki a Generálból: LGT, Hungária, Rockszínház… Mindig a nagy váltásokról szólt minden. – Charlie és James, köztetek milyen kapcsolat van? KARÁCSONY: Kitűnő kollegiális kapcsolat. Olyan szintű mélyebb barátság nem alakult ki közöttünk, mint ami Somló Tomival kialakult Charliék között. CHARLIE: Pedig szeretjük és tiszteljük egymást, de ebben a sodró zenei életben nem volt lehetőségünk barátkozni. Annyi emberrel szerettem volna megismerkedni, és nem volt rá idő. Aztán mennyi fölösleges emberrel megismerkedtem közben… (nevet) Nagyon örülök, hogy most többet találkozunk a Generál kapcsán és szorosabban együtt dolgozhatunk. Különleges varázsa van ennek a mostani korszaknak. VÁRKONYI: Örülök, hogy Charlie ezt mondja, mert szerintem is nagyon egyben van a csapat. Mintha újra alakult volna a zenekar. Ugyanaz a lendület van bennünk, mint a hetvenes évek közepén. – Minden egyes összeállásnál hasonlót éreztetek? VÁRKONYI: Nem feltétlenül. Voltak különbségek, hiszen más-más személyiségek vagyunk és ezek a különbözőségek meghatározzák, hogy egy munka milyen hangulatú. Bizony előfordult, hogy művészileg nem egyformán gondolkodtunk és voltak súrlódások. Ám az újra találkozás öröme mindig megvan. CHARLIE: Azért jó a Generál, mert itt nem énekelgetjük le egymást. VÁRKONYI: Az is külön öröm, hogy most frontemberként James is meg tud mutatkozni Charlie mellett. Ő kicsit méltatlanul háttérbe volt szorítva annak idején. A Révész-nimbusz őt hátra tolta, pedig a leg-líraiabb számainkat az első Generálban mind ő énekelte. – Énekelt ebben a zenekarban mindenki. NOVAI: Azért mi Matyival csak epizód-énekesek voltunk. A második Generálban már nem is nagyon énekeltünk úgy, mint az elsőben. VÁRKONYI: Egy szólóénekes más alkat. Mi hangszerelésben és zeneszerzésben vagyunk a motorok. Nekünk folyamatosan kellett magunkat hangszeresként is fejleszteni.

78

GENERÁL együttes

– Mit gondoltok, ha anno ti magatok lettetek volna a frontemberek, ugyanilyen karriert futott volna be a Generál? VÁRKONYI: Más karakterű lett volna a zene… Ez sosem került szóba, pedig a vége felé már nagyon kerestük az utat. Kevesen tudják, de a Charlie-féle felállással nagyon nehéz volt fent maradnunk. Nem véletlenül oszlottunk fel, hiszen akkor jött be a kemény rock zene, ami mindent tarolt és nem kellett a funky. Az első lemezünk címe Staféta volt. Akkor mi szerettünk volna bekerülni a main stream-be és mi vettük át a stafétát, most pedig Új Staféta címmel indítottuk el az új 2015-ös, 2016-os projektet. Vannak fiatalok a csapatban, a Mörk zenekar Zentai Márkkal, aztán velünk van Marót Viki és a Makroled-vokál is. Azt a fajta életérzést, tapasztalatot, munkastílust adjuk át, amit annak idején csináltunk, és ez láthatóan működik, mert nagyon szeretik a közös munkát. Mi is kapunk tőlük új impulzusokat. – Van bennük alázat? NOVAI: Zenei alázat van, de annál fontosabb a tisztelet. – A mostani Generál projektben már a gyerekeitek is részt vesznek. VÁRKONYI: Ifjabb Novai Gábor billentyűzik a Mörk-ben, Várkonyi Zsófi pedig a Makroled-ben énekel. NOVAI: Azt mondta egy barátom nagyon találóan, hogy az a szerencsénk, a gyerekeinkkel tudunk is játszani. Zentai Márk, a Mörk énekese a Kodolányi János Főiskolán szerzett jazzének előadóművész diplomát, a fiam pedig ugyanitt zongora-szakon végzett. Ők mindannyian nagyon képzett muzsikusok lettek a zenekarból. Én a fiam révén kerültem kapcsolatba a zenéjükkel. Olyan zenéket írnak, mint anno mi a Generál funky korszakában. Lehet, hogy ez genetikus dolog… (nevet) Azt gondoltam, ha valóban ennyire genetikusan egy az ízlésünk, miért ne dolgozhatnánk együtt. VÁRKONYI: Azt nem mondtad, hogy Nusival, a feleségeddel egy Generál turnén ismerkedtetek meg, tehát ez a genetikai dolog nem véletlen… Komolyra fordítva a szót, amikor ez a fúzió, a Staféta-átadás létrejött, azonnal megéreztem, hogy a Mörk pontosan olyan, amilyenek annak idején mi voltunk. Vagyis igényesen, nem felületesen, nem megélhetési zenészek, hanem valódi muzsikusok. És ezt Charlie, illetve James-ék is azonnal megérezték, hogy több van bennük, mint egy átlagos zenekar. Márk különös lírai hangja új ízt ad az egésznek, a Makroled vokálban pedig Pető Zsófi, Iványi Márti és Várkonyi Zsófi énekelnek. Ők szintén képzett zenészek. Ez a 2 generációs Generál felállás igazi csoda. „NEM KELL AZZAL FOGLALKOZNI, MIÉRT NINCSENEK MOST VELÜNK A TÖBBIEK.

ZENÉSZEK

79

EZEK A KONYERTEK UGYANIS KARÁCSONY JAMES, NOVAI GABI ÉS VÁRKONYI MATYI SZERZŐI ESTJEI” KARÁCSONY: Arra törekszünk a mostani Generállal, hogy a dalokat új köntösbe tegyük bele. Nem szerettünk volna régi, rockzenekari alapot mögé, mert az már megvolt. És ennek a társaságnak épp az volt az erőssége – akármelyik felállás esetében –, hogy elköteleződött a szép dalok iránt és mélységet adott neki. CHARLIE: De jól beszélsz! Szépeket mondasz. Rajtunk nem fog múlni. Pórul járt, aki a mostani koncertjeinket kihagyta, mert ezt én sem hagynám ki, ha közönség lennék. Nagyon tetszik nekem ez az egész, mert tiszta. Ez a legfontosabb. Mindenféle érdek nélküli. A fiatalkori magamat látom vissza ezekben a gyerekekben, akik itt vannak velünk. Arról nem beszélve, hogy a Generál szerzemények nagyon jó dalok. Gondolom, felvetődik majd, hogy miért nincs itt Révész, Bódy Magdi és a többi lány a Mikrolied-ből… Azért, mert ez egy szerzői est. Minden egyes koncert Karácsony James, Novai Gabi és Várkonyi Matyi szerzői estjei. A régi tagok közül senkinek nem lenne szabad megsértődnie azért, mert nincs velünk, hiszen ez a dalokról szól. És a fiatalokról. Nem szabad már hatvan, meg hetvenéves embereknek ugrálniuk a színpadon, jöjjenek a fiatalok. (nevetnek) VÁRKONYI: Charlie most is elemében van, mint mindig. Ha már a szerzői vénánál tartunk; a szerző, amikor megír egy dalt mindenféle különösebb cél nélkül, később meglepődik, hogy sláger lesz. Amikor úgy ír meg valamit, hogy na az biztos nagyot fog robbanni, aztán mégsem, akkor szomorkodik. Például a „Különös szilveszter” esetében is ez történt. Csináltunk gyorsan egy dalt egy Made In Hungary versenyre. Vagy a „Csöngess be hozzám jóbarát” is így készült. NOVAI: Igen, ezeken mindig jókat derültünk, hogy annak idején a „Játszd újra el” című dalt én két hónapig írtam, Matyi pedig a „Yeti a hegyi embert” egy este alatt összehozta, és az lett a sláger. VÁRKONYI: Charlie jól hozta a Yeti hangját. Abban nem volt szöveg. Tetszett az embereknek ez a kísérlet. – A mítosz tehát a 2015/2016-os esztendőben új életre kel… VÁRKONYI: A fiatalok érkezésével jóval teltebb, differenciáltabb a hangzás, a különleges hangulatok egy komolyabb dimenzióba emelik a zenét. S aki kedveli és ismeri a régi Generált, az tudja, hogy milyen fontos a vokál hangzása. CHARLIE: Emlékszem, annak idején a Generállal nagyon érdekes muzsikát játszottunk, s most is nagy várakozással tekintek a koncertek elé. Persze ez más lesz, mint anno, de ettől lesz különleges, érdekes. A mai fiatalok talán valamit megsejthetnek, megérezhetnek majd az egykor

80

GENERÁL együttes

legendás banda varázsából. Mert ez egy szuper csapat volt. Innen lett sztár mindenki. James és Solti Jánoska mentek az LGT-be, Tátrai Tibi a Skorpióba. Révész a Piramis frontembere lett, Novai a Hungáriával lett hihetetlenül sikeres, Várkonyi pedig megcsinálta Magyarország első Rockszínházát. Póta András Cuci pedig a Charlie zenekarban dobolt tíz évig. A Mikrolied-es lányok is szép karriert futottak be. JAMES: Egyfajta kíváncsiság vitt bele ebbe a formációba és ugyanakkor egy próbatétel is az együtt muzsikálás. Szeretem a kihívásokat, ugyan a számok szövege ugyanaz, csak a mai eszünkkel, tapasztalatunkkal a hátunk mögött nyilván másképp fogalmazzuk meg a klasszikus nótákat. NOVAI: Érdekes, hogy bár legutóbb 2000-ben játszottunk együtt s most, amikor elkezdtünk próbálni, olyan mintha tegnap hagytuk volna abba, szinte csak címszavakat kell mondani, s mindenki tudja „merre, hány méter”. S a reakciók is olyanok, mintha a régi idők kelnének életre. Azt hiszem, épp ez a Generál titka.



ZENÉSZEK

81

Mélyinterjúk LIVE! Lélekemelő talkshow műsorok színházi körülmények között!

www.m elyinterjuk. hu

Exkluzív könyvbemutató gálák 82 a könysorozat szereplőivel!

Csézy „Mindenkinek fel van adva a lecke...” „Abszolút érzem az idő mulandósságát, talán ezért is tartom fontosnak az élet apró örömeit is. Például mindig megcsodálok egy naplementét. Vagy ülök a teraszon és nézem a kutyákat, ahogyan vágtáznak kint a kertben. Ezek annyira gyönyörű dolgok és olyan kevésszer láthatjuk. Gondolj csak bele: életünk során jó esetben megnézhetjük nyolcvanszor, hogyan virágoznak a fák. Esetleg nyolcvanszor karácsonyfát állíthatunk… Ezek véges dolgok, éppen ezért ügyelek arra, hogy gondosan figyeljek ezekre a pillanatokra...”

83

Az első interjúi egyikét nekem adta pályafutása kezdetén. Éppen ezért mindig, amikor találkozunk, azt mondja, nem változtam semmit. Ő viszont változott. Az elmúlt években annyi minden történt vele, amennyi talán tíz emberrel egybevéve sem történik, mégis mosolyog. A hullámvölgyekből rendre mosolyogva tér vissza és képes a folyamatos megújulásra. Azt mondja, lelkileg jóval erősebb lett az utóbbi időben. Az első beszélgetés óta eltelt már legalább nyolc esztendő, épp itt volt az ideje egy újabb interjúnak. – Amikor felhívtalak, hogy beszélgessünk és közöltem, hogy a női lélek rejtelmeit kutatom, azt mondtad, hogy… – …a női lélek kifürkészhetetlen. – A te lelkedet ki fejtette meg eddig? – A férjem. A barátok más részét ismerik a lelkemnek, ők ugyanis mind más életszakaszban csatlakoztak be az életembe. Mindegyikkel más is a kapcsolatunk, más a kötődés. – Van még nálad barátfelvétel? Engedsz új embereket az életedbe? – Igen, mindig mindenkinek adok lehetőséget. Attól még, hogy csalódsz embereknek, másoktól nem veheted el a lehetőséget. Nem lehet tudni előre, ki milyen élményeket tartogat számodra az életben. Az első benyomás fontos. Azt vettem észre, hogy aki elsőre szimpatikus, arra hosszú távon is számíthatsz. Az ösztönökre hallgatni kell. Az egyre gyorsuló világ zakatolása ugyan próbálja ezeket elnyomni, de nem szabad hagyni. – Képzeld el, én elsőre, ránézésre megmondom mindig, ki milyen ember. És kivétel nélkül, azokról is megmondtam azonnal, hogy át fognak verni, akik később valóban átvertek. – Ez egy nagy előny az életben. (mosolyog) Ennél már csak az érdekesebb, amikor belép valaki egy helyiségbe és olyan érzésed van, hogy ismered őt rég óta. Vagy két másodperc alatt annyira egy hullámhosszra kerültök, mintha órák óta beszélgetnétek. – Az ilyen eset például micsoda? – Lehet, hogy nem az első találkozás… Nem tudjuk, hogyan működik ez az egész csoda. – Ez nyilván több életet jelent…

84

CSÉZY

– De az nem zárja ki a Jóisten létezését. Legalábbis nálam nem. Az, hogy emberek mit írtak le egy könyvben, ami szerint élünk, és ami igen hiányos… Számmisztikusok szerint én egy roppant „öreg lélek” vagyok, és ha létezik reinkarnáció, akkor én többet már nem jövök, amennyiben nem szúrok el nagyon valamit. Állítólag a jelenlegi életem legfőbb feladata, hogy megtanuljam az elengedést… – Mióta vagy nyitott a spiritualitásra? – Nem vettem észre magamon tudatosan, hogy nyitottá váltam, hanem az események formáltak. Nyilvánvalóan semmi nem történik ok nélkül. – Ha tíz évvel ezelőtt beszélgetünk erről… – Nem biztos, hogy ilyen dolgokról is meséltem volna. Akik ismernek régebb óta, azok szerint jóval nyitottabb vagyok most.

„AZ ESKÜVŐNKÖN KISÍRTAM MAGAMBÓL MINDENT – IGAZ, KÖNNYEK NÉLKÜL” – Kellett ehhez a nyitottsághoz a férjed is? – Ez egészen biztos. – Nem véletlenül kérdeztem, hiszen hoztál nekem egy CD-t, „Szeretlek” felirattal, rajta az esküvői képetekkel. – Több okból is fontos ez a dal. Egyrészt az esküvő miatt, másrészt ez életem első dalszövege. Nyilván az inspiráció adott volt és igyekeztem az egész történetünket belefogalmazni egy dalba. Márpedig az életünk nem volt könnyű az elmúlt időszakban. Az esküvőnkön aztán ki is „sírtam” magamból mindent – igaz, könnyek nélkül. Aki közelebbről ismer minket, abszolút átérezte ott és akkor ennek a dalnak a lényegét, aminek egyébként Menyhárt János szerezte a zenéjét. – Hogyan lehet megállni könnyek nélkül egy eleve mély érzelmi töltéssel, sok fájó emlékkel teleszőtt dal eléneklését? – Mondjuk úgy, hogy gondos előkészítéssel… Amikor az ember az esküvőjére készül, az eleve egy különleges lebegő és remegő állapot. Roppant érzékenyek voltunk mindketten Lacival, a párommal. Nem akartam olyan helyzetbe hozni, hogy az esküvőn mindenki előtt sírjon, ezért megmutattam neki már korábban. Ott a stúdióban nem is állta meg könnyek nélkül. Aztán összeszedte magát. Egyébként nem csak neki, de Menyhárt Jánosnak és Rakonczai Viktornak is könnyes lett a szeme, amikor énekeltem a dalt. Ők ott voltak az esküvőnkön is. 500 ember előtt énekeltem el a dalt annak az embernek, akit a világon a legjobban szeretek. – Olyan sokan voltak az esküvőtökön? – Bizony. Gyönyörű esküvőnk volt Mezőkövesden. Olyan, amilyen a nagy könyvben meg volt írva. ZENÉSZEK

85

– Általában már egy 150 fős lakodalomra is azt mondják, hogy „nagy lagzi”, de 500 fő meg egyenesen tömeg. Kiket hívtatok meg? Ennyi rokon van? – Rokonok, barátok, plusz a férjem sok emberrel dolgozik együtt, akikkel az évek során barátokká is váltak. Az 500 emberből egyetlen olyan személy sem volt, akit illendőségből hívtunk volna meg, vagy bármiféle üzleti gondolattal. Mindenkit szerettünk, aki ott volt és még így is maradtak ki emberek. A polgári esküvőnket viszont a kertünkben tartottuk és ott mindössze húszan voltunk. Annak is megvolt a varázsa. Igazából teljesen mindegy, mennyien vannak… – Hova fér be egyáltalán 500 ember? – Látom, nagyon beragadt neked ez az 500 vendég… (nagyon nevet) Képzeld, Mezőkövesden nem volt olyan hely, ahová befértünk volna ennyien, ezért építettünk egy hatalmas sátort, ami úgy nézett ki, mint egy bálterem. Nagy táncparkett, drapériák, rengeteg virág mindenütt. Kifejezetten arra az egy napra épült fel, aztán el is bontották. Már nem létezik az a helyszín a Zsórifürdő melletti parkban. – Mi volt például a gratulációnál? 500 ember sorba állt, hogy puszit adhasson nektek? – Rátapintottál az egyetlen gyenge pontra. Mert egyébként minden szuper volt aznap. De az az egy óra, amíg 500 ember gratulált ott a sátor mellett, az nagyon kemény volt. Utána viszont egész éjszaka táncoltunk, hajnalban pedig AC/DC-re ugráltunk.

„A NAGYVÁROSBAN TUD AZ EMBER IGAZÁN EGYEDÜL LENNI” – Hol éltek? – Gyönyörű helyen, Makláron. 11 állatunk van, 4 kutyánk és 7 macskánk, akikhez igyekszünk mindig haza, nem hagyjuk őket hosszú ideig egyedül. Soha fel nem merült, hogy a fővárosba költözzünk. Nem maradok le semmiről, mert mindig ott vagyok, ahol éppen lennem kell. A férjemmel akár egy vacsoráért is „elugrunk” Pestre. Maklárról egy óra alatt Budapestre érünk, hiszen van autópálya. Egyébként meggyőződésem, hogy nem vagyok egyedül a lokálpatriotizmusommal, mert a legtöbb ember még a Dunántúlra sem költözne el az ország északi részéről, mert oda köti mindene. Nyilván sok fiatal szerencsét próbál, de én valahogy másképp működöm. – De ez mind idő és pénz. Benzinpénz. – Nem ezek a fontos dolgok. Úgy gondolom, a nagyvárosban tud az ember igazán egyedül lenni. Ha itt bajod van, magadra maradsz. Felületes barátságok vannak, az igazi mély kötődések nem feltétlenül itt köttetnek. Hiszek az emberi kapcsolatokban.

86

CSÉZY

– Tudnál más országban élni? – Nem nagyon. Elképesztő honvágyam van. Egyszer Amerikában vendégszerepeltem két hónapig és számoltam vissza a napokat. Imádom ezt az országot, itt tervezek megöregedni és azt szeretném, hogy a gyerekeim is itt nőjenek fel. – Japánba sem vágysz vissza? – Nagyon érdekes, hogy ezt kérdezed, mert az egyetlen hely a világon, ahová visszavágyom. Egy hónapot töltöttem ott 20 évesen. Emlékszem, egyedül utaztam és Párizsban kellett a Charles de Gaulle reptéren átszállni. Azt hittem, elkallódom, de csak odaértem. Európa kiállításon jártam kint, egy luxusáruház ötödik emeletére hívták meg az európai népművészeket, kézműveseket, ahol én képviseltem Magyarországot. Készítettem táskát és kulacsot, s ezeket ott meg lehetett vásárolni. Minden délutánra kaptam egy embert, aki megmutatta Tokyo nevezetességeit. 20 évesen ötcsillagos szállodában laktam, jó éttermekben ettem és sok pénzt kaptam érte. Ez volt az első fizetésem és akkor vettem életem első mobiltelefonját. – Hogyan jött az életedbe ilyen lehetőség? – A nagyin keresztül. Neki ugyanis állandó kiállítása volt Japánban. Egy tokyoi hölgy évente járt hozzá és meghívott. Ez az ismerős vitt ki, aki szintén ott volt velem a magyar standnál, én pedig bemutattam, hogyan készülnek ezek a magyar népművészeti csodák.

„A MATYÓ KULTÚRA A SZELLEMI ÖRÖKSÉGEM” – Ápolod ezt a kapcsolatot? – Sajnos nem. Bízom benne, hogy egyszer lesz újra kapcsolatunk. – Ha egyetlen kifejezéssel kellene megfogalmaznod, mit jelent számodra a matyó kultúra, a népművészet, mit mondanál? – Szellemi örökséget. Népművész családból származom, talán a leghíresebb népművész dinasztiából, ugyanis Kis Jankó Bori leszármazottja vagyok. Mezőkövesdet ő tette híressé, hiszen ez a család az 1700-as évek óta foglalkozik népművészettel, melynek a nagymamám volt az utolsó népművésze. Ez az én szellemi örökségem, s a nagymamám a lelkemre kötötte, hogy ezt tovább kell vinnem. Ez lett a feladatom. – Áldás vagy átok egy generációkon átívelő családi örökséget kapni? – Mindenképp áldás, de nagy felelősség, hogy megőrizzem. – Édesanyádat abszolút nem vonzotta ez a világ? – Nagyon érdekes, mert a matyó népművészetről mostanában előadásokat tart, sőt még énekel is hozzá, hiszen énektanár. Ő azonban teljesen más típus, mint én vagy a nagymamám, ettől függetlenül azonban a ZENÉSZEK

87

család múltját méltón képviseli. Jómagam pedig a legősibb matyó kultúrát viszem tovább, amit a szűcsös bundákra vittek fel régen. Azt vittem át textilre, ezeket őrzöm. – A ti családotokat úgy kezelik helyben, ahogy azt kell? Méltó módon, tisztelettel? – Nézd, ez mindig az adott város vezetésén múlik, hogy mennyire van bennük művészi hajlam, mennyire érzékenyek. Nem foglalkozunk mi ezzel. Egy biztos, én mindig a mezőkövesdi kultúrát képviselem majd, ahogyan eddig is, függetlenül attól, hogy ezt mennyire értékelik. Én ezt a városért teszem. – Ez a fajta családi múlt a felmenőiddel ad egyfajta méltóságot, tartást is? – Képzeld el, annak idején Japánban odahoztak egy gyönyörű albumot, lexikont. A matyó kultúráról szólt. Azt kérték, írjam alá. Annyira meg voltam illetődve, hogy nem volt szívem azt az exkluzív kiadványt „összefirkálni”. Ők például sokkal jobban értékelték a művészetünket, mint mi magunk. Amiért számomra fontos még a népművészet tovább vitele, hiszen meg szeretném tanítani azoknak a fiataloknak, akik egyfajta példaképük vagyok, hogy legyenek büszkék az értékeinkre. Mert Magyarországon rengeteg olyan érték van, amit nem kezelnek a megfelelő helyén. Mindig fontosabb a „külföldi”, függetlenül attól, honnan jött. Épp azért dolgozom, hogy becsüljük meg, amink van, ne menjünk el mellette és becsüljük meg. Az is lehet, hogy ehhez egy élet is kevés.

„VÁSÁRLÓ-ORIENTÁLT ÜZLETASSZONY VAGYOK, SZERETEM, HA MOSOLYOGVA LÉPNEK KI AZ EMBEREK AZ ÜZLETEMBŐL” – Ma már Csézy ruha kollekció is létezik. – És nagyon büszke vagyok rá! Az Eurovízión 2008-ban Tóth Bori készítette a ruhámat és a nagyi tervezett bele egy motívumot. Már akkor eszembe jutott, hogy kellene valamit csinálnom, az utóbbi időben pedig ez is beért. Több ruhakollekció mellett esküvői ruhákat is tervezek, amelyet nagy divatbemutatókon bemutattak. Rengeteg külföldi vásárol, és aminek külön örülök, egyre több magyar vendég érkezik. Próbáltam ezt úgy tovább gondolni a matyó kultúrát, hogy „hordható” legyen. A régi népviseleti forma a fiatalok számára ma már hordhatatlan, megújítva azonban elegánsan hordható. Ugyan már nem tudom megkérdezni, de bízom benne, hogy ha látná, büszke lenne rám a nagymamám. Amikor készítek egy új ruhát, mindig eszembe jut, vajon mit szólna hozzá a nagyi. – Hogy néz ki a szalonodban egy ruhavásárlás?

88

CSÉZY

– Gondos egyeztetéssel történik minden. Nálunk nem egyfordulós a vásárlás, mivel mindenkinek személyre szabottan készítjük el a ruháját. Ez legalább három próbát igényel. Igyekszem minden alkalommal ott lenni és ötletelni. Főleg menyasszonyok esetében, hiszen fontos, hogy fülig érő szájjal lépjenek ki a boltból. – Tehát nem Heves megyéből irányítod távvezérléssel a boltot… – Lehetne úgy is és nyilván a külföldieknek nem mond semmit a Csézy név, max, amikor az Eurovízióból beazonosítanak. A magyar vásárlókhoz azonban, amikor csak tehetem, megyek és még a magas sarkúmat is kölcsön adom a próbához, ha úgy adódik. Maximálisan vásárló-orientált üzletasszony vagyok. Sosem értettem azokat a boltokat, ahol meg voltak sértve, ha betértél vásárolni. – Pedig sok ilyen van… – Sajnos igen. A mi üzletpolitikánk, hogy ha pénzt hagy ott valaki, akkor valóban mosolyogva, elégedetten távozzon a boltból. Ezt a dolgozóktól is elvárom. – Egy átlagembernek megfizethető a te márkád? – Igen. Úgy alakítottam ki a termékskálát, hogy a kispénzű emberek és a luxust kedvelők is találjanak kedvükre való darabokat. Igyekeztem úgy belőni mindent, hogy mindenkinek megfizethető legyen. Ebben a boltban a blúzoktól kezdve az estélyi ruhán át minden van. Széles a paletta. – Jól megfér egymás mellett a zene és a kollekció? – Teljes mértékben. A zene egyébként is hullámzó dolog. Amíg albumot készítesz, az intenzív időszak, mindig menni kell. Az üzlet pedig nagyon egyenes vonal, jobban kiszámíthatóbb, mint a zene és a poppiac.

„SOK EMBER KAP TEHETSÉGET A JÓISTENTŐL, DE KEVESEN TUDNAK ÉLNI A LEHETŐSÉGGEL, MERT EGY GYÖNYÖRŰ HANGGAL DOLGOZNI IS KELL” – Énekművészi diplomád van, az operaénekesek pedig szinte azonnal befogadtak. Ez mennyit tesz hozzá a popzenei létedhez? – Nagyon sok pluszt ad. Olyan dolgokat tud az ember kihasználni az adottságaiból, ami egy élő koncertnél eleve előny, hogy ha hangosan akarok énekelni, akkor ne torokból ordítsak, hanem a rezonáns üregeket használjam. Tudni és érezni kell, hol van pontosan a hang. Ha az ember nem jó technikával énekel, azzal hangszalag csomót idézhet elő. Sok énekesnek ezért nincs már hangja idővel, mert nem tudja jól használni az adottságait. Pedig sok ember tehetséges, hatalmas lehetőséget kap a jóistentől, akinek gyönyörű a hangja, de ezzel dolgozni kell. Az úszók is, ha nem gyakorolnának, nem tudnának olimpiára menni. A hangszalag egy izom, amit ugyanúgy edzésben kell tartani, mint bármi ZENÉSZEK

89

mást. Nekem a klasszikus tanulmányok segítettek. A popzenét kicsit lazábban kell énekelni, én a kettőt vegyítem. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy negyven felett milyen lesz majd a hangom, mert nagyon érik. Az biztos, hogy folyamatosan fejlődni fog az ének tudásom. – A zenei pálya azonban nagy hullámvasút. Egyszer fent, egyszer lent… – Igen, ezt magam is tapasztalatom. Van, hogy az ember körül néha nagy hajcihő van és a bulvár oldalról szétszedik, miközben szakmailag szeretne sokkal többet megmutatni magából. És a kettő nem mindig megy. Egyik állandó zeneszerzőm, Menyhárt János mondja mindig, hogy soha ne változtassak azon, amilyen vagyok, mert hosszú távon az marad hiteles ember, aki kitart az elképzelései mellett. Akkor tudok majd nagy koncerteket csinálni, arénákat megtölteni, ha egy élet munkásságát végigviszem ugyanabban a stílusban. Márpedig én elsősorban lírai énekesnő vagyok.

„MINDEN EMBER ÉLETÉBEN TÖRTÉNNEK SZOMORÚ, VISSZAFORDÍTHATATLAN DOLGOK…” – Annyiszor említetted a beszélgetés során a nehezebb időszakokat. Kísért még a múlt? – Egy ilyen tragédiát, ami az életemben történt, nehéz feldolgozni és a megfelelő helyre tenni, de nagyon igyekszem jó dolgokat észrevenni a világból és örülni annak, ami van. Egyre inkább megbecsülöm az életet. – Szerinted mindenki érteni fogja, hogy miről beszélünk? – Biztos vagyok benne, mert 70 napig volt az eset az újságok címlapjain. Történt egy tragédia az életemben, ahogyan minden ember életében történnek szomorú, visszafordíthatatlan dolgok. Mindenkinek fel van adva a lecke. – Mennyi ideig tartott a talpra állásod? – Két teljes évig. – Ez önterápia volt inkább vagy a későbbi férjed segített? – Főleg a férjem. Ő minden nap, éjszakákon át beszélgetett velem, hogy ezt fel tudjam dolgozni. És a szeretetével segített abban, hogy túl tudjuk élni ezt az időszakot. Nélküle nem lennék itt. Annyira szeretem őt! Soha életemben nem tudtam ennyit beszélgetni senkivel és végre megélhetem azt is, hogy egymás pillantásából ki lehet találni, mire gondol a másik. Ez a legnagyobb kincs az életben, nem a földi javak. Kívánom, hogy mindenkinek tapasztalja meg, milyen az, amikor van egy társa, szerelme, barátja és szövetségese egy személyben. Ennél nincs fontosabb! Remélem, hogy ezt a sok törődést vissza tudom majd adni neki az életben,

90

CSÉZY

amennyit én kaptam tőle az elmúlt években. – Maradtak el barátok mellőled? Csalódtál emberekben? – Különös, hogy nem a legnehezebb időszakban történtek a csalódások, hanem már akkor, amikor kezdtem picit talpra állni. Amikor sikeresebb lettem, készítettem egy saját ruhakollekciót vagy üzletem lett. Ennek az örömében már kevésbé tudnak osztozni emberek, mint a szomorúságban vagy a bánatban. – Manapság, amikor álmodsz, melyik korszakodat álmodod gyakrabban? A régmúltat vagy ezt az új boldogságot? – Abszolút jókra gondolok és azokat is vonzom be. Nem mondom, hogy nem jönnek elő dolgok, de nem ez a jellemző. Egyébként, ha kívánhatnék, akkor mindig olyan reggeleket szeretnék, mint amilyen régen volt a nagyiéknál. Úgy ébredni még egyszer, hogy ők beszélgetnek, közben sül a bundás kenyér és hozza a tejeskávét. Ez hatalmas élmény volt gyerekkoromban is.

„SZÁMOMRA A NAGYI PÁRNÁJÁNAK ILLATA JELENTETTE A GYEREKKORT, S EMIATT ÉDESANYÁM SOKAT SZOMORKODOTT” Amilyen emberré váltam végül felnőttként, az a nagymamámnak is köszönhető. Nagyon jó a kapcsolatom a szüleimmel is, de hiányérzetem van. Az egész gyerekkoromat a nagyszülőknél töltöttem, mert a szüleim építkeztek, édesanyám közben főiskolára járt. Annak idején sírva hagytak a nagymamánál, nem akartam ott lenni, aztán ez átfordult, és azért sírtam, mert haza kellett menni. Kialakult az ösztönös kötődés, ami másoknál általában a szülőkkel alakul ki. Nekem a nagyi párnájának az illata jelentette a gyerekkort, s emiatt édesanyám sokat szomorkodott. – Beszéltek erről édesanyáddal? – Igen, megbeszéltük, és szerencsére nagyon jó a kapcsolatunk. De tanultam ebből, és ha itt lesz az ideje, anyaként levonom majd a tanulságokat. A gyerekemet majd a hátamra kötöm, és igenis elviszem a szalonba is magammal, ahol elmászkálhat, amíg én a ruhákkal foglalkozom. Vagy a fellépésekre. Fontos, hogy együtt töltsük az időt, mert az alapozásnál nem mindegy, kivel tölti az ember az idejét. – Meddig éltek a nagyszülők? – A papám 2000-ben halt meg, a nagyi pedig 13 évvel később.

„IGENIS, LEHET GYÖNYÖRŰ EGY HALÁL. MAMI TÁVOZÁSA OLYAN VOLT, MINT EGY MESE”

ZENÉSZEK

91

Az elmúlás gyakran volt téma köztünk a nagymamámmal. Nyilván egy 88 éves ember esetében ez nem olyan meglepő, főleg egy olyan kapcsolatban, mint nálunk, hiszen mi össze voltunk nőve. Engem mindig foglalkoztatott a téma. Abszolút érzem az idő mulandósságát, talán ezért is tartom fontosnak az élet apró örömeit is. Például mindig megcsodálok egy naplementét. Vagy ülök a teraszon és nézem a kutyákat, ahogyan vágtáznak kint a kertben. Ezek annyira gyönyörű dolgok és olyan kevésszer láthatjuk. Gondolj csak bele: életünk során jó esetben megnézhetjük nyolcvanszor, hogyan virágoznak a fák. Esetleg nyolcvanszor karácsonyfát állíthatunk… Ezek véges dolgok, éppen ezért ügyelek arra, hogy gondosan figyeljek ezekre a pillanatokra. – Mikor szembesültél először a halállal? – Korán, már gyerekként. A szüleim elvittek temetésekre. Tudom, hogy manapság sok kisgyereket tudatosan nem visznek el búcsúztatókra. Engem nem kíméltek és nem is baj, mert ez hozzátartozik az élethez. – Azt mondtad, a nagymamáddal sokat beszéltetek a témáról. Fel lehet így készülni a végső búcsúra? – Igen. És széppé lehet tenni így a búcsút. Amikor nagymamám már beteg volt és lehetett tudni, hogy meg vannak számlálva a napjaink, kiszálltam egy nagyon nézett tévéműsorból, a Nagy Duettből, ahol Gesztesi Károly volt a partnerem. Így tudtam ott lenni a Mami mellett, amikor eltávozott. És ez kevés embernek adatik meg. Akkoriban eleve úgy néztek ki a napjaim, hogy reggel bementem Mamihoz a kórházba, majd utazás Pestre, próba és este megint kórház. Ott feküdtem mellette két órát. Megígértem neki, hogy ott leszek mellette a „nagy pillanatban” is és számomra ez volt a legfontosabb. Gyönyörű volt a búcsú, ahogyan a lelke elhagyta a testet. Ez egy mese. – Lehet gyönyörű egy halál? – Lehet. Ez az volt. Ahogyan kilehelte a lelkét, megváltozott az egész teste. Akkor tudtam meg, hogy őt nem veszíthetem el már soha, mert ami ott maradt utána, az már csak egy báb. Amikor a lelke eltávozott, az olyan volt, mint egy pillangó, ami kirepül a bábból és ott marad egy üres burok. És azóta is érzem, hogy velem van, mindenben segít. – Így azért az elengedés is más. – Nagyon más. A búcsú előtt eleve mindent meg tudtunk beszélni. Sőt, a távozása előtt én kértem, hogy már ne féltsen engem, jó kezekben vagyok, menjen nyugodtan. Mindig mondta, hogy nem tud engem addig itt hagyni, amíg nem látja, hogy valakire rá mer bízni. Így váltunk el és remélem, még találkozunk. – Hol? Miben hiszel? – A Jóistenben. Hiszek abban, hogy ő létezik. A hitem óriási segítség volt abban, hogy a történteket kezelni tudjam, el tudjam magamban helyez-

92

CSÉZY

ni. Tudom, hogy ők várni fognak engem majd ott és találkozni fogunk.

„AMIKOR AZ ÖCSÉM SZÜLETETT, KIÍRT A HÁZIORVOS KÉT HÉTRE” – Más téma. Az olvastam valahol, hogy szinte minden kétkezi munkát meg tudsz és meg is csinálsz a ház körül. – Édesapám autószerelő és szakoktató, édesanyám pedig, mint már említettem, énektanár. Megtanítottak a munkára, nem esem kétségbe semmitől. Talpraesettnek neveltek. – Öcséd 15 évvel fiatalabb nálad. Milyen kapcsolat alakult ki köztetek ilyen nagy korkülönbséggel? – Különleges. Kicsit anyai is a kapcsolatunk és testvéri is. Nagyon sok időt töltöttem vele, amíg kicsi volt. Eleve engem írt ki a háziorvos két hétre, amikor született, mert anyukámnak rengeteget segítettem. Szinte jobban bántam vele, mint ő. Már kétévesen vittem magammal templomba. Aztán a sikereim kicsit háttérbe szorították. Gyakran megesett, hogy biciklizés közben azt kérdezték tőle, mi van Böbivel, tőle pedig senki nem kérdezte meg, hogy van. Ma már, ahogyan egyre érettebb, egyre jobban kezei. Nagyon helyes srác, ám kissé későn érő típus. Szeretném, ha majd jól választana párt magának, ha engedi, terelgetni fogom. – Ha már itt tartunk, udvarolnak neked férfiak? – Most, miután férjhez mentem? – Ne viccelj, ez általában nem érdekli azokat, akik udvarolnak. Próbálkoznak? – Egyszer behívtak egy napilaphoz chatelni és magázódva kérdezgettek. Azt mondták a szerkesztők, hogy ez nagyon ritka. Valamiért tisztelnek engem és ez a férfiakra is igaz. Szoktak bókolni, de soha nem tolakodó módon. Általában egyébként dalokkal kapcsolatban kapok visszajelzéseket. Nálam még nem volt negatív élmény. Persze olyan előfordult korábban, hogy minden nap virágcsokrot találtam az autómon. Akkor picit féltem, hogy majd ki ugrik elő a bokorból. Olyan is volt, hogy követtek, ő éppen egy nős ember volt, aki esténként eljárt a felesége mellől, de az sem volt zavaró, mert aztán leállt. Vagy egyszer egy apuka megvárt a kisgyerekével egy bevásárlóközpontban, hogy lásson. De ennél durvább eset nem történt. Kerek az életem, és köszönöm, jól vagyok. Szeretnék sok gyereket, méghozzá hármat. Ha pedig kívánnál nekem valamit, akkor azt kívánd, hogy maradjunk olyan boldogok, amilyenek most vagyunk. – Ezt kívánom!

ZENÉSZEK

93

Csézy: Szeretlek Ez a hajnal másképp ébresztett fel. Minden pillantásom Téged figyel. Úgy lüktet benn a szívem, mert eljöttél ma értem és itt vagy most velem kedvesem. Lelkem mint egy szárnyszegett madár. Úgy érkeztem meg űzve hozzád. A láncok mélyre húztak, s a hangok elcsitultak néma lett az ég, úgy féltem. Súgd meg kérlek százszor még. Rám találsz ha elvesznék. Két karodban érzem megnyugszik a szívem nem kívánhatnék mást csak Téged. Hosszú volt az út míg vártál rám. És Én meg érkeztem végre hozzád. Te lettél az élet és már semmitől sem félek megtanítottál újra élnem. Súgd meg kérlek százszor még. Rám találsz ha elvesznék. Két karodban érzem megnyugszik a szívem nem kívánhatnék mást csak Téged. Nem számít ha szét hull a Világ. Két szemednek fénye visz az úton tovább. Mély álomból ébred a remény Tudom nem véletlen küldött hozzám az ég. Hadd mondjam most végre el Neked. Érted érdemes volt újra kezdenem. Túl rövid az élet, hogy egy percre is elveszítsem a legnagyobb csodát Téged. Súgd meg kérlek százszor még. Rám találsz ha elvesznék. Két karodban érzem megnyugszik a szívem Én így szeretlek hát míg élek.

94

CSÉZY

Farkas

Gábor Gábriel

„Tele van az életem nagy pillanatokkal”

„Anyám azt mondta, ha mindig azt csinálom, amit szeretek, akkor boldog leszek és soha nem fogom úgy érezni, mintha dolgoznék. És igaza lett... Nagyon sokáig csak a felsőosztály szórakoztatásában voltam ismert. Egy különlegesség voltam, amit nagy eseményeken, céges partykon, nagyvárosi rendezvényeken a szűk közegnek adnak. Mint Tony Benett, vagy Sinatra...”

95

Úgy gondoltam, rendhagyóan indítom ezt az interjút. Kérem, kövessék az utasításaimat. Keressenek rá a YouTube-on erre a videóra: „Farkas Gábor Gábriel - Ajándék”. Hunyják be a szemüket! Amikor vége az összeállításnak, kinyithatják. Hölgyeim és Uraim, ő Farkas Gábor Gábriel! Önmagáról azt mondja, eddig a felsőosztály szórakoztatásában volt ismert. Budapest egyetlen műsoros mulatójának, az Orfeumnak rendszeres fellépője különböző produkcióival. Gábriel az éneklés mellett festőművész és színész is. Közös barátunk hetek óta szuperlatívuszokban beszélt Gábrielről. Az illető azonban soha nem volt egy rajongó típus, ezért sem értettem, mi ez a tini lányokat megszégyenítő imádat, amivel az énekesről beszélt. Hogy ő napok óta mást sem hallgat, csak Gábrielt, és ez a férfi egy zenei csoda. Maga a zene. Roppant kíváncsi voltam, mi ez az őrület nála. Ezért is örültem annak az ajándék lemeznek, amit a beszélgetés után Gábrieltől kaptam. A címe is ez: „Ajándék”. Mit gondolnak, mi történt? Az autó magnójából ki sem vettem napokig a lemezt. Legalább tizenötször - ha nem többször - végigpörgött. Elejétől a végéig. Gábriel azért jó, mert hitelesen adja vissza azt a vonalat, ami Szécsi Pál és Máté Péter halálával eltűnt Magyarországon a könnyűzenéből. Persze millióan feldolgozták, és elénekelték a dalaikat, sokszor fogtam is a fejem, hogy egy-egy, magát előadónak nevező „karaokebajnok” hogyan merészeli a „szájára venni” ezeket a nótákat. Gábriel azonban egyenes folytatása egy letűnt generációnak. És nagyon jó. Hogy a főhős milyen hatással van a zenebarátokra, annak legszebb bizonyítéka, hogy a rokonságból valaki nemes egyszerűséggel elemelte a CD-t az autómból.

96

FARKAS GÁBOR GÁBRIEL

Olyasvalaki lehetett, akinek lelkesen mutattam Gábriel zenéjét. Mindezt abból a cetliből gondolom, amit a kesztyűtartóban találtam, csupa nagybetűkkel, hogy még csak véletlenül se ismerjem fel az illetőt: EZ A LEMEZ MÁR A MIÉNK. ÉS SOHA NEM ADJUK VISSZA. Írta az ismeretlen elkövető... Igen, a fiatalember feltűnt tehetségkutatóban. Erről is szót ejtünk nemsokára. A Pesti Broadway-en ültünk be egy kávéházba, ahol egymásnak adják a kilincset a művészvilág nagyjai. Kivétel nélkül, mindenki odaköszön neki. – Mit iszol? – Tejes teát. – Finom? – Én imádom. Kóstold meg! Balatonfüredi vagyok, de gyerekkoromban sokszor le voltam adva „Kiss mamához” Hódmezővásárhelyre. Kiss mama jókat sütött, főzött, bármelyik napszakban előkerült egy fánk, vagy valamilyen sütemény. Szerettem vele főzőcskézni a konyhában. Ő ivott állandóan tejes teát, megkóstoltam és rákattantam. Mindig furcsán nézett rám mindenki, hogy mit csinálok a teával, de amikor Angliában voltam, azért néztek rám furcsán, mert látták, hogy nem vagyok brit, és mégis így iszom a teát. Viszont egy automatához, ha odamentem az egyetemen, oda volt írva, hogy white tea. Lehetett tejes teát kérni műanyag pohárkában. – Jól láttam, hogy 38 éves vagy? – 39 leszek… – A balatonfüredi kisfiú annak idején képzeletben hová helyezte magát ennyi idős korára? – Ennyire előre nem terveztem. (mosolyog) Csak 24 éves koromig voltak terveim, és azok kettő kivételével be is jöttek. Mindkettő kiesőnek köze van ahhoz, amit most csinálok, tehát művészeti ágakról van szó, de mindkettő nagyobb költségvetés-igényű. Ma még nem tudom azt megtenni, hogy „bérelek” egy szimfonikus zenekart, akiket karmesterként irányítok. Sinatra csinálta ezt. De én nem vagyok egy felsőfokot végzett komolyzenész, aki partitúrákat olvasson. A karmesterség után a másik a film, ami nagyon vonz. Persze az sem egy filléres műfaj. Anyám azt mondta, ha mindig azt csinálom, amit szeretek, akkor boldog leszek és soha nem fogom úgy érezni, mintha dolgoznék. És igaza lett. A több lábon állás ezért is fontos a művészetben, mert ha egyik nem megy úgy, ahogy kellene, át tudsz térni a másikra. Mindennek megvan a maga ideje, hogy mi mikor történik meg. Nem szabad semmit erőltetni. ZENÉSZEK

97

Ha valamire nagyon rágörcsölsz, nem fog összejönni, csak tolódik. Ezt csináltam hat évig a lemezzel. Toltam magam előtt, pedig már majdnem kész volt. – Mi volt az oka a tologatásnak? – Főleg a pénz. Pedig nagyon szerettem volna, mentem utána, tárgyaltam, egyeztettem. Aztán hat év után egyszer csak jött egy telefon, amire nem számítottam. Azt mondta egy nagy cég, hogy nem találjuk a lemezedet, de szeretnénk belőle több száz darabot venni karácsonyi ajándéknak. Így tudtam befejezni… Többféle művészeti ágban is alkothatok. Zongoraművész csak azért nem lettem, mert apám, aki inkább racionális gondolkodású műszaki ember, nem engedte. Azt mondta, inkább klarinétozzak, vagy olyan hangszert válasszak, amit ad a zeneiskola, mert ha megunom, akkor vissza lehet adni. Pedig nem unok meg semmit, csak éppen mást is akarok csinálni. Visszatérve a zongorához: nagyon szerettem volna, de maga a hangszer egy nagy méretű, nagy értékű hangszer, amit csak úgy egy alsó középosztálybeli család nem engedhet meg magának.

„SOSE ÉRTETTEM, MIÉRT JÖN ANNYI EMBER NYARALNI FÜREDRE. ELEVE AZT SE TUDTAM, MI AZ A NYARALÁS” – Az is maradt a család? Alsó középosztálybeli? – Tulajdonképpen igen. Nincs ezen mit szégyelleni. – Szeretted Füredet? – Nagyon. A dombon laktunk, nagyon sok velem egykorú gyerek volt a környéken. Ott volt mellettünk a kis patak, és a „dzsindzsás” – mi így hívtuk –, ahol lehetett indiánosat játszani a nádasban. A Balatonhoz komoly túra volt legyalogolni, illetve visszajönni, de a része volt ez is, hogy rálátsz a tóra a domboldalból, és elindulsz. Viszont sose értettem, mi az a nyaralás. Nem értettem, miért jön oda üdülniannyi ember. – Vágytál a fővárosba? – Vágytam, de amikor először jártam Budapesten, akkor picit megijedtem. Ez a rengeteg fény, a rengeteg utca… Fel sem fogtam, hogyan képesek kiigazodni az emberek egy ekkora helyen. Hogyan találnak oda bárhová… Nyomasztóan hatalmasnak tűnt akkor. Aztán, amikor évekkel később New Yorkból hazajöttem, és megláttam Budapestet, jót mulattam magamon, hogy anno mennyire megijedtem Budapest méreteitől. – Világpolgárnak tartod magad, aki bárhol eléldegélne a nagyvilágban? – Teljes mértékben. New Yorkba a mai napig honvágyam van. Nagyon jó hely! Persze ott Budapest iránt is volt honvágyam. Ez is jó hely.

98

FARKAS GÁBOR GÁBRIEL

Manapság ráadásul kezdjük elérni újra azt a szintet, ami a 20-as, 30-as években volt, hogy Budapest egy nagy mulató város Európa szívében. Erre még inkább építhetne a városvezetés. Még jobb életet lehetne ezzel teremteni az itt élő embereknek, hiszen az áraink csábítóak a nyugatiaknak. – Jól érzed itt magad? – Jól. – És mennyire érzed magad a helyeden? – Na, már te is kezded… Gálvölgyi is ezzel jött, hogy én nem vagyok a helyemen.

„A JAZZ TÚL SZNOB, A RETRO PEDIG CIKI…” – Álljunk meg. Egy szóval nem mondtam, hogy nem vagy a helyeden. Azt kérdeztem, a helyeden érzed-e magad? – Azt gondolom, az a műfaj, amit művelek, csak addig réteg műfaj, amíg jazz-nek hívod. Abban a pillanatban, ha ez örökzöldnek, vagy klasszikusnak van nevezve, akkor átmegy retróvá. Az egyik túl sznob, a másik pedig ciki. Miközben a sztenderd zene olyan klasszikus, mint a balett. Ezt a fajta sztenderd vonalat senki nem akarta elkezdeni, így felfogni a régi magyar slágereket, holott az olaszoknak, a franciáknak, a németeknek már rég megvannak a maguk sztenderdjeik, csak nem voltak a vasfüggöny mögött. Nekünk itt rekedtek a nótáink. Amikor Liverpoolban voltam a művészeti egyetemen vendégelőadóként 2003-ban, akkor azt tapasztaltam, hogy imádják a régi magyar slágereket. Ezek tényleg jók. Ők megérzik benne a kicsit népzenei, cigányzenei dallamvonalat, és baromi mélyek a szövegek. Annyira szíven találó gondolatok vannak benne. Én szeretem ezt a fajta zenei kultúrát, nem véletlenül imádtam gyerekkoromban a gramofonon hallgatni Kiss Manyit és a többieket. (ebben a pillanatban megszólal az étterem zongoráján a bárzene) Látod, nincsenek véletlenek… A régi gramofonlemezeken hallgattam bele a múltba. Sokáig nem is tudtam, milyen kincs van a birtokunkban. Ezek a gramofonlemezek nagyon merevek voltak, és gyerekként azokkal frizbiztünk. Sajnos sokat összetörtünk. Normál bakelit lejátszónk nem volt otthon, azokat máshol hallgattunk, kazettás magnónk viszont igen. És kazettáink is. Például Neoton Família. Mondtam is Csepregi Évának, amikor évekkel később együtt dolgoztunk a Neoton Swing koncerten, hogy annak idején a Sandokant konkrétan rongyosra hallgattam. – Sok ilyen „nagy találkozás” volt az életedben? – Rengeteg. Ezek nagyon fontos találkozások. ZENÉSZEK

99

Ha nekem annak idején valaki azt mondja, hogy felnőttkoromban az normális lesz, hogy én ezekkel az emberekkel dolgozom, és ők is elfogadnak szaktársként, akkor nem hiszem el. És itt eszembe jut egy poén, amit a legenda szerint Csortos Gyula mondott egy színházi próbán. Egy táncosnő beszólt neki, hogy „kolléga”, mire ő felháborodva válaszolt: „Kolléga? Mióta vagyok én kurva?” (nevetünk) Én persze nem mondok ilyet másnak. Sőt, a tiszteletet megadom mindenkinek. És amikor megkapom viszont, akkor nagyon zavarban érzem magam. Most is leizzadt a tenyerem. A legdurvább a Moulin Rouge bemutató volt 2000-ben. A „Revü Deja Vue”-t Kalmár Péter rendezte, s ez volt a valaha megrendezett legnagyobb költségvetésű revü. Nekem az volt a nagy áttörés 24 évesen, akkor diplomáztam. Ezzel nyitott újra a Moulin. Március 8-án volt a hivatalos megnyitó, és előző nap csináltak egy zártkörű bemutatót, ahová meghívták az összes művésznagyságot. Mint egy Oscar gála magyarban. És mindenki engem nézett. Azt se tudtam, hogy fogom túlélni. Akármerre néztem, vagy Haumann Pétert, Galambos Erzsit, Garas Dezsőt, vagy Psota Irént láttam. Ott volt Cserháti Zsuzsa, Charlie, Koós János, Bajor Imre. Mindenhol csak ilyen emberek ültek, és háromszázan voltak. Még a csilláron is lógtak. Amíg a függöny mögött átdíszítettek, az én feladatom volt az átkötések levezénylése is. A nyitó kép után kacsavadászatra indultam egy kacsasíppal a nézők közé. Le kellett lőnöm a kacsákat, a világosítópultból dobálták a plüsskacsákat, és az volt a játék, hogy meg kellett őket főzni. Amikor kijöttem a pisztollyal és a kacsasíppal vadászni, Haumann váratlanul elkezdett hápogni. Percekig így nyomtuk… Egymást szívattuk, mintha rá vadásznék. Egy szó nem hangzott el, csak a hápogás. Előadás után ültem az öltözőben, és nem mertem lemenni. Attól féltem, hogy ezek szét fognak engem szedni, és megaláznak. Azt hittem, nem vagyok odavaló, nem vagyok közéjük való, nem tetszem nekik. Aztán erőt vettem magamon, átmentem a művészbejáró folyosóján, és a Verebélyi Ivántól kezdve a Sztankayn át kézről kézre adtak, mindenki gratulált. Emlékszem, Garasékkal ültem elég sokat, vele nagyon jó barátságba kerültünk. Sokszor bejött kávézni a Játékszínben tartott előadásai előtt. Sok tanácsot adott, amit meg is fogadtam.

„PSOTA IRÉN EREDETILEG RAJTA SEM VOLT A DUETT-LISTÁMON. EGYSZERŰEN NEM MERTEM RÁÍRNI, NEM VETTEM VOLNA HOZZÁ A BÁTORSÁGOT…”

100

FARKAS GÁBOR GÁBRIEL

– Psota Irénnel is itt találkoztál? – Igen. Ő egy hihetetlen személyiség. Vele nem lehet csak úgy bratyizni. Az már nagy megtiszteltetés, ha mond néhány kedves szót, de a következő pillanatban már lehet, hogy zavarod, és arrébb lök. De ez teljesen rendben van nála, őt így szeretjük. – Hogyan jött a közös duett? – Amikor a lemez gondolata megszületett nyolc évvel ezelőtt, azon gondolkodtam, kivel énekeljek duettet. Volt egy listám, hogy kiket szeretnék Falusi Marianntól kezdve Keresztes Ildikóig. – Psota Irén is rajta volt? – Dehogy! A művésznőt rá sem mertem volna írni. Olyan musicalszínésznő kollégák voltak rajta, akik popzenében is otthonosan mozogtak. Psotához nem vettem volna a bátorságot. Ehhez képest jött Fekete Katalin, aki a Televíziónak volt dramaturg-rendezője, és neki meséltem, hogy attól félek, megsértek valakit, ha a másikat választom. Hiszen mindig mindenkivel beszéltük, hogy milyen jó lenne valamit csinálni együtt. Erre Katalin javasolta, hogy válasszam a „Méhkirálynőt”. Először azt se tudtam, kiről beszél. Majd folytatta: ő is Kos jegyű, mint én, ugyanolyan energiái vannak, mint nekem, és elég őrült ahhoz, hogy belemenjen egy ilyesmibe. Még dolgozik, csinálja az önálló estjét a Madáchban, biztosan benne lesz. Így kezdődött el a Psota duett tervezése. Két évbe telt, mire elkészült, de nem miatta. Tudniillik felhívtam és azonnal elvállalta. Ugyanakkor a támogatóim, akik a nagy költségvetésű lemezemhez adták volna a pénzt, a gazdasági válság miatt visszatáncoltak. Abba most nem mennék bele, hogy milyen kínokat éltem át az elmúlt években a lemezzel kapcsolatban. A végén már le is mondtam róla, aztán jött az a bizonyos telefon, amiről már meséltem. Itt térnék oda vissza, hogy a helyemen vagyok-e. Próbálom bölcs nyugalommal kezelni a történéseket, és nagyon remélem, hogy a lemez kapcsán eljutok oda, ha a nevemet valahova kiírják, nem lesz kérdés, hogy mit képviselek. – Nem tudják? – Nézd, nagyon sokáig csak a felsőosztály szórakoztatásában voltam ismert. Egy különlegesség voltam, amit nagy eseményeken, céges partykon, nagyvárosi rendezvényeken a szűk közegnek adnak. Mint Tony Benett, vagy Sinatra. – Zavart, hogy csak ez a réteg ismert? – Nem. Ez a réteg engem ugyanis nagyon szeret.

„NEMZETKÖZI ÉS MAGYAR MŰVÉSZEK VISSZAJELZÉSE ALAPJÁN NEM VAGYOK EGY SZOMSZÉDFIÚ TÍPUS”

ZENÉSZEK

101

– Ha ennyire szeretnek, és a felsőosztályról volt szó, miért nem támogatták eddig a lemezedet? – Tapétázni tudnék az ígéretekkel… Ha csak az ígéreteket nézem, nekem már kastélyaim lennének. – Hiszel még az emberekben? – Hiszek. A piac törvényeit megmondó embereknek nem hiszek. Nem hiszem, hogy csak egyetlen igazság van. Volt itt már annyi minden… Talán elmesélhető, anno az egyik segítőmmel kitaláltuk, hogy ha én bemegyek az X-Faktorba, olyan országos ismertséget szerzek, amivel lehet majd reklámozni a lemezt. Kell egy szereplés országos televízióban, hogy az emberek tudják, ki vagyok. Manapság ez így működik. Én ezt bevállaltam. Egy ideig ment minden a maga útján, jól éreztem, magam, majd mintha elvágták volna…, hogy mi lehetett az oka? Nemzetközi és magyar művészek visszajelzése alapján, én nem vagyok egy szomszédfiú típus. Mert rám néznek, és azt mondják, hogy 40-es, 50-es évek Hollywood type, és ennyi… – Kudarcként élted meg az X-Faktoros szereplést? – Először igen. Rájöttem, hogy tulajdonképpen ez sem más, mint egy valóság show. Egy dolgot azonban megtanultam belőle, amiért utólag nagyon hálás vagyok. Megtapasztaltam, mennyi mindenre képes vagyok azért, hogy elérjem, amit szeretnék. Az élet különös fintora, hogy az Orfeumban volt X-Faktorosokkal – Kocsis Tibi, Wolf Kati - is osztozunk a színpadon, ráadásul Csobot Adél első önálló estjének összeállítását én mentoráltam, amire nagyon büszke vagyok. Adélt nemrég még Prágába is magammal vittem vendégszerepelni. – Mi a cél? – Például Las Vegas. Mostanában szó van arról, hogy kimennék nemzetközi meghallgatásra. Ha ne adj’ isten, ott azt mondják, hogy nem, akkor sem fogom magammal elhitetni, hogy nem vagyok jó. Hanem egyszerűen éppen akkor nem az a típus, nem az a karakter hiányzik onnan. Az önbecsülést és az önértékelést nagyon nehéz megtanulni. – Hol tartasz most ezen az úton? A félénk 24 éves fiú a Moulinban, aki nem mert lemenni az előadás után, ennyi idő elteltével mit tenne? – Biztosan nem ülnék már az öltözőben, hanem lemennék. Ugyanakkor nem is ünnepeltetném magam, egyszerűen csak megélném a siker pillanatait. – Tisztában vagy azzal, hogy jó vagy? – Azzal tisztában vagyok, hogy elég jó az, amit tudok. Mindent meg kell azért tenned, hogy jó legyen az, amit csinálsz, és ha tudod magad fejleszteni, a saját készségedet ki tudod bontani, akkor a lehetőséged megvan rá, hogy jó legyen, és el is ismerjék a produkciód.

102

FARKAS GÁBOR GÁBRIEL

Persze azzal is tisztában vagyok, hogy ha annyira szörnyű lenne, amit csinálok, akkor az emberek nem írogatnának nekem, hogy mennyit hallgatják a lemezt, vagy nem jönnének el a koncertre, és a következőre nem hoznánk el a barátaikat. Az egész sztárság kérdés úgy néz ki most, hogy egyre több emberrel vagyok kapcsolatban, akik hallgatnak-néznek. Ők az én személyemet elkezdték azonosítani azzal, amit én képviselek és ez rendben is van. Ez a szeretet kérdéskör…szinte lehetetlenség mindenkivel egyformán annyira törődni, mint ahogy ők teszik velem. Valójában nem engem személy szerint szeretnek, hanem, amit képviselek. Nagyon nehéz ezt ugyanolyan mértékben személyesen visszaadni. Holott ez a szeretet kölcsönös. De mindenkit külön-külön visszaszeretni, az már egy igencsak erős feladat. Azt hiszem, én egyben szeretem vissza őket nagyon. Ezt most tapasztalom meg először. Annyi szeretet kapok, hogy nem is tudom, hogy viszonozzam. Ezáltal egy teljesen új feladattal találtam szembe magam, de nagyon dolgozom rajta. Ez a szeretet nagyon jó. Sokan szerintem ott hibáznak, hogy saját egojukat táplálják, magukat ünnepeltetik, miközben a közönség azon keresztül szereti őket, amit képviselnek. Én pont arra törekszem, hogy még többet nyújtsak nekik a színpadon. – Te eddig kizárólag szájhagyomány útján terjedtél? – Pontosan. Ahogyan az ősidőkben terjedtek az előadók. Régen így működött. A show business két szóból áll. Amikor a business beleszól a show részébe, és eldönti azt, hogy az embereknek mi lenne jó, ott már meghalt a művészet. Honnan tudnák, mi kell az embereknek? Statisztikákat néznek. Az eredetiség így kezdett el kikopni a művészetből. Az egyik nagy multinacionális világkiadó hazai vezetője egyszer azt mondta nekem, amikor megmutattam neki, mit szeretnék csinálni, hogy az túl nagy és túl igényes. Akkor jelent meg Diana Krall Quiet Nights című albuma, ami abban az esztendőben a legtöbb példányszámban eladott lemez volt Magyarországon. A másik pedig Szenes Iván…

„FÁJ, HOGY A NAGYMAMÁM MÁR NEM ÉLHETTE MEG A LEMEZEM MEGJELENÉSÉT” Mindig tudtam, hogy mit akarok csinálni, és azt is, hogy az emberek szeretik és megvennék. Az én közönségem lemezt vesz, azt teszi be a lejátszóba, az autóba, mindenhová, ők nem letöltenek. Ezt a lemezt több generáció hallgathatja egyszerre. Azt mondták, olyan nem fordulhat elő, hogy a nagymama, az anyuka és a gyerek ugyanazt a zenét szeresse. Ehhez képest csupa ilyen levelet kapok. A szüleim végigélték velem az elmúlt nyolc év kínlódását a lemez körül. ZENÉSZEK

103

Édesanyám évek óta hallgatja ezeket a dalokat. Fáj, hogy a nagymamám már nem élhette meg a megjelenést, de legalább még hallhatta. Tudod, úgy érzem magam, mint egy ragadozó, akinek van egy futópályája, de nem lehet kint a vad szavannán, hogy a konkrét mozgásigényének a határait súrolva túllépjen a saját korlátain. Mert nincs akkora területem, hogy lefussam. Ez a magyar piac mérete miatt van, és mivel pici a piac, roppant telített előadókkal. Az archetípusok megvannak, akikkel tud azonosulni a közönség, és ebbe a rendszerbe az én típusom nehezen illeszthető be. Egyrészt, mert rétegzenének tartják az örökzöld klas�szikus slágereket, másrészt mert nem vagyok az a tipikus szomszédfiú popsztár alkat. Mindig is a régi hollywood karaktereihez hasonlítgattak, sosem a maiakhoz. – Olvastam, hogy az utóbbi időben már csak megrendelésre festesz. – Igen, illetve volt az a kiállítás Párizsban, a Cirkuszfesztiválon, illetve Hankiss Elemér születésnapján. – A galériákat nem kedveled? – Nem. Másrészt nem fordul meg ott annyi ember, hogy akár véletlenszerűen is lássa. Azért tetszett a Cirkuszfesztivál, mert ott több, mint tízezer ember látta. Akkora sátrat képzelj el, mint a Budapest Sportaréna, aminek belül falai vannak. Teljes épületszerű. – Ha vannak „nagy pillanatok” az életben, akkor az egyik ez volt? – Teljes mértékben.

„MÉG NEM VOLT ÉRETTSÉGIM, DE MÁR VOLT RENDEZŐI PAPÍROM” – Volt még? – Hogyne! Több is. Az egyik nagy pillanat az volt, amikor 16 évesen a diákszínjátszó fesztiválon én kaptam a rendezői különdíjat. Még nem volt érettségem, de már volt rendezői papírom. Méghozzá felsőfokú. Várj, rosszul mondtam. Papírom nem volt, mert csak akkor adták oda, amikor elküldtük az érettségit. Ez egy hosszú, ugyanakkor fontos pillanat volt. Az is nagy pillanat volt, amikor felvettek a Magyar Képzőművészeti Egyetemre. Négyszázból húsz embert. És a harmadik legjobb pontszámmal jutottam be. A Moulin Rouge bemutató szintén nagy pillanat volt. A Kabaré musical bemutatója Győrben, az Egyetemi Csarnokban, 2500 néző előtt. Détár Enikővel, Kiss Marival, Dunai Tamással. Huh, de jó volt! Folytatom… Nagy pillanat volt, amikor Peter Howard-dal, Harold Princeszel és Liza Minelli-vel találkozhattam. Nagy pillanat volt a 8. Nemzetközi Cirkuszfesztivál, amikor először a

104

FARKAS GÁBOR GÁBRIEL

cirkusztörténelemben különdíjat kaptam, mint konferanszié. Nagy pillanat volt Párizsban az előbb említett kiállítás, ahol ugyanazokkal az emberekkel találkozhattam, munkán kívül. Szintén emlékezetes pillanat volt, amikor Liverpoolban klasszikus magyar orfeum- és táncdalokat énekeltem. Nagy pillanat volt Psota Irénnel a duett feléneklés. Aztán Gálvölgyi János Kalmár Péter anyukájának és apukájának aranylakodalmán odajött hozzám, és azt mondta, látta velem a Kabarét a Madáchban, és azóta szeretne velem játszani. Az aranylakodalmon a kis jazztriómmal játszottunk, és adtam neki egy ajándék CD-t. Az is nagy pillanat volt, amikor karácsonykor, december 24-én, amikor nem hívsz már fel senkit, Gálvölgyi felhívott. Azt mondta, reggel berakták a lemezemet, hogy meghallgassák, és azóta nem vették ki, körbe-körbe jár. És nemhogy nem unják, de nagyon jól érzik magukat tőle, és hálás, amiért megajándékoztam. Te, most, ahogy így elsoroltam, rájöttem, hogy tele van az életem nagy pillanatokkal. – Balatonfüredre visszajársz? – Igen, nyaranta koncertezünk ott a Cocomo Cafeban. – Tudtál odahaza próféta lenni? – Nem, én nem is szeretem magam tukmálni. Furcsa, de nagy, balatonfüredi városi rendezvényen még soha nem léptem fel, ellenben csopakin már igen. Mi voltunk a nyitóesemény augusztus 20-án. Pedig hidd el, vágyom arra, hogy Füreden is fellépjek.

„NEM MEREK MÉG CSALÁDBAN GONDOLKODNI, SOKKAL INKÁBB VONZ A LAS VEGASI SZERZŐDÉS” – Egyedül élsz? – Igen. Van egy kutyám, és ő már a második neveltem. Francia bulldog. Nem merek még családban gondolkodni. Ha most azt mondanák, hogy kapok egy féléves Las Vegasi szerződést, márciusban kellene kezdeni, azonnal mennék. Talán most szóba is jön. 2001-ben úgy volt, hogy megyek, aztán a szeptember 11-i események miatt ez meghiúsult. Pedig komoly jogászok fordították a szerződés-tervezetet. A tervek szerint már a fellépés sorozatot megelőzően fél évvel korábban kellett volna utaznom, és promótáltak volna. Benne volt a szerződésben a Jay Leno Show. Ha az akkor összejön, ma…. – Nem beszélgetnénk? (nevetünk) – Nem biztos, de talán más minőségben… Nem az lennék, aki vagyok. A mestereim, Garay Attila és Bakó Gábor nélkül nem fejlődtem volna sem a zenében, sem a balettben. Lehet, hogy egy buta amerikai előadóZENÉSZEK

105

művész szinte lennék, aki úgy elvan, de nem fejlesztettem volna magam annyit. Kellenek a pofára esések is. Nem azt mondom, hogy idézzünk elő bajt. De ha kikerülöd az életet, akkor nem élsz. Annyi tervem van, hogy azt sem tudom, hogyan lesz rá időm. Annyi félét kellene csinálni, hogy nem elég a 24 óra a pihenéssel, az alvással és az élettel. Gyerekként azt terveztem, hogy 24 éves koromig lediplomázom, aztán 30 és 50 éves korom között fel kell építsek valamit azokban a műfajokban, amit szeretek. És akkor 50 esztendősen majd megengedhetek magamnak egy családot. Akkor már annyi pénzem lesz, hogy ha velem bármi történik, a gyerekek egyetemi tanulmányaira is meglegyen a pénz. Legyen biztosíték. Addig van még 13 évem. Csak azért merek így gondolkodni, mert az öcsém 19 éves, és apám 50 volt, amikor született. Most lesz 70 esztendős, és jól van. – Kívánjam azt, hogy sikerüljön? – Igen, hiszen azt érzem, még csak most kezdődik minden. Lehet még pár jó évem, ha azt vesszük, lehetek még alfahím 50 évesen is. Talán akkor leszek igazán. Garas is azt mondta, hogy ne féljek én semmitől, mert nekem nincs ifjonti bájam, amit el tudnék veszíteni. Nekem nem fog szétesni az arcom, nekem csak megérik. Amit pedig csinálok, az majd beérik.

„OLYAN VAGYOK, MINT EGY ÓVODÁS…” – Mi vitt a képzőművészet felé? – Igazából egy óvódás vagyok, és ez is egy játék az oviban. A kreativitásról, az arányokról és az alkotás öröméről szól, akárcsak a zene. Számomra hibátlanul kiegészíti egymást az előadó művészet és a képzőművészet. Nem akarom velük összehasonlítani magam, de például Tony Bennett, Anthony Quinn vag yéppen Freddie Mercury is meglelte azt a képzőművészetben, ami az előadó művészetben nincs meg. A színpad a pillanat művészete. Abban a pillanatban, amikor vége egy dalnak, egy előadásnak, a visszaigazolás azonnal megérkezik, egyben a siker vagy a kudarc élménye is, de azonnal el is illan. Ha a műterem magányában dolgozol, nem néz, nem figyel senki. Ugyanúgy az arányokkal és a harmóniára való törekvéssel fejezed ki magad. Ez ugyanolyan kreatív közlés, mint a színpadon, de ennek van egy kézzel fogható következménye. Itt a pillanat nemhogy elillan, hanem örök. Mint amikor készítesz egy fotót. Megörökítesz egy hangulatot, egy érzést, egy gondolatot, és azt, amire jutottál az idő alatt, amíg ez elkészül. Olyan mint egy pont egy regény utolsó mondatának végén. – Vagy mint a zenében egy kész album?

106

FARKAS GÁBOR GÁBRIEL

– Igen. Érdekes, hogy egy előadás és egy felvétel ebben nagyon komolyan különbözik. Ugyanúgy nem bírok befejezni egy képet, ahogy nehezen tudom befejezni egy felvétel utómunkáit. A legjobb képeim és felvételeim mind spontán születnek. Tudod, akkor lesz tömeg egy műteremben, amikor a megfelelés kényszer bejön az ember tudatába és onnantól kezdve nem is lesz jó egy kép. Ugyanígy rossz egy előadás, amikor észreveszi az ember, hogy nézik, amikor az önfeledtséget felváltja az ego szeretetéhsége. – Sokat gondolkodsz előadás alatt? – Igen. Szerintem nálam többet senki nem tanul egy koncert alatt, mert a tintapaca, amit a zene és a szöveg elém tár az adja meg az abban a pillanatban lévő csodát. Amit, ha önfeledten meg tudok élni, akkor ez a tintapaca látható válik a hallgatók számára és ők is belehelyezhetik a saját vízióikat. Egy ilyen szertartáson az én feladatom a tintapaca megjelenítése és jelentéssel való felruházása. A nézőknek pedig lehetőséget ad arra, hogy ők is belehelyezhessék saját magukat ugyanabba a pillanatba, amelyben én is ott vagyok. Így élünk meg közösen olyan élményeket, amelyek során feloldhatunk vagy megerősíthetünk érzéseket.

„MINDIG CSODABOGÁR VOLTAM” – A zirci gimnázium ilyen szempontból nyilván tudatos volt. A rokonságtól, a füredi barátoktól hányszor hallottad a „csodabogár” jelzőt? Hallottad-e egyáltalán? – Mindig az voltam. Sosem voltam egy normális gyerek. Néha olyan jó lett volna belepasszolni a puzzleba, de mindig kudarccal zárult a beilleszkedések ez irányú törekvése. Mert az én átlagosságom pont akkor nyeri el létjogosultságát, amikor mások elfogadják a különcségemet. Számomra ők a csodabogarak. Számomra az csodabogárság, hogy valaki felkel hatkor, bemegy a munkahelyére, nyolctól ötig könyvel…és szereti. Nagyon nagyra becsülöm. Számomra ő a különleges. Volt olyan hogy egy ABC-ben kértem 20 deka sajtot, a pultos néni levágott egy darabot, és a mérleg 20,0000000-t mutatott. Pontosan 20 dekagramm volt és én azt mondtam a hölgynek – aki egyébként teljesen zabvarba jött –, ugye tudja, hogy amit most csinált, arra sok ezerből egy képes, és ha ezt színpadon csinálta volna, egy tömeg állna és éljenezné…és megtapsoltam. Ugyanezt mondtam az édesapámat megoperáló sebész professzornak. Ugyan ők csak páran voltak a műtőben és sikeres operációt hajtottak végre, de képzeljék el édesapám összes hozzátartózóját és barátját, ahogy állva tapsolnak. Mert ugyanúgy, mint a stúdióban páran elkészítünk egy felvételt és nem is tudjuk, hogy hány emberhez jut el, ezáltal kikre lesz hatással. ZENÉSZEK

107

– Második nekifutásra vettek fel a Képzőművészeti Egyetemre. Az első nekifutás után milyen érzések voltak benned? Csalódottság, düh, harag, vagy a „csakazértis megmutatom”-érzés? – Egyik se, csak a csalódottság. Tudtam, hogy nem elég, de ez az egész életemre igaz. Mindig is megvoltak a mumusaim. Ezt főleg a tőlem elvárt szint megugrása volt, amit a legjobb mestereim, rendezőim és kollegáim mércéje, és annak az elérése generálja. Igazából az elvárások, amelyeket magam felé támasztok, azok a szintek, amelyeket én magam csodálok másokban. – Mikor kaptál pénzt először egy alkotásért? Emlékszel rá? Egyáltalán, mi volt a legelső alkotásod? És hol van most az a bizonyos alkotás? – Szerintem a villanyórákkal kezdődött minden. Első nagy murális, azaz falfestészeti művem…az egy nagyon vicces sztori… Úgy alakult, hogy egy - akkor még NDK-s - család volt nálunk vendégségben Füreden, az apuka szüleim távoli rokona. Ők voltak Lutzék. A férfi szobafestő-mázoló volt, de hobbiból festett. Nem szerette a napfényt és a nyaralást, ezért ő mindig csinált valamit a lakásunkban, például fa mintás tapétából intarzia-hatású dekorációt készített a falra. Vett különböző fa imitáció tapétákat, kivágott mintákat és elkezdte felragasztgatni. Lutz bácsi festett egy mese dekorációt a gyerekszobánk falára, amelyen egy nagyon nagy gomba volt, mellette a tücsök, aki hegedült, a hangya, aki dolgozott - végülis ez az életem -, és egy törpe aludt alatta …ja, meg volt egy lepke is. A Lutz festékei az asztal tetején voltak, ahova én nem értem fel, mert nagyon picike voltam. Édesanyám arra ébredt, hogy sírok, mert nem tudok lejönni az asztalról és nagyon kell pisilnem. Anya csak a nagyon festékes kis Farkasra talált rá, majd utána vette észre, hogy körbefestettem mindent villanyórákkal, még a bátyám arcát is, akinek még a szemgolyója is festékes volt…és nem ébredt fel rá. Azt hiszem minden itt kezdődött. A villanyóra karakter egyébként egy akkori reklámból tetszett meg, és egy ideig, ha elém tettek mondjuk hatvan rajzlapot, mindre azt rajzoltam. Egész kis villanyóra társadalmat hoztam létre, gyerekeket, anyukákat, apukákat.

„A FALFESTMÉNYEM OTT VAN A BUDAPESTI MOULIN ROUGE FALÁN” Eltelik tizenakárhány év, és a falfestményem ott van a budapesti Moulin Rouge falán. Ki tudja, mi lett volna…ha nincs Lutz és sosem indul el vonzalmam a tubusok és festékek iránt? Számomra extatikus élmény megfogni a tubust és kinyomni azt a gyönyörű színt, ami benne van. Aki a piszkosságnak, összekoszolódásnak ezt az élményét nem élte át az iszapban, a homokozóban, az nem tudja micsoda ősi szakrális felszaba-

108

FARKAS GÁBOR GÁBRIEL

dító hatása van. Már az ősember is művelte. Az első barlangrajz ősemberek tenyérlenyomata volt. Lényege, hogy nyomot hagyjunk. Olyan ez, mint a „Csípj meg, nem álmodom?” Én nem álmodom. Élek. Talán pont ezért háborít fel a közömbösség és közönyösség, ahogy az emberek még a tiszteletet sem adják meg egymásnak, hanem még képesek át is nézni egymáson. Olyan gyönyörűnek találtam, amikor képzősökkel elmentünk Athoszra zarándokútra. Volt ott egy kép, amelyen a mennyország és pokol ábrázolása közt egy különbség van. Mindkét képen körben ülnek az emberek. A mennyországban mindenki befelé néz, látják egymást, míg a pokolban is mindenki együtt ül, de kifelé néznek, és senki nem lát senkit. Ez a társas magány szimbóluma. Azt hiszem, ezt kellene megtanulni: befelé fordulnunk a körbe, hogy lássuk egymást. Tudni, nem vagyunk egyedül, egyek vagyunk a sokból és mi így együtt vagyunk egyek. Ezért tartom jónak a közösségi eseményeket, mint koncert, színház. Igazából ezért szeretem a cirkuszi arénát, mert nem kétoldalú, hanem körbevesz. Ugye a tűz körül is körben ülünk, akárcsak az asztal körül. – Az alkotói munka után hónapokkal, esetleg évekkel később képes vagy rácsodálkozni a saját képeidre? – Abszolút, pláne, ha nem láttam régóta. Teljesen idegennek és újnak tűnnek számomra. Mint egy régi emlék, amit nem tudsz teljesen pontosan felidézni. Mint egy régi fotó, amin rajta vagy és nem emlékszel mi történt előtte, utána, körülötte. Önálló életre kelnek és ki kell őket engedni. Abban a pillanatban, amikor megválsz tőle, olyan mintha örökbe adnád a saját gyerekedet, de nagyon nagy boldogság jót hallani róla. Van egy festmény, amit úgy adtam oda, hogy édesanyámhoz – aki pszichológus – járt beszélgetni egy pedagógus barátnője, aki rákkal küzdött. Akkor éppen Van Gogh lázban égtem és festettem egy csendéletet. Volt rajta egy szalmakalap, egy gyertya egy Biblia és egy üveg bor. Mindezt a besütő nap világította meg. Még középiskolában készítettem. Egy egyszerű csendélet volt. Anyukám barátnője azt mondta, a beszélgetések mellett e miatt a kép miatt jár hozzánk, mert megnyugvással tölti el. Neki adtam kölcsön, hogy legyen nála, nézhesse, ha számára ez ennyire fontos. Aztán meggyógyult. Évekkel később sajnos kiújult nála a betegség…és már nem volt mit tenni. De akkor nagyon jó érzés volt, hogy számára mennyit adott. Az idilli nyugalmat jelenthette neki, vagy talán az emberi személyiségnek a különböző részeit szimbolizálta számára: áldozat, fény, megtisztulás, bölcsesség, napfény és a természet. – Milyen művészek hatnak rád? – Hűűű…mindenféle. – Vannak kedvencek? – Érdekes, hogy korral mindig bejönnek újak, ahogy én is változom.

ZENÉSZEK

109

Szeretem Pontormo-t Caravaggio-t, Botticellit, Michelangelo-t, Leonardo-t – főleg a rajzait –, Rembrandt önarcképeit. Mérhetetlenül szeretem Van Goghot, Monet-t. Lautrecet, Degas-t, Matisse-t Picassot. Magyarok közül Mednyánszkyt, Szinyeit, Munkácsynak a vázlatait. Aba-Novák Vilmost rajongással szeretem. Csontváryt imádom… aki, szerintem egy ufó. Lenyűgöz még Schiele, Klimt, Kokoschka, Vermeer, a japán és a kínai művészet. Igazából vágyom egy házra, amit a japán építészet stílusában építenék meg egy erdőben kerttel, patakkal, és úgy hogy nincsenek elől kacatok, csak a paravánok, vannak, és csak úgy le lehet ülni a földre. Mindig azon gondolkodom, hova teszik a cuccaikat. (nevet) Ezeknek a paravánoknak van egy elképesztő festészeti kultúrája. Lenyűgöznek, hogy egy vonással mit lehet létrehozni. Amikor New Yorkban jártam a Metropolitan múzeumba George Peck mesterem vitt el, akinek van is ott képe. Nem értettem, hogy a tusrajzok mellett, miért vannak kövek és uszadék fák. Aztán leesett, korábban csinálta ezt velünk egy másik mesterem. Keresnünk kellett egy tárgyat, ami nagyon vonz. Ezek a kínai festők minden nap azzal kezdik, hogy egy új aspektusból lerajzolják ugyanazt a dolgot. Kimeríthetetlen, mert mindig van egy olyan szög, amelyből még nem festetted meg. Ez megtanít az emberi kapcsolatok működésére is. Soha nem ismerheted ki a másikat. Azt szoktam gondolni, hogy aki megun valakit, az egyszerűen csak nem figyel eléggé, vagy nem a megfelelő uszadék fát választotta.

„PONTOSAN TUDOM, MIT HÍVNAK FLOW ÉRZÉSNEK…” – Festőművészet és a zene. Egymást inspiráló művészeti ágak? Dallam hatására született már kép? Esetleg fordítva? – Hiperaktívnak besorolt gyerek voltam. Untam az órákat hihetetlenül. Egyszerűen nem tudták lekötni a figyelmem. A képolvasás módszerével próbálták belénk verni a tudományt, amíg engem jobban érdekelt, ha elrepült egy pillangó az ablak előtt. A magatartásom miatt behívták édesapámat, aki egy nagyon rendszerető ember, ennyit mondott: „Mi ilyennek szeretjük.” Ezzel akarta felhívni a figyelmet arra, hogy tegyenek ők is így. És most jön a válasz. A napközi egy csoda volt számomra. Nagyon gyorsan elkészítettem a házi feladatot, mert volt motiváció. A délutáni tanító nénink mindig kitalált valami érdekeset. Komolyzenét vagy éppen Jean Michel Jarr Oxygene-jét játszotta és arra lehetett rajzolnunk, aztán kivágtuk a rajzokat és egy üvegfal előtt zenére báboztunk velük és énekeltünk hozzá. Ez nagy hatással volt rám. Mindez vagyok én. Manapság is hallgatok zenét festés közben, de olyan hogy egy bizonyos

110

FARKAS GÁBOR GÁBRIEL

zenére festettem volna egy konkrét képet, még nem volt. Lehet, vissza kellene térnem az iskolás kori szokásaimhoz? Felsős koromban az énektanárom, Ernő bácsi fedezte fel, hogy jól rajzolok. Kóruspróbán én már mindent megtanultam, amíg a többiek gyakoroltak én lerajzoltam a tanítónkat, és ő vette észre, mennyire jó a karakterérzékem, mindenki azt mondta, hogy abszolút ő van a képen. Az egyik rajzórán, amikor végre nem akarták megmondani, hogy éppen fogkrémes tubust kell rajzolni, bármit a papírra vethettünk. Ekkor elkészítettem Ernő bácsi portréját nagyban, amit kitettek az iskolában az igazgatói iroda mellé. Nagyon büszke voltam rá, mert korábban sok negatív élmény ért a rajzolással kapcsolatban. Mindig meg akarták határozni, mit kell lerajzolni. Egy ilyen alkalommal, nekem nagyon nem volt kedvem az óra anyagához, mert éppen majmokat akartam rajzolni. Mikor végeztem, a tanárom megnézte a rajzot, amelyen három zöld majom szerepelt. Megkérdezte, hogy ez micsoda, és mivel a feladat a családunk lerajzolása volt én elmondtam, az egyik a bátyám, a másik apukám, a harmadik pedig én vagyok. Kérdezte, hogy és anyukám? Mondtam, hogy ő a konyhában főz. (nevet) Szóval már akkor sem bírtam, ha korlátok közé próbáltak szorítani. Amikor gimnáziumban elkezdtünk festeni, akkor valami hihetetlen dolog történt. Nem az volt, hogy meg kellett rajzolni valamit és ki kellett színezni, hanem csak a színekkel lehetett olyan foltokat lerakni, amiből végül összeállt, amit szerettem volna. A gimnázium végén rajongtam Picassoért és Mattise-ért. Ők az afrikai primitív művészet hatására kezdtek el nagyon egyszerű vonalakkal és intenzív színekkel dolgozni. Ebben akkor nagyon megtaláltam magam. Később a Képzőn is mindig nagyon visszafogtak a korlátozó visszajelzések. Volt olyan, hogy még komoly anatómiai ismeretek nélkül készítettem egy képet, és közölték velem, hogy amíg nem ismerem az emberi testet, addig ne rajzoljak fejből ember alakokat. Ez nagyon furcsa volt. Ráadásul utólag visszanézve ezeket a képeket, volt bennük valami különleges…a fantázia torzító varázsa. Barcsai Jenő mondta egyszer, ha megtanultuk az anatómiát és levizsgáztunk belőle, felejtsük el. Mert, ha mindig meg akarunk felelni, sosem fogunk tudni szabadon alkotni. Nagyon inspiráló úgy festeni, ahogy egyszer egy kurzuson feladatot kaptunk. A mester mondott néhány szót: Budapest, geometria, hetvenes évek, fény. A hetvenes évek bekékült-lilult fényképeinek színeivel festettem meg a házunk belső lépcsőházát, ahogy ott ül a szomszédunk kutyája, árnyékokkal, fényekkel. A geometriát pedig úgy ábrázoltam, hogy a cementlapos padló fényének vetületét pedig geometrikusan ábrázoltam. Elfelejtettem enni-inni, wc-re menni. Ezt hívják flow érzésnek. Három nap alatt megfestettem a képet.

ZENÉSZEK

111

A kifejezetten behatárolt témájúakkal nem tudok szabadon működni. Olyankor iparosnak érzem magam. Felszabadító, amikor egy olyan képet vesznek meg, amit csak úgy csináltam és megtetszik valakinek. Egyébként, amikor úgy festek, hogy közben nem hallgatok zenét, akkor is hallok dallamokat. (vigyorog) Ritkán van csend a fejemben. Csak meditációval tudom elérni, hogy az agyam kikapcsoljon. Számomra ilyen a mozi is, mert ott nem tudok beleszólni, alakítani. A meditációban ugyanezt kell megcsinálni, hogy nem látsz, nem hallasz, nem avatkozol be, egyszerűen kinyitod az üres dobozt. Az Uffiziben Leonardo Királyok imádása című képhez viszont vittem magammal egy reneszánsz zeneművet, ismétlésre állítottam, és vagy egy órán keresztül néztem így a művet. A képek beszélnek, ha van zenéjük. Ha egy kép nem szól, annak mindegy. Minden képnek van egy harmóniasora. Három alapszín van: a vörös, a kék és a sárga, mint zenében a domináns, a szubdomináns és a tonika. Van a 6-os és a 12-es színkör, és hangból is tizenkettő van. Minél nagyobb színkörből választasz színeket, az ugyanolyan, mintha minél nagyobb felépítményű akkordokból építenél fel egy dalt, annál pontosabban fejez ki valamilyen érzelmet és gondolatot. A nagyon tiszta színek egyszerűek, elképesztően megnyugtatóak, mert letisztult gondolatokat tükröznek. Vagy ott vannak a formák. A háromszög, a kör és a négyszög. Minél egyszerűbb geometriai formára visszavezethető egy kompozíció, annál könnyebb nézni, annál megnyugtatóbban hat. Ezért jó ránézni a Holdra, amikor tele van, vagy egy piramisra, vagy egy szép, szabályos hegyre. Ebből is látszik, hogy minden mindennel összefügg, mert minden egy.

112

FARKAS GÁBOR GÁBRIEL

Caramel

„Nem felejtem el, honnan jöttem”

„Tévhit, hogy a Lélekdonor kifolyt a tévékből, meg a rádiókból. Konkrétan tudom, hogy nem volt sok játszása volt, hiszen a jogdíj mellett ott az elszámolás. Nevetséges előadók a nevetséges dalaikkal ötször többet kapnak, mint én. A Lélekdonornak volt egy saját útja, az interneten, szinte szájhagyomány útján lett sláger. Az én dalaim ilyenek. Nagyon ritka, hogy hallom magam a rádióban.”

113

– Öt perc türelmet kérek, azonnal jövök, már parkolok – mentegetőzik Caramel a telefonba, pedig épp, hogy csak odaértem a megbeszélt étterembe. – Mindig ilyen udvarias vagy az újságírókkal? – kérdezem tőle néhány perccel később, amikor leül velem szembe az asztalhoz. – Ez a minimum. Sokat egyeztettük ezt az interjút, mire összejött, nem akartam, hogy elmenjen a kedved attól, hogy nem találsz itt. – Könnyen találtál parkólóhelyet? – Viccelsz? Ezen a környéken? Nagy szerencse kell ahhoz, hogy itt meg tudjak állni. – Mikor utaztál utoljára tömegközlekedéssel? – Nagyon régen. Nyolc, vagy kilenc éve. Hál istennek a jó sorsomnak köszönhetően már nem kell „békávéznom”. (nevet) – Minden nap autózol? – Kénytelen vagyok, hiszen a lakásom a Pest táblán túl található, és mindig van valamilyen elfoglaltság, ami miatt be kell jönnöm a városba. De ez nekem egyáltalán nem teher. 14 éve élek a fővárosban, nagyon megszerettem. Néhány napja nosztalgiáztam is kicsit. Épp szedtem ös�sze a csapatot egy próbára, és ki kellett mennem Mátyásföldre az egyik táncoslányért. Át kellett mennem az Örs vezér téren. Korábban évekig ott laktam, és rengeteget sétáltam a Gyakorló utcában, meg a Kerepesi úton. Jó érzés volt újra arra menni. – Mi maradt meg a régi életedből? – A barátok. – Ápolod a barátságaidat, vagy terelgetni kell? – Időnként azért kell terelgetni. (nevet) Nyilvánvalóan mindig az telefonál többet a másiknak, akinek több a szabadideje. Persze abból van a legkevesebb. Mégis, amikor megtehetem, szeretem áthívni őket dvd-t nézni, vagy csak éppen iszogatni. Hiányoznak a barátaim. Pont tegnap beszéltem Pápai Jocival. Vele sem könnyű ám találkozni, mert vidéken él. Arra azért figyelünk, hogy hetente legalább egyszer telefonáljunk. – Hogyan látnak azok a barátaid, akik már tíz évvel ezelőtt is ismertek? – Gyakran beszélgetünk erről. Mindegyik azt mondja, hogy nem változtam semmit. Ez persze nyilván nem igaz, hiszen ahogyan az ember

114

CARAMEL

öregszik, egyre több tapasztalat éri. Változik és változni is kell. De annak örülök, hogy úgy látják, nem fordultam ki magamból, és nem felejtettem el, honnan jöttem. A rokonoktól is ugyanezeket a visszajelzéseket kapom. Ha hazamegyek anyuékhoz, és körbejárom a családot, mindig megnyugszanak, hogy maradtam a régi. – Mikor jártál utoljára otthon? – Négy napja. Összetartó család vagyunk. A nővérem két nap múlva jön hozzám, és remélem, hozza a gyerekeit is. Van egy kislánya és egy kisfia is, akiket imádok. Szeretek velük lenni. Feltöltenek. „ÉVEKEN ÁT GÖRCSÖSEN ERŐLTETTEM A GYEREKVÁLLALÁST. PERSZE, HOGY AKKOR NEM JÖTT ÖSSZE…” – Egyáltalán tudsz a gyerekekkel mit kezdeni? – Még az idegen gyerekekkel is, nem csak a rokonokkal. Nagyon szeretem a gyerekeket. Amikor velük vagyok, magam is gyerekké változom. Imádom őket! És egyáltalán nem fárasztanak. Olyankor megállás nélkül játszunk, csavargunk. – Aki ennyire odavan a gyerekekért, az gyakran álmodik saját csemetéről? – Folyton! Tudod milyen rég óta szeretnék sajátot? Tíz éve ez a vágyam! – Miért nem született gyereked? – Nem úgy alakult az életem… És a párkapcsolataim sem. Rájöttem már, mi volt a baj. Eddig görcsösen erőltettem. Mindig mindenáron gyereket akartam. Volt olyan kapcsolatom, ami épp ezért ment tönkre, mert az esélyét sem láttam, hogy valaha gyerekünk legyen. Mert épp túl fiatal lett volna az illető ahhoz, hogy anya legyen. – Ezt nem gondoltam volna rólad. – Kívülállóként nekem is furán hangzana. Hosszú évekig úgy viselkedtem, mint egy klimaxos nő. Húszéves koromtól görcsösen erőltettem a gyerekkérdést. Utólag már nem is csodálkozom, hogy nem jött össze. A görcsös akaráson siklott ki az egész. Azóta rájöttem már, hogy semmit nem szabad erőltetni, pláne ezt. Előfordult, hogy csak azért voltam együtt valakivel, mert úgy gondoltam, ő alkalmas lenne arra, hogy gyereket szüljön nekem. És lehet, hogy közben egy húszéves lány jobban tetszett, de tudat alatt szelektáltam, és azt mondtam: ő úgysem szülne. Ezért inkább nem őt választottam. Aztán egy ideje rájöttem, hogy rossz úton járok, és elengedtem magamtól a gyerekvállalást. Nem ragaszkodom már hozzá. Most már az sem érdekel, ki hány éves, sokkal inkább az motivál, hogy jó legyen a kapcsolatunk. És ha ez rendben van, akkor idővel úgyis lehet majd családot alapítani. Régebben eleve azért volt kapcsolatom, hogy gyerekem legyen. Valljuk be, azért ez nem feltétlenül

ZENÉSZEK

115

normális. – Más hibát is elkövettél a korábbi kapcsolataidban? – Rengeteget. A témánál maradva: régebben például soha nem többes számban beszéltem a gyerekről. Ha szóba jött a téma, mindig a „gyerekemként” és nem a „gyerekünkként” emlegettem az elképzelt babákat. És mindig úgy tekintettem az aktuális partnerre, aki majd a gyerekem anyja lehet. Mint mindenhez, ehhez is fel kellett nőnöm. Sajnos az ember sokszor esik abba a hibába, hogy okosnak gondolja magát, és csak évekkel később jön rá a tévedéseire.

„INKÁBB ŐSZINTE VAGYOK, MINT HÓNAPOKAT, VAGY ÉVEKET HAZUGSÁGBAN ÉLJEK. DE A BÁTRAKNAK MINDIG NEHEZEBB…” – Megviseltek a korábbi kapcsolatok kudarcai? – Mindig nagyon megviseltek. Időnként a szakmában is nehezebb volt emiatt. Előfordult olyan is, hogy egy évig is eltartott a „gyógyulás”, alig tudtam talpra állni. Aztán olyan is volt, hogy épp azért menekültem a munkába, hogy felejtsek. – Nincs recept a felejtésre? – Nincs. Bár, lehet, hogy ha még egy-két ilyen törés lenne az életemben, akkor már tudnám, mit kell tennem. De inkább ne legyen! Egyébként minden egyes szakítás törés volt az életemben. – Ha egy kapcsolatod véget ért, az általában rajtad múlt? – Általában én mondtam ki mindig a végső szót, mert soha nem szerettem gyáva lenni. Inkább nyers, őszinte vagyok, minthogy éveket, hónapokat hazugságban éljek. De a bátornak mindig nehezebb. Eleve már a felismerés sem jó érzés, amikor rájössz, hogy valami végleg elromlott. Mire eljutsz addig, hogy ezt kimondd, annak évekre kiható következményei lehetnek. Sajnos képes vagyok én is őrlődni, de aztán egyik napról a másikra megrázom magam, és odébb állok. És utána már nincs vis�szaút, mert a folyamatot saját magamban lehetetlen már visszafordítani. Nehéz dolgok ezek… A megszokás, a szeretet, a kötődés… Nem akarok már túl sok kapcsolatot életemben. A sok csalódás miatt már nem kezdeném újra. És eleve a szokásos folyamat: bemutatjátok egymást a szüleiteknek, esetleg jegygyűrű, tervezgetés, stb. Vagy a jelenlegi kedvesem, vagy senki. – Mindig volt melletted valaki? – Tulajdonképpen igen… Furcsa, hogy ezt kérdezted, mert eddig ezen nem gondolkodtam. De igen, szinte mindig volt mellettem valaki, nagyon keveset voltam egyedül. Talán egyszer volt egy kis szünet egy sza-

116

CARAMEL

kítás után. Az jól is esett. Akkor tanultam meg egyedül lenni. Ha most bármi történne, tudnék egyedül lenni.

„EBBEN A SZAKMÁBAN MINDEN A PÉNZRŐL SZÓL” – Evezzünk picit szakmai vizekre. Miért alapítottál lemezkiadót? – Önállósodtam. A Vízió című nagylemezem volt az első, ami már saját kiadásban jelent meg. A Tom-Tomosokkal egyébként roppant baráti maradt a kapcsolat, Dorozsmai Péterre mindig úgy tekintettem, mint a pótapukámra. – Miért önállósodtál? – Úgy éreztem, hogy szétaprózódott a korábbi kiadóm. Ez persze nem baj, hiszen a mai világ rá is kényszerít mindenkit. Ugyanakkor az utóbbi két-három évben tudatosan elkezdtem magam köré gyűjteni olyan embereket, akik kizárólag csak velem foglalkoznak. Az asszisztensem, a menedzsment tagjai, a koncertszervezőm. Olyan csapatmunka ez, ami teljes embert igényel. – Kifizetődőbb önállóan lemezt kiadni? – Egyáltalán nem. De így mégis jobban átlátom a rendszert. És ha bármilyen gikszer történik, csak magamat hibáztatom. – Sokat csalódtál az elmúlt években? –Ebben a szakmában minden a pénzről szól és mindenért meg kell fizetni a tanulópénzt. Én szerencsére felismertem, hogy mihamarabb önállóvá kell válnom. Az első komolyabb keresetemből például építettem magamnak egy kis házi stúdiót. A mai napig mindent ott énekelek, és a dalokat is ott játsszuk fel. Az elejétől fogva igényeltem, hogy mindenkitől elvonulva, szabadon tudjak alkotni. – Sok pénzt kerestek rajtad emberek? – Rengeteget. Én meg a töredékét. Ha most ez nem egy interjú lenne, talán csúnyábbat is mondtam volna… – Nem vagy dörzsölt? – Dehogynem! Már gyerekként is dörzsölt voltam. De vannak dolgok, amelyeket tudomásul kell venned. Tudtam, ha a szakmában akarok maradni, kénytelen vagyok egy-két dolgot lenyelni ahhoz, hogy hosszú távon a pályán maradjak. Mindemellett dörzsölt vagyok. Okosan játszom azokkal, akikkel játszani kell. Szinte mindig érzem, ha át akarnak verni, és sokszor benne is vagyok a játékban. Még adom is alájuk a lovat. Ezek meg hülyítenek. Vagy legalábbis azt hiszik…

„A TURNÉ EGY MISSZIÓ – DE A SAJÁT ÉRDEKEMBEN…”

ZENÉSZEK

117

– Hosszú idő után először mertél turnéra indulni a hazai előadók közé. Nagy bátorság kellett ehhez a sok ingyenes rendezvény, a sok fesztivál idején. – Tudtuk, hogy nagy falat, de már nagyon hiányzott ez a fajta megmérettetés. És szinte mindenhol telt ház volt eddig. Egyedül Szombathelyen fértek volna még a koncertterembe, de már oda se sokan.Több mint egy évig szerveztük a turnét. Több száz emberrel tartják a kapcsolatot a munkatársaim szerte az országban. – Vannak szponzoraitok? – Pénzt nem kapunk senkitől, csak reklámfelületet. A bevételből gazdálkodunk. – Megéri? – Anyagilag nem. Baromira nem éri meg. – Akkor mi ez, egy misszió? – Misszió, de a saját érdekemben. Amint említettem, nagyon hiányzott már az igazi, élő koncert. Imádok falunapon is fellépni, illetve kisebb helyeken, de 4-5 év kihagyás után úgy éreztem, itt az ideje a turnénak. – Mennyi slágered született az elmúlt 5 évben? – Nem sok. Most megint fájóan őszinte leszek, de az én dalaim nem folynak ki a rádióból. Ezek nem „rádió-kompatibilis” dalok. – Kivéve a Lélekdonort? – Nem, az sem. Tévhit, hogy a Lélekdonor kifolyt a tévékből, meg a rádiókból. Konkrétan tudom, hogy nem volt sok játszása volt, hiszen a jogdíj mellett ott az elszámolás. Nevetséges előadók a nevetséges dalaikkal ötször többet kapnak, mint én. A Lélekdonornak volt egy saját útja, az interneten, szinte szájhagyomány útján lett sláger. Az én dalaim ilyenek. Nagyon ritka, hogy „elkapom” saját magam a rádióban. Erről egyébként külön cikket írhatnál, hogy a zenei szerkesztők mit engednek adásba Magyarországon, és mit nem… Megérne egy misét. Az én dalaim nem a könnyű, nyári, kéthónapos slágerek. És ezekbe a dalokba eleve több energia van fektetve, mint máséba. Ne tudd meg, hogy a Lélekdonoron, vagy a Vízión mennyit dolgoztunk. Hányszor átkevertük, hány köntöst kapott, amíg a végleges formáját elnyerte.

„EGY RECEPT VAN: MINDIG A MEGÉRZÉSEIDRE KELL HALLGATNOD” – Igaz, hogy a Vízió című dalodat megálmodtad? – Esküszöm, hogy így volt. Felébredtem, és írtam is le a gondolatokat. És nem tudtam olyan gyorsan írni, amilyen gyorsan jöttek a gondolatok. – Komoly háborút dúl benned, ahogyan énekled? – Folyamatosan. Hosszú évek óta.

118

CARAMEL

– Nagyon más volt a tíz esztendővel ezelőtti háborúd? – Igen. Az akkori olyan volt, mintha kómában lettem volna. Reménytelennek tűnt, hogy valaha is énekes leszek. Konkrétan elkönyveltem, hogy ez sansztalan. Hihetetlen ajándéka az életnek, hogy mégis sikerült. Ugyanakkor óriási felelősség – saját magammal szemben is. Nagyon sok inger éri az embert. Sok emberrel találkozol, új élethelyzetbe kerülsz. Egyetlen recept van a túlélésre: mindig a megérzéseidre kell hallgatni, amikor mérlegelsz egy-egy szituációt. Nem állítom, hogy mindig a helyes úton járok, és mindig a helyes döntést hozom, de igyekszem jól alakítani a dolgokat. Voltak azért tévedések az életemben, de nem szakmai, hanem inkább magánéleti téren. Rossz, elhamarkodott döntések, olyan mondatok, tettek, amivel megbántottam mást. És időnként azt is hagytam, hogy mások megbántsanak. Vallottam már kudarcot párkapcsolatban a türelmetlenségemmel, a hülye gondolataimmal. Sürgettem dolgokat, amire még egyikünk sem állt készen. – Rágódsz a múlton? – Nem, egyáltalán nem. Alapvetően boldog embernek tartom magam, van egy nagyon boldog párkapcsolatom, ami a lehető legjobb úton halad. Úgy gondolom, pont ez tesz valakit felnőtté, hogy reálisan vissza tud gondolni a múltra. – Mióta érzed magad felnőtt embernek? – Nem olyan rég óta. Körülbelól három éve hoztam egy súlyos magánéleti döntést. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de személyiség függő, hogy az ember mennyire él meg súlyosan dolgokat. Soha nem akartam, hogy az eszem vezessen, de akkor hoznom kellett egy döntést, ami miatt az eszemre kellett hallgatnom. És csalódtam is. Többet kérlek, ne kérdezz erről, legyen ennyi elég, hogy ott történt valami, és attól fogva felnőttnek tartom magam. – Nagy titkokat őrzöl? – Egyáltalán nem.

„A DÖNTÉSEK IDEJÉT ÉLJÜK” – Visszatérve a szakmához: a turné előadásain melyik dallal kezded a koncertet? – A Vízióval. Az egy nagyon fontos nóta. Saját magamnak is egy üzenet a vívódásról, a belső harcokról. A jó és a rossz harcáról a lelkemben. Sajnos az ember folyamatosan ki van téve a kísértéseknek. Én is sokszor éreztem magam körül a gonosz „erőket”, akik magukévá akartak tenni. Hozzá kell tegyem, hogy nem vagyok tagja semmilyen szektának, ZENÉSZEK

119

és elborult vallási felekezetnek sem. De úgy érzem, a döntések idejét éljük. Most kell eldönteni, ki az, aki ideáll, és ki az, aki oda. És most nem politikáról beszélek. A jó és a rossz oldal gyűjti a hadseregét. – Azt mondtad, nem vagy tagja egyetlen vallási felekezetnek sem. Pedig egy ideje azt suttogják, hogy szcientológus lettél. – Ezt már én is hallottam, de ez butaság. Egyáltalán nem igaz. Sokáig bántott is, hogy ezt terjesztik, de nem akartam cáfolni, mert az rosszabb lett volna. Ha már szóba hoztad, és mivel ez egy mélyinterjú, elmesélem az elejéről, hogy értsd a sztorit. Volt egy jótékonysági kezdeményezés, Balaton Marathon elnevezéssel. Gyerekek futották körbe a Balatont. Ezeken a rendezvényeken osztogattak egy füzetet, amely tele volt pozitív erkölcsi útmutatással, vallástól függetlenül. Például olyanok, hogy moss kezet mindig, vagy fürödj rendszeresen. Minden évben volt egy ilyen rendezvény, ahol felléptem. A szervezők valamilyen szálon kapcsolódnak a szcientológiához, de maga a program nem. Ugyanakkor, ha már benne két szcientológus, azonnal rásütik a bélyeget. Nagyon bánt, hogy az óta is azt hiszik, a hívük vagyok. Soha nem volt közöm hozzájuk. Katolikus vagyok. Édesanyám is az. Láttam már olyan újságot, ahol azt írták, azért vagyok ilyen sikeres, mert ők tolják a szekeremet. – Miért nem cáfoltad eddig? – Rosszabb magyarázkodni. És tőled is azt kérem, hogy lehetőleg ne ez legyen a cikk címe, mert ha ki van írva a címbe – függetlenül a szövegtől –, hogy Caramel és szcientológia, azonnal összemossák. Egyébként nagyon megharagudtam arra az újságra, aki ezt a hazugságot írta. Eleve meg sem kérdeztek, pedig a vallás szent dolog. – Nem beszéltünk eddig olyan sokszor, de amikor telefonáltunk, soha nem tudtam hogy szólítsalak. Ferinek, vagy Caramelnek? – Szinte mindenki Caramelnek hív. – Senki nem hív Ferinek? – Nagyon kevesen. Egy-két korábbi barátnő hívott csak így, még anyukám, és a nővérem sem. – A Ferire nem is kapod fel a fejed? – De felkapom! Egyszer voltam egy rendezvényen, ahol több előadó is szerepelt. Valaki szólt valami Ferinek, és odafordultam. Mindenki kérdezte, miért fordulok oda. Sokan azt sem tudják, hogy ez a valódi nevem. – Egyszer azt mondtad, kielégíthetetlen tudásvágyad van. – Ez meg is maradt. Az a vágyam, hogy még jobb legyek abban, amit csinálok.. Imádom a fejlődés folyamatát. Semmi pénzért nem hagynám ki a lépcsőfokokat. Amikor egy apróság rám ragad, és később felhasználom, az óriási élményt jelent.

120

CARAMEL

Balázs Pali „Érzelmi alapon élem az életem ebben a nem könnyű világban”

„Nekem minden egyes koncerten az „Édesanyám” című dal eléneklése örök küzdelem. El tudom-e énekelni érzelemmentesen, vagy nem. Vannak különböző praktikáim, hogy el tudjam. Zárt helyen például mindig kinézek egy távoli pontot, amit néznem kell. Olyankor nem nézhetem a közönségemet...”

121

Vannak különös találkozások az életben. A Palival történt találkozás is abszolút ezek közé sorolható. Pláne úgy, hogy azt megelőzően 19 évig egyáltalán nem keresztezték egymást az útjaink. Pedig mindketten ugyanabban a szórakoztatóiparban dolgoztunk… A saját könyvében talán lehet őszinte az ember, ezért én sem kertelek: tudatosan nem is kerestem vele a kapcsolatot, hiszen magam is beleestem ugyanabba a hibába, mint oly sokan az országban, beskatulyáztam őt. Beletettem egy saját magam által kreált dobozba és elkönyveltem lakodalmas előadónak. Aztán kiderült, milyen nagyot tévedtem. Az élet ugyanis egy angyali kisfiún keresztül elrendezte az ismeretséget. Pali egy perc alatt bebizonyította akkor az emberségét, amivel alapot teremtett a mélyebb ismeretséghez. Több mint húsz éve próbálom megfejteni az előadóművészek lelkivilágát, követem életük apróbb-nagyobb mozzanatait, de olyan emberrel még nem találkoztam a két évtized alatt, aki ennyire a földön járt volna. Az első olyan zenész, aki nem értékeli többre magát a pillanatnyi helyzeténél. Balázs Palival jó beszélgetni. Ez kiderült az első átcsevegett délután során. Azt mondta, ha igazán meg akarom ismerni, tartsak vele szülőföldjére, Békéscsabára, ahová hosszú idő után újra meghívták, ezúttal az élő zenekarával. A koncert épp a 47. születésnapjára esett 2015. nyarán. Így személyesen láttam azokat a számára fontos helyszíneket, ahol az előadói pályáját megalapozta, ahonnan az országos hírnév felé elindult. Jó volt látni azt a szeretetet, amit ott kapott, és jó volt beleszagolni abba a légkörbe, ami egy élő, hangszerekkel előadott produkció jelent. Ilyenkor derül ki igazán, hogy Balázs Palinak a világon semmi köze a lagzis muzsikához, még akkor sem, ha olyan televízión fut a műsora, ahol előtte, utána a legtöbbször lagzis zenészek ugrabugrálnak. Az ő műsora a „ Zenés Randevú „egy ilyen közegben is külön szigetet képez,

122

BALÁZS PALI

hiszen hozzá egy Edda Művek, Karthago vagy éppen Beatrice is elmegy vendégnek. És van még valami, hozzá hasonló tudatossággal csak a valóban legnagyobb művészeknél találkoztam. „Merre jársz? Megérkezett a pizza!” – szól bele ellentmondást nem tűrően a telefonba, amikor a megbeszélt interjúra érkezem. Épp a lakott terület táblát hagyom el, így tökéletes az időzítés. Bár hivatalosan már tél van, a nap hétágra süt, így ki tudunk ülni a teraszra. – Csapjunk egyből a közepébe, tegyük rendbe a műfaji meghatározásodat! Balázs Pali hova tartozik műfajilag? – Romantikus slágereket éneklek. Ebben benne vannak a lírai, lassú dalok és a bulizós, tempós slágerek is. – Mit kezdesz a mulatós jelzőkkel? – Nálam a mulatós műfaj olyan külön kategória, aminek a szövegvilága a mulatásról, a bohémságról és az asztalon táncolásról szól. Számomra a mulatós műfaj a magyar csárdásokból, roma dalokból, a tradicionális, őseink által megírt dalokból összekutyult, újabb zenei alapra ráhelyezett, összetákolt dalocskákat jelenti. Én a líra és a romantika hullámain olyan emberi érzelmekről énekelek, ami veled, az olvasókkal is megtörtént. Tőlem még asztalon táncolós, bort ivó dalt még nem hallottak. Eleve távol is áll tőlem ez az életforma, az alkoholt sem szeretem. – Különös lélektana van a te karrier-történetednek. Mint amikor a legkisebb fiú elindul a nagyvárosba és megcsinálja a szerencséjét… Ezt akartad? Így képzelted el 20 éve az életedet, ahogyan ma éled? – Nem terveztem én semmit 20 éve. Békéscsabán, a Hotel Fiume oldalában egy május elsejei koncerten megéreztem valamit, ami a gondolkodásmódomat megváltoztatta. Engem már a vendéglátóiparban is a tudatosság jellemzett a szorgalom és az alázat mellett. Hiszen a többi vendéglátós pályatárshoz képest én gondosan hazacipeltem a hangszeremet és napi öt órákat gyakoroltam az esti zenélés mellett. Négy napig gyakoroltam egy dalt, amíg az ötödik nap estéjén, amikor már kevesen voltak, kipróbáltam a sörözőben, ahol játszottam.

„AZ ELSŐ RÁDIÓS INTERJÚM ELŐTT OLYAN IZGATOTT VOLTAM, HOGY EGÉSZ ÉJJEL NEM ALUDTAM…” Vendéglátós zenészként sok munkát fektettem abba, hogy új dalokat tanuljak. Nem abból állt a munkám, hogy lementem hétórára az adott ZENÉSZEK

123

vendéglátóegységbe és elkezdtem rögtönözni. Nappal folyamatosan készültem. Ehhez azonban állandóan hurcolnom kellett a hangszereket, a billentyűt és a gitárt is, mert mindkét hangszeren játszottam. Akkoriban Békéscsabán laktam egy hetedik emeleti lakásban és az egyik szomszédom a helyi rádióban dolgozott. Mindig beszélgettünk a liftben és mondta, hogy ha elkészül valamilyen hanganyag, szóljak és lejátssza a rádióban. Mindez 1994-ben történt, két évvel később pedig odaadtam neki az első kazettámat. Emlékszem, pénteki nap volt, másnapra ígért egy telefonos interjút és ősbemutatót. Aznap éjszaka nem is aludtam, olyan izgatott voltam. Reggel 8 óra előtt 5 perccel csöngött a telefon, élőben beszélgettünk és forgott az „Egy szál harangvirág” című dal az első kazettáról. Tudni kell, hogy ezen a hanganyagon kizárólag ismert slágerek voltak. Se veled, se nélküled; Húsz év múlva; Kell, hogy várj… Országos slágerek. Abból a négyszáz dalból válogattam tizenkettőt, amiket addig énekeltem, és amire a közönség is nagyokat bulizott. Békéscsabán egy szálloda sörözőjében dolgoztam, ahová a város elitje járt. Jó nevű vállalkozók, városi vezetők, értelmiségiek, művészek jöttek barátkozni, vacsorázni vagy éppen sörözni. Aztán egyszer az egyik társaságból egy fiatalember két 45 perces blokk között meghívott egy italra és elkezdtünk beszélgetni. Ez megszokott dolog volt, amolyan gesztus a vendég részéről, ha tetszett neki a produkció. Kérdezte a fiatalember, mit tervezek. Meséltem, hogy összegezném az eddigi munkásságomat, az elmúlt hat évet szeretném egy kazettán összefoglalni, de nehéz, mert nincs stúdió a városban. Épp pénzem sem volt erre. Az illető roppant lelkes lett, azt mondta, ne törődjek semmivel, gyorsan nyomozzam ki, hogyan lehetne ezt tető alá hozni, ő majd állja a költségeket. – Hitted is, meg nem is? – Pontosan. Úgy voltam vele, hogy ez amolyan éjszakai ajánlat volt, amit majd reggelre elfelejt. – Sokan hitegettek abban az időszakban? – Aki az éjszakai életben dolgozik, hozzászokik a nagy ígéretekhez és a „nagyotmondáshoz” is. Ígértek már nekem így amerikai karriert is, amiből persze nem lett semmi… A vendéglátós szakma azzal is jár, hogy sok élettörténetet meghallgatsz az éjszakában. Sok olyan szélsőséges sztori eljutott hozzám, ami nem tartozott volna rám, de egy ital mellett elmondták az örömüket és a bánatukat. Egy zenész sokszor amolyan „lelki szemetesláda” is. Éppen ezért az imént említett férfit sem vettem véresen komolyan, ettől függetlenül elkezdtem stúdiót keresni – már csak magam miatt is. Békés megyében akkor egyáltalán nem volt lehetőség dalok rögzítésére, de egy zenész ismerősön keresztül eljutottam Vácszentlászlóig, ahol volt egy mobil stúdió, végül ott kezdtünk el dolgozni a kazetta anyagán.

124

BALÁZS PALI

– Profi stúdió akkor szóba sem került? – Nem, mert tényleg nem olyan céllal készült az anyag, hogy ezt nagy kiadó adja ki. Ezt a kazettát a magam szórakoztatására akartam elkészíteni, leginkább emlékként. Megcsináltuk a felvételt és felkerestem a férfit, aki a támogatást ígérte. Addigra kiszámoltam mindent, hogy mennyi pénzt kellene beletenni a kazetták gyártásába, s úgy voltam vele, ha nem is teljesíti az ígéretét, akkor kiadom majd én valahogy az anyagot. A férfi azonban tartott a szavát, én pedig cserébe odatettem a logóját a borító belső oldalára. Egy egész oldalon díszelgett a „Dagobert élelmiszer és vegyi áru” logo. Ezzel el volt intézve a biznisz.

„KÉT HÓNAPON BELÜL VÁROSI ÜGY LETTEM” Lényegesen kisebb minőségű stúdiómunka volt a lemezem mögött, hiszen egy szoba sarkában vettük fel, egy „busz-mikrofonba” énekeltem. Minden kezdetleges volt, mégis hallgatható lett a lemez. Lement az Egy szál harangvirág 8 óra 7 perckor a rádióban, és attól fogva ezt a dalt rendszeresen kérték. Úgy, hogy előtte a naponta jelentkező két órás kívánságműsorban minden egyes alkalommal játszaniuk kellett az eredeti, Szécsi Pál által énekelt verziót. Az ősbemutató után azonban szinte már csak az én változatomat kérték, a kazetta többi dalával együtt. Két hónapon belül a helyi sajtó szerint „városi ügy” lettem. Gondolj csak bele… Játszom egy szálloda sörözőjében. Abban a sörőzőben, ahol te is jártál. Két etap között a műsorban mindig volt szünet, és a szünetben a helyi rádió szólt, ahol többször felcsendültek a felvételeim. Valóban beszélni kezdtek rólam a városban. Felvetettem a szállodaigazgatónak, hogy mi lenne, ha május elsején csinálnánk egy kazetta-bemutatót a szálloda bejáratánál. Tetszett neki az ötlet, beleegyezett. Kitettünk három plakátot a városban, hogy május elsején 16 órától Balázs Pali kazetta-bemutató a Hotel Fiume előtt. Kipakoltuk a hangszereket és harminc széket a térre. Úgy voltam vele, ha a székek megtelnek, akkor már nem lesz ciki az egész. Négy óra előtt két perccel kiküldtem a kollégámat, hogy nézzen körül. Halálsápadtan érkezett vissza. Leintettem, hogy meg sem kell szólalnia, nyilván nincs kint senki. Mire nagy nehezen kinyögte, legalább hatszázan állnak a szálloda előtt, a koncertre várva. Még ma is beleborzongok… Kimentünk és azonnal éreztem, hogy ez már nem az a műsor lesz, mint bármelyik a korábbi évekből. 1200 szemgolyó nézett velem szembe. Megszólítottam őket és mondtam, örülök, hogy ennyien vagytok. Belekezdtünk az Egy szál harangvirágba és azonnal mosolygott a tömeg. Kölcsönhatás volt. Ez az alapja egy színpadi produkciónak, van-e kölcsönhatás, vagy nincs. ZENÉSZEK

125

Ez óriási dolog volt akkor és ott. Mint amikor varázsütésre elindul valami. Nagyon élveztem. A koncert után kígyózó sor állt a kazettás pult előtt. Pedig csak 30 kazettánk volt, a többinek már csak papírokra tudtam dedikálni. Aznap este még felléptünk a zenésztársakkal egy másik rendezvényen is, és egész este azon gondolkodtam, hogy mi történt aznap délután… Ezt valami olyanhoz tudnám, hasonlítani, mint amikor 20 éven keresztül eszel egy bizonyos ízű jégkrémet, majd kapsz egy másikat. Egy sokkal édesebbet, krémesebbet. Az aznap esti fellépés részleteire már nem is emlékszem. Pedig kisebb megszakításokkal öt órán keresztül színpadon álltunk. Az agyam végig a délután történeteken járt. Hazaérve sem tudtam aludni. – Mikor fogtad fel igazán, hogy mi történt? – Úgy egy hét elteltével… Pedig közben minden nap dolgoztam és a városban is lépten-nyomon megállítottak, gratuláltak. Kezdtek bejönni olyan emberek is a sörözőbe, akik addig nem. Azon a tíz centi magas kis dobogón május elsején már nem az a Balázs Pali voltam, aki korábban. Hiszen ezek az emberek már miattam jöttek el, rám mosolyogtak, velem énekeltek. – Drága helynek számított, ahol zenéltél? – Nem volt olcsó. Az akkori áraknak a duplájáért lehetett például egy korsó sört inni. – Mit gondolsz, ha mindez tíz évvel később történik, nincs ekkora sikered? – Ez biztos. Esélyem nem lett volna semmihez. Sokat gondolkodtam ezen mostanában, hiszen itt a huszadik évfordulója az indulásnak. A „jókor, jó helyen” tipikus esete… Én olyat tettem le az asztalra, amit nagyon sokan tudnak az országban, más vendéglátóhelyen.

„NEM A GÖNDÖR HAJAMMAL ÉRTEM EL SIKEREKET, EZ A PRODUKCIÓ NEM A HAJRÓL SZÓL” – Mégis miben voltál te más? – Akkor még nem tudtam, de az utóbbi években már rájöttem. A személyiségemmel tettem hozzá olyan pluszt, ami adott esetben a hiányosságaimat is elhomályosította. És a mai napig a személyiségemmel tudok különb lenni. Hiszen vannak nálam jobb énekesek, jobb zeneszerzők, jobb hangszeresek, a személyiség azonban más… – Pedig annak idején, amikor megjelent az első kazetta, még a hajad sem volt hosszú. – Nem. Rövid, barna, göndör hajam volt. – Arra sem foghatjuk, hogy az extrém, nem átlagos külsőd miatt volt a kezdeti békéscsabai őrület.

126

BALÁZS PALI

– A haj egy kényes pont az életemben az elmúlt húsz évből. Mindenki ebbe kapaszkodik, holott a Balázs Pali produkció nem a hajról szól. És nem a göndör hajam miatt lettem sikerest. Azért értem el valamit, mert szerencsém volt, szorgalmas voltam és kitartó. És mindig tisztességes eszközökkel dolgoztam. A Budapesttől eső legtávolabbi ponton is ott vagyok fellépés előtt legalább egy, de minimum félórával. Fegyelmezett ember vagyok, számomra ez fontos. A környezetemtől – beleértve a családomat is – azokat a dolgokat várom el viszonzásképpen, amennyit én adok és amennyit megbeszélünk. – Tehát szorgalom, szerencse, kitartás, és még? – Gondosság. Én ma is pontosan megterveztem, mit fogok csinálni délelőtt, délben és délután. Egy évben a 365 napból maximum 5 olyan nap van, amikor nem tudom, mit csinálok. – Olyankor mi történik? – Csinálom a semmit. (nevet) Ha két napon keresztül nem gyakorolok, nem szerzek dalt, vagy nem gitározom, akkor már nem érzem magam komfortosan. – A gyakorlás éneklést, vagy gitározást jelent? – Főleg éneklést. Alapból hangszeres zenész vagyok, voltam, akinek az éneklés amolyan „szükséges csatolmány” volt a szórakoztató zenekarban. A csak hangszeres zenészeket a piaci elvárások kikoptatták. Tisztán emlékszem, az első dalt 1989. december 15-én énekeltem az első munkahelyemen. Elvis „Love Me Tender”-e volt szép fonetikus, békéscsabai angollal. (nevet) Ha valaki akkor nekem azt mondja, hogy egyszer leteszem a gitárt, kezembe veszem a mikrofont és félelem, izgalom nélkül állok színpadra, akkor kinevetem. A gitár volt a fő hangszerem, de húsz év távlatából azt látom, hogy csak én akartam magamhoz „erőszakolni” a gitárt. Az én hangszerem a mikrofon és a hangom. A gitárral soha nem tudtam olyan felszabadultan játszani. Mindig benne volt a hibázás lehetősége. – Jártál koncertekre? – Nagyon sok koncertre jártam. Akik jöttek a városba, azokra mind elmentem, a harmincfős Prognózis koncerttől a totál teltházas Napoleon Boulevard-ig. Vagy a sportcsarnok avató klasszikus Neoton Famíliáig. Az még mostani szemmel is vérprofi produkció volt. És volt egy pillanat, ami azóta is, egyetlen koncerten sem volt rám ekkora hatással. Pedig minimum 500 különböző műfajú hangversenyt láttam már életemben. Tehát Neoton koncert, csúcsra járatva a legnagyobb slágerekkel, és egyszer csak eltűnt a zenekar a színpadról, Jakab Gyuri – aki sajnos már nincs közöttünk – egyedül maradt a zongoránál, egy fejgép világított rá és belekezdett a „Szívtelen idők” c. dalba. A csordultig telt csarnokban. Az egy olyan pillanat volt, ami nem adható vissza szavakkal.

ZENÉSZEK

127

Annyira felemelő és mély. Ott tanultam meg, hogy minden koncertnek kell legyen egy pillanata, amikor az egész nagy őrjöngést keresztbe verjük. Ez nálam is így van, még az egy órás műsorokban is. Ha már a Jóisten megajándékozott azzal, hogy egy dalt tudtam írni Édesanyámnak, akkor azt egy szál zongorával eléneklem. Társam is van ebben, Kollár Tamás zenekar vezető személyében, aki személyes jó barátom és lelki társam is. Ő ezt úgy elzongorázza minden egyes koncerten, hogy veszik elő az emberek a zsebkendőjüket és törölgetik a szemüket. Az a három és fél perc néma csendben telik a legőrjöngőbb közönségnél is. A koncertek 90 százalékában a végén nekem kell leintenem a tapsot.

„MINDEN KONCERTEMEN ÖRÖK KÜZDELEM AZ ÉDESANYÁMNAK ÍRT DAL ELÉNEKLÉSE” – Eddig nem akartam szóba hozni, de már a sokadik eset, hogy könnyeket látok a szemedben. Jól látom? – Jól. Oroszlán vagyok, és mint a csillagjegy szülöttei közül a legtöbben, érzelmi alapon hozom meg a döntéseimet, és az egész életemet próbálom ebben a nem könnyű világban érzelmi alapon is működtetni. Ez jó és rossz döntéseket egyaránt hoz. Nekem minden egyes koncerten az „Édesanyám” című dal eléneklése örök küzdelem. El tudom-e énekelni érzelemmentesen, vagy nem. Vannak különböző praktikáim, hogy el tudjam. Zárt helyen például mindig kinézek egy távoli pontot, amit néznem kell. Olyankor nem nézhetem a közönségemet. Gondolj bele, amikor jönnek családok, esetleg anyukák a gyermekeikkel. Jön a 45 éves anyuka a 25 éves lányával. Ők egy jó buliba jöttek, talán a lány nem is ismeri úgy a dalokat, mint az anyja. Aztán egyszer csak érkezik egy nem várt „jobbhorog”, mint egy boxmeccsen… És látod, hogy az anyukák a gyermekeikkel össze vannak ölelkezve és sírnak mindketten. Most, ahol beszélgetünk, innen egy szinttel lejjebb írtam meg a dalt három évvel ezelőtt. Akkor, amikor szereztem, nem volt benne a pakliban, hogy en�nyire megérinti majd őket. – Minden szerettednek írtál dalt. Édesanyádnak, édesapádnak, a kisfiadnak és a párodnak is. Utóbbit azonban gondosan elrejtetted különböző címek mögé. Szabad egy férfinek ennyire kitárulkoznia? Kiteheti az érzelmeit ennyire a kirakatba? – Ki mondja meg azt, hogy nem szabad? Sokáig foglalkoztam azzal, hogy mindenkinek megfeleljek, és ne adjak támadási felületet a közönség felé. Sokáig ideológiáknak, trendeknek és általam felállított idilli képeknek akartam megfelelni. – Ezek hosszú éveket jelentenek?

128

BALÁZS PALI

– A húsz évből minimum tizenöt ezzel telt el.

„BUDAPESTI KERESZTAPÁM, KISSZABÓ GÁBOR MONDTA, HOGY VIGYÁZZAK, MERT EZ AZ EGÉSZ KÖZEG ROPPANT HAMIS…” – Ez egy önmagaddal való harc is volt egyben? – Önmagammal és a külvilággal egyaránt. Persze ez nem vérrel és verejtékkel küzdő harcot jelent, de komoly lelki tusával járt. Megint csak gondolj bele, elindul Békéscsabáról egy fiatalember, elköltözik Budapestre, ahol nem ismer senkit. Egyedül Kisszabó Gábort, az Első Emelet basszusgitárosát ismertem, mert ő volt az EMI hanglemezkiadó művészeti vezetője. Szakmai szinten ő volt a „budapesti keresztapám”, mindenben próbált segíteni, tanácsokat adni. Gábor igazi úriember, őszinte, nyíltszívű ember. Mindig azt mondta, Palikám, ne felejtsd el, ez az egész közeg sok esetben egy hamis közeg. Nagyon észnél kell lenni. 2000-ben volt a nagy áttörés, abban az esztendőben a hivatalos eladási statisztikák alapján a „Nem adom kölcsön a szívem” című lemezemből kelt el Magyarországon a legtöbb 80.000 db példány. Még Madonnát is megelőztem. Ez a Balázs Pali produkció Budapesten is „ügy” lett. És ezek a sikerek bizonyos érdekcsoportokat sértettek. Minél többet értem el, annál több irigyem is lett. Akinek nem szolgálod az érdekeit művészileg vagy üzletileg, azok folyamatosan ellened fognak dolgozni. Nálam is volt egy 15-16 éven át tartó küzdelem, amikor a vitorlámba fújtak az ellenszelek rendesen… Az energiáim 90%-a erre ment el hosszú-hosszú időn keresztül. – Megviselt? – Olyan szinten igen, hogy vészesen fogytak az energiáim. És annak a hatását, hogy ezek az érdekcsoportok ellenem dolgoztak, sajnos minden nap éreztem. Ez akkor szűnt meg, amikor elindult a Zenés Randevú című műsorom a televízióban. A pozitív változást illetően nagy előrelépés volt. – Mi tartotta benned a lelket azokban az években, amikor küzdened kellett? – Kizárólag a közönség. Közben lőtték rám a mérgezett nyilakat. Ez már nem a békéscsabai közeg volt. Itt egészen más erőviszonyokkal találkoztam. Ha te valakinek útban voltál, azonnal mérték rád az ütéseket. És ezek az ellenszelek nagyon komoly viharokat hoztak. A hajóm pedig sok esetben himbálózott. Ha a közönségem nincs olyan szinten mellettem és nincsenek azok a színpadi sikerek, amelyek minden egyes évben 99 százalékban megvoltak, el is buktam volna. A színpadon viszont rendít-

ZENÉSZEK

129

hetetlenül stabil voltam. A közönségem biztos bástyát jelentett. – Eszedbe sem jutott megfutamodni? Felmerült valaha az ötlet, hogy visszaköltözz Csabára? – Fel sem merült, ugyanis nem volt miért megfutamodnom. A produkció ugyanis folyamatosan működött. Aktívan dolgoztam, lemezek jelentek meg. A húsz év során 14 önálló album jelent meg. Az utóbbi 4 albumra már több mint negyven általam írt dal került. – Miért nem írtál korábban is dalt? – Az energia a produkció életben tartására és annak a bizonyos védőpajzsnak a fenntartására ment el. Aztán, amikor az ember picit fellélegzett, jöttek a kreatív ötletek.

„NEM SZERETNÉK KÖVÉR EMBER LENNI” – Szoktál álmodni? – Igen, és nagyon furcsa, hogy keveset álmodom a zenével. Minden koncert után nehezen tudok elaludni. Szerintem ezzel sok zenész van így. Szinte majdnem minden koncert után tovább álmodom azt, ami a színpadon történt. Én a fellépések után kibeszélem a zenészeimmel az előadást, átrágjuk a részleteket. Hiszen közös az élmény, főleg az élő zenekaros koncerteknél. De mindenki másképp éli meg, mint én. Ők mást figyelnek, de a rezgések és a közönség reakciója ugyanaz. – A békéscsabai első koncertedet is tovább álmodtad? – Érdekes, hogy azt még nem. De a bemutatkozó koncert után egy 500 fős teremben is szerveztünk koncertet Csabán, ahová 1200-an jöttek el. 1997-ben. 300 ember kint maradt. Azért volt különösen fontos az a koncert, mert ott már fizettek az emberek. Nosztalgia estként volt hirdetve. Koncertként még nem mertük kiírni. Ezeket a dolgokat sokszor visszacsatolom. Az is alapkő volt. A Balázs Pali produkció első három évének alapköve abszolút Békéscsabához köthető. És ezt az alapkövet bővítettük folyamatosan a környező településekkel. A megyek 72 településéből 62 helyen felléptem. Ahol ezer főnél többen laktak, ott megfordultunk. Pesten persze minden más volt. Mindenesetre a „nosztalgiakoncert” után mertem egyre nagyobbakat álmodni. – Most mi a legnagyobb álmod? – A 20 éves pályafutásomat méltó módon megünnepelni egész évben a közönséggel. Gálakoncert rangos helyen, új lemez, könyv, videó klipek és egész éves koncertsorozat. – Munkamániás vagy? – Igen. Én akkor is dolgozom, amikor azt hiszik a környezetemben, hogy éppen sportolok. Mindenféle erősítő gyakorlatot végzek, fekvőtámasz,

130

BALÁZS PALI

gimnasztika ami a fizikai állóképességemet javítja, és nagyban hozzájárul a koncertemen a sikerekhez. – Ha már a sportnál tartunk, genetikailag vagy ilyen alkat ? Nem tudnál elhízni? – Lehet, hogy el tudnék, de ahhoz nagyon más életformát kellene élnem. Ebből a szempontból nagyon hiú vagyok, nem szeretnék kövér ember lenni. Ha a Jóisten is megsegít, az öregedést lassítani fogom, amennyire csak lehet.

„MA MÁR NEM A MÚLTON GONDOLKODOM, HANEM A JELENT ÉS A JÖVŐT ÉPÍTEM” – A te céltudatosságod a magánéletben, privát emberként átok vagy áldás? – Mindkettő. Szerencsés vagyok, mert olyan párom van, aki ezer százalékkal támogatott eddig folyamatosan. Nagyon sokáig nem akartam a magánéletemet a munkával összemosni. Próbáltam a világsztárok agyával gondolkodni, hogy például Axl Rose, vagy Rod Stewart felesége foglalkozik-e a párja dolgaival. A családomat mindig egy békés szigetnek akartam megtartani. Aztán az utóbbi években mégis egy új fejezet kezdődött a párommal való kapcsolatomban, egyre több szakmai munkába belefolyik. Egy színpadi szereplés főleg érzelmi alapon működik. Hazahozom az örömöt, a bánatot is. Jövök haza hajnal kettőkor feldobva, hogy négyezer ember tapsolt, vagy éppen feszültebb vagyok, mert a szervezés nem úgy történt, ahogy ígérték… Mónika pedig még önmagamnál is jobban ismer. És jól kezel. Azokban az időszakokban, amikor gyötrődtem, mindig mellettem állt, támogatott. Ha rossz döntést hoztam, akkor is. Persze ez mindig évekkel később derül ki. – Mire tanítanak a rossz döntések? – Sokáig görcsösen ragaszkodtam az elveimhez és kevésbé voltam alkalmazkodó. A saját fejem és az érzelmeim után mentem. És gyakran a múlttal foglalkoztam. A párom és az esetleges hibás döntések megtanítottak arra, hogy ne nézzek hátra. Ma mát tudom, ha sokat gondolkodom a múlton, nem tudom a jelent és a jövőt építeni. 2013-tól kizárólag a jelent és a jövőt építem. Persze korábban is, de addig gyakran nézegettem vissza. – Amióta így élsz, minőségibb társ lettél? – Ez egy más lelkiállapot, ami mindenre kihat. A családfenntartói feladatimra, a sportra és a színpadi létemre is. Például elkezdtünk kísérletezni a párommal a fellépő ruháimmal. Volt egy régi megálmodott eleganciám, öltönnyel, nem egy gyűrött hétköznaZENÉSZEK

131

pi, kutyasétáltató cuccal. Volt vagy 50 öltönyöm. 17 évig farmerben nem is léptem színpadra. Most jobban merek kísérletezni, és bátran kimondom, 2016-ban Balázs Pali egy fiatalosabb, modern vonalat képvisel. Ma már csak önmagamnak akarok megfelelni, de érdekel a közönség véleménye, hiszen azokból tudok táplálkozni. A legeldugottabb helyen is figyelem az embereket, hogyan tudom őket „felszippantani”, hangulatba hozni. Tehát a minőségi változás lelkiekben, tartalomban is megtörtént. A zenekarba szándékosan fiatal társakat választottam. Szuper zenekarom van most, ami egy áldás és ajándék is a Jóistentől. Áldom a sorsom, hogy megismertem ezeket a zenészeket. Pedig van olyan köztük, aki a gyerekem lehetne, mégis hatalmas tapasztalattal és rutinnal rendelkező muzsikusok. Ezek a „gyerekek” engem inspirálnak. Magukénak érzik a produkciót. És ez a legfontosabb. Teljes szívvel-lélekkel teszik bele a tudásukat. Én szolgálom a közönséget, ők szolgálják a produkciót és a közönség ezt egy nagy szeretet-csomaggal ajándékozza mindannyiunknak. Nagyon furcsa érzés van bennem, mert 15 évesen már amatőr zenekart alapítottam, de azzal a formációval semmilyen sikert nem értünk el. Ott és akkor maradt is bennem valamiféle űr. Most pedig, a zenekarommal adott közös koncerteken valahol azokat a sikereket is bepótolom, amelyek akkor elmaradtak. Ezért is volt fontos az a békéscsabai koncert, amit láttál, mert én ott nőttem fel, azon az utcán sétáltam. Azon az úton haladtunk el nap, mint nap autóval a szüleimmel. A színpaddal szemben található az evangélikus templom, ahová konfirmálni jártam. A színpad mögött volt egy szökőkút, a Postánál, ami a régi randi-találkozók színtere Ezer emlék. – Azt már kérdeztem, milyen társ vagy. És milyen apának tartod magad? – Minden nap felteszem magamnak a kérdés, hogy milyen apa vagyok. Nagyon szeretem a gyerekemet, de a szeretetem mellett szeretném elérni nála, hogy értékes emberré váljon. Ez a hétköznapi életben úgy nyilvánul meg, hogy időnként vannak azért csatározásaink, nézetkülönbségeink is. Mindig azt mondom neki, hogy az édesanyjával a helyes úton szeretnénk terelgetni, nem az észt akarom neki osztani, hogy mit hogyan csináljon. Roppant széles látókörű fiatalember, de van köztünk 33 év korkülönbség és más a világlátásunk. Néha úgy tűnik, mintha szigorú lennék, pedig „csak” szeretem. Nem szeretném, ha rossz irányba menne. A mai világban ezer veszély leselkedik rá és a korosztályára. Sokkal több, mint amiben én felnőttem. Ez már az a világ, ahol ha nem alkalmas az illető az életre, el fogják taposni. Szeretném, ha felnőttként a nyomdokaimba lépne, akár zenészként, akár háttéremberként.

132

BALÁZS PALI

András

Zsolti

Desperado együttes

Betti

„Eltéphetetlen

szövetség a miénk”

„Van egy filozófiánk, amihez mindhárman következetesen tartottuk magunkat. Azt mondtuk, ami az autóban történik, az ott is marad. A színpadra nem visszük fel a problémákat. Sőt, egymást megvédjük a kívülállókkal szemben minden körülmény között. Kiálltunk egymásért akkor is, ha tudtuk, egy kívülállónak igaza van adott szituációban. Ez nálunk amolyan véd- és dacszövetség, hogy egymást bármi áron megvédjük, és kifelé azt kommunikáljuk, minden szép és jó...”

133

Ha Gábor Bernadettként, Bodnár Zsoltként és Zolnai Andrásként mutatom be hármójukat, nem biztos, hogy beazonosítja őket az olvasó. Bettiként, Zsoltiként és Zoy!-ként talán. Desperadoként pedig egészen biztosan. Mindig érdekelt azon együttesek sorsa, embersége, akik példásan hos�szú ideje vannak együtt. 17 együtt töltött év pedig nem csak gombócból számít soknak, de ebben a zűrzavaros zeneiparban egyenesen dicsőség. Főleg úgy, hogy a majd’ két évtizedet Debrecenből csinálták végig. A cívisvárosból járták be szinte az egész világot. A kitartásuk, emberségük, alázatuk mindig is példaértékű volt számomra. Legalább egy slágert mindenki tud idézni tőlük. Volt időszak, amikor a csapból is ők folytak, mégsem szálltak el maguktól. Aztán megélték azt a korszakot is, amikor a médiumok inkább a tehetségkutatós karaokecelebeket preferálták helyettük, mégsem adták fel. Az idő mindig őket igazolta. Minimum 14 éve ismerjük egymást, még Észak-Afrikát is megjártuk közösen. Azt hittem, sokat tudok róluk, s mikor leültünk e könyv kapcsán, kiderült, hogy mennyi mindent nem…

„DEBRECENBEN MÁR HOZZÁTARTOZUNK A VÁROSKÉPHEZ” – Elcsépeltnek tűnhet a téma, de őszintén érdekel. Tényleg nem merült fel soha, hogy a karrier érdekében lakóhelyet váltsatok? András: Ez egy olyan könyv, ahol valóban őszintén beszélhetünk, ugye? – Teljes mértékben. András: És itt mindenki egyenként elmondhatja a személyes véleményét? – Másképp nincs is értelme. András: Akkor én mindenkit megelőzve kimondom: nem szeretem Budapestet, ugyanis ez a város nem emberléptékű. Túlzsúfolt, túlnyüzsgő. Lehet, hogy vidéki születésűként a „vidéki ember” beszél belőlem, de hozzám a nyugodtabb, családiasabb légkör közelebb áll.

134

DESPERADO együttes

Éltem Kalocsán is, ahol abszolút olyan volt az egész kisváros, mint egy nagy család. Ha beültél egy kávézóba vagy étterembe, mindenki tudta, mi a kedvenced és már hozták is. Itt azért erre kevesebb az esély. – Pedig Debrecen sem egy kisváros… Ott is ismer mindenki mindenkit? Betti: Azért nem teljesen. Minket azért szerencsére már ismernek és talán megszokták, hogy a városképhez hozzátartozunk. Persze olyanok is vannak, akik azt hiszik, a fővárosban élünk. Valamelyik nap bementem egy kisboltba és csodálkoztak, hogy ott vagyunk, kérdezték is, mi járatban erre, fellépés lesz-e a környéken? Andrással ellentétben nekem egyébként teljesen mindegy lenne, hol élünk, mert kertvárosi embernek tartom magam, Debrecenben sem a centrumban lakom, így Pesten is inkább valami külső kerületet választanék.Annak idején egyébként a lemezkiadónk kérte, hogy költözzünk. Zsolt: Az első lemezszerződés idején ez állandó téma volt. A kiadónakaz volt a meggyőződése, hogy ezt Debrecenből nem lehet hatékonyan működtetni. Nem tudták, hogy valójában milyen messze van és mennyi plusz munkával, fáradtsággal jár nekünk. És valóban sokkal több utazással jár, de számunkra ez nem okozott problémát. Pedig akkoriban, amikor elkezdtük, még nem volt ennyire jól kiépülve az autópálya hálózat sem az országban. Ma már nincsenek távolságok. Betti: Soha nem felejtem el, annak idején mondták a BMG-ben, hogy „Úristen, Debrecenből Budapestre érni, legalább 4 óra…”, mire válaszoltam, ha lovas szekérrel tesszük meg a távot, akkor tuti. András: Igen, ezt minden létező fórumon, még televíziókban is megkaptuk, hogy mennyi idő Debrecenbe érni. Mintha legalább földút vezetne hozzánk… – Az utazásba fektetett idő és energiamennyiség mellett azért van ennek egy másik fontos része is, a benzinköltség. Ennyi idő alatt vajon mennyi lakás árát autóztátok el? Betti: Ezt soha nem számoltuk össze. Zsolt: Lehet, hogy egy kisebb lakást már össze lehetne dobni ebből. András: Attól függ, hol, mert vidéken azért nem olyan drágák az ingatlanok… (nevetnek) Betti: Debrecenben abszolút „pesti árak” vannak, de ezt soha nem akarják elhinni a többi városban lakó emberek. – Próféták tudtatok lenni odahaza? András: A közönség körében biztosan. Hivatalos helyekről több megbecsülést és elismertséget várnánk, de panaszra így sincs okunk. Zsolt: Én ezt kettéválasztanám azokra, akik ismertek minket a Desperados korszakunk előtt, és azokra, akik már eleve befutott zenészként ismerkedtek meg velünk. Néhány évvel ezelőtt Floridában jártunk,

ZENÉSZEK

135

ahol – milyen kicsi a világ – összefutottunk egy gyerekkori barátnőmmel, akivel hosszú ideig nem találkoztunk, viszont hallotta a szüleitől, hogy Bodnár Zsolti „híres lett”. Ő a világ másik felén is ezzel fogadott és rácsodálkozott.

„SOK DOLOGBAN NEM EGYEZTÜNK, AZ ELEJÉN RENGETEG VITÁNK VOLT…” – Mit jelent nektek a Depserado? Betti: Én itt nőttem fel. A huszadik születésnapom után két nappal írtuk alá a lemezszerződést. S ugyan 35 évesen sem feltétlenül tartom magam felnőtt embernek, mégis az eddigi életem legmeghatározóbb 16 évét köszönhetem ennek a csapatnak. Annyi jó és rossz dolog volt ebben az időszakban, ami a felnőtté válásomat is jelenti. – Több volt benne a jó, mint a rossz? Betti: Mindenképp. De azért volt benne rossz is bőven. Főleg lelkileg. Gondolj csak bele, a fiúk idősebbek nálam 9 évvel. Kislányként kezdtem el ezt a zenekarosdit, két felnőtt férfivel. Ha már ez a könyv az őszinteségről szól, akkor én sem fogok kertelni. Sok dologban nem egyeztünk, rengeteg vitánk volt az elején. Az, hogy ennyi időn keresztül mégis együtt tudtunk maradni, óriási toleranciát jelentett mindhármunk részéről. – Ki volt toleránsabb? Betti: Úgy gondolom, hogy én. (nevet) Zsolt: Mindhármunknak roppant határozott elképzelései vannak, ezért mindannyiunknak toleránsnak kell lenni, hogy a közös nevező kialakuljon. Betti: Igen, ez a másik, hogy három nagyon erős egyéniség van egy csapatban. András: Meg kellett érnünk… Régen iszonyatos veszekedések voltak az autóban. És ezt értsd szó szerint. Kiabálásokig terjedő veszekedések, ahol mindenki körömszakadtáig harcolt az igazáért. És az istennek sem engedtünk belőle. Ma már sokkal kompromisszumkészebbek vagyunk, jobban toleráljuk egymást. Zsolt: Nem megyünk már bele olyan vitákba, amibe régen simán belebonyolódtunk. – Ki lett bölcsebb? András: Nyilván mindenki. Én azonban kos csillagjegyű vagyok… Betti: Főleg nekünk voltak nagy vitáink. András: Kemény, akaratos emberként sokszor belementem a nagy vitákba Bettivel, persze a legtöbbször csak a büszkeségem miatt. Ma már ész érvekkel abszolút meg lehet győzni, hiszen tudom, nem ér annyit a vita, hogy elszúrjuk ezt a kapcsolatot. Hiszen mindent kulturáltan meg

136

DESPERADO együttes

lehet beszélni. Ilyen szempontból rengeteget szelídültem. Zsolt: Ha már csillagjegyeknél tartunk, én oroszlán vagyok, ebből kifolyólag vehemensebb is. Vitázott itt mindenki mindenkivel… Betti: Nőként azonban nekem nehezebb volt kiállnom a saját igazamért, mert a fiúk jobban összetartottak és sokszor kívülállónak éreztem magam egy-egy szituációban. Ők már eleve ismerték egymást korábbról, én meg csak „belecsöppentem” ebbe az egészbe. Egy meghallgatáson választottak ki, amiről én azt sem tudtam, hogy valójában a vizsgám volt. Mindez márciusban történt, júniusban pedig már aláírtuk a lemezszerződést. Szinte hipp hopp… Zsolt: Lehet, hogy Bettinek hipp hopp-nak tűnt a lemezszerződés, számunkra azonban gondos, szisztematikus munkát jelentett. Akkor még nem voltak tehetségkutatók, ahol egyik napról a másikra meg lehetett mutatkozni és az internet sem volt ennyire elterjedve, mint manapság. Két évig utazgattunk Budapestre és az összes fellelhető lemezkiadót, menedzsert végigkopogtattuk. András: No meg kétszáz énekesnőt meghallgattunk Betti előtt szerte az országból. Betti: Én ráadásul egy kisvárosból, Hajdúnánásról mentem át Debrecenbe. Épp csak leérettségiztem, amikor az unokatestvérem elcipelt egy meghallgatásra. Akkor találkoztam a fiúkkal életemben először 2000 márciusában. Utólag tudtam meg, hogy egy nagy casting kellős közepébe csöppentem, s nekem onnantól tűnt felfokozottnak, gyorsnak az egész. Az azt követő 5 év masszív, kemény vitákat hozott, sok összezördüléssel. És később is volt mindig valami „megfejteni való”.

„VOLT EGY PILLANAT, AMIKOR ÚGY ÉREZTÜK, ENNEK A HÁRMAS FELÁLLÁSNAK VÉGE…” – Csak, hogy tisztán lássunk, mindez úgy zajlott, hogy Zsolti elöl vezetett, ti pedig hátul üvöltöztetek egymással? Betti: Pontosan… (nevet) András: Emlékszem, milyen súrlódásokat okozott az, hogy Debrecenből anno Kalocsára költöztem. A többiek ezt úgy élték meg, hogy attól fogva a napi munkában már nem veszek részt és cserbenhagytam őket. Akkor ezt mindhárman máshogyan fogtuk fel. Ma Miskolcon élek, mégis gördülékenyen meg tudjuk oldani a napi rutint, súrlódások nélkül, felnőtt fejjel kezelve. – Emlékszem erre az időszakra, annak idején lelkesen mesélted, hogy Kalocsára nősültél. No meg azt is, hogy ez logisztikailag men�nyi teherrel jár. A fellépések után állandóan hajnali vonatokra, vagy éppen buszos átszállásokra kellett várnod. ZENÉSZEK

137

Nem is értettem, mi történik veled. Zsolt: Ezt mi sem értettük. Betti: Akkor ott konkrétan volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, ennek az egész hármas Desperado felállásnak vége, mert András nagyon megváltozott. Zsoltival komolyan gondolkodtunk azon, hogy inkább ketten folytatjuk. Aztán szerencsére András észhez tért. Zsolt: Ez az egész pont abban a korszakunkban történt, amikor igazán berobbantunk az első lemezzel. A slágerek forogtak a rádiókban, játszotta a klipjeinket a zenecsatorna és sok-sok fellépésünk volt. Elkezdtük készíteni a második lemezt, a Gyere és álmodj albumot. András: 2003 környékén normalizálódott a viszonyunk… Emlékszem, még Bettiék hoztak el Kalocsáról a válásom után. – Mi történt ott konkrétan? András: Senkit nem megbántva a múltból, nyilván arról volt szó, hogy akkor még nem voltam elég érett ahhoz, hogy a kialakult helyzetet kezelni tudjam velük. Ma már tudom, hogy nem csak fekete és fehér létezik, hanem vannak színek és árnyalatok. És igenis, lehet úgy alakítani a dolgokat, hogy minden a helyére kerüljön. Ahhoz, hogy ma már en�nyire higgadtan tudok erről beszélni, kellenek azok az ingerek és átélt élmények, amelyek azóta értek. Van már egy olyan társam, aki tolerál és nem megváltoztatni akar. Elfogad és támogat. Ez a kulcsa mindennek. – Érezted anno, hogy rezeg a léc és valóban a zenekari tagságod múlhat az egész kalocsai költözésen? András: Éreztem, de magamnak sem akartam bevallani ezt a dolgot, mert túl büszke és makacs voltam, ezért nem is változtattam sokáig. Ugyan a harmincas éveim elején jártam, de nem éreztem magam elég érettnek. Negyvenéves koromra értem meg igazán.

„KIALAKULT KÖZÖTTÜNK EGY VÉD- ÉS DACSZÖVETSÉG, HOGY EGYMÁST BÁRMI ÁRON MEGVÉDJÜK” – András, milyen társak számodra Betti és Zsolti? András: Ha ezt hét-nyolc évvel korábban kérdezted volna meg, azt válaszoltam volna, hogy nagyon nehéz társak… Pont a viták miatt. Rengeteg energiát felemésztettek az értelmetlen szócsaták. De mára büszkén mondhatom, hogy barátok is vagyunk és megbízunk egymásban. Érett fejjel már mindannyian tudjuk kezelni a nehezebb szituációkat és közös erővel a legoptimálisabb megoldásokat találjuk. Ez a kulcsa annak, hogy hosszú távra konzerváljuk hármunk kapcsolatát. – Betti, szálltál ki úgy az autóból, hogy nem köszöntél nekik egyegy vita után?

138

DESPERADO együttes

Betti: Nem. Persze olyan volt, hogy azt mondtam, szevasztok, többet lehet, hogy nem jövök. – És utána napokig nem beszéltetek? Betti: Mi azért most sem beszélünk minden nap. Zsolti mindig megmondja előre, mikor fogunk indulni pénteken vagy szombaton és vasárnaptól csütörtökig nem vagyunk napi kapcsolatban. Nem vagyunk mi napi kapcsolatban. És nem azért, mert nem szeretjük egymást, hanem egyébként is annyi időt össze vagyunk zárva a fellépések kapcsán, hogy hét közben mindenki éli a családi életét. Hétvégén viszont az autóban mindent megbeszélünk. – Látjátok, milyen különös lélektana van ennek is? Egy unalomig ismert témából, a Debrecenben élés hátrányaitól vagy éppen előnyeitől jutottunk el a krízis-vallomásokig. Miközben közben rólatok ember meg nem mondta volna az eddigi médiaszereplések után, hogy gondok voltak a csapatban. András: Van egy filozófiánk, amihez mindhárman következetesen tartottuk magunkat. Azt mondtuk, ami az autóban történik, az ott is marad. A színpadra nem visszük fel a problémákat. Sőt, egymást megvédjük a kívülállókkal szemben minden körülmény között. Kiálltunk egymásért akkor is, ha tudtuk, egy kívülállónak igaza van adott szituációban. Ez nálunk amolyan véd- és dacszövetség, hogy egymást bármi áron megvédjük, és kifelé azt kommunikáljuk, minden szép és jó. Zsolt: Van ennek egy másik oldala is. Nincs máshol lehetőség mélyinterjúra, csak felületes megnyilatkozásokra. A hosszabb terjedelmű megjelenéseket mindig valami bulvárbalhéhoz kötik. Mi pedig erre nem vagyunk vevők. Ezért sem folyunk a csapból. Annál sokkal fontosabb, hogy kiegyensúlyozottak legyünk. És az elmúlt 17 év azt bizonyítja, hogy így is lehet, állandó médiaszereplés nélkül. – Zavar benneteket, hogy nem folytok a csapból média-szinten? Zsolt: Engem sokáig zavart… Az elején azt gondoltam, majd lesz itt siker, pénz, csillogás – ahogyan azt a KFT is megénekelte… (nevet) Meg is volt ebből sokminden, és ennyi év távlatából azt mondom, örülök annak, hogy nem teregettük ki a „szennyest”. Tapasztaljuk, hogy men�nyire megbélyegezheti magát ezzel valaki. Betti: Látjuk magunk körül a szakmában, milyen károkat okoz egy-egy bulvárszereplés. És meggyőződésem, hogy ha elmentünk volna ebbe a nagyon olcsó irányba, akkor már nem lennénk együtt. Zsolt: Ha annak idején engedtünk volna a csábításnak és Budapestre költözünk, előbb-utóbb elkapott volna a gépszíj, partyarcokként elindult volna egy bomlás. Betti: Tegyük gyorsan hozzá, mindezt úgy, hogy én a mai napig partyarc vagyok...

ZENÉSZEK

139

Attól függetlenül, hogy Debrecenben élek és gondos, felelősségteljes családanyának tartom magam, időnként tombolok bulikban. Ezt otthon simán megtehetem, Budapesten már rég kikezdtek volna az újságírók. Zsolt: Annak idején óriási buliarc volt mindenki! Épp erre mondtam, hogy ha abban az időszakban lettünk volna Pesten, ma biztosan nem beszélgetnél velünk így hármasban…

„MANAPSÁG EGYRE GYAKRABBAN JUT ESZEMBE AZ A BIZONYOS KIS SZOBA, AHOL ARRÓL ÁLMODOZTAM, HOGY A DALAIM ELJUSSANAK AZ EMBEREKHEZ” – Ezek szerint megmaradt bennetek a vidéki romlatlanság? (óriási nevetés mindhármuk részéről) András: Maradjunk annyiban, hogy vidéki… Az eredeti kérdés azonban az volt, kinek mit jelent a Desperado. Számomra egy olyan álom megvalósulását, ami 17 éves koromban kezdődött. Ültem a kisszobában, iskola után, ölemben a gitárral, és dalokat írtam. Egy kis barna füzet tele volt mindenféle gondolatfoszlánnyal. Természetesen arról álmodoztam, hogy a dalaim kikerülnek a négy fal közül és eljutnak az emberekhez. Fellépésekről, tapsokról, csillogó tekintetekről álmodoztam. Manapság egyre gyakrabban jut eszembe az a bizonyos kis szoba. Főleg akkor, amikor több ezer ember egyszerre énekli a slágereinket egy-egy fellépésen. Egy szerző számára a legnagyobb boldogság, amikor a dalait valamilyen eseményhez kötik az emberek. Felbecsülhetetlen érzés, amikor mesélik, hogy az adott nótára jöttek össze annak idején, vagy ez a dal volt kedvence valakinek, akinek a temetésén játszották… – Utóbbi azért, valljuk be, kétségtelenül extrém szituáció. András: Pedig többször volt ilyen. A Szomorú alkalom és az Ég veled dalainkra is. Betti: Az tényleg furcsa, amikor mondják, hogy „Betti, nagyon szeretjük a hangodat, de mindig az jut róla eszembe, amikor temettük az apukámat, mert a te dalod szólt”… Ha ez nem velem történik, talán nem is hinném, hogy ilyen létezik… Zsolt: Én is elmondanám, nekem mit jelent a Desperado. Korábban rock zenekarokban játszottam, s ahogyan Andrásnál, úgy nálam is a középiskoláig nyúlik vissza ez a történet, ahol arról álmodoztam, hogy hatalmas koncerteket tartunk. Főleg az energia részéről ábrándoztam, hogy milyen elképesztő löketet tud adni egy színpadi embernek a közönségből áradó szeretet. Az élet aztán nem pont így váltotta valóra az álmomat, hiszen végül nem rockzenekarba kerültem, de a színpad megadatott, és az energia szintén. Az élő koncerteknél érvényesül ez leginkább, ahol kiélhetem magam. Gitározom, énekelek, ha kell, üvöltözöm.

140

DESPERADO együttes

– Érezted valaha cikinek a Desperadot? Zsolt: Igen. – Sokszor? Zsolt: Annyiszor nem, hogy ez komoly lelki törést vagy meghasonulást okozzon. És nem a régi rockzenész haverok előtt éreztem cikinek, hanem volt néhány olyan fellépés – szerencsére nem sok -, amikor sem az időpont, sem a helyszín, sem a közönség nem indokolta, hogy ott legyünk. De az ilyen szituációkból is ki kell jönnünk, mi olyankor hecceljük egymást a színpadon. – Dalokat szégyell-e bármelyikőtök a múltból? Zsolt: Azért van pár infantilis dalunk… Betti: Mindig mondja Zsolt, ezt vagy azt ne játsszuk, mert ciki. Én egyébként mindegyiket szeretem. Világéletemben popénekesnek készültem és nekem ez a stílus önazonos. Régebben például sok Neotont énekeltem. Amikor a fiúkkal találkoztam, akkor éppen az Aranyhal című dalt kellett énekelni, aminek a szövegén szétröhögtem magam. Mégis, a stúdióban felénekelve már a magaménak éreztem, mert benne voltam az alkotási folyamatban. Persze, mondhatják ránk, hogy gagyik vagyunk, mert van olyan dalszövegünk, ami a „Tanár úr”-ról és az iskoláról szól, de nem tudják, kinek kellett ezzel megfelelnünk. – Kinek kellett megfelelnetek? András: Elsősorban a lemezkiadónak. Voltak olyan szituációk, amikor abszolút nem akartunk egy-egy dalt megcsinálni, de mégis belekényszerültünk megalkuvásokba, ahhoz, hogy a lemezt kihozhassuk. Betti: Amikor a Pókembert meghallottam, azt mondtam, Jézusom… András: Annak idején minden poposabb produkciót valami nagy nyugati sztárbandához hasonlítottak a kiadók. Betti: Mi voltunk a magyar Aqua. Ezért kellett levágatnom a hajamat rövidre, amitől szintén sokkot kaptam, mert sosem akartam rövid hajat. Állítólag hasonlított a fejem az Aquás csajra, ezért a hajamat is úgy csinálták meg. András: És közben aranyhal, vizes téma. Szóval a kiadó állította össze a koncepciót.

„KURVÁLKODNUNK KELLETT AHHOZ, HOGY URAK LEHESSÜNK” Betti: Az utána következő dalaink között azonban már több olyan volt, ami mélyen megérintett. Szóval nem ciki a Desperado, mert minden volt valamiért. András: Finoman szólva is kurválkodnunk kellett ahhoz, hogy urak lehessünk. ZENÉSZEK

141

Tisztában voltunk vele, ha megtesszük, amit kér a kiadó, és sínen lesz a project, utána már szabad kezet kapunk. Zsolt: Miután beadtuk a derekunkat, utána elértük, hogy azt játszhassuk, amit szeretünk. Betti: Például ezt sem tudtuk eddig elmondani sehol… Zsolt: Manapság szerencsére már van annyi dalunk és annyi lemezünk, hogy simán le tudunk játszani egy másfél-két órás koncertet úgy, hogy kizárólag slágerek szólnak.

„ORSZÁGOS SZINTEN BENNE VAGYUNK ABBAN A HÁROM SZÁZALÉKBAN, AKIK SZERETIK AZT, AMIT CSINÁLNAK” – A Desperadoegy munkahely is? Betti: Abszolút. Én elsősorban munkahelynek tartom, amellett, hogy egy baráti társulás is. Én a zenekart lassan 16 éve munkahelynek tartom és szerintem ez így normális. Gyakran mondják külsős emberek, milyen jó nekem, hogy én minden hétvégén szórakozom. Pedig ez elsősorban munka, s csak másodsorban szórakozás. Zsolt: Ez valóban melós. Én vezetek, és ha el kell mennünk, mondjuk Dunántúlra, gyakran megesik, hogy egyhuzamban tíz órákat vezetek. Engem is gyakran megtalálnak ezekkel az irigy beszólásokkal, hogy mindig vidámság van meg rock and roll, amiért még pénzt is kapunk. Erre szoktam mondani, jöjjenek, üljenek be velünk és kíváncsi leszek, mit mondanak majd egy hosszú út után… András: Benne vagyunk abban a három százalékban vagyunk országos szinten – szerinte többen nincsenek –, akik szeretik azt, amit csinálnak. És emiatt nem úgy tekintünk a munkára, mint azok, akik hétfőn a leg-levertebbek, mert hétfőn el kell kezdeni dolgozni, és pénteken a legvidámabbak, hogy itt a hétvége. Nekünk azért sokkal egyszerűbb elviselni mindent, mert szeretjük, amit csinálunk. Hihetetlenül szerencsések vagyunk, hiszen régóta csinálhatjuk, számíthatunk egymásra mindenben, és ha visszatekintünk a múltra, mennyi közös élmény van már mögöttünk, ez egyre erősebbé tesz minket. Ez is azt bizonyítja, hogy ennek létjogosultsága van és hosszú távon fent maradunk. Széttéphetetlen szövetség már a miénk. Betti: Tőlem is gyakran megkérdezik ismerősök, hogy nem unom-e még ezt az egészet. Olyankor azt válaszolom, aki hároméves kora óta énekesnőnek készül, az nem unja. A színpadot a mai napig imádom és 10-15 év múlva ugyanígy énekelni fogok. Egyedül az utazás fárasztó. Kispárnával utazom.

142

DESPERADO együttes

„BETTINEK JÓT TETT AZ ANYASÁG, A SZÜLÉS ÓTA ELKEZDETT MILF-ESEDNI…” – Amikor elkezdtétek, egyikőtöknek sem volt családja. Bettinek azóta kislánya született, Zsolt egy kislány és egy kisfiú boldog apukája, András pedig komoly párkapcsolatban él. Milyennek látjátok a másikat szülőként? Betti: Zsolti teljesen megváltozott, mióta megszületett a kislánya. A kisfiával pedig még inkább gondos családapa lett. András is teljesen más lett, mióta egymásra találtak a párjával, Erikával. Zsolt: Ha most ismernénk meg Andrást, egészen komoly embernek tartanánk… (nevet) Betti: Azért ott van még benne a gyerek… (nevet) – Fiúk, ti milyennek látjátok Bettit? András: Nőként száznyolcvan fokot változott. Amit a 2000-es években képviselt, nekem egyáltalán nem jött be. Kimondom kerek-perec, szürke egérkének tűnt, mert mindig a színtelen ruhákat, laposabb talpú cipőket preferálta, egyáltalán nem volt nőies. A kislánya születése óta kezdett el nőiesedni, azóta tekint magára nőként. Elkezdett MILF-esedni. (nevetnek) Neki kifejezetten jót tesz a kor. Jobb MILF-nek, mint tininek. Betti: Egyébként ezt hetente megkapom, hogy jól áll nekem a kor. És ahogyan visszanézem a régi képeket, azt mondom, igazuk van. Régebben nem találtam önmagam. Zsolt: Betti ugyanolyan partyarc, mint eddig, s közben felelősségteljes családanya. A kislánya hat és féléves, első osztályos, az enyém is hét esztendős. A kisfiam pedig másfél éves. Betti: Kitti lányom abszolút kicsi én. Totálisan olyan, mint én, csak miniben. Külsőleg ugyan nem hasonlít rám, de az összes tulajdonsága olyan, mint az enyém. Egész nap táncol otthon, fütyörészik és énekel. Amikor anya színpadon van, azt élvezi. Mindig nézi, megismernek-e az utcán. Zsolt: Fanni lányom is nagyon élvezi a szórakoztatóipar. Már gyakorolja az aláírást, amikor lenyúlja a szórólapokat. Nagy Violetta rajongó, ő is énekel. És látom, sokszor lerajzol, miközben apa zenél. András: Én vagyok a keresztapja! – András, tudsz bánni a gyerekekkel? András: Fanni tündéri, aranyos lány, de roppant zárkózott gyerek. Én alapvetően nagyon szeretem a gyerekeket és jól kijövök velünk. Az unokaöcsémmel is remek a kapcsolatom. Az élet úgy hozta, hogy nem született saját gyerekem, és már nem is fog. Bettiék állandóan azzal húznak, amikor egyik másik exem megjelenik a gyerekével, hogy lám, én lehetZENÉSZEK

143

tem volna a gyerek apja. És sokszor mondják az anyukák is, hogy ott van „majdnem apu”. – Miért ódzkodtál ennyire a gyerekválallástól? András: Úgy voltam vele, hogy amíg nem találom meg azt a nőt, akivel azt érzem, le tudnám élni az életemet, nem fogok gyereket vállalni csak azért, hogy apa legyek. A jelenlegi kedvesem már elmúlt negyenvéves, neki van már két nagy gyermeke, és azt mondtam, a saját lelki boldogságom fontosabb. Inkább éljek lelkileg tartalmasabb életet, mint a társadalmi konvencióknak megfeleljek. Soha nem akartam megfelelni senkinek és semminek. Ne azért legyen gyerekem, mert így szokás… Maradok nevelőapuka, ebben egyébként is profi vagyok, mert több páromnak is volt gyermeke. – Más téma. Szerintetek mennyi van még a Desperadoban? Betti: Szerintem még sok-sok év. András: Pontosan érezni fogjuk, hogy mikor kell abbahagyni. Zsolt: Mindig azt mondom, hogy minimum annyi van benne, mint az Apostolban. (nevetnek)

144

DESPERADO együttes

Korda György „Sajnos még mindig hiszek az emberekben”

„Sajnos még mindig hiszek az emberekben, amire sokszor ráfizettem, csúnyán átvertek. De akkor is azt mondom, hogy jó embernek lenni, és jó embernek maradni! Hiszem azt, hogy eljön majd egy olyan idő, amikor nem kellenek szerződések, hanem kezet nyújt egyik ember a másiknak és azzal el van pecsételve a dolog...”

145

– Olyan eset előzte meg ezt a randevút, amire álmomban nem gondoltam volna. Két héttel ezelőtt egyeztettük a találkozót, és azóta nem beszéltünk telefonon, mégis ott voltál pontosan a megbeszélt helyen! - És ebben mi a különleges? – Az, hogy nem kellett háromnaponta telefonálgatni, időpontot módosítani, hanem ment minden a maga útján! Nagyon ritka ez a mai világban, amikor az adott szó semmit nem ér. - Látod, ez is azt jelenti, hogy régi motoros, vagyis más mentalitású ember vagyok. Ha én azt mondom valamire, hogy úgy lesz, akkor az úgy is lesz. Drága apámtól örököltem, aki ha valamire kezet adott, az onnantól szent és sérthetetlen volt. Nem mindent ígért meg, de amit megígért, az úgy történt. Tipikus úriember volt. Ezért mikor nekem azt mondják, hogy Korda úr, rögtön kijavítom az illetőt, hogy az úr nem én vagyok, hanem az édesapám. Korda Józsefnek hívták. – Úgy tudom, a művészurazást sem szereted. - Nem bizony. És erre még a drága emlékű Feleki Kamillka tanított. Életének utolsó éveiben együtt léptünk föl. Csodálatos ember volt! Amikor művész úrnak szólították, kikérte magának. „Nem vagyok művész, Kamillka vagyok!”. Kérdeztem tőle, hogy miért utálja, ha művészurazzák? Azt mondta, ha felmegy a színpadra egy 18 éves kislány, felemeli a lábát, táncol kettőt, és már művésznőnek hívják, akkor neki megtisztelőbb, ha a keresztnevén szólítják. Én is így vagyok ezzel… – Amikor megérkeztél, kétszer is belenéztél a tükörbe, és megigazítottad a hajadat. Mindig ilyen hiú voltál? - Igen. De szerintem az nem baj, ha egy férfi ad magára. – Adjon is! És akár plasztikáztasson is, ha nem tetszik valami, ahogyan a hetvenes években te is megtetted? - Miért ne? Engem annak idején rettenetesen zavart a hosszú, vékony orrom. Televíziós felvételeken is mindig úgy fordultam, hogy a kamera még csak véletlenül se vegyen profilból. Fiatal voltam, és rendkívül gátlásos. Amikor orrsövényferdülés miatt műtöttek, kértem az orvosokat, hogy szabják át az orromat is. Egy kis porcrészt szedtek ki belőle, az arcom szerencsére nem változott semmit, és egy időre a gátlásom is elmúlt, egészen a hetvenes évek végéig. Akkorra ugyanis egy megfázásból kifolyólag elkezdtem kopaszodni.

146

KORDA GYÖRGY

„PEPIKKEL A FEJEMEN SZEREPELTEM A TÉVÉBEN” – Milyen mértékben kopaszodtál? - Olyannyira, hogy 1980-ban már kis „pepikkel” a fejemen szerepeltem a televízióban, hogy ne látszódjon a fejbőröm. Annak idején a katonaságnál a hajnali fürdőt követően vizes fejjel tornáztunk a tizenöt fokos hidegben. Akkor nem gondoltam, hogy ennek később következményei lesznek. Nagyon szégyelltem a kopaszodást, ezért 1984-ben egy kanadai vendégszereplés alkalmával azt is megoperáltattam. Nagy bátorság kellett hozzá, hiszen nem tudhattam, hogy mi történik majd velem, de túléltem, és nagyon boldog vagyok, hiszen azóta egyetlen szál hajam sem hullott ki. Olyan orvos kezelt, aki előttem Frank Sinatrát és Paul Ankát műtötte. Utólag egyik beavatkozást sem bántam meg. – Belegondoltál valaha, vajon hogyan alakult volna az életed, ha 1978-ban nem találkozol Balázs Klárival? - Bele sem merek gondolni ebbe, mert teljesen más ember voltam, mielőtt megismertem őt. Nem akarok erre különösen kitérni, de aki ismert engem, az tudja, hogy milyen voltam akkoriban... – Állítólag nagy csajozó. - Pontosan! Soha nem gondoltam volna, hogy egy nő így meg tudja változtatni az ember életét. Pedig előtte is volt belőlük nagyon sok, de egyik sem tudott változtatni rajtam. Megértem a pénzemet. – Sokáig kellett Klárikát fűzni? - Elég soká, mert futotta a köröket rendesen! Pedig alaposan behálóztam, megtettem mindent, mégis két hónapig futott! És a korábbi tapasztalatokat tekintve ez nem volt kevés idő. – Eleinte csak trófeának szántad Klárit? - Naná! Nem is arra gondoltam, hogy ez a kis énekes lány lesz a feleségem! (nevet) Amikor 1978-ban megláttam azon a bizonyos versenyen Klárikát, előadás után az egész társaságot meghívtam a Fészek klubba. Gondolj bele, 25 ember, és mindenkinek én fizettem a fogyasztását! Csak azért, hogy megszerezzem. (nevet) Úgy intéztem, hogy velem szemben üljön. Gondoltam, most bekerítem, de nem akart kötélnek állni! Kértem, hogy menjünk el táncolni, de nem jött. Néha ugyan összetalálkozott a tekintetünk, de láttam, hogy ez még nem az igazi. Aznap este aztán mindegyikünk ment a maga útjára, és két évig nem találkoztunk. Mindenesetre gyanús volt, hogy állandóan eszembe jutott. Vajon hol lehet ez a kis vörös nő, mi lehet vele? – gondoltam. 1980-ban aztán indult egy turném „Halló, itt Korda György” címmel. Amerikából jöttem haza, egy évig vendégszerepeltem kint. Még Los Angelesben kaptam egy levelet, hogy a nyári koncerteken nem érnek rá a régi vokalistám, elfogadom-e helyette Juhász Mária, Uzonyi Edit és ZENÉSZEK

147

Balázs Klári személyét. Azonnal írtam a választ, hogy: IGEN!!! (nevet) – Emlékszel még az első éjszakára? - Az első csókra is! Szombathelyen, szabadtéri előadás előtt történt. Az első alkalom pedig nem éjszaka történt, mert épp egy koncertturné kellős közepén jártunk. A „nagy dolog” egy júliusi délután esett meg Tihanyban, negyven fokos melegben. Egy motelben...

„NEM ENGEDTEM EL KLÁRIKÁT A SZOMBAT ESTI LÁZBA” – Mi az a szoros kötelék, ami több, mint három évtizede egymás mellett tart titeket? - Van egy teóriám erről. Két ember, ha ennyire össze van kötve, mind az életben, mind a szakmában, és a nap huszonnégy órájából huszonhármat együtt töltenek, mert talán csak a mellékhelyiségben nincsenek együtt, illetve akkor, ha néha kártyázok... Néha... (nevet)... Ilyenkor két lehetőség adódik: vagy annyira megutálják a másikat, hogy a végén már egymásra sem tudnak nézni, vagy úgy összefonódnak, hogy baltával sem lehet őket kettévágni. Nálunk szerencsére az utóbbi történt. Számomra egyáltalán nem teher, hogy mindig együtt vagyunk! Sőt, ha Klári elmegy vásárolni, és nem jön fél órán belül, már telefonálok, hogy „Na mi van anyukám, megveszed az egész áruházat? Gyere már!” És ez nem féltékenység, hanem egy belső féltés. Sokszor megkérdezik tőlünk, mi a hosszú házasság titka. Én soha nem beszéltem félre, mindig őszinte voltam. Mert a titok igenis az ágyban rejlik. A testi szerelem megőrzése és életben tartása számunkra elengedhetetlen Klárikával. Minden az ágyban dől el. Ha a szex rendben van, akkor a nagy problémák kis problémákká alakulnak. Ha nincs rendben, a kis probléma is nagy probléma. – Ha már a féltékenységet érintetted, igaz, hogy nem engedted el Klárikát a Szombat esti lázba táncolni? - Igaz. A tánc már majdnem szexualitás, roppant intim közeg. És akármennyire is megbízom a feleségemben, nem lett volna kellemes érzés trikóra vetkőzött férfi karjaiban látni. Az én feleségemhez ne közelítsen indirekt módon senki! A másik ok pedig, hogy nem akartam Klárikát kitenni egy rossz lelki megrázkódtatásnak. Mert mi van, ha kiszavazzák már az első adásban? Szegénykém össze is tört volna lelkileg. No nem mintha ennek törvényszerűen így kellett volna lennie, de akkor sincs erre szüksége. És van még egy el nem hanyagolható szempont is, amiért nem vállalta: legalább 40 fellépést vissza kellett volna mondanunk emiatt. Ennyi szervvel pedig nem lehet, és nem is szabad konfrontálódni. – Majdnem három évtizedig éltél együtt az anyósoddal. - Klárikával csupán öt esztendőt töltöttünk kettesben.

148

KORDA GYÖRGY

1980-ban ismerkedtünk meg. Anyósom akkor még Törökszentmiklóson élt az egyik sógorommal, aki később Londonba költözött, s a mama egyedül maradt. Elképzelhetetlennek tartottuk, hogy magára hagyjuk. Vannak a házasságunkban olyan esetek, amelyek maguktól értetődnek, s nem kell megbeszélni. Ilyen például a pénz, hiszen bármikor bármelyikünk belenyúlhat a családi kasszába, de az anyósom helyzete sem volt más. Teljesen természetes volt, hogy hozzánk költözik Klári anyukája. Azon sem vitatkoztunk, amikor a saját anyámat is magunkhoz vettem.

„LELKIISMERET FURDALÁSOM VAN AZ ÉDESANYÁM MIATT” – Édesanyád meddig volt veletek? - Sajnos csak két évig. Életem egyik legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy az édesanyámat a házunkba költöztettem. (könnybe lábadt szemmel folytatja) Anyukám az egyszoba-konyhás, József körúti lakásában volt boldog. Nálunk hiába volt több szoba, hiába kereste mindenki a kegyeit, boldogtalan volt. – Anyósoddal jól kijöttetek? - Soha nem volt probléma. Esküszöm! (felemeli a jobb kezét) Egyetlen hangos szó nem hangzott el köztünk! Emlékszem: egyetlen-egyszer idegesítettem fel valamivel, amikor indokolt lett volna, hogy kikérje magának, de akkor is csak annyit jegyzett meg: Gyurikám, megkövetlek alássan… Egyszer próbára tettem, kíváncsi voltam, mennyire bízhatok benne. Klári kórházban volt valamiért, én pedig hajnalig kártyáztam a barátaimmal. Reggel hatra értem haza, láttam, hogy anyósomnál még ég a lámpa. Akkor kapcsolta csak le, amikor hallotta, hogy megérkeztem. Soha nem beszélt erről a lányának… Egyébként akárkivel találkozott, mindenkinek eldicsekedett azzal, hogy ki a veje. Amikor rákérdeztünk, melyikünk jobb énekes, mindig azt válaszolta, férfiben Gyuri, nőben pedig Klári. Azt mondta, már azelőtt is nagyon szerette a hangomat, amikor még nem is ismertem a lányát. El kell mondjam, hogy rendkívül csodálom a feleségemet azért, ahogyan évekig az édesanyjával bánt. Olyan gondoskodással és szeretettel vette körül a mamáját, ahogyan már ember nem képes. Szinte az ételt is megrágta helyette. – A szálloda kinek volt szívügye? - Nekem. Klári kicsit félt tőle. Próbált is lebeszélni, de én elszánt voltam. Egyébként a nagyvilágban tett utazásaink során alakult ki az ötlet. Aztán ketten kínlódtuk ki azt a gyönyörű villát, ami azóta nagyon sok mindentől megkímélt minket. ZENÉSZEK

149

– Sok örömötök van benne? - Most már igen. Az alapban van egy fénykép - a mi fényképünk -, egy százforintos, és egy kis levél, hogy mikor építettük. Minden házban, amit felhúzunk, otthagyunk egy nyomot valahol a téglák között, vagy a tetőrészben. Ráadásul a szállodát ugyanúgy a gyermekemnek tekintem, mint a dalaimat.

„VOLT, HOGY KÉT ÉS FÉLMILLIÓVAL TÖRLESZTETTÜK A VILLÁRA FELVETT KÖLCSÖNT” – Az előbbi válaszban azért benne volt a sok támadás is, amit a villáért kaptatok. - Nézd, mindenkinek megvan a maga problémája. Egy ilyen nagy falathoz pénz is kell. Na az volt a legkevesebb... Fölvettünk kölcsönt, 25 százalékos kamatra, és borzasztó nehezen tudtuk visszafizetni. Háromhavi részletekben kellett törleszteni negyedévenként, ami halálugrás. Volt, hogy két és fél milliót kellett visszafizetni. Hogy könnyítsünk magunkon, kiköltöztünk a házunkból, azt kiadtuk, mi pedig beköltöztünk a szálloda egyik szobájába, a nagymama pedig a két macskával meg a másikba. A bútoraink lent porosodtak a raktárban. Nehéz időszak volt. Több mindenről le kellett mondani, sok mindent el kellett adni, ami kedves volt nekünk, és ma már megszerezhetetlen. Elsősorban képek, amiket nagyon szerettünk, és utána hosszú évekig egyetlen képet sem vettünk. Nem panasz, mert az élet megy tovább kép nélkül is. Ráadásul akkoriban úgy kezeltek minket, mintha bűnözők lennénk. Pedig hosszú évekig minden fillérünk a villára ment el. – Emlékszem, a sajtó akkoriban nagyon rátok volt szállva! - Nagyon sok rosszindulatú megjegyzést kaptunk a szálloda miatt. Belekötöttek, hogy magasabb lett… Hagyjuk is, ne beszéljünk már róla, elmúlt! Tanultunk belőle; mindent be kell tartani. Vannak emberek, mint például én, akik semmi olyat nem engedhetnek meg maguknak, ami egy kicsit is más, mint amit a törvény megenged. Elmondok egy történetet, mikor jöttem rá először, mégsem okultam belőle. Már akkor Mercedesem volt, amikor nálunk jobbára csak Skodák mentek. Siófokon énekeltem, és eltűnt a négy dísztárcsám. Akkoriban nem nagyon lehetett dísztárcsákat kapni. Éjszaka elmentem szórakozni, s mikor hajnal kettőkor jöttem le a bárból, megláttam három kocsival arrébb egy másik Mercedest, rajta az én négy dísztárcsámmal. Megismertem, mert volt rajta valami hiba. Na mondom, az „anyád jó reggelit, nem szúrsz te ki velem”; elkezdtem áttenni az enyémre. Ahogy szereltem le, megszólalt mögöttem egy hang, hogy „maga mit csinál művész úr?”. Ijedtemben elszaladtam, mert rájöttem, nekem még a sajátomat se szabad visszavenni...

150

KORDA GYÖRGY

– Azóta így éled az életed, hogy vigyázol mindenre, és olyakor megalkuszol? - Igen. Sajnos még mindig hiszek az emberekben, amire sokszor ráfizettem, csúnyán átvertek. De akkor is azt mondom, hogy jó embernek lenni, és jó embernek maradni! Hiszem azt, hogy eljön majd egy olyan idő, amikor nem kellenek szerződések, hanem kezet nyújt egyik ember a másiknak és azzal el van pecsételve a dolog. – Olvastam valahol egy idézetet tőled, szó szerint ezt mondtad: „szakmailag többre lettem volna hivatott”. Mi ez az elégedetlenség? - Ez egy baromság! Én ilyet nem mondtam! Ez már az újságíró tolla, vagy a riporter mondata, de való igaz, hogy mindig is volt bennem egy vágy másra. A hatvanas évek végén megkeresett Mikó András, az Operaház akkori főrendezője. Feljött hozzánk, beszélt a szüleimmel, kérte, legyek az Operaház ösztöndíjasa, mert fiatal tenoristára van szüksége. Akkor nem éreztem magamban elég erőt és akaratot, hogy operaénekes legyek. A vágy azonban megmaradt. – Sokan talán figyelembe se veszik, pedig a saját karriered mellett felépítettél egy teljesen különálló, duett-pályát a feleségeddel, Balázs Klárival. - Nem volt könnyű elfogadtatnom mellettem egyenrangú partnerként. Amikor ‚85-ben megcsináltuk az első közös lemezünket, félelmetes hisztérikus kíváncsiság volt körülöttünk. Elterjesztették, hogy egy kanadai turné során megöltem a Klárikát. Tele volt vele a sajtó! Akkor nem tudtuk, ki találta ki, évtizedekkel később a Napló stábja derítette ki, hogy Nádas Gyuri találta ki ezt a butaságot egy átmulatott éjszakán. Akkor annyira komolyan vette mindenki a hírt, hogy ügy lett belőle. Mi épp külföldön voltunk, nem sejtettünk semmit az itthon gyűrűző pletykákról. A jól informáltak már a tepsiben is látni vélték Klárikát... Amikor hazajöttünk, még a TV Híradó is kijött a reptérre, hogy lám itt vannak, mi meg persze nevettünk az egészen. De ezzel még nem volt vége az őrületnek. Utána jött az ellenpletyka, hogy biztosan magunknak akartunk reklámot csinálni. Mindegy, elmúlt ez is, túl vagyunk rajta. Mint mindenen. Úgy gondolom, akinek ilyen élete van, mint az enyém, az legyen boldog, elégedett és adjon hálát az istennek a szerencsés évekért, hónapokért, és egyáltalán mindenért, ami idáig történt!

ZENÉSZEK

151

Mélyinterjúk LIVE! Lélekemelő talkshow műsorok színházi körülmények között!

www.m elyinterjuk. hu

152

Exkluzív könyvbemutató gálák a könysorozat szereplőivel!

Nyári Károly „Whitney Houston, Michael Jackson és Bill Clinton is állt a zongorám mellett” „Frank Sinatra nekem ajándékozta azt a mikrofont, amibe aznap este énekelt. Azt mondta, hozzon nekem is szerencsét. Később ugyanebbe a mikrofonba énekelt Pavarotti is, akit zongorán kísértem. Chaka Khannal egyszer egész este örömzenéltünk, búcsúzóul egy csóklenyomatot kaptam tőle a kottámra. Robbie Williams pedig minden áldott este ott ült a zongorám mellett...”.”

153

Az elmúlt évtizedekben komoly rangot vívott ki magának a neves zongoraművész-énekes. Bejárta a világot, és Elton Johntól Frank Sinatráig, Gloria Estefanon és Pavarottin keresztül Robbie Williamsig a legnagyobb világsztároknak énekelt privát rendezvényeken. Mindezek ellenére elsődleges céljának saját karrierje mellett a lányok jövőjét tekinti. – A lányokat hol hagytad? – Nem vagyunk összekötve, és nem is lógunk folyton egymás nyakán. Teszik a dolgukat, élik a saját életüket, amelynek a hátterét a feleségemmel, Edittel együtt biztosítjuk. Menedzsmenti feladataikat pedig művészeti produkciós irodánk látja el. Ma este is lesz egy közös fellépésünk, ami számomra mindig külön örömöt jelent. Ugye a következő kérdés nem az lesz, hogy beleszólok-e a magánéletükbe? – Ennyire unod már a szigorú apuka skatulyát? – Ez a skatulya egyszerűen nem is létezik! Ezt valaki elterjesztette, és rám ragadt. Egyébként sejtem, hogy ezt minek köszönhetem. A tehetségkutató idején a legtöbb riportban úgy mutattak be a televízióban, hogy jön a szigorú apuka. Könyörgöm, nézzetek már rám! Így néz ki egy zord apa? A feleségem sokkal szigorúbb és következetesebb. Én engedékeny vagyok, a lányaim például könnyen le tudnak venni a lábamról. És egyébként sem szólok bele soha a magánéletükbe. Nem tiltottam meg nekik semmit, így azt sem, hogy ha kedvük van, randevúzzanak. Mindig nagy szeretettel, de következetesen próbáltam őket nevelni. – A te életedbe sem szólt bele soha senki? – Nem, de nem is hagytam volna. Mindig a saját elképzelésem szerint teszem a dolgom. Nem csak a magánéletben, hanem a zenében is. Soha nem engedtem, hogy bármi is eltérítsen arról az útról, amelyet a főiskola elvégzése után kijelöltem magamnak. Amikor Magyarországon tombolt a techno-láz, én akkor is 36 zenésszel vonultam stúdióba, és rögzítettünk egy felejthetetlen big band albumot. Nem engedtem, hogy a divatirányzatok befolyásoljanak. A legutóbbi teltházas koncertem, ami a Művészetek Palotájában volt a MÁV Szimfonikus Zenekarral, talán az egyik legemlékezetesebb számomra, pedig ezek a válságos idők nem az ilyen nagy költségvetésű produkciónak kedveznek.

154

NYÁRI KÁROLY

A lányaimat is mindig arra tanítottam: nagyon fontos, hogy folyamatosan képezzék magukat, és felkészülten, professzionálisan várják a felkéréseket. A tehetség ugyanis mindig utat tör magának. Az igényességet és a minőséget, pedig hosszú távon értékeli a közönség. – Ha már a felkéréseket említetted, a lányokkal gyakran találkozni televízióban, rádióban, és különböző lapokban is. De mit tudhatunk a saját karrieredről? – Lekopogom: amióta elindult a pályafutásom, egyetlen napot sem töltöttem zene nélkül, rengeteg felkérésnek teszek eleget. Már Máté Péter is megénekelte, hogy zene nélkül semmit sem ér, és ez rám hatványozottan igaz. Úgy látszik, nekem az van megírva, hogy kizárólag zenével foglalkozzak. Szerencsés embernek tartom magam, hogy abból élek, amit szeretek, és amelyet már gyerekkoromban megálmodtam magamnak.

„A KORUNK ÉS A TANULMÁNYAINK MIATT TITKOLNI KELLETT A KAPCSOLATUNKAT” – Több, mint harminc éve vagy házas. Ez még gombócból is sok… – És tegyük hozzá azt a plusz öt évet, amikor még nem kötöttük össze hivatalosan az életünket. Évekig udvaroltam Editnek, hiszen mindketten a konzervatórium klasszikus zongora szakára jártunk. Én másodéves diák voltam, amikor az elsősök között felfigyeltem az évfolyam legszebb lányára. – Mennyi idősek voltatok ekkor? – Edit 15, jómagam pedig egy évvel idősebb, vagyis 16 esztendős. Éppen ezért a kapcsolatunkról sokáig a szüleink sem tudtak. Zenei pályára készültünk, ami rengeteg lemondással, sok-sok gyakorlással, teljes odaadással jár, egyszóval egész embert kívánt. A családunk, de még a tanáraink sem nézték volna jó szemmel, ha kiderül a kapcsolatunk. – Mikor mutattad be Editet a szüleidnek? – Miután megszereztem a diplomámat a konzervatórium dzsesszzongora szakán. Egy karácsonyi ebéd alkalmával volt a nagy esemény. Aztán a rá következő karácsonyon megkértem a kezét. – Olvastam valahol, hogy minden vasárnap virággal kedveskedsz a feleségednek. Ezt csak a bulvár kedvéért találtátok ki, vagy valóban családi hagyományról van szó? – Andriskám, én a bulvár kedvéért még életemben nem találtam ki semmit. Nincs is erre szükségem. Nagy baj lenne, ha már csak így tudnék a lapokba kerülni. Nézd, nem lehetek elég hálás Editnek, hisz a karrierjét adta fel a családunkért. A nagyobbik lányunk, Editke születése után felkérést kaptam Hollandiába, három hónapos turnéra, ahova a családom is velem tartott. Olyan sikerem lett, hogy a három hónapból végül 12 esztendő lett… ZENÉSZEK

155

Nem csak Hollandiában, hanem Európa számos nagyvárosában éltünk, és a feleségem idegenben is mindig otthont varázsolt nekünk. A hosszú turné ideje alatt született meg második lányom, Aliz. Emlékszem, épp csak szülni jött haza a feleségem, s a három hónapos picivel már jött is vissza utánunk. Majd néhány esztendő után egy kisfiunk is született. Ő lett a kis Karcsi. (mosolyog) Egyébként, ha akkor nem jöhetett volna velem a feleségem és a kislányom, talán el sem mentem volna. Közhelynek hangzik, de számomra egyáltalán nem az: a családom mindennél fontosabb.

„MAGÁTÓL A HOLLAND KIRÁLYNŐTŐL KAPTAM MEG A KINTI ÁLLAMPOLGÁRSÁGOT” – Hollandiában vendéglátóztál? – Hollandiai pályafutásom kezdetén elegáns kaszinókban, hotelekben amerikai zongoristák váltótársaiként léptem fel. Általában ezeken az elegáns és exkluzív helyeken alkalmam nyílt többször is világsztárokkal találkozni és a legtöbbjükkel együtt játszani. A nyolcvanas években Hollandiában heti rendszerességgel adtak koncertet a világsztárok, így Elton Johntól kezdve Michael Jacksonon át Whitney Houstonig sokan megfordultak a zongorám mellett. A számos élmény közül csak néhányat említenék, mint a legendával – s egyben példaképemmel –, Frank Sinatra-val való találkozásom, aki egy közös fellépést követően nekem ajándékozta azt a mikrofont, amibe aznap este énekelt. Azt mondta, hozzon nekem is szerencsét. Azóta is nagy becsben tartom ezt az ereklyét, és csak különleges koncertek alkalmával használom. Így történt, hogy egy zártkörű rendezvényen ebbe a mikrofonba énekelt Pavarotti is, akit zongorán kísértem. Chaka Khannal pedig egyszer egész este örömzenéltünk, búcsúzóul pedig egy csóklenyomatot kaptam tőle a kottámra. A világsztárokkal való találkozás egy életre meghatározó élmény marad számomra. Ezzel egy időben, számos televízió- és rádióműsorban is felléptem és a sikereimre való tekintettel magától a holland királynőtől megkaptam a holland állampolgárságot is, akinek a rezidenciáján több ízben játszottam. – Úgy tudom, feleséged, lányaid és a fiad holland állampolgárok is, mégis hazajöttetek Magyarországra. – Valóban az egész család megkapta a holland állampolgárságot. Mindezek ellenére egyre erősödött bennünk a honvágy, ráadásul a szüleim megbetegedtek. Úgy éreztem, mellettük a helyem. Sajnos nem sokkal a hazaköltözésünket követően, egymás után elveszítettem őket. – És 36 évesen kezdtél mindent előről Magyarországon? – Hazatérésemet követően, sok ajánlattal kerestek meg, mivel figyelem-

156

NYÁRI KÁROLY

mel kísérték a kinti karrieremet. Döntöttem, az akkor legjobbat választottam, amely biztos anyagi helyzetet teremtett a családomnak. Egy nagyon elit, ötcsillagos belvárosi új luxusszálloda pianó bárjának zongoristája lettem, amely a magyar elit társaság kedvelt szórakozóhelye lett. Ebben a csodálatos hotelben is megfordultak a világsztárok, mint Paul McCartney, Al di Meola, Sting és Robbie Williams is. Utóbbi külön meghívott a koncertjére, ahol bemondta, hogy nálam érezte magát a legjobban Budapesten. Ugyanis három napon át ült a zongorám mellett, melyből fantasztikus közös zenélés és barátság kerekedett. Nemcsak világsztároknak, de államfőknek is alkalmam nyílt játszani. Magyarországra látogatott az Amerikai Egyesült Államok akkori elnöke Bill Clinton, akinek egy hófehér zongorán adhattam koncertet egy zártkörű rendezvényen. A koncertet követően a CD lemezemet ajándékoztam neki, Ő pedig a könyvét dedikálta a részemre. Ebben az időben készítettem el első önálló albumomat Én voltam boldogabb címmel, amely nagy sikert aratott szakmai körökben is. Ez a siker teremtette meg számomra, hogy számos show műsorban szerepelhettem a Dáridótól a Szuperbulin át a Fábry Show-ig. Szükségét éreztem, hogy nagyszínpadon is bemutatkozzam a közönség részére. Koncertjeimet telt házak fémjelzik az igényes zenét kedvelő közönség körében. – Ezek szerint nem bántad meg az újrakezdést? – Egy percig sem. Magyarországon is komoly sikereket értem el, és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy Kovács Kristóf producer mondása szerint, nevem egyet jelent az eleganciával, a minőséggel és a kifinomultsággal. Több sikeres albumom jelent meg, arról nem beszélve, hogy képes vagyok több ezer főt befogadó koncerttermeket megtölteni, különösebb reklám nélkül. – A családban mindenkit megfertőzött a muzsika? – Igen, de ez így is van rendjén. Arról már meséltem, hogy a feleségemmel a konzervatóriumban ismerkedtünk meg. Klasszikus zongora szakra járt, végül ének-zene-magyar szakos tanár lett. Edit és Aliz lányaim gyerekszínészként énekeltek egy 120 előadást megért musical koncertsorozaton. Persze hogy a zene az életük, de fontosnak tartottam, hogy a zenei tanulmányaik mellett, civil szakmát is szerezzenek. Edit a Konzervatórium ének szakán folytatott zenei tanulmányai mellett, kommunikáció szakon is főiskolai diplomát szerzett. Aliz sikeres államvizsgát tett, jelenleg mesterképzésen folytatja a főiskolát. Karcsika szintén a zongora mellett tette le a voksát.

„SZERETETTEL MINDEN PROBLÉMA ORVOSOLHATÓ” – Tudatosan terelted őket a zene felé? ZENÉSZEK

157

– A zene szeretete vette őket mindig körül, így a lányaim már kis koruk óta örömmel tanulják a zenét kitartóan. Mindig maguktól döntöttek úgy, hogy gyakorolnak, még akkor is, ha ez sok lemondással jár. Aliz nyolc, Edit pedig tizenkét éves volt, amikor tizenkétezer ember előtt szólót énekeltek. Mindketten tudatosan készülnek céljaik elérésére, ezért soha nem kellett rájuk parancsolnom, hogy gyakoroljanak, hiszen tőlem is ezt látják. Annak örülnék, ha megtalálnák az egyensúlyt a karrier és a magánélet között. Edit, a feleségem igazi anyatípus, számára egyértelmű volt, hogy a családot választja a karrierrel szemben. – Gyakran kérdezik tőled a hosszú házasság titkát? – Igen. Ilyenkor mindig azt mondom, szeressék nagyon egymást, és akkor a világon mindent meg tudnak közösen oldani! Nincs az a probléma, amelyen szeretettel ne lehetne túllépni. Sajnos egyre kevesebb, a miénkhez hasonló példát látok a környezetemben, pedig ez a fajta családi háttér az igazi életbiztosítás! – A feleséged beleszól az öltözködésedbe? – Inkább ötleteket ad. Nagyon jó ízlése van! – Abban is befolyásol, hogy épp milyen legyen a hajad? – Nem! Ha bármiféle változást veszel észre rajtam, azért Hajas Laci mesterfodrász barátomat kell elővenni! Már 15 éve ő vágja a hajamat, és most kitalált nekem egy új frizurát. Visszatérve a feleségemre: minden szempontból ő tartja össze a családot, hiszen ötünk közül, ő a legracionálisabb. Visszahúz a földre, nem engedi, hogy művészlelkekként elszálljunk. – Ha választani kellene a lányok és a saját pályafutásod között… – …ne is folytasd a kérdést! Természetes, hogy a lányaim boldogulása a fontosabb. Vagyok annyira önzetlen, hogy a saját karrieremet is feláldoznám értük. De azt hiszem, ezzel a legtöbb apa így lenne. Ilyen dilemmánk azonban szerencsére nincs. Jól megfér egymás mellett az ő útjuk és az enyém. Sőt, menedzserként, producerként is segítem a lányaim életét. Amikor az X-Faktorban véget ért számukra a verseny, azt mondtam, hogy az igazi megmérettetés csak ezután következik. És minden jel arra mutat, hogy sikeres énekesnők lettek. Büszke vagyok rájuk. Ők is szeretnek nagyot álmodni és álmaikat valóra is váltják.

158

NYÁRI KÁROLY

Mélyinterjúk LIVE! Lélekemelő talkshow műsorok színházi körülmények között!

www.m elyinterjuk. hu

Exkluzív könyvbemutató gálák a könysorozat szereplőivel!

159

PULPITUS

Joó Zsuzsanna Almási Kitti Nagy Ákos

160

Joó Zsuzsanna Li f e c oach

K a r r i e r- tan ács ad ó

„Arra születtem, hogy segítsek az embereknek”

„Kevés olyan szakma van, amit ha minél idősebb vagy, annál jobb. A coaching ilyen, ahol az életbölcsesség, a tudás és a tapasztalat érlel. Nagyon javaslom főleg középkorúaknak, nőknek és férfiaknak is, mert azt látom, hogy nincs más lehetőség a munkaerőpiacon, mint önállóvá válni. Ez a szakma annyira kreatív, annyira önmegvalósító, ráadásul jó óradíjat lehet érte kérni, nem lehet kiöregedni, nem kell hozzá nyelvtudás, online is lehet csinálni...”

161

Az ország első és sokáig egyetlen karrier-tanácsadója volt, akire a média is felfigyelt. Alig volt olyan televízió, vagy rádióműsor, ahová ne hívták volna meg, és minden magára valamit is adó lapban szerepelt. Az utóbbi években aztán kibővítette tevékenységét, s life coach lett. Azt mondja, munkája leginkább egy személyi edzőhöz hasonlít, csak ő nem a fizikummal, hanem az ügyfél privát életének különböző területeivel foglalkozik. Joó Zsuzsannával beszélgettem. – Ugyan a telefonban már megkérdeztem, de most is megteszem: biztos, hogy „dolgozzunk”? Hiszen ma van a születésnapod. – Ez még nem jelenti azt, hogy ne dolgozzon az ember. Ráadásul ez azért nem munka. Ha befejezzük, megyek a családomhoz, és ünneplünk. – Említetted, amikor érkeztél, hogy beléptél az újabb hétéves ciklusba. – Vannak az ember életében hétéves ciklusok. Ezt a tanítványaimnak is szoktam mondani. Ezek az életciklusok fontosak. Eleve minden időszakban azt a feladatot kell megoldani, amit akkor éppen dob a Sors. A saját életemet tekintve már november óta különös érzéseim vannak. Nem úgy jönnek össze dolgok, amelyek korábban egyszerűen mentek, furcsa gondolataim vannak, fáradtabb vagyok. Nem ismerek magamra, mert engem agyon sem lehet csapni, annyi energiám van. Aztán néhány héttel ezelőtt jött a felismerés… 56 éves lettem, és ez egy újabb hét évbe való belépés. Ilyenkor óhatatlan, hogy ami idáig működött, az nem úgy fog működni a következő hét évben, hanem más lesz. Új utak, új feladatok, és nyilvánvalóan új problémák jönnek. Sok minden megszűnik, ami nem ennek az életciklusnak a feladata. Vagy más szereplőkkel, más forgatókönyvvel kapom meg ugyanazt. – Nyitott vagy az újra? – Mindig is nyitott voltam. Mióta felismertem a változások okát, megnyugodtam. Előtte nem tudtam, mi a fene történik, hiszen ugyanúgy táplálkoztam, ugyanúgy sportoltam. De jön egy új korszak. Az a bizonyos újabb hétéves korszak.

162

JOÓ ZSUZSANNA

„UTÓLAG VISSZAGONDOLVA AZ ÉLETEMRE MÁR AZT MONDOM, NAGY BÁTORSÁG KELLETT A VÁLTOZTATÁSOKHOZ” – Milyenek voltak az eddigi korszakok? – Nagyon változatosak. Nézzük a munkát. Mindig olyan foglalkozásaim voltak, hogy ha előtte valaki három évvel azt mondta volna, hogy én ezt fogom csinálni, kinevetem. Aztán váratlanul és nagyon gyorsan keveredtem bele. Nem a sors sodort, mert nem sodródtam soha az életben, de jött valami olyan lehetőség, amire azt mondhattam, vágjuk bele. Amikor karrier tanácsadóként dolgozom, és látom az emberek életvonalát, hogy milyen munkáik vannak, azt kell mondjam, ennyire változatos foglalkozása kevésnek van, mint nekem. – Pedig eleinte tiszta, világos életpályán indultál el. Amennyiben a tanári pályát annak lehet nevezni… – Nevezhetjük annak. 12 éves koromtól mindennap úgy keltem és feküdtem, hogy tanár leszek. – Erős hivatástudat kell ahhoz, hogy valaki ilyen korán kitalálja, mivel szeretne felnőttként foglalkozni. – Hívott a szakma, én pedig mentem. 12 évig magyar-történelem szakos tanárként dolgoztam, annak ellenére, hogy az első félév után hangosan kimondtam magamnak, hogy ezt 30 éves koromig fogom csinálni, mert addig fogom bírni. Eldöntöttem, hogy nem leszek olyan megfásult, kiégett, öregesen gondolkodó negyvenes. Huszonévesen ugyanis a negyvenen túli pályatársaim gondolkodásukban túlságosan „becsontosodottnak” tűntek. Akkoriban azonban a pályamódosítást még nem láttam annyira előre, mint 12 évesen a későbbi utat. Ráadásul ez még bőven a rendszerváltás előtt volt, és lehetőség sem lett volna váltani. – Maga a rendszerváltás a te életedben is azonnal változást hozott? – Igen. Ott hagytam a tanári pályát, és egyéni vállalkozó lettem. Én, a bölcsész. (mosolyog) Mindig ezen nevetek. Képzeld el, hirdetéseket adtam el. Gondolj bele, egy tanár, miután elvégezte az összes iskolát a képesítéséhez, másnap belép egy másik iskolába, ahol már a másik oldalon áll. Azt az életritmust felvenni, ahol mindig ugyanazzal a problémával találkozol, roppant monoton. Pedig hatalmas lendülettel és hévvel tanítottam, de azt láttam, előbb-utóbb fásulttá fog tenni. Annak ellenére, hogy a maga módján változatos, mert minden osztály más. Aztán jött a sokat emlegetett rendszerváltás. A szót, hogy egyéni vállalkozó, a nyolcvanas években nem is ismertük… – Kiszakadtál az iskola védett burkából a kapitalizmussal, és homlokegyenest másba kezdtél. PULPITUS

163

– Épp ekkor nőttem fel, amikor már láttam valós élethelyzeteket. Eleve nagy változás volt, hogy én, a magyar-történelem szakos bölcsész marketinget kezdtem tanulni. Előtte álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer a Gazdasági Főiskolára fogok járni. És imádtam! Rájöttem, egész életemben erre vágytam, hogy ezt tanulhassam. – A marketingvonal a hirdetésszervezéssel jött az életedbe? – Igen, hiszen mindig a marketingosztályra kellett bemenni aláíratni a papírokat. Akkor még azt sem tudtam, mit jelent ez a foglalkozás, de minden álláshirdetésben marketingest kerestek. Akkoriban ezzel nagyon jól lehetett keresni. Végül nem lettem marketingigazgató, hanem csak asszisztens egy magyar gyárban. Azért mentem el marketingasszisztensnek az Egyesült Vegyiművekbe, mert ahhoz, hogy marketingigazgató lehessek később, egy-másfél év gyakorlatot kellett végeznem. De jött egy újabb váltás. Egy angol tulajdonú szaklapkiadó főszerkesztői állást kínált egy élelmiszer-kereskedőknek szóló lapnál. Engem, aki soha nem akartam újságíró lenni. Előtte nem is írtam semmit, csak dolgozatokat javítottam. Ugyanakkor a szakmához értettem. A diplomamunkámat is a gyorsan forgó fogyasztási cikk piacról írtam, és ennek kapcsán odakeveredtem az újsághoz. Ez volt az első magyarországi élelmiszerkereskedőknek szóló szaklap. Épp az különböztetett meg a későbbi konkurensektől, hogy én nem csak szerkesztettem, hanem írtam is a kiadványt, tehát szakember voltam. A konkurenciánál nem voltak azok. – Meddig voltál főszerkesztő? – Kilenc évig. Nagyon húzós időszak volt, elég is lett belőle. Utána alapítottam saját vállalkozást, és karrier tanácsadó lettem. – Ahhoz, hogy valaki ennyi módosítást hajtson végre egy életútban, bátorság kell. – Akkor ezen nem gondolkodtam, de visszanézve már azt mondom, hihetetlen bátorság kellett. – Egyáltalán nem volt benned félelem? Hiszen mindig a biztosat cserélted a bizonytalanra. – Ez igaz, de akkor még házasságban éltem, és nagyon szépen éltünk a férjemmel. Ha valakinek van egy biztos hátországa, akkor könnyebben mer változtatni, hiszen tudja, hogy szeretik, van hova hazamenni. A férjem pedig mindenben támogatott. – Ma már nem vagy ennyire bátor? – Lehet, hogy kevésbé… Azért is vagyok kíváncsi, hogy milyen váltást hoz majd az újabb hétéves ciklus. (nagyon nevet)

164

JOÓ ZSUZSANNA

„LÁTTAM, MILYEN KARRIERT CSINÁLNAK EMBEREK, ÉS AZT IS, MEKKORA ÁRAT FIZETNEK ÉRTE” – Hogyan lett a főszerkesztői pozícióból végül karrier tanácsadás? – Van jelentősége ennek a pozíciónak, hiszen egy főszerkesztő előtt sok ajtó kinyílik. Előttem is sok ajtó megnyílt. Nagy emberek, nagy cégek álltak velem szóba. A kilenc év alatt láttam, milyen változások mennek végbe az üzleti életben. Láttam, ki mennyire nőtte ki magát, milyen karriert csinálnak, és azt is, mekkora árat fizetnek érte. Mert nekem elmondták. Sokszor a családi életükbe is beavattak. Ekkor azonban még nem gondoltam, hogy ezzel valamit lehet kezdeni. Ugyanakkor egyre boldogtalanabb voltam, és kerestem a megoldást. Mégis mi van azokkal a vezetőkkel, akik ennyit dolgoznak, és még ráadásul nők is? Feltettem a nagy kérdéseket, hogy mi boldogít? A pénz? – Jó fizetésed volt? – Nagyon! És jó státuszom. Nem csak főszerkesztője, hanem ügyvezetőigazgatója is voltam a cégnek. De nem voltam boldog. Rájöttem, hiába járok gyönyörű kosztümökben, és hiába esik tőlem hasra a konkurencia, megkaphatok szakmailag bármit, de valami mégis hiányzik. Sokszor mondtam azt magamban: „ez nem én vagyok”. A személyiségjegyemet tekintve az Ennegram szerint Hármas vagyok. Vagyis a motivátor. Aki folyamatosan kitalál dolgokat. Annyi innovatív ötletet vittem be a céghez, amit a konkurensek mind utánoztak, vagy éppen nem is tudtak utánozni. Ezeket az ötleteket meg is kellett valósítani. Akkoriban megkaptam az Országos Kereskedelmi Szövetség elismerő plakettjét is – Baldauf Lászlóval, a CBA elnökével együtt. Én, a volt magyar- történelem szakos tanár egy Baldauffal… (nevet) Persze akkor már régen nem tanár voltam, és magam is tisztában voltam vele, hogy jó szakember vagyok. Kilenc év után azonban úgy éreztem, mindent kiadtam magamból ezen a területen, és nincs több ötletem. A Hármas típus hiú is. Akkor még ezt nem tudtam, ma már tudom, hogy hiúság van benne, de amikor azt éreztem, hogy szakmailag már csak ismétlem magam, inkább váltottam. Sokan évekig, sőt évtizedekig ismétlik önmagukat, én inkább elkezdtem körülnézni. Autodidakta módon sokat foglalkoztam önismerettel, hiszen kerestem a megoldásokat. Rengeteg ilyen jellegű könyvet olvastam. És egy újságíró mit csinál? Kijegyzeteli a legfontosabb mondatokat. Ezért utólag is hálás vagyok a Sorsnak. Másfél év elteltével összeszámoltam, hány könyvet olvastam el, és kiderült, hogy hetvenet. Állítólag ahhoz, hogy valaki doktorit írjon, ötven könyvet kell elolvasnia. (nevet) Ezek a kötetek mélyen elgondolkodtattak. És akárkinek meséltem az olvasottakról, a korábbi tapasztalatokról, döbbenten néztek. PULPITUS

165

– Akkoriban még nem volt ennyire elterjedve az önismeret és a spiritualitás, mint most? – Nem, akkor még nagyon az elején jártunk ennek az Útnak. Valójában nem is a spirituális része érdekelt a dolognak, mert megoldásokat akartam. Kíváncsi voltam, mit kell ahhoz tenni, hogy az emberben harmónia legyen. Akkor még nem tudtam, hogy mindennek a kulcsa a munka és a magánélet összhangja. Humanisztikus pszichológiát is olvastam, és nagyon sokat a szeretetről. Kézzel fogható magyarázatot nem kaptam, de a hátteret megtaláltam, ami a gondolkodásomat megváltoztatta. – A magánéleted rendeződött? – Úgy rendeződött, hogy elváltam.

„EGYRE CSAK AZ MOTOSZKÁLT BENNEM, HOGY SEGÍTENEM KELL AZ EMBEREKNEK, NE FIZESSENEK AKKORA ÁRAT” – Gondolom, ehhez is nagy bátorság kellett… – Óriási. Pláne úgy, hogy az én szótáramban évtizedekig nem létezett a válás fogalma. Számomra a hűség és a bizalom mindig fontos volt. Azt, hogy volt erőm elválni, Brian Tracynak, az egyik legismertebb motivátornak, üzleti szakírónak köszönhetem. A polcomon ott sorakoznak a mai napig azok a könyvek, amelyek erőt adtak. Főleg az amerikai szakirodalmat olvastam, miközben láttam a magyar valóságot. Ahogyan bújtam ezeket a könyveket, egyre inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy segítenem kell az embereknek, ne fizessenek akkora árat. Ez motivált. Először arra gondoltam, könyvet írok. De rájöttem, egy könyvtől nem fog megváltozni semmi. Majd a tréningek jöttek, hiszen elvégre tanári végzettségem van. Ebből lett aztán a karrier tanácsadás, és eleinte senki nem értette ezt a kifejezést. Akkor még nem létezett ilyen, hogy valaki bekopogott az ajtón valahová, és tanácsot kért, merre induljon az életben. Ebben mindenképp én voltam az egyik első az országban. – Hogyan találtak rád az emberek? – Mindig mondom, hogy semmi nem történik véletlenül az életben. A marketinges tudásom és a gyakorlatom megvolt, és pontosan tudtam, hogyan kell eladni egy szolgáltatást. Csináltattam egy weboldalt, és azon keresztül találtak rám, pedig akkoriban még a keresőrobotok sem voltak ennyire kifejlesztve, mint manapság. Az ügyfelek mégis előbbutóbb rám találtak. Önfejlesztő tréningeket szerveztem, hogy ne csak egyénekkel, hanem csoportokkal is dolgozzak.

„A KARRIER VALÓJÁBAN AZ ÉLETPÁLYÁT

166

JOÓ ZSUZSANNA

JELENTI A MUNKÁBAN” – Aztán a sajtó is felfedezett. – Ez is törvényszerű volt. Megismerkedtem egy gazdaság lap főszerkesztőjével, névjegyet cseréltünk, és átküldtem neki egy saját felmérést. Másnap lehozta az újság. Két nap múlva felhívtak egy rádióból, hogy beszélgessünk erről. Ezzel elindult egy lavina, amit már nem én irányítottam, hanem a média. A legtöbb tévében, rádióban és újságban szerepeltem. Ehhez képest másfél évig szenvedtem, mert az újságírók sem értették a titulusomat, és a „szakembereknek” is azt kellett magyaráznom, mit jelent a karrier szó. Ez különlegesnek számított. A karrier szó alatt a legtöbben még ma is „könyöklést” értik. Hogyan lehetne felfelé jutni. Pedig nem akar mindenki felfelé menni. A rendszerváltás óta a karrier az életpályát jelenti a munkában. És minden időszaknak, korszaknak megvan a helye, ideje lehetősége, a lehetetlensége, a realitása, a szépsége. – És az ára is. – Pontosan. – Emlékszel a legelső ügyfeledre? – Emlékszem. Elindult a weboldalam, de nem került fel azonnal a szolgáltatás ára. Úgy lőttem be az árat, hogy diplomásokkal foglalkozom, és ha eljön hozzám egy-két alkalommal, azután butaságot biztosan nem csinál, felesleges iskolába nem iratkozik be, nem húzza az idejét, hanem meg tudja hozni a döntést, és minimum százezreket nyer vele. Úgy gondoltam, pontosan az lesz a tanácsadásom ára, mint egy jó bőrtáskának, vagy bőrcipőnek. Nem volt konkurensem, akivel összehasonlíthattam volna, hogy ki mennyiért adja ezt. Az első időszakban, amikor felhívtak az emberek, mondták, hogy nekik ez sok. De tudtam, hogy erőt kell vennem magamon, és igenis, meg kell találnom a célközönséget, aki hozzám jön. Beindult az első leányzóval az üzlet, és attól fogva, mint egy lavina, berobbant a dolog, s jöttek a vendégek. Többé soha, senki nem mondta, hogy drága. – Követed az ügyfeleid pályafutását? Tudod például, mi lett az első ügyfeleddel? – Tudom. Egy fejvadász cégnél dolgozik. A korábbi ügyfeleimnek egy-két évente írok egy követő levelet, hogy mi van velük. Érdekel, hogy mire jutottak. Sokan nagyon hosszan válaszolnak, részletesen elmesélik, mi történt velük. – Visszatérő ügyfeled is van? – Tanácsadásban nincs, coachingban van.

„A MA EMBERÉNEK A MUNKÁJA A LEGFONTOSABB. PULPITUS

167

AKKOR IS, HA EZT ÍGY NEM MONDJA KI” – Lényegében új műfajt teremtettél. – Igen. Nagyon pozitívak voltak az első visszaigazolások. Általános iskolai tanárként nyolcadikos, végzős diákokat iskoláztam be. Mi a legalapvetőbb kérdés? Milyen osztályzatod van, és milyen iskolába szeretnél tovább menni? Semmivel sem másabb ez középiskolában. Milyen osztályzatod van, milyen felsőoktatási tanulmányra vagy jogosult, hány pontod van? De azt soha nem állapították meg a gyerekekről milyen személyiségtípusba tartoznak. Csendesek, nyugodtak, tudnak-e ülni a fenekükön, esetleg, izgága, szeret szerepelni. Senki nem foglalkozik azzal, hogy milyen kompetenciái vannak, miket kellene fejleszteni, vagy milyen különleges képességei vannak. Nagyon sok gyereknek nagyon sok különleges képessége van. Amikor jönnek hozzám az ügyfelek, arról beszélgetünk, milyen rejtett kompetenciái vannak, álmai, vágyai. Amikor elkezdtem a tanácsadást, dübörgött a magyar gazdaság. Nem mi kerestünk állást, hanem ők kerestek minket. 2004 környékén nagyon könnyű volt jó állást találni. Ez nekem is egy szép korszak volt, hiszen az ügyfeleim roppant mód értékelték, hogy figyelek rájuk. Együtt találtuk ki, hogyan lehetne kiaknázni a lehetőségeiket, s ez hihetetlenül „finom” dolog volt. – Akik hozzád fordultak tanácsért, abszolút nem tudtak mit kezdeni az életükkel a munka terén? – Nem feltétlenül. Feljegyzéseket vezettem az ügyfelekről, hány évesek, milyen végzettségűek, milyen nyelveket tudnak, és amikor egy idő után mindezt összesítettem, azt láttam, hogy a zöme 27 és 33 életkor közötti. Őket az „életkezdeti válságban” lévő embereknek hívja a szaknyelv, akik már dolgoztak 5-10 évet, lassanként harmincasok lettek, vagyis kezdődött egy új szakasz az életükben, egy újabb életfeladat, és ebben akadtak el, mert nem tetszett nekik az előző. Dilemmát okozott számukra, hogy maradjanak-e az adott szakmájukban vagy éppen tanuljanak valami mást. – Abban is tanácsot adsz, hogyan keressenek állást? – Nem erre specializálódtam, de természetesen igen. És az is döbbenetes, hogy emberek a mai napig nem tudnak önéletrajzot írni, holott ennek ma már komplett szakirodalma van. Aztán a többi probléma: hogyan mondják el az állásinterjún a nők, hogy következő évben már szülni szeretnének… – És hogyan mondják el? – Sehogy. (nevet) Isten ments ilyet elmondani! Kezdetben ilyen jellegű tanácsokért is hozzám fordultak.

168

JOÓ ZSUZSANNA

Manapság pedig a „nagy baj van, mihez kezdjek az életemmel”problémakör kapcsán jönnek. De a ma emberének a munka a legfontosabb. Lehet, hogy nem mondják ki, de önigazolásban, identitásban, innen tudják, kik ők, mit is érnek. Az, hogy van egy biztos, jó állásod és pénzed, igenis fontos. Nézd, egyedül lehet élni, hiszen sok a boldog szingli, de munka nélkül, és ilyen fajta önigazolás nélkül nem. Az önmegvalósítást elképesztően keresi mindenki a munkájában. És amikor nem találják, szenvednek tőle. Mit kezdjek egy ilyen emberrel, aki így érkezik? Innen jött a felelősség felismerése. Meddig mehetek el, meddig adhatok tanácsot? Elkezdtem nagyon ösztönösen a többi területbe is belekérdezni. Mivel töltekezik, mi az erőforrása, ami jól működik az életében. Vannak-e barátai? Szörnyű érzés, amikor az embernek nincsenek barátai. Pedig nagyon sok embernek nincs. Támogatja-e a házastársa, hogy esetleg még egy diplomát akar? A végén már egyre kevesebb tanácsot adtam, csak figyeltem, és irányokat mutattam. Kiderült, hogy ezt hívják coachingnak. Ez egyik első magyar coaching képző tanfolyamot elvégeztem. Főleg azért, hogy papírom legyen róla. Ettől fogva pedig már világosan el tudom a kettőt választani, és már az elején el is mondom az ügyfélnek, hogy neki karrier-tanácsadásra, vagy coachingra van szüksége. A tipikus karrier-coaching témák: munka, hivatástudat, a munka és a család összeegyeztetése, hogyan építsem fel magam, mint egy márkát, hogyan fejlesszem magam.

„A 45 ÉVES KOR FELETTIEK CIKINEK TARTJÁK A TANÁCSADÁST” – Hol tart ma a társadalom ezen a téren? Már nem ciki tanácsot kérni? – Az idősebb korosztálynak ciki. Ezt abból gondolom, hogy viszonylag kevesen jönnek 45 éves kor fölött. Pedig ők is használják az internetet. Vagy nem hisznek a tanácsadóknak. – Milyen kudarcélményeid vannak? – Minden segítőnek az a nagy dilemmája, valóban segítetett-e. Azt érzem kudarcnak, amikor valaki kifizet előre több alkalmat, és nem jön el. Sőt, ide sem szól, hogy mi van. Két-három ilyen eset történt a több százból. Ezek azért kicsit bántják a hiúságomat, hiszen nagy valószínűséggel én nem kellettem nekik. Ugyanakkor sokan átölelnek a végén, mielőtt elmennének. Olyankor én is feldobott állapotban vagyok, hiszen együtt érezzük, hogy valami fantasztikus dolog történt. Valóságos csoda. PULPITUS

169

– Az egyéni foglalkozások után, pontosabban mellett, aztán elindultak a tréningeid is. Melyik volt az első? – Több tréning anyagot összeraktam, több tréninget meghirdettem. Ez is egy termék, amit el kell adni. Az első csoportokba kizárólag nők jöttek. Akkor még nem tudtam, de aztán rájöttem, hogy a férfiak ritkábban vallják be egy társaság előtt, hogy nekik nem megy. Női tréninget csináltam, és egyébként is érzékenyebb vagyok a női témák iránt, hiszen sok esetben hátrányban vagyunk. Akkor már dolgoztam különböző civil szervezetekkel, és női önfejlesztő, önmenedzselési tréningeket kezdtem el tartani. – Markánsan elkülönül, miért megy egy nő és miért egy férfi tanácsadóhoz? – Igen. A férfiak azért jönnek, hogyan lehetnének jobbak, a nők pedig azért, hogy mit csinálnak rosszul. És amikor tömegével láttam a nőknél ezt az elképesztő önbizalomhiányt, akkor úgy gondoltam, hogy őket kellene megerősíteni. Az első igazi sikereket a tréningek terén ezek hozták meg. – Neked sosem volt önbizalomhiányod? – Szerintem most is van. (nevet) Én is járok ám tanítókhoz. De ha visszagondolok a gyerekkoromra, mindig ki mertem állni társaság elé, vezető szerepet vállaltam. Nagy problémáim nem voltak, de olykor nekem is szükségem van megerősítésre. Emberből vagyok én is, ahogyan a segítő szakmában dolgozó kollégák szintén. Nekem is van coachom, én is kérek szupervíziót, ha szükséges. – Az micsoda? – Olyan segítő foglalkozás, amikor a segítő szakmában dolgozónak segítenek. Persze a segítő szakma nagyon tág fogalom, mert abba az orvostól kezdve a nővéren át az iskolaigazgatóig mindenki beletartozik. Mi nagyon sok lelki problémát hallunk, amit tudat alatt magunkra vehetünk. Az évek alatt kiéghetnek ezek az emberek. A supervisorok segítik feldolgozni az önmarcangolásokat és akár etikai kérdésekben is megerősítést adhatnak. Mellette egyébként én is járok családállításra, kineziológushoz, asztrológushoz, mindenhová. Amikor azt látom, hogy én nem tudok egy emberen segíteni, elküldöm pszichológushoz vagy más szakemberhez.

„FELDMÁR IS MEGMONDTA, HOGY A HAGYOMÁNYOS PSZICHOLÓGIA FELETT ELJÁRT AZ IDŐ” – Pedig a pszichológusok általában gyűlölik a coachokat. – Nem kedvelnek. Azt mondják, olyan dolgokba piszkálunk bele, amihez nincs tudásunk. Pedig ez nem igaz, hiszen mi nem a múlt feltárásával

170

JOÓ ZSUZSANNA

foglalkozunk. Azt meghagyjuk a pszichológusoknak. Én mindig meghagyom. Én abban segítek, hogy úgy menjen haza, lássa azt a picike lépést, kiutat ahhoz, hogy megváltozzon az élete. Ettől még a gyerekkori elakadása nem lett feldolgozva. Nagyon látványosan tudunk segíteni az embereknek. Feldmár András, a szakma „fenegyereke” mondta, hogy szerinte a hagyományos pszichológia felett eljárt az idő, mert a ma embere türelmetlenebb és gyorsabb megoldást akar, mint ötven évvel ezelőtt. A pszichológusok valószínűleg inkább a kenyerüket féltik, ezért sokan megtanulják a coachingot is. – Te miért tanítod a coachingot? – Az ügyfelektől jött az igény. Nem akartam ezt tanítani, de nagy volt a nyomás. Rengeteg tananyagot összeraktam már, így ez sem okozott nehézséget. Motivált, hogy life coachokat képezzek. Hiszen láttam azt a rengeteg, jobb sorsra érdemes, tanult, érzékeny, megfelelő kompetenciával rendelkező, főleg középkorú nőt vagy férfit, akik elveszítették a munkájukat, és elmennek mindenféle ügynöknek. Ahelyett, hogy segítenének az embereknek – akár a privát életükben is. Mert a life coaching erre is jó. – Gyakorlatilag saját magadnak képezel ki konkurenciát. – Nem vagyunk konkurensek, mert a coach a személyiségével coachol. Van akinek én kellek, van akinek más. Nem egy sztenderd szerint csináljuk. Nem vagyunk mi műkörmösök. – A karrier-tanácsadásban lett végül konkurenciád? – Nem igazán. Vannak ilyen jellegű vállalkozások, de korántsem vagyunk annyian, hogy elegek legyünk tízmillió emberhez. A legtöbben egyébként még mindig az önéletrajz és az állásinterjúkra való felkészítést vállalják.

„NAGY TUDÁSSAL RENDELKEZEM, ÉS EZT IGENIS ÁT KELL ADNOM AZ EMBEREKNEK” – Az állásajánlatokat figyelemmel követed a hirdetési portálokon? – Hogyne. Most a műszaki embereket keresik nagyon. A villamosmérnököket, az IT területen dolgozókat, vagy éppen pénzügyeseket. Most ezek mennek nagyon, de ki tudja, hogy három év múlva melyik szakma lesz keresettebb. – Milyen a külföldön új életet kezdők aránya? – Nagyon magas. Eleve minden tanácsadást úgy kezdek, hogy melyik országban szándékozik az illető dolgozni. Nagyon nem mindegy. Tízből kilenc külföldi országot mond, de olyan konkrétakat, hogy Anglia, Peru, Új-Zéland. PULPITUS

171

Döbbenten állok, mert azelőtt ez nem volt. Ezek nem kalandvágyó emberek, mert nagyon tudatosan jelölik meg az országot. – Saját magadnak tudnál tanácsot adni a mostani, hétéves életciklus váltásnál? – Jót kérdezel, mert ezzel mindenképp foglalkozni kell. 10 éven belül nyilvánvalóan nyugdíjba szeretnék menni. Nem azért, mert nem szeretek dolgozni, hiszen imádok, de sok ismerősömet látom 70 évesen is dolgozni. Nem tudnak kilépni, annyira benne vannak a taposómalomban. Pedig minden életkornak, időszaknak megvan a maga feladata. Hallottad, hogy a legtöbb férfi 62 és 64 éves kora között hal meg? Évek óta. Ezt azzal magyarázzák, hogy amikor nyugdíjazzák őket, és reggel már nem kell bemenniük sehova, ez akkora stresszt okoz, hogy mindenféle betegséget kapnak, majd meghalnak. Aki ezen túl tudja magát tenni, az vígan él tovább. Én sem akarok erre rámenni, hanem inkább előre felkészíteni magamat. Például jó lenne franchise rendszert kialakítani. Átadni a tudást, és hátulról, csöndben vezetni. Nagy tudásom van, és ezt igenis át kell adni. Ami nagyon érdekes még, hogy soha nem volt ekkora generációs szakadék a fiatalok és az idősek között. Ez a technikai eszközöknek, és az információ áramlásának köszönhető. Kérdés, meddig leszünk hitelesek a fiatalok számára. Manapság, ha megkérdezem valakitől, hogy „leesett a tantusz?”, csak néznek rám. Azt sem tudják, mit jelent a tantusz. Ilyenkor az ő nyelvükön kell mondanom. Ilyen még nem volt az emberiség történetében. Van egy határ, amíg ezt a tevékenységet valaki hittel, erővel, naprakész ismeretekkel tudja csinálni.

„HA A VÁLÁSOM IDEJÉN LÉTEZTEK VOLNA COACHOK, BIZTOS, HOGY MEGSPÓROLTAM VOLNA NÉHÁNY ÁTSÍRT ESZTENDŐT” – Párkapcsolati problémákkal is fordulnak hozzád? – Nem ez a jellemző, de előfordul. – Amikor válófélben voltál, te kitől kértél tanácsot? – Senkitől. Elmentem ugyan pszichológushoz, de semmit nem segített. Eszembe szokott jutni, hogy ha akkor lettek volna coachok, akkor néhány átsírt évet biztosan megspóroltam volna. – Nehéz volt a válás? – Nagyon. Lelkileg is. Ráadásul akkor léptem ki a régi cégemtől is, új helyre költöztem. Lehet, hogy nem egyszerre kellett volna. Tudni kell, hogy a válás előtt soha nem éltem egyedül. Egy percig sem. Nagy kérdés volt, hogy a költözés után, milyen érzés lesz egyedül lenni, és úgy

172

JOÓ ZSUZSANNA

kimenni az utcára, hogy nem vár otthon senki. A lányaim akkor már nagyok voltak. Aztán meglepően jó volt… – A lányaid, vagy más családtagok igénybe veszik a tanácsadói szaktudásodat? – Igen. Ha baj van, mindig hozzám rohannak először. Örömmel oldom meg a problémáikat. Elfogadják, hogy néha segítőhöz kell fordulni. És azt is, hogy nekem ez az életfeladatom itt a Földön. A coachingban is azt szeretem, hogy a löketet, az első nagy lépést megadjuk ahhoz, hogy elinduljon az illető. De nem fogom végig a kezét, az utat már neki kell végigjárni. Amikor tanácsadásra jön valaki, az nagyon intim, négyszemközti munka. És nagyon lehet érezni a „flow”-t. Itt nagyobb mélységeket el lehet érni. Amikor csoportban dolgozunk, ott nagyon más a dinamika. Nagyon szeretek előadni, szerepelni. És írni is. Van egy sajátos stílusom. Rengeteg könyvötletem van, csak az a kérdés, mikor lesz időm megírni őket. Nagy kérdés, a ma embere olvas-e. Magát a műfaját kell kitalálni, amit elolvasnak. A te könyveid is azért jók, mert esténként elolvasok egy interjút, aztán másnap egy másikat.

„EGY KÖZÉPKORÚ EMBERNEK NINCS MÁS LEHETŐSÉGE A MUNKAERŐ PIACON, MINT ÖNÁLLÓVÁ VÁLNI” – Nehéz „meló” coachnak lenni? – Nagyon. Roppant módon kifacsarja az embert, hiszen nem tudhatom, amikor beszélgetek valakivel, hogy mi fog történni a következő percben. És rá is figyelnem kell, a testbeszédére, a fejemben lévő feladatokra, érzésekre, az órát figyelni közben. Iszonyatosan fárasztó munka. – Hol töltődsz? – Bak csillagjegyű, és ezzel együtt „Föld típus” vagyok. Ezek az emberek a természetben töltődnek. Ugyan a negyedik emeleten lakom a belvárosban, de nagyon szeretek kirándulni, túrázni járni. Nagy Kék túrázós vagyok. Két éve kezdtem el nordic walkingozni, ami fantasztikus. Szeretem a zenét, nagy jazz és operarajongó vagyok. Nyáron nincs sok munkánk, olyankor leállnak az emberek, lazítanak. Ekkor leginkább a Balaton-felvidéken tartózkodom, hiszen az a kedvencem. Imádom a vizet. – Sokat dolgozol? – Sokat. Februárban két új csoportot indítok life coaching-ban. Nagyon javaslom főleg középkorúaknak, nőknek és férfiaknak is, mert azt látom, hogy nincs más lehetőség a munkaerőpiacon, mint önállóvá PULPITUS

173

válni. Ez a szakma annyira kreatív, annyira önmegvalósító, ráadásul jó óradíjat lehet érte kérni, nem lehet kiöregedni, nem kell hozzá nyelvtudás, online is lehet csinálni. Kevés olyan szakma van, amit ha minél idősebb vagy, annál jobb. A coaching ilyen, ahol az életbölcsesség, a tudás és a tapasztalat érlel. Joó Zsuzsanna elérhetőségei, weboldalai: www.karriertanacsado.hu www.lifecoaching.hu www.vezetoicoaching.hu

174

JOÓ ZSUZSANNA

Almási Kitti „Az érzékenységem a keresztem”

„Sokat változtam az utóbbi időben. Ért egy óriási csalódás, egy barátnak hitt ember nagyon csúnyán bánt velem. Pedig az illetőnek roppant sokat segítettem barátként, aztán végtelenül hálátlanul és kétszínűen átvágott. Mély, önismereti munka volt kimászni abból a lelki traumából...”

175

Különös érzés a híres pszichológus hölgy rendelőjének előterében várakozni. A terem – igen, terem, mert bődületesen nagy helyiség – tele van tükörrel, de ez nyilván a régi budai bérház sajátossága. Az ember akarva-akaratlanul is „viselkedni” kezd, hátha a tükör mögött bújtatott kamerák vannak. Miközben Kittire várok, azon gondolkodom, vajon mennyien vártak már itt előttem feszülten, és mire gondolhattak közben. Aztán megjelenik vendéglátóm, és mosolyával egy pillanat alatt elűz minden feszengést. Amikor pedig a tükörre és a már említett kamerákra terelődik a szó, kinevet. Azt mondja, ilyen butaságot még nem is hallott… Teával kínál, magának kávét főz, és egy csokit bont. Azt mondja, csak ilyenkor és „így” van ideje enni. – Ha valaki nem mondja le a 11 órás terápiát, nem jöhettem volna? – Biztos, hogy nem. – Ennyire elfoglalt? – Ennyire. Minden hétköznap rendelek, mellette pedig előadásokat is tartok, főként vidéken. Mellette pedig ott a két iskolás gyermekem az állandó logisztikával… – Bírja energiával? – Bírom, hiszen nagyon szeretem a szakmámat. Hihetetlenül lelkes vagyok, és örömmel jövök be dolgozni. Ugyanakkor jó néha kilépni a rendelőből, nem csak a félhomályban egyesével fogadni itt az embereket. Egy előadás, egy tévéműsorban való szereplés vagy az írás is feltölt. Mindettől függetlenül ma már értem, miért tanultunk annyit az egyetemen a kiégésről. A segítő szakmában – akármennyire is lelkes az ember – egy idő után el lehet fáradni. – Az egyetemen azt is megtanítják, hogyan építsen burkot önmaga köré? – Hogyne, az az önismeret része. Több száz órában tanultunk erről kötelezően. Akkor tanultuk meg, hogyan ne vegyük magunkra mások problémáit.

176

ALMÁSI KITTI

– Nem is veszi magára? – Azért ezt nem lehet teljesen kiiktatni. Néha szívesen járnék én is valakihez terápiára. Annyit változik az ember az életciklusokkal, hogy azt újra és újra helyre kell tenni. Jó lenne elmenni a mesteremhez, de ő már régóta nem vállal pácienst, és nehéz ezt a bizalmat áthelyezni egy másik kollégára. Nem egyszerű a szakmabeliekkel. – Egy pszichoterápiás kezeléssorozat alapvetően a változásról szól? – Igen, és már az is a változás része, ha valaki beszélni tud a problémáiról. Azért senki nem jön ilyen helyre, mert minden jó az életében. Olyan persze előfordult már, hogy valaki azt mondta, nincsenek problémái, csak az önismeretét szeretné mélyíteni. – Ön miért fordulna szakemberhez? – Időnként egem is érnek krízisek. Néhány éve, amikor váratlanul meghalt az édesapám, gondolkodtam rajta, hogy elmegyek. Az ilyen helyzetekre ugyanis nem lehet felkészülni. Úgy érzem, ez azóta sem került a helyére. És már csak azért is elmennék, hogy lássam, amiben most élek, abban mennyi a torzítás. Hogyan viszonyulok a gyerekeimhez vagy a páromhoz. Mindig minden változik. Amiben nyakig benne vagyok érzelmileg, azt nem mindig látom tisztán. Még akkor sem, ha ez a szakmám, és felteszem azokat a kérdéseket önmagamnak, mint egy hozzám járó embernek. Önmagamnak nem úgy adok választ, mint egy szakembernek. Mert az számomra talán túl fájdalmas lenne. Ezért inkább hárítok

„A SZAKMA SZIGORÚ SZABÁLYAI SZERINT AZ UTCÁN NEM IS KÖSZÖNHETNÉK A BETEGEIMNEK. ÉN AZONBAN KÉPTELEN LENNÉK ÍGY VISELKEDNI” – Önmagának milyen típusú terapeutát keresne? – Semmiképp sem „simogatós” terapeutát, mert arra semmi szükségem, hogy azt halljam, Kittike, jól vagy te így… A szakmában magam is konfrontatív ember vagyok, szeretem a tuti felé vinni az embereket, és nem ködösítek. – Egy pszichológusnak szabad egyáltalán önmagáról mesélnie? – Jót kérdez, mert a szakma alapvető tanítása a régmúltból, hogy a terapeutáról semmit sem szabad tudni. A klasszikus analízisben viccesen azt szokták mondani, hogy a rendelőn kívül még köszönni sem lehet a páciensnek, úgy kell tenni, mintha nem is ismernénk. Csak a rendelő négy fala között van közünk egymáshoz. – Képes lenne arra, hogy ne köszönjön az utcán a betegeinek? – Nem. Én ennél jóval lazábban művelem ezt a szakmát, hiszen a mesterem is ilyen volt. Ha feltettek neki egy kérdést, arra az utcán, civilben is válaszolt. PULPITUS

177

– A magánéletéről mégis keveset tudni. Talán csak annyit, hogy két lánygyermek édesanyja. – Bizony, két kis gyönyörűség. Egyik hét, a másik kilenc éves. Elsős és harmadikos két kis gyönyörűség. Egyetlen egyszer, egy szakmai magazinban engedtem velük közös képet, és utána kérdezték, hogy mama, mi most híresek leszünk? Mondtam, hogy ettől nem. Nem akarok a fejükbe egy torz képet rakni. Nekik még korai ez a fajta reflektorfény. – Ők a mamát híresnek tartják? – Tisztában vannak vele, hogy sok helyen megismernek. Szerencsére azonban én nem olyan vagyok, mint egy műsorvezető, akit úton-útfélen megállítanak. Az iskolában is gyakran mondják nekik, hogy látták a mamit, de nem szeretném, ha ezt túl sok lenne. A szakmámból kifolyólag pontosan tudom, milyen teher lenne számukra. Úgy gondolom, pont jó szinten vagyok abban, hogy sikerült valamit letennem az asztalra, és mégsem mentem el a celeb irányba. – Amikor a civilként, a hétköznapok során leszólítják, a problémákat is mondják az emberek? – Ez leginkább az előadásokra jellemző. Ott van több száz ember, akik a szereplés után sorban állnak dedikáltatni, majd az aláírás mellett kérdeznek is gyorsan valamit. Gyakran a kígyózó sor 85 százaléka tanácsot kér. A lehetőséghez mérten próbálok mindenkinek praktikus tanácsot mondani. – Almási Kitti megfizethető egy átlagembernek? – Ez összetett dolog. Épp idén emeltem az óradíjamat. Azt is azért, mert akik felhívtak, megkérdezték, mennyiért dolgozom. Amikor bemondtam, csodálkoztak, hogy csak ennyi, majd hozzátették, vidéken a másfélszereséért dolgoznak kollégák. Annyi ilyen telefont kaptam, hogy aztán én is a másfélszeresére emeltem az óradíjat. – Nehéz volt? – Nagyon. Számomra a pénzzel való bánásmód is egy hosszú önismereti munka volt. A sokat emlegetett mesteremmel rengeteget dolgoztunk ezen. Amikor a Lipóton dolgoztam az ambulancián, a legelső órákat kétezer forintért vállaltam, és már azt is soknak tartottam. Megfelelési kényszer lett rajtam úrrá, hogy valóban megérdemlek-e ennyit. A mai napig szégyenlősen mondom el az új árat az új jelentkezőknek. Persze már rutinosabb vagyok, mert látom, hogy nem lepődnek meg rajta, de nálam egy héten legalább hat esetben előfordul, hogy nem fizet valaki, és úgy megy el. Aztán írnak, hogy jaj, mennyire feledékenyek voltak. Nekem pedig fel sem tűnik. – Ha most ezt leírom, mindenki ezt fogja csinálni. – Nem hinném, mert ilyen intim viszonynál ők érzik rosszul magukat, ha nem adhatják meg.

178

ALMÁSI KITTI

Ez egy hosszú, kitartó munka minden páciensnek, több hónapon át heti rendszeresség. Sajnos sok olyan humbug segítő van, akik azt mondják, gyere el maximum kétszer, és gyorsan olyan életet és lelkiállapotot varázsolok neked, hogy attól fogva jó életed lesz. – Ezek kóklerek? – Azok. Hazug csalók. Rontáslevétel milliókért. Aztán eltűnnek a pénzzel. Azt a tévképzetet kelteni valakiben, hogy neked attól jobb lesz, ha én valamit kikeverek, megjósolok vagy átalakítok… Számos olyan ember van, aki hozzám jár, és megfordult már ezeknél – rengeteg pénzért. Ez felháborító, mert eleve tudatosítani kell mindenkiben, hogy ahhoz főleg neki kell dolgoznia, hogy jobb legyen az élete. Soha nem vállalok el úgy pácienst, ha azt mondja, csináljak valamit, hogy megváltozzon az élete. Neki kell akarnia azt a változást, ezért ez az ő munkája lesz, amihez asszisztálni fogok, és kettőnknek kell összeszorzódnia ahhoz, hogy valóban működjön. Ettől sokan megijednek, és vissza sem jönnek. Ők nem állnak még készen a munkára.

„TÖBB ÉLETET MEGMENTETTEM MÁR AZZAL, HOGY NEM KAPCSOLTAM KI A TELEFONOMAT” – Álmodott már beteggel? – Nem is egyszer. Megmaradnak történetek, emberek. Amikor már mást csinálok, mondjuk, a gyerekekkel vagyok, olyankor beugranak történetek, amelyek felkavarnak vagy szívszorítóak. Persze ez nem olyan vészes, hogy ne tudjam a saját életemet élni. Nagyon szimbolikusak ezek az álmok. – A páciensek felhívhatják? – Indokolt esetben igen. Főleg azok, akik vészhelyzetben vannak. Én ugyan nem hívok fel másokat, hacsak nincsenek óriási krízisben. Pont ma is történt egy ilyen eset, amikor én érdeklődtem. A szakma szabályai szerint ez szintén határátlépés, mert nem szabadna rákérdezni telefonon, hogy van. Ugyanakkor szeretném, ha érezné a páciens, hogy számíthat rám. És ezért nagyon hálásak is ezek az emberek. Azzal, hogy soha nem kapcsolom ki a telefonomat, több életet is megmentettem már. Legutóbb két hete. Elérhető voltam, és pár mondatot tudtunk beszélni. Mindez persze nem úgy történik, mint az amerikai filmekben, de igenis, ki lehet rántani valakit abból a beszűkült állapotból néhány jól eltalált mondattal. – Van egy könyv – Veszteségből nyereség címmel –, amelyben szokásától eltérően meglepően őszintén ír élete eddigi legnagyobb kríziséről, a pénztelenségről. – Elkényeztetett kislányként nőttem fel, nagyon kellemes jómódban, PULPITUS

179

aztán egyik pillanatról a másikra belecsöppentem a teljes nincstelenségbe. Elsőéves egyetemista voltam, egy szép albérletből kollégiumba kellett költöznöm, és konkrétan az étel szintjén nélkülöztem. Hihetetlen emlékeim vannak abból az időszakból. Álltam a hideg buszmegállóban, és néztem a meleg autóban a kisblúzban ülő hölgyet, aki épp dobolt a műszerfalon, gondolom, valami kellemes zenére. Én meg majd’ szétfagytam. És azon gondolkodtam, tudok-e majd joghurtot venni, de mégis valahol belül éreztem, el fogok jutni arra a szintre, hogy nekem is lesz autóm. És évekkel később megvettem az első 15 éves Ladámat. Megvoltak ezek a fokozatok. De a krízis megtanított arra, hogy a dolgok nem jönnek maguktól. Megtanultam, hogy mindenért dolgozni kell. A gyerekkoromat leszámítva semmit nem kaptam ingyen. Alázatra tanított az az időszak, alaposan helyrerázott az élet. Örülök, hogy megéltem ezeket az éveket, mert teljesen más lett volna egy kis komfortzónás, körbepárnázott környezetből jönni. Az olyan steril lenne. – Azt mondta, a szülei elkényeztették gyerekként. A lányait Ön is elkényezteti? – Ne is mondja... Szülőként anyukám vonalát viszem tovább, aki semmit nem korlátozott, minden szabadságot megadott, és arany szíve volt. Ez vicces, mert a szakmámban nagyon határozott, konfrontatív ember vagyok, de a magánéletben… Ha megkérdezem a lányaimat, hogy szerintük Mamika milyen, azzal kezdik, hogy nagyon engedékeny… Következetességben és határhúzásban fejlődnöm kellene. – A párkapcsolatban nem? – Most nem, mert minden nagyon jó. Párkapcsolatilag három-négy éve változtam nagyon sokat. Akkor jöttem rá arra, hogy amit jónak gondolunk a másikkal szemben, az a párunknak nem feltétlenül az. Eleve sokat változtam az utóbbi időben. Ért egy óriási csalódás, egy barátnak hitt ember nagyon csúnyán bánt velem. Pedig az illetőnek roppant sokat segítettem barátként, aztán végtelenül hálátlanul és kétszínűen átvágott. Mély, önismereti munka volt kimászni abból a lelki traumából. Kön�nyebb lett volna, ha ebben valaki segít. Egyvalaki segített, de szakmailag le lehetett volna rövidíteni a folyamatot.

„NEM AKAROK A KÜLSŐ HATÁSOKTÓL FÜGGENI” – Igaz, hogy végtelenül érzékeny ember? – Igaz. És végtelenül sérülékeny is. Magamra veszek dolgokat, és nagyon sokat sírok. Szerencsére boldogságomban is, különösen a gyerekeim kapcsán. Amikor ebben a fotelben ülök egy terápián, már a legapróbb rezdülé-

180

ALMÁSI KITTI

sekből is érzek embereket. Ez nagy átok, hatalmas kereszt. Ha kicsit is keményebb tudnék lenni, könnyebb lenne az éltem. Sok álmatlan éjszakám van, nagyon ki tudok készülni, és nagyon tudok izgulni egy előadás előtt, akármennyit tartottam eddig. Jó lenne egy kicsit vagányabbnak lenni. Ha terápiás célkitűzésen lennénk, most azt mondanám, a jövőben ne függjek ennyire a külső hatásoktól. – Pedig azt hallottam, roppant szorgalmas, alapos ember, aki képes küzdeni a céljaiért. – Pici korom óta ilyen vagyok. Ha táncoltam, akkor hittem abban, hogy jó leszek, és előre álltam. Ha hegedültem, akkor éjjel-nappal gyakoroltam. Imádtam szerepelni, eljártam szavalni is. Sejttettem, hogy olyan szakmám lesz, aminek közvetve köze van a nyilvánossághoz. Amikor jelentkeztem az egyetemre, körberöhögtek, hogy mit keresek én egy tizenötszörös túljelentkezéssel teli pszichológia szakon. Annyira akartam, hogy ráfeküdtem, és maximális pontszámmal felvettek. Ezek visszajelzések voltak, hogy ha valamit nagyon akartam, elértem. Utána jött a krízis az életemben, és még inkább céltudatosabbá váltam. – Különös ellentmondás van a vágyott szereplés és a szakmája között. Utóbbi ugyanis pont nem a nyilvánosságról szól. – Nem, hiszen itt nem kap az ember visszajelzést. Itt nem arra megy ki a játék, hogy megkapjam a gratulációt azért, mert segítettem. A legtöbben eleve eltűnnek, amikor már jól vannak. Benne van az is, hogy miért fizessen még egy órát azért, hogy elmondja, jól van. Egyébként meg minden emberi kapcsolatban, főleg egy ennyire intim emberi kapcsolatban nem spórolhatjuk le ezeket az gesztusokat. Lehet ez egy telefonhívás, vagy egy üzenet, nem kell feltétlenül eljönni egy rendes órára. De ez mutatja azt is, hogy milyen emberrel van dolgunk. Megadja a módját, hogy megköszönje, vagy inkább lelép. Sajnos ilyen világban élünk, amikor eltűnnek. – Ezeket az eltűnéseket meg lehet szokni? – Lassan kezdek hozzászokni. Ez egy önbecsülési kérdés is. Nekem ezek az emberek tényleg olyanok, mintha a gyerekeim lennének. Drukkolok azoknak, akik hozzám járnak, szorítok, ha megmérettetésük van, és boldog vagyok, ha összejön valami sikerélmény az életükben, akár a párkapcsolatok terén. – Azt mondta, amikor hegedűvel, prózával, tánccal próbálkozott gyerekként, szeretett volna a legjobb lenni. Feltételezem, anyaként és feleségként is erre törekedett. Az lett? – Bízom benne, hogy igen. Egyetlen problémám az idő. A gyerekek egyre nagyobbak, egyre több a tennivaló. Őrületes, mennyi mindent kérnek az iskolában...

PULPITUS

181

Mostanában öt órákat alszom, csak ilyen áron tudok mindenre időt szakítani. – Elég öt óra alvás? – Dehogy elég! Hulla fáradt vagyok. Nem véletlenül emlegettem a kiégést. Attól félek, hogy bármelyik területet nézem, előbb-utóbb nem tudom majd ilyen színvonalon csinálni a munkám, mert olyan végtelenül fáradt vagyok az iskolakezdés miatt. Nyolcórás alvásigényem lenne, és három órával kevesebbet alszom, a hétvégék kivételével, minden nap. A délután teljesen a gyerekeké, négykor én megyek értük, velük vagyok. Az ember a párjával csak altatás után, kilenc óra tájékán tud együtt lenni. De még olyankor válaszolnom kell az e-mailekre is. Ahhoz, hogy csak az e-mail megválaszolások mellett magánélet is legyen, legjobb esetben is éjjel egynél tartunk. És hatkor kelek. Mert mindig közösen reggelizünk a gyerekekkel. – Nyugtasson meg, ezzel nem egy újabb krízis felé halad az életében? – Teszek azért, hogy ne legyen. A sport ilyen szempontból sokat segít. Pontosabban segíthetne, de az iskolakezdés óta futni sem jutok el. Marad a lovaglás, hetente egyszer. Aztán nagyon remélem, hogy idővel ez az iskolás korszak is beáll, és kialakul a rend. Egyébként azt gondolom, a kríziseinkből merítenünk kell, hogyan tudunk eljutni a határainkig. Közismert dolog, mennyivel több energiaforrásunk, tartalékunk van annál, mint amennyit használunk, és amikor nagy krízis van, akkor látjuk, hogy ezt is kibírjuk, azt is meg tudjuk oldani. Amikor kényelmi pozícióban azt mondjuk, nem bírnám ki, hogy nem autóval közlekedem, az nyilván butaság. Mert volt háború, meg nyilván az emberek kibírták krumplin és vízen is. Mindent ki lehet bírni. Csak nem kell odáig eljutni.

182

ALMÁSI KITTI

Nagy Ákos „Az a legerősebb, aki hó végén feladja a csekkjeit”

„Nem akarok már mindenáron mindenkinek bizonyítani, ugyanakkor fontosnak tartom elmondani, hogy igenis, attól még, hogy valaki fizikálisan erős, lehet érzelmes és azt ki is mutathatja. Ezáltal nem csorbul a tekintélye...”

183

Nagy Ákos - súlyemelő, erősember versenyző, sportmenedzser. És nem utolsó sorban értékesítési fejlesztő egy multinacionális vállalatnál. Ákos jelenleg az egyetlen nemzetközi profi licensszel rendelkező strongman (erősember) versenyző, így az egyetlen magyar résztvevője az Eurosport műsorán 25 országban látható Strongman Champions League versenysorozatnak, mégsem szerepel kétnaponta a televízióban. Nem, mintha nem hívnák, így döntött. Nem akar celeb lenni, pláne eredmény nélkül. Pedig ha valakinek, neki valóban vannak eredményei. Több rendezvényen is összefutottunk az elmúlt esztendőben, s roppant szimpatikus volt a nyitottsága, ahogyan a számára idegen emberekhez viszonyult. Épp az embersége kapcsán jutott eszembe vele a mélyinterjú. Aztán, ahogyan jobban utána olvastam, még érdekesebbé vált. – Fáradt vagy? – Fizikálisan mindig fáradt vagyok. Ennyire látszik? – Ennyire. – Ez a hivatásommal jár. Mentálisan azonban több féle módon újra tudom magam tölteni. – Milyen módszereid vannak? – Elmesélem a mai napomat. Már reggel hétkor volt egy fontos megbeszélésem, tehát ma a szokásosnál is előbb keltem. A találkozó után jöttem dolgozni, és az autóból figyeltem a megállóban várakozó embereket, akik ökölbe szorított kézzel álldogáltak, hogy már megint menni kell a „gyárba”. Eközben a kocsiban Tankcsapdát hallgattam. Mivel jó idő volt, letekertem az ablakot. A buszmegállós emberek furcsán néztek rám. Nyilvánvalóan azt gondolták magukban, ki ez az őrült, aki kora reggel napszemüvegben, ingben, nyakkendőben üvölteti az „Élet a legjobb méreg” című számot. Mire beértem az irodába, jó kedvem lett és ebben a hangulatban kezdtem az értekezletet. Az embernek valamivel kondícióban kell tartania az energiaszintjét is, nem csak a fizikális erőnlétét. Ha már itt tartunk, az utóbbi két napban nem edzettem, annyira fáradt voltam. Ilyenkor többet érek vele, ha otthon pihenek, mint ha elmegyek egy rossz edzésre. Ma este viszont biztos, hogy egy jót edzem! – Elolvastam jó néhány veled készült beszélgetést, mielőtt elindul-

184

NAGY ÁKOS

tam volna. Kivétel nélkül mindegyikben megemlíted édesapádat, aki megszerettette veled a súlyemelést és elindított az úton. – És ez ebben a beszélgetésben is így lesz. Nem olyan régen veszítettem el, ezért viszonylag „frissek” a sebek. – Nem tudtad még feldolgozni a távozását? – Nem. (zsebkendőt vesz elő, a szemét törölgeti) – Folytathatjuk vagy válasszunk más témát? – Nyugodtan folytathatjuk, ezek hozzátartoznak az élethez. Nem vagy hozzászokva ahhoz, hogy egy ekkora ember elsírja magát előtted, ugye? – Valóban nem történik meg minden nap, de számomra ez is azt jelenti, hogy van lelked. – Mindig is érzelmes ember voltam, és ezt soha nem titkoltam. Sajnos az emberekben van egy sztereotípia, miszerint a szőke nők buták, a nagy darab emberek pedig bunkók, mivel a média ezt közvetíti. Ennek az általánosításnak sajnos én is áldozata vagyok. – Folyton bizonyítanod kell az ellenkezőjét? – Igen is, meg nem is. Hiszen nem akarok már mindenáron mindenkinek bizonyítani, ugyanakkor fontosnak tartom elmondani, hogy igenis, attól még, hogy valaki fizikálisan erős, lehet érzelmes és azt ki is mutathatja. Ezáltal nem csorbul a tekintélye. A mi sportágunk szórakoztatóipari termék is, ahol az örömöt és a fájdalmat ugyanúgy meg kell mutatni a kamerának. Van, amikor az egész világnak. – Kínára gondolsz? – Pontosan. Van olyan verseny, ahol az élő televíziós közvetítésnek köszönhetően 100 millióan néznek minket. – Ha már a nemzetközi porondot említetted, mit gondolsz, mi a titka annak, hogy a külföldi versenyeken előszeretettel reklámoznak? – Ezen már én is gondolkodtam. Egy biztos, nem én vagyok a világ legerősebb embere és valószínűleg soha nem is leszek az. A legszórakoztatóbb figura azért még lehetek… Talán pont ez a titok. Azért szeretnek külföldön, mert szórakoztató vagyok és ez a képernyőn is átjön. Ez tesz eladhatóvá. Épp tegnap kaptam egy MMS-t Los Angelesből. A világ legerősebb embere versenyének plakátjára rátettek az amerikaiak. Pedig egy „no name” vagyok, egy senki, valamiért mégis a magyar „törpét” tették rá a plakátra.

„AZ ÉLET OLYAN, MINT A GUGGOLÁS NAGY SÚLLYAL: MÉLYRE NYOM ÉS NEHÉZ FELÁLLNI A GYŐZELEMIG…”

PULPITUS

185

– Látom, azért önirónia is szorult beléd rendesen… – Ez egészséges önirónia… (nevet) – Ez volt az a bizonyos los angelesi verseny, amelyiken te is szerettél volna indulni, de egy sérülés keresztülhúzta a számításaidat? – Igen. Egy porcleválás a térdemen húzta keresztül. Az a néhány hónap akkor megviselt. Nem elég a külföldi ellenfelekkel meg a súlyokkal megküzdeni, harcolni kell a szponzorokért is, sőt időnként hazai „ellenfelekkel” is meg kell küzdenem, akik nem sportszerű eszközökkel akarnak legyőzni. Mindig azt mondom, az élet olyan, mint a guggolás nagy súl�lyal. Lenyom mélyre és onnan nagyon nehéz felállni ahhoz, hogy győzzél. – Hányszor kellett felállnod? – Megszámolni sem tudom, annyiszor. Az egész életem erről szól. – Olyan családból jössz, ahol komoly hagyománya volt annak, hogy a szülők hivatását tovább vigyék az utódok. Csak azért nem lettél bányász, mert mire felnőttél, többnyire bezártak a bányák az országban? – Nem azért… (nevet) Ilyen szempontból kilógtam a sorból, pedig hosszú évtizedekre visszavezethetően valóban bányász dinasztia volt a miénk. Jóapám is bányász volt. A mai napig naponta többször eszembe jut, hívnám a számát, de már nem tehetem. – Benne hagytad a számát a telefonodban? – Soha nem fogom kitörölni onnan! Ma már bánom, hogy amíg élt, nem hívtam őt annyit, amennyit manapság hívnám. Hiányzik. Kicsit „haragszom rá” – és ezt kérlek, feltétlenül tedd idézőjelbe. Neheztelek, amiért nem foglalkozott velem többet. Meglehetősen furcsa volt a kapcsolatunk, hiszen egyfelől azt éreztem, hogy a saját be nem teljesült sportkarrierjét velem akarja beteljesíteni. Hozzá hasonló szülőből rengeteget láttam az életem során, akik tönkretették ezzel az elképzelésükkel a gyerekek életét. Az enyémet szerencsére nem tette tönkre, mert ahhoz képest, hogy elvárásai voltak, mégis másképp viselkedett. Azt mondta, ha nem leszek világbajnok, akkor is szeretni fog. De a bogarat beleültette a fülembe, egyfajta elvárásként. Apám is súlyt emelt régen, serdülő és magyar bajnok is volt, remek pedagógiai érzékkel. Gyerekekkel foglalkozott, még három éve is volt magyar bajnoka.

„ROSSZUL ESETT, HOGY NEM VÁRTA OTT A VILÁGBAJNOK FIÁT FERIHEGYEN” Annak idején engem is ő vitt le a terembe, de nem szólt bele abba, hogyan emeljem a súlyokat. Úgy állt hozzám, mintha kívülálló lenne és ez sokszor bántott. Bízott az edző kollégájában, ezért csöndben figyelt.

186

NAGY ÁKOS

1997-ban, amikor junior világbajnok lettem és jöttem haza a versenyről, kinyílt a ferihegyi terminál ajtaja, ott volt ezernyi újságíró, városi sportvezető, ahogyan kell. Ünnepélyesen fogadták a csapatot virággal, gratulációval. Csak egyvalaki hiányzott. Kérdeztem, hol van Fater? Mire a húgom mondta, hogy a bányában. S valóban három műszakban dolgozott a bányában, de akkor nem tudtam elfogadni, hogy fontosabb neki a bánya, mint az, hogy a fia világbajnok lett. Akkor ez nagyon rosszul esett, nehezen éltem meg, később azonban úgy tettem magamban helyre ezt a dolgot, hogy a sikert nyilvánvalóan ő is megélte, csak belül. Nemrég voltam egy judo versenyen, ahol az apuka a tatami szélén az öklét lengetve őrjöngött és kiabálta a gyereknek, hogy „majd meglátod mi lesz, ha hazamegyünk”. Mindezt azért, mert nem úgy teljesített a fia, ahogyan elvárta. Egy 9 éves gyereket fenyegetett. Számomra döbbenetes volt. Apukám ilyet soha nem csinált volna. A húgom is versenyzik, neki több érme van, mint nekem. Ugyan nem volt világbajnok, de szerzett ezüstérmet és nyolcszoros magyar bajnok súlyemelésben. – Te mit vársz el a fiadtól? – Jó kérdés… (gondolkodik) Őszinteséget. – Az apja mindig őszinte vele? – Igen. Ha kellemetlenebb a téma, akkor is. Egy gyerek roppant szenzitív, megérez mindent. Nyilvánvalóan nem ez a legjobb példa, de akkor is őszintének kell lenni, ha épp nincs pénz valamire. – A fiad tett valaha szemrehányást neked, amiért nem élsz velük? – Nem tett, de érezteti, hogy nagyon hiányzom neki. Érzékeny lelkű gyerek. – Természetes volt számára, hogy ő is sportolni fog? – Igen. Judózik és jóval erősebb, eredményesebb a kortársainál. Gyakran kérdezik, miért nem súlyt emel, de eszembe sem jutott ráerőltetni. A judot imádja és a focit. Legutóbb, amikor cselgáncsban bronzérmet kapott, figyelte a tekintetemet, hogy mit szólok majd. Vajon szomorú leszek-e, amiért nem aranyat kapott, de ez eszembe sem jutott. Nagyon büszke voltam rá! Igyekszem azt erősíteni benne, hogy ne akarjon senkinek megfelelni, csak önmagának. 32 éves koromig magam is Tatabányán éltem, a családtagjaim a mai napig ott laknak. Édesanyám, a húgom, a 10 esztendős kisfiam mind Tatabányán maradtak. A fiamat minden hétvégén meglátogatom. Négy éve váltunk el az anyukájával, aztán Budapestre költöztem. – Lelkileg hogyan viselted a változást? – Nehezen. Áldozatot kellett hoznom a költözéssel a munkáért, a sportkarrieremért, és ennek az egyik áldozata a kisfiam volt.

PULPITUS

187

Éppen ezért igyekszem minden vele töltött percet minőséggel eltölteni. Jár velem edzésekre, látja, hogy a sport nem játék. Ez komolyabb minta, mintha kocsmába vinném. – A válás és a fiad miatt éreztél lelkiismeret-furdalást? – A válás miatt nem, hiszen azt megbeszéltük a feleségemmel. Intelligens emberekként beláttuk, ha elmentünk egymás mellett, le lehet zárni békében és méltósággal a múltat. A fiam miatt már érzek lelkiismeret-furdalást, hiszen nem vagyok mellette minden nap és sok mindenből kimaradok, amiből egyébként nem szeretnék. Ugyanakkor már nem tudom visszafordítani a történteket.

„ODABENT LEGBELÜL UGYANÚGY KOMMUNIKÁLOK ÉDESAPÁMMAL” – Mikor voltál utoljára Tatabányán? – Néhány napja. Nincs olyan hét, hogy ne mennék. – Kihez vezet az első utad otthon? Édesanyádhoz vagy a fiadhoz? – Változó. Van, amikor a temetőbe. Oda is minden hétvégén kimegyek. Soha nem hagyom ki. – Lehet, hogy furcsa lesz a kérdés, de mit csinálsz a temetőben? Beszélsz is édesapádhoz a sírnál? – Nem, inkább csak nézem. Tudom, hogy sokan vannak olyanok, akik hangosnak beszélgetnek a halottaikkal, gyakran látok ilyet a temetőben és a filmeken is. Én nem hangosan, és nem is a világ előtt kommunikálok édesapámmal, hanem odabent legbelül.

„VALAMIT ELVETTEK TŐLEM, ÉS VALAMI MÁR NEM ADHATÓ VISSZA” – Milyen mintát láttál gyerekként odahaza? – Azt, hogy apukám reggeltől estig dolgozott. Hajnalban elment a bányába és délután hazajött fáradtan. Roppant szerény körülmények között éltünk. Panellakásban laktunk, a húgommal egy szobában nőttünk fel. Ugyan nem nélkülöztünk, de nem is vetett fel minket a pénz. Volt egy Trabantunk, amire évekig vigyázott a család, egyedül a „hűség pénzre” számíthattunk. Amikor apukám abból egy színes tévét tudott vásárolni, az egész lépcsőház összeszaladt, mert a házból nekünk volt elsőnek ilyen készülékünk. – A hűségpénz akkoriban a túlórákért járt a bányában? – Az eltöltött kemény melós évekért járt. Volt olyan időszak, hogy apukám annyi pótműszakot nyomott a bányában, hogy fél évig szinte nem is láttuk, csak hétvégeken.

188

NAGY ÁKOS

– Sok verejték lehetett abban a színes tévében… – De még mennyi! A munka szeretetét apukámtól tanultam. És úgy általában a tiszteletet, a szolidaritást, amit a bányászok egymásért, embertársaikért vállalnak. Édesapám nyolc éves koromban vitt le a tatabányai súlyemelő terembe. Az a régi, izzadságszagú hely örökre belém ivódott. Gyakorlatilag ott nőttem fel. Kis túlzással, mindent, amit elértem a sportban a súlyemelésnek köszönhetek. Azt gondoltam, a szakosztály „menedzselésével” visszaadom a sportágnak mindazt, amit én kaptam tőle. Így a strongman pályám mellett újra elkezdtem foglalkozni a súlyemeléssel. Ez az egyetlen súlyzós olimpiai sportág és szerintem az egyik legcsodálatosabb a világon. – Vannak még benned rossz érzések az olimpiai miatt? Egyiken sem indulhattál. – Hogyne lennének. Amíg élek, fájó pont marad. Ez olyan, mint egy beteljesületlen szerelem. Az olimpia a csúcsok csúcsa. A „minden” a sportban. Voltam nagyon közel hozzá, mégsem sikerült. Talán épp ezért, mert nagyon közel voltam hozzá, úgy érzem, valamit elvettek tőlem, és ez a valami már nem adható vissza. 22 évesen kilencedik voltam a világranglistán és nem kaptam lehetőséget az olimpiára, mert a szövetségi kapitány máshogyan gondolta… Az élet aztán kárpótolt, mert eljutottam két The World’s Strongest Manre,vagyis a világ legerősebb embere versenyre. – Ezekkel valóban kárpótolt az élet? – Úgy érzem, igen. Büszke vagyok az eddigi eredményeimre, hiszen ha megnézzük, ki mit ért el több sportágban, ennyire sokoldalú erősportoló nem igazán volt, mint én. Valószínűleg nekem ezt dobta a sors, hogy másban kellett megtalálnom a sikerélményt, nem az olimpián.

„MÁR A VÍZUMOM IS MEGVOLT AZ OLIMPIÁRA. A RUHÁM ÉS A TÁSKÁM IS…” – Hogy állsz az elengedéssel? – Hadilábon… Nehezen engedek el embereket, emlékeket, szerelmeket. Tárgyakat viszont el tudok engedni. Az érzelmeimhez viszont ragaszkodom. – Ezek szerint a rossz emlékekhez is ragaszkodsz, ha az olimpia még mindig fájó pont. – Nézd, ha az egész valóban egy nüanszon múlik úgy, hogy már az olimpiai táskát, a ruhát is megkapod, sőt az olimpiai vízumod is megvan, és két héttel az utazás előtt közlik, hogy tartalék leszel, az nem kellemes érzés. PULPITUS

189

– Mit jelent a tartalék? – Itthon várod, hátha megsérül valaki. Ugyanúgy felkészülten, szuper formában, mint a többiek. Vagyis hiába edzettél keményen, mégsem jutottál ki az olimpiára… – Akkor hogy élted meg a történteket? – Gondolhatod, hogyan… Jól berúgtam minden este. – Haragtartó vagy? – Nem. – A szövetségi kapitánynak is meg tudtál bocsátani? – Igen, bár soha többé nem találkoztunk. Szerintem már nem is él, hiszen akkor is idős volt. Ha mégis élne és találkoznánk, a kora miatt megadnám neki a tiszteletet. Azért se, vagyok haragtartó, mert a harag negatív energia, ami nem visz előre, csak rombol. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ettől függetlenül mindenkinek van haragosa és irigye – ezt magam is érzékelem –, de a negatív energiák visszaütnek. Sokaknak az is furcsa, hogyan vagyok képes olyan emberekkel leülni, akikkel két évig nem beszéltem. – Az sem derogál, hogy hosszú idő után te tedd meg az első lépést? – Nem. Számomra ez nem elvi kérdés.

„TUDTAM, HA EREDMÉNYT AKAROK ELÉRNI, TÖBB MUNKÁT KELL BELETENNEM, MINT MÁSOKNAK” – A sport mit jelent az életedben? – Nem mernék olyan hangzatos szavakat használni, mint te az előbb, hogy szenvedély vagy szerelem. Voltak benne komoly szünetek. Ugyanakkor az is igaz, hogy mindent a sportnak köszönhetek. Ezért is szeretnék folyton visszaadni a sportágnak valamit. Manapság is jószolgálati cselekedetként tartok ingyen edzéseket öt-hat srácnak. Ettől érzem jól magam. Azt, hogy annak idején junior világbajnok lettem, egyrészt apukámnak és az edzőmnek köszönhetem, hiszen ők vittek le a terembe, másrészt a szorgalmamnak. Sokan feladták a teremben. Amikor már mindenki hazament a teremből, én ott maradtam, dobtam még ötöt a medicin labdával, futottam pluszban két kört. Az volt az ideológiám, hogy máshol is vannak ilyen genetikával gyerekek, mint én, máshol is vannak edzők, ezért ha eredményt akarok, többet kell bele tennem, mint másoknak, és ezt csak munkával tudom elérni. Ez a hozzáállás vezetett a junior világbajnokság dobogójáig. Azóta sincs ebben a kategóriában férfi világbajnok. Sokat köszönhetek a feleségemnek, hiszen ő tanácsolta, hogy jelentkezzek főiskolára.

190

NAGY ÁKOS

Nyilván utána már nekem kellett bejárnom, de a kezdő lökést ő adta meg. Ahogyan a civil munkámban is. A bankszakmába is az ő bátorítására kerültem be. Azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák a pénzügyeket, annak ellenére, hogy tanultam a főiskolán, de látta a hirdetést és friss diplomásként végül jelentkeztem fiókigazgatónak. Ha nincs a súlyemelés, talán nem lennék ennyire fegyelmezett és szorgalmas az élet egyéb területein sem. – A szünetek miért voltak és meddig tartottak? – Kétszer négy év maradt ki. A 2000-es olimpiai hoppon maradásról már beszéltünk. Az nagyon megviselt. Ráadásul 2001-ben elszakadt a vállszalagom, ezért már nem tértem vissza. Négy évig nem sportoltam, ráadásul jóval több pénzt kerestem a munkámból. Aztán 2004-ben volt egy doppingbotrány az athéni olimpián, több sportoló el lett tiltva, és akkori vezetőedző megkeresett, hogy készüljek fel az országos bajnokságra. Három hónapos edzéssel megnyertem az országos bajnokságot. Hazamentem a versenyről, letettem a súlyemelő cipőt, és 4 évig ismét nem történt semmi.

„25 ÉVESEN KÉT BANKFIÓKOT VEZETTEM EGYSZERRE. NAGYJÁBÓL ERRE MENT RÁ A HÁZASSÁGOM” – Ez a kettősség az egész családot jellemzi? Mindenkinek van főállása és a sport csak szenvedély? – A sportból nem lehet megélni azon a színvonalon, amelyen élni illene, a súlyemelésből meg pláne nem lehet. 14 éve dolgozom a biztosítási szektorban, másodállásban kezdtem el a sport mellett. – Hogyan kerültél egyáltalán a biztosítók környékére? – A nagybátyám egy biztosítónál dolgozott, ő hívott, hogy menjek „ügynöknek”. Kötöttem két szerződést és több pénzt kaptam érte, mint világbajnok sportolóként addig bármiért. Akkor döntöttem el, hogy maradok. Eleinte, ahogyan említettem is, ügynök voltam. Majd Magyarországra jött a Provident, és átigazoltam. Három év alatt 12 ezer ügyfele lett a cégnek Komárom megyében. Építgettem a karrieremet, közben főiskolára jártam. 2005-ben fiókigazgató lettem a CIB banknál. 25 évesen két fiókot vezettem egyszerre. 30 embernek voltam a főnöke, nagyjából erre ment rá a házasságom. Lett nagy házunk nagy hitellel és az ezzel járó stresszel, és bedarált a XXI. századi mókuskerék. – A hitelekkel mi lett végül? – Szerencsére lezártam, igaz nagy veszteséggel. Annak idején évente legalább 300 hitelt hagytam jóvá. Az egy ilyen időszak volt. Ma már nem mennék újra bele, csak addig nyújtózkodnék, PULPITUS

191

ameddig a takaró ér. Régen hallani sem akartam albérletről, ma már semmi bajom ezzel a megoldással. Számtalan barátom él külföldön albérletben és vígan élnek. Csak mi magyarok ragaszkodunk mindig valamihez. Annál nagyobb stresszt pillanatnyilag el sem tudok képzelni, mint egy svájci frank alapú hitel. Soha nem felejtem el: a feleségemnek hatodikán volt a születésnapja, de egy bonbont nem tudtam neki venni, mert levonták a hitelt. Ha nem tudod fizetni, akkor várni, mikor jön a végrehajtó. Szörnyű…

„155 KILÓ IS VOLTAM” – Közben javában zakatolt a banki karriered? – Olyannyira, hogy 155 kilóra híztam… 2008 őszén aztán találkoztam Jankó Endre fekvenyomó világbajnok barátommal, aki szó szerint ezt mondta: „meg fogsz fulladni a zsírodban, ha nem kezdesz magaddal valamit”. Elgondolkodtam azon, amit mondott. Harmincévesen 155 kilónak lenni valóban halál. Elkezdtem újra súlyt emelni, „fitnesselni”, odafigyeltem magamra és szépen lefogytam. Aztán Darázs Ádámmal rendeztek egy vidéki sportcsarnokban egy erősember versenyt. Kipróbáltam. Megtetszett. 2009-ben megnyertem a másodosztályú bajnokságot, és évről évre szépen jöttek újra az eredmények. 2010-óta az egyetlen magyarországi erősember versenyző vagyok, aki rendszeres résztvevője a „Strongman Champions League” versenysorozatnak, amelyet az Eurosport mellett közel 80 ország tévécsatornája közvetít Nagyon sok barátságot köszönhetek ennek a szélrózsa minden irányából. Jól beszélek angolul és németül, ezért Dél-Afrikától Finnországig mindenhol lettek barátaim. – A szélrózsa minden irányában versenyeztél is. A külföldi versenyekre be kell fektetned anyagilag? – Nem, ilyenkor általában a meghívó fizet. Vannak is irigyeim, sokan azt hiszik, hogy ezeket én finanszírozom, és annyi pénzem van, hogy kedvemre utazgathatok. Ugyanakkor, ha én szervezek Magyarországon versenyt és jön két amerikai, ugyanúgy nekem kell kifizetnem a költségeiket. Csak egy példa más profi sportágból: ha azt szeretném, hogy Vitalij Klicsko ringbe lépjen, küldenem kell neki a business class jegyet, máskülönben nem száll fel a gépre. A profi versenyzés már üzleti alapon működik, hiszen a televízió közvetítések miatt milliók látják a nagyvilágban.

„INKÁBB LEGYEK KEVÉSBÉ ISMERT ÉLSPORTOLÓ, MINT ÉRDEM NÉLKÜLI CELEB”

192

NAGY ÁKOS

– Tudatosan kerülöd a bulvármédiát vagy ők kerülnek téged? – Ez is megér egy misét. Azt gondolom, amíg a kereskedelmi média ott tart, ahol, nincs sok keresnivalóm benne. Ettől függetlenül, amikor verseny van vagy valamilyen kötelező promóció miatt meg kell jelennem, kénytelen vagyok néhány meghívást elfogadni. Amikor nincs miről beszélnem, akkor nem megyek. – Hol tart a kereskedelmi média? – A legtöbb helyen – tisztelet a kivételnek – sajnos olyan szerkesztőket alkalmaznak, akik arra nem veszik a fáradtságot, hogy Google-be beírják, ki a világ legerősebb embere… Alapvető információkkal nem rendelkeznek a sportágról. Zavar a butaság és inkább nem szerepelek. Inkább legyek kevésbé ismert élsportoló, mint érdem nélküli celeb. Amikor feltűnök a képernyőn, azonnal elkezdenek húzni a barátaim, hogy „celeb” vagyok. Ilyenkor mindig azt mondom, celeb az, aki a heréit vasaltatja. Én sportoló vagyok, mert nekem van eredményem. Ez a kettő között a különbség. Soha nem akartam VV Áky lenni, mert VV Áky nem guggol 450 kilóval. Nagy Ákos súlyemelő viszont guggol. Egyébként sejtem, mire gondolsz, csak nem kérdezed. – No mire gondolok? – Nyilvánvalóan arra, hogy zavar-e Fekete úr munkássága. – Mindenképp kérdeztem volna, hogy milyen viszonyban vagytok Fekete Lacival, a másik híres erős emberrel. – Semmilyen viszony nincs köztünk. Emlékszem, 1992-ben szervezett Tihanyban egy erősember versenyt a Club Tihanyban. Egy barátommal – Kovács Csabival – fogtuk magunkat és Tatabányáról camping biciklivel tekertünk le a Balatonig. Ez már önmagában nagy teljesítmény, 8 óra alatt értünk oda. Természetesen véresre törte a fenekünket az ülés. Két napig vadkempingeztünk, de így élőben láthattuk Fekete urat.

„ELŐBB LÉPTEM FEL KÍNÁBAN ÉS OLASZORSZÁGBAN TV SHOWBAN, MINT MAGYARORSZÁGON” – A show biznisz része téged sosem érdekelt? Mások pénzért lépnek fel különböző attrakciókkal. – Hamarabb léptem fel televíziós showban Kínában és Olaszországban, mint Magyarországon. Kínában azt is 90 millióan nézték, amikor baseball ütőt törtünk a hátunkon, ugyanazt a produkciót Olaszországban 5 millióan követték figyelemmel. Rómában utána a reptéren is megállítottak autogrammért. PULPITUS

193

Itthon nem tudom és nem is akarom ezt pénzre váltani. Jó ez a középút nekem. – A munkahelyeden hogyan viszonyulnak a sportmániádhoz? – Büszkék rám, hiszen egyik sem megy a másik rovására. Sőt, a legjobb visszaigazolás az volt, amikor 2012-ben megnyertem a Budapesti Giants Live-ot, jöttem be az irodába és két hatalmas plazmatévén az aulában az arcképem fogatott „Gratulálunk Nagy Ákos kollégánknak!”-felirattal. Nem sok multicég áll ennyire az emberei mellé. Másnap tele volt velem a sajtó, hiszen azt megelőzően 12 évig nem volt magyar versenyező ilyen eredményes a sportágban. – Mivel foglalkozol a cégnél? – Értékesítési fejlesztéssel, emberi kapcsolatokkal. – Abban is olyan eredményes vagy, mint a sportban? – Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy igen. – Azt már tudjuk, hogyan tartod formában a tested. Mivel tartod karban az elmédet? – Könyvekkel. Az olvasás kikapcsol és feltölt. Általában három könyvet olvasok egyszerre. És hadd’ dicsekedjek: fejjel lefelé is tudom olvasni, kifejlett térlátásom van. Van még egy fontos dolog, amivel az elmét karban lehet tartani: ha nyitott vagy a világra. Márpedig én az vagyok. – Sztereotípia, de őszintén érdekel. Ezzel az izomzattal jó verekedő vagy? – Nem. Fogalmam nincs, hogyan kell jobb egyenest ütni, mivel nem vagyok agresszív ember és nem is vagyok gyors. – Sok erős ember van Magyaroszágon? – Sok, de nem biztos, hogy az a legerősebb, aki elhúzza a kamiont. A kis emberek sokkal erősebbek nálunk. Tudod, ki a legerősebb? Aki hó végén feladja a csekkjeit…

194

NAGY ÁKOS

195

SZÍNÉSZEK

Oroszlán Szonja Gálvölgyi János Kerényi Miklós Gábor Pásztor Erzsi Szombathy Gyula

196

Oroszlán Szonja „A bátorságot pozitívan jutalmazza az élet”

„Mi színészek nagyon magunkból dolgozunk. A tapasztalatainkból, a lelkünkből, az érzéseinkből, a gondolatainkból. És az érzelmeinkből persze. Aztán ez egyszer csak elfogy… Olyankor kell kicsit visszavonulni és feltöltődni...”

197

A Szonjával való beszélgetésre legalább négy évet vártam. Nagyon nehezen állt kötélnek és ennek leginkább a „bulvár-múltam” volt az oka. Mindig roppant tisztelettudóan, intelligensen hajtott el, gondosan megjelölve, hogy a visszautasításnak egyedül a Story magazinnál betöltött pozícióm az oka, nem pedig a személyem. Aztán, amikor elindult a Mélyinterjúk sorozatom, már jóval könnyebb volt az egyeztetés. A Poptarisznya.hu internetes rádióba kifejezetten szívesen jött a „Hölgyválasz” műsoromba. Rég óta kíváncsi voltam rá, a sok éves halogatással pedig még kíváncsibbá tett. Láttam több színdarabban, a filmjeit is megnéztem, és pontosan tudtam, hogy a szőke naivánál jóval több van benne emberileg. Eleve mindig érdekelt azoknak a sorsa, embersége, akiket híressé tett valami. Egy megformált szerep, egy elejtett mondat vagy bármiféle társadalmi felelősségvállalás. Szonja pedig a tudatosságával, empatikus, a gondos szakmai felkészültségével messze kitűnt a pályatársai közül. – A szüleim tuti el fogják olvasni ezt az interjút. Amikor csak lehet, megnéznek, meghallgatnak, elolvasnak. Nyilván azért, mert egyke vagyok és roppant büszkék rám. Apu zenei rendező és gyakran kikérem a véleményét. Anyu pedig a legfőbb kritikusom, ő az összes hibát észreveszi mindenben. – Volt már olyan, hogy valami egyhangúlag nem tetszett kettejüknek? – Nem emlékszem ilyenre. Talán bizonyos részek nem tetszettek bizonyos darabokban nekik, de ez valóban nem átlagos, mert nem csinálok cikis dolgokat. (nevet) – Mikor voltak a legbüszkébbek rád? – Nehéz kérdés… Biztosan nagyon büszkék voltak rám, amikor Mary Poppinsként elrepültem a fejük fölött. Vagy amikor a Valami Amerika bemutatóján ott ültek a moziban. Furcsa lehetett a gyereküket egy nagy vásznon viszontlátni. – Meg lehet ezt szokni, hogy a gyerek a vásznon szerepel? – Biztos, hogy nem. Apu mondja mindig, hogy el kell vonatkoztatni attól,

198

OROSZLÁN SZONJA

hogy van egy gyerekem és külső szemmel kell nézni a produkciót. – Fordítsuk meg a dolgot. Te gyerekként el tudtál vonatkoztatni attól, hogy édesapád áll a színpadon zenészként? – Nekem nem kellett, mivel beleszülettem ebbe a miliőbe és számomra ez volt természetes. Nagyon jó gyerekkorom volt, mert színészek és zenészek között nőttem fel. Rengetegen művész megfordult nálunk, apuhoz jártak korrepetálni vagy betanulni filmhez, színdarabokhoz. Apu vitt engem színházakba próbát nézni. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy színész lettem, mert egyenes út vezetett a színpadig. Nagyon megszerettem ezt a közeget. Rengeteget ültem a Mafilm stúdiójában, ahol a nagy filmek nagy zenéi készültek. Ott rengeteget énekeltem gyerekként és felnőttként is.

„A TAKARÁSBAN NÉHA MEGKÉRDEZEM MAGAMTÓL: BIZTOSAN EZ VOLT A LEGJOBB VÁLASZTÁS?” – Azt mondtad egyszer, hogy bármennyire is megszeretted ezt a közeget, valahol ijesztőnek is tartottad. – Olyannyira, hogy eleinte nem is akartam színész lenni, mert láttam, mennyi melóval jár. Sokan nézik az embert, izgulni kell és azt mondtam, ez pontosan az, amit én nem akarok csinálni. Aztán mégis itt vagyok… – Mennyivel másabb megélni ezt a szakmát, mint amilyennek gyerekként láttad? – Rosszabb… (nevet) Sokkal több a stressz. Viccen kívül, kiállni emberek tömege elé mindig nagy izgalommal jár. És a takarásban az ember megkérdezi magától színpadra lépés előtt, hogy biztosan ez volt a legjobb választás? – Minden este megkérdezed magadtól? – Természetesen nem minden este, de van, amikor idegesebb vagyok a kelleténél. Ez a stressz valójában azért van, mert roppant lelkiismeretes, szorgalmas színész vagyok. Nem állok ki anélkül, hogy ne lennék száz százalékig biztos a dolgomban. Nem is nagyon szoktam rontani, de bármikor történhet bármi a kellékkel, a díszlettel. – És történik is? – Szokott… Egyszer nyáron, negyven fokban Mary Poppinsként beöltözve, téli kabátban, csizmában, harisnyában repkedtem, a lámpáktól még nagyobb forróság volt a kánikulában és akkor ott tényleg voltak olyan pillanatok, amikor fogalmam nem volt arról, mi következik. Nyilvánvalóan a pillanatnyi oxigénhiányból adódóan. – Mi lett a vége? – Vártam egy kicsit, aztán eszembe jutott a szöveg. Ilyenkor általában vagy ugrunk egy sort, vagy költünk valamit. SZÍNÉSZEK

199

Hihetetlen költők tudnak megbújni bennünk, színészekben, amikor baj van, és nem jön az a sor. Valamit mondani kell, nem mehet üresben… Az izgalom részét meg lehet szokni, de a stressz egyre rosszabb. Miután az ember ismert lesz, az emberek (el)várnak tőle valamit. Ilyenkor van egy „megfelelési kényszer”, hogy tőlem biztosan várnak egy bizonyos szintet, ami alá nem szabad menni. Pedig mindig mondják, hogy én már olyan régen csinálom, biztosan nem félek. Dehogynem. Sokkal rosszabb.

„AMIKOR VALAMIT MÁR KÉNYELMETLENNEK ÉREZTEM, ÉS LÉPTEM, ABBÓL MINDIG JOBB LETT” – Amikor pedig már végképp nem bírod, kicsit eltávolodsz a szakmától és feltöltődsz. – Kellenek az ilyen időszakok az ember életében. Mi színészek nagyon magunkból dolgozunk. A tapasztalatainkból, a lelkünkből, az érzéseinkből, a gondolatainkból. És az érzelmeinkből persze. Aztán ez egyszer csak elfogy… Olyankor kell kicsit visszavonulni és feltöltődni. András, mögöttem olyan elképesztő tíz év volt akkor, amikor egy évre „szabadságoltam magam”. Megfeszített tempó egy évtizeden keresztül, szinte pihenés nélkül. És jött egy időszak, amikor sok darab kifutott, amelyekben szerepeltem, ezért adott volt a pillanat a feltöltődésre. A Kultúrpart oldalnak és szponzoroknak köszönhetően el tudtam utazni rengeteg helyre és az élményeket megírtam egy heti blogban. – Az az egy év elsülhetett volna másképp is? – Sokan féltettek. Azt mondták, egy év hosszú idő. De csináltam már ilyet korábban is, amikor négy év után felálltam a Vígszínházban. Akkor is azt mondták, hogy életveszély elmennem. – Ezek szerint volt már rutinod a mélyugrásokban. – Ha leugrasz egy szikláról, akkor a szél valamilyen irányba el fog fújni. És általában a bátorságot az élet pozitívan jutalmazza. Nekem ez a tapasztalatom, hogy amikor valamit már kényelmetlennek éreztem és léptem, abból mindig jobb lett. Az egy esztendős szünet sem klasszikus szünet volt, hiszen körbeutaztam a világot. Az utazás pedig annyi energiát és élményt adott, hogy attól eleve csaj jobb lehetett minden. Egy színésznek van egy érési folyamata. Akkor, tíz év után lezártam egy korszakot. A „buta szőke” körbelőhető kategóriáiban, amit el lehet játszani, azt én mind eljátszottam. Miután visszatértem arról az egy évről, elkezdtek más és jóval nagyobb volumenű szerepek megtalálni. Elkezdtem karakteresebb szerepeket játszani, mint a korábbi naiv, szőke lányt.

200

OROSZLÁN SZONJA

„GYEREKKOROMBAN MINDEN FELNŐTT AZT MONDTA, NE AKARJAK FELNŐTT LENNI, MERT NEHÉZ DOLOG. IGAZUK VOLT…” – Minőségibb munkáid lettek? – Sokkal. Önző módon eleve úgy választok, hogy nekem jó legyen. – Mióta tudsz jól választani? – Mióta az ösztöneimre hallgatok. – Az ösztöneid mindig jól súgtak? – Jól súgtak, de nem mindig hallgattam rájuk. Épp azt kellett megtanulni, hogy figyeljek oda ezekre a megérzésekre. Például volt olyan eset, amikor éreztem, hogy valamire nemet kellene mondanom, mégsem tettem meg, és utólag mindig megbántam, mert nem úgy jött össze, vagy egyáltalán össze sem jött. Hosszú távon az a kifizetődő, ha az ösztöneire hallgat az ember. Mindig fel kell mérni, miben éreznénk magunkat a legjobban. Én eleve nem tudok olyan környezetben dolgozni, ahol nem érzem jól magam. Valamilyen örömöt, kihívást kell találni a dologban, különben ha unatkozni kezdek a színpadon, az nagy tiszteletlenség a közönséggel szemben. Ezt nem engedem meg magamnak. – Volt ilyen? – Amikor kettőszázhetvenedszer játszottam A dzsungel könyvét a Pesti Színházban… Miközben énekeltem, arra gondoltam, hogy másnap miket kell majd bevásárolnom. Akkor mondtam azt, hogy itt meg kell állni és elindulni más irányba. – A kollégáid tudtak erről? – Nem csinálok ebből titkot. És meg is értették. Még Kútvölgyi Zsike és Reviczky Gábor is, akik viszont ezerszer játszották már ezt a darabot. Nem tudom, hogy csinálják, meghajolok előttük. Mindenesetre azt éreztem, én nem tudom még kétszázszor eljátszani, mert más dolgok elől veszem el az időt. – Jött tehát az az egy év utazgatás. Mi lett volna, ha nem úgy alakul a visszatérés, ahogyan eltervezted? – Semmi. Nem foglalkoztam ezzel. Emlékszel, gyerekként általában felnőttek akartunk lenni és minden felnőtt le akart erről beszélni, mondván, felnőttnek lenni nehéz. – Igazuk volt? Nehéz felnőttnek lenni? – Abszolút. Éppen ezért kell létrehoznia az embernek egy olyan világot, amiben ő jól érzi magát. Ahol feltöltődik, megnyugszik, ahol béke van. – Neked mióta van ilyen? – Nem olyan rég óta. Az a bizonyos utazós időszak segített, mert rendkívüli szélsőségeket láttam emberi életekben. Voltam Indiában, ahol SZÍNÉSZEK

201

olyan szintű mélyszegénység van, amit elképzelni nem lehet. A leprások kúsznak az utcán könyörögve, a gyerekek pedig a féllábú kutyával turkálnak a szemétdombon. Aztán láttam baromi nagy gazdagságot luxusyachtokkal. Elgondolkodtam, hol van az a középpont, ahol jól érzem magam.

„AZ ÖNZŐSÉG-SZÓ PEJORATÍVVÁ VÁLT A HOSSZÚ ÉVEK SORÁN, PEDIG ABSZOLÚT NEM AZ.” – Ez valahol önzőség is? – Nagyon. De csak így találod meg önmagad. Az önzőség sajnos pejoratív szó lett a hosszú évek során, pedig nem az. Mégiscsak a saját életünket éljük és ez a miénk. Nem szégyen, ha az ember szeret magának és a környezetének jót tenni. – Mi a legnagyobb gyengeséged? – Ezen gondolkodnom kell… Nagyon erős az empatikus készségem és ez nem feltétlenül jó. Hihetetlen módon meg tudok sajnálni mindenkit. Hajléktalanokat vagy egy békát az út szélén… Igen, nagy szélsőségekkel… – A hajléktalanoknak adsz pénzt? – Mindig. És mondom is nekik, igyanak valamit… – Nyugtass meg, hogy a békát nem csókolod meg!? – Nem csókolom meg, de megfogom. És visszadobom a tóba. Múltkor utaztam a Balatonra, hatalmas volt a forgalom és az autók kerülgettek valamit. Mikor közelebb értem, láttam, hogy egy tyúk volt az út közepén. Megálltam vészvillogóval, kiszálltam, mögöttem már dühödten dudáltak, én meg próbáltam elhessegetni a tyúkot, de szerencsétlen földbe gyökerezett lábakkal, csapzottan állt. Felvettem, átmásztam a palánkon, kiraktam a mezőre és visszaültem az autóba. És ez olyan jó érzés volt a lelkemnek. Időnként összegyűjtök kutyákat, elviszem őket az állatorvoshoz. Ilyeneket csinálok. De ez nem gyengeség. Ha állatokról van szó, ilyen vagyok. Persze embereket is elvinnék kórházba. (nevet) – Mit kell nálad igazán tolerálnia a szeretteidnek? – Talán ezt a túláradó állat-szeretetet. De az is nagy igazság, hogy hasonló hasonlót vonz, vagyis olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik hasonlóan gondolkodnak.

„ODAKINT AZ ERDŐBEN NINCS MŰVÉSZNŐSÉG, MEG SZTÁRSÁG…” – Egy ennyire állatbarát ember családtagként tekint a lovára és a kutyájára?

202

OROSZLÁN SZONJA

– Igen. Nekem ők a családtagjaim. Akkor is, ha elutazom. Ha nem vagyok itthon, akkor is meg kell oldani az ellátásukat. Eleve gondoskodó ember vagyok. A lovarda feladatain – a reggeli kivezetésen és az esti bevezetésen – túl minden egyébre én figyelek a lovamnál. A fizikai állapotával, az egészségével, a „lemozgatásával”, a tisztaságával magam törődöm. Ez roppant meditatív elfoglaltság. Ez az „állatosdi” egy életforma. Azért is választottam, hogy töltődjek. Fizikailag és szellemileg fitten tart az állatokkal való törődés. Eleve az nagy érzékenységgel jár, hogy oda tudj rájuk figyelni és megtanulj a nyelvükön beszélni. Teljesen más nyelvük van. – Tanít is valamire az állattartás? – Nagyon komoly önismeret. Az állatokkal való foglalkozás során önmagadat is jobban megismered. A legnagyobb hozadéka pedig, hogy közben eleve el tudsz vonatkoztatni a napi stressztől. – Odakint az erdőben nincs művésznőség, meg sztárság? – Térdig a sárban, koszos körömmel? Nincs… A természet közeliség a lényeg. Amikor ennyi teljesítmény kényszer és elvárás van a világban, ez valódi feltöltődés. Nyilván mindenkinek megvan az a pillanata, amiben meg tud nyugodni. Legyen az egy vallás, egy önismereti módszer vagy a sport. Én az állatokban hiszek. Nekik van hatodik érzékük, nekünk nincsen. Ők sokkal többet tudnak, mint mi, csak nem tudják kifejezni emberi nyelven. – Hogy hívják a lovadat? – Dani a neve, 19 éves. Négy évet lovagoltam már vele, miután elhoztam őt Budakeszire. Korábban Csopakon élt. Amióta a közelemben van, sokkal többet tudunk együtt lenni. Ez volt az álmom, hogy kimenni az erdőbe lóháton a kutyával. – Nehezen szokta meg az új helyét? 16 évig csak máshol élt… – Eleinte észre lehetett rajta venni, hogy nem találja a helyét. Ez szerintem pont olyan, mint amikor a gyerek az otthoni lét után bekerül az óvodába és nem tudja, mi lesz, hogy lesz. Időbe telik, mire felméri a helyzetet. – Hogyan tudtál neki a beilleszkedésben segíteni? – Akármilyen hülyén is hangzik, de „beszélgettem” vele. Elmondtam neki, hogy bízhat bennem. Elvégre mégis én voltam az egyetlen fix pont az életében, miután elhoztam egy új helyre. Hiszek abban, hogy az állatok értik azt, amit egy ember mond. Ráadásul amikor Pesten vagyok, majdnem minden nap találkozunk. Ugyanúgy sétálni kell vele, mint a kutyákkal, barátkoztatni a többiekkel. A lovaknál nagyon kemény mec�csek vannak ilyen tekintetben. Abban nem tudok segíteni. Neki kell megmutatni a többieknek, hogy ő hova szeretne tartozni. A kutyám négyéves, a Szentendrei Árvácska Menhelyről befogadott ku-

SZÍNÉSZEK

203

tyuli, aki rengeteget szeret futni, mert husky-agár-róka-őz keverék. – Ő meghálálja azt, hogy befogadtad? – Nagyon. Áldott jó lélek. Nagyon jó lelkű kutya. Az állatok pontosan tudják, hogy hova kerülnek. De nagy színésznő. – Nálad is nagyobb? – Nálam sokkal nagyobb… (nevet) Jól csinálja.

„SZÜKSÉGEM VAN AZ EGYEDÜLLLÉTRE” – Átok vagy áldás egyedüli gyerekként felnőni? – Nem tartottam magam soha egykének, hiszen három unokabáttyal nőttem fel, akik közül kettővel egy házban születtem, egyikükkel pedig közvetlenül a születésem után már beraktak közös bölcsőbe. És majdnem gimnáziumig „össze is voltunk zárva”. – Ezek szerint az Oroszlán családban mindenki egy házban lakik? – Nem. Apám révén van egy öt évvel idősebb unokabátyám, aki 15 éves koromtól kezdett velem sokat foglalkozni, bevitt a baráti társaságába is. Korban összenőttünk. És anyu révén van másik két fiú, akikkel egy házban laktunk. Annyira nem voltam én egyedül. Az egyik unokatestvéremmel egy osztályba is jártunk. – Pedig az unokatestvéri kapcsolatok általában nem ilyen szorosak. – Nálunk azonban – talán épp az „egykeségem miatt” – ezek a rokoni kapcsolatok roppant szorossá váltak. Szinte testvéri kapcsolattá. Ők a mai napig ott vannak mellettem, óvnak és védenek, ha kell. Számíthatok rájuk az élet minden területén. Szó nem volt arról, hogy egyedül, magányosan kell felnőnöm a babáimmal, mert ott voltak mellettem és rosszalkodtunk. Igazi fiús balhékban vettem részt velük. Szívattuk a környék lakóit és mindenféle őrültséget csináltunk.

„SOSEM TUDTAM GOMBNYOMÁSRA SÍRNI” – Milyen szivatásokban vettél részt? – Például körbementünk a környéken egy magnóval és mikrofonnal. Azt mondtuk a járókelőknek, hogy a kerületi ifjúsági rádiótól vagyunk és felmérést készítünk, hogy tudják-e az emberek, mi a „pententuralizmus”. Mindenki próbálta megmagyarázni a nem létező szót, mi meg jókat röhögtünk. És ott voltak a tipikus „kamasz-balhék”. Tojással dobáltuk a tanárok ablakait, a közértből rágógumit loptunk. Én jól loptam, Bencét viszont elkapták. Zseniális módszere volt, elsírta magát és könyörületből elengedték, nem lett belőle baj. Elképesztő módon tudott rögtönözni sírásokat.

204

OROSZLÁN SZONJA

– Te is tudtál rögtönözni sírást vagy ezt már később, színésznőként fejlesztetted ki magadban? – Régen nem tudtam. Ma már jobb vagyok ebben. A nevetés és a sírás nagyon közel állnak egymáshoz fizikai értelemben, ugyanakkor nagyon nehéz érzelmek nélkül sírni. Én nem az a színésznő vagyok, aki gombnyomásra képes sírni. Szeretem megélni azt a pillanatot is. – Az unokabátyók közelsége miatt nem is vágytál igazi testvérre? – Nem. A mai napig számíthatok rájuk. Tudom, hogy ők a legjobbat akarják nekem. Kicsit ugyan túlféltenek, de mivel fiúk, ez a dolguk. – Kell még téged egyáltalán félteni? – Hogyne kellene. Minden lányt kell félteni. (nevet) – Tudsz magadra vigyázni? – Úgy gondolom, hogy igen, de ezt is megtanították az unokatesók. Annak idején el kellett törniük egy fiú kezét a buszmegállóban, aki csúnyát mondott rám. Attól fogva senki nem bántott az iskolában. – Tiniként is jó nő voltál? – Jaj de aranyos vagy. Dehogyis, nem voltam jó nő. Sőt, rendkívül hülyén néztem ki. Sokáig sportoltam és ettől szálkás, nyúlánk kislány voltam nagy hajjal, kiálló fogakkal. Jött a fogszabályzó, fodrász és 15 kiló felkúszott a tinédzserkorral, amivel sokáig küszködtem. – Sokat ettél? – Igen, rájöttem, hogy enni jó. A középiskoláig versenyszerűen sportoltam és ez a giminél elmaradt. Jött a „tini-háj”. Husisabb lettem. – Nem állt jól? – Utólag visszanézve a fotókat, határozottan állítom, hogy nem. (nevet) Gimi alatt aztán megoldottam a dolgot. A sport később visszatért az életembe és a mai napig fontos. Enni változatlanul szeretek és nem fogom azért megvonni magamtól az ételt, nehogy meghízzak. Inkább többet mozgok. A szakmám miatt pedig egyébként is karban kell tartanom magam. – Szólnának a szakmában, ha látnák, hogy kerekedsz? – Biztosan. De nem is nagyon kellene szólniuk, magam is látnám, hogy nem tudom felvenni a jelmezt. Maga a jelmez is jelez. Ilyen problémáim szerencsére nincsenek.

„EGY KAPCSOLAT NEM ABBÓL ÁLL, HOGY KÉT EMBER EGYMÁS NYAKÁN ÜL, HANEM TUDNI KELL EGYMÁS MELLETT IS LÉTEZNI” – Szeretsz egyedül lenni? – Nagyon! – Tudsz is egyedül lenni? SZÍNÉSZEK

205

– Igénylem is, napi szinten. – Valakinek azt is el kell viselnie, hogy igényled az egyedüllétet. – Ez azért nem úgy néz ki, hogy én állandóan egyedül akarok lenni, de szükségem van egy átlagos napon is az egyedüllétre, hogy azt az időt nekem meghagyják. Én ezt önjáróan megoldom. Elmegyek lovagolni, leviszem a kutyát, vagy kinyitom a könyvet és olvasom. Minden emberi kapcsolatban az a jó, amikor feltöltődött embert kap a másik. Én a másik embert is békén hagyom. Egy kapcsolat nem abból áll, hogy két ember egymás nyakán ül, hanem tudni kell egymás mellett is létezni. – Sokan épp itt rontják el. – Én szerencsés voltam, mert mindig olyan embereket találtam magam mellé, akiknek ezzel a részével sosem volt gond. De most úgy állítunk be engem, mint nagyon magánzót, pedig nem ez a lényeg. Amikor hajtós időszak van – próbaidőszak, filmforgatás –, még inkább kellenek az ilyen jellegű töltődések. És azt mindenki másképp nyeri. Én az egyedüllétben. – Feltűnt, hogy még nem beszéltünk egyetlen filmről és színházi darabról sem? – Igen. – Nyugtass meg, hogy nem veszed zokon! – Dehogyis. Látod, ez is teljesen egészséges helyre került bennem. Sosem voltam az a típusú színész, aki csak a munkájáról képes beszélni. Azok a dolgok a színházra és a mozivászonra tartoznak, ott jó megélni a pillanatokat. Nagyon szeretem a hivatásomat. A színháznak „szaga van”. Az egy jó szag. Tudod, melyik pillanatot szeretem még nagyon? Amikor a színészeket már hívják az öltözőből a színpadra, de a nézőtér még meg van világítva. Van egy vasajtó, ami lezárja a színpadot a folyosótól. Kinyitom a vasajtót, becsukódik mögöttem és már csak a függöny mögötti „zsizsgést” hallom a nézőtérről. Pedig olyankor nálunk, a függöny túloldalán még sötét van, és nem történik semmi. Olyankor jön egy nagy szívdobbanás – vagy gyomorideg – és akkor oda kell koncentrálni. – Mi zajlik benned olyankor, amikor nincs telt ház? – Olyan nem nagyon van. Ahogy most visszagondolok, pályafutásom során talán egyetlen darabnál, a Madách Színházban volt ilyen eset. A Producerek című darab annyira réteg-előadás volt, hogy egyáltalán nem nézték, ezért le is vették a repertoárról. Az nagyon rossz érzés egyébként a színésznek, mert kong az egész nézőtér. Azt nem kívánom senkinek. – Álmodsz színházzal? – Tipikus rémálmokat a bemutató hetén… Álmomban olyan érzésem van, mintha próba nélkül kellene kiállnom a színpadra és nem tudom a szöveget.

206

OROSZLÁN SZONJA

Ezek tipikusan olyan álmok, amelyek nem történnek meg, hiszen olyan nincs, hogy próba nélkül állsz ki. Minden egyes színésszel a próba hetén megtörténik ez az álom.

„HARCOS TERMÉSZET VAGYOK, SZÜKSÉGEM VAN A MOTIVÁCIÓRA” – Ezek szerint leginkább a fővárosban álmodsz a szakmával, nem pedig Csopakon, a hivatalos lakhelyen. – Csopak a nyugalom és a béke szigete. Valóban csopaki lakos vagyok, aki Pesten is lakik. Négy évvel ezelőtt jelentkeztem át. Ott nőttem fel, mert nekünk 36 éve van ott egy családi telkünk. Amikor Pesten dolgozom, nyilvánvalóan a fővárosban lakom, de amint adódik több összefüggő nap egyben, azonnal indulok a Balatonra. Ott mindig megnyugszom. – Igazi világpolgár vagy, a „soklakiságban” már régen rutint szereztél. – Amerikára gondolsz? – Pontosan. – Sok időt töltöttem már a tengerentúlon. Az angol családilag jött, előbb beszéltem angolul, mint magyarul és a szüleimmel úgy gondoltuk, a színház és a zene alapjait ott lehet igazán megtanulni. 1995-ben Bostonban, a Berklee zenei egyetemen végeztem el egy ének kurzust, 1998ban pedig New Yorkban, az ottani dráma akadémián. Nagyon hasznos dolgokat tanultam. A legjobb érzés az volt, hogy senki nem ismert és senkinek nem volt előítélete, úgy élhettem odakint, ahogyan az számomra valóban jól esett. Itthon mindenki azt mondta, biztos azért kerültem be a főiskolára, mert apám benyomott… Pedig nem is ismerték egymást az osztályfőnökömmel, Szirtes Tamással. – Mi motivál a leginkább, amikor időről-időre külföldre költözöl? – Az akadályok leküzdése és a célok elérése. Mindkettővel meg kell birkóznom. Harcos természet vagyok, szükségem van a motivációra. És folyamatosan fejlesztenem kell a tudásomat, jót tesznek az amerikai workshopok, amelyek leginkább olyanok, mint egy színjátszó kurzus. Magyarországtól azonban soha nem fogok elszakadni.

„AMÍG ERŐM LESZ, NINCS FÉLNIVALÓM AZ ÉLETBEN” – Ki ismer téged a legjobban? – A szüleim. – Ha már őket említetted, megszoktad már, hogy mindenki a Bergendys Oroszlán Györggyel keveri édesapádat? – Abszolút. Mindig mondják, hogy „ismerem apádat a Bergendyből”. SZÍNÉSZEK

207

A legtöbbször már meg sem cáfolom, hogy a Bergendys Oroszlán a nagybátyám, inkább mondom, hogy rendben, átadom az üzenetet. Oroszlán Gábor az édesapám, az Atlas együttes egykori basszusgitárosa. Apu viszonylag korán abbahagyta a zenekarozást, mert átment a Filmgyárba zenei rendezőnek. A nagybátyám, Oroszlán György viszont majdnem negyven évig zenélt a Bergendyben. Nem olyan régen hagyta abba. Sok koncertjén jártam, gyerekként még a Demjén Rózsi-féle Bergendyt is hallottam a Tabánban. – Miért nem készült soha családilag dal nálatok? – Erről talán aput kellene megkérdezned. Vagy a nagybátyámat. – Nekem az is nagyon furcsa, hogy egy ilyen hanggal és kvalitással rendelkező előadónak, amilyen te vagy, nincs még lemeze. – Pedig rengeteget énekeltem különböző filmekben és zenés darabokban. Gyermekkoromban is rengeteget vokáloztam, sőt számos rajzfilmfigurának kölcsönöztem a hangomat. Például én vagyok Hófehérke, vagy Dorothy az Óz-ból. Valahogy azonban sosem éreztem azt, hogy ezt 12 dalban ki kellene fejeznem, ráadásul ugyanabban a stílusban. – Lehetne egy jó eklektikus lemez… – És jó az, ha eklektikus? Szerintem érdemesebb egy műfajban maradni. Ennek ellenére nem tudok neked válaszolni. Valahogy nem volt rá érkezésem. – Most sincs? – Azért lettem színész, mert élvezem ezt a sokszínűséget, hogy minden este más bőrbe bújhatok, más dalokat énekelhetek. Valószínűleg az énekességtől „fázom” egy kicsit, hogy kijön egy lemezem és azzal elkezdek haknizni. Vagyis addig éneklem, amíg meg nem unom a dalokat. Van zenekarom, de velük havonta egyszer játszunk egy klubban a saját magunk és a haverjaink szórakoztatására. Nem haknizunk. Az interneten hirdetjük, plusz szájról szájra terjed. Jut eszembe, gyere el a legközelebbi koncertünkre! – Ott leszek! Mit kívánjak neked így a végén? – Erőt. Amíg erőm lesz, akkor nincs félnivalóm az életben. – Sok erőt Néked! (A beszélgetés a Poptarisznya.hu internetes rádióban hangzott el 2014. október 27-én, a Hölgyválasz c. műsorban)

208

OROSZLÁN SZONJA

Gálvölgyi János

„Nem vagyok kötelező tananyag”

„Képzelje, van még egy nagyon jó tulajdonságom. Eszembe nem jutna például meghívni Önt estére a színházba. Nem csak Önnek, másnak sem mondanám, hogy jöjjön el megnézni. Ha akarnak, úgyis megnéznek...”

209

- Amikor elkezdtük egyeztetni a mai találkozót, egyszer azt találta mondani, hogy éjfélig bármikor hívhatom. – És mi ebben olyan különös? Az éjfél nálunk egy normális időpont, mert a színház után, ha fél tizenegy körül hazaérek, még olyannyira „fel vagyok zaklatva” a saját teljesítményemtől – azt mégsem mondhatom, hogy a hatásom alatt vagyok –, hogy nem tudok rögtön lefeküdni. Éjfélig- egyig fent szoktam maradni. – Van ember, aki ilyenkor telefonál? – Szakmabeliek igen. Akik tudják, hogy velem ilyenkor nyugodtan lehet beszélni, azok telefonálnak. De az újságírók nem hiszik el. A minap is hiába kértem valakit, hogy hívjon tizenegykor, másnap jelentkezett, hogy ne haragudjak, de ő már elaludt. Pontosan tudom, hogy egy „normális” embernek más életformája van, mint az enyém. Noha már rutinosnak számítok, reggel mégis nehezen térek magamhoz. Aztán ott a vasárnap, ami nekem soha nem vasárnap. Nálunk az mindig hét közben van, akkor azt szoktam csinálni, hogy felkelek fél tizenegy-tizenegykor, megreggelizek, megborotválkozom, megmosakszom és visszafekszem... A viccet félre téve: színházi időszakban, amikor próbák vannak, fél nyolckor-nyolckor kelni kell. – Amikor „átlagemberesen”, nyolckor kel és elindul a városba, mit csinál az autóban? – CD-t vagy rádiót hallgatok. Ha rádiózom, akkor váltogatom a csatornákat. Néhány éve rájöttem, ha komoly zenét hallgatok ebben az őrült közlekedésben, akkor egészen más ember lesz belőlem. – Türelmesebb? – Talán igen. – Hány CD-t képes tárolni a CD-tárja az autóban? – Hatot. – A hatból mennyi komolyzene? – Általában kettő. Nagyon szeretem a jazzt, az is mindig van közte, és a legfontosabb, hogy legalább egy Queen is mindig legyen velem. – Eredeti lemezeket hallgat, vagy írott CD-n viszi a válogatásokat? – Nem csak azért hallgatok kizárólag eredeti lemezeket, mert tudom, hogy nem illik írottat használni, és az eleve olyan, mint a lopás, hanem féltem a lejátszót is. Azt mondják, nem tesz jót neki.

210

GÁLVÖLGYI JÁNOS

Pénzért szoktam venni CD-ket, illetve nyilvánvalóan van az embernek születésnapja, ott a karácsony, és én nagyon boldog tudok lenni egy CD-vel. Imádom például Palya Beát. Isteni. A legjobban autóban szeretek zenét hallgatni. Olyan nyugalommal és figyelemmel sehol nem tud az ember „muzsikálni”, mint a kocsiban, amikor egy zárt dobozban vagyok a zenével. Otthon is állandóan szól a rádió, meg a zene, de az úgy szétfolyik a lakásban.

„AKIK IGAZÁN FONTOSAK VOLTAK AZ ÉLETEMBEN, SAJNOS MÁR ELMENTEK” – Élvezi, ha körbe rajongják? – Hogy mondjam… Nem vagyok kötelező tananyag. nálam nincs az, hogy a lakásban lábujjhegyen kell mászkálniuk a többieknek, ha éppen otthon vagyok, vagy engem kell nézni a televízióban, ha éppen sugároznak. Ha ezt a beszélgetést befejezzük és innen felállok, visszaváltozom teljesen normális emberré. – Vagyis a normális emberek nem nyilatkoznak… – Nem, őket nem faggatják így. Képzelje, van még egy nagyon jó tulajdonságom. Eszembe nem jutna például meghívni Önt estére a színházba. Nem csak Önnek, másnak sem mondanám, hogy jöjjön el megnézni. Ha akarnak, úgyis megnéznek. Nem akarom olyan rossz helyzetbe hozni, hogy azt mondja, „de boldog vagyok Gálvölgyi úr”, közben meg azt gondolja, a fene egye meg, most lőttek az estének és utána még be is kell mennem hozzá, hogy gratuláljak”. Na ettől megkímélem mindkettőnket. Ugyanígy vagyok a könyvekkel is. Nem fogok magára erőltetni egy könyvet, hogy olvassa el rólam, vagy nézegessen képeket, milyen édes gyerek voltam. Ha akarja, akkor megveszi, ha akarja, aláíratja velem, de nem, nem tartom ízlésesnek az ajánlgatást… Persze van egy-két szakmailag fontos ember, akinek úgy érzem, hogy tartozom azzal, ha tiszteletpéldányt adok, de tudom, hogy úgy sem fogják elolvasni, ezért általában bele is szoktam írni, hogy nem kötelező elolvasni, inkább nézegesd a képeket! És ezt én komolyan is gondolom. – Nem mondja komolyan, hogy még senkit nem hívott meg előadásra, aki fontos Önnek? – Nincsenek olyan sokan… Kikre gondol egyébként? – Barátokra, ismerősökre. – Akik igazán fontosak voltak, azok sajnos már nincsenek. A szüleim elmentek, ahogyan apósom és anyósom is. Ennyi volt az én családom. Vannak barátaim, igaz nem sokan. Ezt vagy elhiszi, vagy nem, de őket sem szoktam meghívni. SZÍNÉSZEK

211

– Ha már a barátoknál tartunk, csalódott barátnak hitt emberben? – Nem, mert én mindig „magánzó” voltam. Ráadásul az ember egy bizonyos kor után már nem nagyon köt barátságokat. Vannak laza kapcsolataim, vagy munkakapcsolataim, amelyek nagyon erősek és nagyon régiek, de olyan „hű de jó” barátaim nincsenek, nem is voltak talán soha, kivéve a feleségemet. – Mit ért az alatt, hogy „egy bizonyos kor után”? – Nyilvánvalóan elmúltam harminckettő… És egy ponton túl nincs barátfelvétel. Mondjuk én soha nem voltam egy barátkozó típus, holott azt sem gondolom, hogy undok, elviselhetetlen fráter lennék. Minden jobb riportban megkérdezik, „És ha nagy bajban lenne, akkor kit hívna föl?” Biztos van két-három ember, akit talán fölhívnék. – És a három emberből egyik a felesége lenne? – Természetesen. – Az fontos, hogy az ember társa a barátja is legyen? – Rettentően fontos. Ameddig élnek a szülei az embernek, biztos lehet abban, hogy az anyja és az apja egyértelműen jót akar neki. Persze családja válogatja ezt is, de az esetek nagy részére ez jellemző. Ezen kívül, ha sikerül egy olyan feleséget beszerezni valahol, aki valóban barát, az hatalmas mázli. És ennyi „a lista”. Minden egyéb kapcsolat mögött valami érdek van. Talán még az ember gyerekei azok, akik feltétel nélkül, minden marhaságával együtt, elfogadják és szeretik.

„MÁR NINCS KIHEZ HAZASZALADNI” – Talán? A gyerekekben már nem lehet annyira bízni, mint a társban? – Nem. Amikor én gyerek voltam, én sem rajongtam bizonyos dolgokért, amit a szüleim mondtak. – Erről mesélt a Rátonyi Róbert által írt könyvben is, hogy a szülei sokáig nem nézték jó szemmel a pályaválasztását. – Hát ez az… Akkor nagyon „pipa” voltam rájuk. Aztán évekkel később – egészen pontosan 1984-ben –, amikor megjelent az első lemezem, még bakeliten, fölvittem nekik. Nem tudom szavakkal kifejezni, micsoda öröm és boldogság volt, amikor átadtam nekik a tiszteletpéldányt. Felejthetetlen emlék. Rólam már nem egy könyv megjelent és magam is több kötetet jegyzek. Amikor megjelenik egy könyv, az is nagyon jó érzés, de már nincs kihez hazaszaladni, már nincs kinek megmutatni. A premiersikereket sincs kivel megbeszélni. Ezek hiányérzetek. – Ha már a könyveket említette: Gálvölgyi János grafomán? – Másképp fogalmaznék.

212

GÁLVÖLGYI JÁNOS

Amikor annak idején nem vettek fel a főiskolára, el kellett mennem „tisztességes szakmát” tanulni, így lettem nyomdai fényképész. Manapság ez a szakma már nem létezik, de a kapcsolatom ott kezdődött a könyvekkel. A mai napig szeretek egy könyvet kinyitni, beleszagolni. Olyan illata van, mint a friss kenyérnek. Apósom, Rodolfo mindig azt mondta, az ember hagyjon valami nyomot maga után. Ötven- vagy száz év múlva mégis azt mondhatják majd, hogy volt ez a Gálvölgyi nevű muki.. – Ellenség az idő múlása? – Nekem nem. Az idő foglalkozik énvelem. Egyébként a fene sem foglalkozna vele. Időnként figyelem magam, hogyan megyek fel a lépcsőn. Most is, amikor jöttem ide, néztem, hogy lihegek-e, szuszogok-e. Örültem neki, hogy nem. Persze ez csalóka. Mert lehet, hogy jól bírom a lépcsőzést, de ha megnézem a születési dátumomat, rácsodálkozom az életre, hogy milyen gyorsan szalad.

„VILÁGÉLETEMBEN UTÁLTAM A TOKÁMAT” Az embert megcsalják az érzései. Tehát én úgy érzem, hogy megálltam úgy negyven éves koromban, és még mindig ott állok. Természetesen ez egy hülye szakma, mert minden este tükörbe nézek, meg kifestem magam, hogy szép legyek, meg kihúzom a szemem, hogy jobban lehessen látni a színpadon. Az ember úgy megbarátkozik az arcával – nem mondom, hogy tetszem magamnak – mert ott van a tokám, amit utáltam világ életemben… – Toka mióta van? – Ősidők óta. Főiskolás voltam, amikor a plasztikai sebészetnek még se híre, se hamva nem volt, de elképzeltem, hogy ezt úgy lehetne megoldani, hogy itt belevágunk, ott kiszedjük, itt felhúzzuk, ott odakötjük… – Nekem is van tokám, engem is nagyon zavar. Vannak úgynevezett toka-gyakorlatok, amelyeket el lehet végezni. – Fölösleges elkezdeni. Semmit sem érnek. – Fogyókúra? – Semmi köze ehhez a fogyókúrának, ez alkati dolog. Hozzátenném, hogy ha most lefogynék negyven kilót – és akkor nagyon-nagy baj lenne –, akkor úgy lobogna a tokám, mint annak a ronda madárnak, aminek nem jut eszembe most a neve. Egyszer mondtam szegény Seregi Lacinak, a neves koreográfusnak, hogy megcsináltatom, mire ő azt válaszolta, csináltasd, de azok után nem te leszel a Gálvölgyi. Nekem ilyen a fejem, ez van. – Elfogadta? – Nem fogadom el, mert minden nap belenézek a tükörbe. Arról nem beszélve, hogy egy darabig még fotózni fognak, időnként címlapok is készülnek velem. SZÍNÉSZEK

213

Olyankor félig viccesen mindig elmondom a szerkesztőknek, hogy szeretném, ha olyan kép készülne rólam, amelyen nagyon szép lennék és egyáltalán nem lennének ráncaim, meg tokám sem. Múltkor szegény kislány, aki még életében nem találkozott velem, annyira komolyan vette, hogy úgy jelent meg a címlap, hogy beretusáltak az állam alá egy fekete garbót. De úgy, ahogyan ember nem visel garbót. Félt a kislány, hogy nem fog tetszeni a kép. Az embernek vannak ilyen hiúsági rohamai. Mindenkinek van egy énképe magáról. És az nem feltétlenül tokás.

„GYEREKKÉNT AZT LÁTTAM, HOGY A SZÍNPADON NAGYON SZÉPEK A FÉRFIAK IS” – Beszéltünk már arról, hogy a színházban minden színpadra lépés előtt kifesti magát. Szintén a könyvében olvastam, hogy már gyerekként is festette magát otthon, amikor elmentek a szülei. – Igen, ez egy szertartás része, hozzá kell tennem, hogy férfi színészek nem szoktak alapozni egy normál, nem kosztümös darabban, amikor nem kell bajuszt, szakállt ragasztani. Gyerekként azt láttam, hogy a színpadon nagyon szépek a férfiak is. Akkor még nem tudtam, hogy mitől szépek. Később világossá vált, hogy azért, mert le van festve az arcuk. Ha nem így lenne, csillogna, mer zsíros és adott esetben pattanásos a bőr. A másik, hogy válaszoljak a kérdésre, amikor lefestem magam, az már nem én vagyok,azzal megszűnt a Gálvölgyi. Attól fogva van egy szerep, amit én eljátszok, a szerep elkezd működni, mert én Gálvölgyiként borzasztóan szégyelleném, hogy mutogassam magamat. Szegvári Kati riporterrel egy gimnáziumba jártunk, és azt mondta, soha nem gondolta volna, hogy én tényleg színész leszek. Civilben ugyanis én egy borzasztóan gátlásos ember vagyok. Ha most arra kérne, hogy mondjak egy verset, zavarban lennék. De ha kellene, a Népstadionban több tízezer ember előtt a gatyámat is letolnám, mert az egy szerep lenne.

„ROSSZUL ESETT, HOGY CSERHÁTI ZSUZSA NEM ÍRT BELE A LEMEZBORÍTÓBA” – Említette a szüleinek ajándékozott első lemezét. Azon a korongon található egy duett Cserháti Zsuzsával is. Milyen volt a kapcsolatuk? – 16 éves korunk óta ismertük egymást. A Divatcsarnokban volt eladó a parfüméria osztályon, és akkoriban nagy slágernek számított az Ó-levendula kölni.

214

GÁLVÖLGYI JÁNOS

Férfiak nem használtak kölnit, én viszont igen, és Zsuzsa nekem mindig félre tette. Én már akkor szerepeltem építő táborokban, de ő akkor még nem volt Cserháti, én meg nem voltam Gálvölgyi. – Később is tartották a kapcsolatot? – Meg, igen. Amikor készült élete utolsó CD-je, akkor ő hívott, hogy énekeljük el újra azt a közös duett dalt, de már egy modernebb változatban. Ez volt a „Soha nem láttalak még”, ami sajnos nem lett világsiker velem. Zsuzsához mérhető énekesnő nagyon kevés volt ebben az országban, viszont menthetetlen ember volt. A Karinthynak van egy jó írása a buta kis nyúlról, akit csak meg szeretnék simogatni, de elbújik, elszalad, kimenekül a szobából. Zsuzsa is olyan volt, mint egy buta kis nyúl, aki nem hagyta magát. – Próbált neki segíteni? – Nem csak én próbáltam segíteni. Amikor valaki meghal, hirtelen mindig kiderül, hogy rengetegen próbáltak neki segíteni, rengetegen fogták a kezét, rengetegen simogatták a haját. Én is próbáltam segíteni, de volt időszak, amikor azt mondtam, hogy ha nem kéri, nem tudok tovább segíteni. Az is Zsuzsára jellemző, hogy amikor megjelent az ominózus CD-je Zsuzsának, a kedvenc könyvesboltomban kezembe került a korong. Belehalhattam, rajta volt a dal is. Néztem a borítóban a közreműködőket, ahol köszönetet mondott a „Fakopáncs Virágboltnak” és boldog-boldogtalannak. Én nem voltam ott a listán. Még közreműködőként sem. Hazamentem, felhívtam őt, és dühösen mondtam neki, „Zsuzsika, az, hogy egy büdös vasat nem fizetsz, az egy dolog, de hát nem illett volna kiírni a nevemet? Vagy ez szégyen neked? Erre válaszul: „Jaj ne csinálj már ügyet ebből”… - Ez volt ő. Aztán újra lett nyomva a borító – nyilván nem miattam –, de azon már rajta vagyok. Én borzasztó nagy dolognak tartottam, hogy oda van írva a Cserháti CD-jén, hogy közreműködött Gálvölgyi János. – Utólag megbocsátott Zsuzsának? – Természetesen. Az emberben mindig van egyfajta hiúság. Zsuzsa tényleg ilyen volt. Nem azt mondta, hogy ne haragudj, hanem rögtön ilyen támadóba ment át. – Gálvölgyi János tud bocsánatot kérni? – Igen. - Meg is bocsát? – Azt szokta mondani a nejem, hogy borzasztó agyam van, nem felejtek. Ugyanakkor évtizedekre visszamenőleg emlékszem dolgokra, amelyek számomra valami miatt fontosak. – Erre a beszélgetésre fog? – Nem mernék rá megesküdni.

SZÍNÉSZEK

215

www.facebook.com/sandorandrashivatalos

216

Kerényi Miklós Gábor „Hangszál-problémák kezelésében profi vagyok!”

„Egy kezemen meg tudnám számolni, hány színészünk szállt el a népszerűségtől a 11 év során. Büszke vagyok rá, hogy azok közül, akiket kineveltünk, majdnem mindenki pontosan tudja, hol a helye. És azok, akik nálunk szereztek hírnevet, a mai napig itt vannak, egy-két embert kivéve...”

217

Sztárok tucatjait fedezte fel az elmúlt esztendőkben, a teljes Operettszínházi színészgárda sikere az ő nevéhez fűződik, magánemberként mégis keveset tudunk róla. Kerényi Miklós Gábor éveken át igazgatta a teátrumot, s az igazgatói feladatok ellátása mellett nagyformátumú zenés produkciók rendezője volt: operákat, operetteket, musicaleket állított színpadra, itthon és külföldön, szabadtéren és kőszínházakban egyaránt. A televíziós tehetségkutatókban is kipróbálta magát, a TV2 Rising Star versenyében zsűritagként szerepelt. - Miért nem kopogott? Már vagy negyedórája bejöhetett volna. Még jó, hogy kijöttem szétnézni... (mondja mosolyogva, miután kinéz az irodája ajtaján) – Azt hittem, tárgyal... - Hozzám bárki bármikor bekopoghat. Akár tárgyalás közben is. Gyakran törik rám az ajtót színészek, zenészek, karmesterek. Nyitott iroda az enyém. De telefonon is elérhető vagyok a munkatársaimnak. Ha valakinek valami baja van, felhív telefonon. – Akkor ezek szerint ez nem egy szokványos „direktori” iroda. Már csak azért sem, mert még egyetlen egykori színházigazgató szobájában sem láttam szobabiciklit. Varrógépet már igen, de szobabiciklit még nem. Ezt használja is, vagy csak fogasként funckionál? - Természetesen használom. Sokat vagyok bent. Általában reggel 9-től este 11-ig , s az üresjáratokat ki szoktam használni. Napi félórát biciklizéssel töltök, ami nagyon jót tesz, mert nem csak a lábat és az ereket tartja karban, hanem az agynak sem rossz. Ugyanis, miközben biciklizem, folyton ötletelek. Rengeteget sportolok. Minden reggel egy órát tornázom, egyetlen nap sem marad ki. – Becsületszóra minden nap? - Nézze, ez nem lustaság kérdése... 30 éves koromban elkezdett fájni a fejem, és azt mondta a doki, hogy tornázzak naponta, lehetőleg reggelente tíz percet. És az a tízperces reggeli torna rendbe is tette a dolgot. Attól fogva nem fájt a fejem. Öt év múlva éreztem ismét, hogy visszatért a fejfájás, s akkor növelnem kellett a torna idejét. Ezért tartok most egy óránál. Ebben sok szabadgyakorlat van: törzshajlítás, fekvőtámasz, felülések, különböző meditációs gyakorlatok. Lemegyek alfába.

218

KERÉNYI MIKLÓS GÁBOR, „KERO”

Tehát nem csak testileg, de lelkileg is rendben tart ez a torna. És ez idő alatt számos problémát meg tudok oldani a fejemben, megoldást találok a nehezebb kérdésekre is. Olyankor valahogy jobban fog az agy. És közben a saját lelki higiéniámmal is foglalkozom. – Sok titkok tudója ez a kanapé, ahol most ülünk? - Ha ez a kanapé mesélni tudna, abból sok könyv születne. Egy direktor olyan, mint egy jó orvos: mindent tud. Nagyon közvetlen a kapcsolatunk a színészeimmel. Dolhai Attilával, Janza Katával,Lehocky Zsuzsával,Peller Karcsival, Szinetár Dórával, Bereczki Zolival - hogy csak néhány nevet említsek közülük -, de akár a külsős színészekkel, mint például Miklósa Erikával is. Gyakran még a magánéleti gondjaikkal is megkeresnek, sőt a családi problémáikat is elmesélik.

„HANGSZÁLPROBLÉMÁK KEZELÉSÉBEN PROFI VAGYOK” – És tud segíteni nekik? - Nagyon sokszor igen. Nézze, három gyereket neveltem fel. Pontosabban a harmadik, a 15 éves kislányom még épp „felnevelendőben” van, és millió dolog történt körülöttem a világban. Ha nagyon összekapnám magam, egy átlagos háziorovosi rendelést az alap-bajokkal el tudnék vinni és meg tudnám mondani, hogy az adott problémával mi a teendő. Hangszalagi problémákból például tökéletes felkészültséggel rendelkezem. (nevet) – A színészei közül ki járt itt legutoljára? - Férfiak közül Szerényi Laci, aki egy fiatal színész. A nők közül pedig Janza Kati. De Dolhai Attila is volt ma bent, előtte pedig Oszvald Marika törte rám az ajtót, és lelkendezve mesélte, hogy megnézte DVD-n az „Egy éj velencében” című operettet, és mennyire tetszik neki. (nevet) – Ha már a beosztottjainál tartunk, és a segítségkérésnél: Ön kihez fordulhatott annak idején magánéleti, vagy szakmai problémákkal? - Szerencsés vagyok, mert az édesapám igazi polihisztor volt. Mindenhez értett, mindenhez hozzá tudott szólni. Énekmesterként számtalan könyve megjelent. Öt nyelven beszélt, és az ókori irodalom ugyanolyan közel állt hozzá, mint a francia felvilágosodás. Hatalmas orvosi könyvtárral rendelkezett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kissé hipochonder volt a drágám, minden betegséget azonnal felfedezett magán, s miután azt kikereste az otthoni szakirodalomból, odahívott magához, és elmesélte. Édesanyám egy rendkívül felvilágosult asszony volt, aki imádott fotózni, és nyitott volt az élet minden területére. Tőlük tanultam messze a legtöbbet az életemben. Manapság is, ha nehezebb helyzet elé állít az élet, olyankor visszagondolok, hogy mit mondanának az öregek. A legnagyobb hálával gondolok vissza a szüleimre. SZÍNÉSZEK

219

És csak reménykedem abban, hogy a gyerekeimnek képes vagyok tovább adni valamit ebből a szabadszemléletből. Úgy, hogy utat mutatok, de nem kötelezek senkit. Mindenesetre bíztató, hogy a 32 éves, operaházi táncos fiam épp úgy megkeres mindenféle problémával, mint a 29 éves musical színész fiam. És nagy öröm, hogy a kamaszodó Tünde lányom is nyíltan megbeszél velem bármit. Akár a szerelmi problémáit is. – Viszonylag nagy a korkülönbség - 14 év - a fiúk és a lánya között... - Ne higgye, hogy ez problémát okoz! Tünde állandóan a két fiún csüng, a nagyok pedig imádják, hogy a húguk milyen értelmes és okos. Remélem, egyik fiam sem sértődik meg, ha azt mondom, hogy a kis Tünde rátermettsége és logikai készsége jóval nagyobb, mint az övék volt, pedig ők is nagyszerű gyerekek. Csak hozzá képest valahogy zárkózottabbak voltak ebben a korban. – Milyen apa? - Kicsit szangvinikus voltam mindig, ugyanakkor nagyon határozott. Pontosan meg volt az elképzelésem mindenről, de meggyőzhető voltam arról, hogy az ne úgy legyen. (nevet)

„MA MÁR MINDKÉT FELESÉGEM – A RÉGI ÉS AZ ÚJ IS – JÓBAN VANNAK EGYMÁSSAL” – És meg is győzték? - Sokszor... Nem tartozom a makacs apák közé. Mindig igyekeztem támogatni a gyerekeim elképzeléseit. Utakat és lehetőségeket vázoltam fel nekik, s maguk dönthettek. Ezt célravezető nevelési elvnek tartom, hiszen a gyerekek így már fiatalon megtanulnak dönteni. Olyan ez, mint amikor valaki nagyon tiltja a gyerekének, hogy fára másszon. Hiába tiltja, úgyis ki fogja próbálni. Inkább döntse el maga, vállalja-e az ezzel járó veszélyt. Én biztosan ott leszek az utolsó pillanatban, és elkapom. A fiúk ezt viszonylag hamar megértették és elfogadták. A kis Tünde már más típus. Inkább mindent a saját maga szerzett tapasztalatokból szeretne megtudni, és nehezebben fogadja el, ha valaki azt mondja neki, hogy az nem úgy van. Saját magam akaratosságát fedezem fel benne. A két fiú nem volt ilyen akaratos. Azt viszont mind a hárman tudják, hogy apát érzelmileg nagyon könnyű megfogni. Néha falhoz is állítanak különböző lelki érvekkel. – Mikor mondták Önnek utoljára a gyerekei, hogy szeretlek apa? - Máté tegnap, Dávid három napja, Tünde pedig ma reggel. A világ legtermészetesebb dolga, hogy mondjuk egymásnak. Nagyon mély, emberi és ragaszkodó kapcsolat van köztünk. Nincs olyan dolog, amit ne mondhatnának el nekem. A legsötétebb stikliket is. Hiszen tudták, hogy nem a büntetés, vagy a felelősségre vonás lesz a válasz, hanem az, hogyan

220

KERÉNYI MIKLÓS GÁBOR, „KERO”

tudunk ebből kimászni. Amikor például a kislányomnak rumlija van az iskolában, valamelyik gyerekkel éppen összeveszett, soha nem az a kérdés, ki a hibás, hanem, hogyan tudja mindezt helyrehozni. – Nem titok, hogy a gyermekei nem egy anyától születtek. - Kerényi Ági volt az első feleségem, aki ma a Művészetek Palotájának művészeti előadója. Nagyon helyes asszony. A második feleségem Frankó Tünde operaénekesnő, a Magyar Állami Operaház érdemes művésze. Nemrég jót szórakoztam, mert balett est volt az Operaházban, ahol Tünde énekelt, Dávid fiam pedig táncolt. Ez félig már családi est volt... Azon kevesek közé tartozom, akiknek óriási szerencséje van a közvetlen szeretteivel - színházi vonalon is. Hiszen mindegyikük tehetséges, a saját erejükből értek el mindent, senkit nem kellett szégyenkezve benyomnom sehová. Máté akadémiát végzett, zenész-szinész szakon, Soós Imre-díjat kapott. Dávid fiam Harangozó díjas táncos, szuper tehetség. A feleségem érdemes művész. Mindegyikkel szeretek együtt dolgozni, és tudom, ha valahová ajánlom őket, velük mindenki jól jár. A kislányom már közölte, hogy színésznő lesz, igaz, azt is hozzátette, meg kell várni, amíg mutál, mert most még nincs hangja... Máté a példaképe, de már azt is kijelentette, hogy ő sokkal jobb lesz nála. – A két Kerényi feleség – a régi és az új – jóban vannak egymással? - Igen. Nem volt ez mindig így, de két okos asszony idővel mindent megold. – Megviselte a fiait a válás? - Sosem mondták. Amikor az édesanyjukkal szétmentünk, megosztottuk a gyerekeket. Dávid az édesanyjával maradt, a kis Máté pedig velem. Én akkor egy igen komoly nemzetközi karriert hagytam el, mert három évig semmit sem vállaltam el a gyerek miatt. Kizárólag délelőtti próbákon vettem részt, délután már mentem az iskolába Mátéért, aki akkor 6 éves volt. 9-10 éves koráig minden időmet arra szántam, hogy vele legyek. Ma már 27 esztendős, felnőtt önálló férfi. Ennek ellenére időnként a mai napig szeret tőlem pénzt kérni. Amikor úgy jön be az irodámba, hogy „apa milyen jól nézel ma ki”, már tudom, hogy „támogatást” szeretne. – Utólag, ennyi év elteltével is úgy gondolja, hogy jó ötlet volt a két testvér megosztása? - Nagyon jó megoldás volt. Senki nem tett szemrehányást, mert ettől függetlenül sokat volt együtt a két testvér. A volt feleségemmel jó kapcsolatban maradtunk. Tudtuk, hogy semmiben nem akadályozhatjuk egymást. A világon semmilyen probléma nem adódott ebből, de ehhez nyilvánvalóan az is kellett, hogy teljes erővel apa akarjak lenni. Sőt, akkoriban kicsit anya és apa is voltam egy személyben. Ebben az időszakban sokat segített édesanyám is, aki a mellettem lévő lakásban élt.

SZÍNÉSZEK

221

„TISZTESSÉGES KERESETI LEHETŐSÉGET BIZTOSÍTUNK” – Visszatérve a színházhoz: többször említette az itt kinevelt sztárokat. Gyakran kellett az orrukra koppintani? Sok színészt megrészegített a népszerűség? - Előfordult ilyen, de egy kezemen össze tudnám számolni, hogy 11 év alatt hányszor. Büszke vagyok rá, hogy azok közül, akiket kineveltünk, mindenki pontosan tudja, hol a helye. És azok, akik nálunk szereztek hírnevet, a mai napig itt vannak, egy embert kivéve. Nyári Zolival - aki ma már az Operaház magánénekese - feszültségek közepette váltunk el - de ugyanakkor az itteni munkájáért kapott Jászai-díjat. – Ez az eset ennyire fájó pont, hogy feltétlenül meg kellett említenie ebben az interjúban? - Igen, hiszen rettenetes mennyiségű munka volt az ő fejlődésében, és az egyik vezető művészünk lett az elmúlt esztendőkben. Bejárta velünk Amerikát, Japánt, Németországot és Olaszországot is. Jó kereseti lehetőséget biztosítottunk számára, ugyanakkor az is igaz, hogy mindezt nagyon jó munkával hálálta meg. Hatalmas PR-t tettünk alá, s ezért is fáj, hogy megszakadt a kapcsolat. – Jó kereseti lehetőséget említett. Valóban jól keresnek a színészei? - Nem keresnek rosszul. De nem csak ők. Engem nagyon foglalkoztat, hogy a csapatom tagjainak - legyen az ének-, vagy tánckaros - ne legyenek anyagi gondjai. Viszonylag tisztességes kereseti lehetőségeket tudok biztosítani számukra. Sokat foglalkozunk azzal, hogy megtaláljuk azokat a plusz lehetőségeket, amivel pénzt tudnak keresni. A színházunk nagyon nagy fordulatszámon dolgozik. 550 előadást tartunk egy évben. És ezek között vannak vidéki, illetve külföldi fellépések is. – Úgy gondolja, hogy kifelé menet, ha megkérdezném a színészeket, elégedettek-e a fizetésükkel, igennel felelnének? - (nagyon nevet) A világon nincs olyan ember, aki azt mondaná, elégedett. Miért, Ön elégedett a fizetésével? – Én igen. - Ennek örülök. Ritka fehér holló maga ebben a világban... Visszatérve az eredeti kérdéshez: nem hinném, hogy panaszkodnának. És azt sem gondolom, hogy azt mondanák, nem tudták megtalálni a számításaikat. Hiszen akibe pénzt és energiát fektettünk, s keresett művész lett, azt sok helyre hívják fellépni. Ez pedig, mint tudjuk, nem rossz kereseti lehetőség. Nagyon sok színészünk itt szerzett magának hírnevet. Dolhai Attilától kezdve Janza Katán, Szabó P. Szilveszteren át egészen Bereczki Zoliig. De az operettesek közül említhetném Geszti Veronikát, Peller Karcsit, Szabó Dávidot, vagy Szendi Szilvit,de akár Faragó András

222

KERÉNYI MIKLÓS GÁBOR, „KERO”

„Topy”-t, akik mind az által lettek ismert és elismert művészek, hogy együtt dolgoztunk. Személy szerint én is rengeteget köszönhetek nekik, és a színház is. Mindez azonban fordítva is igaz: ők is rengeteget köszönhetnek nekem és a színháznak. – Hálásak? - Senkitől nem szabad hálát várni, hiszen nem azért teszünk valamit, hogy az emberek azt hálával viszonozzák. De nagyon sokan jöttek már be ide, és köszönték meg az elmúlt évek munkáit. Tisztában vannak vele, hogy kinek mit köszönhetnek. – 2001-ben milyen álmokkal, vágyakkal érkezett az Operettszínházba? - Amit akkor a pályázatomban leírtam az elképzeléseimről, az mind megvalósult. Létrejött a kéttagozatú színház, vagyis az operettet és a musicalt játszó teátrum. Ma teltházakkal futnak az előadásaink, holott annak idején csak félházas volt. Bizonyos értelemben megújítottuk az operett játszást, kicsit átformáltuk, újrafordítottuk a könyveket, a dalszövegeket - ahogyan Shakespeare-t is újra fordítottuk -, és izgalmas, modern játékstílusban játszunk. Sikerült olyan musical-programot kiépíteni, ami döntő többségében az új magyar musical-ekre épül, és magyar szerzők darabjait mutatja be. Tehát a színházunk nem egy Broadway-utánzat, hanem kifejezetten egy mai magyar és még azt is merem mondani, hogy nemzeti közművelődési musical program. Büszke vagyok arra, hogy elsőként sikerült sztárokat nevelnem a színházi történelem elmúlt 20 évében. Olyanokat, akikre újra jegyet vesznek emberek. És ennek az útnak a pozitívumát más színházak is felfogták már. Jelentősen emelkedett a zenei színvonal is, és ma már az operett nem elavult műfaj, hanem egyértelműen hungarikum. Sikerült olyan nemzetközi színházi szövetséget létrehozni, amelynek kohéziós erői mi vagyunk. Rendezőink és a darabjaink bejárják fél Európát. Az a tervem a következő évekre, hogy még magasabb, és még értékesebb színvonalú műveket tudjunk bemutatni. És erre minden esélyünk megvan.

SZÍNÉSZEK

223

www.melyinterjuk.hu

224

Pásztoror EErzsi

„Nem zavar, ha Janka néniznek az utcán”

„Az a színész, aki nem szerepel sorozatban, a kutya nem ismeri. Több mint ötven éve vagyok a pályán, de sokan a mai napig Jankaként emlékeznek rám. Engem nem zavar, ha így szólítanak meg az utcán..”

225

Nem gondoltam volna, hogy a Szomszédok egykori Janka nénijét megformáló színésznő abban a panelházban él, ami előtt nap, mint nap elmegyek. A STORY4-nél dolgoztam még, amikor a csatorna Magyarországra hozta a Downton Abbey című világsikerű sorozatot, ahol az egyik főszereplő magyar hangja épp Pásztor Erzsi volt. A Brit Nagykövetségen szerveztük meg a premiervetítést, és a fogadást, ez ügyben kellett hozzá elmennem. A fogadás után pedig már beszélgetni mentem hozzá. – Meglepődött, hogy a követségre hívtuk? –Meg. Képzelje, legutoljára harminc évvel ezelőtt jártam ott, amikor szerettem volna Angliába utazni. Nem akartak vízumot adni, de pont akkoriban jelent meg egy cikk a Times-ben az Angie Vera című játékfilmről, és külön egy egész oldal rólam. Szuperlatívuszokban írtak az alakításomról. Egy ismerősöm megmutatta a követség munkatársainak az újságot, és egy perc alatt megkaptam a vízumot. Meg is lepődtem, hogy ennyi idő után újra hívtak, de ezúttal csak a filmvásznon utaztunk, hiszen a Downton Abbey valójában egy mesés időutazás az 1900-as évek Angliájába. Ajándék ez a kosztümös sorozat, ahol Maggie Smith-nek vagyok a magyar hangja. – Vissza szokta nézni magát? – Nagyon ritkán. És akkor is csak abban az esetben, ha éppen elcsípem magam a televízióban. Aki járt már nálam, mindig megkérdezte, gyűjtöm-e DVD-n a régi filmjeimet. Nem, minek gyűjteném? Nemrég ismételték az Angi Verát, és ott ragadtam a képernyő előtt. Különös, hogy abban az időben, amikor forgattuk, semmilyen hatással nem volt rám. Most azonban nagyon megrázott. – Meg kell érni mindenhez? – Meg. Ma délelőtt a Veri az ördög a feleségét című filmet adta a tévé. Abban is játszottam, de már évek óta nem láttam. Szintén ott ragadtam. Hihetetlen korképet adnak ezek az alkotások, pedig annak idején hajlamosak voltunk néhányra azt mondani, hogy ezek a filmek nézhetetlenek. Bár az Angi Vera és a Veri az ördög akkor is jók voltak. Több ilyen mozit forgattunk, aminek semmitmondó története, mégis legendák játsszák a legkisebb szerepeket is. Bessenyei, Pécsi, Kiss Manyi.

226

PÁSZTOR ERZSI

A csúcsok csúcsa számomra Dajka Margit és Páger Antal. A szívem belehasad, ha a kollégákat látom, mégis nagy élmény. Fel is akartam hívni a rendezőt, de nem találom a számát. – Gyakran telefonál? – Amikor olyat látok, azonnal. Hiszen nekem is jól esik, ha felhívnak a kollégák, és megdicsérnek. Mondjuk tegnap este nem pont egy kolléga, hanem egy színházrajongó hívott. Valahol elmeséltem, hogy nincs titkosítva a számom, és kinyomozta. Elmesélte az egész életét.

„JANKÁNAK NEM CSAK RAJONGÓTÁBORT, DE REKLÁMFILMET IS KÖSZÖNHETEK” – Használ itthon internetet? – Nem. Be volt ugyan kötve, de lemondtam, mert utáltam. – Tisztában van vele, hogy a Szomszédok egykori Jankájának milyen nagy rajongótábora van a világhálón? – Nemrég járt itt két fiatalember, ők mesélték. A barátjuk nagy Janka rajongó, és meg akarták őt lepni egy általam felmondott videóüzenettel a születésnapján. Idejöttek, hoztak nekem egy virágcsokrot, én pedig köszöntöttem az illetőt. Majd ugyanezek a fiatalemberek két hét múlva újra jelentkeztek. Kiderült, hogy fűnek-fának mutogatták a videót, és annyira megtetszett a TV2 vezetőinek, hogy ennek kapcsán kértek fel a Voice reklámfilmjére. Amit először el sem akartam vállalni. – Miért nem akarta vállalni? – Azt mondtam, öreg vagyok én már bohócnak. Végül azzal győztek meg, hogy Amerikában is egy rangom belüli színésznő reklámozza. Szerencsére nem játszották agyon a videót, így az embereknek nem volt idejük megutálni, és a kollégáim is nagyon szerették. Volt egy premierem az Örkény Színházban, és Moór Mariska messziről kiabált, hogy „Pásztor Erzsi, megőrülök ezért a reklámért”… És ezt is Jankának köszönhettem. – És az ismertséget is? – Hogyne. Butaság lenne ez nem is elismerni. De ez nem csak a régi világra volt jellemző, hanem a mostanira is. Az a színész, aki nem szerepel sorozatban, a kutya nem ismeri. Több mint ötven éve vagyok a pályán, de sokan a mai napig Jankaként emlékeznek rám. Engem nem zavar, ha így szólítanak meg az utcán.

„A SZINKRON SEM OLYAN MÁR, MINT RÉGEN. SOKSZOR A SPÁJZ VAN KINEVEZVE STÚDIÓNAK, ÉS NYOLCAN-KILENCEN IS ÁLLUNK A MIKROFON ELŐTT”

SZÍNÉSZEK

227

– Mi történt Önnel a Szomszédok után? – Jöttek a szürkébb hétköznapok. És persze maradt a színház, sok-sok szereppel. Ma már sok dolog rutinná vált, nem jelent kihívást. És amíg bírja az egészségem, meg tudom jegyezni a szövegeket, és nincs gondom a mozgással, a munka nekem ajándék. Ha éppen feladat nélkül maradok, elkeseredem. Játszom a Karinthy Színházban és a József Attila Színházban is. Emellett szinkronizálok mesefilmekben és sorozatokban. Persze a szinkron sem olyan már, mint régen. Igazi hajcsárkodás megy mindenhol. Jönnek a fiatalok felteszik a fülest, és darálják. Én viszont legalább látni szeretném egyszer a jelenetet, hogyan hangsúlyozzak. Nem dolgozom lassabban, mint a többiek, csak szeretek jó, minőségi munkát csinálni. – Milyen volt régen a szinkron, és milyen ma? – Kezdem az utóbbival. Manapság nyolcan-kilencen is állunk a stúdióban. Pontosabban egy stúdiónak kinevezett spájzban. Agyrém, milyen helyek vannak. Akárhányszor elmegyek a régi Pannónia Stúdió előtt, a szívem szakad meg. Ott legalább találkozott a művészvilág, volt parkoló. A büfében beszélgetünk. Olyan már rég nincs, hogy színház, meg társulat. Mindenki szanaszét, „irkával”, meg pecsétekkel szaladgálunk. – Mióta szaladgál „irkával”? – 55 éves voltam, amikor Kerényi kirúgott a Madách Színházból. Elküldött nyugdíjba, majd 5 perc múlva vissza is hívott, de már csak ’irkával’ mehettem. Nem tudja, mi az az irka? Hát a számlatömb. A mai napig nem szoktam meg, hogy nekem számlát kell adnom. Hát hogy jövök én ahhoz, hogy iparűzési adót fizessek? Mi vagyok én? Nyilvánosházi tag? Ezt annak idején Lakat T. Károlynak is elmondtam a Nap-keltében, annyira dühbe jöttem. Ma már ő sincs a tévében. Akkor mindennek elmondtam szegényt, hogy milyen hülyeségeket kérdez, pedig ő legalább törődött velünk. Ma már senki nem foglalkozik senkivel. Ha valakinek van újságíró ismerőse, odaszólunk neki, hogy ugyan írjn már rólunk, mert lesz egy új bemutató. Kritika már rég nincs. Nem is tudom, rólam mikor jelent meg utoljára kritika. Az, hogy Sopronban, meg Szegeden eljátszottam remek szerepeket, senkit nem érdekel.

„CSAK AKKOR VOLTAM MAGÁNYOS, AMIKOR ELVÁLTAM” – Hányszor volt férjnél? – Kétszer. Elég is volt ennyiszer. Az első házasságom csupán kilenc hónapig tartott, a második pedig huszonegy évig. – Évek óta egyedül él. Nem magányos? – Ma már nem. Tudja, mikor voltam magányos? Amikor elváltam. Az egy iszonyú megpróbáltatás. Na, akkor, amikor egyedül maradtam, ak-

228

PÁSZTOR ERZSI

kor magányos voltam. Az tette fel az i-re a pontot, amikor a kislányom elég fiatalon külföldre költözött. Először Angliába utazott a barátnőjével, ahol aztán megismerkedett egy olasz férfival, aki később a férje lett. Az évek során megszoktam, hogy egyedül vagyok. A lányom és az unokáim Olaszországban élnek, időnként meglátogatnak. Ugyanakkor vannak barátnőim, akikkel napi kapcsolatban vagyok. És a színházba is boldogan járok. Sosem voltam az a mindenhol zsizsegő, partikra járó színésznő. Ma pedig már egyre ritkábban mozdulok ki otthonról. – A válás után kire számíthatott leginkább? – Az édesanyámra. Ha baj volt, mindig mellettem volt. Igazi támaszom volt, és nagyon megviselt, amikor elveszítettem őt. Talán az ő lendületét őrzöm a lelkemben a mai napig. Ugyanis egy nagyon karakán, jókedélyű asszony volt, aki szerette az életet. – A lánya hogy viselte a válást? – Nehezen. Az egy igazán nehéz időszak volt mindkettőnk életében. Talán még hibáztatott is engem, amiért szétszakadt a család. És milyen a sors fintora, sajnos ő is elvált, és ugyanazokat a dolgokat éli meg, amiket én anno. Hiszen ő is egyedül maradt a válás után a gyerekekkel, és egyáltalán nem volt könnyű dolga. Nemrég újra rátalált a szerelem, és ha hazajönnek az unokáimmal, akkor már hozza az új párját. Én pedig örülök neki, ha boldog. – Milyen gyakran találkozik az unokákkal? – Sajnos nagyon ritkán. Ez az egyik szívfájdalmam, hogy távol vannak tőlem, de mindannyiunknak megvan a maga élete, ők is elfoglaltak. A nagyunokám huszonkét éves, Milánóban jár egyetemre, és egy évben kétszer meglátogat. Olyankor végignézzük az összes zenés darabot, eljön velem színházba, amit nagyon szeret. A kisebbik unokám tizenhat éves, és még középiskolás. Itthonról drukkolok a gyerekeknek, hogy jó jegyeket szerezzenek az iskolában. Mindig nagyon várom őket haza, hogy kicsit hangosabb legyen a ház. Ilyenkor hetekig készülődöm, vásárolok a piacon, süteményt sütök nekik. Amikor nincsenek itt, vasárnap délelőttönként telefonálunk, hét közben pedig SMSeket küldünk egymásnak. – Valahol azt nyilatkozta, hogy nem tartja magát klasszikus nagymamának. – Ez egy butaság. Maximum csak nem találkozom velük annyit, amen�nyit olyan nagymama, aki egy országban él a szeretteivel. Viszont sajnos nem tudom őket kellőképpen elkényeztetni, úgy, mint az igazi nagymamák, mert távol vagyunk egymástól.

SZÍNÉSZEK

229

www.melyinterjuk.hu

230

Szombathy

Gyula „Minden nap sétálok a Balaton körül...”

„Régi vágyunk volt, hogy a magyar tenger partján telepedjünk le. Eladtuk a budai házunkat, annak az árából vettünk Almádi központjában egy szép otthont, s a fővárosban is maradt egy kis lakás arra az esetre, ha a munka miatt itt kell aludni...”

231

Szombathy Gyulát gyerekkorom óta imádtam a bohózatokból. Igen, a bohózatokból. Már akkoriban is azokat vetítették többet a tévében, mint a színházi közvetítéseket. A hangjától, a megjelenésétől, a mimikáitól teljesen kész voltam. 12 és 14 éves korom környékén többször is volt alkalmam interjút készíteni vele Nógrád megyei vendégszereplései alkalmával. Hol egyedül jött fellépni, hol kollégájával, Balázs Péterrel. Mindig roppant közvetlenül, barátságosan beszélgettünk. Ahogyan hosszú évekkel később immáron Budapesten, a Radnóti Színház-beli öltözőjében is. – Délután fél öt van. Csak miattam jött be ilyen „korán” a színházba? – Most igen, de egyébként is be szoktam jönni másfél órával korábban. Átolvasom a szerepet, készülődöm. Minél öregebb vagyok, annál inkább kell… (nagyon nevet) – Olyan pici ez az öltöző, hogy ketten is alig férünk el benne. Az ajtóra mégis három nevet láttam kiírva. – Sok jó ember kis helyen is elfér. Én nagyon szeretem ezt az öltözőt. Nézd csak… (ekkor szinte a semmiből húz elő egy ágyat) Ezt a szekrényt át lehet alakítani ágynak is. Ha délelőtt próbálunk, és este még játszom is, a próba után már nem megyek haza. Olyankor megkajálok, és ledőlök ide. Nagyon jókat lehet itt aludni. – A balatonalmádi alvásoknál is jobbat? – Nem, Almádi egy teljesen másik dimenzió, hiszen néhány éve oda tettük át a székhelyünket. Eladtuk a nagy budai lakásunkat, annak az árából vettünk Almádi központjában egy szép házat, Budán pedig egy kis lakást, arra az esetre, hogy ha játszom, itt tudjunk aludni. Nem játszom már minden nap. Maximum hármat, utána pedig van négy szabadnapom. – Miért pont Almádi? – 1978 óta járunk oda. Nyaranta mindig kivettünk egy hónapra egy lakást, és ott töltöttük az időt. Közel van Pesthez, ha dolgoznom kellett, szinkronba, filmezni, vagy fellépni, két óra alatt a fővárosba tudtam érni. 35 év alatt szinte minden helyit megismertem.

232

SZOMBATHY GYULA

– Elegük lett Pestből? – Igen, kicsit sok volt már a nyüzsgésből. Almádiban viszont hihetetlen nagy nyugalom van. A feleségem bejár Veszprémbe, patchwork munkákat csinál, és én is tervezem, hogy Almádiban a Művelődési házban szervezek kulturális beszélgetést az emberekkel. Rengeteg olyan színházi anyagom, DVD felvételem, amatőr felvételem vannak, amiket be lehetne nekik mutatni. – Ha a Balatonon tartózkodik, üres estéin bejár a veszprémi színházba? – Nagyon ritkán. Nemrég azonban elmentem a feleségemmel, Balázs Petit néztük meg a Hyppolitban. – Ilyenkor hátra megy a kollégákhoz? – Nem. Én nem szeretek így villogni. – Balázs Péter, akivel számtalan évet, sőt évtizedet lehúztak együtt, nem is tudta, hogy ott van az elődadáson? – Később beszéltünk telefonon, és említettem neki. De az előadás végeztével elmentünk az asszonnyal egy vendéglőbe. Már alig vártam, hogy igyak egy sört. Gondolj csak bele, hogy ennyi idő alatt mi azért kibeszéltük már magunkat a szakmán belül a kollégákkal. Újat mondani már nem lehet, csak a napi aktualitásokat. Miért vegyük el egymás elől az időt?

„AZ INTÉZETBEN CSILLAPÍTHATATLAN VÁGYAT ÉREZTEM A CSALÁDOM IRÁNT. TÍZÉVES FEJJEL AZ INTERNÁTUSBAN ARRA GONDOLTAM, RÁM MÁR NINCS IS SZÜKSÉG…” – Olvastam korábbi visszaemlékezéseit, ahol fájó emlékekről mesélt. Gyerekként tulajdonképpen miért nevelkedett internátusban? – Mivel egykor apu is internátusban nevelkedett, ezért gondolta úgy, hogy a nevelőotthon számomra is hasznos lesz. Csak azzal nem számolt, hogy az intézeti élet az én időmben már egészen más volt, mint a sajátjában, a háború előtt. Mindenféle gyerekek voltak ott, s bizony gyakran ellátták a bajomat. Csapásként és büntetésként éltem meg a dolgot. Szenvedés volt minden nap, mert csak akkor engedtek haza szombatonként, ha jól tanultam. Vasárnap délután viszont már újra jelentkeznem kellett. Hiányoztak a szüleim, a húgaim, azt gondoltam, hogy biztosan nem kellek nekik. Egy tízéves gyerekben ilyenkor mi játszódik le? Hogy biztosan nincs rám szükség, hiszen a két húgom otthon maradhatott… – Később, akár kamasz-, vagy felnőttfejjel megbeszélte a szüleivel a történteket? Mesélt nekik az intézeti élet nehézségeiről? – Szinte soha. Édesanyámmal egyáltalán nem, édesapámmal talán csak egyszer. SZÍNÉSZEK

233

Szigorú ember volt az apám, a kapcsolatunk pedig roppant tartózkodó. Soha nem öntöttem ki neki úgy igazán a szívemet, mert amikor már idősebb lett, úgy gondoltam, hiába való lenne a múltat bolygatni. Egyszer, amikor mégis szóba került, azt mondta, attól félt, hogy el fogok kallódni. Negyedikes koromban sokat csavarogtam, és ettől megijedt. – Haragudott a szüleire? – Nem, de abban a négy évben csillapíthatatlan vágyat éreztem a családom iránt. Talán ezért is nősültem később háromszor, mert mindenáron családot akartam. (nagyon nevet) – Miért nem sikerült az első két házassága? – Az elsőnél nagyon fiatal voltam. Szinte kamaszfejjel nősültem. Poór Klárit vettem el, aki roppant népszerű volt akkor Magyarországon. Az ország egyetlen televíziójában ő vezette például a Táncdalfesztivált. Akárhogy is vesszük, abban a közegben, amelyben Klári élt, nagyon kilógtam a sorból: még hogy egy híresség egy végzős főiskolással házasodjon… Bennem viszont dolgozott az önérzet, meg akartam mutatni, hogy én is vagyok valaki. A szolnoki színházhoz kerültem, és rengeteget dolgoztam. Így bármennyire is szerettük egymást Klárival, egyenes volt az utunk a válásig, hiszen alig találkoztunk. A második feleségemet az akkori Csehszlovákiában ismertem meg. 1970ben Kassára szerződtem. Egykori osztálytársam, Beke Sanyi megalapította a Kassai Thália Színházat, ahová elhívott. Két év fizetés nélküli szabadságot kértem Szolnokon. Már az is nagy szó volt, hogy egyáltalán elengedtek. Kassán ismerkedtem meg a lányom későbbi édesanyjával, akivel aztán húsz évig éltünk együtt Magyarországon. Ám ennek a kapcsolatnak is vége lett.

„MINDEN RÉGI FÁJDALMAT BÉKÉVÉ OLD AZ EMLÉKEZÉS” – Húsz év után jóval nehezebb szívvel hoz meg az ember egy ilyen döntést, mint három év elteltével? – Sokkal… Előfordul az életben, hogy valami nem megy, s akkor nem szabad erőltetni. Negyvenöt éves voltam akkor, a válás utáni néhány hónap mindannyiunkat megviselte, különösen a lányomat. Aztán rendeződtek a dolgok, hiszen ahogy a költő is mondja, „minden régi fájdalmat békévé old az emlékezés”… Megismertem a jelenlegi feleségemet, ő is épp válás után volt. Erzsi szintén egy húszéves házasságból jött, akárcsak jómagam. De már ennek is több mint 20 esztendeje, azóta élünk együtt boldogan. Bár közös gyermekünk nem született, így is nagy a család, sok unokával. Hisz Erzsi lányának már van egy, az én lányomnak pedig két kisfia. Máté, Dávid és Roland úgy szeretik egymást, mintha vérszerinti unokatestvérek lennének.

234

SZOMBATHY GYULA

Minden nyáron nálunk töltenek egy egész hónapot. Nagy boldogság ez nekünk.

„MI NEM CELEBEK, HANEM ISMERT, ÉS FOGLALKOZTATOTT EMBEREK VOLTUNK” – Ha a több évtizedes pályafutásáról kellene mérleget vonni…? – Akkor mindenképp azt mondanám, hogy rengeteg szépség és öröm volt benne. Volt siker és bukás is, semmit nem szégyellek. – Több volt az öröm? – Hát hogyne! Csodálatos éveim voltak, 18 hosszú esztendeig a Vígszínházban játszottam. A televízióból alig jöttünk ki, állandóan ott szerepeltünk. Találkoztam mindenkivel, aki nagy színésznek számított abban az időben. Nekünk akkor nem voltak menedzsereink. Ha valamelyik kritikus szóvá tette, hogy miért kell nekünk kabaréval, operettel és drámával is foglalkozni, azt mondtuk, a szakma sokszínűsége miatt. Hiszen valóban azért lettem színész, mert érdekel minden, ami ehhez a szakmához tartozik. És ha szükség volt rám, miért mondtam volna nemet? Ma már összetennék a kezüket a fiatalok, ha annyi lehetőségük lenne, mint nekünk. Pedig akkor még nem volt sztárrendszer. Se sztároknak, se celebeknek, se megasztároknak nem hívtak minket. Ismertek, és foglalkoztatottak voltunk. Pláne, hogy egy országos televízió-csatorna volt, és ha kellett, ha nem, bennünket láttak. – A vidéken töltött színészi éveit is annyira élvezte, mint a Vígszínházat? – Természetesen! Az a tíz esztendő is csodálatos volt, amit Mikó Pistivel Sopronban töltöttünk. Együtt alapítottuk a Petőfi Színházat. A Vígszínházból végül azért jöttem el majd’ két évtized után, mert elfogytak a feladatok. Gondolj csak bele, volt az a korosztály, akik együtt játszottak a Popfesztiválban, és a Harmincéves vagyok-ban. Lukács Sanyitól kezdve Balázs Péteren át Tahi Tóth-ig. Ezekkel az emberekkel együtt kezdtük húszévesen, és együtt öregedtünk meg. És volt a Vígszínházban 15 egyforma korú ember. Annyi szerep viszont már nem volt. Beléptem fordult a negyvenéves korba, és azt vettem észre, hogy volt olyan év, amikor csak egy darabban játszottam. Az marha nagy luxus volt. Úgy éreztem, máshol tudnék mit csinálni. Átmentem az Arizonába, ami nagy pechemre egy év után megszűnt, majd Mikó Pistivel lementünk Sopronba. Sopronból pedig egy évtized után kerültem vissza a Radnótiba Bálint Andrishoz. Nézz csak ide, van itt két nagy dosszié, még anyám kezdte el gyűjteni a rólam szóló cikkeket. Ebben minden benne van, az összes cikk, a premierképek. – Miért a színházban tartja ezt a kincset? SZÍNÉSZEK

235

– Mert mutogatom a srácoknak. És mondom, hogy bezzeg az én időmben… (nevet) – Bezzeg mi volt az ön idejében? – Teljesen másfajta szemlélet. Kicsit sajnálom is a mostani fiatalokat. Az én időmben, bármennyire is vidéken volt az ember, azért arról tudott a közönség. Velünk még eleve úgy gazdálkodtak, hogy elhelyeztek színházhoz. A kritikusok állandóan lejöttek, minden premieren ott voltak. Nyilván államilag fizették őket, és volt a Film, Színház, Muzsika, amiből mindig tudni lehetett, ki hol játszik, és a közönség is, mert nem volt drága a lap. – Ön is mindent archivál, ahogyan az édesanyja e két dossziéban tette? – Hogyne! Megtanítottak itt a fiúk a számítógép kezelésére. Minden régi színházi előadásomat át tudtam írni DVD-re. Gyűjtöm a szinkron-munkáimat is. Ma este is be van programozva a felvevőm, a Kiskarácsony mindenáron filmet vetítik, ahol Danny DeVito magyar hangját kölcsönzöm. Az újkori Rózsaszín Párducokban Steve Martin, a régi szériában pedig Peter Sellers hangja voltam. A rajzfilmhős Goofy-nak 40 éve kölcsönzöm a hangját. Ezeket persze, hogy mind elteszem, hogy megmutassam a kölyköknek. – Hogyan éli meg a nagypapa szerepet? Sokkal másabb, mint a szülői? – Teljesen. Annak idején az ember hajtotta a szakmát, most ez sokkal megbocsátóbb, sokkal türelmesebb.

„A HÁTRA LÉVŐ ÉLETEMBEN MÁR MINDEN NAPRA JUT KENYÉR, AKKOR IS, HA NEM DOLGOZOM” – Egy Balatonon élő ember minden nap lejár a tóhoz? – Igen! Azért is választottuk azt a helyet. Az egy csoda! Egyik nap a hegyek felé vesszük az irányt, másik nap a tóhoz. Télen ott délután öt órakor már „dunyha” van. Olyan sötét van, hogy nem igaz, ugyanakkor elképesztő nyugalom is. Idős korára jön rá az ember, mennyi mindent elmulasztott. Például most olvasom újra az egész könyvtáramat elölről. – Vidéki fellépéseket már nem vállal? – Azt már nem. Jártam én annyit vidékre. Hernádi Jucival 500 közös utazó előadásunk volt, Felföldi Ancsával és Balázs Petivel szintén. – Nem akarok a zsebében turkálni, de ennyi évtizede szakmai múlttal a háta mögött van már annyi tartaléka, hogy ha nem akar, ne kelljen dolgoznia? – Ha nagyon akarnám, lenne. Én minden pénzemet megfeleztem.

236

SZOMBATHY GYULA

Készültem arra, hogy egyszer majd megöregszem. Volt egy lakásom az Erdőalja úton, amit halott tőkének éreztem. Másoknak sokat ért, nekem nem ért annyit. És vettünk belőle vidéken egy nagy házat, Budán pedig egy kicsit. Ha ez gazdagság, akkor az. – Fél a holnaptól? – Nem szeretek vele foglalkozni. Nem szeretem ezt a zűrzavart körülöttünk. Ha nagyon nagyképű akarok lenni, azt mondom, nekem már a hátralévő életemben minden napra lesz kenyér. De ha én bemegyek valakihez, hogy adjon már egy tányér levest, akkor biztos, hogy fog adni. Amit Magyarországon el lehetett érni nem nagyképűen, azt elértem. Villamossal járok be a színházba. Engem nem zavar, ha az emberek felismernek, nem bántanak, nem kellemetlen. Figyelem őket, abból élek. De ez feltételezi az is, hogy meg kell, hogy borotválkozzak. Amikor viszont a Balatonon vagyok, elő sem veszem a borotvát… Szép életem volt, és hűséges típus voltam. Általában színházakhoz és a családomhoz is. Ha utóbbihoz mégsem, arról nem beszéltem. (nagyon nevet) Persze csak viccelek. Most már csak a Willendorfi vénusz képét őrzöm a szekrényemben (mutatja), mert ezt a nagypapám egyik testvére, Joseph Szombathy találta meg 1908-ban. 25 ezer éves.

SZÍNÉSZEK

237

ARCOK A KÉPERNYŐRŐLRŐL Kolosi Péter Gönczi Gábor B. Tóth László Geszti Péter Máté Kriszta Bagi Iván Szilágyi János Vitray Tamás

238

Kolosi Péter

„Levelekben oktatnak ki a tévézésből”

„Egy bértárgyaláson jellemzően mindenki többet akar, és ilyenkor kezdődik az alkudozás. Az a döbbenetes, hogy nem is a legnagyobb nevek alkudoznak. Egyszer nagyon szerettem volna megegyezni valakivel, de nem sikerült. Az utolsó ajánlatra is nemet mondott. Úgy tudom, az óta megbánta...”

239

- Direkt hagytad nyitva az irodád ajtaját? - Igen. Mindig nyitva tartom, valamennyi megbeszélésnél, vagy tárgyalásnál. Ha zavar, szívesen bezárom. - Nem zavar, csak kicsit szokatlan. - Ez egy laza cég. De a nyitott ajtó is azt jelzi, hogy ide bármikor be lehet jönni. Csak akkor zárom be, ha a vendég kéri. - Mindig így öltözködsz? - Általában igen. Nem tetszik? - Nincs vele bajom, viszont azt hittem, minimum zakóban ülsz itt a főnöki fotelodban, a hatodik emeleti, panorámás irodádban, nem pedig zsebes nadrágban és bakancsban… - Még csak az kellene. Nyilván, ha az alkalom megkívánja, öltönyt veszek, és nyakkendőt kötök. Viszont a legutóbbi társasági eseményre még nyakkendőt sem vettem fel, mert nem volt kedvem. - Sok sztár sírt és nevetett ebben a fotelben az elmúlt években, amelyen most ülök? - Hogyne! Mindkettőre volt példa bőven.

„MINDIG MEGVISEL, HA EL KELL KÜLDENEM VALAKIT” - A sírásokat tudod kezelni? - Igen, bár nem könnyű egyetlen helyzet sem, akár sztárról, akár olyan munkatársról van szó, aki a háttérben dolgozik. Hiszen itt egyformán fontos mindkettő. Nem csak a sztároknak van karrierjük. A televíziós ipar minden része emberekről és érzelmekről szól. A termékünk valahol az emberi érzelmek manipulációja, hiszen egy sorozatnak, vagy egy szórakoztató műsornak az a célja, hogy katarzist érjen el. Viszont azok is emberek, akik ezeket előállítják. Vezetőként ebben a szakmában csak úgy várhatok el az embereimtől bármit, ha figyelek rájuk. Kamera és vágópult mindenütt van, az mindenütt ugyanolyan. Az azokkal dolgozó emberek viszont nem ugyanolyanok. Akkor lehet a munkatársaimtól maximális teljesítményt elvárni, ha magam is emberséges vagyok velük valamennyi élethelyzetben. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne kellene fájdalmas döntéseket hozni, de mindennek megvan a módja. Természetesen hatszor végig kell gondolni mindent, de a legfontosabb,

240

KOLOSI PÉTER

hogy olyan döntés szülessen, amit az adott pillanatban a legjobbnak tartok. - Utólag visszagondolva is azt mondod, hogy minden helyzetben a lehető legjobban döntöttél? - Pontosan ezért jó ez a csapat itt az RTL Klubon, és azért szeretek a munkatársaimmal dolgozni, mert ha valami miatt mégsem voltam biztos a dolgomban, akkor újra, szégyenérzet nélkül fel lehetett vetni a kérdést, és meg lehetett beszélni. Ezek azonban legtöbbször közös döntések voltak, és nem szégyelltük egymás előtt bevallani, ha esetleg ros�szul döntöttünk. Mert természetesen erre is volt példa. 10 évvel ezelőtt például úgy döntöttünk, hogy a választások alatt szüneteltetjük a Heti hetest. A nézők ezzel nagyon nem értettek egyet, és három nap múlva bejelentettük, hogy vissza az egész, mehet minden ugyanúgy, mint előtte. Csináltunk akkor egy gyors közvélemény-kutatást, és rájöttünk, hogy nem lett volna szabad a saját érzéseinkre hagyatkoznunk. - Emlékszel még az első olyan esetre, amikor programigazgatóként el kellett küldened valakit? - Pont a legelsőre? - Azt mondják, csak az első a nehéz… - Nem csak az első nehéz, hanem mindegyik. Akkor is történt ilyen eset, amikor a Fókusz főszerkesztője voltam. Ráadásul olyan embert kellett elküldenem, akit riporterként azóta is lehet ismerni. Aztán több ilyen eset is történt. Természetesen mindegyik megviselt, mert alapvetően az ember nem szeret másoknak fájdalmat okozni. Viszont vannak helyzetek, amikor a döntés elengedhetetlen. Lehet, hogy nagyképűen hangzik majd, amit mondani fogok, de utólag egyetlen ilyen döntést sem bántam meg. Hozzá kell tennem, ilyen azért nem történt túl gyakran, évente talán egy sem. Persze ehhez kell az a szerencsés helyzet is, hogy az RTL Klubnál jól működnek a műsorok. - Ki volt az első olyan ismert ember, akit programigazgatóként helyzetbe hoztál? - Ez nagyon nehéz kérdés. Egy karrier elindításában ugyanis annyian közreműködnek, hogy aki ennek ellenére mégis azt állítja, egyedül indít el valakit, az hazudik. Hiszen még abban sem egyedül döntök, hogy ki kerüljön képernyőre, van erre egy nagyon szűk menedzsment team. Viszont akire személy szerint nagyon büszke vagyok, és ugyan nem csak nekem köszönheti a karrierjét, viszont nagy mértékben támogattam, az Sebestyén Balázs. Már akkor tudtam, hogy több van benne, amikor megláttam a Balázs Showban. Akkor éppen arra a műsorra kerestünk valakit, és ő lett a befutó. Viszont tudni lehetett, hogy nem ez a produkció lesz az utolsó állomás az életében. - Balázs, vagy a többiek, akiket elindítottad az országos karrierjét, ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

241

hálásak utólag a lehetőségekért? - Úgy vettem észre, hogy nem felejtik el. Van, aki kevésbé fejezi ki a háláját, és van, aki jobban. Egyébként én sem felejtem el, hogy kinek mit köszönhetek a karrierem alakulásában. De mondok más példát. Amikor Barabás Évi megkapta Az Év műsorvezetője-díjat, a gála utáni fogadáson odajött hozzám, és azt mondta, soha nem felejti el azt a pillanatot, amikor abbahagyta a Reggelit, ült az irodámban, és azt mondta, „Figyelj, én nem csak egy műsorvezető, hanem egy tévés vagyok, szeretnék is ebben a minőségben dolgozni, segíts”. Úgy került a Fókuszhoz, hogy beszéltem Kotroczó Róberttel, a hírigazgatónkkal, hiszen szervezetileg ez a műsor hozzá tartozik, és javasoltam, hogy ki kellene próbálni Évát. Jól esett, hogy Éva emlékezett erre, és utólag is megköszönte, pedig mindez évekkel ezelőtt történt.

„SENKITŐL NEM LOPTAM MÉG MŰSORÖTLETET” - Számoltam magamban, hányszor jelezte a géped, amióta itt ülök, hogy e-mailed érkezett. Az imént volt pontosan a tizedik ilyen hang. Mennyit kapsz átlagban egy nap? - Százat-százötvenet biztosan. De meg kell jegyeznem, hogy ezek harminc százaléka spam. - Elérhető vagy egy átlag ember számára? - Abszolút. Aki akar, megtalál. - Műsorötleteket, tanácsokat kívülről is kapsz? - A tévézéshez mindenki ért – vagy legalábbis így érzik –, és mindenkinek van ötlete ahhoz, hogy melyik műsort hány órakor kellene adni, stb. Nyilvánvalóan nem tudok mindenkinek hosszú órákat tartani arról, hogy miért nincs igaza abban, amit mond, viszont volt már olyan eset, hogy használtam ötletet, amit ilyen módon kaptam, kívülről. - A levélírók hány százaléka írja azt, hogy ő a te embered, és műsorvezető akar lenni? - Bőven előfordulnak ilyenek is… De egy teljesen civil embernek, mindenféle szakmai előélet nélkül nem javaslok ilyen álmokat. Persze az is lehet, hogy ezen a téren csak én vagyok így megfertőzve, hiszen a Színház és Filmművészeti Egyetemen szereztem a másod-diplomámat tv-rendező, műsorvezető szakon. De ez csak egy része a dolognak. Egy műsorvezető ugyanis semmivel nincs kevésbé kiszolgáltatottabb helyzetben, mint egy színész. A pályafutása során ugyanis a legtöbb esetben nem ő fog dönteni a sorsáról. Nem árt mellette más szakmát is kitanulni, jó esetben a tévés szakmák bármelyikét. Butaság lenne azt gondolni, hogy ha valaki képernyőre kerül műsorvezetőként, attól fogva, meg lesz oldva az élete.

242

KOLOSI PÉTER

Hiszen még akkor is, ha ő éppen jó abban a műsorban, ki tudja, meddig sikeres maga a produkció? Ráadásul háromszáz tévében dolgozó emberből mindössze húsz kerül képernyőre, és, hogy ki kerül a húsz közé, az nagyon sok mindentől függ. - Például? - A legfontosabb, amit már említettem, hogy mennyire marad sikeres a produkció. A csatornánál soha nem műsorvezetőkben, hanem műsorokban gondolkodunk. Tehát nem azt nézzük, hogy egy adott személynek milyen műsor állna jól, hanem egy kitalált műsorra keresünk embert, aki szerintünk a legalkalmasabb a feladatra. Viszont ha az adott műsor nem megy, akkor a műsorvezető miatt nem fogjuk képernyőn tartani. Emellett, aki tehetséges, annak több műsor is jól fog állni, és eszünkbe jut műsorvezetőként. Úgy gondolom, ebben a házban mi mindig komolyan gondolkodtunk arcokban, és sokan hosszú évek óta itt vannak nálunk. Olyat viszont elképzelhetetlennek tartok, hogy valaki minden szakmai tapasztalat nélkül megjelenjen, és műsort kapjon. Nyilván volt már erre is példa, mondjuk Majka esetében (persze, azért ott is kellett hozzá a Való Világ, mint „ugródeszka”), de ma már nem gondolnám, hogy valaki az utcáról beesve vezetne egy produkciót. Nem akarom túlmisztifikálni ezt az egészet, de ez valahol olyan, mintha valaki a műtőbe esne be, és elkezdene operálni. - Azok, akik ismerik a szakmát, és már képernyős múltjuk is van, hogyan jelzik neked, hogy még élnek és gondolj rájuk? - Ez nagyon változó. Van, aki e-mailben, van, aki telefonon, és olyan is akad, aki személyesen. - Ha időpontot kérnek tőled, és tudni lehet, hogy munkát akarnak kérni, akkor is találkozol velük? - Nem emlékszem olyan esetre, hogy bárkinek is nemet mondtam volna az utóbbi időben. Viszont jellemzően azt szoktam kérni, hogy mielőtt találkozunk, írja le néhány sorban, mit szeretne. A bizalmatlanabbja, persze nem írja le, mert fél, hogy ellopjuk, de ez az eset, amikor azt mondom, nincs mit kezdenünk egymással, mert a legfontosabb a bizalom. Mi még soha nem loptunk el senkitől műsorötletet! Viszont ha valaki veszi a fáradtságot, és leírja, két lehetőség van. Vagy már a válasz e-mailben elmagyarázom neki, miért nincs szükség erre, vagy éppen találkozunk, és beszélünk. Kell, hogy legyen egy minimális szűrő, mert az senkinek sem jó, ha feleslegesen idejön. Csak halkan jegyzem meg, több olyan eset is előfordult már, amikor valaki a saját ötletét sem tudta leírni…

„A SZELLEMVASÚT CÍMŰ PRÓBÁLKOZÁSUNKRÓL NE BESZÉLJÜNK…” ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

243

- Ahogy eddig beszéltél, úgy tűnt, hogy az RTL Klub programigazgatójának élete csupa móka és kacagás. Valóban ennyire sima és gördülékeny lenne a munkád? - A fenét. Vannak olyan helyzetek, amikor az ember feszültebb. Például, amikor heteken keresztül vitatkozunk egymással egy tehetségkutató zsűrijén. Akkor akadnak olyan percek, amikor egy-egy hosszabb vita után az embernek semmihez sincs kedve. Programigazgatóként vannak ennél is kellemetlenebb feladatok. Például a válság közepette meghatározni az éves büdzsét, és arról dönteni, mi az, ami bekerülhet ilyenkor a programba, és mi az, ami nem. Persze néha így is becsúszik egy-egy hiba, és időnként kipróbálunk olyan dolgokat, amelyek kimenetelében magunk sem vagyunk biztosak. - Melyik produkciótokra nem vagy büszke? - Volt például egy Szellemvasút című próbálkozásunk. Nem tudom, emlékszel-e rá. - Nem. - Ennek nagyon örülök. Akkor nem is kell erről beszélnünk. - Majd rákeresek a Youtube-on. - Az még nem a Youtube-os korszak volt, szerintem nincs fent. - Várj egy percet, most már kíváncsiságból beírom egy másik internetes keresőbe. Az első találat egy Index cikk 2005. februárjából: „Egy adás után leveszi a műsorról az RTL Klub minden idők egyik legvisszataszítóbb magyar képernyős termékét, az Árkus József-féle Parabola kapitalista reinkarnációját.” - Akkor szerintem erről nem is érdemes több szót váltanunk. Vannak olyan dolgok, amelyek nagyon jó befektetésnek bizonyulnak később, és vannak, amelyek nem. - Az ilyen műsorok gondolom komoly anyagi veszteséggel is járnak. Ki felel ezekért? Ilyenkor téged vesz elő valaki? - Természetesen beszélünk róla, de nincs senki elővéve, mivel minden csapatmunka, és együttesen döntünk több vezetővel. Egyébként olyan még nem történt, hogy egy műsor felborítson egy egész éves költségvetést.

„EGY TÖMEGTERMÉK NEM BÓVLI” - Te tárgyalsz a sztárokkal a gázsijaikról? - Igen. - Milyen intenzitásúak ezek a tárgyalások? - Nagyon változóak. Hol ilyen, hol olyan… (nevet) - Összegeket nyilvánvalóan nem mondhatsz az üzleti titok miatt, arra viszont kíváncsi lennék, az esetek hány százalékban egyezik a

244

KOLOSI PÉTER

két fél véleménye az összegről? - Ritkán. - Mindenki többet akar, mint amennyit adnátok? - Igen, jellemzően mindenki többet akar, és ilyenkor kezdődik az alkudozás. - Ilyenkor mosolyogsz magadban, amikor valaki többre értékeli önmagát? Mi zajlik benned? - Nehéz ezt így megmondani, hiszen vannak olyan személyiségek, akik igenis sokat hozzá tudnak tenni egy produkcióhoz. Nekik nyilvánvalóan jobb az alkupozíciójuk. A sztárokat mindenhol meg kell fizetni. - Ti megfizetitek? - Szerintem meg. - Előfordult már, hogy kizárólag a pénzen bukott el egy ismert ember szerződtetése? - Többször is, és az a döbbenetes, hogy nem is a legnagyobb nevekkel. Személyeket nyilván nem mondok, de volt valaki, akivel nagyon szerettem volna megegyezni, sok időt áldoztam rá, mégsem sikerült. Aztán eljött egy pont, amikor azt éreztem, ez már nem mehet tovább, és egy harmadik személyen keresztül megüzentem neki, hogy ha az utolsó ajánlatra is nemet mond, akkor ennyi volt. Nemet mondott, de úgy tudom, az óta megbánta. - Ezt honnan veszed? - Onnan, hogy már többször is vissza szeretett volna jönni. - Feltűnt az óta más csatornán? - Igen, de sem pénzben, sem megbecsülésben nem tart ott, ahol nálunk tarthatna. - Hiányzik a képernyő? - Nem, és ezt nagyon őszintén mondom. Saját döntés volt, amikor abbahagytam a Fókuszt. Csinálhattam volna a kettőt is együtt, de nem akartam. Négy évig voltam a Fókusz élén, fontos időszaka volt az életemnek, de elég volt. Sokkal érdekesebb számomra ez a munka, és nem is vágyom vissza a képernyőre, sem a műsorba. - Mit nézel szívesen a saját produkcióitok közül? – A XXI. Századot és a Házon kívült nagyon szeretem, pedig azok területileg nem is hozzám tartoznak. Nézőként azonban kifejezetten kedvelem. De a szórakoztató produkcióinkat is szerettem. Annak idején Benkő feleségkereső műsorát is. Kértem is a kollégákat, hogy ne mutassák meg előre, mert annyira szórakoztat, hogy megnézem majd otthon, a tévében. Értelmiségi körökben divat cikizni ezt a műfajt. És divat „legagyizni”. Pedig aki gagyizik, az nincs tisztában a szó jelentésével. A gagyi ugyanis azt jelenti, hogy bóvli. Márpedig egy tömegtermék nem bóvli.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

245

Attól még, hogy ülnek öten egy asztal körül, és magas kultúráról beszélgetnek, még lehet nagyon gagyi. A mi műsoraink nagyon profin megcsinált produkciók. Az ország legnagyobb televíziója természetesen tömegekhez akar szólni, és azt olyan műsorokon keresztül teszi meg, amelyeken keresztül szólhat hozzájuk. Ma már több mint 80 magyar nyelvű csatorna fogható, és nem igaz, hogy ezeket nem érik el az emberek. Nekünk olyan produkciókat kell gyártani, amelyek megfogják a nézőt. Mert igenis mi csináljuk a legjobb tévét az országban. Még akkor is, ha ez esetleg másoknak nem tetszik.

246

KOLOSI PÉTER

Gönczi Gábor

„Ott voltam Londonban Freddie Mercury hamvasztásán” „A Smile együttest mindannyian szerelemnek tartottuk meg az életünkben. Egy hétvégi varázslatnak. Mindenki választott magának egy hivatást, s hét közben azzal foglalkozik. Ha nekem nem lenne a Fókusz, korántsem biztos, hogy ugyanolyan boldog ember lennék, mint most, és ugyanennyire szeretném a zenélést…”

247

Kevés embert láttam eddig olyan csillogó szemmel, és szenvedéllyel beszélni a hobbijáról, mint Gábort. A Fókusz műsorvezetője olyan hévvel, lelkesedéssel, és büszkeséggel mesélt zenekaráról, mintha csak a saját gyerekéről tenné mindezt. Igaz, a Smile Showtime Band az ő gyereke is, no meg a barátaié. A gyerek pedig már 26 éves, hiszen 1991-ben alapították. A beszélgetés gerincét is a csapat elmúlt több, mint két évtizede adta. – Mi köze a Smile-nak Freddie Mercuryhoz? – 21 évvel ezelőtt 16 éves, másodikos gimnazista voltam. Néhány barátommal együtt fanatikus rajongói voltunk a Queen zenekarnak. De olyannyira fanatikusok, hogy még Freddie Mercury hamvasztárásra is elutaztunk Angliába. Felültünk egy Londonba tartó buszra... Vittünk egy transzparenst, hogy Freddie örökké élni fog, és letettük az ajtaja elé. Mondanom sem kell, ez volt álmaink netovábbja. Majd nem sokkal később, az énekes halála kapcsán, meghirdettek itthon egy versenyt, ahol amatőr előadók adhatták elő a Queen dalait. Úgy gondoltuk, hogy azt a fajta túláradó szeretetet, amit a zenekar iránt táplálunk, csak úgy tudjuk kifejezni, ha eljátsszuk a dalaikat. Persze egyáltalán nem tudtunk zenélni, de mindenképp meg akartuk tanulni a számaikat. Mivel édesapám régen zenész volt, annak idején még Ki mit tud-ot is nyert, azt mondta, fiam, végre megjött az eszed, ezért támogatta minden elképzelésünket. Vett nekünk egy ócska hangfalat, meg mikrofont, tehát az alap motyót összerakta, és attól fogva a szobámban próbálhatott is a zenekar. Egyikünk sem játszott semmilyen hangszeren, de úgy voltunk vele, hogy ha törik, ha szakad, mindenképp megtanuljuk ezeket a számokat. Később aztán úgy ítéltük meg, hogy még nem vagyunk alkalmasak arra, hogy ezen a versenyen elinduljunk, ettől függetlenül nagyon élveztük azt, hogy így hatan együtt vagyunk, és zenélgetünk. A legjobb barátok voltunk, s elhatároztuk, hogy együtt is maradunk.

„ÉVEKIG PLAKÁTOKAT RAGASZTOTTUNK ÉJJELENTE” Egy idő után aztán úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy nagyközönség elé

248

GÖNCZI GÁBOR

lépjünk a produkciónkkal. Ezért kiraktunk az iskolában három plakátot, hogy este buli van, majd a koncertre összegyűlt a teljes tanári kar, és az iskola diákságának 90 százaléka. És ezek az emberek a buli első pillanatától az utolsóig végigtáncolták az estét. Másnap az olyan csajok is odajöttek hozzám, és autogramot kértek, akik korábban tudomást sem vettek rólam. Azt gondoltam, itt a kánaán, megérkeztem a földi paradicsomba. Attól fogva mindent megtettünk azért, hogy mi legyünk a legjobbak, és nekünk legyen a legjobb felszerelésünk az országban. Non-stop próbáltunk a szobámban, sokszor még a tanulás rovására is. És non-stop dolgoztunk, hogy legyen pénzünk. Például évekig ragasztottunk éjjelenként plakátot. Ez volt a legdurvább, hiszen furcsa érzés, hogy más zenekarok plakátjait viszed, miközben te akarsz ott állni a színpadon. – Kik voltak akkoriban a menő bandák? – Ne az „A”-kategóriás zenekarokra gondolj, hanem olyanokra, akik annak idején az Almássy téri Szabadidőközpontban telt házakat produkáltak. Mondjuk a Cadillac együttes. Mindez 1992-1993 környékén történt. 17 évesen este 8-kor rendszeresen indultunk plakátot ragasztani a Keletitől kezdve a Blahán át a Deák térig. Télen a nagy mínuszokban majd szétfagytunk, amikor a hideg plakátragasztót trancsíroztuk a vödörben. De nem csak ezzel kerestünk pénzt. Mindent elvállaltunk. Szendvics-emberkedtünk, roadoltunk különböző zenekaroknak. Nem tudom elmondani, hány színpadi elemet pakoltam fel szintén más együtteseknek. De voltunk jegyszedők, ruhatárosok rendezvényeken. Minden megkeresett fillért toltunk vissza a zenekarba, s egy idő után olyan technikai felszerelésünk lett, amilyen csak keveseknek volt az országban. Azzal a cuccal akár egy utcabált is meg tudtunk csinálni. Akkoriban ezt még a legmenőbb zenekarok sem minden esetben mondhatták el magukról. Ebben az időszakban kezdett a rendezvénypiac kialakulni Magyarországon. Csőstül jöttek a multicégek, egyre gyakoribbak lettek a céges rendezvények, megalakultak a rendezvényszervezők, mi pedig ott voltunk készen a teljes repertoárral, a fellépő ruhákkal, és a motyónkkal. 18 évesen azt tudtuk mondani, hogy bárhová elmegyünk játszani, mert mindenünk megvan hozzá. S miután akkor nem nagyon volt ebben konkurencia, hamar kedvencekké váltunk ebben a körben. – Ezek szerint hamar elkezdtetek keresni is. Hogyan osztoztatok a bevételen? – Testvériesen. 26 éve mindig egyenlő arányban osztottuk el a pénzt. Ez a hat barát 16 évesen vérszerződést kötött egymással, amit a mai napig tartunk. Akkor azt mondtuk, akármi lesz a jövőben, ezt mindig így, hatfelé fogjuk osztani. Ebből nálunk soha nem volt vita. Meg egyébként is, mivel mindig rengeteg a feladat, mindenki egyformán ugyanannyit dolgozik.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

249

– Szerelem a zene? – Abszolút. Egymásba is szerelmesek vagyunk (nevet), és az együtt zenélésbe is. Néha azt szoktam kérdezni, hogy bírja az életet, akinek nincs zenekara? El sem tudom képzelni, hogyan lehet e nélkül létezni. Az egy csoda, amikor valaki felmegy a színpadra. Én például a mai napig úgy izgulok egy klubkoncert előtt, mint 26 évvel ezelőtt. Pedig a klubjaink rendszeresen tömve vannak, és mindig jó a hangulat, de nekem ez sem elég. Koncert előtt egy órával hozzám sem lehet szólni, olyan ideges vagyok, hogy minden összejön-e. Ha barát, rokon, ismerős, vagy kolléga van jelen a bulin, rosszul vagyok. Az olyan extra feszültséget okoz bennem, hogy szerintem egyszer infarktust fogok kapni miatta. Persze aztán mindig minden sikerül, de mégis… Nekem pedig így jó.

„TÜSZŐS MANDULAGYULLADÁSSAL ÉS HANGSZÁLPROBLÉMÁKKAL IS FELMENTEM A SZÍNPADRA” – Egyszer azt hallottam valakitől, hogy akkor tudsz igazán jót csinálni, ha valóban izgulsz a produkció előtt. – Érdekes, hogy te is ezt mondod. Képzeld, 18 év után elmentem egy énektanárhoz, mert úgy éreztem, hogy kezdi nem bírni a hangom a koncerteket. Segítség kellett, mert 17 éves koromtól túlerőltettem a hangszálaimat. A gégészek már kamasz koromban azt mondták, hogy meglásd, ezt meg fogod még bánni. Mert én tüszős mandulagyulladással, vagy hangszálgyulladással is simán felmentem a színpadra. Inkább rárecsegtettem, ráhörögtem. Ennek meglett az eredménye, mert másfél éve érzem, hogy valami nem stimmel. A koncertjeink utolsó óráit már nem bírtam annyira, sokszor még a konferálás is nehezemre esett. Nagyon megijedtem, és elmentem egy gégészhez, aki megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, nem lát elváltozást. Aztán felkerestem egy énektanárt. Dékány Endrének hívják, legendás tanár a szakmában. Sinkovics Imrétől kezdve a legnagyobb szakmai óriásokat tanította beszéd-és énektechnikára. Csodát tett velem. Kiderült, hogy hangképzési problémáim voltak, ez okozta a gondokat, de megoldottuk. Azóta jobb a hangom, mint valaha. 18 év után értettem meg, mit jelent igazából az éneklés, s hogyan kell egyáltalán szépen énekelni. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy pont az énektanárom mondta, hogy aki komolyan veszi a színpadot, az minden fellépésén izgul. Még az utolsón is, 80 évesen. És itt a régi öregekkel példálózott. Majd megnyugtatott, hogy jó úton járok. Hiszen ha izgulok, akkor fontos számomra a színpad. Erről jut eszembe: egyszer láttam Bécsben Tina Turner koncertjét. Na oda minden zenészt kivittem volna, még az itthoni nagy öregeket is,

250

GÖNCZI GÁBOR

és leültettem volna őket az első sorba, hogy akkor nézzék meg, mit jelent alázatosnak lenni. És hogyan kell kezelni a közönséget.

„NEM RONTOTT EL BENNÜNKET AZ ÉLET” – Egyetlen barátságot sem könnyű 26 éven át életben tartani, nemhogy hatot. Mi a titok? – Úgy, hogy ezek valódi, szoros kapcsolatok, és nem rontott el bennünket az élet. Sem a pénz. Pedig elhiheted, hogy mindegyikünk sorsa, privát élete ezerfelé ment közben. Amikor nem koncertezünk, akkor is együtt megyünk síelni és nyaralni is. Ha pedig valakinek ünnepelnivalója van, csak áthívja a többieket. – Mindenesetre a kezdeti hatosfogathoz képest mára jó sok taggal bővültetek. – Folyamatosan bővülünk. Fúvósokkal, énekesnőkkel. A bővülések is mindig úgy zajlottak, hogy gondolkodtunk, de jó lenne mondjuk egy szaxofonos. Kipróbáltuk, nagyon jól szólt, de akkor mondtuk, hogy vegyünk még be mellé másik három fúvóst, mert az még jobban szól. Az énekesnőkkel is ugyanígy voltunk. Ne csak egy legyen, hanem kettő. De ha már kettő van, legyen inkább három, mert az még jobban szól, és látványban sem utolsó. Vagy legyen akkor már négy… (nevet) – Furcsa ellentmondást érzek. Csillogó szemmel beszélsz a zenekarodról, mégsem volt ez akkora szerelem, hogy ne ebben gondolkodj főállásban. – Erre mi már régen megtaláltuk a magyarázatot. Ezt a zenekart tényleg szerelemnek tartottuk meg az életünkben. Egy hétvégi varázslatnak. Mindenki választott magának egy hivatást, s hét közben azt csinálja. A zenekari tagok nagy része egyébként az üzleti életben dolgozik. Nekem alapvetően a Fókusz tölti ki a mindennapjaimat, tehát egyikünk életébe sem fért bele soha igazán, hogy nekifeküdjünk akár egy nagylemez elkészítésének. Egyszer ugyan elkezdtük, kipróbáltuk, de elég is volt. Ahhoz, hogy egy teljesen más vonalon elindítsuk a zenekar szekerét, mindenkinek fel kellett volna adnia az állását. És nem biztos, hogy most beljebb lennénk. Ha nekem nem lenne a Fókusz, korántsem biztos, hogy ugyanolyan boldog ember lennék, mint most, és ugyanennyire szeretném a zenélést. – Jobb, hogy így alakult? – Jobb. Sok – egyébként kiváló – zenészen látom, hogy nem könnyű a showbizniszben manapság. A válság miatt visszaestek a fellépések, kishíján megszűnt a lemezeladás, vagy éppen a menedzsmentre, jogdíjelosztásra panaszkodnak. Nekünk nincs ilyen problémánk, mert ez csak hobby. ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

251

Ha egész héten zenélnünk kellene, a hétvégére elvesztené a varázsát. Egy hosszú, munkával teli hét után annyira ki vagyunk éhezve már egymásra, a zenélésre, hogy azt szoktuk mondani, mutassanak rá a színpadra, és már megyünk is. Nekünk ez tényleg szerelem. Sokszor sokkal több időt zenélünk, mint amennyire szerződtünk. Ezt sajnos sok hozzánk csapódó, profi zenész nem értette, nem tudta magáévá tenni. Volt például egy szakmában elismert énekesnő, akit bevettünk volna a zenekarba. Neki viszont nem tetszett, hogy leszerződtem háromszor egy órára egy bulira, s az első menetben egy óra húsz percet nyomtunk. Szünetben mondta is, hogy akkor a következő ugye rövidebb lesz. Nem is értettem, miért kérdez ilyet. Miért lenne rövidebb? Én soha nem nézem az órámat. Ha táncolnak az emberek, taps van és ováció, nem fogom leültetni őket csak azért, mert nekünk papíron szünetünk lenne. A „híres énekesnő” szerint ez így nem profi. – Drága a Smile zenekar? – Nem olcsó, de ez nem azt jelenti, hogy bármelyikünk jól keresne vele… (nevet) – Van egyáltalán szabad hétvégétek? – Csak akkor, ha csinálunk magunknak, s arra az időszakra nem vállalunk bulit.

„IGENIS MEG KELL ÉLNI A CSODÁT” – Te tárgyalsz? – Isten ments! Túl jószívű vagyok. Pár évig én voltam a zenekarvezető, és engem mindenre rá lehetett dumálni. Ma már én is csak egy sms-t kapok, hogy a héten, hová, hányra kell érkeznem. Sokan kérdezik, hogy miért vagyunk ennyien a színpadon. Nem véletlenül vannak a legtöbb együttesben hárman, vagy négyen, hiszen akkor kevesebb felé megy a gázsi. Nekünk azonban a zenélés a perverziónk, és nem pénzkereset. Persze mi is meg tudnánk csinálni mindent zenei alapra, és hankizhatnánk, de az már nem lenne olyan. Egyszer csináltunk egy koncertet egy mai nagyon menő zenekarral… – Akiknek gondolom ugyanúgy nem árulod el a nevüket, mint előbb a híres énekesnőnek… – De nem ám! Nem is a nevük a lényeg, hanem hogy tényleg nagyon híresek… (nevet) No és ez a híres zenekar minden fúvóst, illetve a női vokált is zenei alapról nyomta. Vagyis „CD-ről”. Mi pedig amikor felmentünk utánuk a fúvósainkkal, meg az énekesnőinkkel, mindenki érezte a közönség soraiban, hogy valami történik. És lehet, hogy néha begerjed a pozan elé kitett mikrofon, de mégis van ennek valami varázsa. Igen, kereshetnénk vele jobban, de inkább azt mondjuk, éljük meg a csodát.

252

GÖNCZI GÁBOR

A gázsit pedig leginkább visszaforgatjuk. Folyamatosan fejlesztünk. – Már javában zenéltetek a Smile-lal, amikor országosan ismertté váltál a Fókusz révén. – Sokan kérdezik koncerten is, hogy mennyiben változott a zenekar megítélése, mióta ismert lettem. Nyilván felfelé pozícionált a szereplés. Az is érdekes, hogy előtte is sokat zenéltünk, de attól fogva, hogy a Fókusz által ismert lettem, egészen másfajta rendezvényekre hívtak. A zenekar kezdetekor például az első nyolc évben folyton gólyatáborokba jártunk, különböző egyetemi napokat csináltunk. Huszonévesen mindig a Pa-Dö-Dőt, a Ladánybene 27-et és a Smile-t hívták gólyabáli szezonba. Miután azonban műsorvezető lettem, teljesen eltűnt ez az ifjúsági vonal. Jöttek a multicégek, a bankok, a kereskedelmi és iparkamarák, minisztériumok, nagy állami vállalatok. Elképesztő módon megváltozott az irány. És sajnáltam, hogy nincs gólyabál. Sok év után most kezdünk újra visszatérni ebbe a világba is. De játszunk falunapokon is. Néhány éve volt egy emlékezetes eset. A süttői falunapokon zenéltünk, ahol odajött hozzám egy néni. Azt mondta, amióta meglátta a plakáton a nevemet a zenekarral, azóta erre a napra készül. Elment fodrászhoz, felvette a legszebb ruháját, hiszen neki fontos ez a találkozás. Elmondhatatlanul jó érzés volt! Én annyira megszorongattam azt a nénit! Azt sem tudtam, hogyan köszönjem meg, az érzést, amit adott. És sok ilyenre van példa. Nagyon örülök a Fókusz és a zenélés kettősségének. Mert a Fókuszban ülünk egy dobozban, megpróbáljuk kitalálni mi kell az embereknek, izgulunk a nézettségért, de nem vagyunk ott az emberek nappalijában. Amikor viszont elmegyünk vidékre a zenekarral, ez kézzelfoghatóvá válik. Sokszor van olyan, hogy azt mondják, Gábor, amióta van Fókusz, minden adást megnéztem. Ilyenkor vigyázban áll az összes szőr a kezemen, a hátamon. – A Fókuszba illő történetekkel is megtalálnak koncert előtt, vagy után az emberek? – Hogyne! Nyitott vagyok ezekre a történetekre. Többször hívtak már le zenélésből a színpadról, s elmondják, mi történt velük. Számtalan anyag született már így. A koncerteket kicsit a Fókusz közönségtalálkozójának fogom fel. És tudom, hogy így van vele Barabás Évi is, és így volt vele annak idején Marsi Anikó, vagy Holló Márti. Ha elmegyünk valahová, akkor mi ott a Fókusz egy szeletei vagyunk. Nincs ezzel gond, hiszen ebből élünk, hogy embereket találunk meg, és a történeteikkel foglalkozunk. A Fókuszban is az a jó, mint a zenekarommal. Hogy olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Ma például nagy boldogság ért, mert mielőtt indultam volna hozzád, megtudtam a tegnap esti adás nézettségét, ami extra jó lett, 46 százalékot értünk el. Ezért indiánszökellésben jöttem erre az interjúra is.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

253

Látod, ez is azt bizonyítja, hogy a befektetett munka előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét. Sok emberrel találkozom, akik panaszkodnak, hogy ez, vagy az nem megy. De amit az ember iszonyatosan akar, és tesz érte, annak egészen egyszerűen működnie kell. Például, ha jönnek hozzánk a Fókuszba új emberek, gyakornokok, az első órában leveszem, hogy abból lesz-e valaha riporter, vagy sem. Látom rajta, hogy élete legnagyobb eseménye-e, hogy betette hozzánk a lábát, vagy pedig megúszásra játszik. – Melyik az általánosabb? – Általában az első verzió, mert akik eljutnak hozzánk, azok már átesnek egy nagyobb szűrésen. De, ha látom, hogy valakiben van spiritusz, akkor leültetem magam mellé, s elmondom neki, szerintem hogyan lesz belőle jó riporter. Nem erőltetem rá a saját stílusomat, de rávezetem, hogyan találja meg önmagát.

254

GÖNCZI GÁBOR

B. Tóth

László

„Le kell pergetni magunkról a problémákat”

www.poptarisznya.hu

„Az aggódás mindig bajhoz vezet. Nem szabad, hogy a gondok, problémák a válladra, mert ha ezek rád telepednek, attól a pillanattól kezdve meghatározzák az életedet. Alapjáraton roppant vidám pali vagyok, nehezen lehet kihozni a sodromból. Ha mégis kihoznak, akkor pillanatok alatt visszazökkenek...”

255

– Úgy nyilatkoztál egyszer, hogy téged nem nagyon lehet kategorizálni, mert nemes egyszerűséggel a „Bétót“ vagy. – Valóban mondtam ilyet, de ezt nem én találtam ki. Amikor először hallottam ezt, kicsit megrettentem, mert nem volt pozitív csengése. Azt hittem, valamit nagyon rosszul csináltam, mert azt mondták, „ez olyan bétótos volt“. Aztn gondolkodtam, és rájöttem, hogy ez így nagyon jó, mert nem lehet ráhúzni egy kaptafára. Nem a szabályok, és nem a kaptafák határozzák meg azt, amit csinálok. – Az fontos volt, hogy valamiben első legyél? – Fontos. Cintula volt az elso disc jockey Magyarországon, Dévényi volt a legelső könnyűzenei műsorvezető, én pedig elsőként diszkóztam és műsort vezettem egyszerre. Már akkor is több mindent csináltam. Turnéztam zenekarokkal, és saját lemezklubom volt a Fővárosi Művelodési Házban. – Melyikben voltál igazán jó? – Szerintem mindegyikben. – És melyikben voltál művészien jó? – A legsikeresebb kétségtelenül a rádióban voltam, de nagy kérdés, hogy mit hívunk művészetnek. Mondok egy példát, Omega - Gyöngyhajú lány. Mindenki ismeri a dalt, ami érzéseket vált ki belőled, de ezeket az érzéseket én el tudom mondani, mert belőlem is kiváltja. Ezt úgy tudom elmondani, hogy rendkívüli módon passzol a zenéhez, és a kettő együtt újabb érzést tud kiváltani. De ha Presser nem írja meg a Gyöngyhajú lányt, mehetek a francba az érzéseimmel, a dal nélkül az kevés lenne. Soha nem tartottam magam „disc jockey műuvésznek“. Olyan ember voltam, vagyok, aki előbb észreveszi a jót, és ezáltal segíteni tud a művésznek, hogy segítsen a zenéjét eljuttatni a közönséghez. – Milyen a valódi éned? – Alapjáraton roppant vidám pali vagyok, nehezen lehet kihozni a sodromból. Ha mégis kihoznak, akkor pillanatok alatt visszazökkenek. Egy ordítással vagy egy ajtóbecsapással nagyjából véget is ér a dolog, Annak idején a rádióban is mindenki tudta, hogy ha ordítok, akkor sincs semmi baj. A vidámságban, a nevetésben hiszek, erről az oldalról közelítem meg az életet. Ha valaki nem szereti a zenét, és még nevetni sem tud, annak nagyon kellemetlen percei lesznek ebben az életben .

256

B. TÓTH LÁSZLÓ

– Egy ember nem lehet mindig vidám. – De igyekezni kell annak maradni. Én soha nem mutatom, ha valami bánt. Lerendezem magamban. Az aggódás mindig bajhoz vezet. Nem szabad, hogy a gondok, problémák üljenek a válladra, mert ha ezek rád telepednek, attól a pillanattól kezdve meghatározzák az életedet. Le kell rázni őket!

„NEM AZ EMBEREK FEJE FELETT, HANEM EMBEREKNEK KELL RÁDIÓZNI“ – Meg lehet tanulni a szakmádat? – Inkább érezni kell. Természetesen minden szakmát meg lehet tanulni. Ezt is. Ma már mindenkinek vannak otthon zenéi, a rádiók sem attól működnek, hogy nekik megvan, nekem meg nincs, mert mindenkinek megvan. Hogy te szívesen hallgatsz egy rádiót, az dönti el, hogy jó hangulatot teremt-e számodra. Mitől teremt jó hangulatot? Részint a szövegtől, de elsősorban a zenétől, ahogy azok következnek egymás után. Ha tíz zenéhez értő és rádióban dolgozó szakember kezébe adsz tíz darab lemezt - köztük Bill Haleyt, Elvis Presleyt, Queent -, mindegyik más sorrendben fogja lejátszani. Na, ezt nem lehet megtanulni! Ez egy belőled fakadó érzék, amitől te jó leszel vagy rossz. –És mi van a műsorvezetéssel? – Amikor beszélsz, a mindenkori érzéseidnek megfelelelően kell beszélni, hogy a hallgató azt érezze, ugyanolyan ember vagy, mint ő. A front téged is ugyanúgy nyom, ezért lassabban beszélsz, és nyugodtan elmondod, hogy rohadt nagy front van. Más is érzi, nem csak én... Emberi hangot kell megütni, amit úgy fogalmazok meg, hogy nem az emberek feje fölött kell rádiózni, hanem az embereknek kell rádiózni. Számtalan olyan rádió van, ami nagyon elegánsan, amerikai módszerrel az emberek feje fölött rádiózik. Ismeretlen hangokkal, nagyon jó zenékkel, de elsiklik az egész. Én nem szeretem az ilyen „előkelő“ rádiókat, hanem az embercentrikus rádiót szeretem, amikor viszonyunk van egymással, és a műsorvezetők ugyanúgy beszélnek a mikrofon mögött, mintha egy társaságban lennének. Ezt azonban csak egyféleképpen lehet: ha az agyadban van, amit mondani akarsz, és nem egy papírról olvasod föl. – Spontán kell mindent előadni? – Igen, és ez a legnehezebb. Hofi mondta annak idején, hogy az improvizációt kell a legtovább tanulni. De ehhez baromi sok gyakorlat kell, sok-sok mikrofon előtt eltölött óra. A műsorvezetés nem úgy működik, hogy csak úgy leülök oda. Először is el kell jutnod abba a stádiumba, hogy tök mindegy, tartanak-e eléd mikrofont, vagy nem, egy másodpercre nem remeghet meg a hangod, ha bekapcsolod a mikrofont! Számtalan esetet láttam, hogy amikor nem voltak adásban műsorvezetők, ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

257

ökörködtek, majd mikor kigyulladt a piros lámpa, komolyra váltottak, és jött a „kedves hallgatóink“. Ez egy baromság! Abban a pillanatban is ugyanolyannak kell lenned, mint adás előtt vagy után. – Néhány évvel ezelőtt azt mondtad, annyi kevés jósággal találkozol a világban, hogy apró gesztusoktól is meg tudsz hatódni. – Ez ma még inkább igaz. Annyira ki vagyunk éhezve a jóságra, ami ebben a rohanó, rideg világban sajnos egyre ritkább. Keblemre tudnám ölelni azt az embert, aki kivág elém az autójával, és felteszi a kezét. Ha pedig még ki is száll, és elnézést kér, akkor még boldogabb vagyok. Ezek azok az emberi gesztusok, amelyeket igenis gyakorolnunk kell egymással szemben, hogy ne legyünk teljesen állatok. Igenis a szeretetet és a jóságot vissza kell hozni.

„MINDIG TISZTELTEM A NŐKET, SOHA NEM GYALOGOLTAM ÁT RAJTUK“ – Hogy állsz a szerelemmel? – Tudod te, hány éves vagyok? 1947-ben születtem. A szerelmet én már teljesen másképp közelítem meg. Kiéltem már magam a nők tekintetében. Van egy feleségem hosszú évtizedek óta, akit nagyon szeretek. – Annak idjén nagy csajozó voltál? – Nagyon! Vadul és kiszámíthatatlanul. Persze, ez a szakmámból is adódott. – Kihasználtál minden lehetőséget? – Ki! Ugyanakkor a nőket mindig tiszteltem, nem gyalogoltam át rajtuk. Ha nekem valaki tetszett, az csak akkor volt számomra fontos, ha én is tetszettem neki. Úgy soha nem ismerkedtem, ha láttam, csak azt élvezi a másik, hogy a színpadról lejövő B. Tóth most épp mellette áll. – Mennyire változtatta meg az életdet, hogy neved lett? – Semmennyire. Ugyanolyan tökkelütötött maradtam, mint előtte. Én egy másodpercig nem voltam ideges, ha autogramot kértek az utcán,vagy vis�szaintegettek. Úgy fogtam fel, hogy a szakmám azzal jár, hogy az ember a kirakatban van. – Szakmai kérdésekben mindig következetesen vagy inkább érzelmek alapján döntöttél? – Inkább következetesen. Nem kapkodtam, és nem rohangáltam egyik pozícióból a másikba. A magnósklubtól kezdve inkább folyamatosan építettem, és azt figyeltem, hogy milyen plusz ágba lehet még bekapcsolódni. Megnósklub, diszkó, rádió, televízió, lemezkiadás. Ezért volt fontos, hogy állandó rádióműsorom legyen, amire sok egyebet rá lehet építeni. Rengeteg szépet kaptam ettől a műsortól. Jó életem volt, és most is az van, nem cserélném el semmire.

258

B. TÓTH LÁSZLÓ

Geszti Péter

„Szórakoztat az élet dramaturgiai játéka”

„Figyelem az embereket, és látom, nem veszik észre, hogy szabadok, nincsenek tudatában annak, hogy bármit csinálhatnak az életben, mert nincs vesztenivalójuk. Addig, amíg a környezetedben lévő emberek egészségesek, nincs vesztenivalód. Még akkor sem, ha fél évig rosszabbul megy a sorod, esetleg nincs annyi pénzed, mint korábban, vagy el kell válnod attól, akivel együtt éltél”

259

– Mi jut eszedbe, ha a holnapra gondolsz? – Harmónia. Soha nem féltem a holnaptól. Addig, amíg a környezetedben lévő emberek egészségesek, nincs vesztenivalód. Még akkor sem, ha fél évig rosszabbul megy a sorod, esetleg nincs annyi pénzed, mint korábban, vagy el kell válnod attól, akivel együtt éltél. Megszokásokból és megrögzöttségből áll az élet, pedig sokkal érdekesebb dolgokat is lehet csinálni. Én mindig találok magamnak új játékokat. A pályám elején olyan szerencsésen alakultak a dolgok, annyira kön�nyedén ment minden, hogy nagyon sokszor elgondolkodtam, vajon ez nekem, vagy a rendszerváltásnak köszönhető? Mi a lendület, és mi a tehetség? Mi a szerencse, és mi a teljesítmény? Ha őszinte akarok lenni, csak a kilencvenes évek vége felé kellett megküzdenem bizonyos dolgokért, de addigra már voltak mögöttem olyan sikerek, amelyek erőt, és hitet adtak. – Sokan irigylik azt a tulajdonságodat, hogy mindenen könnyen tovább tudsz lépni. – Nem irigykedni kell, hanem először önvizsgálatot tartani, magunkba nézni. 18 éves koromban egy évig szinte folyamatosan kórházban voltam, mert többször is operálták a szememet. Átéltem, milyen érzés megnyomorodni. Akkor jöttem rá, hogy az igazi nagy baj a betegség. A baj az, amikor meghal az apád, és végleg elvesztesz valakit. Az ilyen tragédiák mellett semmi sem igazi baj. Nem baj, ha ma rosszabb a kedved valamiért, holnap majd jobb lesz, mert minden megfordul. Engem szórakoztat az életnek ez a dramaturgiai játéka. Voltak olyan pillanatai az életemnek, amikor azt hittem, itt vége a világnak, majd két nappal később kiderült, hogy minden megy tovább a megszokott kerékvágásban. Sokat erősödtem. – Ha már szóba került a halál, beszéljünk a születésről is. – Arról szívesen. Érdeles, hogy a kislányaim érkezéséből minden egyes másodpercre élénken emlékszem. Minden beégett a retinámba. A fények, a tárgyak, valamennyi rezdülés megmaradt. Pedig nagyon kevés olyan dolog van az életemben, amelyre így emlékszem. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor Edit, a feleségem először magához ölelte az elsőszülött Sárit a maga kis magzatmázas mivoltában. Abban a pillanatban benne volt a szülés elképesztő ereje, és valamennyi szeretete.

260

GESZTI PÉTER

Vannak olyan nők, akik csak bizonyos idő elteltével tudnak közel kerülni a gyerekükhöz. Vannak, akik azon problémáznak szülés előtt, hogy vajon tudják-e majd szeretni a babájukat. Amikor Editre odarakták a kislányunkat, láttam, hogy nálunk minden rendben lesz. Abban a mozdulatban ugyanis, ahogyan magához ölelte, minden benne volt. Ezek a legvalódibb pillanatok az életben, amelyeket nem lehet megrendezni. De hasonlókat mesélhetnék Lenke érkezéséről is. – Amíg nem volt gyereked, olyannak képzelted a szülői szerepet, ahogyan ma megéled? – Majdnem. Azt például sosem gondoltam volna, hogy a legfőbb érzelmi töltetet tőlük kapom majd meg. Beszéltem az imént a koncerteken való tudatos megállásról. Évekig azt hittem, nincs ennél fontosabb. Ma már tudom, hogy van. Ma reggel például Lenke lányom egy mosollyal megszépítette a napomat. Ő egyébként is egy igazi kis mosolygombóc. Sokkal mosolygósabb, mint a nagyobbik lányom, Sára. – Azt mondtad egyszer, hogy a Rapülők búcsúkoncertjén, a nagy őrületben szándékosan megálltál egy pillanatra a színpadon. Csak azért, hogy magadba szívhasd azt az érzést, amit tízezer ember együttes szeretete ad. – És azóta minden egyes nagykoncerten ugyanígy meg szoktam állni. Ügyelek erre. Fontos pillanatok ezek, amelyeket majd elő lehet venni abból a bizonyos zsákból. – Mikor? – Amikor picit nehezebb a helyzet, és szomorúbb vagyok. – Sokszor van ilyen? – Szerencsére nem. Sokat változtam az évek alatt. Korábban például sokkal türelmetlenebb voltam. Ezt ugyan nem nőttem ki teljesen, de az érzelmi viszonyaimban mégis sokkal türelmesebb vagyok. Nyilvánvalóan azért, mert átmentem nagy traumákon, például egy váláson. Hajdani kollégám, eredeti szakmáját tekintve pszichológus, mondta nekem akkor, amikor a nagy balhé zajlott, hogy Petya, nem kell mindig nyerni, nem kell azt mutatni az embereknek, hogy te mindenből győztesként kerülsz ki, hisz nem vagy mindig az. Mert ha ezt a szerepet akarod játszani, akkor eltörsz… E mondatok rádöbbentettek, hogy az ember akármilyen idős is, mindig tud újat tanulni. És el kell ismerni azt is, ha valamiben veszítünk. – Gyakran eszedbe jutnak azok a balhék? – Nem gondolok rájuk, inkább csak a szépre emlékezem. Az életszemléletem is ilyen. Persze, amikor baj van, felidéződnek a drámák. De az előző feleségemmel (Gryllus Dorka – a szerk.) eltöltött minden napot, ami jól sikerült együtt, betettük egy zsákba. Az a miénk marad, minden más problémától függetlenül.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

261

– Beszéltek egymással? – Persze, megmaradt egy nagyon jó, baráti viszony. Sőt, Edit, a második feleségem is találkozott már Dorkával, aki Sári lányomat is látta. Mindketten toleráns, komoly és jó szívű emberek, jó volt együtt beszélgetni velük. Attól, hogy két ember szakított, még nem kell törvényszerűen utálni a másikat. Megmaradhat egy szeretetteli emlék. Ha segítség kellene neki, bármikor elmennék miatta a világ végére, mert kicsit olyan, mintha a testvérem lenne.

„MINDIG AZ VÍGASZTAL, HOGY ESTÉRE ÚGYIS HAZAÉREK A FÜRDETÉSRE” – Öröm újra zenélni? – Nagyon, ez a legjobb! Sokkal jobb zenészekkel együtt lenni, mint menedzserekkel a reklámiparban. Emberibb, egyszerűbb. Visszaköltözik az ember a saját életébe. – Egyszer elmesélted nekem, hogy gyerekként a szüleid valóságos burkot építettek köréd, ami a mai napig megvéd attól, hogy az irigység, vagy a rosszindulat megnehezítsék a hétköznapjaidat. – Meg is véd. Ne hidd, hogy ezek visszavesznek a tempóból. Érdekes, hogy ezt a védőburkot említetted, mert ma már a gyerekeim is elfeledtetik a napi gondokat. Minden olyan pillanatban, amikor elfáradok, vagy egy picit elkeseredek, az vígasztal, hogy sebaj, estére úgyis hazaérek a fürdetésre. És az a félóra, amíg a pucér kisangyalokat ide-oda hordozgatom a kád és a pelenkázó között, mindenért kárpótol. Visszatérve a szüleimhez, és a szeretethez; most is csak olyan emberekkel dolgozom, akikről tudom, hogy szeretnek. És én is szeretem őket, azért dolgozom velük. – Mivel bizonyították be, hogy szeretnek? – Egyrészt a profizmusukkal, másrészt a lelkesedésükkel. Harmadrészt pedig a közös rezgéssel, amelyen együtt működünk. Általában nagy projectekben veszek részt, amelyekben a nagy stábbal együtt dolgozni olyan, mintha egy komplett családban lennél. Ha itt nincs jó hangulat, akkor kínszenvedés a munka. Azt meg ki a franc akarja? – Sok régi arc dolgozik veled, vagy új munkatársaid is vannak? – Változó. Régi és új emberek egyaránt vannak körülöttem. Nem félek az újaktól, ha erre gondolsz.

„MEGTANULTAM KEZELNI A KONFLIKTUSOKAT” – Egy-egy új projectnél te veszel fel személyesen mindenkit? – Igen.

262

GESZTI PÉTER

– Mi alapján döntesz? – Beszélgetés alapján. Ha valakivel beszélgetek egy órát, igen nagy biztonsággal meg tudom állapítani, hogy ezzel az emberrel szeretnék-e együtt dolgozni, vagy nem. Olyan minőségű ember-e az illető, olyan stílusú, olyan pontos, precíz, morális, esetleg olyan tempós-e, mint én. Ez viszonylag hamar kiderül. Ahogy az ember öregszik, egyre hamarabb tud egy beszélgetésből érezni. Elég csak egy ebédet elkölteni hozzá közösen. De ez nem csak a munkára igaz. Ha találkozom valakivel, és van egy órám beszélgetni, utána meg tudom mondani, hogy szívesen ebédelnék-e vele máskor is, vagy eltöltenék-e vele egy hétvégét valahol barátként. – Ezek szerint van még nálad barátfelvétel? – Elvben van, gyakorlatilag nagyon kevés. – Tehát csak elvben lehet hozzád közeledni? – Furcsa ez, mert van néhány, akár a médiából is ismert fickó, akikről tudom, hogy nagyon jóban lehetnénk, ha összejárnánk. – De nem jártok össze… – Nem, mert nem hagyunk rá időt, és ez a legfőbb probléma. De közben azt érzem, hogy nagyon közös hullámhosszon vagyunk, a céljaink is azonosak. Szeretem mások másfajta tehetségét látni, érzékelni. Ez engem inspirál. – Amikor beszélgetsz valakivel, akár egy munkafelvételen, s ha érzed, hogy nem ő az, akivel szívesen dolgoznál, könnyen megmondod az illetőnek, hogy ezt elbukta? – Az elején, amíg nem ismersz valakit, könnyű nemet mondani. Lelkiismeret-furdalás nélkül. Neki is jobb, ha nem nyűglődünk. Mindig az őszinteség a leghatékonyabb. De azt mindig nagyon tapintatosan közlöm. - Azt mondták, régen nagyon konfliktuskerülő voltál. – Már régen nem vagyok az! Az utóbbi esztendőkben ugyanis megtanultam őket kezelni. Rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb valakinek őszintén megmondani a véleményedet, minthogy kerülgesd napokon, vagy hónapokon keresztül. Nem baj, ha konfliktus van. Kicsit rossz lesz utána, de hosszútávon mindenképp jobb lesz. Nem szabad elnyomni a problémákat, mert az biológiai értelemben is tönkretesz.

„A JAZZ+AZ LGT-SZINTŰ ZENEKARRÁ NŐHETETT VOLNA,HA EGYÜTT MARADUNK” – Ahogy jöttem idefelé, különös dolog történt. Váltogattam a rádiókat az autóban, és három adón is hallottam a dalaidat. És ez nem vicc! A különös az volt, hogy egyik adón sem ugyanattól az együttestől forgattak ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

263

dalt, és nem is ugyanazokat a slágereket. Az egyiken Jazz+Az nóta szólt, a másikon egy régi Első Emelet muzsika, míg a harmadik adón egy új dal a Gringo Sztártól. Dalszerző ismerőseim mesélték, milyen komoly, milliós összegeket kapnak évente szerzői jogdíjként. Ha semmi mással nem foglalkoznál, akkor is meg tudnál élni a dalaid jogdíjaiból? – Valamilyen szinten biztos, de nagyon alább kellene adnom a színvonalból. Ha minden évben írtam volna lemezt az elmúlt időszakokban, talán jobb lenne valamivel. Nézd, én a Vágtát ugyanolyan alkotásnak tekintem, mint mondjuk a Ma jól vagyok c. Jazz + Az dalomat. Mert ugyanazt csinálom ebben is. Álmodok egy világot, és azt megteremtem a saját eszközeimmel. Néha dalszöveggel, néha reklámokkal, néha műsorvezetéssel, néha meg azzal, hogy egy kulturális terméket próbálok létrehozni, amely a magyar hagyományokról szól. Egy márkateremtés ugyanaz, mint amikor megírsz egy dalt. Önálló világot hozol létre. Az utóbbi években nagyon elvittek magukkal ezek a dolgok, és nem maradt időm arra, hogy dalokat írjak. Ez most változott. – Nyilván ugyanúgy belefutsz a rádiót hallgatva a régi dalaidba is, ahogyan magam is nem sokkal ezelőtt. Milyen érzések kavarognak benned olyankor? – Amikor magamat hallom a rádióból, olyan, mintha egy előző életemből kerülnének elő emlékek. – A Jazz+Az jó emlék? – Jó, de nagyon bánom, hogy nem tudtuk folytatni. És ez nem csak rajtam múlt. Az emberi viszonyaink feszültek meg, mert nagyon más tempóban és más ízléssel éltünk együtt, s ez feszültségeket hozott. Jobb volt azelőtt befejezni a munkát, mielőtt törvényszerűen jött volna a szakítás. Jobb volt békésen abbahagyni, mielőtt keményebb konfliktusokra került volna sor. Így maradt szép emlék. De tudom azt, hogy abban zeneileg is, meg produkciós szempontból is még nagyon sok lehetőség volt. Az ezredfordulóra akár LGT-komolyságú produkcióvá válhatott volna. Azóta megtapasztaltam, milyen nehéz egy jó zenekart összerakni. – És az Első Emeletről mi jut eszedbe? – Nagyon bájos korszak volt az életemben, de ha régi Emelet dalt hallok, akkor konkrétan röhögök. Az a korszak hárommal ezelőtti életem volt! Mintha egy másik csillagrendszerben lenne, már nem is nagyon emlékszem a nótákra. Egyébként 30 éve úgy tekintek ezekre a korai dalszövegekre, mint az általános iskolai éveimre. Ami szép volt, bájos volt, de ahogy a Repülőkben mondtuk, „szép volt, jó volt, köszönöm ennyi”. Ha szakmai szemmel nézem az akkori dalszövegeimet, sok gyenge dolog van benne, mert kezdő voltam.

264

GESZTI PÉTER

A tehetségem – ha van ilyen egyáltalán –, később szökött szárba, később találtam rá az igazi hangomra dalszövegíróként. – Mikor találtál rá pontosan? Melyik dal volt az, amire igazán büszke voltál? – Azért már az Emeletben is voltak ilyen dalok. Néhány éve elmentem egy retro-Emelet klubba. Láttam, hogy a srácoknak még mindig jól állnak ezek a nóták. Ott állt 200 visongó 35-40 éves anya, akik a rajongói korszakból beleléptek a felnőtt korszakba, és az egészben volt valami kedves, szívmelengető érzés. Megértettem, hogy nem azt kell mondani, én ezen már túl vagyok, hanem azt, hogy ez is van, ez is szép, és ez is jó. Igenis jó volt, hogy megtörtént velünk. Hiszen ezzel telt a kamaszkorom, illetve a poszt-kamasz korom, és csomó jó dal megmaradt. Például az Édes évek, vagy A film forog tovább. A harmadik lemezen már egészen vállalható dalok voltak. – Mint például „A lány körbejár”? – (nevet) Na igen… Az például egy egyszerű kis kamaszsláger, aminek abszolút valós alapja volt, mert a zenekar körül bizony több hölgy körbejárt bizonyos urak ágyaiban. Szerencsére ebből nem lettek nagy konfliktusok köztünk. Emiatt nem szakadt volna szét a zenekar. Pedig azt mondják, a rock and roll-ban három dolog miatt megy tönkre a zenekar: a nők, a drog, illetve a pénz miatt. Illetve van még valami: az Ego. Ki a nagyobb sztár a zenekarban…

„A CSAJOZÁS FOGLALKOZÁSI ÁRTALOM” – Ha már a nőket említetted, úgy fogalmaztál egyszer ennek kapcsán - szintén az Emelet-korszakodból -, hogy „az asztalról lehulló morzsák” jutottak neked abban az időben. – Pontosan. A morzsák, és én voltam a molyzsák… (nevet) Akkoriban a zenekarok körül mindig voltak úgynevezett „zencsicsajok”, akiket mi „pop choopy” hívtunk. Ezekből nekem valóban kevesebb jutott. De a levedlett zenészcsajokat nem is próbáltam magamra rántani. Tény azonban, hogy abban az időszakban igen komoly „hölgyfürtök” rohangáltak a zenekar körül, s mindig volt egy-két szem, ami nekem is jutott. Ettől nagyon boldog voltam, és azon gondolkodtam, mi lenne, ha egyszer én lennék a fő popsztár… – Ez motivált abban, hogy a Rapülőkkel felugorj a színpadra? – Talán ez is… Persze ezen hamar túlesik az ember. Mert attól, hogy te popsztárként vagy azonosítva, a nők nagyobb fokú libidót vélnek felfedezni benned. Tulajdonképpen olyan ez, mint egy foglalkozási ártalom, amit hamar megunsz. – Nálad meddig tartott az a korszak, amíg örültél a csajoknak? ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

265

– Ha jól emlékszem, a Rapülők végéig. Vagyis 1994-ig. Utána az ember megérti, hogy sokkal fontosabb, és érdekesebb dolgok is vannak az életben, mint a csajozás. Ráadásul, ahogy fejlődött itthon a bulvár újságírás, az ember egyre óvatosabban ment bele az ilyen kalandokba. Sokkal fontosabb lett, hogy olyan dalokat írjak, amelyek megmaradnak az utókornak. Amelyek komoly érzelmi, hangulati nyomokat hagynak az emberekben. De nem csak a dalszövegírásban, hanem minden más tevékenységemben is ezt kerestem. Olyan produktumokat akartam létrehozni, amelyek nem múlékonyak. Akár egy percnyi sláger, egy reklámkampány, vagy ne adj isten egy rádiós műsorvezetés. Mert ezek a műfajok elszállnak az éterbe, és holnap más emberekre lesznek kíváncsiak. Ha nem raksz le minőséget, kár volt ezzel a szakmával barátkozni. – Apropó rádiós műsorvezetés. Arra szerinted emlékszik még valaki, amikor rádióztál? – Nem hiszem, hogy sokan emlékeznének rá, de ez cseppet sem bánt. Kétségtelen, hogy az ember észre sem veszi, és hirtelen „régen” lesz… Látod, pontosan ezért kezdtem el más irányokba mozogni, mert még időben megértettem ezt a folyamatot. Ki tüntet ma azért, hogy Vitray Tamás nincs képernyőn? Ki tüntet ma azért, hogy mi van Déri János emlékével? És folytathatnám a sort. A műfaj lényegéből fakad a gyorsaság, a napi aktualitás, a nagy lángon égés, majd a hamuvá válás. Akiben pedig dúl egy ilyen szándék, hogy mit lehet itt hagyni maga után, ha majd eltűnik a Földről, az előrébb juthat. Megnyugtató, hogy itt van Sárika lányom, aki majd folytat engem. Néha azokat az illúziókat kergetem, hogy néhány dalom megmarad az utókornak. Akár a Dés Lacival való közös munkáimból több darab, vagy az Oláh Ibolyának írt Magyarország, esetleg a Rúzsa Magdi-féle Gábriel. Igenis azt keresem, kinek lehet „nagy” dalokat írni. Hol vannak nagy érzelmek, mert hosszú távon azok maradnak meg leginkább.

„A BOLDOGSÁG NEM SZÜL NAGY MŰVEKET” – Minden nagyobb magánéleti történésnél írtál egy dalt? – Igen. Az embernek bele kell raknia egy zsákba az érzelmi emlékeit. Ma már tudom, hogy a boldogtalanság a szerzőknél igenis jó dolog, mert annak az érzelmi hőfokából később is lehet táplálkozni. A boldogság nem szül okvetlenül nagy műveket. A boldogtalanság, az elégedetlenség, az éhség a legfontosabb. Amikor erre rájöttem, akkor kezdtem tudatosan élni. És azt mondtam, igenis abba lehet hagyni dolgokat. Nem kiélni, végigmenni mindenen, amikor már nagyon kényelmes és nagyon sikeres, mert abból nem jön új energia. Mindig abból jön új érzés, ami újszerű, amiért meg kell újra küzdeni.

266

GESZTI PÉTER

Ezt egyébként mindenki megtehetné, csak nem elég bátor hozzá. Amikor olyan zenét kapok valakitől, ami megérint, akkor le kell nyúlnom a tudatalattimba az érzelmeimet előrángatni. –És pontosan tudjuk, hogy nem volt mindig kiegyensúlyozott az életed. – Nem hát. De kinek az? Minden színésznek, zenésznek, de még sportolónak is – akik direkt alkotó munkát végeznek – szükségük van az érzelmi drámákra. Akkor is, ha szenvednek tőle. Anélkül ugyanis nem születik meg az az érzelmi plusz, amiből ki lehet bányászni a csodákat. - El is tudsz számolni ezekkel a tudatalatti érzelmekkel? – Nem. Sokszor volt olyan, hogy leírtam egy dalszöveget, és nem tudtam, honnan a fenéből jön ez belőlem, mert a hétköznapokban nem így működöm. Sajnos a nagy traumákat nem lehet megúszni. Illetve meg lehet úszni, de akkor nem fogsz tudni olyan nagy dolgokat létrehozni, amelyek miatt érdemes írni. – A válásodból, vagy a nővéred elvesztéséből is születtek dalok? – Igen. Nyilvánvalóan minden ilyen nagy érzelmi traumából születnek dalok, de nem okvetlenül ezeket a történeteket írom meg. Amikor egy dalban elmesélek egy történetet, a saját emlékeimből táplálkozom. Mindig az az érdekes, amit magadból tudsz elővenni, és magadról írsz meg. Akkor végeztél jó munkát, ha azok, akik hallgatják, ráismernek a saját problémájukra. Ha tudnak vele azonosulni. Az apám halálát például évekkel később tudtam csak feldolgozni. 23 éves voltam, amikor apám meghalt. Akkor nem tudtam volna megírni azt a dalt. Majdnem tíz év telt el, mire képes lettem rá. Bele is írtam A dzsungel könyvének egyik dalába, ahol Balu elbúcsúzik Mauglitól. A tanító, az apa figura, elköszön a kis kölyöktől, akinek még szüksége lenne rá az életben.

„TÍZ ÉVIG KÉPTELEN VOLTAM MEGÍRNI AZ APÁM HALÁLÁT” – Itt a telefonod? – Persze. – Ki van a háttérképén? – A lányaim, de korábban az édesapám volt. – Fontos pillanat volt az életedben az a bizonyos „csere”? – Fontos. Amikor megszületik a gyereked, folytatódik egy generációs láncolat. Amíg nem jött az első lányom, Sárika, ebben a generációs láncolatban én voltam a végpont, ezért a felmenőm, vagyis az édesapám volt a legfontosabb. Édesapám jelentette a fölöttem elhelyezkedő generációt. Most már Sári jelenti a következő generációt. A születése után úgy döntöttem, attól fogva a jövőt akarom magammal hordani, nem a múltat. ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

267

A múlt ugyanúgy ott van velem, nem történt semmilyen szentségtörés. – Ez egyfajta elengedés is volt a részedről? – Nem. Az elengedés máskor, máshogyan történt meg. A megírt dalban, és más traumatikus helyzetekben. Amikor megértettem, hogy apámat már nem tudom felhívni, mert a mennyországi telefonszámot nem adták meg, és történt egy újabb tragédia, tudtam, hogy onnantól nekem kell férfiként viselkednem. Ugyanúgy, ahogyan apám tette volna. Inkább ez jelentett egyfajta elengedést, amikor megértettem, hogy nekem már más a szerepem. – Hová került édesapád fényképe? – Az ágyam mellé. Ezt megbeszéltem a feleségemmel is. De a kép mellett ott van még a kislányomé, a testvéremé, a testvérem gyerekeié, és a volt kutyusomé. – Édesanyádé nincs? – Vele szerencsére gyakran találkozom, és naponta beszélünk legalább negyvenszer telefonon. Amikor nagyon hiányzom neki, akkor a negyvenegyedik hívást is megejti. De én is gyakran hívom.

„ANYÁM SZERINT MINDEN FÉRFI HÜLYE” – A mamádnak, Márta néninel nem esett rosszul, hogy édesapád volt a telefonod háttérképén? – Anyám akkor lenne a legboldogabb, ha folyamatosan az ő arcképét nézegetném a telefonomon… (nevet) Azt is sérelmezte, hogy a róla készült fotót miért nem arra a falra tettem otthon, amelyen a többiek is vannak. Egyszer ugyanis ajándékba adott nekem egy képet, amin egy hatalmas delfinnel látható. És szóvá tette, miért nem a többiek közé tettem. Mondtam neki, hogy nyugodjon meg, mert a másik 15 fotón ugyanúgy szerepel ő is, csak szeret mindig előtérben lenni. Érdekes, hogy édesapámmal meglehetősen drámai viszonyban váltak el, ezt a telefonos-fényképes dolgot mégsem tette szóvá. Hagyta, hogy virtuálisan ott legyen velem mindig az apám. Ez az egy dolog nem fájt neki, de sokminden más nagyon is fájt apámmal kapcsolatban. – Rosszat is mondott róla? – Csak rosszat mondott. Anyám világképében az szerepel, hogy minden férfi hülye, leszámítva az ő drága fiacskáját. Miközben nyilván én is az vagyok, csak én más szempontból vagyok hülye. De ő ezt valamen�nyi média-megjelenésében büszkén hangoztatja. Amikor reggelente a Bochkor-Boros duóval beszél, akkor is egyértelmű. Furcsa, hogy amennyi tragédia történt anyám életében, olyannyira szerencsésen alakult az időskora. Sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb élete lett mostanra, mint amilyen a 30-as, 40-es és 50-es évei

268

GESZTI PÉTER

voltak. Ez is egy külön történet, hogy az embernek mikor ad az élet adományokat, vagy mikor vesz el tőle dolgokat. Nem biztos, hogy a fiatal-, vagy a középkor hozza el a legnagyobb boldogságot. – Mennyi szereped volt abban, hogy így alakult az időskora? – Nagyban hozzájárultam, hiszen anyagilag biztonságban él. Nem mintha támogatnom kellene, hiszen rendes fizetése van az ország Márta nénijeként. Ám amikor a nővérem meghalt, és a gyerekeket magához vette, mégiscsak én támogattam az egész családot. Együtt próbáltuk a gyerekeket kordában tartani, az esetleges konfliktusokat kezelni. – Sok konfliktus volt? – Akadtak. Mint minden családban. Anyám nagyon határozott személyiség. A gyerekeknek pedig mégiscsak egy nagymamával kellett együtt élniük. Nagyon erős generációs és kulturális különbségek voltak közöttük, amiket nem lehetett konfliktusok nélkül áthidalni. – Hány éves voltál, amikor a nővéred meghalt? – 36. Anyámmal akkor alakult ki közöttünk egy nagyon nyitott kapcsolat. Teljesen természetes volt, hogy nem csak anyagilag, hanem lelkileg és intellektuálisan is támogatjuk egymást. Tulajdonképpen ez teszi az időskorát teljessé, hogy vannak feladatai, amelyekkel megbízom őt, és érzi, hogy szükség van rá. Nem csak érzelmileg, hanem a hétköznapok gyakorlatias szintjén is. Igazi kis szatellit-rendszer van körülötte; valaki mindig becsönget hozzá, valaki mindig felhívja a családból, hogy gyere csináld ezt, vagy azt.

„NEM BÁNOM MÁR, HOGY NEM SZÜLETETT FIAM” – A feleséged is ilyen? Ő is hívja? – Nézd, anyám egy rendkívül offenzív ember. Vagyis amikor boldog, akkor nagyon boldog. Edit, a feleségem ennél azért kicsit óvatosabb. Ő lassabban nyílik meg, ezért az ő viszonyuk szeretetteli, de óvatosabb viszony. Mióta a gyerekek megszülettek, anyám legszívesebben beköltözne a szobájukba, ami nyilván nem lenne minden pillanatban szerencsés. És pláne nem kezelhető. Ő mindig azt mondja, szeretné többet látni a kislányokat, s ezért van benne némi elégedetlenség. Egyébként is mindennel kapcsolatban van benne elégedetlenség. A jelszava az anya csak egy van. - És ez miért baj? – Azért, mert nála ez gyakorlatilag egy filozófiai tételmondat lett. Egy premissza. Simán el tudná képzelni, hogy visszabújok a hasába, és akkor elmondhatná, hogy a kisfia még mindig vele lakik. – Agglegényként, ha a családról kérdeztek, rendszerint azt nyilatkoztad, hogy kisfiút szeretnél. ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

269

Miért akartál hosszú évekig annyira fiút? – Az apámmal való viszony annyira meghatározta az életemet, hogy azt gondoltam, egy apának inkább fia kell, hogy szülessen. Gyerekkoromban érzelmileg az apám állt hozzám közelebb, de ez idővel megváltozott. Nem csak azért, mert meghalt, hanem mert a válásuk után anyámmal maradtam. – Hogyan élted meg később, hogy nem fiad született? – Teljesen jól. Talán emlékszel rá, egyszer egy rádióban készítettél velem interjút, s akkor még nem tudtam, hogy gyarapodni fog a család. De lányos apukaként azt mondtam neked, hogy ha legközelebb gyerekem születik, legyen most már az is lány. - Fiú-project ezek szerint lezárva? – Teljesen mindegy, hogy fiú, vagy lány. Úgyis a saját génállományod jön vissza. Az egyik legszórakoztatóbb dolog egy gyerekben azt figyelni, hol köszön vissza benne az apja és az anyja. Vagy a nagyapja, a nagyanyja. Talán ez az egyik legszebb játéka az életnek. Mi az, amit genetikában megkapott, s mit kell még ahhoz pluszban hozzátenned a nevelésében. Vajon hol szúrod majd el akaratlanul is? Nem könnyű dolog a gyereknevelés. Életfogytig tartó rock and roll misszió.

270

GESZTI PÉTER

Máté

Kriszta

„Az a baj velem, hogy mindenkinek mindent elhiszek”

„Apróságnak tűnik, de azon is nagyon felhúzom magam, ha valaki megígéri, hogy visszahív, és soha többet nem jelentkezik. Pedig hányszor történik ilyen egy nap? Manapság az is komoly gesztusnak számít, ha válaszolunk valakinek egy e-mailre...”

271

– Nagyon pontos vagy. – Aki Vitray-tanítvány volt, abba egy életre belenevelte a pontosságot. Nála egy percet sem lehetett késni a Színművészetin. Aki mégis késett, azt be sem engedte az órára. Akkor sem, ha zokogott az illető. Vitray elvárta, hogy mindenki úgy tekintsen az óráira, mint egy élő adásra a televízióban. Ott is pontosnak kell lenni, hiszen a műsortervet három héttel korábban kiadják a műsorújságnak, a műsorok is pontosan kezdődnek, nem csalódhat a néző, aki ehhez igazodik. Én nem vagyok ennyire szigorú, de azt kérem a tanítványaimtól, hogy az óráinkat tekintsék randevúnak. Vagyis elvárom, hogy legalább küldjenek sms-t, ha valami közbejön. – Furcsa, hogy Vitrayval kezdtük a beszélgetést. Ennyire fontos az életedben? – Nagyon! Nagyon! Hosszú évek óta a mester-tanítványa viszonyból amolyan atya-lánya viszony lett közöttünk, kisebb nagyobb rendszerességgel találkozunk, minden fontos dologról tud az életemben, a tanácsa nélkül nem döntök. Pécsett voltam egyetemista, amikor a Magyar Televízió bemondónőjétől hallottam, hogy indul a televíziós szak a Színművészetin. Horváth Ádám és Vitray Tamás indítottak osztályt, és tudtam, hogy tőlük akarom megtanulni. Az esélytelenek teljes nyugalmával felvételiztem, vagy 400-ból válogattak ki tíz embert, de sikerült. Amikor aztán vége lett az iskolának, Vitray tanár úr megkért, hogy legyek az as�szisztense, amolyan „tanár segédje”. Ez kivételes lehetőség volt, hiszen nem egy normál tankönyv szerint tanultunk, hanem a helyzet szülte, bizonyos helyzetekre mit mondott. Nekem az a pár év olyan volt, mintha még egyszer jártam volna az iskolát, és számtalan plusz dolgot, szakmai fortélyt tanultam, lestem el tőle. Idővel egyre több feladatot bízott rám, aztán volt, hogy kettéosztottuk az osztályt, az egyik felével én, a másikkal ő foglalkozott, majd cseréltünk. Aztán lettek saját óráim, és amikor abbahagyta a tanítást, megkaptam az ő óráit is. Tegnap este egyébként pont együtt vacsoráztunk, talán ezért is említettem rögtön az elején. – Gyakoriak a közös vacsorák? – Nem, mert a Tanár úr köztudottan korán fekvő. (mosolyog) Inkább ebédelni szoktunk együtt.

272

MÁTÉ KRISZTA

A nyolcvanadik születésnapján azonban András, és Kállay Bori megbeszélték a vacsorát. A tegnapi összejövetelnek az volt az előzménye, hogy Marsi Anikó – akivel együtt jártunk a Vitray-Horváth osztályba, évekkel ezelőtt Siófokra költözött a családjával. Konkrétan beköltöztek az óvodámba, ahová annak idején jártam. Meglátogattuk őket gyerekestül, de egyetlen szót nem tudtunk váltani, mert az ő két gyerekük, meg a mi két gyerekünk nem hagyta. Nyáron Vitrayék is lent voltak a Balatonon, és szerveztek egy közös vacsorát, a Palik - Marsi házaspárral és velünk, hatosban. Ennek volt tegnap este a második köre. – Ezek szerint Andrással társasági emberek vagytok? – Ha az társasági embert jelent, hogy találkozunk a barátainkkal, akkor igen. De a szó klasszikus értelmében vett társasági eseményekre, fogadásokra ritkán járunk. Velünk nem igen találkozhatsz a bulvárlapok partyrovatában. A barátaink egyébként mind régiek, örülünk, ha velük tudunk időt szakítani egymásra.

„ÁTÉRTÉKELŐDÖTT AZ ADOTT SZÓ” – Voltak nagy csalódásaid? – Voltak, mert naiv vagyok. András épp ma reggel mondta, hogy az a baj velem, hogy mindenkinek mindent elhiszek. Apróságnak tűnik, de azon is nagyon felhúzom magam, ha valaki megígéri, hogy visszahív, és soha többet nem jelentkezik. Pedig hányszor történik ilyen egy nap? Manapság az is komoly gesztusnak számít, ha válaszolunk valakinek egy e-mailre. Genetikailag zavar a hazugság, azt hiszem. Olyannyira, hogy ha a gyerekeimnél érzek egy icipici füllentést, azonnal ugrok, mert nem tudom elviselni. Ha én nem hazudok, mert eszembe sem jut senkit megvezetni, akkor más se tegye. – A világ sajnos nem ilyen. – Tudom, tudom. Pedig az életünkben nagyon sok minden bizalomra épül. Arra, hogy beviszem az óvodába, iskolába a gyerekemet, hogy felülök a buszra, amit valaki vezet, megeszem az ételt, amit más főzött, de az is bizalom, hogy beülök az autóba, és feltételezem, hogy nem jönnek nekem, vagy nem rabolják ki egy ablakbetöréssel a táskámat egy piros lámpánál. Milyen érdekes, hogy nem tehetünk mást, mint bízunk a másikban, ezzel együtt mennyire átértékelődött például az, hogy valaki a szavát adja valamire. Magyarországon egyre természetesebb, hogy ezeket a szabályokat át lehet hágni. Valószínűleg én nem vagyok ide való, mert nem akarok úgy gyereket nevelni, hogy azt mondom, menjen át nyugodtan a buszsávba, vagy álljon be a rokkant parkolóba, mert más is megteszi. – Ilyen értelemben gyakran visszaélnek a bizalmaddal? ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

273

Az óvodával például? – Ne is mondd…. Többször váltottunk óvodát, mire megtaláltuk az igazit. Az iskolával már körültekintőbbek voltunk. Pszichológusok szerint nem jó, ha egy gyerek életében többször van változás, mint kellene, de Ádámot megerősítették a változások, mert az iskolában szárnyal, bár még csak másodikos. De hogy válaszoljak a kérdésedre, azt remélem, nem élnek vissza a bizalmammal. De lehet, hogy ezt csak a naivitásom mondatja velem. Tavaly télen Amerikában töltöttünk két hónapot a gyerekekkel, Miamiba. Megdöbbentő az a nyitottság, amivel találkoztunk. Az a tolerancia, elfogadás, ahogyan élnek az emberek, nagyon tetszett nekünk. Az utcán megveregetik a vállad, rád köszönnek, a fodrásznál öt perc után már úgy érzed, mintha évek óta oda járnál. A kosármeccsen nem kigyúrt, kopasz beengedő emberekkel, hanem tolókocsis jegykezelőkkel találkozol. Az élelmiszerboltban odaállnak melléd az idős, nyugdíjas ott dolgozó emberek, és ők pakolnak a zacskódba. Büszkén. Mert szükség van rájuk. Azt érzik, hogy attól, hogy idősek, rokkantak, még nem feleslegesek. Ugyanolyan részei a társadalomnak, hiszen feladatuk van. De órákig tudnám sorolni. Itthon például mindig bajban vagyok, ha nyilvános helyen vécére kell vinnem a kisfiamat. A női mosdóba nyolcévesen már nem vihetem be, a fiúkhoz meg nekem ciki bemennem. Amerikában minden helyen három mosdó van, egy női, egy férfi és egy családi, a lányos apukáknak, fiús anyukáknak. Ez olyan nagy dolog? Vagy egy utolsó, jellemző példa. Van egy könyvkiadónk, és gyakran járunk könyvesboltokba, figyeljük, ki vannak-e rakva a könyveink, melyik hogyan fogy. Többször előfordult, hogy a számunkra igazán fontos könyv nincs kipakolva. Ilyenkor naivan tesszük fel a kérdést, hogy talán mindet elvitték? Mire jön a válasz, hogy ja, még van a raktárban, csak ki kéne hozni. De az ugye munka, és fáradtság, az eladónak nem érdeke, ő úgyis kap fizetést. Még csak nem is neheztelhetünk érte. Azt akarom ezzel mondani, hogy alapvetően kell átkódolni az emberek szemléletét, és attól tarok, ez nem egy emberöltő Magyarországon. – Azt olvastam, ki is költöztök majd Amerikába. – Ne higgy már el mindent, amit olvasol! Szívesen élnék egy-két évig akár Miamiban is, valóban jó lenne, ha ott tanulnának meg a gyerekeim angolul, de csak nyaraltunk.

„HA ÉVEKKEL KORÁBBAN KÉRDEZED, HOGY A TÉVÉ SZERELEM-E, GONDOLKODÁS NÉLKÜL IGENT MONDTAM VOLNA RÁ. MA MÁR CSAK OLYAN, MINT EGY RÉGI HÁZASSÁG…”

274

MÁTÉ KRISZTA

– Mikor jártatok utoljára könyvesboltban? – Nem olyan régen. Talán két napja. András, ha teheti, naponta betér mindbe, ami útba esik. És nem feltétlenül azért, hogy a könyvespolcokat ellenőrizze. Író családban nőtt fel, az édesanyja is, az édesapja is írók. Amikor megismerkedtünk, viccelődtem is ezen, hogy ugyanabba a könyvesboltba is akár minden nap benéz. Úgy jár könyvesboltba, mint más az ABC-be. Neki ez a nagy szerelem. – Neked pedig a tévé a nagy szerelem? – Ha ezt néhány évvel korábban kérdezted volna, gondolkodás nélkül azt válaszoltam volna, hogy igen. Ma már csak azt mondom, inkább olyan, mint egy régi jól bevált házasság. – Mitől múltak el az érzelmek? – Miért, egy régi házasságból elmúlnak? Amikor három évvel ezelőtt abbahagytam, lélekben is elengedtem, lemondtam róla, és minden egyes nappal távolabb került tőlem. Eszembe sem jutott, hogy egyszer az életben még újra tévézni fogok. Annak idején, amikor Stahl Judit abbahagyta a Tényeket, leült otthon, és megkérdezte tőle a férje, hogy „Juditkám, mostantól mit fogsz csinálni?”… Ő zsigerből válaszolta, hogy főzni. Ebből a párbeszédből lett az új Stahl Judit. Ezen a példán keresztül András időnként megkérdezte tőlem ugyanezt. Soha nem tudtam rá rendesen válaszolni. Időközben azonban a Színművészeti mellett elkezdtem a Kodolányin is tanítani, fenntartottam a produceri irodám, azt azonban nem tudtam kitalálni, mit kellene csinálni a tévézés helyett. Aztán jött Kolosi Péter, az RTL Klub programigazgatója, aki a legjobb barátom. Ő pontosan ismeri a lelkemet. Rábeszélt a visszatérésre. Aztán hazamentem, és elmeséltem Andrásnak, aki azt mondta: „Három éve kérdezem tőled, mit akarsz csinálni, de nem tudsz rá normálisan válaszolni. Vedd végre tudomásul, hogy te tévés vagy! Tévézz!”… Így aztán ők ketten, Péterrel együtt végül rábeszéltek. – Ha már annyit hasonlítottuk a szerelemhez a szakmádat, hogyan élted meg az újra kezdett kapcsolatot? – Az újrakezdett kapcsolatokban az ember megpróbál mindent egy kicsit másképp csinálni. Ma már sokkal racionálisabban döntök bizonyos dolgokban. Jóval kevesebb érzelem van bennem a műsor körüli ügyekkel kapcsolatban. Érettebben gondolkodom, és a közeg, az ország is sokat változott. Egészen más súlya van annak, hogy bizonyos helyzetekben mit mondasz. – Áruld már el végre, hogy mi az oka ennek a nagy kiábrándultságnak!? – Nem vagyok kiábrándult, inkább racionális vagyok. Szembenézek a helyzettel.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

275

Azok az alaptézisek, amelyek a szakmánkhoz elengedhetetlenek, ma már nem szempontok. Odaállok a Kodolányin a diákok elé, és kijelentem, hogy a tévében mindig igazat mondunk. Nem is értenek, csak kérdőn néznek rám. Ugyan miért mondanánk mindig igazat a tévében? Milyen hülyeség ez. Pontosan tudják, hogy a legtöbben nem mondanak igazat. Márpedig én ezt tanítom, mert hiszek abban, hogy igenis igazat kell mondani. Ha nem hinnék benne, abbahagyhatnám a tanítást. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy alig vagyunk már, akik hasonlóan gondolkodunk. Más dolgok a fontosak ez pont nem. De hadd’ higgyek abban, hogy ez idővel majd változik! Vagy egy mási példa, hogy alaposan ellenőrizzünk minden információt, és hallgattassék meg a másik fél – ezek az elvek már őskövületek. Ma már hol fontos ez? Amikor ezekről beszélek, időnként néznek rám a diákok furcsán, hogy ahol ők szakmai gyakorlaton voltak, bizony ott nem ezt mondták nekik… Hiszek abban, hogy lehet ezt még másként csinálni. – Ez amolyan szélmalomharc most? – Ebben a pillanatban igen. De ne érts félre, nem vagyok élharcos. Nem gondolom, hogy amit mondok, az megváltoztatja a fiatalok gondolkodását, de hiszek abban, hogy ha már hallották, talán egyszer eszükbe jut, hogy így is lehet. Ma már a média szakokra járó fiatalok többsége nem oknyomozó újságíró, inkább Való Világ szereplő szeretne lenni. De azért van ellenpélda is. – Mondj egyet! – Az egyik legkedvesebb tanítványom, ma már barátom, Schuster Richárd annak idején visszautasított kecsegtető műsorvezetői ajánlatot. Azt mondta, ő nem akar idő előtt felmászni azon a bizonyos létrán, van még mit tanulnia, mielőtt képernyőre kerül. Aztán kipróbálta, de nem részegült meg tőle. Inkább felvételizett Hongkongba, a világ egyik legjobb egyetemére, hogy tanulhasson. Ma már komoly karrierje van. De van olyan tanítványom is, akiről tudom, hogy idő előtt jött neki a tévés siker, és ezért felelősséget is érzek. Mádai Vivient én zavartam oda annak idején az RTL Klub válogatására. Neki nehezebb lesz, fordítva kell csinálnia, mert sok minden kimaradt, aminek az előtt kellett volna megtörténnie, hogy egy naponta jelentkező műsort vezet. Nem azért, mert nem csinálja jól, hanem azért, mert sokat kellett volna lelkileg erősödnie ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a sikereket, kudarcokat. Egyébként nem féltem igazán, az a csaj, aki mindig meg fogja állni a helyét, akármit csinál.

„EGY NŐT SENKI NEM KÉSZÍT FEL ARRA, HOGY AZ ANYASÁG MIVEL JÁR”

276

MÁTÉ KRISZTA

– Milyen a viszonyod a tanítványaiddal? Adsz nekik munkát, lehetőséget? – Vannak néhányan, akikkel roppant szoros, baráti lesz a viszonyom. A szerelmi ügyeiktől kezdve az abortuszukon át az anyagi helyzetükig mindent megosztanak velem. Aki igényeli ezt a bizalmat, annak állok rendelkezésére. Kicsit az öccseim, húgaim, gyerekeim is lesznek néhányan. – Ha már a gyerekeknél tartunk, amikor a valódi anyaságot tervezted, ilyennek képzelted a szülői szerepet? – Nagyon nem... Egy nőt senki nem készít fel arra, hogy az anyaság mivel jár. A manapság nagyon népszerű „ijesztgetős könyvek” lányregények ahhoz képest, amivel időnként az ember szembesül. (nevet) Imádom őket, és menthetetlenül ellágyulok tőlük, de ki merem mondani, ha időnként felnőtt társaságra vágyom. – Mit csinálnak? – Olyankor? Táncolnak a fejemen. (nevet) Ehhez mondjuk, kell egy olyan személyiségű kislány, mint Anna. Öt éves, és ő a család feje. És persze, kimondottan élvezi, ha felhúz. Azokon a reggeleken például, amikor tanítani megyek, még öt perccel a végső indulási határidő előtt is ott áll pizsamában. És hiába mondom neki, hogy 130 diák vár rám, öltözzön, nem késhetek el, nem érdekli. – András hogyan kezeli ezeket a helyzeteket? – Ő az engedékenyebb. Én azt hiszem, tényleg elvinném egyszer pizsamában az oviba. Csak egyszer, mert azt hinném, majd utána minden reggel felöltözik, de András ezt nem hagyná. De nehogy azt hidd, hogy ez a gyerekeimmel való viszonyom alapja. Rajongok értük, ahogy a legtöbb anyuka, és a legszebbnek, legokosabbnak látom őket, ahogy a legtöbb anyuka. Csak ők tényleg azok. – Jót tett a házasságotoknak, hogy más nem tévéztek együtt? – Ezt is olvashattad valahol. Mármint, hogy megsínylette a házasságunkat a közös munka. Pedig úgy volt jó, és addig volt jó, ameddig tartott. Eleinte nem akartunk együtt műsort vezetni, de rájöttünk, hogy nagyon kényelmes úgy az életünk. Mindketten tartottunk eleinte tőle, de többet gondoltunk erről, mint amennyi valójában a közös része volt. Egy biztos. Ennél nyugodtabban nem születhetett volna meg a két gyerekünk. Egy másik férfi műsorvezető társsal nem tudtam volna megbeszélni, hogy amíg otthon pelenkázok, addig álljon helyt helyettem a munkahelyemen, írja meg például a szövegeimet. Én meg helyt álltam otthon, és ez az adásban nem látszott. De a hat év közös munka elég sok ahhoz, hogy rutinná váljanak bizonyos dolgok. Hogy váltson az ember. Mert bármit csinálnak is a házastársak, újra és újra meg kell küzdeni a másikért, hogy sok év után is

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

277

érdekes legyen minden perc, amit együtt töltünk. – Az új műsoroddal való elfoglaltság nem megy a gyerekek, a házasság rovására? – Nem hagynám, hogy a rovásukra menjen. Ez nem napi műsor, nem sokkal vagyok kevesebbet velük, mint az elmúlt években. Ráadásul András sokat segít. Jó érzés, hogy mindenben számíthatok, támaszkodhatok rá. És hogy ezt gondolkodás nélkül ki is mondhatom.

278

MÁTÉ KRISZTA

Bagi Iván

„Nagyon sok pénzért jártam pszichológushoz”

„Amikor elmentem egy szakemberhez, az illető folyamatosan az óráját nézte, és soha nem szólalt meg, mindig csak én beszéltem. Majd, amikor lejárt az időnk, intett, hogy menjek. Kérdeztem, hogy miért nem mond soha semmit, s azt válaszolta, most még csak figyel….”

279

- Hoztam neked egy magazint ajándékba, amely most jelent meg, és található benne egy 2 oldalas Bagi interjú. - Nagyon aranyos vagy, de azzal a lendülettel viheted is vissza. Remélem, nem sértelek meg, tudom, hogy csak jót akartál, de az ilyen jellegű cikkeknek a világon semmi értelme nincs. Gyakran olvasok magamról marhaságokat. Soha nem az jön át egy cikkből, amit az ember kommunikálni szeretne magáról. - Ezek szerint teljesen feleslegesen ültünk le most is beszélgetni? - Szó nincs róla! Most csak rajtad múlik, mit hozol ki belőle. Én mindenre válaszolni fogok őszintén. - Ha már az őszinteséget említetted, én is az leszek. Akik tudták, hogy hozzád készülök, próbáltak felkészíteni a legrosszabbra. Azt mondták, nálad macerásabb interjúalany kevés van, hiszen igaz, hogy őszinte leszel, de a végén mindent ki fogsz húzni az anyagból. - Ebben a szakmában nagy divat a másikat szidni. A média nem a jóindulatáról híres. Nyilván vannak bizonyos szavak, amiket az ember kijavít egy-egy ellenőrzésre átküldött anyagban. Ugyanakkor a szerkesztők a legritkább esetben vezetik át a javításaimat a megjelenő cikkbe. Nagyon könnyen hülyét csinálhat magából az ember, de próbálok odafigyelni. - Ezért kellene inkább még több könyvet írnod az interjúkra szánt idők helyett... - Igen, de ahhoz is nagyon sok energia kell. Nem vagyok elég képzett, vagy felkészült ahhoz, hogy igazán jó könyveket írjak. Ahhoz talán el kellett volna végeznem egy magyar szakot. Annak idején nagyon korán rákényszerültem a munkára, így nem volt lehetőségem a tanulásra. Arról nem is beszélve, hogy egy nagyon jó könyv megírása tényleg sok időt igényel. És abból van a legkevesebb. - Milyen most a lelkiállapotod? - Most teljesen jól vagyok. Sajnos sokszor rám sütik, hogy depresszív alkat vagyok. De ez nem igaz. Inkább búskomor, vagy melankolikus. A rólam kialakult képért csak ötven százalékban vagyok felelős. A másik felét a média találja ki. Bekategorizálnak, rátesznek egy polcra, ahonnan nagyon nehéz átkerülni. Az emberek azt hiszik, az életben is olyan vicces ember vagyok, mint a tévében.

280

BAGI IVÁN

Aztán, amikor véletlenül belém botlanak valahol, csalódottak lesznek. - Miért? - Mert az ember mindig csalódik azokban, akiket a tévében lát. Abban a pillanatban, amikor egy civil szituációban találkozik a korábban csak képernyőn látott alakkal, rájön, hogy ő is ugyanolyan unalmas, szürke ember, mint bárki más. - Te is csalódtál már képernyős arcokban? - Hogyne! De neveket ne kérdezz légy szíves. Nézd, vannak sztár-típusú emberek. Mint például Németh Kristóf. Találkoztam vele egy Fábry Show felvételen. Ő meg tudta tartani a nimbuszát, benne nem csalódtam, mert ugyanazt kaptam, mint a képernyőn. Sőt egy kicsivel többet is.

„A TARTALÉKAIMAT FELÉLTEM A GYENGÉBB KORSZAKOKBAN” - Elolvastam néhány veled készült beszélgetést, de nem találtam olyan cikket, ahol ne esett volna szó a nehéz gyerekkorodról. Nem unod még folyton ezt a témát? - De, nagyon unom már. Mégis mindenki erről faggat. - Anélkül, hogy részletekbe menően mesélnél erről a korszakról, annyit árulj el, kísért-e még a múlt? - Húszas éveim elején apámmal nagyon nehéz körülmények között éltünk a nyolcadik kerületben, mégis életem legboldogabb időszakának mondhatom. Aztán voltak rémesebb korszakaim is, amikről inkább nem beszélnék, eleget olvashattunk róla az újságokban. Ma már egyébként egyre kevésbé kísért a múlt. - Ha már az esztendőknél tartunk, melyik volt eddig a legsikeresebb, legkiemelkedőbb éved? - Az embernek mindig utólag esik le a tantusz. Talán a 2004-es esztendő. Akkor dübörgött a „Banánhéj” című műsorunk - ahogy Dévényi Tibor mondaná -, a Magyar Hírlap csinált egy toplistát az 50 legsikeresebb fiatalról, ahol a huszadik helyen végeztünk. Reklámszerződéseink voltak, borzalmasan sokat kerestünk, és érdekes módon nem nyilatkoztam egyetlen újságnak sem. Akkoriban ezt is megtehettem. Más kérdés, hogy mennyi értelme volt ennek a makacs elzárkózásnak. Ma már más szelek fújnak. Az akkori kapcsolati tőkémet jobban ki kellett volna használnom. És ez valljuk be, ma már nem olyan erős. - Mi van most ehhez képest? - 18 éve vagyunk a pályán, ami minimum egy szinusz görbe, de most megint felszálló ágba kerültünk. Nem tudom igazán, mitől függ, hogy az ember megint divatba jön, de ez most újra egy kellemes, jó időszak. ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

281

Persze ki tudja, meddig tart? Éppen ezért kellene az egyéb terveimet is realizálni. - Milyen terveid vannak? - Egy üzletember barátommal próbálunk a média farvizén dolgozni, én kreatív ötletekkel veszek részt a projektekben. Hogy működik-e, vagy sem, majd meglátjuk. Aztán szeretnék színészkedni is. Jártam Szirtes Tamásnál is a Madách Színházban. Sokak szerint jól énekelek, írtam dalt. Óriási csalódás volt a találkozás. Üvegfalba ütköztem, eléggé lekezelő volt. Pedig néha egészen szélsőséges figurákat is alkalmaz a színházban, hogy bulvárosítsa a teátrumot. Éppen ezért nem tudom, miért lógtam volna ki pont én a sorból. Azt mondta, nem tudok énekelni és a színészkedést sem javasolja. Szinte páros lábbal rúgott ki. Pedig szeretném valahol bebizonyítani, hogy igenis jó színész vagyok. És azt hiszem, hogy az eddigi jeleneteinkben, paródiáinkban félig sikerült is. - Azokban az esztendőkben, amikor nagyon futott a szekér, tudtál félretenni? - Tudtam, de azt a gyengébb korszakokban fel is éltem. Egy előadóművész általában bohém, nem a tartalékolásra gondol. És aki sokáig élt árnyékban, az kicsit könnyelműbb, ha jobban megy. Szórja a pénzt... - Mire szórtad leginkább? - Utazásokra, és egyéb élvezeti cikkekre. Ruhákra, parfümökre, telefonokra. Érdekes, hogy miután megvettem ezeket az élvezeti cikkeket, már nem voltak olyan jók. Mindig csak addig kell valami, vagy valaki, amíg nem szereztük meg. Utána már nem számít. Persze ez nem mindig van így, szerencsére! - Mire vágytál leginkább, amit korábban nem vehettél meg? - Például egy szép lakásra. Erre mondjuk nagyon büszke vagyok, mert hét évvel ezelőtt a párommal vettünk egy tágas belvárosi lakást. Ezt nem bántam meg utólag.

„NACSA OLIVÉR A BARÁTOM” - A fellépéseken túl évek óta fontos része az életednek az írás is. Dolgozol most valamin? - Igen. Egy fiktív regényen, csak lassan haladok. Sőt, szinte alig. A címe: „Amikor szabad voltam”. Benne lesz a Truman Show-féle modell, amikor az ember azt hiszi, mindent filmre vesznek körülötte az életében, és ő a főszereplője a saját show-jának, amit a világ összes tv csatornája sugároz. - Te is érezted már így? - Tulajdonképpen egész gyerekkoromban ebben bíztam. Azt hittem, 18 éves koromban majd megmondják, hogy ez az egész csak egy játék.

282

BAGI IVÁN

De nem mondták... Furcsa kettősség van bennem. Nagyon vonz az értelmiségi lét. Próbáltam már az írók világába is bekerülni. De rájöttem, hogy ők is annyira mások, mint én. Nincs olyan ember, aki hasonlóan gondolkodna. Aztán van egy pánikbetegségem is, ami sokat javult az utóbbi évek során, kicsit már lenyugodtam. - Miféle pánikbetegség? - Kényszerességnek is nevezhetjük. Rettegek attól, nehogy valaki miattam szenvedjen balesetet, vagy meghaljon. Ha a sínek mellett sétálok, és hallok egy csattanást, régen mindig visszamentem megnézni, hogy mi volt az a hang. Vagy például a bevásárlóközpontokban is félek attól, nehogy valaki átessen a korláton. Régebben pedig rendszeresen betelefonáltam a Közterület fenntartókhoz, ha láttam, hogy egy villanyvezeték félig le volt vágva. - Kezeltetted? - Jártam pszichológushoz nagyon sok pénzért. Az illető folyamatosan az óráját nézte, és soha nem szólalt meg, mindig csak én beszéltem. Majd, amikor lejárt az időnk, intett, hogy menjek. Kérdeztem, hogy miért nem mond soha semmit, s azt válaszolta, most még csak figyel. Amikor rákérdeztem, mégis, mi a véleménye rólam, azt mondta, mindenre pontosan tudom a választ, és egyelőre nem is tud ehhez mit hozzátenni. Aztán történt valami egy hideg téli napon. Mínusz 30 fok volt odakint, és az ülés után közölte, hogy most már mennem kéne. Kérdeztem, hogy amíg taxit hívok, várakozhatnék-e az előszobában. Közölte, hogy kizárt dolog, mert itt a páciensek egymásnak adják a kilincset. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, többé nem mentem hozzá. Ettől függetlenül egyébként mindenkinek ajánlanék egy megfelelő pszichológust. Jó valakinek elmondani a dolgaidat. És ha tudod, hogy szakembernél ülsz, valahogy összeszedettebben fogalmazol. - Vannak barátaid? - Nacsa Olivért abszolút a barátomnak tekintem, hiszen vele már évek óta sikerül egy hullámhosszon mozogni. Annak ellenére, hogy sok mindenben különbözünk, nagyon jól kijövünk egymással. A magánéletünkkel persze nem terheljük a másikat. Az csak a munka rovására menne. - Még mindig nem tartod magad társasági embernek? - Nem, mert nehezen nyílok meg mások előtt. Úgy gondolom, ha a 35. születésnapomig sem tudtam kialakítani jóformán senkivel olyan állandó, mély barátságot, ami tartósnak bizonyul, akkor tényleg nem nekem találták ki ezt a műfajt. Az utóbbi időben már nem is törekszem arra, hogy új ismeretségekre tegyek szert. Felszínes kapcsolatra pedig nincs szükségem.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

283

Mélyinterjúk LIVE! Lélekemelő talkshow műsorok színházi körülmények között!

www.m elyinterjuk. hu

284

Exkluzív könyvbemutató gálák a könysorozat szereplőivel!

Szilágyi János

„Visszakérdeztem, miért veri rendszeresen az asszonyt?”

„Olyan dolgokat is mindig szóba hoztam, amitől mások esetleg ódzkodtak. Soha nem felügyeltem magam, nem gondoltam át a kérdés feltevése előtt, hogy ehhez vajon mit fog szólni az illető. Tehát ha a beszélgetőpartnerem megindító szavakkal ecsetelte a felesége iránti gyengéd érzelmeit, akkor én nem haboztam megkérdezni, hogy: Akkor miért veri rendszeresen az asszonyt...”

285

Amíg élek hálával tartozom Szilágyi Jánosnak. Egyszer ugyanis, 19 évvel ezelőtt, néhány óráig belőlem is „sztár” válhatott az általános iskolában – általa. 13 éves voltam, s akkoriban kizárólag miatta mentem el a salgótarjáni szépségkirálynő választásra. Tudtam, hogy ő lesz a műsorvezető, és mindenképp interjút akartam készíteni a „híres tévéssel”. Bár régen történt, de máig emlékszem: olyan közvetlenül fogadott, mintha ezer éve ismerne, s rendkívül segítőkész volt. A cikk napokon belül megjelent a megyei napilapban, ennek örömére pedig még az iskolaigazgató is bejött az osztályfőnöki órára és külön megdicsért az osztály előtt, amiért egy országos sztárt meg tudtam szólaltatni. Most az országos sztár pasaréti villája előtt állok. Jöttem megismételni a csaknem két évtizeddel ezelőtti találkozást… - Dohányzol? - Nem. - És zavarna, ha rágyújtanék? - Dehogyis! Elvégre te vagy itthon… - Akkor egy pillanat türelmet kérek, rögtön jövök, csak felszaladok a cigiért... Miközben felmegy az emeletre, azon gondolkodom, vajon hány év munkája ez a pazar villa, ahol él. Száz – mondja mosolyogva, miközben visszaül, immár cigarettával a kezében. - Egy élet munkája. De hozzá kell tennem, 1997-ben óriási szerencsével jutottam hozzá. - Mennyiért? - 30 millióért. - És ezt meg is írhatom? - Miért ne írhatnád? Egy nyugdíjas BM-es lakott itt, akinek azt mondta az önkormányzat, vagy megveszi tőle a házat, vagy költözzön ki. Harmincmillióra értékelték az ingatlant. Tíz éven keresztül, részletekben kellett volna kifizetnie az összeg mindössze negyven százalékát, ám még ezt sem tudta vállalni. Azt mondta, ha adok neki ennyi pénzt, elköltözik. Egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy megveszem. A feleségemmel aztán helyrepofoztuk a házat, és az óta itt élünk. Nagyon szeretjük.

286

SZILÁGYI JÁNOS

- Ezt szereted a legjobban az összes eddigi lakóhelyed közül? - Ezt. De azt a házat is nagyon szerettem, ahol gyerekkoromban laktam a szüleimmel és a testvéreimmel. Az is itt volt Budán, az Endrődi Sándor utcában. Tudod, merre van? - Hogyne tudnám. Előkelő utca a második kerületben. - Ma már igen, de annak idején, amikor még nem építették be az egész utcát, olyan volt, mint egy falu. És az épületet, ahol laktunk, villának hívták. Most azt mondanánk rá, házikó. - Gondolom, sok pajtásod szívesen cserélt volna veled, hogy ő is abban a „házikóban” lakhasson. - Bizonyára. Bár annak idején nem értettem, hogy ha valamelyik szegénysorú osztálytársam feljött hozzánk, miért néz körül tátott szájjal. Számomra természetes volt, hogy zongora áll a nappalinkban, és szép képek lógnak a falon, mint ahogy az sem zavart, ha én voltam valamelyik barátomnál, és láttam milyen sanyarú körülmények között élnek a szüleivel. Egyszobás lakásban laktak hárman, s az udvarra kellett menniük a WC-re. - Mikor költöztél el otthonról? - A szüleim külkeresek voltak, és az átkosban is utazhattak különböző országokba, amikor azt mások egyáltalán nem tehették. Tizenéves kamasz voltam, amikor három esztendős kiküldetést kaptak Argentínába. A három gyerekük közül egyiket sem vitték magukkal. Ehelyett a szüleim különböző diákotthonokba, meg kollégiumokba helyeztek el bennünket. Mai fejjel el nem tudnám képzelni, hogy három évig magára hagyjam a kiskorú gyerekeimet. De apám kommunista volt, s mindez Rákosi idejében történt. A párt pedig nem szerette, ha az ilyen kiküldetésbe az egész családot elviszi az illető, mert tartottak attól, hogy kint is maradnak. Ez a három év mégis túlzás volt a részükről. Ráadásul, ha akkor magukkal visznek, ma angolul és spanyolul is folyékonyan beszélnék. Pontosan ezért soha nem bocsátom meg nekik.

„AZ ESTI FÜRDETÉSNÉL KIABÁLTAM A FELESÉGEMMEL” - …Mert e helyett azóta is kizárólag egyetlen nyelven beszélsz? - Ez az én nagy keresztem! Súlyos teherként cipelem magammal, amíg csak élek. Ne tudd meg, milyen lehetőségeket hagytam ki emiatt. Pedig próbálkoztam én mindennel, a legkülönfélébb intenzív tanfolyamokra is elmentem. Legalább százszor nekifutottam az angolnak, mire rájöttem, hogy egy antitalentum vagyok, aki tökéletesen be van oltva a nyelvek ellen. Ha külföldön járok, s a szálloda recepcióján meg akarok kérdezni valamit, negyvenszer végiggondolom a mondatot, mire meg merek szólalni. Tudom, hogy szörnyű, de ez van. ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

287

- Ha most itt lenne a fiad, vajon milyen vétkeket róna fel neked utólag? Hiszen soha nem tagadtad, hogy nem túl jó a kapcsolatotok. - Nehezet kérdezel… Még akkor is, ha a fiam esetében nincs lelkiismeret-furdalásom. Ő az első házasságomból született, Géczy Dorottya színésznő az édesanyja. Dorlival már azelőtt megromlott a kapcsolatunk, hogy a fiam megszületett. Sokkal korábban ott kellett volna hagynom, de gyenge voltam. Aztán amikor állapotos lett, elvettem feleségül. Azt hittem, attól fogva megoldódik az életem, mert Dorli hihetetlen rám telepedése átmegy majd a fiamra. Ez így is lett, de átcsapott a másik végletbe. Úgy nevelte a gyereket, hogy rossz volt nézni. Aztán történt egy megrázó eset. Épp az esti fürdetés idején szakadt el nálam a cérna, és elkezdtem kiabálni a feleségemmel. A fiam sokkot kapott az ordibálástól Ez volt az a pont, amikor mindketten beláttuk, hogy mennem kell, és visszaköltöztem anyámhoz. Igaz, abban maradtunk, hogy adunk egymásnak háromhónapnyi időt, amíg mindketten lenyugszunk, de már másnap megírtam a levelet, hogy soha többet nem megyek vissza. A feleségem ezek után nem engedett a fiam közelébe. Hosszú, elkeseredett próbálkozások következtek. Látni akartam a gyereket, szerettem volna, ha én is részt vehetek a nevelésében. Dorli azonban ott tett be nekem, ahol tudott. Elmebeteg időszak volt. Csak egy példa a sok közül: kitalálta, hogy életveszélyesen vezetek, ezért soha nem mehettem autóval a gyerekért. S erről még bírósági végzést is szerzett. Egy ideig kétségbeesett harcot folytattam a láthatásért, aztán feladtam. Évekig nem mentem a közelükbe sem. Ezért sem alakult ki igazi apa-fiú kapcsolat közöttünk. - Később sem? - Nem. Néha találkozunk és beszélgetünk erről-arról. Ennyi. - A lányod Amerikában él. Vele sem lehet túl szoros a viszonyod. - Nem is akarom magam becsapni azzal, hogy ugyanolyan közel állunk egymáshoz, mint annak idején, amíg itthon volt. Egyébként, ha Magyarországon élnének, sem lehetnénk olyan meghitt kapcsolatban, mint kiskorában, hiszen egy felnőtt nőnek már nem az apja a legfontosabb, hanem a férje és a gyerekei. És ez így is van rendjén. - Nekem is van egy kislányom, tisztában vagyok vele, milyen szerelem alakulhat ki apa és lánya között. Hogyan élted meg, hogy Amerikába költözött? - Rettenetesen! Amikor a második feleségem húsz évvel ezelőtt közölte velem, hogy Amerikába szeretne férjhez menni, de vinné a gyereket is, az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Egyrészt örültem, hogy a lányom az Új Világban fog élni, s oda fog iskolába járni, másrészt nagyon szomorú voltam. Alá kellett írnom egy papírt, hogy elengedem. Bevallom, amikor eljöttem a találkozóról, elbőgtem magam az autóban. Akkor

288

SZILÁGYI JÁNOS

fogtam föl, hogy elveszítettem a lányomat. - Gyakran elsírod magad? - Nem mondhatnám, de ha ez megtörténik, akkor engem lep meg a legjobban, mert olyan váratlan helyzetekben fordul elő, hogy például egy kutya valami bolt előtt kikötve, reszkető testtel várja a gazdáját. Nekem pedig párás lesz a tekintetem. A fene se érti…

„SEMMILYEN ELŐNYE NINCS AZ EGYÜTT ALVÁSNAK” - Minden házasságodból született gyereked, csak a harmadikból nem. - Nem véletlenül, ugyanis még 1974-ben elköttettem magam. Úgy gondoltam akkor, két gyerek már bőven elég, s az esélyét sem adtam meg a harmadiknak, negyediknek. - Megbántad később? - Dehogy bántam! Györgyit, a harmadik feleségemet azonban valószínűleg bántotta. Noha már rögtön, a megismerkedésünk után elmondtam neki, hogy nem lehet gyerekem. Igazából soha nem beszéltünk róla, de pontosan tudom, hogy nem volt egyszerű elfogadnia a döntésemet. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, ha gyerekünk született volna, már régen nem élnénk együtt. - Ehhez képest 25 esztendeje együtt vagytok. Igaz, nem közös ágyban… - Áruld el, mi jó az együtt alvásban? Először egyébként Györgyi is ilyen furcsán nézett rám, mint te. De most már semmi pénzért nem tudnám rávenni, hogy velem aludjon, mert rájött, mennyivel jobb külön. Komolyan kérdezem tőled, mi előnye van az együtt alvásnak? Az ég-világon semmi. Györgyi például csak úgy tud elaludni, ha megy a tévé, én ilyenkor olvasok. Meg is őrülnék, ha a vibráló képernyőt bámulva kellene elaludnom. De ez csak egy példa a sok közül. Attól még ugyanúgy szeretem a feleségemet, és ugyanúgy tudunk bármit csinálni, annak ellenére, hogy nem egymás mellett hajtjuk álomra a fejünket. - Közös kasszán vagytok a feleségeddel? - Igen. Az utolsó fillérig közös mindenünk. - Tartottak el nők? - Nem, de boldogan elviseltem volna. Nem lettek volna kisebbségi érzéseim, ha van egy olyan feleségem, aki szívlapáttal hányja be a pénzt az ablakon. De azt se vetettem volna meg, ha van egy szeretőm, aki eltart. Legnagyobb sajnálatomra egyik sem történt meg. - Fordítva sem? - Nem. Én sem tartottam ki nőt. - Témánál vagyunk. Nyolcvanhoz közel azért csak megnyugszik az ember? ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

289

- Ezt hogy érted? Sose voltam izgatott. - Önéletrajzi könyvedben azt írtad, volt olyan korszakod, amikor az hajtott, hogy minél több nőt megszerezz. - Milyen rég volt már az… Az első válásom utáni időszakban történt, de erre egyáltalán nem vagyok büszke. Ma már úgy gondolok erre vissza, mint egy olyan ember, aki fiatal korában rendszeresen kurvákhoz járt. A különbség csak az, hogy én nem fizettem. Nagyon élveztem, hány nőt tartok a tűzben, és szinte naponta voltak kalandjaim. Ma már nem szeretnék semmiféle flörtbe belebonyolódni, pláne nem olyanba, amitől meginoghat a házasságom. Jól élek a feleségemmel. Biztonságot ad nekem és nyugalmat. Mert szeret. És én is őt. „VISSZAKÉRDEZTEM, MIÉRT VERI RENDSZERESEN AZ ASSZONYT?” - Evezzünk kicsit más vizekre. Téged mindig is a legrámenősebb riporternek tartott a szakma. Mitől voltál te a legbátrabb, legvagányabb riporter? - Talán attól, hogy olyan dolgokat is mindig szóba hoztam, amitől mások esetleg ódzkodtak. Soha nem felügyeltem magam, nem gondoltam át a kérdés feltevése előtt, hogy ehhez vajon mit fog szólni az illető. Tehát ha például a beszélgetőpartnerem megindító szavakkal ecsetelte a felesége iránti gyengéd érzelmeit, akkor én nem haboztam megkérdezni, hogy: „Akkor miért veri rendszeresen az asszonyt?” Ugyanis tudtam, hogy ezt teszi. - Volt, hogy nem válaszoltak? - Nem nagyon. Pedig máig nagy vágyam, hogy egyszer valaki adás közben álljon fel székéből és hagyjon ott. - Lehetek veled őszinte? - El is várom, hogy az legyél. - Néhány éve a Story TV-n futott a „Kollégák” című portrésorozatod. Nézőként roppant mód idegesített, hogy papírral az öledben ültél a kamera, és az éppen aktuális vendéged előtt. Akkor sokszor feltettem magamban a kérdést, hogy a szakma nagy öregje, a rámenős riporter mi a fenéért használ mankót egy jó beszélgetéshez? Komolyan kérdezem: „A Szilágyinak” minek papír? - Nézd, ötvenperces volt a műsor. Voltak olyan riportalanyok – vagy ha úgy tetszik, kollégák –, akik nyitottak voltak, dőlt belőlük a szó, s még akkor is el tudtak mesélni egy történetet, ha csak annyit kérdeztem, szereti-e a spenótfőzeléket. És akadt olyan partner is, aki csak annyit válaszolt, hogy igen, vagy nem. Ilyenkor, kénytelen voltam belenéznem a jegyzeteimbe, hogy tovább gördíthessem a beszélgetést. - Miket írtál a jegyzeteidbe?

290

SZILÁGYI JÁNOS

- Leginkább idézeteket, amelyeket szerettem nagyon pontosan visszaadni. Egyébként, nem tudom, miért zavar ennyire a papír. Nagyinterjúknál világ-életemben használtam effajta segítséget, például a Kettesben című műsoromnál. Pláne a rádiós változatában, hiszen ott nem látták. De abban biztos lehetsz, hogy a jegyzeteim között nem voltak ott a „Jó estét kívánok, hogy van?” típusú kérdések. Mert másnak még azok is ott voltak… - Aki ennyi időt tölt ebben a szakmában, azt mi hajtja még manapság? - Az, hogy szeretném magam valamivel lekötni, mivel nem vagyok még bácsi, aki a térre jár sakkozni, vagy csak piszmog a kertjében. Valamilyen szellemi tevékenységgel szeretném magam lefoglalni. Mivel azonban a mai magyar média olyan, amilyen… - Milyen? - Nem rosszabb, mint régen volt, csak más. És most itt sok jelzőt mondhatnék erről a másságról. Én meg maradtam a régi, tehát nincs szakmám. - Ezt most nagyon keserűen mondtad. - Pedig már nem visel meg annyira, hogy nem használnak úgy, mint azelőtt. Egy éve szembesültem azzal, hogy nem kellek, és ezt nagyon nehezen dolgoztam fel. - Feldolgoztad egyáltalán? - Nem igazán, hiszen ez hihetetlenül lassú folyamat. De ma már kevesebbet bosszankodom azon, hogy nem csörög eleget a telefonom, hogy nincs teleírva a naptáram, hogy életem utolsó harmadában, amikor még jó műsorokat csinálhatnék, nem keresnek. És sajnos nem vagyok egyedül ezzel a problémával, hiszen Magyarországon általános tendencia, hogy az ötven feletti embereket nem foglalkoztatják. Itthon még kutyamosónak sem vesznek fel valakit egy bizonyos kor után, de még a valódi öregkor előtt. A médiáról meg ne is beszéljünk! A közelmúltban Londonban és Berlinben is eltöltöttem egy-egy hetet a barátaimnál. Itthon egy év alatt nem nézek annyi tévét, mint ott néztem abban a néhány napban. És tudod, mit láttam? Hatvanöt-hetven éves pasasok vezetik a híradót, hihetetlenül profin! Itthon meg csak a valóságshow-k a fontosak.

„ÉRDEKES ÉLMÉNYKÉNT FOGOM FEL A VÉNÜLÉS FOLYAMATÁT” - Turkálhatok a zsebedben? - Mire gondolsz? - Folyton azt hangoztatod, ma már nem pénzkérdés számodra a munka, hiszen van annyi tartalékod, amiből jó színvonalon megélj. ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

291

De honnan ez a tartalék? - Volt egy időszak, amikor nagyon jól kerestem. Tévéztem és rádióztam egyszerre, közben rengeteget hakniztam, szóval jól ment. - Mit jelent az, hogy nagyon jól kerestél? Mégis, mennyit? - A Magyar Televízióban egyszerre csináltam a Showbálványt, meg a Kettesben című műsorokat, ráadásul éjszaka egy telefonos műsort is vezettem. Az maga volt az aranykor, mert 2-3 milliót kerestem havonta. - Miből élsz manapság? - A megtakarításaimat befektettem egy olyan portfolióba, amelyet egy komoly cég kezel. Bízom bennük, és joggal, mert magasabb nyereséget produkálnak, mint bármelyik bankkamat, és ebből elfogadhatóan meg tudok élni. Ezekhez jönnek még az alkalmi munkák: újságok, időnként tévék, és különböző kerek asztal-beszélgetések, amelyekhez felkérnek műsorvezetőnek. - Magas Szilágyi János ára? - Fogalmam sincs, mi a „magas”, de olcsón nem megyek el. Ha valaki végképp nem akar annyit fizetni, amennyit kérek, akkor azt mondom: inkább elvállalom ingyen. Viszont soha nem felejtem el hozzátenni, ha így is kellek, azt azért mindenhol elmesélem majd, hogy ezektől egy fillért sem fogadtam el, mert ahhoz túl keveset kínáltak. - 1957-ben kezdted a pályát. Nem nehéz kitalálni, hány éves lehetsz. - Nem is titkolom. 1936-ban születtem. - Zavar az idő múlása? - Nem különösebben. Inkább érdekes élményként fogom fel a vénülés folyamatát. Érdeklődve figyelem a testem változásait. Hat évvel ezelőtt még felfutottam a Hármashatár-hegyre, ma már csak gyorsan megyek, mint egy gyorsgyalogló. Nyilván lesz majd olyan korszak is, amikor már csak sétálni fogok.

292

SZILÁGYI JÁNOS



Vitray

Tamás

„Megpróbálom minél tovább húzni az időt”

„Az életnél nincs jobb nevelő, mert az élet nem irgalmaz. Az nem olyan, mint egy szülő, aki megsajnálja a gyerekét. Akkor jöttem rá erre, amikor kicsik voltak a fiaim. Hiszen nem lett volna szívem mesterséges nehézségeket állítani eléjük. Gondoltam, majd megtapasztalják maguk, ahogyan én is annak idején.”

293

– Megvan még önben az a legendás nagy kíváncsiság, ami a hőskorban az egyik legfőbb ismertetőjele volt, és a Vitray védjeggyé vált? – Nincs. Megszűnt a régi nyitottság. Akkor még minden érdekelt, mindent tudni akartam. Ennyi idősen már nem ugrálok folyamatosan kíváncsiskodva. Válogatok. Csak arra vagyok kíváncsi, ami érdekel. Nézze, ha sporthasonlattal élve egy futópályához viszonyítom az életemet, lassan elérkezem a célegyenesbe. Az utóbbi években megtettem az utolsó kanyart is, már csak a befutó van hátra. Tudja, amíg előttem volt az első kanyar – hogy az atlétikából vett hasonlattal éljek –,azt hittem, megválthatom a világot. Most, amikor már látom a futópálya végét, nagyon megválogatom, mire pazarolom az energiáimat. Pontosan azért, hogy a finisre is maradjon erőm, és persze időm. Már a televíziót se szívesen kapcsolom be… Úgyis csak az időmet rabolná. – Pedig azt beszélik, annak idején minden kollégát látni akart. – És irigykedtem is egy-egy riportalanyért, hogy miért nem nekem sikerült megszólaltatnom! Régebben valóban nem lehetett elráncigálni a képernyő elől. Manapság inkább DVD-filmeket nézek, elsősorban nyelvgyakorlás miatt. A televíziózásban már nem veszek részt annyira aktívan, mint régen.

„MINDIG VOLT A SZEKRÉNYBEN EGY ÜVEG VISZKI, ÉS MEG-MEGHÚZOGATTAM” – Azt mondta az imént, hogy az életét jelképező futópályán már célegyenesben van. De mi a cél? – Az élet vége. Mindenki odáig fut, csak van, akinek kevesebb idő adatik meg. A sprinter gyorsan befejezi, a hosszútávfutó tovább halad. – Vitray Tamás ezek szerint hosszútávfutó. – Nagyon remélem. Még nem vagyok maratonista, de elég hosszú távot futok, szakmailag is. – Ha már az egészségénél tartunk, hogy van? – Köszönöm, jól. Most lényegesen jobb fizikai állapotban vagyok, mint a jelenlegi házasságom előtti időszakban. Sajnos volt két olyan évem, amikor bizony napközben is ittam. Volt a szekrényben egy üveg viszki, és meg-meghúzogattam.

294

VITRAY TAMÁS

Mindezek ellenére nem voltam alkoholista, és utólag azt is nagyon nehéz megmagyaráznom, hogy miért tettem. Semmi velőtrázóan rossz nem történt velem, amiért az italhoz kellett volna menekülnöm. – Be is rúgott? – Nem. Életemben talán kétszer fordult elő ilyen. Arra pedig vigyáztam, hogy kapatosan sose tántorogjak bent a televízióban. Mellesleg még dohányoztam is! Pipáztam, néha szivaroztam. – Ennek a korszaknak később az egészsége nem látta kárát? – Picit nyilvánvalóan. De aztán egyik napról a másikra mindkettőről leszoktam. Amíg meg nem operálták a hátamat 1988-ban, minden nap futottam. Porckorongsérvem lett a tenisz miatt, mára már csak az úszás maradt. Manapság is megyek minden reggel. – Amikor visszagondol az életére, hogyan összegez? Több volt benne a jó, mint a rossz? – Mindenképp! A bajok, az izgalmak, az idegességek, az aljasságok csak mozzanatok. Tán meg sem tudnám becsülni az örömöket, ha nem lettek volna mocsok dolgok is az életemben. Nagy szegénységből jöttem. Nagymamám nevelt, anyám ugyanis, miután elvált apámtól, újra férjhez ment. Született egy féltestvérem, s ők külön család lettek. Szóval a nagymamámnál maradtam. Amíg kamasz voltam, ő tartott el, majd amikor beteg lett, én gondoskodtam róla. Emlékszem, mindenét pénzzé tette szegény, hogy meg tudjunk élni. Az érettségim körüli időszakban aztán mindenünk elfogyott. Sosem felejtem el: nyolcadik osztályos gimnazista lehettem, amikor arra érkeztem haza, hogy a nagymamám sír. Szegénykém, nem tudott ebédet adni. Meg kellett tanulnom, hogy az embert az élet neveli leghatásosabban. Mert az élet könyörtelen, nem alkuszik. – Mikor halt meg a nagymama? 1959-ben. Huszonhat éves voltam, az első házasságom idején történt. Meggyőződésem, hogy amennyiben konszolidált kispolgári közegben növök fel, semmire se viszem az életben. Kellett a jó néhány megpróbáltatás, ami kifejlesztette bennem a szükséges keménységet.

„NINCS JOBB NEVELŐ AZ ÉLETNÉL” – Ezek szerint ön kemény ember? – Amikor szakmailag harcolnom kellett valamiért, nem voltam könnyű eset. De nincsenek áldozataim, ezt nyugodt lélekkel mondhatom. Főnöki mivoltomban soha nem küldtem el egyetlen embert sem. Bár megtettem volna! Ma már bánom, mert a tévé is jobban járt volna! Ám azt mondtam, ha nem tudok kenyeret adni, nem is veszek el. – Legutolsó könyvében, a Kiképzésben olyan történetek vannak

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

295

életének első 25 évéből, amelyekről még soha nem beszélt. Egyebek közt a gyermekkora viszontagságai. – A címválasztás sem volt véletlen, hiszen ebben az időszakban tényleg kiképzést kaptam az elkövetkezendő 50 évre. Arra az időszakra, amikor rám talált életem célja, a televíziózás, amelynek létezéséről korábban nem is tudtam. S ahhoz, hogy minden úgy történjen, ahogy történt, kellett is a kiképzés. Ha az ember válsághelyzetek nélkül, problémamentesen nő fel, semmit sem tud később értékelni. Meggyőződésem, hogy az életnél nincs jobb nevelő, mert az élet nem irgalmaz. Az nem olyan, mint egy szülő, aki megsajnálja a gyerekét. Akkor jöttem rá erre, amikor kicsik voltak a fiaim. Nem lett volna szívem mesterséges nehézségeket állítani eléjük, gondoltam, majd megtapasztalják maguk, hogy milyen a világ. Ahogyan én is annak idején. Ha nem lettek volna mocskos dolgok az életemben, talán meg sem tudtam volna becsülni később a jót… Meggyőződésem, hogy ha konszolidált kispolgári közegben növök fel, semmire se viszem. Az a jó néhány megpróbáltatás kifejlesztette bennem a szükséges keménységet. – Igaz, hogy a mai napig csak betakart fejjel képes elaludni? – Igaz, s ez is annak a korszaknak a „hozadéka”. Ez a szokásom nyilván abból fakad, hogy gyerekkoromban nagyon féltem a bombatámadásoktól, s folyton bújni akartam valahová. Vasárnap délelőttönként a nagymamámmal elmentünk egy biztonságosnak tartott ház pincéjébe, mert tudtuk, hogy az amerikaiak déltájban jönnek bombázni… Bízom benne, hogy az unokáim elolvassák majd a könyveimet, a vis�szaemlékezéseket, hiszen ők már öregemberként ismertek meg. Hadd lássák, hogy az a fiatal gyerek, aki én voltam akkoriban, mennyire másként élte az életét, mint most ők. A hétköznapok során nincs alkalmam mesélni nekik. Egyébként a fiaim is meglepődtek egy-két sztorin, és a feleségem is. Neki minden nap fel kellett olvasnom az éppen elkészült részeket. Ha sírt, tudtam, hogy jót írtam.

„AZ ELSŐ FELESÉGEM FÉLTÉKENY VOLT A TELEVÍZIÓRA” – A gyerekkori emlékek kihatnak az emberre, a szülők viselkedése nagymértékben befolyásolja a gyerek későbbi életét. Mit gondol, valahol tudat alatt szerepet játszhatott a szülei válása abban, hogy ön is háromszor nősült? – Még anyám hasában voltam, amikor a szüleim szakítottak. Az első házasságom egyetemi szerelem volt, s a tévé lett a válásunk oka. Én ugyanis beleszerettem a szakmámba. Még visszagondolni is döbbenetes! Ha rajtam múlik, haza se mentem volna a tévé székházából. Legszívesebben ott laktam, ott aludtam volna.

296

VITRAY TAMÁS

Viszont a feleségem egészen más karakter volt, igazi családszerető ember. Azt hiszem, a válásunknak törvényszerűen be kellett következnie. De a mai napig nagyon jóban vagyunk, kölcsönösen szeretjük egymást. – Egyszer láttam önöket egy rendezvényen a jelenlegi feleségével, Kállay Borival. Akkor ott úgy tűnt, mintha huszonkét együtt töltött év után is szerelemmel néznének egymásra. – Nagyon szépen élünk. Pedig nem vagyunk mi „összeillő” pár. Egyrészt 16 évvel fiatalabb nálam, másrészt kicsi vagyok, ő pedig sudár termet. Persze, ezekre én is azt mondom, mit számít, de az általánosan elfogadott normák szerint nem ez a megszokott. A természetünk is nagyon sok mindenben különbözik, mégis abszolút harmonikusan élünk. Néha szóba kerül közöttünk, hogy mi lett volna, ha fiatalabb korunkban találunk egymásra. Talán már nem lennénk együtt. Ötvenkét éves voltam, amikor húsz esztendővel ezelőtt megismertem Borit. Mindketten tudtuk már, hogy az együttélés toleranciát igényel mindkét fél részéről. Ráadásul az évek múlásával bennünk csak erősödött a másik megbecsülése, megértése. Az pedig elengedhetetlen egy párkapcsolatban. Mielőtt találkoztunk, mindkettőnk mögött volt már kellő megélt tapasztalat. – Korábban kihasználta az ismertségével járó előnyöket a hölgyek terén? – Természetesen elfogadtam a felkínálkozásokat! (nevet) De gondoljon csak bele: volt mit kompenzálnom. Egyrészt szegények voltunk, az egyetlen eleganciám egy bricsesznadrág volt. Aztán ugye kicsi maradtam. Nem szimpla komplexusok ezek, hanem tények. Egy 162 centiméteres embert nem lehet óriásnak nevezni, legfeljebb a törpék közt. Az osztályban kamaszként mindenki elkezdett nőni, csak én kerültem mindig hátrább a sorban. Rám se néztek a lányok, tele voltam gátlással. Évekkel később tehát kompenzáltam. Kihasználtam minden kínálkozó lehetőséget. – Beszéljünk a gyerekeiről! – Róluk nagyon szívesen, mert roppant büszke vagyok rájuk, mindegyik megáll a saját lábán. – Jól látom, hogy könnyes lett a szeme? – Talán a korral jár, de igen, érzelmes vagyok. A nagyfiam biokémikusként végzett, de miután hazajött egyéves ösztöndíjas időszakából Oxfordból, pályát módosított, operatőr lett. A másik fiam állatorvosnak tanult, mire azonban sikeresen elvégezte az iskolát, már a macskánkat sem volt hajlandó beoltani. Céget alapított, komputergrafikával foglalkozik és tévéknek dolgozik. Látja, milyen az élet? Mindkettő azért ment másfelé az elején, mert nem szerették a mesterségemet. Utálták a tévét, mert elrabolta tőlük az aput. Aztán mindkettő visszatért a tévés szakmához.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

297

– Nem tudta elkerülni a figyelmemet egy furcsa rajz a falán. Az unokái készítették? – Nem. Ez egy családi jel. Amikor elkezdtünk együtt élni Borival, hárman voltunk, mert jött velünk Fonyó Barbara, a feleségem lánya is. Barbara nekem egyébként is olyan, mintha a saját lányom lenne. Közös életünk hajnalán mindenkinek lett egy sajátos figurája, mint az óvodában. Én voltam a tüsi, amit a Barbara aztán tusira torzított, az ott látható legalul. A feleségem cirmi, ő van felül. A daru pedig Barbara. Mindent így írtunk alá, ha egymással leveleztünk. Mikor jövök haza, mi legyen az ebéd, stb. – Ma már csak ketten élnek ebben a nagy házban a feleségével? – Igen. Már mindenki kirepült. – Mit kívánjak önnek a beszélgetés végén? Egészséget? – Azt bizony! Ez függ ugyanis a legkisebb mértékben tőlünk. Hogyan rendezi be az ember az életét, miként teremti meg magának, és hogyan szúrja el, ez mind tőlünk függ. Az egészség nem. Ráadásul ebben a korban egy betegség, vagy műtét után már nehezebb a visszatérés, a felépülés. Éppen ezért megpróbálom minél tovább húzni az időt. Különben is, még meg kell írnom a Kiképzés folytatását, a Frontszolgálat munkacímű visszaemlékezésemet, ami az azt következő 50 évemről szól!

298

VITRAY TAMÁS

Mélyinterjúk LIVE! Lélekemelő talkshow műsorok színházi körülmények között!

www.m elyinterjuk. hu

Exkluzív könyvbemutató gálák a könysorozat szereplőivel!

299

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

Dr. Domján László, Agykontroll Mabel Katz, Ho’oponopono

300

Domján László

„Az emberi elme képes a gyógyításra”

„Nem kell lottón nyerni ahhoz, hogy jobban élhessünk. Néhány egyszerű törvényt kell ismerni az agyműködéssel kapcsolatban. Pofonegyszerű mentális technikát kell alkalmazni, és jobban fogják érezni magukat a bőrükben. Jobb lesz a házasságuk, a gyerekükkel a kapcsolatuk, ki tudnak gyógyulni betegségekből, és az alkoholról is leszokhatnak…”

301

Dr. Domján László neve, arca egyáltalán nem ismeretlen azok számára, akik az elmúlt két évtizedben valamikor elvégezték az Agykontroll tanfolyamot. S ez idő alatt nyilván azok is látták valamelyik televízió-csatornán, vagy olvastak vele készült beszélgetést, akiktől nagyon távol áll ez az önfejlesztő, önsegítő módszer. Laci és csapata emberek ezreinek segített megváltoztatni, jobbá tenni az életét 1990 óta. Akik rendszeresen olvassák beszélgetéseimet, tudhatják, mennyi művész mesélt már a módszer hatékonyságáról. Az utóbbi időben több olyan beszélgetést is készítettem a hazai szórakoztatóipar szereplőivel, akik teljesen váratlanul, minden előzetes kérdés nélkül tárták a nagyközönség elé, mennyire fontosnak tartják a mentális teremtést. Ismerőseim már régen beavattak: ha valaki a „hogy vagy?” kérdésre „egyre jobban” - mondattal felel, az csakis agykontrollos lehet, hiszen ez az ő jelmondatuk. - Azt mondta rólad valaki, hogy téged egyáltalán nem lehet felidegesíteni semmivel. - Tényleg nem. Régebben persze ez nem így volt. Húsz évvel ezelőtt szorongó voltam. Sikeres, de szorongó. Most meg baromi nyugodt vagyok és sikeres. - Miért szorongtál régen? - Mindenért. A mamámtól örököltem ezt a szokást. Ő egy nagyon aggódó ember, most 93 éves, matematika-fizika szakos nyugdíjas tanárnő. Sokszor aggodalommal tekint a világra. Talán azért is, mert pici korában szegények voltak a szülei. Hogy életben maradjon, a Vöröskereszt kivitte őt Hollandiába és Belgiumba. Elszakították a szüleitől, s nyilván ezért alakult ki benne ez az aggódó-szorongó magatartás. Heten vagyunk testvérek. A nagyobb gyerekek inkább papám hatása alatt voltak, a kisebbek pedig a mamám tulajdonságait örökölték. Így én is, mivel a hatodik gyerek voltam a családban. - Ha annak idején, 1987-ben nem hagy el a feleséged, sosem hozod be az országba az Agykontrollt? - Ezt nem lehet tudni. Akkor mindenesetre nagyon megviselt ez a magánéleti válság. A feleségem beleszeretett valakibe, s tönkrement a há-

302

DR. DOMJÁN LÁSZLÓ

zasságunk. Arra gondoltam, ha már ekkorát változott az életem, minden szempontból változzon igazán nagyot. Abban az időszakban az Országos Reumatológiai Intézet megbecsült belgyógyásza, és reumatológus szakorvosa voltam. Az orvostudomány kandidátusa címet is megszereztem, tudományos fokozatom volt, ami azt jelentette, hogy ha nem csinálok semmit, néhány éven belül akkor is valószínűleg osztályvezető-főorvos lettem volna, ami Magyarországon az orvosi világban a karrier csúcsa. Ugyanakkor, miután bekövetkezett ez a szerencsétlen magánéleti változás, azzal akartam foglalkozni, amihez igazán értek. Ez pedig nem más volt, mint szerkezetek feltalálása. Mérnöki vénám van. Ha mondasz nekem valamilyen szerkezeti problémát, akkor egy héten belül egy jó ötletet, két héten belül egy nagyon jó ötletet, egy hónapon belül pedig egy különlegesen jó ötletet fogok neked szállítani. Született is négy szabadalmazott találmányom, jobbára orvosi műszerek. Éppen ezért azt gondoltam, elmegyek egy magyar, vagy külföldi orvosi műszerfejlesztő céghez ezzel a tudással, s a kreativitásomból fogok élni. Amikor felmondtam az ORFI-ban, úgy néztek rám, mint egy hülyére. Mert amikor valaki valóban finisben van, és ott hagy csapot-papot, az nem ésszerű. Legalábbis egy józan gondolkodású ember számára. Próbálkoztam több helyen, de sehol nem kaptam állást. A gyerekeimet és magamat addig magánrendeléssel tartottam el. 1989 januárjában pedig váratlanul betoppant az életembe az Agykontroll. Ausztráliában élő, matematika-fizika szakos tanárnő nővérem küldte el a könyvet azzal a megjegyzéssel, hogy Lacikám, tudom, hogy hihetetlen, mégis igaz. Néhány oldal után ki akartam dobni a kötetet, mert egyre hihetetlenebb dolgokat olvastam benne. Még hogy a képzeletünkkel befolyásoljuk sorsunk alakulását? Micsoda hülyeség ez? - mondtam akkor.

„AKKOR GYÓGYULTAM MEG, AMIKOR MEGBOCSÁTOTTAM A FELESÉGEMNEK” - Ne rohanjunk ennyire előre az időben! Már azelőtt is szorongtál, mielőtt elhagyott a feleséged? - Igen, hiszen ilyen volt az alaptermészetem. - Lehetséges, hogy a szorongással vonzottad be a későbbi rosszat? - Érdekes gondolat, ez így még soha nem merült fel bennem. Nem hinném, mert nem olyan szinten szorongtam, hogy reggeltől estig a kezemet tördeltem. De kétségtelen, hogy aggodalomra hajlamos lelki alkatot hoztam magammal a gyerekkoromból. Talán jobb lett volna a kapcsolatunk, ha nincs ez a tulajdonságom. Nézd, ha már ilyen intim dolgokról beszélünk, akkor elárulom, hogy már a megismerkedésünkkor elkövettem egy hibát. 23 éves koromban szerettem bele a volt feleségemSPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

303

be egy társaságban. Nagyon megtetszett, elhívtam korcsolyázni, sokat találkoztunk, s egyszer, egy teázóban azt mondtam neki valamire, hogy „ez olyan nyilvánvaló, mint az, hogy szeretlek”. Elpirult, és őszintén elmondta, hogy ő viszont nem szeret engem. Mondtam, ez pech. Utána beszélgettünk arról, hogy találkozzunk-e még. Ő aztán tanácsot kért egy pap barátunktól, hogy nem szemétség-e, ha továbbra is találkozik velem. Mert ugyan nem szeret, de nagyon jól érzi magát a társaságomban. A pap barátunk pedig azt mondta, hogy miért lenne szemétség, találkozzunk nyugodtan. Idővel aztán ő is úgy érezte, hogy belém szeretett. A lényeg azonban, hogy egy nagyon ingatag alapra épült a házasságunk, ami 11 év múlva véget is ért. Akkor szeretett bele igazán valakibe. - Hogyan élted meg a válást? - Belebetegedtem. Begyulladtak az izületeim, alig tudtam járni. Az ORFI-ban a munkatársak szívták le a váladékot az ízületeimből. Összeroppantam. Akkor gyógyultam meg, amikor meg tudtam neki bocsátani. Alfában elbúcsúztam tőle. Azt mondtam, oké, megértelek, megbocsátok. Légy boldog, isten áldjon. De ez három évvel később történt. A válásom idején még nem ismertem az Agykontrollt. Csak később jöttem rá, hogy a testi egészséghez mennyire fontos az, hogy a lelkünkben béke és nyugalom legyen. Számomra a rendszeres relaxálás hozta meg a mély nyugalmat. - Minden nap relaxálsz? - Igen. Reggel, ébredés után, és este, elalvás előtt. Ha éjjel felébredek valamiért, és nem tudok aludni, olyankor behunyom a szemem, tetőtőltalpig ellazulok, és különböző célokat programozok. Majd egyszer csak elalszom. - 22 év elteltével, miként viszonyul az Agykontrollhoz a hazai társadalom? - Azok az emberek, akik végig ülték az Agykontrollt, tudják, hogy nem butaság. Akik nem végeztek tanfolyamot, azoknak egy része még mindig elvarázsolt marhaságnak tartja a módszert. De hozzáteszem: a világ legrangosabb orvosegyetemén, a Harvardon néhány éve már működik egy kiegészítő orvoslás-tanszék, ahol ugyanazt tanítják, amit idehaza mi is. Az ellazulást, az ellazult állapotban történő képzelődés gyógyító, immunrendszer-erősítő hatását. Ahogy múltak az évek, egyre jobban alátámasztotta a tudomány az oktatásainkat. Aki tájékozott, tudja, hogy tényleg működik a módszerünk. Vannak persze olyan dolgok, amelyek sokaknál még ma is kiverik a biztosítékot. Ilyen például a hatodik érzék, a telepátia, de ezek is létező jelenségek. Az okos ember pedig kiaknázza a létező jelenségekben kínálkozó lehetőséget. Például, ha valaki megtetszik, fel tudom hívni magamra a figyelmét, vagy állásinterjú esetén meg tudom növelni az esélyeimet. Vagy a veszélyt is előre meg lehet érezni.

304

DR. DOMJÁN LÁSZLÓ

Van egy budapesti agykontrollos, Domokos Gabriellának hívják, akinek a sok gyakorlás következtében különlegesen jól működik a hatodik érzéke. Tapasztalatait meg is írta könyvben. Tavaly nyáron felhívtam, és elmeséltem neki, hogy nagyon kellene egy holland ismerősöm telefonszáma, de sehol nem találom. Kértem, hogy nézze meg alfában. Öt perc múlva visszahívott, lediktálta a telefonszámot, tárcsáztam, és stimmelt. Vagy volt egy srác, aki felhívta Gabit, hogy nézze már meg, mi a papája betegsége. Megjegyzem, számtalan beteg ember életét mentette meg ez a lány pontos diagnózissal a szemem láttára. Mondta Gabi, hogy látja, épp most fejezték be a hasi műtétet a papán, de szóljanak gyorsan a sebésznek, mert benne maradt a szervezetében egy törlőrongy. A srác rohant az orvosi szobába, hogy elnézést főorvos úr, de egy budapesti agykontrollos lány úgy látja, benne maradt egy törlőrongy a papám hasában. Az orvosok kinevették, hogy ez milyen abszurd dolog. A főorvos üzente is a „nagyokos lánynak”, hogy nyugodjon meg, nem maradt bent semmi, minden rendben van. Délután rosszul lett a beteg, elvitték CTre, ahol pontosan kirajzolódott egy törlőrongy a hasában, rohantak is vele azonnal a műtőbe. Tehát a hatodik érzék igenis működik. Tudom, hogy sokan misztikus és tudománytalan dolognak hiszik, de akkor is létezik. Nem tudom, láttad-e, kering az interneten egy nagyon érdekes előadás egy agykutató nőről, dr. Jill Bolte Taylorról, aki a Harvard egyetemen dolgozott. Ez a nő agyvérzést kapott, a bal agyféltekében alakult ki egy golflabda méretű vérrög. A bal agyfélteke leállt emiatt, csak a jobb agyfélteke funkcionált. Viszont hihetetlen örömöt érzett. Teljesen abszurd volt, hogy egy agyvérzés közben euforikus boldogság lett rajta úrrá. Azt érezte, hogy mindennel és mindenkivel összekapcsolódik, hiszen végső soron energialények vagyunk. Pontosan ennek, a minket mindenkivel és mindennel összekapcsoló jobb agyféltekének az edzése hozza elő a hatodik érzéket. Azok a képzelet-gyakorlatok, amelyeket az Agykontroll tanfolyamon végzünk, a jobb agyféltekét izmosítja. Ugyanis a mi kultúránkban, ami egy nagyon racionális kultúra, a képzelődő jobb agyfélteke ellustul, bizonyos értelemben elsatnyul. A gyakorlatok segítségével előhozzuk a hatodik érzéket, ami mindenféle megérzést elősegít. Mindenképp egy hasznos képesség. Csizmazia Margit győri asszony például két ismerősének is meg tudta mondani alfában, hogy hol lyukadt ki a vízvezeték cső, ott ástak le a kertben, nem kellett napokig kutatni. Ez is a hatodik érzék hatása.

„NEKEM IS VOLTAK MELLÉFOGÁSAIM ÉS VESZTESÉGEIM A KÉT ÉVTIZED ALATT”

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

305

- Amikor elkezdted 22 évvel ezelőtt, olyan életed vizualizáltál magadnak, amilyet most élsz? - Igen. - Minden bejött? - A lényeg bejött. Nekem az volt a célkitűzésem - még ha ez illetlenül nagyzolónak is tűnik -, hogy minél nagyobb mértékben meg tudjam változtatni a magyar emberek gondolkodásmódját. Hogy merjenek célokat kitűzni maguk elé, és gondolkodjanak pozitívabban. A magyar gondolkodás ugyanis eléggé pesszimista. Gondolj csak arra, hogyan mulat a magyar ember. Ilyeneket énekel, hogy „beteg vagyok, fáj a szívem, nem sokáig élek már...” Közép-Amerikában egymás mellett van két ország, Costa Rica és Nicaragua. Costa Ricában ha valami jó dolog történik az emberrel, azt mondják, hogy ezért érdemes élni. Nicaraguában pedig, hogy ezért érdemes meghalni. Costa Ricát Közép-Amerika Svájcaként emlegetik, vagyis egy viszonylag prosperáló ország. Nicaragua viszont alapvető gondokkal küszködik. Tehát az emberek gondolkodásmódja alapvetően befolyásolja egy nép életét, sorsának alakulását. És ezt ma már a kvantumfizikusok is állítják. Az emberi tudat ugyanis még anyagi folyamatokat is befolyásol. Visszatérve tehát, az volt a célom, hogy minél több embernek megtanítsuk ezt a hasznos önsegítő módszert. Segítsek nekik megérteni, hogy érdemes megoldáscentrikusan élni. Mert mindenki kap pofonokat az élettől, csak nem mindegy, hogyan áll hozzájuk. - Magad is kaptál, a válásodat követően is? - Hajjaj! Bizony hoztam rossz döntéseket, annak ellenére, hogy ismerem az Agykontrollt. Voltak melléfogásaim és veszteségeim a két évtized során. De ez mind a lecke része. Attól függ minden, hogyan állunk hozzá. Lehet úgy is hozzáállni, hogy búskomor leszek, és reggeltől-estig sírdogálok. Vagy azt mondani, hogy minden rosszban van valami jó. Ha tegyük fel, 1987-ben alkoholista lettem volna, mert elhagyott a feleségem, minden barátom azt mondta volna, hogy érthető, hiszen szegény Lacinak tönkrement a házassága, ezért alkoholba fojtja a bánatát. Viszont, ha akkor ezt teszem, ma nem tanítanám az Agykontrollt, és anyagi szempontból sem lennék ennyire sikeres. Azt gondolom, egy csapást is lehet haszonra fordítani. A fájdalmat arra használtam, hogy hajtson, és erőt adjon egy új területen. Igaz, hogy kicsit munkamániás lettem az elmúlt évtizedekben, picit talán túlzásba vittem a dolgot, mert 1990. október 20-a óta szinte minden hétvégén tanítok. És gyakran előfordult, hogy hétköznap is volt tanfolyam. Ha idehaza nyáron szünetet tartottunk, akkor épp külföldön voltam továbbképzésen, vagy előadásokat tartottam az Egyesült Államokban, Ausztráliában, és Nyugat-Európában. - Mi hajt még ennyi idő után?

306

DR. DOMJÁN LÁSZLÓ

- Azok a visszajelzések, amelyeket naponta kapok. Amikor azt írják, hogy a módszerünknek köszönhetően meggyógyultak, pedig már lemondtak róluk. Nemrég Győrött tartottam tanfolyamot. Ott volt ismétlőként egy 19 éves lány, Panni, aki régebben kábítószeres volt, a heroin rabja. Aki egy kicsit is jártas a témában, tudja, hogy a heroin maga a pokol, őrült erős függőséget okoz. A mamája elhozta két éve Agykontrollra. Gyökeresen megváltozott az élete. Régebben úgy mutatkozott be a pszichiátrián, hogy Panni vagyok 16 éves és heroinfüggő. Most úgy mutatkozik be, hogy Panni vagyok, 19 éves, és imádok élni. Ha ilyen visszajelzéseket kapsz, az hajt előre az úton. Ráadásul ez egy nagyon egyszerű tudás, nem bonyolult. Pofonegyszerű az Agykontroll, bárki meg tudja tanulni. Olyan, mint egy barkácskészlet. Ha van otthon egy jó harapófogód, csavarhúzó-készleted és kalapácsod, akkor a legtöbb házi barkács-feladatot el tudod látni. Ugyanígy az agykontrollos technikák a legtöbb hétköznapi probléma megoldására használhatók. Célok elérésére, szokások megváltoztatására, öngyógyításra.

„BKV-VAL KÖZLEKEDEM, SZÍVESEN BESZÉLGETEK AZ EMBEREKKEL” - Te olvasod el a hozzád érkező leveleket, vagy az asszisztensed? - Én. Pedig naponta száznál több e-mailt kapok. Nem vagyok megközelíthetetlen, ha erre célzol. Sőt, hetente kétszer telefonon is el lehet érni, amikor úgynevezett „fogadóórát” tartok Gábor bátyámmal olyanoknak, akik tanfolyamot végeztek. Általában BKV-n utazom, metróval, busszal, villamossal közlekedem, bárki megszólíthat, és meg is szólítanak. Elmondják, hogy ők is voltak tanfolyamon, és amíg utazunk, dumálunk. - Miért utazol tömegközlekedéssel? - Praktikus okokból. Állandóan áll a város, s így még parkolni sem kell. Tavasztól őszig egyébként gyakran használom a régi Simson motorbiciklimet. Persze, ha csomagot viszek, akkor nyilván autóval megyek, és a vidéki tanfolyamokra is azzal utazom. Egyébként zavar a fényűzés. - Furcsállottam is, hogy nincs óriási irodád városra néző panorámával valamelyik nagy irodaházban. - Megtehetném, de ott nem érezném jól magamat. Lakhatnék például villában is, de jobban szeretem a második kerületi kis társasházi lakásomat. Egy túl elegáns étterem is már zavar. Jobban szeretem a tiszta, középkategóriájú vendéglőket. - Nem véletlenül kérdezlek ennyit a pénzről, hiszen többször említetted, hogy ez a két évtized tisztes anyagi hasznot is hozott. Nem bolondított meg a pénz? - Nem, mert soha nem vágytam fényűzésre. Szüleimmel és testvéreimSPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

307

mel sokáig szerény anyagi körülmények közt éltünk. Ma rendszeresen támogatok különböző alapítványokat, mert őszintén vallom, hogy aki a Sorstól sokat kapott, az adjon is. Számos karitatív tanfolyamot tartottunk az elmúlt években. - Mi a legnagyobb luxus az életedben? - Talán az, hogy ha olyan kedvünk van, akkor a párommal beülhetünk egy étterembe, és megvacsorázhatunk. De az is havonta kétszer fordul elő, inkább otthon főzünk. Nekem az az öröm, hogy taníthatok. Nagyszerű érzés, hogy hasznos tudást adhatok át az embereknek, amivel eredményesebben tudják megoldani a problémáikat. Számomra az az igazi elismerés, ha látom, egy fokkal jobbá válik az életük attól, amit tőlem tanultak. Amíg élek, tanítani akarok. Képtelen lennék arra, hogy a lábamat lógassam. - A tanítás valahol küldetés is számodra? - Tudom, hogy nagy szó, de igen. Úgy érzem, azért születtem, hogy tanítsak. Minden tanfolyam előtt elmondok egy angol mondatot, amit egy barátomtól tanultam. Ez magyarul így szól: „Kérlek, segítsetek megtanítani ezeknek az embereknek, hogy segíteni tudjanak magukon”. Nagyon hálás szerepet kaptam ebben az inkarnációmban, mert egy hasznos, önsegítő tudást adhatok át. Ráébreszthetem az embereket, hogy rengeteget tehetnek önmagukért. Nem kell ahhoz lottón nyerni, hogy jobban élhessenek. Néhány egyszerű törvényt kell ismerni az agyműködéssel kapcsolatban. Valóban pofonegyszerű mentális technikát kell alkalmazni, és jobban fogják érezni magukat a bőrükben. Jobb lesz a házasságuk, a gyerekükkel kiegyensúlyozottabb lesz a kapcsolatuk, súlyos betegségből valószínűleg ki tudnak gyógyulni, és az alkoholról is le tudnak szokni. Néhány éve végeztünk egy felmérést. Megkérdeztünk 1300 olyan magyar embert, akik régebben végezték el az Agykontrollt. 1008-an válaszoltak, és azt kértük, ne írják rá a nevüket a kérdőívre, hogy valóban őszinte válaszokat kapjunk. Átlagéletkoruk 41 év volt, és átlagosan 2 és fél évvel korábban végezték el a tanfolyamot. Kiderült, hogy a tanfolyam óta 55 százalékkal ritkábban betegszenek meg, 62 százalékkal kevesebb gyógyszerre van szükségük, ami a mai gyógyszerárak mellett igen komoly pénzmegtakarítást is jelent. 35 százalékkal magasabb az energiaszintjük, és 40 százalékkal jobb a hangulatuk. Ezek nagy változások. Nem tudok róla, hogy más négynapos tanfolyam ilyen mértékben, hos�szú távon ennyire pozitív változásokat idézne elő. Ez az ami hajt. - Volt már olyan, akit nem tudtál megtanítani? - Kaptam már olyan levelet, amelyben azt írta egy kis faluban élő férfi, hogy 17 éve végezte el a tanfolyamot, de hiába programoz rendszeresen, azóta sincs munkája. Váltottunk néhány levelet, s kiderült, hogy az illető nem értette meg a tanfolyam lényegét.

308

DR. DOMJÁN LÁSZLÓ

Mert az, hogy naponta egyszer leülsz, és elképzeled, hogy van munkád, de napközben állandóan az a gondolat jár a fejedben, hogy egy született vesztes vagy, úgy nem sikerül semmi. A sok negatív gondolat közömbösíti, kioltja az alfában gondolt gondolat erős valóságteremtő erejét. Magyarországon egyébként számos egyéb remek mentális módszer is megtanulható. Például a Transzcendentális Meditáció, az NLP, a jóga, az autogén tréning vagy éppen a Pránanadi. Én ezeknek mind örülök, ugyanis nem csupán az Agykontroll segít jobban élni. Nekem az a dolgom, hogy az Agykontrollt tanítsam, de magam is kipróbálok más módszereket is.

„A CSILLAG SZÜLETIKET ÉS A MEGASZTÁRT SZÍVESEN NÉZEM” - Nyilván nem csak követőid voltak az elindulás óta eltelt időszakban. Sokan támadtak? - Főleg egyházak oldaláról. Akadtak olyan teológusok, akik elolvasták az Agykontroll című könyvet, és találtak benne olyan mondatokat, amelyekbe belekötöttek. Azért is hívunk meg lelkészeket, aktív hitoktatókat évek óta ingyen, hogy lássák, mi a módszer lényege. Létezik olyan egyház, ahol a híveknek nem szabad vérátömlesztést elfogadniuk. Orvosi munkám során sokszor láttam olyan helyzetet, hogy nagy műtétet kellett végezni, és vérátömlesztéssel meg lehetett menteni a betegeket. De ha például egy szülő asszony vallási meggyőződés miatt ezt nem engedi, és inkább meghal, árván hagyva két gyereket, az számomra abszurd. Ugyanilyen abszurdnak tartom, ha valaki teológiai álláspontja miatt lebeszéli a híveit arról, hogy az Agykontrollt is bevesse gyógyulása érdekében. Mondok egy példát. Itt él Budapesten Csillag Erika, akiről 3 kislány édesanyjaként 1990-ben derült ki, hogy áttétes pajzsmirigyrákja van. Megoperálták, majd a szövettani lelet megérkezésekor közölték vele, hogy még maximum másfél évet élhet. Eljött hozzánk, megtanulta a módszert, meggyógyította magát, szült negyedik gyereket, és húsz év után is egészséges. Ha egy lelkész akkor lebeszéli az Agykontrollról, lehet, hogy nagyon szép beszédet mondott volna a temetésén, de három kislány mama nélkül nő fel. Az elme valóban képes hatni a testre. Gondolj csak a placebohatásra. A legtöbb beteg a látszatgyógyszertől is meggyógyul, pedig nincs is hatóaanyag a tablettában. Ez is bizonyítja, hogy az emberi elme képes a gyógyításra. Ezt az erőt alkalmazzuk. Persze betegség esetén az Agykontroll nem helyettesíti az orvosi kezelést, ezt mindig hangsúlyozzuk, ugyanakkor szenzációsan kiegészíti. - Érdekel-e, hogy mit mondanak rólad a hátad mögött? - Nem, és el sem olvasok olyan helyeket, fórumokat, ahol ilyen informáSPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

309

cióval találkozhatnék. Televízióm sincs. Pontosabban a páromnak van egy kis készüléke, de azt a szekrény mélyén tartjuk. Ugyanis a tévézés hasznosabb dolgoktól venné el az időmet. Számomra ezerszer többet ér, ha elolvasok egy jó könyvet, vagy beszélgetek a párommal. Vele gyakran nézzük otthon Eckhart Tolle megvilágosodott spirituális tanító DVD-it. Sugároznak persze építő jellegű műsorokat is, amelyeket azért figyelemmel kísérek. Megnéztem például a Csillag születiket és a Megasztárt például nagyon szerettem. Még az egyetemen ki kellett töltenünk egy tesztet. Szerepelt benne egy kérdés, hogy kit választanék példaképemnek. Beírtam, hogy Elvis Presleyt, mert rá sokan odafigyeltek, s ezért megvolt a lehetősége, hogy pozitívan befolyásolja az embereket. Rám ugyan nem figyelnek olyan sokan, de egy-egy tanfolyamon azért általában ott ül néhányszáz ember. Ezt kivételes adománynak tekintem a sorstól, hiszen valamennyire hathatok a gondolkodásmódjukra. Ugyanúgy, ahogy Te újságíróként a cikkeiddel. Ha az írásaidba belecsempészel egy pici pozitívumot, hogy az olvasók a dolgok pozitív oldalát is meglássák, hogy rájöjjenek, nem kell rögtön a Dunának menni, ha nehézség éri az embert, akkor szerintem többet tehetsz a bulvársajtó révén, mint például egy intellektuális újságíró, aki elismert, de kevéssé olvasott irodalmi szaklapba ír. Te is hathatsz pozitívan. - A válás után hogyan alakult a magánéleted? - Évekig egyedül éltem. Eleinte furcsa volt, aztán hozzászoktam. Kellemes volt a nyugodt magány, az elmélyedés. Esténként verseket olvastam, leginkább József Attilát és Radnótit, illetve meditáltam és írogattam. Azért is voltam sokáig egyedül, mert szerettem volna, ha a két gyerekem bármikor eljöhet hozzám, és tudják, hogy apu száz százalékig csak az övék. Nincs olyan, hogy rossz pillanatban csöngetnek be. Egyébként egyik héten velem, a másik héten a volt feleségemmel laktak. Aztán felnőttek, és egyre többet laktak nálam. - Működött ez az „egy hét itt, egy hét ott” módszer? - Utólag már nem tartom jó ötletnek, mert gyökértelenné teszi a gyerekeket. Ha ma kellene döntenem, azt mondanám, inkább legyen egy fix helyük, vagy a mamánál, vagy a papánál. Az ingázás nem igazán vált be. Igaz, akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak, mert nem tudtam lemondani arról, hogy a gyerekeim nevelésében részt vegyek. Ma már inkább azon lennék, hogy velem lakjanak. - Ott tartottunk, hogy évekig egyedül éltél. - Később voltak hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolataim, próbálkozásaim, majd hét évvel ezelőtt ismertem meg a jelenlegi páromat. Ez egy stabil kapcsolat, össze is házasodtunk, és nagyon jól megvagyunk. - Amikor megismertél valakit, előtte „programoztad”, hogy legyen társad?

310

DR. DOMJÁN LÁSZLÓ

- Volt olyan időszak, amikor programoztam, hogy összehozzon a sors azzal a nővel, akivel jól kiegészítjük egymást. Ám nem voltam elég kitartó. Talán nem is volt bennem az igazi izzó vágy, hiszen jól éreztem magam egyedül, nem erőltettem igazán a dolgot. Aztán az élet összehozott minket. Egyébként Eckhart Tolle kapcsán találkoztunk, a Tolle klubban. - Közösen is programoztok? - Igen, hiszen vannak közös céljaink. Jobban összehozza a párt, ha nem csak élnek bele a nagyvilágba, hanem egy cél felé haladnak. Tolle tanítása mindkettőnk számára kulcsfontosságú. Mindkettőnk célja, hogy egy tudatosabb, jelenlévőbb életet éljünk. Ez a párkapcsolati nehézségeket is egész más megvilágításba helyezi. Nem tartom magam fejlett léleknek, szerintem valahol középtájon lépegetek a lelki fejlődés útján. S még nagyon hosszú az út. Kedvenc költőm, József Attila azt írja, „Légy a fűszálon a piciny él, s nagyobb leszel a világ tengelyénél”. Tehát ha a saját magunk dolgát őszintén, hittel, teljes odaadással végezzük, Te újságíróként, én Agykontroll-oktatóként, akkor nagy baj nem érhet. Senki sem értékesebb vagy értéktelenebb, hiszen mindannyian egy nagy képnek vagyunk a részei. Mint fűszálon a piciny él... - Hogyan jellemeznéd az elmúlt húsz év különböző korszakait Agykontroll-oktatóként? Milyenek voltak a hozzátok látogató emberek két évtizede, s milyenek ma? - A kilencvenes évek elején, a rendszerváltás után nagy bizakodást éreztem. Lelkesebbek és hiszékenyebbek voltak az emberek, mint ma. Ahogy teltek az évek, egyre fásultabbak lettek. Mostanában, a gazdasági válság kapcsán sokan azért jönnek el, hogy kapaszkodót találjanak. És kapnak is. Nagyon sok olyan ember, aki hosszú évekig munkanélküli volt, ennek a módszernek a segítségével munkára tudott találni, mert magabiztosabb lett a fellépése. A vonzás törvényének alkalmazása is segít, hogy szinte bármilyen célunkat elérjük, bár tudom, hogy ezt a törvényt sokan misztikus hülyeségnek vélik. Pedig létező természeti törvény, amit hasznunkra fordíthatunk. Aki rászokik a rendszeres meditálásra, nyugodtabb lesz. Az olvasóknak azt tanácsolom, hogy először írják össze, mit akarnak elérni az életben. Minél konkrétabban. A legtöbben ugyanis csak azt tudják, hogy mit nem akarnak, de kevesen tudják, hogy mit igen. Nálam mindig van egy cédula, rajta nyolc céllal, naponta előveszem és elolvasom, hogy még inkább tudatosítom magamban. Persze szembe kell néznünk a valósággal, nem szabad becsapni magunkat. Igenis lesznek problémák, de azokat átalakíthatjuk elérhető célokká. Szitkozódások helyett inkább le kell írni, hogy az adott ügyben mit szeretnének elérni. Tehát javaslom, alakítsuk át a problémáinkat elérendő célokká! Reggel, ébredéskor, este félálomban, elalvás előtt képzeljék el, mi lenne, ha már elérnék a céljaikat.

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

311

Úgy képzeljék el a céljaikat, mintha már elérték volna őket, s közben érezzék át ennek az örömét! Végül egy kísérletet javasolnék még: csíráztassanak két-két babot azonos körülmények között. Az egyik babpárt azonban képzeljék el reggel ébredezés közben és este félálomban, hogy gyorsan, nagyra nő. Ugyanannyi idő alatt legalább kétszer akkorára fog nőni az a két bab, amelyikre gondoltak, mint a másik. Pedig ugyanannyi fényt, ugyanannyi vizet kapott. Meg fogják tapasztalni az elme valóságot teremtő, valóságot befolyásoló hatását. S akkor talán azok is megértik, miről beszéltem itt, akik esetleg most még szkeptikusok.

312

DR. DOMJÁN LÁSZLÓ

Mabel Katz

„Az életünk egy emlék, ami újra és újra lejátszódik”

„Amikor rájössz, hogy te vagy a felelős mindenért, akkor kapod meg a legnagyobb szabadságot, hiszen tudni fogod, hogy ha te hoztad létre az életedben létrejövő dolgokat, akkor meg is tudod változtatni azokat. A H’oponopono-val tisztítjuk ezeket az emlékeket...”

313

Egy rádióműsor margójára… Mabel Katz és Móra Klára neve így együtt sem ismeretlen már a Ho’oponopono módszer magyarországi követőinek. Klára több Ho’oponopono tanfolyamot is elvégzett Spanyolországban tanítómesterénél, Mabel Katz-nál, akinek az elmúlt évek során több könyvét is lefordította, s Magyarországra is ő hozta el Mabelt. Az eddigi legutolsó budapesti látogatás előtt az a megtiszteltetés ért, hogy Klára a rádiók közül kizárólag a Poptarisznya.hu internetes állomásnak tette lehetővé, hogy Mabellal nagyinterjút készítsen. Pontosan tudta, hogy ez az a fórum, ahol két órában valóban őszinte és kötetlen beszélgetés hallható majd az éterben és a világhálón a Hölgyválasz című műsorban. Az adást megelőző két napban részt vehettem Mabel budapesti tréningjén, megismerve a Ho’oponopono alapjait. – Először is, köszönöm a bizalmat. Érzel nosztalgiát, amikor mikrofont és rádióstúdiót látsz? – Természetesen. Annak idején, amikor elkezdtem a H’oponopono módszerét terjeszteni, rádió és televízió műsorom is volt Los Angelesben. Az volt a célom, hogy felébresszem a L.A.-ban élő latin ajkú embereket. Elsősorban nekik szóltak az adások. – Mire akartad őket ráébreszteni? – Önmagukra. Hiszen én is felébredtem egy napon. Felébresztettem saját magam és rájöttem, ki is vagyok valójában. Mindenkinek meg kell találnia önmagát. Az időnk nagy részében alszunk, mert nem tudjuk, kik vagyunk valójában. – Te már tudod? – Jóval többet tudok annál, mint amit korábban tudtam. Ez folyamatos munka, amelyen dolgozni kell. Az egész élet arról szól, hogy önmagunkat keressük. Amíg a Földön élünk, talán nem is mondhatjuk majd el soha, hogy végleg megtaláltuk önmagunkat. Ez maga az út, az állandó keresés. – A latin ajkúakat sikerült végül felébresztened?

314

MABEL KATZ, HO’OPONOPONO

– Nem feltétlenül. Szerintem kicsit korai volt akkor, 2003-ban. Sokan nem értették, miről beszélek. Aztán megírtam az első könyvemet, s az jelentett egyfajta áttörést.

„NYOMD MEG A TÖRLÉS GOMBOT!” – Ma már jobban értik a módszer üzenetét? – Feltétlenül. A H’oponopono egy ősi probléma megoldási módszer, ami Hawaii-ról származik. Arról szól, hogy száz százalék felelősséget kell vállalnunk mindazért, ami az életünkben történik. Az egész életünk egy emlék, ami újra és újra lejátszódik. Amikor rájössz, hogy te vagy a felelős mindenért, akkor kapod meg a legnagyobb szabadságot, hiszen tudni fogod, hogy ha te hoztad létre az életedben létrejövő dolgokat, akkor meg is tudod változtatni azokat. A H’oponopono-val tisztítjuk ezeket az emlékeket, amelyek újra játszódnak az életünkben. Olyan ez, mint amikor megnyomjuk a törlés gombot a számítógép billentyűzetén. Az életünk maga a gép monitora, a képernyő. Ám hiába beszélünk a kivetítőhöz, attól még nem fog változni semmi, meg kell hozzá nyomnunk a gép törlés gombját is. – Ha fordított helyzetben, 20 évvel ezelőtt te hallgattál volna olyan rádióműsort, mint amit te csináltál Los Angelesben, mennyire lettél volna szkeptikus? – Valószínűleg szkeptikus lettem volna. – Mit mondanál ezeknek a szkeptikusoknak a mai tudásoddal? – Nagyon tetszik a kérdésed. Azt mondanám nekik, ne várjanak semmire. Merjenek önmaguk lenni és éljenek boldogságban. Én túl sokat vártam arra, hogy rájöjjek, hogyan működik az élet. Hozzájuk hasonlóan én sem hittem benne és roppant boldogtalan voltam. Pedig mindenem megvolt ahhoz, ami látszólag a boldogsághoz kell. – Ez mit jelent pontosan? Gazdag voltál? – Inkább úgy fogalmaznék, sok mindent megengedhettem magamnak. Volt nagy házam, szép új autóm és pénzem is, amiből utazhattam. Van két csodálatos fiam, és még édesanyám is azt mondta, nem érti, mi bajom van. Könyvelő voltam, jól kerestem, mindig számíthattam bevételre, mivel ez egy stabil munkahely volt. Ám egy napon a fiam pontosan úgy szólt vissza nekem, ahogyan én szólítottam őt meg. Ingerülten, tele feszültséggel. Na ekkor „ébredtem fel”. András, hallottál már arról, hogy valaki képes szóval is bántani valakit? – Hajjaj… Néha nekem is mondják, hogy ezt teszem… – Nem szabad. Ha valakit fel akarsz ébreszteni és így próbálsz rá hatni, az talán még belefér. De az már nem, hogy a gyerekedtől elvárd a tökéletességet. Én is azt tettem, mint általában a legtöbb szülő, aki azt SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

315

szeretné, hogy a gyereke tökéletes legyen, ezért megmondja neki, mi a jó és a rossz. Pedig mi sem vagyunk tökéletesek, mi sem vagyunk boldogok és fogalmunk sincs róla, mi a jó és a rossz. Manapság már azt mondom mindkét gyerekemnek, hogy megmentettem őket magamtól, miután felébredtem. – Ha nem találtál volna rá erre a módszerre, mi lenne ma veletek? – Tényleg szeretnéd, hogy elmondjam, mit gondolok? – Különben fel sem tettem volna a kérdést. – Jó, legyen… Szerintem már rég rákos lettem volna és halott lennék. – Mégis mi volt az, ami ennyire felőrölt, ha látszólag sikeres életet éltél? Talán a nagy hajtás, a megfelelni akarás? – Nem, mert most hajtok igazán. (nevet) A gondolataink hatással vannak ránk és nem csak azért, mert azt vonzzuk be, amire gondolunk, hanem a testünkre és az egészségünkre is hatással bír. Ha folyamatosan boldogtalan vagy, ha másokat okolsz mindenért, ha mindenkit meg akarsz változtatni, ha mindig azt akarod, hogy neked legyen igazad, az felőröl.

„RÉGEN ÉN SEM HITTEM ISTENBEN” – Kit okoltál akkor a boldogtalanságodért? – Mindenkit. Eleve mindenkit meg akartam változtatni a környezetemben. Úgy gondoltam, nekem van igazam, ezért folyton megmondtam mi a helyes és mi a helytelen. Persze én sem tudtam, csak azt hittem, hogy tudom. Roppant negatív voltam, mindenben a negatívumot láttam. De úgy képzeld el, hogy valóban semmiben nem láttam pozitívumot. Egy napon a munkahelyemen történt affér és felhívtam a volt férjemet, hogy mondja már el, mi az adott helyzetben a pozitívum, különben a nagy indulatomban még megölök valakit. Természetesen azt felfogtam, hogy nem annyira drámai a helyzet, ahogyan én láttam, de képtelen voltam változatni a világlátásomon. Sajnos ma sem könnyű a pozitívumokat mindenben megtalálnom. Az is egy adottság, ha az ember megtalálja a negatívumokat is mindenben. (nevet) – Mit kezdesz ezzel az adottsággal? – Megnyomom a törlés gombot. Elengedem, mert úgy döntök, hogy inkább boldog szeretnék lenni. – Ez ennek az ősi hawaii probléma megoldó módszernek, amit H’oponopono-nak hívnak, épp ez a lényege? – Igen. Az elengedés. Van, aki úgy mondja, átadja istennek a problémákat. Itt szeretném elmondani, hogy amikor istent említem, akkor nem a vallási oldalról közelítem meg. A szkeptikusoknak mondom, hogy régen én sem hittem istenben. Egyáltalán nem. Ma is úgy gondolom, hogy Isten bennem él, az én részem, amelyik pontosan tudja a kérdésekre a

316

MABEL KATZ, HO’OPONOPONO

válaszokat és a megoldásokat is. Tehát semmiképp nem önmagamon kívül látom őt. – Miért érdemes most azoknak tovább olvasni, akik egyáltalán nem hisznek Istenben és nem spirituálisak? – Nézd, nem gyakorlok egy vallást sem. A spiritualitás számomra azt jelenti, hogy mindannyian összeköttetésben vagyunk, vagyis mindenki egy nagy családhoz tartozik. – A te szótáradban Isten maga az Univerzum? – Akár. A spiritualitás mindenek felett áll, még a vallások fölött is. A hatalom, ami bennünk van, az erő, az energia összeköt minket. Nem kell feltétlenül Univerzumnak hívni. Lehet Anyatermészet is. De kell egy magasabb rendű elme, amelyik kitalálta a hegyeket, a folyókat, aki gondolt arra, hogy ezek egyáltalán létrejöjjenek.

„NAGYON FIATALON, HÚSZÉVESEN FÉRJHEZ MENTEM” – Nem csak Isten, de más is megütötte a fülemet a történetedből. Például a volt férj jelző. Mennyi volt? – Férjből csak egy, de barátaim természetesen voltak. – A férjeddel még Argentínában találtatok egymásra, ahonnan származol? – Igen, ott ismerkedtünk meg, ott éltünk, ott házasodtunk össze, sőt az idősebbik fiam ott is született. A férjem azonban mindig el akart költözni Argentínából, mert gyűlölte az országot. A fővárosban, Buenos Airesben éltünk, és milyen a Sors, egy Los Angeles-i utazáson lettem állapotos az első fiammal. Épp akkor, amikor eldöntöttük, hogy ott fogunk élni. Akkor azonban még visszamentünk Argentínába, mivel nem éreztem magam biztonságban Amerikában, a nyelvet sem tudtam úgy. Mondtam a férjemnek, hogy az első gyermekemet mindenképp otthon szeretném megszülni. És mindössze két hónapos volt a kisfiam, amikor Los Angelesbe költöztük. De az én „kisfiam” ma már 32 éves. – Hány évesen mentél férjhez? – Nagyon fiatalon, húszévesen. – Kíváncsi vagyok, hogy egy argentin kislányból hogyan lesz amerikai életvezetési tanácsadó, egy módszer nagykövete és világutazó. Az argentin kislány milyen életet álmodott magának? Mit szeretett volna egyáltalán az akkori eszével? – Férjhez menni… (nagyon nevet) Argentínában az egyetlen lehetőség, hogy elköltözz otthonról, ha férjhez mész. Épp ezért nem szeretnék vis�szamenni abba az időbe. De a negyvenes éveimbe szívesen visszamennék. Akkor ébredtem fel, akkor fedeztem fel ezt a nagyon új világot, ami roppant izgalmas és érdekes volt. Fiatalabb koromban nem mennék SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

317

vissza, mert nem szerettem magamat. Nem volt jó időszak. – Mit nem szerettél önmagadban? – Eleve mindig azt hittem, hogy kövér vagyok, pedig sosem voltam igazán túlsúlyos. Így legalább tudod, mit jelent az, ha nem szereted önmagad. Ha most megnézem a régi képeket, nem is értem, hogyan gondolhattam, hogy túlsúlyos vagyok. – Ha már ebben az időszakban is tudatában lettél volna annak a módszernek, amit most tanítasz, mennyire lett volna minőségibb az életed? – Nyilván sokkal másabb lett volna minden, de nem változtatnék meg semmit, mert mindennek oka van, minden a fejlődés része és minden úgy tökéletes, ahogy van. Egy biztos, hogy jobban szeretném magam, többet foglalkoznék a lelkemmel és nem kívülről várnék megerősítéseket. – Ma már az sem fontos, hogy a férfiak megdicsérjenek, hogy szép vagy? – Hát hogyne lenne fontos, ez minden nőnek jól esik. (nevet) De attól nem leszek boldogtalan, ha valaki rosszat mond rólam. Ma már nem attól függ a boldogságom, hogy mások mit gondolnak. Manapság, ha túlsúlyos lennék, akkor is jól érezném magam. Minden azon múlik, hogy odabent mi található. Ne az alapján ítéljenek meg, hogy mennyi diplomád van. 18 évesen azért is szerettem volna férjhez menni, mert azt mondták Argentínában, hogy ha van egy férjed, akkor már valaki vagy és van értéked. Na ez sem egy jó felfogás. Ne kelljen már megjátszani magunkat egy párkapcsolatban. Tudni kell ki vagy és merre tartasz, és ezt nem befolyásolhatja senki, még a társad sem. Eleve nagyon bölcsen születtünk, de taníttatásban részesültünk és elfelejtettük ezt a részünket önmagunkban. Gyermekként még tudtuk, hogy kik vagyunk, de „dobozba” kerültünk, mert szerettük volna, ha elfogadnak és befogadnának mások.

„TUDTAM, ELŐBB NEKEM KELL MEGVÁLTOZNOM AHHOZ, HOGY A FIAM IS MEGVÁLTOZZON” Ha valamit a szívedből csinálsz, az Univerzum segíteni fog. Csak meg kell hoznod a döntést, el kell indulni az úton, s az utadon az Univerzum támogatni fog. Velem is akkor kezdtek el igazán történni a dolgok, amikor elhatároztam, hogy változást akarok az életemben. Nyitottnak és rugalmasnak kell lenned, mert hiába vannak ott a bizonyítékok körülötted, nem veszed észre őket. Ezért kell nyitott elmével járni. – A pillanat, amikor elhatároztad, hogy mostantól másképp akarsz élni, valóban a nagyfiaddal történt összeveszés lélektani pillanatában jött el?

318

MABEL KATZ, HO’OPONOPONO

– A fiamnak akkor nem mondtam semmit, de valóban akkor történt. Rájöttem, hogy mindaz az indulat és düh, ami akkor benne volt, az tőlem ered. Én mutattam neki korábban. Felfogtam, hogy változtatni kell, mert ez nem lesz jó a továbbiakban. Tudtam, előbb nekem kell megváltozni ahhoz, hogy ő is megváltozzon. – Milyen most a kapcsolatotok? – Csodálatos. Váláskor a férjem azt szerette volna, ha a fiúk nála maradnak. Beleegyeztem, hiszen így tudtam megmenteni őket saját magamtól, így én költöztem el. A férjem maradt a házban a gyerekekkel. Nem tűntem el az életükből, csak 15 percre költöztem el, mégsem éltem velük. És miután elköltöztem, a két fiam nagyon jó barátságba került egymással. – Amíg otthon éltél, marakodtak? – Állandóan. Olyanok voltak, mint a macska és a kutya. Folyton veszekedtek. Később a legjobb barátokká váltak. Most már közös vállalkozást visznek, partnerek. – Hogyan élted meg lelkileg a költözést? – Addigra már nagy változáson mentem át az életemben. Nagyon rövid idő alatt nagy változás történt. Többé már nem érdekelt, hogy mások mit gondolnak. Jól éreztem magam, hiszen pontosan tudtam, hogy ez a legjobb dolog, ami mindannyiunkkal történhetett. – Felétek nem ítélik el azokat a nőket, akik elköltöznek? – Dehogynem! Sőt, a latin ajkúak még jobban elítélik. Ez is egy fontos változás volt az életemben, hogy ne az legyen az első, hogy mások mit gondolnak. Akkor, amikor elköltöztem, nem igazán tudtam, hogy valóban ez-e a tökéletes lépés mindannyiunk számára, de bíztam benne. Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor a férjem felhívott, hogy szeretne a gyerekekkel a házban maradni. Emlékszem arra, hol voltam épp, mit csináltam. Minden szava megmaradt. Amikor kimondta, nem volt kellemes érzés, de aztán a Ho’oponoponoval elengedtem a problémát és jött egy gondolat „fentről”. Bevillant, hogy ezzel ő segít nekem. Ugyan nem tudatosan teszi, de segít. Isten nem fog tőlem olyan dolgot kérni, ami nekem jó, a gyerekeimnek viszont rossz. Abban bíztam, hogy az mindenkinek jó lesz. Ma már a legnagyobb áldás az életemben a gyerekeimmel való kapcsolatom. Tegnap sms-eztem velük és írtam az idősebb fiamnak, hogy éppen rád gondolok, mire azt válaszolta, én viszont minden nap rád gondolok, annyira szeretlek. Vagy nemrég bemutatott egy zeneszerző barátjának, és azt mondta, itt a csodálatos édesanyám, aki minden nap inspirál engem. Egy kicsit részt vesz a H’oponopono-ban is, ha vannak ötletei, elmondja, bátorít. És ha van ideje, segít. El kell még mesélnem ezzel kapcsolatban egy különleges történetet.

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

319

A fiam szakított a barátnőjével, akivel 10 éve együtt volt és szeretett volna új társat találni. Azt mondta, a következőnek már spirituálisnak kell lennie. Számomra ez egy óriási áldás, mert soha nem kértem tőlük, hogy kövessék a spirituális utat. Amikor kicsi volt, akkor is megfigyelt engem és most is megfigyel. – Ez a nagy változás náluk egyértelműen a H’oponopono-nak köszönhető? – Semmiben nem vagyok biztos. Az emberek mesélnek nekem pozitív történeteket, és nekik sem mondanom, hogy ez száz szálalékig biztosan H’oponopono. De ugyanez a negatív dolgokra is igaz. Arra sem mondhatom, hogy a H’oponopono miatt van. A H’oponopono egy életfilozófia, ami arról szól, hogy más irányból közelítsük meg a problémákat. Ha más irányból figyeled a dolgokat, olyan életet fogsz élni, ami a többiekre is hatást gyakorol. A gyermekeimnek azt tudtam megmutatni, hogy teljesen mindegy, hány éves, milyen nemű ember vagy, milyen életkörülmények között, meg tudsz változni.

„FÉLNEK TŐLEM A FÉRFIAK, NEM MERNEK KÖZELEDNI. PEDIG NYITOTT LENNÉK” – Tudom, hogy nem igazán szoktál a magánéletedről beszélni, ezért köszönöm az eddigi bizalmat. Nem is szeretnék visszaélni ezzel… – Nem azért nem beszélek én az életemről, mert nem szeretnék, hanem azért, mert senki nem kérdez. Én pedig nem tudok hazudni… – Nem bulvár irányba szeretném elvinni a beszélgetést, de őszintén érdekel, van-e melletted valaki, akivel megoszthatod a sikerélményeket? – Most nincs. Három éve egyedül vagyok és keresek. Nyitott vagyok. – Hiányzik? – Nézd, állandóan dolgozom, és arra vágyom, hogy jól érezzem magam valakivel. Nem kell engem újra feleségül venni, vagy gyereket tervezni velem. Persze, ha valakinek ez fontos, az nem kizáró ok, de szeretném megosztani az életemet valakivel. Sokszor úgy érzem, mindig csak én adok, jó lenne néha kapni is. – Félnek tőled a férfiak? – Biztos vagyok benne. Pedig mindent megteszek azért, hogy kevésbé tűnjek félelmetesnek. Kérlek, mondd el a férfiaknak, hogy nem vagyok rémisztő. (nevet) – Megteszem! Nyilván a megközelíthetetlen nőt látják benned. – Meg sem próbálnak megközelíteni, pedig nyitott lennék. Nekem is van kérdésem. Szerinted miért félnek tőlem a férfiak? – Mert a színpad, a siker elérhetetlenné tesz.

320

MABEL KATZ, HO’OPONOPONO

És adott esetben akár megközelíthetetlenné. – Ne legyen többé pódium? Talán ez lenne a megoldás? (nagyon nevet) Ezt tisztítani fogom. – A tisztítás a Ho’oponopono lényege. – Igen. Most akkor megint nagyon komolyak leszünk? – Addig mindenképp, amíg elmondom a tapasztalataimat a tréningedről. Aláírattatok velem egy titoktartási kötelezettséget a budapesti oktatásod elején, ezért vigyáznom kell arra, amit mondok. Úgy foglalnám össze a két nap tapasztalatát, hogy ez egy olyan spirituális problémamegoldó módszer, ami talán a legegyszerűbb az összes technika közül és akár csoda is lehet, ami miatt ezt furcsának tartják a kevésbé nyitottabb emberek. Pedig én nem vagyok spirituális. – Szkeptikus vagy? – Amolyan „nyitottan szkeptikus”. Viszont történt a tréning óta néhány hétköznapi „csoda”, amit a mai napig nem tudok hová tenni. Olyan dolgok, amelyek meg sem történhettek volna. – Te legalább hajlandó voltál kipróbálni ezt a tréninget az újságírók közül. – Különben hogyan faggattalak volna? Nem lennék hiteles, ha úgy kérdeznék, hogy fogalmam sincs a módszerről. Mondd, mennyire tartanak csodabogárnak az emberek? – Remélem, hogy annak tartanak. – Az jó neked? – Igen, hiszen épp azt tanítom, hogy igenis, merjenek az emberek különbözőek lenni. Lépjenek ki a „dobozból”, a komfort zónájukból és viselkedjenek másképpen. Nem mondom, hogy teljesen megőrültem, de hogy megváltoztam, az biztos. Régen olyan ember voltam, aki csak abban hitt, amit látott, ma pedig már olyan dologban bízom, amit nem tudok megérinteni és nem látok. Te is mondtál, hogy tapasztaltál megmagyarázhatatlan dolgokat… – A Te életedben napi szinten történnek hétköznapi csodák? – Nem. Néha én is úgy érzem, hogy nem feltétlenül működik a módszer, és pontosan ekkor kell leginkább hinnem az elengedésben. Akkor van rá a legnagyobb szükség és utána történnek az igazi csodák. Látod, nekem is vannak „problémáim”. Például nincs társam. Ettől függetlenül teljesen normális életet élek, de már nem adóval foglalkozom, hanem arra ösztönzöm az embereket, hogy kezdjenek el élni, önmaguk lenni, valósítsák meg az álmaikat.

„HA MEGKÖSZÖNÖD A BETEGSÉGET, AZZAL EL IS ENGEDED”

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

321

– Sok kérdést írtak neked a hallgatók a műsor közösségi oldalán, illetve emailen is. Néhányat válaszolj meg kérlek. Beteg embereknek tudsz segíteni? – Csak tisztítani tudok. El kell engedni a betegséget. Istenre kell bízni, ő tudja, mi a legjobb számunkra és az fog történni, ami valóban a legjobb nekünk. Amikor tisztítunk, nem azt kérjük Istentől, hogy gyógyítson meg minket, legyen több pénzünk vagy javítsa meg a párkapcsolatunkat, hanem azt kérjük, hogy mindenképp békében legyünk önmagunkkal, akármi is történik körülöttünk. Amikor békében vagy magaddal, elkezdenek a csodák megtörténni. A Ho’oponopono arról szól, hogy 100 százalék felelősséget kell vállalnunk azért, ami körülöttünk kialakult. Nem kell ezt az egész mondatot elismételni, használhatjuk a Köszönöm, Szeretlek szavakat is, mert ezekbe már beépült a tartalom, ezekkel elengedhetjük a problémákat és hagyjuk istent, hogy közbelépjen. Ha folyamatosan egy problémával foglalkozunk, beleragadunk és ellenkezünk, akkor az ott fog maradni, tovább generálódik és egyre nagyobb hatással lesz ránk. – Teljes hittel kell ismételgetnünk a Szeretleket és a Köszönömöt? – Ez az egész arról szól, hogy meg kell nyomni a törlés gombot, nem arról, hogy kimondod a köszönömöt és a szeretleket. Ha probléma van, az aggodalommal bevonzzuk, hogy még betegebbek legyünk. Azzal, hogy megköszönöd a betegséget, egyben el is engeded. És amikor elengeded, akkor jön a megoldás. Tisztítani kell és minden jó meg fog veled történni. – Sok panasz érkezett a világ minden tájáról. Még pénzt is kértek. Ilyen napi szinten történik? – Félreértés ne essék, de én nem hitelintézetnél dolgozom. A pénz mindig ahhoz érkezik, akihez meg kell érkeznie és mindig a megfelelő forrásból. Azért kell tisztítani, hogy ez így történjen. Amikor engem keresnek meg ilyen problémával, magamból tisztítom azt a részt, ami ezt előidézte, és így megérkezhet a pénz a megfelelő forrásból a megfelelő időben. A pénzzel kapcsolatos történetek viccesek. Azt mondtam a gyermekeimnek, hogy megtanítom őket halászni, de nem adok hozzá halat. Bármilyen problémával fordulhatnak hozzám, de pénzügyivel nem, mert ha valakinek pénzt adunk, azzal nem segítünk neki. – Emlékszel még az első adomány- vagy éppen kölcsönkérőre az életedből? – Roppant érdekes, mert életemben másodszor kértek tőlem. Épp most, itt Budapesten. Sőt, az első pénzkérés is Magyarországon történt. Előtte soha, sehol. Még csak kölcsön kérés sem volt. – Szintén emailen kaptuk a következő kérdést:

322

MABEL KATZ, HO’OPONOPONO

Hogyan lehet a leghatékonyabban munkálkodni a belső gyermekkel, hogy a nap 24 órájában tisztíthassunk? – Azoknak, akik nem tudnak semmit erről az egészről, a Ho’oponoponoban a tudatalattit nevezzük belső gyermeknek. Ez az a részünk, ami az összes emlékünket hordozza. És a belső gyermekünk pontosan ugyanúgy megfigyel minket, mint a biológiai gyermekeink. És ha látja a belső gyermek, hogy alkalmazod ezt a technikát, akkor megtanul idomulni. Ha probléma lesz, tudni fogja, hogyan el kell engedni. És higgyék el az olvasók, hogy meg is teszi helyettünk. Bármilyen helyen, bármikor beszélgethetünk a belső gyermekünkkel. – A belső gyermekhez szoktak a filmeken is dumálni a színészek, amikor magukban beszélnek? – Az első lépés, amikor felismerjük, hogy van egy belső gyermekünk, van egy ilyen részünk önmagunkban. Azok az emberek, akik először olvasnak a Ho’oponopono módszeréről, legközelebb, ha problémájuk van és félnek, nem tudják, mi legyen a következő lépés, akkor ezt a részüket szólítsák meg. Biztosítani kell a belső gyermeket arról, hogy nem fogod elengedni. Együtt bármire képesek vagytok és minden rendben lesz. – Indiából jött a következő kérdés. Azt kérdezi az illető, hogyan tisztítson, hogy elmúljanak a betegségei, amelyek az egész életét nyomasztják? – A betegségemnek azt kell mondanom, hogy szeretlek, mert ha arra koncentrálok, hogy egyre betegebb vagyok, akkor tényleg egyre betegebbé válunk. – Általában ez a legnehezebb. – Higgyétek el, ha aggódunk miatta és beszélünk róla, még nem fog megjavulni. Akkor meg mi értelme van? És ez ingyen van. Lehet, hogy még mindig fájdalmaid lesznek és beteg leszel, de békében leszel és ez a lényeg.

„MEGÉRKEZIK A PÉNZ, HA IGAZÁN SZÜKSÉG VAN RÁ” – Az egyik hölgy azt írja, hogy nagyon szeretett volna eljutni a budapesti tanfolyamra, de anyagilag nem engedhette meg magának. Azt kérdezi, talán túl görcsösen szeretett volna eljutni hozzád, azért nem jött még össze soha? – El kell fogadni, ha még nem jött el az ideje valaminek. Abban kell hinni, hogy megérkezik a pénz, ha szükség van rá. Annyi csodálatos történetet hallottam már arról, emberek hogyan jutottak pénzhez és hogyan tudtak eljönni tréningre, úgy, hogy nem volt pénzük, mégis megérkezett. Azt kell mondani Istennek, nagyon szeretnék ott lenni, aztán el kell en-

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

323

gedni, és majd ha eljön az idő, ott leszel. – Ezt most én kérdezem: ingyen is csinálnád, ha nem kapnál érte pénzt? – A tréningekre gondolsz? – Igen. – Ez egy nagyon jó kérdés, örülök, hogy feltetted. Az elején rájöttem, mi történik akkor, ha valaki ingyen csinál egy ilyen tréninget. Amikor a mesterem, PhD. Dr. Ihaelakalá Hew Len először jött Los Angelesbe, én szerveztem neki az egész rendezvényt és mondtam, hogy sokan jönnének, de nincs pénzük. Ihaelakalá azt válaszolta, nem segíthetek azon, akinek az a feladata, hogy keljen át a folyón. Így ugyanis megfosztod őt azoktól a tapasztalásoktól, amit akkor szerzett volna, ha elindul. Ezzel kizárólag a saját hátizsákomba pakolok még több követ. Nem jó, ha segítesz valakinek. Ettől függetlenül persze voltak azért kivételek. Nem fogadtam meg teljesen a mesterem tanácsát, s ennek meg is lett az eredménye. Épp azok nem értették a módszer lényegét, és nem értik a mai napig sem, akiket ingyen beengedtem. Az emberek nem gondolják át, hogy a saját képzéseimet én sem kaptam ingyen. Százszor elmentem a mesterem tréningjeire és mindig fizettem érte. Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem, bemehetek-e fizetés nélkül. Tudtam, hogy azt a pénzt vissza fogom valahogyan kapni az élettől. Ha bízol az Univerzumban, akkor megtöbbszörözi a befektetett összeget. Csak bízz. Hidd el nekem, ha itt az ideje, akkor Isten megteremti számodra azt a lehetőséget, hogy ott lehess. – Hogy állsz anyagilag az óta, hogy ott hagytad a könyvelő irodát? – Igazából most többet dolgozom, és kevesebb pénzt keresek. Sajnálni persze nem kell, mert nem keresek rosszul, jó életet tudok biztosítani magamnak. Rengeteg embert munkáltatok, sok embert tartok el. Sokszor úgy érzem, értük dolgozom. A maradék pénz pedig a termékekre megy, hogy még több eszközzel juttassam el az emberekhez a módszert. De hála istennek ki tudom fizetni ezeket az embereket és biztosan istennek ezek a tervei voltak velem. – Visszatérve a hallgatóktól kapott kérdésekhez: a H’oponopono technikái közül mindegyik eszközt használni kell ahhoz, hogy változást történjen az életünkben? – Nem. Csak egyet. A saját inspirációnk után kell mennünk. Mindenkinek más eszköz a jó. Válassza ki. Van, amikor csak azt mondjuk köszönöm vagy szeretlek. És vannak még egyéb eszközök, mindenki megtalálja a H’oponopono-ban. Ha problémád van, meg kell kérdezni, hogyan tisztítsak és lehet, hogy saját eszközöd lesz, ha épp olyan válasz érkezik. – Milyen formában jön meg a válasz? – Azt pontosan tudni fogod, mert adott pillanatban fel fogod ismerni.

324

MABEL KATZ, HO’OPONOPONO

De úgy is mondhatnám, „meg fogsz világosodni”. – Egy hölgy írja, hogy a férje egy hónapja elhagyta őt és a pici gyereküket. Mit tisztítson? A csalódottságot, a fájdalmat vagy a hazugságot? – Először is áldásként kell felfogni a helyzetet, még ha most fájdalmas is. Lehet, hogy ez egy ajándék, amitől a hölgy fejlődni fog. Talán rájön majd, hogy egyedül is el tudja tartani magát, egyedül is ki tud állni magáért és ezzel sokkal értékesebb ember lesz. Mindig azt gondoljuk, egyedül nem megy, támaszkodnunk kell valakire, de senki más segítsége nem kell, csak az Univerzumé. Minden egyes alkalommal, amikor aggódsz vagy leragadsz azoknál az érzelmeknél, amikor azt kérdezed „Hogyan tehette ezt velem?”, „Miért ment el?”, mondd, hogy Köszönöm, Szeretlek és tudni kell, nincs miért aggódni, mert vigyáznak rád és szeretni fognak. Úgy érzem, sok érdekes és értékes dologról beszéltünk ma. Érdemes ezt a beszélgetést újra hallgatni mindenkinek a világhálón, mert van, amikor az ember újabb válaszokat talál benne. *** A műsor az alábbi linken érhető el: https://soundcloud.com/holgyvalaszpoptarisznya4/mabelkatzsandorandras *** MÓRA KLÁRA:

„KORÁBBAN IS MINDEN ARRÓL SZÓLT AZ ÉLETEMBEN, HOGY EBBE AZ IRÁNYBA KELL MENNEM, DE SOKÁIG NEM VETTEM ÉSZRE A JELEKET” – Szeretném, ha a beszélgetés végén Móra Klára is bekapcsolódna az interjúnkba, hiszen nélküle ma ez a rádióműsor nem jött volna létre. Most már elárulhatom, hihetetlen mennyiségű előkészítő munkát végzett, még a fiaddal is beszélt és kikérdezte, milyen zenéket szeretsz. Nem véletlenül játszottam ma azokat a muzsikákat, amelyek kedvedre valók voltak. – Ez igazán nagyon megtisztelő, köszönöm. Persze, ülj csak közénk Klára. – Klára, a ti kapcsolatotok honnan datálódik? Hogyan lettél te a Ho’oponopono módszer magyarországi nagykövete? – Én ilyet soha nem mondanék magamról, hogy nagykövet vagyok. – Én azonban mondhatok. – Köszönöm. Amikor rájöttem, hogy nekem ezzel a módszerrel dolgom SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

325

van, az univerzum valósággal „beletolt” ebbe. Akkor rájöttem, már korábban is minden arról szólt az életemben, hogy ebbe az irányba kell mennem, csak nem vettem észre. Majd amikor felfedeztem a módszert, a pálya elő volt készítve, csak el kellett kezdenem. – Hogyan találkoztatok? – Mint oly sokan, először magam is Joe Vitale könyvébe botlottam. Elolvastam, s azonnal tudtam, hogy dolgom a Ho’oponopono-val. Maga a könyv borzasztó keveset adott, ezért elkezdtem további információk után kutatni a világhálón. A keresésben az első helyen abszolút Mabelt találtam meg. Megrendeltem Los Angelesből a könyvét, két hónap alatt lefordítottam, megvettem az első madridi repülőjegyet és napra pontosan három évvel ezelőtt úgy mentem Madridba, hogy vittem magammal a könyve fordítását. – És Klára is felmondott a munkahelyén, ahogyan annak idején én is – teszi hozzá Mabel. – Ez roppant szimpatikus mindkettőtökben, hogy meg mertetek tenni ilyen nagy felelősségű döntést. Sokan épp ezt nem merik. Akármilyen kilátástalannak is tűnik a jövő, a belső hangra figyelni kell. – Épp erre a belső hangra figyeltünk mindketten és ami az után történt, minket igazolt – fejezi be Klára. – Mabel, mikor jössz újra Magyarországra? – Talán egy év múlva. Már minden eszközt ismertek, nincs már rá m szükség. Tulajdonképpen nincs is szükség semmire önmagatokon kívül.

326

MABEL KATZ, HO’OPONOPONO

327