CONAN ÉS A FEKETE ÓRIÁSOK TAVA Mióta világ a világ, hajók indultak az ismeretlen felé nyugatra. Olvasd hát, ha van merszed ‘mit Skelos holt keze írt. A kéz, mely reszketve érintett selymet. És kövesd a hajókat át a partra vetett hínáron. Kövesd hát õket: nyomukat többé úgysem találod.
S
1.
ancha, aki a Kordava család szülötte volt, macskaszerûen ásított egyet, majd szemet gyönyörködtetõen kinyújtóztatta hajlékony végtagjait, és még kényelmesebb testtartást vett fel a gálya tatjára terített hermelinszegélyes selymen. Lustán tudomásul vette az elõ- és középsõ fedélzeten tartózkodó legénység felõl áradó perzselõ pillantásokat és tudta, hogy azok mind a rövid selyemtunikája alatt felsejlõ testének vágyakat ébresztõ vonalaira szegezõdtek. Lenézõ mosolyra biggyesztette száját és megpróbált úgy elhelyezkedni, hogy az éppen az óceán víztükre fölé emelkedõ nap aranyszínû korongjának sugaraitól lehetõleg ne káprázzon a szeme. Abban a pillanatban valami zaj hallatszott, ami más volt, mint a hajótörzs nyikorgása, a kötélzet pengése és a hullámok loccsanása. Sancha felült, tekintetét a korlátra szegezte, melyen át – legnagyobb csodálkozására – egy csuromvizes alak kapaszkodott a hajóra. A lány sötét szeme elkerekedett, ajka a meglepetéstõl kör alakúra nyílt. A betolakodó ismeretlen volt számára. A víz patakokban folyt a férfi hatalmas vállairól, végig a roppant karokon. Mindössze egy teljesen átázott, fényes, karmazsin színû selyem térdnadrág volt rajta és egy széles, aranycsatos öv, melyen a hüvelyébe dugott kardja lógott, s amely szintén csöpögött a víztõl. Ahogy ott állt a
9
CONAN
korlátnál, a felkelõ nap körülvette alakját, amely így egy hatalmas bronzszobornak tûnt. Ujjaival végigszántott átázott, fekete sörényén, és kék szemei felvillantak, ahogy a lányra nézett. – Ki vagy te? – csattant fel Sancha hangja. – Hogy kerülsz ide? Az idegen a tenger felé intett, amely már betöltötte a láthatár negyedét, de a szemét nem vette le a kecses alakról. – Talán sellõ vagy, hogy egyszerûen kiemelkedsz a tengerbõl? – kérdezte a lány, aki bár hozzászokott már az elismerõ pillantásokhoz, most összezavarodott a férfi leplezetlen csodálatot kifejezõ tekintetétõl. Mielõtt a másik felelhetett volna, sietõs léptek dobbantak a deszkákon, és a gálya kapitánya dühödt pillantásokat lövellve, ujjaival a kardja markolatát szorítva megállt az idegen elõtt. – Ki az ördög vagy, te semmirekellõ? – kiáltott rá barátságtalanul. – A nevem Conan – válaszolta a másik nyugodtan. Sancha e szavak hallatán megújult figyelemmel hallgatta a szóváltást; az idegen olyan kiejtéssel beszélte a zingarai nyelvet, amely ismeretlen volt elõtte. – És hogyan jutottál fel a hajómra? – A kapitány hangja szinte csikorgott a kérdés mögött megbújó gyanakvástól. – Ideúsztam. – Ideúsztál! – kiáltotta mérgesen a kapitány. – Te kutya, gúnyt akarsz ûzni belõlem? Itt se közel, se távol nincs föld. Honnan jöttél? Conan kinyújtotta izmos, barna karját kelet felé, ahol a felkelõ nap vakító sugarai elborították a láthatárt. – A szigetekrõl. – Á! – A kapitány figyelmét szemmel láthatóan felkeltette a válasz. Fekete szemöldökét felhúzta sötét szemei felett, és vékony ajka visszataszítóan felhúzódott. – Szóval a barachai kutyák közé tartozol? Conan ajkain alig észrevehetõ mosoly suhant át. – És azt tudod-e, hogy én ki vagyok? – kérdezte csípõsen a hajó vezére. – Ez a hajó a Wastrel, tehát te bizonyára Zaporavo vagy. – Igen! – A kapitány hiú lelkének hízelgett, hogy a férfi már hallott róla. Legalább olyan magas volt, mint Conan, de nem olyan izmos. Acélsisakot viselt, arca sötét volt, mogorva és sólyomszerû, ezért az emberek csak Sólyomnak hívták. Díszes páncélja és öltözete a zingarai grandok ízlése szerint készült. Kezét mindig a kardja markolata közelében tartotta. Nem sok jóindulat rejtõzött a tekintetében, ahogy végigmérte Conant. A zingarai renegádok és a Zingara déli partjaitól távolabb fekvõ Baracha-szigeteken tanyázó zsiványok nem szívlelhették egymást. Az utóbbiak többnyire argoszi tengerészek voltak, egy-két egyéb nemzet fiaival kiegészülve. Megtámadták a hajókat, és végigrabolták Zingara part menti városait ugyanúgy, ahogy a zingarai kalózok, csakhogy
10
CONAN
ÉS A
F E K E T E Ó R I Á S O K TAVA
õk a hangzatos Kalózok névvel illették magukat, és lenézték a barachai martalócokat. Nem õk voltak az elsõk, de nem is az utolsók, akik bemocskolták a martalóc nevet. Ilyesféle gondolatok jártak Zaporavo agyában, miközben ujjaival kardjának markolatát babrálgatta, és szúrós szemmel nézte hajójának hívatlan vendégét. Conanról egyáltalán nem lehetett megállapítani, mire gondolt. Olyan nyugodtan állt ott karjait összefonva, mintha csak a saját hajójának fedélzetén lett volna; az arcán mosoly játszott és szemeiben nyoma sem volt félelemnek. – Mit keresel itt? – kérdezte váratlanul a kalóz. – Tegnap éjjel volt egy összejövetel Tortagenál, amit jobbnak láttam még a holdfelkelte elõtt otthagyni – felelte Conan. – Egy lyukas csónakban vágtam neki az útnak, és egész éjjel mertem kifelé a vizet. Virradatkor láttam meg a hajótok derékvitorláját, mire hagytam, hadd süllyedjen el az a szánalmas teknõ, mert tudtam, úszva hamarabb elérem. – Ezek a vizek tele vannak cápákkal – mordult fel Zaporavo, akit kissé bosszantott, hogy a választ Conan egy vállrándítással elintézte. Aztán a középsõ fedélzetre pillantott, és meglátta az eseményeket mohó kíváncsisággal szemlélõ arcok sorát. Elég lenne egyetlen feléjük kiáltott szó és máris valóságos karderdõ teremne, amelylyel szemben még ez a harcosnak látszó idegen is tehetetlen lenne. – Miért kellene nekem a hajómra venni minden senkiházi csavargót, aki felbukkan a tengeren? – vicsorogta Zaporavo. Tekintete és hanghordozása még a szavainál is sértõbbnek tûnt. – Egy hajón mindig jól jön még egy használható tengerész – válaszolta sértõdöttség nélkül Conan. Zaporavo mérgesen összevonta szemöldökét, de igazat adott az idegennek. Habozott és meg is volt rá minden oka, hiszen a hajóját, a parancsnoki rangot, a lányt és a puszta életét is kockáztatta. Számára Conan nem jelentett többet egy újabb jöttmentnél, akit – akárhogy is nézte – csak a tengerbõl szedett ki. Nem tetszett neki ez a férfi, bár az a javára vált, hogy nem próbált szembeszegülni. Nem látszott szemtelennek, ennek ellenére magabiztosabb volt annál, amit Zaporavo elviselt az embereitõl. – Dolgoznod kell, hogy itt maradhass – mordult fel végül a Sólyom. – Tûnj el a tatról! És jól vésd az eszedbe, a hajón én vagyok a törvény! E szavak hallatán, mintha még szélesebb mosoly ült volna Conan vékony ajkaira. Azonnal – de sietség nélkül – megfordult, és lement a középsõ fedélzetre. Rá sem pillantott Sanchára, pedig a lány tágra nyílt szemekkel és minden szóra figyelve hallgatta az iménti rövid párbeszédet. Amint Conan leért a fedélzetre, a legénység azonnal köréje sereglett. Mindnyájan zingaraiak voltak, akik alig viseltek magukon valami ruházatot, rikító selyembõl készült rongyaikat szurokfoltok borították, fülbevalóikban és tõreik markolatá-
11
CONAN
ban drágakövek csillogtak. Már alig várták, hogy az idegent is alávethessék a hagyományos, gyötrõ próbáknak. Conannak is ki kell állnia ezeket, melyek meghatározzák a legénység soraiban betöltendõ pozícióját. A taton álló Zaporavo szemmel láthatóan már az idegen létezésérõl is megfeledkezett, ám Sancha megfeszített figyelemmel nézte a jelenetet. Nem ez volt az elsõ alkalom, hogy ilyet látott, így jól tudta, hogy a próba kegyetlen és minden bizonnyal véres lesz. Ám az õ tapasztalatait nem lehetett egy lapon említeni Conanéval. A férfi halványan elmosolyodott, ahogy leért a fedélzetre, és meglátta a körülötte fenyegetõen tolongó alakokat. Megállt, és kifürkészhetetlen tekintetét rendületlen nyugalommal végighordozta az embergyûrûn. Az egész eddigi viselkedésének megvolt az ésszerû magyarázata. Ha ugyanis rátámad a kapitányra, az egész legénység a torkának ugrik, így azonban lehet némi esélye azzal szemben, akit kijelölnek arra, hogy megverekedjen vele. A kiválasztott férfi elõrelépett; vékony, de szívós izomzatú, állati külsejû alak volt, a feje köré, mint valami turbánt, egy karmazsin sálat tekert. Hegyes, elõreugró álla és sebhelyes arca hihetetlen gonoszságot sugárzott. Minden egyes pillantása, becsmérlõ mozdulata felért egy sértéssel. A természetével tökéletes összhangban fogott hozzá a hecceléshez; primitíven, durván és kíméletlenül. – Szóval barachai vagy?! – szólt gúnyosan. – Ahol kutyákat nevelnek férfiak helyett? Mi, Kalózok leköpjük õket... Azzal Conan arcába köpött, és máris a kardja után kapott. A barachai mozdulata az emberi szem számára követhetetlen volt. Pörölyszerû ökle borzalmas erõvel csapódott ellenfele állkapcsára, amitõl a zingarai a levegõbe emelkedett, és rongycsomóként a korlátra zuhant. Conan a többiek felé fordult. A szemében felparázsló ragyogást leszámítva a viselkedése semmit sem változott. Ám a próbának ezzel az incidenssel, amilyen gyorsan kezdõdött, olyan hirtelen vége is szakadt. A tengerészek felemelték törött állkapcsú, természetellenesen himbálózó fejû társukat. – Mitrára, kitört a nyaka! – szitkozódott az egyik fekete szakállas alak. – Ti, Kalózok gyenge csontozatúak vagytok – nevetett Conan. – Mi, barachaiak fel sem veszünk egy ilyen kis legyintést. Akar még valamelyikõtök megvívni velem? Senki? Akkor minden rendben, barátok vagyunk, ugye? Többen azonnal biztosították az állítása helyességérõl. Az izmos karok átlendítették a holttestet a korláton, és az alámerülõ test mellett máris tucatnyi uszony hasította a vizet. Conan felnevetett, és mint egy nyújtózkodó macska kinyújtotta hatalmas karjait, eközben tekintete a felsõ fedélzetet pásztázta. Sancha áthajolt a korláton, vörös ajkai szétnyíltak, sötét szemei szinte izzottak a megfeszített figyelemtõl. A nap sugarai hátulról világították meg, és kecses alakja szemkápráztatóan kirajzolódott lenge ruházata alatt. Az igézõ látványt azonban egy pillanattal késõbb megzavarta Zaporavo sötét árnyéka, és a lány törékeny vállára egy súlyos kéz ne-
12
CONAN
ÉS A
F E K E T E Ó R I Á S O K TAVA
hezedett, egyértelmûvé téve Sancha hovatartozását. A kapitány sokatmondó és fenyegetõ pillantással mérte végig az odalent álló Conant, aki egy vigyorral válaszolt, mintha fogalma sem lett volna a másik gondolatairól. Zaporavo ugyanabba a hibába esett, mint a többi zsarnok: fenn a taton, hatalmának komor ragyogásában alábecsülte az odalent álló férfit. Pedig megvolt a lehetõsége, hogy megölje Conant, de elszalasztotta, mert inkább a saját sötét gondolatain töprengett. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy bármelyik odalent szolgáló kutya számottevõ fenyegetést jelenthetne számára. Olyan régóta volt hatalom a kezében és annyi ellenségét taposta el, hogy tudat alatt már régóta fölé helyezte magát az alacsonyabb rendûnek tartott vetélytársai mesterkedéseinek. Az is igaz, hogy Conan ezután sem tett semmi olyan dolgot, ami a kapitány hatalma ellen irányulhatott volna. Elvegyült a legénységben, ugyanúgy élt, mint õk, és részt vett a tréfáikban is. Ügyes tengerésznek bizonyult, és messze a legerõsebb volt közöttük. Három ember helyett dolgozott, és mindig elsõként ugrott, ha valami nehéz vagy veszélyes feladatot kellett végrehajtani. A társai lassanként bízni kezdtek benne. Soha nem vitatkozott senkivel, de a legénység is vigyázott, nehogy összetûzésre kerüljön sor. Részt vett a szerencsejátékaikban, tétként feltette az övét és a kardhüvelyét, aztán elnyerte az összes pénzüket és fegyvereiket, de késõbb mindent visszaadott, s csak nevetett az egészen. A legénység szép lassan, ha nem is mondták ki, õt tekintette az elõfedélzet vezetõjének, bár sohasem volt hajlandó arról beszélni, mi késztette a barachaiak elhagyására. Az a tudat azonban, hogy nem bírta tovább elviselni a véreskezû rablók kegyetlenkedéseit és inkább vállalta az önkéntes számûzetést, egyre jobban fokozta a vad Kalózok Conan iránt érzett elismerését. Továbbra is higgadt elõzékenységet mutatott Zaporavo és társai iránt, soha nem sértett meg senkit, de az alázatosság ismeretlen fogalomnak tûnt számára. A leglassúbb észjárásúaknak is szembeötlött, mekkora a különbség a szigorú, hallgatag, komor parancsnok és a martalóc közt, aki bármikor kész volt az önfeledt nevetésre, aki tucatnyi nyelven harsogta sikamlós énekeit, és úgy vedelte a sört, mint egy nagyivó, s szemmel láthatóan egy fikarcnyit sem törõdött a holnappal. Zaporavo, ha meg is sejtette volna, hogy egy tengerésszel hasonlítgatják össze, akkor sem adott volna hangot elképedt dühének. Ám errõl szó sem volt; a kapitányt teljesen lefoglalták sötét gondolatai, melyek az évek múltával egyre komorabbá és gyászosabbá váltak. Átadta magát bizonytalan, nagyra törõ álmainak, és sokszor eszébe jutott a lány is, akinek birtoklása csak egyike volt keserû örömeinek. Sancha pedig egyre többször felejtette tekintetét a fekete sörényû óriáson, aki mind a munkában, mind a játékban kimagaslott a tengerészek közül. Conan sohasem beszélt a lánnyal, de a szemébõl áradó csodálatot nem lehetett félreérteni. Sancha tisztában volt azzal, hogy a férfi gyakran felé tekintett, és maga is meglepõdött azon, hogy vállalni merte a férfival való nyílt kacérkodást.
13
CONAN
Nem is olyan rég még Kordava palotáinak lakói közé tartozott, de most szinte egy világ választotta el a régi életétõl, amelybõl Zaporavo szakította ki, amikor az embereivel megtámadta és felgyújtotta az õt szállító kis hajót, s elrabolta a sikoltozó lányt. És Sancha, Kordava hercegének elkényeztetett és agyondédelgetett lánya megtudta, hogy mit jelent egy kalóz játékszerének lenni. Mivel az istenek a végtelenségig alkalmazkodó természettel áldották meg, életben maradt ott, ahol más nõ elpusztult volna, sõt mi több, fiatal és életerõs lévén még örömét is lelte jelenlegi helyzetében. Az élet bizonytalan volt és álomszerû, szöges ellentétben állt ezzel a sok harc, a fosztogatás, a gyilkolás és a menekülés. Zaporavo eszelõs látomásai miatt a hajón tartózkodók élete bizonytalanabbnak látszott a hétköznapinak mondható kalózokénál. Senki sem tudta, mi lesz a kapitány következõ parancsa. Már jócskán elhagyták a szárazföldet, és most egyre beljebb hatoltak abba az ismeretlen, hullámzó végtelenbe, amelyet a tengerészek rendszerint messzirõl elkerültek, és ahová a idõk kezdete óta bemerészkedett ugyan néhány hajó, de azok is csak azért, hogy aztán mindörökre eltûnjenek az emberek szeme elõl. Maguk mögött hagyták valamennyi ismert szárazföldet, és nap nap után nem láttak mást, csupán a kékszínû, hullámzó víztömeget. Itt semmit sem lehetett kifosztani, nem voltak kirabolható városok, sem felgyújtható hajók. Az emberek morgolódtak, de arra vigyáztak, hogy a hangjuk ne jusson könyörtelen uruk fülébe, aki megközelíthetetlenül és komoran éjjel-nappal fel-alá járkált a taton, vagy réges-régi térképek és megsárgult feljegyzések fölött töprengett, s szúette pergamenek vaskos kötegeinek olvasásával töltötte az idejét. Idõnként szenvedélyes beszédeket tartott Sanchának bizonyos eltûnt szárazföldekrõl és mesés szigetekrõl, amelyek az ismeretlen öblök kék habjaiban alusszák örök álmukat, ahol szarvakkal felfegyverzett sárkányok vigyázzák a réges-régen, az emberiség története elõtti idõkben élt királyok összeharácsolt kincseit. A lány semmit sem értett abból, amit a kapitány mesélt, kecses térdeit átkarolva hallgatta Zaporavót, és gondolatai állandóan elkalandoztak zord társának szavaitól mindig ugyanoda, a pompás termetû, bronzszínû óriáshoz, akinek nevetése harsányan szólt és messze hangzóan, akár a tengeri szél.
Jó néhány unalmas hét telt el így, amikor váratlanul szárazföldet pillantottak meg nyugaton, és hajnalban lehorgonyoztak egy sekély öbölben, amely egy fehér szalaghoz hasonlított leginkább, amit hosszan elnyúló, zöldellõ fákkal borított, füves lejtõk szegélyeztek. A szél virágzó növények fûszeres illatát hozta a fedélzetre, és Sancha az elkövetkezõ partraszállást és új kalandokat sejtve, ujjongva tapsolni kezdett. Ám a lelkesedése egy csapásra duzzogásba fordult, amikor Zaporavo ráparancsolt, hogy maradjon a fedélzeten, amíg érte nem küld valakit. A kapitány
14
CONAN
ÉS A
F E K E T E Ó R I Á S O K TAVA
soha, egyetlen szóval sem indokolta meg döntéseit, ezért a lány sohasem tudta, mi állt az utasítások mögött, bár az is igaz, hogy a Zaporavóban lakozó ördög számtalanszor késztette a férfit arra, hogy minden ok nélkül fájdalmat okozzon a lánynak. Így hát Sancha morcosan téblábolt a taton és nézte, ahogy a férfiak partra eveztek a csendes vízen, amely úgy szikrázott a reggeli napsütésben, mint a folyékony jáde. Látta, amint gyanakvóan, a fegyvereiket készenlétben tartva összeverõdtek a fövenyen, miközben többen szétszóródtak a partot szegélyezõ fák között. Azt is észrevette, hogy Conan az utóbbiakkal tartott. Nem volt nehéz felismernie magas, barna alakját és ruganyos lépteit. A matrózok szerint barbár volt, méghozzá egy kimmériai, egyike azoknak a barbár törzsekben élõ férfiaknak, akik a távoli észak szürke hegyeiben éltek, és akiknek gyakori rajtaütései rettegésben tartották a déli szomszédaikat. A lány mindenesetre érezte, hogy rejtõzik benne valami különleges, egyfajta mérhetetlen életerõ vagy barbarizmus, ami megkülönböztette a primitív matrózoktól. Amikor a partraszállók biztonságban érezték magukat, hangos kiáltások verték fel a partot. A csoportok felbomlottak, és a kalózok gyümölcs után kutatva szétszóródtak a parton. Sancha látta, ahogy felmásztak a fákra és leráncigálták a terméseket, s formás szájában összefutott a nyál. Törékeny lábával dobbantott egyet, és eleresztett egy – a legénységgel való érintkezés során megtanult – káromkodást. A partraszállók tényleg találtak gyümölcsöket, és két kézzel tömték magukba a zsákmányt. Az egyik számukra ismeretlen, aranyszínû héjjal bevont fajtát különösen ízletesnek találták. Zaporavo nem keresett és nem is evett gyümölcsöt. A felderítõi nem találtak sem emberi, sem állati életre utaló jelet a környéken, s a kapitány most a szárazföld belsejét kémlelte, ahol szinte egymásba olvadt a számtalan füves lejtõ. Aztán egy rövid parancsot adott, megigazította a kardját, és elindult a fák közé. A kísérõje megpróbálta lebeszélni arról, hogy egyedül kószáljon, mire válaszul a kapitány rettenetes erõvel szájon vágta. Zaporavónak alapos oka volt, hogy egyedül menjen. Alig várta már, hogy meggyõzõdjön arról, valóban ez az a sziget, amelyet a titokzatos Skelos Könyve említett, a hely, ahol az ismeretlen bölcsek szerint különös szörnyek õrizték a hieroglifákkal ékesített, arannyal teli sírkamrákat. Ezt a baljóslatú tényt, persze, ha egyáltalán igaznak bizonyul, senkivel sem akarta közölni, különösen nem a legénységgel. Az eseményeket mohó érdeklõdéssel szemlélõ Sancha látta, ahogy a kapitány alakja eltûnt a lombok közt. A következõ pillanatban észrevette, amint Conan, a barachai megfordult, és tekintete végigszáguldott a parton szétszóródott embereken. Aztán hirtelen elindult arrafelé, amerre Zaporavo távozott, s egy másodperc múlva õ is eltûnt a fák között. Sancha kíváncsiságát felcsigázták a látottak. Várta, hogy a két férfi újra megjelenjen, de hiába. A tengerészek céltalanul mászkáltak fel-alá a parton, néhányan pedig bemerészkedtek a sziget belsejébe. Sokan lefeküdtek az árnyékba, hogy
15
CONAN
aludjanak egyet. Az idõ egyre telt, és a lány nyugtalanul járkált ide-oda. Hiába helyeztek védõernyõt a tat fölé, az egyre magasabbra ívelõ nap sugaraitól lassan elviselhetetlenné vált a hõmérséklet. Sanchának melege lett, idegesítette a csend, az alig múló idõ. Szinte hallani vélte, ahogy alig pár méternyire a sekély víz kék sávján túl a fákkal szegélyezett, hûvös árnyékot nyújtó, csupa rejtély föveny és a facsoportokkal tarkított mezõ hívogatja. Azonkívül Zaporavo és Conan eltûnése túlságosan izgatta. Nagyon is tisztában volt azzal, milyen büntetésre számíthat könyörtelen urától, ha megszegi az utasítását, így néhány percig kibírta ülve, de közben folyton fészkelõdött, és nem merte elszánni magát. Végül úgy döntött, hogy a két rossz közül még mindig jobb, ha az engedetlenségéért reá váró korbácsolást választja, így minden teketória nélkül lerúgta lábairól a puha bõrszandálokat, kibújt a ruhájából, és anyaszült meztelenül kiegyenesedett a fedélzeten. Átmászott a korláton, aztán leereszkedett a horgony láncszemein, belemerült a vízbe, és a partra úszott. A fövenyen várt néhány percig, amíg apró lábujjai megszokták a homokszemek csiklandozását, közben tekintete a legénységet kutatta. Mindössze néhány matrózt látott a part mentén nem túl messzire onnan, ahol õ állt. Sokan édesen aludtak a fák alatt, ujjaik közt még akkor is szorongattak egy darabot abból az aranyszínû gyümölcsbõl. Sancha nem tudta, miért alszanak olyan csendesen és fõleg ilyen korai napszakban. Senki sem köszönt rá, ahogy átvágott a fehér homoksávon, és behatolt az árnyat adó fák közé. Megpillantotta a szabálytalan csoportokban növõ fákat és a közöttük hullámzó, fûvel borított lejtõk messze nyúló sorait. Ahogy egyre messzebbre hatolt a szárazföld belseje felé ugyanazon az útvonalon, amerre Zaporavo is ment, teljesen magával ragadta a szemei elõtt lassanként kibontakozó táj szépsége, a zöld gyepszõnyeggel borított és kis ligetekkel tarkított szelíd lejtõk egymást követõ sora. A kis dombok közt fûvel benõtt lankák bújtak meg. A táj szinte tökéletesen egybefolyt, mintha minden részlete ugyanolyan lett volna, mint az elõzõ. A kilátás lenyûgözõ volt; néhol egészen messzire ellátott, máskor alig néhány hajításnyira. S mindenre ráborult a csend, mint egy varázslat. Aztán hirtelen felért egy magas fákkal körbevett dombtetõre, és attól a látványtól, amely a vörösre festett és letaposott fûben eléje tárult, egy csapásra véget ért a tájról egészen odáig kialakult álomszerû és tündérkerthez hasonló érzése. Önkéntelenül felkiáltott és hátrahõkölt, aztán tágra nyílt szemekkel, minden porcikájában remegve elõrelopakodott. Zaporavo feküdt ott a fûben, szemei vakon felfelé meredtek, a mellkasán pedig egy seb tátongott. A kardja nem messzire feküdt ernyedt kezétõl. A Sólyom már soha többé nem fog lecsapni. Tévedés lenne azt állítani, hogy Sancha minden érzelem nélkül bámulta urának holttestét. Semmi oka nem volt, hogy szeresse Zaporavót, mégis ugyanolyan ér-
16
CONAN
ÉS A
F E K E T E Ó R I Á S O K TAVA
zések kerítették hatalmába, mint bármelyik lányt, aki megpillantja a testét legelõször birtokba vevõ férfi holttestét. Nem könnyezett, nem is érezte, hogy szüksége lenne rá, viszont erõt vett rajta a heves reszketés, mintha egy pillanatra megfagyott volna ereiben a vér, és csak nagy nehezen gyûrte le egy hisztériás roham rátörõ hullámát. Körbenézett, hátha megpillantja a férfit, akit látni szeretett volna. Azonban a körülötte lévõ hatalmas, sûrû lombozatú faóriásokon és a mögöttük húzódó kék lankákon kívül semmit sem látott. Lehet, hogy a Kalóz gyilkosa halálos sebet kapva elvonszolta magát? Ám a hullától egyetlen vérnyom sem indult el. Tanácstalanul végigpásztázta a környezõ fákat, és hirtelen megmerevedett, mert a smaragdszínû levelek között felfigyelt valami suhogásra, ami mintha eltért volna a szél zajától. Elindult a fák felé, és tekintetét mereven a levelek sûrûjére szegezte. – Conan? – Kiáltása segélykérésnek hangzott, hangja furcsa és halk volt a mérhetetlen csendben, amely hirtelen megtelt feszültséggel. A lány térdei a rátörõ megnevezhetetlen eredetû félelemtõl remegni kezdtek. – Conan! – sikította kétségbeesetten. – Én vagyok az, Sancha! Hol vagy? Conan, kérlek... – Aztán elnémult. Barna szemei elkerekedtek a hihetetlen félelemtõl. Vörös ajkai artikulálatlan sikolyra nyíltak. A lábai egyszerûen megmerevedtek. Most, amikor elengedhetetlen szüksége lett volna rájuk, hogy villámgyorsan elrohanjon, meg sem tudott moccanni. Csak állt ott, és hangtalanul sikított.
2. Amikor Conan meglátta, hogy Zaporavo kíséret nélkül hatolt be a fák közé, úgy érezte, eljött az idõ, amire régóta várt. Conan nem evett a gyümölcsbõl, és nem vett részt a többiek durva játékaiban sem; minden idegszálát a kalózkapitány megfigyelésére összpontosította. A Zaporavo különc természetéhez szokott emberek nem voltak különösebben meglepõdve azon, amikor a kapitány egyedül vágott neki az ismeretlen és minden bizonnyal barátságtalan sziget felfedezésének. Mindenki tovább szórakozott és észre sem vették, amikor Conan, mint egy lopakodó párduc, a vezérük után surrant. A kimmériai tisztában volt a legénység körében betöltött vezetõ szerepének súlyával. De mindeddig még nem nyerte el a csatában vagy fosztogatásban kimagaslóknak járó jogot, hogy életre-halálra szóló párbajra hívhassa ki a kapitányt. Ezeken a kihalt vizeken semmi esélyt nem látott arra, hogy a Kalózok törvénye szerint bizonyíthassa rátermettségét. A legénység egyöntetûen ellene fordulna, ha nyíltan a kapitányra támadna. De jól tudta, hogy ha a többiek tudta nélkül végezne Zaporavóval, a vezetõ nélkül maradt matrózok valószínûleg nem akarnának meghalni csak
17
CONAN
azért, hogy ezzel bizonyítsák a kapitányuk iránt érzett hûségüket. Az ilyen farkascsordában a legfontosabb szempontnak az életben maradás számít. Így hát kardjával a kezében, szívében mohó tettvággyal követte Zaporavót, amíg oda nem ért egy magas fákkal körülvett magaslatra, ahol a fatörzsek között látta a kék messzeségbe nyúló, egymásba fonódó lejtõk alkotta fenséges tájat. A tisztás közepén járó Zaporavo megérezte, hogy valaki követi, ezért kezét a kardmarkolatára téve megfordult. Aztán szitkozódva megszólalt. – Miért követsz, te kutya? – Netán megõrültél, hogy ezt kérdezed? – nevetett Conan, és fürge mozgással közeledett egykori vezére felé. Ajkán mosoly játszott, kék szemében elszánt csillogás vibrált. Zaporavo egy szörnyû átkot kiáltott, elõrántotta kardját, és úgy várta a vakmerõ, testét fedezék nélkül hagyó, pengéjét sivító kék csóvaként a feje körül pörgetõ barachai támadását. A kapitány tömérdek tengeri és szárazföldi csatában edzett harcos. Nem volt nála jobb, tapasztaltabb kardvívó az egész világon. Ám eddig sohasem került szembe olyan pengével, melyet a civilizált világ határain túl nevelkedett és edzõdött kar forgatott. A vívótudományát ezúttal olyan villámgyors mozgással és rettenetes erõvel kellett összemérnie, melyhez hasonlót addig nem tapasztalt. Conan harcmodora eltért a megszokott stílusoktól, olyan ösztönös és természetes volt, mint az erdei farkasé. A kapitány bonyolult mozdulatai olyan haszontalannak bizonyultak a kimmériai primitív dühével szemben, mint egy bokszoló tudása egy párductámadás esetén. Zaporavo most úgy küzdött, mint még soha. Erejének minden morzsáját összeszedte, hogy elhárítsa a fejénél villámként cikázó penge csapásait. Kétségbeesésében mégis elhibázott egy mozdulatot, a rettenetes erejû csapás a kardmarkolathoz közel találta el, és teljesen elzsibbasztotta a karját. Ezt szinte azonnal követte egy halálpontos döfés, amelytõl az éles penge hegye úgy szaladt át a páncélingen és a bordákon, mint a papíron, s pontosan Zaporavo szívébe fúródott. A kapitány ajkai néhányszor megvonaglottak a rövid haláltusa közben, de természetéhez hûen meg sem nyikkant. Már halott volt, amikor elernyedt teste a letaposott fûre csuklott, melyen a vércseppek, mint megannyi rubin csillogtak a napfényben. Conan lerázta kardjáról a vércseppeket. Az õszinte örömtõl elmosolyodott, nyújtózkodott egyet, mint egy óriási macska, majd hirtelen megmerevedett, és elégedett arckifejezése zavart figyelemmé változott. Kardjának hegyét a földre irányítva szoborként állt a fûben. Levette tekintetét legyõzött ellenfelérõl, elgondolkodva nézte a körülötte magasodó fákat és a mögöttük lévõ tájat. S akkor megpillantott egy fantasztikus dolgot, amely hihetetlen és felfoghatatlan volt. A távoli dombok szelíd, gömbölyû vállai fö-
18
CONAN
ÉS A
F E K E T E Ó R I Á S O K TAVA
lött egy magas, fekete, csupasz alak szökellt, és a vállain egy ugyancsak meztelen, fehér dolgot cipelt. A jelenség ugyanolyan gyorsan eltûnt, ahogy felbukkant, s Conannak a meglepetéstõl tátva maradt a szája. Aztán körbenézett a tisztáson, bizonytalanul visszapillantott arrafelé, ahonnan jött, és káromkodott egyet. A látvány megdöbbentette, talán még egy kissé izgatottá is tette, ha ezt a jelzõt egyáltalán alkalmazni lehet egy olyan acélidegzetû emberre, mint amilyen õ volt. Egy – az egzotikumait leszámítva – érthetõ világ közepén egyszerre csak felbukkant elõtte a megtestesült borzalom és rémálom. Conan egy percig sem kételkedett abban, hogy jól látott, és az ítélõképességében is tökéletesen megbízott. Biztos volt abban, hogy egy ismeretlen és hátborzongató dolgot pillantott meg. Már maga a tájon átrohanó, fehér foglyát cipelõ fekete alak is elég bizarrnak tûnt, ráadásul az a sötét lény még természetellenesen magasnak is látszott. Conan hitetlenkedve megrázta fejét és elindult arrafelé, amerre a jelenést látta. Elhatározását teljesen helyénvalónak tartotta; mivel a látottak módfelett felkeltették az érdeklõdését, nem volt egyéb választása, mint hogy elfogadja azt, amit az ösztönei súgtak. Egymás után hagyta maga mögött az alacsony fûvel benõtt, ligetekkel tarkított emelkedõket. Annak ellenére, hogy hol felfelé gyalogolt, hol pedig leereszkedett a monoton szabályossággal sorakozó, szelíd lejtõkön, érezte, hogy alapvetõen felfelé halad. A szabályos dombtetõk és a köztük húzódó sekély lankák sora lassan összezavarta a fejét, és az egésznek mintha sosem akart volna vége szakadni. Ám végül feljutott a sziget legmagasabbnak tûnõ pontjára, s ott megtorpant az eléje táruló falak és tornyok zöld ragyogása láttán, melyek olyan tökéletesen beleolvadtak a tájba, hogy addig, amíg el nem érte azt a helyet, ahol most állt, még az õ éles szeme számára is láthatatlanok maradtak. Egy kis ideig tétovázott, ujjaival megérintette kardját, aztán elindult elõre, hiszen a kíváncsiság már bogarat tett a fülébe. Senkit sem látott, miközben egy magas, boltíves árkádhoz közeledett a görbe falak alatt, de nem talált egyetlen ajtót sem. Ahogy óvatosan bekémlelt egy tágas, nyitott udvarnak látszó teret látott, melyet fû borított, és egy félig átlátszó anyagból készült fal vett körül. Az udvarra több boltív is nyílt. Találomra kiválasztotta az egyiket, és meztelen lábbal, lábujjhegyen, a kardját készenlétben tartva elindult. Egy másik udvarra jutott, amely hasonló volt az elsõhöz. Egy belsõ falon túl meglátta a különös alakú, toronyszerû építmények csúcsait. Az egyik tornyot beépítették és átnyúlt abba az udvarba, ahová Conan került, s egy széles lépcsõ vezetett fel a tetejére, amely a fal mellett húzódott. Conan felment rajta, közben azon gondolkodott, vajon mindez tényleg valóság, vagy a fekete lótusz okozta álom kellõs közepében jár. A lépcsõ tetejénél egy fallal körülvett párkányon vagy erkélyen találta magát, nem tudta eldönteni, melyik a kettõ közül. Innen még jobban szemügyre vehette a tornyokat, ám így sem tudott meg többet róluk. Sejtette, hogy az építõik nem közönséges
19
CONAN
emberek lehettek. A tornyok szerkezete és elrendezése szimmetrikusnak hatott, de õrületet sugallt, és idegennek tûnt az emberi gondolkodástól. Ami az egész város, kastély – vagy ördög tudja, mi is volt valójában – alaprajzát illeti, Conan éppen eleget látott belõle ahhoz, hogy fogalma legyen az udvarok sokaságáról. Mindegyiket a saját fala övezte és nyitott boltívekkel kapcsolódtak a többi udvarhoz, s valamennyi szemmel láthatóan a középen álló, fantasztikus toronycsoport körül összpontosult. Ahogy elfordult a tornyoktól, borzalmas látvány tárult elé, így habozás nélkül lekuporodott az erkély mellvédje mögé, és döbbenten nézte a jelenetet. Az erkély vagy párkány magasabbra épült, mint a szemközti fal, így Conan belátott a mögötte lévõ füves udvarra. A távolabbi fal belsõ íve eltért az elõzõektõl: nem sima volt, hanem mintha hosszú vágatok vagy élek szegélyezték volna, s a belsõ tér szinte hemzsegett valamilyen apró dolgoktól, melyek mibenlétérõl a kimmériainak fogalma sem volt. A falnak nem szentelt különösebb figyelmet, annál inkább a csoportba verõdött lényeknek, melyek egy zöld tavacska körül guggoltak az udvar közepén. Azok a teremtmények fekete színûek és csupaszok voltak, ám felegyenesedve még a legkisebb is föléje magasodott volna a magas kimmériainak. Inkább karcsúnak, mint zömöknek mondható, mutatós testük volt, amely – szokatlan magasságukat leszámítva – nem látszott se torznak, se rendellenesnek. Mindezek ellenére Conan még ilyen nagy távolságból is érezte a lényükbõl áradó gonoszságot. Középen egy alázatos testtartású, meztelen fiatal férfi állt, akiben Conan felismerte a Wastrelrõl partra szállt legfiatalabb matrózt. Õ volt hát az a foglyul ejtett kalóz, akit végigcipeltek a fûborította lejtõkön át idáig. Conan nem hallotta küzdelem zaját, és egyetlen vérfoltot vagy sérülést sem látott az óriás ébenfekete végtagjain. A zöldfülû matróz nyilván elkóborolt a többiektõl a szárazföld belseje felé, és így kapta el a bozótban lapuló fekete óriás. Conan jobb meghatározás híján fekete óriásoknak nevezte a teremtményeket, hiszen ösztönösen érezte, hogy azok a magas, ébenfekete lények messze állnak attól, hogy embernek nevezhesse õket. Egyetlen hang sem jutott el hozzá. Az óriások bólogattak és mutogattak egymásnak, valahogy az egész mégsem hatott igazi beszélgetésnek; mintha hangok nélküli társalgás folyt volna. Egyikük, aki összekuporodva ült a meghunyászkodó fiú elõtt, egy pipaszerû dolgot tartott a kezében. Idõnként az ajkaihoz illesztette és nyilván megfújta, bár Conan ebbõl semmit sem hallott. Viszont a zingarai ifjú hallhatta vagy érezhette, mert összegörnyedt. Aztán reszketni és vonaglani kezdett, mintha haldokolna, majd a végtagok rángása fokozatosan rendezetté vált, és pillanatok alatt ritmikussá változott. A vonaglások átalakultak erõteljes rángatózássá, majd ismétlõdõ mozdulatokká. A fiú táncra perdült ugyanúgy, ahogy a kobrák is, amikor felhangzik a fakír hangszerének mozgásra kényszerítõ dallama. A fogoly táncában azonban nyoma sem volt a tánc örömének vagy élvezetének. Conan csupán egy féktelen, ám örömtelen, szánalmas látványt nyújtó mozgást látott. Mintha
20
CONAN
ÉS A
F E K E T E Ó R I Á S O K TAVA
a sípok néma hangjai érzéki ujjakkal megragadták volna a fiú lelkének legbelsõ részeit, és kegyetlen kínok árán facsarták volna ki belõle az elfojtott szenvedély minden egyes önkéntelen megnyilvánulását. Mocskos rángatózás, buja vonaglás volt ez, a titkos vágyak felszínre törése egy külsõ akarat hatására; vágy, amely nem jelentett élvezetet, bujaság, mely borzalmas kínnal párosult. Olyan volt, mintha az ember végignézte volna, hogyan válik teljesen csupasszá egy emberi lélek, s miként kerülnek felszínre a legmélyebb és elmondhatatlan titkok. Conan az undortól reszketve és hányingerrel küszködve nézte a jelenetet. Õ is, mint az erdei farkas teljesen ösztönlény volt, ám ismerte a haldokló civilizációk perverz titkait. Bebarangolta Zamora városait, és megismerte a Gonosz Shadizar asszonyait. Ám itt olyan mérhetetlen aljasságot érzékelt, amely meghaladta az emberi gyarlóságot, elkorcsosult ág volt az élet fáján, amely az emberi értelmet meghaladó irányban fejlõdött. Nem a fiú agonizáló vonaglása és kicsavarodott teste döbbentette meg, hanem a lények mérhetetlen obszcenitása, amely a felszínre tudta rángatni az emberi lélek kifürkészhetetlen sötétségében szunnyadó legmélyebb titkokat, és örömük az olyan dolgok büszke mutogatásában, melyek még zavaros rémálmainkban is ritkán jönnek elõ. A fekete kínzó hirtelen letette sípját, felemelkedett, és a reszketõ, fehér alak fölé tornyosult. A nyakánál és a csípõjénél brutálisan megragadta a remegõ fiút, majd hasra fordította, és fejjel elõre a zöld medencébe hajította a szerencsétlent. Conan látta a meztelen test fehér villanását a zöld hullámokban, ahogy a fekete óriás mélyen a víz alá nyomta foglyát. Ekkor nyugtalan mozgolódás támadt a többi fekete között, mire Conan gyorsan lebukott az erkély fala mögé, és nem merte felemelni a fejét, nehogy meglássák. Néhány perc múlva mégis gyõzött a kíváncsisága, és óvatosan kinézett a fedezéke mögül. Az óriások éppen kiözönlöttek egy árkádsorból egy másik udvarra. Egyikük abban a pillanatban tett valamit a távolabbi fal peremére, és Conan felismerte benne a fiú kínzóját. A lény magasabb volt társainál, és ékes homlokszalagot viselt. A zingarai fiúnak nyoma veszett. Az óriás követte a többieket és Conan látta, ahogy elõbukkantak abból a folyosóból, amelyen át nemrég maga is a rettegés kastélyába jutott, s a zöld lankákon át elvonultak arrafelé, amerrõl õ érkezett. Nem volt náluk fegyver, Conan mégis érezte, hogy újabb támadásra készülnek a Kalózok ellen. Ám mielõtt elindult, hogy figyelmeztesse a gyanútlan matrózokat, utána akart járni annak, mi történt a fiúval. Egyetlen nesz sem törte meg a csendet. A kimmériai azt hitte, a tornyok és az udvarok õt leszámítva teljesen elnéptelenedtek. Sietve lement a lépcsõn, átvágott az udvaron, és egy boltíven keresztül abba az udvarba jutott, amelyet a feketék az imént hagytak el. Végre alaposan megnézhette a rovátkált falat. Vékony élek barázdálták, melyeket szemmel láthatóan kemény kõbõl véstek ki, és a párkányok vagy peremek mentén ezernyi apró, többnyire szürkés figura sorakozott. A szobrocskák, melyek nem voltak nagyobbak egy férfi karjánál,
21
CONAN
embereket ábrázoltak, és olyan élethûen voltak elkészítve, hogy Conan a számtalan bálványban tucatnyi embertípus jellegzetes vonásait ismerte fel; a szobrok a zingarai, argoszi, ofiri és kúsita kalózok arcvonásait viselték. A legutolsók ugyanolyan feketék voltak, mint a modellként szolgáló lények. Miközben Conan döbbenten nézte a néma, világtalan szobrokat, egyre jobban hatalmába kerítette egy nyugtalanító érzés. Valahogy zavarta a szobrok élethûen megformált mimikája. Óvatosan megérintette azokat, de nem tudott rájönni, milyen anyagból készültek. A tapintásuk olyan volt, mint a megkövült csonté, de a férfi képtelenségnek tartotta, hogy egy ilyen szigeten annyi megkövült anyag legyen, hogy ennyire pazarlóan bánhassanak vele. Észrevette, hogy a számára ismerõs arcokat mintázó szobrok mind a felsõ peremeken sorakoztak. Az alattuk lévõ alakok arcvonásait nem tudta hová tenni. Vagy teljesen a mûvészi képzelet szülöttei voltak, vagy pedig olyan fajokat ábrázoltak, amelyek régen eltûntek és elfelejtõdtek. Türelmetlenül megrázta fejét, és a medence felé fordult. A kör alakú udvar nem nyújthatott búvóhelyet, és mivel sehol sem látta a fiú testét, tudta, hogy egyedül a tavacska alján lehet. A sima, zöldes korong felé közeledve mereven nézte a csillogó vízfelszínt. Mintha egy vastag, zöld üvegen nézett volna át, mely tiszta ugyan, mégis furcsán csalóka. A tavacska kör alakú és nem túl nagy méretû medencében volt, s zöld jádeszegély határolta. Ahogy a kimmériai belenézett, látta a kör alakú alját, de nem tudta, milyen mély lehet. Mindenesetre hihetetlen mélységnek tûnt, Conan jobban megszédült, mintha egy szakadékba nézett volna. Minden áron meg akarta tudni, hol van a medence alja, de a tekintete nem tudott eljutni a hihetetlen távolságban lévõ, megtévesztõ, árnyékos és mégis látható fenékig. Idõnként mintha halvány fény derengett volna fel a jádeszínû mélységben, de Conan nem volt biztos benne. Abban viszont igen, hogy a csillogó vizet leszámítva a medence teljesen üres volt. De Crom nevére, akkor hova tûnt a fiú, akit olyan kegyetlenül a vízbe hajítottak? Conan ujjaival a kardját babrálgatva felegyenesedett, és még egyszer körbenézett az udvaron. S akkor észrevett egy magas, fekete valamit, amitõl azonnal hideg veríték lepte el a kimmériai barna testét. Tétova léptekkel, mintha egy láthatatlan mágnes vonzásának engedelmeskedne, közeledett a csillogó falhoz. A szörnyû gyanútól kábultan és hangtalanul felnézett a szegélyen lévõ legutolsó kis szoborra. Abban a pillanatban megértette a rettenetes hasonlóság okát. A magasból a zingarai fiú megkövült, mozdíthatatlan, törpe nagyságú, mégis felismerhetõ teste meredt rá világtalanul. Conan hátrahõkölt, a látvány a lelke legmélyéig megrázta. Megdermedt kezébõl majdnem kihullt a kard, ahogy száját nyitva felejtve a hullára meredt. Teljesen elkábította a felismerés, amely túl sokatmondó és borzalmas volt ahhoz, hogy józan ésszel felfogja. Ennek ellenére a látvány magáért beszélt: megoldódott a törpe alakok rejtélye, bár a titok mögött ott lapult az áldozatok kilétének még sötétebb és iszonyúbb titka.
22
CONAN
ÉS A
F E K E T E Ó R I Á S O K TAVA
3. Conan nem tudta, meddig állt ott szédítõ gondolatainak örvényében. Egy hang szakította el a látványtól, egy fokozatosan erõsödõ nõi sikítás, amely mintha egyre közelebbrõl hallatszott volna. Conan felismerte a hangot, és bénultsága nyomban szertefoszlott. Gyors szökkenéssel a keskeny szegélyen termett, ott megkapaszkodott, és félrerugdosta a csoportokban elhelyezett alakokat, hogy elegendõ helye legyen a lábainak. Még egy ugrás és mászás, s máris ott csüngött a fal szélén, közben átnézett felette. Egy külsõ falon lógott, ahonnan rálátott a kastélyt körülvevõ zöld mezõre. A füves síkságon egy fekete óriás lépkedett, az egyik karja alatt hozta ficánkoló foglyát pont úgy, mint amikor az ember felkapja rosszcsont gyermekét. Sancha volt az, fekete haja zilált, repkedõ hullámokban hullt alá, olajzöld bõre élesen elütött fogva tartója fényes, ébenfekete irhájától. Az óriás ügyet sem vetett a rángatózó és sikoltozó lányra, egyenesen a külsõ, boltíves folyosó felé tartott. Ahogy eltûnt az oszlopok mögött, Conan vakmerõen leugrott a falról, és besurrant a távolabbi udvarra nyíló folyosóra. Lekuporodott és látta, amikor a vergõdõ áldozatát cipelõ óriás belépett a medencés udvarra. Most már elég közel guggolt a feketéhez, hogy alaposan szemügyre vehesse. A test és a végtagok pompás szimmetriája közelrõl még hatásosabb volt. Az ébenfekete bõr alatt gömbölyded izmok hullámzottak, és Conan biztosra vette, hogy a szörnyeteg képes lenne hosszában kettészakítani egy átlagos embert. Az ujjak végén lévõ körmök fegyvernek is beillettek, olyanok voltak, mint egy vadállat karmai. Az arca faragott ébenfa álarchoz hasonlított. Ragyogó és csillogó szemei pedig mint két homokszínû, vibráló aranygolyó. Ez az arc teljesen eltért az emberi ábrázattól; minden vonalán, minden részletén látszott az ördög kézjegye, amelytõl olyan gonosszá vált, amilyen egy halandó emberé sohasem lehet. Ez az óriás nem volt ember, egyszerûen nem lehetett az: az élet vadhajtása volt a teremtés istenkáromló bugyraiból, mellékvágány az evolúciós fejlõdésben. Az óriás letette a fûre Sanchát, aki hason fekve sikoltozott a fájdalomtól és a félelemtõl. A lény gyanakodva körülnézett és sárgás szemei összehúzódtak, amikor meglátta a fal tetején felborogatott és földre rugdosott szobrocskákat. Ekkor lehajolt, a nyakánál és a combja tövénél fogva megragadta áldozatát, és céltudatos léptekkel megindult a zöld medence felé. Ebben a pillanatban Conan is kisurrant a folyosóról, és mint a halál szele rohant át a pázsiton. Az óriás megfordult és szemei felvillantak, amikor észrevette a feléje száguldó, bronzszínû bosszúállót. Annyira meglepõdött, hogy kegyetlen szorítása egy másodpercre kiengedett, mire a lány kicsusszant a kezeibõl, és a fûre zuhant. A karomszerû ujjakban végzõdõ karok azonnal szétnyíltak és lecsaptak, ám Conan lehajolt, és kardját átdöfte az óriás ágyékán. A fekete lény kidõlt faként a földre ro-
23
CONAN
gyott, testébõl sugárban ömlött a vér. A következõ pillanatban Conan egy eszeveszett szorításban vergõdött, mert Sancha a nyakába ugrott, s a kibírhatatlan félelem és az utána rászakadó hisztérikus megkönnyebbülés adta erõvel kapaszkodott a férfiba. A kimmériai szitkozódva kibújt a lány szorításából, és felkészült az óriással való újabb összecsapásra. Az ellenfele azonban már halott volt, a homokszínû szemek üvegessé váltak és a hosszú, ébenfekete lábak sem rángatóztak tovább. – Ó, Conan – zokogta Sancha, és kitartóan kapaszkodott a férfiba –, mi lesz velünk? Mik ezek a szörnyek? Biztosan a pokolban vagyunk, és az ott maga az ördög... – Akkor a pokolnak szüksége lesz egy új ördögre – vigyorgott gonoszul a barachai. – De hát, hogy kapott el? Már a hajót is elfoglalták? – Nem tudom. – A lány meg akarta törölni a szemét, a szoknyája után nyúlt, mire eszébe jutott, hogy teljesen meztelen. – Kijöttem a partra. Láttam, amikor Zaporavo után mentél, és követtelek benneteket. Megtaláltam Zaporavót... te... te voltál az, aki... – Ki más? – mordult fel Conan. – És mi történt azután? – Valami mozgást láttam a fák közt – válaszolta a lány, és megremegett. – Azt hittem, te vagy. A nevedet kiáltoztam... aztán megláttam azt... azt a fekete valamit, ahogy az ágak között kuporgott, mint egy majom, és engem bámult. Olyan volt, mint egy rémálom; képtelen voltam elrohanni onnan. Csak sikítani tudtam. Aztán az a valami leugrott a fáról, és elkapott... Ó, ó, ó! – Sancha a kezébe temette arcát, és a félelem emlékétõl megint reszketni kezdett. – Nos, mindenképpen ki kell jutnunk innen – morogta Conan, és megfogta a lány csuklóját. – Gyerünk, meg kell találnunk a többieket... – Amikor beléptem a fák közé, szinte mindannyian a parton aludtak – motyogta Sancha. – Aludtak? – kiáltotta Conan, mintha az alvás a legsúlyosabb vétség lett volna, amelyet matrózok elkövethetnek. – A kénköves pokol hét ördöge csapjon beléjük... – Hallgasd csak! – A lány a félelemtõl elsápadt és remegni kezdett. – Hallottam! – vakkantotta Conan. – Jajveszékelés! El ne mozdulj innen! Ismét felugrott a peremre, átlesett a fal fölött, és felhangzó szitkozódása olyan mérhetetlen dührõl tanúskodott, hogy Sanchának elállt a lélegzete. A fekete emberek jöttek visszafelé, de nem egymagukban és nem is üres kézzel. Mindegyikük hozott egy-egy erõtlen emberi alakot, sõt némelyik kettõt is. A kalózok voltak a foglyaik; a testek petyhüdten csüngtek a feketék karjaiban, és ha idõnként erõtlenül meg nem moccannak vagy nem fészkelõdnek egy kicsit, Conan le merte volna fogadni, hogy mindannyian halottak. Fegyvertelenek voltak, de nem meztelenek, a hüvelyeikbe dugott kardokat az egyik fekete hozta, hatalmas karjai alig bírták el a
24
CONAN
ÉS A
F E K E T E Ó R I Á S O K TAVA
tömérdek acélt. A tengerészek közül idõnként felhangzott egy-egy halk óbégatás, mint amikor a részeg ember felriad borgõzös álmából. Conan úgy nézett körbe, mint a csapdába esett farkas. A medencés udvarról három árkádon át lehetett kijutni. A feketék a keleti árkádon át hagyták el az udvart, és feltehetõen azon keresztül is fognak visszatérni. Õ a déli boltívsoron át jutott a medencéhez, most pedig a nyugatiban lapult, és már nem volt elég ideje arra, hogy kiderítse, hová juthat innen. Úgy kellett azonnali döntést hoznia, hogy nem ismerte a kastély alaprajzát. Leugrott a falról, sebtében visszarakta az alakokat, a medencéhez húzta legyõzött ellenfelét, és beledobta a vízbe. A test azonnal elmerült, és Conan – ahogy a szemével követte a hullát – nem túl tisztán, de látta a borzalmas összehúzódást, a zsugorodást és a megkeményedést. A látványtól megborzongott, és gyorsan elfordult. Aztán megragadta a lány karját és sietve a déli boltívsor felé vezette Sanchát, aki egyfolytában kérlelte Conant, hogy mondja el neki, mi történt. – A feketék elkapták a legénységet – felelte a férfi sietve. – Fogalmam sincs, mit csináljak, mindenesetre elrejtõzünk valahol, és figyelni fogunk. Ha a szörnyetegek nem néznek a medencébe, nem jönnek rá, hogy itt vagyunk. – De észrevehetik a véres füvet! – Talán azt hiszik majd, hogy valamelyik démonjuktól származik. Egyébként pedig nincs más választásunk. A szökevények abban az udvarban jártak, amelybõl Conan végignézte a fiú kínszenvedéseit, és most gyorsan felmentek a déli falra vezetõ lépcsõkön. Amikor felértek, a férfi leguggoltatta a lányt az erkély mellvédje mögé; gyengécske búvóhely volt ugyan, de ennyi idõ alatt úgysem találtak volna ennél jobbat. Éppen elhelyezkedtek, amikor a feketék bevonultak az udvarra. A lépcsõ aljánál visszhangzó csattanások hallatszottak, mire Conan minden izma megfeszült, és megragadta kardját. Ám a feketék átmasíroztak a délkeleti oldalon lévõ árkádok alatt, s néhány pillanattal késõbb Conan meg a lány tompa puffanásokat és nyögéseket hallott. Az óriások ledobálták áldozataikat a fûre. Sancha ajkairól kis híján kibuggyant egy hisztérikus kacaj, ám Conan a kezével gyorsan betapasztotta a lány száját és elnémította, mielõtt annak hangja elárulta volna õket. Kis idõ elteltével meghallották a fûben lépkedõ, számtalan láb neszezését, utána csend lett. Conan kikandikált a fal mögül. Az udvar kiürült. A feketék ismét csoportokba verõdve kuporogtak a szomszédos udvarban lévõ medence körül, teljesen belefeledkeztek érthetetlen tanácskozásaikba. A magas fekete ismét az aranysípján játszott, társai pedig – mint megannyi ébenfekete szobor – hallgatták a játékát. Conan megfogta Sancha kezét, összegörnyedt annyira, hogy a feje ne emelkedjen a fal pereme fölé, és lesurrant a lépcsõn. A szorosan belékapaszkodó Sancha kénytelen-kelletlen követte, de közben félelemmel teli pillantásokkal méregette a medencés udvarra vezetõ árkádsort, pedig abból a szögbõl se a medencét, se a körülötte összecsõdült borzalmas társaságot nem láthatta. A lépcsõ aljánál hevertek a
25
CONAN
zingaraiak kardjai. Conan rájött, hogy az elkobzott és a lépcsõ aljánál földre hajított fegyverek csattanását hallották az imént. A kimmériai a délnyugati boltívsor felé húzta a lányt, csendben végigmentek a pázsiton, és beléptek a mögötte kezdõdõ udvarra. Ott feküdtek egymásra hajigálva az összekuszált bajszú, csillogó fülbevalós kalózok. Egyik-másik megmozdult vagy nyugtalanul felnyögött álmában. Conan lehajolt hozzájuk, Sancha is letérdelt mellette, és kezeit a combjaira téve elõrehajolt. – Mi ez az édes, émelyítõ illat? – kérdezte izgatottan. – Mindegyikük leheletén érezni lehet. – Az az átkozott gyümölcs, amit megettek – felelte halkan Conan. – Felismerem az illatát. Olyan hatása lehet, mint a fekete lótusznak, amitõl az ember elalszik. Cromra, ezek mindjárt felébrednek... Ám nincsenek fegyvereik, és van egy olyan érzésem, hogy azok a fekete démonok hamarosan kezelésbe veszik õket. Milyen esélyük lehet ezeknek a fegyvertelen, álomittas fickóknak? Néhány pillanatig teljesen elmerült gondolataiban, aztán megragadta Sancha olajzöld vállát, de olyan erõvel, hogy a lány felszisszent. – Figyelj rám! Én elcsalom azokat a fekete disznókat a kastély másik részébe, és egy ideig lekötöm a figyelmüket. Addig te életet versz ezekbe a bolondokba, és visszaadod nekik a kardjaikat; a harc az egyetlen esélyünk. Meg tudod csinálni? – Én... én... nem tudom megígérni! – dadogta a félelemtõl reszketõ lány, és szinte nem is tudta, mit beszél. Conan káromkodott egyet, megragadta a lány egyik vastag, vállaira omló hajfürtjét és úgy megrázta a bájos fejecskét, hogy Sancha kábult szemei elõtt táncra perdültek a falak. – Meg kell csinálnod! – sziszegte Conan. – Ez az egyetlen esélyünk! – Megteszem, ami tõlem telik! – lihegte a lány, mire Conan helyeslõen felmordult és biztatóan hátba verte, amitõl Sancha kis híján felborult, majd a barachai már el is surrant. Néhány pillanat múlva már a medencés udvarra nyíló boltívsornál kuporgott, és az ellenfeleit figyelte. A feketék még mindig a medence körül ültek, de már látszott rajtuk az ördögi türelmetlenség jele. Eközben az udvarról, ahol a felkeltett martalócok feküdtek, egyre hangosabban hallatszottak a nyögések, melyekbe lassanként zavaros szitkozódások is belevegyültek. Conan izmai megfeszültek, felvette egy ugrásra kész párduc testhelyzetét, közben összezárt fogsorán át könnyedén lélegzett. A drágaköves fejpánttal ékesített óriás felállt, és elvette ajkaitól a sípot. Ebben a pillanatban Conan egy tigrisszerû ugrással a meghökkent feketék közt termett. Mozdulatai ugyanolyanok voltak, mint az áldozatára ugró és lesújtó tigrisé; a pengéje háromszor villant meg, mielõtt bármelyik fekete védekezõen felemelhette volna a kezét, aztán kiugrott az óriások gyûrûjébõl, és átrohant a pázsiton. A háta mögött három fekete alak maradt szétnyílt koponyával a földön.
26
CONAN
ÉS A
F E K E T E Ó R I Á S O K TAVA
Bár meglepetésszerû támadásának hihetetlen hevessége ellen az óriások szinte nem is védekeztek, az életben maradottak villámgyorsan feleszméltek. Szorosan Conan nyomába eredtek, miközben végigrohant a nyugati árkádon. Hosszú lábaikkal hihetetlen sebességre voltak képesek, Conan mégis biztosan tudta, hogy bármikor egérutat nyerhetne, de nem ez volt a célja. Azt akarta, hogy az üldözés sokáig tartson, idõt kellett nyernie, hogy Sancha felébreszthesse és felfegyverezze a zingaraiakat. Ám amikor beszaladt a nyugati folyosóból nyíló udvarra, a látvány szitkozódásra késztette. Az udvar más volt, mint amiket addig látott. Nyolcszögletû térre jutott, és az egyetlen be- és kijáratát az a boltívsor képezte, amelyen az elõbb végigrohant. Ahogy megfordult, azonnal felmérte, hogy az összes fekete utána vetette magát; néhányan elzárták a bejáratot, a többiek egy hosszú láncot alkotva közeledtek felé. Conan szembefordult velük, közben lassan hátrálni kezdett az északi fal felé. A feketék sora most félkör alakot vett fel, majd szétnyílt, hogy bekerítse a szökevényt. Conan tovább hátrált, de egyre lassabban és lassabban, mivel észrevette, hogy a feketékbõl álló lánc tagjai közötti távolság nagyobb lett. Az óriások attól féltek, hogy Conan megpróbál a félkör széleinél kitörni, ezért meghosszabbították az arcvonalukat. Conan a farkasok higgadt éberségével nézte õket, és amikor támadott, a villámcsapás mindent elsöprõ váratlanságával tette, pontosan a félkör közepénél. Az útjában álló óriás kettéhasított mellcsonttal rogyott a földre, s mielõtt a jobbról és balról érkezõ, a sebesült bajtársuk segítségére sietõ feketék odaértek volna, Conan már kívül járt a kis híján bezárult gyûrûn. A kijáratnál állók felkészültek a rohamra, ám Conan nem rontott rájuk. Megfordult, s szemmel látható érzelmek és nyilvánvaló félelem nélkül nézett üldözõire. A feketék ezúttal nem lazították fel az arcvonalukat. Rájöttek, hogy ellenfelükkel szemben, aki maga volt a testet öltött, mindenkit darabokra tépõ, szétszaggató düh, végzetes hiba volt megosztani erejüket. Zárt egységbe tömörültek és túlzott sietséggel, az alakzatukat megtartva közeledtek a barachai felé. Conan tudta, ha nekimegy a kegyetlen karmok, izmok és csontok visszataszító tömegének, semmi esélye sem marad. Csak nekik adna elõnyt, hogy maguk közé rántsák, ahol elérhetnék a karmaikkal, és kihasználhatnák a testsúlyukból adódó elõnyüket; abban a helyzetben semmire sem menne primitív vadságával. Végignézett a falon és a nyugati oldalon, egy sarok fölött megpillantott egy peremszerû, kiálló részt. Nem tudta, mi lehet, de a céljának megfelelt. Újra hátrálni kezdett, most már a sarok felé, mire az óriások is megszaporázták lépteiket. Nyilván arra gondoltak, hogy ellenfelüket beszorítják a sarokba. Conan agyán végigfutott a gondolat, hogy a feketék szemében õ valószínûleg csupán egy alacsonyabb rendû faj képviselõje, aki szellemileg fejletlenebb, mint õk. Ha így gondolták, annál jobb. Nincs végzetesebb tévedés az ellenfél alábecsülésénél. Már csak néhány lépésnyire állt a faltól, s a feketék gyûrûje majdnem bezárult; nyilvánvalóan azt tervezték, hogy sarokba szorítják, mielõtt felfogná a helyzetét. A
27
CONAN
kapuban állók is elhagyták õrhelyüket és gyorsan közeledtek, hogy a többiekhez csatlakozzanak. Az óriások félig leguggoltak, szemük úgy ragyogott, mint a pokol aranyszínû tüze, fogaik fehéren csillogtak, karmokban végzõdõ kezüket pedig védekezõen felemelték. Váratlan és heves támadásra számítottak, ám a következõ pillanatok eseményei meglepték õket. Conan felemelte kardját, tett egy lépést feléjük, aztán megfordult, és a fal felé rohant. Az aljához érve dobbantott egyet, és acélkemény izmai a levegõbe repítették, ahol kinyújtott kezének ujjai a kiszögellésre kulcsolódtak. Abban a pillanatban reccsenés hallatszott, a szegély letört, s Conan visszazuhant az udvarra. A hátára esett, amely a ruganyos izmai ellenére eltört volna, ha a fû nem tompítja az esés erejét, így viszont mint egy hatalmas macska talpra szökkent, és szembefordult ellenfeleivel. A szemében táncoló nyugodt fénynek már nyoma sem volt. Szemében most egy kék halotti máglya fénye csillogott, haja felborzolódott, keskeny ajka vicsorgott. Az eddigi vakmerõ játékból egy szempillantás alatt élethalál harc lett, és Conan kegyetlen természete érzékenyen reagált a dühödt vadság kihívásaira. Az egész olyan gyorsan történt, hogy a feketék egy pillanatra megtorpantak, ám most nekilódultak, hogy lerohanják, és a földre rántsák ellenfelüket. Ám abban a pillanatban ordítás törte meg a csendet. Az óriások megfordultak és meglátták a boltívsorban tolongó, gyalázatos kinézetû tömeget. A kalózok támolygó sora kígyózott feléjük, összefüggéstelenül káromkodva. Még kábultak és zavarodottak voltak, de megragadták kardjaikat és az sem lassította vad rohamukat, hogy halvány fogalmuk sem volt arról, mi történik velük. A feketék csodálkozva bámultak, ezt használta ki Conan. Fülsértõen felkiáltott, majd borotvaéles villámlásként lecsapott rájuk. Az óriások érett kalászként hullottak a pengéje alatt, a zavart dühtõl ordító zingaraiak pedig kacsázva átrohantak az udvaron, s vérszomjas buzgósággal estek neki gigászi termetû ellenségeiknek. A kalózok még mindig bódultak voltak, nemrég tértek magukhoz kábító szendergésükbõl, csak azt érezték, hogy Sancha eszeveszetten rázta õket, és kardot nyomott a kezükbe. Tompán hallották azt is, ahogy valaminek a megtételére ösztökéli õket. Sok minden érthetetlen volt abból, amit a lány mondott, de a furcsa lények látványa és a patakzó vér megtette hatását. Az udvar néhány másodperc múlva csatatérré változott, nem sokkal késõbb pedig mészárszékké. A zingaraiak csetlettek-botlottak, ennek ellenére bátran és hatásosan forgatták a kardjukat, közben bámulatra méltóan káromkodtak, és ügyet sem vetettek a sebesüléseikre – legalábbis azokra, amelyekbe nem haltak bele azonnal. Sokkal többen voltak az óriásoknál, de azok nem tartották ellenfeleknek õket. A támadóiknál lényegesen magasabb feketék szörnyû sebeket ejtettek a karmaikkal és a fogaikkal, feltépték a matrózok torkát, és ökölbe zárt mancsukkal betörték a koponyájukat. A zûrzavarban a kalózok képtelenek voltak teljes mértékben kihasználni
28
