SZIGETI JÁNOS TANÚSÁGKÉNT, HA ÚJ NEMZEDÉK JÖN - Zsidónegyed a Hód-vize partjától az Adriáig -
Hódmezővásárhely 2007. 1
Társszerzők: Dr. Gärtner Róbert Dr. Salgó László Fotók: Szigeti János és archívuma, a Gärtner-család gyűjteménye Hegyi Endre (a vásárhelyi zsinagóga és terembelső) Munkatárs: Fülöpné Rákos Éva mutatók, bibliográfia, technikai szerkesztő A kötet létrejöttében segítettek még: Szepesi Judit Juhász Ágnes A kötetet kiadását támogatták: Magyar Zsidó Örökség Közalapítvány Máyer Nyomda és Könyvkiadó A kötet megjelenésében segítettek: Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata Németh László Városi Könyvtár, Hódmezővásárhely © 2007. Szigeti János ISBN: Máyer Nyomda és Könyvkiadó 1163. Budapest, Cziráki utca 26-32 2
Tartalomjegyzék Multidéző és jelenkép : A hódmezővásárhelyi zsidóság a történelem sodrában 5 A hódmezővásárhelyi zsidó hitközség története a két világháború között 15 József Attila és a hódmezővásárhelyi zsidóság 53 Életutam támaszai és korszakai: 63 A nagyszülők 63 Édesapámról 65 Édesanyámról 67 Kelemen Károly: Bánat, mosolygás, szerelem és egy – írógép 68 Nagynéném, Salgó Ilona 70 Nagybátyám, dr. Salgó László 71 Unokatestvérem, Dr. Salgó László 74 Dr. Salgó László: Diplomáciai tárgyalás 77 Dr. Salgó László levele Dr. Lázár János úrnak 81 Salgó László: Gondolatok a Vásárhelyi Könyvtárról 84 A Vészkorszakban 88 Szigeti János iskolái, főiskolai, egyetemi tanulmányai 91 Epizódok tanári pályámon 92 Adalékok a József Attila Általános Iskola történetéhez 102
Dr. Gärtner Róbert: Családi Tabló 113 Dr. Salgó László: Családi Mozaik 153 Dr. Salgó László: Epilógus 224
3
Mennyei Jeruzsálem az Adria-partján 229 A zsidónegyed 229 Velence dicsérete 236 Zarándokút a Miracoli-templomhoz 242
Kaleidoszkóp: 245 Abram /Ábrahám/ ősatya 245 Yitzhak Kashti: Vágyódás a Kedves után 247 „Salóm” – minden nép számára 249
Ismeretlen adatok dr. Weisz Pál hódmezővásárhelyi működéséről 252 A fiumei /rijekai/ zsidóság történelmi útja 256 A helyreállított hódmezővásárhelyi zsinagóga és a Holokauszt Múzeum létesítése 262 Névmutató 266
Szigeti János tudományos munkássága, publikációi 274 Név és tárgymutató a bibliográfiához 316 Felhasznált irodalom 321
Képek 325
4
Multidéző és jelenkép : A hódmezővásárhelyi zsidóság a történelem sodrában 1770-ben Csongrád vármegyében még csak egyetlenegy zsidóról tesznek említést a források, Jakabról, aki Károlyi Antal gróf vásárhelyi uradalmában lakott, haszonbérbe vett földön gazdálkodott. A József-korabeli népszámlálás öt helybeli zsidót tüntetett föl. Szeremlei Sámuel ötkötetes városmonográfiájában foglalkozott a Hódmezővásárhelyen boldogulásukat kereső zsidók letelepedésével, habár hozzáteszi, hogy töredékes adatokkal rendelkezett. Cseh- és Morvaországból, valamint az osztrák örökös tartományokból származó zsidó bevándorló kevés akadt, annál több viszont az északnyugati területekről, így a Nyitra vármegyei, Ürmény községi, Pest vármegyei és torontáli letelepedő. A bevándorlás jelentősebb hullámai a XIX. század első-második évtizedében érték el alföldi városunkat. Az 1810-es években megkezdődött a hitközséggé való szervezkedés. Az 1817-i összeírás szerint Vásárhelyen 10 családatya, összesen 66 lélek élt. 1836-ban 38 családfő. Nyersbőr-kereskedéssel, italárusítással foglalkoztak, bár a XIX. század első felében még a zsidók jogi helyzete teljesen bizonytalan, mégis 1805-től iparosaik céhtagok lehettek. Egyesek megbízást kaptak az uradalom üzleti ügyeinek intézésére. Eleinte lakhatásért taksát fizettek az uraságnak, az útlevél nélkülieket pedig kitoloncolták. Néprajzi érdekességként említjük meg, hogy a „gyűrűs” zsidók tükröket is árultak. Sorsuk a földesuraság és a hatóságok kegyétől függött. A reformkorban a vásárhelyi, sámsoni, algyői és horgosi zsidókat együtt tartották nyilván. A városi tanács 1829-ben bizonyítványt adott ki arról, hogy a zsidók kereskedelmi tevékenysége az adózó népre nem káros, sőt „tagadhatatlan hasznos”. A hatóságok szerint a zsidók 5
kevesebb jövedelmet vallottak be a ténylegesnél. A szolgabírák a vármegyebeli zsidókra 4208 Ft-ot véve alapul 482 Ft 10 kr. türelmi adót róttak ki. Ugyanakkor minden más adónem is terhelte őket. A vásárhelyi zsidóság 1847-ig fizette a türelmi takság. A reformellenzék markáns képviselői Beöthy Ödön, Klauzál Gábor, Bezerédi István, az 1843/44. évi országgyűlésen fölemelték szavukat a zsidók polgárosítása érdekében. Ezidőtájt a város zsidó iparosokkal is dolgoztatott. Böhm Móritz zsidó orvost pedig 1838-ban a város sebészének választják meg. A sebészi tanfolyamot Bécsben végezte el. Wodiáner Sámuel ugyanakkor olajmalom alapítására kért és kapott engedélyt. 1845-1848 között 59 család költözhetett be a városba; s a 127 családfőből iparból 22-en, kereskedelemből 96-an éltek. A vásárhelyi zsidók az 1838-as években gondoskodtak imaházról. A hitközség megvásárolta Matók Sámuel ügyvéd házát, melyet imaházzá alakítottak át. Az istentiszteletek vezetését Steiner Izrael rabbi-helyettes, majd 1846-tól Grünhut Ábrahám választott rabbi látta el. Megvásárolták a szomszédos Kecskeméti-házat, s az így kibővített telken iskolát is nyithattak. 1844-ben új iskolaépületet is emelhettek a Nap utca elején (ma Szeremlei u.). 1845-től Stern Ignác (1810 k.-1865) főtanító oktatott-nevelt a zsidóiskolában. Stern annak a Löw Lipótnak (1811-1875) a szegedi környezetéhez tartozott, aki az asszimiláció lehetőségét kereste, s a felekezeti iskoláiban szorgalmazta a magyar nyelvű oktatást. Stern Ignác vezetése alatt altanítók is működtek. 1848 előtt a hitközség tanintézetében három évfolyamon folyt a tanítás. A tananyag minőségére és a tanítói munka hatékonyságára való tekintettel a magasabb osztályokban megemelkedtek a tandíjak. Stern Ignác az iskola számára tanrendet készített, melyet előljárói is helybenhagytak.
6
A vásárhelyi zsidók lelkesedéssel csatlakoztak a honvédsereghez, és mindenütt becsülettel megállták helyüket. 1848-ban a 127 családfő közül 40 nemzetőr került ki, s a honvédseregben zsidó törzstisztek, altisztek és közemberek is harcoltak. Wodiáner Zsigmond vörössipkás őrmester golyója terítette le Götz osztrák tábornokot. A hitközség megbízásából 1852-1857 között Busch Miklós szentesi építész templomot épített a növekvő gyülekezet számára. Löw Lipót 1857. május 15-én avatja föl a zsidó templomot. A rabbinikus hagyományoknak megfelelő Isten házát építtetett nagy anyagi áldozattal a helyi zsidóság. A közistentisztelet szent helyét a szegedi Müller Miksa tervei alapján 1906 és 1908 között alakították mai formájára. A mór stíluselemeket is felhasznált eklektikus, impozáns térhatású templom jellegzetesen szecessziós díszítésű. A szent zsoltárok szellemében mind a négy jogcímnek megfelelt, „mely az Istenház megnevezését” tanúsíthatta: a hívek a templom bőségéből felvidámulnak, isteni örömök folyójából merítenek, az élet kútforrását találják, az Örökkévaló világosságában látnak világosságot. A reformkorban a reformátusok gimnáziumi és elemi iskolai osztályaiban tanuló zsidó vallású ifjak számadatára világít rá az alábbi táblázat: 1834 2 1838 6 1835 4 1845 9 1836 3 1846 3 1837 8 1847 8 1850 és 1880 között országosan is még mindig nagyarányú a zsidók bevándorlása. A nagyrészt Oroszország és Lengyelország felől betelepülőkkel 250 ezerről 625 ezerre emelkedett a hazai zsidóság létszáma, 1890-ben pedig elérte a 707 ezret. 1890-ben 451 ezer vallotta magát közülük magyar anyanyelvűnek. 7
1867. december 27-én az uralkodó szentesítette a XVII. törvénycikket a zsidók polgári és politikai emancipációjáról. Báró Eötvös Józsefnek a zsidók egyenjogúsításáért vívott két évtizedes küzdelme fényes győzelemmel ért véget. Új korszakot jelöl Seltmann Lajos (1854-1932) főrabbi működése. 1879-1932 között a vásárhelyi zsidóság vallási és szellemi vezetője. A pozsonyi nagymesterek híres tanítványa volt. Tanulmányait Pozsonyban, Bécsben és Berlinben végezte. 1878-ban lett rabbi Szegeden. Aztán Vásárhelyre került, ahol mint a „papi jóság” mintaképét tisztelték benne felekezeti különbség nélkül A kohaniták leszármazottja és tanítványa szerette és kereste a békét. A zsidó vallásos gondolat és kultúrkincs tudós terjesztőjeként tanított minden embert. Áhron, a zsidó nép első felszentelt főpapjának szellemében élt: kedvesnek, békeszeretőnek, megértőnek, humanistának ismerte mindenki. Tornyai János (1869-1936), a neves festőművész így idézte fel és méltatta a főrabbi nemes arcélét: „Bölcs volt és jó volt a megboldogult rabbinus bácsi. Szeretett engem és én szerettem őt. Már iskolás koromban sokszor bementem az útbaeső zsidó templomba csak azért, hogy Őt hallgassam. Vonzott engem az Ő póznélküli egyszerű, nemes prédikációja. És soha nem jöttem el onnét üres kézzel, üres lélekkel. Egy súlyos bölcsességgel s egy nagy, illatos szeretetbokrétával – amelynek az illatát most is érzem – lettem gazdagabb.” Ragyogó ékesszólása, tudománya, irodalmi munkássága nagy tekintélyt és népszerűséget szerzett neki városszerte. 53 éven át soha egyetlen anyagi természetű kívánságot kifejezésre nem juttatott. Került minden ünneplést. Soha semmiféle jubileumot személyével kapcsolatosan nem tűrt meg. Néhány nappal halála előtt végrendeletet diktált, megtiltotta a gyászjelentés kiadását és a temetői dicsérő beszédet. Érdemeit csak később méltatta Büchler Gyula rabbi és Steiner Ferenc hitközségi elnök. A vásárhelyi zsidók közül az első világháborúban harmincan áldozták életüket a különböző csatatereken. A 8
háborút követő két forradalomtól szinte teljesen távoltartotta magát a vásárhelyi zsidóság. 1920-ban a zsidó népesség városunkban 1226 főből állott. „A háború után még sokáig gyűlöletbe torzul a népek lelke, ám a gyűlölködő nacionalizmus erkölcsi egyoldalúsága, szűkkeblűsége nem lehet se a kultúrának, se a vallásos érzésnek reneszánsza” – állapította meg Kecskeméti Ármin (1847-1944) makói főrabbi. A hazaszeretet a zsidóság alaptulajdonságai közé tartozott. Az 1868-as népoktatási törvény a zsidóság tanügyigazgatási szervezetét érintetlenül hagyta, így a fenntartó neológ izraelita hitközségek továbbra is maguk intézhették iskoláik irányítását, ügyes-bajos dolgait. 1880-ban már az izraelita hitközség négy évfolyamos elemi iskolát tartott fent. Csak az első és második osztály volt koedukált, a harmadik és negyedik osztályokban már külön tanulócsoportokat alkottak a fiúk és a lányok. Az iskola ekkor 5 tanerős, a tanulólétszám 210. A következő évben néggyel nőtt a tanulólétszám, 119 fiú és 95 lány iratkozott be. 1881-ben a református főgimnáziumban 80 zsidó vallású diák tanult. 1893-ban 292 izraelita tankötelest tartottak nyilván. Az alábbi táblázat a zsidó vallású gimnazisták, iparos tanoncok számának feltüntetése nélkül tartalmaz adatokat. A kisdedóvó- és tanintézetek statisztikájában böngészve, kitűnik, hogy zsidó és más felekezetű diákok elkülönítése sem történt meg az alföldi mezővárosban. Ha időnként a politika felnagyította is a zsidókérdést, a vásárhelyi zsidóság mindig is hajlamos volt arra, hogy a zsidó élet autonómiáját megőrízve a haza és az emberiség eszméjében tevékenykedjen, s betagolódjon a magyar kultúrába.
9
Az 1892/93. tanév Az oktatási intézet neve Tanulói összlétszám
Ebből zsidó vallású
Kisdedóvók Mária Valéria kisdedóvó 170 49 Tarjáni kisdedóvoda 196 5 Susáni kisdedóvoda 254 30 „Czuczi”-féle óvoda 222 16 Újvárosi kisdedóvoda 204 2 Tabáni kisdedóvoda 270 4 Mindösszesen 1316 106 Tanintézetek Polgári leányiskola 150 52 Ismétlő iskolák 195 1 Az 1892/93. tanévben Hódmezővásárhelyen 10 231 tankötelest tartottak nyilván, az iskolába járó diákok száma csupán 5 692. A zsidó népiskola 1839-től 1949-ig működött a Szeremlei utca elején. A hódmezővásárhelyi izraelita hitközség 1933. augusztus 20-i közgyűlésének határozata szerint főtisztelendő dr. Weisz Pál (1908-1998) rabbi pályázatát fogadták el, s megválasztották a hitközség főrabbijává. A nagygyűlés jóváhagyása folytán jogerőre emelkedett rabbinikus pályakezdése. 1937-ig lelkészkedett városunkban, majd debreceni főrabbivá választották. Szüleim 1934. augusztus 5-i házasságkötésének vallási szertartását ő végezte. Dr. Weisz Pál sokoldalú feladatot látott el hitközségünkben. A Hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Ref. Gimnázium 1934/35. tanévi Értesítőjében (közzéteszi Varga Dezső igazgató) találkozunk dr. Weisz Pál főrabbi és Büchler Gyula rabbi nevével, akik felekezeti hitoktatók. Az említett tanévben a 276 tanuló közül 31-en zsidó vallásúak voltak. A hitközség levéltárában fellelhetők azok az iratok, amelyekből kitűnik, hogy dr. Weisz Pál a községkerület hitközségeiben jónéhány 10
estet szentelt a zsidó vallásnak és kultúrkincsnek. A hódmezővásárhelyi fiatal főrabbi battonyai előadásáról a Múlt és Jövő 1935. májusi száma is beszámolt. A zsidó hitközség főrabbija szívesen barátkozott keresztény kollégáival és tanártársaival, feltűnik legendás alakja és nyelvtudása a kortársak emlékezetében, midőn a héber nyelvből akár a latinba vagy az ógörögbe váltott át a tudományos témájú diskurzusokban. Mint ismeretes, a jeruzsálemi Scorpus-hegyi Héber Egyetem 1925. niszan 7-én nyílott meg, s az egész világ zsidósága számára a tudomány és a Tóra-Talmud központjává vált. Dr. Weisz Pál alakját úgy őrzik a vásárhelyi zsidók, mint aki kiválóan tudta felidézni kommentárjaiban a Biblia ősatyákkorabeli hitéletét, és aki egyszemélyes magántanára volt a bibliai tudományoknak, de csak földrajzi messzeségében maradt távol egy kis időre még a Héber Egyetemtől. Dr. Weis Meir a bergen-belseni koncentrációs tábort megjárva 1945-ben alijázott. Rövidesen a Jeruzsálemi Héber Egyetem professzora lett. 1990-ben a legmagasabb izraeli elismeréssel, az Izraeldíjjal tüntették ki a modern bibliatudomány világhírű tudósát. Hódmezővásárhelyen 1941-ben a zsidó népesség 1501 főből állt. Vásárhelyen nem hajtották végre a gettó-rendeletet, azonban erősen korlátozták a zsidó lakosság mozgási szabadságát. Az SS-alakulatokkal tökéletesen együttműködő Horthy-államapparátus pár hét alatt haláltáborokba induló vonatokra rakatta a teljes vidéki zsidóságot. 1944. június 15-én a makói csendőriskola ötven tagú csendőrosztagát Hódmezővásárhelyre vezényelték. Utasították őket, hogy a zsidó lakosságot a zsinagógába tereljék. Másnap kezdődött meg az összegyűjtés. A levéltári források 737 zsidó egyén Szegedre szállításáról tesznek említést. A munkaszolgálatosokkal együtt 859-et hurcoltak el otthonukból. Június 19-ig toloncúton a szegedi Cserzy Mihály utcai téglagyárba szállították őket. A „IV. tisztogatási területről” június 25-28. között 14 vonattal „együttesen 40 505 zsidó fajú 11
személyt” hurcoltak el. Megsemmisítő lágerek vártak rájuk, a soá-ból (A Holocaust héberül) csak kevesen jöttek vissza. Ma a helyi zsidó hitközség összlétszáma csupán ötven főből áll. Azt szokták mondani tréfásan, „ahány zsidó, annyiféle zsidóság”. A jelentős múltra visszatekintő zsidóság, miként a mi hitközségünk is, nem uniformizálható, maradéktalanul érvényesül benne az egyéniség sokszínűsége, és a körülményekhez történő sajátos igazodása. A vidéki zsidóság imádság házai egyúttal a magyar történelem szent emlékhelyei. Az 1985-ben műemléki védettséget kapott vásárhelyi zsidó templom a következő évben szerződéssel és vétellel városi tulajdon lett. E figyelemreméltó zsinagóga művészettörténeti szempontból értékes, belső berendezése az elmúlt század második felének átszellemült, finom stílusát hirdette. Tóraszekrényét, csillárait, szépen kidolgozott ornamentikáját, bútorzatát, szentélyét megcsodálhattuk, mindenkire igen kellemes benyomást gyakorolt. Szép volt a templom méreteiben és kidolgozásában. Egykor jelentős vallási élet lüktetett ebben a zsidó templomban. Az elsüllyedt történelmi érák, kérlelhetetlen diktatúrák mély nyomot hagytak a lelkekben, s a megváltozott gazdasági-társadalmi-politikai viszonyok megtépázták kívül és belül a falakat. 1987 és 1992 között a zsinagóga külső feltárása történt meg, majd napjainkra aláhanyatlott a renoválás. Az egykor szép, tágas belső tér lecsupaszítva szomorú képet mutat. Hódmezővásárhely népének nagy a restanciája, és cseppet sem kisebb valamennyiünk felelőssége. Építsük fel újra istenházát! A diaszpórában élő zsidóság alkalmazkodni tudott az újra befogadó nemzethez. A hajdani zsidóiskola két tantermét imateremmé alakították át, a legutóbbi évtizedben pedig az önkormányzat kimeszeltette a helyiségeket. A legválságosabb időkben is megtartották a vásárhelyiek az istentiszteleteket és a vallási ünnepeket. Hosszú névsort kellene ideírnom, akiknek múlhatatlan érdeme, hogy mindmáig tevékeny az itteni 12
hitközség. Az állandó veszélyeztetettséget felváltotta a viszonyok konszolidációja, az összezsugorodott objektív lehetőségekhez alkalmazkodni tudó hitközség nem veszítette el reményét, megszűnt kirekesztettsége, híven őrzi emlékeit, s egy népben, nemzetben gondolkodik. A zsidóság nem kisebbséget alkot, hanem a magyar nemzet egyik alappillérét. Felidézzük a prófétai mottót: „Az igazak látják és ujjongani fognak, az álnokság elnémul, a gonoszság egészen eltűnik, mint a füst, mert elűzöd a gonoszság uralmát a földről.” Azt szeretnénk, ha ez a jómkipuri jóslat megvalósulna. A zsidó hitközség vallási ünnepeire sokan jöttek el városunkból, Makóról is, más felekezethez tartozók is jól érezték magukat körünkben. Tuhutum utcai temetőjében három évszázad nemzedéke pihen, a sírok kegyelettel ápoltak, az itt nyugvók küzdelmes életét a késő utódok nem felejthetik. Az immár öt éve működő hódmezővásárhelyi Magyar-Izraeli Baráti Társaság vallási és kulturális rendezvényei igen népszerűek a városban. Gazdag programot valósítunk meg. A hitközség elnöke és a baráti társaság vezetője egy és ugyanaz a személy, Vanderstein János, aki mély hittel és elkötelezettséggel teljesíti megbízását. A múlt évben a város vezetése és hitközségünk vendégül láthatta Yoav Givati urat, Tamar körzet (Izrael) polgármesterét. Nem sokkal később testvérvárosi kapcsolatot szentesíthettek az érintett polgármesterek. Ebben az évben egy mezőgazdasági küldöttségünk, majd egy turistacsoportunk látogatott el a zsidó államba. Neves izraeli tudósokat köszönthettünk körünkben Yitzhak Kashti-Elbogen (Tel-Aviv University School of Education) és dr. David Guttmann (Haifai Egyetem) professzorokat; utóbbi, aki két ízben is lenyűgözte előadásával a hallgatóságot, nekünk ajánlotta esszéjét „Megújhódás és megbékülés, vagy mégis mondj igent az Életnek”, mely a logoterápiáról szól. 1995. június 6-án és október 31-én dr. Landgrafné dr. Mózer Ibolya tanszékvezető (Szombathely, 13
Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola, Történelem Tanszék) „Zsidók a Római Birodalomban” címmel nagysikerű studiumot tartott a hitközség és a baráti társaság estjén. Június 25-én, a Holocaust 51. évfordulóján Sömberger András körzeti rabbi (Pécs-Szeged) tartott mártíristentiszteletet, Klein Márton szegedi főkántor működött közre. Kapcsolatban állunk a cfát-i „A magyar nyelvterületről származó zsidóság emlékmúzeumával”, Josef Lustig igazgató úrral; a hódmezővásárhelyi zsidóságról szóló könyveket küldünk ki gyűjteményük számára. (1996.)
14
A hódmezővásárhelyi zsidó hitközség története a két világháború között Az első világháborút követő forradalmaktól távol tartotta magát a vásárhelyi zsidóság. A Tanácsköztársaság időszakában és az azt követő Horthy-rezsimben gyakorta rúgták fel a hatalmon levők városunkban is az annyira óhajtott vallási toleranciát és felekezeti békét. A proletárdiktatúra hónapjaiban öt prominens vásárhelyi zsidót internáltak. Azzal indokolták, hogy „egy esetleges ellenforradalom mozgatói lehetnének”.1 A Vásárhelyen garázdálkodó terrorcsapat áldozata lett 1919. április 26-án három zsidó ember is.2 A román megszállás is követelt áldozatot. Az 1920-as évek legelején a parlamentben és a sajtóban az antiszemiták előszeretettel szónokoltak vagy írtak a Magyarországon letelepedett galíciai zsidó menekültekről. A helyi sajtóorgánumok is súlyosan ártottak az emancipációt követő felekezeti békének.3 Szívesen hivatkoztak „a zsidó világuralmi törekvés” hamis látszatára.4 Joggal jegyezte meg Patai József (1882-1953): „A gyűlölet és irigység természetrajzához tartozik, hogy nem akar tudni a statisztikáról, sem logikáról, sem józanságról, sem igazságról.”5 A konszolidáció visszaállította a normális 1
Dr. Silberstein Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók. 1943. p.: 137; reprint kiadása Máyer Nyomda, Budapest, 2004.; DCsMMT. A Csongrád megyei munkásmozgalom 1917-1919. augusztus 1. Szeged, 1969. 411-412. p. 2 Lásd mint előbb. Szenti Tibor: Tömeggyilkosság Hódmezővásárhelyen 1919-ben. = A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve, 1997. H., 1998. 61-74; Földvári László: Román megszállás és terror Hódmezővásárhelyen 1919-1920. Norma Kiadó, H., 2004. 3 Horthy kormányzó a fehér terrorról és a zsidóüldözésről. = VRÚ. 1920. máj. 12. 1. p. 4 Az Ébredő Magyarok. = VRÚ. 1920. máj. 16. 2. p. 5 Dr. Patai József: Az antiszemitizmus Magyarországon, a galíciaiak és a morál. = Múlt és Jövő, 1918. aug. p.: 283-285.
15
állapotokat, azonban még hosszú ideig tartotta magát az a hamis nézet, hogy a trianoni békediktátumot a „zsidókommunisták” vezette forradalmakért rótták ki ránk.6 A 132 258 kataszteri hold területen fekvő városunkban valamivel több mint 60 ezer lakos élt. 1920-1944 között a zsidó népesség száma 1226-1501 között mozgott. Az 1920-i népszámlálás szerint 1226 zsidó vallású személy élt a városban. 7
6
Karsai László: A magyarországi zsidótörvények és rendeletek, 19201944. = Századok, 2004. 1285-1304. p. 7 Zsidó Lexikon. Szerk.: Újvári Péter. Budapest, 1929. 552-561; VRÚ. 1935. ápr. 28. 4. p.; Történeti Statisztikai Kötetek. Az 1941. évi népszámlálás. Bp. 1976.
16
A keresőképes zsidó lakosság megoszlása: férfiak
nők
Foglalkozási főcsoportok száma A mezőgazdaságban
14
3
Az iparban
120
50
A kereskedelemben – hiteléletben
192
35
5
1
Az iparforgalomban
317
86
A polgári és egyházi közszolgálatban
42
11
A véderőben
13
--
Napszámos
--
1
Házicseléd
--
8
Nyugdíjas
24
37
Ismeretlen foglalkozásban
1
6
A közlekedésben
Az összlakosság statisztikai adatainak ismeretében a zsidók a körülményeket és a korszak termelési, közellátási színvonalát meghaladó eredményeket tudtak felmutatni. Különösen a kereskedelemben elfoglalt helyük meghatározó. Vásárhely legtöbb adót fizető polgárai (virilisták) között jó néhány zsidó kereskedőt, iparost, gazdálkodót, ügyvédet, orvost stb. találunk. 17
néhány zsidó kereskedőt, iparost, gazdálkodót, ügyvédet, orvost stb. találunk.8 férfiak Foglalkozási alcsoportok
nők száma
Középbirtokos
5
--
50-100 holdas kisbirtokos
1
1
Kisbirtokos 50 holdon alul
1
1
Kisbirtokos 5 holdon alul
--
1
Önálló iparos
56
30
Ipari segédszemélyzet
49
18
Önálló kereskedő
131
22
Kereskedelmi segédszemélyzet
37
5
Közlekedési segédszemélyzet
1
--
Gazdasági területen
5
--
Tisztviselők – iparban
15
2
- kereskedelemben
24
8
- közlekedésben
3
1
Értelmiségiek
8
Orvos (férfi és nő)
9
Ügyvéd (férfi)
12
VRÚ. 1925. nov. 8. 3. p.
18
Az orvosi és ügyvédi pályákon működők esetében nem tesz különbséget a népszámlálási adat férfi és nő között. A zsidó vallású tanszemélyzet vonatkozásában a statisztikai adat két tanítónőre és egy tanítóra utal. Ezen kívül egy szerkesztőhírlapíró és egy szülésznő tartozott a zsidóság körébe. A statisztikai adatokat vizsgálva, jól látható, hogy a helyi zsidóság nagyrészt továbbra is kezében tartotta a kereskedelmet. Számarányukhoz képest jelentős az értelmiségi pályákon elhelyezkedők aránya. Egy későbbi adat szerint a 39 kamarai tagsággal rendelkező vásárhelyi ügyvéd közül 15-en zsidó vallásúak voltak. 1911-től 1926-ig 15 éven át Ániszfeld Sándor (18651926) töltötte be a zsidó hitközség elnöki tisztségét. A vásárhelyi hitközség népszerű elnökének vaskereskedése volt, ugyanakkor a helyi közéletben is ismert személyiségének számított, a városi th. bizottság tagjaként tevékenykedett. Vagyonának jelentős részét kulturális és szociális intézményekre hagyta, a hitközség részére alapítványt hozott létre 25 holdnyi földdel. Az elöljáróság megbízta Barcsay Jenő (1900-1988) festőművészt, hogy a hitközségi tanácsterem (Lloyd, Központi Kávéház, ma Zeneiskola nagyterme) részére készítse el Ániszfeld Sándor arcképét, amelyet ünnepi ülés keretében, ahol többek között a város vezetői jelenlétében, le is lepleztek.9 Seltmann Lajos (1854-1932) főrabbi 1879-től 53 éven át volt a helyi zsidó hitközség rabbija. 10 Széles körben kivívta a más felekezetűek rokonszenvét a helybeli zsidóság iránt..11 Templom, iskola és család hivatásának magaválasztott 9
VRÚ. 1928. febr. 21. 2. p. Szigeti János: Zsidók Hódmezővásárhelyen. Máyer Nyomda és Könyvkiadó, Hódmezővásárhely-Budapest, 2004. p.: 40. Hódmezővásárhelyi életrajzi lexikon. Bába Kiadó, Szeged, 2002. p.: 187188. 11 Seltmann Lajos főrabbi emlékezete. Kiadja a Hódmezővásárhelyi izraelita hitközség. Szeged, 1932. p. 15. (a továbbiakban Seltmann-eml.k.) 10
19
munkaterületei. Főtisztelendői állását nem hivatalnak, hanem mindvégig hivatásnak tekintette, vagy ahogyan ő maga írta meg: „A rabbi legfőbb és legszentebb feladata az, hogy a zsidóság erkölcsi eszményeit saját személyében és életmódjában megvalósítsa. A rabbi legyen mindenekelőtt „czaddik” és „lámden”, tudós, nemes szeretettel telt ember.”12 68 éves koráig heti 24 órában egyedül végezte az összes tanintézetben a hitoktatást. „Nagysúlyú volt szava a szószéken, könnyüd volt tolla az írott szóban, könnyüd és fordulatos” – emlékezett meg róla a földkerekség legtudósabb rabbija, Löw Immánuel. 13 A zsidó kultúrát, az országos és helyi irodalmi, művészeti életet egyaránt szolgálták a hitközség estélyei, rendezvényei. Miként a helyi sajtóból is kiderül, népszerű és nyitott volt a város más felekezetű polgárai számára is. A Nőegylet 1923. február 17-i jótékonysági estjén fellépett az Iparos Dalárda is Bognár Rezső (1883-1963) karnagy vezetésével. A város kulturális, színházi életében később is jelentős szerepet játszó Kun Bálint (1896-1977) hegedűn játszott, Weisz Lászlóné Bánky Ida énekszámot adott elő.14 A rendezvény színhelye a hitközség nagyterme volt, akárcsak a zsidó Leányegylet teaestélyéé.15 1925. december 21-én a Nőegylet estélyén a hódmezővásárhelyi születésű operaénekesnő, Nagy Margit (1902-1941) lépett föl. Az 1929. december 1-i estjüket a Fekete Sasban rendezték. Nóti Károly (1892-1954) rendkívül népszerű kabarészerző a tréfáival közönségsikert könyvelhetett el.16 A következő évben a Zsidó Leányegylet farsangi mókaestjének a Kaszinó adott helyet. Az egylet alelnöke, Boér 12
Izraelita Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve, 1896. p.: 181. Seltmann-eml.k. p.: 33. 14 VRÚ. 1923. febr. 17. 3. p. 15 VRÚ. 1923. márc. 8. 3. p. 16 VÚ. 1929. dec. 1. 13
20
Ági oroszlánrészt vállalt az est sikerében. Nóti Károly: Kontra gyerünk című jelenetének szereplőit nagy taps köszöntötte.17 Az eddigiekből is látható, hogy a Nőegylet széleskörű kulturális tevékenységével vívta ki a hitközség és a város osztatlan elismerését. A hitközség egyleteinek, ide értve az izraelita Kultúrcsoportot is, igazából fénykora az 1930-as évekre esett. Világháború, forradalmak és ellenforradalom, krízisek után ez a decennium (évtized) szinte szellemi centrummá léptette elő a helyi zsidóság kulturális és oktatási intézményeit. Érdemes közzétenni a Nőegylet 1931. november 28-i estélyének teljes műsorát, amelyet a Fekete Sas nagytermében rendeztek meg. Nagyszerű példa ez arra is, hogy miként fért meg egymás mellett az amatőr, műkedvelő és a hivatásos művészet, kulturmisszió. A fellépő művészek azonosítása érdekében zárójelbe tettük a születési és halálozási évszámot. „l. Holló Pál dr. konferál. 2. Kiss József-verseket szaval Hont Ferenc [1907-1979] szavalóművész. 3. EmődLányi: A pesti diák. Zágon-Lányi: A malom. Énekli Hont Erzsébet [1901-1954] operaénekesnő, zongorán kíséri Adorján István. 5. Puccini: Festő ária a Tosca c. operából, Kacsóh: Rákóczi megtérése. Énekli dr. Pártos István operaénekes, zongorán kíséri Porjesz Klára. 6. Ady: Emlékezés egy nyári éjszakára. Juhász Gyula: Ódon ballada. Szavalja Hont Ferenc szavalóművész. 7. Meyerbeer: Apród ária a Hugenották c. operából, Puccini: Nagyária a Tosca c. operából. Énekli Hont Erzsébet operaénekesnő, zongorán kíséri Adorján István. 8. Leoncavallo: ária a Bajazzók c. operából. Lehár Ferenc: Ária a Mosoly országa c. operettből. Énekli Pártos István dr. operaénekes, [1903-1942] zongorán kíséri Porjesz Klára. 9. Stilizált magyar tánc, táncolja Kálmán Bözsike. 10. Papa vizsgázik. Vígjáték 1 felvonásban. Írta Szenes Béla [18941927]. Szereplők: Ligeti papa: Rubinstein Herman, Ligetiné: 17
VÚ 1930. febr. 4.
21
Boér Ági, fiuk Laci: Wollner László, leányuk Sári: kertész Irénke, Stramm úr tanító: Kelemen Károly. – Az Izraelita Nőegylet tisztelettel meghívja a város közönségét ezen jótékonyságú műsoros estélyére. Jegyek Weisz László [18901945] könyvkereskedésében kaphatók.”18 Az 1934. február 21-i Kiss József (1843-1921)emlékest megnyitóját Galyasi Miklós (1903-1974) tartotta, Szemző Miklós (1913-2002) átérzéssel szavalta a verseket.19 1934. április 9-én az Izraelita Kultúrcsoport műsoros estjén nagy sikert aratott Könyves Tóth Erzsébet (1904-1975) szegedi színésznő, aki verseket szavalt. A méltatások „városunk kedvencének” titulálták a művésznőt, akit 19291934 között láttak a Nyári Színkörben is fellépni. E kultúresten előadást tartott Roth Lívia tanítójelölt a modern gyermeknevelés aktuális kérdéseiről. Előadását a helyi újságban is olvashatták az érdeklődők.20 A hálás publikum tapsolhatott a vásárhelyi zenetehetségek egyik ígéretének, Lehota Dezsőnek, aki Fraknói Rózsi zongoratanárnő kíséretével hegedült. A műsoros est helyszíne ezúttal a Kereskedelmi Testület nagyterme volt. A vidéken élő írók és költők irodalmi munkásságát a maguk városában, falujában rendszerint kevesen ismerik, és így kevesen értékelik is. Egyrészt ezt a jelenséget kívánta az Izraelita Kultúrcsoport ellensúlyozni, amikor 1934. április 25nek napjára meghirdette Galyasi Miklósnak szerzői estjét. A fiatal költő második kötete, A nagy törvény mentén akkoriban került ki az Egyetemi Nyomdából, Kohán György festőművész illusztrálta a költeményeket. A bevezetőt dr. Róth László tartotta. Pákozdy Ferenc, a barát és költőtárs elmélyedő tanulmányban méltatta Galyasi költészetét. Orbán 18
VFÚ. 1931. nov. 22.; dr. Pártos I. szegedi rövidáru kereskedő a Kárász u-i Fischer és Pártos üzletben. Föllépett a szegedi színházban (Szu-Csong). Sztarij Oszkolban fagyott meg. dr. Apró Ferenc szíves közlése 19 VÚ. 1934. febr. 18. 20 VFÚ. 1934. ápr. 15.
22
Sándor (1893-1955) nótaénekes Galyasinak Rudolfi Rezső és Singer István által megzenésített dalait adta elő viharos tetszéstől kísérve, végezetül maga Galyasi Miklós lépett az emelvényre. 21 Az Izraelita Kultúrcsoport szezonzáró estjét 1934. május 16-án tartotta, ezen Pető György hegedűművész Porjesz Klári zongorista kíséretével szólószámokat adott elő. Dr. Weisz Pál (1908-1998), a tudós vásárhelyi főrabbi Konzervativizmus és modernizmus címmel tartott ugyanakkor előadást.22 Néhány nappal később a Kultúrcsoport megtartotta rendes évi közgyűlését, melyen tisztújításra is sor került. Novák István elnök beszámolójában utalt arra, hogy az elmúlt évadban kilenc rendezvényt bonyolítottak le. Örömmel jelentette be, hogy egy episzkóppal bővült a hitközségi kultúrcsoport eszköztára. Elnök lett ismét Novák István. Jegyző dr. Goldmann Béla (1910-1990), helyettes jegyző dr. Szemző Miklós, az irodalmi szakosztály vezetője dr. Róth László, a zeneié Kun Bálint lett továbbra. Három évre választották meg az intézőbizottságot is.23 1935. január 17-én az izraelita Kultúrcsoport rendezésében Szentgyörgyi László hegedűművésznek, a Budapesti Operaház koncertmesterének hangversenyére került sor. A zongorakíséretet Porjesz Klára látta el.24 A következő műsoros estre február 6-án került sor. Tóth Lajos (1900-1986) római katolikus főkántor énekszámait zongorán szintén Porjesz Klára kísérte. Ekkor került sor dr. Hirschler Pál (1907-1944) székesfehérvári főrabbi Zsidó képzőművészet a szentírás korában című vetítettképes előadására.25 Február 27-én a lelkes publikum Ascher Oszkárnak (1897-1965) 21
VFÚ., 1934. ápr. 22. 4.p.; VFÚ. 1934. ápr. 27. 3. p. VFÚ. 1934. máj. 15. 3. p. 23 VFÚ. 1934. máj. 19. 1. p. 24 VFÚ. 1934. jan. 22. 3. p. 25 VFÚ. 1935. febr. 5. 3.p.; dr. Hirschler Pálról Új Élet, 2004. máj.1.5. p. 22
23
tapsolhatott.26 A kultúrcsoport április 15-i rendezvényét a 12. században Cordovában született Maimonides emlékének szentelte, aki a zsidó írástudomány kimagasló tekintélye, nagynevű hittudós és orvos volt. Vallásfilozófiai műveit is nagyra becsülik. Két előadásra is sor került, dr. Weisz Pál főrabbi Maimuni Mózesről, Müller László a 800 éves Maimonides modern filozófiájáról értekezett.27 A vásárhelyi zsidóság részt vett az 1934. július 13-án megalakult Tornyai Társaság munkájában. Galyasi Miklóst titkárnak, Plohn Józsefet (1869-1944) ellenőrnek, Weisz Mihályt (Cseszkó Mátét) (1871-1936) vizsgálónak, Arany Jánost (1871-1944) a rendes tagok közé választották. A következő év februárjában a Tornyai Társaság rendezésében lépett föl Fraknói Rózsi, aki Bach zongoraversenyét játszotta el, ám sikerében osztozott a duplakvartett, amelynek tagjai voltak Kun Bálint, Nagy Jenő, Bárány János, Szántó József, ifj. Lázár Lajos, Steiner Károly, Goldmann István dr. (1905-1958), Virágos Mihály. A műsoron szerepelt még Csajkovszkij D-dúr kvartettjének Andante-ja. Bárány János (1902-1944) és Szántó József (1901-1944) a Holocaust áldozata.28 A zsidó irodalom reprezentáns alakjainak, Patai Józsefnek (1882-1953), aki egyúttal a Múlt és Jövő irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője volt, és Zsolt Bélának (1895-1949) is szenteltek irodalmi matinét, felolvasó estet.29 Korántsem teljes a felsorolásunk, hiszen korábban és a későbbiekben is helyi és fővárosi művészek, rabbik és írók 26
VFÚ. 1935. febr. 23. VFÚ. 1935. ápr. 14. 28 VFÚ. 1935. febr. 9. 2. p.; Dömötör János: A hódmezővásárhelyi Tornyai Társaság. = Élet és Tudomány 1985. jan. 18. A további irodalom felsorolását ld.: Kőszegfalvi Ferenc-Borus Gábor: Dömötör János bibliográfia. = Dömötör János emlékkönyv. Hódmezővásárhely, 2002. 267324. p. 29 Szigeti János: A hódmezővásárhelyi zsidó hitközség múltja és jelene. = A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2000. Máyer Nyomda és Könyvkiadó H.-Bp. 2001. 24-32. p. 27
24
léptek föl a hitközség kultúrcsoportjának estjein. József Attila életművében is említésre méltó esemény – amelynek egész kis irodalma van – az 1932. december 14-i előadása A legújabb magyar költészetről.30 1928. december 26-án az Izraelita Hitközségben tisztújításra került sor. A vezetőség tagjait három évre választották meg. Az elöljáróság névsora: elnök dr. Szemző Miksa, alelnök Steiner Ferenc, iskolaszéki elnök Reich Ede, pénzügyi elnök dr. Goldmann Mór, gazdasági elnök Weisz Miklós, templomgondnokok Bíró Gábor és Kertész Sándor, iskolai gondnokok dr. Klein László és Nagy Ernő, pénztárnok Bárány Béla, ellenőr Klein Miksa. Képviselőtestületi tagok: dr. Ambrus Endre, Balassa József fakereskedő, Blum Adolf, Czukor László, dr. Dániel Jenő, dr. Erdős Jeromos, Friedmann Hermann, Gádor Pál, Gál Ármin, dr. Halász Manó, Keleti Adolf, Mandl Izidor, Mannheim Lipót, Miskolczi Ármin, dr. Müller Ferenc, Popper Lipót, Roth Ignác, Salgó Samu, Schwimmer Lajos, Singer Andor, Novák József, Szécséner Mór, dr. Weisz Adolf, Wollner Károly.31 Dr. Szemző Miksa (1876-1929) sikeres ügyvédi tevékenységének, szaktudásának köszönhette, hogy szülővárosa és hitközsége egyaránt számíthatott munkájára. Törvényhatósági bizottsági tagként és tiszteletbeli főügyészként egyéniségét és tudását alá tudta rendelni a köznek. A város első szabadkőművesei között találjuk.32 A helyi Virradat-kör tisztikarába is beválasztották. A páholy 23 alapítója között Szemző ügyvéden kívül több zsidót találhatunk, így Adler Géza korábbi hitközségi elnököt, dr. 30
Kőszegfalvi Ferenc – Szigeti János: „Én, József Attila, itt vagyok…! A költő vásárhelyi világa. (Vásárhelyi téka 16.) Máyer Nyomda és Könyvkiadó, H.-Bp. 2005. 31 VRÚ. 1928. dec. 30. 32 Varsányi Attila: A hódmezővásárhelyi Virradat szabadkőműves páholy megalakulása. = A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve, 1998. H., 1999.
25
Wilheim Arnold ügyvédet, dr. Müller Ferenc orvost, dr. Müller Jenő ügyvédet stb. Székfoglaló beszédében főbb célkitűzéseit négy pontban foglalta össze: „1. hogy szeressük sokat szenvedő szerencsétlen hazánkat bárminő vihar és vész közepette is. 2. Féltő gonddal ápoljuk hitünket és vallásunkat és annak minden intézményét. 3. Tegyük lehetővé tisztviselőink tisztességes megélhetését. 4. A szűkölködőket tőlünk telhetőleg gyámolítsuk.” Elnökségének idején fellendült a hitközség kulturális élete, javaslatára a hitközség megfesttette elődje, Ániszfeld Sándor arcképét, megünnepelték Seltmann Lajos működésének 50. évfordulóját. Szemző Miksa 1926. januárjától élete végéig töltötte be a hitközség elnöki posztját.33 Dr. Szemző Miksa utóda a hitközségi elnöki székben, több cikluson át, 1929-1938 között Steiner Ferenc lett. Az elöljáróságot és a hitsorsosokat régóta foglalkoztatta az a terv, hogy a szegény sorsú zsidó öregeknek, időskorú, magára maradottaknak afféle menedékhelyet létesítsenek. 1931-ben anyagilag is elhárult az utolsó akadály az intézmény megvalósulása elől. A külföldre elszármazott Reisz Károly és neje e célra tett 5000 pengős alapítványa, amely ekkorra már számos adománnyal kiegészülve 11 000 pengőre rúgott, lehetővé tette a gr. Bethlen István utca 13. sz. (ma: Táncsics Mihály utca) ház megvásárlását, amelyet a menház céljára átalakítottak. Klein Miksa 1940-ben bekövetkezett haláláig állott a hitközség legújabb intézményének élén.34 Dr. Weisz Pál (1908-1998) főrabbi foglalta el a Seltmann Lajos (1854-1932) halálával megüresedett rabbiszéket. Az intervallum alatt (1932-1933) a rabbi teendőket Büchler Gyula hitoktató-rabbi végezte. A 33
Hódmezővásárhely életrajzi lexikon. Szeged, 2002. 212-213 p. (A szócikket Szigeti János írta). 34 Silberstein, 1943. i.m. 140; 1936. május 10-én Steiner Ferencet ismét megválasztották hitközségi elnöknek. = Népújság, 1936. máj. 12. 3. p.
26
hódmezővásárhelyi Izraelita Hitközség Közgyűlésének 1933. augusztus 20-i határozata szerint főtisztelendő dr. Weisz Pál rabbi pályázatát fogadták el, s megválasztották a hitközség főrabbijává, amely a nagygyűlés jóváhagyása folytán jogerőre emelkedett. 1933-tól 1937-ig töltötte be a rabbiszéket városunkban. Rátermettségével, ékesszólásával, tudásával tűnt ki. Találóan írta a hozzá hasonló körülmények között működő vallási vezetőkről Scheiber Sándor professzor: „A vidéken egyszemélyes Akadémiák voltak. A tudós rabbi pályatársak nélkül dolgozott.”35 A vásárhelyi főrabbi gyakran bejárta a községkerület hitközségeit, hogy egy-egy estét szenteljen a biblikus tudományoknak, a zsidó vallásnak és kultúrának. A battonyai rendezvényen dr. Frenkel Jenő (1902-1989) szegedi rabbival együtt szerepelt.36 A fiatal főtisztelendő dr. Weisz Pál őszinte hittel és nem kevés pátosszal köszöntötte a helyi napilapban az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc évfordulóját, tefillóját, főimáját az egyik helyi napilap is közölte. Többek között ez hangzott el: „Add ó Isten, hogy legyen egy esztendőben 365 március idusa. Engedd, hogy lehessen életünk egyetlen örök nagy szabadságünnep. Adj e Hazában és határain túl nyugvó hősöknek, szabadságharcosoknak csendes nyugalmat, édes álmodást.”37 Négy esztendős itteni működése alatt kapcsolatba került a város szellemi és társadalmi életének jelentős személyiségeivel, különösen jó és baráti kapcsolatot
35
Scheiber Sándor: Folklór és tárgytörténet. Bp. Makkabi, 1996. 1028. p. Múlt és Jövő. 1935. május, 158. p.; Frenkel Jenő a szegedi zsinagógában emléktáblát kapott 1998-ban. dr. Apró Ferenc szíves közlése. 37 VRÚ. 1935. márc. 15. 2. p. 36
27
ápolt a Bethlen Gábor Ref. Gimnázium tanáraival.38 1937-ben Steiner Ferenc elnök kezdeményezésére ötszáz kötetes könyvtár létesült. A gyűjtemény zömében jiddis imakönyvekből állott, azonban lapokat, mint a Remény c. ifjúsági folyóiratot, vagy a Múlt és Jövő periodikát is megrendelték. Az állomány újabb és újabb kötetekkel gyarapodott. A könyvtárat a zsidó elemi népiskola egyik termében helyezték el. A hódmezővásárhelyi izraelita elemi népiskola a Nap utca 3. szám (ma: Szeremlei utca) alatt működött, öt tanteremmel állott az oktatási intézmény rendelkezésére. 39 A tantermekbe egy széles, oszlopos, a templom felé nyitott folyosóról lehetett belépni. Hattól tizenkettedik életévüket betöltött tanulók járhattak ide, elenyésző számmal más felekezetű diákokat is felvettek. A zsidó vallású tanulók a szülők, vagy a gyám kérésére a sabat (szombati nap) idejére felmentést kaptak az írásos vagy rajzi munkák alól. Zsidó vallású tanulók állami vagy más felekezeti iskolába is jártak, mint például a Hódmezővásárhelyi Állami Polgári Leányiskolába is:40 38
„Minden konvenció nélkül…” Schöner Alfréd beszélgetése Meir Weiss professzorral. = Szombat, 1993. jún. 21-22.p.; Komoróczy GézaSchweitzer József: A Biblia bensőséges értelmezője. = uo. 24-25.p.; László József: Meir Weiss emléke (nekrológ). = Új Élet, 1998. okt. 15.; Szigeti János: Zsidók Hódmezővásárhelyen. H.-Bp. 2004. 59-62.p.; Szigeti János: Emlékezzünk Weisz Pálra, a tudós hódmezővásárhelyi főrabbira. = Új Élet, 2004. szept. 15. 6. p. 39 Az előzményeket lásd.: Szigeti János: A vásárhelyi izraelita népiskola a vallás, a tudomány és a kultúra szolgálatában. = A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság 2001/2002. évi Évkönyve, 43-59. p.; Szigeti János: Az iskoláztatás kezdetei és az első iskolai épületek Hódmezővásárhelyen. = Szeremlei Társaság Évkönyve, 2003. 10-16.p. 40 A Hódmezővásárhelyi Állami Polgári Leányiskola Értesítői. Az intézet 1870. óta állt fent, amely felsőbb leány/nép/iskolaként kezdte meg működését. 1888-ban lett községi, majd 1894-ben állami polgári leányiskolának minősítették. Az 1943-44-es az 55. tanév.
28
Összes tanuló
Izr. vallású
száma
tanulók száma
1921-22.
278
36
1922-23.
286
44
1923-24.
294
45
1924-25.
266
42
1927-28.
198
16
1929-30.
157
7
1930-31.
166
6
1940-41.
233
8
1941-42.
233
6
1942-43.
251
4
1943-44.
278
8
Tanév
Az iskola megalapítását követően az 1921-1922. tanévig Seltmann Lajos főrabbi hitoktatóként működött. Őt követte Büchler Gyula rabbi. Később az izr. tanulók részére főigazgatói engedéllyel a hitoktató rabbi bibliaórákat tartott. A két világháború között a zsidó hitközség elemi népiskolája egy-két tanerős, osztatlan, amelyet 14 tagú iskolaszék felügyelt, melynek az elnöki teendőit dr. Blantz Béla (1896-1944) látta el.
29
A Hódmezővásárhelyi izr. elemi népiskolába az 1932-1933. tanében beiratkozott tanulók41
Osztály
Fiú
Leány
Összesen
I.
8
5
13
II.
5
8
13
III.
8
8
16
IV.
2
8
10
Együtt:
23
29
52
Az 1942/43-as tanévben 42 tanuló iratkozott be. Az 1911. március 5-én létrehozott Beregi Lajosalapítvány a szegény sorsú tanulókat tankönyvekhez, tanszerekhez juttatta, és téli ruházattal látta el. 42 Az iskolafenntartó bár a hitközség volt, azonban maradéktalanul érvényesült az állami oktatási intézmények 41
CSML. Csongrád m. és Szeged sz. kir. város kir. tanfelügyelőinek iratai. 2523-9/1932. 42 CSML. Kir. Tanfelügyelőség iratai VI.50. 4245/1929.
30
alaki (működési, szervezési) és fegyelmi szabályzata. Bizonyos autonómiát is kapott a zsidó elemi népiskola a hittan, a héber nyelv tanítása, később az iskolaotthonos keret kialakítása, a vallási ünnepek megtartása és egyéb területeken. Az elemi iskolai tanítókat az iskolaszék pályázat útján választotta. A közismereti tárgyak oktatásának felügyeletét a tankerületi hatóság látta el. A két világháború között a zsidó elemi népiskola tanítóinak doyenje Kemény Simon (1865-1941) igazgatótanító volt. Nagykanizsán született. A csurgói állami tanítóképzőt 1885-ben végezte el. Tanított Libetbányán (ma L’ubietova, Szlovákia), majd a Frim-féle országos intézet főtanítója lett. Ezután négy évig Bátorkeszin (Bátorové Kesy, ma Vojnice) működött. 1893. június 19-én az iskolaszék pályázatára ötven aspiráló közül Kemény Simon bátorkeszi vezértanítót választották meg. Igazgatása idején virágzott az iskola. Szeremlei Sámuel a zsidó hitközség és iskolák története érdemes írójaként tartotta számon. Pedagógiai lapokban is írt, mintegy 15 évig a „Magyarország” tudósítója. 1923-tól 1926-ig a zsidó hitközség jegyzője. 1925. január 1-én negyven évi szolgálat után vonult nyugdíjba. Továbbra is tanított németet, algebrát, valamint előkészített vizsgára. 1892ben házasságot kötött Hartmann Antóniával, egy fiuk és egy leányuk született.43 Havas Hajnal 1893. január 6-án született. Tanítói oklevelét 1912. június 23-án szerezte. Szolgálati idejének kezdete 1926. október 26. A Hódmezővásárhelyi Izr. Elemi Népiskolában leghosszabb ideig ő működött. Rendkívül pontos, pedáns, szigorú nevelőnek ismerték. A Vészkorszak idején 1944. június 16-án a szegedi téglagyárba, majd 43
Szeremlei Sámuel: Hódmezővásárhely története. H., 1913. 5. köt. 1039. p.; Fejérváry József: Vásárhely története családok tükrében. H., 1929. 228229. p.
31
Strasshofba deportálták, ahonnan 1945. május 7-én tért vissza. 1947. szeptember 18-án városunkból a szegedi izr. általános iskolába helyezték.44 Gruber László (1909-1987) Bodrogszerdahelyen született 1909. november 17-én. Édesapja Gruber Izsó MÁV tisztviselő, édesanyja Apfelzweig Amália. Iskoláit Debrecenben végezte. Az 1921-ben megnyílt debreceni Zsidó Reálgimnáziumban érettségizett. Alma materének kitűnő tantestülete volt, első igazgatója dr. Kardos Albert (18611945) irodalomtörténész. Utána Frankfurt am Mainban tanult énekelni, s közben Németországban munkát vállalt. Egy év után hazajött, s beiratkozott a tanítóképzőbe, ahol 1933. június 23-án kántortanítói oklevelet szerzett. A hódmezővásárhelyi izraelita hitközség 1934. szeptember 22-i közgyűlésén úgy határozott, hogy a helyi izraelita elemi népiskolába 1934. október 1-jétől 1935. június 30-ig terjedő időre, iskolai évre, próbaidőre, megbízza a kántortanítói teendők ellátásával. Ezen felül a főkántori, előimádkozói, karvezetői teendőknek is eleget tett, majd a végleges kinevezése is megtörtént. A hitközség iskolája két tanerős volt, Havas Hajnallal ketten 60 diákot tanítottak.45 A zsidó örömünnepek közül talán leginkább nyilvánosságot a Chanukka kapta. Az egyetlen ünnep, amelyet külön kötelesség közhírré tenni, propagálni. A chanukkai gyertyagyújtás nyolc napját, a szertartásokat, szokásokat a lakosság érdeklődése kísérte. A zsidó vallású diákok sokféle lehetőséget kaptak a szereplésre, az énekre, a táncra, mint ahogy az egykori Chanukka-ünnepély műsorából kiderül: „Az izraelita vallású középiskolai tanulók 1931. december 7-én, hétfőn délután 6 órakor a Korzó Moziban tartandó Chanukka ünnepélyének műsora: 1. Hiszekegy, énekli a tanuló ifjúság. 2. Megnyitó beszédet mond Büchler Gyula 44 45
CSML HL. Polgm.ir.105/1946.; 11/1947. Szigeti János: Zsidók Hódmezővásárhelyen. 26-31. p.
32
rabbi. 3. Prológ. Írta Patai József, szavalja Teltsch Zsuzsa polgári iskolai tanuló. 4. Testvér. Írta Szabolcsi Lajos, szavalja Schlesinger József gimnáziumi VIII. o. tanuló. 5. Chanukkagyertyákat meggyújtják: Kerekes Imre és Singer István gimnáziumi IV. o. tanulók. 6. Moauz-Zur, énekli a tanuló ifjúság. 7. Egy zsidó apa a fiához. Írta: Patai József, szavalja Steiner György gimnáziumi V. o. tanuló. 8. Bölcsesség könyvéből. Írta: Szabolcsi Bence, szavalja Singer Rudolf gimnáziumi VII. o. tanuló. 9. Rachmaninoff: Cis-moll prelude. Zongorán játssza: Halász Ilonka gimnáziumi VI. o. tanuló. 10. Chanina a máglyán. Írta: Patai József, szavalja Wilheim Dezső gimnáziumi VII. o. tanuló. 11. Zengjünk hálaéneket. Énekli a tanuló ifjúság. 12. Van Isten. Írta: Sebestyén Károly, szavalja Nagy János gimnáziumi VIII. o. tanuló. 13. Dancia: Harmadik hegedűszóló. Játssza: Rubinstein Nándor, zongorán kíséri Halász Ilonka gimnáziumi tanuló. 14. A Sinaj. Írta: Kiss Andor, szavalja Kálmán Böske gimnáziumi VIII. o. tanuló. 15. Új lángok gyulladnak. Írta: Pap Izsák. Előadják: Lévai Éva, Klein Ilona, Gonda Magda, Német Zsuzsa, Lindenfeld Mária, Böhm Anna, Nagy Júlia, Langer Ella, Kun Anna líceumi tanulók. 16. Himnusz. Énekli a tanuló ifjúság és a közönség.”46 Az 1938. évi XV. törvénycikk a magyarországi zsidókat korlátozó jogszabályokat tartalmazza. A zsidóságra vonatkozó törvények és rendeletek „nem csupán a hitközségi tagok elszegényedését vonták maguk után, de lelki vonatkozásban is fájdalmas eseményeknek lettek okozói.”47
46
VRÚ. 1931. dec. 7.; Az 1925. dec. 14-i Chanukka ünnepély műsorát lásd VRU. 1925. dec. 19. 2. p. – újraközlését lásd: Kőszegfalvi Ferenc-Szigeti János: „Én, József Attila, itt vagyok…!” A költő vásárhelyi világa. H.-Bp. 2005. 80. p. 47 dr. Silberstein i.m. 142. p.
33
„Hosszan lehetne sorolni, hányféle állásból bocsátottak el zsidókat, hányféle foglalkozást nem űzhettek.”48 Dr. Silberstein Adolf (1905-1970) 1905. november 20-án született Kunszentmártonban. 1932-ben avatták rabbivá. 1932-1938 között Siklóson töltötte be a rabbiszéket. 1938. november 6-án megtartott ülésén a hitközség úgy határozott, hogy dr. Weisz Pál Debrecenbe történő távozása után dr. Silberstein Adolfot hívta meg főrabbijának. A hitközség élén 1938 és 1940 között Dr. Ambrus Endre állt, mint világi vezető. Lemondása után dr. Deutsch Bélát (1894-1961) foglalta el az elnöki széket.49 Nem lenne teljes a kép, ha nem utalnánk arra, hogy Szegeden Löw Immánuel (1854-1944), a 20. század egyik legnagyobb botanikusa és művelődéstörténésze, Makón pedig dr. Kecskeméti Ármin (1874-1944), a híres történész, a szegedi tudományegyetem magántanára állt a gyülekezet élén. Említsük meg a makói ortodox csodarabbi, Moshe Vorhand nevét (1860-1944), aki hitet adott a Vészkorszakban a szenvedőknek. Ő jövendölte meg, hogy a makói ortodox zsidók nagyobb része átvészeli az üldöztetés poklát.50 1939-ben az úgynevezett második zsidótörvény a zsidóság számarányát az egyes kamarákban, illetve foglalkozási ágakban 6-12 %-ban maximálta, emellett számos egyéb megszorítást is tartalmazott. Egyre többen vesztették el egzisztenciájukat. Névjegyzékeket kellett készíteni a zsidó és nem zsidó kamarai tagokról. A diszkrimináció a gazdaság, a társadalom, a kultúra, szinte az élet minden területén 48
Karsai László: A magyarországi zsidótörvények és rendeletek 19201944. = Századok, 2004. 6. sz., 1290 p.; Pók Attila: Bűnbakkeresés a huszadik századi Magyarországon. = Történelmi Szemle, 2005. 1-2. sz., 47-67.p. 49 Hódmezővásárhely életrajzi lexikon. Szeged, 2002. (A dr. Deutsch Béla szócikket Szigeti János írta.) 50. p. 50 Tóth Ferenc: A makói zsidóságról. = Marosvidék, 2002. máj. 3. évf. 1. sz. 3-9. p.; Makói holocaust emlékkönyv. Szegedi Zsidó Hitközség, 2004.
34
feszültségeket, tragédiákat okozott. A zsidó vallásról a keresztény hitre áttértek száma ugrásszerűen megemelkedett. A hitközség tagjai közül 1938-1939-ben negyvennyolcan hagyták el felekezetüket. A zsidó vallású magyar állampolgárok foglalkoztatásbeli szabadságának egyre súlyosbodó korlátozása csakhamar széleskörű rokonszenvre talált a magyar társadalomban. Az egyik helyi lapban olyan diszkriminatív írás jelent meg, miszerint a városházán leíróként dolgozó zsidó vallású asszony – a cikk gúnyosan „Hebron rózsájának” nevezte – minél hamarabb adja át munkahelyét egy keresztény ifjúnak. Dr. Deutsch Béla 1940ben hitközségi elnöki tisztségbe történő beiktatása alkalmával többek között a következőket mondta: „Napról-napra újabb zsidó tömegek vesztik el a munka lehetőségét, azt a munkát, amelyet eddig szakértelemmel, szorgalommal és becsületesen végeztek, amely munkával nemcsak a saját boldogulásuk alapját teremtették meg, hanem a közérdeket is szolgálták.”51 A magyarországi zsidótörvények jóval túllicitálták a hírhedt nürnbergi faji törvényeket. A második zsidótörvény másodrendű állampolgárokká minősítette a zsidó vallású magyarokat. Az évtizedes antiszemita propaganda hatása lemérhető volt, dr. Deutsch Béla székfoglalójában utalt arra, hogy összeszűkült „az államhatalom által még meghagyott kis kerületen a munkalehetőség”; ehhez tegyük hozzá, hogy ellenséges, legjobb esetben is közömbös helyi közegben kellett élni. 1942. november 19-én tették közzé a 69.059/1942. H.M. számú rendeletet a zsidó hadkötelesek jelentkezéséről, összeírásáról, bevonulásáról. A rendelet munkaszolgálatra kötelez minden 18-48 év közötti zsidó férfit. Az akkori Magyarország 825 ezer zsidó vallású állampolgárát katonailag, politikailag alkalmatlannak minősítették, s elrendelték a hadköteles férfiak számára a fegyvertelen munkaszolgálatot. A 51
Dr. Silberstein i.m. 142-143. p.
35
magyar állam 1942-től több tízezer magyar zsidót vezényelt fegyvertelenül a frontra. A második magyar hadsereggel közel 50 ezer zsidó munkaszolgálatos került ki 1942. nyarán a keleti frontra. Egy részük hadtápszolgálatban volt, az utak javítását, lőszeres, élelmiszeres vonatok kirakását végezte, másik részüket az arcvonalban használták műszaki munkák végzésére, erődítésekre vagy aknák felszedésére. Fegyvertelenül, kiszolgáltatva álltak az aknamezőkön, a harcmezőkön. A szörnyű hidegben szinte ruha és élelem nélkül ezrével pusztultak el. „Vásárhelyen is volt munkaszolgálatos alakulat hírhedt parancsnokokkal és voltak gyilkos parancsnokok és keretlegények. A korabeli népbírósági aktákból olvasom, hogy mindennapos volt a kiköttetés, az életmentő gyógyszerek elkobzása és más szörnyűségekről is olvashat az ember. Az 5. vásárhelyi közmunkaszolgálatos zászlóalj vezető orvosa szerint „lángszórókkal kell elintézni őket”. Egy másik kijelentette: „Piszkos zsidó, úgy is megdöglessz, akár van gyógyszered, akár nincs. Kiviszünk Németországba és azok szappant csinálnak belőletek…” Sajnos, erre sor is került…”52 A Donkanyarnál a zsidó áldozatok száma megközelítette a 40 ezret. Hódmezővásárhelynek 1941-ben 1501 fős zsidó lakossága volt, mely az össz. népesség 2,4 %-át tette ki. Az 1938-1944 közötti időszakban 21 zsidótörvény született, ehhez mintegy 300 rendelet kapcsolódott. Százezreket fosztottak ki, aláztak meg, köztük a hódmezővásárhelyi zsidó hitközség tagjait. Magyarország 1944. március 19-i német megszállása gyökeres fordulatot hozott a zsidóüldözésben. 1943 őszére Európa nagy részén már csaknem befejezett tény volt a zsidók anyagi, társadalmi megsemmisítése. 53 52
Rácz Lajos: Egy sötét korszak: a deportálások. = VCsmH. 1982. máj. 26. 5. p. 53 Christian Gerlach-Gotz Aly: Az utolsó fejezet. Noran-Kiadó, 2005. 17.p.
36
A Wehrmacht-egységekkel együtt érkezett Budapestre az Eichmann-kommandó. A zsidótlanító csoport megkezdte működését. A magyarországi államhatalom, a fegyveres testületek, a közigazgatás nagy energiával vett részt a zsidók deportálása és megsemmisítése szervezésében. A helyi szégyenteljes és brutális események ezt igazolják. 1944. március 30-án a zsidóknak minősített egyéneknek elrendelték, hogy az üzemben tartott rádiójukat 48 órán belül a rendőrkapitányságra szolgáltassák be. Április 1-én tizenöt zsidó ügyvédi irodát zártak be, és még ezen hónap 28-án törölték őket az ügyvédi kamarából. 54 Április 5-én 1200, hat életévét betöltött zsidó személyt köteleztek a kanárisárga, tíz centiméter átmérőjű, hatágú zsidó csillag viselésére. Április 8-án kötelezték a helyi hatóságok, hogy az izraelita hitközség vezetői készítsenek a hitsorsosokról névjegyzéket. Ezen 826 főt és 71 konvertitát (áttért személyt) tüntettek fel. 55 A névjegyzék tartalmazta a Hódmezővásárhelyen tartózkodó, de nem itt lakó izraelita vallásúak nevét is. Április 15-17. közt elbocsátották a zsidókat a közületektől, így a Vágóhídtól, a Városi Számvevőségtől, a Belvízvédelmi Hivataltól stb. Az árjásítás egyre nagyobb méreteket öltött. 72 zsidó telefon-előfizető készülékét kapcsolták ki. Zsidó gyógyszerészek engedélyét vonták meg, bezáratták az Arany Csillag és az Arany Sas gyógyszertárakat. Április 19-én zár alá vették a zsidók vagyonát. A zsidótlanítással együtt járt a hullarablás. A zsidó vagyon kisajátítása nem ismert határt. Április 21-én zár alá vették a Kemény és Társa kereskedést. Ugyanezen a napon sárga csillag nélküli zsidókat fogtak el. A gettósítási rendelet 1944. április 26-i megjelenése után a polgármesteri hivatal is hozzákezdett a zsidók 54
Lippai Pál: A Szegedi Ügyvédi Kamara áldozatai a II. világháborúban. Szeged, 2006. 55 CsML HL főispáni iratok 172/1944.
37
összeköltöztetésére vonatkozó terv kidolgozásához. A gettók gyűjtőtáborok voltak. Dr. Beretzk Pál (1885-1954) polgármester-helyettes több ún. „gettóértekezletet” hívott egybe. A hódmezővásárhelyi gettó kijelölésének tervét nyilvánosságra hozták. A zsidóellenes intézkedéseket a helyi sajtó üdvözölte: „A zsidókat a magyar nép elkülöníti magától, és gettóba zárja. A gettóban azonban nem sokáig maradnak a zsidók, mert kitelepítik őket, és ezzel megvalósítják a zsidómentes magyar hazát.”56 Az antiszemita uszító hangok ellenére a zsidótlanítási akció sokáig „vajúdott”. E korszakkal foglalkozó írások szerzői hangsúlyozták, hogy bár dr. Beretzk Pál polgármester feladata lett volna a gettó felállítása, e rendeletet azonban Vásárhelyen sohasem hajtották végre.57 Mielőtt ismertetnénk a gettótervezetet, nézzük tovább az üldöztetés és a zsidókérdés tervezett radikális megoldásának tényeit. Április 28-án letartóztattak egy zsidót, aki értéktárgyait rejtegette. A vásárhelyi zsidók közül néhányan elszegődtek a tanyákra éves cselédnek, másodosztályú cselédnek, bojtárnak és más ínségmunkásnak, hogy nagyobb élelmiszer fejadagot kapjanak. Ezért internálták Bárány Lajost (Petőfi u. 16.), dr. Klein Lászlót (Nyizsnyay u. 9.), Lindenfeld Zsigmondot (Kinizsi u. 17.), Ániszfeld Jánost (Ferenc u. 2.), Schnitzer Lajost (Andrássy u. 18.). Május 2-tól kezdve este 7-től reggel 7-ig a zsidók nem léphettek ki az utcára. 1944. május közepén alakult meg az öttagú helyi zsidó tanács. Tagjai: dr. Neumann Sándor ügyvéd, Weisz László volt papírkereskedő, dr. Silberstein Adolf főrabbi és Balassa 56
Népújság, 1944. máj. 11. Rácz Lajos: Egy sötét korszak: a deportálások. = CsmH. 1982. máj. 26, 27, 28, 29, 30 és jún. 1.; Molnár Judit: Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben. Scientia Hungariae. Cserépfalvi Kiadó 1995; Uő.: Csendőrök, hivatalnokok, zsidók. Válogatott tanulmányok a magyar holokauszt történetéből. Szegedi Zsidó Hitközség Évkönyvei I. 2000; Karsai László: Holokauszt. Pannonica Kiadó 2001. 57
38
József volt fakereskedő.58 A diszkriminációt a helyi közigazgatás az iskolákban is érvényesítette: zsidó tanulók nem viselhettek iskolai formaruhát május 7-től. Két nap múlva a polgármester hirdetményben adta tudtul, hogy a zsidó földbirtokokat igénybe lehet venni, ki lehet sajátítani.59 A cél az volt, hogy újraelosztás menjen végbe, a teljes zsidóvagyont kisajátítsák. A kapzsiság mértéke a mértéktelenség volt. A helyi hatóság közzétette a gettótervezetet. A Szeremlei utca, a Klauzál utcának az Eszterházy utcáig terjedő szakasza, és az utóbbi utca páratlan oldala, a Ferenc utcától a Kálvin térig terjedő szakasza által határolt susáni városrész, ide értve az egész Ferenc utcát, és a Búvár utcának a 20. számú házáig bezárólag terjedő szakasza alkotta volna a szögesdróttal vagy deszkakerítéssel elzárt területet. Miután a susáni lakosok megismerték a gettó számára kiszemelt területet, feliratban tiltakoztak Endre László belügyi államtitkárnál. A több száz aláírással ellátott „emlékirat” abnormális, útszéli hangneme megdöbbentő: „… a kiválasztott hely ősi magyar település, igaz, hogy beszemtelenkedtek hozzájuk zsidók.” A terv megvalósítása ellen 26 háztulajdonos is tiltakozott. Még jobban felerősödött az antiszemita uszítás a május 31-ére összehívott gettóértekezleten. A városháza közgyűlési terme zsúfolásig megtelt. Dr. Beretzk Pál „Tájékoztatást olvasott fel, amely szerint minden ide vonatkozó híresztelésekkel és újságcikkekkel szemben az a valóság, hogy senkit se akarnak oktrojálni (kényszeríteni) bérletének vagy házának elhagyására… Hangsúlyozta a polgármester-helyettes, hogy a kormányrendelet értelmében és a magyar fajta megvédése érdekében is az a céljuk, hogy a zsidók elkülönítését, eltávolítását, gettóba zárását keresztülvigyék, de legalább is megkíséreljék.” Néhány ízelítő 58
Népújság, 1944. máj. 17. Népújság, 1944. máj. 9.; Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. (Íratok a Csongrád Megyei levéltárból.) Bp. 1994. 37-39. p. 59
39
a durva bekiabálásokból és a rosszindulatú felszólalásokból: „Vigyék ki a zsidókat a város szélére!” „A leventeparancsnokság és a leventeintézmény nevében felemelem tiltó szavamat az ellen, hogy a gettót a Levente Otthon (ekkor már az 1894-ben épült impozáns hitközségi székházban, a zsidó kávéház néven ismert épületben működött) közelébe tegyék… A zsidóság által amúgy is károsan befolyásolt ifjúság nem maradna érintetlen, bekerülne a zsidóság bűnös kisugárzásába.” „Kolozsváron tízezer zsidót összepréseltek a téglagyárakba, a vásárhelyiek se különbek.” 60 Dr. Deutsch Bélát, a hitközségi elnököt, köztiszteletben álló zsidó orvost pedig arra kényszerítették a csendőrök, hogy az árnyékszéket kézzel ürítse ki ékszerek után kutatva. A zsinagógában éjszakáztak a deportáltak, majd a nagyállomáson marhavagonokba zsúfolták össze őket. Június 16-17-én 737 zsidót szállítottak át vasúton a szegedi Cserzy Mihály utcai téglagyárba, az V. (szegedi) csendőrkerület gyűjtőtáborába. Az V. csendőrkerület területéről 21.489 zsidót deportáltak. A sors kifürkészhetetlen szeszélye nyomán kit Auschwitzba, kit Strasshof felé vagoníroztak be. A szegedi gyűjtőtáborból a német SS parancsnokság a „zsidó vonatok” indítására három időpontot tűzött ki. Június 25-én indították az első vonatot Szegedről, amely másnap 3.199 fővel haladt át a kassai állomáson Auschwitz irányában. Június 26-án bevagonírozták a második szerelvényt, amelyhez hozzácsatolták a Bácsalmásról indított szállítmányt. Felsőzsolcánál máig tisztázatlan okokból a szegedi vagonokat teljesen, és még néhány vagont Strasshof felé irányítottak, míg a többit viszont 2.737 fővel Kassára, majd Auschwitzba szállítottak. „A harmadik vonat részben a Bécs környéki munkaerőigény miatt, részben a cionista vezetők, elsősorban 60
Népújság, 1944. június 1. ; Terv a zsidók gettózására Hódmezővásárhelyen. = Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. (Iratok a Csongrád Megyei Levéltárból.) Bp. 1994.51-52. p.
40
Kasztner Rezső Eichmann-nal való tárgyalásainak eredményeként eleve Strasshof felé indult.”61 Ez a harmadik szállítmány június 28-án 2400 deportálttal Budapesten keresztül haladt Strasshofba.62 A 70-en túli Özv. Schweiger Mórné, évek óta betegen feküdt, olyan súlyos volt az állapota, hogy a vagonban eret vágtak rajta.63 Már a szegedi gyűjtőtáborban elképesztő állapotok uralkodtak. 9 ezer deportáltnak csak egy vízcsap jutott.64 A vízcsap a latrina közelében volt elhelyezve. Zöldi Márton csendőrtábornok üvöltötte: „a zsidó nem ember, nem is tekintjük annak, meg fogtok dögleni!” 65 Eltelt néhány nap. Ismét bevagonírozták őket. A marhavagonokban olyan nagy volt a zsúfoltság, hogy nem lehetett leülni. Elindult a vonat, s nem tudták, hogy hova viszik őket. Ez a transzport mintegy 3-4 ezer embert számlált. Auschwitzba kerültek. Mindösszesen öten élték túl Jorge Semprun könyvcímével kifejezve A nagy utazást. A szerelvényt Kassáig a csendőrök kísérték, ott a németek vették át a transzportot. A szegedi gyűjtőtáborból deportált 737, más források szerint 880 hódmezővásárhelyi zsidót kisebb részben Auschwitz-Birkenauba, mintegy kétharmadukat Strasshofba szállították. Szegedről összesen 5.239 zsidó deportált került a
61
Molnár Judit: A „legtudósabb rabbi” sorstalansága. Szeged, 1944. = História, 2004. 2-3. sz. 17-22. p. 62 Braham, Randolph: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. 1-2. köt. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1997.; Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. (Iratok a Csongrád megyei levéltárból). Bp. 1994. 63 Makó Imre – Katona Lajos: A második világháború és a fasizmus hódmezővásárhelyi áldozatai. Hódmezővásárhely, 1991. 64 Molnár Judit: zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben. Scientia Hungariae. Cserépfalvi Kiadó, 1995. 142. p. 65 Szigeti János: Sárga csillag, gettó, Holocaust. = A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve, 2000. H. – Bp. 2001. 76. p.
41
strasshofi táborba.66 A munkaképteleneket „R” betűvel jelölték meg.67 Balassa László a szegedi gyűjtőtáborban született, csecsemőként végigszenvedte a deportálást.68 Rendkívül zsúfolt barakkokban, szalmazsákokon aludtak. Sokuknak nem jutott takaró. A hírhedt Dörrgemüse-leves nem csillapította az éhséget. Ellátásuk a létminimum alatt volt. legtöbben reggeltől estig az időszerű mezőgazdasági munkákat végezték. A megpróbáltatások elviselésében a hódmezővásárhelyi Salgóés Schweiger családnak belga hadifoglyok is segítettek. Gärtner Oszkárné és fia, Róbert, Schmolka Tiborné és fia, Tamás, valamint mások, főleg asszonyok és gyerekek dolgoztak munkacsoportokban. Bad Vöslauban egy szegediekből és hódmezővásárhelyiekből összeállított kényszermunkás-csoport az árvizek utáni helyreállításoknál dolgozott. Az SS-kórház részére óvóhelyet építettek. Hozzávetőleg 15 ezer zsidót deportáltak Bécs környékére a munkaerőhiány enyhítésére.69 Strasshof az elosztóhely szerepét is betöltötte, a fertőtlenítés, a nyilvántartás, a kartonozás után döntöttek arról, hogy a munkaképes deportáltakat hová irányítják. A várakozási idő négy-öt napig tartott. A kényszermunkásokat 60-80-100-as csoportokra osztva Bécs környékén gyárakba, üzemekbe, téglaégetőkbe, nagy számmal a mezőgazdaságba osztották be. A Salgó- és a Schweiger-családból a három asszony Ganserndorfban, egy uradalomban krumpli szedést, ezen kívül egyéb betakarítási munkákat végzett. Aratástól késő őszig, a cukorrépa betakarításáig, behordásáig végeztek nehéz fizikai 66
Szita Szabolcs: Utak a pokolból. Magyar deportáltak az annektált Ausztriában 1944-1945. Bp. 1991. 67 Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában. Budapest, 2001. 68 Katona Lajos – Lusztig Imre: A második világháborúból hazatért hódmezővásárhelyiek. H., 1995. 69 Christian Gerlach-Götz Aly: Az utolsó fejezet. Noran-Kiadó, 2005. 262. p.
42
munkát. Az ellátás a lehető legrosszabb volt, különösen a talajjavító munkák, a trágyázások bizonyultak nagyon nehéznek. Bécs környékéről 1944 késő őszén, majd decemberben mintegy húsz „csonka” vásárhelyi családot, főként asszonyokat, idős férfiakat és gyermekeket átszállítottak a németországi Bergen-Belsen-i koncentrációs táborba, ahol több mint 6 ezer magyar foglyot őriztek. Miután itt felszámolták a hadifogolytábort, közel 120 ezer deportáltat zsúfoltak össze Bergen-Belsenben és külső parancsnokságokon. Nemcsak az éhínség dúlt, hanem a tífusz is szedte áldozatait.70 Ide deportálták dr. Deutsch Bélát, aki többek között barakkorvosi feladatot is ellátott, mindjárt tegyük hozzá, gyógyszerek és orvosi eszközök nélkül. A teljesség igénye nélkül soroljuk föl a vásárhelyi deportáltakat: Deutsch Tibor (*1939), Deutsch Edit (*1937), Deutsch Lívia (*1930), Deutsch Ignác (1903-1945), Deutsch Józsa (*1928), Gonda Lili (*1908), Grünwald Éva (*1933), Klein-Weiss Rózsa (1885-1945), a Vanderstein családból Zsuzsanna (*1938), János (*1940), Vanderstein-Fein Teréz (*1905), Wolf István (*1935), Wolf László (1882-1945), Wolf Mór (18741945), Strasser Ignác (*1890), Strasser Ilona (*1924), Strasser Rózsa (*1922), stb. A vásárhelyi Holocaust-túlélők elmondása szerint Bergen-Belsenben 1944. december 15-től 1945. április 6-ig tartott fogva tartásuk. Ide hurcolták el Schwarcz Jenőnét három lányával, Wolf Józsefnéval, Braun Endrénével, Grünwald Sándornéval, valamint három unokájával, Wolf Istvánnal, Grünwald Évával és Braun Bélával. A zsúfolt fabarakkokban háromemeletes priccsen aludtak. A barakkok előtt cukorrépa-kupacokat halmoztak föl, ebből főzték az ehetetlen répalevest, amelyhez egy kevéske kenyér fejadag is tartozott. Az Appelre – létszámellenőrzésre – kora reggeltől 70
Gedenkbuch. Häftlinge Des Konzentrationslagers Bergen-Belsen. 1-2. Bergen-Belsen 2005. Emlékkönyv. Bergen-Belsen. 1-2. kötetben.
43
délig került sor, esőben, hóban, fagyban ott kellett állniuk, ha az SS-őrök eltévesztették a lajstromok alapján a számolást, az egyeztetést, minden elölről kezdődött. A magyarok barakk soraihoz közel őrizték az 1939 óta fogva tartott politikaiakat, több nemzet fiait, köztük négereket és más színes bőrűeket. A kápók a közönséges német bűnözők közül kerültek ki, de nem volt ritka az ukrán illetőségű sem. Bergen-Belsenben 1945 elejétől már kényszermunkára nem osztották be őket. Tekintettel arra, hogy a főtábor rendkívül zsúfolt volt, meg ugyanakkor az angolszász erők is jelentősen előrenyomultak, a környező parancsnokságokra is áttoloncoltak magyar deportáltakat. Amikor megkezdődött a tábor evakuálása, dr. Vári (akkor Wolf) Istvánék rögtön az első transzportba kerültek. A szerelvény haladt Farsleben felé. Mint később kiderült, a vonatparancsnokot lefizették a deportáltak, s ez a német tiszt egy völgykatlanban megállíttatta a transzportot. Farslebenben és Hillerslebenben már megízlelték a szabadság oly annyira várt édes ízét. A környéket és a koncentrációs tábort angol csapatok szabadították fel. Kelleréket, Lőwyéket, Mahleréket, Spitzeréket 1944 telén Ausztriában egy visszavonuló SS osztag halomra lőtte.71 Auschwitzba és Theresienstadtba is indítottak transzportot. Strasshofból már bevagoníroztak egy Auschwitzba irányított szállítmányt, amikor a környéket, a vasúti sínt és a közeli erdőben állomásozó SS-alakulatot amerikai-angol légitámadás érte. Több vagont is bombatalálat ért.72 Ipari méretű, tömeges népirtást megvalósító haláltáborokat helyeztek üzembe. 1941 végéig körülbelül másfél millió zsidót lőttek agyon. Ezt a módszert túl lassúnak és nehézkesnek tartották. Fokozták a tömegméretű halálipar „produktumát”. Speciális teherautókban az áldozatok a 71
Katona Lajos-Lusztig Imre: A második világháborúból hazatért hódmezővásárhelyiek. 1945-1995. Hódmezővásárhely, 1995. 176. p. 72 Szigeti János: Sárga csillag, gettó, holocaust. Szeremlei Társaság Évkönyve, 2000. Klny.
44
visszavezetett kipufogógáztól fulladtak meg. Auschwitzban már Ziklon B gázt használtak. Az SS jelvénye a halálfej, két keresztbe tett lábszárcsonttal mintegy jelképezte, hogy tagjainak kötelessége a hullafegyelem. Az áldozatokat vezényszóra vetkőztették le, majd az „alagúton” át a gázkamrába terelték, ahol elgázosították őket. A hullákat eleinte közös sírokban halmozták fel; később krematóriumokat építettek. Szendrei Ferencné és Németh Józsefné Elekes Margit – akkor 22 ill. 44 évesek – azon kevesek közé tartoztak, akik Auschwitz-ot túlélték, így idézték fel a haláltábort: „Voltak a vagonban 80 évesek is. Egy asszony 7 éves és 6 hónapos fiával mind a gázban pusztultak el később. Az úgynevezett megsemmisítő lágerben voltunk, csupa nők. Innen naponta egy teherautó hullát vittek a krematóriumba, tetejükre tették a még élő betegeket. A B-2-ben tető sem volt a fejünk felett, ha esett az eső, pokrócot feszítettünk ki. A B-3-ban már tetőnk is volt. Itt tetováltak bennünket, karunkon a deportáltak száma ma is olvasható… Mikor fertőtleníteni vittek bennünket, mindig rettegtünk, mert százezrével ilyen ürüggyel vitték az áldozatokat a gázkamrába… Sok borzalomban volt részünk. Láttuk, hogy az SS-őr falhoz vágott egy síró csecsemőt, majd kutyájával nyalatta fel a vért… A ma embere el se tudja képzelni azokat a szörnyűségeket. Sokáig láttuk, hogy egy öreg orosz a sorakozóra mindig karján hozta kis unokáját. Egyszer csak eltűntek ők is… Anyám kétszer menekült meg a gázkamrától és a krematóriumtól… A szovjet előrenyomulás elől Hamburghoz közelre, Dürerstadba szállítottak bennünket egy lőszergyárba. Amikor ott meg az amerikaiak nyomultak előre, visszaszállítottak bennünket a csehszlovákiai Theresienstadtba. 1945. május 8-án 6.000 főleg magyar nőt és gyermeket szabadítottak fel a szovjet csapatok… Június 23-án, egy évre az elhurcolásunk után értünk haza. Lakásunkat üresen, kifosztva találtuk. Néhány holmit tudtunk 45
visszaszerezni az elrablottakból… Auschwitz-Birkenauból Vásárhelyre öten jöttünk vissza.” 73 Az SS-lágerorvosok a heftlingeket (nyilvántartott foglyokat) kísérleti alanynak tekintették. A háború évei alatt az általuk kasztrált egyedeken hormonkísérleteket, másokon a tetvekkel és több szérummal okozott fertőzés hatásvizsgálatait, „táplálkozási” kísérleteket, és más ál-orvosi beavatkozásokat végeztek. A haláltáborok története intő jel minden ember számára, mert bárki áldozatává válhat antihumánus ideológiáknak. Dr. Vadász Györgyék St. Valentinben bunkert építettek. Vollner Pál és még sokan mások hadiüzemekben rabszolgamunkát végeztek. Sok ezren haltak meg sokféle betegségben és járványban. Több ezren nem is érkeztek meg a kijelölt lágerba, hanem útközben haltak meg. A strasshofi deportálás 2000-2500 magyar zsidó életébe került.74 A Szegedi Ügyvédi Kamarának 1941-ben 50 bejegyzett tagja volt városunkból, az áldozatok száma 13, valamennyien zsidók.75 A helyi zsidóság és családja révén ide köthetők embervesztesége a következő: a 859 fő deportált és munkaszolgálatos zsidó vallású magyar állampolgár közül 509-en haltak meg. A vásárhelyi zsidókat Bergen-Belsen, Buchenwald, Dachau, Mauthausen stb. táboraiban őrizték, rabszolgamunkára kényszerítették, de a legnagyobb temető Auschwitz-Birkenau volt, ahol elpusztult a vásárhelyi zsidóság színe-java. Az emberi történelem legsötétebb évtizedét élte meg ekkor a magyar zsidóság is. A háború utolsó áldozata a magyarországi zsidóság volt. Helyi viszonylatban is akadtak 73
Rácz Lajos: Egy sötét korszak: a deportálások. = VScMH 1982. máj. 30. 5. p. 74 Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában. Budapest, 2001. 251. p. 75 Lippai Pál: A Szegedi Ügyvédi Kamara áldozatai a II. világháborúban. Szeged, 2006. 20. p.
46
Oscar Schindlerek, Raul Wallenbergek, Giorgo Perlascák, a magyarok között is vásárhelyi zsidókat bújtatók és mentők. Gruber László főkántor-tanítót 1943. március 17-én munkaszolgálatra hívták be. 1944. november 20-án hadisáncmunkára a deutschkreutzi (németkeresztúri) körzetbe vezényelték, ahonnan sikerült megszöknie.76 Sopronban, a dominikánus rendházban kért menedéket. Páter Szabó Szádok nyitott ajtót, s a templom kriptájában bújtatta el. A páter takarót vitt le neki, kenyeret, meleg levest és egy szál misegyertyát, hogy ne kelljen vakoskodnia.77 A csornai szovjet hadikórházban ápolták, majd 1945. március 16-án térhetett vissza Hódmezővásárhelyre. 78 Páter Szabó Szádok soproni dominikánus szerzetes 1869. november 16-án született Vasváron, és 1956. március 6-án halt meg Sopronban. 1884ben lépett a domonkos rendbe, 1899-től 1906-ig, két cikluson át a rend Osztrák-Magyar Tartományának főnöke, 1910-től a rend római főiskolájának, az Angelicumnak rektora. 1928-tól a svájci Fribourg egyetemének domonkos irányítás alatt álló teológiai fakultásán tanár, 1931-től 1934-ig ismét tartományfőnök Bécsben. 1936-tól haláláig Sopronban működött.79 Yitzhak Kashti-Elbógen egykori vásárhelyi diák – 1945 után Izraelben élő professzor, akadémikus – nagysikerű művében, Longing for Mignon-ban állít emléket az őt, fivérét és édesanyját megmentő hőslelkű dr. Weitz Sala bécsi orvosnőnek és Mignon nevű bécsi ápolónőnek.80 Prof. dr. Gyulai József akadémikus gyermekkorában vesztette el 76
CSML HL A hmv-i Központi Állami Ált. Isk. iratai, 172/1945. F[elletár] B[éla]: Idill és vészkorszak. Vásárhelyi zsidók emlékeznek. = Reggeli Délvilág, 1994. ápr. 27.; Szigeti János: Zsidók Hódmezővásárhelyen. H.-Bp. 2004. 75. p. 78 Uaz., mint a 76. sz. jegyzet. 79 Uaz. mint a 77. sz. jegyzet. 80 Yitzhak Kashti: Longing for Mignon. Yad Vasem, Jeruzsálem, 2002.; Ism.: Szigeti János: Yitzhak Kashti: Vágyódás a Kedves után. = Új Élet 2002. június 1. 6 p. 77
47
édesapját, Goldmann Sándor banktisztviselőt, aki 1942. május 16-án kisegítő munkaszolgálatra vonult be Nagykőrösre. Onnan június 21-én kivezényelték az orosz frontra. 1943. január 15-én eltűnt Ternovojénál. 1944. június 16-án a félárva fiút a szegedi téglagyárba deportálták, ahonnan keresztény édesanyjának sikerült kihoznia. Gyulai József vallási nevelését Forró Ferenc SJ vásárhelyi jezsuita szerzetes vette kézbe, aki a tehetséges ifjú későbbi életében is meghatározó szerepet töltött be.81 Beretzk Pál (1885-1954) a Vészkorszakban polgármester-helyettesként látta el a polgármesteri teendőket. Beretzk mintegy alibiként hívott össze gettóértekezletet, hogy tessék-lássék módon foglalkoznak az üggyel, azonban valójában elszabotálták a gettó felállítását. A nyilas szellemű helyi újságírás ezért gyakran támadta Beretzk Pált.82 Almásy Tibor (1913-2005) 1945 elején a soproni katonai laktanya parancsnokaként 400 zsidó munkaszolgálatost és keresztény katonát védelme alá helyezett az általa megerősített őrséggel. A soproni nyilasok követelték a zsidók és a bujkáló katonák kiadatását, de Almásy Tibor, akkor főhadnagy, ezt megtagadta. A laktanyát fertőző „karanténné” nyilvánította, „flekktifusz veszély!” táblát helyezett el a laktanya bejáratánál. Ezzel a cselekedetével az ott tartózkodók, köztük a vásárhelyi munkaszolgálatosok és katonák életét mentette meg. 83 81
Hódmezővásárhely jeles tudósai. Vásárhelyi téka 13. Máyer Nyomda és Könyvkiadó. H.-Bp. 2000. 18-19. p.; Szigeti János: Gyulai József fizikus. = A Hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium és Szathmáry Kollégium Évkönyve 1997-2004. Hódmezővásárhely, 2005. 70-71.p. 82 Hódmezővásárhelyi életrajzi lexikon. Bába Kiadó, Szeged 2002. 25-26. p. 83 Lazarovits [Ernő]: Almásy Tibor dandártábornok. = Új Élet, 1999, szept. 15. 2. p.; Aki életében emléktáblát kapott… majd halálra ítélték. = Új Élet, 1997. aug. 1. 5. p. ; Almásy Tibor 90 éves. = Új Élet, 2003. máj. 15. 1. p.; Lebovits Imre: Almásy Tibor 1913-2005. = Új élet 2005. márc. 15. 2. p.; Vanderstein János: Munkaszolgálatosokat és katonaszökevényeket mentett. = Délvilág, 2005. febr. 17.
48
A Vészkorszak be nem hegedő, súlyos testi és lelki sebeket okozott. Csak nagyon kevesen térhettek vissza a Soából. Az egykor gazdag és virágzó hitközség kifosztva érte meg a második világháború befejezését. A Vészkorszakban vidéken 400 hitközség szűnt meg, 100 zsidó vallású magyar állampolgár közül minden nyolcadik maradt életben. 1944-ben a zsidó törvények és rendeletek hatására, a német megszállás és a deportálások során, a zsidó hitközségi székház és más közösségi ingatlan is gazdát cserélt, az eltulajdonításban, a hullarablásban a Nyilaskeresztes Párt járt az élen. A koncentrációs táborok felszabadítása után a vásárhelyi hitközség csak hosszú huza-vonával, töredékében kapta vissza közösségi tulajdonukat, amely az államosítások után a városé lett, és más funkciót kapott. Vidékre mintegy 37 ezer – 40 ezer zsidó vallású lakos tért vissza, ám az alijázások [kivándorlás] következtében tovább csökkent a hitsorsosok létszáma. Sok városban és településen, így Vásárhely vonzáskörzetében, Mártélyon, Mindszenten, Székkutason, szinte elnéptelenedtek a zsidó gyülekezetek. Mindszenten 1944-ben gettót állítottak fel, amelybe 111 zsidó vallású magyar állampolgárt szállítottak, majd deportálták őket is. Az eddigi kutatások alapján közülük 52-en szenvedtek mártíromságot. Az életben maradottakat elnyelte a nagyvilág, hiszen nem tértek vissza kirekesztésük és elhurcoltatásuk földjére. Vásárhelyen közvetlenül 1945 után az országos átlagnál valamivel szerencsésebb volt a helyzet.84 Egy 1945. évi névjegyzéken Hódmezővásárhely területén 359 zsidó szerepelt, akik a 24. életévüket betöltötték. A zsidó családok közül többen a bíróságok útján próbálták ingó és ingatlan értékeiket 84
Szigeti János: A hódmezővásárhelyi zsidó hitközség múltja és jelene. = A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2000. H. – Bp. 2001. 30. p.; Ságvári Ágnes: Tanulmányok a magyarországi holokauszt történetéből. Napvilág kiadó, Budapest, 2002. 81. p.; Szigeti János: Zsidó mártírjaira emlékezett Mindszent és Hódmezővásárhely. = Szeremlei Évkönyv, 1997. 101-106. p.
49
visszakapni, mindezt csekély eredménnyel. Lakásaikba idegenek költöztek, ha vissza is kapták, kifosztva találták. Az életben maradt vallási és világi vezetők szinte egyenként hívták a hitközségi tagokat a templomba a péntek esti imára. Az 1949. január 1-jei népszámlálás 134 ezer zsidót talált Magyarországon, a háború előtti létszám egyharmadát. A Joint – Zsidó Segélyező Egylet – Amerikából nemcsak segélycsomagokat osztott szét a családoknak, hanem támogatást nyújtott az iskolaotthon létrehozásában. Napközi otthonos jelleggel működött, az ellátáshoz és a tanuláshoz nyújtott segítséget.85 A zsidó elemi népiskola az 1946-1947-es tanévtől kezdve a Központi Állami Általános Iskolához, az anyaiskolához tartozott. Izraelita fiókiskolaként tagozódott be, a felekezeti jellegét megőrizhette.86 A visszaemlékezések szerint az alma mater és az iskolaotthon „Az oktatás, a felekezeti jellege és a vallási összetartozás erején túlmenően olyan kulturális, sport és emberi hangulatot tudott itt teremteni, ami az egész kollektívát oly módon összekovácsolta, hogy az iskolaváltást követően együtt maradt a diáksereg.”87 Rövidesen megalakult Mózes László vezetésével a zsidó ifjúsági szervezet. A Szeremlei utcai földszintes iskolaépület két tantermében tanító Havas Hajnalra és Grúber Lászlóra többek között így emlékezett vissza a hálás tanítvány, aki maga is kitűnő, tudós tanár lett: „A két kiváló pedagógus ma már csak tanítványainak emlékezetében él, bizonyítván, hogy a szellemnek is van megmaradási törvénye.” 88 Havas Hajnal az 1947/1948. tanévben a szegedi izraelita általános iskolában tanított. Ettől kezdve egy tanerős, 85
Szigeti János: A vásárhelyi izraelita népiskola a vallás, a tudomány és a kultúra szolgálatában. Bp. 2003. Klny. 55. p. 86 Uott. 87 Korom András: A holocaust a kisdiák szemével – Egyszer a zsidóiskolában… = Délvilág, 1997. jún. 19. 88 László József: Emlékezés egy régi iskolára. = Új Élet, 2000. aug. 1. 5. p.
50
ún. osztatlan oktatási intézménnyé vált. 1948. június 16-tól a felekezeti iskolák állami kezelésbe kerültek. Ezzel lezárult a zsidó elemi népiskola több mint 125 éve. A létszámadatok is a fokozatosan elnéptelenedő iskoláról vallanak:89
1945-1946. tanévben Osztály
összesen
fiú
leány
Ebből zsidó
I.
19
10
9
18
II.
5
2
3
5
III.
8
4
4
8
IV.
14
9
5
13
Összesen
46
25
21
44
89
CSML HL. A Hódmezővásárhelyi Központi Állami Általános Iskola iratai. 105/1946.; 11/1947.
51
1947-1948 tanévben
Tanulók száma Osztály
Összesen
Fiú Leány
6
4
2
III.
16
9
7
IV.
5
2
3
Összesen:
27
15
12
II.
1948. június 20-án a Hódmezővásárhelyi Izraelita Hitközség a deportálásban és a munkaszolgálatban elpusztult testvérei emlékének megörökítésére a templom előcsarnokában emléktáblát állított, amelyet dr. Frenkel Jenő szegedi főrabbi avatott fel.
52
Szigeti János: József Attila és a hódmezővásárhelyi zsidóság Dr. Makai Ödön (1889-1937) ügyvédnek, József Attila sógorának kiterjedt családi és baráti kapcsolata volt a zsidósággal. A kohaniták családjából származott, egyik közeli rokona volt Fischer Antal Énoch (1826-1896) makói főrabbi. Nagybátyja, Makai Emil (1870-1901) neves költő pedig az előbb említett neológ főtisztelendő hatodik gyermekeként született. 1923. június 17-én Makón József Attila is tisztelgett a fiatalon elhunyt költő emléke előtt.90 Makai Ödön számára a vásárhelyi ügyészi állás elérhető lett, a gyökerek, Makó és az ismerősök közelsége még inkább motiválták őt a választásban. Dr. Blantz Bélát (1896-1944), a Kereskedelmi Bank vezérigazgatóját, a Kereskedelmi Testület ügyvezető elnökét Makai Ödön már 1928. október 1. előtt is ismerte. Az említett pénzintézetet együtt vezették. A 132 258 kataszteri hold területen fekvő Hódmezővásárhelyen valamivel több mint 60 ezer lakos élt. 1935-1944. között a zsidó népesség száma 1151-1501 között mozgott.91 1735-től, a Károlyi grófok uradalmába és városunkba költözésétől fogva fokozatosan jelentkezett a zsidóság igénye a jogok elnyerésére és gyakorlására. A 18. század közepén az adásvételt, a kalmárkodást, a kereskedelmet feudális állapotok jellemezték, görögök, szerbek és zsidók foglalkoztak ezzel. A helyi lakosság a létfontosságú használati eszközöket maga állította elő, vagy közvetlenül a termelőtől 90
Makó története 1849-től 1920-ig. Szerk. Szabó Ferenc. Makó, 2002. 462. p. 91 Vásárhelyi Reggeli Újság, 1935. ápr. 28. 4. p.; Történeti Statisztikai Kötetek. Az 1941. évi népszámlálás. Bp., 1976.
53
szerezte be. Településünk már az Árpád-kortól kezdve piacos helynek számított. A terményekhez, felszerelésekhez, élelmiszerekhez, ruházatokhoz a helyi vásárokon is hozzá lehetett jutni. Az uradalom sokáig elővásárlási jogot gyakorolt. A beszerzést fokozatosan a zömében korlátozott jogállású zsidók bonyolították le. 1867. december 24-én a báró Eötvös József-féle, a zsidókat érintő emancipációs törvény lépett életbe, s ettől kezdve fölgyorsult a zsidóság tevékenysége a gazdaság, a tudomány és a kultúra művelésében. A körülményeket és a kor színvonalát meghaladó eredményeket tudtak felmutatni. A hitközség addigi történetének legszomorúbb időszakát, az első világháború veszteségeit, a két forradalom és Trianon okozta sebeit az 1920-as évek legvégére és az 1930-as évek első felére már többé-kevésbé kiheverte. Vásárhely legtöbb adót fizető polgárai (virilisták) között jó néhány zsidó kereskedőt, iparost, gazdálkodót, ügyvédet, orvost stb. találunk. 92 A 39 vásárhelyi ügyvéd közül 15-en zsidó vallásúak voltak. A város társadalmába tökéletesen betagozódott az akkori izraelita hitközösség. Nő-, leány- és kultúregyletet működtettek. Jótékonysági műsorestjei városszerte az érdeklődés homlokterében állottak. Talán nem lesz érdektelen felidézni az 1925. december 14-i hazafias és vallásos Chanuka ünnepélyt, amelyet a Korzó Moziban tartottak: Az ünnepélyt Büchler Gyula rabbi, a főgimnázium és polgári iskolák hitoktatója rendezte. A hálás publikum zsúfolásig megtöltötte a termet és egy igen szép est emlékével távozott. Büchler rabbi megnyitója után Spitzer Vilma imája volt az első szám, majd Porjesz Klára zeneakadémiai növendék magánszámot adott elő zongorán. A tehetséges kisleány bravúros játéka lelkes tapsra ragadtatta a közönséget, majd szebbnél szebb szavalatok következtek: Friedländer 92
Vásárhelyi Reggeli Újság, 1925. nov. 8. 3. p.
54
Anni, Klein Lajos, Büchler Dénes és Grün Andor. Az ünnepi imákat Wollner László és Szemző Miklós bátran mondták el. Ezután Büchler tisztelendő méltatta az ünnep jelentőségét hazafiasságtól átitatott magasröptű beszédében. Megható volt a nyolc bájos kisleány a nyolc gyertya szerepében: Gonda Margit, Müller Anni, Langfelder Zsuzsi, Mahler Margit, Schvartz Magda, Rosenfeld Lili, Fein Margit és Porjesz Klára. Singer István gyönyörűen előadott hegedűszólója Rubinstein Frida zongorakísérete mellett óriási tapsot kapott. Az est fénypontja Dániel Ferenc saját szerzeményű költeménye volt. A poétikus, mélyen átgondolt, gyönyörű formába öntött költemény szomorú korrajz. A chanukai misztérium színdarabban bájosan játszottak: Salgó Ella és Singer Ella, a két hős szerepében igen jók voltak Steiner József és Balassa György. László György Eredj, ha tudsz c. hazafias költeményét olyan művészettel szavalta, hogy egy rutinos színésznek is díszére vált volna. Pauker Dezső ügyesen konferált. Az ünnepélyt a Hiszekegy imával kezdték és a Himnusz eléneklésével ért véget.93 A Chanuka-est szereplői és résztvevői közül többel majd találkozhatunk a Stefánia Egyesület műsoros rendezvényein, a Makai-család farsangvasárnapján, József Attila 1932. december 14-i előadásán, amelyet a hitközség kultúrcsoportja rendezett.
93
Vásárhelyi Reggeli Újság, 1925. dec. 19. 2. p. Purjesz családnév első említése Szeremlei Sámuel: Hódmezővásárhely története V. köt. H. 1913. a 1110. oldalon: „Purjesz János makói születésű zs. házaló-kereskedő 1848. 65 é.” Purjesz családi név szerepel dr. Silberstein Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók. c. 1943-ban kiadott könyvében. Makó Imre – Katona Lajos: A második világháború és a fasizmus Hódmezővásárhelyi áldozatai c. H. 1991-es kiadású műben szó szerint ez olvasható: ”Porjesz Klára Andrássy u. 22. 1944. júniusában deportálták.”
55
Makainé József Eta emlékezte szerint dr. Székely István (1901-1944) ügyvéd József Attila legjobb vásárhelyi barátai közé tartozott. Az izraelita hitközség kultúrcsoportjának estélyén ő mutatta be a költőt a közönségnek.94 1933. december 22-i levelében kellemes és boldog karácsonyi ünnepeket kívántak József Attilának. Az ügyvéd felesége, Dér Márta (1909-1944) is aláírta a levelet. A költő 1934. szeptember 18-i, József Etának szóló levelében arra kérte nővérét, hogy készülő kötetének levonatát mutassa meg az ügyvédnek is.95 Makaiék Szentesi utcai lakásán tartott 1930. február 8i, farsang-vasárnapi mulatságról a helyi sajtó is beszámolt. 96 A humoros riport a Kínálgatót közölte. „A szöveg s a minden ételről-italról lebeszélő, mulatságos és szellemes verses étrend József Attila műve volt”.97 A borítóba fűzött két lapon A kosztosok emlékkönyvébe! című, Luca ángyi aláírású vers József Jolán szerzeménye.98 Az utóbbi verseményben szereplő nevek azonosításával bepillantást nyerhetünk a Makai-család baráti körébe. Valamennyien egyúttal vacsoravendégek is voltak. Zárójellel tüntettük fel a zsidó hitközségi tagokat, rövidítésben (zs.). A személyneveket a versszakok sorrendjében közöljük.
94
Erdei István: Valamit József Attiláról. = Kortársak József Attiláról. I. (1922-1937). Szerk.: Bokor László. Budapest, 1987. 262-265.p.; Hódmezővásárhelyi életrajzi lexikon. Szerk.: Kőszegfalvi Ferenc, Borus Gábor. Szeged, 2002. 209-210.p. A szócikket Szigeti János írta. 95 József Attila válogatott levelezése. Budapest, 1976. 96 Vásárhelyi Friss Újság, 1930. márc. 25.; Kortársak József Attiláról. I. (1922-1937). Szerk. Bokor László. Bp. 1987. 171-174. p. 97 Hét év József Attila közelében. Dokumentumok Bányai László hagyatékából. Budapest, 1995. 123. p. 98 József Attila összes versei. 2. 1928-1937. Közzéteszi: Stoll Béla. 518.p.
56
Bauer Flóra (zs.) Bauer Gyuláné Láng Blanka (1866-1944). Férje Bauer Gyula (1858-1925) (zs.) malomtulajdonos, hitközségi pénztáros. Az özvegy a közügyek lelkes előmozdítója, a Stefánia Szövetség elnöknője. Groák Flóra (zs.) Dr. Blantz Béláné édesanyja. Goldmann Móricz (zs.) ügyvéd Dániel Éva Dr. Dániel Jenő (1881-1944) ügyvéd (zs.) felesége, Gassenfeit Éva, aki a Bánságból származott. Nincs tudomásunk arról, hogy áttért volna a zsidó vallásra. Müller Marci (zs.) Az újvárosi, 1907-ben alapított „Arany Sas” patika gyógyszerésze,1876-ban született. Müller Mór. Czukor Ella (zs.) Czukor Lászlóné Keleti Ella. A Zsidó Nőegyletben tevékenykedett. Blancz Béla (zs.) Dr. Blantz Béla (1896-1944) banktisztviselő. Az iskolaszék elnöke. …Eliszke (zs.) Müller Mórné Goldblatt Elíz (1899-1944). Czukor László (zs.) Czukor László (1878-1944). A zsidó képviselőtestület tagja, valamint a Segélyező Bizottságban is tevékenykedett. Goldmann Erzse” (zs.) Goldmann Móriczné. Gádor Pali (zs.) Gádor Pál villanytelepi igazgató, zs. képviselőtestületi tag. 57
Groák Klári (zs.) Sándor Lenke (zs.)
Gádor Mariska (zs.) Müller Anny (zs.) Goldblatt Elíz. Etus Dániel (zs.)
Dr. Blantz Béláné, a Zs. Leányegylet elnöknője. Dr. Sándor Jenőné Lőbl Lenke kézimunka-kereskedő. Férje egyik alapítója a Kereskedelmi Bank R.T.-nek. Gádor Pálné Reich Mária. Müller Anna gyógyszerész, édesanyja A deportálásban halt meg. József Eta (1903-2004) Dr. Dániel Jenő (1881-1944) ügyvéd, a zs. Segélyező Bizottság helyettes elnöke.
Galyasi Miklós (1903-1974) költő zsidó családból származott. József Attilával való kapcsolata, barátsága 1930tól datálható. Dr. Fábián Dániellel, dr. Bányai Lászlóval, Vásárhelyi Pákozdy Ferenccel együtt megalakították a Bartha Miklós Társaság hódmezővásárhelyi baráti körét. Galyasi Kinizsi utcai legényszobáját „Műveröm”-nek keresztelték el, amelyben József Attila is megfordult.99 Vásárhelyi Pákozdy Ferenc (1904-1970) feljegyzése szerint 1921-ben ismerkedett meg József Attilával. 100 Egy 1967-ből fennmaradt jegyzete felidézte a műveröm
99
Szigeti János: József Attila Hódmezővásárhelyen. = Vásárhelyi Tanulmányok 8.k. Hódmezővásárhely, 1977. 115-133.p.; Szigeti János: Hódmezővásárhely irodalomtörténeti emlékei. (Vásárhelyi Téka 15.) Hódmezővásárhely, Budapest, 2003.; Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. József Attila élete és pályája. 1930-1937. Budapest, 1998. 359-366. p. 100 Csontos Sándor: Hetven éve született Pákozdy Ferenc. = Hajdu-Bihari Napló, 1974. okt.6.5.p.
58
hangulatát, a házigazda Galyasi Miklós és József Attila arcvonásait: Holnapután, Borbála napján lesz harminc éve, hogy mint annyiszor egy évtizeden át, együtt ültünk a műveremben és tettük a törvényt. Balló Margit nevezte el műveremnek, Kohán, a festőóriás felesége, a Galyasi Miklós legényszobáját, amely tele volt képpel, szoborral, könyvvel, szabadsággal, szerelemmel. Egy veremre való Mont Parnasse volt a szoba. A gazdája csempészte haza, a kufferjában, Párizsbul, ahová a nagybátyja, műértőműgyűjtő Héthársi nemes jóvoltábul, no meg a maga félkögyelmibül jutott, jó tíz évvel azelőtt, a menyasszonya halála után, nagy bánatában, de tán még a bánatnál is nagyobb örömmel. Nikita, mi csak így hívtuk az iskolatársai, remek fickó volt, egy kicsit egy Dumas-testőr meg egy garabonciás diák szerencsés körösztözése. Holott menyasszonyának a fotográfiája ott trónolt a remekművek kellős közepén. Nikita ugyanis mellesleg vagy főleg költő is volt. Villon, Baudelaire, Musset ittasa, de mindenekelőtt és fölött Adyé meg a nótafáké. A fin du siècle és a XXI. század külképviselete a vásárhelyi ugaron.”101 Reisinger Gyula, a zsidó vegyeskereskedő és pékmester, Galyasi Miklós édesapja, töviről hegyire a jánoshalmi Nemes Marcell műgyűjtő atyafiságába tartozott. Pákozdy Ferenc erre utalt.102
101
Pákozdy Ferenc: Az utolsó találkozás. Közreadta: Csontos Sándor. = Csongrád Megyei Hírlap, 1977. máj. 1. 10.p. 102 Dömötör János: Galyasi Miklós arc- és pályaképvázlata. = A Móra Ferenc Múzeum évkönyve. Irodalom- és művészettörténeti tanulmányok. Studia Historiae Literarum et Artium. 3. köt. Szeged, 2001. 95-101.p.; Péter László: Kívül a körtöltésen. Irodalmi Tanulmányok. Szeged, 2001. 328-336.p.
59
József Attila arcélét Pákozdy, a „magyar szó Tornyaija” így festette le: Középtermetű volt, alacsony középtermetű, csaknem fél fejjel alacsonyabb, mint én. Sovány, törékeny, szinte véznának tetsző, madárcsontú, csak a feje volt nagy, honfoglalóhoz illő tatár-kun busafeje. Haja dús, göndör, gesztenyebarna, homloka bozontos. Arcán, első pillantásra szögletes, szigorú, beesett, de csakhamar és mindörökre annál szebb, annál bűvölőbb arcán pillanatról pillanatra változott a hangulat csillaga, kendőzetlen ült a végtelentág, végtelenmély, tengersík lélek. Viharjaiban is daltisztán, földi-földöntúli összhangban. Ez a harmónia hullámzott, tartásában, járásában is, minden gesztusában, minden rezzenetében. Majesztász, Grácia. Különösen a beszédében, meggondolt, tökéletesen tagolt és mégis ösztönös, természetes mondataiban. Születésével hozhatta mindezt, de vigyázott is rá, mint a szemevilágára. Neki a szó volt a kenyere, a végvacsorája. Erős vára, utolsó menedéke, fegyvere, sírja. A szép szó. Abban lett újra meg újra egy a nyájával. Velünk, őseinkkel és utódainkkal. Vitázni szeretett. Ő volt bátor: ismeretlen érveket bölcs fejével bírni le. Játék volt az neki, azért vette olyan komolyan. Katonadolog minden komoly dolog, csak játszva lehet végezni vele. Vérében volt ez a tudomány, de az élete is erre tanította. A vértanúságra, a halálra. – veletek lettem volna egy magam… - visszhangzik valahonnan vallomása, majd meg az utolsó szava:
Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél. 60
Hát ezért szeretett volna mindig csak játszani. Csak szeretni szeretett volna jobban. Tiszta volt, mint a szív, amely csak szeretni tud igazán. Tisztább szívvel sose találkoztam…”103 Makai Ödön a város gazdasági, társadalmi és kulturális életébe rövid időn belül teljességgel beilleszkedett. Attila révén a város művész társadalmához került közel. Vén Emilnél (1902-1984) megrendelte felesége arcképét, amely 1933-ban el is készült. 104 Közgazdasági fejtegetései a helyi lapokban jelentek meg. A magánszférában a József nővérek mentalitása hagyott nyomot Makai ügyvédben, ha kellett bohémkodott, ha éppen a családi tűzhely melegét kellett hevíteni, erre is vállalkozott. Mindig késznek bizonyult Attilát családtagként kezelni. Az ügyvéd 1937. február 16-án, 48 éves korában halt meg. Óriási részvét mellett temették el a vásárhelyi Tuhutum utcai zsidó temetőben. Az egyik helyi újságban méltatták a közgazdasági és jogi élet jeles személyiségét: 1928-ban került Hódmezővásárhelyre, ahol a budapesti Belvárosi Takarékpénztár, mint anyaintézet megbízásából vezette Blantz Béla dr. igazgatóval egyetemben a Kereskedelmi Bank ügyeit. Halála veszteség nemcsak a legközvetlenebbül érintett pénzintézetre, hanem közgazdasági és társadalmi életünkre is. Makai dr. értékes közírói tevékenységet fejtett ki a helyi és a fővárosi sajtóban, azon kívül melegszívű pártolója volt az irodalomnak és művészetnek. Jelentős éldozatot hozott a fiatal művészek támogatásában. A hozzánk érkező, nálunk működni vagy letelepedni szándékozó tehetséges művésznövendékek mindig nyitott ajtót és támogatást találtak nála. Egyéniségére szerénysége mellett talán 103
Pákozdy Ferenc i.m.; József Attila költeménye: [Íme, hát megleltem hazámat…] 104 VRU. 1933. okt. 1.
61
legjellemzőbb: ő az a bankigazgatók közt, aki a szó teljes értelmében szegényen halt meg. Semmi vagyona nem maradt hátra, mindenét családjára és a művészetek pártolására, könyvekre áldozta. Makai Ödön dr. elhunytát testvérén, dr. Makai Ernőn kívül, aki a budapesti Belvárosi Takarékpénztár vezérigazgatója, felesége József Etelka, József Attilának, az ismert nevű költőnek nővére gyászolja három kisgyerekkel együtt.105
105
62
Népújság, 1937. febr. 18. 2.p.
Életutam támaszai és korszakai: A nagyszülők Anyai ág Nagyapám, Salgó Péter dédapja Springer József Bugyin községből költözött Vásárhelyre. Nagyapja Springel Salamon a Fácán utcában lakott, s 92 éves korában 1882-ben halt meg. Szülei Springer Ignátz, Klein Julianna, ők a Hódi Pál utcában laktak. Nagyapámék hárman voltak testvérek: Emilia (Grósz Sándorné), László debreceni törvényszéki bíró és Péter. Nagyapámék 1905-ben Salgó-ra változtatták családnevüket. Salgó Péter Szegeden végezte a felső kereskedelmi iskolát. Pályáját Győrben kezdte, ahol egy nagykereskedésnek lett az üzletvezetője. 1911-ben a Kinizsi utcában a Merkúr gépraktárt alapította. Ez a vásárhelyi üzlet az I. világháború alatt megszűnt. Unokatestvére, Friedmann Ignác neje volt. Friedmannt Vásárhelyen a Sas vendéglőseként ismerték. 1915-től a Weisz Márton és fia bornagykereskedő cég üzletvezetője, majd 1924 októberében önállósította magát, melyet később Friedmann Ignácnak adott át. 1945 után kocsmát nyitott. A „Topogó”-ban legidősebb leánya, Ilonka néni volt a pénztáros. Kapcsolatban álltak Bunszlau kecskeméti bornagykereskedővel. 1905-ben nősült. Három gyermeke született: Ilonka, Gabriella – édesanyám – és László. Nagymamámat Klein Juliannának hívták, nagyszüleim között szegről-végrül távoli rokonság volt. Apai ág A ma is Sutu-ként emlegetett, a Malom utcában a tarjáni olvasókörnek helyet adó épület az „olajsutu” szóból származik. Nagymamám családja a Niederläenderek olajmalmot működtettek. Dédnagyapám, Niederläender 63
Sámuel szatócs volt, boltját a Malom utcai családi házban működtette. Ez a család a jelenleg a Tarján városrész Malom utcájában lakó, élő Szigeti János apai ági felmenői, ugyanis édesapám édesanyját Niederläender Blankának hívták. Édesapám szülei közül az apai ág, a Schweiger-ek Magyarpécskából költöztek Hódmezővásárhelyre. A deportálás után már csak anyai részről éltek nagyszülők. Nagyapám, Salgó Péter 1945 után nehéz anyagi körülmények közé került, nagymamámnak és velük egy háztartásban élő legidősebb leányuknak, Ilonka néninek nem volt munkahelye. Nagyapám a deportálásból hazajövet betegeskedett, majd a bornagykereskedő ipart gyakorolhatta, ezen túl általános kereskedelmi ügynökségre is kapott iparigazolványt. Üzleti tőkéjét az infláció felmorzsolta. 1948. augusztus 23-án engedélyt kért bor, valamint égetett és édesített szeszesitalok közvetítésére szóló ügynöki iparjogosítvány kiállítására. A Szántó Kovács János u. 1. szám alatti „Topogó” elnevezésű üzlethelyiséget 1948. december 29-én utalták ki az ekkor 67 éves nagyapámnak. Borkereskedése, kocsmája, un. „korcsma ipara” 1951. február 24-ig működött. A Topogó egyébként 1949. január 11-től fogadta a szomjas vendégeit.
64
Édesapámról Szigeti /1958-ig Schweiger/ Jenő /Magyar Pécska 1899. augusztus 1. – Hódmezővásárhely, 1976. április 4./ Szülei legkorábban piaci árusok voltak. Két középiskola elvégzése után a textilszakmában kereskedőtanoncnak tanult. Még nem töltötte be a 18. életévét, amikor katona lett, az első világháborúban az olasz frontra került. A háború befejezése után is behívták katonának, 1922ben szerelt le. Ezután a gabonaszakmához került, majd önállósította magát. 1929-től gabona, liszt, termény és vegyes kereskedést nyitott a Rárósi út 13. és a Szerencse u. 2. szám alatt. Öt alkalmazottat foglalkoztatott. 1934. augusztus 5-én házasságot kötött Salgó Gabriellával. 1939. május 5-én benzin motorkerékpárra sikeres gépjárművezetői vizsgát tett. 1939-től nyilvántartották mint „zsidónak tekintendő személyt”. A zsidótörvények végrehajtása során bezárták az üzletét, az árukészletét és üzletének berendezési tárgyait 1944. május 30-i hatállyal zár alá vették. 1940-1944 között Derenóka fürdőre, Alsószlatina (Kárpátok) környékére, Újvidékre, Abonyba munkaszolgálatra vonultatták be. A második világháború után 1946-1948 között szövetkezeti bizományosként, majd raktárvezetőként (1949-ig) alkalmazzák. Ezt követően Budapesten egy háztartási boltban segéd. Ekkor nagymamám testvérénél, Rákos Sándorné Klein Ilonánál lakik a XIII. Kilián Gy. u. 98. szám alatt. 1950-től 1965-ig zömében a Csongrád megyei Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalatnál árudavezető. 1954-ben szakmai minimum, 1956-ban árudavezetői tanfolyamot végzett. Szabadidejében legszívesebben ultizott, nem is akárhogyan, lejárt a strandfürdőbe, valamint sokat olvasott. Szerényen öltözködött, jól érezte magát kártyapartnerei társaságában, engem legszívesebben 65
„Japcának” becézett. Soha nem emelt kezet rám, türelme határtalan volt, szinte szó nélkül viselte el a könyvekkel kapcsolatos rigolyáimat. Édes Apám! Halott poraidban is áldjon meg az Isten!
66
Édesanyámról Szigeti Jenőné született Salgó Gabriella (Hódmezővásárhely, 1910. július 27 – Hódmezővásárhely, 1982. július 15.) Héber neve: Eszter bat peszach. Polgári iskolai tanulmányait 1926. június 29-én fejezte be. A 20-as években szépségével és kecses táncával tűnt ki, az Anna-bál szépségkirálynőjének is megválasztották. Zongorázni tanult, akárcsak nővére. Hárman voltak testvérek: Ilona és öccse László. Gép- és gyorsíró iskolát végezte el, korán munkába állt. 1929. január 1-től 1938. június 30-ig a Városházán a közigazgatási irodában gép- és gyorsíróként dolgozott. Az első zsidótörvény életbe léptekor az akkori polgármester azonnali hatállyal elbocsátotta. 1944. június 16-tól fiával, nővérével és szüleivel együtt Strasshofba deportálták. 1945. május 9-én Theresienstadtban kapták vissza szabadságukat. A vészkorszak temérdek szenvedést zúdított a családra. 1945-től ismét dolgozhatott a központi irodában a város szolgálatában. 1969ben a Városi Erzsébet Kórház gazdaságvezető-helyettesi munkaköréből, 40 és félévi szolgálat után vonult nyugdíjba. Államháztartási könyvelői vizsgát 1955. december 20. napján tette le. A nőmozgalomban tevékenykedett. Kézimunkatanfolyamokat szerveztek, a fóti gyermekváros javára gyűjtöttek, tapasztalat-cseréken vettek részt. Sokirányú munkájukat dolgozta föl a Sorsfordítók. A demokratikus nőmozgalom Csongrád megyében 1944-1970. kötet (Szeged, 1986). Gyerekkori barátaim váltig emlegetik, hogy nálunk ettek először libazsíros- és májas kenyeret, unokaöcséim a kötelező habosbüszke uzsonnára, kínálásra emlékeznek. Csodálatos édesanyaként, sehol máshol fel nem lelhető nőként él emlékezetemben. Példás pályafutásod, nemes lelked, jóságod áldás kísérje. Ma is ő vigyáz rám a mennyországból. 67
Kelemen Károly: Bánat, mosolygás, szerelem és egy – írógép (Részlet) Komor városháza kicsi szobájában, Rozzant, vén írógép búsulgat magában. Pókhálós, festetlen, szomorú nagy falak Körülötte, mint védbástya állanak. – ... Valamikor, haj, nem is olyan régen, Boldog volt, ki pár sort írhatott a gépen. Gyönyörű betűit sokan megcsodálták, S éjjelre lakattal gondosan bezárták. – Ma nem néz rá senki, árván, elhagyottan, Húzódik szerényen össze egy sarokban. Vastag portömegek élősködnek rajta, /Rajta, ki valódi angliai fajta!/ ... Ámde egy zimankós, bűs napján a télnek, Kiderült a napja a vén írógépnek. Üzembe helyezték, s bájos új gazdája, Bogárszemű lányka /pici piros szája!/ 68
Angyali szép volt a kis gépírólány, Bomlott is utána fucsúr, jóegynéhány! Nem csoda, hogy gépünk rögtön lángralobbant, S ha Ellus hozzáért, „váltója” megdobbant. – ... Úgy szerette volna egyszer elmesélni A kislánynak szerelmét /de nem tudott beszélni/ Így csak „Sz” betűje kopogott mélyebben, S csengettyűje szólott az eddiginél szebben. ... Édesanyám 1929. január 1-én került a városházára, kisegítő munkaerőnek alkalmazták a központi irodában. Munkahelyéről járt be a gép- és gyorsíró iskolába, délelőtt dolgozott, délután tanult. Ekkor még nem volt férjnél, és mivel feltűnően szép és kedves leánynak ismerték, sokan pályáztak, hogy meghódítsák szívét. Kelemen Károly a helyi újságíró társadalom jól ismert alakja a költemény datálása szerint 1930. szeptember 22-ével édesanyámnak dedikálta a 24 strófából álló opusát. Egyúttal Rajs Hásónó, zsidó újév alkalmából boldogságot kívánt a vers címzettjének. A szerző írásaival zömmel a helyi lapokban találkozhattunk. Szerkesztette és cikkei a Hetivásárban, a Délvidéki Sportban, a Karikásban, a Vásárhelyi Életben jelentek meg; két önálló kötete ismeretes: riportregénye, a Budapest kívül és belül (1935), valamint a Hangulat Karcolatok (1940). Az utolsó híradás róla: 1944. június 16-án deportálták, tudomásunk szerint nem élte túl a Soát. 69
Nagynéném, Salgó Ilona (1908-1973) Édesanyám nővére, Ilonka néni korán kitűnt zenei tehetségével. A hódmezővásárhelyi állami polgári leányiskola elvégzése után szülei beíratták a szegedi Városi Zenedébe, majd a budapesti zenekonzervatóriumban végzett két évet. Megbetegedett, az operáció következtében elvesztette fél tüdejét, s nem tudta befejezni tanulmányait. Virtuózus zongorajátékával elbűvölte a hallgatóságot. Legnagyobb sikerét a szegedi Tisza Szállóban rendezett hangversenyén aratta, a korabeli kritika is megdicsérte a sajtóban. Ilonka néni a deportálás alatt „második” anyaként terjesztette ki védőszárnyait irányomban, védte-óvta minden lépésemet. Egész életében nagyszüleimmel élt, még akkor is, amikor férjhez ment Weisz Mihályhoz (1903-1984). Nagyon szeretett engem, zokszó, panasz soha el nem hagyta ajkát, áldott, kedves lélek volt, megbékélt a sorssal. Tiszta lelkéhez tartozott a Zrínyi utcai házban a hófehér hálószoba. Házasságkötésük Miska bácsival 1948. január 25-én történt. Nagyon vallásos férje még a Soa idején elvesztette családját, így neki ez második házassága volt. Az utolsó tíz évben rajongásig szeretett feleségét így becézte: „Olenka”. Amíg nagyszüleim „Topogó” vendéglője működött, ellátta a pénztárosi feladatokat. Később a Kiskereskedelmi Vállalat boltjaiban dolgozott, a Klopfer-féle ruházati boltban az Andrássy utcán, később a Szőlő és Lázár utca sarkán lévő élelmiszer boltban, szintén pénztárosként. A vállalati mulatságokon az akkori korban divatos talpalávalókat játszotta a zongorán. Előfordult, hogy a sebtében összeállt alkalmi zenészekkel hihetetlen jó hangulatot tudott varázsolni. Gyermeke nem született. Amilyen szelíd életet élt, oly halkan távozott el a földi létből, a mennyei béke örök csendje fogadta be kedves lényét. 70
Nagybátyám, dr. Salgó László (Zeev ben Ephraim) (Hódmezővásárhely, 1914.. május 10 – Hódmezővásárhely, 1988. november 25.) Szülei: Salgó Péter („Jappa”), Klein Julianna („Bibikém”), akik 1905. október 19-én kötöttek házasságot. A zsidó elemi népiskola befejezése után 1924-25. tanévben kezdte meg tanulmányait a hódmezővásárhelyi ref. gimnáziumban. A nyolcosztályos gimnáziumban előbb osztályfőnöke Tölcséry István (1868-1951), majd dr. Futó Jenő (1886-1935) lett. Utóbbi példás szigoráról volt híres, magyart és németet tanított nagybátyáméknak. Gyorsírásra dr. Darabos István (1899-1964) oktatta. Felekezeti hitoktatója dr. Weisz Pál (1908-1998) főrabbi, akitől egy dedikált imakönyvet kapott, amelyet családja ma is ereklyeként őriz. Laci bácsi sportos alkatára és fegyelmezett magatartására figyelt föl neves testneveléstanára, Banga Sámuel (18811972). Különösen kitűnt az atlétika több ágában. Gimnazista korától barátkozott osztálytársai közül dr. Körtvélyessy Lászlóval (1916-2002), Vörös Andrással, Müller Istvánnal. 1934-ben tette le az érettségi vizsgát. Mivel szülei csak nagy anyagi áldozattal tudták tanulmányait fedezni, hiszen két nővérét is eltartották, gondolni sem lehetett egyetemi továbbtanulására, később pedig közbeszóltak a zsidótörvények és a második nagy világégés. Cipészmunkásnak tanult, helyi és szegedi üzemekben dolgozott. 1940-1944 között munkaszolgálatos, 1944 végén büntető munkásszázadból sikerült megszöknie. Érthetően, a baloldali munkásmozgalmakkal korán eljegyezte magát. 1945 után zömében a közigazgatásban dolgozott, Karácsonyi Ferenc főispáni működése (1945-1950) alatt főispáni titkár, majd Oláh Mihály (1899-1981), a város első tanácselnöke (1950-1954) 71
mellett a tanács végrehajtó bizottságának titkára. 1949. augusztus 20-án kötött házasságot Masa Erzsébettel (19251964), városházi tisztviselővel, akitől két gyermeke, László (1951) és Tamás (1955) született. Máig őrzöm azokat a könyveket, amelyeket tőlük kaptam, Erzsike csodálatos szép ajánlásával. Máig emlékezetes az a dunántúli személyautóval történő utazásunk, amikor a tartalékos tiszti továbbképzésen résztvevő Laci bácsit Erzsikével és édesanyámmal együtt felkerestük. A város és Csongrád megye közéletében is fontos megbízatást teljesített: dolgozott a pártapparátusban, a Magyar-Szovjet Baráti Társaságban. 1957-ben a városi tanács VB-titkára lett, majd a Csongrád megyei Vendéglátó Vállalat igazgatóhelyettesi tisztségébe került, és innen ment nyugdíjba. A VB-titkárság mellett gyermekkori álma vált valóra, 1967ben doktorátust szerzett a Szegedi Tudományegyetem Államés Jogtudományi Karán. Második, Bálint Máriával kötött házasságából született legkisebb fia, Péter (1975). Rendkívül szilárd jellemű, egyenes tartású férfi volt nagybátyám. Humánus életszemléletéből következően az 1956-os forradalom után a barikád mindkét oldalán állókon segített: egyik „ellenforradalmár billoggal” ellátott osztálytársamat el tudta helyezni a FÜSZÉRT-nél, a kegyelet és tisztelet hangján emlékezett meg könyvében nagybátyámról. Engemet rajongásig szeretett, már négyéves koromban ott ültem az egykori népkerti Munkáspályán az ölében. Ismerve még a deportálásból megmaradt iszonyomat a katonaságtól, neki köszönhetően véglegesen elodázódott a behívásom. Félárván maradt gyermekeit felnevelte, s amikor már nagymamám fekvőbeteg volt, főzött, példásan látta el a háztartás gondjait. Manapság is emlegetjük, fiaival együtt, hogy nagyszerű sóletet tudott készíteni. Gimnazista koromban kedvet kaptam a horgászásra, s úgy belemerültem, hogy bizony jó pár napig feléje sem néztem az iskolának. Kétségbeesett édesanyám Laci bácsit, öccsét invitálta nebulói félresiklásom rendbetételére és az iskolai mulasztásom fedezésére. Küldetését maradéktalanul 72
teljesítette, anélkül, hogy kezet emelt volna rám, holott édesanyám minden nevelői ráhatásra feljogosította. Támogatását, gondoskodását egész életében tudhattam. Első és egyetlen állásomat neki köszönhettem, mint újdonsült csapatvezető köszönthettem őt 1960. november 7-én ünnepélyes, zászlóavató rendezvényünkön, mint aki hivatalosan, VB-titkárként tisztelte meg jelenlétével iskolánkat.
73
Unokatestvérem, Dr. Salgó László Rendőr vezérőrnagy, országos rendőrfőkapitány (2002-2004), az állam- és jogtudományok kandidátusa, egyetemi docens, EUROPOL igazgatóhelyettese (2005-től) Hódmezővásárhely, 1951. október 13. Szülei: dr. Salgó László, Masa Erzsébet. Iskolái: Ságvári, majd Petőfi Sándor Általános Iskola (1958-1966); Bethlen Gábor Gimnázium (1966-1970. érettségi kitűnő eredménnyel); BM Tartalékos Tisztképző Iskola (1970-72); BM Rendőrtiszti Főiskola (197274, 1977-79); JATE Állam- és Jogtudományi Kar (1981-86), jogi doktor 1987. febr.); University of Amsterdam (1990. márc.-1991. jan.); Koppenhágai Egyetem (1993); Illionisi Egyetem, Chicago, USA (1994-95). Jogi szakvizsgát ügyészi szakon 1993-ban végezte. Tudományos fokozat: az állam- és jogtudományok kandidátusa (1993). Munkahelyei: 19721977. BM. Rendőrség; 1977-1997. Csongrád Megyei Rendőrfőkapitányság, rendőrkapitány Makón (1989), megyei főkapitány (1989-1997); 1997-2001. Hágai Nagykövetség; Tolna Megyei Rendőrfőkapitányság, megyei rendőrfőkapitány (2001-2002); ORFK, országos rendőrfőkapitány 2002. június 3-tól 2005-ig. Felesége közgazdász, két leánya és egy fia van. Angolul és olaszul beszél anyanyelvén kívül. Kutatási területei: Kriminológia> a biztonság és tényezői, piaci jellemzői a demokráciában, a rendőrség mint szervezet válasza a bűnözés kihívásaira, a rendőrség kultúra és attitűd változásai, minőségfejlesztés, teljesítmény-értékelés, kommunikációs szemléletváltás. Főbb művei: Az új típusú biztonság. A magyar és egyes európai rendőrségek összehasonlításának alapkérdései. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1994.; The Changing Face and Image of the Hungarian Police in 74
Transition. = Kriminalistisk Árbog 1996. 129-137.; Közel 60 tudományos munkája, tanulmánya, cikke jelent meg. Sakkozói pályafutása: Sakkozni nagyapja, Salgó Péter és unokatestvére Szigeti János tanította meg. A versenyszerű sakkozással már általános iskolás korában megismerkedett, szép sikereket ért el a városi és megyei ifjúsági egyéni sakkbajnokságokban. 1978-82. között indult a magyar levelezési bajnokság mesterjelölti szintjének megfelelő csoportjában. Középiskolás korában kitűnő magyartanára, Láng István, maga is sakkversenyző, biztatására látogatta a HÓDIKÖT SE versenytermét. 1982-ben igazolt le az újjáalakult HÓDIKÖT SE-be. Eredményesen szerepelt Csongrád megye férfi I. osztályú sakkcsapat-bajnokságában. Később már csak szimultán-versenyeken ült sakkasztalokhoz. Emlékezetes 1996. január 8-i szimultán partija Portisch Lajossal (modern védelem). Körültekintően, nyugodtan játszott, a pozíciós megoldásokat és a végjátékokat kedvelte. Nagy elfoglaltsága, tudományos munkássága meggátolta további sakk pályafutását, azonban mind a mai napig tájékozódik a hazai és nemzetközi sakkeseményekről; sakk szponzori tevékenységet is vállalt. Róla: Rendőrségi Évkönyv 1996. 144-147.; Hódmezővásárhely jeles tudósai. Hódmezővásárhely, Budapest, 2000. 240. p.; Szegedi ki kicsoda? 1998-99. 192. p.; Rendőrség 2002.; Tolnai Népújság Kalendárium 2003. 133134. p.; CASH-Flow 2003. máj. 48-51.; 168 óra 2003. júl. 3. 8-9.; Arcképek 2002. Portrék a Vasárnap Reggel lapból. Axel Springer Magyarország Kft. Budapest, 2003. 75-78.; Politie Korpskrant special. 2003. jún. 8. p. Hobbi: A sakk sportágon kívül a teniszt és a lábteniszt kedveli és műveli. Hágában a konditeremben a súlyemeléssel is megpróbálkozott. A vízi sportok közül az úszást kedveli. Másik hobbija a tanítás. A Debreceni Egyetemen büntetőjogot oktatott. Diákkorában zongorázni tanult, szereti a 75
klasszikusokat, az operákat (különösen Andrew Lloyd Webber-tet). Szeret színházba járni.
76
Dr. Salgó László: Diplomáciai tárgyalás Budapest-Hága, 1997. aug.-okt. No, Ez is megesett, Hogy egy vidéki legény beesett Egy diplomáciai tárgyalásra – -
melyen először a felek állva,
-
Majd később egymásra várva
-
Végül mégiscsak rátértek a tárgyra
-
- s mint mondták -,
-
Már ma
-
Törekednek a megállapodásra.
Ő Ült ott csendben, Melyen a magas Felek elbeszéltek rendben Egymás mellett, Mely helyett Mehetett volna egyet Horgászni, Vagy akár fára mászni, Melyre 77
Ránézve e negyvenhét éves kopasz fejre Eleddig rég nem gondolt. Nem gondolt már régen. Sajnos, Így keletkezett e baj most, Hogy míg A Felek monoton daráltak, Lelkében csak megmászandó fák álltak, S ránézett térdére, Melyen A nadrág feszült vasalva élére. S folytatódott álma: Látta magát a fára mászva, S térde, Melyet karcolt a fa kérge, Fel volt sértve Vérre. Így ért a fa legtetejére. Hogy mi történt ott, Lehet, Sohasem tudja meg, 78
Mert a csönd megzavarta álmát. Ott ültek a Felek, s véleményét várták, Csak nem tudta, Mire Kellene hitelesen felelnie. A csönd Épp csak cseppet várt rá. Nem volt kellemetlen, Csak átfutott álmán. De vitte magával Felkarcolt térdét, A fa tetejét, S mindent Mi érték. Nem várta már a tárgyalás végét. S nem kérte senkitől, Hogy őt Megértsék. Fogta a pillanat. A fa A sebes térd A csönd, a tárgyalás, a gyermekkor 79
S a sok Miért? Főleg a sok miért! Mert E csönd és e tárgyalás alatt Döbbent rá hirtelen Az Idő Mint halad. S az ő negyvenhét éve Ér e annyit Mint egykoron felkarcolt térde. És Amíg merengett a válaszra várva, Mozdultak a felek A tárgyalást zárva. Zárva a tárgyalást Nem hagyott mást hátra Elnapolta álmát Egy új tárgyalásra.
80
Dr. Salgó László r. vezérőrnagy, rendőrségi főtanácsos, állam- és jogtudományok kandidátusa, címzetes főiskolai tanár, országos rendőrfőkapitány Dr. Salgó László levele Dr. Lázár János úrnak Hódmezővásárhely polgármestere Országgyűlési képviselő, a Szeremlei Társaság tagja Tisztelt Polgármester Úr! Kedves János! Ha az ember közmegbízatással járó magas beosztást tölt be, a közhiedelemmel ellentétben gyakorta a legkevésbé ura saját napirendjének. erről természetesen Te is tudnál órákat beszélni… Sajnálattal tájékoztatlak, hogy nem tudok részt venni Szigeti János „Hódmezővásárhely Irodalomtörténeti Emlékei” című könyvének
bemutatóján,
ugyanakkor
köszönöm
meghívásotokat. Sajnálom, hogy távol maradok vásárhelyiként, a városhoz ezer szállal kötődőként, az irodalmat kedvelőként és nem utolsó sorban a közeli rokoni szálak kapcsán is, amelyek Szigeti Jánoshoz kötnek.
81
Mi emberek gyarlóak vagyunk. Többnyire nem vesszük észre a velünk rohanó történelem kapcsán azokat az értékeket, amelyek túlmutatnak mindennapjainkon. Így vagyunk az emberekkel is. Szigeti János 64 évesen több, mint egy vásárhelyi közülünk, noha biciklijével ősszel, télen, nyáron fején viselt kalapjával, szürke
télikabátjában,
szerény,
tartózkodó
mosolyával,
választékos stílusával olyan, mint bármelyikünk: törékeny, halandó, érzékeny és VÁSÁRHELYI. Természetesen én elfogult vagyok vele szemben, de hál’ Istennek vagyunk vásárhelyiek még jónéhányan ilyenek. Tisztelem
a
tudását,
csodálom
az
optimizmusát
és
motivációját, támogatom a lelkét, ha elkeseredik, vagy ellankad és rokonként hiányzik nekem a mindennapjaimban. Miként hiányzik Vásárhely, a barátok, az élő rokonaim és a halottaim. Nem tudok jelen lenni ezen a könyvbemutatón, testben nem. Lélekben
azonban
ott
vagyok,
nem
országos
rendőrfőkapitányként, nem egyetemi oktatóként, nem ismert közéleti személyiségként, hanem a hátsó sorokban a nyakát nyújtogató vásárhelyiként, rokonként.
82
Köszönöm hogy Polgármester
Úr
elvállalta
a könyv
bemutatóját, köszönöm Dr. Erdélyi Miklós barátomnak, hogy helyettem is beszélget Szigeti Jánossal. És köszönöm mindenkinek, aki eljött ide, mert tudom, Szigeti Jánosnak milyen fontos mindez, és azt is tudom nekünk vásárhelyieknek milyen fontos Szigeti János. Kérem Polgármester urat, ha lehetősége van rá ezt a levelet nyílt levélként tekintse és ismertesse. Budapest, 2003. október 22. Tisztelettel:
Dr. Salgó László r. vezérőrnagy
83
Salgó László: Gondolatok a Vásárhelyi Könyvtárról Néhány napja értem csak haza onnan, ahol jelenleg élek – utóbbi Hollandiát jelenti, itt dolgozom ugyanis, előbbi pedig természetesen Hódmezővásárhelyt (ami nekem, és a többi őshonosnak már mindig csak Vásárhely marad…) -, amikor kézhez kaptam e felkérést, amely a Könyvtárhoz fűződő emlékeimet kérte tőlem papírra vetendő. Szabadságom idején első utam mindig a nekem kedves és meghatározó családhoz vezet. A holtakhoz – sajnos, ők vannak döntő többségben, szüleimnek, nagyszüleimnek és a negyvenötven év előtti népes rokonságnak szól a csendes főhajtásom hantjaik előtt -, és az élőkhöz, akikhez ezer szállal, eltéphetetlenül kötődöm, bárhova vessen is sorsom, s akik ezer szállal kötődnek a városhoz ma is, elszakíthatatlanul. Testvéreimről, Tamásról és Péterről van szó, nomeg egyetlen élő unokatestvéremről, Szigeti (Schweiger) Jánosról (nekem csak Jancsi marad, amíg élek), aki Vásárhely lábon járó helytörténeti lexikonja, nemzedékek történelemtanára és sakk pedagógusa. Amikor néhány nappal ezelőtt bekopogtam a Malom utca 6 szám alatti sokat látott családi házba, amely valaha oly’ népes és mozgalmas volt az egymást látogató rokonok, barátok és ismerősök pezsgésétől – hiszen nagynéném, Jancsi édesanyja, Elluska néni a vásárhelyi nőmozgalomban betöltött szerepe miatt is kivételesen népszerű volt az ötvenes-hatvanas években városszerte -, unokatestvéremet ott találtam ahol szoktam: az asztalánál, rendszerezett papírok között, feldobottan, mint mindig, ha az alkotó tevékenységéről beszélhetett. Lelkesen újságolta szinte a köszönésemet meg sem várva, hogy éppen befejezett egy tanulmányt. Új dolgozata – ki tudja, hányadik már, talán hány századik, ha összevesszük 84
érdeklődési körének széles skáláját, József Attilától a helytörténeti kutatásokon át Bizáncig, de biztosan figyelmeztet majd, mit hagytam ki… - érdekes módon egy kevésbé ismert Jókai Mór regényről szól, és már nyújtotta is a vaskos kéziratot, hogy olvassam el. Tagadhatatlan, meglepődtem, hiszen Jókai sohasem tartozott kedvenc írói közé, és kérdően vontam fel a szemöldököm. S már folytatta is, nyújtván felém a kézirata mellett a több mint 60 évvel ezelőtt kiadott Jókai kötetet, jellegzetesen sötétbarna keménypapír mintás kötésben, olyanban, amelyeket ma már csak könyvtárakban lehet találni, forgatni. „Ez a könyv – magyarázta szinte egy szuszra – félelmetesen jó, olyan, mint egy modern krimi. Dalmáciában játszódik, és ezen a nyáron végiglátogattam minden helyszínt, a Frangepani vártól a még fellelhető könyvbéli történésekig. Olvastad már, Lacika?” / Az egyetlen ember ő, aki még a szüleim által használt néven szólít ma is, noha lassan átcsoszogok én is már az ötvenhatodikba, és az elmúlt egynegyed évszázadban sokan szólítottak sokféleképpen, de így csak ő…/ „Nem, nem olvastam az „Egy játékos aki nyer” című könyvét Jókainak, noha emlékszel talán, a könyvtár a második otthonom volt szinte évekig. Itthon leszek vagy két hétig, addig kiolvasom a könyvet is, meg a dolgozatodat is. Ideadod?” Nem tétovázott, úgy felelt: „Sajnos, nem tehetem, könyvtári a könyv, s a kölcsönzési idő éppen lejár, vissza kell vinnem.” Sokáig győzködtem, hogy még emlékszem lelkes könyvtárba járóként arra, amit hosszabbításnak neveznek, mire ráállt: legyen, vigyem a kötetet, majd meghosszabbítja, de visszahozzam ám időben, mert könyv dolgában a könyvtárosok nem ismernek tréfát. Késő estére kellvén fogtam újra a kezembe a kötetet. Simogattam a borítóját, belelapoztam. Ismerkedtünk egymással, a korosodó legény – én - , és a sárguló lapok, amelyeket ujjak százai lapoztak az évek során, haladván 85
beljebb és beljebb a „Nagy Mesemondó” szövevényes, letehetetlen történeteibe. Nem kezdtem el az olvasást, csak szorítottam a könyvet és lehunytam a szememet. Peregni kezdett a film, láttam a képeket. Óvodásként, még a betűket sem ismerve Édesanyám hozta a Könyvtárból a diafilmeket – hol volt akkor még televízió, Internet, hol volt a rohanó modern világ. A mi világunkat estenként a sparhelt (a fiatalabbak kedvéért tűzhely) rostélyán kiszüremlő fény, a diafilmek és a konyhapadlón egy pokrócon kucorgó kis család jelentette. Később, de még mindig óvodásként együtt mehettem a Könyvtárba Édesanyámmal – ritkán, s ez ünnepnap volt számomra, Édesapám is elkísért bennünket, és megosztottuk a diafilmválogatás varázsát: ő választott kettőt, én pedig egyet, közben azt tudakoltuk, mikor jönnek új diafilmek, hiszen alig vártuk, hogy kölcsönözhessünk. Édesanyám mondta: „Szent hely ez kisfiam, a tudás helye. Ha nagyobb leszel, majd te is beiratkozhatsz, könyveket kölcsönözhetsz!” S igaza lett Édesanyámnak, mint majdnem mindig. Hamar eljött az idő, amikor már saját jogon járhattam a Könyvtárba. A Zrínyi utcától bizony volt ez vagy két kilométer – nagy távolság volt ez egy kisfiúnak -, de ha a Könyvtárba mehettem, nem számított a távolság. Egyszerre öt kötetet lehetett kölcsönözni, s a kölcsönzési idő három hét volt akkoron. Mondhatom, csak a legritkább esetekben tartott ki az öt kötet három hétig, és sohasem késtem a visszavitellel. Olvastam mindig, mindenkor, nagyanyám előfordult, hogy nyakon sederített és úgy zavart ki hógolyózni, mert mindenki kint játszott a család gyerekei közül, csak én nem. De olvastam a tanórákon is, a felső tagozatban rendszeresen. Számos beírás és elvett, majd a tanároktól nehezen visszakunyerált könyv miatt volt lelkiismeret furdalásom, s az érvek közül mindig az bizonyult döntőnek a tanárok felé, hogy a könyvtári könyvet pedig vissza kell vinni. 86
Mindezek átfutottak rajtam, amikor kinyitottam a szememet. Mi maradt meg mindebből? Szüleim régen nem élnek már, 36 éve csak látogató vagyok Vásárhelyen, olyan látogató, aki mindig hazatér, bárhova is vetette a világ. Jön, ha hívja a Város, de akkor is, ha nem. E kis visszaemlékezésben a Könyvtárat nagy betűkkel írtam, s szeretném, ha ez nyomtatásban is így maradna. A világban ezernyi könyvtár léteik, nagyobbak, szebbek, értékesebbek szinte mind, tudom, hiszen számosukban magam is megfordultam. De számomra a Könyvtár az mindig csak a vásárhelyi, zöld nagykapus, száraz kapubejáratos épület marad. Elkezdtem a Jókai könyvet olvasni, félretettem Márait és Méhest, aktuális olvasmányaimat. Már a 122. oldalon tartok, Lord Adam és Babiagorai Riparievich éppen most tisztázták egymás között azt a félreértést, amelynek okán öt lap előtte még egymás vérét kívánták ontani. Olvasok, sietnem kell. Csak nem hozhatom Jancsit olyan helyzetbe, hogy életében először, hatvannyolcadik évében késsen egy könyvvel a Könyvtárból…? Budapest, 2006. augusztus 29-én Dr. Salgó László nyugalmazott rendőr altábornagy, az állam és jogtudományok kandidátusa, Ph.D. Egyetemi docens az Európai Unió Rendőrségi Hivatalának /Europol/ Igazgató helyettese
87
A Vészkorszakban A deportálás előtt szüleimmel a Rárósi utca 13. szám alatt laktunk. Egy másik család is lakott a házban, akiknek kénytelenek voltunk az egyik szobánkat átengedni. 1944. május 15-én nagyszüleim Zrínyi utca 43. számú házukat a hatóság elkobozta, és őket nagyszüleimmel együtt hozzánk költöztették, így nyolc személyt zsúfoltak össze az egy szobás, előszobás lakásba. Nagyszüleim holmijait 3 ládába csomagolva a fürdőszobába helyeztük el. Az indoklás tömören így szólt: a zsidókat úgyis rövidesen gettósítják. 1944. június 16-án egy csendőr és a hatósági közegek a zsinagógába terelték, hurcolták a családot. A nálunk levő értékektől, a készpénztől, óráktól, ezüst készletektől, ékszerektől, sőt még a bélyegektől és a ceruzáktól is megfosztottak bennünket. Kisgyermekként éltem át a Vészkorszak minden borzalmát. A Szeremlei utcai zsidó elemi népiskola fabódés árnyékszékének orrfacsaró bűze sokáig keserű élményem maradt. A hatóság a zsidó deportáltakkal, köztük egy orvossal is, eldugott aranytárgyak után kutattattak. Édesanyám mellett a női karzaton virrasztottuk át a szörnyű éjszakát. Másnap vasúton átszállítottak bennünket a szegedi téglagyárba, ahol elviselhetetlen volt a zsúfoltság. A családok egy részét szétválasztották. A transzportok elindításáig ún. nyitott színekben éjszakáztunk. A több mint nyolcezer deportált részére latrinákat ástak ki. Élelmiszerünk a gettóban már elfogyott, éheztünk. Mosdási lehetőség sem volt. Apai részről a 70 éves nagymamám, Schweiger Mórné már otthon is – a Malom utcában – fekvő beteg volt, állandó ápolásra szorult. A bevagonírozáshoz hordágyon hurcolták ki. Őt is minden értékétől megfosztották. A szegedi téglagyárban tovább romlott egészsége, eret kellett vágni rajta. Őt leválasztották tőlünk, s az első transzporttal 1944. június 25-én 88
Auschwitzba deportálták. 1944. július 15-én holttá nyilvánították, elgázosították. Minket a szegedi téglagyárból a második transzporttal, 1944. június 26-án indítottak el a Bécs melletti Strasshofba. Eredetileg Auschwitzba vittek volna bennünket is. Mivel a deportálások idején csupán ötéves voltam, csak mozaikszerűen tudom fölidézni a Soát. Eleinte családi körben sokat beszélgettünk a velünk történtekről, később már szégyelltük kitaszítottságunkat, kirekesztésünket, hiszen a vásárhelyi zsidóságra leginkább a beilleszkedés, az asszimiláció és a magyar hazához való rendületlen hűség volt a jellemző. Hogy mégis ez történt velünk, érthetően, nehéz volt feldolgozni. Strasshofban fertőtlenítettek, majd nyilvántartásba vettek minket. Barakkokban helyeztek el bennünket, durva deszkákból készült priccsre szalma aljat, és szintén szalmából készült durva fejaljat raktak, ezen aludtunk, szorosan mellettünk egy szegedi, sokgyerekes családot szó szoros értelemben préseltek be. A bolháktól vakaróztunk. Édesanyám gyakran nem mert lefeküdni, hiszen patkányok is mászkáltak rajtam. Többen csak a puszta priccsen aludtak. Dörrgeműsét (répalevest) és nagyon kevés kenyeret kaptunk. Éheztünk, s édesanyám elbeszélése szerint egy óvatlan pillanatban az összes aszpirint megettem. A táborban belga hadifoglyokat is őriztek. Édesanyám valahogy összejött velük. A vöröskereszt révén és talán a hadijog alapján jobb ellátásban részesültek, mint a kényszermunkások. Segítetek, ahogy tudtak, s felajánlották édesanyámnak és nekem, hogy a háború után telepedjünk le Belgiumban. Az „átmenőtábor” után 50-60-100 fős munkacsoportokat alakítottak ki a kényszermunkásokból; édesanyámék Nagy-Bécs területén mezőgazdasági munkákat, betakarítást, talaj-előkészítést, trágyázást végeztek. Gämsendorfban és Schönkirchenben az uradalom területén dolgoztattak bennünket 1945 áprilisig. Egy Haschka nevű 89
osztrák gazdatiszt irányította és felügyelte a munkát. A körülményekhez képest emberségesen bánt velünk, nem rokonszenvezett a nácikkal. Amikor Auschwitzbe irányítottak bennünket, a transzportot bevagonírozó őrséget és a közeli erdőben állomásozó SS-alakulatot amerikai-angol légitámadás érte, a szüntelen bombázástól tönkrement a vasútvonal, vagonok semmisültek meg. Nagyon jelentős veszteségek érték az SS-alakulatot és a lágerőrséget. Sok deportált is mártírhalált halt a bombazáporban. Én a vagonunk sarkában lekuporodva egyfolytában imádkoztam. A légitámadás meghiúsította Auschwitzba szállításunkat. 1945. május 9-én Theresienstadtban szabadultunk fel, ám még korántsem értek véget a megpróbáltatásaink. Közben kanyarós lettem, szerencsénkre szovjet katonákkal találkoztunk, akik között akadt egy katonaorvos, aki oltást adott, és gyógyszerekkel látott el. Magas lázam is volt. Édesanyám szerette volna, ha eléneklem a katonáknak az ismert orosz népdalt: Nem volt a Szása egy moszkvai nagy dáma, nem volt a Szása csak egy kis cigányleány. Nagy-Oroszországban a vad Ural aljában vitte kopott trojkáján egy cigánykaraván. Egyetlen egy hang sem jött ki a torkomon. Máig gyötör a lelkiismeret ezért. Gyalog indultunk Pozsony felé. Az egyik üszkös-romos, elhagyott tanyaudvaron találtunk egy kordét és egy gebét, amely bizony nem sokáig bírta, hamar kimúlt. Édesanyám mintegy kétszáz kilométeren át egy talicskában tolt hazafelé. Emlékezetemben felbukkan Pozsonyban egy felejthetetlen újházi tyúkhúsleves illata. Nemsokára hazai földre érkeztünk.
90
Szigeti János iskolái, főiskolai, egyetemi tanulmányai 1945/1946
I. osztály Malom utcai református elemi népiskola 1946/1948 II-III. o. Központi Általános Iskola izraelita fiókiskola 1948/1949 IV. o. Tarjáni Ált. Isk. Malom utcai telepe 1949/1953 V-VIII. o. Hódmezővásárhelyi Központi Fiúiskola 1953/1957 I-IV. o. Hódmezővásárhelyi Áll. Bethlen Gábor Ált. Gimnázium 1957. jún. 22. Általános gimnáziumi érettségi bizonyítvány reál tagozat jó eredménnyel 1957/1960 Szegedi Pedagógiai Főiskola magyartörténelem szak Államvizsgáját jeles eredménnyel tette le. Magyar történelem szakos általános iskolai tanár (1960. júl. 1.) 1961/1964 József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara magyar nyelv és irodalom-történelem szakos. Magyar nyelv és irodalom-történelem szakos középiskolai tanár (1964. jún. 29.) Államvizsgáját jeles eredménnyel tette le.
91
Epizódok tanári pályámon 1960. szeptember legelején kezdődött el számomra a négy évtizedig tartó tanári munka. A hódmezővásárhelyi Sztálin utcai általános iskolában az első tanévben a két hetedik osztályban tanítottam. Az intézmény, miként az utcanév is, többszöri névváltozáson ment keresztül, hűen követve a politikai „szélfúvásokat”, majd a rendszerváltást. Bő egy évtized múlva ugyancsak ennyi évegységre, a telephely vonatkozásában a szétszóródás következett, mígnem felépült közel negyedszázada az új iskola az Árpád utcában egy lebontott történelmi városmag kellős közepén. Az alma mater kisugárzását mutatja, hogy iskolánk mindig meg tudta tartani növendékeit. Úttörő csapatvezető korszakom igen rövid ideig tartott, majd igazgatóhelyettesként próbáltam a bürokrácia, az adminisztráció és a pártállami követelményrendszer mai szemmel cseppet sem kék tiszta tengerében partot érni. 1960. októberében két hétig tartott a Csillebérci Nagytáborban úttörővezetői kiképzésem. Utána máris rám szakadt a november 7-i ünnepélyes csapat összejövetel megrendezése. Féltem tőle, mint szemérmes menyasszony a nászéjszakától. Az ünnepségen képviseltette magát többek között a helyi állami és társadalmi elit, a munkásőrség, a nőtanács, az MSZMP, a Városi Tanács, az úttörőelnökség stb. „2094. számú József Attila Úttörőcsapat” – így exponáltak ettől kezdve minket, ugyanakkor a névadó élete és munkássága kutatómunkára motivált engem. Nagyon lelkes fiatalok segítettek nekem, zömében hetedikesek, nyolcadikosok, Koncz Júlia, M. Horváth Mária, Papp Klára és mások. Fiatal voltam. Tapasztalatlan és talán lelkes. A Kádár-rezsim korai időszakában az első emeleti kápolnát csapatotthonnak neveztük, a keresztelők helyett névadó ünnepségeken működtünk közre, pártrendezvényekre ki- és bevonultunk dob92
és kürtszóra, miközben az egyenruhát viselő tanulók őrsi- és rajzászlók alatt mozgalmi dalokat énekeltek. Ekkor már az utolsót rúgta a származás szerinti kategorizálás az osztálykönyvekben, viszont annál tartósabb volt a világnézeti kettős hatás elleni offenzíva. Az első tanévben még sok minden történt. Alig telt el néhány hónap, máris szakfelügyelői látogatást kaptam Szántai István – egy-két év múlva Kossuth-díjjal tüntették ki – személyében. Véleményét tömören így summázta: „Jól csinálod, komám, de egy kicsit maximalista vagy!” A megyei lapban is elismerő írás jelent meg rólunk: „Mindössze három hónapja alakult a 2094-es számú József Attila úttörőcsapatban a regős raj. Negyven pajtással, négy korcsoport szerinti őrssel. Az úttörőszobában már büszkén mutatják az őrsi zászlókat, a Csalogány, a Schubert, a Dó-remi és Pacsirta őrs tagjai.” … „Művészeti vezetőjük Meszlényiné, a 22 éves Zsuzsi néni mondja el, milyen szorgalmasak a pajtások… Elhatározták, mindegyikük leteszi a zenész különpróbát.”106 Nem sok szabadidővel rendelkeztem, sőt szombaton is tanítottunk, akkori szóhasználat szerint megtartottuk a hagyományos csapatkarnevált, előkészítettük a diákokat a kulturális- és sport szemlékre, versenyekre, a színpompás május 1-i felvonulást megelőző fárasztó katonás menetgyakorlás előzte meg, természetesen a tanórák terhére, a Gagarin őrs „ürhajó-szputnyik” makettet vitt -, levélírás a „drága szovjet pajtásoknak”, 107 csomagküldés a kubai pajtásoknak, nyomolvasó jelvényszerzés, tornaünnepély, kapcsolattartás a munkásmozgalom veteránjaival és még hosszan sorolhatnánk. Ne feledkezzünk meg pedagógus pályánkon piros vonalként végigfutó hulladékgyűjtő akciókról 106
Kádár Márta: Megjöttek a muzsikusok. = Csongrád Megyei Hírlap. 1961. ápr. 11. 5. p. (Továbbiakban CsmH.) 107 Drága szovjet pajtások. Levél. = CsmH. 1961. ápr. 14.
93
sem. Miközben a kisdobosok a holt-Tisza-parti Mártélyon táboroztak, mi 95 fővel – úttörő korosztályúakkal – Hámorközségi, lillafüredi táborozásra indultunk. A fent említett létszámba beletartozott rajtam kívül egy pedagógus, egy felnőtt rajvezető, édesanyám, néhány középiskolás ifivezető és unokaöcsém, a 6 éves Salgó László. 1961. július 16-án indultunk vonattal a vásárhelyi Nagyállomásról. Végig különkocsit biztosítottak számunkra. Miskolcról két autóbusz vitt be bennünket szálláshelyünkre, a hámori általános iskolába. A kéthetes táborozás keretében – 1961. július 16-28 között – ellátogattunk a diósgyőri papírgyárba, egész napos egri kirándulást szerveztünk, megnéztük az újmassai őskohót, gyalogtúrára indultunk, sok-sok tábori program szórakoztatta a táborozókat. Táborhelyünk egyik oldalán gyorsvizű patak folyt. Mondanom sem kellett, senki sem tudott ellent állni egy kis fürdőzésnek. A következmény: egy-két nap múlva mindenki védőoltást kapott, senki sem panaszkodott, senki sem betegedett meg. Ma már szinte hihetetlen, de sok diák ekkor látott életében először hegyvidéket. Le sem lehet írni a hegymászás jeleneteit, talán ahhoz hasonló, amikor a vándor a sivatagban oázisra lel. A következő tanévben hatfordulós szellemi vetélkedőt szerveztek az úttörőcsapatok számára. Rögvest az első fordulót meg is nyertük, és az élbolyban végeztünk. A megmérettetéseket valamilyen mozgalmi évfordulókhoz kötötték, mint például a Komszomol fennállásának 43. évfordulójához. 1961 ősze óta csapatnaplót vezettem, amelybe minden eseményt, fotót, újságcikkeket, rajzokat, festményeket megőrzésre elrendeztem, hogy aztán egy életre rabul ejtsen a krónikaírás és a gyűjtés szenvedélye a sakkversenyek, helytörténet-írás és más témakörök vonatkozásában. A helyismeret, lakóhely-múlt kutatása együtt járt a helytörténeti szakkör beindításával. Menten levelet írtam Herczeg Mihálynak, a Debrecenben élő Pákozdy Ferenc költőnek és 94
másoknak. Helyismereti kiadványokat gyűjtöttem, előadókat hívtam a szakkörbe, szerény kiállításokat mutattam be. A gyűjtés szenvedélye magával ragadott, amely több mint négy évtized múlva sem csillapodott, ám kiterjedt újabb és újabb területekre. Szenvedélyemmé vált a publikálás is: első közleményeim iskolai pályázatokról, számháborúról szóltak.108 1961. szeptember 11-én alakuló csapatösszejövetellel vágtunk neki az új mozgalmi évnek. Az iskola gyakorlókertjének szerény termését értékesítettük, no meg a táborozásból visszamaradt pénzeszközökből sakk-készleteket, sakkórákat, táborozási felszereléseket és játékokat tudtunk vásárolni. Ekkor kezdtem sakkozni tanítani a diákokat is, iskolai sakkversenyeket hirdettem. Folytatódtak a névadó ünnepségek, a kisgyermekeknek kék kisdobos nyakkendőt adtunk át, mintegy jelképesen nyitottuk meg útjukat az ifjúsági mozgalom felé. Közben persze folyt a tanítás. Mai szemmel elég torz ötletnek számított az, hogy osztályomban, a nyolcadik „B”-ben, ötös osztályzatokból – ezek téglajegyekként jelentek meg – várat építettünk. Túl sok időt vett el tőlem a vár „felépítése”. Még szeptember második felében Mártélyon szentesi és hódmezővásárhelyi úttörők részvételével városok közötti számháborút rendeztek. A megyei lap beszámolója egy epizódot feldolgozó írásomat is magába fogadott.109 „Haditudósításom” bő 15 évvel később helyet kapott egy jobb sorsra érdemes, ámbár helyesírási és stiláris hibák átnézése nélküli kiadványban.110 Elterjedt szokásként élt tovább, hogy a szocialista országokból delegációk keresték fel városunkat, hogy barátsági esteket tartsanak számunkra. Őrsi- és rajzászlóval ki- és bevonultunk, mint azt korábban már elmondtam. 1961. november 18-án 108
Szigeti János: Irodalmi pályázat úttörőknek. = CsmH. 1961. nov. 5. Szigeti János: Számháború. = CsmH. 1961. szept. 28. 110 Az úttörőmozgalom Hódmezővásárhelyen. Szerk. Bíró József, Kalapis Károly. 1976. 109
95
lengyel ifjúsági delegáció kereste fel iskolánkat is. „Czuj-czuj! Czuwaj! – Előre! – jegyezték fel vendégeink a csapatnaplónkba! Az erről készült fotót közölte a helyi lap.111 1962. március 4-én a városi nőtanács rendezvényének szónoka Marosán György volt, akit díszegyenruhás úttörőink köszöntöttek megfelelő ceremónia keretében. Piros tollal írta be az alábbi sorokat a csapatnaplóba: „Tanulni, dolgozni nehéz és szép dolog. – De ez az élet és a még szebb élet alapja.” Munkánk értékelésénél primér szempontnak számított a nyári táborozás. 1962. július 29-augusztus 10. között Pécsett táboroztunk. Szálláshelyünk a Széchenyi téri Asztalos János Középiskolás Fiúkollégium (ma a patinás Nagy Lajos Gimnázium épülete). Kirándultunk Abaligetre, Sikondára, Siklósra és Harkányba. A szokásos úttörőformaságokat kissé lazábban kezeltük, persze azért nem maradhatott el az akadályverseny sem. Az üdítőital-múlt bambi-korszakának bűvöletében csillapítottuk szomjúságunkat. A Széchenyi téren forgatták a budapesti filmgyár Asszony a telepen c. film egyik jelenetét, mondanom sem kell, hogy a diákok az ablakokból tekintettek le a helyszínre. 112 1962. július 31-től 1976. augusztus 16-ig igazgatóhelyettesi megbízásnak tettem eleget. Hihetetlen sok nehézséggel, bürokrácia-hegy megmászásával, szekírozással járt ez a tisztség. Ma már nevetségesnek tűnik, hogy a kényelmetlen felfekvésű, primitív, iskolai fémvázas, falemez ülőkés székekre is felkerültek a bádog leltári számok, amelyek Tiszavirág-életűnek bizonyultak, gyorsan elkallódtak. Sok fejfájást okozott számomra, hogy a bádogszámok zöme a fiókomban maradtak, hiszen funkciójukhoz jutását még a mondabeli Herkules sem tudta volna maradéktalanul teljesíteni.
111 112
96
Lengyel ifjúsági delegáció Vásárhelyen. = CsmH. 1961. nov. 21. Táborozásra készülnek. = CsmH. 1962. jún. 28.
A tisztítószerek beleltározása, kiadása, a gyakorlati foglalkozásokra szállított – ha jól emlékszem – inkurrens anyagok lajstromozása, rendeltetésének számbavétele és egyéb őrültségek hihetetlenül sok időmet rabolták el. Ha másért nem, ezért is felszabadulásként érhettük meg a rendszerváltást. Pedig a hóbortok egymást érték az oktatás-nevelés poklában, és még nagyon messzire tűnt a „tisztítótűz”, vagyis nem is hittünk benne. Eleinte még elolvasták és reagáltak felsőbb szerveink a tantestületi értekezletek jegyzőkönyveire, majd ezek is lassan elmaradtak. Persze nem a jegyzőkönyv-vezetés, amelyhez az iskola igazgatója mereven ragaszkodott. Az 1960-as években a szemléltetés a tanórákon a mai viszonyokkal összehasonlítva gyermekcipőben járt. Általánosan elterjedt szokásként uralkodott, hogy a szakkönyvek illusztrációit hordoztuk körbe. Napjainkban már elektronikus ismerethordozókról, projektorokról, digitális technikáról, többfunkciós, interaktív tábláról beszélhetünk. Négy évtizeddel korábban lehetőségeink szűkre szabottak voltak. Ha epidiaszkópot vagy diavetítőt használtunk, a tantermet be kellett sötétíteni. A sötétítő keret vastag kartonpapírból készült, pontosan megfelelt az ablak méretének, az ablakzár segítségével erősítettük fel. Csak egy garnitúra állt rendelkezésünkre, így felhasználásuk gyakran elmaradt. Minden fejlesztést meg kellett beszélni az Alsó fokú iskolai gondnoksággal. Később a zöld vászonredőnyt már jelentős beruházásként értékelhettük, bár korántsem biztosította a kívánt sötétséget. A mozgókép-szemléltetés is elterjedt országszerte, de a közel egymázsás lengyel kisfilmvetítő hordozása fáradságos munkával járt. A ma is üzemelő Werra-V. tipusú (Zeiss Jena) fényképezőgépemet 1961-ben vásároltam, majd mintegy két évtized múlva még egy Yashicá-t is sikerült vennem. Kezdeti tapogatózás után fekete-fehér fényképek előhívására alkalmas laboratóriummal egészítettem ki házi fotófelszerelésemet. 97
Szinte napjainkig üzemelt házi fotólaborom, bár a hatvanas évektől kezdve tömegével készültek diafilmjeim. Mindezt az iskolai szemléltetés jegyében foganatosítottam, s alig múlt el úgy történelem tanóra, hogy diafilmmel ne illusztráltam volna mondanivalómat. Kezdettől fogva sok pedagógiai és módszertani folyóiratot járattam; a Történelemtanítás, Magyartanítás és a Módszertani Közlemények (Szeged) folyóiratok számait máig őrzöm. Ezen kívül előfizettem a szakfolyóiratokra is, ezek: Irodalomtörténeti Közlemények, irodalomtörténet, Pedagógiai Szemle, Tiszatáj stb. Megyei napilapot is járattam (Csongrád megyei Hírlap). A felsorolás így sem teljes. Mivel szüleimet anyagilag nem kellett segíteni, sőt ők egészítették ki jelentős összeggel életvitelemet, „korlátlanul” /?/ költhettem passzióimra. Barátaim közül mindenekelőtt Szépkúti Istvánt emelném ki, aki szegről-végről rokona volt Szépkúti Miklós (1905-1944) szegedi költőnek, matematikusnak. Pista gyakran felidézte az Auschwitzban mártírhalált halt, tragikus életű, nagy tehetségű rokona emlékét. Barátom a Tábor utcában lakott, többször megfordultam náluk, öccse vegyésznek tanult. Pista matematika-fizika szakon végzett a szegedi főiskolán, később tanulmányait egyetemi diplomával és doktorátussal egészítette ki. Miután megnősült, azután is gyakran találkoztunk. Emlékezetes kirándulásunk színhelyeként tartom számon Szolnokot. Pályájukat hamisítatlan falusi környezetben, 1960-ban Balástyán kezdték, ahol szolgálati lakásban laktak. Néhány vasárnap látogattam el hozzájuk, a kihalt településen szinte megfoghatónak tűnt a csend. Az iskolához kollégium is tartozott. Lelkesen mesélte élményeit, pedagógiai újításait, érdekes, Rejtő Jenő-regényeinek fordulatait idéző meséit, amellyel esténként szórakoztatta, mintegy álomba ringatta növendékeit. Ahogy teltek az évek, természetes, hogy szakfelügyelőként, pártiskolai tanárként, egyetemi oktatóként is megállta a helyét, kollégái, tanítványai 98
szerették közvetlen, barátságos modoráért. Ekkor már Szegedre költöztek, két fiuk született. Tanítványaként és barátomként is tisztelem mind a mai napig László Józsefet, aki mint fiatal tanár tanított bennünket magyar nyelv és irodalomra a gimnázium harmadik és negyedik osztályában. 1954-1985 között, ahogy még érettségi találkozókon is titulálják, „Tyukodi”, „Tyukszi” tanár úr, oktatta-nevelte a virgonc diákokat. Szívesen idézik fel ilyenkor tréfás-komolykodó elszólásait, mint „szellőztessétek ki az ablakokat”; én mégis felejthetetlen fenék nélküli használt bőröndvásárlására emlékszem a Teleki utcai ószeresnél. Korán eljegyezte magát későbbi hivatása és a sajtónyilvánosság mellett.113 Az ősi alma mater tradícióihoz tartozott a tanárok publikációi. László József nagyon széles érdeklődéssel és tudással rendelkező ember hírében állt. Szívesen rajzolgatott, melyek többnyire arckép-vázlatok voltak. Érdekes, hogy ezt a műfaji megjelölést használta Sipka Sándorról, Galyasi Miklósról szóló remek tanulmányára. Lerajzolta Portisch Lajost, nekem adta 2006. május 28-án, Keszthelyen, Szabó Lőrincet ábrázoló munkáját, sajtónyilvánosságot kapott a Büchler Sándor [László József: Ki volt Büchler Sándor? = Új Élet, 2000. febr. 15.] és a Balassa Bálint-portréja [László József: Balassi Bálint eszményképe: Dávid. = Új Élet, 2004. okt. 15.] is. A gimnázium annalesei az 1853/1854. tanévtől jelentek meg. Grünn Orbán szegedi nyomdájából került ki az első. 1962-től újra megjelentek a Bethlen Gábor Gimnázium évkönyvei, amelyek László József zömmel helytörténeti és módszertani írásainak gazdag tárházának bizonyultak. A helyi napilapokban is sokat publikált, többek között versei és 113
Első napvilágot látott írása: „Földiekkel játszó égi tünemény”. Emlékezés Csokonai Vitéz Mihály halálának 150. évfordulójára. = Viharsarok, 1955. január 28.; Vö. még: [Kov]ács [Mihály]: Dalol a vásárhelyi róna. Egyszerű emberek, egyszerű rímei a szabadságról. = Vásárhely Népe, 1948. dec. 25.
99
műfordításai is megjelentek. 1985-től nyugdíjazásáig a Csongrád Megyei Pedagógiai Intézet tudományos kutatója, és egyúttal a Pedagógiai Műhely című kiadvány szerkesztője, amit csak leginkább mi tudtunk, kényszerpályának számított. Közel két évtizede már Keszthelyen laknak, és aligha túlzok, igazából itt érett be és teljesedett ki tudományos életműve.114 Legutoljára 2006. május 28-án jártam náluk, elmondása szerint publikációinak száma megközelítette az ötszázat. Fia, András háziorvosként dolgozik Délegyháza körzetében, menye ugyancsak szakorvos, barátoméknak egy fiú- és leányunokájuk van. 1963-ban a IV. A érettségiző osztálynak négy éven át osztályfőnöke volt. Egykori diákjai az élet megannyi területén kiválóan megállták helyüket, professzorok, tudósok, tanárok, régészek lettek tanítványaiból. Illusztris kiadvánnyal tisztelegtek osztályfőnökük oktató-nevelő munkája előtt.115 Előszavában a hűséget és a példamutató szándékot fogalmazta meg. Mindehhez szeretném hozzátenni, hogy ez a kötet a még alkotókedvében munkálkodó 75 éves tanárember számára remek tudományos és erkölcsi elégtétel. Az évtizedek során még jó néhány nagyon kedves munkatársra, barátra tettem szert. Ma is tartom évfolyamtársaimmal a kapcsolatot. Különösen jól estek édesanyám halála után Sinka Endréné vigasztaló szavai, aki egy nemes lélek. Mint szakvezető tanár nemzedékeket oktatott a pedagógiai munka hatékonyságára. Vele összehasonlítva magamat, csupán hivatalsegédnek érzem és tudom be. A pártállam idején a pedagógusoknak különféle elvárásoknak kellett megfelelniük: marxista-leninista világnézetnek, az éppen aktuális oktatás-, ifjúság- és más politikának, nem lehetett megkerülni a tömegmozgalmak, így 114
Ki kicsoda Zala megyében? 2005. Ász-Press Kiadó Bt. (Nagykanizsa). Publikálnak a vásárhelyi Bethlenesek. A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium 1963-ban érettségizett IV. A. osztályának kiadványa. Debrecen, 2006. 115
100
a népfront, szakszervezet irányított akcióit és jelszavait. Az úttörőszervezetnek és a KISZ-nek az iskolában kiemelt szerep jutott, pártirányítás alatt működtek. Az iskolavezetés és a tantestület szoros kapcsolatot tartott a néphadsereggel, az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet hadsereg komszomolista katonáival, a munkásőrséggel, a munkásmozgalom veteránjaival stb. Kimondva-kimondatlanul: jó pedagógus = megbízható elvtárs. A vezetők kiválasztásánál tovább élt „a mi kutyánk kölyke”, előnyt élveztek a munkásés parasztszármazású értelmiségiek. Időnként felütötte fejét az oktatási reform szelleme, valójában konzerválódott az olajozottan működő makarenkói rendszer. Hihetetlen tortúra előzte meg a Nyugat-Európai IBUSZ-utazásokat is: engedélyezni kellett, javaslatokkal ellátni az iskolaigazgatónak, a párttitkárnak, a városi és megyei művelődésügyi osztályvezetőnek. Üde színfoltot jelentettek viszont a szakszervezeti nyaralások. 1970-ben, 1975-ben és 1977-ben Siófokon, 1972-ben Budapesten szakszervezeti beutalóval nyaralhattam, 1988-ban Pozsony-Bécs útiránnyal egyhetes hajóutat támogattak. Ha mást nem is, ezt át lehetett volna menekíteni a rendszerváltás utáni időszakokra. A világútlevél megjelenéséig nem szocialista országba háromévenként, KGST-országokba korlátozás nélkül lehetett kilátogatni. Működött Jugoszlávia felé a kishatár átlépő rendszer is, konszolidált viszonyok között akár öt „ablakot” is bepecsételt a megyei rendőrfőkapitányság. Az Aczél Györgyféle három „T” – támogatás, tűrés, tiltás – még hosszú ideig uralkodott a kulturális és tudományos életben, leginkább a könyvkiadást sújtotta. A puha diktatúra időszaka is sok keserűséget okozott, korlátozták a szabadságjogokat, nem sok eltérést mutatott fel a félelem és tespedtség érájától.
101
Adalékok a József Attila Általános Iskola történetéhez A hódmezővásárhelyi rk. polgári leányiskola alapját 1888-ban Schuster Constantin váci püspök tette le, aki 40 000 Ft alapítványt bízott székes-káptalanjára azzal a meghagyással, hogy kamataiból Hódmezővásárhelyen internátussal egybekötött polgári leányiskolát állíttasson fel. A terv megvalósítását segítette Lichtner Gáspár (1822-1884) római katolikus plébános, címzetes apát, Hódmezővásárhely egyik tudós történetírója. 20 ezer forintos alapítványa jelentősen hozzájárult a megvalósításhoz. A város 8 000 forintot kitevő tégla- és cserépadománya végül is lehetővé tette az építkezés megindulását. A belváros főutcáján, az Andrássy utcán felépülő ún. „zárda” alapkövét 1902. május 29-én helyezték el. Utána azonnal megkezdődött az építkezés, melyet Kruzslicz Péter vásárhelyi építész és Kátai István építési felügyelő irányított. Az építkezés emlékét négy márványtábla örökítette meg az Andrássy utca 19. számú épület lépcsőházában. 1903. július 1-én a város apátplébánosa, Bernátsky Ferenc (1844-1921) adta át a Szent Domonkos-rendi nővérek általános főnöknőjének, Herczl M. Vincenciának az intézetet. A tanítás Reőthy M. Rajmunka igazgató, polgári iskolai tanár vezetésével, a V. K. M. 46.472/1903. számú engedélye alapján 1903. szeptember 8-án kezdődött meg a polgári leányiskola mind a négy osztályában. Az iskola tantestülete 1903-1945 között 1303 „polgárista” tanulót vizsgáztatott. A „zárdába” vallási hovatartozás nélkül vettek fel növendékeket. 1928-ban az iskola fennállásának 25 éves jubileumán a régebbi alma mater mellett megnyitották az újonnan felépített, szintén kétemeletes iskolaszárnyat. Ebben az 1928/29 102
tanévben az I-II. a következőkben pedig mind a négy polgári helyt kapott. Az iskola kezdettől fogva internátussal együtt működött. Az internátusi növendékek legkisebb létszáma 7, legmagasabb 60 fő volt. A helyiségek száma ehhez igazodott. Ellátták hálótermekkel, nappalival, fürdő- és betegszobával. Az intézet 1903-ban megnyitott kétemeletes épületében kápolna állt a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére, továbbra is itt működött az apácák zárdája és a diáklányok bentlakásos kollégiuma. A tanári kar korszerű könyvtárral rendelkezett, mely elsősorban a nevelést és az oktatást szolgálta, hiszen a rend a könyvtárak gazdagságára már a középkorban nagy súlyt helyezett. Az iskola tanárai a tantestületi értekezletekről gondos jegyzőkönyveket vezettek, melyekbe ma is betekinthetünk, a Hódmezővásárhelyi Levéltárban, ahová a zárda 1945 előtti iratai kerültek. A szaktanárok a teológiát is rendszeresen művelték, s ugyanakkor derekasan kivették részüket növendékeik erkölcsi-vallási fejlesztésében. A zárdában szigorú fegyelem uralkodott. Az oktatás színvonala igen magas volt. Ezen sorok írója betekintést nyerhetett a tantestületi értekezletek jegyzőkönyvébe, amelyekből mindenekelőtt a rendszeresség tűnik ki, valamint az, hogy a tanulás folytatására ösztönözték a végzős diákokat. Míg az 1903/04-es első tanév 75 tanulóval indult, 1944/45-ben már 224 leány tanult az iskolában, mindez a fejlődés és az érdeklődés folyamatosságát mutatja. Az egykori felekezeti iskolát 1948. június 22-én államosították. Arra a kérdésre, hogy vajon, a mai iskolánk jogutóda-e a polgári leányiskolának, egyértelműen igennel válaszolhatunk. Az is igaz, hogy az államosítással elszigetelték, lehetetlenné tették az apácák, vallásos meggyőződésű polgári iskolai tanárnők működését, és az őket ért megalázó intézkedésekért, lelki életükbe való „belegázolásáért” alig történt rehabilitálás, a korlátozások és a lehetőségek ellenére mégse taszítsuk feledésbe iskolánk múltjának ezt a négy és fél évtizedét. Ez a 103
korszak sok értéket hordozott, kiművelt leányokat bocsátott útjára „jogelődünk”. A Művelődésügyi Minisztérium engedélye alapján az iskola 1965. október 26 óta viseli a nagy költő, József Attila nevét. A névválasztást a költő jelentős helyi, családi és művészeti kapcsolatai is motiválták. Az általános iskola épületében lévő kápolnából átalakított négy tanterem építését 1962. szeptember 7-én határozták el. A munkálatok 1963 telén kezdődtek, s 1964 júniusában adták át az új tantermeket rendeltetésének. Az úttörőcsapat már korábban, 1960 november 7-én felvette a József Attila nevet. 1963-1986 között a korabeli ifjúsági mozgalom iskolai eredményességét a tanulás, a kultúra és a sport területén, különös tekintettel a kórusmozgalomra, háromszor ismerték el a legmagasabb kitüntetéssel. A József Attila-rézdomborítást Erdős Péter, neves vásárhelyi festőművész készítette. Az iskola 1960/61-es tanévtől kezdve koedukált. Kiss János 1962-1974. között volt iskolánk igazgatója. Az ő forrásértékű visszaemlékezéséből idézünk: „Tartalmas hagyománya volt itt a nyelvoktatásnak. Nemcsak az orosz nyelvet tanították, hanem a német nyelvet rendkívüli tárgy keretében, így kitekintést kaphattak tanulóink nyugat felé is. Erre alapozva szerveztük meg 1968-ban – Csongrád megyében elsőként – az angol nyelvi tagozatos osztályokat. Más iskolából is jelentkezhettek ide, főként jótanulók.” Az 1972/73-as tanévkezdés szokatlanul nehéz helyzet elé állította a hódmezővásárhelyi József Attila Általános Iskola nevelőtestületét és tanulóifjúságát. A korábbi iskolaépületet az akkori élelmiszeripari főiskola vette át a fenntartó városi tanács cseppet sem körültekintő intézkedése során, s az általános iskolát egymástól meglehetősen távol eső telephelyeken helyezték el (Deák F. u. 4. számú és Oldalkosár u. 17. számú épületekben; előbbi a belváros szögben megtört utcájában, olyan épületben, melyet 1838-ban alakítottak át iskolává, az utóbbi épületet egy korábbi lakóházból alakították 104
ki, s kollégiumként működött az ötvenes években.) Ekkor még nem körvonalazódott ki egy új iskolaépület terve, hiányzott ehhez a helyi anyagi fedezet. Több mint hétszáz általános iskoláskorú gyermek évtizedes problémája oldódott meg a József Attila Általános Iskola új, 16 tantermes épületének felavatásával városunkban. A korabeli történelmi csengésű városrész, az „Oldalkosár” szélső utcájában, az Árpád utcában áll kétemeletes iskolaépületünk. Sokszorosan is szimbolikus ez az elhelyezés: az utcanév a honfoglaló Árpád emlékét örökíti meg, az iskolaépület telke egykor a jeles szegedi költő, Juhász Gyula első múzsájának, szép rokonának is otthont adó, azóta már lebontott háza. Kristó Margit nem volt más, mint Kristó Lajos (1834-1924) Vásárhely 48-as kuruc meggyőződésű, Kossuthpárti polgármesterének szép leánya. Az Árpád utcai 16 tantermes új épületet, mely Novák István Ybl-díjas tervező munkája, 1982. november hó 5-én avatta föl Rónainé dr. Hanga Mária művelődési miniszterhelyettes. Nézzünk szét az oktatási intézményben, mely egyúttal a kerület közművelődési feladataihoz is szervesen kapcsolódó kulturális létesítmény, rendszeresen helyet biztosít kiállításoknak, tárlatoknak, sport- és egyéb rendezvényeknek. A tervező egyedi belső tereket, áttetsző lépcsőfordulókat, gipsz válaszfalakat, tantermeket, száz férőhelyes ebédlőt, hidraulikus térelválasztó által két részre osztható tornatermet, úttörőszobát és tágas tanári szobát alakított ki. Az oktatási intézmény társalgó-közlekedő tere, különösen a földszinti aula tágas, iskolai ünnepélyek megtartására alkalmas. A különböző tantermeket és előadótermeket a zsibongók és a folyosók kapcsolják össze. A szaktantermek közvetlen közelében találhatók a szertárak és egyéb kisegítő termek, ruhatár, a zártláncú tv-közvetítésre alkalmas kis szoba, stb. A vertikális csomópontok fölemelik a szemlélő tekintetét a két emelet 105
magasságnyi térbe. A mennyezeten keresztül üvegtéglákon – körös körül – árad be a fény. Novák István a Csongrád megyei Tervező Vállalat vezető építésze, valamint Vári Ernő, az iskola igazgatója, nevelőtestülete kezdettől fogva megoldást keresett az épület és a képzőművészet kapcsolódására, a látáskultúra népszerűsítésére. A mennyezetről a térbe „kapaszkodott”, függött be jó néhány évig Paizs László három darabos poliészter plasztikája, mintegy a térbe „applikálva” korunk tudományos-technikai-művészeti forradalmának jelképét. Hézső Ferenc két 250 x 365 cm-es mozaikja díszíti a földszinti főbejárat két térelválasztó falsíkját (1984). Pegazus és Születés a címe a két modern, avantgardisztikus formaelemekkel átszőtt alkotásnak. Hézső dekoratív elemekkel dolgozott, szervesen kapcsolódott ez az alkotása szimbolikus töltetű festményeihez. A tornacsarnok udvarra néző falához lelátó épült, melynek megvalósulása a Vári Ernő vezette tanári testület érdeme, hiszen közhasznú munkában készült el az iskolát patronáló vállalatok, intézmények anyagés munkaráfordításával, önzetlen kivitelezésével. A lelátó a sportolási célokat is messzemenően kielégítő udvarnak esztétikus alaphangulatot teremt. Az intézmény önálló könyvtárhelyiséggel rendelkezik. Bár az anyagi keretek igen szűkösek, az iskolavezetés minden korban megkülönböztetett figyelmet fordított az állomány gyarapítására. Az iskolai könyvtár sokrétű feladatot lát el: rendszeresen tartanak könyvtári órákat, író-olvasó találkozókat szerveznek, részt vesz iskolatörténeti és képzőművészeti kiállítás megrendezésében, szaktárgyi vetélkedőknek ad helyet, napközis olvasódélutánokat tartanak itt. Szakember, könyvtáros irányításával tudatosan törekszenek az olvasóvá nevelés nemes eszméjének megvalósítására. 1996. decemberében az iskolai könyvtár videólejátszóval gazdagodott. 106
Nem elhanyagolható az a már korábbi években elindított „nyitottság”, mely egyrészt a szülőkkel kialakított jó kapcsolatot produkált, másrészt kulturális életben betöltött szerepe után számottevő hatást gyakorolt az iskolával partneri kapcsolatot kiépített vállalkozásokra, intézményekre, kölcsönös visszacsatolásban is mérve. Mindenfajta elfogultság nélkül állíthatjuk, az iskolában folyó pedagógiai tevékenység meg akarja óvni a haladó hagyományokat, ugyanakkor értékteremtésre és tudásgyarapításra fordítjuk a megváltozott körülmények között figyelmünket. Hódmezővásárhely 1990. november 27-tel megyei jogú városi rangot kapott. A Polgármesteri Hivatal gyakorolta ettől kezdve az iskolafenntartó jogot. A Közgyűléssel együtt jelentős átszervezéseket hajtott végre, kijutott ebből az iskolatelepek racionalizálására, intézmények alapítására, az energiaráfordítás és anyagfelhasználás csökkentésére, oktatási intézmények összevonására stb. Iskolánk átgondoltabb és ugyanakkor szűkreszabott gazdálkodásra tért át. 1991. július 1el Cselőtei József igazgató nemcsak a nevelőtestülettől, hanem a közgyűléstől is bizalmat kapott iskolánk vezetésére. Cselőtei József 1979-1986 között igazgató-helyettesként, majd tíz évig igazgatóként dolgozott iskolánkban. 1955-ben végzett, 1957 óta tanít városunkban. Tanítói oklevelét pedagógia szakon főiskolai végzettséggel egészítette ki.
107
Év
Tanuló létszám
1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999
619 508 511 483 446 442 437 454 447
A pedagógusok száma 53 46 48 48 42 44 40 40 41
Iskolánk sok kitűnő ifjút bocsátott ki, akik a későbbiek során is helytálltak, a továbbtanulásban és választott életpályájukban. Hosszú névsort lehetne ide írni. Lehetne bőven böngészni a nemzedékek között. A teljesség igénye nélkül választottunk ki néhány jeles tanítványunkat 1960-1995 között: Dr. Grúber Noémi belgyógyász, kandidátus, egyetemi docens, Dr. Csáki Éva, az altajisztika tudós tanára, a törökmagyar szótár készítője, Dr. Gyáni Gábor történész, egyetemi tanár, Dr. Kiss Gábor matematikus, számítógépes konzultáns (USA, Hamlet Loop), a Korell - a Skorka-, a Borbáthcsalád gyermekei, Dr. Szabó Stefánia jogász, Szerencsi Zsuzsanna egyetemi hallgató és sokan mások. Iskolánk továbbra is vonzó és kedvelt szülők és diákok egybehangzó véleménye szerint a városban. Nem hátrál meg a nemzeti alaptanterv kihívásai, az európai mérce, a bonyolult vizsga- és felvételi rendszer bevezetése elől, sem a néhol ijesztő munkaerőgazdálkodás árnyékától. Intézményünk csupán gazdálkodási szempontból részlegesen önálló, oktatásiembernevelési szempontból továbbra is teljességgel független. 1996. augusztus 1-től 1999-ig a József Attila Általános Iskola 108
igazgatója Salamon István, majd Szögi Tiborné váltja fel őt az igazgatói székben. 1996. november 4-15. között iskolatörténeti és képzőművészeti kiállítást rendeztünk „Tizenöt évünk az Árpád utcán” címmel.
109
Szigeti János tanfolyamai, továbbképzései 1960 őszén, kéthetes
Csillebérci Nagytábor, csapatvezetői képzés 1972. jan. 3.-dec. 29. Szeged, JATE Középiskolai tanárok egy éves szakmaimódszertani továbbképző tanfolyama történelemből, szakdolgozat megvédésével. 1974. júl. 1-9. Keszthely, Történelemtanárok nyári akadémiája. 1980. nov. 3. – 1981. jún. 1. Szeged, Ált. isk. történelemtanárok speciális tanfolyama. 1981. nov. 3.-1982. ápr. 27. Szeged, ált. isk. magyartörténelem szakos tanárok új tantervre felkészítő tanfolyama, 6-7. osztály. 1982. jún. 28-júl. 7. Keszthely, Történelemtanárok nyári akadémiája. 1984. júl. 2-10. Keszthely, Történelemtanárok nyári akadémiája. 1986. júl. 7-12. Pécs, Történelemtanárok nyári akadémiája. 1992. nov. 23-dec. 2. Budapest, Pedagógus szakma megújítása projekt. Tankönyvszerzők, feladatgyűjtemény készítők, szakmai lektorok és tankönyvszerkesztők tanfolyama. Vizsgafeladat elkészítése. 110
Szigeti János kitüntetései 1961. június 1. 1966. április 4. 1971. február 17. 1973. június 2. 1978. augusztus 20. 1979. november 5. 1984. október 5.
Kiváló úttörővezető munkáért. Aranykoszorús KISZ-jelvény Vásárhelyért aranyjelvény KISZ KB Dícsérő oklevél Szocialista Kultúráért Ezüst törzsgárdajelvény Kiváló Társadalmi Munkáért kitüntető jelvény 1985. június 2. Kiváló munkáért kitüntető jelvény 1986. november TIT 25 éves Jubileumi Oklevél 1991. szeptember 16. Kiváló véradó bronz fokozat 1992. március 15. Pro Urbe („Hódmezővásárhely városáért”) 1993. február 22. Hódmezővásárhely sportjáért 1992. évben nyújtott kiemelkedő teljesítményéért. 1993. június 17. Lámpás 1995. február 22. Hódmezővásárhely város sportjáért 1994. évben nyújtott kiemelkedő tevékenységéért. 1995. június 15. Az év tanára ’95. A József Attila Ált. Isk. diákifjúságának adományozása. 1995. június 19. Hódmezővásárhely nevelésügyének szolgálatáért kitüntetés. 1998. május 27. Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt. (A Parlamentben adták át.) 1999. június 1.
Pedagógus Szolgálati Emlékérem. (A Városházán adták át.) 111
2000. február 19.
2000. március 2. nyújtott
„A magyar sakkozásért” kitüntetés. (A Magyar Sakkszövetség közgyűlésén a Hotel Griff-ben, Budapesten.) A város sportjáért 1999. évben kiemelkedő tevékenységért. Oklevél + könyvutalvány (4000 Ft)
112
Dr. Gärtner Róbert: Családi Tabló Amit itt olvastok az a családunk származása, rövid története és néhány gondolat, hogy megértsétek, miért gondolkodom a világról úgy, ahogyan megismertetek. Az itt leírtakat ajánlom fiaimnak Petinek, Robinak, feleségeiknek Editnek és Gyöngyinek, unokáimnak Péternek, Kristófnak, Laurának és Robiék még meg nem született gyermekeiknek! Hódmezővásárhelyen, 1935 május 15-én születtem. Akiktől az életet kaptam; édesanyám Lepage (Lőpázs) Margit, Hódmezővásárhelyen, 1907. január 1-én, édesapám Gärtner Oszkár Budapesten, 1904. június 2-án született. Édesanyám: Lepage Margit Édesanyja Springer Erzsébet, édesapja Lepage Antal. Testvérei: Lajos és Ilona Springer nagyanyámról és Lepage nagyapámról sajnos nagyon keveset tudok. Mindketten nagyon korán meghaltak, és édesanyám, testvéreivel együtt, 1922-ben árván maradt. A nagyszüleim adatait édesanyám hagyatékában megtalált eredeti és hiteles, Kolozsvárott 1902. november 28-án kiállított „Házassági anyakönyvi kivonat” alapján az alábbiakban írom le: „Vőlegény: L e p a g e Antal János született Szeged-felsőváros 1857. június 22-én, és lakik Kolozsvárott, akinek vallása római katolikus és foglalkozása könyvkereskedő. Atyja néhai Lepage Adolf illatszerész, lakóhelye Szeged. Anyja özv. Lepage Adolfné, született Lovászi Piroska, házbirtokos, lakóhelye Szeged.
113
Menyasszony: S p r i n g e r Erzsébet Czeczilia, akinek vallása római katolikus, lakóhelye Kolozsvár és született HódmezőVásárhely 1866. április 17-én. Atyja Springer Ignác szövetkereskedő, lakóhelye HódmezőVásárhely. Anyja Springer Ignácné, született Klein Julianna, lakóhelye Hódmező-Vásárhely” Nagyapám őseiről annyit hallottam, hogy francia származásúak voltak, apja elszegényedett erdélyi nemes család gyermeke volt. A szájhagyományként terjedt családi emlékezés szerint egyik Lepage ősük Napóleon tábornoki rangban szolgáló főpohárnoka volt. Édesanyám a II. Világháború után kísérletet tett az erdélyi Lepageokkal felvenni a kapcsolatot, azonban ez nagy bánatára, nem járt sikerrel. (Mint hallottam tőle, a szegény rokonokkal nem kívánták a rokonságot ápolni.) Nagyapámnak Hódmezővásárhelyen könyvkereskedése és antikváriuma, Békéscsabán nyomdája volt. Az üzlete tönkrement, mert a diákoknak – jószívűségből – hitelbe adott könyveket, és az árát soha nem kapta meg. Édesanyám a város Andrássy úti katolikus líceumában, mint zárdanövendék végezte el a polgári iskolát.116 Közvetlenül utána, mivel árván maradt, elhelyezkedett a Hódmezővásárhelyi Kereskedelmi Banknál mint gépíró. Kivételes élmény volt számára, és büszkén beszélt arról, hogy a bankban többször találkozott és beszélt is József Attila költővel. Elmondta, hogy milyen nagy hatással volt rá, és a többi verset kedvelő társára. József Attila rendszeresen járt oda Makai Ödön igazgatóhoz, mivel mecénása és – mint testvére férje – sógora is volt.117 116
Szent Domonkos rendi nővérek rk. polgári leányiskolája. Kőszegfalvi Ferenc – Szigeti János: „Én, József Attila, itt vagyok…!” A költő vásárhelyi világa. (Vásárhelyi téka 16.) Hódmezővásárhely-Budapest, 2005. Máyer Nyomda és Könyvkiadó. 117
114
Szüleim a házasságkötésük után a Könyves u. 25/a szám alatt béreltek lakást, és rövid megszakítással itt laktunk a Budapestre költözésünkig. Miután megszülettem, édesanyám nem dolgozott tovább a bankban, hanem otthon maradt velem. Édesanyám vallásos, katolikus családból származott, és árván maradva testvérével együtt a hódmezővásárhelyi katolikus líceum bentlakó diákja lett. Ennek megfelelő keresztény nevelést kapott. Gärtner nagyapám kívánságára zsidó vallásra történt betérése után és a zsidó vallású környezete hatására gyerekkori és későbbi emlékezetem szerint is teljesen azonosulni tudott a megváltozott új lelki és természetes közösségével. Természetesen nagyban erősítették ezt az érzelmi és tudatos közösség vállalást az elszenvedett, családját érintő zsidó üldözések, és a németországi deportálás megtapasztalása. Az elmondottak ellenére édesanyám élete során tapasztaltam, hogy – talán maga előtt is titkolva -, különös módon nem szakadhatott el teljesen a gyerekkorában lelkébe ültetett hittől. Ezt két példával látom igazolni: - Valamikor a negyvenes évek elején húsvétkor elvitt abba a katolikus templomba, ahol a líceum diákjaként hitéletet élt és megmutatta az ott üveg koporsóban elhelyezett Jézus szobrot. Emlékezetem szerint csak annyit mondott, hogy gyermekkorában itt ünnepelte a húsvétot. Igazán magyarázatot nem adott erre a lépésére. - 1944 karácsonyán pedig a deportálásunk során Németországban – a barakkunk lakóinak elképedésére – fenyőgallyból és ezüstpapírba csomagolt égetett cukorból „karácsonyfát” állított nekem (a cukorból minden gyerek kapott). Az esethez nem fűzött kommentárt, mivel otthon is volt karácsonyfánk. Édesanyámról mindig is tudtam, hogy hisz Istenben, annak ellenére, hogy erről nem beszéltünk, és nem járt templomba. 115
Ismerve erről a véleményemet – amit ki is fejtettem neki -, soha nem akarta azt megváltoztatni. Életünk a deportálásig Arra már én is emlékszem, hogy szüleimmel a baráti zsidó családokkal élénk társadalmi életet éltünk. Hétvégeken mindig más családnál jöttünk össze, ahol a férfiak kártyáztak, és a világ dolgairól beszélgettek, a nők „pletykáltak” és kötögettek, mi gyerekek pedig a lakásban, vagy a környéken játszottunk. Az összejövetelek piknik jellegűek voltak. Nyáron rendszeresen kirándultunk együtt az algyői Tisza partra. Én többek között a Fleismann, a Grün – ma Gáspár -, a Schmolka és a Salgó család tagjaira emlékszem. Édesapám a Kokron gyár klubjába – ami a Teleki és Könyves utca sarkon volt – asztaliteniszezett, biliárdozott és sakkozott.118 (Sokat vitt magával engemet is, ahol a többi gyerekkel játszhattunk.) Rendszeresen jártunk a városi strandra, szurkolni a Munkás Sportegyesület labdarugó mérkőzéseire és szórakozni a Népkertbe. A vásárhelyi zsidó közösség természetes találkozásaira a szombati ima és az ünnepi szertartások során a Zsinagógában került sor. Számomra különösen emlékezetesek maradtak a nagyböjt és a sátoros ünnepek során tartott több napos ünnepek. Mi gyerekek ekkor a templomudvaron és a környéken játszottunk. Ezek a szép és hangulatos események a háború után már – legalábbis a mi és egyes más tragédiát elszenvedett családok számára – nem folytatódtak. Édesapám a háborúból visszaérkezve a Rónai utca 1. szám alatt kapott ideiglenesen lakást, mert a miénket a deportálásunk után egy nyilaskeresztes család – berendezéseinkkel és személyes dolgainkkal együtt – elfoglalta. A Rónai utcából ősszel költöztünk vissza a Könyves utcába, miután a városi hatóság kiköltöztette az ott lakókat. 118
50 éves a Hódmezővásárhelyi Divat Kötöttárugyár Sportegyesület. Összeállította Ocsovszky László. Hódmezővásárhely, 1986.
116
Édesanyám a deportálásban kaverna tüdőbetegséget – lyuk keletkezése a tüdőben – szerzett, amit Budapestre költözésünk után megműtöttek. Az operáció és az Egyesült Államokba kivándorolt Fleischmannék által küldött sztreptomicin gyógyszer segítségével gyógyult meg. Szerette a természetet, sokat kirándultunk a Budai hegyekben, a Mátrában. Kéthetes szervezett Al-Dunai hajókiránduláson vett részt, amit élete egyik legszebb élményeként emlegetett. 1950-1964-ig, nyugdíjazásáig a Fővárosi Fürdőigazgatóság – Gellért Szállóban lévő irodájában – tisztviselőként dolgozott. Nagyon boldog volt, amikor megszülettél Peti. Kényeztetett, és amikor csak lehetett, vitt a játszótérre. Kedvelt program volt, amikor nagyapáddal együtt hárman a Ságvári Ligetre mentetek az Úttörő Vasúthoz. 1966-ban hármasban emlékezetes nyaraláson voltatok Balatonszemesen, amikor te ruhástól a Balatonba ugrottál, és nagyapád hozott ki a vízből. Robi, amikor te megszülettél, nagyanyád már súlyos beteg volt. Legtöbb idejét kórházban töltötte, és nem tudott veled úgy együtt lenni, mint Petivel. Titkos vágya teljesült, és nagyon büszke volt, amikor a jogi diplomámat megszereztem. Ezt csak azért említem, mert nektek nehezen képzelhető el, hogy abban az időben a szüleimnek – és az ő társadalmi helyzetükben lévőknek – ez milyen sokat jelentett. 1967-ben fedezték fel, hogy leukémiás, és a gondos orvosi kezelések ellenére 1971. február 16-án sok szenvedés után meghalt. Testvérei: Lajos A város neves fotográfusa volt. Műtermében művészi képeket is készített. Ilyet láthattok a nagyanyátokról készített képekben. Rövid ideig élt házasságban, gyermekük nem született. A vásárhelyi Tisza-csatorna jegén korcsolya117
balesetet szenvedett, tüdőgyulladást kapott, és 1937-ben meghalt. Ilona (Lili néni) Hódmezővásárhelyen született 1905-ben. Együtt tanultak anyámmal a katolikus líceumban és a kollégiumban laktak. Férjhez ment édesapám barátjához, a szintén zsidó vallású és budapesti születésű Schmolka Tiborhoz, aki a helyi NOVÁK ÜZLET kirakatrendezője volt.119 1934. március 25-én megszületett gyermekük, - unokatestvérem, Tomi. Velük együtt lakott Tibi bácsi édesapja, Schmolka Izidor, aki a deportálásból hazatérve visszaköltözött Budapestre. Az ötvenes évek végén halt meg. Lili néni nem sokkal a deportálásból történt hazajövetele után – 1946-ban – a több évig tartó súlyos betegségébe belehalt. Tibi bácsit mindenki szerette, és nagyra becsülte, különösen azért, ahogyan az ágyhoz kötött beteg feleségét ápolta és gyerekét nevelte. 1944 végén a munkaszolgálata során, - társai elmondása szerint, - a nyilasok Székesfehérvár környékén agyonlőtték. Schmolka Tamás. Lili néni halála után Tomi a JOINT – amerikai zsidó segélyszervezet – által Budapesten működtetett Sváb-hegy Rege úti otthonába került. Tanulmányait az otthon gyerekeivel együtt a Wesselényi utcai zsidó iskolában folytatta. Az otthon cionista nevelői rábeszélésére 1949 nyarán – döntését előttünk is titokban tartva, illegális úton „aliázott” – kivándorolt Izraelbe (héber neve Salev Zeev). Itt különböző kibucokban – mezőgazdasági munkát végző „szövetkezetek” – dolgozott és zeneiskolában is tanult. Éveken keresztül – az ottani rendszer szerint – katonai szolgálatot teljesített. Feleségül vette a már Izraelbe született lengyel származású Friedmann Ruthit, akivel jelenleg nyugdíjasként 119
Schmolka Tibor munkaszolgálatosként halt meg a Soában. Neve fölkerült a zsidó mártírok hódmezővásárhelyi emléktáblájára.
118
élnek a mediterrán környezetű, modern településen, az ÉszakIzrael-i Malkyán. Négy gyermekük született, a lányaik Ayala, Oszi, Ofra és a fiúk Rohni. Ma már több mint tíz unokájuk, és két dédunokájuk van. 1957-ben elmaradtak Tomi levelei, és mivel többszöri nemzetközi szervezetekkel történt keresés is sikertelen volt, azt hittük, hogy valamelyik izraeli háborúban eleshetett. 1998ban a hódmezővásárhelyi holocaust megemlékezésen itt járt Izraelből egyik iskolatársunk, Elbogen professzor,120 és megígérte, hogy felkutatja Tomit. Pár hónap múlva telefonált, hogy sikerült megtalálnia, és megadta a címét és telefonszámát. 1999. áprilisában édesanyátokkal – Peti meglepetés ajándékaként – elutazhattunk Izraelbe és ötven év után, felejthetetlen pillanatot átélve találtuk meg ismét egymást. Tíz napot töltöttünk együtt megismerve Ruthit, gyermekeiket és unokáikat. Öröm volt látni, hogy Tomit, aki tizenkét évesen család nélkül maradt – és természetesen Ruthit -, milyen nagy és boldog család veszi körül, mennyire szeretik és tisztelik. Sorra meglátogattuk a gyermekeik otthonait – voltunk a Golánon is – és úgy éreztük a Tomi iránti szeretetükből nekünk is jutott. Az egyik látogatás során egy különös – szinte regénybe illő – eset is történt Ofráéknál. Elmondták, hogy a férje Uri német származású, aki elővette a családjáról készült fotóalbumot. Az egyik képen a szülei Lundenburg-i üzletének fényképét mutatta meg. (A deportálásunk során itt ástunk tankcsapdát). Sokat utaztunk, és voltunk Jeruzsálemben Gärtner Jutka kalauzolásával, és eltöltöttünk két napot a Holt-tengernél. Ezt követően Tomiék is meglátogattak bennünket. Voltunk Hódmezővásárhelyen, a Lili néni sírjánál, találkozott a régi iskolatársainkkal, megismert benneteket, és találkozott Szigeti 120
Professzor dr. Yitzhak Kashti (Elbogen) akadémius, a Tel-awivi egyetem nevelési és szociológiai fakultásának dékána.
119
Jancsival, valamint Salgó Laci bácsi gyermekeivel és unokáival. Nagynénje és nagybátyja – Salgó – Juliska néni és Péter bácsi. Kiemelkedő szerepük volt abban, hogy édesanyám és Lili néni – Lajos bácsi már felnőtt férfi volt – megkapták a számukra hiányzó családi élet melegét. Ez a szoros családi kapcsolat a későbbiekben, az én életemben is megmaradt, egészen a deportálásunkig. Addig minden hétköznap délutánját – amíg édesapám és Tibi bácsi dolgozott – együtt töltöttük a Zrínyi utcai házban. Unokatestvérei voltak Juliska néni és Péter bácsi gyermekei: Ilonka néni, (aki gyermektelen volt), Elluska néni (akinek a fia Szigeti /Schweiger/ János) és Laci bácsi (akinek fiai: László, - felesége Zsoldi Gabriella, gyermekeik; Lacika, Adrienn, Anikó –, Tamás, - felesége Szűcs Ibolya, gyermekei Tamás és Nóra – és Péter társa Juhász Ágnes, az én másod unokatestvéreim. Unokatestvéreinek itt felsorolt gyermekeivel és azok családjaival rendszeres családi kapcsolatot tartunk, évenként kétszer szervezett több napos találkozókon. (A találkozókon résztvevők személyében azok bensőséges hangulatában biztosítékot látok abban, hogy ezt a fantasztikus összejövetelt az unokáink is fontos családi hagyományokként fogják a jövőben ápolni.) Édesapám: Gärtner Oszkár Édesanyja Goldfarb Debora aki Tiszaszentimrén, 1865-ben, Édesapja Gärtner Herman, - aki Derecskén, 1865-ben született. Sajnos az ő származásukról nincsenek ismereteim. Mindketten mélyen vallásos, ortodox családból származtak, és ők is ennek a hagyománynak a tiszteletében éltek. Nagymamám a háztartásukat a zsidó kóser szabályok szerint vezette. Nagyapám egy nagy kozmetikai és illatszer cég utazó üzletkötője volt. A halálos ágyán utolsó kívánsága volt, hogy 120
édesanyám, aki katolikus vallásúnak született, „térjen be”, és legyen zsidó vallású. Súlyos betegen 1936-ban halt meg. Nagyanyám 1944. őszétől Budapesten bujkált a nyilasok elől. A felszabadulás után 1954 évi haláláig Sándor és Oszkár családjánál élt. Édesapám testvérei: 1894. Sándor, 1897. Teréz 1909. Zoltán. Oszkár édesapám kirakatrendezőnek tanult, és segédlevele megszerzése után Budapesten, majd több európai országba képezte tovább magát. Legtovább Csehszlovákiában, Trencsénben és Pozsonyban a nemzetközi hírű, ma is működő Batta Cipőgyár üzleteinek volt a kirakatrendezője. itt győzött a biliárd „karambol” típusú nemzetközi versenyén, és nyert bajnoki címet. Hazajövetele után az állás ajánlatok közül – pl. a Corvin Áruházé – a hódmezővásárhelyi Kokron cég tulajdonosáét fogadta el, és 1927-ben a NOR-COC Finomárú és Kötszövőgyár üzletének a kirakatrendezője lett.121 Az 1848 évi államosítás után HÓDIKÖT néven Közép-Európa hírű termékeket gyártott és forgalmazott a gyár. 122 Édesanyámmal az Andrássy utcai üzlet és Kereskedelmi Bank szomszédsága folytán ismerkedett meg. 1930. június 16-án házasodtak össze, és költöztek a Könyves u. 25/a szám alatti kertes családi házba – a Kokron gyárral szembe – bérlőként. Itt laktunk Budapestre költözésünkig, 1948. márciusig. Édesapám a II. Világháború idején 1940-1944-ig évenként egy-egy hónap megszakítással a zsidó törvények alapján „munkaszolgálatos”-ként teljesített katonai szolgálatot. Ennek során dolgozott például Kárpát-Ukrajnában Ungvár mellett Derenón, Újvidéken Zombor mellett fakitermelésen és 121
Gärtner Oszkár, a Kokron cég kirakatrendezője nyerte a Magyar Hét kirakatversenyének első díját. = Vásárhelyi Friss Újság, 1930. okt. 24. 2. p. 122 Dr. Pátri Ferenc – Schneider Miklós: 75 éves a Hódmezővásárhelyi Divat Kötöttárugyár. Hódmezővásárhely, 1964.; A Hódmezővásárhelyi Divat Kötöttárugyár száz éve 1889-1989. Szerk. Kruzslicz István, Szigeti János. Hódmezővásárhely, 1989.
121
útépítésen. Székesfehérvár mellett Börgöndön repülőteret épített kubikusként. 1944. decemberében szabadította fel a Vörös Hadsereg, és került haza Hódmezővásárhelyre. 1947-ben fivére, Sándor Budapestre hívta a – ma is létező – WU2 hajápolószer feltalálójának cégéhez, ahol üzletkötőként helyezkedett el. 1948-ban az Állami Áruházak kirakatrendezője lett, és a vállalat jogutódjától a Ruházati Bolttól ment 60 évesen 1964-ben nyugdíjba. Nagyon vonzódott az irodalomhoz és különösen a versekhez. Vásárhelyen játszott a színházi önképzőkörben. Szerette és szavalta Ady Endre, Kiss József zsidó költő, József Attila, Villon verseit és Arany János balladáit. Ő is próbálkozott versírással, amelyekből többet megismerhettem. Megbocsájthatatlannak tartom magamnak, hogy figyelmetlenségem miatt halála után ezek elvesztek. Amatőr szinten sportolt. Kiválóan biliárdozott, asztaliteniszezett és úszott. Megtanult teniszezni 1948-ban, és a Kereskedelmi és Pénzügyügyi Szakszervezet csapatában versenyzett. Édesapám mélyen vallásos, sok gyerekes, ortodox zsidó vallásban hívő és azt gyakorló családból származott. Budapesten és Európa nagy városaiban tanulta a kirakatrendezői szakmát. Ebben az időben szerzett ismeretek és az itt ért hatások következtében a gyermekként megélt ortodox vallástól eltávolodva felvilágosult, modern nézeteket vallott. A vallását a háborúig a neológ zsidó irányzatnak megfelelően gyakorolta. Különösen nagy empátiát érzett a szegény és elesett emberek iránt. Ez megmutatkozott az általa írt költeményekben, és az általa képviselt világnézetében. Ezek és a harmincas évek Magyarországán kialakult antiszemitizmus, a zsidótörvények – a numerus clausus -, a zsidó üldözések, a háborúban munkaszolgálatosként megélt szenvedések és a testvéreit meggyilkoló nácizmus gyűlölete vezettek oda, hogy elfogadta, és magáénak tartotta a szocialista (akkor kommunistának mondott) eszméket. Mivel 122
tenni is akart az általa igazságosnak tartott új társadalmi rend megteremtéséért, a munkaszolgálatból történt felszabadulása után hazatérve 1944 decemberében elsők között lépett be a Magyar Kommunista Pártba. Azt, hogy mennyire őszinte volt a nézete, példázzák a tettei is, hogy – kirakatrendező foglalkozása ellenére – a Párt hívására elment a háborúban felrobbantott algyői Tisza-híd újjáépítésére, és egy malomba fizikai munkát végezni.123 Nem kimondva, azonban beszélgetéseinkből egyértelműen kiderült, hogy az eszme nevében elkövetett bűnök nyilvánosságra kerülése után olyan mértékben megrendült, hogy a politikától és politikai véleménynyilvánítástól a 60-as évek végétől teljesen visszavonult. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy az alapvető humanista és szocialista értékek iránt megváltozott volna. Különös módon soha nem beszéltünk egymással arról, hogy hiszünk-e Istenben. úgy gondolom, mindketten tisztában voltunk a másikunk ateista álláspontjával. Annak ellenére, hogy édesapámban tapasztaltam a haláltól való félelmet, legjobb tudomásom és ismeretem szerint véleménye az élete utolsó pillanatáig nem változott meg. Édesanyám halála után újra nősült, a kassai születésű Antos Brigittát vette feleségül, akivel halálig harmonikus házasságban éltek. Emlékezhettek, hogy együtt jártunk a Tátrában, utaztuk be a dolomitokat, és szinte unokájaként szeretett benneteket. Gitta néni 2004-ben halt meg. Édesapám 89 évesen 2003. március 16-án halt meg. S a n y i bácsi. Fiatalemberként 1919-ben a Tanácsköztársaság vörös katonája lett, és a salgótarjáni alakulat komiszárjaként vett részt az északi hadjáratban. Fodrász mesterséget tanult, és 1944-ig a saját fodrász üzletében dolgozott.
123
Algyő fontos tiszai átkelőhely. A tiszai vasúti hidat Algyőnél 1870-ben építették, melyet a II. világháborúban felrobbantottak. 1946-ban újjáépült.
123
Budapesten 1944-ben a nyilasok elfogták, és Auswitzba deportálták. Életét a foglalkozásának köszönhette, a gázkamrába küldött emberek haját kellett fodrász társaival, meggyilkolásuk előtt lenyírnia. A haláltábor felszabadítása előtt a németek Theresienstadtba vitték, ahol 1945 tavaszán a szovjet csapatok szabadították fel, és jött vissza Budapestre.124 Feleségével Irén nénivel már a háború előtt együtt éltek, de csak a felszabadulás után házasodtak össze. Miután mérlegképes könyvelői vizsgát tett, Dunaújvárosban, az akkori sztálinvárosi Vasműben lett könyvelő. Gyermekük nem született, 1967-ben halt meg. T e r i néni. Hohenberg Edével kötött házasságukból két gyermekük: Judit (1921-2005) és 1923-ban Frigyes született. Mint háztartásbeli, otthon a családja és a velük lakó szülei ellátásában segédkezett. Ede bácsi köztisztviselő volt, és esténként mint éttermi zenész egészítette ki a jövedelmét. 1944-ben Teri nénivel Budapesten bujkált. 1978-ban halt meg. Teri nénit 1944. év végén a nyilasok elfogták, és az Óbudai téglagyárból indított hírhedt gyalogos halálmenettel Németországba indították. Ezen a kegyetlenségéről ismert úton, ahol a beteg és gyalogolni képtelen zsidó embereket agyonlőtték, ismeretlen körülmények között halt meg. Judit miután a bujkálásból megmenekült, elvégezte a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karát, és mérnökként helyezkedett el. Férjhez ment az arisztokrata származású és baloldalian gondolkodó – ezért a családja által kitagadott – Laurenszky Gusztávhoz. Két gyermekük született, Katalin (1952) és Anna (1958). Válása után feleségül ment dr. Csűrös Zoltán (1901-1979) Kossuth-díjas akadémikushoz, aki a Budapesti Műszaki Egyetem Szerveskémia-tanszékvezetője volt. Judit 2005-ben halt meg. 124
Ma Terezin Csehországban. Itt volt a nácik legnagyobb csehszlovákiai koncentrációs tábora, 250 ezer európai zsidó gettója.
124
Laurenszky Katalin. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett, és jelenleg idegenvezetőként dolgozik. Férjhez ment a zsidó származású, etióp Gizaw Ergete Zawde-hoz, és két gyermekük született, András 1988-ban és Eszter 1994-ben. Laurenszky Anna is az ELTÉ-n szerzett bölcsész diplomát. Az Egyesült Államokba ment férjhez a vallásos, izraelita Elliot Shapirohoz. Gyermekeik Julie (1988) és Danny (1991). Harmat /Hohenberg/ Frigyes 1944-ben megszökött a munkaszolgálatból, és Budapesten bujkált. Közben tagja és aktív harcosa lett a Demokratikus Ellenállási Mozgalom fegyveres kommunista csoportjának. 1945-ben Budapest felszabadulása után önkéntesként belépett az újonnan alakult Magyar Demokratikus Hadseregbe, és egészen a háború befejezéséig – Ausztriában – részt vett a harcokban. Érdemei elismeréseként több kormánykitüntetést és a Szocialista Hazáért Érdemrendet is megkapta. A fentiekből és családi történetéből érthető, hogy amikor leszerelése után megkeresték – a háborús bűnösök felkutatásának gondolatától is vezérelve – belépett az Államvédelmi Hatósághoz, ahol mint nyomozótiszt 1956-ig teljesített szolgálatot. Leszerelése után különböző vállalatoknál mint tisztviselő dolgozott. Ezeket azért is tartottam fontosnak leírni, mert a rendszerváltás után ezt a szervezetet egyoldalúan olyannak mutatják be, mint amelyik csak a demokratikusan gondolkodó polgárokkal és a régi rend becsületes híveivel szemben követtek el bűnöket. Mindig nagyon kreatív volt. Az ötvenes években motorcsónakot – amelyet a Tiszán használt -, zeneszekrényt épített. Első házasságából /Tóth Margittal/ 1957-ben Róbert fia született. Jelenleg feleségével Fodor Cecíliával nyugdíjasként Martfűn élnek. J ó z s i bácsi a család „fekete báránya”. Édesapja az életszemléletétől idegen életvitele miatt kitagadta. A Városligeti Vurstli akrobatája, kikiáltó embere volt. Édesanyja és testvérei titokban tartották vele a kapcsolatot, és anyagilag 125
is segítették. Édesanyja esténként a „cselédszobában” bujtatta. Édesapám elmondta, hogy a testvérek a nélkülöző bátyjukat téli ruházattal segítették, volt, hogy a téli kabátját adta oda neki. 1937-ben halt meg. Apám úgy mondta, hogy az artista világ egyik alvilági tagja féltékenységből leszúrta. A család más tagjai úgy emlékeztek, hogy betegségben halt meg. Nőtlen volt, gyermeke nem született. Z o l i bácsi Budapesten a Delej és Kálvária téri mozikban mint mozigépész dolgozott. Első házasságából – Váradi Jolánnal (+1937) – 1931-ben Ervin, második házasságából – Wandt Arabellával (+1977) – 1939-ben Tamás fia született. A háborúban munkaszolgálatos volt, 1943-ban a Dónkanyarban a keretlegények megölték. Bella néni a nyilas korszakot két fiával Budapesten egy „védett” házban, majd a budapesti gettóban vészelte át. (A védett ház lakói a külföldi államok budapesti követségeinek diplomáciai mentességét élvezték, amíg a nyilasok fel nem számolták. Ezután sokukat vitték ki a Duna partra, és lőtték kegyetlenül a Dunába.) E r v i n (héber nevén Irvin Ganini). 1949-ben titokban Izraelbe aliázott. Ott a Mezőtúrról származó Rósenblitt Évát vette feleségül, két lányuk Ada (1950), Aliza (1954) és több unokájuk született. Nyugdíjazásáig a Vízügyi Vállalat alkalmazottja volt. T o m i érettségi után orvosi műszerész lett. Az ELTE Jogi Karán szerzett diplomát és a Fővárosi Tanácsnál, majd jogutódjánál a Fővárosi Polgármesteri Hivatalnál volt nyugdíjazásáig osztályvezető jogtanácsos. Házasságából – felesége Debreceni Katalin, - két gyermekük született: Katalin (1964) és Judit (1968). Tomi felesége, Kati nyugdíjazásáig különböző intézményeknél volt – a mai értelemben – közalkalmazott. Mióta nyugdíjasok, sok időt töltenek Judit lányuknál Jeruzsálemben. K a t i az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát. Kezdetben idegenvezetőként dolgozott, majd a mérlegképes 126
könyvelői képesítést szerezte meg, és jelenleg multinacionális cég könyvelője. Élettársa Stein László hivatásos katona. J u t k a az Egri Tanárképző Főiskolán diplomázott. 1991-ben felvételt nyert Izraelben a Jeruzsálemi Tudományegyetem Régészeti Karára. Miután diplomázott, jelenleg a „kisdoktori”ját készíti. Jeruzsálemben él, és megszerezte az izraeli állampolgárságot. Magamról Az elemi négy osztályt a vásárhelyi zsidó elemi népiskolában végeztem. A deportálás miatt egy évet veszítettem. A gimnáziumi tanulmányaimat az 1948-49-es tanévben a Bethlen Gábor Református Gimnáziumban kezdtem meg. (Itt tanított Németh László író.)125 1948. márciusában Budapestre, a Garai u. 11. szám alatti társbérletbe költöztünk. Mivel a főbérlő nem járult hozzá, hogy gyerek is lakjon a lakásban, egy évig – Schmolka Tomival – én is a Sváb-hegyi otthonba laktam, és a többiekkel együtt a Wesselényi u. 44-be, a zsidó iskolában tanultam. Közben az iskolák államosítása és az iskolareform miatt a gimnázium alsó tagozata átminősült általános iskolává.126 1950 év tavaszán az Elemér utca 31-ben (mai Marek József u.) kaptunk önálló főbérleti lakást. Az iskolák körzetesítése miatt átkerültem az Abonyi utcai Radnótiba, és itt fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. A továbbtanulásomat a Madách Imre Gimnázium reál tagozatos osztályában folytattam. Az iskola a főváros egyik legjobb tanintézete volt, mert az egyetemekről eltávolított, akkori értelemben „politikailag megbízhatatlannak” számító tanárok is tanítottak. Ennek köszönhetően is a gimnáziumban magas színvonalú oktatás folyt.
125
Grezsa Budapest, 1979.Ferenc: Németh László vásárhelyi korszaka. Szépirodalmi Könyvkiadó, 126 Wesselényi utcai zsidó polgári fiúiskola.
127
Ebben az időben a Bástya Sportklubban – az előző és mostani nevén Magyar Testgyakorlók Köre – rövid távfutóként atletizáltam. Ugyancsak a gimnáziumi éveim alatt a Fémárú és Lámpagyár – igazából fegyvergyár volt – Vitorlázó Repülőklub repülője voltam. A Farkashegyi Repülőtéren hegyvidéki vitorlázó repülést folytattunk, és itt „C” vizsgás vitorlázó pilóta lettem. Továbbtanulásra nem jelentkeztem. Mint érettségizett, rövidített idő alatt 1955-ben kelmefestő és vegytisztító szakmunkás lettem, azonban katonai bevonulásom miatt a szakmában nem dolgoztam. Novemberben a Budapesti Híradó Ezredhez gépkocsivezetőnek, sorkatonai szolgálatra vonultam be. Budapesten a Budaőrsi úti és a Váci híradós laktanyában teljesítettem szolgálatot 1957 évi leszerelésemig. 1956. augusztusában részt vettem a Varsói Szerződés hadseregei vezérkarainak gyakorlatán a Szovjetunióban. A gyakorlaton híradó feladatokat a mi alakulatunki látta el. Azért maradt ez emlékezetes számomra, mert a II. Világháború kiemelkedő szovjet hadvezérei közül Zsukov és Malinovszkij marsallokat közvetlen közelről láthattam. A híradó eszközök napi karbantartását végző katonatársammal, mint „segítő” én is megjelenhettem a parancsnoki sátrakban. Ugyanakkor a magam szintjén, megismerhettem a szovjet hadsereg világszínvonalú technikáját. 1956 októberében az alakulatommal több fegyveres eseményben vettem részt. 23-án kivezényeltek bennünket a Rádió „védelmére”. Amikor megérkeztünk, már folyt a lövöldözés, és mivel mi nem voltunk felkészülve fegyveres harcra, lőszer nélküli fegyverekkel tömegoszlatást kellett volna végrehajtani, az agresszív tömeg fenyegetése miatt visszavontak a Bródy Sándor utcából. Az események idején kirendeltek bennünket különböző objektumok védelmére, (többek között) a Diósdi és a Lakihegyi Rádióadóhoz, a Déli Vasúti összekötőhíd budai 128
hídfőjéhez, a Sas hegyre, a laktanyánkat támadók ellen és más harci cselekményekhez. Ezek során számtalan tűzharcban vettem részt. November 4-én hajnalban, miután a laktanyánk őrtornyából tüzet nyitottak a Budapestre visszatérő szovjet páncélos alakulatra, azok szabályos tűzharcban megkezdték a laktanya elfoglalását. Én, mivel a II. Világháború során a magam és családom életét köszönhettem a szovjet katonáknak, magától értetődőnek tartottam, hogy nem harcolok ellenük. Több katonatársammal és barátommal együtt harc nélkül elhagytuk a laktanyát a nyugati oldalon. Mivel a szovjetek által elfoglalt dunai hidakon nem volt ajánlatos magyar katonai egyenruhában megkísérelni az átjutást, kalandos úton a Római parti szakaszon csónakkal keltünk át a pesti oldalra. Ezután szétváltunk, és mindenki hazament a szülei lakására. Miután december folyamán jelentkeznünk kellett a laktanyába, az ezredünket áttették Vácra, az ottani híradós laktanyába. Innen szereltem le 1957. november közepén. A leszerelés után a már leírt személyes okokból kiindulva jelentkeztem felvételre a Belügyminisztériumba. 1958. május 1-i hatállyal szerződéses állományú gépkocsivezetőnek vettek fel, majd később kineveztek hivatásos állományba tiszthelyettesnek. Tehergépkocsi vezetőként több beosztásban dolgoztam, míg 1960-ban a BM Vizsgálati Osztályára kerültem személygépkocsi vezetőnek. Dr. Barna Péter osztályvezető-helyettes gépkocsivezetője lettem. Őróla tudni kell, hogy kiváló jogtudósként a Magyar Tudományos Akadémia tagja, az ELTE Jogi Karán Büntetőeljárási tanszékvezető, és a Rendőrtiszti Akadémia tudományos parancsnokhelyettese volt. Nagyon sokat köszönhetek az ő „atyai” pártfogásának, szemléletformáló hatásának.
129
1962-ben kezdtem meg tanulmányaimat az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Jogi Karán, mint esti tagozatos hallgató, és 1967-ben doktoráltam. 1963. február 1-én neveztek ki a Belügyminisztérium Vizsgálati Osztályára vizsgáló tisztnek. A „szamár létrát” végig járva, 1989. szeptember 31-i hatállyal, mint rendőr alezredest, alosztályvezető-helyettest helyeztek nyugállományba. Édesanyátokat 1960 nyarán a balatonlellei BM Üdülőben ismertem meg, ahol ő is, ekkor még diáklány, mindketten dolgoztunk. 1963. május 5-én kötöttünk házasságot. Édesanyátok: Bognár Mariann Balatonlellén, 1944. április 8-án született. Nagyszülei: Boócz Jakab (1879-1946) és Kéméndi Katalin (1881-1963) anyagi ágon és Bognár Mihály (1873-1939) és Sági Julianna (1880-1938) apai ágon. Édesanyja: Bognár Péterné – Kati mama – (Boócz Katalin, 1917.08.12. – 2003.06.16.) Lánycsókon született, és 1941. június 9-i házasságkötése után szüleivel együtt költöztek Balatonlellére, a férje tabáni házába. A háztartáson és gyereknevelésen kívül Tóth-hegyen a család földjeinek művelésében is részt vett. Miután férje katona, majd hadifogságba esett, a mezőgazdasági munka mellett a családfői feladatokat is ellátta. A helyi közösségi életben is aktívan részt vett, tagja a Nőszövetségnek és a Vöröskeresztnek. Miután a földjeik a termelőszövetkezetbe kerültek, nyaranta különböző vállalati üdülőkben dolgozott. A Balaton parton építkeztek, és 1958-ban, miután a ház elkészült, a Honvéd u. – akkor Táncsics Mihály u. – 54. szám alá költöztek. 130
Testvérei: R o z á l i a – Rózsi Kememu – (Lánycsók, 1904-1987) Szülésznő-bábaasszony volt Lánycsókon. Férjhez ment Fenyves Lajoshoz (1903-1984), aki csendőr volt. A háború idején a visszacsatolt Erdélyben, Gyergyószentmiklóson, férje szolgálati helyén éltek. Miután hazajöttek Balatonlellére, Rózsi varrónőként, férje kertészként dolgozott. 1970-ben Budapestre, a XI. Ballagi Mór u. 12. szám alá költöztek, ahol halálukig éltek. A n n a - Panni Kememu – (Lánycsók, 1909-1993). Ő is évekig szülésznőként dolgozott, majd Pécsre, a városi kórházba került nővérnek. Később különböző kórházakban, többek között a Balatonfüredi Szívkórházban volt főnővér. Férjhez ment 1958-ban Kun-Tatár Jenőhöz. Balatonfüreden éltek. Férjét súlyos betegsége miatt évekig Sümegen gyógykezelték, és itt is halt meg. Panni Kemamu 1974-ben Budapestre költözött a nővére közelébe, a Ballagi M. u. 6. szám alá. Itt élt élete végéig. /A Kemamu és Kepapa nevet édesanyátok kisgyerekként a keresztszülők nevének kiejtésével adta nekik, és a család mindig így szólította őket./ Édesapja: Bognár Péter (Balatonlelle, 1918.01.21.1994.06.08.) Az iskolái befejezése után, mivel korán elvesztette szüleit a családi birtokon gazdálkodott. 1942-től évenként behívták magyarországi katonai szolgálat teljesítésére. Az 1944. évben az alakulatát a nyugat-magyarországi harcokba vetették be és 1945. év elején Sopron térségében hadifogságba esett. Sokszor emlegette, hogy Konstancában (Románia) látott először tengert, ahol behajózták őket, és Odesszában lépett a Szovjetunió földjére. A tengeri utazást is úgy említette, mint egy „felejthetetlen” emléket. A Szovjetunióban, a konkrét helységekre nem emlékszünk, többnyire fakitermelésen dolgozott. A nélkülözéseiről, különösen az éhezésekről sokat beszélt. Azt elismerte, hogy 131
nagy szegénységet tapasztalt és a lakosság is majdnem hasonlóan éhezett. 1948-ban tért haza. Az 1960-as évek elejéig a földjei műveléséből éltek. Miután ő is mint a helyi gazdák 70 %-a, a földjeit beadta a szövetkezetbe, a Balatonboglári Állami Gazdaság szőlészetébe helyezkedett el. A hetvenes évektől a Balatoni Vízügyi Vállalatnál partőrként dolgozott. Közel 60 éves, amikor kazánfűtői vizsgát tett, és 1979. évi nyugdíjazásáig egy budaörsi cégnél kazánfűtőként dolgozott. Két oldali combnyaktörése miatt utolsó éveiben ágyban fekvő beteg volt. Édesanyátok Az általános iskolát Balatonlellén, a gimnázium első osztályát Siófokon végezte. Az iskolai sportban kiemelkedett, a talajtornában iskola első volt. Muzikalitása révén énekelt az iskolai, a lellei katolikus templom és a budapesti Rókus Templom kórusában is. 1959-től a budapesti Varga Katalin Leánygimnázium tanulója, és 1962-ben érettségizett. Ebben az időben különböző ismerőseinél, legtovább a Gulácsi családnál lakott. Érettségi után rövid ideig dolgozott a Statisztikai Hivatal adatfeldolgozó osztályán, majd a Fővárosi Temetkezési Intézet tisztviselője lett. 1967-től a Budapest Volán Vállalat irodavezető-helyettese, az ipari gázok járatszerkesztője. A munka és a családi terhek mellett Forgalmi Tiszti – felsőfokú közlekedési végzettséget szerzett. A Volán Vállalatok átszervezése folytán a Soroksári úti fuvarszervező irodából a Zay utcába került az ipari gázok számítógépes járatszerkesztésére. 1993-tól az Oxigén gyár kötelékében járatszerkesztési munkakörben folytatta munkáját. Innen ment korkedvezménnyel 1996-ban nyugdíjba. Meghatározó szerepe volt ambícióinak, előrelátásának és áldozatvállalásának abban, ahogy a családunk az élet fontos területein fokozatosan előbbre lépett. Ezek közül a legfontosabbak a lakáscseréink, a magyarkúti telek kialakítása, és a Balatonlelle Honvéd u. 54. szám alatti házunk építése. 132
Közös életünk Házasságkötésünk után albérlőként költöztünk Kati, Gärtner Tomi felesége, nagymamájának belvárosi, Paula Ede utcai lakásába, ahol nagyon mostoha körülmények között, de nagyon boldogan éltünk. Ebben az időben 1964. június 27-én a MÁV Kórházban született meg Peti. A kb. 10 m2 –es szobában az egyrészes villanyrezsón kellett fürdővizet melegíteni, ételt főzni, a babaruhákat kifőzni és ahol télen a közös előszobában a víz megfagyott a pohárban. 1965. februárban költöztünk a II. ker. Gellérthegy u. 33. szám alatti második emeleti összkomfortos, távfűtéses, egy szoba, konyhás, étkezőfülkés, fürdőszobás, új szolgálati lakásba. Peti a Koscziusko Tádé utcai bölcsődébe, majd a Mészor sutcai óvodába járt. 1967. májusban elcseréltük a lakásunkat és a XIV. ker. Limanova tér 19. szám alá költöztünk, ahol egy szobával és több négyzetméterrel nagyobb volt a lakásunk. Peti 1970-ben itt kezdte meg tanulmányait a Vámos Ilona Általános Iskolában. 1970. augusztus 6-án – szintén a MÁV Kórházban született meg Robi, nyolc hónapra, de viszonylag nem kis súllyal. Pár nap múlva azonban a nővértanulók hibájából megfázott, és tüdőgyulladást kapott. Egy számunkra izgalmakkal teli, nagyon nehéz hónap múlva hozhattuk egészségesen haza. Mariann 1971. szeptemberében szívpanaszokkal megbetegedett. Egy éven át hétszer, alkalmanként 3-5 hétig vizsgálták különböző kórházakban, a Korvin Ottó kórháztól a balatonfüredi Szívkórházon át a Budapesti II. számú Belgyógyászati, egyetemi Klinikáig. A vizsgálatok kettős víciumot – ez a szívbillentyűk működési hibája – állapítottak meg, ami a gyermekkori szívizomgyulladás szövődményeként következett be. A betegsége közvetlenül a családi körülményeink okozta fizikai kimerültségéből származott. Egyidőben volt a Peti első osztályos tanuló, és el kellett látnia Robit, aki koraszülöttsége miatt fokozott figyelmet és 133
gondozást igényelt. Ez az időszak mindannyiunkat nagyon megviselt, különösen a pár hónapos Robi nem érthette édesanyja távolléteit. Fokozatosan nyerte vissza egészségét és 1974-től már folyamatosan dolgozott a munkahelyén. 1977-ben újabb lakáscserével a XV. kerületbe, Újpalotára, a Kőrakás park 29-be, két és félszobás lakásba költöztünk. Ebben az évben Robi a XIV. kerület Csáktornya-parki iskolában kezdte meg a tanulmányait, ahová Peti már az előző évben átiratkozott. Gärtner Péter 1978-ban a rákospalotai Dózsa György gimnázium testnevelés-francia szakos tanulója lett, és 1982ben érettségizett. Közben elvégezte a Ferunion Külkereskedelmi Vállalat által szervezett bonyolítói tanfolyamot, és ősztől ebben a munkakörben lett a vállalat dolgozója. A munka mellett 1983-ban kezdte meg tanulmányait a Külkereskedelmi Főiskola esti tagozatán. 1972-1980-ig az Újpesti Dózsa Sportegyesületben jégkorongozott, és közben két évig kötöttfogásban birkózott. 1980 és 1984 között a BSE Tenisz Szakosztály versenyzője volt. 1985 nyarán 18 hónapos sorkatonai szolgálatra vonult be a BM Határőrség, Budapest, Ady Liget-i laktanyájába, ahonnan 1987. februárban szerelt le. Közben folytatta a tanulmányait a főiskolán, és 1987-ben kapta meg a diplomáját. Még ebben az évben a Magyar Hitelbank Rt. alkalmazottja, majd Marketing Igazgatónak nevezték ki. Közben tanított a Bankárképző Intézetben. Az MHB-s évek után különböző pénzügyi, információs, és tanácsadó vállalkozásokat alapított – FININFÓ Rt. részvényes vezérigazgatója, a Bank Info Center Kft. tulajdonos ügyvezetője – és jelenleg az ország egyik legeredményesebb pályázati tanácsadó cégének, a Brüsszel Center Magyar Pályázati Tanácsadó Központ Kft.-nek alapító ügyvezetője, és feleségével együtt tulajdonosa. 134
Juhász Edittel (Budapest, 1964. február 28.) 1998. július 9-én kötöttek házasságot. (Petivel a Dózsa György gimnáziumban ismerték meg egymást, ahol osztálytársak voltak.) Szülei: Juhász Árpád (1925-1996) és Juhász Árpádné Király Edit, 1936-) Edit érettségi után nyomdász végzettséget szerzett, és a Magyar Villamos Művek nyomdájában helyezkedett el, ahol a gyermekei születéséig dolgozott. Jelenleg a Brüsszel Center Kft. egyik ügyvezetőjeként a cég vezetésében vesz részt. Gyermekeik: Péter (1989.09.20), Kristóf (1993.03.10.), Laura (1995.09.26.) Peti gimnáziumi tanulmányait folytatja. 1995-2000-ig a Ferencvárosi Torna Clubban jégkorongozott, és csapatával járt Kanadában, Svédországban és Ausztriában. Kristóf és Laura iskolai tanulmányaik mellett versenytáncot tanulnak és eredményesen versenyeznek. Gärtner Róbert 1985-ben a XIV. kerületi I. István gimnázium olasz tagozatos tanulója lett és 1989-ben érettségizett. Ebben az évben felvételt nyert a Bánki Donát Gépipari Főiskolára, és 1992-ben üzemmérnöki diplomát szerzett. A gépipar rendszerváltás utáni összeomlása miatt nem tud elhelyezkedni, és munkanélküli lett. 1993 év nyaráig állami szervezésű német nyelvű és számítástechnikai tanfolyamokat végez. Ősszel a szegedi József Attila Tudományegyetem Természettudományi Karának hallgatója lett, és 1998-ban matematika és informatikai szakon diplomát szerzett. Még ebben az évben a Nationale- Nederlanden Magyarországi Biztosító Rt. számítástechnikai csoportjában rendszergazda lett. Átszervezés miatt a csoporttal 2002-ben a Dausche Telecom Magyarország Kft-hez kerültek, ahol egy év múlva a csoport tagjainak munkaviszonyát megszüntetik. Egy évig magánórákat ad, és megbízási szerződéssel informatikai munkákat végez. 2005-től a Magyar Államkincstár közalkalmazottja. 135
Zenei pályafutása nyolc évesen az István gimnázium Tücsök Zenekarában indult, mint hegedűs. A gimnáziumi, főiskolai, egyetemi évei alatt is tovább zenél a zeneiskola szimfonikus zenekarában, jelenleg a Szent István Jubileumi Szimfonikus Zenekar tagja. Rendszeresen koncerteznek a Zeneakadémián, a Zeneiskolában és legutóbb a Művészetek Palotájában. Mózes Gyöngyivel (Makó, 1975. október 19.) 2000-ben ismerkedett meg, és 2002. május 4-én kötöttek házasságot. Szülei: Szűcs Judit (1941-) és Mózes Sándor (1922-1998) Gyöngyi a Sárospataki Református Gimnáziumban érettségizett. 2001-ben a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen lelkészi, az egyetem Szegedi Vallásoktatási Karán pedig 2007-ben hitoktatói diplomát szerzett. 2005-ben a Zsidó Egyetem Országos Rabbiképző Művelődéstörténeti Karon diplomázott. 2002-től a Szilágyi Dezső téri Budai Református Gyülekezet lelkésze és hitoktatója. Testvérei: Sütő Károly (1966-) és Mózes Sándor (1953-). II. Deportálásom története (1944. június 16. – 1945. április 25ig) (Előzmény: A magyar állam által 1938-tól hozott I., II., és III. zsidó törvények fokozatosan korlátozták a zsidóság állampolgári és emberi jogait. Ezek a felsőfokú intézményekben történő továbbtanulás, az állami és közigazgatási hivatalokban lévő tisztségeik, a magántulajdonuk korlátozását, illetve később tiltását stb. jelentették. A legutolsó megalázóan megbélyegző intézkedés volt a ruházaton sárga, Dávid-csillaggal történő kötelező megjelölés, majd a Német Birodalomba történő deportálás. Ennek végrehajtását a Magyar Királyi Rendőrség és Csendőrség végezte. Édesapám a munkaszolgálata alatt már 1944 év elején a Délvidéken, Szabadka mellett tapasztalta, hogy a magyar hatóságok a helyi zsidóságot gettókba gyűjtik, és 136
Németországba deportálják. Az információk szerint ott kényszermunkát végeznek. Ebben az időben még nem volt ismert, hogy a betegeket, időseket és kisgyerekeket elgázosítással meggyilkolják. Valótlan kérelme alapján – hogy édesanyámtól a válását intézi – szabadságra hazaengedték. Ekkor elmondta, hogy várhatóan az anyaországból is sor kerül a zsidók elhurcolására. Megbeszélték, hogy anyám felkeresi a líceumi gyóntatóját és megkéri, hogy segítse abban, hogy visszatérhessen a katolikus valláshoz. Más előkészületeket is elhatároztak: egy felnőtt és egy gyerek hátizsák készíttetését, és pipereszappanban kétszáz pengő elrejtését. Később ebből a pénzből fizette édesanyám Ausztriában azt az orvost, akit titokban az egyik emberséges munkafelügyelőnk segítségével oda hívatott, amikor negyven fokos lázam lett. 1944. június 16-án hajnalban Vásárhely zsidó családjait egy csendőr, egy rendőr és egy városi hivatalnok verte fel álmából. Utasítottak, hogy pakoljuk össze a legszükségesebb ruha- és tisztálkodási eszközeinket, valamint három napi hideg élelmet, mert összegyűjtésünk után a városból el fognak bennünket vinni. A csomagolás ideje alatt egy ismerős szomszéd gyerek hozta el a hátizsákjainkat a szabótól. Ehhez külön engedélyt kellett kérnie a csendőrtől, mert megtiltottak minden érintkezést a város lakóival. Korán reggel, mielőtt a város ébredezett, kísértek bennünket a hódmezővásárhelyi zsidó templomba. Itt gyűjtöttek össze bennünket, ahol egy csendőrtiszt agresszív módon, drasztikus szavakkal: „Ide figyeljetek büdös zsidók!” – tartott egy, a magatartásra vonatkozó fenyegető szózatot. Ezt később édesanyám és a rokonaink sokszor emlegették. Mindenkinek át kellett adnia azokat a dolgaikat, amit a lakásáról a csendőri figyelmeztetés ellenére elhoztak; az értékeiket, pénzt, ékszereket, a nála lévő papírt és íróeszközt, kést, vagy más vágóeszközt. Kijelentette, hogy akinél ezután a motozásnál tiltott dolgot találnak, azt a statárium szerint felkoncolják. Ez 137
egy hatósági kifejezés volt, ami az azonnali megölést jelentette. A fenyegetéstől félve, az említett dolgokat nem merték átadni, hanem egymás után kéredzkedtek az emberek vécére. Ezt természetesen a csendőrök előre kigondolhatták, mert rövid idő múlva összegyűjtötték az orvosokat, ügyvédeket és más értelmiségit. Lebontatták velük az árnyékszék típusú WC-ket, és kimerették velük azok tartalmát. Ez is része volt a később tapasztalt folyamatos megaláztatásnak. Ezt az esetet csak egy jellemző példaként említettem. A templomból emlékezetem szerint másnap a nagyállomásra kísértek, ahol marhavagonokba zártak, és Szegedre szállítottak. A 20 kilométeres út emlékezetem szerint két napig tartott, és a nagy melegben és zsúfoltságban, 60-70 ember volt egy vagonban, sokat szenvedtünk. Volt olyan idős ismerős közöttünk, aki ebbe belezavarodott, és volt, aki egy másik vagonban meg is halt. Szegeden a városi téglagyárba vittek bennünket. Itt már több ezer zsidó ember volt, akiket a térség városaiból és falvaiból, illetve a szegedi gettóból zártak ide. A pár hónapos csecsemőtől az aggastyánokig minden korosztály képviselve volt, kivéve a katonaköteles munkaszolgálatos férfiakat. A téglagyár nyitott pajtáiban a földön feküdtünk. Csendőrök őriztek, és egy csendőr százados volt a parancsnokuk, aki felett egy német SS katonatiszt volt a felsőbb parancsnok.127 A nagyobb gyerekekkel együtt beosztottak a súlyos betegek kórháznak kinevezett helyre csilléken történő szállítására. Ennek során balesetet szenvedtem, amikor leestem a csilléről, és betört a fejem. A sebet egy neves szegedi orvosprofesszor varrta össze. A téglagyárban elterjedt – a fogva-tartók híresztelése alapján -, hogy az időseket Svájcba viszik szanatóriumokba, a többiek 127
Randolph L. Braham: Kanada és a Holocaust bűnelkövetői. = Századok, 1995. 6. sz. 1331-1354. p.
138
pedig Németországba kerülnek munkavégzésre. Nyilván az emberek megnyugtatása volt a céljuk ezzel a hazugsággal. Három szerelvényt indítottak a téglagyárból. Az elsőbe az idősek és betegek, másodikba legtöbben a kisgyerekes nők, a harmadikba pedig a munkaképes emberek kerültek. Mi, Lilli nénivel, Tomivel és a Salgó-családdal a második szerelvénybe kerültünk. Az első transzportot június 25-én Auschwitzba, a másodikat a véletlenek folyamán Strasshofba, a harmadikat is ugyanoda irányították. Június 27-én vagoníroztak be a szegedi Rókus állomáson. A vagonokba ismét128 65-75 embert zártak be. Levegőt a résnyire hagyott ajtón, és rácsos ablakon kaptunk. A több napos út, a kánikulai meleg, a pihenést kizáró zsúfoltság és az éhség további szenvedést okoztak. Naponta egyszer állt meg a vonat a szükségletek elvégzésére. Kaptunk egy kevés vizet és petróleum ízű kekszet. Emlékezetem szerint a második éjszakán nagy bombázásra ébredtünk és megállt a vonat, majd egy idő múlva ellenkező irányba folytatta az utat. Később, már itthon tudtuk meg, hogy mint az első szerelvényt, minket is Auswitzba irányítottak, csak a vasúti sínek bombázása miatt fordították meg a szerelvényt, és így kerültünk Ausztriába. Pár nap múlva érkeztünk meg a Bécs közeli Strasshofba, ahol a kivagonírozás utáni első éjszakát a régi temetőben töltöttük. Itt vette ki a sebemből a varratokat a szegedi professzor. A kirakodásnál derült ki, hogy több ember a szenvedésekbe beleőrült, és ugyancsak töben meghaltak, utóbbiak közt a baráti Sándor-család 18 éves, értelmi fogyatékos fia.
128
Szita Szabolcs: Utak a pokolból. Magyar deportáltak az annektált Ausztriában 1944-1945. 1991.; Molnár Judit: Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben. Cserépfalvi Kiadó 1995.; Molnár Judit: Csendőrök, hivatalnokok, zsidók. Válogatott tanulmányok a magyar holocaust történetéből. Szeged, 2002. ; Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában. Budapest, 2000.
139
Innen másnap a hírhedt strasshofi lágerbe vittek. A 30-40.000 ezres táborban a németek Európa különböző országaiból gyűjtötték össze a hadifoglyokat, zsidókat, cigányokat, ellenállókat és más, számukra nem kívánatos embereket. Az őrzésünkben részt vettek a németekkel együttműködő ukrán és fehérorosz férfiak is, akik kegyetlenségükkel tűntek ki. Például egy légiriadó esetén napsütéses időben egy futóárokban tűzön teát főző asszonynak szöges buzogányszerű „fegyverükkel” szétverték a fejét, mondván, hogy az ellenséges repülőknek adott jelt. A láger drótkerítéssel volt két részre választva. Az egyik felén a még nem fertőtlenített, a másik felén a már fertőtlenített és elszállításra váró embereket tartották. A fertőtlenítőben levetkőztettek, a ruháinkat külön, minket pedig a szőrzetet leborotválva, megfürdetve és fertőtlenítő szerrel kezelés után engedtek a tábor másik részébe. Már hazaérkezésünk után tudtuk meg, hogy a fürdők az auswitzi gázkamrák mintájára épültek, csak a csövekből nekünk gáz helyett fürdővizet adtak. Az étkezések nagyon nehézkesen folytak. A két résztáborban a 3-3 kondérban főzött, szinte ehetetlen ételt sorban állás után lehetett megkapni. Ez azt jelentette, hogy reggeliért, ebédért és vacsoráért egész nap – a kb. 20-20.000 főre tekintettel – egymást felváltva álltak sorba a foglyok, a mi esetünkben a családok. A főétel a dörgemüse volt, ami száraz, többségében rohadt zöldségből készült. A körülmények is megalázóak voltak. Az ukrán szakácsnők porosan, piszkosan, izzadtan merték a csajkánkba az ételt. Az első napokban édesanyám nem is tudta megenni, csak miután már sokat éhezett. Talán egy hét múlva ismét vasúti vagonokban, a közeli Gänserndorfba szállítottak. Itt 60 főt kiválasztottak, - ekkor váltunk el Lili nénitől, Tomitól és a Salgó családtól, - majd
140
Hohenau helységbe vittek.129 Elszállásoltak egy major magtárába, és a csoportunknak mezőgazdasági munkát kellett végezni. Vezetőnek, jupo-nak – jud policaj – kineveztek közülünk egy vásárhelyi ügyvédet, nevére nem emlékszem, aki beszélt németül. Egyben a németek felé felelt is értünk. Első időben szóját, majd később zöldséget kapáltunk. Itt történt, hogy az éhség hatására sok sárgarépát ettem, és súlyosan megbetegedtem. Az egyik emberséges munkafelügyelő anyám kétségbeesett kérésére titokban, a már említett eldugott pénzből orvost hívott, aki injekciót és gyógyszert adott, így pár nap alatt meggyógyultam. Nyár végéig tartózkodtunk Hohenauban. Itt történt az az eset, amelynek az emléke egész életemben végig kísér. Az udvaron a pajtánkkal szemben állt egy két emeletes épület. A lakói ukrán nők voltak. Egy részük terhes, a többiek már megszült babáikkal éltek a házban. Egy kora esti órában részeg német katonák érkeztek, majd nagy kiabálásra, sikoltozásra lettünk figyelmesek. Egy katona az udvaron a többiek jelenlétében az egyik kisbabát a levegőbe dobta, és pisztollyal lőtt rá. A további részleteket nem ismerem, mert minket betereltek az udvarról a pajtába. Ősszel, emlékezetem szerint októberben szőlő szüretelésére átvittek bennünket a Feldsbert – ma Valtice – nevű városba. Itt a gazdaság szerszámoknak épült fabarakkjába helyeztek el bennünket. A Lichteinstein hercegség borgazdaságának a területén kellett szüreti munkákat végezni, majd ennek befejezésével a fakitermelésben dolgoztunk. Amikor hidegre fordult az idő, én a kisebb gyerekekkel együtt, a deszkákból, elég hézagosan, összeállított barakknak a fűtéséről kellett, hogy gondoskodjunk. Ez a kivágott fák óriás gyökereinek, ékekkel és fejszével történő feldarabolásából, és a 129
Szigeti János: Sárga csillag, gettó, holocaust. = A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság 2000. évi Évkönyve. p.: 70-78.; Szigeti János: Zsidók Hódmezővásárhelyen. Máyer Nyomda- és Könyvkiadó. Hódmezővásárhely, Budapest, 2004.
141
vaskályhában lévő tűz égésének a biztosításából állt. A gyökér összevágása nekünk nehéz és kimerítő munka volt. A barakkunkkal szemben volt a hatalmas pince bejárata, ahová szekerekkel is be lehetett menni. Egy reggel, amikor a fél kezére nyomorék pincemester megérkezett, odahívott a favágásból, átadott egy kis csomagot, és bement a pincészetbe. Amikor kibontottam, két szelet kenyeret, közötte rántottával találtam benne. Ez később minden reggel megismétlődött. A kenyeret együtt ettük meg a tüzelőt készítő két társammal. Édesanyám elmondta juponknak az esetet. A pincemestertől ő tudta meg a magyarázatot. Nagyon hasonlítok a meghalt pilótafiára, akit a pincészet vezetője, aki zsidó ember volt, anyagilag segítette, hogy egyetemre mehessen, és a tanulmányait folytathassa. Ugyanitt történt, már a téli időben, hogy amikor az udvaron vágtuk a fát, egy fiákeren Wermacht-katonatiszt érkezett a pincészethez. Odajött hozzánk, levetette a zubbonyát, elkérte a fejszét, és hosszú időn keresztül helyettünk vágta szét a gyökereket. /A későbbiek miatt említem meg, hogy Feldsberg, Unter Themenau és Lundenburg is a II. Bécsi döntés alapján Szlovákiától elvett terület volt, amelyet Cseh-Morva Protekturátusnak neveztek, és a II. Világháború után vissza is adtak Csehszlovákiának./ A munkák befejezése után ismét tovább vittek bennünket Unter-Themenauba, amely egy kisebb község volt a közeli Lundenburg – a mai szlovák Breclav – mellett. Ez már emlékezetem szerint 1944 végén, 1945 elején lehetett. A szállásunk ismét téglagyárban volt, itt azonban kőépületben laktunk. A légitámadások miatt az ablakokat el kellett sötétíteni, és amikor a poloskák keresése miatt villanyt gyújtottunk, előfordult, hogy a német katonák figyelmeztetésként belőttek az épületbe. A felnőttek Lundenburg nyugati szélén tankcsapdákat ástak, mi gyerekek ivóvizet hordtunk, és más munkákat végeztünk. 142
Ez 6-7 méter széles és 3-4 méter mély, helyenként a beomlás ellen gerendákkal megerősített árok volt, amit befedtek, hogy elrejtsék. A hossza több száz méter volt, és két párhuzamos beton út között helyezkedett el. Ennek a német elképzelések szerint a szovjet páncélosokat kellett megállítani. A helyszínre, amely 1-2 km volt, gyalog mentünk. A hideg megviselt bennünket, mert téli ruháink nem voltak, és ami ruhánk volt, pl. pulóverek, azok is már nagyon elhasználódtak. Cipő helyett valamilyen fatalpú, vászon felsőrészű lábbelit adtak. Ebben jártunk a nagy hóban is. Ekkor már sokat éheztünk, mert nagyon kevés és rossz minőségű volt az élelmezésünk. Többször volt olyan, hogy a szemétdombról összegyűjtött krumplihéjat főzték meg anyámék, és azt ettük. A téglagyári táborban voltak még külön épületekben az amerikai, szovjet és olasz hadifoglyok is. Úgy láttuk, az amerikaiak voltak a legjobban ellátva ruházattal, a szovjetek pedig még nálunk is rosszabb körülmények között voltak. Erre volt példa, hogy egy alkalommal, amikor a déli forró ételt vittem, le kellett tennem a földre. A mellettem menő orosz katona felvette, magának átöntötte, és elfutott vele. Ez is igazolja az előbbieket, mivel később azt tapasztaltuk, hogy a szovjet katonák nagyon szerették a gyerekeket. Az amerikaiak kivételével a többiekkel együtt dolgoztunk a tankcsapda ásásán. Sokat néztük reménykedve a magasan repülő és fehér kondenz csíkokat húzó angol-amerikai repülőgépeket, amelyek többször milliónyi ezüst papírt szórtak az égből /a német katonai radar megtévesztésére/. Egy alkalommal röplapokat szórtak le. Mi, gyerekek a tiltás ellenére többet összeszedtünk a táboron kívül leesettekből. Ebből tudtuk meg, hogy többek között Debrecent és Szegedet is felszabadította a Vörös Hadsereg. A felnőttek ezután sokat beszéltek a háború lehetséges végéről, és a mi sorsunk jobbra fordulásáról. Az őrzésünket büntetésben lévő német katonák látták el. Ezért volt, hogy többen veréssel kegyetlenkedtek, mások, a kevesek, 143
elnézőbbek voltak hozzánk. Ezt alátámasztja, amit juponk elmesélt a felnőtteknek, hogy az egyik katona mondta neki: „Az oroszokat nem állította meg a Duna, és pont ez a tankcsapda fogja megállítani őket?”. Lundenburgban nagy plakátokon hirdették ki a szlovák lakosságnak, hogy aki szóba áll a foglyokkal, vagy bármivel segíti őket, azt kivégzik. A város házai a bal oldali út másik oldalán álltak, és az emberek ott közlekedtek. Egyik nap, húsvét előtt, amikor a munkából hazafelé mentünk, édesanyámmal a fáradtsága miatt lemaradtunk kissé a csoporttól. Mellénk kerékpározott egy asszony, megkérdezte „jud kind?”, és nekem egy piros tojást, édesanyámnak pedig egy újságba csomagolt megpucolt csirkét adott, és gyorsan tovább biciklizett. Áprilisban sűrűsödött Lundenburg bombázása, később már távoli ágyúlövéseket is lehetett hallani, és a német őrzőink is egyre idegesebbek voltak. A hónap közepe felé egyik nap parancsot adtak, hogy csomagoljunk össze, mert reggel gyalogosan tovább visznek bennünket. A juponk beszélt édesanyámmal, hogy adjam oda neki féltve őrzött Schukko játékautómat, ami akkor nekem nagy értéket jelentett, és megpróbálja a téglagyár igazgatójánál, akinek volt egy kisfia, hogy ezért adjon oda egy használaton kívüli szekeret. Erre azért volt szükség, hogy a betegeket és a csomagokat a szekéren tolhassuk az út során. Itthon tudtuk meg, hogy Therezienstadtba akartak vinni, ahol már összegyűjtötték, és meg akarták semmisíteni a térség deportáltjait. Másnap, mi vásárhelyiek, ezzel a szekérrel indultunk útnak, három lundenburgi csendőr kíséretével. Sem az úti célról, sem a távolságról nem mondtak semmit. Nem sokkal az indulás után, ahogyan egy dombra toltuk fel a szekeret, angol vadászrepülők alacsonyan szállva géppuskatüzet nyitottak ránk. Mi a mellettünk lévő kb. 200-300 méteres cserjésen át berohantunk a fenyves erdőbe. A betegek, a szekérről leszállva, a bokros részen próbáltak meg elbújni. A szekér 144
visszagurulva felborult, és a csomagjaink szétszóródtak. A kétszer is ránk repülők lövéseitől a csodával határos módon senki nem sebesült meg. A csendőrök a támadás után otthagytak bennünket, és visszakerékpároztak Lundenburgba, a lakhelyükre. Mint később megtudtuk, a németek nem hivatalosan adtak át nekik, és ők pedig féltek, hogy lebombázzák a hidakat, amin keresztül haza tudtak menni. Ebben az időben már a civilek is menekültek a közelgő front, a szovjet csapatok elől. A német csapatok is visszavonulásban voltak. A fenyvesben elrejtőztünk, és félve vártuk a következményeket, mert függetlenül a tényektől, szökevényeknek tekinthettek bennünket. Három napig bújtunk meg az erdőben. Enni-innivalónk nem volt, kimozdulni pedig nem mertünk a fenyvesből. A fenyő tűlevelét rágtuk az éhségünk csillapítására. Közben már az első éjszaka robbanásokra ébredtünk, és a levegőben felrobbant lőszerek hatalmas „tűzijátékot” eredményeztek. A felszabadulásunk után tudtuk meg, hogy ott gyűjtötték össze a bekerített német csapatok lőszerkészletét, és hogy ne kerüljön a szovjetek kezére, felrobbantották azokat. A második napon, ahogy a földön feküdtünk, egy német katona nagy autókereket gurított mellettünk, és láthatóan megijedve víz után érdeklődött, mintha defekt javításhoz kellene. Természetesen nagyon megrémültünk, de semmi nem történt velünk később. Ennek hatására a ruháinkról levettük a sárga csillagokat, és megbeszéltük, hogy magyar menekült munkásoknak adjuk ki magunkat. Félelemmel, de abban reménykedtünk, hogy a tapasztalt zűrzavarban nem fog senki foglalkozni velünk. A negyedik napon, mivel tarthatatlanná vált a helyzet, és féltünk az erdőben tartózkodó katonáktól is, a közben összeszedett szekérrel visszaindultunk a téglagyár melletti erdőbe. Itt egyébként mi építettünk a téglagyáriaknak egy földbe ásott támfalakkal biztosított bunkert. Miután 145
megtaláltuk, és üres volt, itt rendezkedtünk be. Még aznap a nagyobb fiúkkal visszalopództunk a téglagyár irodaépületébe, ahonnan a helyiek már elmenekültek. A pincében találtunk krumplit és paradicsomsűrítmény konzerveket, és ezekkel mentünk vissza a bunkerbe. A felnőttek emlékeztek, hogy a közelben volt egy vadászház. Megkeresték, és az asszonyok a krumpliból, paradicsom konzervből főztek is ételt. Ebből majdnem nagy baj lett, mert a füst láttán a szovjet tüzérség lőni kezdte a vadászházat, amelynek – mint kiderült – a közelében német tüzérség állomásozott. Szerencsére, csak a tüzet oltották el, és elfogadták a magyar munkások meséjét. Hozzá kell tenni, hogy szerencsénkre ezek Wermacht-katonák voltak, és nem foglalkoztak velünk, nem úgy, mintha SS-ek lettek volna. Az ágyúzások során kétszer is szovjet találat érte a bunkert, azonban nagyobb baj nem lett belőle. Annak a lövedéknek a repeszét, amelyik a mi fejünk felett robbant, sokáig őriztük anyámmal, azonban valamikor sajnos elveszett. Egyik éjjel szovjet felderítő katonák leptek meg bennünket. A katonák németül beszéltek, amikor azonban kiderült, hogy magyarok vagyunk, egy fiatalember magyarul szólt hozzánk. Kiderült, hogy a szovjet felderítők mellett magyar cionista fiatalok szolgálnak, és a deportált magyar zsidó csoportokról gyűjtenek információt, és továbbítják Magyarországra. Mondták, hogy ők csak előőrsök, de rövidesen elfoglalják a községet és felszabadulunk. A magyar fiú névsort készített rólunk. Elmondtuk, kik vagyunk, és hogy mit tudunk az erdőben lévő német tüzérek helyéről. Mondták, hogy maradjunk továbbra is a bunkerben, és lehetőleg ne mutatkozzunk, mert nem tudni, hogy merre vezet a visszavonuló német alakulatok útja. Nem tudom leírni, hogy a hosszú kilátástalanság és reményvesztés után ekkor mit éreztünk. Sokan sírva ölelgették őket. Természetesen bizakodva, de félelemmel vártuk a fejleményeket. Kiderült, hogy volt okunk aggódni, mert Unter146
Themenaut háromszor foglalták el a szovjet katonák, azonban csak negyedszerre tudták végleg megtartani. Mi ezeket az időket szerencsésen átvészeltük a bunkerban. Az utolsó nap éjjelén hallottuk és láttuk, amikor a német tüzérek elmentek az erdei harcálláspontjukról. Ekkor lementünk a téglagyárba. Leírhatatlan volt az a filmbe illő kép, ahogy hajnalban az előttünk lévő terepen a Vörös Hadsereg katonái – köztük a kozák lovasok – elözönlötték és elfoglalták a lakóhelyünket. Ez a nap a felszabadulásunk napja, 1945. április 25-e volt. 1990-től minden évfordulón vörös szegfűt viszek a Budapest Szabadság téri Szovjet Emlékműhöz a felszabadító szovjet katonák tiszteletére. Mint akkor kiderült, a táborból előzőleg a hadifoglyokat elszállították. Csak azok a fehérorosz munkások maradtak ott, akik önként jöttek munkavégzés céljából Németországba, és velünk szemben rendszeresen fenyegetően léptek fel. Legnagyobb elképedésünkre nagy ovációval fogadták a felszabadítókat, mintha ők nem a fasiszta Németországot kiszolgáló kollaboránsok lettek volna. Úgy emlékszem, hogy csak itthon tudtuk meg, hogy a mellettünk levő – talán Themenau – helységben a magyar zsidó deportáltakat bezárták a barakkjukba, rájuk gyújtották, és aki kitört onnan, azt legépfegyverezték. (Ennek a történetnek téves információ miatt édesanyámmal kettőnkre, tudtunkon kívül szomorú következménye lett.) A felszabadulásunk napján a szovjet parancsnok kiállított egy iratot, amely a szovjet megszálló hatóságoknak és katonai alakulatainak szólt, és amelyben felhívja őket, hogy a magyarországi hazautazásunkhoz minden segítséget adjanak meg. Az élelmezésünket a katonai ellátmányukból és a helyi forrásokból biztosították. Két-három nap múlva értesítettek, hogy a lundenburgi vasútállomásról Magyarországra induló katonai szerelvényen helyet kapunk. 147
Gyalogosan mentünk Lundenburgba, ahol a megjelölt – sebesülteket és hátravont katonákat szállító – vasúti tehervagonokba beszálltunk. Két három napig utaztunk, mivel természetesen a frontra menő szerelvények kaptak elsőbbséget. A budapesti Rákos-rendező pályaudvarig jöttünk, mivel nem volt tovább helyreállítva a vasútvonal. Miután megtudtuk, hogy a Nyugati Pályaudvarról mennek a vonatok Hódmezővásárhelyre, átmentünk a pályaudvarra. Amikor a Hősök terére érkeztünk, láttuk, hogy ünnepi díszbe öltöztették a teret, és a dekorációból megértettük, hogy itt a május 1-i ünnepséget fogják tartani. Az utunk során megdöbbenve láttuk a szétlőtt fővárost. A Nyugatiban jelentkeznünk kellett egy irodán, ahol kiállítottak egy orosz-magyar nyelvű igazolványt, amely a deportálásból visszatérteknek személyi és utazási igazolványként szolgált. Mivel megmondták, hogy órák múlva indul a vonat, édesanyámmal elmentünk a pár száz méterre lévő Csanádi utcába, ahol az öt szám alatt éltek a nagymamámék. Szörnyű látvány fogadott, mivel, ahol a lakásuk volt, nyilván egy bombatalálattól – a ház teljes oldala hiányzott. A lakók nem tudtak, - vagy nem akartak – semmit mondani. Már otthon édesapámtól tudtuk meg, hogy a bombatámadás idején nem voltak a házban, mert különböző helyeken bujkáltak. Ezután nagyon rossz érzésekkel szálltunk vonatra. Az algyői vasúti híd felrobbantása miatt a vonat csak a Tiszáig ment, ahova későn érkeztünk, és a komp már nem üzemelt. A parton éjszakáztunk a kompot őrző szovjet katonákkal, akik egész éjjel tábortűz mellett énekeltek és néhányan táncoltak (mint az orosz filmekben). Reggel a komppal egy vásárhelyi zsidó férfi is jött – ezt így szervezték meg -, és elmondta, hogy édesapám már otthon van. A többieket is tájékoztatta, hogy mit tud a családjukról. Nekünk elmondta, hogy – nyilvánvaló tévedésből – úgy tudták a háború végén meghaltunk, amikor a németek ránk gyújtották a barakkot. Mi ettől a férfitól tudtuk meg, hogy apámat a 148
Rónai utcába keressük, mert ott lakik. (Erre az esetre utaltam az előző részben.) Amikor a lakásba megérkeztünk, édesapám megdöbbenésében és a nyilvánvaló örömében alig tudott megszólalni. Ő is elmondta, hogy már elsiratott bennünket. A szoba falán a családi képünkön gyászszalag, és általa írt pár szavas emlékezés volt látható. Édesapámtól tudtuk meg, hogy Tibi bácsit a nyilasok lelőtték. Ezekben a napokban érkezhettek haza Lili néniék és Péter bácsiék is, a pontos időre azonban nem emlékezem. Világnézeti gondolkodásom kialakulása. Átlag neológ (nem szélsőségesen vallásos ortodox) zsidó családba születtem. A kornak megfelelően a vallási ünnepeket megtartó és az ünnepeken templomba járó család voltunk. Az iskolában a hittan órákon a bibliát tanultuk, és az imakönyv hiteles olvasása céljából héberül tanultunk. A baráti körünk a hozzánk hasonló polgári zsidó családokból tevődött ki. A legszűkebb családom Vásárhelyen édesanyám lánytestvére (Lili néni, Tibi bácsi, Tomi) és a Salgó Péter bácsi családjából állt. Ennek megfelelő volt a szüleim világképe is. Mint kisgyerek, 1945-ig természetesnek fogadtam el, hogy mint azt nekem tanították, az Isten teremtette a világegyetemet, benne minket, az embereket, és a tőle származó törvények szerint kell élnünk. A deportálásból történt hazatérésünk után alakult ki bennem először a kétség. Nem tudtam elfogadni két alaptézist. Hogyan lehet a zsidóság Isten kiválasztott népe, ha hagyott kegyetlenül elpusztítani hat millió embert, és mint a biblia tanítja, miért bünteti „heted íziglen” a leszármazottakat, valamilyen számomra ismeretlen „bűn” miatt. Növelte a kétségeimet az a tapasztalatom is, hogy az üldözések során a családunkban és ismeretségi körünkben is a legkiválóbbak – köztük Isten-hívő vallásos emberek – pusztultak el.
149
Nagyon mély nyomot hagyott bennem az az alapvető és életemben meghatározó élmény, amely a szegedi téglagyárban, a gyűjtő lágerben ért: Ennek előzménye, hogy édesapám a munkaszolgálata során – 1944-ben Újvidéken – látta, hogy a zsidókat deportálják Németországba. Azt kérte édesanyámtól, hogy menjen el az őt nevelő zárda katolikus plébánosához, és kérje, hogy engedélyezzék visszakeresztelkedését. Ez megtörtént, és már a németországi deportáláshoz készítettek elő bennünket a szegedi táborban, amikor a katolikus püspökségről megérkezett a keresztlevelünk a tábor vezetéséhez. Felhívattak bennünket a parancsnokságra Silberstein Adolf vásárhelyi rabbival együtt, aki német SS parancsnok utasítását tolmácsolta nekünk, hogy hazamehetünk. Ott volt még a magyar parancsnok is – mint később kiderült – Finta János magyar királyi csendőr százados. Anyám a váratlan öröm hatására hisztérikusan sírva kérte a német parancsnokot, hogy a súlyosan beteg testvérét, aki hozzá hasonlóan katolikusnak született, szintén engedje haza, mert különben felakasztja magát. A rabbi – az Isten szolgája – mielőtt lefordította volna a kijelentését, azt mondta édesanyámnak, „akkor akassza fel magát!”130 A történethez hozzátartozik, hogy ezek után széttépték a keresztlevelet, és visszaküldtek a többiek közé. Itt szeretném megemlíteni, hogy az élet milyen elégtételt szolgáltatott nekem az 1980-as évek elején: A Kanadai Főügyészség az Ottavában élő Finta János – volt magyar csendőr százados ügyében háborús bűncselekmény elkövetése 130
Dr. Silberstein Adolf (Kunszentmárton 1905. – Biel, 1970) 1939-1944 között töltötte be a rabbiszéket. Vö.: Szigeti János: Zsidók Vásárhelyen. p.: 5-13. Hasonló álláspontot képvisel dr. Vári István és más Holocaust túlélő. Az öttagú helyi zsidó tanácsból többek között Angermayer SS-századossal is tárgyalt a főrabbi. Nehezen érthető, hogy a Vészkorszak időszakában miért fordult elő ellentmondásos, ambivalens magatartás. A gettó őreinek brutalitását a vallási vezetők is kénytelenek voltak tűrni.
150
miatt nyomozást rendelt el. A legfőbb vádpont az alföldi régióban élő magyar zsidóság Német Birodalomba hurcolásában való vezető részvétel volt. Finta János 1944 júniusában a szegedi téglagyárban létrehozott gyűjtő láger csendőr parancsnoka volt. Innen indították azokat a vasúti szerelvényeket, amelyek Auswitzba és más haláltáborokba, illetve kényszermunkába hurcoltak bennünket és más zsidó társainkat. A kanadai szerv Finta magyarországi háborús tevékenységének a megállapítása végett a Genfi Egyezmény alapján igazságügyi megkereséssel fordult a Magyar Népköztársaság Legfőbb Ügyészségéhez. Az ügyészség a nyomozás teljesítésével a Belügyminisztérium Vizsgálati Osztályát bízta meg. Én kaptam a feladatot, hogy Finta János ügyében a vizsgálatot vezessem. Ennek során a Honvéd levéltár dokumentumaival, csendőrök és a németországi deportálásból visszatért üldözöttek tanúvallomásaival sikerült bizonyítékokat beszerezni a kanadai büntetőeljárás sikeréhez. Fintát az általa elkövetett háborús bűntett miatt börtönbüntetésre ítélték.131 Mint az előzőekből is kiderült, ennek a lágernek a lakója voltam – az általatok is jól ismert – Szigeti János és Schmolka Tamás unokatestvéreimmel együtt. Finta és más háborús bűnügyek nyomozásával is megvalósult az a vágyam, amiért eredetileg a Belügyminisztérium Vizsgálati Osztályára kértem a felvételemet, hogy részt vehessek azoknak a bűnöknek a felderítésében és vizsgálatában, amelyeket a magyar fasiszta állam kiszolgálói az emberekkel szemben elkövettek. A hazaérésünk után 1945-ben a magyar cionista mozgalom fiatalokat küldött a vidéki zsidóság körébe, azzal a céllal, hogy 131
Vö.: Randolph L. Braham i.m.; Christian Gerlach Götz Aly: Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilkolása. 1944/45. Noran-Kiadó, 2005.; Molnár Judit: Zsidó gettók 1944-ben a Dél-Alföldön. = Történelmi Szemle, 1992. 3-4. sz. 249-270. p.
151
Palesztinai kivándorlásra bírják a munka- és haláltáborokat megjárt zsidó embereket.132 Tőlük hallottam először arról, hogy a tudomány szerint – Kant – Laplass elmélet – hogyan keletkezett a Föld, az élővilág és benne az ember. Az Isten létezéséről gondolt kétségeim és az említett, számomra elfogadható magyarázatok alapozták meg azt, hogy egy más világnézet felé forduljak a Föld és az élet keletkezéséről. Természetesen hosszú út vezetett még addig, amíg a mai, számomra helyes és igazságos nézet kialakult bennem. Úgy gondolom, hogy eddig tart az én visszaemlékezésem és a továbbiakat már ti fogjátok a ti gyermekeiteknek megírni. Apa
132
Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára. Szerk. Karsai László, Molnár Judit. MAZSIHISZ. Budapest, 2002.; Novák Attila: Átmenetben. A cionista mozgalom négy éve Magyarországon. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2000.
152
Dr. Salgó László: Családi Mozaik Egy vásárhelyi család sorsa a XX. század közepétől képekben133 Merengés
134
Mottó helyett…
Nézd a messzeséget, A távolit, a kéket! Nyújtsd ki a kezed, S hidd el, a tiéd lesz! Nyújtsd ki a kezed, S közben hunyd le a szemed. Hallgass egy csöppet, Csitt, ők itt vannak veled! Ők, kik nincsenek már rég, Ám hiányuk csak fizikai lét. Nyújtsd ki a kezed és hunyd le a szemed. Érezd, ők itt vannak veled! 133
A szerző nem törekszik történelmi monográfia elkészítésére. Megelégszik azzal, hogy leírja azt, ahogyan az adott kort látta. Írása nem történelmi tabló tehát, céljai lényegesen szerényebbek ennél. A hitelesség mércéje nála az empíria, a megélt események, átélt érzések hiteles visszaadása. Ugyanakkor vállalt szándéka emléket állítani azoknak, akiknek létét, egyéniségét, tulajdonképpen mondhatni, mindenét köszönheti. Hogy az élete olyan lett amilyen, gyermekei úgy gondolkoznak ahogy, mindez Vásárhelyről indult. Hogy ezt úgy hívják, történelem? Megélt sors? Vállalja. Erényeivel és hibáival is. Az életben majdnem minden közhely manapság már. Töredék, vitaalap, mindez egyenként megélt sorsokba csomagolva. Ahogyan ez az emlékezés is… 134 Dr. Salgó László – Hága, Hollandia, 2007. március 17.-én
153
Itt vannak, mert soha el sem mentek. Eltemetted őket, csak testük pihent meg. Testüké ott lenn az örökkévalóság, Ha könnyes a szemed, ők felszárítják. Mondanák: „Kisfiam, ne könnyezz meg minket!” Igaz, csönd és hideg van itt lent. Ám e csöndet s megszűnt testi létet Feloldja az, ’hogy szerettünk téged! Tudjuk, nincsen napod, hogy ne gondolnál ránk. Nyújtsd ki a kezed, mi itt várunk rád! Ám míg élsz, veled vagyunk, érzed? Lelkileg támaszt és erőt adunk néked! Nézd e messzeséget, A távolit, a kéket! Hunyd le a szemed, E Kékség Miénk lesz! + Amikor én születtem, még négy évszak járta Hódmezővásárhelyen is. Így tanultuk az iskolában a valamikori Mária Valéria – akkor Ságvári utcában -, ahol Erdősné Katika néni tanított meg bennünket a betűvetésre. Szomorú szemű, törékeny termetű, csöndes tanító néni volt ő, szinte sohasem emelte fel a hangát, pedig lett volna oka miattunk, hiszen az osztályból számosan nem tartoztunk a halk szavú, visszafogott nebulók közé…Tőle Marton Pali bácsi vette át az osztályt a harmadik, majd negyedik évre. Máig emlékszem szikár termetére, mindenkori szabatos, pontos fogalmazására, szigorára, valamint a németek iránt érzett feltétlen és izzó haragjára. Mi voltunk a nyugdíjazása előtti 154
talán utolsó osztálya. Fogalmunk sem volt, hogy mi az a bauxit, de olyan szuggesztíven mesélte, hogy a mi példátlanul gazdag rozsdabarna földünket, a „ magyar ezüstöt „ egyszerűen vagonszámra lopták tőlünk, hogy évekig a németeket elsősorban ezért utáltam, nem pedig azokért a gazságokért, amiket – miként ezt a család felnőtteinek beszélgetéseiből akkoron kifigyeltem a földön játszva, gombfocizva vagy agyag-, majd később kis műanyagkatonákat lökdösve – a szintén gyűlölettel emlegetett nyilasokkal egyetemben a családunk ellen elkövettek. Mindig füleltem miről is folyik a szó vasárnap délutánonként, amikor a család összegyűlt hol Salgó nagyanyámék Zrínyi utcai házában – ahol mellesleg albérletben laktak -, hol pedig nálunk, a szintén Zrínyi utca 22 szám alatt. A négy évszak erős és hosszú teleket jelentett – számos jól „megérdemelt” szénszünettel -, hatalmas, és hónapokig megmaradó hóval, jéggel, úgyhogy ilyenkor irigykedve bámultam a magyaros bajuszú Mónus Pista bácsi zöldre festett kocsiját - ami telente „téli gumit” azaz hótalpakat kapott
155
- jókedvűen végigtrappolva a főutcán135, vagy a Nyizsnyai utca sarkán álló fiáker állomást – a taxi elődje volt ez -, epekedve várva azt, hogy anyai nagyanyám, aki bratyiban volt minden fiákeressel, befizessen bennünket egy körre. A tél azt is jelentette – ekkor még nem született meg az öcsém -, hogy a felnőttek rendszeresen megszánkóztattak. Főleg Salgó nagyapám jeleskedett ebben szinte fáradhatatlanul, noha nagyanyám – aki szigorú, zsörtölődő, engesztelhetetlen természetéről is híres volt – sokszor korholta: „ Jobban szereted az unokáidat, mint a saját gyerekeidet, őket bezzeg az életben egyszer sem szánkóztattad meg!” Mellesleg, nem volt mindig felhőtlen öröm ez a szánkózás, hiszen minden felöltözés, kesztyű, nagykabát, hócipő dacára ültömben majdnem megfagyott a lábam a nagy szánkózásban. Mondogatta is nagyapám : „ Ne mocorogj, mint a sajtkukac!” Hogy azután évekig rágódjak azon, hogy van e tényleg sajtkukac, és az is mocorog e a hidegben. A tavasz március 15-e előtt csak ritkán örvendeztetett meg bennünket jó idővel. Szeszélyes volt, sokat esett, de amikor kisütött a nap akkor igazán kontúros lett minden: az élénkzöld fű, a levelek, a hálószobánk előtt meginduló csodaszép öreg 135
Csak felnőttként, sokkal később tudtam meg, ki is volt ő, ezredesként lovas parancsnok, ez a mindig vidám, elpusztíthatatlan ember. Megyei rendőr-főkapitány voltam már a kilencvenes évek elején, őt pedig rehabilitálták, s rendszeresen bejárt hozzám Szegedre, hogy meglátogassa a „gyalázatos gyerököt, aki sohasem kínálja űt mög pálinkával”, ezzel nem kis rettenetet okozva a titkárságomon, ahol közismert volt szigorú távolságtartásom az alkohol valamennyi formájától. / Arról meg pláne nem szólva, hogyan lehet egy főkapitányt a saját irodájában csupa szeretetből ’gyalázatosnak’ nevezni…/ A temetésén beszédet mondtam – ez volt az egyetlen ilyen beszéd az életemben, nem vállaltam és nem is vállalok búcsúztatókat -, a gombóc a torkomban volt végig. Akkor is a bakon ülő képet láttam magam előtt, ahogyan hajtja a gyönyörűséges lovakat, és szinte vártam hogy szóljon, mint annak előtte: „ Na, gyere, kis gyalázatos, ülj mellém, elviszlek egy kicsit!”
156
barackfa, a reggeli madárdal mindig eszembe juttatja a gyermekkorom tavaszát, akárhol is élem meg ezt az évszakot a világban. A május nemcsak a kedvenc hónapom volt – közeledett a tanév vége… -, hanem a családi ruhatár számbavételezése is, ki mennyit hízott a télen, hogyan is alakuljon ez a fránya ruhatár. Különösen édesapám kapott kritikákat, noha sohasem volt kövér ember, de fogyókúráznia kellett, ha édesanyám úgy látta, feszül rajta a ruha. A város egyik vezetője nem jelenhetett meg akárhogyan… Bennünket is számba vettek az öcsémmel, Tamással, ki mennyit nőtt, viselheti e Tamás az én kinőtt ruháimat. Hála istennek, a családban nem volt hozzám hasonló korú fiúgyerek, úgyhogy esetemben ez a kérdés fel sem merült. Nem így az öcsémnél, aki – legalábbis gyermekként, ellentétben velem – felvállalta a konfrontációt édesanyámmal már óvodásként is. Márpedig ő az én ruháimat nem veszi fel, márpedig – ez valamivel későbbi történet – kantáros rövidnadrágban nem megy sehova, így ő. Természetesen ennek – többszöri – testi fenyítés lett az eredménye, de elérte, amit akart, mert kitartott: mire iskolás lett, fel sem merült, hogy bármit is „örököljön” tőlem, kantáros rövidnadrágban pedig nekem sem kellett járnom attól fogva, hála az öcsém kitartásának. A nyár volt gyermekkorom legszebb évszaka. Ma korosodó emberként az évszakok közül – évszakok közül? Maradt még ilyen a nyarat és a telet leszámítva egyáltalán, bár ezen utóbbi sem nevezhető télnek a korábbiakhoz viszonyítva…- a nyarat viselem el a legnehezebben. Ám akkoron a nyár a szabadságot, a mezítlábasságot, a mártélyi nyaralásokat, a pecázást a
157
Kanálisban,136 a csendes vásárhelyi estéket, a semmihez nem hasonlítható késő esti virágillat-kavalkádot jelentette nekem. Emlékszem, édesanyámmal kiültünk, vagy inkább kikucorodtunk a házunk előtti árokpartra, ahova anyai nagyanyám virágoskertet varázsolt minden nyárra. Nem ő volt ez egyetlen az utcában, aki féltő gonddal ápolta a virágokat, hogy ember ne legyen, aki letaposta volna, vagy leszakította volna, bármennyire is hihetetlen ez a mai generáció számára. Ott ültünk édesanyámmal az árokparton estére kellvén a vacsorát követően, és ő kedves szóval mesélt nekem a csillagokról, a csillagképek történeteiről, a Tejútról, a Kis-és Nagy Göncölszekérről, simogatván a fejemet, mialatt egy-egy cica valamelyik szomszéd házból hozzánk oldalgott, farkát az égnek emelve-dorombolva körbemórikált bennünket. Béke volt, nagykaput, ajtót nem kellett bezárni Hódmezővásárhelyen. Autó nem, legfeljebb egy-egy lovaskocsi caplatott el a házunk előtt, de a kocsis a bakon nem kiabált, nehogy felzavarja az elnyugodni vágyókat. Mai eszemmel sem hiányoztak a szappansorozatok, a videó és egyéb ma már – számomra is – nélkülözhetetlen modern kütyű. Talán a szeretet, a (családi) összetartozás helyettesítette mindezeket… 136
Ma már nem létezik ez a várost körülvevő víz elvezető rendszer, illetve befedésre került. A XX. Század 50-es, 60-as éveiben, a környezet végzetes szennyezését megelőző talán utolsó években a város vállalkozó szellemű ifjúsága nemcsak pecázni, de nyaranta megcsobbanni, télen pedig korcsolyázni, vagy csak egyszerűen csúszkálni járt ide. Mennyi keszeget, kárászt fogtunk itt az öcsémmel, Tamással, hogy azután hazavigyük és megpucolva felkínáljuk anyai nagyanyámnak megsütésre. Ezen ötletünk sohasem talált nála kedvező fogadtatásra, sőt, ellenkezőleg. Előfordult, hogy fordulásból, csak úgy, hogy ne fájjon, nyakon sederített bennünket, és azt mondta: „Vigyétek ezt a macskapöcsét a macskáknak!” Hogy azután nagy morgolódások közepette paprikás lisztbe forgatva pirosra, ropogósra süsse, amely így szálka nélkül remek csemege volt a családnak estére kellvén. Morgott, zsörtölődött, de mindig megsütötte végül a zsákmányunkat.
158
Az őszt sohasem vártam gyermekként. Az elmúlással, legyen az érzés, tény vagy tapasztalat, ma sem állok közeli barátságban, noha az évszakot azóta megkedveltem. A május mellett a szeptember, kora október a kedvenc hónapom, pontosan értve Arany Jánost. Gyermekként az ősz kezdete az iskolát jelentette, ahova mellesleg szerettem járni, bármennyire is furának tűnik ez egy fiúgyerektől, de hát sikeres voltam, jól tanultam, viszonylag kevés konfliktussal mentem keresztül az általános iskolán, talán valamivel többel találkoztam később majd gimnazistaként, tele voltam optimizmussal, jó haverral, sportoltam, mit is ne szerettem volna az iskolán! Az ősz a minden évbeni kötelező mintegy egyhetes mezőgazdasági munkát is jelentette, ami számomra a múlt kellemes mozzanata, bárhogyan is minősítették, minősítik ezt a kilencvenes évektől a történelmet /mindenkinél jobban / tudók.137 Kukoricát törtünk, fosztottuk szárán / vajon ezt is lábjegyzetben kellene magyaráznom…? /, szedtünk krumplit, meg sokféle más mezőgazdasági munkát is elvégeztünk. Hasznunkra vált, hiszen kérdem én, hány mai fiatal / nem / tudja megkülönböztetni a búzát az árpától, a gyümölcs nélküli barackfát a szilvafától. Fa, fa. Persze, lehet mondani, hogy miért is kellene ezt tudniuk. Tényleg, miért is…? Ha az őszről 137
Többször olvastam a Kádár rendszer ádáz ostorozóinak tollából a gyermekek kizsákmányolását, az őszi iskolai – kényszer – mezőgazdasági munkák kategorikus elutasítását. Eszembe sincs visszasírni a múltat – legfeljebb a szeretteimet, a gyermek- és fiatalkoromat, amelyet azonban senkitől és semmilyen korban nem hagyok elrabolni, legyen az ideológia, politika, vagy ember motiválta szándék. Mindenesetre gyermekeimnek megadatott 1997 és 2001 között Hollandiában élni, tanulni, Hágában nemzetközi iskolába járni, ott diplomát szerezni. Az International School of the Hague / Hágai Nemzetközi Iskola / minden évben, tavasszal és esetenként ősszel is elvitte a gyermekeket mezőgazdasági ismereteket szerezni, ami azt jelentette, hogy istállót takarítottak, konyhakertet, üvegházat műveltek, maguk főztek, az elhelyezésük szándékoltan spártai volt, s ezért mi, szülők kemény pénzeket fizettünk…
159
nosztalgiázok, mindig eszembe jut a kukoricatörés, vagy inkább ennek a folyamatnak az a része, amikor megérkezett a hatalmas- elébb lovas kocsinyi, később a kor előre haladtával teherautónyi - csuhéjos kukorica, amelyet beborítottak a házunk száraz kapualjába, és kezdetét vette a kukoricafosztás. Ez családi, baráti rendezvény volt, a család apraja-nagyja részt vett benne. Természetesen a kukorica a háziállatoknak kellett – a hatvanas évek elejéig két három disznót tartottunk és vágtunk, volt 15-20 tyúkunk ( nagyanyám szigorúan maga keltette őket, 20-22 tojást tett alkalmasint a kotló alá, és gyakran előfordult, hogy 19-20 kiscsirke ki is kelt a tojásokból, s ekkor nagyon büszke volt a tudományára ) , de libát is tömött nagyanyám minden évben -, a csuhét és a csutkát eltüzeltük, mindent és mindenkor hasznosítottunk, kidobásra szinte semmi nem került. A felnőtteknek saját ’fosztófája’ volt, sima fadarab, haránt alakú bőr feszítette pontosan a tenyérbe, hogy ezzel lehessen a csuhét egy mozdulattal megnyitni, a következővel lerántani a kukoricacsőről, majd marokra fogva a csuhét és kicsit hátracsavarva elválasztani a kukoricacsőtől. Ezt a mozdulatot automatikusan ismételték óránkig. Közbe folyt az anekdotázgatás. A fosztófa évtizedekig kiszolgált jó esetben – anyai nagyanyámnak és nagyapámnak legalábbis – azt gyerek csak érinthette, de a kezükből ki nem adták, majd a fosztás végeztével, mint fontos munkaeszközt eltették a következő évre. Mi, gyerekek ugrálhattunk a csuhéban, gyűjthettük a kukoricabajuszt – a cső felső végén levő leginkább vastag hajszálra hasonlító, jellegzetes (kellemes) illatú, nedves tapintású képződmény volt ez, állbajuszt, különféle babákat lehetett belőle kizárólagosan ideiglenes használatra csinálni, mert gyorsan kiszáradt s ezután állagát veszítve hamar használhatatlanná vált -, és csodálkozva nézegettük a kupacban emelkedő csöves kukoricát, amelyre már a felmászás megpróbálása is a súlyos verést helyezett kilátásba. 160
Azon az őszön, amikor születtem, 1951. október 13-án azt mondják, csodaszép volt ez az évszak, varázslatos volt az október. Igazi, szép vénasszonyok nyara járta, vagy másképpen szólva „indian summer”, hiszen más népek is kedvelik a megkésett vagy inkább búcsúzó nyarat. Édesapám 37 éves volt születésemkor, édesanyám pedig 26.138 Az ő életükben én folytatás voltam, nekem viszont ez volt a kezdet. Számukra már régen nincs folytatás, édesanyám 43, míg édesapám 19 éve ment el – kizárólag fizikailag értem a távozásukat -, számomra pedig, mikor ezeket a sorokat rovom, az én életembe is visszavonhatatlanul megérkezett az ősz. „Ez a Sors ,amit élünk, csak egyszer miénk, Ez a hely, ahol érzed, hogy otthon vagy rég, Ez a Föld, tele könnyel, mit a szív melegével És a szívünkkel szárítunk fel!”139 + Szüleim 1945 után ismerkedek meg, illetve Apám ekkor kezdett udvarolni a nálánál 11 évvel fiatalabb Masa Erzsébetnek. Ma úgy mondhatjuk, több élet tapasztalata volt már ekkor édesapám mögött. Numerus Clausus, háború előtti számkivetettség, majd évekig tartó internáló táborok itthon és külföldön – a mai Jugoszlávia illetve Szerbia, valamint 138
Ha nem voltak jelen, sohasem szólítottam őket másként, mint, hogy Édesapám és Édesanyám. Ha beszélgettünk, Apa és Anya volt a megszólítás. Sohasem értettem azokat, akik Faternak, Ősnek, vagy akár személytelenül Apámnak vagy Anyámnak szólítják a szüleiket. Ma is így vagyok ezzel, ma is tele a szemem könnyel, ha rájuk gondolok – pedig nem vagyok szentimentális. Tisztelem és nem szégyellem a férfikönnyeket. Édesapám temetésén sírtam talán utoljára. Sohasem gondolok rájuk halottként. Velem élnek, csendesen szólítanak, tanáccsal segítenek. És nemcsak engemet, hanem azokat is, akiket féltek, szeretek… 139 Mondja Demjén Ferenc ’A Föld könnyei’ / 2006/ című dalában.
161
Kárpátalja területén140 -, 1945 után pedig a konszolidáció zavaros időszaka. Mindezeket a időket pedig zsidóként élte meg. Az emberek, a társadalom legalábbis ezt tartotta róla. Vallását ugyan sohasem tagadta meg, ugyanakkor konokul sohasem is beszélt róla. Gyanítom, akkor már az átéltek miatt régen hitetlen volt. Az a kor amelyben ők éltek akkor – sajnos – a történelem okán nagyon intenzív volt. / Ez egy ma gyakran használt, nagyon modern kifejezés, ugye, akkor mondják a történészek, ha a borzalmakat - amelyeket természetesen mások éltek meg - , diplomatikusan akarják kifejezni…/ Salgó László, második ezzel a névvel a családban141 főispáni titkár volt Karácsonyi Ferenc mellett142 Hódmezővásárhelyen 140
David Irvingnek, a holokausztot látványosan és nyilvánosan, írásaiban is tagadó, magát történésznek nevező angolnak mondanám, ha érdekelné: ezek a meggyötört emberek, munkaszolgálatosok még a hatvanas években is rendszeresen összejöttek – egy alkalommal édesapám el is vitt egy ilyen összejövetelre Szegeden a Tisza Szálló tükörtermébe – hogy emlékezzenek. A Tükör terem az egyik legnagyobb bálterme Szegednek. Tele volt…Itt – is – hallottam, láttam, érzékeltem, milyen nagyszerű ember is volt az apám. A tisztelet iránta ebben a kézzelfoghatóan egyenlő közegben szinte tapintható volt. Történetek hangzottak el – „” …emlékszel, Lacikám…” kezdték -, s ezekből kiviláglott, hogy apám fizikai erejével – ez nagyon is számított a munkaszolgálatnál -, emberi tartásával kötőerő volt ebben a végletekig leegyszerűsített közegben. Szóval Irving úr, a holocaust nem kitaláció, sajnos! 141 Az első dr. Salgó László az első nagy világégés előtt törvényhatósági bíró volt Debrecenben, apai nagyanyám unokatestvéreként. / Lehet, hogy nem is Salgónak, hanem Kleinnek hívták? / Gyakran hallottam emlegetni, mint a család kiemelkedő egyéniségét. Meghalt talán édesapám születése előtt, legalábbis ő sohasem említette nekem, hogy találkoztak volna. 142 Nagy formátumú helyi politikus volt, Csongrád és Csanád megyék főispánjaként 1945 után. Gyermekként Édesapám társaságában, míg élt, gyakran látogattuk. Apámmal politizáltak – ezt halálosan untam -, de mindig volt néhány kedves szava és főleg valami finomsága, cukorkája, vagy házi süteménye számomra. Édesapámat nagyra tartotta, ugyanakkor Apám is nagyon tisztelte Feri bácsit. Gyanítom, édesapám vezetői pályafutása során valamiféle igazodási pont volt, magatartási minta lehetett Karácsonyi Ferenc.
162
ekkoron, édesanyám pedig gépírónő ugyanabban a hivatalban. Masa Erzsébet együtt dolgozott a nálánál négy évvel fiatalabb unokahúgával, Gajda Katival, mindketten szépek, nagyon fiatalok, és lovagokkal körülvettek, a kor kritikus és de szigorú szabályait betartva „kezelték” az udvartartást. Édesanyám volt a csendesebb, Kati néném, a fiatalabb a cserfesebb. Mivel édesanyám egyedüli gyerek volt, ők ketten szinte testvérekként nőttek fel, hiszen Katit, anyai nagyanyám második legidősebb bátyjának a lányát szinte nagyanyám nevelte, hiszen tőlük járt iskolába. Szigorúan katolikus nevelést kaptak mindketten, egyházi iskolába jártak, édesanyám évekkel Kati néni fölött. Ez a szoros kapcsolat a két lány között édesanyám haláláig megmaradt, Kati néni pedig, ha fogja a kezemet manapság a maga törékeny 78 évével, könnyezve mondja, „…tudod, kisfiam, én most Édesanyád szemével is nézlek…”143 Elhiszem neki. Egy zsidó fiú 1948-ban elvett egy szigorúan katolikus szellemben nevelt lányt. Nagy szerelem kellett hozzá – megvolt -, édesapám minden akadályt áttörő keménysége, vasakarata és céltudatossága, kitartása kellett hozzá, hogy leküzdje a mindkét oldalról jelentkező kemény szülői ellenkezéseket.144 Meg azután édesanyám hihetetlen 143
Anyai ágról ő a legidősebb rokonom. Az utolsó és egyetlen, aki még ’ kisfiamnak’ szólít az én koromban… 144 Igazság szerint a két nagyanyám volt a fő „ passzát szél fújó”. Mindkét nagyapám az asszonyok mellett csendben maradt, ha kitört a vihar. Anyai nagyapám mindig is ilyen volt, Salgó nagyapám idős korára szelídült meg teljességgel. Mindezekről még majd később részletesebben írok. Tény az, hogy édesanyámat a Salgó oldal feltétel nélkül befogadta, azonban a nagyanyáim között inkább a fegyverszünet, mint a kiegyezés volt a jellemző magatartás. Míg édesanyám élt – 1964-ig – ez az állapot fennmaradt. Halálával a két családot összekötő fonalként mi, öcsém és én, unokák voltunk, maradtunk a kötőerők. Bennünket szerettek mondhatni feltétel nélkül, egymásnak azonban többé nem volt mondanivalójuk. Igaz az is, hogy ha véletlenül mégis szóba került a másik család, tartózkodtak bárminemű dehonesztáló megjegyzéstől egymást illetően.
163
alkalmazkodni tudása, kivételes kapcsolatteremtési készsége, kedvessége is kellett - személyiségéből fakadtak mindezen tulajdonságok. Nem utolsó sorban a történelem kerekének ilyetén módon történő fordulása is kellett e házassághoz, hiszen az ehhez hasonló közös frigyeket mindkét vallás általánosan nemcsak rosszallta, hanem el is utasította. + A Salgó név nem eredeti neve apai családomnak, Springerként éltek a név magyarosítása előtt. Dédnagyanyám sírja – nagy valószínűséggel ez az – Springer Juliannaként a vásárhelyi zsidó temetőben van, a Tuhutum utcában. Ma már nehezen olvasható maga a név is, a sírkövön azonban a néven kívül tulajdonképpen semmi más nem található hiteles, azonosításra alkalmas egyéb adatként. Hágában, ahol jelenleg élek és dolgozom immár évek óta, a hálószobám falán függ egy fehér keretes, minden valószínűség szerint több mint nyolcvanéves fénykép 145, amely két felnőttet – Salgó Pétert és feleségét, született Klein Juliannát -, és három gyereket – születési sorrendben Ilonka, Gabriella és László – ábrázol. Nem rég óta van ott a falom ez a kép, hiszen unokatestvérem, Szigeti János túrta elő valahonnan az ő feneketlen irat- és fényképtárából a közelmúltban, hogy azután 145
Nincs rajta a készítője neve. Talán Liebmann Béla, a híres fotográfus exponálhatta, aki matuzsálemi kort ért meg. A kilencvenes évek közepe táján beszélhettem még vele, amikor a feltörekvő sakkzseni, Lékó Péter adott szimultánt a Csongrád megyei Önkormányzat Szeged, Rákóczi téri épületében. Mindketten a játékosok között voltunk – én biztosan tudom, kikaptam Lékótól. Ekkor röviden kérdeztem, emlékszik e a családunkra, és a fotólegenda igennel válaszolt. Lehetett a kép készítője Lusztig is, aki meg a leghíresebb hódmezővásárhelyi fotográfus volt. A harmadik tippem a szintén ismert fotográfus, Lepage Lajos, akivel rokonságban állt a Salgó család.
164
a szakadozott, foszladozó képből, ha nem is a mai élességű változat, de élvezhető minőségű digitalizált emlék legyen. Nézem a képet. Bizonyára műtermi felvétel lehetett, hiszen a családi fotó a kor akkori ünnepélyességét, ugyanakkor fényképész előtti bizonyos feszélyezettségét is visszaadja. Mosolytalanok az alakok, talán csak Salgó nagyanyám ajkain játszik némi elégedett félmosoly: „Hála Istennek, együtt vagyunk!” Nagyanyám egy támlás, faragott széken ül,, nagyapám széke – ő is ülve néz a lencsébe - támla nélküli. Közöttük faragott szegélyű asztal a támlás szék stílusában, az asztalon nyitott könyv. Mindkét szülő – bizonyára fotográfusi parancsra – könnyedén rákönyököl az asztalra, az asztal mögött pedig álló helyzetben látható a három gyerek. Elluska – így becézték Gabriella nagynénémet, csak kamaszként tudtam meg, hogy tulajdonképpen Gabriella a keresztneve -, Laci és Ilonka – ez nem becézett neve volt a legidősebb nagynénémnek, hanem anyakönyvezett keresztneve -, természetesen a lányok között középen a kisfiú, a legkisebb gyerek, édesapám. Ez az egyetlen képem róluk, abból az időből, húszas évek elejéről, hiszen az 1914-ben született édesapám nem lehetett a képen több tíz-tizenegy évesnél. Ahogyan visszaemlékezem a testvérek között kialakult viszonyokra, a nővérek féltő figyelme, megkülönböztetett szeretete édesapám iránt mindvégig fennmaradt. Ez nemcsak a korkülönbségből adódott, hanem a család beállítottságából is: édesapámat taníttatták – messze nagyobb családi erőforrásokat biztosítva, mozgósítva neki, mint a két lánynak -, s az életben az érvényesülést tekintve is apám volt a legsikeresebb közülük. Nem tudhatom teljes bizonyossággal, hogyan indult Salgó Péter és Klein Julianna házassága. Azonban szinte biztos vagyok abban – egyszer ugyanis ki tudja már miért, 165
megkérdeztem anyai nagyanyámat, akit akkor mi mindannyian, unokák csak Bibikémnek hívtunk,146 hogy szereti e nagyapámat, akit egyébként Jappának szólítottunk. Válaszként a tőle megszokott lakonikus rövidséggel csak azt mondta: „végül is megszoktam, ahogy mindent megszokik az ember, fiam…”. Vélelmezem, hogy a zsidókra egyébként jellemző módon vagy kommendált házasság lehetett, vagy pedig közös családi döntés az érintettek kizárásával, hiszen nagyszüleim – ez bizonyosság - távoli rokonai voltak egymásnak. Apai nagyszüleim magukról, a házasságuk történetéről nekünk sohasem meséltek. Nem ránk, gyerekekre tartozott a dolog. Mégis, nagyapám életének egy kis szeletét ő maga mesélte el, mégpedig többször is nekem. Ez akkor lehetett, amikor Tamás öcsém két – három éves lehetett, vagyis 1957-58 körül, hiszen Tamás 1955 tavaszán született. Erre a tavaszra már én is – ha nem is összefüggően - élénken emlékezem. A Zrínyi utca 22. szám alatti ház udvarra néző szobája volt kettőnk gyerekszobája,147 és apai nagyszüleink szinte minden este meglátogattak bennünket, a vacsorát követően. Bibikém 146
Kideríthetetlen, honnan kapta nagyanyám ezt a becenevet. Apai nagyapámat ugyanakkor Jappának neveztük, erre nézve már van némi magyarázatom, hiszen a családban az első unoka, Jancsi – Szigeti János, e könyv szerzője s szerkesztője -, Elluska néném fia állítólag nem tudta kiejteni a nagypapa szót, Jappapának hívta őt, innen rövidült le később Jappára. Mi, az öcsémmel, Tamással a jóval későbbi „ alomból” származó unokák örököltük is ezt a megszólítást, és halálukig nem is neveztük őket másként. 147 Emlékszem az ablaka alatt álló kajszibarackfára, amelynek zamatos gyümölcséhez hasonlót alig ettem. Két-háromévente tengernyi termést hozott ez a fa, anyai nagyanyám csodálatos befőtteket és lekvárt készített belőle. Sorsa az lett, mint az öreg barackfáké általában: egy hatalmas termést, még egy utolsót hozó évet követően kipusztult. Nagyanyám azt mondta, megütötte a guta. Addig nem tudtam, hogy fákkal is történhet ilyen…
166
Tamásnak mesélt, még énekelt is – soha máskor nem hallottam énekelni, valahogy az éneklés nem volt jellemző rá, de Tamásnak megtette, hogy elaludjon. Nekem pedig Jappa mondott – katonatörténeteket, mégpedig az első világháborúról, ahol GH-s – vagyis ellátó, gazdaságis – katona volt, mégpedig egészen a tizedességig vitte. A történetek lényege az volt mindig, hogyan tudta elkerülni azt, hogy a frontra vigyék, csalafinta módon hogyan játszotta ki a főnököket, a csattanón pedig jót kuncogott magában. Én meg kisgyerekként egyszerűen nem értettem, miért nem akart hős lenni, milyen nagyapa az, aki nem harcolt az ellenséggel, nem ölte halomra őket, s nem kapott tengernyi kitűntetést. Meg is kérdeztem tőle, hogy azért ugye a tizedes nagyobb, mint a tábornok. Ezen is jót kuncogott. Mellesleg, nem tartottak sokáig ezek a mesemondások, mert már másodikos koromban folyékonyan olvastam, és értettem is, amit olvasok – nem volt ez kis dolog akkor, hiszen a második osztály végére kellett csak a tanmenet szerint folyékonyan írni, olvasni, no meg összeadni és kivonni a gyerekeknek -, s nagyapám meséinél sokkal izgalmasabbak voltak a magyar népmesék, ahol nem GH-s tizedesek, hanem grófok, bárók, világszép nádszálkisasszonyok, meg válogatott cigánylegények voltak a főszereplők. Jappa csodálatos, igazi nagyapa volt. Kissé köpcös, alacsony termetű, jó kedélyű ember, akinek mindig volt számunkra két forintja – hatalmas pénz volt ez akkoron – a zsebében. Akkurátusan túrkászott, keresvén a pénzt, közben hamiskásan mosolygott ránk, várta, leste a hatást. Mi toporogtunk, nem győztük kivárni a turkálódás végét. Nagyapám hallatlanul élvezte a dolgot. Én persze ezt azonnal fagylaltra, cukorkára
167
sült kolbászra148 költöttem, Tamás, amikor már akkora volt, tőlem kért ezekből, mert ő eltette a pénzt – spórolt. Jappa sohasem spórolt azonban a simogatással, mi, unokák valóban a szeme fényei voltunk. Bibikém, amint észrevette, hogy megkaptuk a két forintot, azonnal pörölt vele: „Kicsik még, minek nekik a pénz, bezzeg a saját gyerekeidnek soha nem adtál egy fillért sem!” És valóban, a családi legendák úgy szólnak, hogy vállalkozásaiból a családot nehezen fenntartó, bohém ember volt apai nagyapám. Általános kis és nagykereskedő volt, a kispolgári létet nehezen biztosította a családnak, s hogy mindenre jusson, ez Bibikém feladata volt, aki féltő cerberusként őrködött a család felett, s ezt nem csak a saját gyerekeire lehet érteni. Vállalkozásainak sikerei váltakozóak voltak, a család életében Bibikém nélkül –aki felelt a gyereknevelésért, a háztartásért, mindenért – senki nem vitte volna semmire. Már felnőttként, csak suttogva hallottam mesélni, hogy az év 51 hetében Bibikém parancsolt otthon, ám egy hét szabadságot mindig kivett apai nagyapám. Ilyenkor beutazott Szegedre, haza sem jött, nagyokat mulatott, majd hazatérvén „megfenyítette” egy évben egyszer a családot, beleértve nagyanyámat is, majd hallgatott ismét egy évet. Nem tudom, hogy igaz e, de sztorinak így, közel száz év elteltével elmegy…
148
Sült házi kolbász. Sokáig visszatérő szerelem volt ez az életemben. Akkoron, öt-hat évesen az árusok megmosolyogtak, hogy cukor helyett kolbászt veszek. A Kossuth tér késő nyaranta, kora ősszel tele volt a téren áruló mindenféle ponyvás elárusító hellyel, itt lehetett sült kolbászt kapni. Kettő hatvan volt tíz deka mustárral, kenyérrel, nekem pedig mindig csak kettő forintom volt. Ez azonban nem zavarta az árusokat, hogy kiszolgáljanak, és egy falat sült kolbásszal megtömhessem kolbászra örökké éhes gyomromat. A „ Több nap, fiam, mint kolbász ! „kifejezést magam is használtam a gyerekeim nevelésekor, figyelmeztetvén őket arra, ha valamiben túlzóan követelődzőek voltak.
168
Jappa jellegzetes alakja volt az ötvenes, hatvanas években a Kossuth téri „öreg legények klubjának”. Ha nem esett, kisétált a térre, elücsörgött a padokon a barátokkal, előfordult, hogy amikor hamarabb elengedtek az iskolából, hazafele menet találkoztunk is. Ki nem hagyta volna ezeket a traccspartikat, hogy azután három vagy négy kisebb agyvérzés – amely szintén a Kossuth téren érte – végleg le ne szoktassa erről az időtöltésről.149 Ekkor más szórakozása már nem volt, mint hallgatta a rádiót, a totóeredményeket, és egrecíroztatta Foxi nevű háromlábú kutyáját, amelynek először csak az egyik lábát ütötte le egy nagy ritkán arrafelé haladó autó, majd végül maga a kutya is erre a sorsra került. Én nem szerettem Foxit. Kicsi, állandóan ugató, ronda, barátságtalan jószág volt. Jappán kívül mindenkinek volt egy barátságos rúgása a fara felé ha közelünkbe oldalgott, amelyben különösen Bibikém jeleskedett a lábát gyakorta helyettesítő söprűnyél nevű eszköz mesteri használatával. Megváltás volt – Jappát kivéve, aki sokáig siratta -, amikor már nagyon öregen, egyik egyébként rendszeres kiszökéséről Foxi nem tért vissza. Szerettem Jappát. Becsülni valamikor a kilencvenes évek legelején tanultam meg – régen nem élt már -, amikor
149
Édesapám ekkor már a Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának a titkára volt – ez teljességgel megfelelt a mai jegyzői beosztásnak. Irodájának az ablaka pont a Kossuth térre nézett. Innen rohant le, több alkalommal is, amikor értesítették, hogy nagyapám megint szélütést kapott. Végül nagyapám 1966-ban, 85 évesen halt meg, agyvérzés vitte el, az utolsó a sorban. Temetésén édesapám azt mondta: „meglásd, fiam, én is így végzem !”- és igaza volt, őt is az agyvérzés vitte el. Ez apai ágon mondhatni öröklődő betegség…
169
Hódmezővásárhely akkori országgyűlési képviselője, dr. Grezsa Ferenc150 orvos rábeszélt, hogy adjuk be mi, hátramaradott unokák a kárpótlási igényt a családtól államosított javak ellenszolgáltatását visszakövetelendő. Én először kategorikusan nemet mondtam, majd a második kárpótlást a Szigeti Jancsi által összeszedett dokumentumok alapján mégis beadtuk. Amikor töltöttük ki az íveket, kezembe került Jappa egy saját kézzel írott lemondó nyilatkozata az 1945 után nyitott borozója tulajdonjogáról. Ez a nyilatkozat, illetve a szövege a fontos számomra, amit és ahogyan irt az öreg, nem pedig a kárpótlás, amelynek beadását a megalázó procedúra miatt később ezerszer is megbántam. Megtanultam, illetve bevésődtek a fontos sorok a lelkembe, úgyhogy papír nélkül is tudom idézni: „ …66 éves idős emberként a II. világháborúban a deportálást követő hazaérkezésemkor a lakásomat kifosztva találtam, mindenünk odaveszett. Családom – feleségem és beteg lányom, vejem – eltartásáról magam gondoskodom…
150
Dr. Grezsa Ferenc gimnazista társam volt. A kilencvenes évek elején belesodródott a politikába, mára elismert orvos. Hogy halad az idő…, visszavonulását fontolgatja. Hova máshova, mint Budapestről vissza Hódmezővásárhelyre, Kishomokra, vissza a gyökerekhez. Édesapja, gimnáziumi igazgatóként igazodási mérték volt számomra. Olyan diákként kezelt ez a tudós ember – Tiszatájosként, a Kincskereső mindeneseként, neves irodalomtudósként, Németh László kutatóként, későbbi egyetemi professzorként, Apám barátjaként -, aki bizalmára érdemesített. Személye, csöndes humánuma, derűje, megfellebbezhetetlen igazgatói tekintélye zsinórmérce volt nemcsak számomra, hanem azon emberek számára is, akik a vonzáskörébe tartoztak.
170
A hatóság felszólítására önként lemondok Topogó151 nevű borozómról… „ A hatóság felszólítására, önként! Szóval, vagy felszólításra, vagy önként! A csalafinta GH-s nem hazudtolta meg magát, csak alkalmazkodott – a hatóságnak azonban akkor, a negyvenes évek végén sem volt humorérzéke. Ő pedig ragaszkodott az elveihez. Csak a hatóság felszólítására mondott le - önként - utolsó magántulajdonáról. Kis magyar sors a negyvenes évek második felének Magyarországáról! Apai nagyanyám, Bibikém erős csontú, keskeny vállú, széles csípőjű, nagyapámnál némileg magasabb termetű asszony volt. A családban a szava, akarata, határozottsága mindent eldöntő volt – talán ezért sem tudott sohasem feloldódni anyai nagyanyámmal, aki a saját térfelén hasonló dominanciával rendelkezet. A szeretetet nehezen tudta kimutatni. Csodálatosan főzött, még nagyon öregen is – közel kilencven évet élt meg – hibátlan – elsősorban zsidó – konyhát vezetett. Maceszgombóc leveseivel, sóletjeivel – amelybe töltött libanyak is került mindig – s egyéb egzotikus finomságaival mindig öröm volt náluk étkezni. Mint említettem, a családban abszolúte kötőerő volt. A családi élet a húszas – harmincas években a polgári szokások szerint zajlott Salgó Péteréknél is. Vasárnap délutánonként a 151
A Topogó… az utolsó szerelme Jappának. Amikor visszatért a deportálásból, a borkereskedő, akivel üzleti kapcsolatban volt, állítólag nem tudta – vagy nem akarta – a járandóságait kifizetni, ő maga pedig kapkodva menekült a kialakuló új hatalom elől. Ekkor hagyta nagyapámra fizetség helyett a borát, amit a Topogó megnyitására szolgált. Ez a borozó a Szántó Kovács János utca elején, a Kossuth térről Szentes felé haladva kifelé a baloldalon volt található. Kis helység, ahol nagyanyám volt a pultos, Ilonka néném a pénztáros, férje, Miska bácsi pedig a felszolgáló. Családi vállalkozás, édesapám nem rajongott érte…
171
nagycsalád, és a közeli barátok összegyűltek nagyanyáméknál, ahol kakaót, kalácsot, egyéb süteményeket szolgáltak fel, s megbeszéltek mindent, ami a családot, az életüket érintette. Nagynéném, Ilonka néni zongorázott – betegségéig zongoratanárnőnek készült, a műtéttel azonban hallását elvesztette később -, a többiek verset vagy prózát mondtak. A Lepage lányok, Manci és Lili, akiknek nagyanyám nagynénjük volt, és akik szüleiket elvesztették – szintén kötelező résztvevői voltak, ezeknek a szeánszoknak, amelyeket nem szabadott, de senki nem is akart kihagyni. Ez a teljes család vonult azután együtt a szegedi téglagyárba 1944-ben, ahol a nyilasok bevagonírozták őket, és vitték mindannyiójukat Ausztriába, hogy onnan szinte valamennyien szerencsésen visszatérjenek. 152 Szerencsésen? Igen, mert a vonat első fele Auschwitzba vitte az utasait, ők valamennyien odavesztek. A vak véletlen azonban a vonat másik felének nem akarta a halálát. Így maradt nekem apai oldalról családom. Nagyapám, nagyanyám, nagynénéim, de az úgynevezett „nagycsalád” ahogyan ők hívták magukat, 1945 után már sohasem verődött össze többé, leszámítva persze a szórványos látogatásokat, hiszen ennek a „nagycsaládnak” meghatározó része Budapestre költözött, jelenleg is ott
152
Én ebben a visszaemlékezésben a deportáláshoz kapcsolódó családi történésekkel nem akarok mélységükben foglalkozni. Főleg azért nem, mert két túlélő közeli unokatestvérem , Szigeti Jancsi és Dr. Gärtner Róbert utóbbi Lepage Manci fia, ekként édesanyja és az én édesapám első unokatestvérek voltak – megélvén ezeket a rettenetes hónapokat – hallod, David Irving!!! – részletesen taglalják majd az eseményeket e kötetben, amelyeket egyébként az én gyerekkoromban valami összetartó hallgatás leplezett előlünk.
172
élnek. 153 Nem volt miről énekelni, az életben maradást pedig halkan is lehetett, sőt, így kellett ünnepelni… Nagyanyámnak a három gyereke volt a mindene, ezt kisgyerekként is éreztem, noha csak később, felnőttként tudatosult mindez bennem. Nagyapám besorolását soha nem tudtam pontosan behatárolni nála. Szeretetét nem nagyon tudta kimutatni, hangosan azonban sohasem szólt hozzánk, unokákhoz. Röviden beszélt, határozottan, sokszor tőmondatokban. A feszültséget halkan, kevés szóval is fenn lehet tartani154 Nem volt tehát bőbeszédű, viszont rengeteget 153
Lepage Manci nénémről – ismertem és nagyon szerettem csendes, szerény, mindig mosolygós, meleg szívű rokon volt, deportálás alatti hősies viselkedéséről családi legendák szóltak – és férjéről, Gärtner Oszkárról, valamint fiukról – a mára dr. – Gartner Robiról van szó, akiknek vásárhelyi látogatása a családunkban mindig ünnepnap volt. A távolság megritkította a találkozásokat, de a szeretetet nem. Megtiszteltetés nekem, hogy dr. Gärtner Róbert – ő is szerző e kötetben – nemcsak az unokatestvérem, hanem az egyik legjobb barátom is, akire életem egyik legnehezebb időszakában - feleségével, Mariannal együtt, aki egy csodálatos asszony mindig számíthattam. Pedig előfordult, hogy az egzisztenciáját kockáztatta értem, valamikor a hetvenes évek közepén, amikor nagyon közel voltam ahhoz, hogy elhagyjam a Belügyminisztériumot, akkori szolgálati helyemet. Szoros a kapcsolatunk ma is, Bibikém büszke lehetne a családra –, persze, ha kimutatná. Közel húsz éve már, hogy a Salgó család valamennyi élő tagja – kicsik, nagyok, öregek, fiatalok – évente két alkalommal egy-egy hosszú hétvégét együtt tölt valahol az országban. Valami nehezen definiálható késztetés ez, olyan, amit valamennyien – és visszatérően – várunk. Ezeket a találkozásokat nevezzük mi ’családi hétvégéknek’. 154 Hozzáteszem, meg talán a szigort is. Lehet, hogy ezt a tulajdonságot tőle örököltem? Mármint azt, hogy pusztán nézéssel hogyan lehet embereket megsemmisíteni. Apám is képes volt erre a tekintetre. Igaz, sohasem emeltem fel a hangomat a gyerekeimre, vagy a munkatársaimra különféle vezető beosztásaim során sem. Felnőtt gyermekeim – különösen a lányaim – ha erről esik szó bármikor, elnézően mosolyognak, megjegyezvén: „Apa, neked nem kellett kiabálnod, a puszta nézésed elegendő volt a fagypont eléréséhez. Sokszor kívántuk, bárcsak kiabáltál volna inkább…”
173
olvasott, főleg illetve csak kizárólag Jókait. Ha végigolvasta az egyébként széles Jókai repertoárt, újra kezdte. Soha nem tudta megunni Jókait. Tudom, mert a városi könyvtárból én lettem később a legfontosabb könyv szállítója. Az unokák közül talán az első, Jancsi állt hozzá legközelebb, haláláig Jancsikának szólítván őt. Hogy ezek a jellemvonások a küzdelmes élete miatt alakultak e ki így, már sohasem fejthetem meg. Férje, két lánya, Jancsi unokája vele együtt szenvedte végig a szörnyűségeket, fia, az én édesapám pedig 1941-től legfeljebb, ha heteket volt otthon, az állandó munkaszolgálat – napi életveszély volt ez, emlékezzenek csak a „Napfény íze” című Szabó István filmre – állandó aggodalomban tartotta ezt a kemény asszonyt. Idegenekkel meg pláne nehezen engedett fel. A családjáért azonban – ebben halálosan biztos vagyok – lelkiismeret furdalás nélkül tudott volna akár ölni is. Már beteges volt a hatvanas évek közepén, amikor édesanyám meghalt, és mi magunkra maratunk hármasban, édesapám Tamás öcsém és én. Ekkor hozzánk költözött, szinte a kihívástól új erőre kapott s vezette a háztartásunkat még évekig. Főzött, takarított, ameddig az ereje tartott. Pucolta a cipőnket – két forintot kért érte hetente tőlünk az öcsémmel, s közben dohogott, hogy ő nem cseléd… -, esténként Jókat olvasott, korán nyugovóra tért. Hatalmas akarata átsegítette még a koron, betegségen is, ha a fiának, az én édesapámnak szüksége volt rá! A három gyerek közül Ilonka néni volt a legidősebb. A már említett fényképen már nagylány, fehér, a kor divatjának megfelelően diszkréten kivágott fehér felsőrészben ő is mosolytalanul áll a kamera előtt. Mintha tudta volna, hogy az élete kevés okot szolgáltat majd neki a mosolygásra. Tehetséges zongoristaként tanárnőnek, vagy akár művésznőnek is készülhetett, azonban súlyos betegsége és operációja véget vetett az álmoknak. Elvesztette hallását, 174
illetve annak nagy részét fizikai értelemben is, hiszen súlyos nagyothalló lett, s egész életében a szüleivel – apai nagyszüleimmel – élt egy háztartásban. Bibikémet csak egy angyal tudta türelemmel egy életen át elviselni, s ha voltak angyalok, vagy vannak ilyenek közöttünk, Ilonka néni egészen biztosan közéjük tartozhatott. Sok emlékem van róla, mindegyiken csendesen mosolyog, kedves lénye, tartózkodó viselkedése gyakran eszembe jut ma is, ha úgy kell alkalmazkodnom, hogy tudom, nekem van igazam, vagy ha brutális verbális erőszakkal szembesülök, amely ellen az ember gyakorta eszköztelennek érzi magát. Eszembe jut, hogy szinte nem lehetett megsérteni, főleg, mert senki nem is akarta megsérteni közülünk. Gyakran leült velünk játszani, különösen, amikor nagyobbacskák lettünk. Különösen römizni szeretett – csapnivalóan játszott -, s noha mindig megvertem, ez nem szegte kedvét, hogy megkérdezze: „Lacika, játszunk még egyet?” Zongoratudását egyszer egészen véletlenül volt szerencsém megtapasztalni. Édesanyám kívánságára ugyanis én is tanultam zongorázni, s el is végeztem a zeneiskolát egészen az utolsó félévig. Záróvizsgát már nem tettem, mert számomra a zongoragyakorlatok, mint fizikai elfoglaltság mindig a kényszerű kötelezettségek közé sorolódtak – nem így édesanyámnak, aki azt szerette volna, ha a fia zeneileg / is / művelt ember lesz -, így amikor a kedves unszolás édesanyám korai halálával megszűnt, felhagytam vele. 155
155
A fenti korrajzzal tulajdonképpen nagyon diplomatikus voltam Egyszerűen utaltam gyakorolni, amíg a többi gyerek vígan focizott, bújócskázott, vagy bármi más „értelmes” dolgot csinált. A zeneelméletet – szolfézs – szerettem, megtanultam érteni, és érezni a muzsikát, szeretetem a komolyzene iránt egyértelműen innen datálódik. Csinálni viszont utáltam. Hat évig zongoráztam, egészen 1965 elejéig. Azóta sem ültem le zongora mellé játszani, bár játszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha mostanság…?
175
Gyakorolnom mindig máshol kellett, mert a családi zongorát elemésztette a világháború – értsd ezalatt, hogy amire a családom 1945 után visszatért a deportálásból, a lelkes itthon maradó honfitársak minden mozdíthatót széthordtak nagyapámék lakásából, miért maradt volna meg éppen a zongora…,- így hát vagy a Városháza zongoráján gyakoroltam, a kultúrteremben156, vagy a Zeneiskola igazgatójának, Lázár Imre bácsinak az előszobájában. Mindkettőt természetesen rettenetesen utáltam. Hogy melyiket jobban, az már nem is lényeges. Egy alkalommal, Ilonka néni férjével, Miska bácsival – aki szintén városi alkalmazott volt, talán adóbeszedő, vagy micsoda, legalábbis én így emlékezem rá -, rám nyitották az ajtót városházi szenvedéseim közepette. Gyakoroltam. Ilonka néni megpuszilt, s láttam a szemében egy pillantást, amit máig sem felejtek el. Szinte automatikusan felálltam, ő pedig ugyanazzal a mozdulattal, nehézkesen lehuppant a zongora mellé. Belenézett a kottámba, és lejátszotta a Mikrokozmoszból – ebből kalimpáltam korábban – ami éppen ki volt nyitva, majd lapozott, s játszott egy másik darabot is. Átéléssel, pontosan, szebben, mint ahogyan a zongora tanárnőm valaha is tette. Majd felállt, megsimogatta a fejemet, és szó nélkül elmentek. Őszinte leszek: addig nem nagyon hittem a családi legendáknak. „Bárki állíthatja, hogy tud zongorázni”, mondtam magamban, akár Ilonka néni is – bár ő sohasem beszélt, vagy nosztalgiázott erről - ám csak én tudtam igazán, milyen nehéz stúdium ez! Ezután azonban valahol 156
Édesapám, mint VB titkár, későig dolgozott szinte mindennap, én az iskolából a Városházára mentem napközi után – öt órakor este…gyakorolni, majd együtt jöttünk haza. Ő a szomszéd szobában dolgozott, s ha nem hallotta a kalimpálásomat, rögvest megjelent, zord arccal és kérdőre vonó tekintettel. Úgyhogy inkább gyakoroltam. Lázár Imre bácsinál sem volt jobb, ő meg mint szakmabeli, zeneértő is volt. Szóval, ez a zongorásdi nem tartozik a kedvenc gyermekkori élményeim közé…
176
mélyen, soha kimondottan éreztem mindig, mit is vesztett az életben ez a nehéz sorsú asszony, az én nagynéném. Nagyon későn ment férjhez, elmúlt már talán negyven is. Férje, Miska bácsi haseki figura volt. Emlékeimben hatalmas, mindig tar kopaszra borotvált feje, lengő pocakja - amelyet egyenes tartással, büszkén, előre tolva ’viselt’ -, szinte határtalan jókedve, smucigsága – soha nem adott nekünk, gyerekeknek semmit – maradt meg. Gyakran fütyörészte, dúdolgatta kedvenc melódiáját: „ Hol jártál az éjszaka, szőrős farkú kismacska…”, hogy ezt a dalocskát azóta se halljam soha senki mástól. Sok örömre pedig az életben neki sem volt oka. Első feleségét a holokauszt elvitte, ám Ilonka nénit olyan gyengédséggel szerette, kényeztette, hogy ez a beteg asszony szinte kivirult mellette. Olenkámnak szólította, fogta a kezét, s alkalmanként egy-egy puszit is adott rá. Ám Bibikém ezt a virulást soha sem nézte jó szemmel, Miska bácsi évtizedekig szálka volt a szemében, csak „jöttmentnek, azeszpónemnek, meg tollas zsidónak” szólította a háta mögött, amit gyermekként egyáltalán nem értettem, hiszen Miska bácsinak soha semmi köze nem volt a tollakhoz. Természetesen Miska bácsi néha meghallotta ezt, ilyenkor parázs szóváltás keletkezett anyós és vő között, aminek a végén Ilonka néni rendszeresen sírt. Együtt éltek, egy háztartásban, Ilonka néni azonban középen volt, az állandó ütköző zónában. Ezt csak egy hozzá hasonló szelíd lélek tudta elviselni. Nagyanyám viselkedésének ellenére ez egy jó házasság volt, noha késői és gyermektelen. Talán Ilonka néninek is a húga gyermeke – Szigeti Jancsi, az én unokatestvérem – volt a „gyermeke”. Kimondhatatlanul szerette, noha én sohasem éreztem, hogy hátrányomra különbséget tett volna közöttünk. 177
Miska bácsi tipikusan az a fajta ember volt, akinek mindenről volt véleménye, s ezt nagy hangon hangoztatta is. Csakhogy utánozhatatlan érzéke volt arra nézve, hogy akkor beszéljen, amikor mások hallgatnak, illetőleg akkor ne szóljon egy szót sem, ha beszélni kellett volna. Édesapám sem kedvelte túlságosan. Talán a családból én voltam az egyetlen – vagy talán vagyok? – aki értékelni tudtam ezt a valóban furcsa tulajdonságokkal megáldott embert, bár közöttünk sem alakult ki sohasem semmiféle meghittség, vagy cinkosság. Az igazi meleg érzéseit Miska bácsi Ilonka néninek tartogatta. Elluska néni volt a középső gyerek. Szépségéről, korabeli társasági népszerűségéről családi legendák, és számos fénykép árulkodik, noha az én emlékeimben már e szépségnek csak a darabkái maradtak meg. Alakja elnehezült, azonban arca megőrizte mindvégig a szépség nyomait. Tiszta, selymes bőre, hollófekete haja, széles, barátságos mosolya mindig ünneppé tette, hála gyermekként látogatóba mentünk hozzá. És hogy főzött, Istenem! Sóletjeiért, sült húsaiért, befőttjeiért, házi süteményeiért szinte rajongtam. Érdekes, hogy mégis rumos meggyére és habos büszkéjére – mindkét gyümölcs bőven termett a példásan rendbe rakott kertben a Malom utca 6 szám alatt - volt a legbüszkébb, amelyet, ha tehettem, messze elkerültem, bár erre többnyire nem volt mód. Mindkettőt kórusban utáltuk az öcsémmel. Viszont mosolyogva kellett fogyasztani, hiszen adni kellett a családi etikettre… Volt egy másik nagy kincs is a kamrájukban, ez pedig a Pick szalámi volt. Rendre lógott egy-két rúd ebből a páratlan finomságból – ma sem tudok lényegében betelni vele, - a kamra eminens helyén, az egyik megkezdett állapotban, a másik tartalékként. A Pick szalámi az ötvenes évek álma volt a gyerekeknek, én pld. nem emlékszem, hogy egyszer is vettünk volna akár vacsorára, akár reggelire, hiszen ott volt a 178
disznóvágásból származó mindenféle a kamránkban, azt kellett elfogyasztanunk. Szóval, ott lógott a Pick szalámi a kamrájukban, amely közvetlenül a konyhából nyílt, s ha tehettem, kikéredzkedtem a felnőttektől a WC-re, s közben egy nagy késsel – midőn senki sem látta - rendkívül óvatosan szeltem belőle egy darabot, majd rögvest be is faltam. Rettegtem, hogy lebukok, megszégyenülök, de a Pick szalámi csábítása a félelemnél is nagyobb volt. Talán egyszer, ha hallottam Elluska nénit megjegyezni, hogy nagyon fogy a szalámi, biztos Jancsi – ő úgy szólította, Jancsika – éhezett meg, ezzel el is volt intézve a dolog. Elluska néninek korán dolgoznia kellett, hiszen a legnagyobb lány betegeskedett, az öccsét – édesapámat – pedig taníttatni szerették volna. Férjhez ment Schweiger Jenőhöz, később magyarosították a nevüket, így lett a család Szigetivé. Én még emlékszem gyermekként, amint nagyban folyt a névkeresés, amiből nem értettem semmit, hiszen ha van valakinek egy neve – gondoltam -, miért is kell/ene egy másik, de a dolog lényegében nem érdekelt, úgyhogy e tárgyban nem is kérdezősködtem. Mára értem, milyen üzenete volt a XX. század közepén a Schweiger névnek, és mit akartak nagynénémék elkerülni a Szigeti név választásával… Elluska néni fontos szerepet töltött be a város 1945 utáni közéletében, neves nőmozgalmi aktivista, vezető volt, emellett a Kórházban is felelősségteljes munkát végzett, gazdasági vezető helyettesként. Addig az ő korházi alkalmazása nem jelentett nekem semmit, amíg 1959-ben skarlátos nem lettem, s így a Kórház fertőző osztályának elzárt lakójaként három könnyen felejthető hetet nem töltöttem benn. Mindennapos látogató volt nálam, délelőtt és délután is, fehér köpenyben járkált, én pedig büszke voltam, hogy nekem van valakim, aki a kórházban dolgozik, még ha nem is vizsgál, vagy operál. 179
Különösen emlékszem arra, amikor Jancsi, már végzett tanárként, és iskolája úttörő csapatvezetőjeként a Miskolc melletti Hámorba vezette a diákjait nyári táborba, és a kísérők között ott volt Elluska néni is. Engem is elvittek, csupa jó emlékem van erről a két hétről, bár Elluska néni a széltől is óvott, ami módfelett zavart. Soha életemben nem volt konfliktusom vele, talán a hámori kisebb csibészségeimet kivéve, hiszen olyan ’neves’ gazfickók voltak a gyermek társaságban ott, mint Benkő Jóska, vagy Draskovits Dugó, akiket már akkor sem égetett meg a tűz sem. 157 „Hogyan számolok el veled Apádnak!” mondogatta mindig, így hát a nagy túrákra nem mehettem el a többiekkel, nem fürödhettem a szálláshelyünk alatt elfolyó hideg vizű patakban – csak lopva, tudtán kívül, hiszen minden ilyen csínyben egy kilencéves fiúgyerek nagy művész -, így hát nem is kaptam meg szerencsére a fertőzést, mint a többi gyerek. Viszont itt láttam először igazi hegyeket, először ültem kisvasúton, szóval, emlékezetes élmény volt számomra mindenképpen. Hogy milyen házasságot éltek Jancsi bácsival, 158 a férjével, azt ténylegesen nem tudom megítélni, hiszen Jancsi bácsi egy zárkózott hallgatag, nagyon kevés beszédű ember volt. Hangos vitát mindenesetre sohasem hallottam közöttük. A nézeteltérések úgy oldódtam meg, hogy Elluska néni beszélt, Jancsi bácsi meg főleg hallgatott. Szorosan összekötötte őket, viszont a fiuk, Jancsi iránt érzett mélységes szeretet. Teljesen eltérően mutatkozott meg ez az érzés mindkettőjüknél. Elluska néni minden izével mutatta-tudatta a világgal, hogy számára Jancsi, a fia a legfontosabb. Kiszolgálta, kényeztette, de 157
Mindketten ismert vásárhelyiek, ma is ott élnek. Hogy miért neveztük mindannyian a családban Jancsi bácsinak, az rejtély előttem, hiszen anyakönyveztetett neve Jenő volt. A strandi ulti barátai is Jancsinak hívták, fia viccelődött csak vele, aki nagy sakkosként csak ’gyalog Jenőnek’ szólította, bár Jancsi bácsi nem is tudott sakkozni, fiával ellentétben. 158
180
feltétlen büszkeséggel töltötte el az, hogy tanult, megbecsült tanárember lett Jancsiból, népszerű, a diákok által többször az „Év tanárának’ megválasztott oktató. Mindenáron szerette volna ’megházasítani’, de anyai praktikái nem jártak eredménnyel, megtörtek Jancsi szelíd ellenkezésén. Már nagybeteg volt, de leginkább nem lankadó egészsége nyugtalanította, hanem az, hogy mi lesz Jancsival, hogyan állja meg majd a helyét az életben nélküle, hiszen fiának semmi házimunkát nem kellett addig végeznie, Elluska néni tökéletesen ellátta őt. Nos, Jancsi bizonyára még egy utolsó nagy dicséretet bezsebelhet az édesanyjától: noha 25 éve nincs már velünk, Jancsi nem bizonyult élhetetlennek. Későn, de megtanult mindent, ami az élethez kell, s tette ezt úgy, olyan derűvel és optimizmussal, ami csak a nagyon jó emberekre jellemző. Jancsi bácsi keveset szólt bele a Szigeti család dolgába, legalábbis az én gyermekszemem így látta. Elluska néni és Jancsi hozták a döntéseket – főleg persze Elluska néni, aki a szelíd mosoly mögött rendelkezett a Salgók erős, domináns természetével -, ő belenyugodott azokba. Egy dologba nem engedett beleszólást, ez pedig a kártyázás, ami a szenvedélye volt, hiába piszkálták a család különböző potentátjai, elsősorban Elluska néni és Bibikém. Mivel magam is jól ultizok,159 meg tudom állapítani, hogy kiváló játékos volt. A vásárhelyi strandon nem lehetett olyan rossz idő, hogy össze ne gyűljön a csapat, amelynek egyik meghatározó tagja volt Jancsi bátyám. Jellegzetesen, fürdőköpenyben szálkás kis alakja végigment a meleg-és hideg vizes medencék mellett, hogy azután megérkezzen az öregfiúk – Pörge /nekem bácsi, de olyan hülyén hangzott bácsizni őt/, Moldvai Sanyi bácsi, 160 Török 159 160
Ez egy ismert, igen elterjedt kártyajáték, magyar kártyával játsszák. A város neves sebész főorvosa volt, kitűnő ember.
181
Sanyi bácsi161 voltak a fő partnerek – főhadiszállására, a hideg vizes medence mögötti asztalhoz, amelyet napernyő védett az időjárás viszontagságaitól. Jancsi bácsi itt elemében volt, gyakran előfordult, hogy egy-egy parti végén nagy ordítozással értékelték a felek a játszma alakulását. Egyszer, saját szememmel láttam, amint Török Sanyi bácsi mérgében, úgy ahogyan volt, fürdőköpenyestül beleugrott a vízbe, olyan indulatokat kavart egy-egy parti utólagos kiértékelése. Persze, pénzbe játszottak. Jancsi bácsi arra volt a legbüszkébb, hogy a legritkább alkalmakkor állt fel vesztesen az asztal mellől. 162 Elluska néni és Jancsi bácsi házasságából született 1939-ben Jancsi, az első és ráadásul fiú unoka a Salgó családban. Soká, csak 12 évre utána jöttem én, majd később Tamás, így Jancsi hosszú ideig élvezhette az egyetlen unoka privilegizált helyzetét. De milyen kisgyermekkor volt ez, a legsötétebb zsidóüldözések kora, a gettó, a deportálás majd a Vásárhelyre történő visszaérkezés a semmibe? Nem csoda, ha a Salgó család felnőttei úgy szerették Jancsit, ahogy, szóval nagyon. Ráadásul általában szófogadó, amolyan minta gyerek lehetett, 161
Ki ne ismerné Vásárhelyen ezt a nevet, akinek személye összeforrt a vásárhelyi úszósporttal, vízilabdázassál. Nekem ezen felül Sanyi bácsi még testnevelő tanárom is volt a Gimnáziumban négy teljes éven át. Csak „ Nagy Salgónak” hívott – jelezvén azt, hogy a „Kis Salgó” nevet az öcsém viselte a Gimnáziumban, aki három osztállyal járt alattam, - tanítványaként megkülönböztetetten szeretett, ami azt jelentette nála, hogy rendszeresen hátbavágott, ha a közelébe kerültem. Később Tamás öcsém a Török család barátjaként rendszeresen élvezte Sanyi bácsi főzőtudományát, amint ugyancsak ultizni járt hozzájuk. Persze, már nem Sanyi bácsi volt a fő partner, hanem a fiatalabb generáció tagja, Sanyika, akinek révén náluk verte a lapot hosszú évekig. Török Sanyi bácsi sajnos már nincs közöttünk. Könyvét szép szavakkal dedikálta nekem, kedves tanítványának halála előtt az ’Elszármazott Vásárhelyiek Találkozóján’ , amely hatalmas ötlete volt Rapcsák Andrásnak, a kiváló sakkozónak és Vásárhely újkori, meghatározó jelentőségű polgármesterének. 162 Ha élne, és elolvasná ezt az írást, erre a soromra lenne a legbüszkébb. Kevés szerényebb embert láttam nála az életemben.
182
kivéve talán egy esetet, amelyet rendszeresen felemlegettek, mint példát, amikor egyszer Jancsi igazán rossz volt. Már gimnáziumba járt, ahova behivatták Elluska nénit hogy Jancsi rendszeresen nem jár be az órákra, állandóan hiányzik. Kiderült a ’vallatás’ során, hogy iskola helyett Jancsi bizony horgászni járt, s mivel sem Elluska néni, sem Jancsi bácsi sohasem nyúlt egyetlen ujjal sem hozzá, így édesapám kapta a nemes feladatot, hogy verje meg az unokaöccsét. Természetesen verésről szó sem esett, a dolog megoldódott, de a példa Jancsi egyetlen ’rosszaságáról’ családi legendává nemesült. Jancsi az én szememben, ahogyan én legalábbis gyermekként láttam, szinte tökéletes volt. Mindent tudott, amit én nem: csodálatosan rajzolt, egy-két vonással házakat, embereket skiccelt fel, állítom, rajztanárként, vagy művészként is kerek lett volna az élete.163 Kidolgozott, klasszikus izomzata volt, kiválóan szertornázott, különösen gyűrűn dolgozott szépen. A Malom utcai ház szárazkapu bejárója alá egy gyűrűt szereltek fel számára – korhadtan ma is ott lóg, mementóként emlékeztetve gyarlóságunkra, a test gyarlóságára, valamint az elmúló időre, bárki, aki látogatja Jancsit, még mindig láthatja , ott gyakorolt. Ülte a bicskát a gyűrűn, állta a gyertyát – néha még a kedvemért is -, a szavam elállt, ha dolgozni láttam a szeren.164 Focizni is szeretett, állította, hogy valamikor jól is csinálta. Erről – mármint kapcsolatáról a focival - két emlékem is van, 163
Emlékszem rajzaira, akvarelljeire. Vízfestékkel csodálatos képeket varázsolt, kompozíciós képessége átlagon felüli volt már akkor is, mindez vitán felüli, noha úgy hiszem, ezekből a képekből egyetlen egy sem maradt fenn. Talán a fényképezésben éli, élte ki azt, amit a rajzolás elhagyásával elveszített, ugyanis a fényképezés máig az egyik fő hobbija. 164 Mindig jól tanultam, mondhatni minden iskolámat jelessel végeztem. Ám a rajzzal, és a szertornával végig gondjaim voltak. Csak katonaként tanultam meg pld. a szeren dolgozni, akkorra erősödtem meg annyira, hogy pld a saslengést a korláton akár 30 percig is tudtam megállás nélkül csinálni. Rajzolni meg sohasem tanultam meg…
183
egyik sem nagyon hízelgő rá nézve. Még óvodás lehettem, talán nagycsoportos sem, mikor öltönyben érkezett a nagymamámékhoz. Nagyon ünnepélyes volt, talán az érettségi szalagavatóra készült. Sár volt, előtte napokig esett, én a Zrínyi utcai ház előkertjében egyedül rugdostam a labdámat, lényegében nagyon unatkoztam. Jancsi megérkezett, és kérleltem, focizzon velem. Ő siettében nemet mondott, majd hozzátette, nézzem csak, milyen szépen fel van öltözködve. Ezt a magyarázatot természetesen én nem fogadhattam el, s a házba haladtával hozzárúgtam a labdát. Sáros lett a nadrágszára, erre nagyon mérgesen nyakon vágott – soha sem előtte, sem utána nem bántott, minden erőszak távol áll tőle -, Ilonka néni pedig kikefélte a sarat gyorsan a nadrágjából. Én persze azonnal beárultam, de senki nem hitt nekem, úgyhogy nem is sírtam, abszolúte értelmetlen dolog lett volna. A másik focihoz kapcsolódó történettel Elluska nénit ’haragítottam’ magamra. A hatvanas évek második felében Tamás öcsémmel minden lehetséges időnket a vásárhelyi strandon töltöttük. Fociztunk, lábteniszeztünk – innen számomra a szerelem e sport iránt -, kártyáztunk és egyéb dolgokat műveltünk. Jancsi ekkor kapott rá a velünk való kispályás strandi focira. A kapukat úgy alakítottuk, hogy az egyik oldalon kapufaként a strand hátsó homokos részén található fák szolgáltak, 165 majd léptünk négy-öt tyúklépést a 165
Ma már ne keresse senki e helyet. A strand átalakult, modernebb, szebb lett. Ma azon a helyen, amiről e kis történet szól, talán a kemping található. Elhiszik, hogy volt olyan nyári hétvége, amikor a kis vásárhelyi strandon 10 ezer ember keresett pihenést az 50-es és a 60-as években? A hátsó homokos kis focipályán kvalifikációt, megbecsülést jelentett beállni és játszani, vagy a két lábteniszpályán – a leszerelt hinta keresztvasa jelentette a pályát elválasztó középvonalat – helyet kapni, és addig játszani a kihívókkal, ameddig nyerésben volt az ember. Ez volt az életünk, és boldogok voltunk. Egyszer, gimnazista koromban a kémia tanárunk, az áldott emlékű Kárpáti tanár úr így kiáltott fel, amikor meglátott a kémia órán: „Hurrá, itt van Salgó, bizonyára a strandon leeresztették a medencéből a vizet, ezért ez a megtiszteltetés!”
184
fától – a tyúklépés egymás után rakott lábfejeket jelentett -, hogy a másik kapufát – ami egy letett törülköző volt – kialakítsuk. A kapufa vonalát elhagyó, saját lábról kipattanó labda szögletet ért, három szöglet pedig egy bűntetőt. Történt egyszer, hogy egy ilyen bűntető kivédésére – egyik láb a törülköző mellett kellett, hogy nyugodjon, mert a bűntetőt csak a másik lábbal lehetett hárítani, ez volt a szabály – Jancsi jelentkezett. Én rúgtam a bűntetőt, ő pedig a hárítás helyett egy hatalmasat rúgott a fába. Eltört néhány lábujja, belilult, bedagadt. Ez volt életében – ebben biztos vagyok - az utolsó futball fellépése. Utána hetekig a törött lábujját ápolgatta Elluska nénivel – begipszelni persze nem engedte -, azóta is kacagunk a történeten, ha elmesélésre kerül. Ám Elluska néni engem okolt, mint felbujtót, mondván, hogy legalább nekem lehetett volna több eszem… Jancsi kiválóan sakkozik, ma is aktív versenyző. Évekig játszottunk egy klubban, sajnálom, hogy én nem tudtam később a sakkal annyit foglakozni, amennyit szerettem volna. Sok versenyt nyertem, snell- és verseny partikat, elsősorban ifjúsági versenyzőként. Kedvenc gimnáziumi magyar tanárom, Láng Stefi bácsi is sakktársunk volt az egyesületben. 166 Jancsi hatalmas, és értékes sakk könyvtárat, átfogó sakkfigyelő rendszert működtet ma is, értékesebb játszmáimat is ő tartja számon. Neki köszönhetem, hogy a Portisch Lajos elleni döntetlen eredményű szimultán partim fennmaradt valamikor a kilencvenes évek elejéről – ekkor már csak ritkán és 166
Álljon itt egy mondat Láng tanár úrról is, akinél nagyszerűbb embert, tanárt az életben keveset találtam. Előfordult, hogy behívott a gimnáziumi tanáriba, hogy a nagyszünetben játszunk egy partit. Kb. azonos szinten sakkoztunk akkoron – mindkettőnknek II. osztályú minősítése volt. Jancsi ekkor talán valamivel jobb volt nálunk. Én később a tábla melletti sakk helyett a levelező sakkal kezdtem el foglalkozni, ott mesterjelölti szintig jutottam. Amit tanultam Láng Istvántól a magyar irodalomból, tisztességről, emberi tartásról, egész életemben meghatározó jellegű volt.
185
kedvtelésből játszottam - és azt a Polgár-féle sakk antológia is ismertette. Szigeti Jancsi nemzedékeket tanított emberségre, magyar irodalomra és történelemre, de sakkozni is. Olyan tehetségek kerültek ki a keze alól, akik az egyetemes sakkozás történetébe is beírták nevüket, mint Grószpéter Attila, vagy Tolnai Tibor. De sokkal fontosabb az, ahogyan a gyerekekkel, a tanítványaival bánt. Szeretettel, angyali türelemmel, alig utánozható gondoskodással. Nyugodtan megkérdezhetik azokat, akik ismerik őt, pláne azokat, akiket tanított. Szigeti János, az én unokatestvérem nem gazdag ember. Egyszerűen jár közöttünk, biciklizik a vásárhelyi utcákon – néha elütik…-, ismer minden újságost, könyvtárost a városban. (Kocsmát, kocsmárost egyet sem, ami mellesleg Tamás öcsém szerint bizony öreg hiba!) Szigeti János maga Vásárhely, azzal a hatalmas tudással, amelyet helytörténészként, Vásárhely zsidóságának történetét kutatóként az évtizedek során felhalmozott. Néha megengedi a Város, hogy visszaadhasson ebből valamit, máskor akadályokba ütközik. Csak ritkán panaszkodik. Akkor is csak azért, ha valamelyik munkáját nem akarják kiadni, valahova nem hívják meg, ami neki fontos – ezek nem bálak ám, vagy fontos politikai gyűlések -, és a rendezvény a városhoz kapcsolódik. Ugyanakkor Sziget János gazdagabb azoknál, akiknek a pénz jelenti a gazdagságot. Ő ugyanis máig nem felejtett el szeretni, áldozatot hozni, nagyvonalúnak lenni abból a szellemiségből, amelyet felhalmozott. Egyike azon embereknek, akik számomra nagyon fontosak. Szigeti János csöndes, zárkózott ember. Zárkózott, ha magáról, az érzelmeiről van szó. Zárkózott és visszafogott, talán félénk is. Ugyanakkor kinyílik, ha másokról, a közösségről, a városáról van szó. Kérni sem kell, úgy ad. 186
Azt hisszük, nagy dolgok csak másokkal történnek. Olvasunk könyveket híres emberekről, elcsodálkozunk mások távoli hősiességén. A hétköznapok mindennapi ’nagy dolgait’ természetesnek vesszük, mint a levegőt, a tiszta vizet, az egészséget, a békét, a szeretetet, a családi önfeláldozást. Mindig a hiány döbbent rá később bennünket, mit is veszítünk, mit is veszítettünk. Az emberiség sohasem tanul, általános igazság ez. Engem sok bírálat ér elsősorban a legközvetlenebb szeretteim részéről, hogy mindig a lehető legrosszabb forgatókönyvből építkezem. Igaz. Ugyanakkor így védekezem a csalódásoktól, tartom magamat távol a szirénektől, akik szakmai karrierem során különböző kisebb nagyobb csúcsokon megpróbáltak körbe énekelni. Ezt a technikát is, sok egyéb mellett édesapámtól lestem el. Salgó családból a három gyerek legkisebbike édesapám volt, az egyetlen fiúgyerek. Szülei és testvérei megkülönböztetett figyelmét és tiszteletét iránta egész életében éreztem. Iránytű volt ő, nekem, a családnak, barátainak és munkahelyi környezetének is. Erős támasz, határozott jellem, vasakarat. Hogy mi lakozott benne igazán, azt csak édesanyám korai halála után ismertem s értettem meg, hiszen ott maradt velünk egyedül. Én 13 éves voltam akkor – édesanyámat a születésnapom utáni napon, október 14.-én temettük -, Tamás pedig kilenc… Nem tagadtam soha, hogy amivé lettem emberként, azt többnyire tőle származtatom. A már említett egyetlen fénykép láttatja, milyen volt gyermekkorában. Fiatalkori, katonakori, munkaszolgálatos képei visszaadják karakterét, de gyermekként ez a kopaszra nyírt fejű, magabiztosan álló, szomorú szemű kisgyerek kép az egyetlen emlékem róla. Mellesleg, minden nyáron ’fenyegetett’ bennünket, hogy kopaszra nyírat majd Tamással 187
együtt, mondván, hogy ő is így nőtt fel – én komolyan féltem ettől, hiszen utáltam a borbélyt meg a fogorvost / ma is így vagyok ezzel, ezért vágja a hajamat – mind a hét szálat…- a feleségem már évtizedek óta / -, ám mégsem tette meg sohasem. Ma meg már kopasz vagyok borbély nélkül is… Nagyon keveset mesélt magáról. A Salgók többségére jellemző módon volt zárkózott, főleg a saját érzelmeit illetően volt az.167 Amikor mégis előfordult, hogy ihletet kapott, a család – édesanyám, anyai nagyanyám, Imre bácsi,168 és Tamás velem együtt – egy-egy nyárestén, vacsora után az asztal mellett maradva addig, amíg a szúnyogok végleg be nem kergettek
167
Tamás teljességgel örökölte tőle ezt a természeti vonást, ahogyan én is, legfeljebb másként. Én rendelkezem azzal a technikával, hogy az emberek ezt minél kevésbé vegyék észre. 168 Imre bácsi, azaz Gajda Imre anyai nagyanyám, Gajda Mária legidősebb bátyja volt. Magázták egymást a testvérek, kilenc év volt a korkülönbség közöttük. Gyermektelen mezőgazdasági gazdálkodó volt, 1958-ban anyai nagyapám halála után – és Imre bácsi feleségének a halálát követően, mivel így ő teljesen egyedül maradt – a családi tanács úgy döntött, hogy hozzánk költözzön Vásárhelyre Gádorosról, ahol az egész életét leélte. Mogorva, nagy bajuszú öregember volt, egyszerre féltünk tőle Tamással, ugyanakkor a bosszantására – ma már igazán szégyenlem ezt – rengeteg apró bitangságot eszeltünk ki. Szétrugdostuk mintegy véletlenül az általa összesöpört csirkeganéjt, levertük a szemöldökfára felstócolt ’értékeit’, dobozokat, patkókat, a pipadohányát, szétdúrtuk a seprűfüvet, amelyet ő szárítgatott, hogy azután majd udvari söprűket készítsen belőlük. Mégsem árult be bennünket… Télen-nyáron a Zrínyi utca 22. szám alatti házunk hátsó udvarában az állatok között tartózkodott, söprögetett, itt érezte biztonságban magát. Tulajdonképpen csak étkezni, tisztálkodni és aludni járt a házba. Bagót rágott, egész nap nem szólt egy szót sem, néha-néha sercintett egy nagyot, és fél lavórnyi fekete bagólé hagyta el ilyenkor a száját. Tőle hallottam először, hogy ’ Csonka Magyarország nem ország…’, amitől Apám éktelen dühbe gurult, leszidta az öregembert, hogy mire tanít bennünket, aki tetézte édesapám dühét azzal, hogy még erre sem válaszolt. A világnézetét sem vitatta meg senkivel…
188
bennünket az akkor még nyitott tornácunkról - hangját visszafojtva figyelte a történeteit. Mesélt a gimnáziumról, nem elsősorban arról, hogy milyen tanuló volt, hanem a barátairól, de főleg a sportról. A város akkori OB II-es vízilabda csapatának kapusa volt, innen származott a szinte elképesztően széles válla, formás, erős lába, valamint hallatlan úszó tudása.169 Még 50 évesen is – ekkor voltam én 13 – percekig ki tudta ’taposni’ magát a vízből úgy, hogy a kezét a feje fölé emelte. Korabeli fényképek mutatják őt a medencében, játék közben és a csapattal együtt is fényképezve. Magasugró tudományára is büszke volt, említette, hogy akár az olimpiára is kijuthatott volna, ha a numerus clausus nem jön közbe. Balogh Imsi bácsi, 170 aki amikor én gimnazista voltam a Bethlenben, ő meg tornatanár, mindig emlegette, hogy a gimnáziumban édesapám sporttalentuma miatt ő volt a példaképe. Szintén sporthoz kapcsolódó élmény, hogy édesapám, aki nagyon szerette a labdarúgást, előfordult nem egyszer, hogy kerékpárra ülve ment fel Budapestre, hogy ott egy-egy jelentősebb mérkőzést megtekintsen. Szállása Újpesten volt, egy másik példaképénél, aki történetesen anyai ágon a nagybátyja volt, Klein László. Csónakkészítő mesterként dolgozott Újpesten, hatalmas termetű és fizikai erejű ember, 169
Láttam a katonakönyvét: 191 cm. magasra mérték a sorozáskor, s bár mindketten termetesre nőttünk Tamással, néhány centinyit elmaradtunk tőle. Hatalmas tenyere volt, amikor kikaptunk tőle – ez előfordult, hiszen egyikünket sem laboratóriumban ’kevertek ki’ Tamással… -, mindig csak két ujját használva fenekelt el bennünket. 170 Egy másik óriása a Hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumnak Balogh Imre testnevelő tanár. Olyan sportolókat nevelt ennek az országnak, mint Gabányi László, Bencze és mások. Évtizedekig volt a vásárhelyi kosárlabdasport mindenese. Az volt ő a kosárlabdázásnak, ami Török Sándor a modern kor vásárhelyi vízilabda sportjának. És ő nevezte édesapámat példaképének…
189
állítólag egymaga vállon cipelte le az általa készített csónakokat a műhelyből a Dunára. 171 Édesapámnak csodálatos hangja volt. Énekelt a vásárhelyi munkásdalárdában, de előtte és utána is úgy tett szert egy kis mellékesre, hogy temetéseken zsoltárokat, lakodalmakkor pedig arra érdemes dalokat énekelt három-négy barátjával együtt. Sokat hívták őket, nem kellett nekik nagy marketing. Énekhangja máig is a fülembe cseng. Emlékszem gyermekként a karácsony előtti szaloncukor kötözésekre – nem volt akkor még divatos a jelenlegi fémakasztó -, amikor a család aprajanagyja zöld és fehér színű cérnákat vágott és kötött katonás egyformaságban, hogy ezekkel felfüggeszthessük a szaloncukrot, habkarikát, és más finomságokat a fenyőfára. Dögunalmas dolognak tartottam ezt akkoron, hiszen napokon át este ez volt az egyetlen családi elfoglaltság, mégis mindig vártam, mert édesanyám – szintén csodálatos hangja és szinte tökéletes hallása volt – és édesapám énekeltek. Terceltek, kánonoztak, tátott szájjal hallgattam őket, hogy azután anyai nagyanyám természetesen rám szóljon, „…ne játszd a tátott szájút,, mozogjon a kezed is, hallod e!...” Mesélt a munkásmozgalmi élményeiről is, arról, hogy a szervezett munkássággal a harmincas évek második felében került kapcsolatba. Amikor nem vették fel az egyetemre – ismét a zsidótörvények…-, az újszegedi DEMA cipőgyárba
171
Klein László eljegyezte magát az illegális munkásmozgalommal. Partizán volt, az újpesti nyilasház emlékezetes robbantásakor tűnt el, szemtanúk még látták, vallották, hogy egyike volt, aki a robbanóanyagokat a helyszínen elhelyezte. Édesapám 1945 után a lehető legintenzívebben kerestette, de nem lelte nyomát soha többé.
190
került dolgozni, 172 innen volt ismeretsége valamennyi öreg vásárhelyi suszterrel, Kakó bácsival, vagy Kiss Bélával173 unokaöccse, Gyuszi osztálytársam volt a gimnáziumban - , aki közel lakott hozzánk, a Korház hátsó bejáratával szemben volt a lakása és a műhelye. Mellesleg piszkos cipő nálunk otthon nem létezett: édesapám nemcsak nagy műgonddal válogatta és
172
Ez a történet gyakran eszembe jut, amikor a világnézetem alakulása, kialakulása körül forognak a gondolataim. Valamikor a kilencvenes évek legelején láttam egy televíziós riportot Dr. Kónya Imrével – későbbi belügyminiszteremmel -, aki, amikor minisztersége idején Csongrád megyei főkapitány voltam, szimpátiájával tisztelt meg, és ez a laza kapcsolat tulajdonképpen ma is hasonló tartalommal megvan közöttünk. Kónya egy polgári eleganciával berendezett ügyvédi könyvtárban adta ezt az interjút, vélhetően a saját irodájából. Elmondta, hogy ők az édesapjával – tudtommal szintén ügyvéd volt – mindig tudták, hogy az elmúlt rendszer egy pusztulásra ítélt, igazságtalan berendezkedés volt és egész életüket ennek megfelelően rendezték be. Elhiszem neki. Én azonban, az én családi hátteremmel nem ezt láttam, nem ezt kaptam útravalóként a nagyszüleimtől, akiknek az az igazságos rendszer mindenüket elvett-elvitt, és nem azon a rendszeren múlt, hogy az életüket elvenni nem sikerült. Ezzel természetesen nem társadalomkritikát szeretnék adni, még a két rendszer összehasonlítására sem vállalkozom, noha édesapám véleményét a mai korról szó szerint idézni tudnám. És nem is értenék vele egyet ezernyi dologban, amelyeket másként látok-ítélek meg ma, de ugyanakkor megérteném, mert tudom, hogy a hozzá és a családomhoz tartozó generáció mit élt meg. És ezt akkor sem vagyok hajlandó elfelejteni, ha a mai kor politikába szintén belelógó orrú történészei buzgón magyaráznak olyanokat, amelyeknek az ellenkezőjét magyarázták ugyanők mondjuk fizetés-kiegészités címén, a marxista-leninista esti egyetemek filozófia vagy tudományos szocializmus stúdiumain még mintegy két évtizeddel ezelőtt is. Tisztelet a kivételnek… 173 Nekem József Attila kis elbeszélése, a ’Csoszogi az öreg suszter’ című meghatározó gyermekkori olvasmány volt. A cipők iránt én is érzek genetikai vonzalmat, a tisztaságuk iránt is. Ezért azután gyermekeim körében ezen rigolyámmal nem voltam osztatlanul népszerű…
191
vásárolta nekünk a cipőt,174 hanem ügyelt is arra, hogy az mindig tiszta legyen. A sarat pld. bármennyire is vastag volt, csak kefélni lehetett, halálos bűnnek számított még annak a szóba hozatala is, hogy netán előtte le lehetne mosni azt a fránya cipőt vízzel… Vélem, a szervezett munkássággal való kapcsolatot erősítette szoros barátsága Gärtner Oszkárral, ezzel a nyitott, sportos, világot látott pesti kirakatrendezővel, aki a vásárhelyi Kokronnál175 volt alkalmazásban, és történetesen feleségül vette édesapám unokatestvérét, Lepage Mancit. 176 Édesapám felnézett a nála mintegy 10 évvel idősebb rokonra, rendszeresen egymás társaságában töltötték az időt. Gyakran kimentek nagyobb baráti körrel az algyői Tisza hídhoz fürödni, a remek hangulatot fényképekkel is megörökítették. Egymás tisztelete és a barátság halálukig tartott. Kapcsolatba került az illegálisokkal is, röpiratokat kellett meghatározott címekre kihordania. Talán mai szemszögből ez nem tűnik nagy ügynek, de akkoron súlyos kockázatokat rejtett, mint törvényen kívüli cselekmény. Eközben egyszer – mint mesélte - verekedésbe bonyolódott szélsőséges fiatalokkal – ő nyilasoknak nevezte őket -, akik a combján meg is késelték. A Horthy korabeli rendőrség számára ellenség 174
Mit jelentett a cipővásárlás az ötvenes években, amikor pld. nyaranta minden gyerek mezítláb, klottnadrágban járt? Egy tornacipőt – úgy hívtuk, dorkó -, egy nyári cipőt, meg egy téli cipőt jelentett, jó esetben. Nem volt viszont gombás láb, lúdtalp csak az ’úri’ gyerekeknél, nem kellett 50-es napfaktorú napkrémet vásárolni aranyért, soroljam még? 175 Kötöttáru gyár volt, egyebek mellett harisnyáiról lett híres. Fénykorában, az ötvenes-hatvanas években a gyár alkalmazottainak létszáma megközelítette a négyezret… 176 Manci néniről és fiáról, dr. Gärtner Robiról már ejtettem szót e lapokon korábban. Az a tény, hogy máig a családi kapcsolat olyan szoros közöttünk amilyen, közel nyolcvan évre datálódik vissza. S ez már történelem, akárhogy is nézzük.
192
volt, tudom, nem szólt, de nehezen emésztette, hogy fia, akit oly’ büszkén szeretett a maga tartózkodó férfi módján – én – vagy 30 év múlva, ugyan egy másik rendszerben, de a rendőri hivatást választotta. Számára a rendőrséggel kapcsolatos fenntartás nem kor- vagy rendszerfüggő volt, hanem belülről fakadó reflex. Első munkaszolgálata sem elsősorban zsidó származásának szólt, hanem egy ítélet eredményének: külföldi – angol – adó hallgatásáért marasztalták el.177 A munkaszolgálatból számos fényképe maradt vissza. Édesapám csákánnyal a hátán, mosolyogva kucsmával a fején, talicskát tolva, árkot ásva: ezekre a témákra emlékszem vissza. Már Rendőrtiszti Főiskolára jártam alhadnagyként valamikor 1972-73 körül, amikor megismerkedtem Erdődy Kálmánnal, a híres színésszel, aki édesapámmal volt együtt munkaszolgálatos. Emlékiratait írta, s kérte édesapámat, juttassa el a közös képeket számára. Én voltam ’pestiként’ a közvetítő, nekem kellett Erdődy Kálmán lakására elvinni a fényképeket. Erdődy leültetett a polgári eleganciával berendezett lakás nappalijába, és hosszasan mesélt arról, milyen nagyszerű ember is volt az apám. Boldog és büszke voltam miközben hallgattam. Édesapám egy nyáresti vacsora után azt is elmesélte, hogyan került haza 1944 végén a munkaszolgálatból. Többen – köztük ő is - megszöktek, lőttek rájuk kézifegyverrel, gránátvetővel a keretlegények, s miközben futottak az éjszakában, a közvetlen előtte futó társa fejét gránátszilánk találta el. A szerencsétlen még így is szaladt néhány métert, s csak utána esett el. Fortuna, köszönöm neked, hogy az a gránát nem az én édesapámat érte!
177
Valamelyest beszélt angolul, egy gazdag lány – Stümmer – angol nevelőjének udvarolt a harmincas években.
193
Mielőtt a Salgó család blokkját lezárnám, feltétlen szólnom kell a valláshoz fűződő kapcsolatukról, amely pont olyan érdekes, kusza, mint amilyen a XX. század volt valamennyiőjük számára. Édesapám teljességgel szakított a vallással, vélem, már a kamaszkorból kilépve. Sokan azonban később, korosodva megtérnek, visszamennek a gyökerekhez, s az élet vége felé kapaszkodót lelnek Istenben. Ezt ő is megtehette volna, hiszen zsidó elemibe járt, és ha nem is bigott módon, de a család valamelyest mindvégig tartotta a zsidó vallással kapcsolatos legalábbis legalapvetőbb vallási rítusokat, deportálásukig biztosan. Kiábrándult azonban a vallásból, annak alapján, amit látott, tapasztalt, ami vele történt. Szabályosan megfenyegetett, hogy ha halálakor papot hívunk, visszajön, és kísérteni fog bennünket. Viccesen mondta, de halálosan komolyan gondolta. Nem hívtunk papot hát, amikor temettük, mint ahogy 1988-ban a pártbizottságot sem engedtük a ravatalához közel Tamással, kitiltván a munkásőröket is, akik díszsortűzzel akarták búcsúztatni. Legszívesebben Benyhe Sanyi bácsit178 kértük volna fel az utolsó szóra, aki 1948-ban összeadta őket édesanyámmal – nem volt templomi esküvőjük…-, aki eltemette édesanyámat 1964-ben, aki családi barát volt, azonban hajlott kora és patakokban folyó könnyei meggyőztek bennünket arról, hogy ő már legfeljebb, ha magát tudja elbúcsúztatni… Nem engedtük oda a pártbizottságot, mert ha nem is a baloldaliságból, de az eszme vámszedőiből teljességgel 178
A város neves anyakönyvvezetője volt, magas, kiegyensúlyozott, mosolygós barátságos ember, aki évtizedeken át vásárhelyiek százait, ha nem ezreit adta össze, vagy búcsúztatta temetéskor.
194
kiábrándult élete utolsó éveiben. Ezerszer elmondta: ’Fiam, hidd el, nem ezt akartunk!’. Tudta, érezte, hogy a szocializmus órái meg vannak számlálva. Eljutni azonban nem jutott el oda, hogy kimondja: egy dekadens társadalmi formációt történelmi törvényszerűség, hogy egy másik kövesse majd. Viszonya 1956-hoz is árnyalt, nem dogmatikus volt, a saját élményeit és a hivatalos ideológiát mindig intelligens kritikával kezelte. Barátja volt Szebenyi Endre – Bandi -, akiről soha nem hitte el, hogy az eszme árulója lett volna, így Rajkék, de Kádár bűnösségében is mindvégig kételkedett. Ugyanakkor 1956-ot ellenforradalomnak hitte, 1988-ban bekövetkezett haláláig ezen meggyőződésén nem változtatott. Emberi nagyságát szemléltesse két 1956-os történet: ·
179
Szigeti Jancsi egyik gimnáziumi osztálytársát 179 1956ot követően elítélték. Elhelyezkedését, s azt, hogy később tanulhatott édesapámnak – is – köszönhette, önéletrajzi visszaemlékezésében - nemrégen jelent meg e könyv - meleg hangon mond köszönetet édesapámnak mindezért.
Dr. Csoma Lajosról van szó.
195
·
A másik visszaemlékező Kertész Dezső180 orvos, akit szintén elítélt az 56-os eseményeket ’jutalmazó’ törvényszék. Amikor a tárgyalásról kifele vezették, édesapám támogatásáról biztosította, bátorította, s miként Kertész Dezső mesélte nekem, mástól nem kapott ilyen jellegű bátorítást abban az időben.
Soha nem értettem viszont meg Orbán Lászlóhoz fűződő kapcsolatát. Orbán László 1956-ban megyei főügyész volt, talán a családunk egyik legközvetlenebb barátja. Felesége és az én édesanyám osztálytársak voltak a katolikus iskolában, osztálytársak, és a legjobb barátnők. Gyakran látogattuk őket vásárhelyi lakásukon, emlékezetem szerint a Petőfi utcában laktak. A szépen berendezett polgári otthonra, a kert labirintusára ma is emlékszem, miként a vasárnapi finom süteményekre is. Apám úgy ítélte, hogy Orbán László nem viselkedett 1956 kapcsán ’gerincesen’ / ő fogalmazott így,
180
Kertész Dezső Grezsa Ferenc irodalomtörténész professzor sógora. Én makói kapitányként ismertem őt meg – 1987- 89 között éltem Makón -, Kertész Dezső körzeti orvos volt az egyik Makó közeli községben, talán Óföldeákon. Ő volt az egyik ’F’ dossziés – figyelő dossziés – célszemély, akit a belső elhárítás figyelemmel kísért még a nyolcvanas évek végén is. Bátor, szókimondó, gerinces ember volt. A kilencvenes évek elején egyetlen egyszer meglátogatott az irodámban – akkor már megyei főkapitányként dolgoztam Csongrád megyében Szegeden -, s nagyrabecsüléssel vallott édesapám iránta tanúsított magatartásáról. Kertész Dezső aktív szerepet játszott a nyolcvanas évek-kilencvenes évek elején a megye demokratikus átalakításában, a pártállami rendszer lebontásában. Egyszersmind kiváló sakkozó is volt. Nyugdíjba vonult, Budapestre költözött, ismereteim szerint visszavonult az aktív politizálástól.
196
számára a gerincesség etalon volt181 / – máig sem tudom, mit kifogásolt édesapám, mert soha nem lehetett erről beszélni vele -, így megszüntette végérvényesen a kapcsolatot velük. Orbánék elköltöztek Szolnokra 1956 után, s édesapám tulajdonképpen édesanyámnak is megtiltotta, hogy a barátnőjével találkozzon. Soha helyre nem állt ez a kapcsolat, s már késő, hogy az okokra fény derüljön. 182 A családból a másik, akit sohasem hallottam a zsidó vallásról szólni – bár csodálatos maceszleveseket és sóleteket készített az Elluska néni volt. Nagyszüleim tartották a vallási szokásokat, bár nem voltak bigottak. Egyedül Miska bácsi ragaszkodott az ősi zsidó rítusokhoz nagy következetességgel – az ő fején láttam sábeszt először, amit kisgyerekként mókásnak tartottam, de, hogy mire való, azt nem mertem megkérdezni, hiszen vallási kérdésekben otthon szilenciumot tartott édesapám -, ám az ő súlya a családban nem volt olyan
181
Emlékszem, valamikor talán a hatvanas évek legelején pártfegyelmit kapott. Azért, mert VB titkárként akkor nem jelentette a pártbizottságon, hogy az akkori tanácselnök nem élt jó házaséletet, családi problémái voltak. / A tanácselnököt le is váltották. /Mártélyon voltunk éppen, szabadságon, amikor berendelték és közölték ezt vele. Visszatértekor nagyon fel volt dúlva. Különösen az bőszítette fel, hogy ő életében nem avatkozott senki más életébe, pláne nem jelentett fel- és be senkit, miért zaklatják őt mások magánélete miatt. ’Ő magáért jótáll’, mondta, de mások magánélete még akkor sem tartozik rá, ha azt a pártbizottság mondja. Alig tudta édesanyám lenyugtatni, sokáig nehezen emésztette ezt az igazságtalanságot./ 182 Én megpróbálkoztam ezzel, valamiféle igazságkeresés munkált bennem elsősorban édesanyám iránt. Saját kezdeményezésre meglátogattam egyszer Orbánékat Szolnokon valamikor talán 1991-ben. Mindketten nyugdíjasok voltak már, a szüleim pedig már régen nem éltek. Emlékeimben csak a sajnálkozások maradtak meg, illetve az, hogy örültek nekem, amikor megláttak. Az okokat feltárni, pláne orvosolni már nem lehetett. Nekik sem volt magyarázatuk, bár többször megpróbálták helyreállítani a kapcsolatot. Nem működött és nem az ő hibájukból…
197
nyomatékú, hogy bárki – Ilonka nénin kívül – akár szóra méltatta volna. Hiába, az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek nem kedveztek a vallásnak Magyarországon. Kivétel nélkül egyiknek sem… 1945 után édesapám számos helyen és beosztásban dolgozott, mindenütt nagy személyes respekt és megbecsülés övezte. Volt főispáni titkár, dolgozott egy egészen rövid ideig a pártbizottságon – innen származtatható zsigeri ellenkezése az apparátcsikok-tól -, sokáig, egészen 1965-ig a város VB titkára volt, majd a megyei Vendéglátó Vállalat igazgató helyettese lett, ezt a beosztást mellesleg betöltötte valamikor az ötvenes évek elején egyszer már, egészen rövid ideig. Szerette az embereket, és az emberek is szerették őt. Mindenkihez volt egy kedves szava.183 Felejthetetlen emlékeim a nyarak vele, a Szegedi Szabadtéri Játékok, amelyekre a Vendéglátó Vállalat nagy erőkkel kitelepült, lacikonyhák, sörözők, borkimérések sokasága szórakoztatta az előadások szüneteiben a nagyérdeműt. Akkor is népszerű volt a Szabadtéri. Éveken keresztül minden műsort megnéztem – a balettet kivéve, amelyet ma sem szeretek -, hiszen rajta keresztül kaptam közreműködői jegyet, ami azt jelentette, hogy állva mindent láttam és hallottam, ezalatt ő ellenőrizte a munkatársait. Közben meghívott sültkolbászra is, 183
Mózes János nyugállományú rendőr alezredest – barátomat – valamikor a nyolcvanas évek elején ismertem meg, ekkor került a polgári életből – ahol már neves közgazdászként vezető volt – a megyei főkapitányság pénzügyi osztályának élére. Mikor megtudta, ki vagyok, elmondta, hogy ő fiatal korában bárzongoristaként dolgozott Szegeden, s édesapám unszolta, hogy tanuljon, egyetemet végezzen. Máig meleg szeretettel emlékezik édesapámra, egyik első szellemi mentorára. Csodálatos zongora- és tangóharmonika játékát hetente hallgathatják ma is a nosztalgiát kedvelők Szeged egyik neves szállodájának éttermében, természetesen ma már nyugdíjas ő is.
198
mustárral és fehér kenyérrel, gyermekkori álmaim teljesültek az elfogyasztott ipari mennyiségű finomságok bekebelezésével. Édesanyám halála után 1974-ig nem nősült meg, csak miután mi mindketten Tamással tulajdonképpen elhagytuk a szülői házat – én Budapestre kerültem, ott jártam főiskolára, majd lettem a magyar hírszerzés184 hivatásos tisztje egészen 1977ig, Szegedre történő visszaköltözésemig, Tamás pedig Kecskemétre ment főiskolára, ahonnan később visszajött Vásárhelyre, ahol családjával ma is él -, és évekig egyedül élt, döntött úgy, hogy megragadja 60 évesen az utolsó alkonyi lehetőséget. Második házassága Bálint Máriával 14 és fél évig tartott – édesanyámmal 16 és fél évet voltak házasságban együtt -, aki 1975-ben megajándékozta már korosan egy kisfiúval, Petivel, 185 akit egyszerre szeretett apai és nagyapai szeretettel. E második házasság miatt örökké hálás leszek Marinak, második feleségének, aki sok boldog órával ajándékozta meg
184
Ez a visszaemlékezés nem rólam szól, noha tartalmaz óhatatlanul személyes elemeket. Amikor azt mondom, nem rólam szól, ez alatt azt értem, hogy az önéletrajzi elemeket az én életemből nem szedem rendszerbe. Ez a visszaemlékezés a családomról vall, azokról az évekről, amelyeket együtt töltöttünk Hódmezővásárhelyen. Érzelmi lenyomatokon – az enyémeken - és nem történeti kronológián alapul. 185 Peti és legidősebb gyermekem, Laci között éppen annyi a korkülönbség, mint amennyi köztem, és Tamás öcsém között van, kevesebb, mint négy év…
199
ezt az életében sokat látott-küzdő embert, s akit Tamással befogadtunk, megszerettünk, s megtanultunk becsülni is. 186 Ebből az időből egy erős hatású emlék vissza-visszatér, szorító érzést okozva nekem melltájékon. Városi kapitány voltam Makón a nyolcvanas évek második felében, három gyermekem, Laci, Adrika és Ancsi még kicsik voltak, utóbbi talán még iskolás sem. Nem múlt el hétvége, hogy autóba ne pakoltuk volna feleségemmel a három gyereket, és ne mentünk volna őket meglátogatni a Zrínyi utcába. Gyakran ott is ebédeltünk, Mari csodálatos ételeket hozott a családi étlapra, remekül főzött. ’Donáti szelete’ pld – ez egy fokhagymás, tejfölös sült hús – ma is kedvenc csemegénk, gyakran tesszük fel itt Hágában a külföldi vendégek elé, rendszeresen nagy sikert aratva. Mindig megbeszéltük, mikorra érkezünk. Édesapámnak a pontosság erénye mindennél előbbre való volt. Tekintettel arra, hogy a három gyerek ’összeterelése’ általában nem ment minden gond nélkül, rendszeresen előfordult, hogy elkéstünk, volt bizony, amikor egy órát is. Egy idő után Tamás félrevont, és azt mondta: „Inkább ne mondj neki időt, mikor jöttök, mert attól a pillanattól, amikortól érkeznetek kellene, ott áll az ablakban, el sem mozdul onnan, és várja, hogy gyertek már! Nem mozdul, kissé félrehúzza a függönyt, és nem lehet hozzá szólni. Légy belátóbb, vagy gyere pontosan!” Ám nekem soha 186
Peti még nem volt 18 éves, amikor édesanyját súlyos betegség érte. Mára ő az édesanyja gyámja, ott élnek együtt a Zrínyi utcai családi házunkban. Peti emberi tartásból, szülői szeretetből példát mutat. Mondhatom, mi hárman összetartó testvérekké váltunk – ha miattam nem is találkozunk gyakran, tekintve külföldi alkalmazásaimat - a két öregedő legény, Tamás meg én s a nálunk több mint húsz évvel – nálam 25-tel…fiatalabb öcsénk. Édesapám büszke lenne rá, ha tudná, milyen határozottsággal kormányozza Peti párjával, Ágival a Zrínyi utcában maradtak életét.
200
személyesen szemrehányást nem tett a késésért. Nem panaszkodott, miért nem jövök többet, vagy gyakrabban, elfogadta azt, amit tőlem kapott. Ma már mennék még gyakrabban is… Azt azonban megfogadtam, hogy sohasem kínzom majd gyermekeimet panaszokkal, hogy miért nem hívnak, miért nem jönnek hozzánk látogatóba, ha már elhagyják a szülői házat, amely folyamat lényegében mondhatni, be is befejeződött, hiszen legkisebb lányom is 26. éves... Ha nem jönnek, ha nem hívnak majd, nem ők, én hibáztam valahol… Édesapám 1988-ban, 74 évesen halt meg, ő élte a leghosszabb időt a három Salgó gyerek közül. Az utolsó években már nehezére esett a járás, csak kerékpáron közlekedett a városban. 187 A régi vásárhelyiek talán még ma is emlékeznek, ahogyan lassan, kicsit kacsázva tekeri az öreg kerékpárt, kormányán a tömött bevásárló szatyrokkal. Mert bevásárolni azt csak ő tudott, azt Marinak sem engedte meg. Mindig rettegtem, ha váratlanul csöngött a telefon, szinte tudtam, hogy ha vele történik valami, azt csak telefonon tudhatom meg. Attól féltem, hogy egyszer elüti egy autó, biciklizés közben, de hajthatatlan volt, határozott, mint mindig, le nem tette a kerékpárt az utolsó pillanatig, hiába kérleltem. Máig emlékszem arra a novemberi szombat kora reggelre, amikor Makón a lakásunkban megcsörrent a telefon. Először azt hittem, csak az ügyeletes akar velem beszélni, de meghallottam Tamás kétségbeesett hangját: „Gyere azonnal, ha életben akarod látni! Eszméletlenül vitték a korházba!”
187
A lábai többször megfagytak a munkaszolgálatban, ez volt az ő magyarázata a nehézkes járására.
201
És mentem, ahogyan a lőerőből kitelt. A kórházban a kisebbik Grezsa fiú188 elmondta, hogy az agyvérzés nagy kiterjedésű, addig fog élni, ameddig a légzőközpontot a nyomás el nem éri. Menthetetlen. Kérte, menjünk haza, majd értesítenek bennünket. Nem mentünk. Tamással először az ágyánál álltunk. Nyugodt arccal feküdt ott, mintha csak mélyen aludna – úgy ahogyan egyébként sohasem aludt egész életében, lévén nagyon rossz alvó, hogy ezt is örököljük tőle egyebek mellett mindketten Tamással. Csak a szaggatott, nehéz légzése emlékeztetett bennünket a visszafordíthatatlanra. Később azután kimentünk a folyosóra, Tamás dohányzott, én összetörten ültem, mindkettőnkben feneketlen űr, nem szóltunk egymáshoz, csak magunkban próbáltuk tisztázni, hogyan is lesz majd nélküle, anélkül az ember nélkül, aki mindkettőnknek igazodási pont volt egész életünkben, aki édesanyánk halála után felnevelt bennünket, akinek annyit köszönhettünk és köszönhetünk. Azután egyszerre nagy csend lett. A szaggatott, küzdelmes légzés, amelyet a folyosón is jól hallottunk, abbamaradt. Berohantunk a korterembe. Arcán nem látszott a halál, vonásai nyugodtak, kisimultak voltak, nem szenvedett. Még egyszer megfogtam a kezét. Azt a nagy, meleg, csodálatos rajzolatú kezet, amely úgy tudott simogatni, ha nagyritkán látható érzelmekre ragadtatta magát. Fogtam, és megcsókoltam. Soha férfikezet sem előtte, sem utána nem csókoltam meg. Testileg elengedtem, a lelke azonban velem él. Élőbb, mint valaha. Látja, amit én látok, érzi, amit én érzek. S ez így természetes.
188
Dr. Grezsa István is orvos lett, mint a bátyja. Előbb nagybátyja, dr. Kertész Dezső régi körzetében, majd Hódmezővásárhelyen szintén háziorvosként gyógyít. Jelenleg önkormányzati képviselő is.
202
+ Anyai nagyszüleimet Masa Süveg Józsefnek és Gajda Máriának hívták. Édesanyám, Erzsébet az egyetlen gyerekük volt. Egyikőjük sem volt tősgyökeres vásárhelyi, nagyapám nagybecskereki – ma Zrenjanin, Szerbia része -, nagyanyámék Gádorosról származtak. Azt tudom biztosan, hogy nagyapám, ez a halk szavú, visszafogott, csendes ember hogyan került Vásárhelyre. Bevonult katonának az első világháborúban, majd amikor leszerelt, a város, ahol ő élt, született, szülei éltek, már nem tartozott Magyarországhoz189. Ekkor döntött úgy, hogy ha már a hazája cserbenhagyta –ő mondta így -, addig nem megy Nagybecskerekre, amíg az ismét nem tartozik Magyarországhoz. A csendes, konok emberek megingathatatlanságával be is tartotta ezt az ígéretét, legalábbis egyoldalúan, a maga részéről, hiszen Nagybecskerek ma is Szerbia része. Soha a lábát azonban többé életében ’idegen’ földre nem tette, szülei halálakor sem szegte meg ezt a fogadalmát. Nem ment haza a temetésre sem. Mi úgy hívtuk, Atyám. A húszas-harmincas években kubikusként dolgozott a nagy folyószabályozásokkor, nyaranta aratóbrigádok előmunkásaként190 járta a vidéket.
189
Hála Trianonnak, ennek a becstelen, igazságtalan békeszerződésnek, amelynek nyomora ma is mételye a térség népeinek. 190 Előmunkás volt az, aki diktálta a tempót, a munkát ő kezdte, és ő fejezte be. Egy brigádban dolgoztak nagyanyámmal, aki a gazdasszony volt ugyanabban az aratóbrigádban. A gazdasszony fő feladata a főzés és a hálóhely rendben tartása volt. Nagyanyám kivételes főzőtudományát föltehetőleg a szükség és ez a foglalatosság alapozta meg.
203
Közben harmadában191 földet művelt, hogy az állatoknak, annak a néhány aprójószágnak, esetleg egy kis disznónak meg legyen a takarmánya, nekik pedig a téli tüzelőhöz a gyújtós / csutkaszár, csuhé /. Emlékeimben úgy él, ahogyan négy sarokra csomózott zsebkendővel a fején – így védte magát a tűző naptól – inas alakja szorgalmasan hajlong a kertben / soha nem volt rajta egy deka súlyfelesleg sem /, ahogyan a rózsákat metszi, azokat a rózsákat, amelyek Vásárhelyen fogalomszámba mentek, legfeljebb a Janáky gyógyszerész virágai versenyezhettek vele. Vagy ahogyan a szerszámait – talicska, kasza, sarló, kaszakő, fejsze, balta, stb – rendezgeti készítvén azokat hol a télre, hol a tavaszi munkákra, nagy precizitással, hallatlan elmélyültséggel. Korán, 1957-ben halt meg. Hat éves voltam ekkor. Nagyanyám tiltása ellenére azonban kezembe adta a sarlót – és nem vágtam le a kezem-, de a kaszát is – a lábam is épen maradt -, megmutatta többször is hogyan kell ezeket az eszközöket használni. Fülembe cseng a hangja: „Fiam, a ritmus a fontos, sohasem erőből csináld!” Vagy amikor óvodába menet – hát, az nem volt valami nagy távolság, hiszen egy zsákutca végén, tőlünk vagy 80 méterre volt az óvoda – megfogta a kezem, és átkísért, hiába kiabált utána nagyanyám: „..Nagy az a kölök mán, át tud az mönni égyedül is!” Bicskájával le-levágott egy-egy szálat a csodálatos rózsákból, eldugta a felöltője alá, hogy nagyanyám az ablakból meg ne lássa, s odaadta nekem az óvoda előtt, mert szerettem virágokat vinni az óvónőknek. 191
Tulajdona nem volt, mindent maga végzett, azonban a terménynek csak a harmadát tarthatta meg. Rajta kívül hasonló haszonbérlők voltak még néhány millióan abban az időben az országban, akiknek a munka járt csak, a fizetség azonban nem…
204
Anyai nagyanyám – Maminak hívta mindenki, még édesanyám is – állandóan pörölt, mindenkit és mindenkor kritizált, ám Atyám hallatlan béketűréssel hallgatta, mindig játszott egy kis mosoly az ajkain. Életében egyszer volt csak állami alkalmazásban, 1945 után néhány évig. Vásárhelyen a kórházban volt éjjeliőr. Csak néhány hónapig élvezte a nyugdíjas éveket, mert egy szívinfarktus elvitte. Akkor is kinn dolgozott a kis harmadában bérelt földecskéjén talán a Peperében192, rosszulléte után órákig feküdt az úton, ahova nagy nehezen kimászott, de arra nem járt senki. Majd egy lovas kocsi jó sokára felvette, mert megismerte a hajtó, hogy Masa bácsi fekszik az út mellett és nem egy részeg ember – soha alkoholt inni nem láttam -, és a Zrínyi utcai házunkig elhozta. Az ismerős be akarta kísérni, de ez a büszke ember nem hagyta, betámolygott egyedül. Bennünket Tamással édesanyám éppen sétára készített fel, rajtunk volt a kabát, az ünneplő cipő, amikor halk kaparászást követően megláttuk a konyha bejáratában halottsápadt arcát. Ágyba fektették, a körzeti orvos hívták – Pataricza Jánost.193 Az orvos pedig a mentőt, amely rövidesen ki is érkezett. Nem akart hordágyra szállni, végül is nem a beteghordók, hanem nagyanyám parancsa döntötte el a kérdést. Ahogyan vitték ki a házból, fogta nagyanyám kezét, és azt mondta, csendben vigasztalva a szavát vesztett megszeppent asszonyt: „Ne sírj, 192
Így hívták Vásárhely külterületének egyik részét – nem tudom, ma mi a neve -, ahol kis parcellákban művelték az emberek a földet. Jó föld volt az, akinek a Peperében volt a kertje, szerencsésnek mondhatta magát. 193 Dr. Pataricza János, akkoron még fiatal tehetséges orvos, akinek a felesége óvónőm volt. Ott laktak a Zrínyi utcai óvoda szolgálati lakásában akkor. Kisebbik fiukat, Gábort meglehetős gyakorisággal még ringattam is, amikor édesanyja ’megbízható’ óvodást keresett a megnyugtatására. Később János bácsi amolyan családi barát és a családunk orvosa lett, édesapám rajta és asszisztensén kívül – Rozina, Hézső Ferenc festőművész felesége – más orvosban nem nagyon bízott meg.
205
Mariskám sütsz még nekem lágy kenyeret!” Ekkor is mosolygott, ez a képe él bennem. Ezek voltak az utolsó szavai. A kórházban a következő infarktus még az első látogatásunk előtt elvitte. Elvitte az én szelíd, halk szavú nagyapámat, akit halála óta talán most könnyezek meg először, ahogyan alakját felidézem e lapokon. Mit mondhatnék mást, mint hogy nyugodjál békében Atyám, hiszen most ötven éve, hogy eltemettünk! Amilyen csöndben élt, ugyanúgy ment is el. Határtalan űrt hagyott hátra maga mögött, édesanyám az elmenetelén sohasem tette túl magát. Mielőtt édesanyám 1964-ben meghalt, a utolsó perceit is az ő sírja mellett töltötte a katolikus temetőben. Tőlünk, a gyerekeitől és a férjétől megrázó levélben búcsúzott – ma sincs erőm újra elolvasni, egyszer talán, ha a kezembe vettem -, az édesapjától személyesen a sírja mellől. Közöttük olyan kapcsolat volt, lehetett, amilyen apa s lánya között az irodalomban sokak által megénekelt. Soha nem szólt életében hangosan édesanyámra – ellensúlyozva ezáltal talán túlságosan is energikus, parancsoló feleségét. Látom, amint fogja a kezét már kétgyermekes anyaként, s a szemében olyan gyengédség van, ahogyan én szeretnék a gyerekeimre nézni, ha méltó tudnék lenni ezekhez az emberekhez valaha, a szüleimhez, nagyszüleimhez. A csöndes, halk szavú emberek szeme a legkiválóbb szónok a világon, csak legyen ember, aki fogadja az ékesszólásukat. Látom magunkat, édesanyámat Tamást és magamat, ahogyan hetente biciklizünk a Zrínyi utcából a temetőbe, ha az idő megengedi. Tamás a kis biciklijét konokul tekeri, neki ötször annyit kell pedáloznia, mint édesanyámnak és legalább háromszor annyit, mint nekem – hiába, különböző méretűek a 206
kerékpárok! Hosszú az út a lakásunktól a temetőig, legalábbis nekem az. Én néha panaszkodom, hogy minek megyünk ilyen gyakran, Tamás soha. Egyszer azután édesanyám csendesen válaszolt a kérdésemre: „Azért megyünk, kisfiam, mert én látni szeretném őt. Lehet, hogy te majd nem jársz ki ilyen gyakran az én síromhoz, de az majd a te döntésed lesz!” Ez volt a válasza, és én teljesen meg voltam lőve, hiszen azt nem akartam mondani, hogy de, természetesen kimegyek majd hozzád, egyszerűen nem volt jó válaszom a kérdésre. Tévedtél, édesanyám! Bár külföldön élek most is, s úgy alakult az életem, hogy az elmúlt közel két évtizedben főleg Hollandiában, de Dániában és az Egyesült Államokban is hosszabb időt töltöttem el, mint itthon, mégis ha hazajövök, az első utam hozzád, hozzátok vezet, és nem megyek vissza anélkül, hogy el ne köszönjek tőletek! A katolikus temetőbe virágokat, a zsidó temetőbe kavicsokat viszek. Virágot, mindig frisset, s ha lehet rózsát, a kedvenc virágodat! Kavicsokat pedig a világ minden tájáról. Már meg tudnám válaszolni a kérdésed, édesanyám, de elkéstem vele, bocsáss meg érte! Édesanyám kisgyermekként Atyámat csak ’Öreg Pápá’-nak hívta, ki tudja miért. Egyszer pici lányként a kis kötényébe összegyűjtötte a kerti békákat – szólt a családi rege -, és szorítva a kötény sarkait, hogy a békák ki ne essenek úgy vitte azokat az édesapjának ajándékba. Atyám elengedte a békákat, édesanyám még felnőttként is – viccesen – ’neheztelt’ rá, amiért az ajándékát nem fogadta el. ’ Máskor is így adok neked ajándékot!’ – mondogatta, s ilyenkor cinkosan mosolyogtak egymásra. Ugyancsak kislányként nagy trauma érte édesanyámat. Elvesztette a kis és mutatóujja közötti két ujjának egy, illetve két ujjpercét a jobb kezén, amint egy óvatlan pillanatban belenyúlt a működő kukoricadarálóba. Rohantak vele a kórházba, vitték utána a két kis véres csonkocskát, de az 207
akkori technika nem tette lehetővé a sérült végtagok visszavarrását. Mint említettem, nagyapám soha az első nagy világégést követően, édesanyám is csak egyszer járt Nagybecskereken, valamikor 15 éves korában. Ajándékba vitt a rokonoknak – két unokatestvérének, Katónak és Margitnak – egy fehér keretes képet, amely ünnepi ruhában őt ábrázolta. Ma ez a kép ott áll az éjjeli szekrényemen. Hogyan került hozzám? Kalandos úton! Kalandos természetű néném, Kati néni – róla már ejtettem szót, ő az, aki édesanyám mellett szinte testvérként nőtt fel – rábeszélt, lehet annak vagy közel tíz éve tán -, hogy menjünk ki Nagybecskerekre gépkocsival, látogassuk meg édesanyám unokatestvéreit, meg az öreg házat, amely a Masa Süvegeké volt.194 Hagytam magamat rábeszélni, s ezért áldom Kati nénit. Nagy szeretettel fogadtak bennünket, csirkepaprikást főztek, olyat, amilyet csak a nagyanyám tudott készíteni, ízeset, krumplival benne. Nekem adták az egyetlen emléküket édesanyámról, azt a képet, amelyet oly’ nagy becsben tartok manapság. Röviddel a látogatásunk után mindketten meghaltak – nagyon korosak és betegek voltak már -, de megajándékoztak valamivel, ami nekem nagyon fontos lesz, ameddig én is le nem hunyom a szemem. Hasonlóan a Salgó nagyapámékhoz, Masa Józseféknél is az asszony viselte a kalapot. Ezt nagyapám sohasem vitatta, de nem is bánta. Nagyanyám – Mami - tisztaságszeretetével csak a pergő nyelve vetekedett. Ám nem csak a nyelve pergett, hanem a keze is, mint a motolla. Soha nem láttam embert, aki ilyen igényesen, de ugyanakkor gyorsan takarított, vasalt, vagy
194
Ez volt az a ház, amelynek 1/8 – 1/8 részben Tamással édesanyám után örökösei voltunk, de édesapám valamikor 1965-ben lemondott az örökrészünkről a két említett nagybecskereki rokon javára. Én is így tettem volna az ő helyében.
208
egyéb házi munkát végzett volna.195 Gyorsan eljárt a keze, ha nem tetszett neki valami, amit mi Tamással csináltunk – ilyen pedig naponta előfordult -, hamar megtanultunk iszkolni előle, ha valami rossz fát tettünk a tűzre. Soha be nem árult bennünket azonban édesapámnak, a dolgokat mindig maga rendezte le. Gajda Mária egy 11 vagy 12 főből álló gyermeksereg legidősebb lánytagja volt, szülei gyors egymásutánban haltak meg, amikor ő kilencéves lett. A család feje ekkor hirtelen Imre bátyja lett, 18 évesen, aki nem habozott azon nyomban cselédnek adni a húgát, amit nagyanyám tulajdonképpen soha nem bocsátott meg neki, ezerszer is a fejéhez vágta, hogy nem hagyta tanulni – hogyan is hagyhatta volna, szüleik után semmi nem maradt vissza -, ezért maradt iskolázatlan.196 Iskolázatlan maradt, az igaz, de nála bölcsebb öregasszonnyal azóta sem találkoztam életemben. Szólásait, életbölcsességét máig emlegetem, idézem, magam is csodálkozva, hogyan rögződhetett belém olyan régről és maradt bennem annyi minden, amit mondott. Amikor országos főkapitány lettem 2002-ben, a legelső tévéinterjúmat is az egyik mondásával kezdtem: „Aki a toronyba kapaszkodik, körülkárogják a varjak” mondta azokra, akik elfelejtették, honnan jöttek és hova tartanak,197 vagy akiket a magasság megszédít. A mondása nagy igazság volt kiemelt állami tisztségem betöltése során, sohasem felejttette el velem, hova is tartozom, és azt 195
Pár évvel fiatalabb húga, Emma néni volt a fő hadsegédje minden nagy munkában, legyen az nagymosás, nagytakarítás vagy akár disznóölés. Ahogyan Emma nénit egzecíroztatta – aki szó nélkül tűrte ezt – az nem volt mindennapi. Emma néninek nem született gyermeke, neki is édesanyám volt a mindene. Napi vendég volt nálunk. A nagyanyai fülesek elől többször hozzá bújtam menedékért – váltakozó sikerrel. 196 Imre bácsiról korábban már szóltam. 197 Idézet Illyés Gyulától.
209
sem, hogy a körülöttem lévőket ne a’ károgásuk’, hanem valós értékeik alapján ítéljem meg. Mami egész életében cseléd volt, mosta, vasalta mások ruháját, takarította a gazdagok otthonát, fillérekért. 1945 után már nem járt el napszámba, otthon vezette a háztartásunkat 1965 elejéig. Ahogy mondogatta, ’úrinő’ lett belőle, a maga ura. Még nem jártam iskolába, amikor egyszer kivitt a kispiacra, amely a kórház épületének közelében, a városi kőfal vonalában helyezkedett el.198 Sorban árultak itt mindenféle zöldséget, sajtot, gyümölcsöt, vágni való baromfit, tojást a kofák, egészen a mai Hordó vendéglőig. Ma is szeretek piacra járni és ott vásárolni, hát még akkor, gyermekként! Nagyanyám a maga határozott módján megállt egy-egy kofánál – többségüket jól ismerte -, vett ezt-azt, végül egy tojást áruló kövér, nagy kendős asszonynál kötött ki, akivel hosszasan alkudozott egy pár tojásra. Amikor a tojások is meglettek, hazaindultunk. Egyik kezében a kosarat vitte – ő garabolynak hívta -, a másikkal szorította az én kezemet. Kérges kis keze volt, kemény, munkában cserzett, ám sohasem felejtette el munka után valamilyen kézápoló krémmel bekenni – ez nála afféle szertartás volt, nem zavarhattuk benne. Hazafelé menet azután megkérdeztem tőle, miért vettünk tojást, hiszen nálunk otthon a tyúkok napi tíz-tizenötöt is tojtak jó esetben. Erre azt válaszolta: „A nagyságához jártam valaha mosni, cudar egy teremtés volt. Most lássa, hogy én vagyok az úrinő, én vásárolok tőle tojást!” Kis elégtétel volt ez neki évtizedes megaláztatások után.
198
Ma a helyén park van, később ez a piac – míg meg nem szűnt teljesen -, a Nyizsnyai G. utca elejére költözött azután, hogy a fiákerállomást ott felszámolták.
210
Most is magam előtt látom kicsire zsugorodott, töpörödött alakját. Magas, egyenes tartású asszony volt valaha, amíg a negyvenes évek végén egy jeges téli napon meg nem csúszott, és a hátát estében be nem verte teraszunk lépcső feljárójába. Eltört a gerincoszlopa, több helyen is. Orvoshoz persze nem ment, néhány napot otthon feküdt, majd szaladt, mintha semmi sem történt volna vele. Ám a törött gerinc rosszul forrt össze, ezért azután összegörnyedve járt, már kisgyermekként is úgy emlékszem rá, ahogyan a gerincének tartása közelített a derékszöghöz, s ahogyan korosodott, ez egyre rosszabb lett. Csak úgy lehetett volna meggyógyítani, ha újra eltörik a gerincét, és gipsz ágyban tartják hónapokig, később már így sem, hiszen a belső szervei igazodtak ehhez a tartáshoz. Hallani sem akart semmiféle orvosról, operációról, inkább így szenvedett még vagy harminc évet, így dolgozott, vezette a háztartásunkat egészen 1965-ig. Nagyon kemény öregasszony volt. Hogy mégis mennyire? Álljon itt egy történet példázván tartását! Gyerekként, természetesen Tamással mi is, akárcsak az akkori korunkbeli gyerekek megragadtunk minden alkalmat, hogy focizhassunk. Bizony megesett, hogy könnyű kis gumilabdánk átesett a szomszédba, a két házat elválasztó, az én szemember akkor nagyon magas tűzfalon, amely mögött egy rosszindulatú, házsártos öregasszony lakott, aki előfordult, hogy letagadta ezt, vagy az is, hogy egyszerűen nem adta vissza a labdát. Minden ilyen bizony akkor komoly veszteség volt nekünk, hiszen a labdák nem álltak számolatlanul a rendelkezésünkre, spórolnunk kellett, hogy újat vehessünk. Nem tűnik tehát irreálisnak, ha egyszerűen azt mondom, hogy a szomszédasszonnyal kölcsönösen ki nem álltuk egymást. Ám egy ilyen alkalommal az öregasszony túlságosan messzire ment. Átrúgtuk a labdát, majd tíz perc múlva megjelent nálunk, egy teljesen megkoppasztott csirkét fogva a nyakánál, 211
azt állítván, hogy a kis gumilabdánk ütötte agyon a szegény jószágot, s kérte a kára megtérítését. Nagyanyám a nagy ribillióra kijött az udvarra, az öregasszony meg csak mondta a magáét, közben dugdosván a megpucolt csirkét a Mami orra alá. Mi döbbentem vártuk, mi is fog történni, mert tudtuk, hogy ha Mami hallgat, az a legrosszabb, olyan, mint a csend a vihar előtt. Csak azt nem tudtuk, hogy a vihar merre támad majd, úgyhogy a magam részéről felkészültem a verés előli nagy elfutásra. Ám Mami csak annyit mondott: „Várjon csak, kend itt egy kicsit!”, majd bement a konyhába. Nem tudtam mire vélni a dolgot, a reakciója teljesen váratlan volt. Először még azt hittem nagy rácsudálkozásomban, talán ki akarja fizetni a bontott csirkét, vagy mi, de a történések később tipikusan Mamis irányt vettek. Megjelent ugyanis egy röpke pillanat múlva egy seprűvel a kezében, a konyhaajtóban, és a hazug öregasszonyt szabályosan kiseprűzte az udvarról, délcegen és intenzíven forgatva a söprűnyelet, közben olyan válogatott szitkokkal fűszerezte a dádát, amelyek ezt a nyomdafestéket itt s most biztosan nem tűrnék el. Amikor a nyanya elmenekült hanyatt-homlok, csak annyit mondott nekünk: „Szóljatok, ha megint bántani akar benneteket!” Részéről ezzel az ügy le volt zárva. Ahogyan korosodott, ő is sokat szelídült. Amikor teljességgel magára maradt, eldöntötte, hogy beköltözik a Serház téri szociális otthonba, hogy legalább egyszer kiszolgálják az életben, azok után, hogy addig mindig csak ő cselédkedett mások után - mondta. Én a döntésekor budapesti főiskolás, kollégista voltam, Tamás pedig Kecskeméten élt ugyanígy. Nem tudtuk, nem volt lehetőségünk befolyásolni a döntését. Jól érezte ott magát, jól főztek, kedvesek voltak a gondozók az öreg emberekkel, köszönet nekik érte. Valahányszor Budapestről haza jöttem – ez kb. kéthetente történt -, mindig meglátogattam, akkori barátnőmmel, későbbi feleségemmel, Gabival, aki nekem életre szóló társ, barát és gyermekeim 212
anyja. Mami nagyon szerette Gabit. Már nagyon gyenge volt, fel sem kelt az ágyból, csak mosolyogva fogta Gabi kezét, s azt mondta neki: „ Gabikám, legyél jó pajtása, társa az én kisunokámnak!” Gabi máig emlegeti amit Mami tanácsolt neki. Betartotta, betartja Mami kívánságát. Soha nagyobb támaszom az életben nem volt, nincs nála. Soha nem viccelek ezért hát a házassággal a kárára, bármennyire is snassz ez gyakorta férfi társaságban, már csak babonából sem. Mindketten meghatottan emlékezünk erre a történetre. Nagy kötőerő ez közöttünk ma is. Mami 1976 január elején halt meg, 80 évesen. Csöndesen, nem pörölve, végelgyengülésben távozott az életből. Úgy ment el, hogy nem fogadott el ételt, csak mosolygott, és azt mondta: „ Kisfiam, mennem kell!” Kétségbe esetten hívtam telefonon Pataricza János bácsit, kértem, hogy segítsen. Azt mondta, ’nem tudok’, meg azt is, hogy ’engedd el!’. Atyám és édesanyám mellé temettük, ők már egyesültek, együtt a Masa család ismét. Ezért kell rájuk emlékeznem… Édesanyám 1925-ben született. Nem tudom a valós okát, miért maradt egyke, nagyanyám a kérdésemre egyszer keményen azt válaszolta: „Hát minek szültem volna még egyet, a nyomornak?” Utalva arra, hogy a húszas-harmincas években igazán nehezen éltek. Ők is, más milliókhoz hasonlóan. Édesanyám szelíd, jó kislány volt, jól tanult az Andrássy utcai katolikus iskolában, amelyben apáca tanárok – kizárólag nők tanítottak. Gyors- és gépíró lett, a Városházán helyezkedett el, hogy majd később találkozzon édesapámmal, egy állítólagos nagy plátói szerelem után, amelyet egy Feri nevű fiatalember iránt érzett, aki viszont a háborúból soha nem jött vissza. Édesanyámnak isten áldotta tehetsége volt a rajzoláshoz, rajztanárnő szeretett volna lenni, ha a csonkolt ujja miatt nem 213
tart attól, hogy majd a gyerekek ’kinevetik’. Fogalmam sincs, komolyan gondolta e ezt a kinevetés dolgot, bár ahogyan visszagondolok rá, az önbizalom nem volt a legerősebb tulajdonsága, nem is nagyon lehetett az, az édesapám és az édesanyja mellett. Kati néném a közelmúltban ’ásott’ elő valahonnan a ruhatervei – rajzai - közül néhányat, amelyeket a Csala lányok199 részére készített talán a harmincas évek legvégén, esetleg a negyvenes évek elején. Ma is vállalható, gyönyörűséges ruhatervek, az akkori kor divatját tükrözik vissza.. + Egy zsidó vallású fiú 1948-ban elvett egy szigorúan katolikus szellemben nevelt lányt Hódmezővásárhelyen. Nagy szerelem kellett hozzá – megvolt -, édesapám minden akadályt áttörő keménysége, vasakarata és állhatatossága, kitartása kellett hozzá, hogy leküzdje a mindkét oldalról jelentkező kemény szülői ellenkezéseket. Meg azután édesanyám hihetetlen alkalmazkodni tudása, kivételes kapcsolat-teremtési készsége, kedvessége is kellett – személyiségéből fakadtak mindezen tulajdonságok. Nem utolsó sorban a történelem kerekének ilyetén módon történő fordulása is kellett e házassághoz, hiszen az ehhez hasonló közös frigyeket mindkét vallás általánosan nemcsak rosszallta, hanem el is utasította. Mint említettem korábban, édesapám a vallás tekintetében konzekvensen tagadó álláspontot képviselt, ez vonatkozott szűk családjára, ránk, de nem szólt bele szülei vallásgyakorlásába, szokásaikat tudomásul vette, nem kommentálta. Miként azt sem, hogy anyai nagyanyám a 199
A Csala lányok városszerte ismert, felkapott női szabók voltak, a mai Madách utcában volt műhelyük és házuk. Vénlányok maradtak, nekik és korabeli újságoknak készített édesanyám szabadkézi rajzokat, művészi pontossággal és alapossággal.
214
katolikus vallását, ha nem is látványosan, de szórványos templomjáróként szintén gyakorolta, s a katolikus ünnepeket és szokásokat – köztük az étkezést, a pénteki hústalaságot200, vagy a böjtöt – a napi háztartás vezetés szintjén konokul érvényesítette. Nem tudott azonban arról édesapám – mert ezt nagyanyám titkolta, és e titkot mi Tamással meg is őriztük -, hogy a János téri, vagy az Andrássy utcai katolikus templomokba gyakran elvitt bennünket Mami, megtanítván imádkozni, s Atyám sírjánál is mondtuk az imát vele közösen, hiba nélkül. A szüleim a házasságkötést követően a Zrínyi utca 22-be költöztek – tulajdonképpen édesapám költözött oda, hiszen édesanyám a szüleivel ott lakott -, így alakult ki a három generációs együttélés, amely születésünkkel hat főre növelte a szűk családot. Amikor nagyapám 1957-ben meghalt, rövid időre öten maradtunk, de azután Imre bácsi nagyon hamar elfoglalta nagyapám helyét a családi asztalnál, s tulajdonképpen 1964 végéig, édesanyám haláláig ez a hat fő jelentette számomra a mindennapok családi melegét.201 200
Különösen a pénteki grízes- illetve krumplis vagy káposztás tésztákra emlékszem vissza kevés lelkesedéssel. Nekem a mákos tészta volt a kedvencem, mint megannyi korombéli gyereknek, azonban ez csak sorjában került az asztalra, erre is vonatkozott a „több nap, mint kolbász” alapszabály. 201 Két hónappal édesanyám halála után egy este iskolából hazajőve ezt a családi idillt véglegesen és visszavonhatatlanul megbontva találtuk Tamással. Édesapám és Mami feszültségekkel teli viszonyát édesanyám távozása véglegesen rendezte: Mami és Imre bácsi kizárólagos körlete a kisszoba lett – a mi valamikori gyermekszobánk, ablaka előtt a haldokló barackfával -, elosztották a szenet, a tányérokat, és mindent, ami az elszakadó élethez kellett, szekrények torlaszolták el a belső átjárást -, ám édesapám soha egy rossz szóval nem korlátozott bennünket, ha Maminál akartunk lenni. Olyanok voltak ők, mint az eltérő pólusú mágnesek, ám egymást halálukig tisztelték, noha a köszönésen kívül többet nem beszéltek egymással. Mami édesapám rólunk történő gondoskodását mindig szuperlatívuszokban emlegette, pedig sem a dicséret, sem pedig édesapám magasztalása nem tartozott a jellemző tulajdonságai közé.
215
Milyen csodálatos dolog is volt, a konyhában gyűlt össze téli estéken a család, lobogott a tűz a sparheltben, gyakorta egész burgonyákat tett nagyanyám a sütőjébe, hajába megsütötte, és külön erre a célra tartogatott libazsírral csurgattuk le, vagy esetleg tejfölbe mártogattuk. Ez volt a vacsora. Mennyei csemege, ma is összefut a nyál a számba, ahogyan felidézem. Vacsora után – nem volt még TV Hódmezővásárhelyen – a könyvtárból kölcsönzött diafilmeket vetítettük – Gamma Baby márkanevű, NDK gyártmányú diavetítőn…-, amellyel kéthárom film után meg kellett állni, nehogy elolvassza a celluloid szalagot. Hatunk között édesanyám volt a feltétlen kötőerő, mi Tamással, gyerekek ebben a segítségére voltunk, pusztán a fizikai létünkkel. Az akkori kor jellemzője a több generációs együttélés volt, miként a mai koré a gyermekek egyre hamarabb történő fészekhagyása. Ez a generációs együttélés – vélem én most, élettapasztalattal a hátam mögött – édesanyám energiáit a végletekig kimerítette, hiszen a két vasakaratú egyéniség, édesapám és az édesanyja, Mami között naponta és percenkként kellett a kiegyenlítő szerepét játszania. Más életet nem tudott egyrészről elképzelni magának, mint a szüleivel való együttélést – ahogyan az édesapja szeretete jelentette neki az érzelmi töltést, úgy Mami a levegőt, minden sejtjével ragaszkodott hozzá -, másfelől azonban édesapámat mindenkinél jobban szerette, felnézett rá, tisztelte, elfogadta igazodási pontként, ahogyan az édesanyja is igazodási pont volt számára. Vélhetően édesapám mindezek tudatában döntött végül is úgy, hogy ő költözik a Masáékhoz, és nem vállalnak mindkét családtól külön életet, háztartást. Édesanyám – mindenki csak Erzsikének szólította, a munkahelyén Zsókának hívták mindkettőjükhöz 216
alkalmazkodott és mindenkor, tette ezt többnyire jókedvűen, önként és boldogan vállalt kötelezettségként. A konyha, a háztartás vezetése teljességgel és kizárólagosan a nagyanyám birodalma volt, a családi élet fontos kérdéseiben pedig édesapám dominált. Érzékenysége, félelme a megöregedéstől, a megcsúnyulástól és egy bebeszélt betegsége vezetett oda, hogy 1964-ben – szándékosan – több altatót vett be, mint amennyit szokott –altató nélkül képtelen volt aludni amióta az eszemet tudtam, ez is a fel nem ismert látens depresszióra utalt -, s visszavonhatatlanul elvesztettük. Ám addig utánozhatatlanul meleg, érzelmektől teli, izgalmas és tartalmas családi életet varázsolt számunkra, olyat, amilyet magam mindig is megélni szerettem volna, s amelyet hihetetlen ajándékaként az életnek feleségemmel és három gyerekemmel megélhettem, megélhetek ma is.202 Édesanyám tudta mindenki, minden családtag névnapját, születésnapját, bármiféle napját, s olyan ajándékokat tudott vásárolni, adni, amely őszinte örömmel töltötte el azt, aki kapta. Tudom, minden gyerek elfogult az édesanyja iránt, és ez így is van jól, de én tényleg nem tapasztaltam senki részéről, hogy édesanyámat ne szerette volna. 202
Többször említettem már e lapokon, hogy ez a visszaemlékezés nem elsősorban rólam, és jelenlegi családomról szól, hanem / empirikus módon / emléket szeretnék állítani egy meghaladott időnek, egy kornak, amelyben boldog voltam, csak talán másképp. Nem nosztalgiázok, ez nem igazán az én műfajom, igyekszem tárgyilagos lenni tényekkel, eseményekkel, s ha lehet, érzelmekkel is. Életem a feleségemmel, gyermekeimmel önmaga megér, talán meg is érdemel egy visszaemlékezést – hiszem, egyszer erre is lesz erőm -, amelyben hitelesen lehetne szólni a rendszer-változás éveiről, a különböző beosztásokban általam megtapasztalt történelmi tényekről és eseményekről, de mindenekfölött a gyermekeimről, feleségemről, akik nélkül sem vezető rendőr, sem diplomata, sem tudományos fokozattal rendelkező vezető egyetemi oktató, sem pedig nemzetközi befolyású Uniós alkalmazott nem lehettem volna. Semmi sem fontos annyira az életemben, mint ők.
217
Szép volt, büszke volt a szépségére, ugyanakkor sohasem kérkedett vele. Emlékszem, egy nyári késő délután gyümölcsöt majszoltunk kettesben, a kertben, s közben a kerti székeken hátradőlve napoztattuk az arcunkat a lenyugvó nap simogató melegében - rajta egy könnyű nyári kartonruha volt -, amikor Zsuzsika néni, a szomszédasszony odajött hozzánk, és azt mondta édesanyámnak: „Mondd, Erzsikém, hogy csinálod azt, hogy két gyerek után sem kell melltartót hordanod? Meg azt is mondd már meg, mit használsz a bőrödre, hogy az olyan sima, olyan szép!” A válaszra már nem emlékszem, talán nem is lényeges, de azt tudom, hogy édesanyám soha semmi sminket nem használt, talán a rúzst kivéve. Lábain a hátul csíkos nylon harisnya úgy mutatott, mind egy filmsztáron, nem nagyon volt férfi, aki utána ne fordult volna. Nemcsak gyönyörűen énekeltek, édesanyám és édesapám, hanem csodálatosan táncoltak is. Szép pár voltak. Vásárhelyen a Béke Szálló volt a legelőkelőbb étterem, ahova – ha nem is gyakran, de – elmentek esténként szórakozni, s néha én is velük tarthattam. Ott láttam őket táncolni, keringőzni, ahogyan édesapám a zene ütemére körbeforgatta a filigrán termetű, karcsú édesanyámat – 162 cm magas volt, 36-os lábbal, de 56 kilónál sohasem nyomott többet -, szinte egyek voltak a zene ütemére, ahogyan boldogan keringőztek.203 Emlékszem, egyszer megtörtént, hogy a többi táncos megállt, körbevette őket, és tapssal jutalmazták e hétköznapi, de mégis különleges produkciót. Mondanom sem kell, mennyire büszke voltam rájuk. Azután előfordult az is az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején, hogy összeegyeztették hivatali elfoglaltságaikat – édesapám, mint VB titkár, édesanyám pedig az akkori Megyei 203
Én sohasem jártam tánciskolába, de édesanyám megtanított tangózni és keringőzni is. Otthon jártuk kettesben a táncot a nagyszobában, ő dúdolt, s engem instruált, közben rendszeresen letapostam a lábát. Ma sem tudok rendesen táncolni, feleségem nagy bánatára. S nem ez az egyetlen hiányosságom…
218
Tanács Tervosztályának főelőadója -, és együtt mentek fel tárgyalásaikra Budapestre. Talán ötször-hatszor én is, sőt Tamás is – elkísérhettük őket. Ezek a közös utazások váratlanok voltak, szüleink kértek el bennünket az iskolából,204 kiszámítani nem lehetett őket. Szüleink a tárgyalásaikat mindig péntekre időzítették ekkoron, s a hétvégét így a szállodában töltöttük – a Palace-ra és a Park Szállodákra határozottan emlékszem, ezekben biztosan laktunk -, viszont ekkor elmentünk állatkertet nézni, a Vidámparkba, vagy akár a budai hegyekbe sétálni, úttörővasutazni. Egyszer-egyszer itt is táncoltak, mégpedig hol a Keleti, hol a Nyugati pályaudvarok éttermeiben, amelyek a legelőkelőbb vendéglők közé tartoztak Budapesten.205 A Keleti éttermében ettem pld. először az életembe rakott karfiolt sok tejföllel – ez nem szerepelt ugyanis sem a családi étlapon, sem pedig az iskolai napközi étel kínálatán -, hogy ez az izes étel máig is egyike legyen a kedvenceimnek. 204
Az iskolába járás fő szabálya nálunk az volt, hogy mindig a tanárnak van igaza. Mulasztani nem lehetett, a betegségnek tényleg valósnak kellett lenni, a szimulálás abszolút ki volt zárva. Édesanyám annyira szigorúan vette mindezt, hogy pld. alsó tagozatban, a téli szünetek alatt újra kellett írnom azokat a füzeteket, amelyeknek a külalakját nem találta megfelelőnek. Márpedig ő nagyon igényes volt, mert nemcsak gyönyörűen rajzolt, hanem gyöngybetűkkel írt is. 205 Ezen éttermek hangulatát azok már nehezen érthetik meg, akik akkoron nem jártak ott. A Nyugati étterme pld. ezt a harmincas évek végi polgári eleganciát megőrizte egészen a hetvenes évek közepéig, rendőrtiszti főiskoláskén barátaimmal rendszeresen oda jártunk Jókai bablevest enni. Felejthetetlen élmény volt, békebeli konyhával, választékos kiszolgálással, 15-20 éve folyamatosan ott dolgozó pincérekkel. Barátaimmal – öreg legények, szintén nyugdíjasok szinte mindannyian – nosztalgiával emlegetjük ezeket az időket, a Jókai bablevest meg a főiskolai éveket. Ma a helyén gyorsétterem van. A fiam – szintén a rendőrtiszti főiskola pár éve diplomázott hallgatójaként – szintén rendszeres látogatója volt e helynek – lám, hogyan ismétlődik meg az Élet! -, azt mondja, hogy a gyorséttermek hálózatában ezt, a Nyugati étterem helyén levőt választották a legszebbnek. A hagyomány tehát tovább él, csak más reinkarnációban.
219
Ám legbüszkébb édesapámra az ötvenes évek második felében április 4.-én és május elsejékkor voltam. Ott állt a tribünökön az első sorban a város vezetői között, előfordult, hogy az ünnepi beszédet is ő mondta. Ilyenkor odaállhattunk mellé, mi, gyerekei, és nem kellett a tömegben szorongani, és attól tartani, hogy a felnőttektől nem látjuk a felvonulókat, vagy a szerény katonai parádét, amely a szovjet hősi emlékmű – mi csak Ivánnak neveztük, de nem az édesapám előtt…- előtti placcon került minden évben megrendezésre. A hatvanas évek eleje egyfajta elhúzódó egzisztenciális krízis helyzetet teremtett nálunk. Ennek oka az volt, hogy a Megyei Tanács – édesanyám munkahelye – székhelyet változtatott, pontosabban a megye székhelye változott meg, Hódmezővásárhely helyett Szeged lett a megyeközpont. Több választásunk is volt: édesanyám munkahelyet változtat, és marad Vásárhelyen, vagy édesapám mond le a VB titkárságról – ami nagyon magas beosztás volt akkoriban -, és kap megfelelő ajánlatot Szegeden. Ekkor lett volna lehetőség a generációs együttélésen is változtatni, hiszen a szegedi lakás készen állt a fogadásunkra, édesapámnak is volt beosztás ajánlata, de végül is köztes megoldás született, legalábbis átmeneti időre. Édesanyám bejáró lett, minden nap ingázott Vásárhely és Szeged között. Nem sokáig működött ez azonban, édesanyám belátta, hogy bármennyire is kötődik a munkahelyéhez – nagyon szeretett ott és nagyon szerették a munkatársai is -, ez az ingázás családanyai státuszát jelentősen megnehezítette, állandóan fáradt volt, amikor a munka utáni utazásból hazatért. Megjegyzem, én rettenetesen féltem az esetleges költözéstől, és minden alkalmat megragadtam, hogy kijelentsem, én nem megyek Vásárhelyről sehova. / Ez persze jelentett néhány 220
anyai nyaklevest az én esetemben, amikor már zaklatásomat nem tudta elviselni./ Végül is, ha jól emlékszem 1963 ősze hozta meg a megoldást. Vásárhely egyik izmosodó gépipari üzeme, a későbbi Hódgép tervosztályvezetőt keresett, s a választás az édesanyámra esett. Hosszasan tépelődött, hogy alkalmas e erre a posztra, de ezt a kérdést édesapám eldöntötte. Hát persze, hogy alkalmas vagy, mondta, és ezzel kész volt a helyzetértékelés. Haláláig itt dolgozott, s úgy emlékszem vissza, szerette ezt a munkahelyét is. Számára a megye Szegedre költözésével azonban a legnagyobb veszteség Kati néni és családja Szegedre költözése volt, vele énjének egyik része is Szegedre ment. Nemcsak gyerekkoruk és lánykoruk kötötte össze őket, hanem minden más is: anyaságuk, családi mindennapjaik. Nem volt olyan nap, hogy ne látták volna egymást évtizedekig. Vasárnaponként együtt indultunk sétálni, szépen kiöltözve, Kati néni férjével, Pakot Jóska bácsival és két lányával, Katival és Ildivel, mi pedig Tamással és a szüleimmel. [Tamás és Ildi többnyire babakocsiban ’közlekedtek’ még ekkor.] De közösek voltak a mártélyi206 nyaralások, a szilveszterek, felváltva, hol itt, hol ott, a névnapok, szinte minden. Édesapám 206
Egy vásárhelyinek ma sem kell sokat Mártélyról mesélni. Az ötvenes években nekünk ez volt a Balaton, külföld, minden, ami a nyári kikapcsolódást jelentette. Itt tanultam meg a Holt Tiszában úszni, itt gyűjtöttünk édesanyámmal szedret az erdőben, – nem volt permetezve, nyugodtan lehetett belőle degeszre tömni a hasat -, itt vágtam a közeli bozótosban vékony, ám hosszú vesszőt, hogy arra tegyem fel a 20 fillérért vett három méteres damilt, amely mellé még egy kristály horgot is kaptam, hogy egy parafa dugót átfúrva nagyanyám vastag tűjével, s a résbe egy gyufaszálat helyezve, a fentieket összesítve elkészítsem pecabotomat, stb. Mennyi halat fogtunk ezen édeni időkben Tamással, Istenem! Itt tanultam meg evezni, csónakot irányítani, tettem felfedező utakat édesanyámmal az ősártérben, a Fokon végég csónakázva le egészen az élő Tiszáig. Élmények, amelyek mint a film peregnek előttem, midőn e sorokat írom.
221
és Jóska bácsi is nagyon jóba voltak, utóbbi sportos, jó kedélyű szeretett rokon volt. Ám ez az idill a változásokkal tovatűnt, s bár kezdetben még gyakrabban látogattuk egymást, ezek a találkozások egyre ritkultak, majd édesanyám halála után röviddel teljesen abba is maradtak. Mindenki ment a maga útján, ki erre, ki arra. Mondhatom, vagy tizenöt évig én sem találkoztam Kati nénivel, hogy aztán mindketten egyszerre ébredjünk rá, hogy a veszteség még pótolható, van időnk és mondanivalónk egymás számára. Ő az egyetlen mára, akivel az anyai oldalon a családomról, édesanyámról, a nagyszüleimről még hitelesen beszélgethetek, s ezt nagyon megbecsülöm, tudván, hogy már ő is betöltötte a 78. évet. S Kati néni, amolyan Gajda módra, beszélgetni azt nagyon szeret… Ám mindez már édesapám 1988-ban bekövetkezett halála utáni történet, s Jóska bácsi is elment egy évvel édesapám halála előtt olyan szív problémában, amelyet ma már rutinból operálnak a kórházak. 207
Alig hihető, hiszen Tamás születésekor nem voltam még négy éves sem, de tisztán emlékszem, amint mi édesapámmal a Nyizsnyai Gusztáv utcai gyógyszertár – a valamikori Janáky patika – előtti járdán állunk, és édesanyám a szemben lévő kórházépület második emeleti ablakán keresztül mutat valami
207
Ha utazok, Kati néni nekem is süti az ’útravalót’, nemcsak a Pesten tanuló unkáinak, vagy az üdülni készülő lányainak, a szezám magos sajtos stanglit – utánozhatatlan finomság -, amely hetekig friss, élvezhető marad. Igyekszem nem is adni belőle, ha lehet senkinek… Ha makacsul ellenáll a lányok – Kati, Ildi – jó tanácsainak, miként tette ezt néhány évvel ezelőtti szívműtétekor, a lányok mondják nekem: „ Ugyan, Laci, beszélj már vele, mert te vagy az egyetlen, akire hallgat!” Ami, ha nincs is egészen így, hiszen Kati nénit szerető család – lányai, unokái – veszik körül, nekem mégis jól esik ezt hallani.
222
fehér gubancot, amelyben mozog valami. A gubanc volt a pólya, a mozgó valami pedig Tamás öcsém személyesen. Tamást nagy családi felhajtás fogadta, hogy azután évekig hallatlan aggdalomba tartson mindenkit, hiszen az egyik súlyos betegségből a másikba esett. Volt négy évesen egy olyan, nagyon nehezen diagnosztizált vesegyulladása, amelynek során hat hetet töltött a kórházban édesanyámmal együtt, akinek megengedték, hogy ápolja, vele maradjon, hiszen tulajdonképpen az orvosok, mondhatni, lemondtak róla. Ezalatt édesanyám megtanította benn olvasni, ha nem is folyamatosan, hogy utána természetesen a kórházat elhagyva el is felejtse a tudományát. Emellett minden évben átesett súlyos tüdőgyulladások sorozatain, ami az akkori antibiotikum hiányos világban exponenciálisan kockázatos helyzet volt. Amikor az iskolába felkerült, csont és bőr volt, ám a külső látszat csalókának bizonyult: igazi Salgó lakozott már akkor is benne, indulattal és akarattal, szervezőkészséggel. Vérszaporítóként pld. évekig vasbort kellett volna innia, azonban annak valóban utálatos íze miatt egyszerűen megtagadta, hogy megigya, s végül – mivel sírnia sem volt szabad, hiszen köldöksérve is volt – a szüleim kapituláltak. Mindketten ugyanazokat az iskolákat jártuk végig Vásárhelyen, a Petőfi Sándor utcai általánost, majd a Bethlen Gimnáziumot, legfeljebb egy pár év eltéréssel. Mindketten jogászok lettünk – akárcsak édesapánk, s nekem van már egy követőm a pályán, a középső lányom, de Tamás nagyfia, Tomika is jogászhallgató - , mindketten szakvizsgáztunk, rengeteg közös van bennünk, elég, ha ránk néz az ember. A hasonlóság szembeötlő. Erős érzelmi kapcsolat van közöttünk, akkor is, ha sohasem beszélünk róla. Tartózkodó testvéri szeretetnek lehet ezt definiálni. Meg versengés is van közöttünk tulajdonképpen, mondhatni születésünk ta. Lábteniszben, ultiban, sakkban, asztaliteniszben, 223
horgászásban, bármiben, amit összemérni lehet.208 Mégis tudjuk, hogy számíthatunk egymásra, a kimondott szóvirágok nélkül. Amit otthonról hoztunk, kitartást, tisztességet, igazság szeretetet, a mindennapi értékek szigorú és puritán tiszteletét, az itt leirt bonyolult családi kötelékek és folyamatok kristályosították ki bennünk, hogy azután mégis egyediek legyenek, megismételhetetlenek, csakis ránk jellemzőek. Olyanok, mint amilyenek mi, Isten teremtményei mindannyian vagyunk. „ Ez a Sors amit élünk, csak egyszer miénk! Ez a hely, ahol érzed, hogy otthon vagy rég! Ez a föld tele hittel, mit a szó melegével, És a szívünkkel támasztunk fel!209 +
Dr. Salgó László: Epilógus
1970-ben, érettségi után kerültem el Hódmezővásárhelyről, hogy oda azóta is fel-feldobott kőként csak látogatóba térjek vissza, de akár mondhatnám, illetve írhatnám, haza. Mégis, nagyon sokat jelent nekem ez a város, többet, mint ahogyan ezt papíron vissza tudtam adni ebben a visszaemlékezésben. Ide húz a szívem, s ha szólít az idő, szeretnék a szüleim mellett örökre megpihenni, azzá lenni, amiből vétettem. Gyermekeim 208
Emlegeti legkisebb lányom, Ancsika vőlegénye, Gergő, ha gyermekeimnek valamelyik barátja sportolni akar velünk: vigyázz, mert a Salgók győzelemre vannak kódolva, vagy szedd össze magad, vagy le se állj velük, ha nagyon érzékeny vagy!” 209 Demjén Ferenc: A föld könnyei / 2006 /
224
erről egyelőre nem hajlandóak beszélni velem, tolják el maguk elől ezt a kérdést. Az élet úgy hozta, hogy vásárhelyi születésű a feleségem is, őket – szüleit és testvérét - szintén a megyeszékhely változása sodorta be Szegedre, az ő szülei nem dilemmáztak, amikor kellett, mentek.210 Mi ketten Szegeden találkoztunk egymással, felnőttként, valamikor 1973 nyarán. Én már rendőrtiszt voltam akkor, 22 éves, tele tervekkel, életet formáló elképzelésekkel. Gabi azt mondja viccesen, ha a megismerkedésünkre terelődik a szó egy meghitt baráti környezetben, hogy ő már a vásárhelyi strandon kinézett magának, hiszen ő is mindig szerelmese volt a vásárhelyi strandnak. Vagy azt, hogy a találkozásunkat akár édesanyám is szervezhette. Én nem hiszek a természetfölöttiben, de nagyon jó, hogy így alakult minden, ahogy, és egy életre szóló hű társat találtam benne. Ahogyan a világ kereke fordult velem, szinte szó nélkül követett mindenhova, biztosította nekem a hátteret, s ha valahol távol voltam a világban, nevelte a gyermekeimet is, helyettem is. Közgazdász, így diplomája jól hasznosítható. Jelenleg a Külkereskedelmi Bank – MKB – egyik budapesti fiókjában tanácsos, már ha nem éppen fizetés nélküli szabadságon van, és pátyolgat hol engem, hágai lakásunkban, hol pedig a család ügyes-bajos dolgait intézi vagy Szegeden, vagy Budapesten.
210
Édesapja, Zsoldi István nyugalmazott tűzoltó ezredes, édesanyja, Gábriel Dorottya több mint három évtizedig gépírónő volt a megyei főkapitányságon, Szegeden. Csak szeretetet kaptam tőlük, mindig, mindenkor. Önzetlenül, őszintén. Közöttünk hangos szó soha el nem hangzott, bármennyire is hihetetlen ez. Mindig megbecsültem őket is, és az érzéseiket is. A tejfölös csirkepaprikásáért hosszú metélttel meg kifejezetten rajongtam, no meg a babgulyásáért – apósom valamikori kedvenc eledeléért – úgyszintén.
225
Vetődtem az életben itthon és külföldön sokat. Katonáskodtam Miskolcon, éltem és élek jelenleg is Budapesten, hogy eltöltsek közel húsz évet szolgálatban Szegeden, néhány évet Makón, de valamennyi időt Szekszárdon is. Ezekre a helyekre mind-mind szolgálati kötelezettség szólított, egyiket sem bánom, hogy elfogadtam. Mindenütt sikerült beilleszkednem, a munkahelyi közösségbe és a társadalmi közegbe is. Barátaim visszavárnak nemcsak Szegeden, de Makón és Szekszárdon is – jaj, azok a felejthetetlen lábtenisz partik az öreg legényekkel211 -, pedig utóbbi helyen valóban csak hónapokat főkapitánykodtam. Gyermekeim közül a legidősebb, Laci mindjárt 28 éves lesz. Tipikus Salgó fiú, édesapámra, Tamásra és rám hasonlít külsőleg, talán néhány centivel alacsonyabb nálunk, de édesapám széles vállát, szálas, szikár alakját örökölte. Megpróbáltam más pályára orientálni – ez semmiképpen nem lebeszélést jelentett, csak feltártam előtte a pálya nem látható nehézségeit is -, de makacs, mint a Salgók általában. Ő is rendőr lett, immár tíz éve az. Hogy telik az idő! Jelenleg Budapesten, a XVII. Kerületi Rendőrkapitányság helyettes vezetője és egyben a Bűnügyi Osztályt is vezeti ugyanott. Felelős száznál jóval több rendőrért, egy kerület biztonságáért, emberek tízezreiért a maga területén. Megállja a helyét. Büszke vagyok rá. Középső lányom, Adrienn jogász lett. Szépsége rabul ejtő, s bár évekig hevesen elleneztem, egyszer – tudtomon kívül – megpróbálkozott a szépségkirálynő választással, s mind Szegeden, mind pedig Debrecenben azokon a versenyeken, 211
Ez a Szekszárdi Dózsa valamikori fényes, NB II bajnokságot nyert labdarúgó csapatának a gerince, Freppán Miki, Török Peca, Kalász Jani, Szűcs Laci és a többiek, akik társaságában mindig otthon érzem magam. Még Hágából is visszajárok hozzájuk játszani – frissen operált térddel is…helyemet a csapatban fenntartják, visszavárnak…
226
ahol elindult díjakat nyert, de számára nem elsősorban a külső fontos, hanem a belső értékek. Kipróbálta magát – másodikos jogászhallgató volt ekkor -, azután azt mondta: ez nem az én világom. Hozzám hasonlóan erős személyiség, összetartó erő testvérei és a barátai körében, amolyan igazi etalon. Nagyszerűen megállja a helyét a munkahelyén, a Külkereskedelmi Bank – MKB – jogászai között. Gyermekeim közül a legkisebb, Anikó ötödéves orvostanhallgató a SOTE-n, Budapesten. Talán az ő ragaszkodása hozzánk a leglátványosabb, szép, mint a nővére. Kiskorában csak „szakszervezetisnek” neveztük, mert bárki, akinek baja volt a családban, hozzá mehetett vigasztalásra. Ezért is lesz talán orvos, mert segíteni szeretne az embereken. Szinte minden orvosi tárgy érdekli, mikor, mit tanul éppen, arra szeretne szakosodni. Már mosolyog előre, amint kérdem, hogy éppen most miből vizsgázik, s mondja is: „ Tudom, mit akarsz mondani…!” Nagyon erős kötelék a mienk, ötünké. Arra vagyok talán a legbüszkébb, hogy a gyermeki szeretetet barátsággá tudtuk változtatni, Anya és lányai például nagyon gyakran együtt járnak tornázni, aerobikozni, s csak kevesen hiszik el, hogy közöttük a családi jogállás tényleg az, ami. Hiszem, hogy ebben különlegesek vagyunk. Egyik gyermekem sem élt Vásárhelyen, s ki tudja, hiszen az élet olyan kiszámíthatatlan, hogy valaha bármelyikük is Hódmezővásárhelyre vetődik majd akár hivatásszerűen is. Nem valószínű ez, de nem is kizárható, hiszen olyan fiatalok még. Sohase mond, hogy soha… ugye? De mindhárman jól tudják - hiszen jobb gyerekeket szülő el sem képzelhet náluk -, hogy szüleiknek, feleségemnek és nekem Vásárhely mit jelentett és mit jelent ma is. 227
Ha véletlenül akármelyikük is nélkülünk vetődik Vásárhelyre, nemcsak az élő rokonokat látogatják, hanem van egy szál viráguk, egy ki darab kavicsuk azok számára is, akik nekem valaha olyan sokat jelentettek. Hiszem, talán annyit, amennyit én, mi jelentünk nekik… Hága, 2007. április 02212
212
Most, amikor az utolsó szót is leütöttem a számítógépen, ajándékot készítettem feleségemnek, Gabinak és saját magamnak. Ma vagyunk ugyanis éppen 30 éves házasok. Neked, Gabika és a gyerekeimnek ajánlom ezeket a lapokat! Olyanok, mint én. Szubjektívek, vállalhatók. Ahogyan egész életemet, hibáimmal és erényeimmel együtt – ha akadnak ilyenek – mindig is vállalni fogom.
228
Mennyei Jeruzsálem az Adria-partján - Velence, a tengerek királynője A zsidónegyed Velencében már a 11. században éltek zsidók. A legjelentősebb bevándorlás a 16. század közepén történt, ugyanis a Spanyolországból, Portugáliából, Franciaországból és Angliából kiűzött zsidókat befogadták az itáliai fejedelemségek, városállamok. Így Rómában, Ferrarában, Livornóban, Pisában, Veronában jelentős számú hitközségek alakultak ki. A velencei Signoria az Adria oltalmába menekült hitsorsosokat ún. Ghettóban, zsidólakta városrészben helyezte el, számukat a belső migráció is növelte. Az első gettót Velencében 1516-ban az ágyúöntöde területén jelölték ki. A ghetto vagy getto olasz kifejezés az öntés folyamatát jelöli. A Cannaregióban öt zsinagógát építhettek föl, gyermekeik jesivákban tanulhattak; kereskedhettek, alkothattak. A zsidók nemzeti alapon csoportosulhattak. Az 1920-as évek végén és a 30-as évek legelején Velencében négy-ötszáz éves temetőt tártak fel. Az olasz, spanyol és nagyrészt héber ősi sírfeliratok beszédes forrásai a régmúlt zsidó életnek. 213 A régi zsinagógákat tanházaknak, scuolá-nak nevezték. „Olaszország gettóiban élő zsidóiknak nem engedték meg, hogy szabad téren álló, külső megjelenésében is középületnek tekinthető istenházát emeljenek. Ezért az összes régi olasz zsinagógát általában jellemzi, hogy külsőleg szerények, prózaiak, - a díszt, a művészetet, az istentiszteletekhez kívánt emelkedettséget a belső kivitel pompájával, a falak és a berendezés fa- és márványfaragásaiban, a stukkódíszítésben, a
213
Strausz Adolf: A veneziai zsidók története és a ghetto. = Múlt és Jövő, 1931. ápr. 154-156. p.
229
tóra- és ablakfüggönyökben, a lámpák és az ezüstedények változatosságában juttatják kifejezésre.”214 A reneszánsz kedvezett a zsidók beintegrálódásának.215 Már 1555-ben felépítették a La Scuola Spagnolát, amelyet Baldassare Longhena (1598-1682) velencei építész 1635-1654 között újjáépítette. E szefard rítusú zsinagóga falai közt láthatjuk a XVIII. századi Talmud-Tórát.216 Simeón Luzzato (1583-1663) filozófus, matematikus több mint fél évszázadig töltötte be a rabbiszéket, teológiai vitái, hitszónoklatai meggyőzték a velenceieket a tolerancia mellett. A Velencei Köztársaság államberendezkedése és jogalkotása toleranciát tanúsított a zsidókkal kapcsolatban, azonban korlátozta jogaikat. Velence fénykorában a Status Inquisitó ellenőrízte, hogy a zsidó lakosság maradéktalanul aláveti-e életvitelét, tevékenységét a Köztársaság akaratának. Az ítélőszék alapszabályából az is kiderült, hogy a zsidóság ”feltűnés nélkül tudván becsempészni” magukat bármilyen társadalmi osztályba vagy rétegbe. Mindez többek között vonatkozott kiterjedt kereskedelmi és kulturális kapcsolataikra, anélkül, hogy politikai befolyással bírnának. 217 Velencében a 16. század első felében több, mint 200 héber könyvet nyomtattak ki. Daniel Bomberg és más keresztény nyomdászcsaládok hosszú időre az európai héber könyvkiadás
214
Munkácsi Ernő: A livornói zsidó kultúra. 2. rész. = Múlt és Jövő, 1935. ápr. 135. p. 215 Nicholas de Lange: A zsidó világ atlasza. Helikon. Magyar Könyvklub. Bp. 1996. 121. p.; Elena Romero Castelló-Uriel Kapón: A zsidók és Európa. 2000 év története. Corvina, 1994; Venise. Reine de la Mer. Venezia 1981; A zsidó nép világtörténete. A patriarchák korától napjainkig. Összeállította Elie Barnavi. Torino, 1955. 126-127. p. 216 Velence és Veneto tartomány. Verona, Padova, Vicenza, a Garda-tó és a Dolomitok. Itáliai tájak. Touring Club Italiano-Merhavia. Milano, 2002. 93. p. 217 Bárándy Gergely: Velence fénykora. A Velencei Köztársaság államberendezkedésének kialakulása és kora. Scolar Kiadó, 1999. 162. p.
230
központjává tették a lagúnák városát.218 Livornóban pedig kifejezetten zsidó nyomdák működtek. A jeruzsálemi Talmud első kiadása Velencében jelent meg 1523-ban és a következő évben. Hosszú lenne felsorolni a Velencében tanító tudós rabbik sorát. Szükség is mutatkozott erre, hiszen a 17. században már ötezer zsidó élt a régi- és az új gettóban. Tudós, rabbi és tanító volt egyben az olasz Gentili-családból származó, Triesztben, 1663-ban született Mose ben Gersom Chéfec, közismertebb nevén Gentili Mózes rabbi, aki Velencébe került mint a Talmud és Midrás tanára. Nemcsak a vallásbölcselet terén lett ismertté, hanem a világi tudományokban is: a radioaktivitás és a röntgensugárzás előfutárának tartják. 1814-ben Velence újra Habsburg-uralom alá került, ám a fel-fellobbanó nemzeti érzést és függetlenségi gondolatot nem lehetett többé eltiporni. 1848-ban a zsidóbarát forradalom végigsöpört a Lombard-Velencei Királyság területén. A zsidók közül is sokan csatlakoztak a 19. század közepén a forradalmi mozgalmakhoz. Recsegett-ropogott a Habsburg-uralom berendezkedése. Az olasz zeneszerzők izzó dallama, a költők pátosza, a nép lázadása elemi erővel segítette elő a változás szükségszerűségét. Velencében 1848. március 22-én kiszabadítják a nemzeti forradalmi mozgalom velencei vezérét, Daniele Maninót (Velence 1804-Párizs 1857), a zsidó ügyvédet. Kikiáltják a tiszavirág-életű Velencei Köztársaságot, megalakult az első ideiglenes kormány, amelynek Daniele Manino lett az elnöke. Maninó a forradalom bukása után Párizsba emigrált. A 19. században kitárultak a gettó kapujai. Az emancipáció révén szabadon, megkülönböztető kalapviselet nélkül mozoghattak, és elhelyezkedésüket sem gátolták a hatóságok. 218
Nicholas de Lange i.m. 121. p. A könyvnyomtatás héber neve dofász. A könyvkereskedésről csak később lehet beszélni. Daniel Bomberg (1475. Antwerpen – 1549. Velence) flamand származású, de Velencében működő híres nyomdász.
231
Az 1910-es években még fogadta a tanulókat a zsidó fiú- és leányiskola, működött a zsidó aggok háza, imádkoztak az askenázi, a német (Scuola Grande Tedesca), a portugál és a két spanyol (Scuola Levantina; Scuola Spagnola) zsinagógában, de az olaszoknak és a svájciaknak is volt „tanháza”. A portugál zsidó templom az épület emeletét foglalta el, alul lakásokat alakítottak ki. A korabeli leírás szerint: „A kis előtérben, amelybe a templomba vezető lépcső torkollik, a fal telve van kisebb-nagyobb márványtáblákkal, mindenféle adományozók emlékére. Itt, akárcsak a temetőben, demokratikus szellem uralkodik: Trevis Alberto báró szenátor táblája mellett foglal helyet Virante mohelé, aki a kis bész hamidrást a talmudi kutatásnak szentelt iskolát és könyvtárat alapította. Széles lépcső vezet fel a templomba. A frigyszekrény körül óriási gyertyák állanak. Az ablakokon vörös függönyök. Az almemor faragott fa. A frigyszekrényt művészi farács veszi körül, elöl két fából faragott szőlőfürttel. Előtte a földön márvány tábla jelzi a helyet, ahova az 1849ben Velencét bombázó osztrákok egyik bombája lecsapott. (Patai Edith) A második világháború időszakában a fasizmus térhódítása nem kerülte el Olaszországot sem. 1943. őszén a német életteret az Alpoktól délre is kiterjesztették, azonban meghiúsult Velence bekebelezése, mert 1944. április 25-én kirobbant észak-olaszországi nemzeti felkelés Velencét is felszabadította. A hitlerista megszállók 1943 őszén a velencei zsidók nagy részét Auschwitzba és más haláltáborokba hurcolták. Szerencsére Velencében nem sokáig tartott a náci megszállás, de a deportálásokat nem sikerült elkerülni. Olaszországban a háború előtt 50 ezer zsidó élt, a második világháború alatt ez a szám már 35 ezerre csökkent, jelenleg egy bevándorlási hullámmal a zsidó vallású lakosság számát 30 ezerre becsülik. Velencében napjainkban mintegy 20 zsidó család él. A 20. század egyik leghíresebb velencei főrabbijaként tartják számon Commendatore dr. Adolfo Ottolenghit. 1885. 232
július 30-án Livornóban született Olaszország-szerte ismert családból. Szülővárosában a Collegio Rabinicoban tanult, vizsgáinak letétele után kiváló minősítéssel doktori fokozatot szerzett, majd felavatták rabbinak. A pisai egyetemen tanulmányait jogi doktorátussal egészítette ki. 1919-1944. között főrabbiként, zsidó iskolai igazgatóként, városi iskolában tanárként, tudósként fáradhatatlanul szolgálta a velencei zsidó gyülekezetet és a várost. A velencei zsidók történetéről publikációi jelentek meg. A Vészkorszakot nem élte túl, Auschwitzba deportálták, ahol 1944-ben mártírhalált halt.219 Mary Therese McCarthy (1912-1989) amerikai írónő és kritikus személyes élményeit varázsolta elénk Velencéről szóló könyvében. A zsidó negyedet Jom Kipurkor, az engesztelésnek napja körül látogatta meg, átérezte a zsidó ünnep hangulatát is. Könyvében történeti hűséggel szólt a velencei zsidóság évszázadairól, szegregációiról, rabbinikus kultúrájuk továbbéléséről.220 Száraz Miklós György: Írd fel házad kapujára (Helikon, 2004.) című könyvében is elkalauzolja olvasóit a velencei gettóba. Történeti áttekintésében egy régi Szimchát Tóra estét, azaz a Tóra örömünnepét varázsolja elénk. Manapság színvonalas útikönyvek, bédekkerek kalauzolnak el többek között a velencei zsidónegyedbe is.221 Az egykor „Ghettót” a San Marco-térről induló vaporettóval – vízibusszal – érhetjük el. A San Marcuola megállónál szállhatunk le, juthatunk el a zsidónegyedbe. Már korábban szerettem volna eljutni a velencei Ghettóba, a zsidónegyedbe. Hosszasan készülődtem erre a látogatásra; 219
Vö. Strausz Adolf i.m. 155. p. Mary McCarthy: Velence közelről. Európa Könyvkiadó, Bp. 1986. 6069. p. 221 Shella Hale: Velence. Az American Express zsebútikönyve, 1991., Anna-Vera Sullam, Riccardo Calimani, Davide Calimani: The Venetian Ghetto. Electa, 2006. 220
233
bevallom, sokat böngésztem a különféle velencei térképeket. Felkészülésemet segítette, hogy az ottani Comunita’Ebraica elküldte nekem Riccardo Calimani, Anna-Vera Sullam, Davide Calimani „The Venetian Ghetto” című albumát néhány képeslap kíséretében. Végre eljött a várva-várt lehetőség, bár a véletlenek sorozata ezúttal is befészkelte magát programomba, a látogatásra nem pénteken, hanem szombaton került sor, vaporettó helyett gyalog tettem meg az utat a Szent Márk tértől a Ghettóig. Segítségemre sietett a Rómában utazási irodát működtető Czirják Marika, Rácz Dezső munkatársa, az idegenforgalmi irodájában dolgozó Józsi, s nem utolsó sorban még otthon Vanderstein János hitközségi elnök. Utóbbi a vásárhelyi Holokauszt Múzeum katalógusával lepte meg általam olasz hitsorsosainkat. A szombati ünnepi imáról, mondanom sem kell, lekéstem, ám olasz barátaink ragaszkodtak a kiduson való résztvételemhez. A Ghetto Vecchio egyik földszinti helyiségében terített asztalok vártak bennünket, s máris kezembe adták a kiduspoharat, s együtt mondtam az áldást egy fiatal, olasz hasziddal: „Boruch áto Ádojnoj Elojhénu Melech hoojlom, bojré pri hágofen.” Bárcheszt, nagyon finom halpástétomot, zsidótojást és más finomságokat fogyasztottam, s máris rohantam fotózni; amiért, lehet, hogy csóválták is a fejüket, persze ezt csak gondoltam, hiszen tartott még a sabat. A Campo Ghetto Novo számomra az előbb említett kiadványból ismerősnek tűnt, akárcsak később a ponte delle Guglie. A téren rövidesen beszédbe elegyedtem egy fiatal hászid zsidóval és egy idősebb társával. nem titkoltam előttük, hogy Holokauszt-túlélő vagyok, soroltam is deportálásom ausztriai helyeit: Strasshof, Gämsendorf, Schönkirchen, stb. Ettől kezdve, ahogy mondani szokták, „a tenyerükön hordoztak”. Rögtön kávézni hívtak. Végre rátaláltam címlapfotómra: a Rio del Ghetto Nuovó felől fényképeztem le az askenázi nagy zsinagógát. Amikor hozzákezdtem a téren 234
álló emlékmű fotózásához, fonoman következetesen Soá-t mondanak.
kiigazítottak:
ők
2007. április 21-ének emléke még sokáig felejthetetlen lesz számomra.
235
Velence dicsérete Legelső velencei utazásomkor, 1985 nyarán, a kényelmes, szállodai szobáról még szó sem lehetett a szűkös valutaellátás miatt. Az Isola del Tronchetto parkolója még nem épült úgy ki, mint manapság, így ott vadkempingezhettünk, saját sátramban laktam, néhány napot töltöttünk el így. A szinte koldussá szegényedett neves művészettörténész szintén sátrat vert mellettünk. Valaha a paloták szobáinak ablakán a nedves tengeri levegő befújt, még a 19. században is, hiszen az ablaküvegek behelyezésénél nem igen használtak gittet. Se szeri, se száma Velence jelzőinek: Adria királynője, az álmok városa, ékszerdoboz, a szerelem városa. Thomas Mann szerint „fantasztikus építmények káprázatos kompozícióját” szemlélheti ott a turista.222 A vizek, a lagúnák városa, karneválok, biennálék, filmfesztiválok, államfők találkozásának színhelye. Szerb Antal jegyezte föl: Aki ma jár Velencében, az a régi Velencében is jár ugyanakkor; Európa történetének szépsége és bánata sehol sem jön olyan közel a lélekhez, mint a Lagúnák Városában…”223 Egykor a várost a Nagy- és a Kistanács kormányozta, a Velencei Köztársaság élén a doga (’dózse’) állt. Az 1700-as évek elején már régen túl volt delelőjén. Egykor a fél világot átfogta tengeri kereskedelme. A Signoria egykori gyakorlata a késői századokra is átöröklődött, külső kapcsolataiban mindig az erősebb fél mellé állt.
222
Thomas Mann: Halál Velencében. = Thomas Mann elbeszélései. Magyar Helikon, Bp. 1961. 456. p. 223 Szerb Antal: A varázsló eltöri pálcáját. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 283. p.
236
Szerb Antal írta nagyon szellemesen Byronról (17881824), az előkelő, gazdag, szép és csodálatosan okos angol költőfejedelemről, hogy „… a hölgyek elájultak, amikor belépett egy terembe, maga a pápa foglalkozott szerelmi bonyodalmaival, palotát tartott, hadjáratot vezetett.”224 Casanovára emlékeztető szerelmi kalandjai voltak. Apropo, Giacomo Casanova, Velence szülötte, a 18. század leghíresebb kalandora. A Sóhajok Hídján át bevezették az Ólomtetők alá, ahonnan kalandos módon sikerült megszöknie.225 Idézzük Lord Byront, Childe Harold zarándokútjának IV. éneke nem más, mint Velence dicsérete:226 „Óceánból, mint tenger Kübeléje, oly hűvös fenséggel emelkedett, büszke tornyok ékét tűzvén fejére, úr a vizek és hatalmak felett – ilyen volt. Népeket sarcolva meg, telt lányainak hozományra; zsákszám hordta ölébe kincseit Kelet: bíbort öltött; s uralkodó akárhány hálás volt, hogyha részt vehetett lakomáján.” /Várady Szabolcs ford./ Vas István (1910-1991) rácsodálkozott a kék vízre, a fehér napra, az Adriára; majd elámult a Szent Márk tér pazar látványától: „De állj meg csak a homorú, Táruló kupolák alatt: Milyen hatalmas tereket Teremtett itt az akarat…” (Szent Márk)227 224
Szerb Antal: A világirodalom története. 2. köt. Bp. 1957. 77. p. Umberto Franzoi: Der Dogenpalast Venedig. Venezia 1979. 138-139. p. 226 Klasszikus angol költők. 2. köt. Európa Könyvkiadó, Bp. 1986. 128. p.; Hegedűs Géza: Bíron. (Irodalomtörténeti Kiskönyvtár 10.) Bp. 1961. 227 Vas István: Mit akar ez az egy ember? összegyűjtött versek. 1. köt. Szépirod. K. Bp. 1970. 301. p. 225
237
Aligha az egyik legpatinásabb szállodája Velencének a Danieli Hotel. A 15. században gótikus stílusban épült. A Palazzo Dandolót a palota névadójának családja építette. A Dandoló familia négy dózsét adott Serenissimának. A Danieli Hotel nevét Dal Niel tulajdonostól nyerte. A betűket más rend szerint összerakva: Danieli. 1882 után neves hotel. A Riva degli Schiavoni-n két újabb szárny is épült. A palota és szálloda világhírű vendégei és az előkelő kiszolgálás megalapozták hírnevét. Antonio Vivaldi (1678-1741) itt komponálta a Négy évszakot. A teljesség igénye nélkül sorolunk fel neves szállóvendégeket. Megfordult itt Claude Achille Debussy (1862-1918), Jean Cocteau (1889-1963). Míg Alfred de Musset (1810-1857) szívesen bolyongott egyedül, addig szerelme, a nadrágot és álnevet viselő George Sand (1804-1876) írónő dolgozott; az asszony szívesen fogadta más férfi udvarlását is. Megszállt itt Wagner, D’Annunzio, Dickens, Balzac. Federico Fellini itt írta a Casanova (1976) forgatókönyvét. Szobát foglalt itt Steven Spielberg, Bruce Willis és a sort még hosszan folytathatnánk.
238
Alfred de Musset: Velence (részlet) Ragyogni báli éjen, hány öltözik kevélyen, s éjszín álarcot ölt tükre előtt.
S Nárcisa a bolondos, víg gondolán kalandos mámor közt, hajnalig dalol, iszik…
Fekszik parfőmös ágyban a szép Vanina vágyban, s aléltan, még ölel így alszik el.
S ugyé, Itáliába kissé mindenki kába, s gyönyörre adja itt bús napjait?
Ne bánjuk hát, ha kong a vén dózsekastély lomha avitt órája zord bús óra-sort. /Tóth Árpád fordítása/228 Palazzo Mocenigo: négy dózsesüveges palota. A híresen szép férfi, nagy szerelmi kalandok hőse, a jeles angol költő, Lord Byron lakott benne. Lenyűgöző küllemű velencei nőket szeretett szenvedélyesen? Gulveioli grófnőt, Teresa Guicciolit.229 Egyik drámájának témáját is Velence 15. századi múltjából merítette /A két Foscari/. Francesco Foscari dózse (1423-1457) magát és fiát, Jacopót is áldozatul dobta Velencének, a köz érdekében. Fiát hazaárulással vádolták, elűzték Velencéből, később kiderült ártatlanul, s ő mégsem gyűlölte meg szülővárosát. A hazaszeretet drámája játszódott le. Byron műve alapján Giuseppe Verdi is írt operát, izzó 228
Klasszikus francia költők. Magyar Helikon, 1968. 718-719. p. Vö.: Dobossy László: A francia irodalom története. 1-2. r. Budapest 1973; Eugenio Pucci: All Venice. Bonechi Edizioni „Il Turismo”. Ference, 1985. 229 Szigethy Gábor: Utazás Velencében. Cserépfalvi. 1993. 108-115. p.
239
dallamai ide illettek. A Palazzo Mocenigó, mely Byron kalandos szeretkezéseinek és háremének színhelye, minő véletlen, éppen a Palazzo Foscarival átellenben, a csatorna bal oldalán emelkedik ki a vízből. Az erő és a gazdagság érzékeltetésének tradíciója olyan erős volt Velencében, hogy még az Itália más vidékeiről ide érkező művészek munkáin is érvényesült. 230 Ez történt Jacopo Sansovino (1486-1570) firenzei szobrásszal is; Franciaországba tartva megállt Velencében, ahol végül letelepedett, és igazi velencei lett belőle. Sansovino – eredeti nevén Tatti 1536-1588 között építette a Liberia Vecchia di San Marcót, amely fehér márványból épült fényűző könyvtárpalota. Két, igen dekoratív árkádos szintje a harmonikus reneszánsz arányérzék mesterműve. Koronázó párkányán fríz fut végig, annak vastag füzérdíszeiben rejtett világítóablakok nyílnak. A párkányzaton márványszobrok találhatók. A Szent Márk régi könyvtár emeleti árkádsorát ión csigafejjel díszített oszlopok alkotják, a földszintre dór pilléres és oszlopos árkádsort épített.231 A Piazzetta di San Marco márvány könyvtárépületében helyezték el Joannes Bessarion, a neves humanista kardinálisnak a városra hagyott kódexeit. 232 A Biblioteca Marciane 1536-1554 között készült. Sansovino halála után a nyolcvanas években, a vicenzei Vincenzo Scamozzi, Palladio tanítványa fejezte be a Libreria Veccia di San Marco építését. A balusztrádon álló szobrok, az attikába vágott ablakok, a 230
Az érett reneszánsz. Itália, Spanyolország. /A művészet története/. Magyar Könyvklub. Budapest, 2000. 231 André Chastel: Itália művészete. Corvina Kiadó, 1963. 157. p.; Veyer Lajos: Az itáliai reneszánsz művészete. Corvina Kiadó, Bp. 1982. 238.p.; Az érett reneszánsz. A művészet története. Corvina, 1986. 92-92. p. 232 John Julius Norwich: A History of Venice. Penguin Books 1983. 340, 346. p.; P. Luciano Marini: The Frari’ s Basilica. Ardo/Art Edition Venice, é.n.; P. Pietro Lippini O. P.: The Basilica of St. John and Paul. Publishing by Árdo. Milano é.n.
240
túldíszített girlandos fríz a szobrász-építész mesterségbeli tudásának fényes bizonyítéka. A plasztikai motívumok gazdagsága a toszkán mesternek a helyi tradíciók szellemében kibontakozó dekoratív képzeletéről tanúskodik. Sansovino velencei alkotása még a Logetta (1540), a csarnok a Campanila tövében, a Zecca, a régi velencei kincstár és pénzverde (1537-45), a Palazzo Corner, a Canal Grande mentén. 233 Szólnunk kell a város védőszentjéről, Szent Márk evangélistáról. Az evangélista hamvait 827-ben hozták haza Egyiptomból. Szimbóluma a szárnyas oroszlán, az építészeti és egyéb művészeti alkotások mindenütt fellelhető motívuma. Az evangélium maga a jó hír, később Jézus Krisztus élettörténetét tartalmazó iratokat nevezték evangéliumnak. Márk az első keresztények egyike. Evangéliumának keletkezési ideje 70 k.-re tehető, keletkezési helye valószínűleg Szíria. Az állam Szent Márk Köztársaságnak nevezte magát. Az öböl (bacino), a reneszánsz bazilika, a tér (piazza), a régi könyvtár (Libreria) egyaránt az evangélistáról kapta a nevét. A Szent Márk-templomban őrizték az evangélista ereklyéit. Velence védőszentje a festményeknek is gyakori témája (Tintoretto).234
233
Az itáliai reneszánsz. Építészet, szobrászat, festészet, rajz. Kulturtrade Kiadó, 1998.; Tokaji András: Velencei bolyongások. Corvina, 1980. 234 Jean-Paul Sarte: Velence foglya /Tintoretto/. Helikon Kiadó, 1984.; Krystyna Secomska: Tintoretto. Corvina Kiadó, Bp. 1984; Painting in Venice. Edizioni Storti-Venezia 1988.
241
Zarándokút a Miracoli-templomhoz
A középkorban az ereklyéknek csodatevő hatást tulajdonítottak. A kegyhelyeken a szent tárgyaknak és az allegorikus ábrázolásoknak különös szerepet szántak. A csodákat a kereszténység is a hit legkedvesebb gyermekének tekintette.235 Így voltak ezzel Velencében is, s az egyik templomot egy mágikus-gyógyerejű Mária-kép misztériuma tartotta óriási becsben és tiszteletben. A quattrocento óta sokan éjszakáztak a kis márvány csarnoktemplomban lelki és testi gyógyulást remélve. A velenceiek egyik legkedveltebb szent templomát teljes nevén így emlegetik: Santa Maria dei Miracoli. Talán egy kicsit a habokból lép kecsesen elénk, kilép a rio vizéből. A kívül-belül márvány templomot Agostino Barbarigo dózse kormányzása alatt emelték 1481-89. között. Az építész, Pietro Lombardo (1450 k.-1515) családjával együtt alkotta meg azt a kultikus rendeltetésű opus-t, amely a bizánci stílusjegyek ellenére az érett reneszánsz jellegzetes alkotása.236 Agostino Barbarigo dózse 1486-1501 között állott Velence élén. A keresztény hit őt is mélyen áthatotta, kifejezésre juttatta számtalanszor Mária iránt érzett mély tiszteletét, mint azt Giovanni Bellini festménye /Agostino Barbarigo dózse a Madonna előtt/ bizonyítja. A festmény egykor Barbarigo palotáját díszítette, ma a muranói San Pietro Martiretemplomban látható. Barbarigo dózse támogatta a szeplőtelen
235
Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a lovagkorban. Nyugat-Európa a XI-XV. században. Gondolat, Budapest, 1967. 236 Körkép a reneszánszról. Szerk.: Margaret Aston. Magyar Könyvklub. Budapest, 2003.; Rinascimento. Tsti di Elena Capretti. Atlanti Universali Giunti. Firenze, 1998.
242
fogantatás tiszteletére emelt Santa Maria dei Miracolitemplom építését.237 Niccolo di Pietro (1394-1430) egyik gyönyörű képét, mely a Madonnát a kisdeddel ábrázolja, a velencei festészet kincsestárában, az Accademiában csodálhatjuk meg. A Miracoli-templomban található Mária-képének évszázadok óta csodatevő tulajdonságát váltig emlegetik. A kiváló velencei festő még elevenen azonosult a bizánci korral, ám már elkötelezte magát a gótikával. Az egyhajós templombelső kazettás mennyezete alatt megidézett bennünket a középkor szelleme, vallásos áhitata. A szentek és próféták mellszobrai még jobban kiemelik a Szent Szűz-kultuszát. A „vájt fülű” műítész így értekezik a remekművű alkotásról: „… a márványburkolatú pietra oscurából faragott párkányokkal238, árkádokkal, ablakokkal és piaszterekkel tagolt homlokzatokkal a toszkán arányrendszer szigorú nyelvezetének a finom velencei dialektusra lefordított elegáns változatát teremtette meg. A főhomlokzat nagy ívű, lendületes oromzatú lezárása, a San Zaccariához hasonlatosan, a helyi építészeti képzelet jellegzetes leleménye. A couleur locale érvényesül az épület hatásának abban a szellemes fokozásában is, amelyet a kis rio-csatorna-vizében ringó tükörképe idéz elő.”239 A velencei templomépítészet is Isten dicsőségét kívánta reprezentálni, mint a középkor annyi más temploma, legfeljebb a gazdag itteni lokálpatrióták sokkal többet áldoztak vagyonukból, mint más közösségek, akik szerényebb templomokkal is beérték.
237
Híres festők. Az életük, ihletőik és műveik. Giovanni Bellini. 39. sz. Főszerk.: Stephen Rose. é.n.; Mary Hollingsworth: Művészetek világtörténete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995.; P. Luciano Marini i.m. 39. p.; Painting in Venice i.m. 22-29. p. 238 pietra oscura = sötétebb kő 239 Vayer Lajos: i.m. 72. p.
243
A bizánci építészeti hagyományokból merítkező Miracoli-templom építői ugyanakkor felhasználták mindazon elemeket, melyek a 15. századvégi remekművű templomok díszítésére alkalmas volt; mindazt tették azzal a céllal, hogy a belépőt lelki és esztétikai élmény töltse el. Ez az az ízlésvilág, amely ösztönzően hatott a Canale Grande előkelő palotáinak felépítésére. A Ca’ d’ Oro dúsgazdag lakói már ehhez a finom, választékos ízléshez szoktak.
244
Kaleidoszkóp: Abram /Ábrahám/ ősatya A Bibliára alapozott genealógia az ősatyák korszakát Ábrahámtól kezdve vezeti le. A zsidó nép ősatyja, törzsatyánk Abram. A Szentírás a mezopotámiai „káldeai Őr” városából származtatja. A Biblia az „első hébernek” nevezi. „Isten egyetlen” – ebbeli hite megerősödött. Erec Jiszróél-ba, szó szerint Izrael országába költözött népével Isten rendeletére. „… Az Örökkévaló ezt mondta Ábrahámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek… Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége…” (Mózes első könyve 12:1-3.) A Teremtés könyve szerint az Eufratesz torkolatánál fekvő Úr városából indulnak, ábrahám és törzse északnyugat felé húzódik, áthaladnak a kor nagy kulturális központjain – Babilon, Mári -, majd eljutnak Harránba (ma Törökország, Urfa tartomány, Altinbasak falu), kiindulópontjuktól több mint ezer kilométernyi távolságra. Végső úti céljuk a Kánaán földje. Abram, aki nomád pásztor lehetett, 75 éves koráig élt Harránban, amikor az Úr elküldte őt Kanaánba, az „Ígéret földjére’. Az Izrael név Jákob törzsatyánknak Istentől nyert díszneve volt, s ezt jelenti: Istenért küzdő. Tehát Jákob más néven Izrael. Ábrahám minden cselekedetében méltóságteljes és önzetlen. A patriárka hűségesen megállta a helyét. Isten és ábrahám között szövetség jött létre. ábrahám felesége Sára. A kiválasztottságot is Ábrahám Istentől kapta, mely fiára, Izsákra (héberül Jichák) szállt. Sára Izsákot, szolgálóleánya, Hágár Izmaelt szülte, mindkettőnek Ábrahám az atyja. 245
Ábrahám, az első patriarcha, aki korábban egyes-egyedül állott az egyistenhittel az egész világon. Istenítélet sújtotta Szodoma és Gomorra városát, Ábrahám volt az, aki imádkozott értük, és könyörületet esedezett a legpogányabb népfaj számára. Szodoma és Gomorra falai egykor a Holt-tenger sókéreggel borított partjainál, 457 méternyire a Földközi-tenger szintje alatt állottak. A Biblia szerint Lót felesége „férje mögül hátrapillantott és sóoszloppá változott.” Haránból dél felé, a 100 kilométernyire levő Sekembe, majd Bétélbe vándoroltak, ahol oltárt emelt az Örökkévalónak. Hebron a világ legrégibb városainak egyike. Ábrahám a hettita származású Efrontól vásárolt egy telket a rajta fekvő barlanggal. A Makpéla-barlangban található ábrahám és Sára sírja. A családi sír a Haram el-Khalil szentélyben látogatható, a sírbarlang fölé ugyanis a későbbi korokban építkeztek.
246
Yitzhak Kashti: Vágyódás a Kedves után A Szegedi Tudományegyetemen PhD-tanulmányokat folytató Naomi Hoffmann egy ivrit nyelvű könyvet hozott nekem Izraelből, melyet a szerző dedikált. Yitzhak Kashti, a tel-avivi egyetem nevelési és szociológia professzorának írását, melynek címét angolul így tünteti fel a könyv: Longing for Mignon. A „Mignon” egy francia szó, aranyost, kedvest jelent, csakhogy itt névként is használható, ugyanis egy Mignon nevű ápolónő, dr. Reiter Fanni és Dr. Weitz Sala orvosnők rejtegették a Vészkorszak idején egy bécsi kórházban. A szép kivitelű könyvecske alcíme: A gyermek meséje a deportálásról és a lehetetlen hazatérés. A jeruzsálemi Yad Vashem visszaemlékezés-sorozatában jelent meg, amelyben a Holocaust túlélők saját élményeiket írják le, különös tekintettel a deportálások idejére. Feltárul benne a megsemmisítő táborokban kényszermunkát végző zsidók sorsa. A szerző édesapja, Elbógen Mór hitközségi kántortanító Hódmezővásárhelyen működött. 1942. június 20án vonult be munkaszolgálatra. Október 26-án írt utoljára az orosz harctérről, december 29-én halt meg. Özvegye két fiúgyermeküket nevelte, Ervint és öccsét, Imrét. Elbogen Ervin a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor ref. Gimnázium jeles rendű diákja 1940-1945 között végezte az I-IV. osztályt. Öccse, vagyis a könyv szerzője a deportálások kezdetén még nem töltötte be a 12. életévét. 1944. júniusában Szegedről az Elbogen-családot Strasshofon keresztül Bécsbe deportálták. A második világháború után a cionista mozgalomhoz csatlakoztak, végül is kalandos úton Ciprusról, bevándorló hajókon alijáztak Haifába. Ervin a függetlenségi háború első mártírjai közé tartozott, életét áldozta az arabokkal vívott véres harcok során. Az életrajzi műben az események nem kronologikus sorrendben követik egymást. A feltoluló 247
emlékképek érzelmi töltése idősíkokra szabta az érdekfeszítő történetet. Sok évtized után, 1980-ban lépte át újra Hegyeshalomnál a magyar határt. Felkereste Hódmezővásárhelyen egykori lakásukat, a Ferenc utca 3. számú házat, a Szeremlei utcában az izraelita népiskola öreg épületét, a zsinagógát, a gyermekkor megannyi emlékhelyét. Szegedre is ellátogatott, s váratlanul összefutott hajdani tanítójával, a felejthetetlen Gruber Lászlóval (1909-1987). Azóta már többször járt Magyarországon. Alföldi városunkban rendszerint a Hotel Fámában szállt meg, hogy közel legyen egykori lakóhelyükhöz, hogy emlékezetében újra és újra felidézze szülei emlékét, átélje ismételten a gyermekkor édes és keserű hangulatát, s keresse egykori iskolatársait, ismerőseit. Felkereste Lusztig Imre fényképészmestert is, akinek az egyik felvétele és reprodukciója is megtalálható a könyvben. Több fotón a szerzőt édesanyjával is láthatjuk, a hős lelkű asszonyt a náci rémuralom sem tudta elválasztani fiaitól, a deportálások időszakában oltalmazta, rejtegette őket, s velük együtt alijázott Izraelbe, s ez az ősi föld lett örök nyughelye. A visszaemlékezés 1994-el zárult. Azt már csak a recenzió írója teszi hozzá, hogy Yitzhak Kashti professzor választott hazája elismert tudósa, akadémikus. Izrael négy háborújában harcolt a zsidó állam fennmaradásáért és jövőjéért. A sok nyelven beszélő professzor a magyar nyelvet sem felejtette el, választékosan tudja kifejezni magát, szívesen idézi fel életét és munkáját. Több európai országban tartott tudományos előadást, konferenciák népszerű vendége. A hódmezővásárhelyi Levéltárban és a Németh László Városi Könyvtárban is gyűjtött anyagot írásaihoz. Könyvét, lírai szárnyalású visszatekintését remélhetően lefordítják magyar nyelvre is.
248
„Salóm” – minden nép számára „Salóm álékem”, „Béke veled” hangzott el a zsidó köszöntés a csodálatosan felújított zalaegerszegi zsinagógában, ahol a Magyar-Izraeli Baráti Társaságok első országos találkozójára került sor. Az 1903-ban Stern József budapesti építész tervei alapján épült zsidó templom főbejárata fölé újra felkerült a Tórából vett idézet: „Mert az én házam az imádkozás háza – minden nép számára”, valamint a Kőtábla is, szintén héber betűkkel. Helyi vallási – egyháztörténeti – építészeti hagyományápolás és kapcsolatteremtés a hazával és a nagyvilággal szerencsésen találkozott Zalaegerszegen. Izrael újonnan kinevezett nagykövetének, Joel Alonnak első útja is ide vezetett, s miként a résztvevők hangsúlyozták, a rendezvény fontosságát emelte azáltal, hogy mind a három napon megjelenésével tisztelte meg a tanácskozást, amelynek munkájában igen aktívan vett részt. Akárcsak a közel-keleti békefolyamatban, hiszen előtte Oslóban a zsidó állam nagykövete volt, s Norvégiából érkezett új állomáshelyére. „Hazámat, Izrael érdekeit képviselem itt szülőföldemen, ahova újra hazajöttem” – mondotta az újpesti születésű diplomata. A több mint hét nyelven beszélő Joel Alon sokoldalú támogatást ígért „óhazájának” és a társaságoknak. Köszönettel vette meghívásunkat, s egy teljes napot kíván eltölteni Hódmezővásárhelyen, hogy minél alaposabban megismerkedjen a magyar vidékkel is.240 A tanácskozás során többen megerősítették, hogy nem zsidó szervezetről van szó. Elsősorban a baráti társaságok vállalták 240
A közelmúlt nagykövetei: David Giladit 1995-ig David Krausz (meghalt 2001. jan. 15-én) követte. 1995-2000 között Izrael Állam magyarországi nagykövete Joel Alon, majd 2000-2005-ig Várnai-Shorer Judit. 2005-től David Admon kapott megbízást.
249
föl azt a nemes feladatot, hogy a magyar kultúrát eljuttatják Jeruzsálembe, Betlehembe, a Holt-tenger mellékére és máshová, valamint az izraeli kulturális hagyományok közvetítőjeként is készek közreműködni. Ez a társaság nyitott minden érdeklődő felé vallási megkülönböztetés nélkül. Miként Vanderstein János, a vásárhelyi társaság és egyben a hitközség elnöke hangsúlyozta, politikamentesen kívánjuk elősegíteni népek és vallások, különféle szokások megismerését, s nem azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt bennünket. Zalaegerszegen a közelmúltban izraeli kulturális hetet rendeztek nagy sikerrel. Izraeli kórus, orgonaművészek látogatták meg a várost. Sor került iskolai kórusok cserelátogatására is. Élő és rendkívül eleven a város kapcsolata Izraellel. Bogár Imre Zalaegerszeg város polgármestere, aki „civilben” magyar-német szakos középiskolai tanár, remekbeszabott előadásban mutatta be az ottani zsidóság történelmi útját 1750től napjai9nkig. Kiemelte, hogy a zsidóság eltéphetetlen szállal kapcsolódik szülőföldjéhez. Most is fejet hajtott a Holocaust zalaegerszegi áldozatainak – mintegy 1200 mártír – emlékezete előtt, akárcsak Joel Alon és munkatársai, akik kilátogattak a körülkerített temetőbe, s a mártíremlékműnél, a „Siratófalnál” lerótták kegyeletüket.241 Siklósi Vilmostól, az ottani baráti társaság elnökétől tudtuk meg, hogy rendkívül jelentős, anyagiakban is kifejezhető támogatást kaptak nemcsak az önkormányzattól, hanem a Zala megyei közgyűléstől, magánszemélyektől és tagjaitól, hiszen ikülönben nem tudnának felnőni feladatukhoz, s ez a találkozó sem jöhetett volna létre. A tanácskozás utolsó napján Kardos Péter főrabbi, az Új Élet főszerkesztője felavatta a zsinagóga relikviáit, majd Zoltai Gusztáv, a MAZSIHISZ ügyvezető elnöke a magyarországi 241
Zalaegerszeg jelenlegi polgármestere: Gyimesi Endre.
250
zsidóság történetéről, jelenéről és jövőjéről szólott. Véleménye szerint a Holocaust már elkezdődött 1920-ban a numerus claussusszal, amely korlátozta a zsidó származású hallgatók felvételét az egyetemekre. 1938-tól kezdődően az I-II-III. zsidótörvényt a Horthy-rendszer parlamentje fogadta el, majd a deportálásokat ugyanennek a rezsimnek a hatóságai, csendőrsége hajtotta végre. Napjainkban újra feléledt az antiszemitizmus. (Azt már e sorok írója teszi hozzá, hogy II. János Pál pápa a közelmúltban ítélte el az antiszemitizmus minden formáját.) Zoltai Gusztáv végezetül arról szólt, hogy a zsidó vallású magyar állampolgárok számára is rendkívül jelentőséggel bír a nemzeti identitás erősítése, s az a tény, hogy a zsidóság ne csak szülőföldjének, hanem szülőhazájának érezze és tudja Magyarországot.242
242
A beszámolóm a Csongrád Megyei Hírlap Délvilág 1994. október 5-i számában jelent meg.
251
Szigeti János: Ismeretlen adatok dr. Weisz Pál hódmezővásárhelyi működéséről Dr. Weisz Pál (1908-1998), vagy ahogy világszerte ismerik, Meir Weiss főrabbi múlhatatlanul beírta nevét Hódmezővásárhely szellemi-, egyház- és hitközségtörténetébe. Városunkban 1933. augusztus 20-tól 1937. november 7-ig töltötte be a rabbiszéket. Lenyűgöző egyéniségét, gazdag pályaképét, prédikációit, tudományos munkásságát több tanulmányban méltattuk.243 Hódmezővásárhely kulturális életének egyik színfoltja 1929-1937 között József Attila sógorának, dr. Makai Ödönnek (1889-1937) vonzási köréhez tartozó művészek, művésznövendékek, újságírók, költők, akik „mindig nyitott ajtót és támogatást találtak nála.”244 Makai ügyvéd a kohaniták családjából származott, egyik közeli rokona volt Fischer Antal Énoch (1826-1896) makói főrabbi. A zsidóság másik szellemi központja dr. Weisz Pál főrabbi körül alakult ki. A fundamentumot még elődje, Seltmann Lajos (18541932) főrabbi rakta le, aki 53 évig állt gyülekezete élén. Mindketten remek hitoktatók hírében álltak. Nemrégiben kedves történetet hallottam Weisz Pál főrabbi hittanóráiról. Maga a főtisztelendő igen jóképű, finom úriember is volt, s remek pinkas, azaz tanító. Fegyelmezésre sajátságos módszert alkalmazott. Az egyik óráján két cserfes leány hangosan viháncolt, mire a főrabbi hitoktató közéjük ültetett egy szelídebb, csendesebb tanulót. 243
Szigeti János: Emlékezés Weisz Pálra, a tudós hódmezővásárhelyi főrabbira. = Szigeti János: Zsidók Hódmezővásárhelyen. H.-Budapest, 2004. 59-62. p. Weisz Pálról szóló irodalmat lásd ott. 244 Kőszegfalvi Ferenc – Szigeti János: „Én, József Attila, itt vagyok…!” A költő vásárhelyi világa. H.-Budapest 2005.; Népújság, 1937. febr. 18. 2. p.
252
Dr. Makai Ödön súlyos betegség után 1937. február 16án halt meg. Február 19-én nagy részvét mellett kísérték utolsó útjára a Tuhutum utcai zsidó temetőbe. A gyászszertartást Weisz Pál főrabbi végezte, „s ennek során kegyeletes szavakkal méltatta Makai Ödön érdemekben gazdag életét.”245 A tudós, görög-latin-héber nyelveket kitűnően beszélő, művelt, kiváló szónok hírében álló főrabbira Debrecenben is felfigyeltek, ahol éppen megüresedett a rabbiszék. A civis város hitközsége által meghirdetett állásra ketten pályáztak, Silberstein Adolf (1905-1970), akkor siklósi, később hódmezővásárhelyi (1938-1944 között) főrabbi volt a másik pályázó. Az elöljáróság gyűlésén 140 szótöbbséggel dr. Weisz Pált választották meg debreceni főrabbinak.246 November 7-én a vásárhelyi hitközségi székház nagytermében búcsúztatták ünnepélyes keretek között a főrabbit. Négyesztendős itteni tevékenységét értékesnek és lendületesnek ítélték meg.247 Még azon nyomban elhatározták, hogy dr. Weisz Pál debreceni, november 14-i beiktatására különvonatot vagy autóbuszt fognak indítani. 248 A főrabbi Vásárhely közönségétől is elbúcsúzott: „Most, hogy Isten akaratából városunkban négy éven át betöltött hivatásomat új hivatáskörrel cserélem fel, jóleső érzéssel emlékszem vissza arra a készséges és jóakaratú támogatásra, amelyben nemcsak hitfeleimtől, hanem e város egyetemétől, hatóságaitól és polgáraitól részesülni szerencsém volt. Búcsúszavam a köszönet szava, és fohász a Mindenhatóhoz, hogy Ő jutalmazza ez érdemeket áldásának minden gazdaságával, virágoztassa fel városunkat, és tegye boldoggá hazánkat. Vásárhelyi Magyar Testvéreim! Az Isten veletek! 245
Népújság, 1937. febr. 20. 3. p. Népújság, 1937. okt. 12. 5. p. 247 Dr. Silberstein Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók. 1943. (reprint kiadása Budapest 2004.) 142. p. 248 Népújság, 1937. nov. 5. 3. p. 246
253
Hódmezővásárhely, 1937. november 9. Dr. Weisz Pál főrabbi”249 Még vásárhelyi működése alatt a hitközségen, sőt, ahogy itt mondták, a körtöltésen túl is népszerűsítette a szentírás tanait. Dr. Weisz Pál előadássorozatát „kultúrciklus” elnevezéssel hirdették meg. 1937. május 9-én „A zsidóság és a világkultúra” címmel tartott előadást az Iparegyletben. 250 Nem kis felelősséget jelentett dr. Weisz Pál számára a status quo ante hitközség főpapjának lenni; különösen a negyvenes években, amikor felerősödött a zsidóellenesség, s az ország belesodródott a második nagy világégésbe. A következőkben az egyik könyvismertetését mutatjuk be. Ebben nem tudja kivonni magát a történelmi események, a világméretű pusztítás víziójából és valóságából. Írását átszövik a mély aggodalom érzése, már-már Radnóti Miklós sorai jutnak eszünkbe: „Mert egyszer béke lesz Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!” /Himnusz a békéről/ Dr. Weisz Pál dr. Berg József aszódi főrabbi 10 beszélgetés Veled könyvét ismertette 1942-ben. Kiemelte a könyv időszerűségét, amikor világok égnek, az emberiség mély válságba sodródott, ám paptársa munkája nyomán arra buzdított, hogy „a jobb Emberről, a szebb Holnapról, az igazibb Békéről” gondolkodhassanak az olvasók.
249 250
Népújság, 1937. nov. 10. 1. p. Népújság, 1937. máj. 2.
254
Könyvismertetését Ady Endre két sorával fejezte be: „Oszlik lelkemnek barna gyásza: Nagy, fehér fényben jön az Isten.” /”Ádám, hol vagy?”/251 Tegyük ehhez hozzá: Ady Endre misztikájának, istenkeresésének felidézése sohasem volt aktuálisabb, mint a harmadik éve folyó világégés és a Holocaust idején.
251
Múlt és Jövő. 1942. júl. 110. p.
255
Szigeti János: A fiumei /rijekai/ zsidóság történelmi útja A középkorban, de még inkább a 18. században már éltek zsidók Fiumében. 252 A Belvedere városrészben egy régi zsidó sírkövet héber sírfelirattal találtak a 19. században. A szórvány zsidóság eleinte kereskedésből tartotta fent magát. A zsidó bevándorlók ősei spanyolok voltak, felmenőik azonban Dalmáciából, Spalato (ma Split) és Raguza (Dubrovnik) városából telepedtek át.253 1776. augusztus 9-én Mária Terézia Fiumét a magyar korona tartozékává nyilvánította, és Horvátországhoz csatolta, valamint szabadkikötői kiváltságokkal ruházta fel. E kiváltságokkal Trieszt is rendelkezett, ahol 1700-ban már a hitsorsosok száma elérte a 100 főt.254 Trieszt közelsége, valamint az ottani zsidóság szabadabb jogi, gazdasági és kulturális helyzete jótékonyan éreztette hatását a tengermellék kikötővárosa zsidó társadalmára. 1781-ben II. József rendeletben szabályozta a Habsburg Birodalomban élő zsidók helyzetét, amelynek során újabb családok telepedhettek le a Karszt lankáin. A Türelmi Rendelettel egyidőben, 1781-ben alakult meg a hitközség.255 Ebből a korból ismerjük Jizchak /Yitzhak/ Pardo, Raguzából bevándorolt kereskedőt, aki 1789-ben Tóra tekercset ajándékozott a hitközségnek, 252
Dr. Büchler Sándor: Zsidó letelepedések Európában a XVI-XVII. században, főtekintettel Magyarországra. Budapest, 1893. 36. p. 253 Magyarország vármegyéi és városai (Magyarország monográfiája). Fiume és a Magyar-Horvát Tengerpart. Szerk. Dr. Sziklay János – dr. Borovszky Samu. Budapest, 1896. p.: 110-111. (A továbbiakban Fiume és a Magyar-Horvát Tengerpart). 254 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670-1918. Cserépfalvi, 1992. p. 126. 255 Fried Ilona: Fiume. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2004. 106. p. (A továbbiakban Fried Ilona 2004.)
256
valamint Kohen Nátán hitközségi elnök nevét. Salomo Raffaele Mondolfo Halevi töltötte be a rabbiszéket.256 A születési, házasságkötési és halálozási anyakönyveket 1824. június 25. óta vezették. A 19. század elején levantei, majd 1835-1850-es években német, osztrák és olasz zsidó családok telepedtek le Fiuméban. A 18. században a livornói zsidó kultúra,257 a 19. századtól kezdve pedig Velence és Trieszt hatása jelentősen befolyásolta a fiumei hitközség életét. Nyelvhasználatában Fiume többarcúságát hordozta. Sokfajta nyelvi elem keveredett: olasz dialektus, jiddis, magyar, horvát; liturgiája előbb szefárd, majd askenázi. Az 1868-as magyar-horvát kiegyezés után kisebb szegregáció következett, majd a század vége felé növekedett a zsidó népesség száma. A magyarországi betelepülők, Körmendről, Pápáról, Balassagyarmatról már otthon érezhették magukat, fiumanóknak számítottak. 1880. után kedvezően alakultak a demográfiai mutatók. 1882-től Gerlóczi M. Adolf került a rabbiszékbe. A rabbi egyúttal hitoktató is volt. 1885-től a Chevra Kadisa (Szent Egylet) titkára. Gerlóczi rabbi 1903-tól tanított a fiumei Tengerészeti Akadémián /a „Nautica”-n/, ami azt bizonyítja, hogy az Akadémiának zsidó növendékei is voltak.258 Fried Ilona kitűnő könyvében a hitközség tagjainak számát 1895-ben 1600 főnek taksálja.259 Tehát a zsidó lakosság
256
Fiume és a Magyar-Horvát Tengerpart. P.: 110. Munkácsi Ernő: A livornói zsidó kultúra. 1. rész. = Múlt és Jövő, 1935. márc. 82-85. p. 2. rész. Uo. 1935. ápr. 115-119. p.; 3. rész: Uo. 1935. máj. 145-148.p. 258 Horváth József: A „Nautica”. A fiumei Tengerészeti Akadémia története. Róma, 1999. p.: 96. 259 Fried Ilona: Emlékek városa Fiume. Ponte Alapítvány. Budapest, 2001 p 96 (A továbbiakban Fried Ilona 2001 257
257
számaránya 1,7 %. Ekkor Fiumének 29 494 lakosa volt.260 A század utolsó negyedében Hódmezővásárhelyen ez az arány megközelítette a 3 %-ot. Fried Ilona kutatásából tudjuk, hogy Fiumében a zsidó lakosság számát a 20. század elejére „2000 főre teszik” (3,5-5 %).261 A Fiorella la Quardije, a Pomerio és a Ciottina utcák torkolatától néhány méterre épült fel a zsidó vallású magyar műépítész, Baumhorn Lipót (1860-1932) tervei alapján a fiumei zsinagóga 1902-1904 között. Felavatása szeptember 22-re Ros Hásáná első estéjére esett. A korabeli fotón jól látható az a magasföldszintes, emeletes magánház, ami miatt módosítani kellett a zsinagógának egy kisebb bejáratát; ugyanis a tulajdonos nem járult hozzá háza lebontásához.262 Baumhorn Lipót elképzeléséhez leginkább a lipótvárosi zsinagógapályázatra beküldött tervhez hasonlított,263 míg kivitelezésében a szintén keleties, ún. mór díszítőelemeket is felhasználó szegedi újzsinagógát juttatja eszünkbe, bár annál kisebb mértékben és térelhelyezésben.264 Baumhorn Lipót Kisbéren született (Komárom megye). A főreáliskolát Győrött, a műegyetemet Bécsben végezte Ferstel, König, Weyr tanárok alatt. Budapesten 12 évig dolgozott Lechner Ödön és Pártos Gyula építészek irodájában. 1893-ban és 1899-ben olaszországi, 1904-ben Közép-Európai tanulmányutat tesz. Egyéb épületek tervezése 260
Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország III. Budapest 1893. Fiume és kerülete (Kenedi Géza). p.: 570.; A Pallas Nagy Lexikona. Az összes ismeretek enciklopédiája tizenhat kötetben. VII. kötet. Fekbér-Geszt. Budapest, 1894. A lexikon 489 zsidó lakost említ. p.: 248. 261 Fried Ilona 2001. p.: 96. 262 Miljenko Smokvina: Rijeka na povijesnim fotografima. Rijeka, 2003. p.: 172.; Fried Ilona 2004. 108. 263 Szegő Dóra – Szegő György: Zsinagógák. 2004. p.: 50. 264 Szeged története 3. I. rész. 1849-1919. Szerk. Gaál Endre. Szeged, 1991. p.: 195-196.; Magyarországi zsinagógák. Műszaki Könyvkiadó, Bp. 1989. Főszerk. Gerő László. p.: 130-132.
258
mellett 22 zsinagógát épített, közülük is a legjelentősebbek: legelőször az esztergomi zsinagógát építette (1888), majd a nagybecskereki (Zrenjanin, 1895), ceglédi (1905), Liptószentmiklósi (Liptovskỳ Mikulaš, 1906), Budapest-Aréna úti (ma Dózsa Gy. út, 1909), temesvári /Timişoara, 1910 k.), Budapest-Páva utcai (1924), losonci (Lučenec, 1925), Budapest-Hegedűs Gyula utcai (1927), egri (1913), gyöngyösi (1929-1930) zsidó templomokat.265 Baumhorn Fiumében is lakott.266 Tanulmányunknak nem feladata, hogy a két világháború és az azt követő évtizedek történetét vizsgálja; Rijeka (az egykori Fiume) múltját is csak felvillantjuk, miként a tárgyalt időszakban a tengermelléki zsidóság sorsát. 1920ban Rijeka a Népszövetség gondnoksága alá került, majd 1924-től Olaszországhoz csatolják. Fried Ilona könyvében bepillantást nyújt e negyedszázad zsidóságának életébe, a visszaemlékezések közlésével élethűbbé teszi e korszakot.267 Az ortodox zsinagóga Angyal Győző és Fabbro tervei alapján 1930-ban készült el, amely az Ulica Ivana Filipoviča 9. szám alatt található. A Holocaust mártírjainak reliefjét a bejárattól balra helyezték el. 1943-ban a német életteret az Alpoktól délre is kiterjesztették, Fiume is náci megszállás és közigazgatás alá került. Baumhorn Lipót által tervezett zsinagógát 1944-ben a nácik egyetlen éjszaka leforgása alatt megsemmisítették. A zsidó templom helyén, a Ciottina 30. szám alatt egy ötszintes, nyitott erkélyű, modern lakóépületet emeltek. 1944-ben 881 zsidó vallású személyt írtak össze, ám az usztasák és a nácik
265
Zsidó Lexikon. Szerk. ujvári Péter. Budapest, 1929. p.: 96. A Hotel Európával (a Riva és a Trg Republike Hrvátske sarki, egykori épület (szembeni, mára már lebontott egykori Adamich-házban lakhatott. Vö.: Fried Ilona 2004. p.: 108. 267 Fried Ilona 2001. 266
259
rémuralma elől sokan elmenekültek. 268 A deportáltak száma 174-250 lehetett, közülük mindössze 22-en élték túl a Soát. Végezetül engedje meg a kedves Olvasó, hogy személyes élményemet is közzétegyem. Az utóbbi években sokszor ellátogattam Rijekába és a Kvarner öbölbe. Szívemhez nőtt a Riva, a Corso, a város tornya, Rijeka jelmondata: „Indeficienter” (lankadatlanul), a moretti (turbános szerencsefej), a Hemingway-cukrászda aiscafféja, a Trsat-on a kegytemplom, és még hosszan sorolhatnám. A trsat-i Frangepán-vár féltékeny sárkánykígyójának párja elpusztult a II. világháborúban, a súlyos harcok közepette. Most magányosan őrködik, szárnyait kitárva, álmaink és emlékeink fölött.
268
Fried Ilona 2004.
260
Szigeti János Szüleim, Szigeti Jenő (1899. aug. 1. Magyarpécska – 1976. ápr. 4. Hódmezővásárhely) 1945 előtt gabona, liszt, termény és vegyes kereskedőként üzletében dolgozott, 1945 után gabonakereskedőként, majd árudavezetőként, édesanyám, Salgó Gabriella (1910. július 27. Hódmezővásárhely – 1982. július 15. Hódmezővásárhely) a hódmezővásárhelyi polgári leányiskolát
1926.
júniusában
fejezte
be,
eredeti
szakképzettsége gép- és gyorsíró volt. Édesanyám héber neve: „Eszter bat Peszách”. Szüleim 1934. augusztus 5-én Hódmezővásárhelyen kötöttek házasságot. 1939. június 3-án Hódmezővásárhelyen születtem, héber nevem „Jehuda”. 1945. június 15-ig az V. ker. Rárósi utca 13. sz. alatt laktunk, ahol édesapám egyik üzleti helyisége volt.
261
Szigeti János A helyreállított hódmezővásárhelyi zsinagóga és a Holokauszt Múzeum létesítése 1857. május 15-én a Busch Miklós szentesi építész tervei alapján, romantikus stílusban felépült hódmezővásárhelyi zsinagógát Lőw Lipót (1811-1875) szegedi főrabbi avatta fel. 1906-1908 között Müller Miksa (1875-1923) szegedi építész tervei szerint átépítették, a munkálatok 1908 szeptemberében fejeződtek be. Az eredeti stílus mór és szecessziós elemekkel bővült. 269 Az első istentiszteletet az átalakított és jelentősen kibővített templomban 5667 (1908) Ros Hásáná ünnepén tartották. Seltmann Lajos (1854-1932) főrabbi méltatta az építkezés jelentőségét.270 Csizmadia Sándorné dr. 1980-1990 között a város tanácselnöke volt. Egy interjúban valóságos képet festett a zsinagóga állapotáról.271 Utalt arra, hogy „az alig huszonegynéhány vásárhelyi hitközségi tagtól nem várható el a helyreállítás.” Nemcsak a város lakossága emelt szót a felújítás érdekében, hanem Ráday Mihály és Lehotka Gábor orgonaművész is felajánlotta segítségét. Csizmadia Sándorné dr. így folytatta: „Az 1985-ben megélénkülő, majd megrekedő tárgyalások a Magyar Izraeliták Országos Képviseletével /a MAZSIHISZ elődje/ az év elején újabb lendületet vettek, és ennek eredményeként március elején (1986-ban) létrejött a 269
Dömötör János: Vásárhely műemlékei, épületei. Hódmezővásárhely Városi Tanács VB. Művelődésügyi Osztálya. én. p.: 29-30.; Csongrád megye építészeti emlékei. Szerk. Tóth Ferenc. Szeged, 2000. Zsinagóga p.: 146-147. 270 Dr. Silberstein Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók. 1943. p.: 134. 271 Királyhegyi Ottilia: Értékmentés – értékteremtés. = CsmH. 1986. márc. 25. 5.p.
262
megállapodás, megvásároljuk a templomot. Négymillióba került, s ezt az összeget 1987-től 4 év alatt fizetjük ki. Most tehát már tulajdonosok vagyunk, kötelességünk helyreállítani.” A zsidó templomot még 1985-ben az Országos Műemléki Felügyelőség műemlék jellegű épületnek nyilvánította. Csongrád megyei Tanács VB. középület-fenntartásra támogatást szavazott meg, így 20 millió forint beruházással megindulhatott a zsinagóga restaurálása. Az Országos Műemléki Felügyelőség Szegedi Építésvezetősége kezdte meg a helyreállítást. Néhány év múlva az építkezés leállt, a belső tér restaurálása pedig meg sem kezdődött. A zsidó elemi népiskola egykori termei közül kettőnek a felújítása 1999-ben pályázati pénz felhasználásával kezdődött el. Valójában az 1986-ot követő években történő imaterem-kialakítás szerves, korszerű munkálatok folytatásának tekinthetjük a 2000 tavaszára befejezett átépítést. Az összenyitható imaterem felavatására 2000. május 28-án került sor. „Zoltai Gusztáv, a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatója először az Örökkévalónak mondott köszönetet: „Hiszen templomban vagyunk” – mondta. Jelképesnek nevezte az avatást, mivel júniusban emlékeztek meg arról az 552 zsidóról, akik Hódmezővásárhely felvirágoztatásáért dolgoztak, és nem tértek vissza a koncentrációs táborokból. Azt kívánta az egybegyűlteknek, hogy minél többször jöjjenek el közös imára a felszentelt falak közé.”272 Az istentiszteletet Markovics Zsolt főrabbi és Weisz Ferenc főkántor tartották. Az ünnepségen hangversenyt adott a Goldmark kórus Ádám Mária vezetésével. 2004-ben dr. Lázár János polgármester, országgyűlési képviselő kezdeményezésére a közgyűlés úgy döntött, hogy a zsinagóga épületét a holokauszt 60. évfordulójára felújíttatja. A kivitelezési munkákat döntő részben a város finanszírozta,
272
Imatermet avattak Hódmezővásárhelyen. = Új Élet, 2000. aug. 1.
263
de támogatta a felújítást a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal is. A helyreállítás tervezője Sisa Béla volt.273 2004. június 27-én több helyszínen, emlékhelyen zajlottak a programok. Délelőtt a városháza közgyűlési termében tudományos konferencián vehettek részt az érdeklődők. Kora délután „Magyar tragédia, 1944” címmel állandó kiállítás nyílt az egykori zsidó elemi népiskola két tantermében, amelyet az 1980-as évek végétől imateremnek használtak. A magyar vidék első Holokauszt Múzeuma Schmidt Mária történészi koncepciója és F. Kovács Attila Kossuth-díjas építész tervei alapján Lázár János polgármester támogatásával nyílhatott meg. A megvalósításban részt vettek Schmidt Mária munkatársai, a helytörténészek, levéltárosok, könyvtárosok, valamint a hitközség akkori elnöke és alelnöke. 274 Ezen a napon a Tuhutum utcai zsidó temető előkertjében avatták fel Návai Sándor szobrászművész által készített emlékművet, amely a Vészkorszak mártírjainak emlékezetét idézi. Emléktáblát helyeztek el dr. Beretzk Pál (1885-1954) városi főtisztviselő tiszteletére, aki a német megszállás után a végsőkig elodázta a gettó felállítását Hódmezővásárhelyen. A mártír-istentiszteleten az egyházi szertartást Markovics Zsolt szegedi főrabbi és Biczó Tamás szegedi kántor végezte az Ádám Mária által vezetett Goldmark Kórus közreműködésével. Orgonán Kármán György az ORZSE professzora kísért. A zsinagógaavatáson a város, az országgyűlés, a MAZSIHISZ, a budapesti és vidéki 273
Sisa Béla: A hódmezővásárhelyi zsinagóga. Hódmezővásárhely, 2004. Magyar tragédia 1944. Holokauszt Múzeum Hódmezővásárhely. Katalógus. Összeállította: Schmidt Mária. ; Novák Attila: „Kettős megszállás” Hódmezővásárhelyen. = Szombat, 2006. október, pl.: 27-29.; A Holokauszt Múzeum történeti és építészeti megoldását Vö. a 2006. július 7-én megnyílt Emlékpont – Fél Évszázad Vásárhelyen Humán Oktatási Központtal. Muladi Brigitta: Retro feelig agyaghadsereggel. = Új Művészet, 2007. jan. p.: 41-42. 274
264
hitközségek, valamint más történelmi egyházak prominens képviselői is részt vettek, a teljesség igénye nélkül soroljuk föl a köszöntőket mondókat: Schőner Alfréd főrabbi, az ORZSE rektora, Lázár János polgármester, Zoltai Gusztáv a MAZSIHISZ üv. elnöke, Pokorni Zoltán és Suchman Tamás országgyűlési képviselők, Heisler András a MAZSIHISZ elnöke.275 A gyönyörűen felújított zsinagóga remek akusztikával rendelkezik, amelyről nemcsak az istentiszteletek alkalmával győződhetünk meg. Még a zsinagógaavatáshoz kapcsolódott Gáti Oszkár színművész, Hegedüs Endre Liszt-díjas zongoraművész, Somogyi Péter hegedűművész, valamint Hegedűs Katalin zongoraművész fellépése. A Zsidó Nyári Fesztivál keretében a vásárhelyi zsinagóga nagysikerű kántorhangversenynek adott helyet.276 A 2004-es helyreállításokhoz kapcsolódik az egykori, a bejárattól a János tér felé eső tantermekből, majd kántorlakásból kialakított imaterem, vizesblokk, irodahelyiség, raktár stb. létesítése. Mind a zsinagóga, mind a Holokauszt Múzeum sok látogatót vonz. Ismertetésünk megírásakor Vanderstein János hitközségi elnök és Szabó Dániel középiskolai tanár kalauzolásával a zsidó ünnepnapok kivételével minden nap megtekinthetők a létesítmények.
275
F[arkas] Cs[aba]: Holokauszt évforduló Hódmezővásárhelyen. Felavatták a zsinagógát. = Délvilág, 2004. jún. 29.; Heisler András: Hódmezővásárhelyen a 60 évfordulón. = Új Élet, 2004. júl. 15. p.: 4.; Zsinagógaavatás. = Uott.; Holokauszt-emléknap Hódmezővásárhelyen. = Új Élet, 2004. okt. 1. 4. p.; Gádor Gyuri UJS: Átadták a felújított zsinagógát Hódmezővásárhelyen. = Erec, 2004. aug. 3. p. 276 Kántorhangverseny. = Új Élet, 2004. okt. 1. 4. p.
265
Névmutató
„ „Czuczi”-féle óvoda, 11
számok 69.059/1942. H.M. számú rendelet, 40
A,Á Aczél György, 108 Ádám Mária, 276, 278 Adolfo Ottolenghit, 243 Adorján István, 22, 23 Ady Endre, 130, 268 Agostino Barbarigo, 253 Áhron, 8 Almásy Tibor, 54 Ambrus Endre, 27, 38 Angyal Győző, 272 Ániszfeld János, 43 Ániszfeld Sándor, 20, 28 Anna-Vera Sullam, 244, 245 Antonio Vivaldi, 249 Arany János, 26, 130 Ascher Oszkár, 25 Auschwitz-Birkenau, 51, 52
B Balassa György, 61 Balassa József, 27, 43 Balassa László, 47 Baldassare Longhena, 241 Bálint Mária, 79, 210 Balló Margit, 66 Balzac, 249
266
Bányai László, 63, 65 Bárány Béla, 27 Bárány János, 26 Bárány Lajos, 43 Barcsay Jenő, 20 Barna Péter, 138 Bauer Flóra, 63 Bauer Gyula, 63 Bauer Gyuláné Láng Blanka, 63 Baumhorn Lipót, 271, 272 Benkő József, 190 Benyhe Sándor, 205 Beöthy Ödön, 6 Beregi Lajos-alapítvány, 34 Beretzk Pál, 42, 44, 54, 277 Berg József, 267 Bergen-Belsen, 48, 52 Bernátsky Ferenc, 110 Bezerédi István, 6 Biczó Tamás, 278 Bíró Gábor, 27 Blantz Béla, 33, 59, 64, 69 Blantz Béláné, 63, 65 Blum Adolf, 27 Boér Ági, 22, 23 Bogár Imre, 262 Bognár Mariann, 139 Bognár Mihály, 139 Bognár Péter, 140 Bognár Péterné, 139 Bognár Rezső, 21 Boócz Jakab, 139 Böhm Anna, 37 Böhm Móritz, 6 Braun Béla, 49 Braun Endréné, 49 Buchenwald, 52 Busch Miklós, 7, 275 Büchler Dénes, 61 Büchler Gyula, 9, 12, 29, 32, 37, 60 Büchler Sándor, 106, 269
C Campo Ghetto Novo, 245 Chanukka, 36, 38 Chevra Kadisa, 270 Comunita’Ebraica, 245 Czirják Mária, 245 Czukor Ella, 64 Czukor László, 27, 64 Czukor Lászlóné Keleti Ella, 64
Cs Csáki Éva, 116 Cselőtei József, 115 Csizmadia Sándorné, 275 Csűrös Zoltán, 133
D Dachau, 52 Dal Niel, 249 Dániel Éva, 64 Dániel Ferenc, 61 Dániel Jenő, 27, 64, 65 Daniele Maninó, 242 Darabos István, 78 David Guttmann, 15 Davide Calimani, 244, 245 Debreceni Katalin, 135 Dér Márta, 62 Deutsch Béla, 38, 39, 40, 45, 48 Deutsch Edit, 48 Deutsch Ignác, 48 Deutsch Józsa, 48 Deutsch Lívia, 48 Deutsch Tibor, 48 Dickens, 249 Draskovits Dugó (Ernő), 190
E,É Elbogen Ervin, 258
Elbógen Mór, 258 Elliot Shapiro, 133 Emőd-Lányi, 22 Eötvös József, 8 Erdődy Kálmán, 204 Erdős Jeromos, 27 Erdős Péter, 112 Erdősné Katika, 163
F F. Kovács Attila, 277 Fabbro, 272 Fábián Dániel, 65 Federico Fellini, 249 Fein Margit, 61 Fenyves Lajos, 140 Finta János, 159, 160 Fischer Antal Énoch, 59, 264 Fodor Cecília, 134 Forró Ferenc, 53 Fraknói Rózsi, 24, 26 Francesco Foscari, 250 Fried Ilona, 269, 270, 271, 272, 273 Friedländer Anni, 61 Friedmann Hermann, 27 Friedmann Ignác, 70 Friedmann Ruthi, 127 Futó Jenő, 78
G Gádor Mariska, 65 Gádor Pál, 27, 64 Gádor Pálné Reich Mária, 65 Gajda Katalin, 172 Gajda Mária, 198, 214, 220 Gál Ármin, 27 Galyasi Miklós, 23, 24, 26, 65, 66, 67, 106 Gämsendorf, 246 Gärtner Herman, 129 Gärtner Jutka, 128 Gärtner Oszkár, 121, 129, 130, 203 Gärtner Oszkárné, 47
267
Gärtner Péter, 143 Gärtner Róbert, 2, 3, 121, 144, 182, 183 Gärtner Tamás, 142 Gassenfeit Éva, 64 Gáti Oszkár, 278 Gentili Mózes, 242 George Sand, 249 Gerlóczi M. Adolf, 270 gettósítási rendelet, 42 Ghetto Vecchio, 245 Gizaw Ergete Zawde, 133 Goldblatt Elíz, 65 Goldfarb Debora, 129 Goldmann Béla, 25 Goldmann István, 26 Goldmann Mór, 27 Goldmann Móricz, 63 Goldmann Móriczné, 64 Goldmann Sándor, 53 Gonda Lili, 48 Gonda Magda, 37 Gonda Margit, 61 Grezsa Ferenc, 180, 207 Groák Flóra, 63 Groák Klári, 65 Grósz Sándorné, 70 Grószpéter Attila, 196 Gruber László, 36, 52, 56, 259 Grúber Noémi, 116 Grün Andor, 61 Grünhut Ábrahám, 6 Grünn Orbán, 107 Grünwald Éva, 48, 49 Grünwald Sándorné, 49 Gulácsi család, 141
Gy Gyáni Gábor, 116 Gyulai József, 53, 54
H Halász Ilonka, 37
268
Halász Manó, 27 Harmat /Hohenberg/ Frigyes, 134 Havas Hajnal, 35, 56 heftling, 51 Hegedüs Endre, 278 Heisler András, 278 Herczl M. Vincencia, 110 Hézső Ferenc, 114, 216 Hirschler Pál, 25 Hohenberg Ede, 133 Holló Pál dr., 22 Hont Erzsébet, 22, 23 Hont Ferenc, 22, 23
I,Í Irvin Ganini, 135 Izrael-díj, 12 Izraelita Hitközség, 27 Izraelita Nőegylet, 23
J Jacopo Sansovino, 251 Jakab, 5 Jizchak /Yitzhak/ Pardo, 269 Joannes Bessarion, 251 Joel Alon, 261, 262 Jom Kipurkor, 244 Josef Lustig, 15 József Attila, 27, 38, 59, 62, 63, 66, 67, 68, 98, 112, 123, 130, 202, 264 József Etelka, 65, 69 Juhász Ágnes, 2, 128 Juhász Edit, 144
K Kálmán Böske, 37 Kálmán Bözsike, 23 Kardos Albert, 36 Kardos Péter, 263 Kármán György, 278
Károlyi Antal, 5 Kasztner Rezső, 45 Kátai István, 110 Kecskeméti Ármin, 9, 39 Kelemen Károly, 23, 75, 76 Keleti Adolf, 27 Keller, 49 Kemény Simon, 35 Kerekes Imre, 37 Kertész Dezső, 207, 213 Kertész Sándor, 27 Kiss Andor, 37 Kiss Béla, 202 Kiss Gábor, 116 Kiss János, 112 Kiss József, 22, 23, 130 Klauzál Gábor, 6 Klein Ilona, 37 Klein Julianna, 70, 78, 122, 173, 175 Klein Lajos, 61 Klein László, 27, 43, 200 Klein Márton, 15 Klein Miksa., 27 Klein-Weiss Rózsa, 48 Kohán György, 24, 66 Könyves Tóth Erzsébet, 23 Körtvélyessy László, 78 Kruzslicz Péter, 110 Kun Anna, 37 Kun Bálint, 21, 25, 26 Kun-Tatár Jenő, 140
L Landgrafné dr. Mózer Ibolya, 15 Láng István, 82 Láng Stefi (István), 195 Langer Ella, 37 Langfelder Zsuzsi, 61 László György, 61 László József, 31, 56, 106, 107 Laurenszky Anna, 133 Laurenszky Gusztáv, 133 Laurenszky Katalin, 133 Lázár János, 88, 277, 278 Lázár Lajos, 26
Lechner Ödön, 271 Lehota Dezső, 24 Lehotka Gábor, 275 Lepage Adolf, 122 Lepage Antal, 121 Lepage Antal János, 121 Lévai Éva, 37 Lichtner Gáspár, 110 Lindenfeld Mária, 37 Lindenfeld Zsigmond, 43 Lovászi Piroska, 122 Löw Immánuel, 21, 38 Lőw Lipót, 7, 275 Lőwy, 49 Lusztig Imre, 47, 50, 259
M Magyar-Izraeli Baráti Társaság, 14 Magyar-Szovjet Baráti Társaság, 79 Mahler, 49 Mahler Margit, 61 Makai Emil, 59 Makai Ödön, 59, 68, 69, 123, 264, 265 Makainé József Eta, 62 Mandl Izidor, 28 Mannheim Lipót, 28 Mária Valéria kisdedóvó, 11 Markovics Zsolt, 276, 278 Marosán György, 103 Marton Pál, 163 Mary Therese McCarthy, 244 Masa Erzsébet, 79, 81, 170, 172 Masa Süveg József, 214 Matók Sámuel, 6 Mauthausen, 52 Meir Weiss, 264 Miskolczi Ármin,, 28 Moldvai Sándor, 191 Mónus István, 164 Moshe Vorhand, 39 Mózes Gyöngyi, 145 Mózes László, 56 Mózes Sándor, 145
269
Múlt és Jövő, 12, 17, 26, 30, 31, 161, 240, 241, 268, 270 Müller Anna, 65 Müller Anni, 61 Müller Anny, 65 Müller Ferenc, 28 Müller István, 78 Müller László, 26 Müller Marci, 64 Müller Miksa, 7, 275 Müller Mór, 64 Müller Mórné Goldblatt Elíz, 64 Műveröm, 65
N Nagy Ernő, 27 Nagy János, 37 Nagy Jenő, 26 Nagy Júlia, 37 Nagy Margit, 21 Návai Sándor, 277 Nemes Marcell, 67 Német Zsuzsa, 37 Németh Józsefné Elekes Margit, 50 Niccolo di Pietro, 254 Niederläender Blanka, 71 Niederläender Sámuel, 71 Nóti Károly, 22 Novák István, 25, 113, 114 Novák József, 28
Ny Nyári Színkör, 23 Nyilaskeresztes Párt, 55
O,Ó Orbán László, 207 Orbán Sándor, 24
270
P Paizs László, 114 Pakot József, 232 Pákozdy Ferenc, 24, 65, 66, 67, 68, 101 Panni Kememu, 140 Pap Izsák, 37 Pártos Gyula, 271 Pártos István, 22 Patai Edith, 243 Patai József, 16, 17, 26, 37 Páter Szabó Szádok, 52 Pauker Dezső, 61 Pető György, 24 Pietro Lombardo, 253 Plohn József, 26 Pokorni Zoltán, 278 ponte delle Guglie, 245 Popper Lipót, 28 Porjesz Klára, 22, 23, 25, 61, 62 Porjesz Klári, 24 Portisch Lajos, 82, 106
R Rácz Dezső, 245 Ráday Mihály, 275 Rákos Sándorné Klein Ilona, 72 Reich Ede, 27 Reisinger Gyula, 67 Reisz Károly, 29 Reiter Fanni, 258 Remény c. ifjúsági folyóirat, 31 Reőthy M. Rajmunka, 110 Riccardo Calimani, 245 Rio del Ghetto Nuovó, 246 Rónainé dr. Hanga Mária, 113 Rósenblitt Éva, 135 Rosenfeld Lili, 61 Roth Ignác, 28 Róth László, 24, 25 Roth Lívia, 24 Rózsi Kememu, 139 Rubinstein Frida, 61
Rubinstein Herman, 23 Rubinstein Nándor, 37 Rudolfi Rezső, 24
S sabat, 31 Sági Julianna, 139 Salamon István, 117 Salev Zeev, 127 Salgó Gabriella, 61, 72, 74, 274 Salgó Ilona, 77 Salgó László, 78, 81, 84, 88, 90, 91, 94, 101, 162, 171, 235 Salgó Péter, 70, 71, 78, 82, 158, 173, 175, 181 Salgó Samu, 28 Salomo Raffaele Mon, 270 Sándor Jenőné Lőbl Lenke, 65 Sándor Lenke, 65 Sansovino, 251 Scheiber Sándor, 29, 30 Schlesinger József, 37 Schmidt Mária, 277 Schmolka Izidor, 126 Schmolka Tamás, 126, 136, 160 Schmolka Tibor, 126 Schmolka Tiborné, 47 Schnitzer Lajos, 43 Schönkirchen, 246 Schuster Constantin, 110 Schvartz Magda, 61 Schwarcz Jenőné, 48 Schweiger Jenő, 72, 189 Schweiger Mórné, 46, 95 Schwimmer Lajos, 28 Sebestyén Károly, 37 Seltmann Lajos, 8, 20, 21, 28, 29, 32, 264, 275 Siklósi Vilmos, 262 Silberstein Adolf, 16, 38, 43, 62, 159, 265, 275 Simeón Luzzato, 241 Singer Andor, 28 Singer Ella, 61 Singer István, 24, 37, 61
Singer Rudolf, 37 Sinka Endréné, 107 Sipka Sándor, 106 Sisa Béla, 277 Somogyi Péter, 278 Sömberger András, 15 Spitzer, 49 Spitzer Vilma, 60 Springel Salamon, 70 Springer Erzsébet, 121 Springer Erzsébet Czeczilia, 122 Springer Ignác, 122 Springer Ignátz, 70 Springer József, 70 Stein László, 135 Steiner Ferenc, 9, 27, 29, 31 Steiner Izrael, 6 Steiner József, 61 Steiner Károly, 26 Stern Ignác, 6, 7 Strasser Ignác, 48 Strasser Ilona, 48 Strasser Rózsa, 48 Strasshof, 45, 47, 246 Suchman Tamás, 278 Susáni kisdedóvoda, 11 Sütő Károly, 145
Sz Szabó Dániel, 279 Szabó Lőrinc, 106 Szabó Stefánia, 116 Szabolcsi Bence, 37 Szabolcsi Lajos, 37 Szántó József, 26 Száraz Miklós György, 244 Szebenyi Endre, 206 Szécséner Mór, 28 Székely István, 62 Szemző Miklós, 23, 25, 61 Szemző Miksa, 27, 28, 29 Szendrei Ferencné, 50 Szenes Béla, 23 Szentgyörgyi László, 25 Szépkúti István, 105
271
Szépkúti Miklós, 105 Szerb Antal, 247 Szeremlei Sámuel, 5, 35, 62 Szerencsi Zsuzsanna, 116 Szigeti János, 20, 27, 29, 31, 36, 38, 46, 50, 52, 53, 55, 56, 59, 62, 66, 71, 82, 88, 89, 90, 98, 102, 123, 130, 150, 159, 160, 174, 175, 196, 264 Szigeti Jenő, 274 Szigeti Jenőné, 74 Szögi Tiborné, 117 Szűcs Ibolya, 128
T Tabáni kisdedóvoda, 11 Tarjáni kisdedóvoda, 11 tefilló, 30 Teltsch Zsuzsa, 37 Theresienstadt, 51 Tolnai Tibor, 196 Tornyai János, 8 Tornyai Társaság, 26 Tóth Lajos, 25 Tóth Margit, 134 Török Sanyi, 192 Trevis Alberto, 243 Trianon, 60
U,Ú Újvárosi kisdedóvoda, 11
Vas István, 248 Vén Emil, 68 Virágos Mihály, 26 virilisták, 18 Virradat-kör, 28 Vollner Pál, 51 Vörös András, 78
W Wagner, D’Annunzio, 249 Wandt Arabella, 135 Weis Meir, 12 Weisz Adolf, 28 Weisz Ferenc, 276 Weisz László, 23, 43 Weisz Lászlóné Bánky Ida, 21 Weisz Márton és fia, 70 Weisz Mihály, 26, 77 Weisz Miklós, 27 Weisz Pál, 11, 12, 24, 26, 29, 30, 38, 78, 264, 265, 266, 267 Weitz Sala, 53, 258 Wilheim Arnold, 28 Wilheim Dezső, 37 Wodiáner Sámuel, 6 Wodiáner Zsigmond, 7 Wolf István, 48, 49 Wolf Józsefné, 49 Wolf László, 48 Wolf Mór, 48 Wollner Károly, 28 Wollner László, 23, 61
Y
V Vadász György, 51 Vanderstein János, 14, 48, 54, 245, 262, 279 Vanderstein Zsuzsanna, 48 Vanderstein-Fein Teréz, 48 Váradi Jolán, 135 Varga Dezső, 12 Vári Ernő, 114
272
Yad Vashem, 258 Yitzhak Kashti-Elbogen, 4, 15, 53, 127, 258, 259 Yoav Givati, 14
Z Zágon-Lányi, 22
Zoltai Gusztáv, 263, 276, 278 Zöldi Márton, 46
Zs Zsidó Nőegylet, 64 Zsidó Segélyező Egylet, 56 zsidónegyed, 245 Zsoldi Gabriella, 128 Zsolt Béla, 27
273
Szigeti János tudományos munkássága, publikációi - bibliográfia l. Irodalmi pályázat úttörőknek. = CsmH. 1961. nov. 5. 2. Mit bizonyít a földvári zendülés? (Ismerjük meg városunkat) = CsmH. 1962. nov. 25. 3. A hódmezővásárhelyi Malom utca és a történelem. = CsmH. 1962. dec. 24. 4. Az ismétlő – rendszerező órák néhány kérdése az általános iskolai történelemtanításban. = Módszertani Közlemények, 1963. 3. évf. 5. sz. 381-386. p. 5. A Dózsa-féle parasztháború és Vásárhely. = CsmH. 1963. dec. 1. 6. A Hódmezővásárhelyi Állami Bethlen Gábor Gimnázium Évkönyve (1963-64) = CsmH. 1965. ápr. 10. Ismertetés. 7. Egy szenvedélyes élet nagy olvasmányai. Irodalmi Napló. = CsmH. 1966. júl. 10. (Benedek Marcell: Hajnaltól alkonyatig c. könyvéről.) 274
8. Honnan származik Hódmezővásárhely neve? = CsmH. 1966. szept. 11. 9. A szoboralak modellje és rokonai. = CsmH. 1966. nov. 27. 10. Barangolás a vásárhelyi művészet emlékei között. = CsmH. 1967. szept. 3. 11. A helytörténeti események tanításának néhány módszertani és tartalmi kérdése az általános iskolai történelemtanításban, Hódmezővásárhelyen. In.: Csongrád megyei nevelők pedagógiai tapasztalatainak gyűjteménye. 1965/66. tanév. V. Szeged, 1967. 42-70. p. 12. Párizsban is a szülőföldre gondoltak. 90 évvel ezelőtt született Ady Endre. = CsmH. 1967. nov. 19. 6. p. 13. A helytörténet felhasználása az általános iskolában. = Történelemtanítás, 1967. 12. évf. 5. sz. 1-4. p. 14. Hangjáték az ókori Görögországról az 5. osztályban. = Történelemtanítás, 1968. 13. évf. 2. sz. 20-23. p. 15. Körösmenti Honismereti Közlemények. = Békési Élet, 1968. 2. sz. 266. p. (Könyvismertetés.) 275
16. Versenyek Vásárhelyen. Sakk. = CsmH. 1969. nov. 26. 6. p. 17. Bevezető gondolatok Csikós Miklós gyűjteményes kiállításához. In.: Csikós Miklós festőművész kiállítása (Katalógus). Hódmezővásárhely, 1969. 3-5. p. 18. Vajda László munkássága. Bibliográfia. Szeged, 1969. A Somogyi-könyvtár kiadványai 10. 19. Szaktárgyi verseny kémiából, Vásárhelyen. = CsmH. 1970. febr. 25. 5. p. 20. Hódmezővásárhely. Munkaversennye és közhasznú munkával. = Ifjúsági Figyelő, 1970. ápr. 5. p. 21. Sakk. Vásárhelyi események. = CsmH. 1970. máj. 6. 6. p. 22. Honnan származik Hódmezővásárhely neve? (A városnév etimológiája). In.: Vásárhelyi Tanulmányok, 1970. 92-101. p. 23. Vásárhelyi híradás. Sakk. = CsmH. 1970. nov. 13. 5. p. 276
24. Könnyedség, friss reagálás. A HÓDIKÖT Fotókör első kiállítása Vásárhelyen. = CsmH. 1970. dec. 15. 5. p. 25. A vásárhelyi népköltő nagysága és tragikuma. Nótás Szabó Pálról. = CsmH. 1971. nov. 14. 7. p. 26. József Attila és Hódmezővásárhely. Bibliográfia. = Csongrád megyei Könyvtáros, 1972. márc. 31-41. p. 27. Szántó Kovács Jánosra emlékeztek. = CsmH. 1972. ápr. 22. 29. évf. 94. sz. 5. p. 28. Szántó Kovács János kihallgatása. = CsmH. 1972. ápr. 23. 29. évf. 95. sz. 7. p. 29. Vörös kokárda 1919 május elsején. Ismeretlen fénykép került elő 1919-ből 80 évvel ezelőtt ünnepelték először Hódmezővásárhelyen május elsejét. = CsmH. 1971. ápr. 30. 29. évf. 101. sz. 4. p. 30. 50 éves a Szovjetunió A hős város utcáin… = CsmH. 1972. dec. 20. 5. p.; dec. 21.; A Dnyeper-parti metropolisz. Dec. 22.
277
31. József Attila ürügyén Csorba Péterről. = CsmH. 1973. márc. 11. 7. p. 32. A népért áldozta életét. Emlékezés Ságvári Endre születésének 60. évfordulóján. = CsmH. 1973. nov. 4. 5. p. 33. Szemelvények Vásárhely történetéből. I. A város útja 1848-ig. = CsmH. 1973. nov. 21. 5. p. 34. Szemelvények Vásárhely történetéből IV. A felszabadulástól napjainkig. = CsmH. 1973. nov. 24. 5. p. 35. Megyei döntő az úttörőolimpián. Sakk. = CsmH. 1973. dec. 13. 8. p. (Tudósítás.) 36. Versmondók tavaszi seregszemléje. = CsmH. 1974. ápr. 17. 5. p. 37. Egy forradalmár életútja. Emlékezés Csorba Máriára (18741944) = Csongrád megyei Művelődésügyi Szemle, 11. sz. (1971/72). Szeged, 1973. 159-167. p.
278
38. SZIGETI János – Társszerzőkkel: Hódmezővásárhely jelesei. Életrajzi kislexikon. Hódmezővásárhely, 1974. 61 p. [25 szócikk szerzője.] 39. Adalékok Csorba Mária életéhez. = CsmH. 1974. okt. 16. 5. p. 40. Mártély rezzenéstelen nagy csöndje. = CsmH. 1974. nov. 20. 5. p. 41. A szerző kiadásában. Könyv József Attiláról. = CsmH. 1974. dec. 1. 8. p. (Könyvismertetés.) 42. Hódmezővásárhely társadalmi viszonyai és művelődési helyzete 1873-tól a századfordulóig. In.: Vásárhelyi Tanulmányok 5. köt. (VI. Várostörténeti Konferencia.) Hódmezővásárhely, 1974. 49-55. p. 43. Iskolai könyvtár a vásárhelyi József Attila Általános Iskolában. = Csongrád megyei Könyvtáros, 1975. ápr. 7. évf. 2. sz. 112114. p. 44. Színvonalas területi döntő – A HÓDIKÖT a második helyen. Országos döntőben az Összhang brigád. = CsmH. 1975. febr. 11. 5. p. 279
45. Gink Károly – Dömötör János: Hódmezővásárhely. = Somogyi-könyvtári műhely, 1975. febr. 14. évf. 1. sz. 77-79. p. (Ismertetés.) 46. Sokoldalú érdeklődés, alapos tudás. A MÁV-dolgozók szellemi vetélkedőjén. = CsmH. 1975. márc. 29. 5. p. 47. A helytörténeti kutatás a felszabadulástól napjainkig és a korszerű városismeret Hódmezővásárhelyen (1945-1973) In.: Vásárhelyi Tanulmányok IV. 1944-1974. 7-24. p. 48. Felszabadulási emléktúra. = CsmH. 1975. ápr. 27. 5. p. 49. Gyári fiatalok az iskoláért. = CsmH. 1975. jún. 17. 5. p. 50. Egy kezdeményezés margójára. Vetélkedő a termelőszövetkezetben. = CsmH. 1975. dec. 9. 5. p. 51. Kis helytörténet. Társadalmi és művelődési viszonyok (18731910).[1-5 rész] = CsmH. 1976. jan. 3.-jan. 8. 5. p.
280
52. Honismereti nap. Kulturális krónika. = CsmH. 1976. máj. 19. 5. p. 53. A hódmezővásárhelyi helytörténeti klub munkája. = Csongrád megyei Honismereti Híradó, 1976. 136-139. p. 54. Egy vásárhelyi lírai antológia tervezete. = CsmH. 1977. jan. 1. 8. p. 55. Vásárhelyi fiatalok a sakktábla 64 mezőjéért. = CsmH. 1977. febr. 11. 8. p. 56. Emlékezés Székely Istvánra. = CsmH. 1978. márc. 11. 6. p. 57. Vásárhelyi sakkélet múltja és jelene. = CsmH. 1978. ápr. 28. 8. p. 58. Verseny az Úttörőházban. = CsmH. 1979. dec. 29. 5. p. 59. Városi olimpiai sakkdöntő. Úttörők és kisdobosok küzdelme Vásárhelyen. = CsmH. 1980. febr. 2. 5. p. 60. Mozaikkockák József Attila vásárhelyi kapcsolatához. 1-3. rész. = CsmH. 1980. ápr. 22-24, 5. p. 281
61. Gazdag sakkversenyprogram. = CsmH. 1982. febr. 2. 5. p. 62. Az úttörő-olimpia vásárhelyi döntője. Sakk. = CsmH. 1983. márc. 4. 63. Úttörő-olimpia. Jubileumi sakkverseny. = CsmH. 1984. márc. 3. 5. p. 64. Hódmezővásárhely története. I. A legrégibb időktől a polgári forradalomig. Hódmezővásárhely, 1984. 787. p. Kötetszerkesztő. 65. Néhány mozaikkocka a hódmezővásárhelyi sakktörténetből. In.: Felszabadulási sakk emlékverseny ’84. (Bulletin). Hódmezővásárhely, 1984. 7-12. p. 66. Felszabadulási sakk emlékverseny. = CsmH. 1984. 6.5.p. 67. A magyar sakkozás élvonalában. Beszélgetés Grószpéter Attila nemzetközi mesterrel. In.: Felszabadulási sakk emlékverseny ’85. (Bulletin). Hódmezővásárhely, 1985. 7-9. p.
282
68. A hódmezővásárhelyi sakkozás történetének második nemzetközi mestere. (Interjú Tolnai Tibor sakkmesterrel.) In.: Felszabadulási Sakk emlékverseny ’86. (Bulletin). Hódmezővásárhely, 1986. 7-12. p. 69. Vásárhelyi fiatalok – sakktábla mellett. = CsmH. 1985. márc. 22. 5. p. 70. Számítógépes irányítással… = CsmH. 1986. ápr. 9. 5. p. 71. Nemzetközi nagymesteri címet kapott. Grószpéter Attila sikere. = CsmH. 1986. dec. 6. 5. p. 72. Egy tudós tanár arcéle. = CsmH. 1987. jan. 6. 5. p. (Interjú dr. Varsányi Péter Istvánnal.) 73. Téli sakkverseny. = CsmH. 1987. jan. 26. 5. p. 74. Az 1986-os év hódmezővásárhelyi sakk-krónikája. In.: Felszabadulási sakk emlékverseny ’87. (Bulletin). Hódmezővásárhely, 1987. 6-12. p. 75. Csata 64 mezőn. = CsmH. 1987. ápr. 7. 5. p. 283
76. Pepita csataterek. = Pajtás, 1987. máj. 14. 22. p. 77. A regionális helytörténetírás az oktató-nevelő munkában. = Történelemtanítás, 1987. 1. sz. 31-32. p. 78. Pálma sakkozóinknak. = VCsmH. 1987. máj. 26. 5. p. 79. A XXIII. Úttörő-olimpián. Makay Ágnes ezüstérmes. = CsmH. 1987. júl. 30. 6. p. 80. Lendületben… = CsmH. 1987. aug. 24. 5. p. /Vásárhelyi sakkeredmények./ 81. Adalékok a tudós történetíró életéhez és munkásságához. = CsmH. 1987. szept. 5. 6. p. /Szeremlei Sámuelről./ 82. Iskolatörténeti kiállítás. = CsmH. 1987. szept. 29. 5. p. 83. Merkur: Rubletzky Géza alkotása. = CsmH. 1987. nov. 5. 5. p.
284
84. Egy villanás megyénk sakkéletéből. = CsmH. 1987. nov. 12. 6. p. (A fotót is a szerző készítette.) 85. Népes mezőny a sakkversenyen. = CsmH. 1988. febr. 18. ??? 86. Az 1987-es év hódmezővásárhelyi sakk-krónikája. In.: Felszabadulási sakk emlékverseny ’88. (Bulletin). Hódmezővásárhely, 1988. 4-12. p. 87. Játszma – összeállítás. In.: XI. Tenkes Kupa nemzetközi sakkverseny. (Bulletin). Harkány, 1987. november 1627.16 p. Siklósi Nyomda, 9-16. p. 88. Szeremlei Sámuel fiatalkori „verseményei” = Juss, 1988. márc. 63-67. p. 89. Sakkfesztivál Vásárhelyen. = CsmH. 1988. ápr. 6. 90. Sakk. In.: 50 éves a Hódmezővásárhelyi Divat-Kötöttárugyár Sportegyesület. Összeáll.: Ocsovszky László. Hmv. 1988. 3032. p.
285
91. Sakk – krónika. = Hódiköt (Vállalati újság), 1988. ápr. 22. 4. p. 92. Madácsy László kiadatlan verse József Attiláról. = Juss, 1988. dec. 70-71. p. 93. Kitől kapott koronát István? Hozzászólás Tóth T. József cikksorozatához. = CsmH. 1989. jan. 4. 4. p. 94. A vásárhelyi sakkozás az olimpia évében. (1988). In.: Felszabadulási sakk emlékverseny ’89. (Műsorfüzet) 4-9, + [Mellékletek, fotók]. 95. A hódmezővásárhelyi Divat Kötöttárugyár száz éve 18891989. Szerk. Kruszlicz István – Szigeti János. Hódmezővásárhely, 1989. 232 p. A kötet tartalmából: Helyi reklámtevékenység 40-41. p. A sakkszakosztály múltja 128-130. p. A képanyagot gyűjtötte, összeállította és szerkesztette Kruzslicz István, Szigeti János. 96. (Az utcanév és a rendszerváltás.) (Hozzászólás Herczeg Mihály cikkéhez, valamint a Munkáspárt vásárhelyi kulturális bizottsága közleményéhez.) = Vásárhelyi Tükör, 1991. febr. 2.
286
97. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Polgármesterének jelentése. 1990. szeptember 30.- december 31. Szerkesztette Dr. Kruzslicz István, Kovács István, Szigeti János. 51 p. 98. Buzgó indulattal a helyi kultúráról. = Vásárhely és Vidéke, 1991. márc. 6. 2. p. 99. Sakkversenyző polgármester. = Vásárhelyi Promenád, 1991. márc. 9. 2. p. 100. Kovács Ildikó sikere. = Délvilág, 1991. márc. 14. 5. p. (Sakkversenyekről.) 101. Sakkhírek városunkból. = Vásárhely és Vidéke, 1991. márc. 17. 4. p. 102. Használhatóak-e az útikönyvek Hódmezővásárhelyről? = Vásárhely és Vidéke, 1991. márc. 23. 3. p. 103. Ábrahám Zoltán nyerte a sakkbajnokságot. = Vásárhely és Vidéke, 1991. márc. 26. 4. p. 104. Tavaszi sakkfesztivál. = Vásárhely és Vidéke, 1991. ápr. 9.
287
105. 42 elszánt sakkozó a Vásárhely Kupa ’91-en. = Vásárhelyi Promenád, 1991. április 16. 106. Tatár Kiss Szabolcs nyerte a Vásárhely Kupa sakkversenyt. = Vásárhely és Vidéke, 1991. ápr. 16. 107. A vásárhelyi sakkfesztiválon. Tatár Kiss Szabolcs-parádé. = Délvilág, 1991. ápr. 18. 108. A Sakk SE bajnoki eményei. = Vásárhely és Vidéke, 1991. ápr. 24. 109. Nagymesteri szinten játszani. = Vásárhelyi Promenád, 1991. ápr. 25. 110. Szántó Kovács János „talyicskája”. = Vásárhely és Vidéke, 1991. ápr. 26. 111. Ravenna koraközépkori mozaikjai. [1-3. rész] = Vásárhelyi Promenád, 1991. ápr. 30., máj. 1., máj. 2. 112. „Csúcstalálkozó” Tömörkényen. = Vásárhely és Vidéke, 1991. máj. 3. 113. Sakk. Dr. Tápai foglyul ejtette a királynőt. = Vásárhely és Vidéke, 1991. máj. 14. 288
114. Rapcsák – Thirring „minicsúcs” Tömörkényen. = Délvilág, 1991. máj. 16. 115. Sakk. A fehér-fekete csatatéren. = Vásárhely és Vidéke, 1991. máj. 27. 116. A könyvtárügy és a helyismeret polihisztora. Kőszegfalvi Ferencről, könyve megjelenése alkalmából. = Vásárhely és Vidéke, 1991. máj. 26. 117. Sakkszimultán a strandfürdőben. = Vásárhely és Vidéke, 1991. jún. 12. 118. Hódmezővásárhely. (Üzletemberek kalauza.) Szerk. Dr. Kruzslicz István, Kovács István, Szigeti János. Kiadja: Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatal Vállalkozás-szervezési Irodája, 1991. (Fotók.) 119. VANDERSTEIN János – SZEKERES József – SZIGETI János Feljegyzés dr. Rapcsák András polgármester részére. = Vásárhely és Vidéke, 1991. szept. 5. 2. p. (Petíció a vásárhelyi zsidó templom műkincseinek, szakrális berendezésének tárgyában.) 120. VANDERSTEIN János – SZEKERES József – SZIGETI János A Zsinagóga szakrális jellegének megóvásáról. = Vásárhely és Vidéke, 1991. szept. 13. 2. p. 289
121. VANDERSTEIN János – SZEKERES József – SZIGETI János Beleszólhat-e a polgár a műemlékek sorsába? = Délvilág, 1991. okt. 7. 5. p. 122. Helyismeret és filológia. A „Jeles vásárhelyiek” című összeállításról. = Vásárhely és Vidéke, 1991. okt. 8. 3. p. 123. Legitimisták-e a vásárhelyi honatyák? = Vásárhely és Vidéke, 1991. okt. 24. 2. p. (A fotókat a szerző készítette.) 124. Sakkverseny a Kertvárosi olvasókörben. = Vásárhely és Vidéke, 1991. okt. 25. 125. Felcsendül-e még a Kol nidré a vásárhelyi zsinagógában? = Délvilág, 1991. nov. 4. 6. p. 126. Sakk. Nagyarányú csapatgyőzelem. = Vásárhely és Vidéke, 1991. nov. 12. 127. Sakk. Parádés csapatgyőzelem. = Vásárhely és Vidéke, 1991. nov. 26. 128. A bíborteremből a kolostorba. Egy Árpád-házi királyleány portréja. = Nemzeti Újság, 1991. dec. 8-9., 11. p. 290
129. Mi újság a helyi sakkberkekben? [1-2. rész] = Vásárhely és Vidéke, 1991. dec. 31. és 1992. jan. 2. 130. Sakk. Újabb Vásárhelyi csapatgyőzelem. = Vásárhely és Vidéke, 1992. jan. 15. 131. KRUZSLICZ István Gábor – KOVÁCS István – SZIGETI János Hódmezővásárhely. Útikönyv. Hódmezővásárhely, 1991. 111 p. Hmv. Megyei Jogú Város Kiad. /Szigeti János is írta és szerk., fotók./ 132. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város polgármesterének jelentése az 1991. évről. Polgármesteri Koncepció. Összeállította és szerkesztette: dr. Kruzslicz István Gábor, Kovács István, Szigeti János. Hódmezővásárhely, 1992. 188 p. 133. Kovács Sándor a városi sakkbajnok. = Vásárhely és Vidéke, 1992. febr. 27. 134. Sakk. Parádés csapatgyőzelem. = Vásárhely és Vidéke, 1992. márc. 4. 135. A keresztény kultúra koraközépkori kincsei. = Nemzeti Újság, 1992. márc. 10-11. p. 136. Sakk. Önmagukat múlták felül. = Vásárhely és Vidéke, 1992. márc. 17. 291
137. Sakk. A vásárhelyi sakkozók magasabb osztályba léphetnek. = Vásárhely és vidéke, 1992. márc. 26. 138. Sakkmajális. Krajcsovics visszahódította bajnoki címét. = Vásárhely és Vidéke, 1992. máj. 5. 139. Krajcsovics dicső visszatérése. = Reggeli Délvilág, 1992. máj. 7. 140. Sakk. Nagymester-verseny városunkban. = Vásárhely és Vidéke, 1992. máj. 27. 141. Dr. Rapcsák András hosszú sétája. = Vásárhely és Vidéke, 1992. jún. 8. 142. A finis következik. = Vásárhely és Vidéke, 1992. jún. 22. /A manilai sakkolimpiáról./ 143. Ne fessük még feketébbre az ördögöt! = Vásárhely és Vidéke, 1992. jún. 25. 144. Sakk és matematika. = Vásárhely és Vidéke, 1992. júl. 7. 145. Jan Timman–Euwe nyomdokain. = Vásárhely és Vidéke, 1992. júl. 30.
292
146. Ádók János sikere. Sakk. = Vásárhely és Vidéke, 1992. aug. 10. 147. Sakktorna a tengerparton, barakktáborban egyaránt. = Vásárhely és Vidéke, 1992. szept. 10. 148. Sakkozóink Hellász földjén. = Reggeli Délvilág, 1992. szept. 17. 149. Sakkcsata, magasabb szinten. = Vásárhely és Vidéke, 1992. okt. 21. 150. Vásárhelyi sakkcsaták. = Reggeli Délvilág, 1992. okt. 24. 151. Sakkkedvelő vásárhelyiek. = Vásárhely és Vidéke, 1992. okt. 27. 152. Nagyboldogasszony napján Rómában. [1-2. rész.] = Nemzeti Újság, 1992. okt. 10-11, 13., 1992. nov. 10-11. 13. 153. Sakk. Győzelem a „hírös városban”. = Vásárhely és Vidéke, 1992. nov. 5. 154. Két szomszédvár sakkviadala. = Vásárhely és Vidéke, 1992. nov. 13.
293
155. Banánhéj a sakktáblán. = Vásárhely és Vidéke, 1992. nov. 18. 156. Kocsma és sakkverseny. = Vásárhely és Vidéke, 1992. dec. 9. 157. Sakk. Paksi mérnök jászsági győzelme. = Vásárhely és Vidéke, 1993. febr. 11. 158. Sakk OB II. Paksi mérnök ráduplázott. = Vásárhely és Vidéke, 1993. febr. 25. 159. Sakk – csapatbajnokság. Olajág koszorú nélkül. = Vásárhely és Vidéke, 1993. márc. 3. 160. Sakk OB II. Kilátástalan pontvadászat. = Vásárhely és Vidéke, 1993. márc. 10. 161. Sakksztárparádé Hódmezővásárhely. = Vásárhely és Vidéke, 1993. ápr. 2. /Fotóval./ 162. Sakk OB II. Ellencsel a Kiskunságban. = Vásárhely és Vidéke, 1993. ápr. 7. 163. Grezsa Ferenc: Irodalom Vásárhelyen, Vásárhely az irodalomban. (Vásárhelyi téka 1.) Szerkesztette és a bibliográfiát összeállította: Kruzslicz István Gábor, Kovács István, Szigeti János. Hódmezővásárhely, 1993. 77. p. 294
164. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város polgármesterének jelentése az 1992. évről. Krónika. Összeállította, szerkesztette és részben írta dr. Kruzslicz István Gábor, Kovács István, Szigeti János. Hódmezővásárhely, 1993. 239 p. 165. Mázkír a vásárhelyi deportáltakért. = Vásárhely és Vidéke, 1993. júl. 7. 166. Róma, szent falak. = Vásárhely és Vidéke, 1993. júl. 24. 167. Az imatermet felújítják. = Vásárhely és Vidéke, 1993. aug. 11. 168. A zsidók letelepedése Hódmezővásárhelyen. = Vásárhely és Vidéke, 1993. aug. 17. 5. p. 169. Sakk OB II. Szomszédvárak csetepatéja. = Vásárhely és Vidéke, 1993. okt. 6. 170. Népes mezőny a sakk-emlékversenyen. = Vásárhely és Vidéke, 1993. okt. 11. 171. Sakk OB II. Visszafogott teljesítmény. = Vásárhely és Vidéke, 1993. okt. 19. 172. Ifjú reménységek sakkfesztiválja. = Vásárhely és Vidéke, 1993. okt. 25. 295
173. Hódmezővásárhely története II/1-2. A polgári forradalomtól az őszirózsás forradalomig. 1848-1918. Főszerk.: Szabó Ferenc. Szerk.: Kovács István, Kruzslicz István Gábor, Szigeti János. Hódmezővásárhely, 1993. 1007 p. A kötet tartalmából: Szigeti János: Az izraelita felekezet. 701-703. p. 174. Intermezzó a sakkcsapat-bajnokságon. = Vásárhely és Vidéke, 1993. nov. 10. 175. A HÓD-tavi sakkcsata. = Vásárhely és Vidéke, 1993. nov. 25. 176. Sztárjátszmák a parkban. = Vásárhely és Vidéke, 1993. dec. 17. 177. A hódmezővásárhelyi zsidóság 1740-1993. /Vásárhelyi téka 3./ Hódmezővásárhely, 1993. A kötet tartalmából: Szigeti János: A zsidók letelepedése Hódmezővásárhelyen, p.: 9-16. A vásárhelyi zsidóság a polgárosodásban és a szabadságharcban. P.: 17-20. Mázkír a vásárhelyi deportáltakért. P.: 35-36. Felújították az imatermet. P.: 37-39. A hódmezővásárhelyi zsidóság kiválóságai. P.: 43-44.
296
178. KOVÁCS István – KRUZSLICZ István Gábor – SZIGETI János: Százéves a hódmezővásárhelyi városháza. Hódmezővásárhely, 1994. 62 p. /Vásárhelyi téka 4./ 179. Óvodás korú sakkbajnokpalánta. = Délvilág, 1994. márc. 11. 180. Vásárhelyi sakksikerek. = Vásárhely és Vidéke, 1994. márc. 31. 181. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város polgármesterének jelentése az 1993. évről. Összeállította, szerkesztette és részben írta dr. Kruzslicz István Gábor, Kovács István, Szigeti János. Hódmezővásárhely, 1994. 274 p. 182. Sakk OB II. Elszívták a békepipát. = Vásárhely és Vidéke 1994. ápr. 13. 183. Sakk OB II. Békepipaszívás a kecskemétiekkel. = CsmH. Délvilág, 1994. ápr. 13. 184. Az OB II-ben maradtak a vásárhelyi sakkozók. Csapatmentő polgármester. = CsmH. Délvilág, 1994. máj. 21.
297
185. FRANCISZTINÉ MOLNÁR Erzsébet A hódmezővásárhelyi óvónőképző negyven éve. 1892-1932. Hódmezővásárhely, 1994. 94 p. /Vásárhelyi téka 6./ Szerkesztette Kovács István, Kruzslicz István Gábor, Szigeti János. 186. Szeremlei Sámuel emlékezete. Szerk. Kovács István, Kruzslicz István Gábor, Szigeti János. /Vásárhelyi téka 6./ Hódmezővásárhely, 1994. 182 p. A kötet tartalmából: Szigeti János: Adatok a tudós történetíró portréjához p.: 127131. 187. A sakk-csaptbajnokság nyitánya. = Vásárhely és Vidéke, 1994. szept. 28. 188. „Salom” – minden nép számára. = CsmH. Délvilág, 1994. okt. 5. 189. A sakkcsapatbajnokság nyitánya. A Szentes nyerte a rangadót. = CsmH. Délvilág, 1994. okt. 5. 190. Korcsoportos sakkpartik. = CsmH. 1994. okt. 26. Uaz: = Vásárhely és Vidéke, 1994. okt. 26. 191. Korcsoportos pepita partik. = Reggeli Délvilág, 1994. okt. 27.
298
192. Hódmezei sakkhúzások. = Vásárhely és Vidéke, 1994. nov. 2. = Reggeli Délvilág, 1994. nov. 3. = Csm. Délvilág, 1994. nov. 4. 193. Sakknagymester-palánták. = Vásárhely és Vidéke, 1994. nov. 9. [n.n. uez.] = CsmH Délvilág, 1994. nov. 9. 194. Fényes sakkcsapat-győzelem. = Vásárhely és Vidéke, 1994. nov. 16. = Reggeli Délvilág, 1994. nov. 18. = n.n. CsmH. Délvilág, 1994. nov. 23. 195. Balassa László parádés manőverei. = Vásárhely és Vidéke, 1994. nov. 23. 196. Sakk NB II. Felfelé a tabellán. = Vásárhely és Vidéke, 1994. nov. 30. = CsmH Délvilág, 1994. dec. 1. 197. Hódmezővásárhely Guide-Book. Written and constructed by: dr. Kruzslicz István Gábor – Kovács István – Szigeti János. Photographs by: dr. Kruzslicz István Gábor, Szigeti János, Lelkes István. Hódmezővásárhely, 1994. 127 p. 198. Hódmezővásárhelyi sakkolimpikonok. = Vásárhely és Vidéke, 1994. dec. 23. 299
199. Hódmezővásárhely megyei jogú város polgármesterének jelentése az 1994. évről. Összeállította, szerkesztette és részben írta dr. Kruzslicz István Gábor, Kovács István, Szigeti János. Hódmezővásárhely, 1995. 376 p. 200. Múltbapillantó és jelenkép. Zsidók Vásárhelyen. = Reggeli Délvilág, 1995. ápr. 29. 201. Vásárhelyi Ludas Matyi. Tehetséges gyerekek mókáztak. = Reggeli Délvilág, 1995. máj. 10. 202. Móricz-színmű, 160 gyermekszereplővel. = A 7 Napról, 1995. máj. 25. 203. Egy sakktörténeti könyv margójára. Vásárhelyi sakkéletről. = Reggeli Délvilág, 1995. júl. 24. 4. p. A Hódmezővásárhelyi Sakk Kör és a Magyar Sakkszövetség Déli Kerületének megalakulása, kezdeti tevékenysége 19251930. című könyv ismertetése, a szerző saját élményeivel kiegészítve. 204. NB II. Tóth László-csoport. Októberben rajtol a sakkcsapatbajnokság. = CsmH Délvilág, 1995. aug. 19. 205. Vásárhelyi származásúak a magyar-sakkválogatottban. = CsmH. 1989. okt. 10.
300
206. Hódmezővásárhely. Útikönyv. Írta és szerkesztette dr. Kruzslicz István, Kovács István, Szigeti János. 2. jav. kiadás. Hódmezővásárhely, 1995. 111 p. + térkép. /Részben a fotók is./ 207. Oskolák kamatai. = Reggeli Délvilág, 1995. okt. 2. 208. Nemzetközi ifjúsági sakkfesztivál. = Reggeli Délvilág, 1995. okt. 20. 209. A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1996. Hódmezővásárhely, 1996. A kötet tartalmából: Szigeti János: Múltidéző és jelenkép. A hódmezővásárhelyi zsidóság a történelem sodrában. p.: 60-67. 210. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város polgármesterének jelentése az 1995. évről. Polgármesteri koncepció 1994-1998. Hódmezővásárhely, 1996. Összeállította, szerkesztette és részben írta dr. Kruzslicz István Gábor, Kovács István, Szigeti János. 397 p. + 8 tábla. 211. Adalékok Hódmezővásárhely hét évtizedes sakktörténetéhez. Máyer Nyomda és Könyvkiadó, Budapest, 1996. 128 p. + 33 fotó.
301
212. Találkozások. Óraleírások, oktatócsomagok és projektek gyűjteménye különböző népek kultúráiról. Pax Christi, Szeged, 1997. Interkulturális nevelés IV. Szerk. Dr. Kühn Jánosné. A kötet tartalmából: Szigeti János: A zsidó vallás és kultúrkincs megőrzése az általános iskola oktatási-nevelési programjában. P.: 113-156. 213. A Szent István-szobor Hódmezővásárhelyen. /Vásárhelyi téka 10./ Hódmezővásárhely, 1997. Szerk.: Kovács István, Kruzslicz István Gábor, Szigeti János. 126 p. A kötet tartalmából: Szigeti János: „Róma mindannyiunk hazája”. Szent István és a pápaság kapcsolata. p.: 30-35. 214. Hol lakott József Attila Hódmezővásárhelyen? A hely szelleme. Hmvhely, 1997. (Az Ady E. u. 5. számú ház falára emléktábla került. A Meghívó melléklete./ 4 p. 215. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város polgármesterének jelentése az 1996. évről. Hódmezővásárhely, 1997. I-II. k. Összeállította, szerkesztette és részben írta dr. Kruzslicz István Gábor, Kovács István, Szigeti János. 298 + 225 (Adattár). 216. PATARICZÁNÉ KELECSÉNYI Magdolna – SZIGETI János Lakóhelyünk Hódmezővásárhely. Hódmezővásárhely, 1998. 276 p. + ábrák, fotók. 217. III. Máyer Jenő sakk emlékverseny. Összeállította Szigeti János. Hódmezővásárhely, 1998. október 10. Máyer Nyomda és Kiadó. 30 p. 302
A kötet tartalmából: Sakk-Capriccio. „Ha nem vagyunk fáradtak, húzzunk még egy párat” p.: 15-17.; „Klüzsé sakkminiatűrje” p.: 18-21. 218. Zsidó mártírjaira emlékezett Mindszent és Hódmezővásárhely. Emlékműavatás és mártír-istentisztelet. In.: A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1997. Hódmezővásárhely, 1998. p.: 101-106. 219. IV. Máyer Jenő sakk emlékverseny. Összeállította Szigeti János. Hódmezővásárhely, 1999. November 6. Máyer Nyomda és Könyvkiadó, 48 p. + színes borítók. A kötet tartalmából: Szigeti János: Radnai József emlékezete (1942-1996) p.: 2022. Szigeti János: Philidor védelem. P.: 24-26. 220. Kishatármenti sakktalálkozó Kanizsán. = Sakkélet, 1998. 11-12., 366-367. p. 221. Hódmezővásárhely sakkélete 1956-1961 között. = A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve, 1998. Hódmezővásárhely, 1999. 93-100 p. 222. V. Jubileumi Máyer Jenő sakk emlékverseny. Összeállította Szigeti János. Hódmezővásárhely, 2000. május 6-7. 60 p. A kötet tartalmából: Szigeti János: Hódmezővásárhely sakkeseményei 1961-1971 között. p.: 7-19. Szigeti János: Két évtized magyar férfi bajnokságai. p.: 26-27.
303
223. Hódmezővásárhely jeles tudósai. Vásárhelyi téka sorozat 13. Szerk.: Kovács István, Kruzslicz István Gábor, Szigeti János. Máyer Nyomda és Könyvkiadó, Hódmezővásárhely-Budapest, 2000. 274 p. Szigeti János több életrajz, szócikk írója, valamint fotó készítője. 224. Vanderstein Noémi – Szigeti János A hódmezővásárhelyi hitközség múltja és jelene. = Új Élet, 2001. jan. 1. 5. p. 225. Mózes-kút Rómában. In.: A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1999. Hódmezővásárhely-Budapest, 2000. 89-94. p. 226. A cumai sybilla. Vergilius és Michelangelo látásmódja. In.: A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1999. Hódmezővásárhely-Budapest, 2000. p.: 95-98. 227. VI. Mayer Jenő sakk emlékverseny. Összeállította Szigeti János. Hódmezővásárhely, 2001. április 29. 64 p. A kötet tartalmából: Szigeti János: A hódmezővásárhelyi sakkozás 1972-1982 között. p.: 7-28. Szigeti János: A jubileumi Máyer Jenő sakk emlékverseny. p.: 29-32. Szigeti János: Negyedik alkalommal rendezték meg a Radnai József sakk emlékversenyt. p.: 33-35. Szigeti János: Első, „országos” játszmám. p.: 53-54. Szigeti János: „Az élet egyszer csak őrája gondolt…” Emlékezés dr. Bezdán Tiborra. p.: 55-56.
304
228. Hódmezővásárhely: A hatodik „Máyer Jenő” emlékverseny. Grószpéter a legjobb a bálteremben. = Sakkfutár Chess Magazine, 2001. április 30. 29. p. 229. Szigeti János – Vanderstein Noémi A hódmezővásárhelyi hitközség hírei. = Új Élet, 2001. május 15. 6. p. 230. Hódmezővásárhelyen hűek a hagyományokhoz. Évről évre megrendezik a Radnai és a Máyer-emlékversenyeket. = Sakkélet, 2001. máj. 25. 51. évf. 3-4. sz. 93-95. p. 231. Emlékezés dr. Bezdán Tiborra. = Sakkélet, 2001. május 25. 51. évf. 3-4. sz. 125. p. 232. A hatodik Máyer-emlékverseny. = Sakkélet, 2001. 5-6. sz. 160. p. 233. Hódmezővásárhelyi sakkesemények. = Sakkfutár Chess Magazine, 2001. 9. sz. 33. p. 234. Miniszteri látogatás a sakkszékházban. = Vásárhelyi Kurír, 2001. dec. 22. 235. Miniszteri látogatás a Hmv. sakkszékházban. = Sakkfutár Chess Magazine, 2001. dec. 31. 29. p. 305
236. A hódmezővásárhelyi Zsidó Hitközség múltja és jelene. In.: A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve, 2000. H. – Bp., 2001. 24-32. p. 237. Sárga csillag, gettó, holocaust. In.: A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve, 2000. H. – Bp., 2001 70-78. p. 238. Dr. Rapcsák András emlékezete. = Délvilág /Vásárhely. (Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város önkormányzati kiadványa. 2002. febr. 16. 239. Dr. Rapcsák András emlékezete. = Vásárhelyi Kurír, 2001. ebr. 16. 4. p. 240. In memoriam Dr. Rapcsák András emlékezete. = Magyar Sakkújság, Sakkfutár Chess Magazine, 2002. febr. 28.. 30. p. 241. Yitzhak Kashti: Vágyódás a kedves után. = Vásárhelyi Kurír, 2002. március 30. p. Könyvismertető. 242. Yitzhak Kashti: Vágyódás a kedves után. = Új Élet, 2002. jún. 1. 6. p.
306
243. VII. Máyer Jenő sakk emlékverseny. Összeállította Szigeti János. Hódmezővásárhely, 2002. május 4-5. 89 p. A kötet tartalmából: Szigeti János: A délkerületi és Csongrád megyei egyéni és sakkcsapatbajnokságok. P.: 738. Kisebb közlemények is. 244. In memoriam dr. Rapcsák András 1943-2002. = Sakkélet, 51. évf. 7-12. sz. 2002. máj. 10. 307-308. p. 245. Hódmezővásárhelyi életrajzi lexikon. Bába Kiadó, 2002. Szerk. Kőszegfalvi Ferenc, Borus Gábor. Szigeti János 42 szócikk (életrajz) szerzője. 246. Tatárjárás Hódmezővásárhelyen. VII. Máyer Jenő sakk emlékversen.y = Sakkfutár, Magyar Sakkújság Chess Magazine. 2002. május 31. 58. p. 247. A vásárhelyi izraelita népiskola a vallás, a tudomány és a kultúra szolgálatában. In.: A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve, 2001. 2002. Hódmezővásárhely-Budapest, 2003. 43-59. p. 248. Kilencven éve született Sipka Sándor. In.: A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve, 2001. 2002. Hódmezővásárhely-Budapest, 2003. p.: 150-160.
307
249. VIII. Máyer Jenő sakk emlékverseny. (Műsorfüzet.) Hódmezővásárhely, 2003. május 10. Összeállította Szigeti János. 80 p. A kötet tartalmából: Szigeti János: Hódmezővásárhelyi sakkesemények 2002-2003ban. p.: 9-28. Szigeti János: A VII. Máyer Jenő sakk-emlékverseny. p.: 5051. Szigeti János: In memoriam Paksi Imre (1933-2003). p.: 6567. 250. Nemzetközivé nőtt sakkverseny. = A 7 Napról, 2003. május 22. 20. p. (Fotók: a szerző) 251. Hódmezővásárhely: a VIII. Máyer Jenő sakk emlékverseny. Erdős Viktor a győztes. = Sakkfutár, Chess Magazine 2003. május 11. 3. évf. 6. sz. 30. p. 252. 15 perces ütközetek. = A 7 Napról, 2003. június 19. Ugyanez rövidebben: Munkatársunktól [azaz Szigeti Jánostól]: A záróforduló döntött a Rapcsák-emlékversenyen. Tatár Kiss Szabolcs elsősége. = Délvilág, 2003. január 18. 253. Tatár Kiss Szabolcs lett a győztes. Hódmezővásárhely : Rapcsák András emlékverseny. = Sakkfutár, Chess Magazine, 2003. jún. 29. 3. évf. 8. sz. 32. p. 308
254. Hódmezővásárhelyi tizenötpercesek. = Magyar Sakkvilág, 2003. július, 38. p. 255. Vásárhelyi beszámoló. = Új Élet, 2003. okt. 1. 2. p. 256. Sikeres szezonkezdés. = A 7 Napról, 2003. október 16. 19. p. (Sakk csapatbajnokság 1-2. fordulójáról.) 257. 300 éves a Tarjáni Általános Iskola. Hódmezővásárhely, 2003. október 14. 8 p. 258. Hódmezővásárhely irodalomtörténeti emlékei. (Vásárhelyi téka 15.) Hódmezővásárhely-Budapest, 2003. 129 p. + mellékletek. 259. Sakkversenyek évadja. = A 7 Napról, 2003. november 20. 21. p. 260. Hódmezővásárhelyi körkép. = Magyar Sakkvilág, 2003. december 1. évf. 8. sz. 19. p. 261. Grószpéter [Attila] sikere Velencében. = Magyar Sakkvilág, 2003. december. 1. évf. 8. sz. 19. p.
309
262. A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2003. H.Bp. 2004. 169 p. In.: Szigeti János: Az iskoláztatás kezdetei és az első iskolaépületek Hódmezővásárhelyen. p.: 10-16. Szigeti János: A Móricz Zsigmond-i országjárás és Hódmezővásárhely. p.: 93-96. Szigeti János: Eseménydús rendezvények Hódmezővásárhelyen. p. 102-105. Szigeti János: 300 éves a Tarjáni Általános Iskola. p.: 146-150. 263. Szoros csapateredmény. = A 7 Napról, 2004. márc. 25. 20. p. 264. A IX. Máyer Jenő sakk emlékverseny kiírása és vásárhelyi sakk-krónika 2003-2004. Összeállította: Szigeti János. Hódmezővásárhely-Budapest, 2004. máj. 1. 80 p. In.: Szigeti János: A 2003-2004-es évad hódmezővásárhelyi sakkeseményei. p.: 11-24. Szigeti János: Örökranglista. Tizenhét éve a nemzeti bajnokságban. p.: 25-27. Szigeti János: A XXII. Zalakaros Kupa Molnár Károly emlékverseny. p.: 52-57. 265. Királyi játék a lakóparkban. = A 7 napról, 2004. május 6. 20. p. [fotó is] 266. Hódmezővásárhely: Sakkverseny az európai uniós csatlakozásunk első napján. Grószpéter Attila győzelme. = Sakkfutár, 2004. április 18. 31. p. 310
267. Vásárhelyi sakk és uniós csatlakozás. = Magyar Sakkvilág, 2004. június. 2. évf. 6. sz. 25. p. 268. Zalakarostól Positánóig. = A 7 Napról, 2004. június 17. 21. p. [sakk] 269. Zsidók Hódmezővásárhelyen. H.-Bp. 2004. 86 p. 270. Emlékezzünk Weisz Pálra, a tudós hódmezővásárhelyi főrabbira. = Új Élet, 2004. szeptember 15. 6. p. 271. Szalai nyert Vásárhelyen. = Délvilág, 2004. szeptember 4. [a fotót is a szerző készítette]. 272. Népes mezőny a Rapcsák-sakk emlékversenyen. = Sakkfutár, 2004. június 20. [sakk]. 4. évf. 8. sz. 31. p. (fotók). 273. Sakksiker Rotterdamban. = A 7 Napról, 2004. október 14. 21. p. [sakk] 274. Emlékverseny az Ifjúsági Parkban. = A 7 Napról, 2004. nov. 18. 21. p. 275. Sakk emlékverseny az ifjúsági parkban. = Sakkfutár, 2004. szept. 26. 31-32. p. 311
276. XIII. Tóth Antal emlékverseny. = Magyar Sakkvilág, 2005. jan. p.: 28-29. 277. A Hód-mezei vándorpoéta Csereiberei Farkas András. In.: A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve. 2004. p.: 11-15. 278. Juhász Gyula és a magyar Fiesole. In.: A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve. 2004. p.: 107-153. 279. Magyar emlékek nyomában Zadarban. = In.: A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve. 2004. p.: 151-153. + fotók. 280. Küzdelem a bennmaradásért. = A 7 Napról, 2005. jan. 27. [sakk] 281. József Attila hódmezővásárhelyi kapcsolatai. = Marosvidék, 2005. 5. évf. 1. sz. 83-86. p. 282. A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium és Szathmáry Kollégium Évkönyve. 1997-2004. Hódmezővásáhely, 2005. Közzéteszi Bálint Vilmosné igazgató. In.: Szigeti János: Gyulai József fizikus. p.: 70-91 312
Szigeti János: Imre Sándor az oktatás és a nemzet ügyének igaz szolgálatában (1820-1900). p.: 107-115. Szigeti János: Harmatta János. p.: 120-127. 283. „Én, József Attila, itt vagyok…!” : A költő vásárhelyi világa. Szerkesztették és részben írták Kőszegfalvi Ferenc – Szigeti János. (Vásárheyi téka 16.) Máyer Nyomda és Könyvkiadó, Hódmezővásárhely-Budapest, 2005. 284. X. Máyer Jenő sakk emlékverseny kiírása és a jubileumi vásárhelyi sakk-krónika 2004-2005. Összeállította: Szigeti János. Hódmezővásárhely, 2005. július 19. p.: 17. 285. Jubileumi sakkfesztivál. = Magyar Sakkvilág, 2005. aug. 3. évf. 8. sz. p.: 29-30. [Helyreigazítás lsd.: 2005. szept. számban]. 286. Sakkévad-nyitás a Pákozdy Sakk SE-nél. = A 7 Napról, 2005. november 10. p.: 21. 287. Ádók János tornagyőzelme. = Délvilág, 2005. november 23. p.: 21. 288. Emlékverseny Vásárhelyen. = A 7 Napról, 2005. november 24. p.: 19. 289. Vásárhelyi diáksakkozók. = A 7 Napról, 2006. március 2. 313
290. Szigeti János: Széchenyi István fiumei, isztriai és Kvarner-öböl menti utazásai. p.: 31-35. + a szerző fotói. Móra Ferenc és Hódmezővásárhely. p.: 87-91. József Attila és vásárhelyi utóélete. p.: 117-125 + fotók. 291. XI. Máyer Jenő sakk emlékverseny kiírása és vásárhelyi sakkkrónika 2005-2006. Összeállította: Szigeti János. Hódmezővásárhely, 2006. május 13. 118 p. + táblázatok. A kötet tartalmából: A vásárhelyi sakk események az évtized közepén, 2005/2006. p.: 7-23. Tallózás a mérkőzések jegyzőkönyveiből. p.: 97-119. Grószpéter Attila breviárium II. p.: 109-118. 292. Tudósítónktól: Jubileumi sakktorna. = Délvilág, 2006. nov. 29. 14. p. Jubileumi sakktorna Vásárhelyen. = A 7 Napról, 2006. november 30. Jubileumi sakktorna Vásárhelyen. = Magyar Sakkvilág, 2006. december, 4. évf. 12. sz. 29. p. 293. Szigeti János – Tőkés János Dr. Rapcsák András sakkozói életútja. Sakkpályafutása és 64 győztes játszmája. H.-Bp. 2006. 66 p. 294. Egy Jókai Mór-regény forrásvidéke : Egy játékos, aki nyer. = A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2006. Mayer Nyomda- és Könyvkiadó, HódmezővásárhelyBudapest, 2007. p.: 107-122. 314
295. Szigeti János XII. Máyer Jenő sakk emlékverseny kiírása és vásárhelyi sakkkrónika 2006-2007. Összeállította: Szigeti János. Hódmezővásárhely, 2007. április 28. 80 p. + táblázatok. A kötet tartalmából: Vásárhelyiek a helyi, a Csongrád megyei és az országos sakkversenyeken a 2006/2007. bajnoki évadban. p.: 9-15. Negyedszázados sakkjubileum Zalakaroson. p.: 26-42. Sakkcapriccio. p.: 67-72. p. 296. Ismeretlen adatok dr. Weisz Pál hódmezővásárhelyi működéséről. = Új Élet, 2007. április 15. 5.p.
315
Név és tárgymutató a bibliográfiához „ „Én, József Attila, itt vagyok…!”, 283
6 64 mező, 75
A,Á A 7 Napról, 202, 250, 252, 256, 259, 263, 265, 268, 273, 274, 280, 286, 288, 289, 292 Ábrahám Zoltán, 103 Ádók János, 146, 287 Ady Endre, 12 Árpád-házi királyleány, 128
B Balassa László, 195 Bálint Vilmos, 282 Békési Élet, 15 Benedek Marcell, 7 Bezdán Tibor, dr. 227, 231 Bulletin, 65, 67, 68, 74, 86, 87
C Chess Magazine, 228, 233, 235, 240, 246, 251, 253 Chess Magazine,, 228, 233, 235, 240, 253
Cs Csereiberei Farkas András, 277
316
Csikós Miklós, 17 CsmH, 1, 2, 3, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 12, 16, 19, 21, 23, 24, 25, 27, 28, 29, 30, 31, 32, 33, 34, 35, 36, 39, 40, 41, 44, 46, 48, 49, 50, 51, 52, 54, 55, 56, 57, 58, 59, 60, 61, 62, 63, 66, 69, 70, 71, 72, 73, 75, 79, 80, 81, 82, 83, 84, 85, 89, 93, 183, 184, 188, 189, 190, 193, 194, 196, 204, 205 Csongrád megyei Könyvtáros, 26, 43 Csongrád megyei Művelődésügyi Szemle, 37 Csorba Mária, 37, 39 Csorba Péter, 31
D Délvilág, 100, 107, 114, 121, 125, 179, 183, 184, 188, 189, 192, 193, 194, 196, 204, 238, 252, 271, 287, 292 Divat Kötöttárugyár, 95 Dózsa-féle parasztháború, 5 Dömötör János, 45
E,É emléktúra, 48 Erdős Viktor, 251
F fiatalok, 49, 55, 69 fotó, 84, 94, 123, 131, 206, 216, 223, 271, 290 Fotó, 161, 250 földvári zendülés, 2 FRANCISZTINÉ MOLNÁR Erzsébet, 185
G Gimnázium Évkönyve, 6 Gink Károly, 45 Görögország, 14 Grezsa Ferenc, 163 Grószpéter Attila, 67, 71, 228, 261, 266, 291 Guide-Book, 197
Gy Gyulai József fizikus, 282
H Hajnaltól alkonyatig, 7 Hangjáték, 14 Harkány, 87 Harmatta János, 282 helyismeret, 116, 122 helytörténet, 13, 51 helytörténeti klub, 53 helytörténetírás, 77 Herczeg Mihály, 96 HÓDIKÖT, 24, 44 HÓDIKÖT Fotókör, 24 Hódmezővásárhely, 8, 17, 20, 22, 26, 38, 42, 45, 64, 65, 67, 68, 74, 86, 95, 97, 118, 131, 132, 161, 163, 164, 177, 178, 181, 185, 186, 197, 199, 206, 209, 210, 211, 213, 215, 217, 218, 219, 221, 222, 223, 225, 226, 227, 228, 238, 243, 247, 248, 249, 251, 253, 257, 262, 264, 266, 283, 284, 291 Hódmezővásárhely irodalomtörténeti emlékei., 258 Hódmezővásárhely jelesei, 38 Hódmezővásárhely története II/1-2, 173 Hódmezővásárhelyen, 11, 29, 47, 168, 177, 213, 214, 230, 246, 262
Hódmezővásárhelyi életrajzi lexikon, 245 hódmezővásárhelyi hitközség múltja és jelene, 224 hódmezővásárhelyi óvónőképző negyven éve, 185 Honismereti Híradó, 53 Honismereti Közlemények, 15 Honismereti nap, 52
I,Í Ifjúsági Figyelő, 20 imaterem, 167, 177 Imre Sándor, 282 Irodalmi Napló, 7 Ismertetés, 6, 45 izraelita felekezet, 173 izraelita népiskola, 247
J Jan Timman–Euwe, 145 Jeles vásárhelyiek, 122 Jókai Mór, 294 József Attila, 26, 31, 41, 60, 214 József Attila Általános Iskola, 43 József Attila és vásárhelyi utóélete, 290 József Attila hódmezővásárhelyi kapcsolatai, 281 József Attiláról, 92 Juhász Gyula és a magyar Fiesole, 278
K keresztény kultúra, 135 Kertvárosi olvasókör, 124 kiállítás, 82 kisdobosok, 59 Kovács Ildikó, 100
317
Kovács István, 97, 118, 132, 163, 164, 173, 181, 185, 186, 197, 199, 206, 210, 213, 215, 223 Kovács István, 131, 178 Kovács Sándor, 133 Könyvismertetés, 15, 41 Kőszegfalvi Ferenc, 116, 245, 283 Krajcsovics, 138, 139 Kruzslicz István, 95, 97, 118, 131, 132, 163, 164, 173, 178, 181, 185, 186, 197, 199, 206, 210, 213, 215, 223 kultúráról, 98
L Lakóhelyünk Hódmezővásárhely, 216 lírai antológia, 54
M Madácsy László, 92 Magyar emlékek nyomában Zadarban., 279 Magyar Sakkújság, 240, 246 Magyar Sakkvilág, 254, 260, 261, 267, 276, 285, 292 május elseje, 29 Makay Ágnes, 79 Malom utca, 3 manilai sakkolimpiáról, 142 Marosvidék, 281 Mártély, 40 MÁV-dolgozó, 46 Máyer Jenő, 217, 219, 222, 227, 228, 243, 246, 249, 251, 264, 284, 291 Máyer-emlékverseny, 232, 295 Mázkír, 165, 177 Merkur, 83 Módszertani Közlemények, 4 Móra Ferenc és Hódmezővásárhely, 290 Móricz-színmű, 202
318
Munkaverseny, 20
N Nagyboldogasszony, 152 nagymesteri cím, 71 Nagymesteri szint, 109 Nemzeti Újság, 128, 135, 152 népköltő, 25 Nótás Szabó Pál, 25
O,Ó Ocsovszky László, 90 Oskolák, 207
Ö,Ő Összhang brigád, 44
P Pákozdy Sakk SE, 286 Paksi Imre (1933-2003), 249 pályázat, 1 Patariczáné Kelecsényi Magdolna, 216 Pepita csataterek, 76 polgármester, 99, 119 polgármesteri jelentés, 97, 132, 164, 181, 199, 210, 215
R Radnai és a Máyeremlékversenyeket, 230 Radnai József, 219, 227 Rapcsák, 114, 119, 141, 252, 272 Rapcsák András, dr. 238, 239, 240, 244 Rapcsák András, dr. sakkozói életútja, 293
Rapcsák András emlékverseny, 253 Ravenna, 111 Reggeli Délvilág, 139, 148, 150, 191, 192, 194, 200, 201, 203, 207, 208 rendszerváltás, 96 Róma, 166, 213 Rubletzky Géza, 83
S Ságvári Endre, 32 sakk, 78, 80, 84, 85, 103, 105, 129, 150, 154, 155, 170, 172, 174, 175, 176, 179, 180, 184, 187, 189, 190, 191, 192, 194, 195, 198, 204, 205, 211, 220, 233, 234, 235, 252, 254, 263, 265, 267, 268, 272, 274, 280, 288, 289 Sakk, 16, 21, 23, 35, 62, 68, 90, 91, 100, 101, 108, 113, 115, 117, 126, 127, 130, 134, 136, 137, 140, 144, 146, 147, 148, 149, 151, 153, 157, 158, 159, 160, 161, 162, 169, 171, 182, 183, 193, 196, 203, 217, 256, 259, 260, 261, 273, 275, 276 sakk emlékverseny, 65, 66, 67, 74, 86, 94, 217, 219, 222, 227, 243, 246, 249, 251, 264, 284, 291 Sakk Tömörkényen, 112 sakkdöntő, 59 sakkélet, 57 Sakkélet, 220, 230, 231, 232, 244 sakkfesztivál, 104, 107, 208, 285 Sakkfesztivál, 89 Sakkfutár, 228, 233, 235, 240, 246, 251, 253, 266, 272, 275 sakkozás, 67, 68, 94, 227 sakkszakosztály, 95 sakktábla, 55, 69 sakktorna, 292 sakktörténet, 65 sakktörténeti könyv, 203 sakkverseny, 61, 63, 73, 87, 156, 250
Sakkverseny, 124, 266 Salom, 188 Sárga csillag, gettó, holocaust, 237 Sipka Sándor, 248 Somogyi-könyvtár kiadványai 10., 18 Somogyi-könyvtári műhely, 45
Sz Szabó Ferenc, 173 Szaktárgyi verseny, 19 Szalai, 271 Számítógép, 70 Szántó Kovács János, 27, 28, 110 Széchenyi István fiumei, isztriai és Kvarner-öböl menti utazásai., 290 Székely István, 56 Szekeres József, 119, 120, 121 szellemi vetélkedő, 46 Szent István-szobor, 213 Szeremlei Sámuel, 81, 88, 186 Szeremlei Társaság Évkönyve, 209, 218, 221, 225, 226, 236, 237, 247, 248, 262, 277, 278, 279, 294, szoboralak, 9 Szovjetunió, 30
T Tápai, dr.113 Tarjáni Általános Iskola, 257, 262 Tatár Kiss Szabolcs, 106, 107, 252, 253 Thirring, 114 Tolnai Tibor, 68 Tóth T. József, 93 Történelemtanítás, 4, 11, 13, 14, 77
U,Ú Új Élet, 224, 229, 242, 255, 270, 296
319
Útikönyv, 131, 206 útikönyvek Hódmezővásárhelyről, 102 úttörő, 1, 35, 59, 62 Úttörőház, 58
Ü,Ű Üzletemberek kalauza, 118
V Vajda László, 18 Vanderstein János, 119, 120, 121 Vanderstein Noémi, 224, 229 városháza, 178 városismeret, 47 városunkat, 2 Varsányi Péter István, 72 Vásárhely, 5, 33, 34, 105, 106, 163, 192, 238
Vásárhely és Vidéke, 98, 101, 102, 103, 104, 106, 108, 110, 112, 113, 115, 116, 117, 119, 120, 122, 123, 124, 126, 127, 129, 130, 133, 134, 136, 137, 138, 140, 141, 142, 143, 144, 145, 146, 147, 149, 151, 153, 154, 155, 156, 157, 158, 159, 160, 161, 162, 165, 166, 167, 168, 169, 170, 171, 172, 174, 175, 176, 180, 182, 187, 190, 193, 194, 195, 196, 198 vásárhelyi deportáltak, 165 vásárhelyi honatyák, 123 Vásárhelyi Kurír, 234, 239, 241 Vásárhelyi Ludas Matyi, 201 vásárhelyi művészet, 10 Vásárhelyi Promenád, 99, 105, 109, 111 Vásárhelyi Tanulmányok, 22, 42, 47
W Weiss Pál, 196
320
Felhasznált irodalom - könyvek 50 éves a Hódmezővásárhelyi Divat Kötöttárugyár Sportegyesület. Összeállította Ocsovszky László. Hódmezővásárhely, 1986. Anna-Vera Sullam, Riccardo Calimani, Davide Calimani: The Venetian Ghetto. Electa, 2006. Bárándy Gergely: Velence fénykora. A Velencei Köztársaság államberendezkedésének kialakulása és kora. Scolar Kiadó, 1999. Büchler Sándor: Zsidó letelepedések Európában a XVI-XVII. században, főtekintettel Magyarországra. Budapest, 1893. Castelló, Elena Romero – Kapón, Uriel: A zsidók és Európa. 2000 év története. Corvina, 1994. Chastel, André: Itália művészete. Corvina Kiadó, 1963. Csongrád megye építészeti emlékei. Szerk. Tóth Ferenc. Szeged, 2000. A Csongrád megyei munkásmozgalom 1917-1919. augusztus 1. Szeged, 1969. Dobossy László: A francia irodalom története. 1-2. r. Budapest 1973. Dömötör János: Vásárhely műemlékei, épületei. Hódmezővásárhely Városi Tanács VB. Művelődésügyi Osztálya. én. Az érett reneszánsz. Itália, Spanyolország. /A művészet története/. Magyar Könyvklub. Budapest, 2000. Az érett reneszánsz. A művészet története. Corvina, 1986. Földvári László: Román megszállás és terror Hódmezővásárhelyen 19191920. Norma Kiadó, H., 2004. Fried Ilona: Emlékek városa Fiume. Ponte Alapítvány. Budapest, 2001. Fried Ilona: Fiume. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2004. Gerlach Götz, Aly Christian: Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilkolása. 1944/45. Noran-Kiadó, 2005. Grezsa Ferenc: Németh László vásárhelyi korszaka. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. Hale, Shella: Velence. Az American Express zsebútikönyve, 1991. Hegedűs Géza: Byron. (Irodalomtörténeti Kiskönyvtár 10.) Bp. 1961. Híres festők. Az életük, ihletőik és műveik. Giovanni Bellini. 39. sz. Főszerk.: Stephen Rose. é.n. A Hódmezővásárhelyi Divat Kötöttárugyár száz éve 1889-1989. Szerk. Kruzslicz István, Szigeti János. Hódmezővásárhely, 1989. Hódmezővásárhelyi életrajzi lexikon. Bába Kiadó, Szeged, 2002.
321
A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság 2000. évi Évkönyve. Máyer Nyomda- és Könyvkiadó. Hódmezővásárhely, Budapest, 2004. Hollingsworth, Mary: Művészetek világtörténete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995. Horváth József: A „Nautica”. A fiumei Tengerészeti Akadémia története. Róma, 1999. Az itáliai reneszánsz. Építészet, szobrászat, festészet, rajz. Kulturtrade Kiadó, 1998. Ki kicsoda Zala megyében? 2005. Ász-Press Kiadó Bt. (Nagykanizsa). Klasszikus angol költők. 2. köt. Európa Könyvkiadó, Bp. 1986. Klasszikus francia költők. Magyar Helikon, 1968. Körkép a reneszánszról. Szerk.: Margaret Aston. Magyar Könyvklub. Budapest, 2003. Kőszegfalvi Ferenc – Szigeti János: „Én, József Attila, itt vagyok…!” A költő vásárhelyi világa. H.-Budapest 2005. Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a lovagkorban. Nyugat-Európa a XI-XV. században. Gondolat, Budapest, 1967. Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára. Szerk. Karsai László, Molnár Judit. MAZSIHISZ. Budapest, 2002 Lange, de Nicholas: A zsidó világ atlasza. Helikon. Magyar Könyvklub. Bp. 1996. Magyar tragédia 1944. Holokauszt Múzeum Hódmezővásárhely. Katalógus. Összeállította: Schmidt Mária. Magyarország vármegyéi és városai (Magyarország monográfiája). Fiume és a Magyar-Horvát Tengerpart. Szerk. Dr. Sziklay János – dr. Borovszky Samu. Budapest, 1896. Magyarországi zsinagógák. Főszerk. Gerő László. Műszaki Könyvkiadó, Bp. 1989. McCagg, William O.: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670-1918. McCarthy, Mary: Velence közelről. Európa Könyvkiadó, Bp. 1986. Molnár Judit: Csendőrök, hivatalnokok, zsidók. Válogatott tanulmányok a magyar holocaust történetéből. Szeged, 2002. Molnár Judit: Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben. Cserépfalvi Kiadó 1995. Norwich, John Julius: A History of Venice. Penguin Books 1983. Novák Attila: Átmenetben. A cionista mozgalom négy éve Magyarországon. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2000. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország III. Budapest 1893. P. Luciano Marini: The Frari’ s Basilica. Ardo/Art Edition Venice, é.n.
322
P. Pietro Lippini O. P.: The Basilica of St. John and Paul. Publishing by Árdo. Milano é.n. Painting in Venice. Edizioni Storti-Venezia 1988. Pátri Ferenc – Schneider Miklós: 75 éves a Hódmezővásárhelyi Divat Kötöttárugyár. Hódmezővásárhely, 1964. A Pallas Nagy Lexikona. Az összes ismeretek enciklopédiája tizenhat kötetben. VII. kötet. Fekbér-Geszt. Budapest, 1894. Publikálnak a vásárhelyi Bethlenesek. A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium 1963-ban érettségizett IV. A. osztályának kiadványa. Debrecen, 2006. Pucci, Eugenio: All Venice. Bonechi Edizioni „Il Turismo”. Ference, 1985. Rinascimento. Tsti di Elena Capretti. Atlanti Universali Giunti. Firenze, 1998. Sarte, Jean-Paul: Velence foglya /Tintoretto/. Helikon Kiadó, 1984. Secomska, Krystyna: Tintoretto. Corvina Kiadó, Bp. 1984. Seltmann Lajos főrabbi emlékezete. Kiadja a Hódmezővásárhelyi izraelita hitközség. Szeged, 1932. p. 15. Silberstein Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók. 1943.; reprint kiadása Máyer Nyomda, Budapest, 2004.; DCsMMT. Sisa Béla: A hódmezővásárhelyi zsinagóga. Hódmezővásárhely, 2004. Smokvina, Miljenko: Rijeka na povijesnim fotografima. Rijeka, 2003. Szeged története 3. I. rész. 1849-1919. Szerk. Gaál Endre. Szeged, 1991. Szegő Dóra – Szegő György: Zsinagógák. 2004. Szenti Tibor: Tömeggyilkosság Hódmezővásárhelyen 1919-ben. = A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve, 1997. H., 1998. Szerb Antal: A varázsló eltöri pálcáját. Magvető Könyvkiadó, Budapest,?? Szerb Antal: A világirodalom története. 2. köt. Bp. 1957. Szigethy Gábor: Utazás Velencében. Cserépfalvi. 1993. Szigeti János: Zsidók Hódmezővásárhelyen. Máyer Nyomda és Könyvkiadó, Hódmezővásárhely-Budapest, 2004. Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában. Budapest, 2000. Szita Szabolcs: Utak a pokolból. Magyar deportáltak az annektált Ausztriában 1944-1945. 1991. Thomas Mann elbeszélései. Magyar Helikon, Bp. 1961. 456. p. Tokaji András: Velencei bolyongások. Corvina, 1980. Történeti Statisztikai Kötetek. Az 1941. évi népszámlálás. Bp. 1976. Umberto Franzoi: Der Dogenpalast Venedig. Venezia 1979. Vas István: Mit akar ez az egy ember? Összegyűjtött versek. 1. köt. Szépirod. K. Bp. 1970. Velence és Veneto tartomány. Verona, Padova, Vicenza, a Garda-tó és a Dolomitok. Itáliai tájak. Touring Club Italiano-Merhavia. Milano, 2002.
323
Venise. Reine de la Mer. Venezia 1981; A zsidó nép világtörténete. A patriarchák korától napjainkig. Összeállította Elie Barnavi. Torino, 1955. Veyer Lajos: Az itáliai reneszánsz művészete. Corvina Kiadó, Bp. 1982. Cserépfalvi, 1992. Zsidó Lexikon. Szerk.: Újvári Péter. Budapest, 1929. A zsidó nép világtörténete. A patriarchák korától napjainkig. Összeállította Elie Barnavi. Torino, 1955. - Folyóiratok, napilapok Csongrád Megyei Hírlap, 1986. Délvilág, 2004. Erec, 2004. aug. Múlt és Jövő. 1918. 1931. 1935. 1942. Népújság, 1937 Századok, 1995, 2004. Szombat, 2006. okt. Történelmi Szemle, 1992. 3-4. sz. Új Élet, 2000. 2004. Új Művészet, 2007. jan. Vásárhely Népe, 1948. Vásárhelyi Friss Újság, 1930. Vásárhelyi Reggeli Újság 1920, 1925, 1928, 1935, Viharsarok, 1955.
324
Képek Életutam támaszai és korszakai
Szüleim. Schweiger Jenő és Salgó Gabriella 1934. augusztus 5-én 325
Nagybátyámat 1940-től többször behívták munkaszolgálatra.
Nagybátyám munkaszolgálatosok között.
326
Nagybátyám balról, munkaszolgálatosok között.
Nagynénémmel és nagymamámmal, 1940. augusztus 6-án. 327
Salgó László és Masa Erzsébet házasságkötésük napján, 1949. augusztus 20-án.
328
Édesanyámmal, tízévesen, 1949. június 3-án.
329
Érettségi tablóképem (1957).
330
A Salgó, a Masa, a Szigeti, és a Weisz család, 1961. április 28án.
Szüleimmel. 331
Nagybátyám, Salgó László.
332
Nagybátyám két fiával, Tamással és Lacival.
333
Ifjabb Salgó László, nagybátyám és Salgó Tamás.
Főiskolás emlékeimből.
334
Szépkuti István (1967).
335
Fiatal tanárkoromban (1962).
336
László József barátommal. 337
László József és családja.
338
Sinka Endréné.
339
Évfolyamtársaimmal, jobbról a második Sinka Endréné.
340
Unokatestvéreimmel: Peti, Laci és Tamás.
341
A Salgó család: Gabi, Adrienn, Lacika, Anikó és unokatestvérem, Laci.
Göncz Árpád köztársasági elnök 1998. május 27-én a Parlamentben kitüntet. 342
A Salgó és a Gärtner család Szanazugban.
343
Dr. Gärtner Róbert: Családi tabló
Gämserndorfi egészségügyi igazolás.
344
Degob – utazási és személyi igazolvány (1945). 345
Gärtner Zoltán és Wandt Izabella (1938).
346
Gärtner Oszkár és felesége (1932).
Gärtner Oszkár családja (1940).
347
Schmolka család (1938).
Schmolka Tamás Izraelben (1949). 348
Schmolka Tamás és felesége 2000-ben Magyarországon.
349
Esküvői kép: Gärtner Róbert és felesége
350
Gärtnerék: Péter, Katalin, Judit és Róbert.
Gärtner Róbert, Gärtner Tamásné, Gärtner Róbertné, 351
Gärtner Tamás
Ifj. Gärtner Róbert és felesége, Mózes Gyöngyi, valamint Gärtner Péter.
352
Dr. Salgó László: Családi Mozaik
Salgó Péterné, Salgó Gabriella (Elluska), Salgó László, Salgó Ilonka, Salgó Péter (1920-as évek).
353
Salgó László édesanyjával, nővéreivel és Jancsival.
Salgó László kisdiák korában. 354
Érettségi előtt.
355
Ballagás (1970).
356
Házasságkötése Zsoldi Gabriellával.
357
Családi körben.
Mártély. 358
Az amsterdami Schiphol repülőtéren, 1999-ben.
A hágai görög étteremben 1999-ben. 359
Salgó László lányaival: Adriennel és Anikóval.
360
Altábornagyi kinevezés a köztársasági elnöknél.
A kinevezésen Lampert Mónika miniszterrel és Mádl Ferenc Köztársasági Elnökkel. 361
Holokauszt-emlékezésen (2003).
Családi hétvége.
362
Holokauszt-emlékezésen (2003.)
Kapcsolatot ápol szekszárdi barátaival. 363
Mennyei Jeruzsálem az Adria partján
A velencei Ghetto Novo híres német zsinagógája (Scuola Grande Tedesca) a Rio di Ghetto Nuovo felől. 364
A Scuola Grande Tedesca a Campo di Ghetto Novo-n
365
A Soa-ra emlékező relief a Campo di Ghetto Novo-n (részlet).
366
A
Scuola Italiana Velencében, a Campo di Ghetto Novo-n.
367
A Ponte delle Guglie a zsidónegyedbe vezet.
368
Velence, Szent Márk-bazilika.
Velence, Libreria Vecchio di San Marko (régi könyvtár). 369
Velence, Szent Márk-bazilika és harangtornya
370
Velence, Palazzo Ducale (a Dózse-palota), részlet.
371
Danieli Hotel Velencében.
372
Santa Maria della Salute-templom
373
Santa Maria dei Miracoli
374
Velence, Ponte dei Sospiri (Sóhajok Hídja)
Ponte di Rialto 375
A legszebb gótikus palota, a Ca d’Oro
Ca’ Foscari (egyetem). 376
Murano
Commendatore Dr. Adolf Ottolenghi, Velence főrabbija 377
Padovai zsidónegyed
Holocaust emléktábla a padovai zsinagóga falán 378
Római nagy zsinagóga a Tiberis folyó partján. Salom minden nép számára
379
A zalaegerszegi zsinagóga Stern József budapesti műépítész tervei alapján épült 1903. április-1904. augusztus között.
Magyar-Izraeli Baráti társaságok I. országos találkozója 1994. 380
Ismeretlen adatok dr. Weisz Pál hódmezővásárhelyi működéséről
Dr. Weisz Pál (Meir Weiss (1908-1998) főrabbi
Silberstein Adolf/Áron (1905-1970) főrabbi feleségével, Évával. 381
A fiumei (rijekai) zsidóság történelmi útja
A fiumei zsinagógát Baumhorn Lipót tervezte. A németek 1944-ben megsemmisítették. (A kép lelőhelye: Smokvina, Miljenko: Rijeka na povijesnim fotografima. Rijeka, 2003.)
382
Ortodox zsinagóga Rijekában
Ortodox zsinagóga Rijekában 383
Az egykori zsidónegyedben
384
A Holokauszt áldozatainak emlékműve a rijekai ortodox zsinagógában
385
Vásárhelyi Miklós (1917-2001), a Nagy Imre-kormány sajtófőnöke és családja ebben az épületben lakott. (Ulica Ivana Filipovica 7.). A magyarkormány emléktáblát helyezett el az épület falán.
386
A Baumhorn Lipót-féle nagyzsinagóga helyén épült ez a lakóház.
387
A féltékeny sárkánykígyó párja is elpusztult a város második világháborús bombázásakor.
388
A helyreállított vásárhelyi zsinagóga 2004-ben (Hegyi Endre felvétele)
Templombelső (Hegyi Endre felvétele)
389
Az ünnepélyes zsinagógaavató 2004. június 27-én
A Holokauszt Múzeum megynitása.
390
Markovics Zsolt szegedi főrabbi.
391
Dr. Gärtner Róbert, Prof. dr. Yitzhak Khasti (Izrael)
392
Vanderstein János hitközségi elnök, Shorer Judit nagykövet és dr. Lázár János polgármester, országgyűlési képviselő.
393
Tóratekercs a Vészkorszakból.
394
Házasságkötési chuppa (baldachonos sátor) alatt, 1999-ből.
395
