s monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítı társat, hozzá illıt. Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivın egyet annak oldalbordái közől, és hússal tölté be annak helyét. És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, amelyet kivett vala az emberbıl asszonnyá, és vivé az emberhez. És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testembıl való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberbıl vétetett.
2
égy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra; mert erıs a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tőznek lángjai, az Úrnak lángjai.
K
ÉT HETE HALT MEG ÉVA. Pontosabban két hete és egy napja, október utolsó hetében. Ugyanolyan lucskos, ködös, ragadós napon hunyta le végleg fáradt, zöld szemét, mint amilyen ez a mai nap. Idıtlen idık óta, a világ kezdete óta foghattam a kezét, csodálhattam a tekintetét, élveztem lelkem és testem minden tekintetben kielégítı létét. Együtt voltunk, amióta a világ világ, együtt a tökéletes boldogságban, a hihetetlen harmóniában, együtt a tökéletes bukásban, majd a teljes összeomlásban, együtt mindenben. Nem is mondom, hány éve, mert úgysem hiszi el senki sem. Szép lassan már magam sem. Olyan régen volt… És most nincs többé nekem. İ, aki csont volt a csontomból, hús a húsomból, vér a vérembıl, lélek a lelkembıl, érzés az érzéseimbıl, szerelmem és társam teljes szívembıl. Ó, Éva, Éva, Évám, lelkem, társam, mindenem! Itt ülök a sírod mellett, és túl az elsı fájdalmon, átzokogott napokon, túl a zúzó dühön, túl az alkudozáson, és a sírod mellett ülve írok neked. Neked, aki nélkül tulajdonképpen nincsen élet, aki nélkül kiürül a világmindenség, de aki nélkül egészen bizonyosan kiürül minden, amit ebben a mi hibánkból eltorzult világban életnek hittem. Ó, Évám, ó, én mindenem! Nem, nem bántam meg semmit sem! Mert minden érted történt, Éva, minden asszonyok közül a legelsı, te pótolhatatlan!
M
Sokan már el sem hiszik, hogy valóban úgy történt, ahogyan történt, és az történt, ami történt. Pedig igaz minden, az elsı szótól az utolsóig, bármilyen hihetetlen is. Mi voltunk az elsık. Az elsık minden ember között. A legelsı én voltam. Én adtam nevet mindennek: a főnek, a fának, a bokornak, a bolhának és a tücsöknek, a vakondnak és az oroszlánnak, a sasnak és a kolibrinek, a pontynak és a bálnának, a krokodilnak és a gyíknak, mindennek. S aminek az ember nevet ad, az a tulajdonába kerül, azt birtokolja is. Enyém volt az elsı pillanattól az egész föld, s rajta minden, de minden. Csak Évának nem én adtam nevet, ı volt az egyetlen, aki felett nem kaptam hatalmat. De aki felett nem is akartam soha, semmiféle hatalmat gyakorolni. Olyan beláthatatlan földeknek, mezıknek, réteknek, erdıknek lettem tulajdonosa, amilyen nagyokat a mai emberek már elképzelni sem tudnak, nemhogy képesek lennének ırizni és megmővelni, ahogyan én arra parancsot kaptam. Kétszer eszméltem a létre. Elıször arra, hogy élek. Én vagyok az egyetlen széles e világon, aki anyaméh nélkül, felnıtt emberként nyitottam szememet Isten kék egére. Ma már ezt is csak nagyon kevesen hiszik el, mert a mindennapi tapasztalat felülírja a csodák lehetıségét, és ami kilóg a sorból, az valótlannak látszik. Amikor elıször töltötte meg a tüdımet a levegı, amikor elıször szívhattam magamba a virágok és gyümölcsök zsongító illatát, amikor elıször itta be szemem a fényt, a színeket, amikor elıször nézhettem rá, aki mindezeket megalkotta, beleszédültem a létezés káprázatos csodájába. – Ki vagyok én? – kérdeztem. – Te vagy az Ember! – hangzott a simogató válasz. Nem értettem. – Mi az, hogy ember? – kérdeztem. Csak kisvártatva jött egy elsóhajtott felelet. – Ezt a kérdést még nagyon sokan, nagyon sokszor fel fogják tenni! Nagyon nehéz lenne röviden válaszolnom rá. A léted majd megmutatja neked. – Nagyon sokszor, nagyon sokan? Kicsodák? Hol vannak ık? – Még csupán a terveimben és a lágyékodban – somolygott vissza a valóság. ÁRA LEGENDÁVÁ VÁLT A TÖRTÉNETÜNK.
3
Néhány pillanat eltelt, amíg beazonosítottam a lágyékomat, de akkor ettıl nem lettem okosabb. – Nem értem! – ismertem be. – Semmi baj, emiatt ne fájjon a fejed! Mindennek rendelt ideje van, majd a maga korában választ lel minden kérdésed. De ha jól esik, kérdezz nyugodtan! És én nem voltam rest, kérdeztem is reggeltıl estig. Kérdeztem, és olyan titkok tudója lettem, hogy ismeretben ma gyakorlatilag isten vagyok a halandók között. Megmutattatott nekem a Föld kerek szélessége, az óceán mélye és hegyek magasa, a legnagyobb és legkisebb dolgok, és megmutattatott, bár akkor még nem értettem, és bevallom, ma sem értem teljesen, a Földön élık szomorú sorsa, a vér és a kegyetlenség története, és megismertem minderre a választ, a Megoldást is, bár nem tudtam, nem tudom pontosan, mit is ismertem meg. Megmutattatott Éva is, de fogalmam sem volt, hogy ı még aznap az enyém lesz, én meg az övé. Kérdeztem tehát, kérdeztem megállás nélkül, kérdeztem mindent, ami csak eszembe jutott, kérdeztem, és szívtam magamba a válaszokat, a feleleteket, ahogyan a tengeri szivacs szívja a vizet. Többet tudok hát bárkinél, többet ismerek, mint amit bárki valaha ismert és ismerni fog. Vannak, akik manapság nem kis gúnnyal csak úgy hívnak: Kisisten. Pedig errıl szó nincs. Csak láttam, amit rajtam kívül nem látott és nem láthat soha, senki. Szép és jó volt a világ, amit kaptam. Szép és jó, de hiányérzetem volt benne mégis. Nagyon nagy hiányérzetem. Nem tudtam, mi ez, azt hittem velem van a baj. – Ne nyugtalankodj! Csillapodj! Nincs veled semmi baj! – jött a felelet. – Tılem kaptad ezt is; úgy hívják: magány. Társra vágyódsz csupán. – Mi az, hogy társ? – kérdeztem. – Amitıl betöltıdik a hiány, amitıl egész lesz, az, ami ma fél – nyugtatott a hatalmas igazság. – A társ az, akivel megszőnik a magány, aki minden számodra mindenben, aki mellett azt mondhatod: bármelyik pillanat lehetne az örökkévalóság. Persze ebbıl akkor egy szót sem értettem. De az értetlenségem még aznap véget ért: rövidke alvás után megkaptam Évát, aki hús volt a húsomból, csont a csontomból, vér a vérembıl, test a testembıl, aki egy volt velem, és mégis más, kevesebb és mégis több, szelídebb és mégis maga a vad akarás, szemérmesebb és mégis vonzó, mint a vadméhek méze, halk szavú, törékeny, mégis erıs, mint a cédrus törzse. Éva volt ı, akit az Isten nekem teremtett önmagamból. Önmagamból, hiszen mindnyájunk Évája önnön szívünkbıl, lelkünkbıl származik. Ha nem onnan, akkor az valaki más Asszonya, valaki más Embere, s mi csak otromba, ostoba módon bitoroljuk ıt. Éva belılem volt mindenestül, így úgy volt enyém, hogy betöltött bennem minden őrt, minden kérdést, minden vágyat. Amikor felébredtünk, elıbb csak néztük egymást némán. Majd kinyújtottuk a kezünket, ujjaink összekulcsolódtak, a tekintetünk egymásba fonódott, és tudtuk, most vált, egymás által vált otthonunkká a mindenség. Zavarodott szégyenérzet volt bennem: – Bocsáss meg, amit érzek, nem Éva iránt kellene éreznem, hanem irántad! Nem akarok hálátlan lenni! Mégis, Évát látva, érintését érezve kisimult és háborog a lelkem valami hihetetlen jó érzéstıl, amit a csak veled töltött idıben nem éreztem. Megrontottam az örök rendet, tönkretettem az álmodat? – Dehogy, dehogy, Ádám! – nevetett fel az örök rend. – Én akartam, hogy ez benned legyen, úgy hívják: szerelem. Úgy hívják: boldogság. Úgy hívják: otthon a lelkednek. – De irántad nem éreztem, amit Éva iránt! – Nem azt érezted, és ez így van rendjén. Még jó, hogy nem azt! – somolygott a félelmemre a bölcsesség. – Egészen biztos? – hitetlenkedtem.
4
– Nono! Hát ha nekem nem hiszel, akkor kinek fogsz hinni? – emelkedett fel a semmibıl egy irdatlan mutatóujj. – Bocsáss meg! – visszakoztam megkönnyebbülve. – S ha nem bánod, visszavonulok gyönyörködni a te szépséges akaratodban! – Persze, menjetek csak! Menjetek, gyermekeim, és élvezzétek egymást! S mi boldogan engedelmeskedtünk a leghatalmasabb akaratnak. Nagyon-nagyon boldogan.
H
Minden pillanat, minden perc ajándék volt, amit vele tölthettem, akár a Szomorúság elıtt, akár utána. Bár azért elıtte persze jobb volt. Az Esemény mindkettınket megváltoztatott. Kezdetben nagyon bosszantott, ma már csak jókat mosolygok, hányan, hányféleképpen magyarázzák a történetünket, és miféle következtetéseket vonnak le belıle. Az Égtıl kaptam ıt, aki test volt a testembıl, csont a csontomból, vér a vérembıl, együtt éltünk ott, ahol rajtunk kívül soha, senki nem élt, színrıl színre láttuk azt, akit soha, senki nem láthat már, s voltunk egymásnak, s szerettük egymást mindvégig. Ó, ha elmondhatnám, és bárcsak akadna valaki, aki megérthetné, mit jelentett számomra minden asszonyok asszonya! De senki sincsen, aki akár csak kapisgálni is, hogy egy mosolyában benne volt az ég és a föld, a napfény és a holdsugár, a múlt és a jövı, és minden, amiért ebben a teremtésben élni érdemes az embernek. Nem, ez nem csupán az a szerelem volt, amit manapság az emberek annak gondolnak! Az is, persze, az is, de nem önmagában az. Mindenestül ismertem ıt, és ı ismert engem mindenestül. Mindenestül igent mondtam rá, és ı mindenestül igent mondott rám. A szerelem, amit egymás iránt éreztünk nem rózsaszínő felhıs, kémiánk által kitermelt ködállapot volt, hanem az egymásban feloldódás által kitágult önmagunk boldog mosolyos, adni akaró elégedettsége. Gyönyörködtem teste, lelke szépségében. Éppen úgy orcája bájában, galambtekintete vidám örömcsillogásában, mosolya kedvességében, hangja bársonyában, bıre selymében, keble almáinak szemsimogató rezdüléseiben, tompora dinnyényi tökéletességében, léte nektárjának minden ízében, mozdulatai kecsében, ahogyan tréfás jókedvében, segítıkészségében, ügyességében, ahogyan egész létében, mindenestül, tetıtıl talpig, ébredéstıl lefekvésig. Még a nevét is gyönyörőséges volt kimondanom! Rózsa volt ı a számomra, illatozó liliom a szívemnek, tömjén és mirha a lelkemnek. Élı víznek forrása volt nekem a lénye, mézes tej, főszeres bor testemnek, szívemnek. Bármi is történt, az velünk történt, nem csupán vele vagy velem. Szerettem ıt szerelemmel, szívemmel, lelkemmel, érzéseimmel, értelmemmel, akaratommal, létem minden hálájával, hogy olyan, amilyen, s hogy nekem ilyen. Nem csupán akkor volt ez így, amikor Éva bıre oly simán feszült, mint szélcsendes idıben a tó tükre, és melle, feneke feszes, mint a juhbélben érlelt sajtok, hanem akkor is, amikor a szeme sarkában megjelent két egyre hosszabb ráncocska, és akkor is, amikor keble dombjairól már nem gurultak alá pajkos mosollyal az érett meggyszemek, hanem elégedetten megültek tejillatú bırén, mert a dombocskák ellankadtak a sok adni-akarástól, a sok szoptatástól. Szépnek láttam Éva szeme sarkában a ráncokat, szépnek láttam önzetlen melleit, otthonosan kiszélesedett csípejét. Nem csupán úgy tettem, hanem valóban szépnek láttam, és el nem cseréltem volna semmire! Hogy csak én láttam annak? Miért, kinek kellett volna még úgy látnia? Soha, egy pillanatra sem kívántam mást magam mellé. Azt mondják, bolond vagyok. Azt is, Évának volt egy csomó hibája, hogy ı az alapvetı oka annak, hogy olyan lett itt minden, amilyen lett. Hogy néha türelmetlen volt a gyerekeinkkel. Hogy nem volt éppen OGYAN IS MONDHATNÁM EL, MIT JELENTETT AZ EGYÜTT TÖLTÖTT IDİ?
5
a rend bajnoka. Hogy néha túlságosan csúfondáros volt. Hogy néha túl így, hogy néha túl úgy… Volt igazság mindezekben, persze, hogy volt… Voltak, persze, hogy voltak vitáink is, meg haragszomrád-napok is, persze, hogy voltak. De mégis, én úgy, olyannak szerettem, ahogyan, amilyen volt, s mindig olyannak, amilyen az évek során lett. Mert, mondom, ıt szerettem, a csontomból való csontot, a húsomból való húst, a vérembıl való vért, az embert, aki által magam is emberebb, teljesebb lettem. İt, aki által betöltıdött a hiány, akitıl egész lesz az, ami nélküle csak fél volt, akivel megszőnt a magány, aki minden lett számomra mindenben, aki mellett azt mondhattam: bármelyik vele töltött pillanat lehetne akár az örökkévalóság, aki kicsiny földi létem mindensége lett. Mindenségem volt ı, és most halott. Ha nem lett volna az az átkozott, győlölt, ezerszer és ezerszer elátkozott nap! Ó, ha nem lett volna, nem lenne halál sem, és Éva élhetne! És általa, benne élhetnék én is. De már így minek tovább, vajon?
Ó,
azért a napért, Ó, magasságos ég! És én egy idı óta már csak mosolygok rajtuk. Ó, a következményeken persze nem, mert azokon mosolyogni bizony nem lehet, de rajtuk, egek, rajtuk, miattuk nagyon sokszor mosolyra fakadtam. Mosolyom a szánakozás, a szánalmasság fensıbbséges mosolya volt. – Balgák, mit átkozódtok? Azt hiszitek tán, hogy ti erısebbek, okosabbak lettetek volna? Azt hiszitek, ti megálltátok volna a helyeteket, hogy ti vagytok a boldogság kulcsa ezen az átkozottá lett bolygón? Ha ezt a kérdést felteszem, általában mindenki belebonyolódik a vallott eszméinek bakugrásszerő szövevényébe, és nem veszi észre, hogy ı maga sokkal súlyosabb dolgokat gondol, sokkal megbocsáthatatlanabb cselekedetei vannak, mint amiket nekünk felró. Meglátja a szálkát a miénkben, de a gerendát nem veszi észre önnön szemében. Bár annyi igazságuk persze van, hogy ami velünk történt, amerre mi elindultunk, az tönkretette ezt a bolygót. Az ı gondolataik, tetteik meg csak önmagukat, családjukat, meg azokat teszik tönkre, akikkel kapcsolatba kerülnek. Ebben valóban igazuk van. De ez azonban nem az ı érdemük: a maguk helyzetében a helytállás ugyanúgy lehetséges, ahogyan az a mi esetünkben lehetséges lett volna. Itt ülök Éva sírja mellett, és átkozom azt a napot, amelyen megfosztattunk teremtettségünk eredeti céljától. Megfosztattunk? Hát, igen, meg! Meg, de persze igaz: magunknak köszönhetjük a megfosztatást. Mondom, annyit tudok, annyi ismeretre, tudásra, látásra tettem szert a Legfenségesebb mellett, amennyi tudást, ismeretet, látást soha, senki be nem bír már fogadni e sárgolyón. Ahogy mondtam, Kisistennek gúnyolnak emiatt. S tulajdonképpen nem járnak messze a valóságtól, csak nem tudják, hogy miért nem. Annyi idıt tölthettünk a Leghatalmasabbal, annyi mindent megtudtunk tıle, hogy azt halandó elme elgondolni sem képes. Eszembe sincsen vádolni İt. Nem tudom, lehetett-e volna másképpen is? İ azt mondta, nem. Nekem utólag voltak ötleteim, de ı szerény mosollyal csak ennyit felelt: – Kérlek, bízz bennem! Hidd el, nem volt más megoldás! Egy darabig tiltakoztam, lázadoztam, ötleteket adtam, de csalódásom, haragom, lázadásom csitultával beláttam: semmit nem érek el a lehetıségek keresésével. Ami történt, az megtörtént, változtatni már úgysem tudok rajta. S ami a lényeget illeti, engedetlenek voltunk, és kész! Persze, egy rengeteg kérdést újra és újra feltettem még évek múlva is. Az ember olyan, hogy kérdez, hogy mindig keresi az élete miértjeire a válaszokat: hol kíváncsiságból, hol azért, hogy legközelebb másképpen léphessen, hol azért, hogy törvényeket fogalmazzon meg magának és másoknak is. Vannak, akik úgy vélik, a kérdezés önmagában is rossz, hiMENNYIEN, HÁNYSZOR ÉS HÁNYFÉLEKÉPPEN ÁTKOZTAK EL MINKET
6
szen a hit önmagában teljesség, elég, ha némán, kételkedés nélkül engedelmeskedünk. Vannak, akik azt mondják, a kérdések soha nem vezetnek jóra, mert ha nem kapunk feleletet, akkor kiizzadjuk elménkbıl a magunk testére szabott válaszainkat, aztán ihatjuk a tévutak következményeinek haragborát. Voltak kérdéseim, mert kerestem a kert elvesztésének okát, mert ember vagyok, hát kerestem a mentségeket, s mert tisztán akartam látni, átlátni, mi történt, és miért az lett a következménye, ami lett. Miért alkottatott belénk a kíváncsiság? Miért teremtettünk éhségérzettel? Miért alkottatott meg a kígyó, és miért úgy alkottatott meg, hogy az Elbukott felvehette az alakját, mint egy kifordított ruhadarabot? Miért lett utódainkra nézve az a feldolgozhatatlan következmény, hogy már születésükkor beléjük programozódik a megtartás és az elvevés kényszere? És így tovább, és így tovább… Sokan azt mondják, ezek a kérdések önmagukban hordják a válaszukat, és lényegüknél fogva nem kevesebbek, mint maga a lázadás volt. Szerintem nem így van. Azért nem, mert én tudom, mirıl beszélek. Tudom, mert láttam İt szemtıl szembe, mert beszéltem vele, úgy ahogyan ezután soha senki nem fog. És amikor beszéltem vele, amit mondtam, az a legtöbbször kérdés volt. S ı soha nem szőnt meg türelmesen felelni se nekem, sem késıbb Évának. Ha ıszinte lélekbıl fakadnak, İt nem zavarják a kérdések. Mondom, tudom, hogy így van. Persze már ezt is nagyon sokan kétségbe vonják. Ám ezekre a kérdésekre mégsem kaptam választ soha. A szeretetének alfája és omegája számomra Éva léte volt. Az, hogy ıt megkaptam, minden más kérdést mellékessé tett számomra. (Hosszú évszázadok múlva ezt úgy mondják majd: kapcsolatfüggı lettem.) Akkor is, ha így vagy úgy Éva miatt kellett elhagynunk a Kertet, miatta kellett eltakarodnunk a színrıl színre értett Valóság közelébıl, és megtapasztalnunk a kerubok irgalmatlan, szelíd erejét, és lángpallósuk forróságát. Éva miatt történt, de nekem nem volt szükségszerő vele tartanom. Itt ülök most a sírja mellett. Éva, Évám, asszony a csontomból, test a testembıl, vér a vérembıl, hát hogyan tudtam volna nem veled tartani? Eldobhatja-e az ember önmaga felét, lénye, léte legszebb, és legértékesebb részét? Ugyan! Ez nem is kérdés tulajdonképpen!
M
miért nem választottam valaki mást Éva helyett. Volt, hogy elgondolkodtam, hátha igazuk van. Valóban, miért is álltam meg Éva mellett, amikor el is léphettem volna mellıle? Miért is nem kerestem helyette valaki mást, miért is nem bíztam az Alkotóban, miért nem hittem, hogy kaphatok olyat, vagy még jobbat, mint Éva? Aztán persze csak legyintettem az egészre: „Eh, ostobaság!” Ostobaság, persze, hogy az! Ostobaság, mert Éva test volt a testembıl, vér a vérembıl, csont a csontomból. Évával egyek voltunk, a két fél egésszé vált, szerettem ıt, úgy, hogy ıt szerettem. Sokan mondják ma is, meg hajtogatják majd hosszú-hosszú évezredeken át, hogy senkisem pótolhatatlan. Mekkora eszetlenség ez, egek! Nem, a csodát nem vagyunk pótolhatatlanok! A munka, amit elvégzünk a feladat, amit ellátunk, az persze, az természetesen pótolható. Ha asztalos vagyok, adódhat helyettem másik asztalos, ha mészáros lettem, teremhet helyettem másik mészáros, ha ács vagyok, elıteremhet valaki, aki van olyan jó ács, mint én, ez igaz. De ha a személyem is pótolható, akkor megette a fene az egészet! Csak azok mondják ezt az eszetlenséget, akik az embert csupán eszköznek tekintik a céljaik eléréséhez. Hadd ne mondjam, mi a véleményem arról, aki a társát is csak eszköznek vagy egy eszme materializálódásának tekinti, és nem embernek, érzı, lélekkel bíró kincsnek! Egész feldühödtem! ÉG A GYERMEKEIM IS TÖBBSZÖR SZEMEMRE HÁNYTÁK,
7
Nem, Éva nem eszköz volt számomra a boldogsághoz, nem a kibicsaklott erkölcsi rendhez való ragaszkodásom látványos segédigéje, és nem egy mutatósan kényelmes ürítıtartálya férfiasságomnak, és még csak nem is olcsó, megnyugtató házicseléd. Dehogy! Ha így gondolkodtam volna róla, nem tartok vele, soha nem hagyom ott a Kertet, nem megyek át egyszer, s mindenkorra a két bozontos üstökő, szigorú tekintető lángpallósos kérub között, hanem széttárom a kezeimet az ég felé, és amint a késıbbi korok tudós orvosai teszik majd, kikiáltok az univerzumba: „Kérem a következıt!” Nemcsak azért maradtam Éva mellett, mert féltem a magánytól, vagy mert komoly gondot okozott volna a vagyonunk megosztása – ahogyan azt a fiam, lányaim esetében annyiszor látom –, vagy netán mert rettegtem volna a változástól. Még csak nem is a házassággal kapcsolatos egyértelmő isteni akarat súlya befolyásolt. Ó, dehogy! Én Éva személye, lénye miatt döntöttem úgy, ahogyan döntöttem! Nem a félelem, nem a pénz, nem az elvek tisztelete, nem a Törvényalkotó hatalma, és az abból fakadó következmények miatt maradtam az asszonyom mellett, hanem Éva, igen, Éva miatt! Tudom, hogy sokan nem csupán azért nem változtatnak az életükön, mert úgy gondolják, hogy akkor szembe mennének az Erkölcs akaratával, hanem kényelembıl sem, és erre az álságos, aljas kényelemre húzzák rá az erkölcs álarcát. Ezzel két legyet ütnek egy csapásra: jó, istenféle embernek gondolhatják magukat, miközben nem kell szembenézniük sem önmagukkal, sem párjuk valódi érzéseivel, gondolataival, vágyaival, sem a változás fájdalmával. Mert a biztos rosszat biztonságosabbnak véljük, mint a bizonytalan boldogságot. Ahogyan azt majd egy késıi kor írója feljegyzi: „Ha nem ég el azonnal, az ember a poklot is képes megszokni.” Ha így gondolkodtam volna, maradok a Kertben. De nem ezt tettem. Szerettem Évát. Azt mondják a bölcsek, haha, még Istennél is jobban szerettem. Mit mondjak erre? Nem mondok semmit. Ha így gondolják, nem tudják, mirıl beszélnek. Ha így gondolják, nem szerettek még igazán! Úgy igazából igazán. S nem tudják, milyen az, amikor valaki csontból való csont, húsból való hús, vérbıl való vér. Nekik hiába is magyaráznék. İket száraz elveik, kiszikkadt szívük vezérli, és soha nem érthetik meg, hogy mit jelent: Éva végsı soron én magam voltam, s ha nemet mondok rá, önmagamra mondok nemet! S belegondolnak-e nagyagyú tanácsnokaim abba, mi történt volna, ha nem megyek Évával? He? Maradtam volna a kertben, abban a tudatban, hogy én hőségesen kitartottam, és kapok egy másik asszonyt. Csakhogy bennem nem ért véget a szerelem Éva iránt! És ha nélkülem kizárattatik a kertbıl, az nem ugyanaz, mintha az élete érne véget. És bár a kérubok mindörökre elválasztottak volna bennünket, mit kezdtem volna a gondolattal, hogy egykori társam a Kerten kívül bolyong árva magányban, én meg élvezem a teremtett lét minden csodáját, netán Éva Kettı társaságát? Micsoda agyament szívtelenség lenne ez! S ráadásul mindez nem azért következett volna be, mert kettınk között ment valami jóvátehetetlenül tönkre, hanem mert Éva megkóstolta azt a gyümölcsöt; nem az egymás iránti szeretetünk, szerelmünk, elkötelezettségünk szőnt meg, hanem az engedetlenség miatt nem lehettünk volna együtt. Ember az, aki erre képes lenne, ó, egek? Dehogy ember, csak valami elfuserált, kattogó, csörgı elvmasina, aki elıbb-utóbb úgyis szétesik, felrobban önnön hazug elfojtásaitól! Nem volt tehát más választásom, hiába mondja is bárki az ellenkezıjét. Leköptem, leokádtam volna magamat, ha Évát magára hagyom a sötétségben. Ha ember akartam maradni, nem nézhettem csak a saját érdekeimet: óvni, védeni akartam Évát, na, ezért haraptam én is a gyümölcsbe! És mert haraptunk mindketten, hát Éva nincsen többé. Két hete és egy napja, október utolsó hetében halt meg. Ugyanolyan lucskos, ködös, ragadós napon hunyta le végleg fáradt, zöld szemét, mint amilyen ez a mai nap. Hogy átkozott legyen minden felkelı nap, minden új kezdet!
8
Nem sokan tudják, de van, ami erısebb a hitnél, bárhogyan is gondolkodjunk, bárhogyan is szégyelljük. Igen, van, ami erısebb a hitnél: az, ami a szívünk mélyén van, ami ott legbelül szólal meg. Legbelül, túl a tudáson, minden ismereten, túl a bölcsességen és a vágyakon. Ez az, ami leges-legbelül él, ami lényünk, létünk legmélyén suttog, amit igazán tenni óhajtunk, amire ott mélyen igazán vágyunk. S ezen a koszvadt, véres sárgolyón miért várja tılem bárki is, akár a Kreátor is, hogy más iránt vonzódjak, mint akit a szívem szeret? S még ha İ maga várta volna el tılem, hogy maradjak a Kertben, hogyan is lenne lehetséges bármelyikünk személyének a felcserélése? Túl a dogmákon, szokásokon, emberi tanításokon, túl mindazon a kıporos, fojtó hagyományon, amit ma mindenki az igazi tanításnak gondol, amit egyenlınek vélnek a józan ésszel, s túl, bizony túl az Isten akaratán is: én szeretem Évát! Én Évát szeretem!
K
ÉVÁT. Késıbb valamiért úgy gondolják majd festık, írók, hogy ı élt túl engem. Talán mert ıt tartják majd a felelısnek azért, ami erre a bolygóra zúdult, és kimondatlanul is arra a következtetésre jutnak, amit egy írástudó sok-sok év múlva majd így fogalmaz meg: „Nem igaz, hogy a jó nem gyızedelmeskedhet a rossz felett. Csak az angyaloknak is úgy kellene szervezıdniük, mint a maffiának.” Vagyis Éva azért élt túl engem, mert ı volt a gonosz, én pedig az ı kis birka áldozata. Egek, mekkora badarság! Éva, mint gonosz…! Két hete temettük el Évát. Káin is eljött a temetésére, a messzi Nód földjérıl. Sírt, nagyon sírt, amikor a föld magába nyelte édesanyja testét. Ott voltak mind a fiaim és a lányaim, ott volt mindenki, majdnem mindenki, aki csak él ezen a bolygón. A legtöbben ezt kérdezték: – Mi lesz most, atyánk, mi lesz veled Ádám? Mi lenne? Mi van a nincsen túl? Mi van akkor, ha elveszett az élet értelme, ha meghal az emberbıl egy darab? Nincs semmi. Élni kell tovább. Vagy legalábbis igyekezni kell tovább élni. Élni, mert a felhık felett mindig kék az ég, mert süt a Nap, mert nevetnek a gyerekek, mert tündöklı kék a tó vize, mert hő kutyám kinek csóválná a farkát, mert pej lovam kinek a kezébıl enné a zabot? S így van ez akkor is, ha Éva elvesztésével a világ zsanérjai szakadtak is ki a helyükbıl. Tudom, hogy újra kezdeni rettenetesen nehéz. De újra kezdeni mindig lehet. Mert ha azt mondom, hogy most feladom, már nem bírom tovább, és ezután nincsen semmi, akkor mi van? Akkor a semmi az ma a halál: keresnem kell egy erıs kötelet, egy meredek sziklaormot. De mert járom az utamat, mert mégis taposom, győröm tovább a nekem szabott sorsot, így a semmi után mégis van valami. És ezért mondom, hogy újra kezdeni mindig lehet. Itt ülök a sír mellett. Már nem hullanak a könnyeim, már nem átkozódom és nem dühöngök. Évára gondolok, csendesen, kiszáradt szívvel. Évára gondolok: az együtt töltött hosszú-hosszú évekre. S lehetnék most minden, minden, ami átkos, ami haragos, ami törni-zúzni kész, de elsısorban hálás vagyok mindenért, amit kaptam tıled, én társam, én otthonom. Hálás vagyok az együtt töltött idıért, az érintésekért, a szemed csillogásáért, a szerelmedért, a mosolyodért, önmagadért, Éva! S lásd, nem emelek kezet az ajándékba kapott életemre, de tudom, öreg vagyok már én is. És „ki akar örökké élni, ha a szerelemnek meg kell halnia”? Jövök nemsokára! ÉT HETE TEMETTÜK EL
9
A címlap kép Herpai Zoltán Éva teremtése címő munkája
A címlap forrása: Mózes elsı könyve, 18–23. vers
A második oldal idézetének forrása: Énekek éneke, 8:6
Az utolsó oldal idézete: „…ki akar örökké élni, ha a szerelemnek meg kell halnia” a Queen együttes „Who wants to live forever” címő számából származik.
10
