Rúnák idézése, A

Magyar H. P. Lovecraft Portál - hplovecraft.hu

Alkimista bosszúja, Az / Rúnák idézése, A Eredeti cím: Casting the Runes Szerző: Montague Rhodes James • Év: 1911

190.. április I5. Kedves Uram! A ... Társaság Tanácsának megbízásából ezennel visszaküldöm Önnek Az alkímia igazsága című tanulmány vázlatát, és egyúttal értesítem, hogy lekötelező ajánlatát, mely szerint dolgozatát legközelebbi közgyűlésünkön felolvasná, a Bizottságnak – a program zsúfoltságára való tekintettel – nem áll módjában elfogadni. Tisztelettel: ... titkár Április 18. Kedves Uram! Sajnálattal kell értesítenem, hogy sokirányú elfoglaltságom miatt nem áll módomban Önnel személyesen eszmét cserélni az Ön által benyújtott tanulmány tárgyában. Szabályaink azt sem teszik lehetővé, hogy a Tanács egy bizottságával vitassa meg az ügyet, amint Ön javasolja. Biztosíthatom afelől, hogy írásának a legteljesebb figyelmet szenteltük, és az elutasításkor egy minden tekintetben megbízható szakértő véleményére támaszkodtunk. Semmiféle személyes elfogultság (aligha szükséges ezt külön megemlítenem) nem játszhatott szerepet a Tanács döntésében. Higgyen nekem (mint fent) Április 20. A ... Társaság titkára tisztelettel értesíti Mr. Karswellt, hogy semmiképpen sem közölheti olyan személyek nevét, akikhez a Társaság Mr. Karswell tanulmányát esetleg eljuttatta; jelezni kívánja továbbá, hogy az e tárgyban írott levelekre a jövőben nem tud válaszolni. – Kicsoda ez a Mr. Karswell? – kérdezte a titkár felesége: Épp meglátogatta férjét a hivatalában, és (talán nem egészen helyeselhető módon) be lenézett a fenti három levél közül az utolsóba, melyet a gépírónő akkor hozott be. – Jelen pillanatban, drágám, Mr. Karswell egy nagyon dühös ember. Különben nem sokat tudok róla, azon kívül, hogy vagyonos, a Warwickshire-ban fekvő luffordi apátságban lakik, szemmel láthatólag alkímiával foglalkozik, és minden tudományát közölni óhajtja velünk; körülbelül ez minden – és persze nem szeretnék találkozni vele a következő egy-két hétbe Ha kész vagy, felőlem mehetünk. – Mivel dühítetted fel? – kérdezte a titkár felesége. – A szokásos, drágám, a szokásos: elküldte a tanulmánya vázlatát, melyet fel akart olvasni a következő összejövetelünkön; mi továbbítottuk a vázlatot Edward Dunningnak – majdnem az egyetlen ember Angliában, – aki ismeri ezeket a dolgokat –, ő pedig azt mondta, a dolog teljesen reménytelen; így hát elutasítottuk. Azóta Karswell szüntelenül bombáz a leveleivel. Legutóbb azt akarta, hogy közöljem vele a nevét az illetőnek, akihez eljuttattuk a badarságait; láttad, mit válaszoltam rá. De az Isten szerelmére, nehogy elmeséld valakinek. – Dehogyis, drágám. Csináltam én valaha is ilyesmit? De azért remélem, nem fogja megtudni, hogy szegény Mr. Dunning volt az. – Szegény Mr. Dunning? Nem tudom, miért hívod szegénynek; ez a Dunning rendkívül boldog ember. Van egy kényelmes otthona, csomó passziója, és az idejéről egyedül magának kell számot adnia. – Csak arra gondoltam, hogy sajnálnám, ha ez az ember megtudná a nevét, és elkezdené zaklatni: – Hát igen! Merem állítani, hogy akkor tényleg szegény Mr. Dunning lenne. A titkár és felesége házon kívül ebédeltek. Vendéglátóik Warwickshire-ből jöttek, így hát a titkár felesége magában már el is határozta, hogy óvatosan kikérdezi őket Mr. Karswellről. Szerencséjére azonban nem kellett előhozakodnia a témával, mert a háziasszony – néhány perccel érkezésük után így szólt a házigazdához:

1/10. oldal


– Láttam ma reggel a luffordi apátot. – A házigazda füttyentett egyet. – Valóban? Vajon mi szél hozta a városba? – A jó ég tudja; éppen jött kifelé a British Museumból, mikor elhajtattam előtte. A titkár neje feltűnés nélkül bekapcsolódott a diskurzusba; megkérdezte, vajon igazi apátról vane szó. – Á, nem, drágám, csak egy szomszédunkról beszéltünk; néhány évvel ezelőtt került a grófságba, mikor megvásárolta a luffordi apátságot. Az igazi neve Karswell. – Barátotok az illető? – kérdezte a titkár, s lopva intett szemével a feleségének. A kérdés a méltatlankodás özönét indította el. Mr. Karswellnek – úgy látszik – nem voltak jó tulajdonságai. Senki nem tudta, mit is csinál valójában. A szolgái szörnyű népség; ő maga egy új vallást talált fel, külön a maga számára, és ennek szolgálatában lehetetlen, visszataszító rítusokat hajt végre; rendkívül könnyen megsértődik, és soha nem bocsát meg senkinek. Az arca rémisztő (a hölgy szerint férje ebben a kérdésben kissé habozott); soha nem tesz semmi jót, és minden, ami tőle ered, csak ártalmára van a környezetének. – Ne légy igazságtalan szegénnyel, drágám – szólt közbe a férje. Elfelejted, mit csinált az iskolás gyerekekkel. – Jaj, rettenetes! De örülök, hogy szóba hoztad, mert így a vendégeink legalább valami fogalmat alkothatnak erről az emberről. Florence, ezt hallgasd meg! Az első télen, melyet Luffordban töltött, elragadó szomszédunk írt a plébániája lelkészének (nem azonos a miénkkel, de őt is nagyon jól ismerjük), és felajánlotta, hogy megmutatja az iskolásoknak a laterna magicaját. Azt mondta, van néhány új képe hozzá, amely talán érdekli őket. Nos, a lelkész eléggé meglepődött, mivel Mr. Karswell mindeddig igen barátságtalan volt a gyerekekkel – panaszkodott, hogy átjárnak a birtokára, vagy valami hasonló; de természetesen elfogadta a meghívást. Meg is beszélték, melyik este lenne alkalmas; mivelhogy ott akart lenni, hogy lássa, minden rendben megy. Azt mondja, még soha nem örült semminek annyira, mint hogy a saját gyerekei nem lehettek jelen; épp a mi házunkban voltak gyerekzsúron. Mr. Karswellnek ugyanis nyilvánvalóan feltett szándéka volt, hogy halálra rémíti ezeket a szegény falusi gyerekeket, és meggyőződésem, hogy ha Mr. Farrer nem avatkozik közbe, sikerül is neki. Viszonylag enyhe dolgokkal kezdte. A Piroska és a farkas volt az egyik, amit vetített, de a farkas – Mr. Farrer azt meséli – itt is olyan szörnyű volt, hogy a kisebb gyerekek közül többet ki kellett vinni. Mr. Karswell, mielőtt bármi történt volna, távoli farkasordítást utánzó hangot hallatott; barátunk életében nem hallott még ilyen hátborzongató hangot. A képek – meséli Mr. Farrer –. rendkívül ügyesen voltak megcsinálva; tökéletesen élethűen ábrázolták a bemutatott jeleneteket; rejtély, honnan szerezte, vagy miképpen készítette őket ez az ember. Nos, a vetítés folytatódott; a történetek egyre ijesztőbbé váltak. A gyerekek megbabonázva, teljes csöndben figyeltek. Az utolsó képsorozat egy kisfiút ábrázolt, amint Mr. Karswell parkján vág keresztül – Luffordban, úgy értem – sötét este. A szobában ülő összes gyerek felismerhette a helyet a képekről. A szegény kisfiút egy fehérbe öltözött, szörnyűséges ugrándozó teremtmény követte, mely először csak a fák között settenkedett, majd egyre nyíltabban mutatkozott; végül üldözőbe vette, elkapta, és vagy darabokra tépte, vagy valami más módon tüntette el. Mr. Farrer az mondja, borzalmas rémálmai voltak ez után az este után, és egyszerűen gondolni sem mer arra, hogy a gyerekeknek mit jelenthetett ez az egész. Természetesen ez már túlzás volt, úgyhogy nagyon határozottan felszólította Mr. Karswellt, hogy hagyja abba a vetítést. Ő mindössze ennyit szólt: – Gondolja, hogy ideje véget vetni ennek a mi kis előadásunknak, és hazaküldeni őket az ágyukba? Remek ötlet! És ezzel, kérlek, egy újabb képet rakott be, amely elképesztő mennyiségű kígyót, százlábút és egyéb visszataszító szárnyas állatot ábrázolt. Valami különös módon úgy tűnt, mintha kifelé másznának a képből és el akarnának vegyülni a közönség körében; mindehhez egy furcsa, zizegő hang társult, amely kis híján megőrjítette a gyerekeket – természetesen fejvesztve menekültek. Néhányan meg is sérültek, miközben elhagyták a szobát, és szerintem egyikük sem aludt egy szemhunyást sem azon az éjszakán. A faluban nagy volt a felzúdulás. Az anyák persze főként szegény Mr. Farrert hibáztatták, az apák pedig, ha átjutottak volna a kapukon, valószínűleg betörik az apátság összes ablakát. Nos, ez Mr. Karswell, a luffordi apát, drágám; nyilván el tudod képzelni, mennyire áhítozzuk a társaságát. – Véleményem szerint megvan benne a lehetősége annak, hogy nem: mindennapi bűnözővé váljék – mondta a házigazda. – Sajnálnám azt a szerencsétlent, aki nála feketelistára kerülne. – Ő az, vagy összekeverem valakivel? – kérdezte a titkár (aki egy idő óta olyan képet vágott, mint aki megpróbál visszaemlékezni valamire). Ő az, aki írt egy könyvet – A boszorkányság története, vagy valami ilyesmi volt a címe – úgy tíz éve, vagy még régebben? – Bizony ő az; emlékszel, hogy milyen kritikákat kapott? 2/10. oldal


– Persze hogy emlékszem; sőt mi több, ismertem a legélesebb bírálat szerzőjét. Te is ismerted, nyilván emlékszel John Harringtonra; a St. John’s College-ba járt a mi időnkben. – Igen, nagyon is jól emlékszem, bár később jó ideig semmit sem hallottam felőle, egészen addig, amíg az ügyében folytatott vizsgálat eredményéről nem olvastam. – Vizsgálat? – kérdezte az egyik hölgy. – Mi történt vele? – Nos, vele az történt, hogy leesett egy fáról és kitörte a nyakát. Az érthetetlen a dologban az, hogy egyáltalán miért kellett fára másznia. Rejtélyes egy história, annyit mondhatok. Egyáltalán nem volt atletikus alkat vagy igen? –, azonkívül semmi nem mutatott arra, hogy különcködő hajlamai lettek volna, szóval ez az ember, miközben hazafelé tart késő este az országúton – csavargók nincsenek arrafelé –, mindenki ismeri és szereti a környéken – egyszer csak, mint egy őrült, elkezd rohanni, elveszíti a kalapját és a botját, végül pedig felmászik egy fára – ráadásul egy nehezen megmászható fára – az út szélén. Egy száraz ág letörik, ő pedig lezuhan, és kitöri a nyakát; ott találnak rá másnap reggel. Akik látták, azt mondják, az arcán valami iszonyatos rémület ült. Nyilvánvaló, hogy üldözték; az emberek elvadult kutyákról, és állatkertből szökött vadállatokról beszéltek; de végül is, semmit sem tudtak kisütni a dologból. Ez ‘89-ben történt. Úgy hiszem, hogy a bátyja, Henry (akire jól emlékszem Cambridge-ből, de te valószínűleg nem emlékezhetsz rá) azóta is valamiféle magyarázatot próbál találni a történtekre. Ő természetesen kitart amellett, hogy szándékos bűncselekmény történt, én azonban nem tudom, mit gondoljak. Nehéz elképzelni, hogyan hajthatták volna végre. Egy idő után a társalgás visszatért a Boszorkányság történetéhez. – Volt a kezedben a könyv? – kérdezte a házigazda. – Igen – válaszolta a titkár. – Olyannyira, hogy el is olvastam. – És valóban olyan rossz, amilyennek mondják? – A stílus és a forma tekintetében tényleg kritikán aluli. Teljésen megérdemli a ledorongolást, amit kapott. Amellett gonosz könyv. A fickó minden szavát halálosan komolyan gondolja, és ‘nem hiszem, hogy nagyot tévednék, ha azt állítanám, hogy ki is próbálta a receptjei zömét. – Nos, én csak Harrington recenziójára emlékszem. Azt kell mondanom, hogyha én lettem volna a szerző, ez a kritika az írmagját is kiirtotta volna bennem az irodalmi ambíciónak. Soha többé nem tudtam volna az emberek szemébe nézni. – A jelen esetben nem volt ilyen hatása. De mi a csoda, már fél négy van; indulnunk kell. Hazafelé a titkár felesége aggódni kezdett: – Remélem, az a szörnyű ember nem fogja megtudni; hogy Mr. Dunningnak bármi köze is volt a tanulmánya elutasításához. – Nem valószínű – mondta a titkár. – Dunning maga nyilván nem fogja említeni, mert ezek a dolgok bizalmasak, miközülünk sem fogja senki, ugyanezen okból. Karswell nem találhatja ki a nevét csak úgy, mert Dunning mindeddig nem publikált semmit ebben a témakörben. Az egyetlen veszély, hogy a British Museum személyzetétől esetleg megtudhatja, ki szokott alkímiai kéziratokat tanulmányozni. Nem mondhatom meg nekik, hogy ne említsék Dunningot. Világos, hogy azonnal fecsegni kezdenének. Reménykedjünk, hogy neki nem jut eszébe ez az ötlet: Mr. Karswell azonban agyafúrt ember volt: Ennyit elöljáróban: Ugyanazon hét egy későbbi napjának estéjén Mr. Edward Dunning éppen hazafelé tartott a British Museumból, ahol kutatásokat végzett. Egyedül lakott egy kényelmes kertvárosi házban; ellátásáról két kiváló asszonyság gondoskodott, akik régóta mellette voltak. Az imént róla festett képhez nem szükséges bármit is hozzátennünk; kövessük őt a hazafelé vezető úton. A vonat a házától egy-két mérföldre állt meg, onnan pedig villamos vasút vitt tovább. A végállomás úgy körülbelül háromszáz yardnyira lehetett a ház kapujától. Az olvasásból már elege volt, mikor beszállt a kocsiba, és a világítás különben sem lett volna megfelelő; az ablaküvegre felragasztott hirdetéseket kezdte böngészni. Eléggé természetes módon, útközben gyakran nézegette ezeket a hirdetményeket, és talán a Mr. Lamplough és egy címzetes királyi tanácsos között folyó briliáns és meggyőző párbeszéd kivételével, melynek tárgya egy lázcsillapító volt, egyik sem szította fel különösebben a képzeletét. Tévedek: volt egy a kocsi legtávolabbi sarkában, amely nem tűnt ismerősnek. Sárga alapon kék betűkkel írták, és csak egy nevet – John Harrington – s valami dátumfélét tudott kivenni belőle. A részletek nem lehettek számára különösebben érdekesek, mégis, mikor a kocsi kiürült, kíváncsiságból előresétált egészen odáig, ahonnan már világosan ki tudta venni a szöveget. Némileg kárpótolva érezte magát a fáradságért; a hirdetés nem a megszokott fajtából való volt. A szöveg így szólt: „John Harrington, az ashbrooki Laurels kollégium professzora emlékére. Meghalt 1889. szept. 18án. Három hónapja volt:’ A kocsi megállt. Mr. Dunningot, aki még mindig a sárga alapon kék betűket bámulta, a kalauz 3/10. oldal


hangja riasztotta fel. – Ó, bocsánat – mondta. – Csak ezt a hirdetést néztem; nagyon különös, nemde? A kalauz nehézkesen kibetűzte a szöveget. – Szavamra – mondta – eztet még sose láttam. Valami kúra lesz, vagy mi. Valaki viccelődik itten. – Elővett egy porrongyot, és nagyokat köpködve nekiesett az ablaküvegnek; először belülről, azután pedig kívülről próbálkozott. – Nem, nem – mondta, mikor visszatért –, ez nem matrica. Ollyan, mintha az üvegben lenne bent, az anyagban, vagy hogy mondjam: Nem gondolja, uram? Mr. Dunning megvizsgálta, megdörzsölte a kesztyűjével, és egyetértett. – Ki foglalkozik ezekkel a hirdetésekkel, ki ad engedélyt a felragasztásukra? Szeretném, ha megérdeklődné ezt nekem. Csak gyorsan feljegyzém a szövegét. Ebben a pillanatban a vezető kiáltását hallották. – Mozgás; George, idő van. – Mindjárt; van itten valami érdekes. Gyere mán hátra, és nézzed meg, ezt az üveget. – Mi van az üveggel? – kérdezte a vezető, miközben feléjük tartott. – Na és ki ez a Harrington? Mi ez az egész? – Éppen azt kérdeztem, hogy ki felel a hirdetmények felragasztásáért a járatukon, mert szerintem jó lenne megtudni egyet s mást erről itt. – Hát, uram, ezt az egészet a társaság irodájában intézik; azt hiszem, Mr. Timms lett megbízva vele. Végzéskor hagyok nekije üzenetet az este, és holnap már talán többet tudok róla mondani, ha megint erre gyönne hazafele. Mindössze ennyi történt aznap este. Mr. Dunning még vette a fáradságot, és megkereste a térképen Ashbrookot; kiderült, hogy Warwickshireban fekszik. Másnap ismét bement a városba. A villamos (megint ugyanabban a kocsiban utazott) zsúfolásig tömve volt reggel, úgyhogy nem tudott szót váltani a kalauzzal; azt azonban észrevette, hogy a különös hirdetést eltüntették.’’ A nap vége újabb rejtélyes eseményt hozott az üggyel kapcsolatban. Lekéste a villamost, vagy inkább csak szívesebben jött gyalog haza; egy meglehetősen késői órában azonban, midőn még dolgozószobájában ült, az egyik asszony jött jelenteni, hogy két férfi akar sürgősen beszélni vele a villamos vasúttól. Ez újra emlékezetébe idézte a hirdetményt, melyet már majdnem elfelejtett. Beengedte őket – a két férfi a kocsi kalauza és vezetője volt –, és miután némi frissítőket hozatott, megkérdezte, mit mondott Mr. Timms a hirdetéssel kapcsolatban. – Hát, uram, éppen ez az, amiért bátorkodtunk önt zargatni mondta a kalauz. – Mr. Timms alaposan letolta Williamet; szerinte ilyen szöveggel hirdetést se nem kaptak, se nem rendeltek, se nem fizettek ki, se semmi nem beszélve arról, hogy illyen egyáltalában nincs is; mi csak a bolondját járatjuk vele, és az idejit pocsékoljuk. „Jó van – mondom –, „ha így áll a dolog, csak azt kérem magátul, Mr. Timms” – mondom –, „hogy gyöjjön el és nézze meg maga” – mondom. „Természetes, ha nincsen ott, azt mond rám, amit akar.” „Rendben” – mondja –, „jövök”; és azonnal elindultunk. Na most, mondja meg maga, uram, hogy az a hirdetés, amin a Harrington volt, nem-e éppen ollyan látható volt, mint akármi – sárga üvegen kék betűk, és ahogy akkor mondtam, és ön is helyeselt, az üvegben benne, mert ha emlékszik rája, türülgettem a porrongyommal. – Persze, hogy emlékszem, egészen tisztán – nos? – Hát, nem is tudom. Mr. Timms beszállt a kocsiba egy lámpával nem, szólt Williamnek, hogy tartsa a lámpát odakinn. „Na” – aszongya –, „hol van a ti híres hirdetésetek, amiről olyan sokat hallottam?” „Itten van” – mondom –, „Mr. Timms” – és rája teszem a kezemet. – A kalauz elhallgatott. – Nos – mondta Mr. Dunning – feltételezem, már nem volt ott. Kitörött? – Törés! Dehogy Nem volt ottan, tessék nekem elhinni, több nyoma betűnek – azoknak a kék betűknek – az üvegen, mint – hát, nincs neki értelme, hogy beszéljek róla. Soha nem láttam még ilyesmit. Inkább Williamnek kéne, ha – de, mondom, mi haszon van abból, ha folytatom? – És mit mondott Mr. Timms? – Hát, pontosan, amit én javasoltam nekije – mindenfélének elmondott minket, és nem is lehet őtet ezért hibáztatni. De aztat gondoltuk, William és én, hogy, hát láttuk, hogy ön leírta – szóval aztat a szöveget... – Valóban leírtam, és itt is van. Akarják, hogy magam beszéljek Mr. Timmsszel, és megmutassam neki? Ezért jöttek ide? – Na, nem megmondtam? – kérdezte William. – Mindig csak úriemberrel legyen dolga az embernek, én amondó vagyok. George, most aztán el kell ismerned, hogy nem hoztalak rossz helyre ma este. – Jól van, William, jó van; ne csinálj már úgy, mintha hat ökörrel kelletett volna ideráncigálnod. Magamtul gyöttem, nem? Attól függetlenül, nem lett volna szabad így elrabolni az idejit, uram; de 4/10. oldal


ha má így történt, és találna rája időt, hogy odagyönne a Társaság irodájába reggel, aszt elmondaná Mr. Timmsnek, amit a két szemivel látott, örökre lekötelezne minket. Tudja, nem mondanak ezek semmi különöset, érti, de ha az irodában a fejükbe veszik, hogy ollyasmit láttunk, ami nincs úgy, hát, eggyik dolog szüli a másikat, és az Isten tudja, hol leszünk mink egy év múlva – szóval érti, mire gondolok. George – további sűrű magyarázkodások közepette – William unszolására elhagyta a szobát. Mr. Timms (aki köszönő viszonyban volt Mr. Dunninggall kénytelen volt jelentős mértékben változtatni az álláspontján másnap, mikor az utóbbi elmondta és megmutatta neki, amit tudott; minden folt, amely William és George jó hírén a Társaságnál eshetett, töröltetett; magyarázat azonban nem volt a dologra... Egy másnap délután történt esemény továbbra is ébren tartotta Mr. Dunning érdeklődését az ügy iránt. Klubjából sétált épp a vasútállomás felé, amikor nem messze tőle egy férfit pillantott meg, a kezében olyasféle szóró lapokkal, amilyeneket cégek ügynökei szoktak a járókelőknek osztogatni. Ez az ügynök nem választott valami nagyon forgalmas utcát működése színteréül: Mr. Dunning nem látta, hogy egyetlen laptól is megszabadult volna, mielőtt ő odaért. Amint elhaladt mellette, a férfi a kezébe nyomott egyet a papírjai közül; a keze megérintette az övét, és eközben egy furcsa kis ütést érzett. Természetellenesen érdesnek és forrónak tűnt az a kéz. Elhaladtában ránézett a férfira, de a benyomás, amit nyert róla, annyira elmosódott volt, hogy bármennyire is próbált később visszaemlékezni rá, nem sikerült. Megszaporázta a lépéseit, és közben rápillantott a papírra. Kék volt, és Harrington csupa nagybetűkkel írott neve vonzotta magához mágnesként a tekintetét. Döbbenten megállt, és a szemüvegéért nyúlt. A következő pillanatban egy férfi kitépte a kezéből a röplapot, majd sietve eltűnt. Megfordult, és néhány lépést tett visszafelé, de a járókelő és az ügynök már nem volt sehol. Mr. Dunning némiképp tűnődő lelkiállapotban lépte át másnap a British Museum kézirattermének küszöbét, és töltötte ki a cédulákat a Harley 3586-oshoz, és néhány egyéb kötethez. Néhány perc múlva meghozták a kért könyveket, és éppen neki akart ülni az egyiknek, mikor hirtelen úgy tűnt, valaki a nevét suttogja a háta mögött. Sietve megfordult, és eközben papírokkal teli dossziéját lesöpörte az asztalról. Senki ismerőst nem látott, kivéve a könyvtári személyzet egyik tagját, aki odabólintott neki. Hozzálátott, hogy felszedegesse a papírjait. Mikor ezzel kész volt, és végre el akarta kezdeni a munkát, a mögötte lévő asztalnál ülő testes úriember – épp távozófélben volt, már össze is csomagolta a holmiját – vállára tette a kezét, és így szólt: – Megengedi, hogy ezt odaadjam? Azt hiszem, az öné. – És ezzel átadott neki néhány papírlapot. – Az enyém, köszönöm – mondta Mr. Dunning. A következő percben a férfi távozott. Miután befejezte délutáni munkáját, Mr. Dunning kissé elcsevegett a könyvtárossal, és szerét ejtette, hogy megkérdezze, ki volt a testes úriember. – Ó, ez egy Karswell nevű ember – mondta a könyvtáros; körülbelül egy hete kérdezősködött, hogy kik a legismertebb szaktekintélyek alkímia dolgában, és én természetesen megmondtam neki, hogy ön az egyetlen az országban. Talán valamikor el tudom csípni; biztos vagyok benne, hogy szeretne találkozni önnel. – Az Isten szerelmére, eszébe ne jusson ilyesmi – mondta Mr. Dunning –, egy porcikám se kíván vele találkozni. – Á, értem – mondta a könyvtáros –, nem jön gyakran mihozzánk; merem állítani, hogy nem fog összefutni vele. Hazafelé Mr. Dunning aznap többször is megvallotta magának, hogy az egyedül töltendő este gondolata nem tölti el a szokott örömmel. Úgy érezte, valami meghatározhatatlan és megfoghatatlan erő állt embertársai és őközé – kerítette a hatalmába, hogy úgy mondjam. Emberek közelében akart ülni a vonaton és a villamoson, de a véletlen úgy hozta, hogy mindkettő feltűnően üres volt. A kalauz, George, gondterheltnek látszott, és az utaslétszámmal kapcsolatos kalkulációkba merült: Otthon dr. Watson, az orvosa várta a küszöbön. – Nagyon sajnálom, Dunning, de fel kellett forgatnom a háztartását. Mindkét szolgálója hors de combat. Az a helyzet, hogy kórházba kellett küldenem őket. – Te jó Isten! Mi történt? – Azt hiszem, valami ételmérgezés; önt, amint látom, elkerülte, különben nem járkálna ilyen vidáman. Valószínűleg szerencsésen át fognak esni rajta. – Na de ilyet! Nem tudja, hogy mi okozhatta? – Azt mondják, valami utcai árustól vettek maguknak kagylót ebédre. Különös: Kérdezősködtem a környéken, de sehol másutt nem járt errefelé utcai árus. Nem tudtam üzenni önnek; egy darabig még távol lesznek. Ma este mindenesetre jöjjön és vacsorázzon velem, a többit pedig majd kitaláljuk. Nyolc óra. Nincs oka az aggodalomra. 5/10. oldal


. A magányos estét ily módon elkerülte; kétségtelen ugyan, hogy némi kényelmetlenség és szorongás árán. Mr. Dunning elég kellemesen érezte magát a doktor társaságában (aki egyébként nemrégen lakott a környéken), és fél tizenkettő tájban ért haza az üresen álló házba. A rákövetkező éjszakára nem szívesen emlékszik vissza. Már ágyban volt; sötétben feküdt, és épp azon morfondírozott, vajon elég korán jön-e majd a bejárónő másnap reggel, hogy elkészítse neki a forró fürdőt; amikor egyszer csak nyikordult a dolgozószoba ajtaja. A nyikorgást nem követte lépések zaja az átjáró padlóján, mégis határozottan rosszat sejtett, mert biztosan tudta, hogy este – miután a papírjait elrakta az íróasztalfiókba – bezárta az ajtót. Inkább zavart érzett, mint felháborodást, mikor hálóingben kisurrant az átjáróba, és fülét hegyezve áthajolt a korláton. Semmi fény nem volt látható; további zajok sem hallatszottak, csak egy meleg, majdnem forró léghullámot érzett egy pillanatra a lábszára körül. Visszament, és elhatározta, hogy bezárkózik a szobájába. További kellemetlenségek is adódtak azonban. Vagy az történt, hogy a helyi elektromos művek vezetői szemfüles módon leállították a termelést, mondván; hogy ezekben a késői órákban úgy sincs senkinek szüksége áramra, vagy a villanyórával volt valami baj; akárhogy is, mindenesetre nem volt áram. A nyilvánvaló teendő az volt, hogy keressen egy gyufát, és megnézze az óráját: szerette volna tudni, mennyi ideig tart még ez a kellemetlen állapot. Így aztán benyúlt a jól ismert helyre a párnája alá, de a mozdulatot nem tudta befejezni. Amihez hozzáért, az – saját beszámolója szerint – egy fogakkal teli száj volt, melyet kívülről szőr borított, és amely mint határozottan állítja – nem emberi lény szája volt. Szükségtelen hosszas találgatásokba bocsátkozni arra vonatkozólag, hogy mit mondott, vagy tett ezután; de mire teljesen magához tért, egy vendégszobába zárkózva találta magát, és erősen fülelt. Itt töltötte ennek a szörnyű éjszakának a hátralévő felét, minden pillanatban arra várva, hogy nyílik az ajtó; de semmi sem történt. Reggel hallgatózva és nagy reszketve merészkedett csak vissza a saját szobájába. Az ajtó, szerencsére, nyitva állt, és a redőnyök fel voltak húzva (szolgálói még azelőtt távoztak a házból, hogy le szokták engedni őket); röviden, nem volt nyoma betolakodónak. Az órát is a szokott helyén találta; semmit nem bolygattak meg, csak a ruhásszekrény ajtaja volt tárva-nyitva, rossz szokása szerint. A hátsó ajtónál csöngettek, megérkezett a bejárónő, akit előző este rendeltek oda. Ez felbátorította Mr. Dunningot, és miután beengedte, folytatta kutatásait a ház többi részében is. Itt sem jutott több eredményre. A nap rosszul folytatódott. Nem mert bemenni a múzeumba; annak ellenére, amit a könyvtárostól hallott, Dunning tartott tőle, hogy összefut Karswell-lel. Úgy érezte, nem tudna most elviselni egy valószínűleg ellenséges idegent. Saját házától irtózott; viszont a doktoron sem akart élősködni. Egy kis időt a kórházban töltött, ahol némileg felvidították a házvezetőnőjéről és szobalányáról kapott jó hírek. Déltájban bevette magát a klubjába, és itt ismét felderült egy pillanatra; mikor meglátta a Társaság titkárát. Ebéd közben Dunning elmondta barátjának viszontagságai hétköznapibb részét, de nem volt képes rávenni magát, hogy arról is beszéljen, ami a legnyomasztóbban nehezedett kedélyére. – Szegény drága barátom – mondta a titkár –, micsoda bosszúság! Ide figyelj: mi teljesen egyedül vagyunk otthon. Gyere hozzánk. Igenis! Nincs kifogás. Még ma délután küldd el a holmijaidat. Dunning nem nagyon ellenkezett; igazság szerint az idő előrehaladtával mind hevesebb szorongás fogta el, ha arra gondolt, mit tartogathat még számára ez az este. Szinte boldog volt, ahogy hazafelé tartott, hogy összecsomagoljon. Barátai, mikor végre alaposabban szemügyre vették Mr. Dunningot, siralmasnak találták az állapotát, és mindent megtettek, hogy tűrhető formába hozzák. Nem egészen sikertelenül; de mikor a két férfi később magára maradt a dohányzóban, Dunning megint magába roskadt. Hirtelen így szólt: – Gayton, azt hiszem, az az alkimista tudja, hogy énmiattam utasították el a tanulmányát. Gayton füttyentett. – Miből gondolod? – kérdezte. Dunning elmesélte a múzeum, könyvtárosával folytatott beszélgetését, és Gayton kénytelen volt elismerni, hogy a következtetés valószínűleg helytálló. – Nem mintha sokat törődnék vele – folytatta Dunning –, csak kínos lenne összefutni vele. Kellemetlen alak lehet. A beszélgetés megint elakadt; Dunning arca és egész testtartása olyan elhagyatottságról árulkodott, hogy Gayton végül is – bár némi ellenállást kellett leküzdenie magában – nyíltan megkérdezte, hogy nincs-e valami komoly baja. Dunning megkönnyebbülten felkiáltott. – Mindent megtettem, hogy ne gondoljak rá – mondta. – Nem tudsz véletlenül valamit egy John Harrington nevű emberről? Gayton alaposan meghökkent, és csak annyi tellett tőle, hogy megkérdezze, miért érdekli ez 6/10. oldal


barátját. Dunning akkor elmesélte az egész kálváriáját – hogy mi történt a villamoson, a saját házában és az utcán –, beszélt arról a zavarodottságról, ami utána elfogta, és még mindig hatalmában tartja; végül újra feltette ugyanazt a kérdést. Gayton nem tudta, mit válaszoljon. Talán helyes lenne elmondani Harrington halálának történetét; csakhogy Dunning feldúlt állapotban van, a történet pedig eléggé hátborzongató, és kénytelen feltenni magának a kérdést, vajon nincs-e összefüggés a két eset között Karswell személyében. Fájdalmas engedmény ez egy tudós férfiú részéről, de a „hipnotikus szuggesztió” kifejezés enyhíti a dolgot. Végül úgy döntött, hogy egyelőre elhalasztja az érdemi választ; előbb megbeszéli az egészet a feleségével. Mindössze annyit mondott, hogy cambridge-i diákéveiben ismerte meg Harringtont, és úgy tudja, hogy 1889-ben hirtelen meghalt, majd elmesélt még egyet s mást róla és munkásságáról. Aztán csakugyan megbeszélte az ügyet a feleségével, aki mint előre sejtette, azonnal arra a következtetésre jutott, amire – bár kissé habozva – ő is. Felesége emlékeztette az elhunyt bátyjára, Henry Harringtonra, és ő javasolta azt is, hogy előző napi házigazdáik útján próbáljanak meg érintkezésbe lépni vele. – És mi van, ha az az ember egy használhatatlan roncs? – vetette ellene Gayton. – Ezt mind megtudhatjuk Bennettéktől, akik ismerik – vágott vissza Mrs. Gayton; és elhatározta, hogy másnap meglátogatja Bennettéket. Nem szükséges tovább részleteznem, hogyan találkozott végül is Henry Harrington és Dunning. A következő dolog, ami számot tarthat érdeklődésünkre, egy párbeszéd, amely a két férfi között zajlott le. Dunning elmesélte Harringtonnak, milyen különös módon találkozott többször is a megboldogult nevével, és ezt követő élményeiről is mondott egyet és mást. Azután megkérdezte, hogy hajlandó-e Harrington viszonzásul felidézni azokat a körülményeket, melyek bátyja halálával kapcsolatosak. El lehet képzelni; mennyire meglepődött Harrington a hallottakon; és persze készségesen válaszolt. – Tagadhatatlan – mondta –, hogy John időről időre nagyon különös állapotba került a katasztrófát megelőző, noha nem közvetlenül megelőző hetekben. Ez különböző dolgokban nyilvánult meg; a leglényegesebb, hogy azt gondolta, követik. Kétségkívül befolyásolható ember volt, de korábban sohase voltak ilyen képzelődései. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy egy rosszakarója állt a dolog hátterében és mindaz, amit ön elmondott, nagyon emlékeztet a bátyám esetére. Van valami elképzelése, hogy mi lehet az összefüggés? – Van egy homályos ötletem. Hallottam róla, hogy a bátyja nagyon szigorúan megbírált egy könyvet nem sokkal halála előtt, és én éppen mostanában kereszteztem az útját annak az embernek, aki ezt a könyvet írta, mégpedig oly módon, hogy biztosan nem örült neki. – Nehogy azt mondja, Karswellnek hívják. – Miért ne? Pontosan ez a neve. Henry Harrington hátradőlt. – Számomra ez eldönti a kérdést. Hadd magyarázzam meg. Valamiből, amit mondott, biztos vagyok benne, hogy John bátyám – bár ezt ínaga is abszurdnak tartotta – Karswellt hibáztatta minden bajáért. El akarom mondani önnek, ami az ügyből idevág. A bátyám nagy zenerajongó volt, és gyakran járt a városba koncertekre. Három hónappal a halála előtt egyszer épp egy ilyen koncertről jött haza, és mutatta a műsorfüzetet; mindig megtartotta őket. „Majdnem elvesztettem” – mondta. – „Biztosan leejtettem; mindegy, szóval elkezdtem keresgélni az ülés alatt, a zsebemben, és így tovább, mire a szomszédom felajánlotta az övét; megkérdezte, hogy nekem adhatná-e, őneki már úgy sincs szüksége rá – és ezzel elment. Nem tudom, ki volt – egy zömök, borotvált képű férfi. Miért ne fogadtam volna el; természetesen vehettem volna másik műsorfüzetet, de így nem került semmibe:’ Később azt is szóvá tette, hogy milyen kellemetlenül érezte magát útban a hotel felé, és aztán egész éjszaka. Megpróbálom gondolatban rekonstruálni a dolgokat. Nos, nem sokkal ezután átnézte ezeket a programfüzeteket, és sorba rakta őket, hogy aztán egybeköttethesse az egészet. Ebben a bizonyos füzetben (melybe különben csak egész felületesen pillantott bele) mindjárt az elején egy papírcsíkot talált, melyre – nagyon gondos írással valami különös szöveg volt felírva piros és fekete tintával; leginkább rúnaírásra hasonlított. „Hohó – mondta – ez bizonyára kövér szomszédomé. Úgy nézem, érdemes lenne visszajuttatni neki; lehet, hogy valaminek a másolata. Aki ezt írta, nyilvánvalóan nagy gondot fordított rá. Hogy tudnám vajon kinyomozni a címét?” Meghánytuk-vetettük a dolgot, és arra jutottunk, hogy nincs értelme hirdetést feladni. Legjobb lesz, ha bátyám a következő koncertet próbálja felhasználni a kövér úriember felkutatására; ez a napokban volt esedékes. A papír a könyvön feküdt, és mindketten a tűz mellett ültünk, hideg, szeles nyári este volt. Úgy hiszem, kivágódott az ajtó, bár nem vettem észre; mindenesetre egy hirtelen támadt légörvény– meleg légörvény – egyszer csak felkapta a papírt, és egyenesen belefújta a tűzbe; könnyű, vékony papír volt, fellobbant, s a csipetnyi hamu kiszállt a kéményen. „Hát – mondtam – most már nem adhatod vissza.” Egy percig hallgatott, majd meglehetős mogorván megszólalt: „Valóban nem; de nem értem, miért kell ezt annyiszor elmondani:’ Megjegyeztem, hogy 7/10. oldal


csak egyszer mondtam. „Úgy érted, csak négyszer” – ennyit szólt mindössze. Nagyon pontosan emlékszem minderre, anélkül, hogy erre különösebb okom lenne; de most érkeztem el a lényeghez. Nem tudom, látta-e Karswellnek azt a könyvét, amelyről szerencsétlen bátyám azt a bírálatot írta. Nem valószínű; nekem azonban volt a kezemben, mind a halála előtt, mind pedig utána. Az első alkalommal csupán élcelődtünk rajta. A stílusa teljesen csapnivaló helytelen igeidők, csupa olyasmi, amitől egy oxfordi gyomor felfordul. Azonkívül a fickó túl sokat akar markolni: a klasszikus mítoszokat és az Aranylegenda történeteit válogatás nélkül vegyíti mai bennszülöttek szokásainak leírásával – mindez nagyon is helyénvaló lenne, ha tudná, hogyan kezelje az anyagát, erről azonban szó sincs; úgy tűnt, az Aranylegendát egy szintre helyezi az Aranyággal, és mindkettőt készpénznek veszi. Egyszóval szánalmas zagyvalék! Nos, a szerencsétlenség után újra átböngésztem a könyvet. Semmivel sem találtam jobbnak, de ez alkalommal egészen más benyomást tett rám. Gyanítottam – mint már említettem is –, hogy Karswell ellensége volt a bátyámnak, sőt, az volt a véleményem, hogy valami módon felelős a történtekért; a könyv igazolni látszott balsejtelmemet. Az egyik fejezet különösen megütött, az, amelyikben arról van szó, hogyan lehet „rúnát vetni” az emberekre; akár azért, hogy magunk felé fordítsuk az érzelmeiket, akár, hogy eltegyük őket láb alól – talán inkább az utóbbi célból. A hangnem azt sejtette, hogy gyakorlati tapasztalatai vannak a dologról. Hosszú lenne a részletekbe bocsátkozni; a lényeg, hogy információim alapján meglehetősen biztos vagyok benne, hogy az udvarias férfi a koncerten Karswell volt; azt gyanítom – több mint gyanítom –, hogy. a papírnak fontos szerepe volt; és azt hiszem, hogy ha a bátyám vissza tudta volna adni neki a papírt, még ma is élne. Most tehát megkérdezem, van-e valami hozzátenni valója mindahhoz, amit elmondtam. Válaszképpen Dunning beszámolt a British Museum kézirattermében lezajlott epizódról. – Voltaképpen akkor ön is kapott papírokat tőle; átvizsgálta őket? Nem? Ha megengedi, azonnal meg kell néznünk ezeket a papírokat, méghozzá nagyon alaposan. Ezzel Dunning üresen álló házába siettek – a két szolgáló még mindig a kórházban volt. Dunning irattartó mappája ott porosodott az íróasztalon. Azok a kisméretű írólap-tömbök voltak benne, amelyeket a másoláshoz használt; az egyikből, ahogy felemelte, egy vékony és könnyű papírcsík hullott ki érthetetlen gyorsasággal. Az ablak nyitva volt, de Harrington gyorsan bevágta, épp időben, hogy még el tudja csípni a cédulát. – Gondoltam – mondta –; lehet, hogy pontosan ugyanezt kapta a bátyám is. Legyen óvatos, Dunning; ez valószínűleg rosszat jelent a maga számára. Hosszas megbeszélés kezdődött. A papírt jó alaposan megvizsgálták. Ahogy Harrington mondta, a betűk leginkább rúnákhoz hasonlítottak, de egyikük sem tudta megfejteni az írást, és haboztak, hogy lemásolják-e, mert mint megvallották, féltek, hogy átviszik a másolatra is a jelek rontó hatalmát. Titok maradt tehát (ha előreugorhatom egy kicsit az időben), mit tartalmazott ez a különös üzenet, vagy utasítás; azonban mind Dunning, mind Harrington szilárdan meg voltak győződve róla, hogy címzettje nagyon nagy bajba kerül. Teljesen egyetértettek abban, hogy vissza kell juttatni oda, ahonnan származik, továbbá, hogy ennek egyetlen biztonságos és hathatós módja valami apró szolgálat vagy figyelmesség; ehhez azonban némi fortélyra van szükség, mivel Karswell látásból már ismeri Dunningot. Ezért, először is, le kell vágnia a szakállát, hogy megváltozzon a külseje. De nem fognak-e elkésni? Harrington úgy vélte, ki tudják számítani az időt. Emlékezett a koncert dátumára, mikor a „baljós árnyék” bátyjára vetült: június 18. A halál szeptember 18-án következett be. Dunning emlékeztette, hogy a kocsi ablakán lévő felirat is három hónapot említett. – Talán – tette hozzá örömtelen nevetéssel – az én váltóm is három hónapra szól. Azt hiszem, a naplóm alapján pontosan meg tudom mondani az időpontot. Igen, április 23-án voltam a múzeumban; akkor július 23-a lesz az a nap. Tudja, most minden apró részlet fontos lehet, ami a fivére esetére vonatkozik; mondjon el mindent, ha egyáltalán képes erről beszélni. – Természetesen. A legaggasztóbb számára az volt, hogy valahányszor egyedül maradt, úgy érezte, figyelik. Egy idő után beköltöztem a szobájába, és ez javított is valamit a helyzeten; ennek ellenére sokat beszélt álmában. Hogy miről? Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne erről beszélni, legalábbis, amíg a dolgok rendbe nem jönnek. Annyit azért elárulhatok, hogy azokban a hetekben kétszer jött postája, mindkét alkalommal londoni postabélyegzővel, a címzés pedig gyakorlott kézre vallott. Az egyikben Bewick valamelyik fametszete volt, durván kiszakítva az eredeti lapból; holdsütötte utat ábrázolt, és egy férfit, aki az úton sétál, miközben szörnyű démoni alak követi. Alája pedig odamásolták a Vén tengerész néhány sorát (úgy hiszem, a metszet ennek illusztrációja volt) valakiről, aki „magányos úton halad – a szíve fél, remeg – 8/10. oldal


s ha hátratekint, szaladni kezd s többé nem állana meg, mert tudja: mögötte iszonyatos ördög fut és liheg.” * A másik dolog egy naptár volt, olyan, amilyet kereskedők szoktak küldeni. A bátyám a legcsekélyebb figyelmet sem szentelte neki, én azonban megnéztem a halála után, és azt találtam, hogy szeptember 18-a után az összes lap ki volt tépve. Talán meglepőnek találja, hogy a halála estéjén egyedül ment el hazulról, de a helyzet az, hogy az utolsó tíz napban teljesen elmúlt az az érzése, hogy figyelik. A megbeszélés eredménye a következő volt. Harrington, aki ismerte Karswell egyik szomszédját, vállalta, hogy figyelteti emberük minden lépését; Dunningnak pedig bármely pillanatban kész kell lennie, hogy keresztezze Karswell útját. Megállapodtak, hogy a papírt biztonságos és könnyen elérhető helyen fogja tartani. Ezzel a két férfi elvált. A következő hetek kétségkívül komoly lelki megpróbáltatást jelentettek Dunning számára. A láthatatlan fal, amely aznap emelkedett köré, mikor megkapta a papírt, fokozatosan mindent beborító feketeséggé változott, amely elvágta a menekülés minden eszközétől. Senki nem volt körülötte, aki ötleteket adhatott volna, belőle pedig teljesen kiveszett a kezdeményezőkészség. Elrepült a május, a június; már július elején jártak, és ő elmondhatatlan aggodalmak közepette várta, hogy valami hírt kapjon Harringtontól. Ezen idő alatt azonban Karswell ki sem mozdult Luffordból. Végül, nem egészen egy héttel az ominózus dátum előtt, melyen –. egyre inkább úgy vélte – földi pályafutásának véget kell érnie, táviratot kapott: „Csütörtök éjjel indul a Victoriáról a kompvonattal. El ne szalassza. Ma éjjel érkezem. Harrington.” Harrington a mondott időben valóban meg is érkezett, és nekiláttak a haditerv kidolgozásának. A vonat kilenckor indul a Victoriáról, és Dover előtt utoljára Croydon Westen áll meg. Harrington beül Karswell mellé a Victoriánál, Croydonban pedig lesi Dunningot, és ha szükség van rá, kiált neki; erre a célra külön megállapodtak egy álnévben. Dunningnak, amennyire csak lehet, álcáznia kell magát, kézipoggyászán pedig nem lehet monogram vagy más jel, amely személyazonosságára utal. Ezenkívül mindenáron magánál kell tartania a cédulát. Nem szükséges ecsetelnem, milyen izgatott volt Dunning, mialatt a croydoni pályaudvaron a vonatra várakozott. Veszélyérzete csak növekedett azáltal, hogy az utolsó napokban a ködfátyol érezhetően oszladozott körülötte; a megkönnyebbülés, mint tudta, baljós tünet, és ha Karswell most megszökik előle, nincs többé remény; erre pedig számtalan lehetőség volt. Talán az utazásról szóló híresztelés is kelepce. Pokoli kínokat élt át az alatt a húsz perc alatt; a peronon járkált fel és alá, és az összes hordárt halálra üldözte a kompvonatra vonatkozó kérdéseivel. Végre megérkezett a vonat, és Harrington ott állt az ablakban. Természetesen nem volt szabad kiderülnie, hogy ismerik egymást: Dunning tehát a kocsi távolabbi végén szállt fel, és csak óvatosan közeledett ahhoz a fülkéhez, ahol Harrington és Karswell I ült. Megelégedéssel nyugtázta, hogy a vonatban aránylag sok a szabad hely. Karswell éberen figyelt, de nem adta jelét, hogy felismerte volna. Dunning az egyik túloldali ülést választotta, átellenben vele, és megpróbálta eleinte kevés sikerrel, majd ahogy lassacskán visszanyerte az önuralmát, egyre jobban ment a dolog – számba venni a kívánt akció végrehajtásának lehetőségeit. Karswell-lel szemben, a Dunning melletti ülésen Karswell kabátjai hevertek egy kupacban. Nem lenne azonban értelme belecsúsztatni a cédulát valamelyiknek a zsebébe – nem lenne biztonságban, vagy nem érezné magát biztonságban, ha a papirost valami módon nem ajánlhatja fel a másiknak, és az nem fogadná el tőle. Volt a fülkében egy nyitott kézitáska, benne papírokkal. Esetleg elrejthetné (hogy Karswell enélkül hagyja el a fülkét), aztán pedig megtalálhatná, és odaadhatná neki. Ez volt a legkézenfekvőbb. Bárcsak tanácskozhatott volna Harringtonnal! De erre nem volt mód. Teltek a percek. Karswell többszőr is felállt és kiment a folyosóra. Másodszorra Dunning már éppen megpróbálta volna lelökni a táskát az ülésről, de elkapta Harrington pillantását, és figyelmeztetést olvasott ki belőle. Karswell a folyosón állva figyelt: valószínűleg azt akarta megállapítani, hogy a két férfi ismeri-e egymást. Visszatért, de láthatóan nyugtalan volt; és mikor harmadszor is felállt, megcsillant egy reménysugár, mert valami lecsúszott az üléséről, és szinte teljesen nesztelenül a padlóra esett. Karswell ismét kiment, és látótávolon kívül került. Dunning felvette a leesett holmit, és látta, hogy kezében van a megoldás kulcsa a Cook utazási iroda tasakja alakjában, melyben a menetjegyeket adják át üzletfeleiknek. Az ilyen tasakokon kívül is van egy zseb; néhány másodperc múlva a szóban forgó cédula már benne is volt ebben a zsebben. Közben Harrington a biztonság kedvéért odaállt a fülke ajtajába, és a 9/10. oldal


függönnyel játszadozott. A dolog sikerült, és éppen jókor, mert a vonat már Doverhez közeledett. A következő percben Karswell visszatért a fülkébe. Ekkor Dunning, akinek – maga sem tudta, hogyan – sikerült elfojtania hangjában a remegést, átadta neki a paksamétát. – Megengedi, hogy ezt odaadjam, uram? Azt hiszem, az öné. Karswell gyors pillantást vetett a jegyekre, és kimondta a várva várt választ: – Igen, valóban, nagyon lekötelez, uram – és ezzel mellényzsebébe tette. A fennmaradó néhány percben – melyek feszült várakozásban teltek, hiszen nem tudták, hogy a cédula idő előtti felfedezése milyen következményekkel járhat – a két férfi azt vette észre, hogy a fülke kissé elsötétül körülöttük, és melegedni kezd; Karswell határozottan idegesnek és nyomottnak látszott. Először közelebb húzta magához a kabáthalmot, majd ismét hátrább lökte, mintha valami taszítaná benne; majd pedig kihúzott derékkal ült a helyén, és szorongva pillantgatott mindkettőjükre. Ők, halálos rettegéssel a szívükben, buzgón pakolták a holmijukat. Mindketten úgy látták, hogy Karswell kis híján megszólította őket, mikor a vonat megállt Dover központjában; természetesnek tűnhetett, hogy a város és a kikötő közötti rövid távolságot mindketten a peronon teszik meg. A kikötőnél kiszálltak, de a vonat olyan üres volt, hogy kénytelenek j voltak még egy darabig a peronon ácsorogni; néhány pillanat múlva egy hordár kíséretében elment mellettük Karswell a hajó felé vezető úton. Csak ezután merték megszorítani egymás kezét, és lelkes gratulációkat váltani. Dunning majdnem elájult az események hatására. Harrington odatámogatta egy falhoz, ő maga pedig előrement néhány yardnyira, míg meg nem pillantotta a hajóhíd feljáratát, melyhez Karswell éppen megérkezett. Miután : egy tisztviselő megvizsgálta a jegyét, kabátjaival megrakva beszállt a hajóba. A jegykezelő hirtelen utánakiáltott: – Bocsánat, uram, a másik úr is megmutatta a jegyét? – Ki az ördögről beszél? – hallatszott Karswell mérges kiabálása a fedélzetről. A férfi áthajolt a korláton és ránézett. Harrington tisztán hallott mindent. – Az ördögbe... Hát nem tom, biztos – mondta magának, majd hangosan: – tévedés történt, uram; biztosan azt a sok kabátot néztem el. Bocsánat, uram. Majd egy közelben ácsorgó beosztottjához fordult: – Kutya vót vele, vagy micsoda? Vicces: megesküdnék rája, hogy nem vót egyedül. Hát akárhogy is, ez mán az ő gondjuk odafönn a hajón. Mán elindultak. Még egy hét, és gyönnek a nyaralók. Nem telt bele öt perc, és már csak a hajó távolodó fényei látszottak; nem volt más, csak a lámpák hosszú sora a doveri tengerparton, a hűvös esti szellő és a hold. A két férfi pedig ott ült a Lord Warden szálló egyik szobájában, és várt. Bár legkínzóbb félelmük megszűnt, tovább gyötörte őket a kétség. Folyton azon tépelődtek, hogy volt-e joguk a halálba küldeni egy embert, mert hitük szerint ezt tették. Nem kellett volna legalább figyelmeztetniük? – Nem – mondta Harrington –, ha gyilkos, ahogy mi gondoljuk, csak azt tettük vele, amit megérdemel. Azonban, ha ön jónak látja..., de hol és hogyan tudná figyelmeztetni? – Csak Abbeville-ig szólt a jegye – mondta Dunning. – Láttam. Ha sürgönyöznék az ottani fogadókba: „Nézze meg a tárcáját, Dunning” jobban érezném magam. Huszonegyedike van: lenne még egy napja. Csak félek, hogy már nem tudjuk elérni. Így hát feladtak néhány sürgönyt az abbeville-i szállodákba. Nem tudni, megérkeztek-e ezek rendeltetési helyükre, illetve ha igen, volt-e valami hatásuk. Mindössze annyi ismeretes, hogy huszonharmadikán délután egy angol utazót, aki az éppen tatarozás alatt álló abbeville-i St. Wulfram templom homlokzatánál nézelődött, fejen talált és azonnal megölt egy lezuhanó kő, amely az északnyugati torony köré emelt állványzatról esett le. Mint a vizsgálat során kiderült, az állványokon éppen senki sem tartózkodott; az utazót – a nála talált papírok szerint – Mr. Karswellnek hívták. Csak egy dolgot szeretnék még hozzáfűzni. Karswell holmijai között – nem sokkal ezután mindenét elárverezték – volt egy sorozat Bewick, amely Harrington tulajdonába került. A lapok között hibásak is voltak; az utast és a démont ábrázoló metszet – mint számított rá – ki volt tépve az albumból. Még valami. Egy idő múlva Harrington úgy látta, már nyugodtan mesélhet Dunningnak arról, miket beszélt álmában a bátyja; Dunning azonban rögtön elhallgattatta. * Samuel Taylor Coleridge: Rege a Vén Tengerészről (ford.: Szabó Lőrinc) BALOG KATALIN FORDÍTÁSA

10/10. oldal

Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)

Rúnák idézése, A

Recommend Documents