ROMUALDAS GRANAUSKAS: KENYÉRSÜTÉS. A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő

ROMUALDAS GRANAUSKAS: KENYÉRSÜTÉS „A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő…” Romualdas Granauskas (1939) kortárs litván szerző, egy kicsiny ország archaikus nyelvének képviselője. Az elbeszélés 1975-ben jelent meg, németül Brotesser címmel olvasható. A falusi élet költői megjelenítése hagyomány a litván irodalomban, igen gyakran tragikus-elégikus felhanggal. A lakosság 80 százaléka ugyanis a földből, a mezőgazdaságból élt. A tanyák, a magángazdaságok szétrombolása, amelyet a szovjet politikai vezetés kezdeményezésére barbár sietséggel, s az erőszakos iparosítással párhuzamosan vittek végbe, egy évszázados hagyományokra visszatekintő paraszti élet és kultúra végét, sőt – egy egész nemzet létalapjainak szétrombolását jelentette. Számos litván irodalmi mű, többek között J. Aputis regénye – Vaddisznók a láthatáron, 1970 – alaphangja a reménytelenség és a búcsúzás fájdalma. Ugyanez érvényes a Kenyérsütés c. novella esetében is. A történelmi aktualitáson túl azonban az „örök emberi” megszólaltatója ez a tragikumában is szép elbeszélés; mottója lehetne az alábbi zsoltáridézet: „A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradtság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk… Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” (90.zsolt.:10,12) A Kenyérsütés tulajdonképpen nem más, mint életkép prózában: Egy nyári vasárnap délelőtt eseményeit mondja el, a hajnali ébredéstől a rozskenyér megszegéséig egy litván kisfaluban, amely mindössze 7-8, elszórt házacskából áll. Négy ember, két, egy fedél alatt élő generáció fél napjáról szól ez a rövid, lírai történet. Az öreg Rimkus és az öregasszony, a felesége – kinek neve nem is szerepel a szövegben - lakik az egyik oldalon; a ház másik felében pedig a lányuk, Maryte a férjével. Szegény paraszti családról van szó, akik már csak egy keskeny nadrágszíj parcellán vethetnek rozsot, két tehén és pár baromfi minden jószáguk. A novella témája – amelyben úgyszólván alig történik valami – egy életforma lassú múlttá válásán túl az életünk folyamán, a felszín alatt egyre halmozódó hiányok. Talán ezért is olyan fájdalmas olvasni: az élet, s vele az erő, a fiatalság, a boldogság és az öröm elillanása; a hagyományok és a kedves szomszédok elvesztése, a gyász, az öregedés fájdalma érzékelhető az apró részletekből, a jelentéktelen, mindennapi eseményekből összeálló történetből. Mintha csak a Salamon király által írt Prédikátor könyve utolsó

fejezetének feldolgozása volna - éppen ezért elemzésünkhöz sok tekintetben az ő gondolatait választottuk kalauzunknak. Végigtekintve a történeten, az elmúlás minden részletre kiterjedő, a reménynek szinte nem marad hely – talán csak a makacs olvasó szívében: - Az útról belátni az egész falut: nyolc porta, szétszórtan az erdő és a folyó között, az erdő csak színre olyan nagy, még gomba se nő benne, télen átlátni rajta a szomszéd faluig; - Hallja, hogy pattog a száraz gerendafal, halkan: ropp…ropp… Lassan süllyed a ház, reggel és este: ropp… ropp… - Estére bevetik a kenyeret a falu egyetlen kemencéjébe; a mai fiatalasszonyok már azt sem tudják, mi az a dagasztóteknő. A tűz csak senyved, nézi, nem omlott-e be a kemence boltozata. Nem, még nem omlott be. Évente csak egyszer gyújtanak be a kemencébe. - Homályosan látja a lánya öregedő arcát - Idén nem ül senki Medutis helyére, noha az ő poharába is töltöttek tejet, és ott van neki egy darab kenyér is. Egy egész világ süllyed el a szemünk láttára: Rimkus úgy érzi, hogy lesüllyed a mélybe, vele süllyed a bútor, a nappali fény az ablakban, az inga járása a szemközti falon, minden, amire ma gondolt, minden vele süllyed el… Nem egyszerűen az álomba merülésről van szó, de a halál előíze, és egy létforma végleges pusztulása, sőt egy egyetemes érvényű igazság is kifejeződik e sorokban: „a teremtett világ hiábavalóság – azaz múlandóság – alá vettetett.” (Rm.8:20.) A Kenyérsütés tehát az élet folyamatosan termelődő hiányaiból áll össze „költészetté.” „A családról” szól, egy pillanatnyi állapotot vetít elénk, melyben nincsenek drámai történések, mégis reménytelenül szomorú. A történet felépítése mozaikos, a négy főszereplő gondolatain, érzésein átszűrve jelennek meg előttünk a reggel, a délelőtt eseményei. Ahogyan sorban, egymás után fölébrednek és felveszik gondolataik fonalát, a szerző hol egyikük, hol másikuk szemével láttatja ugyanazt a világot, kapcsolataikat, egymáshoz, az élethez való viszonyukat: „Vagy a felpirosló ég, melyre a gerendafal mögött a langy homályban alvó négy ember arca is vár, két emberarc a ház egyik felében, kettő a másikban, négy lehunyt szempár, az egyik máris kinyílik, és a kőlépcső hallja, hogy odabenn a falak mellett, a pitvarajtón túl csöndben körüljárnak az ocsúdó gondolatok, az udvarra kívánkoznak.” Sorsuk példázatszerű: „Valóban, édes a világosság, és jó a mi szemeinkkel néznünk a napot. Mert ha sok esztendeig él is az ember, mindazokban örvendezzen. És megemlékezzék a sötétségnek napjairól, mert az sok lesz.” (Préd. 11:8.)

2

Elsősorban az emberi lélek hangulatváltásai hangsúlyosak, nem is maguk az események. Az egyes mozaikkockákat gyönyörű természeti képek kötik össze, illetve párbeszédek tagolják, a lényeg azonban a ki nem mondott gondolatokban rejtőzik. Valójában kevés hangos szó esik, hiszen a szereplők már hosszú évek, sőt évtizedek óta élnek együtt, inkább gondolatban „tapogatják körül” a másikat. Legtöbbször mindenki megtartja magának, amit érez, mégis gyakran olvasnak az ismerős gesztusokban, arcvonásokban. A család négy tagját tehát egymásra vonatkozó gondolataik kapcsolják össze, ill. választják el egymástól. A természet apró rezdülései, szépségei, amelyek egy-egy félmondatban bújnak meg, fájdalmas ellentétet képeznek az emberi élet nyilvánvaló és felszín alatti szenvedéseivel szemben. A történet helyszíne a litván táj; az egyetlen, földrajzilag „biztos” pont Skuodas városa, ahol a fiatalok építkezni fognak: fent egészen északnyugaton, a lett határ közelében helyezkedik el. A történet csúcspontja az öregek számára a kenyérsütés, pontosabban a rozskenyér vendégek előtti megszegése – minden nyáron egyszer ismétlődő ünnepi esemény – ennek szomorú, egyidejű ellenpárja a veknivel hazatántorgó, részeg vő, akit felesége korholva támogat a ház másik felébe. Ők már nem sütnek kenyeret, megveszik a boltban, úgyszólván nincsenek ünnepeik, közös örömeik. Vegyük most sorra az egyes szereplőkre vonatkozó mozaikkockákat, amelyekben lassan feltárul a másik három emberhez, az élethez való viszonyulásuk. 1. Elsőnek az öreg Rimkus nyitja ki a szemét. Az első ember, akihez gondolataiban eltalál, mellette alvó felesége: lassan megvirradt, már látja maga mellett az asszony fejét, a vászoncsíkkal átkötött fekete hajfonatát, árva fonatocska. A legutolsó kifejezést emeljük ki a mondatból: mennyi gyöngédség, szánalom bújik meg ebben az egyetlen szókapcsolatban! Az összetartozás ismerős érzése, az évtizedekkel ezelőtt felgyúlt szerelem emléke: az egykor dús varkocs helyett az öregséggel gyérülő hajból nem maradt más, csak egy árva fonatocska. Ez a becéző szó azonban a most is élő szeretetről és részvétről árulkodik. Az öregembernek nem a ráncos arcvonásokon, a remegő, talán fogatlan szájon akad meg a tekintete, hanem a fonatocskán. Bár harminc év legalább eltelt már e házasságból, mégis igazak rá az Énekek Éneke sorai: „mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem, lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai. Sok vizek el nem olthatnák e szeretetet.” (8:6.) A szerelmet az ő életükben már régen felváltotta a hűséges ragaszkodás, a lelki összetartozás azonban még mindig szoros egységbe fogja őket. Megható a következő részlet is: Benyit a házba, a feleségét nem látja, de érzi, hogy odabenn van.

3

A lelkében beszélget vele: „Már készülődsz? Talán kell még valami?” – „Már semmi sem kell, legföljebb egy kis juharlevél.” Csodálatos, ahogyan az öreg ki nem mondott kérdésére a felesége hangosan megfelel. Házasságuk évei során valóban „ideje van a hallgatásnak, és ideje a szólásnak.” (Préd.3:7.) Az összhang, az egymásra utaltság, a megszokást meghaladó figyelmesség gyönyörű példája: Meggyőzi az olvasót abban a tekintetben, hogy „sokkal jobb dolga van a kettőnek, hogy nem az egynek, mert azoknak jó jutalmuk van az ő munkájukból. Mert ha elesnek is, az egyik felemeli társát. Hogyha együtt feküsznek is ketten, megmelegszenek...” (Préd.4:9-12.) A lányával kapcsolatban már általánosabbak Rimkus gondolatai, az utánuk következő generációkat is belefoglalja a rá vonatkozó megállapításokba: „A mai fiatalasszonyok már azt se tudják, mi az a dagasztóteknő, felnőnek a gyerekek, nem ismerik a házikenyér ízét. Ez a mondat, amelyből szomorú sajnálkozás csendül ki, összefügg a novella címadó, központi eseményével, az öregek kenyérsütésével, amelynek előkészületeiben és örömeiben a gyermekek már alig osztoznak szüleikkel. Mintha ez egy határkő volna az amúgy is csendes pusztulásra ítélt falu, vidék életében; éles választóvonal a régi és az új életforma között. A fiatalok keserűségét látva azonban bizonytalanság ébred az ember szívében: biztos, hogy a modern jobb és tartalmasabb lesz? Vajon több a szeretet, az értelem és a meggondolás, a hosszú távú célkitűzés a fiatal házaspár életében, akiknek már több a szabadidejük, hiszen rozsot sem vetnek, kenyeret sem sütnek, míg az öregek életét kitöltötte a szakadatlan robot? Következő alkalommal a déli pihenő előtti gondolatfoszlányok között bukkan fel az idős apa előtt a lánya képe: Fenséges és szent délidő: bágyadt erőtlenség lesz úrrá a gondolatain: homályosan látja a lánya öregedő arcát, a tanyákat, a macskát, melyet, isten tudja, miért, reggel óta nem látott. Az öregedés, a fiatalság elmúlása kapcsolódik össze Rimkusban a lánya arcával. Érdekes, hogy a feleségének is mennyire hasonlók a gondolatai Marytére nézve. A veje, aki 30 év körüli teherautósofőr, a „legproblematikusabb személyiség” a családban, mégsem fogalmaz meg haragos, indulatokkal teli, elítélő kritikát vele kapcsolatban, inkább az öregkor bölcsességével, sajnálkozva ragadja meg az elrontott élet lényegét: Hátrafordul, hogy visszanézzen a házára, meglátja a vejét, amint egy kissé lemaradva ballag utána. Majd utolér, ha akar, de úgysincs miről beszélgetnünk, ha egymás mellett megyünk is, furcsa az életük ezeknek a mai fiataloknak, nehezen fognak meghalni is, hacsak az unokák nem okulnak a szüleik példájából, és

4

nem próbálnak másként, szeretetben élni. Rendkívüli éleslátással mutat rá minden kapcsolat velejére: szeretet nélkül nincs értelmes emberi élet. A két egymást követő generáció közötti szakadék nemcsak szimbolikusan, a kenyérsütésben mutatkozik meg, hanem a fizikai, térbeli távolság is a kapcsolatok hiányára, az esetleges ellenségeskedésre utal. Önmagára, az életre vonatkozó gondolataiban a veszteségek, a könyörtelenül jelentkező hiányok szomorú számbavétele dominál: „Mikor fiatal voltam, négy ölre való elég volt a kemencéhez, később már hat kellett, most meg már nyolc.”… Megcsomózza a kötelet, a köteget a hátára veti, nyomban éles fájdalom hasít a derekába, de aztán elmúlik, s örvendezve tántorog a pitvar felé: „Még hétszer fordulok, aztán begyújtok.” A fiatalság elmúlásával az ember ereje, egészsége is hanyatlik, egyre kevesebbel kell megelégednie, egyre korlátozottabbak a lehetőségei, és a végén örvendezve tántorog a sír felé. Mennyi szomorúság, sírnivaló szánakozás vegyül ebbe a megállapításba! S ahogyan a testi erő megfogyatkozik, az öregedés előrehaladtával a ház, a gazdaság is „megroggyan”: A tűz csak senyved, lehajol, nézi, nem omlott-e be a kemence boltozata. Nem, még nem omlott be. Párhuzam figyelhető meg az emberi természet és az őt körülvevő környezet állapotának alakulásában. 2. Rimkus felesége, az öregasszony a következő szereplő, akinek szemével Granauskas láttatja olvasóival az életet: Valaki átmegy egy nagy üres térségen, az öregasszony mindig ilyesmit álmodik: hol felásott krumpliföldet lát, hol lekaszált rétet, sehol egy teremtett lélek, olyan sokan meghaltak már, és az álomrét legszélén fűvel benőtt halmok domborulnak: az apjáé, az anyjáé, a gyerekeié, a szomszédoké, és ki tudja, még kié, hány őszön száradt már el rajtuk a fű, télen a halmok is eltűnnek, csak a fehér pusztaság marad, s a szélén ott vánszorog az anyóka egy bottal böködve maga elé, hátha rálel valamelyikre. Míg az öregember még félálomban is a valóság egyes szeleteibe kapaszkodik, addig az asszonyt minduntalan elsodorják az álmok. A felásott krumpliföld, a lekaszált rét a felélt, elmorzsolt emberi élet szimbólumai; a kopár ősz és később, „fehér pusztaságként” a tél, az élet végének jelképei. Míg a természet képes az évenkénti megújulásra, addig az ember visszafordíthatatlanul hanyatlik a sír felé… Az elbeszélés még egy álmát megörökíti, ami azonban még az előzőnél is baljóslatúbb, lehangolóbb: a kitárt kapuban áll, és az erdő felé néz, de hogy kire vár, maga se tudja, balsejtelem tölti el, hogy olyan kihalt az út, bezárja a kaput, és visszatér a házba. A ház ajtaja tárva-nyitva, mindent ellep a mocsok, mindenki elment, itt hagyták egyedül. Talán Maryte ott ül a maguk felén, gondolja révületben, vagy talán a veje. Kinyitja az ajtót, de ott még nagyobb az üresség. Elköltöztek, hasít belé…

5

Papa, papa! – járja zokogva az üres szobákat, szeretne mindent elmondani neki. Még álmában is a férje az első, akivel megosztaná bánatát. Csaknem minden gondolatát a halál, az elmúlás szomorúsága, a magány tölti ki, az ijedező rémület, „mindenféle ijedelmek vannak az úton”, amely az ifjúságból a vénség felé visz: De megesik, hogy hirtelen balsejtelem fogja marokra a szívét, megfordul, és azt látja, hogy varjú gubbaszt a kapu oszlopán és gonoszan les a házukra. Odaugrik az ablakhoz, hadonászik,… kiszalad az udvarra, kiáltozva az erdőbe kergeti a madarat. A varjú mint „halálmadár”, kering az életük körül, úgy rémlik neki, mintha kenyérszegés közben is látná odakint. Talán az öregedés, mint központi gondolat az oka annak, hogy a körülötte élők közül leginkább a lánya sorsa foglalkoztatja. Háromszor is megáll ennél a témánál, először, amikor hátulról látja őt mosogatás közben: azok a sovány vállak a kartonruhában. - „Öregek már a gyerekek is”, bánatosan járkál a házban, az ablakon túl meg ott zöldell az udvar. A zöldellő udvar, a ciklikusan megújuló természet „részvétlen” az ember öregedésével szemben. Végül egy nem teljesen logikus megállapítás: – úgy fáj, hogy megöregszik a lányom, hiszen élhetnénk együtt, egy fedél alatt. A lánya fiatalságának múlásában bizonyára saját sorsuk tükörképét látja, de mégsem az öregedés az oka a családon belüli feszültségeknek. Az mindemellett is megható, mennyire érzékeny Maryte minden hangulatváltására: A szedett levéllel bement az anyjához, letette az asztalra, odaült az ablakhoz egy székre, az anyja meg az arcába meredt. De furcsa, gondolja az anyja, vajon mi történt vele az udvaron? Testi állapotukról, a vénség fájdalmairól nem sokat töpreng, elfogadja a valóságot. Az évek fáradtsága miatt, férjével együtt ő is elveszítette korábbi fürgeségét: én meg, szégyentelen, itt fekszem, amikor a párom már fenn van. A törődöttség az élet minden kis mozzanatára rányomja bélyegét: Öregek már, nem esznek szalonnát, levágnak egy darab sajtot, tejet öntenek a csuporból. – Az öregasszony fölkel, indul a konyhaajtó felé, kétrét görnyedve csoszog a mezítelen, bütykös lábával, az öreg meg egyre csak azon töpreng, hogy mi az, ami sehogy sem akar az eszébe jutni. Összefoglalva az idős házaspárról elmondottakat, megállapítható, hogy finom részvéttel leírt sorok ezek, felölelik - minden szépítgetés nélkül, mégis érzéssel ábrázolva - a testi-lelki hanyatlás jellegzetességeit: az erő és frissesség megfogyatkozását, a baljós gondolatokat, a feledékenységet, félelmeket, a halál gondolatát. Talán Salamon költői képeivel hasonlíthatók az elbeszélés mondatai – hiszen ugyanazon életkorról szólnak: „Az időben, amikor megremegnek a háznak őrizői, és megrogynak az erős férfiak, és megállanak az őrlő leányok, mert megkevesbedtek, és meghomályosodnak

6

az ablakon kinézők. És az ajtók kívül bezáratnak, amikor is a malom zúgása halkabbá lesz, és felkelnek a madár szóra, és halkabbá lesznek minden éneklő leányok. Minden halmocskától is félnek, és mindenféle ijedelmek vannak az úton, és a mandulafa megvirágzik, és a sáska nehezen vonszolja magát, és kipattan a kapor, mert elmegy az ember az ő örökös házába, és az utcán körüljárnak a sírók.” (Préd. 12:5-7.) Míg az elbeszélésben többnyire ellentét figyelhető meg a természet és az emberi lét fáradalmai között, addig Salamon halmozott költői képei az öregedés, a halál előtti állapot párhuzamául szolgálnak. Mindezek ellenére kizárólag a két öreggel kapcsolatban fordul elő a történetben mosoly és örvendezés. Az öregasszony előre örvendezik: lesz estére jéghideg tej és hozzá parázsmeleg kenyér. Ők még tudnak örülni az élet egyszerű örömeinek; gyermekeiket már a bánat és a keserűség fojtogatja. 3. Maryte, a lányuk már a következő generáció képviselője, aki készül elhagyni szülőházát. Érdekes kettősség figyelhető meg az ő gondolataiban: szüleivel szemben bizonyos részvét, ugyanakkor tiszteletlen türelmetlenség; önmagára vonatkozóan a gyermekkor siratása, az elvágyódás, és legfőképpen valami titkolt, szomorú boldogtalanság. Ébredés utáni első gondolatai természetszerűleg a férje körül járnak: A bal oldalán ébred, arccal a falnak,… csípőjén a férje tenyere, tegnap hullarészegen jött haza a férje, úgy zuhant be az ágyba. A férfi magatartását egyrészt szülei, másrészt maga előtt is mentegetni próbálja, és a vele kapcsolatos érzései elválaszthatatlanul összefonódnak a szüleihez fűződő viszonyával: Milyen különös volt az anyja tekintete reggel, amikor összetalálkoztak: egyiküknél a teli sajtár, a másikuknál az üres. A férje már elment a boltba kenyérért és cigarettáért, talán nem lesz nagyon részeg, mire hazajön, manapság mindenki iszik, nemcsak ő. Odamegy az ablakhoz: a krumpliföldön túl ott megy az apja, elöl. Miért nem mennek együtt? Egyre az jár a fejében, hogy vajon kívülről nézve ő is így van az anyjával? Maryte közvetítő szerepet próbál betölteni a férje és az öreg szülék között, többször ő hidalja át szavaival az egyébként áthidalhatatlan szakadékot. Először az apjának válaszol a férje helyett: - Még alszik – siet a válasszal, hisz vasárnap van. Aztán a férjének tolmácsolja szülei tervét: Kenyérsütés lesz ma, hisz mondtam már – siet Maryte megint. Valójában azonban leginkább önmaga előtt szeretné jobbnak, nemesebbnek látni azt a férfit, aki életre szólóan a társa lett: - Papa, mondaná a lánya, menj csak, felkel ő mindjárt. Mennyi vágy sűrűsödik az utolsó szavakban! Mégsem meri hangosan kiejteni őket...

7

A teli és az üres sajtár szimbóluma is igen sokatmondó: Édesanyja évei jórészt leperegtek már, megtette az életben a kötelességét, a lánya élete viszont még nyitott, üres könyv, nincsenek teleírva a lapjai. Marytének nyilván lelkiismeret-furdalása van az anyjához fűződő viszonya miatt, amellyel kapcsolatban egy feszültséggel terhes, hajnali részletet idézünk: egymással szembe mennek, az anyja tekintete végigtapogatja a mellét, a hasát, az éjmeleg lábát. Jól van, no, nyughass már, háborog magában. Nincs semmi, ha lenne is, csak vigyázatlanságból, majd ha kész a házunk, majd akkor, addig nem, akkor majd élhettek magatok ezen a nyomortanyán. Milyen beszédesek lehetnek egy-egy kapcsolatban a tekintetek, a gesztusok! Az anya kutató pillantását nyilvánvalóan sértőnek, tolakodónak érezte a lánya, és haragja, indulata elégedetlenséggé sűrűsödik: nyomortanya számára a szülői ház, ahol felnőtt, és új otthont akar magának. Az öregasszony kimondatlan, természetes vágya, hogy unokát dajkálhasson, hogy gyerekhangot halljon maga körül, a lány viszont saját fészket szeretne, ahol senki nem pillant a fedő alá. Több generáció együttélésében mindig nagyon fontos kérdés, hogyan lehet szeretetben megtalálni a békesség és jóakarat keskeny középútját annak érdekében, hogy a kapcsolatok ne romoljanak meg. Az édesapjára vonatkozóan talán egyértelműbbek az érzései, több benne a részvét, de tagadhatatlanul belevegyül a saját élete fölött való szánakozás is: Jó ember a papa, csak öregkorára olyan sajnálni való… Csak mostanában jut annyiszor eszébe a gyerekkora, csak azóta, hogy férjhez ment, és elfogta a rémület: hogy fogja elviselni az öregséget. Hogy lehet, hogy a papa és a mama nem fakadnak sírva nap mint nap? Ha gondolkodás nélkül feléljük napjainkat, az ösztönös lét szintjén, akkor megkerülhetjük ezt a keserves kérdést. De élhetünk azzal a reménységgel is, hogy egyszer „maga a teremtett világ – s vele együtt az ember is – megszabadul a rothadandóság rabságából.” (Rm.8:21.) Maryte élete ellentmondását, végig nem gondolt, talán elrontott házasságát sem tudja elválasztani szüleihez való viszonyától: Látszólag megvan mindenem, csak most múltam huszonhét, hamarosan építkezünk, néha mégis olyan nehéz. Talán már ott fetreng valahol részegen, fogalma sincs semmiről. Könnyű a férfiaknak. Egy férfinak mindig könnyebb, hacsak nem olyan lágy szívű, mint a papa. Nem mer szembesülni azzal a ténnyel, hogy esetleg nem a megfelelő társat választotta magának, és kérdéses, hogy lesz-e abból az építkezésből valami. A félig kimondott összehasonlítás – mely szerint apja lágy szívű, a férje viszont nem – titkolt elégedetlenségéről árulkodik. A szomorúság, mint felhő megüli a lelkét, de mégsem anyjánál keres menedéket, inkább apja vénsége foglalkoztatja:

8

Liheg, leteszi a vödröt, megkerüli. A lánya csak most látja, hogy a vödör nincs is tele, félig ha van…Odaguggol a tehén tőgyéhez, vár egy pillanatig, mert hirtelen megsajdul a szíve. Maryte életéből hiányzik az öröm, a szerelem, az igazi reménység, amely megfiatalítaná őt. Látva szülei sír felé hajló törődöttségét, eszébe jut saját, homályosan kilátástalannak érzett, jövőtlen sorsa. Utoljára talán gyermekként volt boldog: Fölkapaszkodik a létrán a juharfa koronájáig, a termés fürtökben fehérlik, gyerekkorukban az orrukra ragasztották, s mintha madarak lennének, a karjukat széttárva repültek a falu, az erdő, a rozstáblák felett. Én a felhők között vagyok! Én már a felhőkön is túl! Én még magasabban! A napnál is magasabban! A holdnál is magasabban! Mindennél magasabban!… Hogy mi van még magasabban, azt nem tudták, ezért lassan leereszkedtek, vissza a rétre, és eszükbe sem jutott, milyen fájdalmas lesz később visszagondolni rá.” Akkor, kislányként szárnyalt a legnagyobb magasságokba, a remény és jövő boldogságának ígérete éltette, de most? Vajon miért nem tudja, mi, pontosabban ki van még magasabban? Ez adja Maryte életének igazi tragikumát: Ki az, aki „a mennyekbe helyezte az ő királyi székét, és uralkodása mindenekre kihat”? Ezért nincs, akinél vigaszt és bátorítást nyerhetne: „az egész ház elcsendesedik, aztán majd hangosan üt az óra – ki állja meg, hogy sírva ne fakadjon?” 4. A vő, mint a család negyedik tagja, „deviáns” magatartásával „fekete bárányként” kirí ebből a halk szavú közösségből. Nyílt szemrehányást egyedül a feleségétől kap, de az öreg Rimkussal folytatott párbeszéd is elárulja a rejtett ellentéteket. Viselkedése, szavai gyakran egészen közönségesek, az italozás határozza meg ezt a fél napját és egész gondolatmenetét, indulatait: A veje hallja, felébredt már, hasogat a feje, a szája görcsbe rándul, de a szemét nem nyitja ki, hogy ne kelljen látnia semmit. A szája kiszáradt, az a ganéj Narkus mindenkit átvert tegnap, azt mondta, hogy az ő vodkája nem árt meg senkinek… az istenfáját, szétmegy a fejem. A másnaposság, a rossz közérzet - döntően befolyásolja a többiekhez való viszonyát is. Az apósáról a következő a véleménye: Hallja, hogy az apósa, csosz, csosz, megy a kavicson a csűrhöz, szinte látja is a mezítelen lábát és a hajlott hátát, döglene inkább az ágyban ilyen korán. Amikor Rimkus megkéri, hogy vigye föl a padlásra a lisztes zsákokat, a feszültség szinte tapintható a szobában: Az öreg csak áll és vár, s halk hangja szinte még ott van a levegőben. A vő válasza mindössze ennyi: - Ne viccelj. Röhögnöm kell. Természetesen nem teszi meg, amit kértek tőle, hanem inkább elmegy inni.

9

A feleségét sem szereti igazán, ez a történet végén derül ki a maga teljes valóságában: Maryte nem fog adni egy vasat sem, biztos eszi a méreg, hacsak a zsebemben nem maradt pár fillér, bár nyilván azt is kiszedte az a boszorkány. Mielőtt elmegy a boltba, össze is kapnak: - Menj most azonnal – mondja a felesége. – Úgy támolyogsz, mint egy rozzant gebe. - El kéne menni cigarettáért, ez az utolsó. - Mennél sört vedelni, mi? - Vedelni, vedelni. Tán annyi pénzt adtál? Tegnapelőtt nyolcvan rubelt hoztam, aztán vettél akár egy üveggel is? Pedig jól jönne most.

Ha igazán ismerné a feleségét, nem haragudna rá, hiszen Maryte nem vádolja, önmaga és a szülei előtt is mentegeti férje viselkedését. A legfőbb baj az, hogy a férfi nem szereti, ezért rosszat gondol róla. Ki mondott és vélt szemrehányásait teherként, „szüntelen csepegésként” hallgatja. Döbbenetes módon az italozás közvetlen következménye a másik asszony után való vágyakozás. Nem véletlen, hogy Salamon megállapítása szerint is csaknem összetartozó jelenségek: „Ne nézd a bort, mily veres színt játszik, mint mutatja a pohárban az ő csillogását, könnyen alá csuszamlik, végre mint a kígyó, megmar, és mint a mérges kígyó, megcsíp. A te szemeid nézik az idegen asszonyt, és a te elméd gondol gonoszságot.” (Péld.23:31-33.) A bolthoz közeledve ugyanis a férfinek eszébe jut a szép, fiatal tulajdonosnő: elképzeli Vanda arcát és lenszőke haját, szinte még a frissen felmosott padló szagát is érzi, mindig ilyen szagú volt a szobácskája. Nem is volt olyan régen. Neki nem mondta ugyan soha, hogy elveszi. A kísértő gondolat többször is visszatér, amíg az ivócimborák között, a bolt közelében lopja a napot, de lelkiismerete sem aludt még ki teljesen: az a felhő átváltozott a felesége arcává, még a haja is ugyanolyan, mint a valóságban. „Jól van, no – mondja, fölfelé pislogva -, hát tehetek én róla?” Mentséget keres önmaga előtt is, de a lány láttán újra rátörnek korábbi, valószínűleg házasságkötése előtti érzései: Az ablak felől még fénylőbb a haja, a pokolba is, így tönkretettem az életemet, gondolja, és még hallgatok is róla… Az ital hatására azonban a kudarc és a megaláztatás miatt érzett elkeseredés hatalmasodik el rajta – teljesen jogtalanul Vandát okolja saját elrontott életéért is: Megy a tölgyhöz, s útközben mondogatja: „Te ribanc, te ribanc!” Szomorú, hogy még 10

alkoholgőzös állapotában is tisztán látja, hol rontotta el, úgy tűnik, menthetetlenül az életét: Elkanyarodtam, isten az atyám, de nem jó felé. Olyan ez a falu, mint a mocsár. Megrekedni benne hamar megy, de kikeveredni… Amíg nőtlen az ember, fél lábbal süpped bele, ha megnősül, két lábbal, ha jön a gyerek, már el is merült.” Talán a rossz döntések láncolata, melyekért valószínűleg egyedül ő a felelős, kergette az italhoz; de az önvád csak fokozza benne a feldolgozatlan feszültséget, melynek előbb-utóbb ki kell törnie. Van egy apró kis részlet, amely jól érzékelteti tehetetlen indulatát: Mindjárt átér a kis erdőn, letör egy ágat, letépi róla a leveleket, már kész is a bot, közeledik a bolthoz, közben megcsapkodja a tippanok csúcsát, nem téveszti el, meghajolnak a tippanbugák, többé nem egyenesednek ki, gondolja, se eső után, se máskor. Szinte már csak idő kérdése, hogy mikor fajul tettlegességig az elfojtott harag és keserűség, akár a többi naplopó között, akár később, otthon, a családban: Inni kell, gondolja fogcsikorgatva, muszáj inni, különben beleőrül az ember. A pofájukba vágni a bitangoknak! Odavágni és érezni, hogy nőttön-nő az új bűn, a régi meg fogy és megszűnik. Megisznak még négy üveggel, aztán fogja a kenyerét, és indul hazafelé, a szeme előtt nagy, vörös karikák táncolnak. Mindenkit gonosznak és rosszindulatúnak lát, gondolatai, szavai egyaránt sötétek. A bűnt, amire gondolt, jól illusztrálja, sőt magyarázza Babits egyik döbbenetes költeménye: …ezer bűn nyelve lobog benned mint a tűz és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz: te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat, mint a bélpoklos poklát mely benne rohad és őt is elrohasztja – viszi mint az őrület vak égését, ezt a sivár belső tüzet amelyben minden bölcs erő és fiatal erény ugy illan el, mint tűzben az olaj, légbe leng fel és híg egek felé enyész – mivel e földön jónak lenni oly nehéz! (Babits Mihály: Intelem vezeklésre) 11

E bűn lényege „az önzés és a rossz vágyak”, amelyektől azonban önerőből az ember képtelen megszabadulni, képtelen megváltozni. Várható, hogy az elfojtott indulat hamarosan kirobban belőle, és „a bűn teljességre jutván halált nemz.” Talán nem is sejti, milyen veszélyes lelkiállapotban van. Milyen tanácsot adhatna bölcs Salamon ennek az elrontott életű fiatalembernek? „Vesd el a haragot a te szívedből, és vesd el a gonoszt a te testedtől, mert az ifjúság és a hajnal hiábavalóság. És emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jönnek, és míg el nem jönnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket!” (Préd.12:2-3.) Érdemes egy kicsit megállni a természeti képeknél, amelyeket pár vonással ábrázol az író: a pirkadat vöröse, a felpirosló ég, a kút körül cikázó fecskék. Amikor Rimkus a lilavirágos krumpliföld mellett ballag, feje fölött kitartóan röpködnek a fehér lepkék. Érdekes, hogy a legtöbb kép az ég felé emeli az ember tekintetét, míg az öregasszony álmai a földre húzzák pillantásunkat és gondolatainkat. A nyár „időtlen” szépsége, zsongása azonban ellentétben áll a lírai történet rejtett szomorúságával. Végül van egy fehér felhő, amely mintegy „átúszik” a történeten, és átkötésül szolgál a négy ember gondolatmenete között. Először az öregasszony pillantja meg, ahogy az udvarra kitekint: a juhar koronája felett szép fehér felhő úszik. Másodszor a másnapos vő veszi észre, amikor a bolt közelében elnyúlik a füvön és látja, hogy az erdő mögött egy szép fehér felhő úszik a háza felé. A következő bekezdés első mondata szerint azt a felhőt a felesége is látja. Végül pedig Maryte arcává változik a lelkiismeret-furdalástól gyötört férj számára. Az emberi élet múlékonyságának szimbólumává lesz, a szertefoszló remények és a kihűlő szeretet jelképe: „mint a reggeli felhő, mint a korán múló harmat,” (Hós.6:4.) olyan az emberi élet és vele a szeretet. Míg a vő hazafelé tántorog, addig az öreg Rimkusék házába vendégek érkeznek, hogy részt vegyenek az új kenyér megszegésének ünnepélyes szertartásában. Visszateszi a kést az asztalra, és aznap először elmosolyodik: - Nézz ki, mama, az ablakon, ott jönnek a mi drága vendégeink! – Még jó ideig eltart, mire elvánszorognak a ház kapujáig… Az öreg Narkusék azok. A csatornán túl még hárman: Rimgailáék és Medutiené. Az öregasszony törölközőt terít az asztalra, hozza a kenyeret a karjában, mint egy csecsemőt. Csak a vendégek jönnek valahogy túl lassan, böködik a földet a botjukkal, meg-megállnak, végigtekintenek a

12

rozstáblán, de lehet, hogy csak kiszuszogják magukat, aztán továbbvonszolódnak, egyenest a kapuig… Az asztalnál nyolc hely van,… de ők csak heten vannak, idén nem ül senki Medutis helyére, noha az ő poharába is töltöttek tejet, és ott van neki egy darab kenyér is. Az ember fogja a kenyeret, és nem tudhatja, nem az lesz-e az utolsó, ilyen az élet. Feltűnő a hangulati–alaki hasonlóság az elvánszorognak, továbbvonszolódnak, kiszuszogják magukat igék és Salamon képe között: „a sáska nehezen vonszolja magát” – a közeli elmúlás, törődött nyomorúság sugárzik belőlük. Ki tudja, melyik vendég eszik utoljára Rimkusék kenyeréből, „minekelőtte elszakadna az ezüst kötél, és megromolna az arany palackocska, és a veder eltörnék a forrásnál, és beletörnék a kerék a kútba. És a por földdé lenne, mint azelőtt volt, az élet lehelete pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt. (Préd. 12:8-9.) Milyen szépséges kifejezések a halál elkerülhetetlen tényének visszaadására! A teremtés fordított folyamatát ábrázolják: A föld porából, vagyis a világmindenséget alkotó elemekből formált test és az „élet leheletének” titokzatos egysége fölbomlik, és szembesülnünk kell az elmúlással. Végül sor kerül az öregek fáradozását megkoronázó kenyérszegésre. Ahhoz, hogy ezen a vasárnap délutánon megkínálhassák a szomszédokat, az idős házaspárnak egész évben nagyon sokat kellett munkálkodnia: Maguk vetették be rozzsal a nadrágszíjparcellát - a vejük szerint rajtuk röhögött az egész falu -, azután hordták, ketten, párosával hordták a kévéket, becipelték a csűrbe, kicsépelték, átrostálták, biciklin eltolták a malomba. Rimkus a „tavalyi, csengő hasábfával” befűtötte a falu egyetlen kemencéjét, az öregasszony pedig előző este tésztát dagasztott és másnap folyamán megsütötte a kenyeret. – Tessék, tessék, drága vendégeink – mondja Rimkus. A vendégek fogják a kenyeret, az arcukhoz tartják, mélyen magukba szívják életmeleg illatát. A kenyér: a fiaik, a szántóföldek, a lovak nyerítése, a vas csengése az üllőn, a farönkökkel megrakott, dérlepte szekér az erdőn, a vágy, hogy sokáig éljenek és jámboran, a tej: a lányaik, a tiszta törülköző a kútnál, az istállók, a torzító üveg mögött várakozó fehér arc, az álom, hogy szépen és nyugodtan haljunk meg. „Éljünk sokáig, szomszédok, mondják -, hisz mi már senkinek sem ártunk.” A novella legszebb sorai ezek. A kenyér és a tej az öregek számára az élet tartalmának, értelmének szimbóluma, fáradozásaik gyümölcse és célja. Magában foglalja mindazt, amiért egész életük folyamán dolgoztak; a természetet, amellyel szoros közösségben élnek; gyermekeiket, akik követik őket a nemzedékek sorában, illetve a békesség és az öröm utáni természetes emberi vágyat. De vajon nem marad és maradt-e mindez

13

gyönyörű, elérhetetlen vágy és álom – hiszen létezik-e fény árnyék nélkül, öröm bánat nélkül, születés halál nélkül e Földön? Érdemes-e sokáig élni vonszolódva, görnyedten, betegségektől és félelmektől gyötörten? Szomorú tény továbbá, hogy ez a finom kenyér évente már csak egyszer sül meg, s ki tudja, jövő ilyenkor áll-e még a kemence? Az év többi napján Rimkuséknak is meg kell venni a bolti kenyeret, ahogyan a lányáéknak. Érdemes elgondolkodnunk a legutolsó félmondaton is, amely első olvasásra igen különösen hangzik, valójában azonban választ ad arra, miért illúzió minden tökéletesség és maradandóság utáni vágyunk: mi már senkinek sem ártunk. Vagyis az ember – amíg van hozzá ereje - szüntelen árt és pusztít élete folyamán, ezért van annyi szenvedés és fájdalom. Arany János szavaival élve az ember nem egyéb, mint „önző, falékony húsdarab, mikép a hernyó, mindég előre mász s – harap.” Igen gyakran a másik emberbe harap. Egyúttal rámutat a falánkság egy másik, súlyos okára, a telhetetlenségre: „Az ember minden munkája a szájáért van: mindazáltal az ő kívánsága be nem telik.” (Péld.6:7.) A Kenyérsütés talán legsúlyosabb és legfájdalmasabb – az elemzés elején említett - „hiánya” a magány. Bár egy családról – rólunk - szól, valójában mindenki egyedül van félelmeivel, bánatával, keserűségével. Egyedül áll a kielégítetlen vágyakkal és a nyomasztó öregedéssel szemben. Egyetlen gondolat sem száll Isten felé, még önkéntelen sóhaj formájában sem; egyedül a vő káromkodik egyet elkeseredve. Talán ezért áraszt olyan kimondhatatlan szomorúságot, hiszen a Teremtő nélkül minden vágy, elképzelés csupán légvár, szétpattanó szappanbuborék. Nélküle az emberek „a tűznek építenek, és a hiábavalóságnak fáradoznak.” (Hab.2:13.) Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a szorgos öregek után következő, részegen hazatérő fiatalember zsákutcába fulladt élete és Maryte, akit szülei már huszonhét évesen „öregnek” látnak, holott csak boldogtalanságát próbálja önmaga előtt is palástolni. Még a vő által emlegetett „bűn” is csak Isten tökéletes törvényére vonatkozóan nyerheti el teljes súlyát és értelmét. A történet akkor válik igazán tragikussá, ha elképzeljük a folytatását. A Rimkusék asztala körül ülő társaság a falu lakosságának felét teszi ki. Öttíz éven belül valamennyien távoznak az élők sorából, a falu elnéptelenedik. A kemence beomlik, a ház végleg megroggyan… Maryte és a férje beköltöznek Skuodasba, de vajon a férfi felhagy-e az ivással, vagy megcsalja majd a feleségét? Van-e esélyük a közös boldogságra? Csak sejthető a válasz, ezért szívszorító a novella. Ahogyan Maryte betámogatja a házba férjét, eszünkbe juthat egy szép ígéret: „Szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt.” (I.Móz.2:18.) Ilyen segítségre támaszkodhat-e az asszony? Egyáltalán, elmondható róluk, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket?

14

A részeg férjét támogató-korholó fiatalasszony látványa illúzióvá teszi az öregek minden szépséges tervét, reményét, bizakodását. A fiatalok jövőtlensége szinte megkérdőjelezi az öregek életének értelmét is. A Rimkusék háza felé vánszorgó vén szomszédok, és az ugyancsak hazafelé tántorgó fiatalember a múlt és a jövő nyomasztó kilátástalanságát sugallja. A rozskenyér, amelyet Rimkus áhítattal megszegett a messzi litván falucskában, bizonyára rég elfogyott már, s vele együtt talán elsüllyedt az a világ is, amelyben sütötték. De létezik-e olyan kenyér, amely nem pusztán a naponta támadó fizikai éhséget, de csillapítja az ember olthatatlan vágyát a békesség, az életmeleg és parázsmeleg, ki nem hűlő öröm és az állandóság iránt is? Ha nem volna, bizony ki állja meg, hogy sírva ne fakadjon? Istenfia azonban ezt mondja önmagáról: „Én vagyok az életnek ama kenyere, amely a mennyből szállott alá, ha valaki eszik e kenyérből, él örökké.” (Jn.6:51.) Jézusra, mint mennyei kenyérre van szükségünk minden napon ahhoz, hogy életünk több legyen 70 évnyi nyomorúságnál, hogy értelme és célja lehessen fáradozásainknak, hogy túltekinthessünk az öregedés és elmúlás fájdalmain az örök élet felé, és hogy így könyöröghessünk: „A mi kezünk munkáját tedd állandóvá nékünk!” (Zsolt.90:17.)

15