Roma Sajtóközpont Archívumából
Krasznai Rudolf Huszonhétben születtem Pécsen, egy szobakonyhás kis faházban laktunk a Pipacs utcában. Baranyában éltem egész harminchárom éves koromig. Apámék az uradalmakban dolgoztak. Aztán elváltak a szüleim, édesanyám egyedül nevelt minket. Apám újra megnősült. Nem nősült, hanem asszonyt fogott magának, mert a nősülés, az más. Négyen voltunk testvérek, én, a legidősebb, meg édesanyám dolgoztunk. (…) Tizenéves voltam, mikor elértük negyvenkettőt-negyvenhármat, elkezdődött a cigánykérdés és a zsidókérdés. Negyvenhárom vége felé megkapták a zsidók a sárga csillagot. Elértük a negyvennégyet, már tizenhét éves voltam, leventébe jártam. Tanultunk lőni, célozni, jobbra át, balra át, hátra arc, mindent. Mint a rendes katonák. Akkor megkaptam a csendőrségre a behívót. A testvéreim nem, édesapám sem, csak engem vittek el. Azért kaptam sas behívót, mert levente voltam, katonákhoz hasonlítottak bennünket. Bementem a szentlőrinci csendőrsége. Rengetegen voltunk. Nem csak arról vitték el a cigányokat: vittek Sellyéről, Csányoszlóról is. Ott például összeszedték az egész fiatalságot, még az idősebb embereket is. Egy fél napot ott tartottak, mindenkit felírtak, és vittek bennünket vonattal Pélportpusztára a gettóba, egy hosszú istállóba, a zsidók helyére. Vagy négy-ötezer cigányt. Suhogott a szalmában a tetű. Úgy elteltünk vele, hogy csutakkal söpörtük le magunkról. Egy hónapig voltunk ott: mikor már katonák is eltetvesedtek, és ezt látta a századparancsnok, a Horváth hadnagy, elvittek bennünket a fertőtlenítőbe, és onnan Mohácsra a gimnáziumba, gyalog. Mentünk másfél vagy két napot. Aki nem bírta a tempót, ottmaradt az országúton, fejbe lőtték, mint a kutyát. Nem volt kegyelem. (…) Egy hónapig voltunk Mohácson munkaszolgálatban. Lefertőtlenítettek minket, kopaszra vágtak, nem hagytak szőrzetet sehol, semmit. Megkaptuk a katonai ruhát. Magyar nemzeti szín szalagot kaptunk a bal kezünkre, aztán jó napot. Az egyik oldalon voltunk mink, a másik oldalon a zsidók. Kiabálták: a zsidókat viszik! Bakancs le e lábról, hogy ne kopogjanak! Vitte a kezébe. Amikor fölszállt a kocsiba, ott fölhúzhatta. Mikor minket, a cigányokat vittek, akkor meg ezek kiabáltak, hogy viszik a cigányokat. Azt ettük, amit egy ilyen gettós kaphat. Volt abba káposzta, krumpli, változatos volt. De azért nem mondhatjuk, hogy arany életünk volt. Volt olyan, hogy nem ettünk egy egész napot. Hol ettünk, hol nem ettünk, de dolgozni azt muszáj volt. Amikor nem akartak, nem vertek minket. Ott a cigány ütve-vágva volt, minden pillanatban. Nem volt játék. Zsidó és cigány kivégzés volt. Gondolt egyet a német katona, fogta a kezébe a pisztolyt és puff! Nem válogattak. Szerszámokat kaptunk, tankcsapdát, lövészárkot kellett ásnunk. Találgattuk, hogy mi lesz velünk, de az éppen annyi volt, mint mikor a macska gondol esőt. Minden pillanatban változott a parancs. Csak annyit mondtak: holnap kérem Nancsókra megyünk, vagy Babarcra lövészárkot ásni. Mi lett a vége? A jövő kedden mentünk. Ott voltunk egy hónapig, aztán tehervonattal kivittek bennünket Linzbe egy lágerba. A várostól távolabb, egy erdőben voltunk, vagy más fél hónapot. A földön feküdtünk a sárban, mint a disznók. Hát, az ághegyet ettük, meg a füvet. Nagyon kevés ennivalót adtak. A srácok megtalálták a döglött lovat, fogták a bicskát, lenyúztak a combját, kivágtak egy darabot belőle, hogy egyenek. Mentek egy száz métert, kétszáz métert, aztán meghalt a fertőzésbe, mert megette a nyers lóhúst. Ez volt. Szökni?! Az kellett volna, hogy szó nélkül menjen valaki vécére, vagy egy lépést! Agyon is lőtték volna. Statárium volt, nem lehetett. Nem tudnám megmondani, hogy hányan halhattak meg a századból. Azt elvitték, hát az eltűnt. Elvitték, és a másik csoportból az emberek elásták, mint a kutyát, mikor megdöglik. (…) A zsidókat is, ölték, mindenhol. Tizenöt vagy húsz embert kivittek, azok megásták a gödört, a többiek meg sorakozó körbe. Aztán géppisztollyal agyonlőtték őket, estek bele. Én csak a halottakat láttam, leöntötték őket mésszel, ment a tolókocsi, rányomta a földet, oszt Isten velük! Dachauban láttam ezt, negyvenötben. Akkora már megszűnt a tábor, dolgozni vittek oda minket. Temettük az embereket. A lapát meg az ásó a kezünkbe, aztán szépen ástuk az embereket. Úgy három-négy nap voltunk ott, a 1
hullákat letakartuk, annyi. Lapáttal, ásóval. A földet nyomtuk rájuk. Ez volt. Hej, Istenem, de kár az embernek beszélni! Siralmas volt. Siralmas. (…) Volt az erdőn egy síntalicska, azzal jártunk a vasútra, javítani, amit az angolok, meg az amerikaiak szétbombáztak. De hiába csináltuk, annyi volt, mintha nem csináltunk volna semmit: újra bombázták. Akkor a vasutat abbahagytuk, elvittek bennünket Schönhausenbe, egy községbe. Aztán utána ott volt még Hamburg meg Berlin. Minket elvittek, máshonnan hoztak embereket a helyünkre. Minket ugyanúgy a másik helyikre. Amit elbombáztak, azt kellett nekünk helyrehozni, az utakat, az utcákat szabadítottuk föl, hogy a népek tudjanak járni. Összeszedtük és stócokba pakoltuk a téglákat. Közben eltelt két év: negyvennégyben vittek ki, és negyvenhat május tizenhatodikán érkeztem Pécsre. Negyvenötben felszabadult Németország, de minket még mindig dolgoztattak. (…) A kivégzést az angol, és az amerikai leállította, mert Hitler kapott egy üzenetet. Azt nem tudom, hogyan kapta meg az üzenetet, de megkapta, hogy a kivégzést hagyja abba, mert ha nem, egy német nem marad meg. Isten mentsen attól, ami ott volt, hogy mennyi halott volt ott. Ott nem válogattak. Ahol a ruszki elment, ott nem volt megállás. Ott öreg, fiatal, gyerek, lányok, mindenki mentek. Még az Amerika meg az Anglia ezek még hagyján! Ezek még isteni emberek voltak, de ahol a kozákok megjelentek! Agyonlőtték a németeket. Mind sorba lövöldözték őket. Hogyne, ott nem volt játék. A cigányokat nem bántották, mindenki tudta azt, hogy a cigányt, a zsidót kivégzés alá ítélte a Hitler meg a Szálasi. Megkaptuk a levelet, hogy minket senki sem bánthat, mármint a ruszkik. (…) Berlinben voltunk éppen a háború végén. Én az amerikaiakhoz kerültem, amerikai kísérettel kerültem haza. A személyvonat után volt két vagy három vagon, abba hoztak bennünket. Komáromban egy zsidó asszony lekért bennünket az amerikai katonáktól, hogy hipiseljen. Ékszert meg pénzt keresett nálunk, de nem talált semmit, mert a németek elvették. Leköptük, mondtam neki: te mocskos, nem örülsz, hogy élsz. A rosseb a pofádat mondom, még te akarsz hipiselni bennünket? (…) Megyefára mentem haza. A falun kívül laktunk. Faluban cigány? Hova gondol? Nagy szó az. Csak a falun kívül lakhattunk. Éppen cigányt engedtek volna a magyarok a szomszédukba, mint most! Főleg azok a baranyai népek, akik olyan büszkék meg gazdagok voltak. Örült a cigány, ha kinn volt neki a falu végén egy putrija. Nem volt mese. (…) Munka nem volt, nem dolgozott az uradalom, elmentem dolgozni Pécsre a Zsolnay gyárba. Az agyagot dobáltuk. Olyan három-négy évet húztam ott le. Én voltam a legidősebb, az utánam következő testvérem 11-12 éves lehetett. Édesanyám meg a bulgárkertészeknél dolgozott, paprikába, paradicsomba. Aztán elmentem a cséplőgép mellé dolgozni. Abból a búzából, gabonából részültünk, amit kicsépeltünk. Annyit tudok mondani, hogy az még mindig jobb volt, mint ami most van. Az a nagy drágaság, ami itt van, hogy ezer forinttal meg kétezer forinttal elmegy az ember a boltba, és könnyen hozza haza a szatyrot. (…) Utána Csobokapusztán dolgoztam az uradalomban. Ott kerültem a mamával össze, mikor összekerültünk, már nekünk is voltak jószágaink. Disznó is, baromfi, de legjobban lovakkal foglalkoztam. Jártam vásárokba is. Aztán voltam tüskehúzó, tizenhárom és fél évet, alumíniumot termeltünk. Vizsgázott kohász voltam, ott a mama, megmondja. Sok helyen dolgoztam, gyárban, a bányában, az állami gazdaságban, mindenhol. Az édesanyámtól örököltem a szív és tüdőasztmát, azért százalékoltak le még nyolcvannégyben. Már fulladtam nagyon. Ezt a betegséget nem sokáig viszem. Egyszer megáll a levegő és meghalok, nincs tovább.
2
Holdosi József Hat testvérem volt, de én tizenkilenc évesen má külön dolgoztam a családomtól, a fűrésztelepen.Utána mint summásmunkás, meg egy uradalomban voltam mindenes Veszprém megyében. Gyüttek a hírek, hogy Pest környékén már elvitték a cigányokat. Aztán voltak azoknak innend is onnand is testvérjei, aztán a hír ment. A csendőrök meg mindig rajta voltak a nyakunkon. Mindig zavartak, mindenér. A cigányt zavarták, ha jól, ha rosszul csinálta, akkor is. Nem tudom megmondani magának mér van ez. Ez egy fajgyűlölet. Ez még most is van. Ki nem állottak minket. Volt, hogy az utcán is megverték a cigányt. Itten cigányzenészek voltak. Sokszor összevesztek a mulatozókkal, mert mondták rájuk, hogy az anyád büdös mindenit, sok meg nem tűrte el. Aztán összeverekedtek. Veszprém megyébe már nem mondtam, hogy cigány vagyok. De aztán jöttek értünk is a csendőrök. Valahogyan megtudták, hogy merre vagyok, oszt Körmendre gettóztak bennünket, egy nagy istállóba. Rendes személyvonattal. Nem hogy bekötöztek volna, hát tudták, hogy nem tudok megszökni. Hoztam az összes cuccomat, de félúton eldobtam: mit csináltam volna vele. Akkor má tudtam, hová visznek. Minden honnan szedték össze a cigányokat, Csörötnek, Körmend, Szombathely, meg innen, Zalából is. Oláh cigányok is, muzsikusok, egybe teknyővájóak, meg minden, minden. Három vagy négy hétig be voltunk zsúfolva, be voltunk kerítve. Aztán onnan tovább Streimbe, Ausztiába. Át a határon traktorokkal. Ott átadták minket a németeknek. Volt ott egy oláhcigány, ő értette a német nyelvet, ő volt az egésznek, akit elvittek innen, a vezetőjük. Egy nagy barakk. Egy nagy raktárhelyiség. Zsidók voltak ott. Azokat továbbvitték valahova, a helyire mentünk be. Azért tudtuk, hogy zsidók voltak, mert annyi arany volt. Ilyen kis tőrkések voltak, meg sok ékszerek a szalmába belegyugva. Először azt se tudtuk, hogy mi az. Azt hittük, hogy játék. Már azután jöttem rá, hogy ezek mind aranyak voltak. Elszórtuk, nem kellett, ki gondolt arra, hogy nekünk arra szükségünk lesz. Meg hát nem is tudtuk volna megtartani, minden, elszedték volna úgy is tőlünk. Megtetvesedtünk. Képzelje, kitettük az izét a gerendára, ráültünk, oszt versenyeztettük a tetűket. Ha nem jól mentek akkor lepöcköltük,pikk. Evvel szórakoztunk. Ástunk ilyen tankcsapdákat. Én brigádvezető, parancsnok voltam, mer kiválasztottak. A német katonák kiállítottak mindenkit és akkor mondtak, te, te, te, gyere ki. Kiválasztottak. Na, mondom, agyonlőnek. Aztán megy végig megint, megy, még egyet kiválaszt, olyan tizet kiválasztott, aztán a lapátokat, ilyesmiket mi osztottuk szét, szedtük be. Szót kellett fogadnom nekem is, én ott parancsot teljesítettem: írtam a munkájukat, ki mit dolgozik, kellett tudnom ki hol van, merre dolgoznak. Ez volt a dolgom. Vagy négyszázan lehettünk, én olyan harmincra figyeltem. Amikor a németek oda kijöttek, akkor mindenkinek dolgozni kellett. Mer akik nem, azokat meg is ütögették. Puskatussal. Mi meg mondtuk neki, hogy legalább akkor dolgozzál, amikor jönnek. Világostul, sötétéig. Olyan két – három hónapig. Volt egy szerencsénk, hogy mink éppen haza tudtunk szökdösni kajáért. Éjjel, az erdőkön keresztül. Egy éjszaka alatt megjártuk az egészet, nem vigyáztak ránk annyira. De hát hová mentünk volna? Hát a csendőrök minket mingyárt agyonlőttek volna. A magyar csendőrök. Nem mertünk reckírozni ilyesfélét, hogy otthon maradunk, vagy valami. Erről szó se lehetett. A szomszédokkal összebeszéltünk, hogy menjünk el kajáért. Nekem is akkor még volt itthon egy kis süldő, azt levágták, meg sütötték és elvittük. A szomszédok is adtak kaját, hogy vigyük el a többieknek. Bujkáltunk a fák alatt. Megint gyüttünk egy száz métert, megvártuk egy mást, megint elbújtunk egy fához, így. Megálltunk, hallgattunk. Kicsit futottunk megint. A másik csoport ugyanígy csinálta, egy másnak hoztuk, vittük a kaját. Streimbe aztán megint vagonba raktak minket. Olyan négy-öt vagon. Azt se tudtuk, merre visznek. Egész éccaka utaztunk, fölválltva tudtunk leülni. Eccer egyik, eccer másik. A rossebb tudja, hol voltunk. Irtottuk az erdőket, futóárkoknak hordtuk a fákat, meg tankcsapdákat csináltunk. Nem is tudom meddig voltunk itt, cserélték a táborokat, több helyre vittek bennünket. Volt, aki mezőgazdasági munkán, volt aki gyárba volt. Egy darabig a zsidókkal dolgoztunk együtt. Volt egy szentséges sánta német SS katona, a zsidóknak a hátára a futóárokban ráállt, ha nem dolgoztak. Ha nem tudott dolgozni, ráállt, addig gyúrta, míg össze nem csuklott, a zsidót. Hát ottan sok zsidót kiirtottak. Nem úgy bántak velünk, mint velük. Egy árnyalattal másképp. Egy külön raktárhelyiségbe voltak, még a hátukra is volt egy SS jel. Enniük se volt azoknak, majd’ éhen pusztultak. Egy volt, aki hazajött, itt halt meg. Gyütt haza és megállt a cigányok előtt, oszt az egyik cigányasszony meglátta, hozott neki jó húslevest, hogy hát gyönge, látták rajta. Nem szabadott volna neki megenni a jó gyönge húslevest, meghalt tőle. Mert hát annyirán ki 3
volt hervadva.Olyan kenyeret kaptunk, zabbul volt, kisebb, mint a tenyerem, szálkák voltak benne. Meg kaptunk egy darab húst a főzelékbe, ilyen kolbászfélét, de nem tudom milyen kolbász volt az, lókolbász vagy mi. Meg káposztát, teli volt rizsával, meg összevissza mindennel. Nagyon rossz kaja volt. Én a kenyeret el szoktam vinni, szegény zsidóknak adtam oda. Mindig vittem kenyeret. Volt egy szegény öreg, hideg volt má, húzta le a pulóverját, hogy odaadja a kenyérért cserébe. Én meg húztam neki vissza, hogy nekem nem kell, ne vegye le. Cigarettája volt neki hat darab, elővette. Adott belőle hármat, neked is három, nekem is három. Én meg neki adtam a zabkenyeret. Ezt osztán, hogy életbe maradunk, sose gondoltam. Gondoltam, majd egyszer végeznek velünk. Ennyit tartogatott az ember a fejé be. Hát honnan tudja a cigány, hát oda áll az a német, az a ronda SS-katona, aztán ki tudja, lelövi. Egye meg a fene őket. Még az volt a jó, hogy itthon a családot nem bántották. Nem tudtunk róla. Gyüttek az oroszok, hallottuk a dörgéseket. Vártuk, mint a Messiást, hogy mikor érnek oda. Még mindig nem érnek ide, még mindig nem gyünnek. Egyszer csak gyüttek. Má meg voltak rémülve a németek, elpucultak mind. Pucult mindenki az oroszok elől. Reggel elküldtek dolgozni, oszt onnan mindenki meg széledt. Aztán én szereztem térképet, a németektől: civil házho bementünk, mutatták a térképet, hogy itt vagyunk, közel volt. A háború után a kísérleti gazdaságba voltam szerelő Mosonmagyaróváron. De kevés volt a pénz, elmentem buszra a Volánhoz. Huszonkét évig. Letettem közbe az alapfokú, középfokú, felsőfokú gépészeti iskolát. Nyolc évig jártam iskolába. Így, a munkám közbe. Így lettem garázsmester. Öregségemre tanultam, mikor már volt egy kicsi a bukszámban. Hát tudják maguk is, hogy a romának nem volt sose pénze. Ha vala hová kölött is ember, nem vették fel. Nekem az a szerencsém, hogy kicsit eszes voltam, nem tudták, hogy én roma vagyok, hanem hát tagadtam. Tagadtam, akárhun voltam. Sokszor, mikor ott a munkába nem tudták, hogy én cigány vagyok, oszt a cigány szót kimondták, a vér megforrott bennem. Mert százszorta mocskosabb volt, mint a cigány, oszt ő cigányozott. Sokszor mondtam neki, te, különb az az ember, mint te. Mer azér ők nem tudták, hogy én cigány vagyok. Nem gyöttek rá. Nem tudták elképzelni. Sok ember gondolkozik, hogy na, mostan ő bevallja, hogy cigány, én meg azt mondom: ne vallja be. Ne vallja be, mindig előre jut, tagadja el, ha el tudja tagadni. Rá se gondoltak volna, hogy nem magyar vagyok. Úgyhogy egyátalán, másképp nem is kezeltek, mint magyart. (…) Mit mondjak, hát én élek. Most élem az életemet, kapom a kevés nyugdíjamat, megvan annyi, hogy megélünk. Normális életet élünk. Annyi van, amit megeszünk. Megvan minden, ami kell. Van egy hegyem is fenn a Zalába, egy kis házam, ott laktunk, de az asszony cukros lett, nem mertünk fenn lakni, mert bekómált éjjel, nem tudunk vele lejönni, így elgyüttünk. Azóta itt lakunk. Ott fenn van egy kis házunk összkomfortos, árulom, de senkinek se kell. Annyit hirdetem, de senki nem veszi meg. Kánya Lajos Huszonegyben születtem, igen, nagyon öreg vagyok mán. Nyolcan voltunk testvérek, mára ketten maradtunk. Zalaegerszegen lakik a bátyám, meg vagyok én, a többiek meghaltak. Az apám jó muzsikus volt, a környéken el volt ismerve. Lagzikba járt zenélni, szegényesen, de megéltünk. Az édesanyám meg szokott mosni a falusi parasztembereknek, gallérokat keményített. Nagyobbak lettünk, már mi is szívesebben mentünk muzsikálni. Én kontrás voltam, az egyik bátyám cimbalmos, egy másik bőgős, a harmadik meg prímás volt. Elmentünk egy lagziba muzsikálni, mindjárt megvolt a pénz. Akkor még csak hat általános volt, utána kellett elvégezzem a kettőt, amikor vizsgáztam az autószerelésből. Nem tanultam tovább, mer jártunk muzsikálni, az akkor nagyon jól ment. Az apám meg olyan hírneves volt, hogy volt úgy, hogy a lakodalmat hétköznapra halasztották, hogy mi tudjunk muzsikálni. Itt a faluba nem volt gyűlölködés, mer azér szerettek bennünket. Itt Pankaszban sok cigány volt, de inkább szerettek bennünket. Még nagy színdarabokat is tanultunk, tudja? Még a Csárdáskirálynőt is játszottuk. A Mézeskalácsot, Szabadság-szerelmet, darabokat játszottunk el. Aztán az összes faluból, még vidékről is jöttek, még köllött mennünk falukba is, hívtak minket. Én szerveztem mindig ezeket az előadásokat. Szombathelyről hordtunk kölcsönbe ruhákat. A Dankó Pista volt a legemlékezetesebb. Mind romák voltak benne, mind cigánylányok, cigánylegények. Legtöbbször én játszottam a főszerepet, meg az öcsém. Az nagyon jól játszott ám. A cigánylányok mind tudnak énekelni, muzsikálni mindannyian tudtunk, aztán sokszor ötenhatan kísértek bennünket – cimbalom, bőgő, jaj, gyönyörű volt. Volt itt egy óvónő, az tanított bennünket, táncokat, mindent. Nagyon iskolázott volt. A 4
háború előtt is már játszottunk, akkor is játszottunk, de ezeket a nagyobb darabokat már a háború után. Minden évben tanultunk kettő-három darabot, ilyen operetteket. Úgyhogy nagyon pártoltak bennünket, mer mi nem veszekedtünk, nem úgy, mint ugye, az oláh cigányok. Itt csak muzsikus cigányok voltak, másfajta nem. (…) Hallottuk, hogy szedik össze a zsidókat, meg a cigányokat is, de el se hittük. Nem is tudtuk, nem is tud az ember belegondolni, nem bántottunk mi senkit se. Muzsikáltunk éppen Viszákon, itt a szomszéd községben. Egyszer csak odajött három-négy csendőr, hagyjuk abba, pakoljunk össze, mer visznek bennünket. Meg voltunk lepődve, meg az összes vendégek is mind, hogy hát hogyan? A csendőrrel nem lehetett beszélni. Mondták a vendégek is, hogy nem bántottak senkit, ezek rendes emberek, hiába volt. Össze kellett pakolnunk, aztán vittek bennünket. Körmendre, a tyúkólakba. Tyúkok voltak benne, azokat kizavarták, bennünket meg abba vittek be. Ott voltunk olyan két hónapig. Megteltünk tyúktetűvel. Szalmára fektettek bennünket, nem is szalma volt, hanem ganéj, ahonnan a tyúkokat kizavarták. Annyi helyünk se volt, hogy le tudtunk volna feküdni. A katonák meg kinn voltak, ki se engedtek. A kenyér, amit adtak, olyan fekete volt, mit a korom. Meg tésztát adtak, össze volt ragadva, azon zsír sem volt, semmi. Egy nap egyszer. Tányér sem volt, aztán a hozzám tartozók eljöttek és csempésztek be kalánt. Egy-kettő ki szökött a kapuba, úgyhogy a kalánt be tudta hozni. Voltak öregek, fiatalok, muzsikusok, oláh cigányok, teknősök, innen, Pankaszról tán negyvenen-ötvenen. A gyerekeket, az asszonyokat szerencsére nem hozták el. Csak férfiak voltak. Nem számított öreg vagy beteg volt. Ütötték, verték. Mi úgy másfél-két hónapig voltunk ott. Az apám híres ember volt a környéken, nagyon el volt ismerve. Szerencséje volt. Körmendről, kiengedték, mer a szolgabíró ismerte, sokszor muzsikált neki. Kimentette onnan Körmendről, két napot volt ott. Élte, tovább az életét szegény ember. Zenélt is néha, de akkor már nemigen mert. Onnan elvittek bennünket Németországba, ott dolgoztunk az erdőn. Futóárkokat, meg ilyen csapdákat csináltunk, tankcsapdákat. Annyiból jobb volt Németországban, hogy kinn voltunk az erdőben dolgozni. Traktorokkal vittek minket Németországba. Reggel vittek bennünket elfele, éjfélbe értünk oda. Volt, hogy gyüttek a repülők, bombáztak, mi meg szétfutkostunk. Én is el akartam szökni, de nem mertem. Ketten szöktek meg, de elfogták őket. Minden reggel sorba kellett állni, leolvastak bennünket. Látták, hogy kettő hiányzik. Hívtak hozzánk egy tolmácsot, aztán mondtuk, hogy mi nem tudjuk, nem tudjuk. Aztán elfogták őket itt hon, elvitték, nem is tudunk róluk. Agyon ütötték őket, vagy hová vitték. Nem lehetett menekülni. Arra gondoltunk, hogy úgyis most hát meghalunk, elemésztenek bennünket. Elvittek minket először, minek hívják azt, Németújvárra, először oda vittek bennünket. Nagy épület, emeletes, ott voltunk valami két hónapig, míg tovább nem vittek bennünket egy nagy erdőbe. Ott is volt egy nagy épület, aztán azt az erdőt kellett nekünk levágni, meg oda csinálni ezeket a futóárkokat. Zsidók is, meg ruszinok is voltak. Együtt dolgoztunk, csak ők külön házba voltak. Szegények, azok is, jaj se cipőjük, se ruhájuk nem volt, istenem, de sajnáltuk őket. Még annyit se kaptak enni, mint mink. Volt olyan, hogy kenyeret kaptunk, az is olyan volt, mint a korom, de azért még azt is felosztottuk velük, vittük nekik a kenyereket, amennyit tudtunk. Aztán voltak ezek a ruszin nők, azok is mit szenvedtek. Jaj, istenem, mondom, mink is nagyon kevés kenyeret kaptunk, mégis vittünk nekik, hogy egyenek, annyira sajnáltuk őket. Ők meg a kezünket is csókolták. Nagyon sokan voltak, olyan csinos nők voltak. De csak annyi kis ruha volt rajtuk, hogy épp be tudták fedni az elejüket. A télen, abba a hidegbe… (…) Aki nem tudott kigyünni az erdőbe, az többet mán nem is láttuk. Hogy hová tették őket, nem mondta senki, meg nem is mertünk ott érdeklődni. Aki nem tudott kigyünni dolgozni, este mentünk be, mán el is vitték őket. Voltak ezek a német tisztek, azok aztán, amikor szedtük az erdőn azt a vastag fát, csak ütöttek bennünket. Hát már nem is bírtuk azt a vastag fát. Ugye nem volt rendes koszt, hát összeestünk alattuk. Gyüttek utánunk, aztán zsipp-zsupp, ütöttek. Ottan már német tisztek voltak. Volt egy tolmács, két-három nap egyszer arra gyütt, kérdezte, mit akarunk. Egy német volt, de tudott rendesen beszélni magyarul. Aszondta, hogy valamikor az ő anyja magyarországi volt. De nem is mertünk semmit mondani neki, mer féltünk. Úgy beszélgetett, mintha kémkedett volna köztünk. A legjobbakat mondtuk neki mindig. Volt olyan is, aki segített. Fönn az emeleten feküdtünk a ganéjon. Végül már egy német tiszt jött oda, oszt magyaráztuk, mutattuk neki. Akkor hozatott oda szalmát. Az megértett bennünket. Volt még egy, aki segített, mer látta, hogy nem volt lábbelink se, tél volt, hideg volt, rongyokkal kötöztük be a lábunkat. Az hozatott nekünk olyan fatalpú bakancsokat, aztán nem tudtunk 5
benne menni, olyan vastag talpa volt. De mégis jó volt. Volt ez a két tiszt, aki jó volt. A többiek? Mind olyanok voltak, akik megjöttek a frontról, kinek keze nem volt, kinek lába nem volt, el voltak szánva. Kegyetlenek voltak. Raktunk egy nagy tüzet, ugye fázott a lábunk, ott melegedtünk, aztán jöttek, szétrúgták a tüzet, megvertek. Mi mégis újra raktuk a tüzet. Volt egy sánta, lába nem volt neki, az nagyon szigorú volt. Jaj istenem, még egyszer oda ne kerüljünk. Jöttek az oroszok, mi meg mind megszöktünk, az összes pankaszi cigány. Éjjel összebeszélgettünk, volt egy szakácsnő ottan, az jól tudott magyarul. Az mondta az egyikünknek, hogy az oroszok már közel vannak, már itt Szombathely körül vannak, szökjünk meg. Hát akkor este összebeszélgettünk, egy órakor meg csönd lett, elszöktünk. Tizenkét-tizenhárom éves gyerekek álltak őrt a kapuba, valami három vagy négyen. Megfogtuk őket, a puskát elvettük tőlük, betettük őket az épületbe. Másztunk be az erdőbe, az úton nem mertünk jönni. Valami két nap az erdőbe voltunk. Voltak olyan jólelkű emberek a faluba, bementünk, adtak egy kis krumplit, megsütöttük, megfőztük… Közeledtek az oroszok, már Körmend körül voltak, oszt elmentünk haza. Éjjel jöttem haza. Karácsony éjjel volt. Csak sírtunk, nem volt semmi se, jaj istenem. Egy kis krumplit tudott szerezni az édesanyám, azt főzött. Meséltünk, az édesanyám meg az édesapám csak sírtak. Ismertük is a pankaszi nyilasokat, az egyik nyilasvezér jó barátom volt. Aztán amikor elvittek bennünket, többé már nem volt a barátom. Nem olyan régen halt meg. Mikor meggyüttünk, megkérdeztem tőle, meg meg is akartuk verni. Azt mondta, hogy őt senki sem kérdezte, nem is tudott róla. Dehogynem tudott róla, tudott róla, csak nem akarta… suszter volt különben. Még a felesége él neki. Ült vagy egy évet. A csendőrök semmi se kaptak. A háború után már kezdtünk muzsikálni, színdarabokat játszani. Aki nem tudott muzsikálni, az dolgozott a téglagyárnál, volt fűrésztelep, volt vállfaüzem, itt dolgoztak. Én először seprűt kötöttem, hordtam Szombathelyre piacra. A feleségemmel faragtuk a seprűt, meg disznókat tartottam, ültettünk kukoricát, gabonát, volt, mi kor tizenkét disznóm volt. Egy fillér kölcsönt nem vettem fel, ezt a nagy házat abból vettem. Huszonöt évig volt iparom koszorúkészítésből, abból lettem nyugdíjas. Tizennyolc éves koromban megházasodtam, a feleségem tizenhét volt. Ötvenöt évig éltünk együtt. Három éve, hogy meghalt. De miköztünk ám sohasem volt semmi baj. Olyan szépen éltünk. Nagyon rendes volt a feleségem. Egy nevelt lányunk volt, úgy fogadtuk, hat hónaposan. Körmenden a cipőgyárban művezető volt. Van egy lánya, meg egy fia. A lánya tanárnő, a fia Szombathelyen dolgozik az irodán. Minden szombaton hazajön, süt-főz nekem, meg elviszi a ruhát, kimossa, aranyos lány. Úgy fogadtuk örökbe, hogy a háború után voltak ezek a menekültek. Egy szegény asszony meg egy ember hozta a kisgyerekét, nem volt hova menjenek, a határról visszazavarták őket. Nagykőrösiek voltak, nem úgy néztek ki, mint a cigányok. Édesanyám mondja, „te, aranyos kislánygyerek, fogadjátok örökbe”. Mondom, édesanyám, miből tartjuk el ebbe a szegény világba, még tejet se tudok neki venni. „Én is segítek nektek, fogadjátok el, olyan aranyos kislánygyermek”. Hát úgy rábeszélt, elfogadtuk. Ruhája se volt neki, elmentünk egy varrónőhöz, varrattam három kis szoknyát neki. Elmentünk a jegyzőhöz és így örökbe adták. A szülők meg lemondtak a gyerekről. Aztán nevelgettük, igen megszerettük, kitanítottuk, sok iskolát elvégzett. Tíz éves volt a lány, mikor elgyütt az apja, hogy elviszi. Jaj, drága. Én meg mondtam neki, hogy eddig neveltük a lánygyereket, abba a szegény világba elfogadtam. És akkor bíróságra kerültünk az apjával. A bíróság azt mondta, hogy szó se lehet róla, a kislányt már nem lehet elvinni. Akkor elment az apja. A lány meg Körmendre került be a cipőgyárba, vezető lett. Most meg egy cipőboltot nyitottak. A saját gyerek nem olyan jó, mint ez. Ez mindig jön…
6
