Rohoska István: Az eljárás

Rohoska István: Az eljárás Megrágalmazhatta valaki K. J.-t, mert noha állítólag semmi rosszat nem tett, egy reggel letartóztatták. Nem, ez így nem igaz. Letartóztatták volna, de holtan találták. A kiérkező hivatalos személyek, akik előre felkészültek a tagadásra és ellenállásra, nem tudták, mitévők legyenek. Az egyik lerogyott az ágy szélére, kezébe temette az arcát és úgy nézett ki, mint aki menten elsírja magát, míg a másik az ablakon nézett kifelé, mozdulatlanul és karjait hátratéve állt. Így, némán telt el jónéhány perc, talán egy negyedóra is, mire az, amelyik az ágyon ült, fölsóhajtott, tenyerét a combjába törölte és halkan megkérdezte: - Most aztán mihez kezdjünk? - Először is értesítünk valakit. Amíg nem jön válasz, várunk. Itt. Minket azért küldtek, hogy letartóztassuk ezt az embert és ne engedjük, hogy bárhova is elmenjen, mellette kell maradnunk. Így is fogunk cselekedni: mellette maradunk. - De hát nyilvánvaló, hogy ez már sehova nem fog elmenni! Nem kellene orvosért vagy papért küldeni inkább? - Még mit nem! Minket nem ezért küldtek. Az orvos vagy a pap ráér akkor, ha azt mondják, az kell. Addig is üljön vissza, elmegyek intézkedni. A magasabb végrehajtó kiviharzott a szobából, a zömök pedig, mivel unatkozott, elkezdte szemügyre venni a könyvespolcot. Jócskán voltak ott idegen nyelvű könyvek, sokról azt sem tudta megállapítani, hogy milyen nyelven íródott. Hamar beleunt hát a könyvespolc tartalmának tanulmányozásába, így ismét visszaült az ágyra és nem csinált semmit. Másfél óra múlva a magasabb végrehajtó visszatért. Kalapját a székre dobta és háttal nekitámaszkodott az ablakkeretnek. - Nemsokára küldenek valakit, hogy ellenőrizze a dolgot és további utasításokat adjon. Addig tilos magára hagynunk. - Unatkozom és éhes vagyok – panaszkodott a zömökebb, s ujjai közt egy papírnehezéket forgatott szórakozottan. - Várjon, megnézem, hogy van-e valami étel – felelt a másik, majd néhány perc múlva egy megrakott tálcával tért vissza. Kenyeret, sajtot, húst és zöldségeket hozott. - Ezt szabad? – kérdezte félénken a zömök. - Hát már hogyne szabadna! Maga szerint neki kell? De ha ilyen fenntartásai vannak, megeszem én magam az egészet. - Azt azért nem mondtam, hogy én nem kérek. A két végrehajtó hozzálátott és nemsokára csak pár morzsa maradt utánuk. Mivel a szobában csak egy íróasztal volt, aminél nem fértek el ketten, a földön kényszerültek enni. Mikor befejezték, a zömök jóllakottan a hátára feküdt és elaludt. A magas, mint érkezésükkor, beállt az ablakba és az utcát kémlelte. A tálca és az evőeszközök ott maradtak a földön, egyikük sem vitte ki őket. A két férfi reggel fél nyolcra érkezett K. J. lakására, és bár már majdnem délután egy óra volt, még mindig senki nem jött intézkedni. A magas továbbra is ablaknál állt, a zömök zavartalanul aludt, csak időnként horkantott vagy nyögött föl, K. J. pedig ugyanúgy feküdt ágyában, mint a végrehajtók érkezésekor. Ekkor hirtelen kinyílt a bejárati ajtó és betódult rajta vagy tizenöt ember. Idősebbek is, fiatalabbak is voltak köztük (utóbbiak rajongva és félénken nézték az idősebbeket, minden lehetséges módon igyekeztek kifejezni tiszteletüket), de egyetlen nő sem érkezett. A kompánia bevonult a szobába, fölriasztva ezzel a zömököt, aki zavartan föltápászkodott és igyekezett készséges arckifejezést magára erőltetni. Az érkezettek mindegyike kezet fogott a két végrehajtóval és be is mutatkozott, de annyian voltak és olyan gyorsan váltották egymást,

hogy képtelenség volt megjegyezni a nevüket. Ráadásul mindenki megzavarodott a sok bemutatkozástól, így nem elég, hogy sokan kétszer-háromszor is kezet ráztak a végrehajtókkal, de végül az újonnan érkezett csoport tagjai már egymást közt is kézfogásba és bemutatkozásba kezdtek, így aztán végül senki sem tudta a másik nevét, egy fiatalember pedig úgy tűnt, hogy már a sajátját sem: minden kézrázásnál más nevet mondott és olyan arcot vágott, mint aki nagyon szeretne máshol lenni. Miután mindenki úgy érezte, hogy véget kell vetni a bemutatkozásoknak, mert már mindenki mindenkivel parolázott, egy jellegtelen kinézetű úr ragadta magához a szót: - Uraim! – kezdte parancsoláshoz szokott hangon. – Úgy értesültünk, hogy probléma merült föl, mialatt szolgálatukat kívánták teljesíteni. Hadd halljam részletesen, mi történt? - Igenis, kérem – kezdte nagy buzgalommal a magasabbik. – K. J. halott. - Igen? Folytassa! - De hát nincs tovább. - Ennyi? - Ennyi. - Értem – mondta a jellegtelen úr és olyan arccal kezdte a szakálla végét húzogatni, mint aki nem érti, mi a gond. – Mondja, más nem történt? - Nem, egyáltalán. - Érdekes… szóval meghalt. De remélem, ez nem akadályozta meg magukat kötelességük teljesítésében. - Nem hagytuk magára egy pillanatra sem. Illetve én elmentem ugyan, hogy megkérdezzem, mit tegyünk, de a kollega végig itt volt. - Itt ám! – igyekezett minél nyilvánvalóbbá tenni a zömök, hogy ő végig a helyén volt, és egyébként is örült, hogy megszólalhat. - Értem. És biztosak benne, hogy halott? - Igen, teljesen – vette át a szót ismét a magas. – Mikor megérkeztünk, halott volt, és ez azóta sem változott semmit. - Nehéz ügy, nehéz ügy – vakarta a fejét a jellegtelen úr és tanácstalanul nézett körbe. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a munkatársaim és én átmegyünk a konyhába, míg maguk továbbra is itt maradnak. Megtanácskozzuk, hogy mitévők legyünk, aztán visszajövünk ide. Ne aggódjanak, egy óránál nem fog tovább tartani. Mégis tovább tartott. Másfél, kettő, sőt, három óra múlva sem tértek még vissza. - Nem kellene megkérdeznünk, hogy meddig tanácskoznak még? – kérdezte a zömök. - Semmiképpen! Nem siettethetjük őket. - Akkor csak kimegyek a konyhába. - Minek? - Éhes vagyok. - Nem mehet sehova! Megtiltották. - De… - Semmi de! Majd ha végeztek és mi is végeztünk, ehet. Addig nem. Üljön vissza és maradjon nyugton! A zömök járkált egy kicsit a szobában, de végül csak visszaült a helyére, az ágy szélére, a halott mellé. Így telt el még több, mint három óra, míg végül este nyolc után végre-valahára visszatért a szobába a csoport, élén a jellegtelen úrral. - Hát végeztünk! Megtanácskoztuk az ügyet és egyöntetűen úgy véljük, hogy K. J.-nek az éjszakát a fogdában kell töltenie. Pontosabban addig ott lesz, míg ártatlansága vagy bűnössége be nem bizonyosodik. Most pedig, urak, kísérjék K. J.-t a fogdába! - De hát halott! – kiáltott föl a zömök. - Igen, ezzel tisztában vagyok. De mégsem hagyhatjuk, hogy csupán emiatt elmaradjon a tárgyalása. Milyen társadalmi visszhangja lenne ennek! Gondolja meg! A gyanúsított

tárgyalása elmaradt! Ezt nem engedhetjük meg magunknak, maga is beláthatja. Erről tanácskoztunk egész eddig, most már nem változtatjuk meg a véleményünket. Egyébként is fáradtak vagyunk, haza akarunk menni pihenni. Maguk meg kísérjék őt a fogdába. K. J. a cellájában feküdt. Mivel nem adott választ arra a kérdésre, hogy van-e ügyvédje, a bíróság hivatalból kirendelt mellé egyet. A hirtelenszőke, sápadt, szinte még gyerek ügyvéd belépett a cellába, az egyetlen széket az ágy mellé húzta, leült, és köszönt. Választ nem kapott, de nem is várt. Tudta, hogy ez egy csökönyös ember, aki naphosszat hallgat és nem mozdul, beszélni kezdett hát: - Én vagyok a maga hivatalból kirendelt ügyvédje. A korom miatt ne aggódjon, higgye el, ha egy kis esélyünk is van, én azt megragadom és maga szabad emberként hazamehet. Még tegnap kikerestem a lehető legtöbb olyan eset aktáját, ami egy kicsit is hasonlít a magáéra, és megnyugtathatom: nagyon jó esélyekkel indulunk. Az esetek döntő többségében nem ítélték halálra a gyanúsítottakat. Persze elő-előfordult, hogy ez megtörténik, de ha maga hajlandó együttműködést tanúsítani, akkor semmi baj nem lesz. Lehet, hogy egy beismerő vallomást azért előkészítünk, de kérem, nyugodjon meg: az csak akkor kell, ha nagyon rosszul mennének a dolgok – tudja, enyhítő körülmény -, nekünk azonban nincs okunk félni. Most pedig kérem engedje meg, hogy az ön ügyéhez leginkább hasonlító esetek mappáját elővegyem és ismertessem a szándékaimat. Az ügyvéd elővett néhány vaskos iratköteget és részletesen ecsetelni kezdte a tervét, aminek nagyjából az volt a lényege, hogy hatni próbál a bíró jó szívére. K. J. nem szakította félbe, az ügyvéd pedig megrészegülve saját hangjától, több, mint három órán keresztül beszélt folyamatosan. A végén nem is K. J.-hez, hanem mintha figyelmes tömeg hallgatta volna, mindenfelé harsogta a tervet. Mikor befejezte, még meg is hajolt, majd zavartan leült a székre, mikor rájött, hogy egy szűk cellában van és senki sem figyelt rá. Egy ideig elücsörgött, igyekezett visszatérni a mindennapi tempójához, majd K. J.-hez fordult és megkérdezte: - Mondja, mennyire van megelégedve az ötleteimmel? Jónak találja őket, vagy dolgozzak még rajtuk? Persze dolgozni kell még rajtuk, nyilván, de mondja meg, ha valami nagy hibát fedezett föl, kérem. Nos? – Elhallgatott és várta a választ. Így ült néhány hosszú percig, majd mikor látta, hogy hiába vár, sértődötten összeszedte a holmiját és mielőtt kilépett volna a cellából, még így szólt az ágyon nyugodtan, sőt érdektelenül fekvő férfihoz: - Csak azt szeretném, ha tudná, hogy nekem igenis fontos a maga ügye és rengeteg munkám van ebben az elgondolásban, amit az imént oly’ részletesen fölvázoltam! Remélem, legközelebb nem lesz ilyen hallgatag és ki tudok magából csikarni egy-két szót. De lehet, hogy maga még azt sem tudja, micsoda fáradságába kerül egy embernek, hogy egy ilyen szerény tervet is összeállítson. Maga nyilván azt hiszi, hogy ez két perc volt! Hát nem, drága uram! Ezt vésse alaposan az eszébe! Örültem! – azzal intett az őrnőnek, aki becsukta, majd bezárta mögötte az ajtót. Az ügyvéd kiviharzott az épületből, majd hazament és kétszeres erővel vetette bele magát a munkába. Egész éjszaka dolgozott, hajnalban engedett csak meg magának kétórányi pihenőt. Az alvás után ismét munkához látott, majd délután újra meglátogatta K. J.-t a cellájában. - Jó napot kívánok! – köszönt az ügyvéd valamiért meglepően vidáman, majd komolyabb hangon, bár kicsit zavartan folytatta: - Először is elnézést kérem – mondta az ágyon fekvő K. J.-nek, aki ezen a napon sem tűnt túl beszédesnek. – Nem kellett volna tegnap olyan hevesen reagálnom. Talán magának volt igaza. Bocsásson meg – azzal leült a székre, amely ugyanott állt, ahol ő előző nap hagyta és valamiféle válaszra várt. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy hiába, hűvösebb hangon folytatta: - Szinte pihenés nélkül dolgoztam, újra átnéztem a tervet, és ráleltem néhány gyönge pontra. Ön egy szót sem mondott tegnap a tervemről, így nem lehetek benne biztos, hogy ezeket a pontokat kifogásolta-e, vagy hogy kifogásolt-e egyáltalán bármit is, de kérem, hallgassa meg új tervemet. Remélem, ezzel elnyerem a tetszését. – Az

ügyvéd itt elhallgatott és biztatásra várt, s mivel ilyesmit nem kapott, kicsit bizonytalanul fogott hozzá szándékai ismertetéséhez. Csakhamar belelendült azonban és az előző napihoz hasonló szóáradattal harsogta tele a cellát. Megint megrészegült a saját hangjától és képtelen volt abbahagyni a beszédet. Ömlöttek a szájából a szavak, arca kipirult, homloka gyöngyözni kezdett, nyakkendőjét meg kellett lazítania, mert valósággal fulladozott, hevesen gesztikulált, és föl-alá járkált. Ez alkalommal négy és fél órát beszélt a teljesen közömbös K. J.-nek, majd mikor látta, hogy vesződsége ismét hatástalan volt, ingerülten leült az ágy mellé a székre és így szólt: - Uram! Ön alighanem lebecsüli a munkámat, aminek én – meg kell mondanom – rettentően nem örülök. Mondja meg: hát kliens az ilyen? Ne haragudjon a szóért, de önnel borzasztóan nehéz együtt dolgozni, ön túlságosan is passzív. Csak arra kérem, hogy válaszoljon egy-két kérdésemre, és akkor biztos, hogy tudok önön segíteni. – Egy pillanatra elhallgatott, de ahhoz túlontúl szeretett beszélni, hogy végleg befejezze, így ismét végtelennek tetsző szóáradattal kedveskedett K. J.-nek, akit ez láthatóan teljesen hidegen hagyott. Másfél óra beszéd után végre abbahagyta és választ várva hátradőlt a székben, de természetesen válasz nem érkezett. Percekig, talán negyedóráig is várt, de tovább nem bírta: fölpattant, kurtán elköszönt, papírjait csak úgy összekotorta, meg sem nézte, hogy rendben vannak-e, és elsietett. Az ügyvéd második látogatása után néhány nappal K. J.-t meglátogatta egy pszichiáter. Testes, öreg, nagybajszú, barátságos szemű orvos volt, folyton mosolyra állt a szája. A szék, amin az ügyvéd ült, ugyanott állt még mindig, ahol az hagyta. A pszichiáter is azt a helyet foglalta el, a széket nem mozdította el. Leült, kicsit fészkelődött, majd K. J.-re emelte derűs tekintetét. Mivel úgy látszott, hogy neki esze ágában sincs megszólalni, az orvos kezdte: - Jó napot kívánok, én doktor Ba Ede vagyok. Azért küldtek, hogy kicsit beszélgessek magával. – Kis szünetet tartott, majd folytatta. – Bocsásson meg, ez így nem igaz. Márpedig nekünk őszintének kell lennünk a másikkal, így van? – kacsintott és folytatta. – Az igazság az, hogy hallottam magáról és úgy döntöttem, hogy megpróbálok szóba elegyedni magával. Úgy tudom, hogy mindezidáig ez senkinek nem sikerült, így van? Nos, remélhetőleg én ezen változtatni fogok. Tudja, rettentően érdekel a maga esete. Perbe fogják és egy árva szót sem szól saját maga mellett. Nem tiltakozik, nem hoz föl semmi a védelmére. Eltöprengtem, hogy ez vajon miért lehet, de kereken megmondom, elképzelésem sincs. Maga világéletében különc volt, így van? Azt azonban jobb lenne belátnia, hogy ez most nem kifizetődő. Egyáltalán nem. Szemmel látható közönyössége az ügy iránt nem tesz jót magának, nem ám. Mindenekelőtt ezt lássa be. Ez nagyon fontos. Én azért vagyok itt, hogy segítsek, de ez csak akkor sikerülhet, ha maga is hajlandó segíteni nekem. Egyelőre nem várok nagy dolgokat magától, kis lépésekben szeretnék haladni. Ma még csak annyit szeretnék, hogy legalább valamijét, lehet az egy lábujja is, vagy a szeme, értse meg, nekem teljesen mindegy, csak valamijét mozdítsa meg. Látja, még tőmondatokat sem várok el magától. Mindig azt mondom: kis lépésekben kell haladni a cél felé. Úgy biztosan elérjük, így van? Nos, én akkor mostantól csöndben maradok és várok. Hogy mire, azt nem tudom, maga fogja eldönteni. Csak arra kérem, hogy tegyen egyetlen apró mozdulatot. Segítsen nekem és saját magának. A pszichiáter elhallgatott, ujjait az ölében összekulcsolta és várt. Tudta, illetve sejtette, hogy fölöslegesen. Látta, hogy K. J. egy nehéz eset, de ő kitartó volt. Sejtette, hogy ezen a napon abszolút semmi haladást nem fog elérni, de ettől ő csak még eltökéltebb lett. Másfél órányi várakozás után elmosolyodott, mert biztosra vette, hogy hiába ül ott. Önérzete azonban nem hagyta, hogy ilyen hamar föladja, ezért még öt teljes órát várt néma csöndben. Az őrnő egyszer-egyszer bekukkantott, hogy minden rendben van-e, de mindig ugyanaz a kép fogadta: K. J. az ágyon mozdulatlanul feküdt, Ba Ede pedig ölébe ejtett kézzel várt. Már késő délután volt, mikor a pszichiáter újra megszólalt:

- Tudja, az igazat megvallva sejtettem, hogy maga nehéz eset lesz, de remélem, nem hiszi, hogy makacsságával eltántoríthat. Emberére akadt, ezt már most közölhetem. Jó pihenést, a viszontlátásra! – kopogott az őrnőnek, kilépett, majd távozott. K. J. ugyanolyan közönyösen feküdt, mint hat és fél órával korábban, és mint már napok óta. Semmi nem keltette föl az érdeklődését. A furcsa rabnak egyébként csodájára jártak az intézmény őrnői (a börtönben csak női őrök álltak alkalmazásban). Különleges is volt, hiszen szinte mindegyik rap kiabált napközben, csak ez az egy nem. Sokan énekeltek, mások tornagyakorlatokat végeztek, egyedül K. J. volt a végtelenségig passzív. Az őrnők megpróbáltak tréfálkozni vele, de még csak el sem mosolyodott. Fölolvasták neki a napilapokból a vezető híreket, nem reagált. Egy idő után trágárságokat is kiabáltak neki, hergelték, bosszantották, válogatott szitokszavakkal illették, de K. J. a legtürelmesebb és legbéketűrőbb embernek mutatkozott a földkerekségen, mert soha nem vette föl a sértéseket. Ugyanúgy feküdt az ágyban, ügyet sem vetett a bekiabálásokra. Úgy tűnt, nyugalmát semmi nem zavarhatja meg. Egy idő után az őrnők föladták, de azért változatlanul meglesték néha. Egymásnak pedig a legszörnyűbb pletykákat mesélték ennek az embernek a kitalált bűneiről. Valaki szerint hét várandós anyát gyilkolt meg, más esküdni mert volna rá, hogy három óvodát gyújtott föl, egy harmadik pedig égreföldre bizonygatta, hogy ez a szörnyeteg a saját lányait kínozta meg és falta föl aztán, akik még félig éltek. K. J. ezekről a pletykákról természetesen mit sem tudott, de még ha az ágya mellett tárgyalták volna, sem nagyon mutatott volna érdeklődést. Az ügyvéd következő látogatására egy esős nap kora reggeli óráiban került sor. Csapzottan, vizesen, fáradtan és kócosan rontott be, leroskadt a székbe, és köszönés nélkül beszélni kezdett. - Nagyon rosszul áll az ügye, tud róla? Dehogyis tud, honnan tudna… azért mondom! Nagyon nem tesz jót vele magának, hogy hallgat, de ezt már mondtam. Hallottam, hogy időnként meglátogatja egy pszichiáter. Megmondom őszintén, remek ötletnek találom. Arra kérem, működjön együtt vele, csak a hasznára válhat. És akkor most bővebben az ügyéről: mint említettem, nagyon rosszul áll. Rettenetesen. Borzasztóan kevés dologgal tudunk védekezni és ez a védelem is gyönge lábakon fog állni. Jobb, ha fölkészül arra, hogy sokáig fogja nézni e falakat. Bár úgy látom, magát ez nem különösebben zavarja – tette hozzá keserűen. – De engem annál inkább! Nem volt még sok ügyem és szeretnék jól teljesíteni ezzel a mostanival. És én mondom, jól is fogok. Igaz, hogy maga egyáltalán nem segít nekem, de nem baj. Így is meg fogom oldani. És tudja, hogyan? Elmondom! – Itt az ügyvéd ismét végtelen szónoklásba kezdett esélyekről, lehetőségekről és lehetséges büntetésekről. Most azonban valószínűleg sietett valahova, mert délben már össze is csomagolt és ment. Az ajtóból még visszanézett K. J.-re: - Annyit akarok még mondani, hogy legyen bizakodó! Én mindenképpen az vagyok, higgye el, a legjobb kezekbe került! – köszönés nélkül kilépett az ajtón és magára hagyta K. J.-t. A pszichiáter, mikor legközelebb meglátogatta K. J.-t, vitt magával egy hegedűt. Nagyon szeretett játszani és úgy gondolta, hogy a hegedűszó jó hatással lehet K. J.-re is. - Jó napot, jó napot! – köszönt vidáman az ágyon fekvőnek, akit még a szokatlanul derűs időjárás sem tudott kizökkenteni szokásos modorából. – Ritka szép napunk van, így van? Tudja, mit hoztam magának? Meg fog lepődni: zenét! Úgy ám! Ha még erre sem hajlandó legalább egy kicsit megmozdulni, akkor magának se szíve, se lelke, én mondom. Engedje meg ezt a hangnemet, úgy gondolom, elég ideje ismerjük egymást ahhoz, hogy ezt megtehessem, így van? No! Azt javaslom, fogjunk is hozzá! Míg beszélt, Ba Ede elővette hangszerét, majd a cella közepére állt és játszani kezdett. Szemét lehunyva játszott, arcán látszott, hogy átérzi, átéli a zenét. Lassú, bánatos dalt játszott,

egy népdalt, melyet gyermekkorában sokszor hallott az idősektől. Azt egy másik, hasonló népdal követte, majd egyre gyorsabbak és gyorsabbak, míg végül az embernek táncolni támadt volna kedve. A pszichiáter éppen akkor nyitotta ki a szemét (mert időnként azért ránézett K. J.-re), mikor egy madár elszállt az ablak előtt, és a gyorsan tovaröppenő árnyék, amelyet K. J. kezére vetett, azt a látszatot keltette, hogy K. J. egy gyors, alig észrevehető mozdulatot tett. - Látja! – harsogta Ba Ede, de a játékot nem hagyta abba. – Tudtam én! Tudtam, hogy ha más nem is, a zene biztos segíteni fog! Örülök, hogy rászánta magát, de vártam is, hogy megtegye! A zene hatalma, így van? A pszichiáter, e csekély sikertől teljesen megrészegülve, tovább játszott. Egyre gyorsabb, pattogósabb dalok következetek, a szomszéd cellában valaki hamis hangon énekelni kezdte a szöveget és esetlenül dobogott, amit valószínűleg ő maga táncnak nevezett volna. Az orvos eljátszott még néhány népdalt, majd látva, hogy nagyobb sikerre nem számíthat, abbahagyta. De még ez is boldoggá tette, hiszen saját szemével látta, hogy K. J. megmozdult. És ez egyedül neki köszönhető. Illetve a zenének, de ő hozta el ennek az elveszett embernek a zenét, amire már ő sem tudott közömbös maradni. Éppen mikor már összecsomagolt és ki akart lépni az ajtón, találkozott össze az ügyvéddel. - Jó napot, ügyvéd úr! Jöjjön ki egy pillanatra, kérem! – suttogta izgatottan. A cella ajtaját becsukták, pár méterrel odébb mentek és Ba Ede ott folytatta. Csak úgy ragyogott az arca. – Van remény! Érti? Jó úton haladok! Elhoztam a hegedűmet, játszottam neki, és ő – higgye el, kérem! – megmozdult! Meg ám! Emberünk mégsem olyan galád, mint hittük, a hegedűszó rá is hatással volt. De hiszen az mindenkire hatással van, a legmegátalkodottabbakra is, így van? No, mit szól? - Doktor úr, nagyra értékelem, amit tett, de sajnos lehet, hogy elkésett vele. Hiszen K. J. nem szólalt meg, ugye? - Nem, azt nem, de ezek után már nincs kétségem afelől, hogy beszélni is fog. Az első jelentős lépést megtettük! - Igen, ezt értem, de azért jöttem, hogy tudassam K. J. úrral, hogy holnap lesz a tárgyalása. - Máris? Ez nagyon rossz hír. Gyakorlatilag biztosra veszem, hogy addig lehetetlen beszédre bírni, nagyon magas falat épített maga köré, amit nehéz lesz lebontani. - Pontosan ettől félek én is. Most bemegyek hozzá és megmondom neki, hogy holnap tárgyalás. Meg tudná tenni, hogy megvár és utánam ismét visszamegy hozzá? Döntő fontosságú lenne, hogy holnap megszólaljon. Ha csak igenlő vagy nemleges válaszokat lehet belőle kicsikarni, az is valami. - Hogyne, persze. El akartam menni, hogy hadd pihenjen, de ha ilyen közel a tárgyalás, természetesen mindent megteszek, ami tőlem telik. - Köszönöm. Akkor kérem, itt várjon. Az ügyvéd bement a cellába, a pszichiáter pedig idegesen járkálni kezdett odakint. Most mitévő legyen? Legjobb lenne pihenni hagyni a beteget, de azt most nem lehet. Menjen és beszéljen hozzá? Vagy játsszon neki? Vagy hallgasson és várja, hogy K. J. beszéljen? Volt ideje átgondolni, hogy mit tegyen, mert az ügyvéd két és fél óráig bent volt. Mikor kijött, gondterhelt arccal odalépett az orvoshoz: - Nem mozdult meg, nem szólt egy szót sem. Nem hiszem, hogy fölfogja az ügy súlyosságát. Félek, hogy eredménytelen lesz maga is. - Ne csüggedjünk, ne adjuk föl! Most bemegyek és holnap reggelig ki sem jövök. Mikor is kezdődik a tárgyalás? - Délelőtt tíz órakor.

- Pompás, kilenc óráig nem hagyom el a cellát. Ez azt jelenti, hogy egészen pontosan tizenöt óra harminchét perc áll rendelkezésemre. Remek! Megyek is, nincs vesztegetni való időm. Viszontlátásra! - Viszontlátásra és sok sikert! Az utolsó szavakat a pszichiáter már nem hallotta, mert már a cellában volt és a hegedűjét vette elő újra. - Jó napot kívánok, K. J. úr, ismét én vagyok. Hallottam, hogy holnap lesz a nagy nap, úgy döntöttem hát, hogy szórakoztatom, amennyire tőlem telik. Mehet? Kettő, és! Az orvos ismét lassú dalokkal kezdte és csak fokozatosan gyorsított a tempón. Mikor eljátszotta a leggyorsabb dalt, amit tudott, fokozatosan lassított, de a kezdeti gyászosan lassú népdalokhoz nem tért vissza. Így hullámzott a sebesség, míg végül reggel kilenckor, miután szünet nélkül játszott, csalódottan csomagolni kezdte hangszerét. Fáradt volt és elkeseredett, mert a legcsekélyebb sikert sem érte el. Szomorúan ránézett K. J.-re, megdörzsölte a szemét, egy ideig nézte a beteget, végül megcsóválta a fejét és kopogott. Mielőtt kilépett, utoljára visszanézett az ágyon fekvőre. A nap sugarai éppen a halott arcán pihentek meg és úgy tűnt, tökéletesen tisztában van mindennel és megbékélt a világgal. A pszichiáter kilépett az ajtón, a zár hatalmas csattanással ugrott a helyére, a kósza napsugár pedig levándorolt K. J. arcáról. A tárgyalóteremben fullasztó meleg volt. Odakint kellemesen langyos volt az idő, az épületen belül azonban izzadt mindenki, levegőt is alig lehetett kapni. A padsorokban csak ittott lehetett embereket látni, nem sokan voltak kíváncsiak K. J. ügyének tárgyalására. Maga K. J. a számára kijelölt helyen volt, félig az asztal alá csúszva. Feje hátrabicsaklott, karjai tehetetlenül lógtak. Összességében olyan benyomást keltett, mint akit semmi nem érdekel: ha megtartják a tárgyalást, jó, ha nem, úgy is jó. Az ügyvéd hiába próbált meg a lelkére beszélni, hogy legalább a fejét tartsa rendesen, K. J.-t mindez hidegen hagyta. A pszichiáter pár sorral mögöttük ült, alig egy-két perce érkezett meg. Hazasietett megfürdeni és átöltözni, de mindenképpen jelen akart lenni. Most fáradt szemét dörzsölgette és átkozta magát, hogy nem ivott meg egy kávét indulás előtt. A jelek szerint ideje is lett volna rá, hiszen negyed tizenegy is elmúlt, a tárgyalás mégsem kezdődött még el. Végül fél tizenegy után néhány perccel megérkezett a bírónő. Meglepően alacsony volt, a talárját meg kellett emelnie, hogy ne lépjen rá, és ahogy a két padsor között elhaladt, többeknek föl kellett állniuk, hogy lássák. Sokan elmosolyodtak, mert azt hitték, hogy egy kisgyerek tréfálkozik. A bírónő fölment a számára már korábban előkészített pulpitushoz és megnyitotta a tárgyalást. Alig látszott ki a magas emelvény mögül, a korábban titokban odakészített párnákon ülve is nyújtózkodnia kellett. Hosszú haja, amely befelé jövet majdnem a földet súrolta, kiengedve omlott hátára és karjára. Körbenézett, majd határozott, erős hangon, amilyet az ember nem várna egy ilyen kicsi nőtől, megszólította K. J.-t: - Felszólítom a vádlottat, hogy a körülményekhez méltóan igyekezzék viselkedni! Értem ez alatt, hogy emelje föl a fejét és üljön rendesen! Mivel szavai hatástalanok maradtak, az ügyvéd igazított kicsit K. J.-n, de nem sok sikert ért el: az élettelen test visszacsúszott, a fej hátrabicsaklott. - Védencem érthetetlen viselkedésére jómagam sem tudok magyarázatot adni, de biztosíthatom, bírónő, hogy a tárgyalást nem fogja zavarni vagy gátolni. - De kérem, ez teljességgel elfogadhatatlan! - Ha szabad tennem egy megjegyzést – kezdte volna a pszichiáter, de a bírónő beléfojtotta a szót: - Nem szabad! Amennyiben az úr tanú, úgy sor kerül a meghallgatására, de ha nem, nagyon kérem, ne zavarja a tárgyalást! - De asszonyom, én… - Uram, kérem! Ha nem fejezi be, maga miatt kiüríttetem a termet.

Az orvos, aki második fölszólalása előtt fölállt, most zavartan visszaült. Úgy érezte, mindenki őt bámulja, de nem törődve vele, büszkén kihúzta magát. A tárgyalás megkezdődött. Először a vád képviselőjét hallgatták meg, aki több, mint két órán keresztül, meggyőzően és szépen beszélt. A vádat egy fiatal, csinos ügyvédnő képviselte és K. J. ügyvédje látta, hogy nehéz lesz e beszéd után meggyőznie a bírónőt, ugyanis vetélytársa láthatóan már a maga oldalára állította őt. Összeszedett, logikus beszéde után következett ő. Fölállt és kissé ügyetlenül belekezdett a maga beszédébe. Megzavarodott attól, hogy a másik fél milyen jó előadó, és zavarba jött attól, hogy ráadásul fiatal (fiatalabb még nála is) és csinos. Az már csak tetézte az egészet, hogy a nő nem kosztümben vagy más női ruhában jelent meg, hanem fekete öltönyt viselt fehér inggel és fekete nyakkendővel, szőke haja pedig egyszerűen lófarokba volt fogva, amiből a hosszú beszéd alatt kibomlott egy tincs. K. J. ügyvédje szinte le sem tudta venni szemét a vetélytársnőről és akadozó, ügyetlen beszéde, amit túlságosan is széles gesztikulációkkal kísért, érthető módon nem győzték meg a bírónőt. Megpróbált ugyan szép, összeszedett mondatokkal hatni rá, de csak fölöslegesen túldíszített, dagályos mondatokat tudott kipréselni magából. Többször elakadt, végül háromórányi beszéd és dadogásután föladta A bírónő ekkor szünetet rendelt el. Nem sokat, csupán negyed órát, négy órakor már folytatni akart a tárgyalást. Az ügyvéd leült, vagy inkább leroskadt K. J. mellé. - Ha most nem embereli meg magát és szól legalább egy-két szót a saját maga érdekében, minden elveszett, érti? Érti? Legalább ülne rendesen… - megpróbálta ismét méltóságteljesebb helyzetbe igazgatni K. J.-t, de újra kudarcot vallott vele. Sóhajtott és észrevette, hogy a fiatal ügyvédnő mosolyogva őt nézi. Ő barátságtalanul rápillantott, ekkor a nő még mindig mosolyogva rákacsintott és elfordult. Hiába próbálta újra elkapni a pillantását, többé nem sikerült. Annál is inkább, mert odajött a pszichiáter és megszólította: - Ügyvéd úr, van remény? - Á, jó napot. Nincs – felelte az ügyvéd szokatlanul kurtán. - Akkor most mi lesz? - Mi lenne? Elítélik. - Milyen súlyos büntetést kaphat? - Ne aggódjon, legfeljebb pár évig börtönben fog ülni… ha nem lenne ennyire passzív, többet is tehetnék érte, de így… - ránézett K. J.-re és legyintett. - Értem. Tudja, mit? Szerintem… - de nem derült ki, hogy az orvos mit akart javasolni, mert a bírónő visszatért és ráripakodott: - Uram, kérem, azonnal üljön vissza a helyére! Tényleg utoljára figyelmeztetem. A doktor visszaoldalgott a helyére és megszégyenülten leült. A tárgyalás folytatódott, a vád képviselője sorra szólította a tanúkat. Magas rangú hivatalnokok, tábornokok és államtanácsosok mellett azt a két férfit is, akik a letartóztatás hírét vitte meg K. J.-nek. K. J. ügyvédje kétségbe esett, mert neki mindössze két tanúja volt, ráadásul nem is valami nagy beosztású emberek. Ekkor szembesült azzal, hogy az ügy nagy valószínűséggel elveszett. De nem adta föl, mikor az ő sora következett, behívta a saját tanúit. Azonban megismétlődött az előző eset: az ügyvédnő ügyesen kérdezett, csattanós, rövid mondatokkal földbe döngölte K. J.-t, a fiatalember viszont dadogott és köhécselt, mondatai megint dagályosak, alig érthetőek voltak. Ráadásul az ügyvédnő is tett föl kérdéseket az ő tanúinak (neki eszébe sem jutott a másik fél tanúit faggatni) és rövid idő alatt ellentmondásokra mutatott rá. Fél hét után nem sokkal a bíróság visszavonult, hogy ítéletet hozzon. K. J. ügyvédje még mindig bizakodó volt, ám hiába: K. J.-t golyó általi halálra ítélték, az ítéletet másnap hajnalra tűzték ki. Bár az ügyvéd fellebbezni akart, a bírónő azonnal elutasította. Másnap hajnalban K. J.-t kivonszolták a vesztőhelyre. Mivel mindig összeesett, kénytelenek voltak egy póznát leverni a földbe és ahhoz kötözni. Nyilvános kivégzés volt, de

az illetékeseken kívül csak az ügyvéd és a pszichiáter volt jelen. Utóbbi magával hozta hegedűjét és miután engedélyt kapott rá, játszani kezdett. Egy kósza, korai napsugár átfutott K. J. testén, amitől úgy tűnt, mintha kezét védekezőn maga elé akarná kapni – éppen mielőtt az öt puskából egyszerre röppentek ki a golyók. Három a szívét találta el, kettő a fejébe fúródott. A kirendelt orvos megállapította a halál beálltát, az ügyvéd halkan könnyezett és az ügyvédnővel való délutáni randevújára gondolt, a pszichiáter pedig játszott, egyre csak játszott.