C. A.
Tűréshatár
0 Rohantam, szívem a torkomban dobogott, világosbarna hajamat a szél borzolta. Barna szemem könynyezett a széltől. Adrenalinszintem a magasban szökött. El kellett érnem a Szentpétervárra induló csatlakozást. Minél messzebb akartam lenni Moszkvától, amilyen gyorsan csak lehet. Régen szerettem ezt a helyet, de ez fokozatosan megváltozott. Ahogy az életem romba dőlt, terveim szertefoszlottak. Szerettem volna egy nívós marketing cégnél dolgozni, mint grafikus vagy tervező. Mostanra pedig minden vágyam az volt, hogy meneküljek innen. Magamat tettem volna tönkre, ha nem így tettem volna. Úgy éreztem, minden ellenem játszott. „Haza mehetek” – csak ez járt a fejemben. Erre tudtam gondolni, akkor már semmi más nem számított. Felszálltam a járatra. Időben érkeztem, helyet foglaltam a hozzám legközelebb eső ülésen. Sok szabad hely volt a kocsiban. Elmerengtem magamban, igyekeztem nem gondolni az elmúlt időszakra vagy arra, ami éppen pár órával ezelőtt történt. Ki akartam verni mindent a fejemből. Nem akartam emlékezni, sem gondolkozni. Ki akartam kapcsolni az agyamat. Négy és fél órás út van előttem, kicsit kifújhatom magam; ez volt, ami megnyugtatott. Mióta felszálltam a vonatra szinte magamra sem ismerek: megkönnyebbültem, mintha a világ gondjait Moszkvában hagytam volna a peronon. Egy kicsit elszundítottam, de hamar fel is eszméltem,
7
rémképek forogtak a fejemben az elmúlt időszakról. Nem figyeltem a körülöttem levő mozgásokra. Feltűnt, hogy valaki ül velem szemben, nem értettem a dolgot, hiszen sok hely volt még az utastérben. Egy középkorú férfi, kalappal a fején, kopott öltönyben. Kicsit ráncos, megviselt az arca, ugyanakkor tekintete megnyugtató. Külsejét illetően el tudtam volna képzelni, hogy a munkája pszichológus vagy pszichiáter. Nagy nehezen elkezdtünk beszélgetni, nem volt kedvem hozzá, de valakinek mégis el kellett mondanom, hogy mi történt velem. Nem is volt olyan nehéz megnyílni, mint ahogy képzeltem. Egy idegennek talán mégis könnyebben beszélünk a dolgainkról, hiszen teljesen kívülállóként lát minket. Nem úgy, mint a barátaink, rokonaink, akik még lehet, hogy nem is tudják, hogy mi történik igazából, csak vannak mellettünk. Annyira el voltam foglalva a fájdalmammal, a lelki sebeimmel, hogy nem foglalkoztam semmivel és senkivel sem. Csak magamba gyűlölködtem, utáltam az egészet, és alig vártam, hogy leteljen az a bizonyos idő, amit kiszabtam magamnak. Büszke vagyok magamra! Itt vagyok végre, szabadon! Vége! Úgy éreztem akkor, abban a pillanatban, hogy nem érdekel semmi, valakinek elmesélem a történetem. Az út hosszú, akárcsak a mesém.
8
0,5 23 éves, szentpétervári lakos vagyok. A nevem Násztászja Kresztyjányikov. Untam már szülővárosom levegőjét, ezért úgy gondoltam váltani kellene. Valami újat akartam kipróbálni. Fel akartam frissülni, próbára tenni magam, hogy mire is vagyok képes, feszegetni a határaimat. Megtalálni a saját utam. Elindultam 10.000 rubellel a zsebembe. Tudtam nagyon jól, hogy nem sok pénz. Tudtam azt is, hogy vannak jó barátaim a városban, akikre számíthatok és ellakhatok egy darabig náluk, ha arra kerülne a sor. Szóltam egyik kedves barátnőmnek, akit pár évvel ezelőtt ismertem meg, hogy elmegyek. Lakhatnék-e náluk, míg nem találok lakást. Így Moszkvába utaztam ők a Rayon Bibirevo negyedben laktak. Régebben jártam már a nagyvárosban, úgyhogy odataláltam hozzájuk. Sokat köszönhetek nekik, mert tudom jól, hogy nélkülük semmire nem mentem volna, hiszen se munkám, se lakásom. Hamar találtam munkát: először egy Call Centerbe helyezkedtem el, mint piackutató. Nem sokkal később alkalmi munkára behívtak egy DVD tékába, mert a tulaj elutazott és csak pár hónap elteltével jött vissza. Örültem az állásnak, szerencsém volt. Bár nem az sült ki belőle, amit szerettem volna, de ezeket minden tőlem telhetőt megtettem és nem lett volna időm felkutatni álmaim munkahelyét, de még sem ülhettem a fenekemen. Minden lehetőséget meg kellett ragadnom, míg
9
nem jött egy új. Mivel rokonaim is éltek Moszkvában, ezért úgy döntöttem, hogy felkeresem őket, hogy kiderítsem mi lehet velük. Már fél éve laktam a fővárosba. Örültem, hogy volt munkám és lakás, ahol lakhatok. Eszembe jutott, hogy írok egy üzenetet kedves féltestvéremnek, hiszen régen nem találkoztunk. Egy családi viszály alkalmával összevesztünk. Tudtam jól, hogy nem haragtartó típus és már régen elfelejtette az egészet. Magam sem emlékszem rá, hogy min is zördültünk össze. Egyszer csak megszakadt a kapcsolat, mintha a cérnát elvágták volna egy ollóval. Volt, nincs. Kicsit féltem, hogy az újratalálkozástól, de azért küldtem egy üzenetet. Kicsit remegő ujjal nyomtam meg a „küldés” feliratot a telefonomon. Titkon reméltem, hogy nem keres meg, mert még mindig rosszul érintett az évekkel ezelőtti összetűzés. Kíváncsi voltam, hogy mit fog reagálni. Mit gondol, hogy ismét felbukkantam hosszú évek után? Pár óra elteltével megcsörrent a telefonom. A szívem a torkomban dobogott. Felvettem. – Szia Násztászja! Jelena vagyok! Most vettem észre, hogy írtál. Tudod milyen elfoglalt vagyok! Nyaraló, új lakás, most fejeztük be a felújítást a házban. Lenne kedved kedden este átjönni hozzánk, megnézni a lakást, ahol most élünk? Úgy sem voltál még itt! Beszélgetnénk, este csinálnék valami kaját! Jó lesz! – Szia Jelena! Öhm… Oké! De nem tudom az új címeteket. – mondtam teljesen meglepődve a lazaságán. – Semmi gond! Érted megyek este 8-ra! Mondjuk, találkozzunk a Bogojavlenszkij kolostornál. – Oké! Köszi! Szia! – Szívesen, szia!
10
