Rogate 2008. április 27.
Megszólítható Isten – közbenjáró ember Textus: 2Mózes 32,7–14 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai / kortörténeti megértés A szakasz a Sínai-hegyi szövetségkötés és törvényadás nagyobb kontextusába tartozik (2Móz 19 – 4Móz 10*). A 32. fejezet közvetlen elızményeit a 2Móz 24–31-ben olvashatjuk: Isten és Izrael ünnepélyes szövetségkötése után (2Móz 24,1–11) Mózes Józsué kíséretében felment a Sínai-hegyre, hogy meghallgassa a szent sátor elkészítésére és a benne folyó kultuszra vonatkozó rendelkezéseket (25,1–31,17), illetve hogy átvegye „az Isten ujjával írt kıtáblákat” (31,18). Ezt követıen a 2Móz 32–34 azt beszéli el, hogy Izrael az aranyborjú felállításával és imádásával hogyan szegte meg már az elıtt a megkötött szövetséget, hogy Mózes a hegyrıl leérkezett volna (31,18–32,6), hogyan bontotta fel ezért azt Isten – a két kıtábla összetörésével kiábrázolva – (32,15–20), fenyegette népét azzal, hogy megsemmisíti és üdvtörténeti küldetését egy új népre ruházza át (32,10), Mózes közbenjárására azonban hogyan bocsátott meg mégis neki (32,11–14; 32,19–33,23), hogyan kötelezte el magát arra, hogy – a Szent sátor által kifejezett távolságtartás ellenére is – népe között marad, s folytatja vele üdvtervének megvalósítását (33). A 34. fejezetben arról olvasunk, hogy Isten újra megíratja Mózessel a két kıtáblát, ezzel látható formában is helyreállítja népével a szövetséget, s végül megerısíti Mózes közvetítı szerepét maga és a nép között (34). Az elbeszélés-ciklus irodalmilag meglehetısen összetett. Alaprétegét a Jahvista forráshoz (illetve annak egyik korai kiegészítéséhez) szokták besorolni (31,18– 32,8.15–20.35; 34*), s ebben több, egymástól független betoldással számolnak. A szakasz legkésıbbi kiegészítései már a fogság, illetve a fogság utáni kor deuteronomistáinak szókészletét és teológiai jellegzetességeit mutatják: ezek közé tartozik a 33,1–6; 34,11b.14b, illetve a 32,9–14 is, melybe textusunk is tartozik1. A történetnek van egy parallel változata: az 5Móz 9–10. A textus közvetlen kontextusát a 32,1–29 alkotja. Mózes késlekedését látva a nép istenszobrot készíttet Áronnal magának, amit szabadító istenének nevez. Nem világos, hogy a nép egy új istent is választott itt magának (vö. 1.v.), azaz a Tízparancsolat elsı rendelkezését is megszegte-e, vagy a második parancsolatot áthágva „csak” kiábrázolta szövetséges istenét, hogy az elveszettnek hitt Mózes helyett ezentúl az aranyszobor jelenítse meg köztük Istent, népével való közösségét, és vezesse ıket a további úton a pusztában. (vö. 5.v.) Akárhogy is: Mózes még le sem ért a Sínai-hegyrıl a két kıtáblával, a nép máris megszegte a szövetséget, és áthágta a Tízparancsolatot. 1 A szakasz redakciótörténetéhez NOTH: Exodus. 198–220; KUSTÁR: A Pentateuchos forrásmővei. 237–241. A 32,9–14 deuteronomista jellegéhez lásd NOTH: Exodus. 200; SCHARBERT: Exodus. 120.
20
2Mózes 32,7-14
Isten látja, hogy mi zajlik a hegy tövében, és figyelmezteti Mózest. Felindultságában Izraelt Mózes népének nevezi, sıt a kivonulást is Mózes számlájára írja (7– 8.v.) – ezzel vészesen el is határolja magát a néptıl: Izrael itt Isten számára „Nem népem” lesz (vö. Hós 1,8). Isten ezután közli, hogy eltörli Izraelt a föld színérıl, és helyette Mózesbıl – mint új Ábrahámból – támaszt magának egy másik választott népet, amely majd az üdvtörténetben átveheti Izráel szerepét (9–10.v.). „Hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom és végezzek velük!” – mondja Isten Mózesnek. Mózes érti, hogy ez a felszólítás valójában annak a jele, hogy Isten még nem döntött végérvényesen népe sorsa felıl, s e döntését az fogja meghatározni, hogy ı, Mózes hogyan reagál. Vagy rábólint Isten szándékára, vagy „nem hagyja” haragját fellángolni, azaz megpróbálja lebeszélni ıt egy imádságban az ítélet végrehajtásáról. Iszonyatos az a felelısség, amit itt Isten Mózesre ruház: ı, aki maga is a nép egyik tagja, egy személyben dönthet egész Izrael további sorsáról! (vö. Jn 20,23) – ugyanakkor az a befolyás is óriási, amit Isten az emberi közbenjáró imádságnak enged.2 Mózes él a kínálkozó lehetıséggel, és imádságban népe számára irgalomért könyörög. A bőn tagadhatatlan, Mózes pedig semmit sem tud felmutatni, ami Izrael mentségére szolgálhatna. Imádságában ezért nem is a népérıl, hanem magáról Istenrıl beszél. Mert ha Isten megbocsát egy népnek vagy egy embernek, akkor annak oka és alapja soha nem a nép vagy az ember tetteiben, hitében vagy „érdemeiben”, hanem egyes egyedül magában Istenben kereshetı. Közbenjáró imájában Mózes mindenekelıtt emlékezteti Istent arra, hogy ez a nép igenis az övé, hiszen nem ı, hanem maga Isten hozta ki ıket „nagy erıvel és hatalmas kézzel” Egyiptomból. (11.v.) Márpedig a szabadítás kötelez: Ha a nép meg is szakította kapcsolatát szabadítójával, maga a Szabadító nem fordul(hat) el Izraeltıl, és nem tagad(hat)ja meg azt, akit egyszer már népévé emelt. Másrészt Mózes a könyörgésében Jahve jó hírére apellál. Hiszen ha Egyiptom, s rajtuk keresztül az egész pogány világ azt látja, hogy Isten elpusztította a népét, kegyetlen, hőtlen és kiszámíthatatlan istennek gondolhatná İt, vagy egyenesen azt hihetné, hogy Istennek nincs ereje véghezvinni terveit, és megvalósítani ígéreteit (vö. 5Móz 9,28). Márpedig ez olyan hamis bizonyságtétel lenne – érvel Mózes –, ami ellentétben áll Isten igazi természetével, és ellentmondana az egész világot érintı üdv-akaratának. (12.v.) Harmadrészt Mózes az ısatyáknak adott ígéretre emlékeztet. Isten ugyanis arra tett esküt nekik, hogy utódaikat nagy és erıs néppé teszi, s nekik adja az Ígéret földjét, Kánaánt. Márpedig ha Isten most kiirtaná Izraelt, e két ígéret semmivé válna, az ısatyák hősége és hite pedig a megígért jutalom nélkül kellene, hogy maradjon. (13.v.) Isten elfogadja Mózes közbenjárását, és visszavonja fenyegetı ítéletét. Nem törli el Izraelt a föld színérıl, üdvtervében sem cseréli le egy másik népre, hanem megújítja vele szövetségét és folytatja velük ígéreteinek beteljesítését. A szakasz folytatása azonban azt mutatja, hogy a nép bőne nem marad következmények nélkül. A közbenjáró imádság és a kegyelem örömhíre még önmagában nem elég. Mózesnek a táborba visszatérve az aranyborjút teljesen meg kell semmisí2
Az imádság kérdéséhez az Ószövetségben lásd KUSTÁR: Imádság az Ószövetségben. 187kk.
21
Rogate
tenie, és – az elégetés és a hamu megivása útján – nyomtalanul el kell tüntetnie a táborból, az „elvadultsághoz” továbbra is ragaszkodókat3 (25.v.) pedig a léviták segítségével ki kell irtania, majd egy újabb közbenjáró imádságban kell kieszközölnie, hogy az így megtisztított nép és Isten viszonya, amennyire lehet, teljesen helyreálljon. Izrael és Isten kapcsolata azonban már nem lesz olyan, mint amilyen azelıtt volt. A Szent sátor kiköltözik a táborból, azaz a közvetlen Isten–Izrael viszonyt egyfajta távolságtartás váltja fel. Isten távolabb lép a néptıl – a nép érdekében. Teljesen nem hagyja el ıket, hiszen kísérni és vezetni akarja ıket Kánaán felé – de ha a táborban maradna, Szentsége megsemmisítené a bőnös népet. A bőnt győlölı, de a bőnös emberhez ragaszkodó Isten képe rajzolódik itt ki elıttünk.
2. A perikópa megértése - teológiai összefüggések feltárása A történetet semmiképpen sem szabad – az óegyházi és középkori interpretációkat követve – abban az értelemben magyarázni, mintha ez a történet a zsidó nép bőneirıl és az üdvtörténetben „ıket leváltó” egyházról szólna. Egy ilyen interpretáció nemcsak a Róm 9–11 tanításának mondana ellent, hanem az elıl is elzárná az utat, hogy saját magunkat a történet szereplıiben felismerjük. A 2Móz 32 általában „az emberrıl”, s így rólunk, keresztyénekrıl is szól. A textus az alábbi nagy teológiai témákat érinti, illetve tárgyalja: a) Izrael példája világosan mutatja, hogy az ember önmagában képtelen eleget tenni Isten akaratának: létünket, üdvösségünket és bőneink bocsánatát kizárólag Isten irgalmának és a születésünket megelızı ígéreteinek köszönhetjük (sola gratia). b) Az imádság erejét nem szabad alábecsülnünk. Isten az imádsággal hagyja magát rávenni akaratának megváltoztatására: a felelısségünk az ima-szolgálatban ezért óriási (rogate!). c) Az imádság és az emberi aktivitás kettıs – egy egysége világosan látszik a történetben: Isten bőnbocsátó kegyelme megelızi, de mégis feltételezi a bőn felszámolására, a megtisztulásra és a jóvátételre vonatkozó emberi igyekezetet. d) Isten a bőnt győlölı, de a bőnös emberrel szolidaritást vállaló Isten: bár az ember a bőnével egyre nagyobb távolságot teremt önmaga és istene között, Isten alkalmazkodik az ember által teremtett körülményekhez, és megteremti azokat a kereteket, amelyeken keresztül folytathatja üdv-tervét vele (lásd a testté lételt, mint e téren a végsı és teljes alkalmazkodást).
3. Prédikációvázlat Bevezetés Az Ószövetséget és az Újszövetséget gyakran szokták szembeállítani egymással úgy, mintha az Ószövetség tisztán a törvény és az ítélet, míg az Újszövetség az evangélium és a kegyelem könyve lenne. Így nem csoda, ha a korai egyházban felüthette fejét az a tévtanítás, hogy az Ószövetség istene egy szigorú és kegyetlen Bíró, ezzel szemben az Újszövetségé egy szeretı, mindent eltőrı és megbocsátó Atya. Az aranyborjú történetébıl felolvasott részletet a felületes olvasó szintén könynyen beleerıltetheti ebbe a hamis sémába. Hiszen itt Izrael egyik súlyos bőnérıl 3
Így a kanonikus szöveg jelenlegi elrendezése alapján WILLI-PLEIN: Das Buch vom Auszug. 216.
22
2Mózes 32,7-14
olvasunk – arról, hogy a választott nép megszegte a Tízparancsolat Istenre vonatkozó rendelkezéseit –, majd Isten haragjáról, Mózes „szent dühérıl”, a kıtábla összetörésérıl és a nép megbüntetésérıl: arról, hogy Mózes a léviták seregével megtizedelte saját népét, Isten pedig ettıl kezdve csak a táboron kívül, de nem a népe között volt hajlandó megjelenni. Valójában azonban – bármennyire is furcsának hangozzon ez a kijelentés – ez a történet Isten kegyelmérıl és népe iránti feltétlen szeretetérıl beszél. 1. A jóra képtelen ember Mindenek elıtt azonban a történet rólunk, emberekrıl mond el valami nagyon fontosat. Hiszen hiba lenne itt Izraelre újjal mutogatni, és csak az ı bőnérıl beszélni: ahogy az egész Szentírás, úgy az aranyborjú története is „mindannyiunk okulására” íratott. Amit itt Izrael vétkezik és mulaszt, ahogy és amiben elbukik, az egyben a bőneset miatt megromlott emberi nemzetség örök vétke, mulasztása és bukása is. Képzeljük magunk elé a jelenetet! Még csak negyven napja, hogy Isten olyan félelmetes és fenséges formában megjelent népének a Sínai-hegyen, és szövetséget kötött velük: vállalta, hogy örökre népe oltalmazó istene lesz, cserébe pedig ezért népe szeretetét és a Törvény iránti engedelmességét kéri. Izrael vállalja ennek a szövetségnek az „édes terhét”, és boldogan készül a további útra a pusztán át Kánaán felé. Mózes rögtön a szövetség megkötése után felment a hegyre, hogy Isten további utasításait átvegye. És míg a hegyen megállni látszott az idı, addig a hegy tövében Isten újdonsült népe lassan kétségbe esett. Negyven nap elég volt neki ahhoz, hogy elfeledkezzen Isten jelenlétérıl, hogy feladja a reményt, s hogy emiatt Isten törvényével szembehelyezkedve saját kezébe vegye sorsának irányítását, és magának egy új istent készíttessen. Ilyen az ember megromlott természete: látja és tudja a jót, de nincs ereje arra, hogy azt cselekedje (Róm 7,14kk). Ismeri a törvényt, és szívébe is be van írva a lelkiismeret szava, de az önzés és a szeretetlenség mindkettıt elnémítja benne (Róm 1–2). Mi is megtértünk, ismerjük a megváltás örömhírét, hittel elfogadtuk Krisztust megváltónknak, odaszenteltük Istennek az életünk, de mégis: régi bőnös természetünk újra és újra a felszínre tör bennünk, és olyan dolgokra ösztönöz, amit nem helyeslünk, amit bánunk és restellünk. Evangélizációs alkalmakon fellelkesülünk, az Ige megszólító szavát hallva nagy fogadkozásokkal válaszolunk, de bírjuk-e mi negyven napig? Ha igen, csak azért, mert Krisztus velünk van, a Szentlélek súg nekünk, Isten szeretete körülölel bennünket és a kísértést távol tartja tılünk. 2. A rosszat megbocsátó Isten És most lássuk, mit mond az aranyborjú története magáról Istenrıl! Látszólag itt indulatos, haragvó Isten ı, aki nem nyugszik addig, míg a vétkezı nép el nem nyeri méltó büntetését, s még ezután is sértıdötten elkülönül a népétıl. De valóban, ilyennek mutatja ıt a történet? Nem. És ennek bizonyítására hadd idézzek fel röviden egy másik bibliai történetet! Az özönvíz elıtt az emberiség megromlott: elfordult Istentıl, és egyre kegyetlenebbül bánt egyik ember a másikkal. Ekkor Isten elhatározta, hogy kipusztítja ıket. Az özönvízben Nóé családján kívül valóban mindenki odaveszett. Az özönvíz 23
Rogate
után azonban maga Isten állapítja meg, hogy az emberiség semmivel sem lett jobb és tisztább, mint elıtte. És mégis megígéri, hogy soha többé nem pusztítja el (1Móz 8,21–9,17)! Mire volt hát jó ez az egész katasztrófa? Arra, hogy Isten megmutathassa vele az irgalmát. Mert ha az emberek mindig ugyanolyanok, akkor nem az a kérdés, hogy Isten miért irtotta ki az özönvíz elıtti nemzedéket, hanem az, hogy miért nem teszi ezt meg az összes késıbbi nemzedékkel! Azaz az özönvíz nem Isten kegyetlenségét hirdeti egyetlen nemzedékkel szemben – hanem éppen ellenkezıleg: hallatlan kegyelmét tanúsítja az összes többi iránt! Vagy idézzük csak fel Saul és Dávid történetét! Izrael elsı királya Saul volt, ez a szerény, de remek és bátor katona, aki népe érdekében vállalta a harcot a filiszteusokkal. Azonban elég volt két, látszólag kicsinyke bőn, és Isten mégis elvetette ıt: ı maga, fiai, köztük Jónatán, meghaltak, uralma pedig egy idegenre, Dávidra szállt. És milyen király volt Dávid? Jobb volt-e Saulnál? Persze, Jeruzsálembe vitette a Szövetség ládáját, és mindent megtett, hogy majd felépülhessen a jeruzsálemi templom – de nem ı követett-e el Úriás feleségével házasságtörést, és amikor megijedt, hogy ez kitudódik, nem ı ölette-e meg a mit sem sejtı férjet? (2Sám 11) És nem ı tartott-e Isten akaratával szemben népszámlálást, ami miatt a népbıl hetvenezer embernek kellett meghalnia? (2Sám 24) Isten mégis megígérte neki, hogy az ı utódai örökre Júda trónján maradnak, s hogy szövetségét utódaival soha nem töri meg. Talán bizony igazságtalan itt Saullal az Isten? Nem errıl van szó! A két egymást követı király történetén keresztül a Szentírás azt mutatja meg, hogy Istennek, ha igaz és könyörtelen bíró lenne, valójában minden királlyal végeznie kellene. İ azonban nem ezt teszi, hanem hőséget ígér Dávidnak és gyermekeinek! Mert itt ismét csak nem az a kérdés, hogy Isten miért vette el Saultól az uralmat, hanem az, hogy miért nem tette ezt meg Dáviddal és az összes késıbbi jeruzsálemi uralkodóval! Azaz Saul elvetésének története nem Isten szigorúságát hirdeti – hanem éppen ellenkezıleg: a kiválasztott szolgái iránti hallatlan kegyelmét mutatja meg! És így van ez az aranyborjú történetében is! A szövetségessé lett nép elsı nemzedéke rögtön és azonnal megszegte az Isten parancsolatát – ahogy ezt minden más nemzedék és minden más nemzet megtette volna, és nap mint nap ma is megteszi. Istennek ezért elsı szövetségét fel kellett bontania Izraellel. De végül mégis újra megkötötte azt velük! Mózessel közbenjáró imádságában mondatta ki, hogy egyetlen nemzedék sem lenne képes megtartani a szövetséget, hiszen egyedül Isten szabadító kegyelme, egyedül Isten jó hírneve és a saját népéért érzett szeretetteljes felelıssége az, ami miatt életben maradhatnak Szentségének követelményeivel szemben. Az aranyborjú története így szintén Isten kegyelmét és szeretetének nagyságát hirdeti Izraelen és minden más nemzeten. Mert a kérdés nem az: miért törte össze Mózes elıször a kıtáblákat, és Isten miért fenyegette a népet a kiirtással, azzal, hogy eltörli ıket a föld színérıl. A kérdés sokkal inkább az: Mózes miért nem törte össze soha többé a két kıtáblát, és Isten miért nem valósította meg soha azt a szándékát, hogy tettei szerint fizet meg a választott népének? Az aranyborjú története tehát Isten irántunk való végtelen türelmérıl és kegyelmérıl beszél. Ha igazságára nézne, meg kellene törnie velünk is a Krisztusban 24
2Mózes 32,7-14
kötött új szövetséget. Mert a szívek kıtáblájára írt kettıs-egy parancsolatot, a szeretet parancsát nem tudjuk sokáig, tán még negyven napig sem megtartani. Húsvét óta nagyjából éppen negyven nap telt el idáig… és a feltámadás örömhíre talán a szívünkben máris megkopott. De Isten irgalma nagyobb igazságosztó szándékánál. A Krisztusban nekünk adott ígéretek erısebbek, mint a bőneink kötelékei. És a terve, hogy Krisztus visszajöveteléig megırizze ezt az emberiséget, s hogy az egyházat, gyarló szolgáit, a Krisztusról szóló örömhír hirdetıjévé tegye, felülírja a bukásainkért, mulasztásainkért és vétkeinkért megérdemelt ítéletet. Hő az Atya, igaz a Krisztus, velünk a Lélek, és a Szentháromság Isten kegyelmében kifogyhatatlan! 3. Az imádságban megszólítható Isten És ha Isten ilyen, akkor az ember bizalommal fordulhat hozzá kéréseivel. Akkor van értelme az imádságnak, mert van remény a meghallgatásra. Akkor nem igaz, hogy a bőnre mindig büntetésnek kell következnie. Akkor mindig van helye a kegyelmi kérvénynek. Akkor Isten kisebb dolgokban is eláll haragjától, akkor érdekünkben kész és hajlandó változtatni akaratán, akkor a mi sóhajunkat, vágyainkat és reményeinket is beleszövi mennyei terveibe, mint szövını a díszes fonalat a szıttesébe. A mi Urunk olyan Isten, „aki enged a könyörgésnek” (1Móz 25,21). Sıt, az 50. zsoltár szerint ı maga bíztatja híveit az imádkozásra: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítalak, és te dicsıítesz engem!” (Zsolt 50,15)4 Az elıttünk álló héten lesz áldozócsütörtök: a mennybe visszatérı Krisztus ünnepe. Márpedig ı azt ígérte, hogy szüntelenül közbenjár értünk az Atyánál (Zsid 7,25–27; 9,24; Róm 8,34; 1Jn 2,1). És ha Mózes meg tudta menteni imádságával Izraelt, mennyivel inkább hagyja magát Isten irgalomra indítani, ha a Megváltó Jézus Krisztus ott a színe elıtt, a Mennyben esedezik értetek! 4. A bőnös társaiért közbenjáró ember Az imádkozás azonban nem csak lehetıség, de egyben kötelezettség is. Mert sokan nem tudnak Isten irgalmáról, igaz természetérıl, a Krisztusban nekünk adott megváltás és bőnbocsánat örömhírérıl. Vagy tudnak róla, de újra és újra szem elıl tévesztik. Értük kell nekünk imádkozni. Hogy a bőnre hajló embert, emberi intézményeket, gyülekezeteket és hivatalokat irgalmasan megtartsa az Isten. Ahogy Ábrahám Sodomáért lankadatlanul imádkozott. Ahogy Mózes közbenjárt népéért. S ahogy Jézus Krisztus szüntelenül közbenjáró imádságot mond a mennyben miértünk.
4. Példák, képek, szemelvények Walter Fürst írja az imádkozásról: „A kérdés immár nem az, hogy jogunk van-e imádkozni. A kérdés ez: Kicsoda jogosít fel arra, hogy ne így cselekedjünk?”5 Gerhard Ruchbach–Bethel írja: „… a keresztyén imádság nem az etikához tartozik, hanem a krisztológiához és a szoteriológiához”.6
Lásd KUSTÁR: Imádság az Ószövetségben. 190. Idézi ıt RUCHBACH-BETHEL: Rogate. 412. 6 RUCHBACH-BETHEL: Rogate. 413. 4 5
25
Rogate
5. További szempontok az istentisztelet alakításához Információk az egyházi év adott vasárnapjához, az ünnep kialakulásához: A húsvét utáni ötödik, és az áldozócsütörtököt közvetlenül megelızı vasárnapot az óegyházi perikópa-rendben az „imádság vasárnapjának” tekintették. Az ünnep a rogate, azaz „kérjetek!” latin nevét rendhagyó módon nem az adott istentiszteletre rendelt zsoltár (lépcsıima) kezdı szava alapján kapta, hanem a Rómában a Kr.u. 4. században bevezetett könyörgéses körmenetekrıl, amikkel az egyház bizonyos pogány processziókat igyekezett kiszorítani. A név arra utal, hogy ezen a vasárnapon az evangélium-részlet a helyes kérésrıl, a helyes imádkozásról szólt. A 2Móz 32,7–15 Mózes közbenjáró imádságát tartalmazza – így tematikájában az óegyházi hagyományhoz jól kapcsolható. Lekció: Érdemes lekcióként a textust közvetlen elızményével, az aranyborjú történetének bevezetı szakaszával együtt felolvasni: 2Móz 32,1–20. Ugyancsak jó választás lehet a Róm 3,21–31, mely a törvény teljesítésével szemben a hit által való megigazulásnak és a sola gratia páli tanítás summájának tekinthetı. Énekajánlás: 168; 256; 258,1-4; 225; 228; 231; 236; 240; 450 Igehirdetés elıtt érdemes bőnbánati hangvételő énekeket választani; igehirdetés utánra az imádkozás erejét, Isten szeretetét és a Krisztus értünk végzett váltságmőve iránti hálát tárgyaló énekek ajánlhatóak. Utóima-vázlat: - hála Isten jóságáért és hosszútőrı szeretetéért - hála Krisztus megváltó mővéért és közbenjáró szerepéért - erı kérése a bőnbocsátó Istenrıl való bizonyságtételhez - közbenjáró imádság (lásd: „liturgiai ötletek”) Liturgiai ötletek: Az imádság vasárnapján az utóimát közbenjáró imádságként a presbiterek vagy más egyháztagok (pl. az ifjúsági kör vagy a konfirmandusok) bevonásával lehet elmondani. Minden imádkozó egy rövid fohászt mond a társadalom és az egyház egy-egy csoportjáért (az egyház, a felekezetek, az ország vezetıi és vezetettjei, a helyi gyülekezet, a munkanélküliek, az éhezık, a gyászolók, a betegek, elesettek stb.), s erre egy refrén-szerően ismétlıdı rövid szakasszal vagy az imádkozók csoportja, vagy az egész gyülekezet ráfelel. Természetesen az imádkozók rövid fohászát érdemes elızetesen közösen átbeszélni – de adott esetben elıre megírt imádságot is kioszthatunk. Amennyiben az imába az egész gyülekezetet bevonjuk, fontos, hogy annak vázát és a mondandó refrént írásban is a kezükbe kaphassák.
6. Ajánlott irodalom CLIFFORD, R. J. – MURPHY, R. E.: Kivonulás könyve, in: R. E. Brown et al. (ed.), Jeromos Bibliakommentár. I. kötet: Az Ószövetség könyveinek magyarázata. Budapest 2002. 103–126. KUSTÁR Z.: Imádság az Ószövetségben. Theologiai Szemle 2004/4, 187–193. KUSTÁR Z. (szerk.): A Pentateuchos forrásmővei. Elkülönített szövegállományuk, valamint azonosításuk a Pentateuchos kanonikus formájában – M. Noth munkássága alapján. Debrecen 2005. 26
2Mózes 32,7-14
NOTH, M.: Das zweite Buch Mose. Exodus (ATD 5) Göttingen 1959. RUCHBACH-BETHEL, G.: Rogate – igehirdetési elıkészítı tanulmány a Jn 16,32–33-ról, Református Szemle 1973/5–6, 410–416. SCHARBERT, J.: Exodus (NEB 24), Würzburg 20002. TÓTH K.: Mózes második könyve (Exodus), in: Jubileumi Kommentár. A Szentírás magyarázata. I. kötet, Budapest 1995. 184–220. WILLI-PLEIN, I.: Das Buch vom Auszug. 2. Mose (KBB), Neukirchen-Vluyn 1988. Dr. Kustár Zoltán (Debrecen)
27
