Robyn Donald. Tükröm, tükröm

Robyn Donald Tükröm, tükröm

Lecia mintha a tükörbe nézett volna, amikor szembetalálkozott Keane-nel. A férfi döbbenete sem volt kisebb. Lehet, hogy ők ketten rokonok? Közös őseik vannak, vagy valamelyik felmenőjük félrelépett? A férfi idős nénikéje lelkes családfakutató, és nyomban akcióba lép...

1. FEJEZET – Nézz csak oda, Lecia! Látod azt a férfit? Ott, azt a magasat, amelyik egy előkelő, szőke nővel éppen felénk tart. Mintha az ikertestvéred volna. Lecia követte Andrea tekintetét, és felfedezte a szabadtéri színházban, a vasárnap délután összegyűlt sokaság közepette az illetőt, akire barátnője gondolhatott. A férfi feltűnően magas és széles vállú volt, jól szabott inget viselt. Magabiztosan tört utat partnernőjével együtt a tömegen, mintha elvárta volna, hogy utat nyissanak előtte. Lecia irigyelte ezért az önbizalomért. Az ismeretlen több mint egy fejjel volt magasabb nála, pedig Ő is százhetven centivel dicsekedhetett. – Ugyanazok az arccsontok – suttogta izgatottan Andrea. – Ugyanaz a keskeny orr és... Te jó ég! Ugyanaz a gödröcskés áll! Szinte hihetetlen! A te hajad valamivel világosabb ugyan, de ugyanaz a mézszőke árnyalat... Biztosan valami rokonod. – Lehetetlen! – mondta Lecia, miközben úgy érezte magát, mint akit áramütés ért. – Valóban úgy néz ki, mint az apám, de neki a szülein kívül nem voltak rokonai. – És mi a helyzet az unokatestvérekkel? Éppen neked ne lennének? – Apám részéről nincsenek. Nem volt valami termékeny a család. Minden nemzedékre csak egy gyermek jutott, amennyire emlékszem, és az is fiú volt, mindaddig, amíg én meg nem törtem a sort. Lecia most kíváncsian szemügyre vette az ismeretlen férfi kísérőjét. Karcsú, finom arcvonású nő volt, aki rafináltan egyszerű selyemruhát viselt vékony aranylánccal és hozzá illő, keskeny pántos szandállal. Minden darab gazdagságról és jó ízlésről árulkodott, és tökéletesen illett a tulajdonosához. Lecia összeszedte magát, hogy leküzdje feltörő kellemetlen érzéseit. – Mellesleg apa ausztrál volt, mi pedig Új-Zélandon vagyunk. – Kár! – Andrea felsóhajtott, és vágyakozva folytatta: – Ha a rokonod volna, most bemutathatnál neki. Bár úgysem lenne esélyem nála! Az a nő majdnem felfalja a tekintetével. Andreának igaza volt. A fiatal nő ugyan igyekezett hűvösnek és érdektelennek mutatkozni, de szemmel láthatóan teljesen társa befolyása alatt állt. Lecia újból alaposan megnézte magának az illetőt. – Igazi ínyencfalat – jegyezte meg végül szárazon. – Szívesen megkóstolnám! – vágta rá lelkesen a barátnője. – Figyeld a járását! Mintha valami világsztár lenne! Lefogadom, hogy egy vadállat az ágyban.

– És mindezt csak így, ránézésre állapítottad meg? – ugratta Andreát Lecia. – Minden nő ugyanezt mondaná. Csak te nem akarod észrevenni a jeleket. – Andrea feltette a napszemüvegét, és kioktató hangnemben folytatta. – Nem látja, kedves Watsonom, micsoda erő rejlik ebben az emberben? Csupa izom. Úgy jött fel a dombra, hogy még csak meg sem izzadt, tehát edzésben van. És minthogy a ruhája annyiba kerülhetett, mint a fél fizetésem, arra következtethetünk, hogy nem egyszerűen csak gazdag. Nyilván nagykutya egy cégnél. Az intelligencia, kedves Watsonom, hasznos tulajdonság egy szeretőnél. Legalább olyan zavarodottan, mint elvarázsoltan figyelte Lecia a megnyerő, jóképű idegent. Andrea közben folytatta: – A vérmérsékletével sem lehet hiba... nézd csak meg a száját! Fegyelmezettnek mutatja magát, de lerí róla az érzékiség. – Hátratolta napszemüvegét, és lenyűgözve mustrálgatta a közeledő idegent. – Kísérteties! – jegyezte meg halkan Lecia. Valami láthatatlan szál kötötte össze az ismeretlennel. – Van ebben valami ijesztő. Andrea vonakodva kapta el a tekintetét a férfiról, és Lecia felé fordult. – Szerintem is – mondta. – Ha jól meggondolom, én sem szeretnék találkozni a hasonmásommal, akármilyen ragyogóan néz is ki. Lassan egyértelművé vált, hogy a pár azokhoz a sátrakhoz igyekezett, amelyeket egyes cégek állítottak fel a tömeg mögött emelkedő magaslaton. A férfi figyelmét látszólag a kísérője kötötte le. Amikor azonban egy kisgyerek el akart szaladni mellette, és elbotlott, meglepően gyengéden emelte fel. A kicsi sírva fakadt, a férfi azonban felültette a nyakába, és úgy fordult, hogy a tömegből mindenki láthassa őket. Egy nő azonnal felugrott, és utat tört magának a piknikkosarak, napernyők és a földön, pokrócokon ücsörgő emberek között. Amikor odaért a férfihoz, az átnyújtotta neki a kicsit, intézett hozzá néhány komoly szót, majd folytatta útját. A nő magához szorította gyermekét, és sértődötten nézett a férfi után. Csak miután valaki majdnem fellökte, ocsúdott fel, és vegyült el újból a sokaságban. – Kíváncsi vagyok, mit mondhatott neki – súgta Andrea Lecia fülébe. – A nő arckifejezéséből ítélve nem lehetett túl hízelgő. – Jobban oda kellett volna figyelnie a gyermekére! – magyarázta tárgyilagosan Lecia. – Könnyen nyoma veszhetett volna ekkora tömegben.

Andrea felnevetett. – Valószínűleg szó szerint ezt mondta. Látod, még az észjárásotok is hasonló. A pár már csak néhány méterre volt tőlük, Lecia legszívesebben kicsire összehúzta volna magát, hogy az ismeretlen ne vegye észre, de nem akart gyerekesen viselkedni, ezért csak úgy tett, mint akit nagyon leköt a színpad látványa. Aztán megfordult... és egyenesen az idegen szemébe nézett. Végigfutott a hátán a hideg. A férfi arcára először kiült a meglepetés, majd mintha minden érzést letöröltek volna róla. – Itt vagytok hát, kedveseim! – bukkant fel hirtelen Peter Farring, aki boldog volt, hogy végre rájuk talált. Még mielőtt Lecia felocsúdhatott volna, Peter átfogta a vállát, és egy csókot nyomott a halántékára. – Gyorsan egyétek a fagylaltot, mert már olvad! Az idegen, miközben elhaladt mellettük, jól megnézte magának Pétert, azután ismét a kísérőjének szentelte figyelmét. Lecia remegő ujjakkal vette át a tölcsért. – Köszönöm. – Nincs mit! – válaszolta lovagiasan Peter. Andrea még fagylaltnyalás közben is képes volt beszélni. Beszámolt Peternek az ismeretlenről, aki megszólalásig hasonlít Leciára. – Lecia szerint teljesen olyan, mint az apja volt. Közben meg nincsenek is rokonai az apai ágon. – Egy sincs? – Peter hitetlenkedve pislogott. – Lehet, hogy mégis van. Nem mindenki ismeri az összes rokonát. Lecia vállat vont. – Ez az egyetlen magyarázat. – Ne igyák pezsgőt egy évig, ha nem valamilyen közeli családtag! – fogadkozott Andrea, és Péterhez fordult. – Ugyanolyanok a vonásai, mint Leciának, csak az arcán ül valami gőgös kifejezés... Hiszen tudod, milyenek a testvérek. Lecia és ez a férfi mintha csak ikrek volnának! Még az alakjuk is hasonló, csak éppen a férfi egy fejjel magasabb nála. És a mozgásuk is hasonló: mint a ragadozóké. – Egek, micsoda fantáziád van! – jegyezte meg kissé ingerülten Lecia. – Ugyan már, te is tudod, hogy értem, nem igaz, Peter? – erősködött Andrea. – Leciában van valami zabolátlan. Az a férfi is éppen ilyen: szőke, mozgékony és veszélyes. Mindig ura a helyzetnek! – Sejtem, mire gondolsz.

Peter mosolyától a hideg járta át Leciát. Mivel Andrea jelenlegi barátja nem lelkesedett az operáért, Leciával látogatott el a rendezvényre. Alig helyezkedtek el azonban a pokrócukon, Lecia legnagyobb sajnálatára felbukkant Peter, aki csatlakozott hozzájuk. A nőt zavarta Peter rajongása, amelyet esze ágában sem volt viszonozni. Vállat vont. – Ha egymás mellett látnátok minket, kiderülne, hogy a hasonlóság csak felületes. Az idegen átható pillantása azonban nyugtalanította. Szíve szerint elmenekült volna a helyszínről. Nem akart megint találkozni a férfival, beszélni vele pedig végképp nem, de Andrea nem tágított. – Az egyetlen ésszerű magyarázat egy házasságon kívüli kapcsolat. – Lehetséges – hagyta rá Lecia. – Bár anyám mindig azt mondta, az első Spring Angliából érkezett Ausztráliába, és nem voltak hozzátartozói. – Ugyan már, azelőtt senki sem ismerte be, ha házasságon kívül gyermeke született. Az illető valamilyen távoli unokatestvéred lehet, akiről eddig nem is tudhattál. Beszélned kellene ezzel a nagyvaddal! Lecia megrázta a fejét. – Az alvó oroszlánt nem szabad felébreszteni - állapította meg hűvösen. – Az idegen ránézett, egy pillanat alatt felismerte a hasonlóságot, de nem csinált belőle nagy ügyet. Akkor hát neki sem kellene. Mégsem ment ki a fejéből a férfi. Anyja mesélt neki régen egy kislányról, aki egy forrás vizében megpillantotta annak a férfinak a képét, akihez majd feleségül fog menni. A nyári hőség ellenére Lecia borzongani kezdett. Most már sejtette, mit érezhetett a mesebeli kislány. – ...és akkor Lecia közölte az ügyféllel, hogy nem hajlandó házat tervezni egy nőnek, akit nem is ismer – hallotta Andrea hangját. Peter csupa fül volt. – És mit mondott erre? Andrea felnevetett. – Azt mondta, kedveli az intelligens és öntudatos nőket. Azután pedig, képzeld csak, meghívta Leciát vacsorára, hogy bemutassa neki a feleségét. Peternek leesett az álla. – Le a kalappal! – És én nem is tudtam, hogy nős – vetette közbe Lecia. – Azt hittem, mást fog megbízni.

– Az ellenkezője történt – folytatta sóhajtva Andrea. – Mint az ügyfeleid közül sokan, azonnal beléd szeretett. – Hogy mondhatsz ilyet?! – Leciát bosszantotta barátnője tapintatlansága, és igyekezett más irányba terelni a beszélgetést. A továbbiakban a délután kellemesen telt. Lecia megpróbálta kiverni a fejéből a különös találkozást, noha az volt az érzése, hogy az idegen figyeli. Ennek, persze, nem volt értelme, mert a háromszázötvenezer ember között aligha tarthatta valaki szemmel a másikat. Ezért megpróbált ellazulni, és élvezni a délutánt. Napnyugta után megkezdődött a koncert. Bevezetésképpen operarészletek hangzottak el, amelyek csúcspontján egy világhírű szoprán énekesnő négy áriát adott elő. Ezután következett az a rész, amelyre a gyerekek – meg a felnőttek közül is sokan – vártak. Wagner drámai zenéjét zöldes-vöröses lézersugarak mesés játéka kísérte. Rakéták repültek fel, és miután felrobbantak, csillageső hullott az égből, miközben a kráter szélét körben görögtűz vonta vörös fénybe. Lecia lenyűgözve figyelte a színpompás látványosságot, majd összerezzent, amikor egy tüzérgárda a színpad mellől díszlövést adott le. Amikor az előadásnak vége lett, a két barátnő egybehangzóan állította, hogy régen nem volt részük ilyen nagyszerű élményben. Még mindig a látottak és hallottak hatása alatt álltak neki összecsomagolni, és várták, hogy besorolhassanak a lassan kifelé araszolgató tömegbe. Lecia érezte, hogy oldalba bökik, és megfordult. – Tudtam – sziszegte oda Andrea. – Nézz csak oda! Az idegen tört utat magának, és feléjük közeledett. Lecia szíve hevesebben kezdett verni. Azt remélte, a férfi nem veszi öt észre, és minden további nélkül hazamegy, mint ahogyan ő is, de tévedett. Még mielőtt felkészülhetett volna a találkozásra, az ismeretlen megállt előtte. Lecia tehetetlenül nézett fel az acélkék szempárba. Szája kiszáradt. Hallotta, hogy Peter mond valamit, de annyira zúgott a füle, hogy képtelen volt kivenni, mit. Annál jobban értette az idegen szavait. – Minden bizonnyal rokonok vagyunk – mondta érzékien zengő hangon. – A nevem Keane Paget. A mögötte támadt csendből ítélve legalább egyikük számára ismerős volt a név. – Én pedig Lecia Spring. – Némi erőfeszítés árán sikerült elérnie, hogy a hangja természetesen csengjen.

– Akkor tehát... az unokahúgom volna? – Paget kezet nyújtott. Lecia kezet fogott a férfival, de közben a fejét rázta. – Nem hinném. Én az apámra hasonlítok, a Springek oldaláról pedig nincsenek rokonaim. Keane Paget erősen megszorította Lecia kezét, miközben kutató pillantást vetett rá. – Sokkal nagyobb közöttünk a hasonlóság annál, semhogy a véletlen műve lehessen – jelentette ki határozottan. – Itt a névjegyem. Némi keresgélés után Lecia hasonlóval viszonozta. Anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá, elsüllyesztette Paget névjegyét a táskája mélyére, és színlelt közönnyel válaszolt: – Bizonyára csak a természet szeszélyéről van szó. Nem azt szokták mondani, hogy mindenkinek van hasonmása? – Babonaság! – Keane Paget arcán átfutott egy mosoly. – Én inkább a tudományos megközelítés híve vagyok. – Gyors pillantást vetett Andreára és Peterre, és udvariasan biccentett. – További kellemes estét! Azután visszaindult a cégek sátraihoz.

– Barátom! – Andrea sóhajtva az égnek fordította a tekintetét, és a kezével legyezgetni kezdte magát. – Mindjárt elájulok! Már a hangjától is kiver a víz. És ez a szempár! Ki ez az alak? Ha jól sejtem, Peter, neked mond valamit a neve. – Hogyne. – Peter befektetési tanácsadó volt, és hangja elárulta, hogy köreiben jól ismert Keane Paget személye. – A cége ózongenerátorokat gyárt. – Az meg mire jó? – kérdezte Andrea, aki művészettörténetet adott elő az egyetemen. – Olyan berendezés, amely elektromosság és levegő segítségével vizet tisztít. Már régóta léteznek ózongenerátorok, de az a típus, amelyet Pageték állítanak elő, sokkal nagyobb teljesítményű, amellett megbízhatóbb és olcsóbb is. Paget a feltörekvő iparosok nemzedékéhez tartozik. Dörzsölt és kőkemény, mindig tudja, mit akar. – Más szóval gazdag, és csak egyre gazdagabb lesz! – lelkendezett Andrea. Peter derűsen mosolygott. – Így igaz. Ő a cég egyedüli tulajdonosa, és egyhamar nem lép ki a tőzsdére. Agglegény, de gyakran látják csinos nők társaságában. De fogalmam sincs, ki volt vele. Nem vagyok jártas azokban a körökben. Nincs hozzá sem elég pénzem, sem pedig megfelelő összeköttetésem. Andrea Leciához fordult. – Szinte biztosra veheted, hogy van egy rettentően gazdag rokonod. – A szeme irigyen felcsillant. – Bárcsak nekem lenne ilyen szerencsém!

Lecia még mindig nem heverte ki a találkozás okozta megrázkódtatást. – Ha egyáltalán rokonok vagyunk. Libabőrös leszek a gondolatra, hogy egy hasonmásom itt kószál a közelemben. – Paget nem kósza típus – jegyezte meg szárazon Peter. – Nagyon is tudja, mit akar, és azt is, hogyan érheti el a célját. Sikerült betörnie az ázsiai piacra is, ahhoz pedig köztudottan végtelen sok türelemre, jó megérzésekre, alapos piacismeretre és természetesen kifogástalan termékre van szükség. Befurakodtak a tömegbe, és elsétáltak Lecia házáig, amely másfél kilométerre, a tengerparton volt. Mivel Péter elkísérte őket, Lecia kénytelen volt őt is meghívni egy kávéra. Odabent folytatták a csevegést. – Hogyhogy nem hallottunk még Keane Pagetről? – csodálkozott Andrea. – Nemcsak lélegzetelállítóan néz ki, hanem nyilvánvalóan sokat cikkeznek róla a sajtóban, Peter fontoskodva mosolygott. – Csakhogy nem a társasági és a pletykarovatban. Úgy látszik, a magánéletétől sikerült kellően távol tartani a külvilágot. – De kár! Mennyi nőt tehetne boldoggá, ha hajlandó volna időnként a kamerák lencséje elé állni! – Itt a kávé! – szakította félbe barátnője sajnálkozását Lecia, miközben letette a tálcát a dohányzóasztalra. Szerette volna közömbös témákra terelni a szót, de hiába. Ugyanannyira zavarta Peter dicshimnusza, amely arra a lakóparkra vonatkozott, ahol a lakás is volt, és amelyet Lecia egy régi gyártelepből alakított át. Peter szórakoztató és intelligens férfi volt, de leplezetlen próbálkozása, hogy közelebb kerüljön hozzá, ellenérzést váltott ki Leciából. Ezért megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor Andrea végre felállt. – Ideje mennünk, Peter. Gyere, fogjunk együtt egy taxit! A férfi kérlelő pillantást vetett Leciára, azután vonakodva rábólintott Andrea javaslatára, és mindketten elbúcsúztak vendéglátójuktól. Miután Lecia kikísérte barátait, bezárta az ajtót. Peter kedves ember volt, ezért nem vitte rá a lélek, hogy kerek perec megmondja neki, semmi esélye nála. – Pedig egyszer már megtanulhattam volna a leckét... – mondta ki fennhangon, és egy másik, hasonlóan rokonszenves férfira gondolt, akivel ugyanez volt a helyzet. A szegény Barry...

Ennek már hét éve. Azóta betöltötte a huszonkilencet, és sokkal tapasztaltabb lett. Jobb lesz, ha minél előbb Péter értésére adja, hogy nem vágyik a közelségére. Lecia lezuhanyozott, és belebújt egy csíkos háziruhába, amelynek színei, az őszibarack és a krémszín, különösen jól illett a hajához és bőréhez. Biztosan Keane Pagetnek is jól állnának ezek a színek. Szinte magán érezte a férfi tekintetét. – Lehetetlen nőszemély vagy, Lecia Spring – közölte véleményét a tükörképével, és szórakozottan hozzáfogott a hajszárításhoz. Azután bement a hálószobába, és táskájából előásta Keane Paget névjegyét. Egyszerű kártya volt, nem hivalkodó. A férfi lakcíme állt rajta. Paget a kikötői híd túloldalán lakott, a Takapuna nevű, tengerparti elővárosban. Az utcanévből ítélve házából minden bizonnyal Rangitoto szigetére, arra az alvó vulkánra lehetett látni, amely Auckland jelképe volt. A pénz hatalma! – gondolta Lecia, és eltette a névjegyet. Lecia kelletlenül ismerte el, hogy csalódott volt, amikor Paget nem hívta fel másnap. A mozgalmas karácsony és szilveszter után eredetileg nyugodt magányban akarta eltölteni a januári hétvégét, amelyen Auckland tartománnyá való kikiáltását ünnepelte. Csakhogy egész vasárnap és hétfőn, amely szintén ünnepnap volt, különös nyugtalanság hajtotta. A máskor oly népes utcákat most mintha kisöpörték volna, az aszfalt gőzölgőit a hőségtől. Akinek csak módja volt rá, elmenekült Aucklandből, és vidéken vagy a tengerparton keresett menedéket. Lecia kinyitotta lakása valamennyi ablakát, megöntözte a virágait, és hozzáfogott egy villa terveihez. A megbízást izgalmasnak találta, és a kék ébenfák alatt órákat töltött a tervek különböző változataival. Este elhozta magához kétéves keresztfiát, Hugh-t, megvacsoráztatta, majd másnap reggel visszavitte szüleihez, akiknek így végre módjuk nyílt eltölteni egy estét házon kívül. Keane Paget nem jelentkezett. És Lecia sem hívta fel. A következő hét végére Lecia már kezdte feladni a reményt, hogy valaha is hallani fog hasonmásáról, mégis örökösen körülötte forogtak a gondolatai. A képe még álmában is megjelent. Egy reggel éppen az étkezőasztalnál ült, amikor megszólalt a telefon. Lecia letette a csészéjét, és felemelte a kagylót.

– Tessék. – Itt Keane Paget beszél. Szeretném meghívni ma ebédre, ha van ideje. – Utánanézek. – Az meg sem fordult a lány fejében, hogy elutasítsa a meghívást. Kapkodva fellapozta határidőnaplóját. – Rendben van, ráérek. – Nagyszerű. Találkozhatunk tizenkettőkor a South Sea étteremben? Leciának csak fél háromra volt egy megbeszélése, ezért az időpont megfelelt. – Nem gond – válaszolta. – Örülök, hogy találkozunk! – tette hozzá, hogy szűkszavúsága ne tűnjön udvariatlanságnak. – A déli viszontlátásra! – búcsúzott el Keane, és letette a kagylót. Rövid és velős, gondolta Lecia. Megkönnyebbülten nyugtázta a meghívást, ugyanakkor elfogta az izgalom, és idegesen nézte kezét, amellyel még mindig görcsösen szorongatta a kagylót. Csak egyszer uralkodtak el rajta életében olyan erős érzések, amelyeknek nem tudott ellenállni, s aztán később a katasztrófa szélére is sodorták... Lehet, hogy most is önpusztító megszállottsággal rohan a vesztébe? Nyolc évvel ezelőtt egyszer már sikerült megszabadulnia egy férfi hatalmából, miután megtudta, hogy nős. Akkor megfogadta, hogy soha többé nem veti bele magát ilyen feltétlen odaadással egyetlen kapcsolatba sem. Tanult a leckéből. Ám mintha ez a megalázó közjáték Alannel nem lett volna elég, egy év elteltével rémülten kellett rádöbbennie, hogy Barry ugyanolyan önfeláldozóan szereti őt, mint ahogyan egykor ő imádta Alant. Neki sikerült kigyógyulnia az Alán iránt érzett szerelméből. Miután tudomást szerzett róla, hogy a férfi nős, az undor, a felháborodás és az akaraterő szenvedélyét végül megvetéssé silányította. Barry azonban – akinek az volt az egyetlen bűne, hogy nem tudott uralkodni érzelmein – még mindig szenvedett, mert szerelme nem talált viszonzásra. Ezért csak egyszer fog ebédelni Keane Pagettel... hogy kielégítse kíváncsiságát. Ha azonban a férfi megpróbálná elmélyíteni kapcsolatukat, akkor udvariasan, de határozottan vissza fogja utasítani. Mintha végre megtört volna a varázs, Lecia otthagyta a telefont, és a szájához emelte a csészét. Ezen a reggelen nem tudta figyelmét a munkájára összpontosítani, és ezért egy órával korábban abba is hagyta, hogy felöltözzön a találkozóra. A South Sea az ínyencek előkelő szentélye volt, és Lecia a helynek megfelelően akart megjelenni.

Miután lezuhanyozott, a ruhásszekrényéhez lépett. Tanácstalanul nézte át annak tartalmát. Mit vennék fel, ha ügyféllel találkoznék? – tette fel magának a kérdést. Végül egy egyszerű selyemkosztüm mellett döntött, amelynek színe megegyezett szeme zöldjével. Haja rendszerint szabadon hullott a vállára, ezúttal azonban jobbnak látta kontyba tűzni. Ajkára finom rúzs, szemhéjára aranybarna festék került, azután beszórta magát kedvenc parfümjével, és kilépett a napsütésben fürdő utcára.

2. FEJEZET

A lakóparkot mindössze egy forgalmas utca és a raktárépületek választották el a kikötőtől, úgyhogy Leciának csak egy negyedórát kellett sétálnia a parton a Basin viaduktig, ahol az étterem volt. A sós tengeri levegőtől frissének, lendületesnek érezte magát. Nyáron a kikötőt és környékét turisták színpompás hada népesítette be. Lecia elhaladt a kikötő frissen felújított épülete előtt, amelynek két szintjén üzletek és éttermek kaptak helyet. Az South Sea előtt a vendégek vitorlaszerű vászonponyva alatt ültek, és beszélgettek, közben pedig a járókelőket mustrálgatták. Keane Paget a bárban várakozott, előtte papírok, amelyek üzleti dokumentumoknak látszottak. Amikor Lecia belépett a helyiségbe, a férfi felnézett. Arcára egy pillanatra kiült a döbbenet. Ugyanígy érzett Lecia is első találkozásukkor. Paget azonban rögtön leküzdötte meglepetését, és felállt. Lecia szokatlan módon zavarba jött, mert Paget leplezetlenül méregette. Felszegett fejjel vágott át az éttermen, ügyet sem vetve a kíváncsi pillantásokra. – Így, hogy feltűzte a haját, még szembeötlőbb a hasonlóság – állapította meg Keane, és felsegítette Leciát egy bárszékre, majd ő is helyet foglalt. – Igen, valóban meghökkentő – válaszolta a nő, miután ö is alaposan megnézte magának meghívóját. – Mintha hirtelen szembetalálkoznál a hasonmásoddal. – Én is így vagyok ezzel. Ilyenkor felelevenednek azok a különös mesék, amelyeket gyerekként hallottunk. Mit inna? – Limonádét kérek. Keane felvonta a szemöldökét. – Semmi szeszt? – Nem. Ha napközben alkoholt iszom, délutánra elálmosodom. Amikor a pincér megjelent, Keane megrendelte Leciának a limonádét, magának pedig vizet és sört kért. – Én is megérzem az alkoholt – vallotta be, és megnyerőén rámosolygott a nőre. Csak nyugalom! – intette magát higgadtságra Lecia. Nincs semmi jelentősége, ha egyikünk sem bírja túlságosan az alkoholt. Sokan vannak így ezzel. Miután a pincér távozott, Keane fürkésző pillantást vetett Leciára. – Felhívott volna, ha nem keresem? – Nem. – És miért nem? A férfi átható tekintetének súlya alatt Lecia úgy érezte, felesleges lenne kifogásokat keresnie. – Okosabbnak tartottam így – válaszolta habozva.

– Amennyiben? Hogy időt nyerjen, Lecia körülnézett a helyiségben. Néhány vendég, aki a jelek szerint eddig érdeklődve őket figyelte, gyorsan elfordította a fejét, vagy úgy tett, mintha mással volna elfoglalva. – Nem is tudom pontosan – ismerte be végül. – Zavarba ejtő találkozni valakivel, aki épp úgy néz ki, mintha az ikertestvéred lenne... – Már az is megfordult a fejemben, hátha féltestvérek vagyunk – tért egyenesen a tárgyra Keane. – Minthogy azonban mindketten apánkra hasonlítunk, ez aligha lehetséges. – Ezt meg honnan veszi? Keane egyenesen a nő szemébe nézett. – Kiderítettem egyet s mást magáról – válaszolta olyan nyugodtan, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Lecia arcizmai megfeszültek. – Értem – mondta mereven. – Ez megmagyarázza, miért várt egy hetet a telefonnal. Azonnal meg is bánta, hogy ez a megjegyzés kicsúszott a száján. – Úgy van. – Keane minden arcrezdülését figyelte. Szerencsére megérkeztek az italok, úgyhogy Lecia időt nyert, hogy összeszedje magát. Egy korty után azonban megint letette a poharát. – Gondolom, a kutatások a gyermekkoromra is kiterjedtek – jegyezte meg gunyorosan. – Annyit tudok, hogy a neve Lecia Spring, huszonkilenc éves, az apja ausztrál, míg az anyja új-zélandi. Egy évvel az után, hogy összeházasodtak, az édesapját súlyos baleset érte, amelyből már nem épült fel, és meghalt, mielőtt maga megszületett. – A nyomozója értette a dolgát – ismerte el kelletlenül Lecia. – A legjobb a szakmában. Tehát az édesanyja, Monica visszaköltözött a szüleihez ÚjZélandra, és másodszor is férjhez ment, amikor maga még csak négyéves volt. Ma is együtt élnek Gisborne-ban. A nevelőapja sikeres üzletember, az élelmiszeriparban tevékenykedik. Maga pedig jó nevű, tehetséges építészmérnök, aki azzal takarítja meg a költségeket, hogy otthon dolgozik. Miért nem csatlakozott egy tervezőirodához? – Mert a magam ura akarok maradni – válaszolta hűvösen Lecia. – Akárcsak én. – Keane összehúzott szemmel méregette a nőt. – De azért bővíthetné a vállalkozását. Alapíthatna saját céget, felvehetne alkalmazottakat, és ugyanúgy a maga ura maradna. – Még nem tartok ott. Nem vagyok még elég tapasztalt. Keane beérte ezzel a válasszal, és más témára tért át.

– Huszonegy éves korában eljegyezték egymást egy egyetemi évfolyamtársával, ám az eljegyzést három hónap múlva felbontották. Miért? – Még ha úgy néz is ki, mintha a bátyám volna, nincs joga a magánéletemben vájkálnia! – vágta oda ingerülten Lecia. A gondolatra, hogy Paget tudomást szerzett élete tragédiájáról, görcsbe rándult a gyomra. – Mivel hat évvel vagyok idősebb magánál, megilletnek bizonyos elsőszülötti előjogok. Lecia erre majdnem elmosolyodott. – Nem vagyunk testvérek! – emlékeztette határozottan a férfit. – Bár már-már kezdünk úgy civakodni, mintha azok volnánk. Magának vannak testvérei? – Nem, egyke vagyok. Keane félig leeresztett szemhéja alól figyelte Leciát. Az acélkék szempár mintha teljesen átlátott volna rajta. A nő összeszedte magát, hogy folytatni tudja a társalgást. -–Minden bizonnyal rokonok vagyunk, vagy egy házasságon kívüli kapcsolat, vagy egy közös angliai ős révén. Mivel azonban a Spring család már mintegy száz éve Ausztráliában él, a közös őst valahol a távoli múltban kell keresnünk. – A Pagetek is már hat emberöltő óta itt élnek, mégsem zárható ki a családi kapcsolat. És minthogy mindketten apánkra hasonlítunk, az én apám pedig az övére ütött... – Mint az enyém is! – vágott közbe Lecia. – Láttam régi fényképeket a nagyapámról és a dédapámról is. A családi jegyek meglehetősen feltűnőek. Keane vállat vont. – Kell lennie magyarázatnak. Nem hiszem, hogy ekkora hasonlóság a puszta véletlen műve volna. A főpincér lépett hozzájuk, és udvariasan közölte, hogy helyet foglalhatnak az asztaluknál. Felálltak, és Keane Paget magától értetődően fogta meg Lecia karját. A nő figyelmét nem kerülte el, hogy lopva több szempár is követte őket. Miután átnézték az étlapot, és rendeltek, Keane szólalt meg először. – Én már elég sokat tudok magáról. Maga mire kíváncsi? Mindenre! – vágta volna rá azonnal Lecia, de türtőztette magát. – Élnek még a szülei? – Nem. – A férfinak egy arcizma sem rezdült, de a hangján érezni lehetett, hogy Lecia fájó pontot érintett. – Hatéves voltam, amikor egyedül maradtam. – Igazán sajnálom. Keane ivott egy korty vizet, azután letette a poharat, és fesztelenül folytatta.

– Ennek már lassan harminc éve. Már alig emlékszem rájuk. – Ez nagyjából akkor történhetett, amikor az én apám is meghalt. – Ugyanabban az évben. A baleset és annak következményei súlyosan érinthették az édesanyját is. – Ritkán beszél róla, de úgy vélem, ö is ugyanannyit szenvedett, mint az apám. Nagyon bátran viselkedett. – Lecia felnézett, és tekintete összetalálkozott a férfiéval. – Őszintén szólva, fogalmam sincs, mit keresek itt – vallotta be szívdobogva. – Ki akarta elégíteni a kíváncsiságát. – Keane gúnyosan nevetett. – Mindketten ugyanazért vagyunk itt. A józan ész azt súgja, hogy semmi közünk egymáshoz, de a közös származás az arcunkra van írva. Maga építészmérnök. Nem jellegzetesen női foglalkozás. Lecia a fejét rázta. – Ma már nem ritkaság a női építészmérnök, de a férfiak vannak túlnyomó többségben. Ha jól tudom, négy százalékot teszünk ki. Egyre több nő jelentkezik azonban a műszaki egyetemre. Nagyon szeretem a hivatásomat. – Lakó- vagy irodaházakat tervez inkább? – Miért nem kérdezi meg a nyomozójától? – kérdezte élesen Lecia, de nem volt oka arra, hogy megtagadja a választ. – Dolgoztam már nagy beruházásokon is, de magánházakat szívesebben tervezek. És bevásárlóközpontokat. – Halványan elmosolyodott. – Mindkettő a nők birodalma. – Ez gondot okoz magának? – Úgy faggat, mintha a pszichológusom volna. Keane felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem, csak érdeklődve nézte a nőt. Lecia sóhajtva adta meg magát. – Ne haragudjon, lehet, hogy túl érzékeny vagyok. A férfiak többsége, de sok nő is azt hiszi, lakóházakat tervezni egyszerűbb. – Tegnap jártam egy házban, amelyet maga tervezett – árulta el a férfi. – Nagyon hangulatos volt, csupa fény, és a tulajdonosa nagyszerűen érzi magát benne. Azt mondta, ott akarja leélni az életét, és egy szöget nem verne be máshová. Lecia szeme felragyogott. – Ez aztán a bók! – Amelynek annál nagyobb az értéke, hogy a házat nem is a mostani lakónak tervezte. A nénikém a napokban költözött be. – Keane megnevezte a helyet. – Igen, már emlékszem. – Lecia elkomolyodott. Az asszony, akinek tervezte a házat, fél évvel azelőtt halt meg. – Remélem, a nénikéje később is elégedett lesz az otthonával.

– Mit szólna hozzá, ha meglátogatnánk? Akkor maga is meggyőződhetne róla. A nénikém kedveli a látogatókat. Lecia nem válaszolt. A szavak mögött valami más rejlett. Keane Paget arra akart célozni, hogy máris elfogadta öt családja tagjaként, és Lecia nem tudta, hogyan álljon ehhez. Hiszen neki is voltak saját hozzátartozói. Lassan felpillantott. Keane le nem vette volna róla a tekintetét. Szeme kék volt, és olyan áthatolhatatlan is, mint a tenger mélye... – A nénikém a családunk történetének lelkes krónikása – folytatta a férfi. – Ha valaki ki tudja deríteni, mi közünk van egymáshoz, akkor csakis Sophie néni. Azonkívül borzasztóan élvezi a nyomozást. Olyan élesek az ösztönei, mint egy kopónak. Már számtalanszor hozott felszínre hihetetlen dolgokat. Kedvenc mondása, hogy csak a megszellőztetett titok a jó titok. Lecia elnevette magát. – Megszállott családfakutató lehet. – Akármit tesz, mindenben nagyon alapos. Szenvedélye lett a rokonságkutatás, és amikor már kipróbálta az adatszerzés összes lehetséges módját, rájött, hogy csakis számítógéppel lehet komoly munkát végezni. Azonnal be is szerezte a legkorszerűbb gépet. – Hány éves a nénikéje? – Lassan kilencven. A Pagetek vagy fiatalon meghalnak, vagy örök életűek. – Szeret a nénikéje számítógéppel dolgozni? – Úgy kezeli, mint aki egész életében azt csinálta. Keane szeretetteljes szavai olyan húrokat pengettek meg Lecia lelkében, amelyek létezéséről maga sem tudott. – Különleges személyiség lehet – jegyezte meg remegő hangon. – Meghiszem azt! Biztosan megkedvelik egymást. – Keane úgy beszélt, mint akiben fel sem merült a kétely, hogy a nénikéje esetleg nem óhajt találkozni egy idegennel. – Igen, de... – Lecia érezte, hogy Paget már döntött helyette is. – De? – Semmi. – Lecia hirtelen furcsamód tehetetlennek érezte magát, mint aki belépett egy tiltott szobába, és az ajtó lassan, de feltartóztathatatlanul bezárult mögötte. Éppen ezt akartad mostanáig elkerülni, figyelmeztette egy belső hang. Ne tégy egy lépést sem tovább ezen az úton, amelyen csak a vesztedbe rohansz! Keane Paget veszélyes ember, te meg ugyanolyan naivan viselkedsz, mint annak idején Alarméi. A pincér meghozta az ételt: Leciának kagylót fehérboros mártásban, Keane-nek pedig hússalátát. Mialatt ettek, Keane tovább faggatózott.

– Honnan kapta a nevét? – Azt nem tudom, miért éppen ezt választották a szüleim. – Latin eredetű név, ugye? – Igen, azt jelenti, vidámság. – És illik magára? Lecia vállat vont. – Alapvetően derülátó természet vagyok, és meglehetősen kiegyensúlyozott. – Sem magas csúcsok, sem nagy mélységek, a közérzete egyenletesen kellemes? – Úgy valahogy. – Legalábbis erre nevelte magát éveken át. És ezt a nehezen kiküzdött lelki egyensúlyt nem kívánja kockára tenni. – És mi a helyzet magával? – kérdezte könnyedén Lecia. – Maga is azon üzletemberek egyike, akik hajnaltól napestig dolgoznak? Ennek a férfinak meg kellene tiltani, hogy mosolyogjon! Veszélyt jelentett vele az egész női nemre! Derűs és magabiztos, ugyanakkor érdeklődő, és talán megértő is. – Csak nem folytatott maga is előzetes kutatásokat? Lecia bekapott egy újabb kagylót, de a hús finom ízéből alig érzett valamit. – A barátnőm, akivel a koncerten voltam, átfaxolt nekem egy cikket, amely magáról szólt. Fénykép is tartozott hozzá. Elég megrázó látvány volt. – Mit gondol, hogy éreztem magam én, amikor a tömegben egyszer csak a saját arcom nézett velem szembe? Legszívesebben azonnal megszólítottam volna. Lecia felvonta a szemöldökét. – Pedig egy arcizma sem rándult. Biztos vagyok benne, hogy a barátnője nem vett észre semmit. – Nem. Az a vonzó, választékosán öltözött nő a parkban... Lecia azonnal megrótta magát. Miért tekinti vetélytársának az ismeretlen nőt? Mi tagadás, vonzódott Keane Pagethez, de egy ilyen férfi láttán minden nőnek megdobbanna a szíve. Szórakozottan tologatta az utolsó falat kagylót a tányérján. Sok vonzó férfival találkozott már életében, de még egyikkel sem volt az az érzése, mintha egy sziklaszirt tetején állna, ahonnan csak egy lépés, és vagy az égbe száll – vagy a pokol fenekén köt ki. Még Alannel sem, akit pedig egykor mindennél és mindenkinél jobban szeretett... Elég volt egyszer átélnie a csalódást. Soha többé nem akarja magát érzelmileg ennyire elkötelezni. Nem fogja kockáztatni mostani kellemes, nyugalmas életét. Amúgy sem valószínű, hogy Keane szabad volna.

Nem, jobb lesz az egész ügyet korlátok között tartani, és a családi meghívást udvariasan visszautasítani. A továbbiakban a társalgás teljesen közömbös témákról folyt, és az étkezés, Lecia legnagyobb megkönnyebbülésére, hamarosan véget ért. Minden jel arra mutatott, hogy Keane sem óhajtja tovább nyújtani együttlétüket. Minthogy egyikük sem kért kávét, a férfi fizetett. Miután felálltak az asztaltól, Keane ismét Lecia karja után nyúlt. Érintésére mintha felpezsdült volna a nő vére, de igyekezett közönyt színlelni, és együtt indultak az étterem kijáratához. Amikor elhaladtak az egyik asztal mellett, az ott ülő férfi mondott valamit, majd felnevetett. Leciának kiszaladt a vér az arcából, és abba az irányba pillantott, ahonnan a hang jött. Az illető persze nem Alan volt. Egy ismeretlen szőke férfi hajolt át az asztal fölött egy nőhöz, hogy kezet csókoljon neki. Alan haja sötét volt, és jólneveltsége épp oly kevéssé engedte volna meg, hogy nyilvánosan megcsókolja egy nő kezét, mint ahogy a cipőjéből sem bújt volna ki egy étteremben. Lecia örömmel nyugtázta magában, hogy az sem kavarta volna fel igazán, ha Alant látta volna viszont. Már nem szerette – mint ahogy nem is szerethette az igazi Alant, a nős férfit, akinek néhány hétig a szeretője volt, mindaddig, amíg valaki fel nem világosította a valóságról. – Jól van? – szólt Keane szokatlanul érdes hangon. – Igen, köszönöm. Ez persze nem volt teljesen igaz. Ezért amikor Keane felajánlotta, hogy hazaviszi, hálásan bólintott, és követte a férfit a parkolóházba. A kocsiban Keane megkérdezte: – Mi történt magával az előbb? – Ahelyett, hogy beindította volna a motort, türelmesen várt a válaszra. – Semmi különös, csak... az a férfi... – Csak nem a volt vőlegénye? – Dehogy! – Mielőtt Keane tovább kérdezősködhetett volna, folytatta: – Úgy látszik, a magánnyomozójának elkerülte a figyelmét, hogy Barry azóta Wellington-ban él. – Akkor ki volt az az alak az étteremben, aki hangosan felnevetett? – Nem tudom, nem ismerem. – Akkor emlékeztette magát valakire, akitől fél.

– Nem. – Lecia megint nagyot sóhajtott. – Már nem. – Mindig holtsápadt lesz, ha egy ismeretlen férfi elneveti magát, Lecia? – Keane megsimogatta a nő arcát, és fürkésző pillantást vetett rá. – Jéghideg a bőre. Leciának minden erejére szüksége volt, segélykérőn a férfi meleg tenyerébe rejtse az arcát. Ösztönösen érezte, hogy Keane Paget azonnal kihasználná a gyengeségét. Mégis, amikor a férfi visszahúzta a kezét, csalódottnak érezte magát. – Ha jól értelmezem a helyzetet, nem szívesen találkozna azzal az emberrel, akire ez az idegen egy emlékeztette! – állapította meg nyugodtan Keane. Lassan Lecia is lehiggadt. – A hangja hasonlított valakiére, aki nagyon megbántott. Keane elfordította az indítókulcsot, és kihajtott a parkolóházból. Miután megkerült egy kocsit, amely az út közepén hirtelen leállt, töprengve megszólalt: – El sem tudom képzelni, mi hozhatta ki ennyire a sodrából. Egy pillanatig azt hittem, mindjárt elájul. – Arra azért nem került volna sor. De mint minden embernek, az én múltamban is vannak dolgok, amelyeket nem szeretnék bolygatni. – És ha váratlanul felbukkannak? – Keane hangja izgatottnak tűnt. Lecia összekulcsolta a kezét az ölében, és tüntetőén kibámult az ablakon. A kikötő fölött ragyogott a nap, szél dagasztotta a színes vitorlákat. Az öblöt oldalról egy félsziget zárta le, amelynek a végében a Devonport katonai támaszpont helyezkedett el. Kicsit távolabb egy keskeny csatorna választotta el a szárazföldet a szigettől, amelyen a Rangitoto, egy fiatal, pár száz éves vulkán emelkedett. A geológusok szerint a tűzhányó ismét életre kelhet. Remélem, nem az én életemben, gondolta Lecia. Pillanatnyilag azonban úgy érezte magát, mint aki éppen a kitömi készülő vulkán krátere fölött ücsörög. – Egy régebbi szerelmi kapcsolatáról lehet szó – találgatott Paget. – Ha volna húga, most azt mondaná, ehhez semmi köze – próbált tréfálkozni Lecia. Keane túlságosan közel járt az igazsághoz, márpedig Lecia nem szerette volna, ha a férfi megtudná róla, milyen ostobán jóhiszemű volt egykor. – Nem bánnám, ha maga a húgom volna. – Keane a lakópark bejárata előtt állt meg. Világos, a nyomozónak nem okozhatott gondot kideríteni a lakcímét. A férfi markáns vonásai szoborszerűen merevek voltak, de szeme éber figyelemről árulkodott.

– Igen, ha a bátyám volna, könnyebb volna a dolga. Köszönöm az ebédet, nagyon jól éreztem magam. Keane felvonta a szemöldökét. – Felkísérem. Lecia azonban fejét rázva nyitotta ki a jármű ajtaját. – Nagyon kedves, de nem szükséges. Viszontlátásra! – Kiszállt, becsapta az ajtót maga után, és a ház bejáratához lépett anélkül, hogy hátrapillantott volna. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy Keane addig nem hajt el, amíg ő be nem lép a házba. Az előszobából egyenesen kiment a kertbe, és leereszkedett egy karosszékbe az ébenfa alatt. Körbetekintett a kert virágain, és beszívta édesen fűszeres illatukat. Remélte, hogy a növények egyszerű szépsége megnyugtatja majd. A virágok azonban lebegni kezdtek a szeme előtt, és tenyerét a homlokára szorította, mintha ezzel csillapíthatná a tompa zúgást a fejében. Jólesett volna mozdulatlanul ülni tovább a kertben, de valamit tennie kellett a fejfájása ellen, mert egy óra múlva az ügyfeleivel kell tárgyalnia. Egy fájdalomcsillapító minden baját megoldja majd... Mire megérkeztek a megrendelők, Lecia összeszedte magát, semmit nem lehetett rajta észrevenni. A fiatal pár őszintén lelkesedett Lecia a terveiért, és nagyra értékelte költségtakarékos javaslatait. Lecia felhívta a figyelmüket, hogy ne siessenek el semmit, mindent gondoljanak át alaposan, de már a zsebében érezte a szerződést. Minden oka meglett volna az ünneplésre, de csak egy pohár narancslevet ivott, és szórakozottan bámult ki az ablakon. Mivel a lakópark egyik olcsóbb lakását birtokolta, az ablakok nem a tengerre néztek, de ez nem bántotta. A nappali egyik oldaláról a látogatók parkolójára és az utcára, a konyhából és a hálószobából pedig a kertre látott, amelynek édeni képével tökéletesen beérte. Máskor legalábbis így volt. Természetesen az lett volna helyes, ha azonnal megszakít minden kapcsolatot Keane Pagettel. A múlt minden gyötrelme feléledt benne, amikor az étteremben, az egyik vendégben Alant vélte felismerni. Keane pedig annyiban hasonlított rá, hogy mindketten hatalommal bíró, sikeres emberek voltak... a sikerhez pedig nem elég okosnak, de kitartónak és gátlástalannak is kell lenni.

Amikor Lecia később a rajzasztalánál ült, a telefon csengése zavarta meg a munkájában. Csak akkor vette észre, hogy közben beesteledett. Gondolatban még mindig a feladatánál időzve állt fel, miközben lesöpört az asztalról egy halom iratot. Mivel az üzenetrögzítő be volt kapcsolva, kényelmesen nekiállt összeszedni a papírokat. Bizonyára Peter keresi, gondolta. De Keane volt az. – A nénikém szeretné megismerni magát. Holnap este hétkor magáért megyek. Katt. A férfi letette. Lecia felegyenesedett, és az iratcsomót visszatette a helyére. Az ördögbe, miért nem tudta Keane kivárni, amíg felveszi a kagylót? Most vissza kell hívnia, hogy lemondja a meghívást. A névjegye! Vajon hol lehet? Lecia öt perc keresés után megállapította, hogy a kis kártyának nyoma sincs sem a határidőnaplójában, sem a táskájában. Nem dobhatta el... vagy mégis? Sóhajtva vette a kezébe a telefonkönyvet. Féloldalnyi Pagetet talált benne, közülük háromnak is K. állt a vezetékneve mellett. Ám egyikük sem lakott a North Shore negyedben. Lecia felhívta a tudakozót, ahonnan csak annyit tudott meg, hogy Keane Paget száma titkos. Paget cégének nevét elfelejtette, Peternél pedig nem akart érdeklődni. Ott van még az újságcikk, amelyet Andrea küldött faxon... Nem, azt már kidobta. Miután dühös pillantást vetett a telefonra, Lecia kivonult a konyhába vacsorát készíteni. Ha az az ostoba kártya nem kerül elő, kénytelen lesz másnap este hétkor útra készen állni. Amikor újból megszólalt a telefon, Lecia azonnal odasietett. Ezúttal valóban Peter kereste. – Jó estét! Még most is szívesen emlékszem vissza a múlt hétvégére. – Igen, szép napunk volt. Különösen a tűzijáték volt nagyszerű. – Engem inkább maga nyűgözött le! – bókolt Peter. – Nem volna kedve eljönni velem a jövő héten a Don Giovannira? Úgy hallottam, igazán figyelemre méltó előadás. – Sajnálom, de nem mehetek – válaszolta barátságosan Lecia, – És meghívhatom egyik este... vacsorázni? – kérdezte megváltozott hangon a férfi. – Köszönöm, nem. Peter ennyiből is értett. Néhány udvarias szót váltottak még, azután elbúcsúztak egymástól. Róla sem fogok hallani többé, gondolta a nő. Miután Keane névjegykártyája nem került elő, Lecia másnap este útra készen várta a férfit. Barackszínü, kétrészes ruhát viselt, amely különösen jól állt az arcbőréhez és szeméhez.

Megmagyarázhatatlan okból nem szerette volna beengedni a férfit a lakásába, ezért a kertben várt rá egy nyugányban ülve, ahonnan rálátott a bejáratra. Amint a férfi megjelent, Lecia felállt, és kiment az előtérbe. Keane megállt, és alaposan megnézte. – Az embernek kedve támad magába harapni – jegyezte meg. – A nyári gyümölcsök színe – válaszolta könnyedén Lecia. – Nehéz napja volt? Lecia gunyorosan mosolygott. – Délelőtt egy építkezésen jártam, ahol összeütközésbe kerültem egy férfival, aki egyáltalán nem tud tervrajzot olvasni, de meggyőződése, hogy egy nő még kevésbé lehet képes ilyesmire. – És hogyan jutott vele dűlőre? – Van egy trükköm. – Lecia hangulata egyre javult. – Fogok egy szöget, és egyetlen ütéssel beverem egy deszkába. Érdekes módon a tény, hogy képes vagyok rendesen eltalálni egy szöget, a legtöbb férfit meggyőzi, hogy valóban értem a dolgomat. Keane felnevetett. – Meddig gyakorolta? Leciának arcizma sem rándult. – Egy hétig. – Lám, drámai fellépéssel sok mindent el lehet érni. És a délutánja? – Egy ügyfélnek megmutattam a költségvetést. Azt hitte, udvarházat kaphat egy kunyhó áráért. Mellesleg azt is elvárta volna, hogy ágyba bújjak vele. Hálából, hogy én lehetek, aki megtervezi a házát. Most már csak volt ügyfelem. A pokolba is, miért kellett ezt elmesélnie Keane-nek? – Ki volt az az alak? – kérdezte élesen a férfi. – Már nem érdekes, csak... – Ki volt az? – ismételte meg higgadtan Keane. – Nem kell eljátszania a húgát védelmező testvért. Nem vagyunk rokonok, és tudok magamra vigyázni. – Gyakran előfordul ilyesmi? – Keane hangja hűvös, szinte személytelen volt, de Lecia látta rajta, hogy nagyon dühös. - Nem túlzottan, de megtörténik. És nem én vagyok az egyetlen. Sok nőt zaklatnak a munkahelyén. – Tudni akarom, ki volt!

Lecia egyenesen Keane szemébe nézett. – Nem fogom elárulni. A férfi arca kifejezéstelen volt. – Nos, jó. Menjünk! – Karon fogta Leciát, és a kocsijához vezette. – Jobb, ha útnak indulunk, mert a nénikém még azt hiszi, megfeledkeztünk róla.

3. FEJEZET

Sophie Warburton magas, előkelő, arisztokratikus megjelenésű hölgy volt. Ugyanolyan kék szeme volt, mint unokaöccsének, ugyanolyan egyenes orra, magas arccsontja és gödröcskés álla, mint mindkét vendégének. Emellett legalább húsz évvel fiatalabbnak látszott a valódi koránál. – Te jó ég! – kiáltott fel, amikor megpillantotta Leciát. – Igen, maga kétségkívül a családunk tagja! Kedvesen dicsérte a lány tervezői tehetségét, büszkén vezette körbe a házban, és rábeszélte Keane-t, hogy igyon vele egy pohárral a kedvenc whiskyjéből. Lecia inkább a sherry mellett döntött. Sophie néni csak ezután tért a tárgyra. – Kedvesem, amióta Keane beszélt nekem magáról, átfutottam a rendelkezésemre álló iratokat, de nem találtam semmit, ami Tasmán-tengeren túli kapcsolatokra utalt volna. Elképzelhető persze, hogy volt valahol egy házasságon kívül született gyermek, de sejtelmem sincs, mikor és hol. – Nekem sincs – mondta Lecia. – Bár nem sokat tudok apám családjáról, anyám annyit mégis elmondott, hogy amennyire követni lehetett, minden nemzedékben csak egy gyermek született, és az is fiú volt. A fényképekről tudom, hogy mind megdöbbentően hasonlítottak egymásra. Úgy néztek ki, mint Keane – folyatta egy halvány mosoly kíséretében –, csak éppen mind kopasz volt, apámat is beleértve, aki korán meghalt. – Ezzel szemben minden Pagetnek dús haja volt – jelentette ki Sophie néni. Keane kajánul mosolygott, amikor Lecia folytatta: – Feltételezem, ez az örökletes tulajdonság már a bevándorló ősapánkra is jellemző lehetett. Sophie néni felnevetett. – A családfakutatásban nem sokra megyünk feltételezésekkel. Őseink tekintetes, tisztességes emberek voltak, de ugyanakkor földi halandók is, akik takargatni Próbálták vétkeiket. Elképzelhető, hogy egy Paget Ausztráliában vagy egy Spring Új-Zélandon járt, és félrelépett. Ezért a dokumentumokat még egyszer alaposan át vizsgálni. Talán rábukkanunk valamire, esetleg csak a sorok között olvasva. – Sopie nénin látszott, hogy lelkesedik a feladatért. – Az is lehet, hogy a hiányzó láncszemet Angliában kell keresni – fűzte hozzá. Lecia bólintott. – Lehetséges... De hihető-e, hogy ezek a tulajdonságok annyi nemzedéken át változatlanul adódtak tovább?

– Úgy látszik, erős, domináns génekkel van dolgunk. – Sophie néni felváltva hol unokaöccsére, hol pedig Leciára nézett. – Mit tud még az őseiről? Keane figyelmesen hallgatta, amikor Lecia beszámolt arról a kevésről, amit a családja eredetéről tudott. – Azt hiszem, édesanyámból kiszedhetek még egyet s mást, bár apám rokonairól nem sokat tud – fejezte be. – Megtenné, kedvesem? Vagy írjak az édesanyjának? – Nem szükséges, majd én kifaggatom. Mrs. Warburton arca felragyogott. – Milyen izgalmas rábukkanni a családunk egy új ágára! Kedves Lecia, hívjon csak Sophie néninek! Lecia szorongva döbbent rá, hogy így egyre nehezebb lesz távol tartania magától Keane-t. – Köszönöm – válaszolta szertartásosan. – Igazán megtisztelve érzem magam. Jó félórát beszélgettek még hármasban, majd Keane felállt. – Bocsáss meg, Sophie néni, lassan mennünk kell. Ahogyan az idős hölgy rámosolygott unokaöccsére, látható volt, mennyire kedveli. – Köszönöm, hogy elhoztad Leciát. Családunk történetének egy eddig ismeretlen vonulata tárulhat fel előttünk, és én már alig várom, hogy belefoghassak a kutatásba. A kocsiban Keane mellékesen megkérdezte: – Vacsorázott már? – Nem vagyok éhes – füllentette a nő. Keane összehúzta a szemét, elindította a kocsit, és ráhajtott a parkon át vezető útra. – Gyáva. Akkor legalább kísérjen el, és nézze, ahogyan eszem! – Köszönöm, nem, én már... – Lecia elhallgatott. Nem tudott alakoskodni, és Keane nem hitt volna neki. – Miért fél tőlem? - kérdezte a férfi. – Szó sincs ilyesmiről! – Akkor talán önmagától fél? – Egy futó pillantás is elég volt, hogy meggyőződjön róla, szavaival telibe talált. – Igen, erről van szó. De miért? – A félelem nem a megfelelő szó. – Lecia igyekezett higgadtnak mutatkozni. – Inkább csak... nyugtalanítónak találom az egész történetet. Elnézem magát, és a tükörképemet látom. Mintha klónoztak volna. Nem tudom pontosan megfogalmazni mit érzek, de nem valami kellemes.

– Ha testvérek lennénk, nem találnánk benne semmi különöset. – Igaz, de... – Lecia megint elhallgatott. Végül is nem árulhatta el a férfinak, hogy akarata ellenére vonzódik hozzá, és ezt érzi fenyegetőnek. Azért is hallgatnia kellett, mert nem tudta, mit érez iránta Keane. Nyilván a férfi is kíváncsi volt. Mint a nagynénjét, úgy őt is lenyűgözte, hogy új rokonra bukkant, és szeretett volna a dolgok végére járni. Ahogy én is, gondolta Lecia. Ettől eltekintve azonban... vajon a közöttük ébredt vonzalom csak abból fakadna, hogy ösztönösen érzik a vérrokonság kötelékét? Azonkívül a no, aki elkísérte Keane-t a szabadtéri koncertre, biztosan a barátnője volt. Leciát különös, szorító érzés fogta el, és kinézett az ablakon. Keane befordult egy étterem elé, amely egy vulkáni eredetű domb lejtőjén helyezkedett el. – Hozzá fogunk szokni, hogy a másikban a magunk arcvonásait fedezzük fel – mondta határozottan a férfi. Ezek szerint fenn akarja tartani a kapcsolatukat. – Aligha leszek rá képes – ellenkezett vele Lecia. Amikor elhelyezkedtek egy asztal mellett, ahonnan a tengerre láttak, Keane mosolyogva fordult a lányhoz. – Hogyan döntött, Lecia? – Mivel kapcsolatban? A férfi mélyen a szemébe nézett. – Láthatóan két lehetőség között őrlődött, amelyek egyikével sem volt kibékülve. Alkonyodott. Lecia úgy tett, mintha a kilátásban gyönyörködne. Még éppen ki tudta venni a kerítésre felfutó bougainvilleák finom színét. Néhány másodperc múlva már a kikötő fényáradata határozta meg a képet, míg a szürkületben elhalványultak a színek. – Nem tetszik, hogy minden további nélkül idehozott. Szeretem, ha előzőleg megkérdezik a véleményemet. Keane felvonta az egyik szemöldökét. – Rokonok között... Amikor Lecia hevesen megrázta a fejét, a férfi hangot váltott. – Tulajdonképpen én sem érzem úgy, mintha rokonok volnánk. – Mielőtt azonban a nő válaszolhatott volna, más témára tért át. – Mondja, minden építésvezetőt meg kell győznie, hogy be tud verni egy szöget a falba? – Csak akikben javíthatatlanul túlteng a férfiúi öntudat.

– A maga üzletágában nyilván gyakran találkozik ilyenekkel. Lecia hirtelen úgy érezte, mintha egy lassított felvétel szereplője volna. – Még mindig sok az olyan férfi, és ez nem csak az építkezésekre érvényes, aki azt hiszi, a nőknek nem lehet érzékük a technikához. Ehhez járul még, hogy az építők gyakran nem bíznak meg a tervezőkben. – Maga azért elboldogul velük. – Értem a dolgomat – jelentette ki mosolyogva Lecia –, és a többség ezt azonnal észreveszi. Aki pedig nem, azt rá kell vezetni. Keane barátságos mosolyától hevesebben kezdett verni a szíve. – Akkor pedig beveti a nehéztüzérséget. – Végül is érvényesítenem kell az akaratomat! – védte az álláspontját Lecia. – Hogy van ez a maga cégénél? Vannak női vezetői? – Hogyne. Engem csak az érdekel, hogy az illető el tudja-e látni a feladatát. Lecia állta Keane tekintetét. – És ha mondjuk a női vezető gyermeke megbetegszik? A férfi felvonta a szemöldökét. – Vannak, akik ilyenkor hazaküldetik maguknak a munkát. Mások igénybe veszik a cég által foglalkoztatott ápolónőt. Fenntartunk több olyan intézményt, amely segíti a női alkalmazottakat. – Korszerű felfogás – dicsérte Lecia. Keane vállat vont. – Egy jól jövedelmező vállalat vezetője vagyok, ami azt jelenti, hogy számolnom kell a modern élet kihívásaival. Manapság a nők többsége munkát vállal, és a gazdaságnak ehhez alkalmazkodnia kell, mint ahogyan a férfiaknak is. Elmúltak azok az idők, amikor a vállalatvezetők azt várták az alkalmazottaiktól, hogy a munkájukat a családjuk elé helyezzék. Én sem dolgozom késő éjszakáig, így a munkatársaimtól sem kívánhatom meg ezt. – Nem megy ez a teljesítmény rovására? – Úgy vélem, hogy aki napi nyolc óránál többet dolgozik, az vagy túlterhelt, és akkor új munkaerőt kell felvenni, vagy nem képes megfelelően ellátni a feladatát. Először segítséget nyújtunk az illetőnek, de ha a teljesítménye hosszabb távon sem javul, akkor meg kell válnunk tőle. Haladó szellemű gondolatok, semmi kétség. Ennek ellenére valószínűleg Paget cége sem jótékonysági intézmény.

Miután rendeltek, hétköznapi témákról folytatták a társalgást. Miközben Keane a cégéről beszélt, Leciának feltűnt, hogy a férfi nemcsak lendületes és okos vezető, hanem a szíve is a helyén van. Nem volt az az ember, aki hagyja magát kihasználni, és minden jel szerint olyan munkaadó lehetett, aki sokat követelt az alkalmazottaitól, ugyanakkor figyelembe vette az igényeiket és a szükségleteiket. Végül Lecia szóba hozta a generátorokat, Paget cégének termékét. – A szűrője szakmai okokból érdekel. Egy barátomtól kaptam a cikket, amelyben erről volt szó. – Netán az a barátja, aki fagylaltot hozott magának a koncert előtt? – Keane kihívóan vigyorgott. – A férfi, aki megcsókolta? – Ilyet tett volna? – Lecia úgy tett, mint aki csodálkozik. – Nem emlékszem ilyesmire. Egyébként nem Péter volt, hanem Andrea, az a vörös hajú nő, aki szintén ott volt a parkban. Ő faxolta át a cikket. – Igen, tudom már. Nagyon csinos teremtés. – Keane fesztelenül folytatta. – A fagylaltos a szeretője? – Azt a nyomozója már kiszimatolhatta volna – válaszolta mézédes mosollyal a lány. Keane kék szeme felvillant. – Amennyire megállapíthatta, nincs állandó kapcsolata. – Hangja megváltozott. – Vagy tévedett? – Nem – ismerte el Lecia. – De ez a Peter forgolódik maga körül, ugye? – A nő, aki elkísérte magát a koncertre, a szeretője? – Hirtelen elszörnyedve a bátorságától, Lecia folytatta: – Erre, természetesen, nem vagyok kíváncsi. És én sem fogom elárulni... Keane mosolyogva vágott közbe. – Nem, nem a szeretőm, és nem is volt. – Nem akarok erről beszélni! Keane bólintott. – Rendben van. Akkor miről? Lecia azt hozta fel, ami először az eszébe jutott. – Meséljen a generátoráról és arról, honnan származik egyáltalán az ötlet. Keane szája kaján mosolyra húzódott, de belefogott az ismertetésbe. – Víztisztításra való, például gyógyvizes és úszómedencéknél. Emellett kiküszöbölik a víz által terjesztett növénybetegségeket, ezért sok helyütt használják betakarításkor. Azonkívül kiszűri az ivóvízből a baktériumokat, a vasat és egyéb szennyező elemeket.

– A cikk szerzője nem győzte dicsérni a terméket és a gyártó üzleti stratégiáját. – Nem egyszemélyes vállalkozás vagyunk. A marketingrészleg remek munkát végez. – Ezek szerint a termékfejlesztők is. A termékeiket exportálják is, ugye? – Inkább csak mellékesen – válaszolta Keane. – Lecia, feltétlenül a szakmámról kell csevegnünk az asztal mellett? A lány hátradőlt, és Keane-re nézett. – Bocsánat! – Semmi gond, nagyon élvezem a beszélgetésünket. Lecia nem tudta, hová tegye ezt a bókot. – Nagyon kedves – mondta ezért, miközben azon töprengett, mi mehet végbe a férfi fejében. Szerencsére megérkezett az étel, úgyhogy Lecia időt nyert a továbbiakra való felkészüléshez. Ebéd közben Keane Lecia családja iránt érdeklődött. A lány megnevettette néhány hajmeresztő történettel, miközben jóízűen evett. Már éjfélre járt, amikor kiléptek az étteremből. – Meglepő, milyen nagy a forgalom még ilyen későn is – jegyezte meg Lecia, amikor ráhajtottak az autópályára. – Megszólalt magában a gisborne-i kislány? – ugratta Keane. – Meglehet – felelte halvány mosollyal az útitársa. – Emlékszem, mennyire meglepett, amikor ideköltöztem, és láttam, milyen sokan járnak még késő éjjel is az utcákon. Keane halkan nevetett. – Lám, most maga is közéjük tartozik! – Ennek ellenére élvezem a vidéki életet, és a szabadságom alatt többnyire hazautazom. Nemsokára három hétre Ausztráliába megyek. Mialatt a szomszéd országról beszéltek, ahová Keane is gyakran átlátogatott, Lecia megállapította, hogy a férfi nyugodtan vezet. Tökéletes biztonságban érezte magát mellette. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, és Keane markáns arcélét szemlélte. Ekkor a férfi élesen felkiáltott. Az egyik előttük haladó kocsi féklámpája hirtelen felvillant, majd a következő pillanatban csattanva neki is ütközött egy másiknak. – Te jó ég! – nyögött fel Lecia, amikor az utóbbi jármű lángba borult. – Vegye ki a csomagtartóból a zseblámpát, és terelje el a forgalmat! – utasította Keane. – De vigyázzon, a sofőrök némelyike esetleg nem teljesen józan. – Az autóval leparkolt a leállósávon, kiugrott a járműből, kivett a csomagtartóból egy tűzoltókészüléket, és a lángoló

autóhoz rohant, Futtában még odaszólt Leciának: – Maradjon itt! Eszébe ne jusson a közelembe jönni! A lány értékes másodperceket veszített a lámpa keresésével, de azután ő is kimászott a járműből. Kiabálást és sikoltozást hallott, de fegyelmezetten megállt a kocsi mögött, és a lámpával körözve jelzett a forgalomnak. A kocsik lassítottak, néhányan meg is álltak. – Mi történt? Valami baj van? – kérdezte egy nő, aki az anyósülésen ült, és mar nyitotta is az ajtót. – Ott elöl összeütközött két kocsi. – Orvos vagyok, megnézem, mit tehetek... – A nő azonnal előresietett. Majd egy férfi bukkant elő a sötétből. – Adja ide! – parancsolt rá Leciára, és kivette kezéből a lámpát. – Fel kell szabadítanunk egy sávot a mentőknek. Már odébb is lépett, hogy két sávra terelje a forgalmat. Fékek csikorogtak, a járművek lelassítottak, az ablakok mögött elmosódottan, a tűz vöröslő fényében arcokat lehetett kivenni. A kétségbeesett hangok Leciát az égő kocsihoz vonzották. Valaki rákiabált: – Ne menjen oda! Maradjon hátul! – Egy ismeretlen férfi visszarántotta a karjánál fogva. – A másik kocsi felrobbanhat. – Hol van Keane? – Lecia igyekezett megszabadulni a férfi szorításából. – Asszonyom, maradjon nyugton! – Az idegen nehezen szedte a levegőt, de Lecia karját nem engedte el. – A pokolba is, azoknak aztán van merszük! Engem hat lóval sem lehetne odavonszolni. Az ijedségtől elkerekedett szemmel nézte Lecia a két férfit, aki a lángoló jármű közelébe merészkedett. Egyikük egy tűzoltókészüléket irányított az égő pokolra, a másik megpróbálta felrántani a kocsi ajtaját. Lecia felsikoltott, amikor az illetőben felismerte Keane-t. – Ne mozduljon! – Az ismeretlen férfi ujjai még jobban belemélyedtek Lecia karjába. – Csak súlyosbítaná a helyzetet. Ebben igaza volt. A lány tisztában volt vele, hogy Keane nem fogja feladni a próbálkozást. A tűz egyre vadabbul lobogott, és a kocsiból folyamatosan kétségbeesett sikoltozás hallatszott. Keane lázasan dolgozott. A vörös fényben démoni látványt nyújtott. Te jó ég, csak nem fogott tüzet a ruhája?! Amikor kifogyott a poroltó tartalma, a másik férfi eldobta, és Keane mellé ugrott. A két férfi alakja szinte egybeolvadt, miközben lázasan dolgoztak a bennrekedtek kiszabadításán.

Lecia hangosan zokogott, és igyekezett szemmel követni az eseményeket. Ez azonban a tűz erős fénye és a sűrű füst miatt egyre nehezebb volt. Hirtelen megszűnt a sikoltozás. A másik férfi hátraugrott. Lecia elszorult szívvel figyelte, ahogy Keane egy élettelen testet húz ki a kocsiból, és cipel el a tűz közeléből. Terhét rábízta két odasiető férfira, hogy visszarohanjon a lángoló kocsihoz. – Ne! Keane, ne! – sikoltotta Lecia. A férfi olyan gyorsan mozgott, hogy alig lehetett látni, mit csinál, de amikor görnyedten eltávolodott a kocsitól, kivehető vált, mit tart az ölében. Egy gyermeket! Egyre többen vették körül a helyszínt, de a robbanásra, amelybe még a talaj is beleremegett a talpuk alatt, távolabb húzódtak. Mindkét jármű a tűz martaléka lett. Amikor Keane és két segítőtársa visszavonult a baleset helyszínéről, Lecia kezét a szájára szorítva igyekezett visszafojtani a kitörő sikolyokat. Elszakította magát őrzőjétől, és Keanehez futott. – Menj innen a tűz közeléből! – ordított rá a férfi. Keményen parancsoló hangjára a bámészkodók közül többen magukhoz tértek bénultságukból, odasiettek hozzájuk. Volt, aki az élettelen testet vette át, hogy lefektesse az út szélén, mások a két félig kábult férfit támogatták. – Menjenek távolabb! – kiabálta Keane. – Az úton is terjed a tűz. Lecia odafurakodott hozzá. – Nem sérült meg? – kérdezte, miközben a torkát kaparta az égő kátrány és benzin füstje. – Kicsit megpörkölődtem – mondta a férfi rekedten –, de nem komoly. Miközben Keane állapotát vizsgálta, Lecia fülét hangok ütötték meg. – Hihetetlenül bátrak voltak... – Ők is könnyen ott maradhattak volna... – Igazi hőstettet vittek véghez... – Nem gondoltam volna, hogy még ki lehet menteni valakit abból az égő kocsiból, hát még kettőt! Végtelenül boldogan, hogy Keane ép bőrrel megúszta, Lecia odahajolt a férfi karjában tartott gyermekhez. Egy pizsamás kisfiú volt, aki rémülten sírt és rúgkapált. Az orvosnő bukkant fel mellettük. – Hadd vizsgáljam meg a kicsit! A vizsgálat öt percet vett igénybe, közben Keane gyöngéden tartotta karján a gyermeket.

– Nagy szerencséje volt, kisebb égési sérülésekkel megúszta – jelentette ki végül a doktornő. – És mi a helyzet magával? – Majd én fogom – ajánlkozott Lecia, és átvette a halkan nyöszörgő kisfiút. A doktornő ezalatt megvizsgálta Keane kezét. – Orvoshoz kell mennie – közölte. – Egészében véve azonban olcsón megúszta. – Magához vette a kicsit. – A mentők már úton vannak. – A válla fölött még odaszólt Keanenek: – Nem kizárt, hogy sokkot kapott. Csak akkor üljön kormányhoz, ha már látta orvos! – Többen is voltak a kocsiban? – kérdezte Lecia. – A hátsó autó vezetője, aki az egész bajt okozta, meglépett – felelte fakó hangon Keane. – Láttam, ahogy elszaladt az út mentén. Az első kocsi utasai közül kettő halott. Szirénázva megérkeztek a mentők, a rendőrség és a tűzoltók. Lecia Keane mellett állt. Miközben ő egész testében remegett, a férfiból hihetetlen nyugalom áradt. Tömören és pontosan leírta a rendőröknek, hogyan került sor a balesetre. Leciának összeszorult a gyomra, amikor Keane ahhoz a részhez ért, hogyan próbálta kimenteni a nőt a kocsiból, miközben segítőtársa felvette a harcot a lángokkal. – Megsérült? – kérdezte egy rendőrnő. – Csak könnyebben, a kezemen és a karomon. Semmi komoly. – Jól tenné, ha kezeltetné a sérülését, uram! Most semmiképpen sem szabad kormány mögé ülnie. – Én fogok vezetni! – jelentette ki határozottan Lecia. – És azonnal elviszem orvoshoz. A rendőrnő rámosolygott. – Nagyon helyes. Nem engedhetjük meg, hogy a hőseink összeessenek az úton. Köszönjük, amit tett, uram! Ha az asszony életben marad, hálás lehet önnek. – Nem csak az én érdemem – szabadkozott Keane. – Nem, de a tanúk szerint ön merészkedett elsőnek az égő autóhoz, és szabadította ki az asszonyt. Ő és a gyermeke az életüket köszönhetik magának. Jó éjszakát uram! – Odabiccentett Leciának. – Feltétlenül vigye el a bátyját valamelyik ügyeletes kórházba! – kötötte még egyszer nyomatékosan a lelkére. – A kulcsokat, Keane! – tartotta oda a tenyerét Lecia. A férfi meglepő módon nem ellenkezett. Lecia beült a kormányhoz, és óvatosan nekivágott az autópályának, miután egy rendőr helyet csinált neki a tűzoltóautók mellett. – Az északi parton lakom – közölte Keane. – Ha elvisz odáig, hívok magának egy taxit, amivel haza tud majd menni.

Lecia pontosan erre számított. – Először irány a kórház. Nem esik le a korona a fejéről, ha... – Nem erről van szó – vágott közbe Keane, és előhúzta a kesztyűtartóból a mobiltelefonját. – Útközben megmutatom a sérüléseimet egy barátomnak. Geoff? Igen, tudom, hány óra van. Volt egy kis baleset az autópályán... Nem, semmi komoly, különben aligha tudnálak most felhívni. – Röviden összefoglalta barátjának a történteket. – Csak kisebb égések itt-ott – mondta végül. – Nem, nem én vezetek. Mindjárt ott leszünk. Miután áthaladtak a kikötői hídon, Keane elirányította Leciát a barátja házához, ahol egyben a rendelője is működött. Alig állította le a lány a motort, Geoff már jött is eléjük. Termetes férfi volt, aki először meglepetten nézett Leciára. Most biztosan az jár a fejében, lehetett-e Keane apjának szeretője, gondolta mogorván a nő, miközben Keane bemutatta őket egymásnak. – Örülök, hogy megismerhetem – rázta meg a férfi Lecia kezét. – Na, barátocskám, nézzük meg gyorsan, mi a helyzet veled! A lány azt hitte, a várószobában kell majd maradnia, de az orvos odaintett neki. – Nem, jöjjön csak be! Valakinek be kell számolnia róla, hogyan is történt ez az egész! – Keane is megteheti – válaszolta Lecia, aki fölöslegesnek érezte magát. – Keane úgyis csak a legszükségesebbeket mondaná el – jegyezte meg Geoff. – Az iskolában sem a szószátyárságáról volt híres. Ülj le oda, barátocskám, hogy alaposan szemügyre vehessetek! – Geoffrey Lecia és Keane közé állt. – Keane a nap hőse – mondta a lány. – Én csak egy zseblámpával integetve próbáltam feltartóztatni a járműveket. – Az is létfontosságú feladat. - Az orvos alaposan megnézte Keane karját. – Nos, valóban nem vészes. Lecia megkerülte őket. Az égési sérülések láttán önkéntelenül is összeszorult a torka. – Mindig is nagy mázlista voltál – jegyezte meg szárazon Geoff. – Két-három szörnyen fog égni, de utána nyoma sem marad. A biztonság kedvéért kapsz egy injekciót a fertőzések megelőzése érdekében. A kezed valamivel csúnyább, de amiatt sem kell túlzottan aggódnod. – Én is rögtön mondtam! – horkant fel a beteg. – És mint mindig, igazad volt. Ez benned a legrosszabb. – Geoff ezután kezelésbe vette a barátját. – Tiszta szerencse, hogy volt nálad poroltó – jegyezte meg, amikor végzett. – Különben semmi esélyed sem lett volna. – Ennek semmi köze a szerencséhez – mondta nyugodtan Keane. – Mindig tartok a kocsimban.

Az orvos a homlokát ráncolva nézett fel. Tekintete találkozott Keane-ével. – Hogyne, persze. Jól van, nem kényszerítem Leciát, hogy beszámoljon a hőstetteidről, nem kell így nézned rám. Itt van nyugtató, jobb, ha bekapod. – Nem kell! Keane éles hangjára Lecia felkapta a fejét. – Nem a gyengeség jele, ha beveszed. – Geoff teletöltött egy poharat a csapnál. – Idd meg! A torkod teljesen ki lehet száradva. Keane felhajtotta a vizet, azután letette a poharat, és felállt. – Nincs szükségem nyugtatóra. Legjobb, ha hívok innen egy taxit, amely először engem, azután Leciát is hazaviszi. Neki sem kellene vezetnie. Lecia közbeavatkozott. – Nem esik nehezemre hazavinni magát, Keane. így nem kell holnap elhozatnia a kocsiját. Geoffrey a nőhöz fordult. – Úgy látom, jól van. Tisztának érzi a fejét? – Tökéletesen. – Akkor vezethet – döntötte el az orvos, és kikísérte a párt. – Nekem maradnom kell, mert Susan látogatóban van, és én vigyázok a kicsikre. Lecia, ha megérkeztek, főzzön egy teát, tegyen bele sok cukrot, és igyanak belőle mindketten! Csak azután] hívjon taxit! Keane kék szeme elsötétült. – Jól van már – mormogta. – Köszönöm, Geoff. – Szóra sem érdemes. – Miközben Keane beszállt a kocsiba. Geoffrey egy pillanatra visszatartotta Leciát. – Maradjon mellette! – súgta a fülébe. – Szüksége lesz valakire. És ügyeljen rá, hogy ő is igyon teát! Ne felejtsen sok cukrot vagy mézet tenni bele! :

4. FEJEZET

Keane háza az utca tenger felé eső oldalán állt. A távolban ki lehetett venni Rangitoto szigetének hegyes-dombos körvonalát. A férfi a távirányítóval kinyitotta a garázsajót. Benn automatikusan fény gyulladt. Lecia behajtott a kapun, amely bezárult mögötte. Leállította a motort, és mindketten kiszálltak. – Szeretném, ha bejönne – mondta Keane, aki a szűkszavú útbaigazításokat leszámítva végig hallgatott. Lecia figyelmesen ránézett. A férfi arca semmit sem árult el, Lecia mégis érezte, hogy Keane-t valami feszíti belülről. Bizonyára a sokk utóhatása, gondolta, és követte a férfit az előszobába. Keane egy ajtóra mutatott, amely mögött egy ragyogóan tiszta és korszerűen berendezett konyha rejlett. – Mutatós – jegyezte meg Lecia. – Ki tervezte a házat? Keane rövid gondolkodás után megnevezte az építészt. A lány bólogatott. – Igen, a stílus rávall. És lefogadom, hogy a konyha Nancy Everard műve. – Úgy van. – Keane a telefonhoz lépett. Lecia közben minden kérdés nélkül vizet töltött a vízforralóba, és bekapcsolta. – Minden utasítást szolgaian követ? – kérdezte élesen Keane, aki visszatette a helyére a kagylót. – Igen, amennyiben orvos adta. Mellesleg szívesen innék egy teát, ha nincs ellenére. – Ezzel máris volt megfelelő indoka a maradásra, ahogyan Geoffrey javasolta. A jelek szerint a ház ura alig várta, hogy megszabaduljon hívatlan vendégétől. Lecia azonban addig nem akart távozni, amíg nem sikerült valami meleget itatnia Keane-nel. Előkereste a teáskannát, a csészéket, kanalakat, cukrot és tejet, majd mindezt egy tálcára tette. A férfi nem ellenkezett tovább, csak kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Amikor minden elkészült, Lecia felemelte a tálcát. – Hová? Keane egy ajtóra mutatott. A nappali tágas volt, berendezése elegáns. Az ablakok előtt kert terült el, amelynek bokrait ezüstbe vonta a holdfény. Az úszómedencét úgy helyezték el, hogy csillogó felszíne látszólag teljesen egybeolvadt a mögötte elterülő tengerrel. Amikor Keane fel akarta kapcsolni a villanyt, Lecia tiltakozott. – Kérem, ne! Gyönyörű a kilátás. – Nem lesz túl sötét ahhoz, hogy kitöltse a teát?

– Jól látok éjszaka. – Lecia teát töltött az egyik csészébe, beletett két kanál cukrot, majd odatolta Keane elé, aki közben lerogyott a kanapéra. – Soha nem iszom a teát cukorral – jegyezte meg a férfi. – Ma kivételt kell tennie. – Máskor nem szoktam hagyni, hogy irányítsanak – jelentette ki nyugodtan, de figyelmeztető szándékkal Keane. Lecia ebben egy pillanatig sem kételkedett. – Egyes férfiakban annyira túlfejlett a férfiönérzet, hogy elfelejtik, ők is földi halandók – jegyezte meg szárazon. – Maga szerint ez rám is érvényes? – Nem. Annál értelmesebbnek tartom. Csend támadt, amelyet azután Keane hangja tört meg, – Nincs szükségem arra, hogy kényeztessen, Lecia. – Szegénykém! Ha ennyire különlegesnek találja, hogy valaki maga elé tesz egy csésze teát, akkor nem lehetett sok jóban része. A kényeztetés azt jelenti, hogy ágyba kapja a reggelit, vagy megmasszírozzák a hátát. Keane elmosolyodott, de nem szólt egy szót sem. Engedelmesen felemelte a csészét. Az edények halkan csörömpöltek, és a férfi fájdalmas nyögéssel tette vissza az asztalra. – Ennyire fájnak a sebei? – kérdezte együtt érzőén Lecia. – Nem túlzottan. – Akkor ez a sokk utóhatása. Nem csoda azután, amit ma átélt. A cukor majd segít. Szeretné, ha megitatnám? Lecia elismerése csak növekedett, amikor Keane fogcsikorgatva válaszolt: – Természetesen nem! De ha cukorral kell innom, akkor meg kell tennie, különben félek, hogy leöntöm magam. Lecia megkerülte az asztalt, és leült Keane mellé a kanapéra, majd óvatosan a szájához tartotta a csészét. Miután megitatta a férfit, letette a csészét az asztalra. Mintha egy oroszlánt etetnék, gondolta Lecia. Mindaddig folytatta, amíg a tea el nem fogyott. Végül Keane megszólalt. – Az anyám egy tűz következtében vesztette életét. Belehalt a sérüléseibe. Leciát szíven ütötte ez a közlés. – Nagyon sajnálom – mondta. – Akkor a ma történtek biztosan régi sebeket szaggattak fel magában.

– Igen. – Keane hosszas hallgatás után folytatta: – Anyám véletlenül feldöntött egy gyertyát, és a ruhája tüzet fogott. Arra ébredtem, hogy sikoltozik, és férfihangokat hallottam, miközben léptek dobogtak a lépcsőn. Csak akkor érték utol anyámat, amikor felért, és felrántotta az ajtómat. Azt hittem, rémálom az egész. Amikor ma este az az asszony kiáltozni kezdett, megint megjelent előttem a régi kép. Nem mintha el lehetne felejteni, de sikerült hosszú időn keresztül nem gondolni rá. Most megint hallottam anyám fájdalmas sikoltását. Égett az egész ruhája... meg a haja... Lecia nem tudta tovább visszafogni magát. Önkéntelenül Keane válla köré fonta a karját, és magához húzta a férfit úgy, hogy az arcuk egymáshoz simult. Szerette volna megmelengetni, éreztetni vele az együttérzését. Keane átölelte őt. – Különös módon nem emlékszem semmi másra – folytatta szinte közömbös hangon. – Azt tudom, hogy apám az ágyamról levett takaróba csavarta be őt, és azután hónapokig feküdt kórházban, mielőtt meghalt... De ez az időszak kitörlődött az emlékezetemből. A nagybátyámék vettek magukhoz, ők pedig igyekeztek mindentől távol tartani. – Most már semmi baj – suttogta a lány Keane fülébe, mert sehogy sem találta a megfelelő szavakat. – Régen történt már... Mennyi ideig ültek ott, nem tudta volna megmondani. Elég sokáig ahhoz, hogy beivódjék az emlékezetébe, milyen volt Keane testének illata, milyen volt átölelni ezt az erős férfit. Nem szóltak többet egy szót sem, nem is mozdultak. Szorosan egymáshoz simulva ültek a sötétben, és hallgatták egymás szívverését. Amikor Lecia felébredt, olyan merev volt minden tagja, hogy ásítva nyújtózkodni kezdett. Hirtelen az a homályos érzése támadt, hogy valami melegen fekszik... Megpróbált emlékezni rá, hol van. Szíve gyorsabban kezdett el verni, amikor a füle alatt egy másik szív nyugodt dobogását érzékelte. Óvatosan kinyitotta a szemét. Keane és ő a kanapén kinyújtózva feküdt. Arca a férfi nyakának hajlatába simult, míg Keane ujjai a csípőjét szorongatták. Lecia alig mert levegőt venni, és azon töprengett, ha most átmászik a férfin, biztosan felébreszti... A döntést azonban Keane hozta meg helyette, mert felébredt, és összehúzott szemmel meredt rá. – Elzsibbadt a lábam – közölte a lány közvetlen modorban. – Mit keres itt?

– Ugyanazt, amit maga, azt hiszem. Ez volt életem legörültebb éjszakája. Keane ujjai még jobban belemélyedtek Lecia bőrébe, majd a szorítás engedett. – Felkelek... – mordult fel a férfi. Lecia is követte a példáját. –Te jó ég! – Csípőre tett kézzel hajladozott néhányszor. – Soha többé nem tudok majd kiegyenesedni. Keane az ablakhoz ment, aztán Lecia felé fordult. Alaposan végigmérte, és megjegyezte: – Amit műveltünk, nem vallott józan észre. Hívok magának egy taxit. – Az ajtóhoz ballagott, de mielőtt kiment volna, udvariasan hozzátette: – Az első ajtó után balra van a fürdőszoba. A szekrényben talál tartalék fogkefét és fésűt. És törülközőt is, ha szeretne lezuhanyozni. Még hogy szeretne-e? Jelen pillanatban semmire sem vágyott ennél jobban. Azonnal elindult a megadott irányba. A fürdőszoba hangulatát a halvány rózsaszín márványburkolat határozta meg, és mint a konyhában, itt is megvolt minden, ami csak elképzelhető. Lecia lezuhanyozott, visszabújt a ruhájába, hátrafésülte nedves haját, majd kicsomagolt egy fogkefét, és fogat mosott. Azután nagy levegőt vett, és visszatért a nappaliba. – Itt a taxi. – Keane éppen kitárta az üvegajtókat, így a ház tenger felöli oldala teljesen tárva-nyitva állt. A friss, sós levegővel együtt a gardéniák illata is beáradt a szobába. A lány az ajtóhoz indult. – Lecia! – Amikor a nő megállt, Keane egy pillanatig habozott, azután megszólalt: – Köszönöm. A nő csak megvonta a vállát. – Nincs mit, más is megtette volna ugyanezt. Hogy érzi magát? – Remekül. Később majd átjön hozzám valaki. – Jól van. Akkor én mehetek is. Viszontlátásra! Keane kikísérte a lányt a taxihoz, és előre fizetett, noha Lecia élénken tiltakozott ellene. Amikor a kocsi rátért a kéken virágzó bokrok és pálmafák szegélyezte útra, Keane a bepólyált kezével integetett utána. Lecia viszonozta, de hamar elfordult. Maga sem értette, miért támadt hirtelen hiányérzete. Hazaérve Lecia átöltözött, bekapott egy avokádókrémmel megkent pirítóst, majd bögréjével a kezében elhelyezkedett a rajzasztalánál. Teljesen belemerült a munkájába, egy

tengerparti ház terveibe. A házat egy vagyonos üzletember és fiatal felesége szerette volna felépíteni az öböl egyik szigetén. Két óra telhetett el, amikor megszólalt a telefon. Lecia nem akarta felvenni, de Sophie néni hangja ütötte meg a fülét. – Lecia kedvesem, azt hiszem, találtam valamit! Volna szíves megkérdezni az édesanyját, hogy emlegetett-e az apja vagy valaki más a családból egy bizonyos Berkshire-t? Lecia lehunyta a szemét. Ha valamelyik őse egy Paget törvénytelen gyermek volt, akkor Keane és ő negyed- vagy ötödfokú rokonok lehetnek! Ám abból ítélve, ahogyan Keane reggel viselkedett, hamar le fogja beszélni Sophie nénit a nyomozó folytatásáról. Sóhajtva nyitotta ki ismét a szemét, és a vázlataira bámult. Keane olyan különösen nézett rá, amikor egymás karjaiban ébredtek. Talán már megbánta, hogy előző este kitárulkozott? Utólag nyilván a gyengeség jelének ítélhette. Lecia igyekezett száműzni a gondolataiból Keane-t és a vele töltött éjszakát. Nem engedhette meg, hogy elvonja figyelmét a munkától, és olyan ábrándokat kergessen, amelyek nem vezetnek sehová. Délután felhívta az anyját. A szokásos szívélyes üdvözlés után Lecia rátért a lényegre, és apja családja iránt érdeklődött. – Nem sokra emlékszem – mondta elgondolkodva az anyja. – Mire vagy kíváncsi? Lecia beavatta őt a történtekbe. – Különös. – Az idős asszony hangja hamisan csengett. – Mit mondtál, hogy hívják? – Keane Paget. – Hm... – A név a jelek szerint nem mondott semmit Lecia anyjának. – Sejtelmem sincs, van-e a Spring családnak valami köze Berkshire-hez. De elküldhetem neked apád születési anyakönyvi kivonatát és kettőnk házasságlevelének másolatát, ha gondolod, hogy Mrs. Warburtonnek segítünk ezzel. – Bizonyára. Boldog lesz, hogy újabb nyomon indulhat el. – Ami Keane Pagetet illeti... valóban olyan nagy köztetek a hasonlóság? – Megdöbbentően. Úgy nézünk ki, mint két testvér. És Mrs. Warburton, Keane másodnagynénje is hasonlít ránk, csak idősebb kiadásban. – Különös – ismételte meg az anyja. – Minden jel arra mutat, hogy rokonok lehettek... – Mindketten apánkra hasonlítunk. – Érdekelne, mire jut Mrs. Warburton – vallotta be az asszony. Azután emlékeztette lányát mostohaapja szüleinek küszöbönálló hatvanadik házassági évfordulójára.

– Természetesen ott leszek – ígérte Lecia. Nevelőapjának családja szeretettel fogadta be őket, és Lecia már alig várta az összejövetelt. – Akkor a hétvégén várunk. Nem tudnál tovább maradni? – Most nem, anya. Túl jól megy az üzlet. – Még mindig az a szándékod, hogy Ausztráliába utazol pihenni? – Igen. Úgy szerveztem meg mindent, hogy három hétre el tudjak szabadulni. Anyja felsóhajtott. – Nagy vagy már, és tudsz magadra vigyázni, mégis jobban örülnék neki, ha valaki elkísérne. –Tudom. De te sokkal fiatalabb voltál, amikor... – Egy barátnőm is velem volt! – vágott közbe az asszony, de a hangján hallatszott, hogy mosolyog. – Jól van, kedvesem. Okos légy! A mielőbbi viszontlátásra! Este Lecia átnézte a papírjait, és előkészítette a születési anyakönyvi kivonatát, hogy másnap lemásoltassa. Hátha éppen abban talál Sophie néni valamilyen támpontot a további kutatásaihoz. Ahogyan Lecia várta, úgy is történt: Keane nem jelentkezett. A lány írt neki egy lapot, amelyben megköszönte a vacsorameghívást, valamint jobbulást kívánt. A forró februári napokat Lecia munkával töltötte, de időnként találkozott a barátaival is, vagy úszni ment. Janine Carpenter, a pénzes üzletember fiatal, szőke felesége el volt ragadtatva Lecia vázlataitól. Különösen az egyik tetszett neki nagyon. – Készítene ehhez egy méretarányos homlokzati rajzot? – Ahhoz előbb látnom kell a telek alaprajzát pontos számadatokkal – világosította fel az ügyfelét Lecia. Janine bólogatott. – A földmérők a napokban elkészülnek vele. De mi lenne, ha a hétvégén átjönne velünk a szigetre? Lecia megnézte a határidőnaplóját. – Lehetséges. – Jachttal megyünk át. – Janine elégedetten mosolygott. – Legyen szombaton kilenckor a nyugati kikötőben! – Megadta a pontos adatokat, és figyelte, ahogy Lecia mindent feljegyez. – Megmutatjuk a telket, és mellesleg eltöltünk egy szép napot a tengeren.

A megbeszéltek szerint Lecia megjelent szombaton a jachtkikötőben munkaeszközökkel, fürdőruhával és kamerával felszerelkezve. A biztonság kedvéért tengeri-betegség elleni tablettát is hozott magával, ha a hullámok magasabbra csapnának. A tenger azonban nyugalmasnak tűnt. Az égen egy felhőt sem lehetett látni, ami Aucklandben nagy ritkaságnak számított. Lecia végigsétált az árbocok erdeje mentén, hallgatta a sirályok kiáltozását, örült a rá váró szép napnak, no meg a busás munkadíjnak, amely immár kézzelfogható közelségbe került. A megadott mólóhoz érve Lecia már messziről látta a nagy, fehér jachtot, amely a „Lady Janine” nevet viselte. Mellette két férfi beszélgetett. Lecia alaposan szemügyre vette őket, és összerezzent, amikor felismerte a magas, széles vállú alakot. Örömteli várakozás töltötte el. Jókedvűen köszöntötte a férfiakat, amikor ódáén hozzájuk, de mosolya azonnal lefagyott az arcáról, amikor észrevette Keane-t. – Jó napot! – Az idősebb férfi, minden bizonnyal Brian Carpenter, előbb Lecia lábát csodálta meg, mielőtt az arcára pillantott volna. – Te jó ég! – Döbbenten nézett hol a nőre, hol Keane-re. – Még nem sikerült kiderítenünk, milyen fokú a rokonság közöttünk – magyarázta nyugodtan Paget –, de Sophie néni forró nyomon van. Udvariasan bemutatta egymásnak Leciát és beszélgetőtársát. – Brian Carpenter. – Lecia Spring. Brian harsányan nevetett. – Semmi kétség, Sophie végére fog járni az ügynek! Isten hozta a fedélzeten, Lecia! Janine lent van a konyhában, elrendezi a piknikhez valókat. – Felment a hajóra, felesége nevét kiabálta, majd eltűnt a kormányfülkében. Azonnal megjelent a taton Janine, aki ugyanúgy tátott szájjal bámulta Keane-t és Leciát. A lány már előre sejtette, mit fog mondani. – Mintha ikrek volnának! Keane megelőzte a további kérdéseket. – Igen, nagyon hasonlítunk, de nem tudjuk, rokonok vagyunk-e. Még nem derítettük ki, van-e egyáltalán kapcsolat a két család között. Amint azonban sikerül feltárni valamit, mindenkit tájékoztatunk. Lecia úgy érezte, neki is mondania kell valamit. – Nem csoda, hogy az embereknek leesik az álluk, amikor meglátnak minket, hiszen a hasonlóság annyira szembeötlő.

– Én is csak ezt tudom mondani. Janine megjegyzése Leciát folytatásra ösztönözte. – Amikor Keane-nel először szembetalálkoztunk, az mindkettőnk számára megrázó élmény volt. Janine mosolygott. – El tudom képzelni. – Cinkos pillantást vetett Keane-re, azután Leciához fordult. – Jöjjön, megmutatom, hová teheti a holmiját.

5. FEJEZET

Az áramvonalas, fehér jacht felvehette a versenyt a Monte Carlo kikötőjében horgonyzó csodákkal, és mindennel fel volt szerelve, ami csak az utasok kényelmét szolgálhatta. Lecia, akinek a nevelőapja korábban egy kisebb hajót tartott fenn, úgy érezte magát a fedélzeten, mint egy udvarház teraszán. Janine-nak öröme telt a drága holmikban, és ezt gyermeki őszinteséggel ki is mutatta. Bevezette Leciát az egyik kabinba, és megmutatta a hozzá tartozó fürdőszobát. -- Ha elkészült, jöjjön fel a szalonba! – mondta, azután magára hagyta a vendéget. Miután Janine távozott, Lecia tétován méregette tükörképét. A váratlan találkozás felett érzett örömét mintha elfújták volna, inkább úgy érezte, mintha sarokba szorították volna. A sors szeszélye folytán kénytelen volt Keane társaságában tölteni a napot, ráadásul egy hajó fedélzetén, ahol még csak ki sem térhetnek egymás útjából. Hirtelen Lecia fejében szöget ütött valami. A Keane és közte lévő hasonlóság már akkor szemet kellett szúrjon Janine-nak, amikor ellátogatott az irodájába! Mégsem szólt erről egy szót sem. Különös. Vajon Janine csalinak szánta a magas honoráriumot? Ha igen, mi lehetett a célja? Van ennek valami köze Keane-hez? Töprengve hagyta el a kabint, és felment a szalonba, ahol Janine már türelmetlenül várt rá. Vendége láttán arcvonásai kisimultak. – Menjünk fel a kormányfülkébe! – javasolta. – Mindjárt felhúzzuk a horgon; Néhány lépcsőfokon kellett felmenni a kormányhoz, amely körül a navigációs műszerek zavarba ejtő sokasága helyezkedett el. Lecia helyet foglalt egy széles, kárpitozott padon, és figyelte, ahogyan Brian beindítja a motort. A megfelelő pillanatban Keane ellökte a hajót a mólótól. – Szép munka volt! – Brian vidáman, a kaland előérzetével kormányozta ki hajóját a nyílt víz felé. Janine Brian mellé állt a kormányhoz, Keane pedig Lecia mellett foglalt helyet. – Hogy van? – érdeklődött udvariasan a férfi. – Nagyszerűen. És maga? – Közben vetett egy pillantást Keane kezére. – Nyoma sem maradt a sérülésnek. Általában gyorsan gyógyulnak a sebeim. Még meg sem köszöntem igazán mindazt, amit értem tett. – Ugyan már! Vegye úgy, mint rokoni jótéteményt! – Rokoni jótéteményt? – ismételte Keane habozva. – Bárhogy legyen is, nagyon kedves volt magától. Hogy van a háta?

Nem volt túl tapintatos a férfitól, hogy emlékeztette a kanapén töltött éjszakára. Lecia kényszeredetten felnevetett. – Minden a legnagyobb rendben van. És a magáé? – Én is jól vagyok. Régóta ismeri Janine-t? – Egyszer beszéltünk telefonon, és egyszer találkoztunk. Most már csak azt remélem, hogy én kapom a megbízást. Janine-nak nagyon tetszettek a vázlataim. – Ez nem lep meg. – Feltételezem, hogy Carpenterék a barátai – kockáztatta meg a kérdést a nő. Keane vonásai hirtelen megkeményedtek. – Brian a nagybátyám, anyám öccse. Ezek szerint tehát nem helyeselte nagybátyja második házasságát. Lecia tudta, hogy Carpenter első felesége egy évvel azelőtt halt meg. Gyorsan másra terelte a szót. – Járt már a szigeten? – Valószínűleg jóval többször, mint ahány alkalomra emlékszem. Brian és Zita néni nevelt fel. A nyarakat szinte mindig a sziget partján álló házikóban töltöttük. A kis ház egyébként már nincs többé. Janine úgy érezte, sérti a szemet, ezért felgyújtatta. – Keane hangja személytelen volt, de Lecia érezte, hogy a férfiban forrnak az indulatok. Keane azonban szívélyesebben folytatta: – Hogyan képes vázlatot készíteni anélkül, hogy látta volna a terepet? – Nem olyan nehéz. Először úgyis csak az a cél, hogy bebizonyítsuk az ügyfélnek, felfogtuk, mire vágyik. Ma pedig éppen azért vagyok itt, hogy megnézzem a területet. Őszintén szólva nagyon meglepett, hogy itt találom magát. – Leciának sok múlott azon, hogy ezt Keane tudomására hozza. – Az én meglepetésem sem volt kisebb. Elég lesz egy séta a szigeten, hogy minden fontos tényezőt megragadjon? – Nem. De egy alapkoncepció elkészítéséhez nem kell több. – Mivel Keane határozott érdeklődést mutatott a ház iránt, Lecia belefogott a magyarázatba, hogyan jár el tervezéskor, és szívesen válaszolt minden kérdésre. Beszélgetés közben Leciának alig tűnt fel, merre járnak, pedig már megkerülték a North Head-fokot, amelynek füvei benőtt, vulkáni eredetű kúpja fürdött a nyári nap fényében. Bosszantotta viszont, hogy Janine csatlakozott hozzájuk, és hol egyikükre, hol másikukra nézett. – Tényleg mintha testvérek volnátok – állapította meg. – Pedig nem vagyunk azok. – Keane hangja figyelmeztetést hordozott.

– Szívesen elhiszem – pislogott mosolyogva Janine –, bár nem mindenkit tudnál meggyőzni. Hja... nem innátok valamit? Csinálhatok kávét vagy teát, és van hideg üdítő is. – Jólesne egy tea! – mondta Lecia. – Segítsek? – Kedves volna. – Janine kacér pillantást vetett Keane-re. – És te mit óhajtasz? – Köszönöm, én semmit – válaszolta nyugodtan. Amikor a két nő leért a hajókonyhába, Janine mentegetőzni kezdett. – Elég otrombán viselkedtem. – Hogy érti? – Nos, Keane nyilván azt hitte, arra akarok célozni, hogy az egyikük házasságon kívül született. Pedig ez a feltételezés nem is olyan lehetetlen. Briantől tudom, hogy Keane apja minden nővel lefeküdt, aki csak az útjába került. Ez tette tönkre a házasságát. Leciát zavarta ez a beszélgetés, de nem szólt egy szót sem, csak barátságosan mosolygott. A családi ügyek nem tartoztak rá, és jobbnak látta, ha kimarad a Keane és nagybátyja fiatal felesége közötti pengeváltásokból. Janine feltette a vízforraló edényt a gázfőzőre. Szórakozottan bámult a kékes színű lángokba, azután megint Leciához fordult. – Viselkedhettem volna okosabban, de amikor Keane ilyen lekezelően bánik velem, elfog a pulykaméreg, és nem tudom tartani a számat. – Nem vettem észre, hogy megvetné magát. Janine gúnyosan elmosolyodott. – Amióta hozzámentem Brianhez, sokan néznek így rám. Mintha azt gondolnák: ezt is megvették. – A kormányfülkéből harsány nevetés hallatszott. Janine elhúzta a száját. – De majd én megmutatom mindenkinek! Nem éhes? – Most nem, köszönöm. – Lecia is eltöprengett már ezen: Janine és Brian... Mint az ősz és tavasz sajátos szövetsége. De azért finomodott a véleménye: mindinkább az volt az érzése, hogy Janine sokkal több volt, mint egy szőke játék baba. Lecia teájával a kezében letelepedett egy nyugágyba a két férfi közelében, és nézte, ahogyan a jacht hasítja a vizet. Akiket megelőztek, kíváncsian fordultak utánuk, néhányan még integettek is. Bizonyára amolyan nagyvárosi aranyifjaknak vélték őket. Kis idő múlva Keane csatlakozott Leciához. – Az arcáról most nehezen lehet leolvasni, min jár az esze. – Igen? Egyszerűen csak élvezem a nyugalmat. – Többször vitorlázott már?

– Régen, amikor volt egy tengerparti nyaralónk Ohopéban, gyakran mentünk oda a nevelőapám ütött-kopott vitorlásával. Mióta átköltöztem Aucklandbe, legfeljebb a barátaimmal szállók néha tengerre. Maga ért a vitorlázáshoz? Keane megrázta a fejét. – Tisztában vagyok az alapfogalmakkal, de nem tartozik a kedvenc sportágaim közé. – Akkor melyik a kedvence? – Szeretek síelni. És maga? Lecia nevetve emelte az arcát a fény felé. – Én napozni szeretek. Keane felnevetett. – Mint egy macska! – A macskák tudják, mi a jó. – Van macskája? – Nagyon szeretem őket – árulta el a nő –, de még sehol nem tartózkodtam olyan sokáig, hogy állatot tarthattam volna. Most azonban az a szándékom, hogy néhány évig itt maradok, ezért lehet, hogy cicám is lesz. – Sziámi macskára nem gondolt? Szép és öntudatos... mint maga. Lecia felnézett. – Nagyon kedves bók volt... de én nem ilyennek látom magam. Keane átható pillantást vetett rá. – Akkor milyennek? – Mint egy igásállatot: hidegvérű, becsvágyó, de nem megszállottan. – Hidegvérű? Miért is csúszott ez ki a száján? – Valaki már szemére vetette a hidegségét? Lecia Alan dühödt kirohanásaira és sértéseire gondolt, amikor véget vetett a kapcsolatuknak. – Volt már rá példa. De legalább nem veszítem el könnyen a fejemet. – Nem. A feje a helyén van. – Köszönöm. Ez magára ugyanúgy érvényes. Még egy közös tulajdonság. Egyébként hogy van Sophie néni? – Követi a forró nyomot, és élvezi a vadászatot. – Keane észrevette, hogy Brian integet neki. – Oda kell mennem. – Felállt, és elindult a nagybátyja felé.

A nap magasan állt a sötéten kirajzolódó Rangitoto szigetének fái fölött. A „Lady Janine” megkerülte a sziget csúcsát, amelyen egy kis világítótorony állt, és a szigetet a szárazföldtől elválasztó széles öbölben folytatta útját. A Rangitoto mögött helyezkedett el Montutapu, a szent sziget. Rájuk merőlegesen nyúlt be az öbölbe a Whangaparaoa-félsziget. amely a nyílt óceántól védte a szigeteket. Brianék szigete a félszigettől északra terült el, és egy kisebb csoporthoz tartozott, amelynek tagjait festőién nőtte be az egzotikus növényzet. Lecia levett a polcról egy távcsövet, és a legközelebbi szigetre irányította, ahol egy ház állt a fehér homokos öbölben, hátát a dzsungelnak verve. Janine leült Lecia mellé. – Szeretném, ha a mi házunk is ilyen lenne. – Igyekezni fogok. Janine tekintete Keane-ről a férjére siklott, majd lassan, mintha imát mormolna, megszólalt. – Igyekezzen! Az életben minden ezen múlik... az igyekezeten. Lecia bólintott. – Szerintem is. – A háznak különlegesnek kell lennie. – Janine felnézett, hangja élesebb lett. – Ez a célom, és el is fogom érni. Azt akarom, hogy a gyermekeink homokot érezzenek a talpuk alatt, amikor járni tanulnak. Dacos hangja valószínűleg Keane-nek szólt, aki néhány lépéssel távolabb a korlátra támaszkodott, majd felegyenesedett, és mézédesen Janine-ra mosolygott. – A színeknek pedig a hajaddal és a szemeddel kell összhangban lenniük – jegyezte meg szárazon. – Tévedés, Keane! – horkant fel a nő. – Miért nem mentek fel Leciával a parancsnoki hidra? Hátha felbukkannak delfinek. – De jó! Valóban vannak erre delfinek? Keane halványan elmosolyodott. – Szinte mindenütt. Jöjjön! A híd magasan a kormányfülke és a szalon fölött helyezkedett el. Lecia gyönyörködött a szigetek és a végtelenbe nyúló tenger látványában. – Csodálatos! – mondta halkan. – „És a víztükör, ahogy csillámuk: csodaszép” – mondta Keane, aki jót derült magában Lecia meglepetésén.

– Manapság nem sokan idézik kívülről a költőket, főleg nem Wordsworthöt. – A középiskolai angoltanárom meggyőződése volt, hogy a költészet az emberiség kollektív tudata. Hosszabb szövegeket kellett megtanulnunk kívülről, így szinte valamennyi jelentősebb angol költőtől tudok idézni. Honnan jött rá, hogy Wordsworth? – Anyámnak köszönhetően. – Lecia megpróbálta elképzelni Keane-t, mint verset magoló kisfiút. – Sokban hasonlíthatott az angoltanárára. Míg másoknak mesét, addig nekem verseket olvastak. Csak miután anyám hozzáment a mostohaapámhoz, fedeztem fel, hogy mesék is léteznek – árulta el nevetve. – Jaj, nézze csak... delfinek! A tenger gyermekei ezüstnyilakként emelkedtek a víz fölé, és úgy tűnt, mintha nevetnének, miközben hajlékony testükkel ruganyosán és életörömmel telve játszadoztak a hullámok között. – Vajon miért találjuk olyan elragadónak a delfineket? – Lecia lenyűgözve nézte a vidám jószágokat. – Talán mert úgy tűnik, minden feltétel nélkül szeretnek minket? – Keane gúnyosan mosolygott. – Vagy mert képesek gondtalanul átadni magukat a játéknak anélkül, hogy jelzálogok, autóbalesetek vagy a harmadik világ éhezői keserítenék őket? – Elhallgatott, majd más hangon folytatta. – Vagy csak azért, mert minden, ami szép, boldoggá tesz. Lecia zavartan nézett fel rá, Keane pedig mintha a pillantásával egyenesen a lelke mélyére akart volna hatolni. A nő zavartan fordult el. – Igen... Azt hiszem, lassan le kellene mennünk. Megkérdem Janine-t, nincs-e szüksége segítségre. – Janine-nek nincs szüksége magára – jelentette ki Keane. – Határozott, céltudatos nő, aki mindig kézben tartja a dolgokat. – Lehetséges – mondta Lecia, és magára hagyta a férfit. Azon töprengett, mi kifogása lehet Keane-nek a nagybátyja felesége ellen. Érezte, hogy emögött az ellenszenv mögött több rejlik, mint két, a férfi szerint össze nem illő ember házasságának elítélése. Lecia megkönnyebbült, amikor a jacht befutott egy mintegy kétszáz méternyi homokos parttal szegélyezett öbölbe. A strandon túl egy dombon pohutukawafák és manukabokrok nőttek. Egy csúf fekete folt emlékeztetett az egykori ház sorsára. Brian leállította a motorokat, és horgonyt vetett, miközben Keane a vízre eresztette a felfújható gumicsónakot.

– Látja ott balra azt a dombot? Szeretném, ha ott állna a házunk, a fák között. Ha szerencsénk lesz, egyet sem kell kivágnunk. – Megfelelő hely – helyeselt Lecia. – Észak és nyugat felé nyitott, így télen reggeltől estig kap napot. Részletes méréseket kell végeznem. – Mi majd segítünk – ajánlkozott izgatottan Janine. – Csak mondja, mit kell tennünk! – Egy kis darab édenkert. – Lecia elragadtatottan nézett körül. – Mindent el fogok követni, hogy a munkám méltó legyen a környezethez. – Ebben egy percig sem kételkedtem – bizonygatta Janine. Nagyjából egy órán keresztül a ház tervezett helyén tevékenykedtek. Lecia vezényelte a férfiakat, merre menjenek, és mit tegyenek. Ő pedig jegyzetelt és vázlatrajzokat készített. Bő félóra múlva Janine kivált a csapatból, hogy egy nagyobb fa árnyékában előkészítse az ebédet, és amikor elkészült, odahívta a többieket is. Janine kitűnő vendéglátónak, és a finomságokból ítélve ugyanolyan jó szakácsnőnek bizonyult. Ennek ellenére az étkezés alatt meglehetősen feszült volt a légkör. Lecia örült, hogy Brían és Janine ebéd után sétára indult a szigeten. Keane, a lábát kinyújtva, szemét félig lehunyva egy öreg fa törzsének támaszkodott. A fa lombján átszüremlő fényben haja fénylett, mint a borostyán. Az enyhe tengeri szél teljesen elült, a hőség ránehezedett a tájra. Még a sirályok is fáradtan lézengtek a víz szélén. Lecia valahogy nem találta a helyét. Igyekezett lefoglalni magát valamivel. – Megyek, készítek még néhány vázlatot. – Hagyja csak őket! – javasolta Keane. – Még csak fél éve házasok. Lecia a férfi gúnyosan csillogó szemébe nézett. – Janine kiváló szakácsnő – állapította meg, hogy a beszélgetést más irányba terelje. Keane megvetően biggyesztette le a szája szélét. – Kétlem, hogy egyáltalán be tudja gyújtani a sütőt. Az ennivaló az élelmiszerüzletükből származik. – Honnan veszi? Keane vállat volt. – Elégszer ettem már náluk. – Miért nem kedveli Janine-t? – Milyen jó megfigyelő! – gúnyolódott Keane. – Nem az a kérdés, kedvelem-e, vagy sem. Csodálom Janine-t, amiért képes a legtöbbet kihozni az adottságaiból. – Mennyiben tartozik ez magára? – kérdezte óvatosan Lecia.

– Brian a nagybátyám. – Akit nagyon szeret. – A szememben csak egy szerencsétlen bolond. De természetesen nagyon szeretem. Előbbutóbb szüksége lesz valakire, aki mellette áll. Mivel Keane a tengerre meredt, Leciának alkalma nyílt megszemlélni a férfi nemes arcélét, markáns vonásait, amelyek meghitten ismerősen, de valahogy mégis idegenül hatottak. Milyen keveset tudott erről az emberről, aki a hasonmása! Pedig semmire sem vágyott jobban, mint minél többet megtudni róla. Keane felpillantott. – Úgy néz rám, mintha legszívesebben átvágná a torkomat. Lecia nem vette fel a kesztyűt. – Ennyire azért nem drámai a helyzet – válaszolta könnyedén. – Többre becsülöm a nyugalmat. Keane halkan nevetett. – Tetszik, hogy ilyen talpraesett – vallotta be. – És a nyaka is. – Mi van a nyakammal? – Már akkor feltűnt, amikor fel-alá járkált, és jegyzeteket készített. Zavarta a haja, és bedugta a kalapja alá. Akkor csodáltam meg először a nyakát. Keane érzéki lassúsággal, kicsit álmatagon beszélt. Lecia torka hirtelen kiszáradt. – Nagyon kedves! – válaszolta udvariasan. – Ne köszönje! – intette Keane. – Mindkettőnknek jobb lenne, ha nem fedeztem volna fel, milyen szép a nyaka... és milyen könnyed a járása. Mint egy táncos lábú, öntudatos ifjú istennőé, a csípője közben csábítóan ring... A legjobb úton halad afelé, hogy a hatalmába kerítsen, Lecia Spring. – Ha tudtam volna, hogy itt lesz, inkább lemondtam volna az utat! – fojtotta bele a szót a férfiba Lecia. – Feltett szándékom volt, hogy nem találkozom magával többé. Keane szeme megvillant, azután tekintete ismét kifejezéstelenné vált. – Okos gondolat – jegyezte meg unottan. – Új híreim vannak Sophie nénitől. – Lecia hűvösebb hangon folytatta. – De ne aggódjon, nem tartom magam a családja tagjának! – Maga talán nem. – Keane lehunyta a szemét. – De úgy érzem, Sophie néni más véleményen van, Megszállottan keresi a Spring és a Paget családot összekötő láncszemet. Ez azonban ne zavarjon minket! Sok olyan rokonom van, akikkel évekig nem találkozom.

6. FEJEZET Lecia fogta a jegyzettömbjét, és felállt.

– Megyek, és készítek néhány jegyzetet. Szép álmokat! – Keane hirtelen hideggé váló viselkedése bántotta, vallomása viszont felkavarta. Kényelmesen végigsétált a parton, egészen a strandot határoló sziklákig. Itt talált egy nagyobb, lapos felületű kőképződményt, amelyen kényelmesen elhelyezkedhetett, és rajzolni kezdett. A háznak bele kell illeszkednie a tájba, és tükröznie a sziget hangulatát, amelyet a finom zöld árnyalatok, a világos, félkörívben húzódó homokos part és a pohutukawafák hosszú karként kinyúló ágai határoztak meg. A jegyzettömböt átlapozva Lecia megállapodott egy vázlatnál, amelyet Janine is hosszasan szemlélt. Az építésznő összehúzott szemmel nézte hol a rajzot, hol a tájat, és megpróbálta beleképzelni a házat az öbölbeli környezetbe. Igen, a stílus és az elrendezés megfelelőnek tűnt. Még hátra volt a részletes kidolgozás, a finomítás, de biztos volt benne, hogy jó úton indult el. Egy óra múlva összecsukta jegyzettömbjét, felállt, nyújtózott egyet, azután visszaindult. Szándékosan kivárta, amíg Brian visszatért Keane-hez, és ketten felkerekedtek valahová. Janine félúton Lecia elé ment. Tenyérnyi bikinit viselt, amely kiemelte formás alakját, fölötte pedig egy zsorzsettblúzt, amely nem sokat takart. – Biztosan szomjas – mondta Janine, és a vázlattömbre pillantott. – Jöjjön, igyunk valamit! Azután elmehetnénk úszni. Miután felfrissítette magát, Lecia visszavonult a bokrok közé, és fürdőruhára vetkőzött. Mire visszaért, Janine és Brian már a vízben hancúrozott, Keane pedig erős csapásokkal a jacht felé úszott. A tenger kellemesen langyos volt. Lecia lassan úszott a part mentén. Jócskán eltávolodott a többiektől, és magányosan élvezte, ahogyan a bársonyos hullámok simogatták felhevült bőrét. Időnként fel-felpillantott a szigetre, amely színes ékkőként emelkedett ki a tengerből. A víz olyan kristálytiszta volt, hogy látni lehetett az ezüsthalak csillogó raját, amint villámgyorsan suhant a tengerfenék fölött. Egy erőteljes szúrás zökkentette ki Leciát az álmodozásból. – Az ördögbe! – Gyorsan a partra úszott, és a forró homokon a fához szaladt, amely alatt ebédeltek. Éppen dörzsölte magát törölközőjével, amikor egy hangot hallott a háta mögül. – Minden rendben? Keane. Lecia szíve gyorsabban kezdett verni. – Persze! – szólt oda, hátra sem pillantva. – Úgy rohant a parton, mint egy macska, amely megégette a talpát. Lecia vállat vont.

– Megcsípett egy medúza, és mivel allergiás vagyok rájuk, jobbnak láttam mielőbb lelépni a színről. – Hadd nézzem! A lány habozva engedte le a törülközőt. – Elég csúnya – állapította meg aggodalmasan Keane. Keze hűvös volt, de Lecia bőre szinte lángra kapott, ahol a férfi ujjai hozzáértek. – Van magánál ellenszer? – kérdezte Keane. – Nincs, és nem is kell. A medúzacsípés csak ég egy darabig, azután elmúlik. – Szegényke! Keane leengedte a kezét, és gyöngéden megcsókolta a fájó helyet. Lecia visszafojtotta a lélegzetét. Hullámokban tört rá a forróság. Képtelen volt megszólalni, vagy akár megmoccanni. – Lecia... – suttogta a férfi. – A bőre sima, mint a selyem... mint a fényes ébenfa... Ne nézzen így rám! A szeme egészen elsötétült. Vágy és ígéret sugárzik belőle. A lány tehetetlenül állt. Már nem volt ura önmagának. Szerencsére azonban felbukkant Janine és Brian, így Keane távolabb lépett. Lecia gyorsan elfordult tőle. Remegő kézzel csavarta be magát a törülközőjébe úgy, hogy csak a válla és a lába látszott ki. A jelek szerint Carpenterék nem érzékeltek semmit a feszültségből. Élénk beszélgetésüket hallgatva a lány is visszanyerte nyugalmát. Miután úgy döntöttek, hogy csak a fedélzeten öltöznek fel, Lecia és Janine tartott még egy utolsó terepszemlét, és megállapodott néhány részletkérdésben az építkezésre és a ház belső beosztására vonatkozóan. A medúzacsípés egész idő alatt égett. Lecia tapasztalatból tudta, hogy több órára is szüksége lesz, mire a fájdalom elül. Alkonyodott, amikor összecsomagoltak, és visszatértek a jachtra. Lecia azonnal a kabinjába sietett, hogy lemossa bőréről a tenger sóját, és átöltözzön. Amikor elkészült, kinyitotta a kabinajtót. A motorok tompa zúgása mellett két hang ütötte meg a fülét. – És te elvettél volna feleségül? – kérdezte Janine. Lecia lába mintha gyökeret vert volna. – Soha! – hallotta Keane megvető válaszát. – Akkor miért veted a szememre, hogy azt tettem, ami a legjobb volt számomra? – Nem vehetem rossz néven tőled, amiért férjhez akartál menni egy gazdag emberhez – válaszolta kíméletlenül a férfi. – Végül is nem te vagy az első vonzó, de pénztelen nő, aki tőkét kovácsolt a természetes adottságaiból. Nekem csak az nem tetszik, hogy Briant felhasználva akartál bosszút állni rajtam.

– Hogy mondhatsz ilyet? Nagyon tévedsz! – Rólam azonban lepereg az ilyesmi – folytatta unott hangon Keane. – Ez csak... – Keane, akármit gondolsz is felőlem, most már a családhoz tartozom – vágott közbe hevesen az asszony –, és nem tehetsz semmit ellene. Ahol Brian van, ott vagyok én is. – Ebben az esetben jól vigyázz, mert egyetlen rossz lépés, és... Lecia magához tért bénultságából, és csendesen visszavonult a kabinjába. Miután halkan behúzta maga után az ajtót, néhány percig benn maradt a kis helyiségben. Biztosan nem hallott semmit félre. Keanenek és Janine-nak korábban viszonyuk volt. Lecia fémes ízt érzett a szájában. Lehet, hogy a Keane szoknyavadász apjára ütött? A véletlenül kihallgatott beszélgetéstöredék megerősítette öt abban az elhatározásában, hogy távol tartja magát Keane-től. Miután Lecia összeszedte magát, a lehető legzajosabban hagyta el a kabinját. Most azonban a motorzajtól eltekintve teljes volt a csend. Keane a kormány mellett állt, Janine-nak és Briannek nyoma sem volt. Lecia nem tudott szabadulni a hallottaktól. Igaza volt-e Keane-nek? Lehet, hogy Janine csak azért döntött Brian mellett, mert Keane nagybátyja? Semmi közöm hozzá, nekem végül is mindegy! – zárta le magában a kérdést, és felkapaszkodott a kormány fülkébe. – Van kedve átvenni a kormányt? – kérdezte Keane anélkül, hogy hátrafordult volna. – Köszönöm, nem. Rég volt már, hogy utoljára hajót kormányoztam. A nevelőapám hajóját pedig nem lehetett egy napon emlegetni ezzel a csodával. Keane felvonta a szemöldökét. – Csak nem fél? – Nem. – Akkor miért nem próbálja meg legalább? Lecia kelletlenül engedett. – Nos, jó. Keane közel állt hozzá – túlságosan is közel, mint Lecia megállapította, amikor habozva átvette a kormánykereket, amelyen még érezte a férfi tenyerének melegét. – Vegye az irányt a Tiri és a félsziget közötti szoros felé! – tanácsolta Keane. – Iránytű nincs? – De van. Csakhogy jó látási viszonyoknál nincs rá szükség. Lecia beszélgetést kezdeményezett, hogy oldja a feszültséget.

– Olvastam az interjút az asszonnyal, akit kimentett a kocsiból. – A fiatal anya nem győzött áradozni Keane bátorságáról, és úgy vélte, kitüntetést érdemelne. Azt is elmondta a riporternek, hogy Keane még a kórházban is meglátogatta. – Szegény teremtés, egyszerre veszítette el a férjét és a bátyját. Még jó, hogy legalább a kisfia megmenekült vele együtt. – Ő is derekasan viselkedik – válaszolta Keane. – Nagy fájdalmai vannak, de fel fog épülni. Egy nagyobb hullám oldalba kapta a hajót, és Lecia kiigazította az irányt. – Látja, az ilyesmit nem felejti el az ember – állapította meg elégedetten Keane. – Úgy látszik. – A lány örült a közvetett bóknak. – Rick, a nevelőapám nagyon büszke lenne rám, ha tudná, milyen jó tanítvány vagyok. – Hány éves volt, amikor az édesanyja újból férjhez ment? – Négy. Én voltam anya kicsi hercegnője. – A téma veszélytelennek tűnt, ezért Lecia hamar belemerült. – Még ma is jól emlékszem rá, hogyan kényeztetett mindenki. Amikor anyámnak el kellett utaznia, és a nagymamámra hagyott, hisztériás rohamot kaptam. A családom bizonyára neveletlen vadócnak tartott, anyám azonban soha egy szóval sem tett szemrehányást. – Ugye, nagyon szereti? – Határtalanul. Gisborne-ban olyan az élet, mint egy nagy családban. Mindenki ismer mindenkit. Anyám ott született, és a szülei meg az összes nagybácsi, nagynéni és unokatestvér tárt karokkal fogadott minket, amikor apám halála után visszatértünk oda. Keane szórakozottan bólogatott. Talán a maga kevésbé boldog családjára gondolt. Lecia kíváncsian nézett körül. – Látja? Arra madarak halásznak. – Szeretne horgászni? Mögöttük megjelent Janine. – Sajnálom, de szó sem lehet róla. Briannel este társaságba vagyunk hivatalosak, ez már nem fér bele az időnkbe! Mosolygó arcán nem látszott, hogy nem sokkal azelőtt még heves vitát folytatott Keanenel. Vajon Brian tudja-e, mi volt a felesége és az unokaöccse között? Lecia derűs hangulata elszállt. A medúzacsípés változatlanul égett és viszketett, ezért nem vette rossz néven, hogy Brian leváltotta a kormánynál. A korláthoz ment, és hátát az egyik oszlophoz ölte, bár tudta, ettől csak rosszabb lesz.

– Janine, hol az elsősegélyláda? – kérdezte Keane, aki szemmel tartotta Leciát. – Minek? Megsérültél? – Leciát megcsípte egy medúza. – Hajaj, az bizony nagyon fáj – avatkozott közbe Brian. – Itt egy antihisztaminos kenőcs, próbálja ki! – Bekenhetem vele, Lecia? – ajánlkozott Keane. A nő hevesen tiltakozott. – Köszönöm, kibírom így is. A csípés viszket egy darabig, de majd elmúlik. – Jöjjön, menjünk le, majd én bekenem a hátát! – hívta Janine. – Minek szenvedni, ha meg lehet szüntetni a bajt? A nappaliban Janine szemügyre vette a csípés helyét. – Gyulladtnak látszik. Van otthon valamilyen szere? A kenőcs kellemesen hűsítette Lecia bőrét. – Nem, de majd... – Akkor vigye ezt el magával! – Akkor maguknak nem marad. Nem, hazafelé útba esik egy gyógyszertár, majd veszek valamit. – Talán jobb is lesz így. – Janine visszacsavarta a kupakot. – Azt hiszem, mégsem ez a megfelelő kenőcs a csípésre. – Már többször megesett velem. Néhány óra elteltével a helye elkezd rettenetesen viszketni, azután elmúlik. Köszönöm a segítségét. – Lecia visszahúzta a pólóját. – Máris jobban érzem magam. Janine visszatette a kenőcsöt az elsősegélyládába. – Nem ismeri túl jól Keane-t, ugye? – kérdezte minden átmenet nélkül a nő. – Nem. – Lecia sejtette, hová akar kilyukadni Janine. – Kíméletlen, veszélyes ember. És nagyon vonzó. A nők bolondulnak érte, ő pedig fegyverként használja ellenük a vonzerejét. – Elnézett Lecia mellett, majd egészen más hangon folytatta: – Mindenképpen menjen el egy gyógyszertárba! A csípés meglehetősen csúnyán néz ki. – Semmi gond! – mondta Keane, aki az ajtóban állt. – Én majd gondoskodom róla, hogy Lecia ne hanyagolja el magát. Amikor a jacht kikötött, a lány háta megint erősen viszketett, sőt lüktetni is kezdett.

– Kocsival jött? – érdeklődött Brian. – Nem, gyalog. Itt lakom a közelben. Keane már a mólón állt, és felpillantott. – Hazaviszem – közölte. – Útközben megállunk egy patikánál. Brian rábólintott. – Okos dolog. Elindult előre Janine-nal, Lecia azonban hátramaradt. – Keane, erre semmi szükség. Hiszen az ellenkező irányban lakik. Tegyen ki otthon! Ha a helyzet rosszabbodik, elugrom a gyógyszertárba. A férfi arckifejezése jelezte, hogy nem tűr ellentmondást. – Ha a helyzet rosszabbodik, akkor talán nem is lesz olyan állapotban, hogy kocsiba üljön. Nekem pedig mindössze tíz percbe kerül, hogy hazavigyem. Jön a saját lábán, vagy vinnem kell? – Szó sem lehet róla! Ki nem állhatom azokat a férfiakat, akik visszaélnek az erőfölényükkel! – Ennek ellenére Lecia kellemesen megborzongott a gondolatra, hogy Keane a karjaiba venné. – Néha viszont nem árt bevetni, különösen ha önfejű hölgyekkel vesződik az ember – mosolygott a férfi, de látszott rajta, hogy nem akarja tovább folytatni a vitát. – Jól van – engedett végül Lecia. – De nem azért, mert megfenyegetett, hanem... – Hanem mert így okosabb – zárta le a vitát Keane. – Jöjjön! Amikor megérkeztek Lecia háza elé, a férfi leállította a motort. Lecia már egy ideje hallgatott. Most kihúzta magát. – Köszönöm, hogy hazahozott. Viszontlátásra! – Felkísérem. – Átnyúlt a nő előtt, hogy kinyissa a túloldali ajtót, közben az ujja könnyedén hozzáért utasa melléhez. A futó érintés áramütésként érte Leciát. Zavarában alig tudott kiszállni az autóból. Néhányszor mély levegőt vett, és nézte, ahogy Keane kiemeli a táskáját a hátsó ülésről, majd bezárja a kocsit. A nap még mindig forrón sütött, a lány torka pedig teljesen kiszáradt. – Jöjjön, felviszem! Lecia megrázta a fejét, amelyet furcsamód nehéznek érzett. – Nem. – Hiszen alig áll a lábán! – Ugyan, kibírom. Tényleg. Nincs szükségem a segítségére! Keane tekintete elsötétült, látszott rajta, hogy nehezen uralkodik magán.

– Tudom. Felkísérem az ajtajáig, és már ott sem vagyok. Lecia érezte, hogy hiába erősködik, ezért bólintott, és követte a férfit az előcsarnokba. Még szerencse, hogy volt lift, mert gyalog aligha jutott volna fel a lakásáig. Fenn Keane kivárta, amíg Lecia kinyitotta az ajtót, azután átnyújtotta a táskáját. – Jobbulást kívánok! – mondta halvány mosoly kíséretében. Lecia bólintott. – Köszönöm! Belépett az előszobába, és bezárta maga mögött az ajtót. Egy darabig még mozdulatlanul állt az előtérben, nehogy az ablakhoz rohanjon, és Keane után nézzen, amint eltűnik az életéből. Másnap reggel a férfi jelentkezett. – Hogy van? – kérdezte szűkszavúan. – Köszönöm, jobban. – Jól aludt? – Mint akit leütöttek. Biztosan a tabletta hatására. – Ahogy végigmondta a mondatot, a vonal túlsó végén, a háttérből egy női hangot hallott. Lecia szorosabban markolta meg a kagylót. – Köszönöm, hogy felhívott, Keane. Minden jót! – Viszonthallásra! A lány lassan letette a kagylót. Te jó ég, hiszen én féltékeny vagyok! Féltékeny arra a nőre, aki éppen Keane-nél tartózkodik! Hiszen ez nevetséges! Mit érdekli őt, ki van Keane-nél? Lecia rosszkedvűen heverészett egész délelőtt a nappaliban, amíg egy erős kávé vissza nem hozta az életkedvét, és igent nem mondott egy baráti meghívására. Ám még a szép este sem tudta igazán jobb kedvre deríteni. Eltelt néhány nap, és be kellett ismernie, hogy borzasztóan hiányzik neki Keane, és halálosan boldogtalan.

7. FEJEZET Lecia Andreával készült ebédelni, de előtte még be akart nézni egy új áruházba, ahol fürdőszoba-berendezéseket árultak, hogy ötleteket merítsen a saját munkájához, amikor váratlanul összefutott Janine-nal.

– Örültünk a képeslapjának – mondta kedvesen a nő. – Kellemes volt a kirándulás. Jó, hogy találkoztunk. Van egy kis ideje? Megihatnánk valahol egy kávét. Lecia rövid habozás után igent mondott. Miután helyet találtak a kávéházban, ahol Janine szemmel láthatóan otthonosan mozgott, a fiatal nő elégedetten nézett körül. – Szívesen járok ide – mondta. – Nagyon hangulatos. Gyümölcslevet és egy szelet tortát rendelt magának, közben pedig irigykedve pillantott Leciára. – Bárcsak én is olyan magas volnék, mint maga! Akkor nem kellene annyira ügyelnem az alakomra. Mivel Leciának ehhez nem volt hozzáfűznivalója, inkább Carpenterék majdani házára terelte a szót. Janine-nak határozott elképzelései voltak, de nyitottan fogadta az építésznő javaslatait is. – A konyha nagyon fontos – hangsúlyozta. – Sok gyereket szeretnék. Brian első házasságából nem született gyermek, ezért nagyon tetszik neki a gondolat, hogy apa lehet. – Önelégülten mosolygott. – A konyha berendezésének praktikusnak kell lennie, hogy pillanatok alatt elő tudjak varázsolni egy ünnepi vacsorát. Járok egy főzőtanfolyamra, ott azt mondták, ezt is meg lehet tanulni. Akkor nem leszek többé a csemegeüzletünk termékeire utalva, amikor piknikezünk. Szóval Keane-nek igaza volt. Ilyen jól ismeri Janine-t? Lecia elhessegette a gondolatot, és tovább tárgyalt Janine-nal az építkezés részleteiről. A fiatal nő egészében véve kellemes ügyfélnek bizonyult, szögezte le magában esőbb, miközben az új áruházban a szebbnél szebb olasz csempéket nézegette. helyett azonban, hogy örömét lelte volna bennük, örökösen csak azon töprengett, miért gyűlöli egymást annyira Keane és Janine. Otthon Lecia lehallgatta az üzenetrögzítőjét. Sophie néni jelentkezett. – Kedvesem, nem volna kedve benézni hozzám ma este hétkor? Találtam valamit. Fél hétig úton leszek, ha nem jelentkezik, akkor úgy veszem, hogy jön. – Sophie néni derűsen nevetett. – Természetesen a telefonba is elmondhatnám, mit sikerült kiderítenem, de szeretem látni az emberek ábrázatát, amikor valami meglepőt hallanak. Lecia szórakozottan bámult ki az utcára. Vajon Sophie néni Keane-t is odarendelte magához?

A látogatáshoz kedvenc, zöld kétrészes ruháját vette fel, és a haját aranymintás, zöld kendövei kötötte hátra. Ünnepi hangulata azonban nyomban elpárolgott, amikor Sophie Warburton ajtót nyitott neki. – Keane-t is hívtam – mondta –, de ma este dolga van. Jöjjön be, kedvesem, és nézze meg ezt itt! Én addig töltök magunknak egy kis sherryt. A dokumentum, amelyet átnyújtott látogatójának, egy bizonyos Laetitia Evadne Bolsover születési anyakönyvi kivonata volt, amelyet több mint százötven évvel azelőtt Angliában állítottak ki. – Laetitia. – Sophie néni élvezettel ejtette ki a nevet, közben pedig vendége elé tett egy pohár nemes bort. – A beceneve valószínűleg Lecia lehetett! Nos, az a kérdés, vajon ez a név szállt-e nemzedékről nemzedékre a maga családjában. Tudnia kell ugyanis, hogy ez a Laetitia Bemard Pagethez ment feleségül, és öt fiúgyermekkel ajándékozta meg. Ezek bármelyike lehet a családjainkat összekötő láncszem! Lecia elgondolkodva tette le az okiratot. – Elképzelhető. Akkor azonban ennek a névnek fenn kellett maradnia több nemzedéken át, amikor nem születtek leánygyermekek a családban, ha jól tudom. Sophie néni rákacsintott. – Azért már ez is eredmény, bár ne igyunk előre a medve bőrére. Szerintem kérdezze meg az édesanyjától, hogyan kapta ezt a nevet! Ha az apjától, akkor reménykedhetünk. – Amint hazaérek, felhívom anyámat, és azonnal tudatom magával a választ – ígérte meg Lecia. – Jól van. Mi lenne, ha a sherryt a kertben innánk meg? Szeretnék megmutatni magának egy rózsafajtát. Mézszínű virágai a maga hajszínére emlékeztetnek. Az illata pedig egészen különleges... Amikor Lecia hazafelé tartott, azon járt az esze, milyen elbűvölő idős hölgy Sophie Warburton, aki jó érzékkel találta el, mivel derítheti jókedvre beszélgetőtársát. Ugyanakkor unokaöccséhez hasonlóan mindig keresztül tudta vinni az akaratát anélkül, hogy erőszakosnak látszana. – Nos, igen... – kezdte tétován Lecia anyja, amikor lánya a neve eredetéről faggatta –, apád kívánsága volt, hogy ha lányunk lesz, legyen a neve Lecia. – Az anyját hívták így?

– Nem, az ő neve Betty volt. Apád azt állította, ez a név a Spring családban kedvelt. Nekem is megtetszett, ezért nem volt kifogásom ellene, és Leciának kereszteltünk. – Az asszony elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta. – Ez az egész ügy nagyon különös. Kedveled ezeket az embereket? – Nagyon – vallotta be Lecia. – Te is rokonszenvesnek találnád őket. Mrs. Warburton végtelenül kedves, ugyanakkor nagyon okos és szellemes is. Keane pedig szinte a hasonmásom. – Mesélhetnél még róluk. Lecia könnyed társalgási hangnemben adta tovább mindazt, amit két új ismerőséről tudott. Nagyon remélte, anyjának nem tűnik fel, hogy Keane nevének puszta emlegetésére forró vágy önti el. Miután befejezte a beszélgetést, Lecia az ablakhoz ment, és kinézett a sötét utcára. Hol járhat most Keane? És kivel lehet? Azzal a nővel, akivel a koncertre ment? Vagy azzal, aki vasárnap reggel volt nála, és valószínűleg az éjszakát is ott töltötte? Lecia rádöbbent, hogy beleszeretett Keane Pagetbe, és ez aggasztotta. Minden jeí szerint a férfi is vonzódik hozzá, de ez a figyelem más nőknek is kijárt tőle. Hallgatása pedig azt bizonyította, hogy a Lecia iránti érdeklődése alábbhagyott. A lány a hűvös ablaküveghez nyomta az arcát, és lehunyta a szemét. Később felhívta Sophie nénit, aki lelkesen fogadta a híreket. – Akkor ezen a nyomon haladunk tovább. Valamelyik fiú lehet a kulcsfigura. – És ha nem sikerül kideríteni, melyik? – Kedvesem, a két család története valahol összefonódik. Amit az édesapjáról mesélt, fontos támpont lehet. Ha pedig nem jutunk eredményre... hja, akkor annyit mondhatok, már maga a nyomozás is élvezetet szerzett. Lecia éppen lefekvéshez készülődött, amikor megszólalt a kaputelefon. – Itt Keane. Beszélnünk kell! A lány egy pillanatig határozatlanul állt, majd döntött. – Rendben van. – Beengedte a férfit a kapun, azután gyorsan magára húzott egy farmert és egy blúzt, mielőtt ajtót nyitott. – Hogyhogy ilyen későn? – nézett értetlenül Keane kék szemébe. – Történt valami? – Még csak tíz perccel múlt tíz. – A férfinak egy arcizma sem rándult. – És minden a legnagyobb rendben van. Lecia mosolyt erőltetett az arcára.

– Nem szeretnék udvariatlannak látszani, de nekem már késő van. Rendszerint tizenegy előtt fekszem le. – Én is. – Keane egy pillanatig habozott. – Beszéltem Sophie nénivel. Persze, a név miatt. Egészen izgalomba jött. – Lecia betessékelte vendégét a nappaliba. – Foglaljon helyet! – Okosabbnak tartottam, ha ma este nem megyek el hozzá – magyarázkodott a férfi. Lecia nem tudta, mit mondhatna erre. – Okosabb is volt – bökte ki végül. – Hogyhogy? – Hiszen már elígérkezett máshová. – Nem mondtam igazat. – Keane az ablakhoz ment, és kinézett a kertbe. Lecia dobogó szívvel gyönyörködött a férfi büszke tartásában, nemes arcélében... és tudta, hogy ez a kép örökre megmarad az emlékezetében. Ez volt az első alkalom, hogy Keane-ben nem saját hasonmását vagy egy távoli rokonát, hanem a férfit látta, akibe reménytelenül beleszeretett. – Még soha semmi nem esett annyira nehezemre, mint ma este távol maradnom, Lecia – vallotta be csendesen. – Maga fenekestül felforgatta az életemet. – Nem vettem észre semmit belőle – jegyezte meg a lány. – Nem ismer még eléggé. – Keane elmosolyodott, és odalépett Leciához. – Sophie néni úgy vélte, már régen itt volt az ideje. Szeme felvillant a vágytól, és átölelte a lányt, aki védekezés nélkül tűrte, hogy Keane gyengéden megcsókolja. A férfi nem akart rátámadni, ezért hamar elengedte, és hagyta, hogy tisztába jöjjön az érzéseivel. Lecia képtelen volt világosan gondolkodni. Keane közelsége, testének melege, izmos karja, szenvedélyes csókja teljesen magával ragadta. – Nem így akartam! – suttogta a férfi a fülébe. – Megfogadtam, hogy nem fogok semmit elsietni. Mert hiába ismerem fel a lépteidet lehunyt szemmel is, valójában még idegenek vagyunk egymásnak. Lecia zavarában nehezen talált szavakat. – Kezdettől fogva küzdöttél ez ellen az érzés ellen. Most minek köszönhető ez a hirtelen fordulat? – Felhívtam Sophie nénit abban a reményben, hogy még ott talállak, de már eljöttél. Akkor arra gondoltam, ha Leciával most a hazafelé vezető úton valami végzetes történik, soha nem

tudom meg, milyen öt megcsókolni. És azután nyugtalanu fogom járni a világot, végül meghalok anélkül, hogy valaha érezhettem volna az ajkad ízét... A lánynak elállt a szívverése. – Nem hiszem – nyögte ki nagy nehezen. Keane szeme tágra nyílt, és szokatlanul elsötétült. – Pedig őszintén így érzem! – jelentette ki ünnepélyesen. – Ha meg kellene halnod, követnélek. – Leciát aggasztotta, hogy valóban így is gondolta. – Ne mondj ilyet! Keane ismét magához szorította. – Pedig igaz. Engem is megrémít, de így van. Még soha nem éreztem így senki iránt. – Én is így vagyok ezzel. Ezért követtem el mindent, hogy ne vedd észre, mit érzek irántad. Harcoltam az érzelmeim ellen, amelyekkel szemben végül erőtlennek bizonyultam. Keane vágyakozva csókolta meg a lány füle mögötti érzékeny pontot, és játékosan harapdálni kezdte a nő fülcimpáját. Lecia testét borzongás járta át. – Hagyd abba! – könyörgött. Keane kelletlenül engedte el, és lépett hátrább. – Hogy van a hátad? Félig kábultan ment ki Lecia a konyhába teavizet feltenni. – Egy hétig borzasztóan viszketett, de most már semmi bajom. Az utcán dudáltak, Lecia összerezzent. – Nehezemre esik elmennem – vallotta be rekedtes hangon Keane –, de így kell lennie. Gyáva voltam, nem tudtam, mi van velem. Időre volt szükségem, hogy tisztázzak magamban bizonyos dolgokat. – Velem is így volt. Némán álltak egymás mellett, amíg a víz fel nem forrt. – Amennyire sikerült kiderítenem, évek óta nem volt komoly kapcsolatod. Pontosabban azóta, hogy felbomlott az eljegyzésed – szólalt meg végül a férfi. Lecia teafüvet tett a kannába, és kivett két csészét a szekrényből. – És neked? – Két nővel volt viszonyom, de egyiket sem akartam feleségül venni. – És ki volt az, aki nálad volt vasárnap reggel, amikor felhívtál? Keane vidáman felnevetett.

– Sue, GeofFBrown felesége. Emlékszel, aki bekötötte a kezem. Sue a templom után feljött hozzám a gyerekekkel, őszibarackot hozott a kertjükből. Reméltem, hogy hallani fogod a hangját, és félreértelmezed a helyzetet. Lecia szemrehányó pillantására Keane rövid hallgatás után folytatta: – Valószínűleg önvédelemből tettem, mert úgy éreztem, kicsúszik a kezemből az irányítás, ha átadom magam az érzelmeimnek. – Neked pedig fontos, hogy te irányítsd a dolgokat. – Igen. –Keane lehajtotta a fejét. – Biztosan azért, mert annyira megvetettem az apámat a féktelen természete miatt. Örökké hűtlen volt anyámhoz. Tizennyolc évesen voltam először szerelmes... Akkor megfogadtam, soha nem hagyom, hogy az ösztöneim vezessenek, mint az apámat. Lecia kezdte megérteni a férfit. Keane igyekezett elnyomni magában az érzéseit, hoy olyan legyen, mint az apja. Amíg ővele nem találkozott... – Mesélj az egykori vőlegényedről! – kérte a férfi. – Barrynél valószínűleg csak menedéket kerestem. – Lecia igyekezett nagyon óvatosan fogalmazni. – Sajnos nagy fájdalmat okoztam neki, és emiatt nagyon szégyellem magam. A végén meggyűlöltem magam, mert kihasználtam őt. – Kihasználtad? – Nem a megfelelő férfiba szerettem bele. – Hogy ne kelljen Keane szemébe néznie, Lecia kinyitotta a hűtőszekrényt, és egy kancsó tejet vett ki. – Aki még csak nem is Barry volt? Aha, szóval abba a férfiba, akit felismerni véltél az étteremben. Őt szeretted, mielőtt megismerted Barryt. – Jó az emlékezeted. – Lecia kis tejet töltött a csészékbe. – Igen, így volt. Barryt arra használtam, hogy kigyógyuljak az Alan miatti csalódásomból, önző dolog volt. Barry még ma is szenved miattam. – Vigyük be a teát a szobába! – javasolta Keane. Lecia a dohányzóasztalra tette a tálcát, kitöltötte a teát, majd belekortyolt a magáéba. Keane fesztelenül, kifürkészhetetlen arckifejezéssel ült vele szemben. Ha megvet, akkor is mindent el kell neki mondania őszintén, döntötte el a lány. – Akkoriban, huszonegy évesen nagyon tapasztaltnak hittem magam. Azután megismertem egy férfit. – Egyenesen Keane szemébe nézett. – Egy olyan férfit, mint te. Keane felvonta a szemöldökét. – Úgy érted, így nézett ki?

– Nem. Igazi nagyvilági jelenség volt. – Lecia hangja megvetően csengett. – Jó társalgó, nagyon műveit, lenyűgöző egyéniség. És kívánt engem. Talán ostobán hangzik, de teljesen a rabja lettem. Csak őt láttam, senki mást. – Remegő kézzel emelte fel a csészéjét. – Megszállottan követtem mindenhová. Keane nem vette le róla a tekintetét. –Számomra ő volt a nagy szerelem, a világ végére is utánamentem volna... Azután megtudtam, hogy nős. Csend támadt. Lecia óvatosan letette a csészéjét, és gúnyos mosollyal folytatta: – Ráadásul boldog volt a házassága. Esze ágában sem volt otthagyni a családját. Miért is ne kaphatott volna meg mindent egyszerre? – Erre otthagytad. Lecia nagyot sóhajtott. – Azonnal véget vetettem a kapcsolatunknak, de teljesen összetörtem. Bármit csináltam, nem tudtam kiverni a fejemből Alant, és nagyon hiányzott. – Keresgélte a megfelelő szavakat. – Akkor már ismertem Barryt. Mindenben Alán ellentéte volt. együtt érző, tapintatos és őszinte. Barry szemében én voltam a legcsodálatosabb nő a világon. Kezdetben elutasítottam a közeledését, de nagyon állhatatos volt, és egy idő után engedtem neki. Fél év elteltével megbocsáthatatlan módon hagytam, hogy rábeszéljen, és eljegyeztük egymást. – Tudott a szerencsétlenül végződött kapcsolatodról? Lecia lehajtotta a fejét. – Igen. Tisztességes akartam lenni Barryvel, és folyton nemet mondtam neki. De olyan kedves volt, olyan... – Azt hitted, ha hozzámész, hű leszel majd hozzá, és nem esel kísértésbe, hogy másokkal ágyba bújj. Lecia összerezzent. Keane aligha foglalhatta volna össze kíméletlenebbül a hallottakat. – Pontosan. – És miért bontottad fel azután az eljegyzést? Leciának időre volt szüksége, hogy válaszolni tudjon. – Az esküvő előtt két héttel rádöbbentem, mire is készülök. Tudtam, hogy sohasem leszek képes igazán szeretni Barryt. Amikor visszaadtam a jegygyűrűt, Barry teljesen összeomlott. Idegösszeroppanást kapott, és ott kellett hagynia az egyetemet. Ha nem ismert volna meg engem, bizonyára neves építész lett volna belőle. Most műszaki rajzolóként dolgozik Wellingtonban.

– Nem volt helyes, ahogyan viselkedtél – szögezte le tárgyilagosan Keane –, de nagyon fiatal voltál, és nagyon hiszékeny. – Nem érted, hogy... – kezdte Lecia, de Keane a szavába vágott. – Úgy érezted, hálával tartozol Barrynek, és ezért belehajszoltad magad a bűntudatba. – Az én bűnöm, hogy szakmailag zátonyra futott. Keane letette az asztalra a csészéjét. – Senki sem okozhat a másiknak idegösszeroppanást! – jelentette ki határozottan. – Ha nem te, kiváltotta volna valaki vagy valami más. – Keményen hangzik. – Egy férfinak keménynek kell lennie. A te Barryd nem volt túlságosan érzékeny? – Lehetséges. Az anyja lehetett az oka. Akkor sem tudom egyszerűen lerázni magamról a felelősséget. Ha nem találkoztam volna Alannel, és nem jegyeztem volna el magam Barryvel... – Valószínűleg összeomlott volna az első alkalommal, amikor nem kap meg valamit, amit akar. Biztos vagyok benne, hogy te csak kiváltottad nála a rohamot. A kíméletlen megállapítás megrázta Leciát, és csak némán rázta a fejét. – Azóta kerülöd a férfiakat? – Nem akartam még egyszer hasonlót átélni. Ahányszor komolyabbra fordult volna egy kapcsolat, inkább kiszálltam. – Mivel senkit nem engedtél közel magadhoz, nem okozhattak neked fájdalmat, és te sem bánthattál meg senkit. – Úgy van. – Lecia megitta a teáját. Keane hunyorogva nézegette a festményt, amely a kanapé felett függött. Napsütötte tájat ábrázolt. Lecia egy aucklandi kiállításon találta. Gyorsan, mielőtt inába szállt volna a bátorsága, a lány feltette a kérdést, amely régóta foglalkoztatta: – Miért gyűlölöd annyira Janine-t? – Mert dörzsölt, pénzéhes érdekember. Attól tartok, ki fogja forgatni Briant a vagyonából, azután otthagyja. A nagybátyám pedig annyira szereti, hogy bele fog pusztulni. – Nem vagy túlságosan szigorú hozzá? Keane arca elsötétült. – Három éve ismerem Janine-t. A titkárnőm volt... nagyon igyekvő teremtés. Eljött a megfelelő pillanat. Leciának egyszerűen meg kellett tudnia az igazságot.

– Volt köztetek valami? Keane összehúzta a szemét, de a hangja kifejezéstelen maradt. – Nem. Egy üzleti úton bemászott mellém az ágyba, de kidobtam, és felmondtam neki. Akkor rászállt Brianre. Amilyen rafinált jószág, szegény nagybátyámnak semmi esélye sem volt. Most Janine élvezi a pénzt és a hatalmat, amelyet Brian nyújt neki. Lecia azt várta, hogy Keane megmarad ennél a magyarázatnál, de nem így történt. – Mostanában persze gyakran összefutunk – jegyezte meg a férfi. – Csak az bánt, hogy én mutattam be őket egymásnak. – Mikor történt? – Jó másfél évvel ezelőtt. Közvetlenül Zita néni halála után. Brian nagyon boldogtalan volt, és végtelenül magányos. – Tudja a nagybátyád, hogy Janine nálad is próbálkozott? – kérdezte óvatosan Lecia. Keane vállat vont. – Kétlem. Janine gondoskodott róla, hogy ne legyen módomban elmondani neki. Nem is tudtam, hogy találkozgatnak. Akkor házasodtak össze, amikor több hétre Ázsiába utaztam. Lecia már meg sem merte kérdezni, miért hívta meg Janine mindkettőjüket a jachtra. Azt pedig végképp nem árulta el, hogy óva intette öt Keane-től. Különös módon rokonszenvezett a fiatal növel, és nem hitte, hogy közömbös lett volna Brian iránt. – Elfogadod a megbízást? - kérdezte Keane. – Ha felajánlják, igen. – Nem vagyok elragadtatva. Másfelől azonban nincs jogom arra kérni téged, hogy mondj le róla. – Ez csak bonyolítaná a dolgokat. – Lecia meghasonlott önmagával. Éveken át úgy élt, mint egy apáca, most pedig fejest készül ugrani egy kapcsolatba a legveszélyesebb férfival, akivel valaha találkozott. – A mi korunkban az embernek már van múltja – vélekedett Keane. – Engem azonban jobban érdekel a jövő. – Engem is – mondta halkan Lecia. – Milyen fáradt vagy! – Keane felállt, és Leciához ment, hogy magához ölelje. Egy darabig szorosan összeölelkezve álltak, amíg Keane kelletlenül el nem engedte a nőt. – Mennem kell. Holnap felhívlak. Este pedig elmegyünk vacsorázni, jó? – Mindig ilyen szófogadó leszel? – tréfálkozott Keane. – Nem. A férfi felszabadultan nevetett.

– Nagyszerű. Az önfejű nők nagyon vonzanak. Egy utolsó ölelés után végképp elváltak egymástól. Amikor bezárta az ajtót Keane után, Lecia a hetedik mennyországban érezte magát. Van jövője a kapcsolatuknak! Keane viszonozza az érzelmeit!

8. FEJEZET

Lecia körülnézett a spártai egyszerűséggel berendezett étteremben, amelyben a fekete vasszékek feltűnően elütöttek a fehér faltól és a szintén fehér vászonterítővel borított asztaloktól. Még soha nem volt ilyen fontos egyetlen találkozó sem az életében, ezért nagyon gondosan választotta meg hozzá az öltözékét. Keane fürkésző pillantása zavarba ejtette. Idegesen összekulcsolta kezét az ölében, és a selyemruhája lazacszínű mintáját nézegette. – Szeretnél azonnal rendelni? – Keane ismét megérezte, mi játszódik le Leciában. – Ne aggódj, mindenre van megoldás. Miután sikerült visszanyernie lelki egyensúlyát, a lány rájött, miért választhatta Keane éppen azt az éttermet: nyilvánvalóan az ínyencek találkozóhelye volt. Kíváncsian nézegette az előételként rendelt óriásgarnélákat, amelyeket művészien rendeztek el a tányéron, és öntöttek le zöldes mártással. – Honnan származik ez a finomság? – Ausztráliából – felelte mosolyogva a férfi. A teremben Lecia felfedezett több arcot, amelyet a konyhaművészeti magazinokból ismert. Egy neves borszakértő kritikus szemmel figyelte, ahogyan a pincér kitölti az italát, miközben asztaltársa, egy népszerű szakácskönyv szerzője, belefeledkezett az étlap vizsgálatába. A helyiség másik végében feltűnt az egyik szappanopera ünnepelt hőse, aki Lecia meglepetésére egy fejjel alacsonyabb volt, mint gondolta. A szomszédos asztalnál ülő, kihívóan öltözött szőkeség társaságát élvező férfi pedig éppen az Aotea Centerben koncertezett. A kritikusok a világ egyik legjelentősebb zongoravirtuózát ünnepelték benne. – Ez a haspókok titkos temploma? – Olyan jól főznek, hogy akár igazad is lehet – értett egyet vele Keane. – Mi azonban azért jöttünk ide, mert a főszakácshoz évek óta hű vagyok. Az öccsével osztálytársak voltunk. A férfi levest rendelt magának, amely olyan étvágygerjesztő volt, hogy Lecia már bánta, amiért csak garnélát kért. Az előétel pompás volt, de azon az estén mindennel elégedett lett volna, gondolta, miközben ujjait leöblítette az asztalra készített vizestálban. Különös izgalom fogta el. Ennek oka pedig a vele szemben ülő férfi volt. Keane minden mozdulata, minden szava, még az is, ahogyan kiejtette a nevét, új jelentőséget nyert. Egész este csak egymással foglalkoztak. Felfedeztek számos közös tulajdonságot, bár voltak lényeges eltérések is. Ennek ellenére Lecia érezte, hogy Keane nem enged mélyebb bepillantást a benső világába, és úgy sejtette, a nyugodt felszín alatt háborgó mélységek

rejtőznek. Ez nyugtalanította, de türelemre intette magát, hiszen még csak rövid ideje ismerték egymást. – Honnan jött az ötlet, hogy éppen ózongenerátorokat gyárts? – kérdezte őszinte érdeklődéssel. – Már korán érdekelni kezdtek a természettudományok, de a gazdaság is. És mivel apám üzletember volt, a tanulmányaim mindkét területre kiterjedtek. Miután megszereztem a diplomát, egy ideig egy wellingtoni cégnél dolgoztam, amíg egy barátom, zseniális feltaláló és megszállott természetvédő, elő nem állt a javaslatával. Olyan műszaki megoldást talált, amelynek köszönhetően az általa tervezett generátor biztonságosabban működött, ráadásul olcsóbban is lehetett piacra dobni. – És miért fordult éppen hozzád? – Gondolom, azért, mert én levettem róla az értékesítés terhét, és távol tartottam tőle az embereket. Nem volt éppen gyakorlatias alkat, ezért keresett meg engem. – Telitalálat volt a részéről – bökte ki hirtelen Lecia. Keane hátradőlt, és derűsen mosolygott. – Szóval te is nyomoztál utánam. Lecia zavartan lesütötte a szemét. Pár nappal azelőtt valóban járt a könyvtárban, és a folyóiratrészlegben Keane-ről gyűjtött anyagot. –Igen. El is felejtettem, hogy akivel csak összefutsz, felkészülhet rá, hogy szimatolni fognak utána – jegyezte meg Lecia, aki úgy gondolta, a támadás a legjobb védekezés. – Az illető, akit felfogadtam, nem szimatolt utánad, csak átnézte azokat a forrásokat, amelyek mindenki számára elérhetőek, és kérdezősködött néhány helyen. Azonkívül megkértem a titkárnőmet, gyűjtsön össze mindent, ami csak megjelent rólad az építészeti szaklapokban, és azt elolvastam az utolsó betűig. – Amikor Lecia leszegte a fejét, hozzátette: – Ahhoz képest, milyen fiatal vagy, meglepően sokat írtak rólad. – Köszönöm. – Igazi alkotó tehetség vagy. – Keane elismerő szavai jólestek Leciának. – Azok közül a házak közül, amelyeket terveztél, bármelyikbe szívesen beköltöznék. A bók nagyon jólesett Leciának, és az este további részére meghatározta a hangulatát. Amikor Keane hazavitte, egy darabig még a kocsiban ülve beszélgettek. – Holnap este üzleti vacsorára kell mennem – mondta végül a férfi. – Mielőtt azonban elindulok, felhívlak. – Már alig várom. – Lecia minden pórusával érezte Keane közelségét, a levegő szinte szikrázott a feszültségtől.

Keane váratlanul megszólalt: – Nem tudom, képesek leszünk-e visszatartani magunkat, hogy kis lépésekben építsük fel a kapcsolatunkat. – Én sem tudom – ismerte be Lecia –, mégis fontosnak tartom, hogy így legyen. – Nem szabad semmit elsietnünk! Azt hiszem, sokban hasonlítunk egymásra. A dolgokat azonban úgy lehet igazán megismerni, ha bizonyos távolságról szemléljük őket. Lecia bólintott, de közben kétségek között őrlődött. – Jobb lesz, ha most felmegyek. – Itt a kocsiban nem akarlak megcsókolni, de nem is megyek fel veled – mondta Keane –, viszont a kertig szívesen elkísérlek. Lecia most döbbent csak rá, hogy egész testében remeg. Különös. Alannel többször bújt ágyba, más férfiakkal is csókolózott már, de pusztán a gondolat, hogy Keane a virágoktól pompázó kertben magához öleli, teljesen elgyengítette. A kertben megálltak a jázminokkal befutott lugas alatt, és beszívták a virágok bó-dító illatát. Keane szótlanul húzta magához Leciát, és mélyen a szemébe nézett, mintha olvasni akarna a gondolataiban, azután szenvedélyesen megcsókolta. A csók hosszan tartott, mégis túl hamar vége lett. A lány küzdött az érzéseivel, amelyek már-már elhatalmasodtak rajta, és észrevette, hogy Keane is megremeg. – Ezt a mosolyt még soha nem láttam az ajkaidon – súgta oda a férfi. – Téged ugyanúgy felkavart ez a csók, mint engem. – Lecia igyekezett nyugodtan beszélni, noha Keane szenvedélyének heve őt is átjárta. – Az a fajta nő vagy, aki sportot csinál abból, hogy megőrjíti a férfiakat? Lecia megrázta a fejét. – Nem, az olyanok nem éreznek semmit. Élvezik, hogy a másik izgalomba jön, miközben ők uralják a helyzetet. – Ennek ellenére azt kívánod, hogy úgy folytassuk, ahogy eddig tettük? – Igen. Keane csalódottan mosolygott. – Akkor is, ha mindketten beleörülünk? – Egyszer már hagytam, hogy magával sodorjanak az érzelmeim. És rossz vége lett. Keane megfogta Lecia kezét, és megcsókolta csuklóján a lüktető eret. Lecia lába alól majdnem kicsúszott a talaj, ezért gyorsan visszahúzta a kezét. – Nem szeretnék megint kockáztatni – mondta. – Túlságosan fáj... amikor vége.

– Ennyire szeretted Alant? – kérdezte nyugodt hangon Keane, de Lecia érezte a szavakban bujkáló féltékenységet. – Nem erről van szó – válaszolta egyszerűen. Nagyon fontosnak tartotta, hogy Keane minél jobban megismerje. – Ami volt, elmúlt, én is megváltoztam azóta. Az odaadás, a szerelem, a vágy azonban teljesen hiányzott az életemből. Nem vettem magamnak még egyszer a bátorságot, hogy feltétel nélkül kiszolgáltassam magam valakinek. – Félsz. – Keane elgondolkodott. – Én meg olyan családban nőttem fel, ahol az apám a saját kiváltságának tartotta a hűtlenséget és azt, hogy ezzel gyötörje anyámat. – Akkor miért maradtak együtt? Keane vállat vont. – Tudja az ég. Anyám borzasztóan szenvedett. Én azonban még túl kicsi voltam, amikor meghalt, semhogy felfoghattam volna az összefüggéseket. – Azután pedig Brian és... Keane vonásai ellágyultak. – Zita néni. Igen, ők fogadtak be, megajándékoztak a szeretetükkel, hagyták, hogy tanuljak a hibáimból, és példát mutattak a házasságukkal. Ennek ellenére... amit az ember kisgyermekként megél, meghatározza az egész további életét. Lecia önkéntelenül átölelte. – Örülök, hogy a nagybátyád családjában azután boldog évek vártak rád. – Csak nem sajnálsz? – Azt a kisfiút sajnálom, aki voltál. És örülök, hogy Brian és a felesége olyan sok szeretetet adott neked. – Lecia elnyomott egy ásítást. – Most már mennem kellene. – Akkor... jó éjszakát! Mielőtt Keane hátrább lépett volna, ujjával finoman megérintette Lecia ajkát. A gyöngéd mozdulat váratlanul érte a nőt. A szenvedélyt ismerte és értette, de ez a gyöngédség teljesen lefegyverezte. Lelke mélyén csalódott volt, hogy Keane nem csókolta meg még egyszer, de értékelte, hogy a férfi tiszteletben tartja a kívánságát. Miután Keane távozott, Lecia felment a lakásához, bezárta maga után az ajtót, azután az ablakhoz sietett, hogy egy pillantást vessen az utcára. Keane még mindig a kocsija mellett állt. Amikor felfedezte odafenn Leciát, búcsúzóul integetett neki, azután beült az autójába, és elhajtott. Soha nem tapasztalt boldogság töltötte el Leciát. Szeretem őt, gondolta. Jobban szeretem, mint bárkit és bármit a világon – akárhová vezessen is ez az érzés.

A következő nap nem alakult szerencsésen. Egy egyediig legyártatott pad törötten érkezett meg az ügyfélhez, mire az dühödten az építő céget hívta fel. Egy másik építkezésen pedig a beszállító állította meggyőződéssel, hogy a Lecia tervezte tetőszerkezetet nem lehet megépíteni. Ezután jelentkezett Lecia anyja, hogy emlékeztesse lányát, nemsokára Rick szüleinek hatvanadik házassági évfordulójára hivatalos. – Természetesen ott leszek! – ígérte határozottan Lecia, majd óvatosan hozzáfűzte: Lehet, hogy viszek magammal valakit. – Egy szobával számítsak rátok, vagy kettővel? Lecia először nem hitt a fülének. – Ez aztán a lényegre törő kérdés! – jegyezte meg azután nevetve. – Manapság nem árt óvatosnak lenni. Nem szeretnék semmit elrontani. – Kettővel – válaszolta Lecia, de anyja hangjában volt valami, amire hegyezni kezdte a fülét. – Ismerem? – érdeklődött Monica. – Már meséltem róla. Keane Paget. Erre a közlésre szokatlanul hosszú csend támadt. – Még nem kérdeztem meg, van-e kedve eljönni – visszakozott Lecia. – Ha téged zavar, akkor inkább... – Dehogy! Különben is, be kell valljam, hogy magam is kíváncsi vagyok rá – mondta az idős asszony. – De még milyen kíváncsi! Csak azt gondoltam... Hogy álltok egymással? – Találkozgatunk - felelte kitérőén Lecia. - Ellenzed? – Nem is ismerem. De kislányom... okos dolog ez? – Miért ne volna az? – vágta oda Lecia élesebben, mint kellett volna. – Gyakran lehet ilyesmiről olvasni az újságokban. Az örökbe fogadott gyerekeinél gyakran fordul elő. Amikor találkoznak vér szerinti rokonaikkal, a puszta hasonlóság miatt erősen vonzódnak hozzájuk. Mialatt Lecia még anyja utolsó szavain rágódott, az folytatta: – És mivel nem együtt nőttek fel, hiányoznak a máskülönben normális gátlások és korlátok. A gondolat megbotránkoztatta Leciát. – Nem hiszem, hogy nálunk ilyesmiről volna szó, anya... De amúgy sem sietünk el semmit. – Az jó. – Az asszony hallhatóan fellélegzett. – Az én okos Leciám. – Legalábbis többnyire.

– Követhetünk el hibákat, de az a fontos, hogy tanuljunk belőlük. Te pedig megtanultad a leckét, talán túl jól is. Ha Keane Paget el akar jönni, leterítünk egy nagyvadat. – Nem inkább egy vörös szőnyeget? Anyja nevetett. – Azt is. De most be kell fejeznem. Viszontlátásra, kedvesem! A beszélgetés végkicsengése javított Lecia hangulatán, és sikerült megnyugtatóan elsimítania az ügyeket. Este mindenről beszámolt telefonon Keane-nek, majd összeszedte a bátorságát. hogy előálljon a meghívással. – Szombathoz két hétre ünnepeljük a nevelőapám szüleinek hatvanadik házassági évfordulóját. Van kedved eljönni? – Nagyon szívesen! Hadd nézzem meg előbb a határidőnaplómat! Igen, szabad leszek... Nyomja valami a lelkedet? – kérdezte meg hirtelen Keane, miután megbeszelték a részleteket. – Nem – válaszolta tétován Lecia. – Annyira már ismerlek, hogy felismerjem a hangodon, ha valami nincs renben. – Nem, tényleg nincs semmi bajom – ütötte el a kérdést zavartan Lecia. – Egy nap úgyis mindent el fogsz mondani – jelentette ki magabiztosan Keane. – Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek valakinek mindent elmondani – mondta habozva Lecia. – Valahogy nem jellemző rám. – Még nem bízol meg bennem. Azok után, amit átéltél, nem is csoda. De el fog jönni az a nap. Akkor Keane is bizalomra bizalommal fog felelni, gondolta a lány, és mosolyogva tette le a kagylót. Hirtelen minden olyan egyszerűnek tűnt. Csak türelmesen ki kell várni, mit hoz a jövő. Vidáman dúdolgatva ment át a nappaliba. Alán megfosztotta az önbizalmától, a jövőbe vetett hitétől. Azután, ahogyan ő bánt el Barryvel, még az önbecsülése is oda lett. Most kezdte lassan visszanyerni mindazt, amit elveszített, és ezt Keane-nek köszönhette. – Szeretlek! – suttogta maga elé, majd megismételte fennhangon is. A szó, amelyet hét éve nem ejtett ki, most új, izgalmas hangzást kapott.

A következő két héten Lecia és Keane sok időt töltött együtt. Hangversenyre, moziba jártak, vagy házon kívül vacsoráztak, és mindent elkövettek, nehogy kettesben kelljen maradniuk. Részt vettek egy kiállítás megnyitóján, de félóra után elszöktek, mert a kiállított képeket nem tudták kellő komolysággal szemlélni. Az este hátralevő részét egy közeli bárban töltötték, ahol zavartalanul beszélgethettek. A hétvégén nekivágtak a tengernek egy jachttal, amelyet Keane a barátaitól kapott kölcsön. Jóízűen megvacsoráztak, és megnézték a kikötő feletti tűzijátékot. Keane dermedt arccal figyelte a látványosságot. Lecia sejtette, hogy anyja halálának körülményei járnak a fejében. Amikor vigasztalóan megfogta a kezét, a férfi először nem mozdult, de mielőtt Lecia csalódottan visszahúzódott volna, Keane megszorította az ujjait. Miután kikötöttek, lassan visszasétáltak Lecia házához. – Köszönöm, hogy megfogtad a kezem – szólalt meg egyszer csak Keane. – Nagyon bátor voltál – válaszolta Lecia. – Nem a rakétáktól félek. – Elhallgatott, majd akadozva folytatta: – Csak ilyenkor felélednek az emlékeim. – Nem volna jobb, ha kerülnéd az ilyen alkalmakat? – És hagyjam magam legyőzni? – Nem hiszem, hogy a rakéták olyankor diadalt éreznének – igyekezett Lecia áfával elütni a dolgot. Erre már a férfinak is nevetnie kellett, és megint megfogta Lecia kezét. – Nyilván igazad van, de rajtam nem uralkodhat semmi. A rémálmaim a legkevésbé. Gisborne-ba való elutazásuk előestéjén elmentek egy partira, amelyet Andrea rendezett. Keane elbűvölő modorával hamar a társaság kedvence lett. Egy telt keblű, vörös szépség pedig Lecia megítélése szerint túl nyíltan is kifejezte rokonszenvét. – Beszélnünk kell! – súgta oda Andrea Leciának, amikor elment mellette a konyha felé, kezében egy tálcával. Lecia követte. – Miről van szó? – Jobban tennéd, ha kimentenéd Keane-t Damien barátnőjének karmaiból – tanácsolta mosolyogva Andrea. – Igaz ugyan, hogy a lány túl nagy fába vágta a fejszéjét, mert Keane csak szórakozik rajta, de Damien feje egyre vörösebb. Különben is azóta dönti magába az italt, amióta itt vagytok. Esetleg megpróbál belekötni Keane-be. – Hadd segítsek neked!

– Nem, kifelé innen! – koppantott Lecia ujjaira Andrea. – Eredj a barátodhoz! Ne maradjatok ki az élvezetekből! Amikor Lecia kilépett a konyhából, a vörös hajú szépség éppen olyan testtartást vett fel, amelyben dús keblei a leginkább érvényesültek. Mintha olvasott volna Lecia gondolataiban, Keane odapillantott rá. Szeméből eltűntek a derűs szikrák, helyüket a forró vágy vette át. Mondott valamit beszélgetőtársának, és otthagyta, hogy a táncoló és csevegő vendégek tömegében utat törjön magának Leciához. Egyáltalán nem az apja természetét örökölte, gondolta megnyugvással a nő. Alan-re sem hasonlít. Keane eddig még nem adott rá okot, hogy ne bízzon meg benne. Hirtelen egy férfihangot hallott a háta mögül. – Hozhatok magának valamit inni? – Nem – szólt oda hozzá Keane. – Én már hoztam. Odanyújtott egy poharat Leciának, és kihívóan nézett az önjelölt vetélytársra. – Már itt sem vagyok – vonult vissza gyorsan az illető. – Fölösleges volt kakaskodni, Keane – jegyezte meg Lecia. – Az a férfi csak udvariasan kérdezett valamit. És ha ennyivel nem érte volna be, én is meg tudtam volna oldani a helyzetet. Arra számított, hogy Keane bosszúsan fogadja a szemrehányását, de az csak nevetett, és könnyedén megcsókolta. – Csak egyértelművé akartam tenni annak az alaknak, hogy hozzám tartozol. – Tréfás hangja ellenére a szeme sötéten villogott. – Féltékeny vagy talán? – Meglehet. Nem emlékszem, hogy valaha az lettem volna, de ha ez a féltékenység, akkor nem jó érzés. A karjánál fogva magához húzta Leciát, akit az érintés áramütésként ért érezte, nem tud ellenállni Keane vágyának. Sem a sajátjának. A férfi Lecia füléhez hajolt. – Szeretnélek most elrabolni, hogy vadul szeretkezzünk, amíg annyira ki nem merülünk, hogy már a fejünket sem bírjuk felemelni... Ha ez féltékenység, akkor most nagyon elkapott. – Nekem ez inkább kielégítetlen vágynak tűnik – ingerkedett vele Lecia. – Igazad lehet. – Keane hangja érdessé vált. – A féltékenység valószínűleg az a késztetés, hogy minden férfit megfojtsak, aki csak rád néz... A vágy, hogy bezárjalak a szívembe, és körben mindenütt tiltó táblákat állítsak fel, hogy senki ne merészeljen a közeledbe férkőzni. – És ha téged környékeznek meg vonzó, vörös hajú nőszemélyek?

– Az ilyenek miatt ugyanolyan kevéssé kell aggódnod, mint nekem amiatt a szerencsétlen flótás miatt, aki italt akart hozni neked. – Keane körülnézett a helyiségben. – Sokáig kell még maradnunk? – kérdezte türelmetlenül. – Ha most elmegyünk, mindenki tudni fogja, miért. – Lecia arca elkomolyodott, azután halkan folytatta: – Megértem, milyen nehéz lehet eleget tenned a kívánságomnak. – Addig nincs baj, ameddig neked is nehezedre esik. – Amikor Lecia tekintetéből igenlő választ olvasott ki, Keane elmosolyodott. – Jól van, ezt reméltem. És hogy tudd, nem vonulok ágyba minden nővel, akivel eljárok ide-oda. – Szóval én csak egy nő vagyok, akivel eljársz ide-oda? – évődött vele Lecia. – Te hogy gondolod? – Nem. – Keane alig hallhatóan suttogott a nő fülébe. – Nemcsak egy nő vagy, akivel eljárok ide-oda. Te vagy a nő, akié a szívem... és akit annyira kívánok, hogy az már megrémít.

9. FEJEZET Keane nem tudta tovább türtőztetni magát, és magához szorította Leciát. Táncoló mozdulatokat tettek, bár a lány a dübörgő zenéből mit sem hallott – csak kettőjük szívverését, amely mintha egy ütemben zakatolt volna a fülében. Gátlások nélkül vetette el minden addigi megfontolását. – Menjünk, Keane! – kérte. Öt perc múlva már a kocsiban ültek. – Jó lesz nálam? – kérdezte Keane. A lány rövid habozás után bólintott. Ám rögtön elfogta a pánik. Még túl korai... Lám, ismét hagyta, hogy elragadják az érzelmei, pedig megfogadta magában, hogy nem engedi ki a kezéből a kormányt. Ekkor Keane megszorította Lecia kezét. Az érintés csodát tett. A lány minden aggodalma elszállt. Keane fürkésző pillantást vetett rá. Tudta, hogy a férfi ég a vágytól, hiszen ő is ugyanúgy érzett. A szenvedély elöntötte a testét, eltöltötte az érzékeit, eltompította az agyát, úgyhogy már képtelen volt világosan gondolkodni. Tudatát teljesen betöltötte a várakozás a pillanatra, amikor Keane-é lehet. – Nincs semmi baj – suttogta. A férfi hirtelen elengedte a kezét. – Szedsz tablettát? – Nem. – Elég egy óvszer? Ha nem, várhatok. Ezek a józan szavak kizökkenthették volna Leciát a romantikus hangulatból, amelybe Keane szerelmi vallomása ringatta, de már ismerte annyira, hogy tudja, nem hideg, lélektelen ember. És jóllehet a gondolat, hogy közös gyermekük lehet, új, ismeretlen érzéseket keltett Leciában, ez a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy megkockáztassanak egy terhességet. – Elég lesz – válaszolta. – Úgyis... nemsokára megjön. – Most már megértem, mit érezhetett a két elődöm – vallotta be Keane –, az, amelyik eltitkolta a házasságát, és az, amelyik bele akart hajszolni téged egy házasságba, noha tudta, hogy nem szereted. Én is bármire képes volnék, csak hogy megtartsalak. A férfi szavai boldoggá tették Leciát.

– Az első pillanattól fogva kívántalak – viszonozta á vallomást. – Az első vacsoránk után pedig rádöbbentem, hogy szeretlek... amikor kinéztem az ablakon, te pedig a kocsi mellett vártál, és integettél nekem. Keane halványan elmosolyodott. – Úgy éreztem magam, mint egy trubadúr, aki az imádottja ablaka alatt énekli meg a szerelmét. Bebeszéltem magamnak, hogy csak arról akarok megbizonyosodni épségben felértél-e, de a szívem mélyén egy szál rózsára és egy ígéretre vártam. – Bárcsak volna rózsám! – Lecia mélyen meghatódott. – Az ígéret azonban a tiéd. Keane csak akkor szólalt meg ismét, amikor házának nappalijából a tengert csodálták. A hold ezüstös fénybe vonta a berendezési tárgyakat, a levegő hűvös volt, a szél egy szomszédos kertből faszén parázs illatát hozta. – Kérsz valamit inni? – kérdezte a férfi. – Köszönöm, nem. – Mindent elkövetett, hogy a férfi ne vegye észre rajta, menynyire ideges. – Azóta, hogy első közösen töltött éjszakánk után felébredtem a kanapén, csak az jár az eszemben, milyen lehet, amikor a holdsugár játszik a hajaddal. – Most itt vagyok. – Igen. – Keane hozzá lépett. – Mosolyogj rám, Lecia! – kérte rekedtes hangon. – Úgy mosolyogj rám, mintha egy életen át csak rám vártál volna! Amikor mosolyogsz, hinni kezdek a mennyországban. Lecia teljesítette a kérését, és a férfihoz simult. Az magához ölelte. – Így jó… – súgta oda, és emésztő vággyal megcsókolta. Először a kertben csókolóztak, ahol virágillat bódította el az érzékeiket – akkor azonban könnyű, gyengéd csókokat váltottak, amelyek közelebb hozták őket egymáshoz, de felkavarónak éppen nem voltak mondhatók. Lecia azt hitte, Keane vágyának minden színárnyalatát ismeri, most azonban rá kellett jönnie, mennyire visszafogta magát eddig a férfi. Ez a felismerés eddig soha nem tapasztalt vad érzéseket ébresztett benne, és ugyanolyan türelmetlenül viszonozta Keane csókjait, mint ahogyan az ölelte őt. Minden túl hamar történt, de a vágynak most már nem lehetett megálljt parancsolni. Amikor Keane hátrább csúsztatta a ruháját a nyakán, Lecia úgy fordította a fejét, hogy a férfi tenyerét csiklandozhassa a nyelvével. – Ha nem akarod, hogy mindennek hamarabb vége legyen, mint szeretném, akkor jobb lenne, ha nem tennél ilyeneket – figyelmeztette Keane.

– Jobban szeretnél egy bábut, amely mozdulatlanul fekszik az ágyon, és közben máshová gondol? Keane összehúzta a szemét. – A pokolba is, dehogy! – Szemében tűz égett. – Ah, mit számít, ha később nem emlegetjük az első együttlétünket? – Elengedte a nőt, kitárta a karját, és várakozásteljesen elmosolyodott. – Tedd, ami jólesik! Ez a bizalom és odaadás boldoggá tette Leciát. Vággyal telve csókolta a lüktető eret Keane nyakán, miközben lassan kigombolta az ingét. Beszívta a férfi meghitten ismerős illatát, hallgatta szívverését... – Engedd le a hajad! – kérlelte Keane. – Szeretném a bőrömön érezni. Lecia kihúzta a tűket a hajából, majd megrázta a fejét, mire selymes fürtjei keretbe fogták az arcát, és a vállára hullottak. – Ez az... – A férfi arca felragyogott, ahogy az ujjára csavart egy szőke hajfürtöt. – Leciám a holdfényben! A nő egyre bátrabb lett, szétnyitotta Keane ingét, hogy gyönyörködhessen napbarnított bőrében, és szinte áhítattal húzta végig ujjait széles mellkasán. – Micsoda izmok! Mindig azt hittem, az üzletemberek elfoglaltabbak annál, semhogy jusson idejük sportolni. – Sokat úszom. És mint te, nekem is természettől fogvájó az alakom. – Mennyi erő van benned! – gyönyörködött Keane testében Lecia. – Férfi vagyok – felelte egyszerűen a férfi. – Férfi, aki kíván téged, akinek nagyobb szüksége van rád, mint a levegőre. Teljesítenéd egy kívánságomat, Lecia? Levetkőznél előttem? A nő Keane csillogó szemébe nézett. – Ez a kívánság olyan ősi, mint a hárem utáni vágy... – ingerkedett a férfival. – Ugye nem akarsz nekem kultúrtörténeti előadást tartani? Lecia felnevetett, és egy csókot nyomott Keane szájára. – Nem! Legalábbis nem most. Játékosan lecsúsztatta kezét a ruhája szegélyéig, azután lassan emelni kezdte a szoknya szélét, miközben szemmel tartotta Keane-t, aki megigézve figyelte. – Csak ne hagyd abba! – könyörgött halkan. Hirtelen furcsa félénkség fogta el Leciát. Gyorsan lehúzta magáról a ruháját, és egy székre dobta. Fehérneműben, szandálban, nyaka körül egy borostyánlánccal állt Keane előtt.

– Éppen ilyennek képzeltelek, amióta együtt ébredtünk a kanapén – mondta áhítattal a férfi. – Magas vagy, és erős, mint egy görög istennő... És milyen szép! Csak álltak, és nézték egymást a holdfényben. – Még soha nem volt részem ebben az érzésben – szólalt meg végül Keane. Lecia ekkor megszabadult utolsó gátlásaitól is, és kikapcsolta melltartója csatját. Közben egy Keane-re vetett gyors pillantással felmérte, hogy a férfi nem mozdul mire Lecia Keane öve után nyúlt, hogy megszabadítsa a férfit a nadrágjától. Amikor teste Lecia ujjai alatt életre kelt, Keane felnyögött. Keze egy pillanatra ökölbe szorult, majd ismét ellazult. – Annyira kívánlak, hogy félek, nem fogok tudni uralkodni magamon – vallotta be. – Talán nagyon durva leszek, és fájdalmat okozok neked. –Nem okozhatsz fájdalmat – biztatta Lecia. – A hasonmásod vagyok, a másik éned, nincs senki, aki ennyire közel állhatna hozzád. Nem tehetsz semmit, ami nekem fájna. – Keane felé nyújtotta a két kezét. _ Látod, Lecia, iszonyú önuralmamba kerül, hogy ne tépjem le az utolsó darab selymet is a testedről, és hogy ne tegyelek a magamévá minden előjáték nélkül. – Mire az előjáték, Keane? Csak hozzád érek, és lángra gyűlök. Nem akart tovább várni. Nem volt szüksége rá, hogy gyöngéden, tapintatosan körüludvarolják. Később még lesz módjuk kipróbálni az összes szerelmi játékot. Most azonban készen állt Keane befogadására. Csábítóan a férfi nyaka köré fonta a karját, és nyíltan felkínálta magát. Keane felkapta Leciát, átvitte a hálószobába, és lefektette a holdfénybe vont széles ágyra, majd megszabadult az utolsó ruhadarabjától is. Lecia hívogatón nyújtotta felé a karját. A férfi lefeküdt mellé, csókolni kezdte, miközben ujjai Lecia combján addig vándoroltak felfelé, amíg el nem érték azt az érzékeny pontot, amely már régóta erre az érintésre várt. Amikor Lecia felnyögött, Keane fölébe emelkedett, majd határozottan behatolt a testébe. Erős, lendületes mozdulataival az önkívületig fokozta Lecia gyönyörét. A testük egy ritmusra hullámzott. – Ne! – sikoltott fel a nő halkan, amikor Keane egy pillanatra lassított. Ekkor Keane kitartóan és féktelen szenvedéllyel ismét felvezette a gyönyör csúcsaira, amíg Lecia a nevét nem kiáltotta, és könnyekben nem tört ki, miután átlépte az élvezetek tűréshatárát. Soha még ilyen gyönyörben nem volt része. Keane mondott valamit, amit Lecia nem értett, de még félig önkívületben is érezte, hogy a férfiban valami megváltozott. Felnyitotta a szemét, és látta, hogy Keane vállán verítékcseppek

csillognak. A férfi hátravetette a fejét, és önfeledten vágtatott a maga csúcsa felé. Szemében tűz gyulladt, és Lecia leolvashatta az arcáról, mekkora kéjjel ajándékozta meg. A látvány csak fokozta Lecia izgalmát, ujjait Keane hátába vájta, és vadul hánykolódni kezdett alatta, hogy a közös gyönyör utolsó cseppjeit is élvezhesse. Jóval később, miután lassacskán visszataláltak a való világba, Keane megszólalt: – Ilyet még soha nem éltem meg. – Mit? – Lecia könnyedén megborzongott. A férfi gondosan betakarta magukat, és magához húzta Leciát. – A teljes feloldódást. – Keane gyöngéden simogatta Lecia testét, aki ismét megborzongott, noha már nem fázott. Hogyan lehet ilyen messzire elmenni, és mégis többet kívánni? – tette fel a kérdezte magában. Ha így megy tovább, elvonási tünetei lesznek Keane távollétében. – Nekem sem volt még soha részem ilyenben – viszonozta a vallomást. – Még soha? – lepődött meg Keane. – Ehhez nem volt fogható semmi – válaszolta gyorsan Lecia. – Nincs sok tapasztatom. Miért árulná el, hogy eddig csak egyetlen férfival volt közelebbi kapcsolatban? Nem ez volt a megfelelő alkalom. Ha most szóba kellene hoznia Alant, elszállna a pillanat varázsa... Keane elégedetten mosolygott. – Valamilyen furcsa okból, amely talán a férfiúi büszkeségemmel függ össze, ennek nagyon örülök. – Én is – felelte Lecia. – Így valahogy még szebb minden. Keane keze Lecia csípőjére csúszott. – Korábban mindig ügyeltem arra, hogy ne veszítsem el a fejemet... – Elhallgatott. – Talán nem kellene most a korábbi szeretőimről beszélnem. – Engem nem zavar – ásított Lecia. – Ők már a múlt. – Önkéntelenül visszafojtotta a lélegzetét, reménykedve, hogy Keane helyeselni fog. – Úgy van. Te pedig a jövő. – Hangjában ott csengett az ellentmondást nem tűrő bizonyosság. – Mi ez a nagy magabiztosság? – ugratta Lecia. – Nem hiszem, hogy túl sok volna bennem – szabadkozott kedélyesen Keane –, de a régi szokásoktól nem könnyű megszabadulni. – Nem mentség. De most fáradtabb vagyok, semhogy vitatkozni kezdjek veled. Attól tartok, most már haza kell mennem – tette hozzá sajnálkozva a lány.

Másnap akartak Gisborne-ba repülni, és jóllehet Lecia már összecsomagolt, egyszerűbb volt, ha otthonról indul. – Ha gondolod... – Keane ujjával felemelte a nő állat, hogy a szemébe nézhessen. – Hozzám költözöl, ha visszajöttünk? Leciát pánik fogta el, mert nem tudta, mit válaszoljon az ajánlatra. – Még nem tudom. – Ilyen súlyos döntést előbb alaposan át kell gondolni. Keane megértően mosolygott. – Akkor majd később beszélünk róla, jó? – Addig azért azt se felejtsd el, hogy én otthon dolgozom! Keane arcán különös mosoly jelent meg. – Új szabályok, Lecia? Nos, persze. A szabályok újak. De kiadhatnád a lakásodat, és a pénzből törleszthetnéd a jelzálogkölcsönödet. Itt nálam a garázs fölött van egy üres lakás, ahol berendezheted az irodádat. – Te valóban mindenre gondolsz. – Lecia ízléséhez képest túl gyorsan bontakoztak ki a dolgok. – Önző vagyok, és szeretnélek magam mellett tudni, mert csak akkor vágyok boldog, ha a közelemben vagy. Persze egy ilyen döntésnek hosszú távú következményei vannak. De emiatt ne aggódj, szerelmem! Keane nem próbálta meg maradásra bírni Leciát. Amikor megérkeztek a háza elé, Keane olyan gyengéden csókolta meg, hogy a nő csak arra tudott gondolni: minden a legjobban alakul. Másnap reggel Lecia még az ágyában feküdt, amikor a férfi felhívta. Egy pillanatig attól tartott, hogy a férfi lemondja a közös hétvégét. – Minden rendben? – kérdezte Keane. – Igen. – Akkor egy óra múlva látjuk egymást! Nem mondta le! Öröm és megkönnyebbülés járta át Lecia bensőjét, Azután egy gondolat kezdte nyugtalanítani. Keane szerelmet vallott neki, és semmi oka, hogy ne higgyen neki. Arra is kérte, költözzön hozzá, házasságról azonban nem esett szó. Ettől azonban még hozzáköltözhet. Sokkal jobban szerette annál, semhogy ilyesmi visszatartaná. Ha pedig Keane nem akarja feleségül venni, az sem baj. Az idő nekem dolgozik, gondolta Lecia, miközben meghúzta a bőröndjén a szíjakat. – Sophie néni felhívott ma reggel – mesélte a repülőtér felé menet Keane. – Szeretné, ha elvinném tőle azt a fényképes dobozt, amely az apámé volt.

Lecia értetlenül nézett rá. – Miért voltak a képek mostanáig nála? – Mert nekem nem kellettek. Már évekkel ezelőtt megmondtam neki, hogy égesse el őket. Leciának feltűnt, hogy Keane erősebben markolja a kormányt. – De miért? – kérdezősködött tovább óvatosan. – Néhány fénykép miatt nem fog megváltozni a véleményem apámról. Nem is tudom, hány éves voltam, amikor rájöttem, mekkora szoknyavadász... Ez azelőtt volt, hogy anyám meghalt. Lecia zavartan hallgatott. Keane olyan hűvösen, olyan személytelenül beszélt, hogy a nő hátán végigfutott a hideg. – Nyilván van valami oka, ha Sophie néni ennyire át akarja adni neked a csomagot – próbálkozott ismét. – Őt csak a családunk története érdekli – vetette oda a férfi. – Számára minden fontos, ami a múltra vonatkozik. – Eljöhet még az idő, amikor a gyermekeid Sophie néninek adnak majd igazat. Amikor Keane szótlan maradt, Lecia fontolóra vette, nem kellene-e inkább kimaradnia a dologból. Akkor azonban a férfi egy röpke pillantást vetett rá. – Vasárnap elhozom a fényképeket – közölte érdes hangon. Lecia okosabbnak tartotta, ha hallgat. Később, már a repülőtér közelében megsimogatta Keane kezét. Csak arra vagyok kíváncsi, meddig jutott a nyomozásban Sophie néni. – Ha van mit kideríteni, ő biztosan rábukkan – mosolygott Keane. – Egy véreb szívóssága lakik benne. Jó hangulatban szálltak fel a gépre, amely a hegyeken túl fekvő, isten háta mögötti kisvárosba repítette őket. Ahogy közeledtek, Lecia egyre többször nézett ki az ablakon. A szíve elszorult a látványtól. Jóllehet soha többé nem akart visszaköltözni, mégiscsak ez a vidék volt az, ahol felnevelkedett... Anyja és nevelőapja már várta őket a repülőtéren. Ügyesen sikerült palástolniuk megrökönyödésüket, amikor meglátták a két fiatalt egymás mellett. Lecia legnagyobb megkönnyebbülésére a két férfi azonnal megtalálta egymással a közös hangot. Anyja tartózkodóbb volt, de ezt nem lehetett a rovására írni, mivel nyilvánvalóan amiatt aggódott, hogy a lánya esetleg ismét melléfogott a párválasztásban. Lecia melegen remélte, hogy anyja nem lesz végleg elutasító Keane iránt, mert az nagyon megnehezítette volna a helyzetét.

Végül is anyának meg kellene értenie, miért szeretem Keane-t, hiszen az első férje a megszólalásig hasonlított rá, gondolta Lecia, aki kedvese mellett, a kocsi hátsó ülésén foglalt helyet. Miközben az idősebb pár még gyorsan megbeszélt valamit az ünnep előkészületeivel kapcsolatban, Lecia oldalról fürkésző pillantást vetett Keane-re. A férfi olyan mosollyal nézett vissza rá, hogy a szíve azonnal szaporábban kezdett verni. A szülői házban természetesen két szobát tartottak fenn a számukra. Lecia egy pillanatig szólni akart, amikor anyja egy másik helyiségbe kísérte át Keane-t, de azután meggondolta magát. Amikor később a kertben sétáltak, Keane megjegyezte: – A szüleid házában bizonyára nem akarsz ágyba bújni velem. – Úgy van – válaszolta mentegetőző mosollyal Lecia. – Tudom, elég bután hangzik... Keane nevetve húzta magához, és megcsókolta. – Szó sincs róla! Nagyon tetszik benned ez a szűzies tartózkodás. – Gyengéden kisimított egy fürtöt a nő arcából. – Nem baj, hogy itt külön szobában kell aludnunk. Lesz még elég időnk, kedvesem! Az ünnepség nagyszerűen sikerült. Rick szülei és a rokonság megkedvelte Keane-t, aki előbb megtáncoltatta a család idősebb hölgytagjait, majd végre Leciát is a karjában tarthatta. Kiváló táncos volt, Lecia szinte a föld fölött néhány centivel lebegett vele. Szerette a férfit, és már az utolsó kételye is elszállt. A bőséges vacsora után Lecia Rick szüleivel beszélgetett. – Még a férfiak is befogadták maguk közé - állapította meg Blythe nagyanyó, aki Keane-t figyelte, miközben az egy kisebb csoportot tartott szóval az ajtó mellett. – Ugye aggódtál, kicsikém? – Nem is annyira a család miatt – válaszolta Lecia –, csak nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy anya valamiért nem kedveli Keane-t. – Csak félt téged, ennyi az egész. – Blythe nagyanyó alaposan végigmérte fogadott unokáját, aki aznap este elragadóan csinos volt. – Nem hiszem, hogy bármilyen kifogása lehet Keane ellen. Szerintem csak kivár, és megpróbál megbizonyosodni róla, hogy a lánya ezúttal valóban rábukkant-e az igazira. Lecia felnevetett. – Bizonyára ez az anyák dolga. – A gondos anyáké mindenképpen.

– Egyszer-kétszer már mellényúltam, minek is tagadnánk. – Ugyan, csak túl fiatal voltál még akkor – vetette ellen erélyesen Blythe nagyanyó. – Találkozol még időnként a volt vőlegényeddel? – Nem. Időközben Wellingtonba költözött. – De még mindig bűntudatod van miatta. – Igen. – Akkor hadd adjak neked egy tanácsot útravalóul! Megtanultam az életben, hogy mindenki csak a saját hajóját kormányozhatja. Segíthetünk vagy fájdalmat okozhatunk másoknak, de végső soron mindenki maga játszik a leosztott kártyákból... A tapasztalt, idős asszony szavainak gyógyírként kellett volna hatniuk, Leciát azonban egész idő alatt gyötörte a kellemetlen érzés, hogy valami ismeretlen, sötét erő fenyegeti a boldogságát. Valami nem volt rendjén – mintha felborult volna az egyensúly, és hiába szeretné helyrebillenteni. Vasárnap a késői reggeli közben Lecia egyik távoli unokatestvére, aki éles nyelvéről volt híres, kacér mosollyal fordult Keane-hez. – Tudja, elég furcsának találom, hogy Lecia anyjának az első férje és a maga apja annyira hasonlítanak. – Évszázadok óta ismert, hogy mindenkinek van hasonmása – lépett közbe fesztelenül Lecia anyja, mire a jelenlévő családtagok egymásra licitálva hoztak elő különösebbnél különösebb eseteket. A fiatal rokon nem adta fel egykönnyen. – Ritka egybeesés, ha jól meggondoljuk. Lecia apjának is volt gödröcske az állán? – Hozok róla egy fotót – ajánlotta Lecia anyja, és kiment. A nő ártatlan ábrázattal fordult vissza Keane-hez. – Nincs ellene kifogása? – Miért volna? Az asszony visszatért az ígért képpel, amelyet átnyújtott a rokonnak. – Ó, az esküvői fényképetek! – A nő megfordította a képet. – Melbourne. Mit kerestél Ausztráliában, Monica? – Egy üzleti út után néhány nap szabadságot vettem ki. A rokon nem tágított. – Csodálom, hogy nem itthon esküdtetek össze.

– Nem volt annyi pénzünk. – Lecia anyja közben nyugodtan kent meg vajjal egy szelet pirítóst. – A szüleim jöttek át Ausztráliába, és a legnagyobb csendben házasodtunk össze. A nő megint megnézte a képet, majd behatóan szemügyre vette a férfit. – Szent ég, a ritkuló haját leszámítva Monica férje hihetetlenül hasonlít Keane-re! – Mosolyogva adta tovább a fényképet a férfinak. Bár Keane rezzenéstelen arccal nézte a képet, Lecia érezte rajta a belső feszültséget. – Világosabb volt a haja – közölte Monica –, és alacsonyabb is volt. Rick felállt, a feleségéhez lépett, és megcsókolta. – Szegény ember! Micsoda tragédia! Monica szeretettel szorította meg férje kezét. – Bizony, az volt. – Hahó, ki segít nekem barackot szedni? – Rick kiegyenesedett. – Ha nem szedjük le az érett gyümölcsöt, eltakarítják helyettünk a madarak. Elutazása előtt Lecia leült beszélgetni anyjához, aki teával kínálta. A verandáról figyelték a férfiakat, akik két fiatalabb unokafivér társaságában teniszeztek. Ez az esemény zárta a jó hangulatban eltöltött hétvégét. Lecia egyenesen anyjához fordult. – Nem tetszik neked Keane? Monica ivott egy korty teát, majd letett az asztalra a csészét, amely megcsörrent a csészealjon. – De igen, nagyon is. – Csak ennyi? Anyja felnevetett. – Nos, jól van... Elbűvölő férfi, mint magad is tudod. Van valami kisugárzása. Nagyon magabiztos, lendületes, az egész rokonságot sikerült megnyernie magának. Elég egy pillantás, hogy tudd, bármilyen helyzetben feltalálja magát. Lecia felvont szemöldökkel nézett az anyjára. – De? – Igazán megnyerő a külseje... – Egyáltalán nem olyan, mint Alan volt! – vágott közbe indulatosan a lánya. – Távolról sem emlékeztet rá! – Ennek örülök. – Monica ismét felemelte a csészéjét. Személyesen nem találkozott Alannel, de Lecia akkoriban hozzá menekült a bánatával.

– Ez minden? – Igen. Miért? – Anyja tréfás hangot megütve folytatta: – Csak nem azt vártad, hogy el akarom majd hódítani tőled? – Jaj, dehogy! Majd meglátod, anya, mennyire más, mint Alan! Mindenben az ellentéte. Az asszony bólogatott és a teniszezőkre pillantott, akik izzadtan, de vidáman hagytak el a pályát, és feléjük tartottak. Az ezt követő jókedvű társalgás elfeledtette Leciayal az anyjával folytatott beszélgetést, amelyet csak akkor idézett fel magában ismét, amikor mar az Auckland felé tartó gépen ültek Anyja bizonyára azért volt olyan tartózkodó Keane-nel, mert túlságosan emlékeztette a szeretett férfira, akit oly tragikus körülmények között veszített el...

10. FEJEZET Amint megérkeztek Aucklandbe, felkeresték Sophie nénit, aki a tőle megszokott szívélyességgel fogadta őket, és egy dobozra mutatott. – Ott vannak a fényképek. – Ne várj érte hálát! – Keane hozzá sem nyúlt a dobozhoz. – Apád halála után a holmijai között találták ezeket. Jóformán ez minden, ami utána maradt. – Nyilván egy kép sincs köztük anyámról. – Nem tudom, nem néztem meg – felelte komolyan Sophie néni. – Stuart szerette anyádat, legalábbis eleinte. Nem lett volna szabad összeházasodniuk. Ám nem egyedül ö a hibás. Nemcsak a bűntudat miatt lőtte magát agyon anyád halála után. Lecia torka elszorult. Szegény kisfiú... szegény Keane! Együttérzően tette a kezét a férfi vállára. - Akkor te többet tudsz nálam. – Gyanakodva pillantott nénikéjére. – Ha harminc évig őrizgetted ezeket a képeket, minek adod most át nekem? – Mert úgy gondolom, most már képes vagy szembenézni a múlttal. – Igazad van, mint mindig – jegyezte meg szárazon Keane. – Ideje, hogy békét köss az apáddal, Keane. Brian és Zita nagyszerűen helyettesítették a szüleidet, de ők anyád szemszögébél nézték Stuartot. Bizonyára nem voltak szándékosan igazságtalanok hozzá, de pártatlannak sem nevezném őket. Az asszony kemény hangja megdöbbentette Leciát. – Tudom, milyen volt, az apám! – erősködött Keane. Sophie szomorúan elmosolyodott. – Te csak az egyik oldalát ismerted. Ezek a fényképek mostantól a tieid, és remélem, át is nézed őket. – Egyszer talán arra is sor kerül – hajolt oda nénikéjéhez egy búcsúcsókra Keane. – De csak mert te kérted. A kocsiban Lecia töprengve nézett ki az ablakon. Lehangolt volt, mert megcsapta a közelgő ősz hangulata. – Hozzád vagy hozzám? – kérdezte Keane. A lány nem válaszolt azonnal.

– Most inkább hazamennék. Holnap sok munkám lesz. – Nálad tölthetném az éjszakát, vagy ami még jobb, holnap, amikor bemegyek a céghez, útközben kitennélek otthon – javasolta Keane. – Éppen megvan – vallotta be kelletlenül Lecia. – Na és? A szex nem minden. Az is boldoggá tesz, ha egyszerűen a karomban tarthatlak. Szavai reménnyel töltötték el Leciát. Nem nehéz szeretni valakit, ha a romantikus érzésekhez sodró vágy társul, de a csillogó szappanbuborék könnyen kipukkad, ha a vágyak alábbhagynak. A gyengédség egészen más. Nem száll el egyik pillanatról a másikra, és a jövő ígéretét hordozza magában. – Ez a legkedvesebb, amit valaha mondtak nekem – vallotta be Lecia. – Nehezen hiszem. – Keane hangja furcsán csengett. – És a volt vőlegényed, az a Barry? – Piedesztálra emelt, annyira imádott engem. Kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy nem is engem lát maga előtt, hanem egy istennőt, akihez imádkozhat. – Le sem feküdtél vele? Lecia tagadólag megrázta a fejét. – Megnősült azóta? – Amikor utoljára beszéltem vele, akkor még nem. – Tehát még mindig tartjátok a kapcsolatot? – Keane hangjában volt valami, amitől Lecia úgy gondolta, nem árt résen lennie. – Időnként felhív – felelte tárgyilagosan. – Szeretné, ha barátok maradnánk. – Nem valószínű, hogy a barátot látja benned. Jobb lesz, ha keres magának végre egy másik istennőt. Eleget zaklatott már téged. Szerencsére voltál annyira józan, hogy idejében rájöttél, egy szerelmi csalódás miatt kötött házasság nem lehet boldog. Lecia Keane markáns arcélét vizsgálta. Mások is mondták már neki ugyanezt, de Keane szájából sokkal könyörtelenebbül hangzottak a szavak. Eddig is tisztában volt vele, hogy a férfi, akit szeret, kemény is tud lenni a könyörtelenségig – ugyanakkor hihetetlenül résztvevő és tapintatos, intelligens és szórakoztató is. – Mi legyen akkor ma este? – tért vissza az eredeti kérdéshez Keane. – Nem érzem magam valami jól – válaszolta Lecia. – Kérlek, tegyél ki nálam! Beveszek egy tablettát, és hamar lefekszem aludni. Keane lehajtott az autópályáról, és a kikötő mellett a Lecia által tervezett lakópark felé tartott. Ezúttal nem engedte fel egyedül a lányt. Megvárta, amíg bevesz egy

ájdalomcsillapítót, és teát főzött, amelyet együtt ittak meg. Azután az ölébe ültette, és addig csókolta, amíg az álmosan pislogni nem kezdett. – Nem gondoltad meg magad? – súgta oda gyengéden Keane. – Kedvesem, nagyon elgyötörtnek látszol. – Kicsit fáj a hasam – vallotta be Lecia –, más baj nincs. Reggelre már jól leszek. – Akkor irány az ágy! – parancsolt rá játékosan a férfi. Lecia mosolyogva eltűnt a fürdőszobában, és hosszasan engedte magára a zuhanyból a forró vizet, miközben az járt az eszében, milyen volt szeretkezni Keane-nel. Hálóingbe bújt, és éppen kezdte kicsomagolni a táskáját, amikor a férfi megjelent a hálószoba ajtajában. – Tessék lefeküdni! – szólt erélyesen Leciára. Amaz nagyot ásított. – Igazad van. A táska ráér holnapig. – Ha igazán úgy kívánod, most hazamegyek. – Keane mosolygott, ám a hangja komoly volt. – De szívem szerint maradnék. – Én is örülnék, ha maradnál. Keane ugyan időnként halkan mormogott valamit, mert Lecia ágya sokkal keskenyebb volt, mint az övé otthon, de mindaddig gyengéden magához ölelve tartotta a nőt, amíg az nem kezdett egyenletesen szuszogni. Másnap reggel Lecia frissen és kipihenten ébredt. Nyújtózott egyet, és egy csókot nyomott Keane borostás állára. Igen, most már hinni kezdett benne, hogy van jövője a kapcsolatuknak. Szeretem őt, és ő is engem, gondolta. Derűsen dudorászva reggelit készített a konyhában: kávét mindkettőjüknek, rántottat és narancslét Keane-nek, pirítóst és grillezett paradicsomot saját magának. Ezt a reggelt soha nem fogom elfelejteni, gondolta, és mosolyogva leült az ágy szélére Keane mellé. – Szép vagy, mint a nyári reggel – szólt a férfi, majd megfogta Lecia kezét, és belecsókolt a tenyerébe. – Nincs kedvem itt hagyni téged, de ha nem akarom lekésni a reggeli megbeszéléseket, akkor most össze kell szednem magam. A lakás üresnek tűnt Keane nélkül, de az éjszaka emléke szárnyakat adott Leciá-nak, és nagy lendülettel látott neki a munkának. A nap a továbbiakban is ígéretesen alakult. Dél tájban telefonált Janine, és közölte, hogy döntöttek Briannel.

– A legutolsó változat éppen olyan, amilyet elképzeltünk magunknak! – lelkendezett. – Alig várjuk, hogy kezdődjön az építkezés. Lecia elégedetten tette le a kagylót. Csak azon csodálkozott, hogy Keane még nem jelentkezett. Igaz, nagyon elfoglalt, és nem állapodtak meg semmiben. Bár a medúzacsípés után telefonált... Este Lecia nem bírta tovább, és felhívta a férfi számát, de csak az üzenetrögzítőre tudott beszélni. Baljós előérzet fogta el, amely egyre jobban gyötörte. Másnap reggel Lecia fejfájással ébredt, és még a ragyogóan napos idő sem tudta eloszlatni aggodalmát. Amikor visszatért szokásos bevásárló körútjáról, egy taxi állt meg a háza előtt. Legnagyobb meglepetésére anyja szállt ki belőle. – Anya! Mit keresel itt? Ricket hol hagytad? Az asszony előbb kifizette a taxist. Ahogy az elhajtott, megjelent Keane kocsija is. Leciának elszorult a torka. Bénultan állt a bejáratnál, miközben anyja és Keane felmentek a lépcsőn. Egymás mellett lépkedtek, de egyetlen pillantásra sem méltatták egymást. – Mi történt? – kérdezte remegő hangon a lány. – Beszélnem kell veled! – közölte Keane. Lecia riadtan nézett rá, de arcáról nem tudott leolvasni semmit, ezért anyjához fordult, aki karikás szemével kimerültnek látszott. – Anya? – Menjünk be! – mondta kurtán az anyja. Némán álltak a liftben, de amint felértek a lakásba, Leciából kitört a türelmetlenség. – Üljetek le, és áruljátok el végre, mi történt! Anyja helyet foglalt, de Keane inkább állva maradt, és előhúzott a zsebéből egy fényképet. – Ezt találtam a dobozban, amelyet Sophie néni őrizgetett mostanáig. Lecia némán meredt a megsárgult szélű, régi fotóra, amelyen pontosan kivehető volt két személy: egy férfi és egy nő, akik kart karba öltve álltak egy tengerparti sétányon. A nő a hatvanas évek divatjai szerint volt öltözve, és mindketten vidáman nevettek. – A szüleim? – kérdezte zavartan Lecia. – Nézd csak meg jobban! Ennek a férfinak sűrű a haja. A képen az anyád látható... az én apámmal. – Keane hangja riasztóan fagyos volt. Mielőtt a lány felfogta volna, mit is jelent mindez, Keane folytatta: – Mindketten Queenslandben nyaraltak, harminc évvel ezelőtt! Lecia kétségbeesetten nézett az anyjára. Monica holtsápadt volt, az ajka remegett, de nem szólt.

Csak semmi pánik! Legjobb, ha mindenki, megőrzi a nyugalmát, gondolta Lecia. – Megmagyarázná végre valamelyikőtök, mi ez az egész? Anyja válaszolni akart, de Keane megelőzte. – Minden jel arra mutat, Lecia, hogy féltestvérek vagyunk. – Nem, dehogy! – kiáltott fel ijedten Monica. – Nem hiszek magának! Hiszen lefeküdt az apámmal! – vágta oda ingerülten a férfi. Elismerem – mondta az asszony színtelen hangon. – Jaj, nem – rebegte Lecia –, ez nem lehet igaz! – Hallgasson ide! – fordult Keane-hez Monica. – Lecia nem Stuart lánya. – Mire jó ez a hazudozás? – támadt neki durván Keane. – Nem látja, mit művel Leciával? Szépen az orrunknál fogva vezetett mindkettőnket. – Hangja olyan jeges volt, hogy Leciának elszorult a szíve. – Sajnálatos módon, vagy éppen szerencsénkre, apám megőrizte ezt a fényképet, amely az újabb diadalára emlékeztette. – Lecia nem tőle van – ismételte meg Monica. – Mivel tudod bizonyítani? – kérdezte alig hallhatóan a lány. Keane felemelte a kezét, de azután le is eresztette, mint aki nem mer többé Leciához érni. – Jobb, ha megyek. – Itt marad, és végighallgatja, amit mondani akarok! – szólalt meg ekkor erélyesen Monica. – Minek? Azt hiszi, kíváncsi vagyok rá, miért követett el házasságtörést? Gyermekkoromban elégszer hallottam már erről. Apám pedig mesterien tudott mentségeket kitalálni. Lecia anyja összerezzent. – Igen, házasságtörést követtem el, és nem vagyok büszke rá, de maga és Lecia legfeljebb távoli rokonságban állhatnak egymással. Ő csak tizenkét hónappal azután született, hogy futó viszonyom volt a maga apjával. – Mivel tudja ezt alátámasztani? Lecia émelyegni kezdett. – Megmutatom a személyi igazolványomat. – Annak semmi jelentősége! – legyintett Keane. Lecia anyja fáradtan hunyta le a szemét. – Lecia apja a férjem volt.

– Miért kellene hinnünk magának? – vágta oda gúnyosan Keane. – Nem tudja bebizonyítani, amit állít. A viszonya apámmal hónapokig is tarthatott, hiszen gyakran utazott Ausztráliába üzleti ügyben. – Minek néz engem?! – kiáltott fel felháborodottan Monica. – Gondolja, hogy nyugodt szívvel elnéztem volna a kapcsolatukat, ha testvérek volnának? – Az sem lett volna szégyenletesebb, mint lefeküdni egy idegennel, csak mert hasonlított a férjére! -– Keane szeme olyan indulatosan villogott, hogy Lecia kettejük közé állt, de a férfi félretolta. – A férjére, aki élete utolsó másfél évét tolószékben töltötte, és aligha lehetett képes gyermeket nemzeni! – Pedig képes volt! – robbant ki Monicából, de azután higgadtan folytatta. – Elmondom, mi történt akkoriban. Denis balesete után egy évvel súlyos influenzát kaptam, amelyből sehogyan sem tudtam felépülni. Amikor pedig Denis kapott egy beutalót egy szanatóriumba, addig én elmehettem Queenslandbe kikúráltatni magam. Ott ismertem meg Stuart Pagetet, mindjárt az első napon. Lecia látta, hogy Keane egy szót sem hisz abból, amit hall, és kímélni akarta az anyját. – Nem kell elmondanod, ha nem akarod, anya. – Ennek így kell lennie! – Monica reszketve mély levegőt vett. – A két férfi természete teljesen más volt, Denis állandóan búskomorságban szenvedett, Olyankor csak ült mozdulatlanul, nem szólt egy szót sem, csak a halálra vágyott. Stuart pedig… ő pedig maga volt az élet, mint amilyen Denis volt a balesete előtt. Tudom, hibát követtem el, de... Lecia megfogta a kezét. – Anya, hagyd abba! Az asszony megszorította lánya ujjait. – Stuart elmondta, hogy üzleti ügyben érkezett Sydneybe, és a Surfer's Paradise-ban szállt meg, amely híres volt arról, hogy bikinis lányok szolgáltak fel az étteremben. Kezdettől fogva tudtam, hogy egészen más jellem, mint Denis, a férfi, akit őszintén szerettem. – Keane-hez fordult. - igaza volt. Azért feküdtem le az apjával, mert Denisre hasonlított. De jóllehet nem ismertem öt alaposabban, arra hamar rájöttem, hogy a férjemnek a nyomába sem érhet. – Tehát ezért... – kezdte Lecia, de nem folytatta. – Igen, ezért voltam olyan ideges, amikor Keane-ről meséltél. Attól tartottam, az apjára ütött. Keane hajthatatlan maradt. – Szerette vagy nem szerette, mégiscsak lefeküdt vele. Monica bólintott.

– Bizonyára nem fogja megérteni, de egy éve voltunk házasok Denisszel, akit nagyon szerettem, amikor baleset érte. Azután teljesen megváltozott. Amikor a maga apjával voltam, azzal hitegettem magam, hogy minden rendbe jöhet. Nem tudtam, hogy Stuart házas. Azt állította magáról, hogy független. – Hazudott... – Keane összeszorította a fogát. – Mint annyiszor. – A történtek után nagyon utáltam magam... A tervezettnél előbb haza is utaztam. – Mindez nagyon szomorú, de nem bizonyít semmit. Monica a lányához fordult. – Mindez szeptemberben történt. Te pedig egy évvel később születtél. – Nem tudom pontosan, mikor járt apám Ausztráliában. – Keane mereven bámult maga elé. – Csak arra emlékszem, hogy agyonlőtte magát négy hónappal azután, hogy anyám meghalt, és három hónappal azelőtt, hogy Lecia megszületett. – Tehát nem akarja elhinni nekem, hogy Lecia nem a húga? – fogta kérlelőre Monica. Keane lehajtotta a fejét. – Semmit sem hinnék el szívesebben – mondta rekedten. Lecia sejtette, mi megy végbe a férfiban. Ő hitt az anyjának, de amíg nem sikerült kideríteniük Stuart Paget utolsó ausztráliai útjának pontos időpontját, Keane-t nem tudják meggyőzni. – Bizonyosságra van szükségem! – nézett fel hirtelen Keane. – Hát nem éned Lecia? – Dehogynem. A lány óvatosan elhúzta a kezét, és az ablakhoz ment. Odalenn állt Keane kocsija. A nő arra gondolt, hogyan várt annak idején a férfi egy rózsaszálra és egy ígéretre... Szeme könnybe lábadt, a torka elszorult. – Valószínűleg soha nem fogunk bizonyítékokat találni... kétségbevonhatatlant biztosan nem. – Vállalnád a kockázatot? – kérdezte halkan Keane. – Ismerem az anyámat. – Én viszont csak annyit tudok róla, hogy lefeküdt az apámmal, csak mert úgy nézett ki, mint a férfi, aki végleg elveszett a számára. – Végtelenül sajnálom. – Monica hangja reménytelenül csengett. – Azt elhiszem – gúnyolta Keane –, de még mindig nem annyira, mint Lecia és én. Semmi értelme a további szócséplésnek. Elmegyek. Lecia lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia, ahogyan Keane kilép az életéből.

Miután becsukódott az ajtó, Monica remegő ujjakkal simított végig az arcán. – Jaj, Lecia, bárcsak... – Kérlek, anya, ne! Keane majd mindennek utánanéz, gondolta a lány. Minden szalmaszálba belekapaszkodott. Józan ésszel azonban sejtette, hogy aligha van remény meggyőző adatokat beszerezni harminc év elteltével. Keane-t ezzel örökre elveszítette... Kétségbeesésével nem akarta anyját terhelni, ezért azt javasolta, igyanak egy teát. – Lecia... – kezdte volna ismét az anyja. – Hagyd csak! – Nem, meg kell hallgatnod! Úgy lettem terhes, hogy apádnak sikerült leküzdenie a búskomorságát, és mindketten nagyon szerettünk volna gyereket. Néhány hetes terhes voltam, amikor váratlanul embóliát kapott, és a karjaim között halt meg. Rettenetes volt. – Jaj, anya... – Akkor már biztos volt, hogy gyermekünk lesz, és apád alig bírt magával a boldogságtól. – Monica szomorúan nézett a lányára. – Most már értem, mit jelent az, hogy a gyermekeknek kell fizetniük a szülök bűneiért. Amit akkor műveltem, nem lehet meg nem történtté tenni, de megesküszöm neked, hogy nem Stuart az apád. Lecia leült anyja mellé, és kezét a karjára tette. – Ki vagyok én, hogy megkövezzelek, anya? Valamennyien követünk el hibákat. Én pedig el sem tudok képzelni magamnak nálad jobb anyát. – Legalább te hiszel nekem? Lecia szeretettel simogatta meg anyja arcát. – Igen – mondta egyszerűen. – Ismerlek, és tudom, hogy sohasem hazudnál nekem– Még most sem mondtam el mindent – vallotta be bűnbánóan Monica. – Ha még egyszer élhetném az életemet, sok mindent másképp tennék. – Nem így vagyunk ezzel valamennyien? A tea után Lecia az előzmények iránt kezdett érdeklődni. – Mikor hívott fel téged Keane? – Tegnap este. Azt mondta, szükséged lesz rám, és legjobb, ha az első géppel ideutazom. – Rick tud róla? – Stuartról és rólam? Természetesen. Mindent elmondtam neki, amikor megkérte a kezem. Nagyon megértő volt. Nem volt könnyű lebeszélni róla, hogy elkísérjen ide, de belátta, hogy

jobb lesz, ha magunk között tisztázzuk az ügyet. Most várja, hogy felhívjam. – Könnyek törtek elő a szeméből. – Ideje, hogy beszámoljak neki. Amikor letette a kagylót, ismét a lányához fordult. – Rick szereíné, ha egy időre nálunk maradnál – közölte. Lecia a fejét rázta. – Nem futhatok el csak úgy, anya. Különben is még sok dolgom van, mielőtt Ausztráliába megyek. – Azt hiszed, Keane visszajön? – Csak ha be tudja bizonyítani, hogy a születésem előtt kilenc hónappal nem feküdtél le az apjával. – Nagyon szereted őt – jegyezte meg fájdalmasan Monica. – Ezt is túl fogom élni. Alig mondta ki ezeket a szavakat, Lecián eluralkodott a kétségbeesés, és szabad folyást engedett a könnyeinek. Anyja magához ölelte, és addig simogatta, amíg el nem apadt a könnyáradat. Monica néhány napig maradt még. Lecia nagyon hiányolta őt a távozása után, és fékezett ismét társaságba járni. Felkereste a barátait, szórakozni járt velük, és belevetette magát a munkájába, csak hogy ne kelljen Keane-re gondolnia. Egyik nap Janine hívta fel. – Minden készen áll. Brian és én aláírtuk a szerződést. Jöjjön el vacsorára, hogy koccintsunk az üzletre! Lecia ösztönösen elhárította a meghívást. – Sajnos este nem érek rá. – És holnap délben? Lecia habozott. Délben aligha bukkanhat fel Keane Carpenteréknél. – Ott leszek. Janine mindent elkövetett, hogy ünnepi jelleget adjon az ebédnek. – Bizonyára maga is, mint Keane, kapzsi, pénzéhes teremtésnek tart – jegyezte meg mintegy mellékesen az ebéd vége felé. Leciának nem kellett sokáig gondolkodnia a válaszon. – Nem. Láttam, hogyan néz Brianre. Meglepetésére Janine fülig pirult. – Köszönöm. – Gyors pillantást vetett vendégére. – Szeretnék bocsánatot kérni magától. Amikor hallottam, hogy Keane-t egy étteremben együtt látták egy nővel, aki a testvére

lehetne, nyomoztam maga után, és a munkadíjat csaléteknek szántam. Keane-t akartam kényelmetlen helyzetbe hozni azzal, hogy az orra alá dörgölöm az apja hűtlenségét. Ezért is hívtam meg magát a jachtkirándulásra. Közben azonban nem voltam tekintettel a maga érzéseire. Utólag nagyon szégyelltem magam, különösen akkor, amikor kiderült, hogy maga nem is Stuart Paget lánya. Amikor pedig megláttam a terveit, tudtam, hogy csak maga kaphatja a megbízást. Akár így, akár úgy, aljas módon viselkedtem. Lecia legyintett rá. – Nincs jelentősége... Janine azonban folytatta. – Keane-nek minden oka megvolt rá, hogy ne bízzon bennem, de én nagyon dühös voltam rá. Ridegen és megvetően bánt velem. Elmondta magának, hogy...? Úgy látom, igen. – Kapkodva folytatta: – Szerelmes voltam belé, és azt hittem, viszonozza az érzelmeimet. – Nem kell elmondania... – De én szeretném. Azután az... eset után elbocsátott. Amikor sírva takarítottam le az íróasztalomat, belépett Brian. Korábban már találkoztam vele, és sajnáltam, mert akkor halt meg a felesége, és nagyon elveszettnek látszott, így kezdődött. Keane természetesen azt hitte, bosszúból kezdtem ki a nagybátyjával. – Ez nem tartozik rám – próbálta elhárítani Lecia a szóáradatot. Janine azonban nem hagyta magát eltéríteni. – Eleinte valóban csak azért találkozgattam Briannel, hogy megfizessek Keane-nek. Később azonban rájöttem, hogy Brian számomra az igazi. Melegszívű, közvetlen természetű, és nagyon jó üzletember. A pénz nem közömbös számomra, ezt elismerem. – Kinek az? – szeretett volna ismét témát váltani Lecia. – Lehet, hogy nekem többet jelent, mint másoknak – vont vállat Janine. – De szeretnék jó felesége lenni, Briant sok gyermekkel megajándékozni, és megszépíteni az életét. Mindannyiunknak egyszerűbb lenne azonban, ha a családja elfogadna. Különösen Keane, mert Brian sokat ad a véleményére. – A maga helyében ugyanezt elmondanám Keane-nek is. – Azt reméltem, maga megteszi helyettem. – Sajnos nem fog menni... – Lecia óvatosan válogatta meg a szavait. – Már nem találkozunk. Janine döbbenten nézett rá. – Őszintén sajnálom. Mi történt?

Bárki más kérdezi, Lecia hallgatott volna. Janine nyíltsága azonban feloldotta a gátlásait, és néhány szóban összefoglalta a történteket. – Te jó ég, hiszen ez szörnyű! – csapta össze a kezét Janine. – Annyira sajnálom, Lecia! Pedig azt hittem, magukat Keane-nel az ég is egymásnak teremtette. Elmondhatom Briannek? Egyedül neki? – A férjének elmondhatja... – adta meg a hozzájárulást Lecia. Rosszabb már úgysem történhet.

11. FEJEZET Amikor Lecia hazaért, a telefon hallgatott, Keane nem jelentkezett. Igazából nem is várta, bár minden alkalommal reménykedve nézett az üzenetrögzítő lámpácskájára, nem villog-e. Nagyon vágyott Keane után, végtelenül gyötörte a hiánya. Szerencse, hogy két nap múlva indul Ausztráliába. Ott majd kigyógyul bánatából, ott majd nem kap minden alkalommal szívdobogást, amikor meglát egy magas, széles vállú, szőke férfit. Késő este megszólalt a kaputelefon. Keane volt az. – Lecia, beszélnünk kell! A lány remegve kapkodott levegő után. – Jól van. – Megnyomta az ajtónyitó gombot. Amíg arra várt, hogy Keane felérjen hozzá, egyre fokozódott az izgalma, és rossz előérzet gyötörte. Keane tekintetéből azonnal kiolvasta, hogy a balsejtelme beigazolódott. – Nem tudtál aludni? – kérdezte a férfi. – Nem sokat. Gyere be! Minden rendben? – Ahogy vesszük. – Keane nem mozdult. – Malajziában akadozik az egyik közös beruházásunk, most éppen a repülőtérre megyek. De nem ez a lényeg! Kiderült, hogy nem vagyunk testvérek! Hideg hangja csírájában elfojtotta Lecia megkönnyebbülését. – Honnan tudod? – Sophie néni és Brian egy órája járt nálam. Lecia megborzongott. – És? – Ha jól vettem ki, elmondtad Janine-nak, hogy már nem találkozunk, és azt is, miért nem. – Úgy van. Sajnálom, ha nem akartad, hogy mások is tudomást szerezzenek erről. – Semmi baj. – Keane gúnyosan mosolygott. – Janine jól befutott nekem, de igaza volt. Ő beavatta Briant, az meg felhívta Sophie nénit. Végül mindketten eljöttek hozzám, hogy közöljék, Brian és Zita néni a tűz estéjén nálunk volt. Lecia megnyalta kiszáradt ajkát. – Nem értem...

– Azon az estén, amikor apám hazaérkezett Ausztráliából, anyám ünnepi vacsorával várta: gyertyákkal meg minden egyébbel, ahogyan az ilyenkor szokás. Amikor Brian és Zita megérkezett, anyám éppen két fényképpel a kezében, felindultan rohant le a lépcsőn. – A felvételek anyámról és apádról? – suttogta Lecia. Keane bólintott. – Anyám magánkívül volt, és a fotókat az egyik gyertya fölé tartotta, hogy elégesse őket. Apám elvette tőle a képeket, közben azonban anyám ruhája tüzet fogott. Brian és az apám megpróbálták eloltani a lángokat, de anyám kitépte magát a kezükből, és sikítva felrohant a lépcsőn a szobámhoz. Nem kellett volna kitennie a kisfiát ennek a látványnak, gondolta Lecia. Keane kemény hangon folytatta; – Öt hónapig haldokolt. Mint Sophie néni elmondta, apám állandóan mellette volt a kórházban. Dolgozni sem járt, Ausztráliába meg főleg nem. Amíg anyám öröksége és az én jövőm el nem rendeződött, addig Brianéknél lakott, azután öngyilkos lett. Tehát semmiképpen sem lehetsz a húgom. Lecia a férfi nyaka köré fonta a karját. – Jól van, most már úgysincs semmi baj – mormolta, de hiába engedett Keane merevsége, hiába ölelte át őt, Lecia már érezte, hogy minden elveszett. Közvetett módon az ő anyja volt felelős Keane anyjának borzalmas haláláért. – Mennem kell – szólalt meg a férfi. – Persze... Vigyázz magadra! – Lecia leeresztette a karját, és hátralépett. Merev arccal, száraz szemmel figyelte az ablakból, ahogy Keane a kocsijához megy, még egyszer, utoljára felnéz hozzá, és búcsút int. Ez a végső búcsú, gondolta, és visszaintegetett, miközben majdnem megszakadt a szíve. A szerelmüknek immár semmi nem állt az útjában, csak a múlt terhei nehezedtek rá túlságosan. Legalábbis Keane szemszögéből nézve. Lecia azonban élete végéig szeretni fogja... ahogyan anyja is szerette az apját. Két hét telt el. Lecia egy Brisbane közelében található, kedvelt fürdőhely főutcáján sétált. A nyaralók tarka öltözékben nyüzsögtek körülötte. A lány is pólót és rövidnadrágot viselt. Más körülmények között élvezte volna a nyári forgatagot és az Raulok gondtalan életét, amelyhez a hívogató kis üzletek, a pálmafák és a strandok biztosították a díszletet. Lecia azonban kívülállónak érezte magát. Egyszer csak a nevét hallotta. Összerezzent. Szívverése mintha kihagyott volna egy pillanatra. Lassan megfordult.

Keane fáradtnak látszott, de mint mindig, uralkodott magán, és a megszokott erő sugárzott belőle. Néhány nő érdeklődő pillantást vetett rájuk, de a férfi csak Leciát látta. – Szervusz, Keane! – szólalt meg erőltetett mosollyal a lány. – Mit keresel itt? – Beszélnem kell veled. – Mindent elmondtál, amikor utoljára találkoztunk. – Lehet, hogy mégsem. – Keane nyelt egyet. – Különben nem úgy néznél rám mintha magával az ördöggel állnál szemben. – Leülhetnénk valahol – javasolta Lecia. – Tudok egy helyet, ahol nyugodtan beszélhetünk. Keane egy tengerparti épülethez terelte Leciát. – Itt bérelek egy lakosztályt. Ott senki sem zavar minket. Te hol szálltál meg? – kérdezte, amikor beléptek az előcsarnokba. – Egy turistaszállóban. – Ha végeztünk, elkísérlek. Az előtér ötletgazdag belsőépítészi munkáról árulkodott, de Lecia most nem vett észre ebből semmit. Félig kábultan követte a férfit az emeletre. A lakosztály berendezése ízléses volt, az erkélyről lélegzetelállító kilátás tárult az öbölre. – Foglalj helyet! Én addig hozok inni valamit. – Meglep, hogy itt látlak viszont – vallotta be Lecia. – Anyádnak meg kellett esküdnie, nem árulja el neked, hogy kereslek. – Csodálom, hogy belement. Keane derűsen elmosolyodott. – Békét kötöttünk. Mit innál? – Valami hideget és alkoholmenteset. A barackszínű ital, amelyet Keane hozott, finom volt, de Lecia csak egy kortyot ivott belőle, azután letette a poharat. Reszkető kezeit összekulcsolta az ölében. – Miről akarsz beszélni velem? – tért azonnal a tárgyra. Keane az erkélyajtóhoz ment, kinézett a tengerre, azután visszafordult a lányhoz. – Sok mindenről. De a legfontosabb, hogy azért vagyok itt, mert nagyon hiányzol. Nem eszem, nem alszom, és még munka közben is hirtelen téged látlak magam előtt... ahogyan a csípőd ring járás közben, ahogyan mosolyogsz... Akkor összeszorul a gyomrom, és átkozom magam, amiért ilyen bolond voltam. – Tökéletesen megértem, hogy szakítani akartál... – suttogta Lecia.

– Kérlek, hallgass végig! – vágott közbe Keane. – Utána elküldhetsz a pokolba, ha gondolod. Amikor megtudtam, hogy anyám a fényképek miatt halt meg, úgy éreztem, öt árulom el az irántad érzett szerelmemmel. – Nem csodálom. – Azóta beszéltem Briannel és Sophie nénivel. Mindketten úgy jellemezték anyámat, mint ideggyenge, önző, érzelemszegény nőt... Mégis, ő volt az anyám. Engem választott bizalmasának. Kezdettől fogva tudtam, hogy apám más nők után szaladgál. – Keane keserűen húzta el a száját. – Anyám nekem panaszolta el a bánatát, én pedig vele együtt szenvedtem. – Érthető, ha boldogtalan volt, de téged megfosztott a gyermekkorodtól! – jegyezte meg szomorúan Lecia. Keane először összehúzta a szemöldökét, de azután kelletlenül bólintott. – Szüksége volt valakire, akinek kiönthette a szívét, de nem a kisfiát kellett volna választania. Azt hittem, már régen túl vagyok rajta, de amikor kiderült, hogy te és anyád is belekeveredett ebbe a történetbe, ismét feléledtek bennem a gyermekkori emlékeim. – Megértem. Most már azonban ennek semmi jelentősége. – Egyszerűen megbocsátod, hogy megbántottam anyádat, neked pokollá tettem az életedet, azután pedig magadra hagytalak? – Tökfej! – Lecia felugrott, és Keane-hez sietett. – Persze hogy megbocsátok neked, hiszen szeretlek! – Lecia! – Keane magához ölelte. – És én még attól féltem, megbüntetsz a keményfejűségemért. – Eszem ágában sem volt ilyesmi. Csak azt hittem, soha nem fogsz túljutni rajta. – Fejét a férfi vállára hajtotta. – Végig kellett nézned, ahogyan anyád a lángok martaléka lesz. Az ilyesmit nem lehet elfelejteni. – Könnyek peregtek végig az arcán. – Ne sírj! – kérlelte Keane, és még jobban magához szorította a nőt. – Kérlek, szerelmem, ne sírj! Lecia remegő ujjakkal vette át a zsebkendőt, amelyet Keane nyújtott oda, és felitatta a könnyeit. Azután felemelte a fejét. – Végső soron anyám a felelős a történtekért, és ezen már nem változtathatunk. Keane nem mozdult. – Amikor Malajziába utaztam, és te olyan borzasztóan hiányoztál, megértettem, hogy válaszút előtt állok. Döntenem kellett, hagyom-e, hogy továbbra is fogva tartson a múlt, vagy elindulok a jövő felé. És mivel a jövöm te vagy, ezért a választás nem esett nehezemre... Nem hibáztathatom anyádat az apám viselkedéséért – folytatta Keane. – Anyám hisztériájáért sem.

Viszont téged sem ismertelek volna meg, ha nincs ez a különös történet. – Arcát Lecia hajába temette. – Akkor döbbentem rá, mennyire szeretlek, amikor még anyád sem tudta megmondani, hol talállak. – Szóval Gisborne-ba mentél, hogy sarokba szorítsd. – Jól ismersz. – Keane egy csókot nyomott a lány halántékára. – Egy darabig azzal gyötört, hogy fogalma sincs, merre jársz, azután elárulta, hogy sejtése szerint ma Noosában lehetsz. Akkor azonnal idejöttem. – És ha nem találtál volna rám az utcán a turisták tömegében? – Arra is felkészültem. Megígérted anyádnak, hogy ma este felhívod. Ő pedig megadta volna nekem a címedet. Akkor nem maradt volna más hátra, mint hogy letáborozzam az ajtód előtt, és alázatosan csengjek a bocsánatodért. – Ha! – Lecia szeme felcsillant. – Alázatos csengőnek legjobb akaratom ellenére sem tudlak elképzelni. Inkább trubadúrnak, aki egy rózsaszálra és egy ígéretre vár. – A szerelmed rózsájára és az ígéretre, hogy közös a jövőnk. – Keane elmosolyodott. – Szeretlek, és te is szeretsz. Ennél többre nincs is szükségem, hogy boldogan éljem le az életemet... Lecia nem győzött betelni Keane vallomásával. – Nem is érdemellek meg téged – mondta elérzékenyülten. – Ó, szerelmem, ha már az érdemekről beszélünk... Nem is tudod, milyen gyönyörű vagy! – Mélyen a nő szemébe nézett. – Ez, persze, öntömjénezésnek hangzik, hiszen úgy nézünk ki, mint egy ikerpár. Most már azonban nem a hasonmásomat, hanem csakis a nőt látom benned. A nőt, aki azt is képes volt megérteni, miért akartam elhagyni, holott teljes szívemből szeretem. A nőt, akinek nemcsak szíve, hanem esze és humora is van, és aki végtelenül szeretetre méltó. Lecia félénken mosolygott. – Nem fog zavarni, ha az idegenek folyton testvéreknek néznek majd minket? – Miért zavarna most, ha eddig sem zavart? Azonkívül mindenkinek egyértelmű lesz a helyzet, ha már gyermekeink is lesznek. – Amikor Lecia hallgatott, folytatta: – Mert, ugye, lesznek gyermekeink? – Ha a természet nem tagadja meg tőlünk. – Lecia beleszédült a boldogságba. – Nélküled nem tudok élni, erre már rájöttem. Szükségem van rád, Lecia. Keane csókjai egyre követelőzőbbek lettek. Ám ezek csak az érzékek szenvedélyes táncának első lépései voltak, amelyeket ezúttal nem követnek sem kétségek, sem gyötrelmek. A hálószobában álló nagy ágyról rá lehetett látni az öbölre. Amikor Keane be akarta húzni a függönyöket, Lecia arra kérte, ne tegye. – Szeretkezzünk napfényben! – javasolta.

– Jól van... – Keane-nek tetszett az ötlet. – Boldoggá teszel engem... – Odalépett az ágyhoz, de nem ért a lányhoz, csak nézte. – Szeretlek. – Lecia két tenyerébe fogta Keane arcát. Szorosan összeölelkezve csókolták egymást, miközben egyre közeledtek az ágyhoz, amelyen kirajzolódott a ház előtt hajladozó pálmák árnyéka. Együtt dőltek le rá, és addig simogatták egymást, amíg vágyaik csillapítása már nem tűrt halasztást. Tér és idő semmivé lett, és Lecia utóbb már csak arra emlékezett, hogy Keane bőre arany lőtt a napfényben..