Robert Crais RÉMÁLMOK VÁROSA BEHOLDER KIADÓ BUDAPEST, 2001

1

Robert Crais

RÉMÁLMOK VÁROSA

BEHOLDER KIADÓ BUDAPEST, 2001

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Robert Crais: LULLABY TOWN Copyright © Robert Crais, 1992

2

All rights reserved.

Fordította: Nyikos Eszter és Németh Kálmán Hungarian translation © 2001, Beholder Kft. Borítófestmény: Fisher Tamás

ISSN 1586-1686 ISBN 942 9067 92 9 Kiadja a Beholder Kft. Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134 Felelıs kiadó: Mázán Zsolt, Tihor Miklós Felelıs szerkesztı: Dani Zoltán Korrektor: Miskolci Szilvia, Kovács János Tördelés: Erdıs Árpád Készítette az Alföldi Nyomda Rt. Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató Készült 2001-ben.

3

EGY

- Elvis Cole-t, a világ leghíresebb detektívjét keresem - mondta Patricia Kyle. - Én vagyok az. Az íróasztalom melletti bırkanapén hevertem, a Csatorna-szigetekre nyíló kilátást élvezve. Régebben székeim is voltak, de a bırkanapén sokkal jobb kiheverni a világklasszis-számba menı magánnyomozások fáradalmait. - Aludtál? - kérdezte Patricia. - Sosem alszom - adtam a sértıdöttet. - Éppen azt várom, hogy Cindy a szomszédból kijöjjön az erkélyre. Az aprócska erkélyre vezetı üvegajtó nyitva volt, hogy a Santa Monica Boulevardon fújdogáló Nyugat-Los Angeles-i szellı szabadon járhasson ki-be. Igazán kedves kis szellı volt, kissé csípıs; tengeri madarak hangját és só illatát sodorta felém. Ráadásul a nyitott ajtón át jobban hallottam Cindyt. - Ki az a Cindy? Áttettem a kagylót a bal fülemrıl a jobbra. A bal ugyanis még mindig sajgott egy kicsit, miután két ízben erısen megütötte egy brutális illetı, aki majomszerő alkarral rendelkezett, és egyáltalán nem volt foga. - Cindy a kozmetikaicikk-ügynök, aki a mellettem lévı irodát bérli. - Hmmm. El tudom képzelni, miket árul - mondta Pat Kyle.

4

- Lelketlenséged és érzéketlenséged nem ismer határokat. Cindy nagyon kedves hölgy, készséges mosollyal. - Hm-hm. És miben olyan készséges? -A nyomozók magányos életet élnek. Mihez kezdjen egy férfi, ha már kitisztította a fegyvereit és leolajozta a bokszerét? -

Például

eljöhetnél

velem

ebédelni

Lucy

Kávézójába,

a

Paramounthoz. - Ki az a Cindy? - feleltem. Pat Kyle nevetett. Tiszta, bocsánatkéréstıl mentes nevetés volt, amilyennek minden nevetésnek lennie kellene. Pat Kyle negyvennégy éves, nagyjából százhatvan centi magas, hullámos, gesztenyebarna haja van, erıteljes csontozata és egészében véve atlétához méltó fölépítése. Hat éve találkoztam vele elıször; akkoriban úgy nézett ki, mint Graf Zeppelin, és éppen egy rosszul sikerült házasságból igyekezett kikecmeregni. Segítettem neki. Ma négy mérföldet rohangál naponta, színészügynöksége van, meg egy fogorvos vılegénye Pasadenából. Talán egy szép napon megtanulom elviselni a fickót. - Embereket keresek egy filmhez a Kapstone Picturesnek, a rendezıt Peter Alan Nelsennek hívják - folytatta. - Tudod, ki az? - Akciófilmeket csinál. - Igen. Elég nagy sikere van. A Time magazin a Kaland Királyának nevezte. - Elég sok minden másnak is nevezték. Arrogánsnak, követelızınek, meg kiválónak is, ha jól emlékszem. Olvastam a cikket.

5

- Na igen. Róla van szó. - A vonal túloldaláról zaj hallatszott. Mintha valaki beszélt volna Pat mögött. - Péternek akadt egy kis problémája, és megemlítettelek neki. A Kapstone emberei találkozni akarnak veled. - Rendben. - Ülı pozícióba tornáztam magamat, és letettem a lábamat a padlóra. A detektív felkészül az akcióra. - Amikor Peter még a fıiskolára járt, összeveszett a feleségével, nem sokkal azután, hogy megszületett a gyerekük. Egy kisfiú. Peter azóta nem hallott a fiáról meg a feleségérıl, és most meg akarja találni ıket. Mondtam neki, hogy emberek megtalálásában nagy vagy. Érdeklıdsz a dolog iránt? - Aha, éppen azt csinálom. - A Kapstone-nak a Paramountnál vannak irodái. Hagyok neked egy belépıt a fıkapunál, keresd meg Donnie Brewstert. Donnie vezeti a produkciót. Donnie. Hogyan vezethet valaki egy filmgyártó céget tizenkét éveseknek való névvel? - Ide tudnál érni olyan húsz percen belül? - Hadd nézzem meg a naptáramat. - Aha. Mióta van neked naptárad? - Érzéketlen - feleltem. - Hölgyem, ön egyre érzéketlenebb. Azzal a jól ismert, kedves nevetéssel válaszolt, és letette a kagylót. Föltápászkodtam a kanapéról, közben a Kapstone Pictures-re és Peter Alan Nelsenre gondoltam. A Régi Szép Idık. Fehér, Miki egeres pólót viseltem, jobb vállán mustárfolttal. Miki még csak elment volna, de a mustárfolt nyilvánvalóan nem volt szalonképes. Van annyi idım, hogy

6

hazarohanjak a szmokingomért? A Pinocchiós órára néztem. Hm-hm. Lerángattam

Mikit,

és

elıkerítettem

gyöngyhalász-inget,

fölkaptam

revolveremet,

egy

meg

Dan

világoskék

egy

sárga-fehér,

Wesson

38-as

pincérkabátot.

hawaii kaliberő

Sikerorientált

öltözködés. Dúdolni kezdtem: „Jó kis vicc a sóbiznisz". Bekapcsoltam az üzenetrögzítıt, és újfent végighallgattam az ismerıs mondatot: „Elvis Cole detektívügynökség, olcsón dolgozunk!" Lehet, hogy itt az idı megváltoztatni. Elvégre egy nagy filmvállalatnak dolgozom, olyasmi kellene,

ami

jobban

illik

a

szórakoztatóiparhoz.

„Elvis

Cole

detektívügynökség: nincsenek kis ügyek, csak kis detektívek - bízza meg a legnagyobb farkat a szakmában!" Végül úgy döntöttem, hogy mégis az lesz a legjobb, ha megyek. Lesétáltam a mélygarázsba, beültem az autómba, és keletnek hajtottam a Santa Monica Boulevardon, egyenest Hollywood szívébe. Október volt, a levegı már kezdett hővösödni. 1966-os fölhajtható tetejő Corvette-em van, de nem volt olyan hideg, hogy föl kellett volna raknom a tetejét. Ritkán van olyan hideg. No igen, a globális fölmelegedés. így, nyár vége felé a Michigan-, Delaware- és Utah-béli kocsik eltőntek, és megérkeztek a kanadai autók. Mint a költözı madarak a hideg elıl. A Santa Monica és a La Brea keresztezıdésénél megálltam a pirosnál, mellettem egy vörösesbarna Buick Sedan Albertából, benne egy stöpszli fickó egy stöpszli nıvel, hátul két stöpszli gyerek. A fickó vezetett, és szerencsétlen képet vágott. Szélesen rájuk mosolyogtam, integettem nekik, és azt mondtam: „Isten hozott Los Angelesben!". A nı fölhúzta az ablakot, és bezárta az ajtót.

7

Továbbmentem a Santa Monicán a Gower felé, aztán jobbra fordultam a Goweren, és elhajtottam a Hollywoodi Temetı mellett a Paramount felé. A Paramount stúdió-komplexuma jókora épületegyüttes a Melrose és a Gower sarkán, bézs színőre vakolt fallal körülkerítve. A fal hihetetlenül magas, mintha azt a keménységet és kitartást jelképezné, ami megtartotta a Paramountot a szakmában, jóval azután, hogy a többi eredeti hollywoodi stúdió rég csıdbe ment. Egyetlen grafiti sincs rajta, ami csodaszámba megy egy ilyen környéken, ami a nyomorról, szemétrıl és utcai bőnözésrıl híres. Lehet, hogy ha túl közel mész a falhoz, láncinges martalócok forró olajat öntenek rád a mellvédrıl. Befordultam a Melrose sarkán, és megálltam a Paramount fıkapuja elıtt. - Elvis Cole, Donnie Brewsterhez jöttem - mondtam az ırnek. Az ır belelapozott egy kis noteszbe. - Maga az az énekes? - Elvis Presley 1978-ban meghalt - ráztam meg a fejemet. Az ır elıhúzott egy sárga cédulát, és ragasztószalaggal a szélvédımre erısítette. - Nem a Királyra gondoltam! Hanem arra a másik fickóra. Arra a szemüvegesre. - Elvis Costello. De ı se én vagyok. Az ır szomorúan csóválta a fejét. - Jézus Máriám, még emlékszem arra az idıre, amikor ha azt mondtam, „Elvis", csak egy volt belıle. Lehet, hogy eddig ez a pofa ırizte a mellvédet.

8

Donnie Brewstert egy kétszintes, földszínő vályogépületben találtam meg. Vörös zsindelytetı, dinoszaurusz-mérető trópusi növények. Egy recepciós elvezetett egy titkárnıhöz, aki bekísért egy sötét, lambériás konferenciaterembe. A teremben Patricia Kyle várt, meg egy harmincas évei vége felé járó pasas erısen ritkuló hajjal, nyolcszáz dolláros sportdzsekiben, ami úgy állt rajta, mint egy vizes sátorlap. Amennyi haja megmaradt, azt szorosan hátrakötötte egy rövid lófarokba. Ez is egy stílus. Pat Kyle fölkelt, rám mosolygott és megcsókolt. Kicsit lebarnult, amióta utoljára láttam. Jól állt neki. - Elvis Cole, ez itt Donnie Brewster. Donnie, Elvis Cole. Donnie Brewster odanyújtotta a nyirkos mancsát, és ideges képet vágott. - Jézus Máriám, hol volt idáig? Már azt hittem, sose ér ide! - Én is nagyon örülök, hogy megismertem. Donnie „mindenki engem üldöz"-szerő arcot vágott, és Pat Kyle felé pislogott. - Pat figyelmeztetett, hogy maga nagy hőhót fog itt csapni... Kérem, próbálja megérteni, hogy ez egyáltalán nem olyan vicces! - Azzal az orrom alá dugta három ujját. - Van egyszer Spielberg, aztán Lucas, aki már nem is rendez, és a harmadik Peter Alan Nelsen. Peter egy egész két tized milliárdot keresett összesen a hat filmjével világszerte. İ a harmadik legsikeresebb rendezı a film történetében, és ezt ı maga is tudja. - Felteszem, elég nehéz lenne elıtte titokban tartani.

9

Donnie végighúzta a kezét a skalpján, és megrántotta a lófarkát. Nem vacakolt: elég rendesen megrántotta. Lehet, hogy emiatt ritkul a haja. - Peter ragyogóan tehetséges - folytatta. - A ragyogóan tehetséges emberek néha nehezen kezelhetık, és nagyon oda kell rájuk figyelni. Gondolom, ezt félig-meddig magának is mondta. Újfent Pat Kyle-ra sandított. - Elmondtad neki, hogy mirıl van szó? - Igen. - Pat elismételte ugyanazt, amit a telefonban. Donnie bólintott, és megint felém fordult. - Hát ez volna. Kellene valaki, aki megkeresi az exnejét meg a kölyköt, a lehetı legrövidebb idı alatt. - Rendben. Lerogyott az egyik forgószékre, hátradılt, és méregetni kezdett. Fogós kérdés privát kopót bérelni. - Órabérben vagy napibérben dolgozik? - Szabott áraim vannak. Elıre. - Mennyi? - Négyezer, plusz a költségek. A költségeket késıbb számlázom. - De hát ez abszurd! Nem fizethetünk négyezret elıre! - Jó. Akkor legyen hatezer. Idegesen dobolt az asztalon, és megpróbálta felölteni üzleti ügyek intézésére tartogatott, gondterhelt arckifejezését. - Visszafizeti, ha nem találja meg ıket? - Nem. Tovább dobolt. Gyızködte magát.

10

- Beszéltem az ügyvédeinkkel. Felhívtak egy fickót az államügyész hivatalában, meg egy Ito nevő rendırt. Azt mondják, maga elég jónak számít a szakmában. Hány ilyen ügye volt már? - Talán háromszáz. - Hm-hm. És ebbıl a háromszázból hányszor találta meg, akit keresett? - Úgy kétszázkilencvennyolcszor. Donnie fölvonta a szemöldökét, és olyan arcot vágott, mint akire mély benyomást tettem. Talán már nem is bánja annyira azt a négy lepedıt. - Rendben. Ha megbízzuk ezzel az üggyel, nagyjából meddig tart, amíg megtalálja ıket? - Fogalmam sincs. - Mégis, nem mondhatna valamit, csak úgy hozzávetıleg? Széttártam a tenyeremet. - Hát, amennyiben Encinóban lakik, és az összes barátjának elmondta, hogy Peter Alan Nelsen felesége volt, akkor talán már holnap megtalálom. Ha meg ötször nevet változtatott, és misszionáriusként dolgozik az Amazonasnál, akkor egy kicsit tovább tart. - Jézus Mária! Megvontam a vállamat, és rámosolyogtam. Miszter Meggyızı és Magabiztos. - Általában nem ilyen rossz a helyzet. Az emberek nem szoktak ötször nevet változtatni, és az Amazonashoz költözni. Hitelkártyájuk van, és a bankok nyilvántartják az elızı lakhelyüket, meg autójuk és

11

jogosítványuk valamint társadalombiztosítási kártyájuk, ami mind ideális ahhoz, hogy megtaláljak bárkit. Nem látszott, hogy a magabiztosságom különösebben meghatotta volna. Újfent a haját piszkálta, aztán fölugrott, és mászkálni kezdett. - Péternek három hét kellene még, hogy befejezze a filmjét, és most kitalálja nekem ezt a marhaságot a családjával. Jézusom, hiszen tíz éve nem is látta azt a nıt! Most már kibírhatná a forgatás végéig! - Ne legyen ilyen érzéketlen. Donnie összefonta a karját a mellén, és tovább folytatta a mászkálást. -

Tudom,

hogy

hülyén

hangzik,

de

muszáj

megértenie!

Negyvenmillió dolláros kötelezettségünk van erre a filmre! Én magam elköltöttem tizennyolc milkót, díszletek kellettek, meg mindenféle mőszaki cuccot béreltem a hanghoz meg a világításhoz. Lekötöttem egy rakás színészt, akiknek muszáj fizetnem, nem is beszélve a személyzetrıl. Ha Peter fölzaklatja magát, az nekünk rengeteg pénzbe kerülhet... Elmehetünk a fenébe az egész szeméttel, nekem meg szétrúgják a seggemet. Lehet, hogy a helyében én is ideges lennék. - Rendben. Akkor talán a legjobb lenne várni, amíg befejezik ezt a mozit, és csak utána nekifogni a keresésnek. Fölteszem, az exnej addig marad, ahol van. Megvan a számom, hívjon föl, ha készen vannak. Donnie kikerekítette a szemét, befejezte a mászkálást, és lerogyott egy másik székbe. - Látta a Láncfőrészest? - Igen.

12

- A Láncfőrészes volt Peter elsı filmje. Úgy négyszázezerbıl hozta ki. Négyszázmilliót hozott a konyhára, és másnapra Peter Alan Nelsen ablaktisztítóból Hollywood új csodagyereke lett. És akárhány filmet csinált, az csak tovább növelte a hírnevét. Látja, ebben a városban minden stúdió magának akarja Peter Alan Nelsen legújabb filmjét. A leghíresebb színészek körbenyalják a fenekét egy-egy szerepért, és Oscar-díjas forgatókönyvírók eladnák az anyjukat egyetlen pillantásáért. Hallja egyáltalán, amit mondok? - Aha. Azt magyarázta éppen, hogy Peter mindent megkap, amit akar. - Rohadtul úgy van. A legeslegfontosabb itt az, hogy Peter jól érezze magát. Peter meg akarja találni az asszonyt, mi meg azt akarjuk, hogy Peter jól érezze magát, tehát tiszta sor, hogy bérelünk valakit. - Hogy Peter jól érezze magát - mondtam. - Rohadtul úgy van. - Donnie az asztalra tenyerelt, és fölkelt a székbıl. - Szeretem magát. Nagyon szeretem magát! Peter már hallott magáról, és találkozni akar magával, vagyis nem maradt más dolgunk, mint átmenni hozzá. Ha Peter elégedett lesz magával, a megbízás a magáé. - A legeslegfontosabb itt az, hogy Peter jól érezze magát. - Úgy van! - Donnie Brewster kissé lehalkította a hangját, mintha attól félne, hogy valaki kihallgatja, és közelebb hajolt hozzám. Mint egy összeesküvı. - Megmondom ıszintén, egy bolhafingnyit sem érdekel, hogy maga megtalálja-e azt a nıt, vagy sem. Ám ha Peter attól érzi jól magát, hogy valaki keresi a csajt, akkor fogunk valakit, hogy keresse. Miszter İszinteség.

13

Türelmetlen mozdulatot tett, és az ajtó felé indult. - Legjobb lesz, ha most rögtön átmegyünk hozzá. Bármit mond is Peter, maga csak bólogasson és helyeseljen. Bármit kér, csak mondja azt, hogy meglesz. Ha azt kérdezi, hogy meddig fog tartani, mondja neki, hogy legföljebb néhány hétig. - Hogy Peter jól érezze magát. - Úgy van! Csak az számít, hogy Peter jól érezze magát. Pat Kyle-ra néztem, aztán vissza Donnie Brewsterre, és megráztam a fejemet. - Maga azt kéri tılem, hogy hazudjak az ügyfelemnek. Nem fogok. Azt is kéri, hogy vezessem félre. Ezt sem fogom tenni. Donnie megdermedt, kezével a kilincsen, és rémülten nézett vissza rám. - Hé! Hé, én nem kértem magától ilyesmiket! Én úgy szeretem Peter Alan Nelsent, akárha a bátyám lenne! - Idegesen az ajtó felé pillantott. Sose lehet tudni, nem hallgatózik-e valaki. -Én csak annyit mondtam, hogy ne ellenkezzen vele, ez minden, és majd késıbb szépen beadjuk neki, hogy mi is az állás! - Nem lehet. - Nem lehet?! Mi az, hogy nem lehet? - Visszarohant a szobába, és széttárta a tenyerét. - Nem mondhatja azt Peter Alan Nelsennek, hogy nem lehet! - Nem mondom Peter Alan Nelsennek. Magának mondom. Ettıl zavarba jött.

14

- Hé, figyeljen már, maga is azt akarja, hogy Peter jól érezze magát, vagy nem?! Ha Peter elégedetlen magával, nem bízzuk meg. Tudja, mit hozhat magának egy ilyen megbízás? - Gyomorfekélyt? Donnie még jobban széttárta a kezét, és hitetlenkedı pillantásokat vetett rám. - Aki Peter Alan Nelsennek dolgozik, fölkerül az „A" listára. Ha pedig fölkerül az „A" listára, akkor a legnagyobb neveknek dolgozhat a szakmában. Még az is lehet, hogy a People magazin is írni fog magáról! - Vao - feleltem. Donnie az ég felé emelte a kezét, és Pat Kyle-ra nézett. Pat arca vörös volt, és csukláshoz hasonló hangokat hallatott. - Miféle fickó ez? - kérdezte szemrehányóan Donnie. - Ki a csudát hoztál te nekem? Erre Pat is széttárta a kezét. - Olyat, akinek elvei vannak. Donnie újra kezdte a hajpiszkálós és lófarokrángatós mősort. Olyan erısen rángatta, hogy már attól tartottam, leszakad neki, de szerencsére csak képzelıdtem. - Ez így nem megy! - mondta. - Peter ebbe nem fog belemenni! - Peter meg én már elıbb beszéltünk Elvisrıl - jegyezte meg Pat. Nekem nagyon úgy tőnt, hogy beleegyezik. Donnie színpadiasan rám mutatott. - De ez a fickó itt azt mondja, hogy nem hajlandó együttmőködni! Ismered Pétert! Néha valóságos szörnyeteg tud lenni! - Ismét ideges

15

pillantásokat vetett az ajtó meg az ablakok felé, hallgatózó fülekre vadászva. - Hé, én igazán úgy szeretem ıt, mintha a bátyja lennék! - Öt perc múlva vár minket - mondta Pat. - Szent szar - felelte Donnie. Szemmel láthatóan izzadni kezdett. - Lazítson, Donnie - fordultam hozzá. - Vegyen mély lélegzeteket. - Maga lazítson - vágott vissza Donnie. - Nekem negyvenmillióm fekszik Peter Alan Nelsenben, és maga nem akar együttmőködni! Ember, ez itt Hollywood! Itt mindenki együttmőködik! Pisztolyt csináltam a kezembıl, és fejbelıttem. Donnie lerogyott a székébe, és nyomorultul nézett ki. - Igen, igen, látja, pontosan ez fog történni velem. Puff - és kész. - Donnie - mondta Pat -, Elvis profi, és kiváló eredményeket ért el. Nem elıször csinál ilyesmit. - Jó, de nem Peter Alan Nelsennel! - Elmondtam neki, hogy mire számítson Péternél, és Péternek is elmondtam, hogy mire számítson Elvisnél. Peter pontosan tisztában van a dolgokkal. - Ó, Jézusom, ó, Jézusom. - Donnie - kérdeztem -, mi lenne, ha átmennénk Péterhez, és vele beszélnénk meg a dolgot? Elég jó vagyok abban, amit csinálok. Ki tudja, akár még a gyerekét is megtalálhatom. Gondolja csak el, akkor aztán milyen jól fogja érezni magát! Donnie elgondolkodva kancsalított. Szinte láttam, ahogyan a kis dugattyúk föl-le járnak az agyában. Szemében lassanként mintha az értelem fénye kezdett volna fölcsillanni.

16

- Jó, jó, próbáljuk meg. - Tudja mit, mondja azt neki, hogy ragyogóan tehetséges vagyok. Mindenki tudja, hogy a ragyogóan tehetséges emberek néha nehezen kezelhetık. Donnie szeme elkerekedett, és olyan hévvel csapott az asztalra, minta épp most fedezte volna föl a puskaport. - Igen, igen! Ez az! A ragyogóan tehetségesek nehezen kezelhetık! Fölugrott, és az ajtó felé nyomult. - Menjünk át hozzá, és beszéljük meg vele! Így hát elindultunk, hogy szembenézzünk a szörnyeteggel.

17

KETTİ

A szörnyeteg egy kétszintes, trópusi stílusú, banán- és gumifák ligetével övezett épületben tartózkodott a stúdiók háta mögött. Valaha talán ez is éppen olyan faház volt, mint a többi, de ma már kétségtelenül nem volt olyan. Jelenleg keskeny veranda húzódott az ajtó felıli részén, széles lécekbıl álló zsalugáterei voltak, körülötte pedig egy rakás durván megfaragott fatörzs hevert foszladozó hajókötéllel összeerısítve, ami nyilvánvalóan azt az érzést volt hivatott kelteni, mintha a ház valamelyik névtelen trópusi szigetecskén állna. Összességében úgy nézett ki, mintha egy svájci család készült volna Robinsont játszani a környéken. A tetıt valami pálmalevélnek látszó anyaggal fedték le, mőpatak csörgedezett mesterséges medrében, távolabb pedig egy kisebb cölöpön halálfejes zászló fityegett. - Hol kell belépıjegyet venni? - kérdeztem. Donnie Brewster bosszúsan fújtatott. - Fejezze be a humorizálást, rendben? Azt mondom neki, hogy maga ragyogóan tehetséges, erre maga itt humorizál, ı meg rögtön rájön, hogy nem is igaz. Ejnye. Odabent a padló durva hajódeszkából készült, a plafonon szabadon futottak a födémet tartó gerendák, közöttük szárnyas ventillátorok keverték lustán a levegıt. Keresztülmentünk valami hallfélén, és egy kisebb szobába értünk, ahol két jókora kanapé állt, meg egy kis kerek

18

üvegasztal és Peter Alan Nelsen hat filmjének plakátjai. A kanapékat zebrabır borította, a plakátokat meg valami rinocéroszszarvnak látszó dologgal keretezték, és egy teakfa íróasztalnál kis, fekete ember ült. Az íróasztal mögött ajtó, szintén teakfából, ami mögött valaki üvöltözött. Donnie Brewster újfent a haját piszkálta, és azt mondta: - Jézusom, mi van már megint? A kis fekete fickó szélesen elmosolyodott, ahogy megpillantott bennünket. Lehet, hogy nem hallotta az üvöltözést. - Jó napot, Mr. Brewster! Hogy van, Ms. Kyle? Peter azt mondta, menjenek be egyenesen, amint ideérnek. Egyenesen bementünk. Peter Alan Nelsen irodája nagyjából olyan hosszú volt, mint egy bowlingpálya, és olyan széles, mint egy uzsorás mosolya, ezen kívül még úgy is nézett ki, mint egy mozi elıcsarnoka Nairobiban. A Vad csorda, az Aszfaltdzsungel meg a Fantasztikus hetes plakátjai lógtak a falon,

a

sarokban

a

negyvenes

évekbıl

származó

Webcor

édességautomata állt, mellette egy 800-as Wurlitzer Bubble-Lite zenegép meg egy „Ölsz vagy meghalsz!" elnevezéső videojáték. A webcor fıként M&M mogyorós drazsét, gumicukrot, mazsolát és cukorrudakat kínálgatott. Nincs is jobb, mint a jó, szottyos gumicukor. Leghátul égkék Harley-Davidson Electraglide motor állt, nyergében féloldalt szıke nı ült fekete spandex biciklisnadrágban (oldalán világító zöld csíkkal), hozzá illı, pántos fekete topban és halványkék Reebok edzıcipıben. A nınek masszív combja és vastag, kigyúrt vádlija volt, a hasát pedig mintha kıbıl faragták volna. Jöttünkre fölnézett, aztán szó

19

nélkül lecsusszant a Harley nyergébıl, és leült két srác közé, akik mind a ketten úgy néztek ki, hogy nyugodtan védhettek volna a Dallas Cowboysban. Egy újabb zebrabırös kanapén tehénkedtek, egyikük Stunts Unlimited pólót viselt, a másik meg gyakorlónadrágot és angolnabır cowboycsizmát. İk is fölnéztek, amikor beléptünk, aztán mindannyian tovább bámulták Peter Alan Nelsent. Peter Alan Nelsen egy márványlapú asztal tetején állt, hadonászott és olyan erısen ordított, hogy az arca egészen kivörösödött. Nagyjából száznyolcvanöt centi magas lehetett, elég vézna felépítéső, csapott vállal és afféle laza, esetlen testtartással, ami arra vallott, hogy valaha kétballábas, nagyon csúnya gyerek lehetett. Szögletes, Fred MacMurrayszerő arca volt mindehhez a testhez, ráadásul fekete bırnadrágot viselt ezüstözött kagylós övvel és fölgyőrt ujjú farmeringgel. Elég vékony karja volt. Ez a szerelés utoljára talán a hetvenes évek közepén lehetett menı, de ha egyszer te vagy a Kaland Királya, gondolom, úgy öltözöl, ahogy akarsz. - Állítsd le azt a szalagot! - üvöltötte a Király. - Nem akarom látni ezt a szemetet! Jézus Máriám, hát teljesen elment az eszetek?! Peter Alan Nelsen egy elegánsan öltözött nıvel ordítozott, meg egy nyúlarcú fickóval, akik egy nyolcvan centis képátmérıjő Mitsubishi tévé mellett álltak. A fickó egy videomagnón matatott valamit, talán a kazettát próbálta kiszedni, de olyan ideges volt, hogy sehogy se jött össze neki, végül a nınek kellett segítenie. - Peter, Peter, mi folyik itt? - rohant be közéjük Donnie a haját rángatva. - Hé, ha valami baj van, miért nem nekem szóltok?

20

- Megmutattunk neki egy munkaszalagot az új produkciós vezetıtıl mondta a nagyképernyıs Mitsubishi mellett álló nı. - Nagyon tetszett neki, egészen addig, amíg meg nem tudta, hogy a pasas azelıtt a tévének dolgozott. Peter mély, morgásszerő hangot hallatott, leugrott az asztalról, körberohant, kikapta a kazettát a nyúlarcú fickó kezébıl, és kidobta az ablakon. A fickó hátrahıkölt, a nı azonban nem mozdult. - Teljesen rossz a megközelítése! - ordította Peter. - Hát semmi érzéketek nincs a strukturális kérdésekhez? A képsőrőséghez? Hiszen a tévé kicsi! A mozi meg nagy! Én mozit csinálok, nem pedig tévét, érthetı?! Donnie széttárta a kezét, mintha szörnyülködne, hogyan is tehettek ilyet. - Jézusom, Peter, rettenetesen sajnálom! Nem gondoltam, hogy egy tévés fickóval rabolják az idıdet! Mit csináljak, hogy jóvátegyem? Azt hiszem, éppen azt próbálta bemutatni nekem, hogyan kell Pétert boldoggá tenni. - Megcsókolhatod a seggemet a Hollywood Boulevardon, hogy jóvátegyed! - üvöltötte Peter. Nekem egyáltalán nem tőnt úgy, hogy boldogabb lenne, de hát Donnie a szakértı. - Hát te nem vagy komplett! - tört ki az elegánsan öltözött nı, aztán sarkon fordult és kiviharzott, magával vonszolva a nyúlarcút. Miközben bevágta maga mögött az ajtót, dudorásztam egy kicsit: „Jó kis vicc a sóbiznisz". Pat Kyle oldalba vágott a könyökével.

21

Donnie szélesen elmosolyodott, megmutatva a világnak, hogy ı meg az ı öreg haverja, Peter összetartanak a nehéz helyzetekben. - Na, hé, Peter, öregfiú, ne szívd mellre! Öregfiú. Ezt megjegyzem magamnak. - Ha új produkciós vezetıt akarsz, megkapod. Úgy értem, mi itt filmet csinálunk, igazam van? - Szart! - ordította Peter Alan Nelsen olyan hangosan, ahogy csak tudta, aztán hátrament a Harley Davidsonhoz, és fölrúgta. Teljes erejébıl. A padlón homorú bemélyedések voltak, ahová már azelıtt is esett. A szıke nı várt, amíg Peter befejezi, aztán odament és fölállította a motort, kidolgozott izmai föl-le ugráltak a súlyától. Peter nem foglalkozott vele. A szoba közepén állt, mélyeket lélegzett, karját az oldalához szorítva, mint akiben hihetetlen erejő harag forr, és nem tudja, képes lesz-e kordában tartani magát, de azért megpróbálja. Micsoda dráma. - Elvis Cole vagyok - mondtam. - Van valami problémája, amit meg akar velem beszélni, vagy elmenjek még a szünetben? - Ó, a szarba - mondta Donnie Brewster, és tovább folytatta a „hogyan tegyük boldoggá Petert"-féle kézmozdulatokat. -Hé, micsoda fazon, nem igaz, Peter, öregem? Ez a pofa a privát kopó, akirıl beszéltünk. İ az a... - Tudom - vágott közbe Peter, és elém lépett. Felém nyújtotta a kezét. Kezet ráztunk. Hevesebben rázta, mint kellett volna, és közelebb állt, mint szokás olyasvalakihez, akit nem is ismerünk. - Sajnálom, hogy végig kellett néznie. Ezek a srácok adják meg nekem a hátteret, hogy

22

valami igazán nagyot alkothassak, aztán meg szétrágják az életemet. Néha kicsit nehezen viselem. - Érthetı. - Ez itt Dani - intett a nı felé. - Ez meg Nick és T. J. Nekem dolgoznak. - Azzal a srácokra mutatott. Nick volt a Stunts Unlimited pólós fickó, T. J. meg az angolnabır csizmás. Mind a ketten többet nyomtak nála legalább harminc kilóval. - Látta a filmjeimet? - kérdezte Peter. - Láttam a Láncfőrészest és a Töréspontot. - És mit gondol róluk? - Elég jók. A Láncfőrészes engem a Keresgélıkre emlékeztetett. Halványan elmosolyodott és bólintott. - Huszonhat éves voltam, éppen csak elvégeztem a fıiskolát, amikor a Láncfőrészest csináltam. Örültem, hogy lyuk van a fenekemen, és odavissza megnéztem a Keresgélıket, hogy tudjam, mi újság. Donnie a telefonnal volt elfoglalva, de most fölnézett. - Beszéltünk a Láncfőrészesrıl, mielıtt átjöttünk volna hozzád sietett leszögezni. - Bombasztikus egy film! Egyszerően zseniális. Kirobbanóan elképesztı. Peter odament az édességautomatához, a tenyere élével rávágott, meghúzott egy kart, és elıhalászott egy csomag M&M mogyorót. Pénzt nem dobott be. Fölszakította a zacskót a fogával, az összes mogyorót a szájába öntötte, a papírt meg ledobta a földre. Eszébe sem jutott, hogy bárkit is megkínáljon. Dani fölkelt, és fölszedte a papírt a földrıl.

23

Peter a nagy márványlapos asztalhoz ment, és fölült rá, keresztbe vetett lábbal. - Úgy nézem, maga nagyjából korombéli lehet. Hány éves? kérdezte. - Harmincnyolc. - Én meg harminckilenc vagyok. Beszéltünk valami rendırrel, aki szerint maga volt Vietnamban. Igaz ez? - Elırehajolt, és valahogy úgy ejtette azt, hogy "Vietnam", ahogy a tévében szokták: tele izgatottsággal és vonzerıvel és illúzióval. Tisztára, mintha Bart Simpson mondaná. - Hm-hm. Megpróbálta lenyelni az M&M-eket. - Az a zsaru azt is mondta, hogy magának szétlıtték a seggét odaát, és hogy kapott egy kazal kitüntetést. - Ugyan, mit tudnak a zsaruk az életrıl. - Én is jelentkeztem, de nem vettek be. Tudja, van ez a csontizé a csípımmel. - A plakátra nézett, ami John Wayne-t ábrázolta a Blood Alley-ben, ahogy éppen elsüti a pisztolyát az ellenségre. Neki inkább válla volt, mint csípıje. - A Nickster is volt Vietnamban. Igaz? A Nickster. - Aha. A légierınél - bólintott a Nickster. - Öregem, az életemet odaadtam volna a légierıért -mondta Peter. Csak ott röpködni az egekben... Lövöldözni a vietkongokat. Nem vagyok még olyan öreg, Szaúd-Arábiába is nyugodtan elvihettek volna. - Jöhettél volna, haver - felelte a Nickster. - Többet értél volna, mint az a sok seggfej a szakaszomban.

24

- Bugrisok - tette hozzá T. J. Peter szomorúan bólintott, mint aki éppen most puskázta el az utolsó lehetıséget, hogy Vietnam vagy Szaúd-Arábia barátságos egét szelhesse. Donnie letette a telefont, és visszafordult hozzánk, széles mosollyal és a jól ismert „nincs itt semmi probléma-kézmozdulatokkal. - Hé, Peter, öregem, azt akartad, hogy rúgjuk ki ezt a tévébuzit a mősorból, hát kirúgtuk. Holnaptól. Hopp, már csak emlék, felejtsd el. Inkább azt mondd meg, milyen produkciós vezetıt akarsz! El kellene dönteni, hogy haladhassunk tovább a díszletekkel... - Hagyjál békén, Donnie - mondta Peter. - Most mással vagyok elfoglalva. Donnie arca elszürkült. - De Peter - folytatta ideges hangon. Hé, ember, mi itt mozit csinálunk, vagy mi! A mozinak menni kell! Ezek a dolgok nem várhatnak! Peter nem nézett rá. - Donnie? - Igen, Peter, öregem... Peter rápöckölt egy összerágott M&M mogyorót. Donnie jobb nadrágszárát találta el, ott lógott egy ideig, aztán leesett, zöldes nyomot hagyva maga után. - Húzás, Donnie. Pat Kyle szisszenı hangot hallatott. Donnie elsápadt, megmerevedett, mintha lószart vágtak volna hozzá, és az arca egyeden pillanatig határozottnak, keménynek és dühösnek tőnt. Aztán ez a harag elillant,

25

mintha kis emberek odabent Donnie-ban lebontották és apránként elhordták volna. Amikor már elég sokat elhordták belıle, nekiláttak, hogy mosolyt építsenek az arcára. Nem sikerült valami jól, a kis emberek biztos sokat túlóráztak, és elegük lehetett az egészbıl. - Jól van, Peter, öregem - mondta végül Donnie. - Amit csak akarsz. Majd fölhívlak késıbb. És még egyszer, igazán sajnálom, hogy rád sózták azt a tévés majmot. A hangja reszelısnek tőnt. A kis emberek egy pancsert választottak hangmérnöknek. Donnie Brewster megfordult és kiment. Nem nézett se rám, se Pat Kyle-ra, se Nickre vagy T. J.-re vagy Danire. Peter még egy M&M-et tömött a szájába, összegyőrte a papírt, és mandinerbıl megpróbált beletalálni egy távoli szemetesbe. Mellément. Dani fölszedte. - Jól van, Peter, öregem, amit csak akarsz! - nyafogta a Nickster. Peter, T. J. meg a Nickster röhögtek. Dani nem. Pat Kyle-ra néztem. A padlót bámulta összeszorított szájjal. A szórakoztatóipar mindenek fölött. Visszanéztem Peter Alan Nelsenre. Nick és T. J. a zebrabır díványon fetrengtek, röhögtek és hátba veregették egymást. - Peter - mondtam -, nem azért jöttem, hogy megnézzem az állatkertjét. A röhögés abbamaradt. - Azért jöttem, mert a barátom, Pat Kyle megkért rá, és válaszoltam a maga kérdéseire, mert a legtöbb ember úgy szokta kezdeni, hogy hülyeségeket kérdez a családomról meg az idıjárásról, mielıtt rátérnénk

26

az üzletre. Takarítsa el innen ezt a lószart, aztán térjen a tárgyra, mert különben kisétálok innen, maga meg nézhet utánam. Peter Alan Nelsen csodálkozó kisfiú-szemekkel pislogott rám. T. J. fölugrott a kanapéról, és csípıre tett kézzel elém állt, a Nickster meg azt mondta: - Peter, ez a pofa itt azt akarja, hogy megruházzam! Dani elırerohant, és megállt az íróasztal meg Peter között, nagyon közel Péterhez. A bal kvadricepsze úgy lüktetett, mintha a szívverése volna. Peter sokáig bámult rám, az arcán valami mosolyszerőséggel, de inkább úgy nézett ki, mint egy kisfiú, akit rajtakaptak, hogy gilisztát evett, és tudja, hogy ez ronda dolog. Mintha szégyenkezett volna. - Nick, T. J., kapjatok be egy sört valahol, rendben? - szólalt meg végülNick és T. J. Péterre bámultak, aztán kisétáltak. A Nickster nem tudta kihagyni a lehetıséget, hogy mentében fenyegetıen közel vonuljon el az orrom elıtt. Amint eltőntek szem elıl, Peter lecsusszant az asztalról, elıhúzta az irattárcáját, elıhalászott belıle egy kis, színes fényképet, és átadta nekem. A fotón világosan látszott, hogy egyszer valaki dühösen összegyőrte; olyasformán sárgult meg, mint azok a régi fotók szoktak, amelyek

évek

hosszú

során

át

hevernek

érintetlenül

valami

kartondobozban, papírok között. Peter volt a képen. Sokkal fiatalabban és még soványabban, hosszú, fürtös hajjal, sötétbarna pulóverben, melyen ez állt: USC FILM. Ronda rongykanapén üldögélt, egy berendezése alapján egyetemista lakásnak tőnı szobában, és egy

27

kisbabát tartott a kezében. Sem Peter, sem a kisbaba nem látszott különösebben boldognak. - Van egy exfeleségem meg egy fiam - mondta. - Amikor utoljára láttam a fiamat, talán egy éves lehetett. Tobynak hívják. A „Toby Tyler, avagy tíz hét a cirkusszal" után neveztük el. Mostanra lehet vagy tizenkét éves, de azt sem tudom, él-e, hal-e, vagy nyomorék, vagy börtönben van, szóval semmit. Fogalmam sincs, szereti-e a pizzát. Vagy a Tini Nindzsa Teknıcöket. Érti? Bólintottam. - A volt felesége sose hozta el láthatásra a gyereket? - Nem. - Tartásdíjat csak fizetett nekik? Peter széttárta a tenyerét. - Felılem a Holdon is lehettek volna. - Peter, nem gondolt még rá, hogy az a nı talán nem is akarja, hogy maga megtalálja? - kérdeztem. Rám meredt. - Elvégre jó tíz év telt el, mialatt maga nem élt éppen szerény és visszahúzódó életet. Ha látni akarta volna magát, biztos megtalálja. Volt már dolgom ilyesmivel, és higgye el, a végén rendszerint mindenki azt kívánja, bár maradt volna a fenekén. A gyerekek megrémülnek, összezavarodnak, a szülık meg újravívják a régi csatákat. Hm? Peter mélyet lélegzett, megrázta a fejét, és körülnézett az irodájában. Most, hogy T. J., Nickster meg Donnie Brewster elmentek, az iroda valahogyan üresnek hatott, ı pedig egy kissé magányosnak.

28

- Mennyit érhet ez? - kérdezte lassan. - Talán kétszázmilliót? Ha volna gyerekem, ennek az egésznek egy része az övé lenne. - Nem tudtam eldönteni, engem gyızköd-e, vagy magát. - Lehet, hogy kéne neki egy kocsi, nem? És mi van, ha nem tudja fizetni a tanulmányait? - Szóval apa akar lenni - feleltem. Visszavette tılem a nagyon fiatal Peter Alan Nelsen fényképét a kisbabájával. A kis Tobyval. Toby Tyler és a cirkusz. - Föltéve, hogy a srác még életben van - folytatta fáradtan -, mindenképpen apa vagyok, akár tetszik, akár nem. Ennek azért jelentenie kellene valamit, nem? - De - feleltem. - Kellene. - Karen olyan kiállhatatlan! Én meg egy pöcs voltam, és fütyültem rájuk. Muszáj, hogy egész hátralévı életemben bőnhıdjek ezért? - Nem. Megrázta a fejét, megkerülte a márványlapú asztalt, és leült, afféle mozdulattal, ahogy a nagyon öreg emberek szoktak. Újból megnézte a fényképet. - Tudja, mi a különös ebben? - kérdezte. - Olyan, mintha lenne belılem egy kis darab valahol, amit nem ismerek, és még csak nem is láttam. De mintha érezném ıt... Mintha belılem lenne, érti? Bólintottam. - Nem hinném, hogy a fia is így érez. A volt felesége pedig egész biztosan nem. Fölkelt, megkerülte az édességautomatát, aztán a videojátékot, aztán a wurlitzert. Megállt, elindult, megint megállt, mintha nem tudná, mihez

29

kezdjen magával, vagy hova menjen, vagy hogyan mondja el, ami a bögyét nyomja. - Mondja el csak úgy - javasoltam. Felém

fordult.

Az

arca

elgondolkodónak,

elveszettnek,

megbántottnak tőnt. - Csak köszönni szeretnék a gyerekemnek - mondta végül. Bólintottam. - Én nem hibáztatom - mondtam. - Segítek megkeresni. A világ harmadik legsikeresebb rendezıje mély lélegzetet vett, azután azt mondta: - Az jó lesz. Nagyon jó. - Átvágott a szobán, és megszorította a kezemet. - Az nagyon jó lesz.

30

HÁROM

A kis fekete ember bedugta a fejét az ajtón, és szólt Peter-nek, hogy egy Langston nevő illetı várja a hátsó színpadnál. Így hát kiléptünk az iroda ajtaján át a valós világba, ahol földönkívüliek, olajbárók meg gyanúsan statiszta kinézető lények rohangáltak. Patricia Kyle, Peter Alan Nelsen meg én együtt mentünk, Dani egy kissé lemaradva követett bennünket. Útközben elıkerült valahonnan

Nick

és

T.

J.

is.

Nick

látványa

mélységesen

elgondolkodtatott. Valósággal megrázott engem ez a fickó. Az ilyenek miatt szokás visszaadni a mőködési engedélyt. Inkább Peter Alan Nelsent néztem. - Hogy hívták a volt feleségét? - Karen Nelsen. - Nem az asszonynevét kérdeztem. Tudja a lánykorit? - Karen Shipley. Az a zsaru, akivel beszéltünk, Ito, azt mondta, hogy maga óriási ezekben a harcmővészetekben. Hogy ledöngölt valami japán bérgyilkost. - Hogy hívják a fiát? - kérdeztem. - Toby Sámuel Nelsen. Sam Fuller miatt adtam neki a Sa-met. Híres rendezı. Mondja, meglıtték már? - Aha, egyszer kilyukasztották a bırömet. - Milyen volt? - Peter, maradjunk az exfeleségénél, rendben? - Ja, persze. Mire kíváncsi?

31

Végigsétáltunk a stúdió hátsó utcáin, és az emberek, akikkel találkoztunk, abbahagyták, amit épp csináltak, és megbámultak bennünket. Nyilván nap mint nap látnak hírességeket, talán már föl sem kapnák a fejüket Mel Gibson vagy Harrison Ford vagy Jane Fonda láttán, de Peter Alan Nelsen, az más. És Peter szemlátomást élvezte ezt. Kihúzta magát, és beszéd közben szélesen, hevesen gesztikulált, mintha filmeznék, mintha ı lenne a fıszereplı, és a többiek a közönség. Talán a többiek ugyanezt gondolták. Talán - tekintve, hogy Peter volt a Kaland Királya - azt képzelték, hogy mindjárt megjelenik egy kétfedeles repülıgép, és lövöldözni kezd. Vagy begördül egy Lamborghini Contach, a volánnál Daryl Hannah, akit pszichopata gyilkosok üldöznek kiszuperált Fordokkal, és Péternek kell megmentenie, és ezt a látványt egyikük sem akarta elszalasztani. Ha azt a Lamborghinit tényleg Daryl Hannah vezeti, Péternek átkozottul gyorsnak kell lennie, hogy megelızzön. - Na jó - mondtam -, van valami ötlete, hol lehet most Karen? - Nincs. - Gondolja, hogy még Los Angelesben van? - Fogalmam sincs. - Nincs valami olyan hely, amit gyakran emlegetett? Ilyesmire gondolok, mint „Egyszer szívesen laknék Palmdale-ben!", vagy „Los Angeles a világ legnagyszerőbb városa, sose lennék képes itt hagyni!". - Sose gondoltam rá, hogy máshová is költözhetnénk. - Nem maga! İ! - Azt nem tudom.

32

- Voltak barátai? Összeszorította az ajkát, és fújt egyet. - Igen. Biztos voltak neki. - Erısen gondolkodott. - Nem is tudom. Annyira el voltam foglalva a saját dolgaimmal. - İt magát is zavarba hozta, hogy nem tud válaszolni. Pat Kyle-ra néztem. - Hol született? - kérdezte Pat. -

Valahol

Arizonában...

Vagy

Új-Mexikóban.

Lehet,

hogy

Phoenixben. - Peter megvonta a vállát. - Sose beszélgettünk ilyen marhaságokról. - Aha. - Miért nem kérdez valami olyat, amit tudok? - Jó. Mit tud? Néhány másodpercre mélyen elgondolkodott. - Karenrıl? - Róla. - Nem tudom. - Hogyan találkoztak? - próbáltam segíteni. - Tagja volt valamilyen klubnak vagy szervezetnek? Volt bátyja vagy nıvére? Vagy nagynénje, nagybátyja, unokatestvére, nagyszülei? - Gondoltam, errıl majd csak az eszébe jut valami. - Van egy nıvérem - felelte Peter. - Hozzáment egy kövér pasashoz, odaát laknak Clevelandben. Kizárólag magáról volt képes beszélni. - Nagyszerő. De én nem magáról kérdeztem. Mi a helyzet Karennel?

33

- Ja persze. - Még hogy „ja persze"! - Azt hiszem, egyedüli gyerek volt. Úgy emlékszem, mindenkije meghalt. - De nem tudja biztosan. - Meghaltak. - Szótlanul sétáltunk néhány métert, miközben még egyszer meggondolta. - Azt hiszem, mégis inkább Coloradóból származott. Két hatméteres ajtószárnyon át besétáltunk egy hadihajó-szürke stúdióba, amit éppen átépítettek, hogy egy maja templomra hasonlítson. Az ajtók nyitva álltak, hogy bejöhessen a fény meg a levegı. Elıttünk, körülöttünk rövidnadrágos, rövid ujjú pólót viselı férfiak és nık tucatjai rohangáltak, mint pókok a falon. A legtöbbjük azzal volt elfoglalva, hogy elıre gyártott mőanyag elemeket erısítsen egy-egy fakeretre. A fake-reteknek szándékuk szerint úgy kellett kinézniük, mintha hatalmas kıfalak volnának. Kalapácsok, főrészek és szögbelövı pisztolyok zaja hallatszott, festék és szintetikus ragasztó szaga érzıdött, valahol távolabb egy nı nevetett. Mind melegebb lett, ahogy a nap egyre magasabbra hágott az égen, és némelyik férfi levette a pólóját. Egy megtermett fickó Vandyke-szakállal és a hóna alatt építészeti tervek tekercseivel észrevette Pétert, és felénk indult. - Nick, T. J., csináljatok egy kis helyet, jó? - morrantotta Peter. T. J. föltartóztatta a szakállas fickót valami ürüggyel, Nick meg úgy állt, hogy a hátával eltakarja Pétert. Elsétáltunk néhány pofa mellett, akik éppen valamit építettek, ami egy áldozati oltárhoz hasonlított, átnyomakodtunk egy rakás díszlet meg több ezer méternyi tekergı kábel között, és egy kisebb szabad területre

34

értünk, amit szemlátomást irodának rendeztek be, íróasztallal, telefonnal és kávéfızı géppel. Az íróasztal mellett egy újabb Webcor édességautomata állt. Peter megtaszította a könyökével, és kipiszkált belıle egy cukorrudat. - Peter mindenhol fölállíttat egy ilyen automatát, ahol tartózkodni szokott - magyarázta Dani. - Benne van a szerzıdésében. - Olyan arccal mondta, mintha sajtóközleményt olvasna be. - Hé, Dani, keresd meg Langstont! - rendelkezett Peter. -Mondd meg neki, hogy itt vagyunk, és várjuk! Dani elosont a díszletek között, és hamarosan beleveszett a sötétségbe. Nick valamivel távolabb húzódott: szemlátomást még mindig nem kedvelt engem. - Ember, megeszik az életemet! - állította Peter. - Muszáj elrejtıznünk! - Föltépte a cukorrúd csomagolását, a rudat betömte a szájába, a papírt meg a földre dobta. Azon tőnıdtem, milyen gyakran moshat fogat. - Mesélje el, hogyan találkoztak! - vetettem föl. - Már az USC-nél voltam, amikor összeakadtunk. Szereplıket kerestem egy filmhez, hirdetést adtam föl, és Karen jelentkezett. Tudja, ez afféle paródiája akart lenni a hatvanas évekbeli biciklis filmeknek. Tizennyolc perc, fekete-fehér, szinkronizált. Megnézi? - Karen szerepel benne? - Nem. Végül másnak adtam a szerepet. - Akkor, azt hiszem, nem sok értelme volna.

35

- Csináltam róla egy meghallgatási szalagot. Nem tudom, hova tettem, de megvannak a kivágások. Elég régen volt, úgyhogy Bétaformátumú, de valamikor behoztam az irodába. Ha meg akarja nézni, talán tudunk szerezni hozzávaló gépet. Elég jól megcsináltam annak idején... - Már megint „én". Találkoztam vele. Feleségül vettem. Lefilmeztem. Mintha Karen Shipley a valóságban nem is létezne, mintha csak egy fabába lenne, mint Pinocchio, és Peter Alan Nelsen lehelte volna életre. - Mi az a meghallgatási szalag? - Ezzel mutatkoznak be a színészek az ügynökségeknél - magyarázta Pat. - A színész beszél pár szót magáról, aztán fölolvas valami színdarabból. Peter sokkal több szalagot elhasznált, mint amire szükség lett volna, aztán a végén összevágott belıle egy két-három perces anyagot. Azokat a részeket akarja megmutatni magának, amik nem kerültek bele a végleges változatba. Peter bólintott és mondott valamit, de a szája megint tele volt cukorral, így nem értettem, mit akar. - Meg szeretném nézni azokat a bizonyos kivágásokat - mondtam. Fényképe nincs róla? Megrázta a fejét, és megpróbálta lenyelni, ami a szájában volt. Pat Kyle elıvette az irattárcáját, és átnyújtott nekem egy nyolcszor tízes fekete-fehér fényképet. A képen egy viszonylag csinos fiatal nı volt sötét hajjal és sötét szemmel, ami alkalmasint barna vagy zöld is lehetett. - Fölhívtam egy barátomat a SAG-nál, ı adta ezt.

36

A lány a képen pincérnınek öltözött, fodros kötényben és bóbitával, arcán pedig ragyogó „a citromtortánk ma nagyszerő!" kifejezést viselt. Nem volt valami meggyızı. A kép fölsı keretén, egy fehér csíkon ez volt olvasható: Karen Shipley. - Csinos - mondtam. - Azt nem tudja a barátja a SAG-nál, hogy Karennek ki volt az ügynöke? Pat megint kinyitotta az irattárcáját, és elıvett egy borítékot, pont akkorát, mint a fénykép. - Egy Oscar Curtiss nevő fickó, két „s"-sel. Az irodája itt van, nem messze, Las Palmas mellett. A címe a borítékon van. Peter átkukucskált a vállam fölött, és szemügyre vette a fényképet. - Jézusom, erre emlékszem! - Karenre mutatott. - Nem valami extra minıség. Nézze az orrát, talán egy kicsit túlságosan is szabályos. A szájának meg teltebbnek kellene lennie. - Peter, a rendezı. - Még azelıtt csináltatta ezt a képet, hogy találkoztunk. Mondtam is neki, „mi a fenének akarsz úgy kinézni, mint egy fölizgult pincérnı?" Azt válaszolta, hogy szerinte ez szexis. Erre én azt mondtam, szexis ám a nagyanyád térde kalácsa. Néhány másodpercig a fotóra bámult, aztán azt kérdezte Pat Kyle-tól: - Nem kaphatnék én is egy ilyet? - Majd szerzek még egyet - felelte Pat. Peter a fényképet nézte. Az arcában volt valami lágyság, valami kevéssé antik, kevéssé színpadias. - Szinte azonnal terhes lett, aztán jött a gyerek, én meg ott álltam, és nem tudtam, hogy kerültem bele ebbe a családi vígjátékba. Egyik

37

munkából a másikba kaptam, próbáltam megvetni a lábamat, ı meg folyton hülyeségekkel nyaggatott. Akkor kerültem ki a fıiskoláról, azt sem tudtam, mihez fogjak, hát csoda, ha azt mondtam neki, hagyjon engem békén?! Egyszerően csak nem akartam tovább nıs ember lenni, ı meg nem ragaszkodott hozzá különösebben. Azt hiszem, azután, hogy aláírtuk a papírokat, nem is találkoztam velük többet. Nem sokra rá, kijött a Láncfőrészes, és onnantól a dolgok nagyon gyorsan követték egymást. - Széttárta a tenyerét, mintha azon tőnıdne, hogyan is fogalmazzon. - Valahogy... Túlnıttem rajtuk. - Karen is dolgozott, vagy csak szeretett volna? - kérdeztem. - Kapott néhány kisebb szerepet, de a legtöbbször nem is volt szövege - felelte Pat. - Amiket akkor kap az ember, ha kell egy csinos pofi a háttérben. - Hová küldték neki az érte járó pénzt? - Még ma is megvan az a négyszázhatvannyolc dollár hetvenkét cent, amit az Adam 12 forgatása alatt keresett. Se a SAG, se a Sztárügynökség nem tudja, hová küldje. Peter elmosolyodott, és visszatért az édességautomatához. Meglökte a könyökével, és kihúzott belıle egy mandulás csokit. Egy másik a földre pottyant. - Emlékszem arra a sorozatra! Elmentem vele együtt a válogatásra, és megpróbáltam rávenni a producert, hogy bízza rám legalább az egyik epizód rendezését. A pofa persze elküldött a fészkes fenébe. Ezeknek a tévés majmoknak baromi nagy arcuk van! Egy nyavalyás tévésorozatproducer, és annyit nem képes megengedni, hogy én rendezzek egy részt

38

az Adam 12-bıl, azt mondja, hogy nekik „elıre meghatározott irányvonaluk" van! Piha! Elıre meghatározott irányvonal! Ember, már évek óta eszembe se jutott az a szarrágó! - Úgy tőnt, bármit mondhatok a feleségérıl, Peter kizárólag a saját dolgairól képes beszélni. Dani tőnt föl a díszletek között egy kövér fickóval, aki mőszálas kötött pulóvert viselt. - Ez Langston - mutatta be Peter. - Az operatıröm. Meg kell beszélnem vele egy kamerabeállítást, amit a piramisos jelenetnél tervezünk. Van még valami, amit tudni akar rólam? - Karenrıl. Mert hogy róla beszéltünk. - Ja igen, én is úgy gondoltam. - Bosszúsnak látszott. - Nézze, most muszáj mennem. Bármi is az eszébe jutna, én már elıre beleegyezem. Hivatkozzon rám nyugodtam. Tudja, ebben a városban az én nevem afféle „Szezám, tárulj". - Aha. Maga Ali Baba. - Valami olyasmi. - Rám vigyorgott. Otthagytuk ıt meg Langstont. - Nos? - nézett rám Pat. Megcsóváltam a fejemet. - Semmit nem tud a nırıl, kizárólag magáról. Meddig voltak házasok? - Tizennégy hónapig. Újfent megcsóváltam a fejemet. Gyakori mozdulat ebben a szakmában. Pat meg én keresztülmásztunk az elektromos kábeleken meg a díszleteken, vissza a hatalmas ajtókhoz. Már majdnem ott. voltunk, amikor Peter Alan Nelsen utánunk kiáltott:

39

- Hé, Cole! Megfordultam. Peter odafönt állt az egyik díszlet tetején, és vigyorgott. Mellette Dani meg a Langston nevő dagadt fickó, és még egy csomó más arc, akik talán díszletmunkások lehettek. - Örülök, hogy elvállalta az ügyemet! - kiáltotta Peter. - Bírom a stílusát! Azzal lehajított egy Mars szeletet. Biztos a tetın is volt egy csokiautomata. - Maga meg én - kiabálta -, valahogyan egyformák vagyunk! Maga az én emberem! Arra gondoltam, hogy letépem a csoki papírját és a földre dobom, de ez olyan kisszerő lett volna. Ehelyett inkább átharaptam a papírt. Peter még szélesebben vigyorgott, és azt mondta: - Öregem, maga valóságos vadállat! Pat Kyle a fejét csóválta. Kisétáltunk a hatalmas ajtón át a fénybe. A papírnak undorító íze volt. Remélem, ha Daryl Hannah látott, legalább értékelte.

40

NÉGY

Pat Kyle meg én visszakutyagoltunk a Kapstone irodájába, ahová idıközben bekészített valaki egy Sony Betamax videole-játszót meg néhány sárga jegyzetblokkot gondosan kihegyezett ceruzákkal, hátha jegyzetelni kell. A lejátszó tetején öreg videokazetta feküdt, rajta ragasztószalaggal ráerısített boríték, amiben egy négyezer dollárról szóló csekk volt. Oldalt, egy asztalkán frissen fızött kávé és egy tálca kifli, krémsajt, fölszeletelt paradicsom és lilahagyma. - Itt maradjak, vagy inkább egyedül nézed meg? - kérdezte Pat. - Maradj - feleltem. Pat bekapcsolta a lejátszót, beletette a kazettát, és végignéztük, ahogyan a tizenkilenc éves Karen Shipley Nelsen belép egy üres szobába, és megáll egy odakészített szék mellett. Ezúttal nem volt pincérnınek öltözve. Fakó farmert, szellıs, fehér blúzt és piros cipıt viselt, a bıre nyáriasan barna volt. A szeme is barnának látszott. Nem festette magát. Ránézett valakire a kamera mögött, és azt kérdezte: - És most mit csináljak? A régi kazetta visszhangosan, torzán adta vissza a mondatot. Ám azért érzıdött, mennyire vékony, kislányos a hangja. Vihogott. Onnan, ahová nézett, Peter Alan Nelsen hangja hallatszott. - Fordulj jobbra, aztán balra, aztán fölveszlek szembıl. Próbálj meg nem vihogni.

41

A lány megmutatta a bal profilját, aztán a jobbat, aztán a hátát. Ugrándozott és illegett-billegett, mint a tizenöt éves kislányok az iskolai színdarabban, ha magukra akarják vonni a felnıttek figyelmét, és forgás közben egyfolytában közvetítette: - Ez itt a bal oldalam, ez a jobb oldalam, ez meg a hátam. És aztán megint vihogott. „Hi-hi-hí." - Ó, szentatyám - sóhajtotta Pat Kyle. - Úgy látom, nem hengerelt le a tehetségével. Pat együttérzıen mosolygott. - Majdnem minden héten kapok hasonló kazettákat. Fiatal fiúk és lányok jönnek be az irodámba, fölolvasnak mindenfélébıl, és annyira akarják, hogy tetsszenek valakinek, hogy az már szinte fáj. Semmivel sem jobbak, mint ez itt, és nem is lesznek soha. - Vagyis azt mondod, nem volt tehetsége a színjátszáshoz? Pat szenvedı arcot vágott. A szalag hirtelen közelképre váltott. Jobban megnézve Karen szemébıl hiányzott bármiféle karakter vagy átélés. Magáról beszélt, és megpróbált komolynak tőnni. - ...azt hiszem, a komikus színjátszáshoz van a leginkább tehetségem, de drámát is szívesen játszom. Azt hiszem, egészen zseniális is tudnék lenni... - Úgy nézel ki, mint hülyegyerek a búcsúban, te egészen zseniális! Peter hangja gorombán hasított bele a monológba. - Ha olyan egészen zseniális vagy, miért nem mutatod meg? Nézz ide, és mondd azt, „tehetséges vagyok"!

42

- Ó, Peter, muszáj? - Karen szenvedı arcot vágott. Amikor Péterhez beszélt, egyenesen belenézett a kamerába. Amikor játszott, valahová kifelé bámult. - Tudnám, minek szarom el veled az idımet - dohogott Peter. Karen még szenvedıbb arcot vágott, aztán halványan elmosolyodott, belebámult a kamerába, komoly arckifejezést erıltetett magára, és azt mondta: - Tehetséges vagyok. És megint vihogott. És ez így folytatódott, ki tudja, meddig. A kivágások egy része tényleg csak töredék volt, öt másodperc ebbıl, nyolc abból, a legtöbbjük ismétlıdött. Peter kérdezett valamit, vagy valamilyen utasítást adott, a lány pedig válaszolt, vagy végrehajtotta az utasítást. Volt valami naiv és reménykedı a viselkedésében, talán azért, mert tizenkilenc éves volt. Még akkor is nagyon igyekezett, ha csalódottnak látszott. A gyomrom megkordult, és nem tudtam levenni a szememet a kiflikrıl. Nem gyıztem emlékeztetni magamat, hogy az ebéd Lucynél még nem volt olyan régen. Az egyik jelenetben Peter besétált a képbe, és odaadott a lánynak egy kupac papírt. Peter narancssárga „Marine Corps" pólót viselt, foltokkal a hátán. „Nem vettek be amiatt a csípı-izé miatt." Fiatalabb volt és soványabb, de ettıl eltekintve nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint most: széles csontok, csapott váll, megszállott tekintet. A haját rendetlen loncsban hordta, a kamera keltette elektromos tértıl a hajszálai önálló életre keltek, és ezerfelé meredeztek. Karen átvette a papírokat, megköszörülte a torkát, és fölolvasta azt a jelenetet a Rockyból, amikor

43

Talia Shire bátorságot próbál önteni Sylvester Stallonéba. Nem olvasta valami jól. Amikor befejezte, vihogott, és megkérdezte Pétertıl, jó volte. Peter azt felelte, hogy nem. A szalag huszonkét percig tartott. Karen Shipley egyetlenegyszer sem említette a családját, a barátait vagy a szülıvárosát. Hatvanháromszor vihogott. Megszámoltam. A vihogás nem tartozik a kedvenc dolgaim közé. Amikor végignéztük, Pat kikapcsolta a lejátszót, és elmentünk ebédelni. A Kapstone Pictures fizette. Egy órával és tíz perccel késıbb, amikor telepakoltuk a hasunkat mexikói disznóraguval és Dos Equis sörrel, Pat Kyle visszament dolgozni, így hát én is ezt tettem. Las

Palmas

tele

van

négyszögletes,

jellegtelen

kinézető

jelmezkölcsönzıkkel, utómunkálatokhoz bérbe vehetı stúdiókkal és apró, egyszintes házakkal; a házakon fura cégtáblák, „úszóterápia", meg ilyenek. Virágos blúzos nık babakocsikat tolnak, férfiak futkosnak munka után, gördeszkás kissrácok gyakorolják a halálugrást. Leparkoltam egy telefonfülke mellett, elıkotortam a zsebembıl két dollárnyi aprót, és lecsaptam a telefont két dagadt pofa kezérıl, akik szemmel láthatólag szintén oda igyekeztek. Az egyik dagadt pofának sietıs volt a dolog. A másiknak nem. Az, amelyik sietett, olyasféle arcot vágott, mint akinek emésztési problémái vannak, és azt mondta: „Ó, a szarba!", amikor meglátta, hogy elıbb érek a telefonhoz. Az, amelyik nem sietett, nekitámaszkodott egy fehér ablakjavító teherautó oldalának,

44

és Miller High Life-ot ivott. Megnézném, ahogy Mike Hammer egy nyilvános telefonfülkét használ irodának. Bedobtam egy negyeddollárost, és fölhívtam egy ismerıs nıt a telefontársaságnál. Megkérdeztem, hogy listába vettek vagy töröltek-e valakit Karen Shipley vagy Karen Nelsen néven bárhol Kalifornia államban. A nı azt mondta, megnézi és visszahív, de lehet, hogy csak holnap. Megkérdeztem, megadjam-e a számomat. A nı nevetett, és azt felelte, évek óta megvan neki. Érdekes, ezt már mások is mondták. Amint letettem a kagylót, a dagadt pofa (az, amelyiknek sietıs volt a dolga) reménykedve megindult felém. Ahogy bedobtam a következı negyeddollárost, az égnek emelte a karját, a szemét forgatta, és visszament a teherautóhoz. Gyanítom, ez nem az ı napja volt. A barátja ivott még egy kis Millert, és böfögött. Böfögés közben két ujjával eltakarta a száját, és azt mondta: „Bocsánat". Kultúra. Fölhívtam egy másik ismerıs nıt a Bank of America hitelkártyanyilvántartó osztályán, és megkérdeztem, van-e náluk számlája valakinek akár Karen Shipley, akár Karen Nelsen néven, vagy nyilvántartják-e ezek valamelyikét lánykori vagy elızı névként. A nı azt felelte, megmondja, ha elviszem egy La-kers-meccsre. Erre azt mondtam, találjon ki valami mást, mert a meccsre egyébként is elviszem. Olyasféle hangot hallatott, mintha mindjárt elájulna, nevetett, azt mondta, holnap visszahív, és letette a kagylót. Mindjárt jobb, nem? A dagadt pofa készenlétbe helyezkedett a teherautó mellett, mint a gladiátor, ha nyílik az oroszlánketrec ajtaja, és gonoszul bámult rám. Vigyorogva fölmutattam a következı negyeddollárost, és bedobtam a

45

telefonba. A fickó elsápadt, bevágta a teherautó ajtaját, és beviharzott a szemközti boltba. A barátja meghúzta a Millert, és azt mondta: - Azt állítja, hogy aranyere van. - Állítsa jóga-pozícióba - feleltem. - Az segít a lazításban. A fickó megcsóválta a fejét. Álmosnak és elgyötörtnek tőnt. Megvonta a vállát, mintha csak azt akarná mondani: „Lerágott csont". - Hiába beszélek neki. Fölhívtam az észak-hollywoodi rendırırsöt. - Rendırség - szólt bele a kagylóba egy mogorva férfihang. - Elvis Cole vagyok, Lou Poitrast keresem. -Várjon. A kagylót levágták valami kemény felületre. A háttérbıl hangok hallatszottak, öblös nevetés, aztán visszatért az elıbbi mogorva. - Átkapcsolom az irodájába. Egy ideig hallgattam a hívásvárakoztató szignálját, míg Lou Poitras méltóztatott végre fölvenni. Még mindig behallatszott a nevetés meg a férfihangok, de már jóval távolabbról. - Pepitásra rugdosták a seggemet a múltkori kis szívesség miatt - szólt bele Poitras a kagylóba. - Többet ne is kérj tılem ilyeneket! - Lou - feleltem -, az ember azt gondolná, az egész kapcsolatunk abból áll, hogy én kérek szívességeket tıled. - Miért, mit akarsz? - Egy kisebb szívességet. - Kapd be.

46

A dagadt pofa kiviharzott a boltból egy saját Miller High Life-fal a kezében. Nekidılt a teherautónak a dagadt barátja mellett. Fáradtnak látszott. Ittak. Megszoksz, vagy megszöksz. - Azt akarom megtudni, hogy van-e valamid egy Karen Shipley vagy Karen Nelsen nevő nırıl - kezdtem. - Legalább tíz évre visszamenıleg kellene ellenırizni. - A nevemre ne vegyelek? - kérdezte Lou Poitras. Azt feleltem, egyelıre megvagyok nélküle. - Az irodából hívsz? Azt feleltem, hogy egy utcai fülkében vagyok. Szinte láttam, ahogy hitetlenkedve csóválja a fejét. - A világhírő mesterkopó, amint egy utcai fülkébıl ügyintéz. - Ja. Itt cseszem az adófizetık pénzét. Azt mondta, holnap visszahív, és letette. Mindenki holnap akar visszahívni. Lehet, hogy van ma valami, amirıl nekem elfelejtettek szólni. Lehet, hogy a dagadt pofa is ezért volt olyan türelmetlen. Lehet, hogy ı tudja, kit kell fölhívni, aki megmondja, hol lesz az a bizonyos nem tudom, mi, és a haverja meg ı egyenesen odamennek. Lehet, hogy követnem kellene ıket. Letettem a kagylót, a dagadt pofára néztem (arra, amelyik sietett), és kedvesen azt mondtam neki: -A magáé. Beleivott a Millerbe, és nem mozdult. Még a vállát is megvonta, afféle „na és akkor mi van?" mozdulattal. A haverja rábámult, aztán rám, és elhúzta a száját. Képzelheted. Egyeseknek semmi sem elég jó.

47

ÖT

Az Oscar Curtiss Tehetségkutató Ügynökség két saroknyira volt a Sunset Boulevardtól, egy kis, világoskékre festett, deszkaburkolatú házban, gondosan nyírt pázsittal, fedett tornáccal és a tornáchoz vezetı keskeny járdával. Az egyik ablakon kilógott valami, ami leginkább egy Friedrich légkondicionáló berendezés lehetett, legalábbis a hangos zümmögésbıl ítélve. Felületérıl szabályos idıközönként vízcseppek hullottak a földre. A tornác sarkában egy rakás üres borosüveg árválkodott. Leparkoltam a ház elıtt, végigmentem a járdán, föl a tornácra, és benyitottam egy hólyagos felülető füstüveg bejárati ajtón, ami utoljára talán 1965-ben lehetett divat. Az ajtón hatalmas, aranyszínő csillag lógott, fölötte felirat: „Oscar Curtiss Tehetségkutató Ügynökség". Körülötte olyasféle ábrák, amik talán az eget pásztázó reflektorokat voltak hivatottak jelképezni. Odabent három fiatal nı üldögélt egy nagy, L alakú díványon. Az ajtóval szemben, összekarmolt hikorifa íróasztalnál hatvanas éveiben járó, fekete nı trónolt, a háta mögött újabb füstüveg ajtó nyílt, „Mr. Curtiss" felirattal. A három nı a lehetı legnagyobb távolságra ült egymástól a dívány különbözı pontjain, ami azt súgta, hogy nem ismerik egymást. Kettı közülük a Varietyt olvasta. A harmadik rágógumizott. A falakon több száz bekeretezett fekete-fehér fénykép lógott, arcokkal, de egyiket se ismertem. A szınyeg bézs színő volt és

48

kissé kopott, a dívány zöldes színő, a falak mustársárgák, és semmi sem illett egymáshoz, mintha az iroda magától nıtt és burjánzott volna ilyenre az évek hosszú sora alatt, tekintet nélkül bármiféle stílusra vagy esztétikára. A Friedrich kellemetlen hideget csinált odabent. A fekete nı fölnézett, és kedvesen elmosolyodott. - Segíthetek? - Elvis Cole vagyok. Mr. Curtisst keresem. Adtam neki egy névjegykártyát, amelyen ez állt: „Elvis Cole, magánnyomozó". A régebbi kártyáimon kép is volt, egy kulcslyukon kukucskáló figura. Az újakon nincs rajta. Azt hiszem, így mintha jobb lenne. Megnézte a kártyát, és tovább folytatta a mosolygást. Aztán bólintott. - Hm-hm. Bejelentkezett? - Nem, asszonyom. Reméltem, hogy Mr. Curtiss tud rám idıt szakítani. - Közelebb hajoltam, és lehalkítottam a hangomat. Kész összeesküvés. - Egy régi ügyfelérıl van szó. A nı még mindig mosolygott, és megint bólintott. - Hm-hm. Rendben van, várjon itt, amíg megkérdezem, fogadja-e. Fölkelt a székébıl, egyet kopogott az üvegajtón, aztán a választ meg sem várva belépett. A három fiatal nı felé fordultam, és rájuk mosolyogtam. A két újságos még mindig olvasott, a rágós meg még mindig ragozott. Az egyik újságos csinos, pasztellszínő nadrágkosztümöt viselt, színben hozzá illı aktatáskával. A táska a lába mellett állt, úgy, hogy az egyik bokájával érezze, hogy még ott van. A másik újságoson farmernadrág

49

volt, térdig érı csizma és lila pulóver. A nadrág is meg a pulóver is túl szők volt, de megvolt hozzá a teste. Mind a két nı a korai húszas éveiben járhatott, legföljebb, ha huszonöt évesek lehettek. A rágógumis keresztbe tett lábbal ült, karját átvetette a dívány háttámláján, komoly, világoskék szemével rám nézett. Buggyos nadrágot, ciklámenszínő Reebok teniszcipıt és laza, blúzszerő felsırészt viselt, amit a melle alatt megkötött. Kilátszott a hasa. Odakint kissé hideg volt ehhez a szereléshez, de hát ez a szórakoztatóipar. A haja fakó volt, akárcsak az orra körüli szeplık, bizonyára valamiféle csodakenıcs hatására. Jóval fiatalabb volt, mint a másik kettı. Talán tizenhét éves lehetett. Akkora rózsaszín lufit fújt, mint egy marhahólyag, kipukkasztotta, aztán tövig kiöltötte a nyelvét, hogy valahogy levakarja a szája szélérıl. Na jó, inkább csak tizenhat. Lehet, hogy meglépett otthonról, és eljött a nagyvárosba, hogy sztár legyen. - Elég meleg van odakint, mi? - kérdeztem barátkozó tónusban. Újabb lufit fújt, szétválasztotta a keresztbe rakott lábait, és valamivel távolabb tolta ıket egymástól. - Ami azt illeti, idebent is elég meleg van - folytattam. Még jobban szétrakta a lábát, aztán kipukkasztotta a lufit, és lenyalta a szájáról. Sose lehet tudni, nem vagyok-e producer. Az üvegajtó kinyílt, és kijött rajta a fekete nı egy alacsony, vékony, hatvan körüli pasassal. Íme Oscar Curtiss. Fekete karikákat viselt a szeme alatt, egy kicsit túl sok foga volt, meg durva szövéső, könnyő sportzakója és buggyos nadrágja, mintha akkor tépték volna ki valami

50

olasz divatlapból. Elég hülyén nézett ki. Az összes fogával rám vigyorgott, felém nyújtotta a kezét, és azt mondta: - Hé, Cole! Naonörülök! Azzal végignézett rajtam, a két újságoson meg a rágógumison. Á, leginkább rajtam. - Hölgyeim, megbocsátanak egy pár percre... Sydney, te leszel a következı! A rágógumis bólintott, és újabb buborékot fújt. Sydney. A lábát rázta, szétnyitotta meg összezárta a térdét. Oscar neki is megmutatta az összes fogát, aztán bekísért az irodájába. Közben egyetlenegyszer sem nézett rám. Az iroda valamivel nagyobb volt, mint a várószoba, egy csomó növénnyel meg egy olyan nehéz, sötét, tömörfa íróasztallal, amilyeneket a negyvenes években gyártottak. Ráfért volna egy olajozás. A fal mellett bırkanapé állt, az

asztal

mögött

pedig

egy újabb

Friedrich

klímaberendezés lógott az ablakból, és még egy adag fénykép a falon, de ezek közül sem ismertem senkit. Talán Sydney is hamarosan fölkerül, ıt legalább majd megismerem. Bevágta az ajtót, és szemügyre vette a névjegykártyámat. - Elvis Cole, mi? Tetszik! Van stílusa! Igen. Egyéni csengése van. És a külseje se rossz. Tudja, kire hasonlít? - Buddy Ebsenre. - Á... Michael Keatonra. Egy kicsit magasabb, talán. Valamivel jobb felépítéső. Az arcéle... Érzékeny és éles. Olyan srác, akivel senki se szívesen akaszkodna össze.

51

- Eddig azt hittem, hogy Moe Howardra hasonlítok. - Hallgasson rám! Magának megvan a neve és a kinézete is... Van, aki olyan szimpla névvel jön nekem be ide, mint az ágybavi-zelés. Pat Green. Steve Brown. Hiába mondom nekik, hogy ez így nem megy! Azt szoktam mondani: „Tudja maga, mi kell ide?" - Egyéni csengés. - Az, hogy csesszék meg... Ott van például Steve Gutten-berg. Elveszem a Guttenberget, mi marad? Franc se! - Ledobta magát az íróasztala mögé, és az ajtóra bámult. - Figyeljen, nincs valami sok idım. - Valamikor régen maga képviselt egy Karen Shipley nevő színésznıt. İt próbálom elıkeríteni. - Elıvettem a fényképet, és megmutattam neki. - Ja. Emlékszem. - Bólintott. - Karen Shipley. A nagyra nıtt iskoláslány. Borzalmasan tudott kinézni. - Már nem maga az ügynöke? - Nem. - Visszaadta a fényképet. - Nem is hallottam Karen-rıl már mióta is? - legalább tíz éve. - Megint az ajtóra nézett, mintha zavarná, hogy föltartom a munkában. - Biztos átment egy másik ügynökséghez. Bólintottam. - Azután is képviselte ıt, hogy elvált Peter Alan Nelsentıl? Oscar Curtiss végre fölhagyott az ajtó bámulásával, hátravetette magát a széken, és pislogott. - Miért? İ volt a férje? - Úgy érti, hogy Karen Shipley Peter Alan Nelsen felesége volt? - Igen.

52

- Azé a Peter Alan Nelsené? - Amikor összeházasodtak, Peter Alan Nelsen még nem az a Peter Alan Nelsen volt. - Igen. Oscar magába rogyottan ült a széken, és azt suttogta: - Jézus Máriám! - Amikor összeházasodtak, Peter még a Filmmővészeti Fıiskolára járt. Amikor elváltak, már a USC-nél volt. Most pedig meg akarja találni a volt feleségét. - A kis strici! Még emlékszem, amikor elváltak. Karen idejött a gyerekkel, pont ott ült, ahol most maga, és elmondta, hogy elvált, és munkára van szüksége. Erre én azt mondtam neki: „Fölülések, Karen, csináljon fölüléseket! Magának jó alakja volt, valahogy le kellene fogynia!" Nem gondoltam, hogy Peter Alan Nelsen... Jézus Mária! A tekintete valahova a távolba révedt, újra látta a régi jeleneteket, és újra végigaggódta ıket, azon tőnıdve, nem tett-e valahogyan keresztbe Peter Alan Nelsennek. Annak a Peter Alan Nelsennek. A szemöldöke idegesen rángatózott. - Nincs valami ötlete, hogyan tudnám megtalálni? - kérdeztem. - Jézusom, de hát az évekkel ezelıtt volt! Láttam még párszor, aztán slussz, vége. Még csak nem is hallottam felıle. -Most már a szája is rángatózott, nemcsak a szemöldöke. - Rendben van. Hol lakott akkoriban? - Hát, valahol itt, a közelben... - Olyan mozdulatot tett, ami éppenséggel az egész északi féltekét jelenthette. - Hm... Nem lehetne valami közelebbit?

53

- Jézusom, de hát soha nem voltam nála! Mindig ı jött ide. - Csak volt valamiféle nyilvántartása! Abbahagyta a rángatózást, és olyasféle tekintettel nézett rám, ami azt sugallta, hogy odabent, a koponyájában lassanként fölgyújtják a villanyokat. Kolumbusz, meg az ı tojása. - Talán jobb lenne, ha személyesen Péterrel beszélném meg - kezdte izgatottan. - Egymás között sokkal bizalmasabban beszélgethetnénk, tudja, és talán ı is jobban örülne, ha a dolog a családban marad... - Lehet. - A telefon felé böktem az állammal. - Az irodájában van, a Paramountnál. Hívja föl, és mondja meg neki, hogy most, hogy annyira keresi az exnejét meg a gyerekét, maga egyúttal pedálozna neki egy kicsit, hátha sikerül valami szaftos kis üzletet kötnie vele. Biztos összecsókolja magát érte. - Hé, most mit van úgy oda, éppen szívességet teszek magának! mondta mentegetızve. - Csak segíteni próbálok! - Oscar, próbáljon meg kevésbé kicsinyes lenni, és mondja el, amire emlékszik! Ha csak kéreti magát, mint szőzlány a kuplerájban, azzal nem megyek semmire! - Hát azt hiszi, hogy csak kéretem magam?! De hiszen tényleg segíteni próbálok! Megteszem, ami tılem telik! Bár azt azért maga is tudja, öregem, hogy ha Peter Alan Nelsen rábólint, maga bármit megkaphat ebben a városban! Peter Alan Nelsen, amint nyálas, zöld M&M-drazsét pöcköl Donnie Brewster nadrágjára. - Tudom, Oscar.

54

Még egyszer átrágta magát az elhangzottakon, szemlátomást erısen gondolkodva, mi igaz és mi nem, mennyit nyerhet rajta, ha nyílt lapokkal játszik, és mennyit árthat neki, ha lebukik. Aztán így szólt: - Figyeljen, Elvis, én segítek magának, maga meg elmondja Péternek, rendben? - Jó. Elmondom neki. - Megígéri? - Mintha a nagycsoportban volnánk! - Megígérem. - Ember, tényleg segíteni akarok! Mindent meg akarok tenni, amit csak tudok, Peter Alan Nelsenért! - Szép erény az ıszinteség. - Hol lakott Karen? - Töröm a fejemet... - Talán nézze meg a dossziéjában. - Jézusom, hát azt hiszi, hogy minden szart elteszek?! - Valamit csak eltett! Aláírt nyugták, vagy ilyesmi... Adópapírok… Kétségbeesetten rázta a fejét. - Régi levelek - próbáltam segíteni. - Kérvények filmvállalatokhoz... - Jézusom, ha minden vackot elraknék, már belefulladtam volna a papírszemétbe! Hisz ez az egész legalább egy emberöltıvel ezelıtt volt! - Jó, jó. De azért talán akad valami. - Töröm a fejemet... - Nem emlékszik valakire a barátai közül? - Nem! - A családjából? - Hm-hm...

55

- Udvarló, vagy ilyesmi? Oscar a fejét rázta. - Nem említette, hogy el szeretne költözni, vagy elutazna valahová? A szemöldöke görcsbe rándult, az arca vörös volt, és a tenyere élével verte a homloka két oldalát. Szívesen mondtam volna neki valami olyasmit, ami kibillenti errıl a mellékvágányról. - Aha. Maguk ketten aztán igazán közeli jó barátok voltak. Legyintett. - Na jó, azt nem mondanám, hogy sülve-fıve együtt voltunk. Karen egyszer csak nem jött többet. Én meg azt gondoltam, biztos ejtett. Úgy értem, átment egy másik ügynökséghez. Azóta nem is hallottam róla. Néhányszor próbáltam fölhívni, de sose volt otthon, hát egy idı után beletörıdtem. Fölkeltem, és az ajtóhoz sétáltam. - Rendben van, Oscar. Maga tényleg megpróbálta. Köszönöm, mindenesetre. Fölugrott, körülrohanta az íróasztalt, és megmarkolta a karomat. Úgy kapaszkodott belém, mintha attól rettegne, hogy élete nagy lehetıségét szalasztja el éppen. Mintha a Nagy Lehetıség egyszer már elsétált volna mellette, ı meg elengedte, és csak nézett utána, de most, hogy kivételes és ritka alkalomként másodszor is visszatért, majd bolond lenne még egyszer elengedni. - Hé, tudja, mi jutott az eszembe? Van mindenféle régi iratom odaát, a hátsó raktárban. Végig fogom nézni! Végül is lehet, hogy találok

56

valamit, nem? Valami hasznosat! - Nem hiszem, hogy tényleg segíteni akart. - Aha. A telefonszámom rajta van a névjegyemen. - Csak mondja meg Péternek, hogy keresgélek, rendben? Mondja meg, hogy átkutatom a raktáramat! És azt is mondja meg neki, hogy mindig is kedveltem Karent, és hogy a fia egy édes kis kölyök. - Megmondom. Kinyitottam az ajtót, és mind a ketten kiléptünk. A fekete nı éppen telefonált. A két újságos nı még mindig olvasott, a Sydneynek nevezett élılény

rágógumizott.

Oscar

az

összes

fogát

fölvonultatta

a

búcsúmosolyhoz, és nagy hőhót csapott belıle, hogy kikísérjen a bejárati ajtóig. - Hé, megmondhatja Péternek, hogy már ma este elkezdem a keresést! - Már megint egy fıszereplı a nagyközönség elıtt. - És azt is mondja meg neki, hogy nagyon örülnék, ha fölhívna! Van egy csomó dolog, amit meg kellene beszélnünk... Azt feleltem, hogy jó, majd megmondom. Még egyszer megmutatta az összes fogát, aztán magamra hagyott az ajtó elıtt, levetette magát Sydney mellé a díványra, és a combjára tette a kezét. A másik két fiatal nı ráemelte a tekintetét. Oscar elıadta nekik, hogy én Peter Alan Nelsennek dolgozom, és hogy ı meg Peter éppen valami közös üzletet készülnek összeütni, és hogy a dolgok nemsokára fölpezsegnek itt. Amikor befejezte a mondandóját, megszorította Sydney térdét.

57

Sydney rábámult azzal a hatalmas, fakókék szemével, aztán fújt egy újabb rózsaszín lufit, és kipukkasztotta a nyelvével. Közben egyszer sem pislogott, és le nem vette a szemét Oscarról. Otthagytam ıket. Mára elég volt a jövı tehetségeibıl.

58

HAT

A nap gyorsan ereszkedett, ahogy ilyenkor, ısszel szokott; a levegı elveszítette dél körüli langyosságát, és csípıs, kora ıszi fuvallatok érkeztek, ahogy fölfelé tartottam a Laurel Canyonon a Hollywood fölötti Woodrow Wilson út mentén álló kis, sátortetıs házikómhoz. A macska, aki velem lakik, a konyhában ült a tányérja mellett. Megtermett, fekete macska sármos, cakkosra tépett füllel, egy-két hiányzó foggal és számtalan harci sérüléssel, amelyek elengedhetetlen velejárói a kalandos, veszedelmes kandúréletnek. Idınként dührohamai vannak. - Kész a vacsora? - szóltam be az ajtón. A macska elıjött, és a lábamhoz dörgölıdzött. - Na jó - mondtam. - Mit szólnál húsgombóchoz? Megint nekem dörgölızött, aztán visszament a tányérjához. A húsgombóc azok közé a dolgok közé tartozik, amikért a legjobban odavan a világon. Rögtön a csajozás után. Kivettem egy húsgombócot a fagyasztóból, betettem a mikróba, hogy kiolvadjon, bekapcsoltam a sütıt, hogy bemelegedjen, aztán kinyitottam egy doboz Falstaffot. Húsz perccel múlt öt óra. A hivatalok rendszerint hatig tartanak nyitva. Beleittam a Falstaffba, aztán fölhívtam a Filmszínészek Egyesületét, és beszéltem egy Mrs. Lopaka nevő nıvel Karen Shipleyrıl. Mrs. Lopaka megerısítette ugyanazt, amit Pat Kyle már elmondott. Egyebet ı sem tudott. Megköszöntem, letettem a

59

kagylót, aztán fölhívtam a Filmcsillagok Egyesületét, meg az AFTRA-t. Ugyanaz. Fölhívtam az üzenetrögzítıt az irodámban, remélve, hogy találok üzenetet a telefontársaságtól vagy a banktól. Semmi. Egy José nevezető illetı mindenáron azt akarta, hogy egy Estebannak szólított valaki hívja vissza, lehetıleg azonnal. José a jelekbıl ítélve benyomott, mint az albán szamár. Fölhívtam a társamat, Joe Pike-ot. - Fegyverbolt - jelentkezett be Pike. Ugyanis fegyvereket árul Culver Cityben. - Munkát kaptunk - jelentettem be. - Egy nıt meg egy gyereket keresünk. - Kellek hozzá én is? - Hát, amíg idehaza vagyok, nem pedig odakint fekszem a kanyonban, orvlövészek golyóitól összelyuggatva, addig talán nem. Pike nem válaszolt. - Ismered azt a rendezıt, Peter Alan Nelsent? Na, hát ı az ügyfelünk. Pike erre sem válaszolt. Komolyan, mintha a falnak beszélnék, de még az is lehet, hogy a falon található szintetikus festék hosszú távon valamivel jobb társaság nála. - Figyelj, Joe, próbálj meg szóba állni velem - próbálkoztam. - Hidd el, nem nehéz! Tulajdonképp nem is kell mást tenned, mint hogy mondasz valamit, aztán megint mondasz... - Ha kellek, tudod, hol keress - mondta Pike, és letette a kagylót. Ennyit a társalgásról.

60

A mikró csöngetett. Kivettem a húsgombócot, átraktam egy fémtálra, kinyitottam egy doboz újkrumplit, leöntöttem róla a levét, beraktam a krumplikat a gombóc mellé a fémtálba, megszórtam fokhagymával és paprikával, aztán egy szelet szalonnát tettem a húsgombócra, és bedugtam az egészet a sütıbe, magas fokozatra. Szeretem, ha a húsgombócnak ropogós a bıre. - Máj? - kérdezte a macska. - Nem. Húsgombóc. De csak háromnegyed óra múlva lesz kész. Nem látszott, hogy túlságosan föllelkesítené ez a válasz. Kivégeztem a Falstaffot, elıvettem egy újabbat, egy részét megittam a zuhanyozó felé menet, a maradékot meg visszafelé jövet. Amikor megsült a húsgombóc, elıvettem két tányért. Levágtam a húsgombóc két végét magamnak, a középsı szeletet meg a macska tányérjára tettem. A macska végignézte, ahogy kiszedem magamnak a két végét meg a krumplit, neki meg a közepét. Közben hangosan dorombolt. Tabascoszószt locsoltam a sajátomra, A1-et az övére, aztán az asztalra tettem a tányérokat meg a sört. Van egy Zalcona üvegasztalom hozzá való székekkel; néha ott szoktunk enni, néha meg kimegyünk a teraszra, leakasztjuk a korlátrács középsı elemét, lelógatjuk a lábunkat, és nézzük a kanyont. Ha fönt van a rács, az olyan, mintha el lennél választva a természettıl. Ha viszont nincs fönt, akkor a része vagy. Gyakran szoktunk odakint enni. Amikor befejeztük, megkérdeztem: - Na? Milyen volt? A macska kinyújtózkodott, és szellentett. Öregszik.

61

Bevittem a mosatlant, elmosogattam, elraktam, és éppen elnyújtóztam a kanapén egy ujjnyi Knockandóval, hogy elolvassam a legújabb Dean Koontz-ot, amikor csöngettek. Peter Alan Nelsen volt, meg az ı legjobb barátja, Dani. Péteren ugyanaz a ruha volt, mint amiben legutóbb láttam, Dani

viszont

átöltözött:

bırdíszes

farmert

viselt

és

halvány

levendulaszínő pulóvert, aminek az anyagába apró gyöngyöket dolgoztak bele. A pulóver jól állt neki. Peter kérés nélkül besétált, és azt mondta: - Na mi van, privát kopókám? Jön bulizni? Kicsit dülöngélt, kicsit kancsalított, és olyan szaga volt, mintha konyakban mosná a ruháját. Betámolygott a szoba közepére, körülnézett, és így szólt: - Csinos kis vityilló... Egyedül lakik itt? - Igen. - A macska erre morogni kezdett, mintha lenyelt volna egy traktort. Peter kiszúrta magának a poharamat. - Mi az, whisky? Elıvettem egy kisebb poharat, és töltöttem neki a Knockandóból. Dani felé kínáltam az üveget, de csak a fejét rázta. Hja kérem, az elvek. Peter odalépett az üvegajtóhoz, és kibámult a kanyonra. - Öregem, micsoda kilátás! Klassz! Nekem is van ám egy házam Mulhollandon, annak is van ilyen kilátása. Egyszer el kell jönnie oda! Csapunk egy kis bulit! - Jó.

62

Peter most a macskát pécézte ki magának. A macska szfinx-tartásban, méltóságteljesen trónolt a kanapé karfáján. - Nézd már, egy macska! - Vigyázzon - figyelmeztettem. - Elég aljas egy macska. Harap. - Lószart! - kiáltotta. - Ertek én a macskákhoz! - Azzal odabotladozott a kanapéhoz, és kinyújtotta a kezét. A macska elkapta, kétszer megharapta, aztán morogva berohant a kanapé alá. Peter hátraugrott és a kezét rázogatta, aztán lehajolt, és bekukucskált a kanapé alá. Eközben mindent összevérezett, ami a háromméteres körzetébe esett. - Micsoda aljas, strici macska! Dani nyugodtan álldogált a fal mellett. Talán egy kicsit szomorúnak látszott. - Peter, késıre jár - mondtam. - Fáradt vagyok, és éppen lefeküdni készültem. Mit akar? Peter fölegyenesedett, és úgy nézett rám, mintha nyilvánvalóan gondozásra szorulnék. - Mi az, hogy aludni? Hiszen még korán van! Dani, mondd meg neki, hogy még korán van! Dani az órájára pillantott. - Tíz óra múlt tíz perccel, Peter. Van, akinek ez már tényleg késınek számít. - Lószart - ismételte magát Peter. - Ez a te tíz óra tíz perced csak nem fog ki olyan tökös srácokon, mint mi vagyunk! - Azzal rám nézett, megerısítést várva. - Gondoltam, üthetnénk párat a teniszpályán, vagy biliárdozhatnánk, vagy ilyesmi. - Ledobta magát a kanapéra, a karját

63

hanyagul átvetve a háttámlán. Szemlátomást elfeledkezett a macskáról. A macska morgott, Peter pedig fölugrott, és átrohant a szoba másik felébe. Leült a székre, amit ott talált. - Majd máskor, Peter - mondtam. Peter összeráncolta a szemöldökét, mint akinek nincs ínyére, amit hall. - Hé, mi az, nem akar bulizni? - Most nem. - De miért nem? - Mert fáradt vagyok, és aludni szeretnék, de még inkább azért, mert maga olyan részeg, hogy attól tartok, útközben még nekitámasztanánk valahol a falnak, és ott felejtenénk. Dani mélyet sóhajtott, de amikor rápillantottam, nem nézett vissza rám, sem Péterre. Peter fenyegetı pillantásokat vetett rám, és amennyire az egyensúlyérzéke engedte, elırébb hajolt a széken. - Magának aztán fölvágták a nyelvét! - A mi szakmánkban ez követelmény. Töltött magának még egy kis Knockandót, föltápászkodott, és az üvegajtóhoz tántorgott. - Tudni akarom, mi hír Karenrıl. - Úgy érti, milyen messzire jutottam a nyomozásban az alatt a hat óra alatt, amióta egyáltalán elkezdtem? - Aha. - Jó. Jelenleg nem tagja sem a SAG-nak, sem a SEG-nek vagy az AFTRA-nak, szóval semelyik ezzel foglalkozó szakmai szervezetnek,

64

ami talán azt jelenti, hogy már nem színészkedéssel keresi a kenyerét. Beszéltem néhány ismerıssel a nemzeti banknál, a telefontársaságnál meg a rendırségnél, végignézték a számítógépeiket a leghalványabb információmorzsáért a múltjából vagy a jelenébıl, de az eredményt valószínőleg csak holnap tudom meg. Megkerestem azt a fickót, aki valaha az ügynöke volt, Oscar Curtisst, aki mindenáron segíteni akar, de nem nagyon megy neki. Néha elıfordul az ilyesmi. Ezt fıleg azért mondom el, mert megkért rá. Üzletet akar kötni magával. Peter legyintésszerő mozdulatot tett a kezében tartott pohárral. - Kapja be. Megvontam a vállamat. - Ez minden? - kérdezte Peter. - Aha. - Azt hittem, gyorsabban fog menni. - Általában azt hiszik. Peter újabb három ujjnyit töltött magának a Knockandóból, elvitte az üvegajtóig, és fölhajtotta. Egy ideig bámult kifelé a kanyonra, aztán körültekintıen a földre helyezte a poharat meg az üveget, és felém fordult. Nem kis erıfeszítésébe került rendezetten megfordulni a tengelye körül. Mintha egy hatalmas, sokvitorlás hajó lett volna, ellenszélben. - Na, mi lesz? Épp most hívtam meg - jelentette be fensıbbségesen, miközben megpróbált olyan arcot vágni, mint Eisenhower tábornok. - Valóban? - kérdeztem. Bólintott.

65

- Mi az, hogy „valóban"?! Már elıbb is akartam mondani, föláll a szır a hátamon attól a stílustól, ahogy délelıtt, a stúdióban beszélt velem, és legalább annyira viszketek attól is, ahogy most beszél. Ide figyeljen, én Peter Alan Nelsen vagyok, velem nem lehet így beszélni! Danire pillantottam. - Peter, kérlek, menjünk! - szólalt meg a lány. - Látod, hogy nem akar bulizni! Elmehetünk valahová, és bulizhatunk nélküle is! - Ha akarsz, mehetsz - kiáltott rá Peter -, de én nem mozdulok e nélkül a kis strici nélkül! - Peter megbillent, és megpróbált megkapaszkodni egy szék támlájában. Valahogy úgy nyúlt felé, mint aki legalább hármat lát belıle. Lehet, hogy négyet. - Gyerünk, az isten verje meg, komolyan beszélek! - mondta, és felém mutatta az öklét. Amikor fölemelte az öklét, a macska fölmordult a kanapé alatt a már ismert, traktornyelıs módon. Elıvágtatott, beleakaszkodott Peter bokájába, megharapta, a két hátsó lábával összekarmolta, közben vészjóslóan hörgött. - Hülye strici macska! - üvöltötte Peter, és odébb ugrott, lerázva a macskát a lábszáráról; közben fölborította a széket, elvesztette az egyensúlyát, és elterült a padlón. A macska hanyatt-homlok visszarohant a kanapé alá. - Micsoda macskák vannak, mi? - jegyeztem meg lakonikusan. Dani fölsegítette Pétert, aztán fölállította a széket. - Haggyábékén - mormolta Peter, és kirántotta magát Dani keze közül. A következı pillanatban térdre esett. - Semmi bajom... Se... mmibajom - tette hozzá, és elhasalt a padlón.

66

- Sokszor csinál ilyet? - kérdeztem. - Hát igen - felelte Dani. - Elég sokszor. - Segítek kivinni. - Kösz, nem kell. Tarthatja az ajtót, ha nagyon akarja. - Biztos? - Fekvenyomok százhúsz kilót - nézett rám. - Fölállok kettıtízzel. Ja, jó. Akkor tényleg nem kell neki segíteni. Dani fölszedte Pétert a földrıl, és elhelyezte a széken. Aztán leguggolt elıtte, a vállára kapta, és fölállt vele. - Látja? - kérdezte. Tartottam neki az ajtót. Kilépett mellettem, aztán megállt a tornácon, és visszafordult. - Tudom, hogy nem látszik, de tényleg szereti magát - szólt vissza. Ma délután senki mással nem volt hajlandó szóba állni. - Megtisztelı. Dani összeráncolta a szemöldökét. Mintha egy kicsit megharagudott volna rám. Mintha mindenáron védelmezni akarta volna Pétert. Ez tetszett. - Nézze, neki se könnyő - érvelt. - Mindene megvan, amit csak akar, és mégse mehet el csak úgy lazítani, kikapcsolni valahová. - Aha. - Mindenki, akit csak ismer, azért van körülötte, mert akar tıle valamit. Ahányszor csak megjelenik egy nı, ı már arra gondol, hogy biztos csak a pénze kell neki. Ha valaki a barátjának nevezi magát, a következı pillanatban már tartja is a markát. Senki se kíváncsi a Peter Alan Nelsen nevő fickóra, csak Peter Alan Nelsenre, a sztárra. - Dani

67

úgy mondta ezt, mintha éppen csak megálltunk volna beszélgetni, mintha nem lógott volna a vállán Peter Alan Nelsen, mint egy túlméretezett, élettelen csomag. - Nehéz lehet - intettem feléje. Dani elmosolyodott. - Ugyan - mondta -, akár reggelig is itt ácsoroghatnék vele. Követtem ıket a koromfekete Range Roverhez, és kinyitottam a jobb oldali elsı ajtót. Dani belódította Pétert az elsı ülésre, gondosan elhelyezte a fejét a fejtámlán, és bekapcsolta a biztonsági övet. Ellenırizte, hogy az öv rendesen tart-e. - Mindenki akar tıle valamit, kivéve magát - jegyeztem meg. Dani bólintott, aztán bevágta az ajtót, és rám nézett. A pillantásában volt valami lágyság; azt hiszem, az egész nıben volt valami lágyság a kemény izmok mögött. - Lelép? - kérdezte sokára. - Általában így bánik az emberekkel, és a legtöbben lelépnek. Megráztam a fejem. - Maga sokkal rokonszenvesebb nekem, semhogy leléphetnék. Megint elmosolyodott, aztán megkerülte a kocsit, és beült a vezetıülésre. U-alakban fordult meg a keskeny úton, amely néhány tíz méter után a sötétségbe veszett valahol a Laurel Canyon és a Mulholland Drive irányában. Visszamentem a házba, összeszedtem az üres poharakat meg a Knockando üvegét, és föltöröltem a kipancsolt szeszt. A macska elıjött a kanapé alól, egy darabig nézte, mit csinálok, aztán kiment. Nyilván mindenféle macskáknak való elfoglaltság várta.

68

Amikor elpakoltam a poharakat, kimentem a teraszra, és lenéztem a sötétbe borult kanyonra. A völgy szabadon, hővösen lélegzett odalent. Valahol a messzeségben apró fénypont mozgott egy kanyargós út mentén. Talán Dani és Peter. De lehet, hogy nem.

69

HÉT

Másnap reggel korán fölébredtem. A nap még alacsonyan járt keleten, amikor kimentem a teraszra. Odalent a kanyon hővös volt és zöld, néhány bágyadt párafoszlánnyal; magasan fölötte vöröses színő sólyom lovagolt meg egy fölszálló légáramlatot, hörcsögökre vadászva. Elıbb lassan kinyújtózkodtam, aztán megcsináltam a Nap Tizenkét Köszöntését a hatha-jógából, majd egy egyszerőbb tékvandó-ütést. Aztán egy bonyolultabbat. Igyekeztem, hogy minél több erıt, gyorsaságot és céltudatosságot sőrítsek a mozdulataimba. Mintha valahogyan tisztább lenne tıle az ember. Néha, amikor a kora esti órákban gyakorlok, két kisfiú, akik a szomszédban laknak abban a gerendás házban, kijönnek és néznek, és néha beszélgetni is szoktunk, csupa olyasmirıl, amit az efféle kissrácok fontosnak gondolnak. Meg, azt hiszem, én is. Reggelenként mindig egyedül vagyok. Mostanában észrevettem magamon, hogy sokkal szívesebben gyakorlok esténként, mint reggel. Lehet, hogy Peter Alan Nelsen is valami hasonlót érez. Lezuhanyoztam, megborotválkoztam, buggyantott tojást gyártottam (két tojásból), aztán bekevertem egy kis palacsintatésztát, áfonyás-túrós palacsintához. Amíg arra vártam, hogy a serpenyı átforrósodjon, fölhívtam az üzenetrögzítımet. Volt egy üzenetem a nemzeti banktól, egy a telefontársaságtól, egy pedig Lou Poitrastól. A bankos ismerısöm azt mondta, hogy a nyilvántartásukban senki nem található Karen Shipley vagy Karen Nelsen néven, illetve ezek bármelyikén mint

70

lánykori vagy elızı néven; vagyis kizárt, hogy bárkinek ilyen elnevezéssel hitelkártyája legyen bárhol az Egyesült Államok területén. A telefontársaságos ismerısöm nagyjából ugyanezt mondta. Lou Poitras szerint Karen Shipley egyszer kapott büntetést tilosban való parkolásért, de az utolsó centig kifizette. Az akkori címe ugyanaz volt, ahol Peter Alan Nelsennel lakott. Azt is hozzátette még, hogy bár nincs adat róla, hogy a nı fölfegyverzett vagy közveszélyes lenne, azért vigyek magammal tartalék töltényt. Ez a Lou. Semmit nem képes komolyan venni. Megettem a két tojást meg négy palacsintát, aztán töltöttem magamnak egy nagy pohár sovány tejet. A macska tegnap este óta nem jelentkezett. Néha velem reggelizik, de néha nem. Néha elgondolkodom rajta, mit ehet, amikor nem reggelizik velem. Talán apróbb kutyákat. Karen Nelsennek tehát nem volt telefonja egyik nevén sem, de erre nagyjából számítottam is. Végül is eltelt közben tíz év, és elég valószínőnek hangzott, hogy ezalatt újra férjhez ment. A hitelkártyadolgon

már

jobban

meglepıdtem.

Ha

lenne

hitelkártyája,

a

nyilvántartásban szerepelnie illett volna valamelyik általam ismert nevének, legalább, mint korábbi vagy lánykori név. Ez elég furcsa volt, de végül is meg lehetett magyarázni. Lehet, hogy csatlakozott valami szektához, és már egyáltalán nincs is neve. Lehet, hogy fölajánlotta minden földi javát és értéktelen szerzeményét egy Klaatu nevő felsıbbrendő lénynek, és cserébe Klaatu megajándékozta ıt az örök üdvösséggel és a pofátlan privátzsaruk elıli elrejtızés képességével. Ám az is lehet, hogy egyszerően csak nem szereti a hitelkártyákat. Hmmm.

71

Végigvizslattam az összes elképzelhetı nyomot, és semmit sem találtam. Ettıl meglehetısen nyomorultul kezdtem érezni magamat. Valami más megoldás kellene. Talán meg kellene kérdeznem magát Klaatut. A telefon megcsörrent, és Oscar Curtiss azt mondta: - Azt hiszem, találtam magának valami nyomot Karen Ship-leyhez. - Köszönöm, Klaatu! - feleltem. - Tessék? - Semmi, csak tüsszentettem. Mit talált? - Végignyálaztam az összes szemetet, és ráakadtam egy régi címre. 3484 Beechwood, Canyon Place. Második ajtó. Itt lakott Karen a válás után. - Értem. Köszönöm szépen. - Ember, szétszívtam magam, mire megtaláltam azt a vackot! Glendale-ben volt, a régi raktáramban, két órát autóztam odáig! Ugye, megmondja Péternek? Megmondja neki, hogy sikerült? Peter, amint legyintésszerő mozdulatot tesz a kezében tartott pohárral. Kapja be. - Legyen nyugodt, Oscar. Megmondom neki. - Ó, istenem! - felelte Oscar. Szemlátomást teljesen fölvillanyozódott az elıtte álló lehetıségtıl. - Oscar, hallja? - kérdeztem. - Köszönöm. Tényleg nagyon hálás vagyok magának. Oscar Curtiss elnevette magát.

72

- Tudja, a maga hálájával aztán nem lövök nyulat. Csak mondja meg Péternek, rendben? Ebben a városban Peter neve kapukat képes megnyitni. - Szezám, tárulj - feleltem. Kapja be. Letettem a kagylót. Kilenc óra negyvenkor mentem el otthonról, végiggurultam a Mulhollandon a Cahuenga Passig, bekanyarodtam a Franklin Avenue felé, átszeltem Hollywood északi részét, egészen a Beechwood Canyonig. A Beechwood Canyon odafönt kezdıdik a „Hollywood" feliratnál, és Franklinén keresztül egészen a hegy lábáig nyúlik. Van odalent egy iskola, egy benzinkút meg egy csomó nagy bérház. Ezek valaha egészen kicsi bérházak voltak, és most, hogy nagyok, egyáltalán nem néznek ki olyan csinosan, mint akkor. Urbanizáció. A nagy épületek között kisebb, vakolt falú házikók állnak; tiszták és gondozottak, ennek ellenére valahogy garázsszerőek. Minél magasabbra mászol a hegyen, annál több ilyen garázsszerő izét látsz, és annál kevesebb nagy házat. A 3484-es szám négy darab zöldre vakolt, kis házikót takart, amelyek egy sorban, egymás mögött helyezkedtek el a hegyoldalban, a kocsiúttól kiindulva. A hátsó mindig magasabb volt egy kicsivel, mint az elıtte álló. A jobb oldalon betonlépcsı futott végig mellettük, a lépcsıfokok némelyike elmozdult a helyérıl, ahol egy tucatnyi öreg jukkafa gyökerei fölemelték. A legelöl álló háznak volt egy kis tornáca fatetıvel; egy rakás apró kaktusz burjánzott odabent cserépkorsókban, amelyeket a díszítésük alapján akár indiánok is festhettek volna. A festék fakó volt, és erısen pattogzott; ugyanilyen fakónak és lepattantnak tőntek maguk a

73

házak is. Négy hatalmas agávéfa nıtt az utcai fronton, körülötte az az ezüstös színő gizgaz, amit gyakran látni az ilyen fák környékén. A házak, a kert, az utcafront tisztának és gondozottnak látszott, de valahogy úgy, mintha az, aki tisztán tartja, nem érné föl a magasabb helyeket, vagy a sarkokat, vagy nehezen tudna lehajolni, vagy nem igazán tudna mit kezdeni a kosszal, a gizgazzal meg a szeméttel. Sehol se láttam garázst vagy kocsifelhajtót: csak az utcán lehetett parkolni. Elhajtottam a házak elıtt, megfordultam, leállítottam a kocsit az utca szemközti felén lévı, lejtıs partoldalon, aztán fölóvakodtam a keskeny tornácra. Az ajtó kinyílt, mielıtt még bekopoghattam volna, és három biztonsági láncon keresztül egy hetven körüli nı hunyorgott rám. Lamé otthonkát viselt. - Segíthetek? - kérdezte magas, éles hangon. Gondolom, ha nem a neki tetszı választ adom erre a kérdésre, legalábbis kihívja a rendırséget. Gyorsan megmutattam neki az igazolványomat. - Nagyjából tíz évvel ezelıtt egy Karen Shipley Nelsen nevő nı lakott itt a kisgyerekével. İt szeretném megtalálni. Volna néhány perce, hogy beszélgessünk? Rábámult az igazolványra, aztán rám. - Honnan tudjam, hogy ez tényleg maga? Elıvettem a jogosítványomat, és megmutattam neki a fényképet. Valamivel távolabb, az utcán egy nagyon magas, fehér férfi meg egy kis, nyüzüge spanyol tőnt fel. A magas fickó kopasz volt, és batikolt köntöst viselt, ami 1969-ben volt divat. A spanyol hátrafésülte a haját, és ahogy

74

elment a Corvette mellett, végighúzta rajta a kezét. A nı fölnézett a fényképrıl a két pasasra az utcán, aztán vissza rám, és megkérdezte: - Az a maga kocsija? Azt feleltem, hogy az enyém. Lassan bólintott, mint aki tudja, mi a dörgés. - Hát akkor jobb lesz, ha szemmel tartja. Az a kis strici el akarja vinni. Azt feleltem, hogy jó, majd szemmel tartom. Kihúzta magát, és egy kicsit talán még lábujjhegyre is emelkedett, hogy addig követhesse a szemével a két pasast, amíg csak el nem tőnnek az út kanyarulata mögött. Azután becsapta az ajtót, hogy kiakaszthassa a láncokat, és aztán megint kinyitotta. - Miriam Dichester vagyok. Bejöhet, de szerintem jobb lesz, ha az ajtót nyitva hagyjuk. - Jó. A

nappali

szoba

kicsi

volt

és

enyhén

dohszagú,

szürke

csipkefüggönnyel, egy öreg RCA fekete-fehér tévével meg egy sötétlila, háttámlás dívánnyal, amelynek kis, horgolt csipketerítık fedték a két karfáját. Valamikor réges-régen a csipketerítık fehérek lehettek. Lehet, hogy akkoriban még a függönyök is fehérek voltak. A dívány két oldalán özönvíz elıtti mozimagazinok álltak rendezett oszlopokban, a tévé tetején Clark Gable, Walter Brennan és Ward Bond bekeretezett képe díszelgett. Ward Bond fényképén autogram is volt. Hamutartók nıttek ki gombamód a berendezésbıl, a dohányzóasztalon egy

75

megkezdett doboz Kent 100-as hevert. A levegı nehéz volt a cigaretta, izzadság és a Noxema bırápoló krém szagától. Miriam Dichester elıvett egy szál cigarettát és egy kis, kék Cricket öngyújtót az otthonkája zsebébıl, és rágyújtott. Leültem a díványra. İ meg egy Morris székre. Évek óta nem láttam már Morris széket. - Tudja, innen nézem az utcát - mondta. - Hallgasson rám! Manapság jobb, ha résen van az ember. Ezért is szeretek itt lakni, az utcai fronton. Így szemmel tarthatok mindent és mindenkit, aki megfordul itt. Cigarettát tartó kezével a házak között kanyargó keskeny úttest felé intett. - Tudok mindenrıl, ami itt folyik. Valakinek muszáj vigyáznia, nem? Megmutattam neki a fényképet. - Ez itt Karen Shipley. A fiát Tobynak hívják. - Igen, igen... Tudom, kirıl beszél. Eltettem a fényképet. - Nem tudja véletlenül, hogyan kerülhetnék kapcsolatba vele? - Nem, nem tudom. - Szippantott egyet a Kentbıl, és elgondolkodva rám nézett. - Tudja, vigyázok mindenkire, aki itt lakik. A legtöbbjükre akkor is, amikor már régen máshol laknak. - Miattam nem kell aggódnia, Miriam, nem hozok rá bajt -mondtam. A volt férje nem látta ıt, sem a fiát, amióta elváltak, és emiatt mostanában elég rosszul kezdi érezni magát. Szeretné megtudni, mi lett a gyerekkel.

76

Letüdızte a Kent maradékát, aztán elnyomta a csikket. Három tompa puffanás a hamutálon, és alig félujjnyi maradvánnyá sorvasztotta a filtert. - Nekem ez sehogy sincs ínyemre - mondta. - A nıt elıbb lapátra rakják, aztán annak a stricinek, aki ezt tette vele, még volna pofája visszaimádkozni magát! Lefogadom magának akármibe, ami szent, hogy ez sem fog sokáig tartani! Megvontam a vállamat. - Elvégre felnıtt emberek, Miriam! Ez legyen az ı dolguk! A srác viszont még gyerek. Nagyjából tizenkét éves lehet, és még sosem látta az apját. Lebiggyesztette ráncokkal körülvett alsóajkát. Csak a fölsı fogsorát viselte. Az alsó egy pohárban volt, a telefon mellett. Egy kicsit gondolkodott, aztán elıvett még egy Kentet, és rágyújtott. Úgy látszik, belenyugodott az elkerülhetetlenbe. - Nagyjából egy évig lakott itt. A kettes lakásban; az az, amelyik rögtön az enyém mellett van. - Értem. - Színésznı szeretett volna lenni. Majdnem mindenki azért jön ide... Rápillantott Ward Bond fényképére, és mélyet szippantott a Kentbıl. - Csak nem mindenkinek sikerül. - De ı legalább megpróbálta. Engem kért meg, hogy vigyázzak a gyerekre, hogy ı el tudjon menni a meghallgatásokra. Aztán egy ideig pincérnı volt valami autós étteremben. Akkoriban is én vigyáztam a gyerekre. Kedves lány volt. Soha nem élt vissza a segítıkészségemmel.

77

Miriam elıbbre dılt, és kipillantott a nyitott ajtón. Valami elsuhant odakint. Talán egy madár. Az is lehet, hogy egy autó. - Nagyjából meddig dolgozott ott? - Két hónapig, talán háromig. - Ahogy odakintrıl eltőnt a zavaró tényezı, Miriam ismét hátradılt. - Egy nap meghallottam, hogy sír, és átmentem megnézni. Azt mondta, hogy ezt nem lehet így tovább csinálni. Azt mondta, hogy itt van neki a kisbaba, akiért felelnie kell, és hogy valami mód biztosan van rá, hogy normális élete lehessen. Nagyon komolyan beszélt. Arra is gondolt, hogy tanulnia kellene. Arra a Karen Shipleyre gondoltam, akit a filmszalagon láttam. Vihogás. Muszáj, Peter? Vihogás. - És végül beiratkozott valahová? Miriam Dichester megrázta a fejét, és a soron következı Kentet is kivégezte. - Nem volt rá pénze. És különben is, mit csinált volna a gyerekkel? - Nem voltak barátai? Udvarlója? Amint az iménti Kent hamvait örök nyugalomra helyezte a hamutálban, rágyújtott a következıre. - Nem. Teljesen egyedül volt. Nem volt vele más, csak az a kisbaba. Nem voltak rokonai, akikre számíthatott volna. Egy idı után már ki sem tette a lábát a lakásból. Csak ült ott egymagában, egy ilyen fiatal lány, mint ı. Aztán egyszer csak elköltözött. - Megmondta hová megy? - Egy szót sem szólt az egészrıl. Egyszer csak fogta magát, és már ott sem volt. Három havi lakbérrel tartozott.

78

Megint elırehajolt, hogy kikukkantson az ajtón. Ezúttal én is odanéztem. Úgy látszik, ragályos. - Kedvelte ıt, igaz? - kérdeztem. - Igen. - Még azután is, hogy átvágta a lakbérrel? - Visszafizette - intett felém a cigarettájával. - Évekkel késıbb kaptam tıle egy levelet. Egy postai feladócsekk volt benne, a teljes összegrıl az utolsó pennyig, plusz a kamat. Hány embert ismer, aki megtette volna? - Csak néhányat. - Hát, akkor maga szerencsés ember. Egy rövid levelet is írt, amiben bocsánatot kért, és azt írta, reméli, hogy nem haragszom rá, de egyszerően nem volt más választása. - Maga nagyon szerette azt a lányt. Újabb bólintás. Újabb Kent. - Megvan még a levél? - Uramatyám, annyi vacakom van itt mindenfelé - felelte. - Talán meg tudná találni. A függönyön keresztül kipillantott az utcára. - Ha hátramegyek keresgélni, azalatt nem tudom szemmel tartani az utcát. - Majd én szemmel tartom maga helyett. - Az a kis strici biztos, hogy el akar lopni valamit, higgye el nekem! Vissza fognak jönni!

79

- Majd figyelek. Figyelésben elég jó vagyok. - A jobb szememmel hunyorítottam. Figyelmesen. Miriam beleegyezıen bólintott, aztán hátrament egy kisebb fajta fiókos szekrényhez, amely a fal mellett állt, ott, ahol a nappali „L" alakban találkozott az ebédlıvel. Három kis fiók sorakozott egymás alatt; sorra kihúzta ıket, átnézve a tollakat, ceruzákat, jegyzetlapokat, borítékokat, fényképeket, lepréselt virágokat, újságkivágásokat, amelyek a szoba túlsó sarkából nézve leginkább gyászjelentéseknek tőntek, meg az elmúlt negyven év egyéb értéktelen hordalékát. Illetve neki nyilván nagyon is értékes volt. Kotorászott benne egy kis ideig, közben szónoklatot intézett hozzám, illetve gyanítom, hogy inkább magához, arról, hogy ki kellene már itt takarítania, és hogy múlt héten már neki is fogott, de aztán egy Ednának nevezett illetı fölhívta, és ezért nem tudott haladni vele, de hát így van ez, mindenki akkor találja meg az embert, amikor dolga volna. Végigbogarászta a fiókokat, végül megjelent egy kis, fehér borítékkal, amelyet a fölsı éle mentén fölszakítottak. Olyan sokáig hevert a kis fiókban, hogy a tépett cafatok egészen kisimultak és fura alakúra nyomódtak, a papír pedig kissé megsárgult. Négyrét hajtott, sárga színő noteszlapot húzott elı a borítékból, gondosan végigolvasta, aztán átnyújtotta nekem. A levélben szinte szó szerint az állt, amit Miriam Dichester elmondott: Karen bocsánatot kért, amiért fizetés nélkül távozott, hozzátette, reméli, hogy nem hozta kellemetlen helyzetbe Miriamot, és hogy mellékelten küld egy csekket a teljes összegrıl, hat és fél százalék kamattal, és hogy nagyon hálás Miriam segítıkészségéért és barátságáért, amit mind az ı, mind a fia irányában

80

tanúsított, amikor még nála laktak. A föladó címe nem volt a borítékon, és hiába kerestem akár egy szálloda fejlécét a jegyzetpapíron, akár bármi más utalást arra, hol volt Karen, amikor a levelet írta, vagy hová szándékozott menni. A postabélyegzın ez állt: Cbelam. - Segít valamit? - kérdezte Miriam. Bólintottam. - Sokkal több, mint amennyit idáig összesen sikerült megtudnom. - Ide hallgasson - mondta -, ha megtalálja ıket, tegyen úgy, hogy a javukra váljon! Rendben? - Én is úgy gondoltam. - Na jó. Tudja, mit szoktak erre mondani. - Nem. Mit szoktak mondani? - A pokolba vezetı út is jó szándékkal van kikövezve. Ahogy kikísért az ajtóig, a magas, fehér fickó meg a kis spanyol éppen visszafelé jöttek. - Na látja - villant meg Miriam szeme -, mondtam, hogy visszajönnek! - Persze. Lehet, hogy arrafelé laknak. Talán csak sétáltak egyet. -Sétált ám a seggem lyuka! - tört ki dühösen Miriam. Egész kedves öreglány volt. - Jegyezze meg, amit mondok, az a kis strici el akar lopni valamit! Megköszöntem a segítségét, adtam neki egy névjegykártyát arra az esetre, ha eszébe jutna még valami, aztán lementem a Corvette-hez. Vagy száz méterrel lejjebb az utcán a magas pofa meg a spanyol éppen egy 1991-es fehér Toyota Supra ajtaját feszítették föl egy karnyi hosszúságú vascsıvel.

81

Fölkiáltottam és feléjük rohantam, de mire odaértem, már nyomuk veszett.

82

NYOLC

Két órával és tíz perccel késıbb az United Airlines L-1011-es számú járatán ültem, amely fölfelé kapaszkodott az óceán mentén, kettészelve a kora ıszi párafüggönyt. A levegı sima volt és tiszta, alattunk élénken ragyogott a hegyek vöröse, a síkságok barnás színe és az óceán acélszürkéje. Adagos dél-kaliforniai délután volt. A körülöttem ülık nyugodtnak és vidámnak tőntek, az utaskísérı hölgy arca napbarnított volt, a mosolya széles és barátságos. Amikor a mosolya elérte a legszélsı skálát, az arcán két kis gödröcske jelent meg. Átlagos Long Beach-i lány. Amikor öt és fél óra múlva földet értünk a Kennedy repülıtéren, az idı olyan koromfekete volt, mint a szemfedél. „Szokatlanul hideg idı" írták az újságok. Sarki eredető léghullámok érkeztek Kanadából, és leesett az elsı hó. Vettem egy barna bır Navy G-2 dzsekit, egy rakás pulóvert meg egy pár fekete bırkesztyőt. Azonban már amikor kiléptem a boltból, akkor éreztem, hogy ez is kevés. Amíg a csomagomra vártam a szalag mellett, három fickó is megkérdezte, nem akarok-e taxit, egy negyedik pedig azt akarta tudni, megtaláltam-e már Jézust. Egy repülıtéri biztonsági ember lefülelt egy zsebtolvajt. A levegı égett gumiszagú volt. Egy nı, karján kisbabával, arra panaszkodott, hogy nincs elég pénze enni adni a gyerekének. Adtam neki ötven centet, de közben biztos voltam benne, hogy bepaliztak. Biztos úgy néztem ki, mint egy turista. Összevontam a szemöldökömet,

83

mogorva arcot vágtam, és megpróbáltam úgy kinézni, mint egy helybéli. Úgy látszik, mőködött. Vettem egy rakás térképet, béreltem egy metálkék Taurust, de csak a Kennedy Hiltonig mentem vele, és ott kivettem egy szobát éjszakára. Az éttermi kiszolgálás lassú volt, az étel rossz, és a kiszolgálónı a bárban nem tudott viselkedni. Egy fickó a rádióban azt mondta, hogy a hideg légáramlatok még mindig érkeznek Kanadából, és hogy a havazás megismétlıdhet. A szoba kétszázba került éjszakánként, és senkinek a környéken nem volt széles mosolya és gödröcskéi. Tizenegy év alatt negyedszer jártam New Yorkban. Semmi nem változott az elızı látogatásom óta. Imádlak, New York. Másnap reggel kijelentkeztem a Hiltonból, és északnak hajtottam a Van Wyck gyorsforgalmi úton, Connecticut felé. Queens és Bronx szokás szerint koszos volt, szürke és öreg, de egy idı után a házak egyre ritkultak, és ahogy közeledtem White Plains felé, fasorokkal barázdált nagy, nyílt mezık tőntek föl, sıt, ahogy tovább haladtam észak felé, tavakba botlottam. A mezıket szántóföldek váltották föl, az erdık mind sőrőbbek lettek, és noha némelyik fa már sötéten, kopáran meresztette ágait az ég felé, a legtöbb még sárga, vörös és aranybarna levélruhában pompázott. A látvány, az illat elmúlt ıszöket idézett az eszembe, töklámpásokkal, vadpulykákkal és egy csomó lármás szomszéd gyerekkel, akik mind azt kiabálják: „Pénzt vagy életet!" Lehet, hogy nem is olyan rossz hely ez az északkelet. A Rockwood-tótól négy mérfölddel keletre zöld tábla jelezte a gyorsforgalmi út mentén a lehajtót Chelam felé. Lekanyarodtam, nagyjából másfél mérföldet autóztam a helyi autóúton erdık, mezık és

84

farmépületek között, és már ott is voltam. Deszkaburkolatú házak, téglaépületek, középen fıtér, nagyjából két saroknyi lehet minden oldala. Rengeteg fa, nyírott pázsit mindenütt, szők kis utcák járda nélkül, mintha annak idején inkább biciklik, mint automobilok számára építették volna. A hideg, borús idı meglehetısen kopárnak mutatta a városkát, de a pázsit zöldje meg a fák színes levélkavalkádja még így is meggyızött róla, hogy a tavasz közeledtével Chelam pont úgy tud kinézni, mint azok a mókás kis falucskák Flóri bácsi képeslapjain. Végiggurultam

a

fıutcán,

elhagyva

egy

benzinkutat,

egy

hamburgerárust meg a helyi bank épületét, aztán a borbélyüzletet, amelynek cégtábláján egy szemlátomást becsületes, istenfélı borbély ábrája volt látható. A fıtér egyik oldalán fakószínő kıtorony állt, vele szemközt a városháza nagy, régi épülete, középütt, az emeleten erkéllyel, amely nyilván igen hatásos helyszín lehetett a július negyedikéi polgármesteri beszédekhez. Öreg szilfák ırizték a teret, halott leveleik törékeny, barna szınyeget terítettek az arra járók lába elé. A levélszınyeg közepén két fiatal nı ácsorgott és beszélgetett. A torony lépcsıjén öregember állt rikító narancsszínő dzsekiben, és dohányzott. A városháza mellett cementalapzatra állított lakókocsi várakozott, oldalára festett hatalmas, aranyszínő seriffcsillaggal és a „Chelam Városi Rendırség" felirattal. A tér túloldalán kisebb épület állt, nagyjából utcai fizetıs

vécé nagyságú,

amely

az

elıkelı

„Egyesült

Államok

Postahivatala" föliratot viselte. Nyolc évvel ezelıtt Karen Nelsen belépett ebbe az épületbe, hogy föladja azt a bizonyos levelet Miriam Dichester-nek. Talán éppen Maine felé tartott, és átutazott itt, amikor

85

hirtelen az eszébe jutott: „Uramisten, még mindig tartozom azzal a pénzzel Miriamnek"; megállt itt, megvette a postai utalványt, föladta a pénzt meg a levelet, és továbbment. Ám lehet, hogy nem így történt. Talán itt maradt éjszakára, evett is valamit, és közben elmondta valakinek, hová tart, és ez a valaki esetleg még emlékszik is rá. Egy saroknyival a posta mögött a városnak már vége is volt. Megfordultam, visszagurultam a benzinkútig, és bekanyarodtam a leállósávra. Egy öreg csóka üldögélt kényelmesen hátradılve egy rozoga székben, foltos, szürke Texaco pólóban és vadászkalapban, egy „propángázt is árulunk" felirat alatt. Leállítottam a motort, kiszálltam, és megszólítottam. - Lenne egy pár perce számomra? Hátratolta a székét, elıredöcögött, és beakasztotta a benzintöltıt a tankba. A szék és egy Pepsi-automata között piszkosszıke Labrador retriver feküdt elnyúlva, négy lábával a négy égtáj felé. Meg sem mozdult, amikor az öreg fölkelt a székbıl, csak a szemével követte az autóig. Valaki a földre rakott neki egy kilapított kartondobozt, azon feküdt. - Szép kis város - mondtam. Az öreg bólintott. - Humm. Festıi. Azzal szuttyogó hangot hallatott az orrán keresztül, krákogott párat, és kiköpött a kocsiút felé. - Ellenırizzem a vonóhorgot? - A vonóhorog rendben van. Mondja, ha meg akarok szállni itt valahol egy pár napra, hová menjek?

86

- A H. J. odakint van az országúton. - De ha itt akarok maradni a városban? A számlálóra pillantott. Épp kilenc negyvennél tartott, és egyre pörgött. - Csak van itt egy kisebb szálloda? - erısködtem. - Valami vendégfogadó-féleség? Kocsma? Megint hallatta az iménti szuttyogó hangot, de ezúttal lenyelte. Bedobtam hetvenöt centet a Pepsi-automatába, kivettem egy Barq's sört, fölnyitottam, és letelepedtem vele az öregember székébe. A kutya még mindig nem mozdult, de most engem nézett. Egyébiránt az öreg is. Egyiküknek sem tetszett túlságosan, hogy beleültem a székbe. Elvis Cole, a Bunkó Zsaru. - Talán megpróbálkozhatna May Erdichnél - javasolta nagy sokára az öreg csóka. - Az övé az egyetlen ilyen hely a városban? - Vahum. - Fölteszem, ez leginkább „igent" jelenthetett. - És mondjuk, olyan tíz évvel ezelıtt volt több is? - Szart. - Gyanítom, ez valószínőleg „nemet" jelenthetett. - És merrefelé van ez a May Erdich-féle hely? A benzintöltı csöngetett. Az öreg visszaakasztotta a csövet a helyére, és lenullázta a számlálót. A kutya szeme ide-oda vándorolt az öregrıl rám, aztán vissza az öregre. Ahányszor megmozdította a szemét, a szemöldöke is fölszaladt, mintha teniszmeccset nézne. Pont úgy nézett ki, mint Fred MacMurray. - May Erdich - sóhajtottam.

87

Késıbb azt is elárulta, merre találom, de csak miután kiszálltam a székébıl. Megint átvágtam a városon, és meg is találtam a mondott helyet, két saroknyival a fıtér mögött. Nagy, sárga, kétszintes ház volt, kavicsos kocsifelhajtóval, zárt verandával és a homlokzatán egy kis táblával: „Szoba kiadó". Összefagyott, összeroskadt hókupacok árválkodtak a fal tövében, ahol nem érte ıket a nap. Leparkoltam a kocsifölhajtón, a bejárati ajtóhoz léptem, és bekopogtam. Negyvenes éveinek vége felé járó nı nyitott ajtót, és alaposan megnézett magának. Világos bıre volt, farmernadrágot és kötött pulóvert viselt, fölötte halványzöld kötényt, a haját pedig apró csipeszek fogták össze lazán, úgy, hogy néhány fürt a szemébe hullott. A házban meleg lehetett, mert ahogy kinyitotta az ajtót, kellemes, langyos légáramlatok csaptak meg. Megborzongtam. - Maga May Efdich? - kérdeztem. - Igen. - Elvis Cole vagyok, magánnyomozó Los Angelesbıl. Keresek valakit, aki lehet, hogy itt szállt meg nagyjából nyolc évvel ezelıtt. Elmosolyodott. Amikor komoly volt, az arcán leheletfinom vonalacskák jelezték, hogy hol szokott lenni a mosolya. - Magánnyomozó?! - Elég fura, mi? Bólintott, és még szélesebben mosolygott. Adtam neki egy névjegykártyát.

88

- Sam Grunion, magánnyomozó. Jelszavunk a diszkréció. Sose áruljuk el a valódi nevünket. Nevetett és a térdére csapott a kezében tartott konyharuhával. Közben azt is mondta: „Jaj, istenem!" Kezdtem megkedvelni May Erdichet. Szélesebbre nyitotta az ajtót, beengedett, kivette a kezembıl a kabátomat, aztán leültetett egy hatalmas, talán túlságosan is kitömött díványra egy szobában, amit szalonnak nevezett. - Kér egy csésze forró teát? Épp most fıztem frisset. - Az nagyszerő lenne. Köszönöm. Kiment egy lengıajtón. A szalon tiszta volt és csinos, keményfa padlóval, amelyen nyoma sem látszott pornak vagy karcolásoknak. Két üvegcsészével jött vissza krómtálcán; a csészékben mézszínő tea gızölgött. Mellettük picike cukortartó aranyszínő kanállal, egy doboz Sweet'n Low édesítıszer, citromszeletek kistányéron meg két üvegkanál a tea kevergetéséhez. Egy másik tálban házi készítéső áfonyás sütit hozott, púpozottan rakva. A halványzöld kötény eltőnt, és a rakoncátlan kis haj tincsek szép rendben a csipeszkék alá voltak szorítva. Vettem egy sütit. - Finom! - Kér cukrot vagy citromot a teájába? - Nem, köszönöm. Üresen szeretem. Mókás grimaszt vágott. - Uuhh! De hát úgy keserő! -A magánnyomozók edzettek. - Belekortyoltam a teába. Édes volt és lágy zamatú a mentától. A cukor csak elrontotta volna. - Biztos izgalmas lehet magánnyomozónak lenni Los Angelesben.

89

- Hát, néha tényleg elég izgalmas. Ám többnyire inkább olyasmiket csinálunk, amit az ember sose feltételezne egy magándetektívrıl. - Például mit? - Például telefonszámlákat nézünk át, meg hitelkártya-nyugtákat, meg a

telefonközpontok

negyedórákon

át,

hívásvárakoztató miközben

zenéjét

szeretnénk

hallgatjuk

valakivel

hosszú

beszélni

a

közmővállalatnál, az elektromos mőveknél, meg ilyesmik. Bólintott, és megpróbálta elképzelni Tom Sellecket, amint a kapcsolásra vár. - De néha sikerül segítenünk másoknak, és ez elég jó érzés. - És most éppen kit keres? - kérdezte. - Egy Karen Nelsen nevő nıt. Lehet, hogy mostanában a „Karén Shipley" nevet használja. Nyolc évvel ezelıtt valószínőleg egy kisgyerekkel járhatott itt. Egy kisfiúval; talán három vagy négy éves lehetett. Belekortyolt a teájába, és mélyen elgondolkodott. Aztán kedvesen megrázta a fejét. - Nem. Sajnos, nem rémlik semmi. Elıvettem

a

fényképet,

és

megmutattam

neki.

Egy

kicsit

összegyőrıdött, ahogy magamnál hordtam. Próbáltam kisimogatni. May Erdich hátradılt, furán mosolygott, és azt mondta: - Most viccel, ugye? Mintha, nem is tudom, a talpát csiklandoznám. - Tessék? - kérdeztem vissza zavarodottan. - Ez itt Karen Lloyd. A bankban dolgozik.

90

Úgy néztem a fényképre, mintha félı volna, hogy idıközben megváltozott. - A bankban dolgozik? - Mi, izgalmas Los Angeles-i detektívek villámgyorsan kapcsolunk. - Van egy tizenkét éves fia, Tobynak hívják. A piacon szoktam néha találkozni velük. Egy idıben együtt voltunk tagok a szülıi munkaközösségben. - Azt mondja, hogy ez a nı itt lakik, hogy ez a nı meg a fia... Mondom, hogy villámgyorsak vagyunk. - Úgy van. Összehajtottam a fényképet, és visszatettem a zsebembe. A francba. - Szóval Karen Lloyd. May Erdich bólintott. - Igen. Itt dolgozik, a Chelam Bankban. Azt hiszem, ı ott a fınök, vagy valami efféle. Megittam a maradék teát, fölálltam, és May Erdich is fölkelt velem együtt. - Miért keresi? Valami rosszat csinált? - A szeme csintalanul fénylett, mintha azt gondolná, micsoda izgalmas hír, hogy valaki a városból rosszat csinált. - Tudja, családi ügy - feleltem -, és arra szeretném kérni, ne nagyon híresztelje, hogy itt jártam, és hogy kit kerestem. Megbeszéltük? May Erdich megszorította a karomat, és azt mondta: -Jelszavunk a diszkréció. - Köszönöm - biccentettem. Kikísért az ajtóig, közben így tőnıdött:

91

- Maga elég jó magándetektív lehet, ha eljutott idáig Los Angelesbıl, hogy megtaláljon valakit itt, Chelamben. Belebújtam a dzsekimbe, és kimentem a hidegbe. - Tényleg az vagyok - feleltem. - Elızı életemben nyilván én voltam Batman.

92

KILENC

A chelami Nemzeti Bank apró, vörös téglás épület volt az élelmiszerbolttal szemben, egy „Zoot vasáruboltja" nevezető üzlet tıszomszédságában. A bank nyugati oldalán autós kiszolgálóablak volt, a fogyasztók nagyobb kényelmét szolgálandó, kelet felıl pedig kis, „L" alakú parkoló vette körül az épületet. A parkoló mellé valaki néhány fiatal szilfát ültetett, lehullott leveleik beborították a betont. Az autós kiszolgálóablak zárva volt. Leparkoltam, és bementem a bankba. Egy tizenéves srác éppen egy betéti nyomtatványt töltött ki egy hosszú asztal mellett. A nyersfa pultnál egy kövér nı sztreccsnadrágban a pénztárosnıvel beszélgetett. Távolabb tılük egy öregapó üldögélt szürke biztonságiır egyenruhában, és Tom Clancyt olvasott. Föl sem nézett, amikor beléptem. A bankpulton négy ablak volt, de csak az egyiknél volt pénztáros. Egy másik nı az íróasztalánál üldögélt, a pulttól valamivel hátrébb, a háta mögött pedig irodaajtók nyíltak, az irodák azonban üresnek látszottak. Se a pénztáros, se az íróasztalnál ülı nı nem hasonlított Karen Shipleyre. Reménykedve rámosolyogtam az íróasztalos nıre. Húszas évei vége felé járhatott, szövet nadrágkosztümöt viselt halványzöld blúzzal, és egy kissé túl erısen festette magát. Az asztalán névtábla állt: „Joyce Steuben". - Bocsánat - szólítottam meg -, Karen Lloydot keresem.

93

- Karen most épp nincs itt - felelte Joyce Steuben. - Kiment fölbecsülni valami ingatlant, de három körül visszajön. Persze lehet, hogy már elıbb is. Sose lehet tudni. - Nagyon köszönöm. Kimentem a bankból, átvágtam az utcán, és találtam egy telefonfülkét az élelmiszerbolt elıtt. Los Angelesben tíz centi vastag telefonkönyveket raknak a fülkékbe, de a legtöbbet szinte azonnal ellopják, a maradékot meg összetépik. Chelam telefonkönyve az elıkelı „Öt Város Vidéke" címmel dicsekedhetett. Chelam, Oak Lakes, Armonk, Brunly és Tooley's Mill volt a szóban forgó öt város. A telefonkönyv idei kiadás volt, ép és makuládan, ezzel együtt nagyjából kisujjnyi vastagságú. Karen Lloydot a harmincnyolcadik oldalon találtam meg. Fı utca tizennégy, Chelam. Egyébiránt hat darab Lloyd volt a telefonkönyvben. Három Tooley's Millben, kettı Brunlyben. Chelam-ben viszont Karen volt az egyetlen ezen a néven. Mr. Lloydnak nem találtam nyomát. Lemásoltam a címét és a telefonszámát, aztán visszaraktam a telefonkönyvet a tartójába, ugyanolyan épen és makulátlanul. Jim Rockford biztos kitépte volna a lapot, de hát Jim Rockford egy seggfej. Leültem

egy

padra

Miit

Borbélyüzlete

elıtt,

és

mélyen

elgondolkodtam a jószerencsémen. Ha Karen Lloyd tényleg azonos Karen Shipleyvel, jó esélyem van rá, hogy rövid úton lerendezzem az ügyet, és talán már az esti járattal vissza is röppenhetek Los Angelesbe. És ha egyszer otthon leszek Los Angelesben, nem kell majd Miit Borbélyüzlete elıtt üldögélnem két pulóverrel a dzsekim alatt, és még így is vacogva. Persze elıfordulhat, hogy Karen Lloyd nem is Karen

94

Shipley. Lehet, hogy csak nagyon hasonlítanak egymásra, és May Erdich tévedett. Néha elıfordulnak efféle megmagyarázhatadan dolgok. Addig is nincs más teendım, mint elténfergek itt, megvárom, míg Karen Lloyd visszajön, és kiszimatolhatom az igazságot. Közelkép a Nagyvárosi Detektívrıl, amint egy kisvárosi padon ücsörög, szimatolva. A hidegben. Emberek jöttek-mentek, és aki elhaladt mellettem, mosolygott és biccentett vagy hangosan rám köszönt. Visszaköszöntem. Úgy tőnt, ık nem fáznak annyira, mint én, de lehet, hogy csak képzelıdtem. Mindenesetre egy idı után nyilván ezt az idıjárást is meg lehet szokni. Amikor a hadseregben voltam, kiképeztek felderítınek: elküldtek Észak-Kanadába, megtanítottak síelni, jégfalat mászni meg a hóban aludni viszonylag kevés ruhában. A végén egészen hozzászoktunk. Erreföl átvezényeltek Vietnamba. Hja, a hadsereg. Egy kevéssel fél három után gyerekek kezdtek szállingózni könyvekkel a hónuk alatt, és három elıtt öt perccel egy sötét hajú kissrác száguldott el elıttem ütött-kopott, piros színő Schwinn montenbájkon, vattázott Timberland dzsekiben. Toby Nelsen. Kissé lóarca volt, vad kifejezéssel, széles csontokkal, és csapott válla, mint az apjának. A fenekét fölemelte, a fejét leszegte, és ırült sebességgel pedálozott végig az úton; épp abban a pillanatban farolt be a bank elé, amikor egy sötétzöld Chrysler LeBaron kanyarodott a parkolóba. A kissrác nevetett. A kocsiból egy nı szállt ki, aki akár Karen Shipley is lehetett. Egy tízessel öregebbnek nézett ki, mint Karen Shipley azon a filmszalagon, gondosan szabott rozsdaszínő rövidkabátot viselt, magas sarkú cipıt és teknısbékapáncél-keretes napszemüveget, így, együtt. A haját rövidre

95

nyírva hordta, ami jól ment a szív alakú arcához; egyenesen és magabiztosan állt. Eszébe sem jutott vihogni vagy idédenkedni. Toby a feje fölé emelte a karját, és kiabálni kezdett: - Megvertelek legalább egy mérfölddel! Karen mondott valamit, mire a srác megint nevetett, és mind a ketten bementek a bankba. Átvágtam az úton, és követtem ıket. Elvis Cole, a Mesterdetektív. Rendszeresen Látogatjuk Anyánkat. Amikor beléptem a bankba, Karen Shipley már az egyik hátsó irodában ült és telefonált. A kissrác a dohányzóasztalnál kuporgott, és valamit irkált egy spirálfüzetbe. Odasétáltam a pulthoz, és integettem Joyce Steubennek. - Visszajöttem! Joyce Steuben körülnézett, de Karen Shipley még mindig telefonált. - Most épp beszél valakivel. Mit mondhatok neki, ki keresi? - Elvis Cole vagyok. - Leülne addig? - Köszönöm. Odasétáltam a dohányzóasztalhoz, és leültem a kissráccal szemben. Elmerülten írogatott a munkafüzetébe egy narancssárga színő ceruzával, föl sem pillantott. Valami törtekkel volt elfoglalva. Tizenkét éves korához képest elég nagy volt, de az arca kedves, tiszta és érdeklıdı. Ettıl eltekintve pont úgy nézett ki, mint az apja, és akaratlanul is eltöprengtem rajta, vajon tud-e ı bármit is errıl. - Te vagy Toby Lloyd? - kérdeztem. Fölnézett és elmosolyodott. - Igen. Szia!

96

Egészségesnek, vidámnak és amúgy teljesen normálisnak nézett ki. - Karen fia vagy, ugye? - Igen. Ismered a mamámat? - Igen. Hozzá jöttem. Láttam az elıbb, hogyan versenyeztetek odakint az utcán. Valósággal repültél! A mosolya még szélesebbre húzódott. Legalább öt centivel. - Hát most az egyszer tényleg beledöngöltem a padlóba! Máskor általában ı szokott nyerni. - Mr. Cole! - szólt oda Karen Shipley. - Segíthetek valamiben? Abban a kis átjáróban állt a pult meg a fal között, ahol az asztallapot föl lehetett hajtani. Fölkeltem, odamentem hozzá, kezet fogtunk. A kézfogása erélyes volt, higgadt és kimért, a tekintetében ott ült a magabiztos tudat, hogy bárminemő, pénzügyekkel kapcsolatos kívánságomat képes teljesíteni. Nem volt jegygyőrője. Közelebbrıl megnézve, most, hogy levette a napszemüvegét, tényleg ı volt az a nı a filmszalagról, és mégsem. Ugyanaz az arc volt -és valahogyan mégsem ugyanaz. Mintha beültették volna Kázmér és Huba bővös átváltoztató készülékébe. A hangja mélyebb volt, a szeme környékén finom vonalak gyülekeztek, és összességében véve sokkal jobban nézett ki, mint akkor; ez elég sok nıvel elıfordul, amint a harmincas éveibe lép. - Remélem, hogy tud segíteni - feleltem. - Ide szeretnék költözni, a környékre, vennék itt egy házat, és ennek a pénzügyi vonzatait szeretném megbeszélni valakivel.

97

Fölnyitotta az asztallapot, hogy átmehessek a pult meg a fal között, és melegen rám mosolygott. - Jöjjön be az irodámba, és beszéljük meg a részleteket. - Köszönöm. Az irodája modern volt és csinosan berendezett. Középütt fényesre törölgetett fınöki asztal állt, körben jól ápolt, kicsat-tanóan zöld szobanövények, az asztallal szemben pedig kényelmes székek, ahol komoly és tisztességes ügyben járó üzletfelei leülhettek, amíg vele tárgyaltak. A fal mellett, egy sublótféleségen Toshiba kávéfızı állt. Az iroda füstüveg ablakai a parkolóra néztek. Az íróasztal mögötti falon gondosan

bekeretezett

fényképek

és

bizonyítványok

lógtak;

a

fényképeken Karent lehetett látni hivatalos kinézető urak és hölgyek társaságában, akik többnyire valamilyen oklevelet vagy emléknemtudorarait adtak át neki. Az oklevelek egy része szintén látható volt a falon. A New England-i Bankszövetség Nagydíja. A Szülıi Munkaközösség Elismerı Oklevele. Az Öt Város Vidékének Rotary Klubja Kitüntetése. Mellette egy bekeretezett ingatlan-értékbecslıi képesítı oklevél, aztán egy pénzügyi fıiskolai végzettséget igazoló diploma a New York-i Állami Egyetemtıl. Ihi-ihi, Peter, muszáj? A diplomát két éve adták ki. Megnyerıén pillogtam Karen Shipleyre, talán el is mosolyodtam egy kicsit. Milyen rég lehetett, amikor pincérlánynak öltözött. - Kér kávét? - kérdezte. - Nem, köszönöm.

98

Megkerülte az íróasztalt, leült a székébe a túloldalon, összefonta a karját, és rám mosolygott. - Rendben van. Nos, tehát miben tudok a segítségére lenni? Fölkeltem, és becsuktam az ajtót. - Erre semmi szükség - nézett rám. Az ajtót csukva hagytam, és visszaültem a székembe. -Jobb, ha becsukjuk - mondtam. - Attól tartok, félrevezettem önt. Rosszalló tekintetet vetett rám, minta azt latolgatná, ugyan mit forgathatok a fejemben. - Nem költözöm ide, és nem is akarok házat venni - világítottam rá. Magánnyomozó vagyok. Los Angelesbıl jöttem. A bal szeme mellett rángani kezdett egy apró izom. Néhány másodpercig

mozdulatlanul

ült.

Aztán

nagy

veszıdség

árán

visszaerıltette az arcára az iménti hivatalos mosolyt, és egy egész kicsit félrehajtotta a fejét. Zavarodottnak tőnt. - Attól tartok, nem értem önt. Elıvettem a fényképet a tizenkilenc éves, pincérlánynak öltözött Karen Shipleyrıl, széthajtogattam, és az íróasztalra helyeztem. - Karen Shipley - tettem hozzá magyarázólag. Hátradılt és a fényképre bámult, de óvakodott tıle, hogy hozzáérjen. - Sajnálom. Az én nevem Karen Lloyd. Fogalmam sincs, mirıl beszél. - Az ön volt férje, Peter Alan Nelsen bízott meg vele, hogy megtaláljam.

99

Megrázta a fejét, türelmesen mosolygott, aztán egy ceruza segítségével visszatolta elém a fényképet, és fölállt. - Nem ismerek senkit, akit Peter Alan Nelsennek hívnának, és sosem jártam Los Angelesben. - Karen - kértem -, ne csinálja ezt! - Nagyon sajnálom, de ha nem azért jött, hogy üzleti ügyeket intézzen a bankkal, akkor azt hiszem, a legjobb lesz, ha elmegy. Megkerülte az asztalt, elırejött, kinyitotta az ajtót és megállt mellette, jobb kezével a kilincsen. Odakintrıl Joyce Steuben ránk pillantott az íróasztala mellıl. Egy kék hajú nı pénzt vett föl a pénztárosnál. Fölvettem a fényképet, megnéztem, aztán szemügyre vettem a nıt, aki az ajtónál állt, a kilincsre tett kézzel. A kettı egy' és ugyanaz volt. Nem ırültem meg teljesen. - Tíz évvel ezelıtt ön és Peter Alan Nelsen elváltak. Az ön színházi ügynöke akkoriban egy Oscar Curtiss nevő figura volt. Ezek után ön nagyjából egy évig a Beechwood Drive-on lakott, egy négylakásos házban, amelynek a tulajdonosa egy Miriam Dichester nevő nı volt, akit maga átvágott három havi bérrel. Huszonkét hónappal késıbb föladott neki egy postai pénzutalványt négyszázötvenkét dollárról és tizennyolc centrıl; a postai bélyegzın Chelam állt. Ez itt maga ezen a fényképen. A lánykori neve Shipley. Aztán egy ideig Karen Nelsennek hívták. Most pedig Karen Lloyd. Olyan erısen szorította az ajtókilincset, hogy jobb kezének kézfején az inak megfeszültek, mint a hegedőhúr. Mintha nem is annyira a kilincset akarta volna megmarkolni, mint inkább kétségbeesetten és

100

erısen összefogni valamit, amit hosszú évek kitartó munkájával épített föl, és most éppen széthullani készül. A szeme sarkában még mindig rángott az a kis izom. - Sajnálom - felelte -, fogalmam sincs, mirıl beszél. - Szóval nem tudja. Megint megpróbálkozott a már ismert hivatalos mosollyal, de ezúttal nem nagyon ment neki. - Nagyon sajnálom - ismételte. - Ez itt nem maga? - tartottam az orra elé a fényképet. Megint mosolyogni próbált. - Nem. Igaz, hogy eléggé hasonlítunk egymásra, ezért nem is hibáztatom, amiért összekevert bennünket. Bólintottam. Odakint a kék hajú nı belerakta a pénzt egy sima, fehér borítékba, a borítékot betette a blúzába, és kiment. Joyce Steuben telefonon beszélt valakivel. A biztonsági ır Tom Clancyt olvasott. Nem úgy nézett ki, hogy bárki is fölugrana és beavatkozna, de hát ez nem is szokott túl gyakran elıfordulni. - Peter nem akar magától semmit - folytattam. - Nem akarja magára sózni a társaságát, vagy beleavatkozni az életébe, vagy a fiáéba. Csak szeretne találkozni a fiával. Most az egyszer úgy látszik, hogy tényleg komolyan beszél. Semmit sem veszít vele, ha teljesíti a kérését! Karen nem mozdult. - Kénytelen beletörıdni, hogy megtaláltam! - tártam szét a tenyeremet. Egy vállrándítással felelt, és megrázta a fejét.

101

- Remélem, hogy meg fogja találni, akit keres. Tényleg nagyon remélem. Most viszont, ha nem haragszik, fontos munkám van. Még mindig nem mozdult, és én sem. Odakint egy New York Yankees baseballsapkát viselı fekete férfi lépett a pénztároshoz, Joyce Steuben pedig letette a telefont, és írni kezdett valamit egy sárga jegyzetfüzetbe. Valahol az aprócska épület hátsó részében a főtırendszer halk kattanással bekapcsolt, és langyos levegı libbent elı a ventillátorokból. - Ha semmi sem igaz abból, amit elmondtam, miért nem hívja be a biztonsági ırt, és dobat ki vele? - kérdeztem. Aprót kancsalított, hogy a bal szemhéja abbahagyja a ránga-tózást. Kilincset szorító kezének ízületei egészen kifehéredtek. Jó ideig egyikünk sem szólt egy szót sem. Aztán egyszer csak kidugta a nyelve hegyét, és megnedvesítette a szája szélét. - Sajnálom, hogy elvesztegette az idejét - mondta -, de semmit sem tudok arról, amit elmondott. Mély lélegzetet vettem, bent tartottam pár másodpercig, majd kiengedtem, és így szóltam: - Karen Lloyd. - Igen. Így hívnak. - Soha nem járt Los Angelesben. - Soha. - Nem ismeri Peter Alan Nelsent. - Megértem a zavarát. Tényleg pont úgy nézek ki, mint az a lány a fényképen.

102

Újfent bólintottam. A fekete manus befejezte ügyei intézését és távozott, a pénztáros pedig odament Joyce Steuben asztalához, és leült. Kicsit késıbb Toby Nelsen jelent meg a pénztáros ablakánál, lábujjhegyre állt, áthajolt az ablakon, elıkotorászott egy ceruzát, aztán eltőnt. Karen Shipley nyugodt testtartásban álldogált, lábai szorosan egymás mellett, könyöke az oldalához szorítva, jobb keze a kilincsen, a bal az oldala mellett. A bal keze vörös volt, mintha belement volna a vér. Összehajtogattam a fényképet, és a zsebembe tettem. - Sajnálom - mondtam. - Nagyon egyformák. - Valóban. - Viszontlátásra. - Jó napot. Elsétáltam mellette, aztán Joyce Steuben mellett, megkerültem a pultot, és a biztonsági ır mellett egyenesen az ajtóhoz tartottam. Az ajtónál megálltam, és visszanéztem Karenre. Még mindig nem mozdult. Az arca feszült volt és zárkózott, jobb keze még mindig a kilincset markolta. Néhány másodpercig bámult rám, aztán visszalépett az irodájába, és becsukta az ajtót. Toby a matek-házifeladatra koncentrált, nem nézett föl. Kimentem a parkolóba, és megálltam a kocsi mellett. Az égbolt odafönt agyagszínő volt, a levegı sőrő és nehéz. Jeges szél érkezett északnyugatról, hatalmas, fekete varjak csapata húzott el fölöttem éles szárnycsattogtatással. Az erıs szél miatt a varjak más irányba haladtak, mint amerrefelé a csırük irányából ítélve röpültek. Azon tőnıdtem, vajon tudják-e ezt, és ha tudják, vajon értik-e, hogy ez miért van, vagy

103

egyszerően csak hanyagok, megadva magukat a láthatadan erınek, amely ide-oda cibálja ıket. Tulajdonképpen ugyanez történik az emberekkel is, de többnyire ık sem vesznek tudomást róla, vagy úgy gondolják, hogy a saját elhatározásuk hajtja ıket. Általában tévednek.

104

TÍZ

Négy órakor visszamentem a Howard Johnson Hotelbe, és kivettem egy szobát éjszakára. Bevittem a holmimat, levetkıztem, beálltam a zuhany alá, és hagytam, hogy a forró vízcsöppek végigkopogtassák a koponyámat, a nyakamat meg a vállamat. Elég sokáig álltam ott. Aztán megtörölköztem, megittam egy pohár vizet, fölöltöztem, és lementem a bárba. A tulajdonos vörös hajú nı volt, negyvenes éveinek elején járhatott, fehér szájfényt és hatalmas ezüst fülbevalót viselt. Éppen citromot szeletelt egy lapos pengéjő, igen hosszú késsel. - Szóval maga az a fickó Los Angelesbıl - szólított meg. Hja, ezek a kisvárosok. Bólintottam. - De holnap már valószínőleg vissza is utazom. Szemlátomást én voltam az egyedüli vendég a bárban. - Csak várjon, amíg megkóstolja valamelyik italomat! Aztán majd meglátja. - Hm-hm. - Az a baj ezekkel a kisvárosokkal, hogy mindenki rettentı viccesnek hiszi magát. - A sör hideg? - Aha, csak gyenge. - Na igen, errıl beszéltem. Kértem egy Falstaffot, de csak Rolling Rock volt. A nı letette a kést, hátrament egy átlátszó ajtajú hőtıgéphez, és elıvett egy hosszú nyakú üveget.

105

- Már régóta készülök rá, hogy megnézzem Los Angelest -áradozott közben. - Igaz, amit a szmogról mondanak? - Aha. - De azért biztos szép lehet. - Kinyitotta az üveget, és a jégtartóval együtt letette az orrom elé, egy kisebb textilszalvétára. Belekortyoltam a sörbe. - Aha. Elég szép. - Ittam még egy kicsit. A második húzásra az üveg majdnem ki is ürült. Lehet, hogy a Rolling Rock mintegy magától válik köddé olyan nehéz napok után, amelyeken holmi nıszemélyek úgy kapaszkodnak a hazugságaikba, mintha az életük függne tıle. Gyorsan lehajtottam a maradékot. - Gyerekkoromban azt terveztem, hogy egyszer majd odaköltözöm folytatta a csevegést a tulajnı. - Annyit gondoltam rá, a pálmafákra, a görkorcsolyázókra, a strandokra, meg hogy átsuhanhatnék a városon egy lehajtható tetejő kocsiban... - A kés most egy újabb citromnak rontott neki. Thunk. - De néha a dolgok csak úgy kicsúsznak az ember kezébıl... - Thunk. Abbahagyta a szeletelést, és rám nézett. - Kér egy szelet citromot a sörébe? - Nem, köszönöm. - Azt hallottam, hogy Kaliforniában citrommal isszák a sört. - Én nem tapasztaltam ilyesmit. Csalódottnak látszott. Két dollár borravalót hagytam ott neki, és átmentem az étterembe. A dekoritlap pultnál két fickó ült L. L. Bean flanelingben és narancssárga vadászkalapban, darabos markukban fehér kávéscsészét szorongatva. Mellettük egy fekete táblán krétával írt felirat díszelgett: „Mai

106

specialitásunk: házi készítéső húsgombóc". A tábla egy kis állványon állt; vele szemben néhány boksz a fal mellett. Hátrébb asztalokat és székeket is láttam, nyilván azok számára, akik jobban ragaszkodnak a formalitásokhoz. Beültem az egyik bokszba, rögtön az ablak mellett; nagyszerő kilátásom nyílt a parkolóra. Alacsony nı lépett az asztalomhoz fekete pincérruhában; az étlapot hozta, meg egy pohár vizet, és megkérdezte, innék-e valamit vacsora elıtt. Az iménti Rolling Rock olyan jól esett, hogy egybıl kértem még egyet. Citrom nélkül. Fölírta egy kis noteszbe, és azt mondta: - A ma esti specialitásunk nagyon jól sikerült. Húsgombóc. A nı olyan hatvan körüli lehetett. Visszaadtam neki az étlapot anélkül, hogy egyáltalán kinyitottam volna. - Jó. Akkor egy olyat kérek. Helyeslıen rám mosolygott, és eltőnt. Ám még azután is éreztem egy ideig a mosolya melegét, és jó érzés volt, hogy valaki helyesli a döntésemet. Ha már Karen Shipleyrıl nem mondhattam el ugyanezt. Biztosan összetéveszt engem valakivel. Ezzel tényleg nincs mit tenni. Egy idegen csak úgy besétál az utcáról, és azt mondja, hogy minden, amin idáig dolgoztál, egyszer csak meg fog változni. Na, jó vicc, kihez forduljon az ember, talán a szellemirtókhoz? A pincérnı visszajött a sörrel. Idısebb pár érkezett, és helyet foglaltak az ebédlırészben, az egyik asztalnál. Nyilván nagyra becsülik a formalitásokat. Aztán egy fickó lépett be szürke, üzletemberszabású öltönyben, kezében a New York Times, és letelepedett a pulthoz, jó

107

messzire a két narancssárga vadászkalapos manustól. Kinyitotta a Timest, és átböngészte az ingatlanrovatot. Iszogattam a Rolling Rockot, és azon tőnıdtem, milyen jól mutatott együtt Karen, a fia meg a Rotary Club oklevele, és elképzeltem, mi történne velük, ha Peter egyszer csak belépne a képbe. Ha Peter föltőnne, lehet, hogy az életük szétesne, Karen a prostitúcióig süllyedne, Toby beállna egy kábítószerfüggı motorbiciklis bandába, a Rotary meg visszavenné az oklevelét. Gyakran megesik ezekkel a hollywoodi családokkal. A pincérnı jókora, fehér tányéron hozta a húsgombócomat; azokra a tányérokra emlékeztetett, amiket a negyvenes években használtak a cukrászdákban. A húspástétom-szelet vastag volt és széles, és legalább egy fél kiló. Mellette hatalmas adag krumplipüré, egy egész hegynyi párolt zöldborsó és ínycsiklandó kinézető, barnás színő szósz. Ezt nevezem tápláló kajának. Ráadásul gyönyörőséges illata volt. - Hozhatok még valamit? - kérdezte a pincérnı. - Egy kis Tabasco-szószt szeretnék és még egy Rolling Rockot. Már hozta is a sört meg a szószt. Egyikkel sem takarékoskodtam. A Tabasco tisztítja az emésztırendszert, és amúgy erıs romboló hatást fejt ki az élı szervezetekre. Ugyanez mondható el a Rolling Rockról. A húsgombóc meg egyszerően csak finom volt. Mi a fene baj van ezzel a családi képpel? Elvégre Peter Alan Nelsen híresség, és amennyit a filmjein keresett, azon hetekig csámcsogott a Newsweek meg a Times. Karen nyilván olvasta ezeket a cikkeket, és tudott a volt férje karrierjérıl, azaz tisztában volt vele, hogy gyermekének apja sokszoros milliomos. Az emberek többsége, nagyon

108

nagy többsége igyekezett volna megragadni a jó alkalmat, de Karen nem. Sem maga miatt, sem a fia miatt. Érdekes. Talán nem is Peter a gyerek apja? Vagy olyan szörnyőségeket mővelt, hogy Karen csak ilyen módon tudja megbüntetni érte, és Peter nyilván meg is érdemli. Vagy Karen egyszerően csak kemény dió. Hét óra elıtt öt perccel bejött egy fickó, akinek olyan orra volt, mint egy dísztök, és körülnézett. Világos türkizkék inget viselt tökvirágszínő zsinórnyakkendıvel, továbbá lógós, fekete nadrágot és kabátot. A nadrág egy centivel rövidebb volt, mint kellett volna, a fekete makkos cipı szára meg egy centivel lejjebb végzıdött az elvárhatónál, így sajnálatos módon igen nagy felületet engedett látni vörös háromszögmintás, fekete zoknijából. Végigmért, aztán a Times-ot olvasó pofát is, végül a hátrébb üldögélı párt, és kiment. Lehet, hogy a diszkót kereste. Szöszmötöltem a húsgombóccal, a krumplival, a zöldborsóval és növekvı

depressziómmal.

Voltak

bizonyos

kérdések,

amelyek

foglalkoztattak, mindazonáltal nem azért béreltek föl, hogy ezekre a kérdésekre választ találjak; még csak nem is azért, hogy rávegyem Karen Shipleyt, ismerje el, hogy ı Karen Shipley. Mindössze annyit bíztak rám, hogy találjam meg, és ezt meg is tettem. A többi Peter Alan Nelsenen múlik. Na jó, de mi van akkor, ha ez Karen Shipleynek nincs ínyére, és pláne, ha nekem sincs ínyemre? Végül is azért nem fizettek, hogy tetsszen is a dolog. Rendeltem még két Rolling Rockot, hogy a szobámba vigyem. Bevágok még néhány sört, és lehet, hogy a végén mégiscsak tetszeni fog.

109

Odakint a parkolóban a zsinórnyakkendıs fickó odament egy fehér Thunderbirdhöz, és mondott valamit a vezetınek. Beszéltek vagy egy percig, aztán a zsinórnyakkendıs fickó megkerülte a kocsit, és beült a vezetı mellé. A Thunderbird eltőnt a szálloda túlsó sarka mögött. A pincérnı kis, barna papírzacskóban hozta a két sört, a számlát, meg egy szál mentát. Aláírtam a számlát, és kimentem az elıtérbe. A szobám a földszinten volt, a szálló nyugati oldalán, ahová a parkoló felıl lehetett bemenni. Elıtte, egy kis al-kóvban egy jégautomata és egy Pepsiautomata állt, mellette egy lépcsısor vezetett föl az emeletre. A Taurus éppen az ablakom alatt parkolt, távolabb, az utca felıli oldalon meg egy zöld Polara teherautó állt. A parkoló legnagyobb részét egy tizennyolc kerekő Peterbilt foglalta el, ami úgy festett, mint egy tankhajó a szárazdokkban. Fehér Thunderbirdnek nyoma sem volt. Amint

a

bejárati

ajtóhoz

értem,

valahonnan

elıtoppant

a

zsinórnyakkendıs fickó meg egy másik figura. Gondolom, a másik oldalon rakták le a Thunderbirdöt. - Hé, Joey, szerinted ez az a fickó? - kérdezte a zsinórnyakkendıs. Joey alacsonyabb és szélesebb volt nálam, kerek ágyúgolyó-fejjel és párnás testtel büszkélkedhetett, vagyis összességében véve amolyan jóllakott napközisforma volt. Sötétkék, kétsoros tengerészkabátot viselt, alóla két réteg flaneling lógott ki. - Aha, ez lesz az - állapította meg. - Mindgyá' látszik rajta, hogy valami rühös városi, aki még sose vót itt! Úgy nézem, köll neki egy kis segíccség, hogy hazataláljon!

110

Talán huszonhat éves lehetett, de még annyinak sem látszott. Ezzel együtt elég vérszomjas külseje volt. A zsinórnyakkendıs fickó bólintott, és nyihogó hangot hallatott. A nyihogó hang az orrán jött ki. - A rohadék! Mutassuk meg neki! - Hé, srácok, igaziak vagytok, vagy ez itt a Kandi Kamera? Rettenetes kiejtésük volt. Brooklyni, bronxi vagy queensi, nem tudom, melyik. Ezek a New York-iak mind olyan egyformán beszélnek. A

zsinórnyakkendıs

elıvett

egy

nagyjából

huszonöt

centis

csıdarabot, Joey pedig egy fél lépést elırelépett. - Üzenetet hoztunk, Miki egér - tudatta Joey. - Szedd azt a redvás sátorfádat, és takarodj vissza Disneylandbe! - Mondjátok, srácok - pislogtam rájuk -, csak nem Karen Lloyd küldött a nyakamra benneteket? A zsinórnyakkendıs meglengette a csıdarabot, biztos azért, hogy jobban lássam. - Te csak ne tegyél fel kérdéseket, baromarcú! Csak csináld, amit mondunk! Nehezen lélegzett, és az orrából jövı nyihogás még erı-sebb lett. Még Joey is odanézett. - Furcsán sípol az orra - mondtam. - Ez születési rendellenesség, vagy beletett valamit? - Ez a szargörcs azt hiszi, szórakozni jöttünk - méltatlankodott Joey. Stílusjános meglengette a vascsövet valamerre az Atlanti-óceán felé.

111

Kitértem elıle, és homlokon vágtam a két üveg Rolling Rockkal. A törött üvegcserepek kiszakították a zacskót, a sör szétspriccelt a karomra, a falra és a járdára. Stílusjános azt mondta: „Uhh", eldobta a vascsövet, és fejjel nekiesett a járdaszegélynek. Joey odébbtipegett, mind a két kezével igyekezett felém kaszálni, látszólag minden különösebb elképzelés nélkül, valahogy úgy, ahogy annak idején a játszótéren vagy a sportpályán csinálhatta. Félrehajoltam, kétszer arcon vágtam, egyszer pedig nyakon, aztán bevittem egy szabályszerő tékvandó-ütést a gyomorszájába. Abbahagyta a kalimpálást, csukladozó hangot hallatott, és meglepett arccal hátrébb lépett. - Mi köze ennek Karen Lloydhoz? - érdeklıdtem. Joey megismételte a csukladozó hangot, aztán erıs ütést éreztem a jobb fülem mögött, és a földre zuhantam. Szóval hárman voltak a Thunderbirdben. Találomra rúgtam és öklöztem, de éreztem, hogy nem sok eredménnyel. A szememre nem nagyon számíthattam, nehéz volt átlátni az elıtte táncoló csillagmezın. Joey elırelendült, párat behúzott a bordáim közé, tarkón vágott, közben azt ismételgette: „Bammeg... Bammeg...". Lassú volt és hülye, de bivalyerıs. A hajamnál fogva fölemelte a fejemet, megrázta, és azt mondta-. - Takarodj a városunkból, és ajánlom, hogy tartsd a szádat, ha nem akarsz fasírt lenni a hamburgeremben! Vetted az adást, he? Vetted az adást, te seggfej? Megpróbáltam a körmömmel belekapni a szemébe, de elvétettem.

112

- Jézusom, egész biztos, hogy kórházba kerülök - nyavalyogta a zsinórnyakkendıs fickó. Joey újfent belém vágott, aztán léptek zaját hallottam, és valamivel késıbb felbıgött egy kocsi motorja. Gyorsan távolodott, és hamarosan elhalt az autóút zajában. Csak feküdtem ott, arccal a betonon, de senki nem járt arra, és senki nem vette észre. Hideg volt. Autók húztak el odakint az úton, de egyik sem kanyarodott be a parkolóba. Elöl, az épület frontján biztosan járkáltak emberek a bár körül, de ide, hátra senki sem jött. Egy idı múlva valahogyan föltápászkodtam, kipróbáltam, meg tudok-e állni a lábamon, és bementem a szobámba. Bevettem négy aszpirint, kibújtam a ruhámból, és ellenıriztem a külsérelmi nyomokat. Ha hátba vernek, a vesédért aggódsz, ha hasba, akkor esetleg a bordádért. Elırehajoltam, aztán hátra, majd jobbra és balra, végül a fejem fölé emeltem a karomat. Az ütések tompán lüktettek, és amikor fölemeltem a karomat, a hátam jobb oldala a lapockám közelében erısen nyilallt, de nem úgy, ahogy akkor szokott, amikor el van törve. Kimentem pisilni. Nem volt véres. A vesém tehát rendben volna, de azért nem árt késıbb újból ellenırizni. Lehajtottam a vécéülıkét, ráültem, és örültem, hogy élek. Éreztem, ahogy száguld a vérem, emelkedik a tüdım, az izmaim a csontokra feszülnek. Fájt ugyan itt-ott, de még mindig jobb volt, mint kórházban lenni, vagy a hőtıházban, számmal a lábujjamon. Elıfordult már velem, hogy nagyon megvertek, és tudom, milyen az. Ez itt nem is volt olyan szörnyő.

113

Jéghideg

vízben

lezuhanyoztam,

fölöltöztem,

kimentem

a

jégautomatához, és behoztam egy adag jeget. Megint levetkıztem, bevettem újabb négy aszpirint, a jeget meg becsomagoltam a Howard Johnson Hotel hófehér törölközıjébe. Fölpolcoltam a párnákat az ágy fejénél, lehetıségeim szerint kényelmesen elhelyezkedtem, és a fejemre raktam a jeget. Egy órával késıbb megint fölöltöztem, fölvettem a dzsekimet, és lementem a bárba. Háromnegyed tíz volt. A bártulajdonos hölgy már hazament, a bár zárva volt, az étterem is. Hja, a kisvárosi mindennapok. Visszamentem a szobámba, raktam még jeget a törölközıbe, és sokáig feküdtem álmatlanul, miközben Karen Shipleyn gondolkodtam.

114

TIZENEGY

Másnap reggel megmerevedett, fájós háttal ébredtem, és a fülem mögött is nyúlós, kellemetlen fájdalom mocorgott. Aszpirint vettem be, beleültem egy kád forró vízbe, hogy ellazítsam a hátamat, aztán jógázni kezdtem.

A

legegyszerőbb

nyújtógyakorlatokkal

kezdtem,

és

fokozatosan eljutottam a nehezebb gerinclazító mozdulatokig. A hátam elıször eléggé fájt, de a végén bemelegedett, és kezdtem jobban érezni magamat. Kilenc után húsz perccel visszamentem Chelambe. Végighajtottam a fıutcán, el a bank elıtt, át a fıtéren, egy saroknyit délnek fordultam, aztán vissza, és leparkoltam egy épület elıtt, amelyet valaha bemutatóteremnek használtak John Deere traktorok számára. Most üresen állt. Mostanra az idıjárás mintha kezdett volna megjavulni, legalábbis már nem fenyegetett hóesés, az ég tiszta és ragyogóan kék volt, eltekintve attól a néhány vattaszerő gomolyfelhıtıl, amelyek dél felé utaztak az égbolton. Valamivel melegebb is volt. Egy saroknyit észak felé sétáltam, vissza az élelmiszerbolthoz, megálltam a telefonfülke mellett, és a bankot figyeltem. Karen Shipley zöld színő LeBaronja a parkolóban állt. Bemehetnék a bankba, és megpróbálhatnám megint meggyızni, de jó eséllyel továbbra is letagadná, hogy ı Karen Shipley. Továbbá azt is jó eséllyel

letagadná,

hogy

ismeri

a

három

szellem-irtót,

akik

meglátogattak a H. J. Hotelben. Elmehetnék persze a seriffhez is, de

115

biztos, hogy belekeverné a sajtót és Peter Alan Nelsent. A sajtó boldog lenne, Peter Alan Nelsen valószínőleg nem annyira. És azt hiszem, Karen Shipley sem. Volt valami kétségbeejtıen reménytelen és védtelen abban, ahogy Karen Shipley makacsul tagadta, hogy ı Karen Shipley volna, még akkor is, amikor a saját fényképét tartottam az orra elé. Valahogy nem akartam, hogy a seriff, a sajtó meg az egész város beleüsse az orrát, mielıtt kideríteném, mi is történt valójában. A seriffhez rohangálni különben is gyávaság lett volna. Elvégre volt még egy csomó egyéb lehetıségem. Például ücsöröghetnék egy padon, amíg Karen Shipley föl nem bukkan, aztán, ahogy kilép a bankból, pisztolyt foghatnék a, homlokához, és kényszeríthetném, hogy ismerje be valódi személyazonosságát.

Vagy,

ha

ez

nem

mőködik,

árnyékként

követhetném minden mozdulatát, amíg csak egy óvatlan pillanatban el nem árulja magát. Vagy esetleg kérdezısködhetnék a városban. Hmm. Ez utóbbi tőnt a legegyszerőbbnek, vagy legalábbis jóval kevésbé macerásnak, mint a többi. Végtére is Karen Shipley nyolc évet leélt ebben a városban. Az itteniek ismerik ıt, és tudnak a dolgairól, és ha megfelelı oldalról közelítem meg ıket, talán hajlandók is lesznek megosztani velem ilyen irányú ismereteiket. És ha eleget láttam és hallottam, talán képes leszek kitalálni, mi a jó nyavalya folyik itt, és mit tehetnék én ebben az esetben. Elvis Cole, a detektív, amint legbizalmasabb eszközeit veti be egy nagy jelentıségő ügy megoldása érdekében. Rittenhauser Vendéglıje nem messzire volt a helytıl, ahol ácsorogtam: a harmadik ház lehetett a borbélyüzlettıl számítva.

116

Bementem, és leültem a pulthoz. A pénztárgép mellett beesett arcú, kék kötényes szakács álldogált keresztbe font karral. Egy kicsike, Magnavox színes tévét bámult, amely egy hatalmas konzervdoboz tetején foglalt helyet, nem messze a pénztárgéptıl. A konzervdobozban a címke tanulsága szerint babos hús volt, vagy lehetett egykoron. A tévében éppen egy talkshow ment, valami olyasmirıl folyt a szó, hogy a kövér emberek jobb szeretık lennének, vagy ilyesmi. A szakács fölemelt egy tisztára mosott kávéscsészét a csöpögtetırácsról, kávét töltött bele, és elém rakta, anélkül, hogy kértem volna. - Mit parancsol? - kérdezte valamivel késıbb. - Rántottát szeretnék, három tojásból. És pirított rozskenyeret, ha lehet. Ja, és a rántottában lehetne egy kis gomba meg sajt. - Cheddar sajt jó lesz? - Svájci nincs? - De. Kaphat bele azt is. Megcsinálta a rántottát, megpirított két hatalmas szelet rozskenyeret, elıszedett egy aprócska húsos pitét, és amikor minden elkészült, az egészet rárakta egy nagy, fehér tálcára, a tálcát pedig letette elém. - Étvágygerjesztı látvány - mondtam elragadtatottan. - Aha - felelte, és tovább nézte a mősort. Belekóstoltam a rántottába. Az ízhatás méltó volt a látványhoz. - Kaliforniából jövök - kezdtem csevegı hangnemben. -Átutazóban vagyok. Tegnap beszéltem Karen Lloyddal a bankban. - Aha. - Az aztán a nı!

117

Megismételte, amit az elıbb felelt. - Nem tudja, van-e férje vagy valakije? Megrázta a fejét. Egy hatvan körüli, hájas fickó éppen azt magyarázta a mősorvezetınek, hogy naponta huszonhat alkalommal képes ejakulációra. A testtömegének tulajdonította az eredményt. A szakács érdeklıdve hallgatta. - Ezt most úgy érti, hogy nem, nem tudja, vagy hogy nem, nincs senkije? - Semmi közöm hozzá. A hájas fickó most éppen azt fejtegette, hogy amikor soványabb volt, szexuálisan hasznavehetetlennek bizonyult. - Régóta dolgozik a bankban? A szakács közelebb hajolt a tévékészülékhez. Valami olyasmirıl volt szó, hogy a magas zsírtartalom megnövekedett folyadéktermeléshez vezet. - Szép napunk van egy jó kis nukleáris katasztrófához, nemde? kérdeztem barátságosan. A szakács bólintott, aztán vágott magának egy szelet cseresznyés pitét, de közben le nem vette a szemét a képernyırıl. Úgy látszik, a bizalmas eszközök bevetése nagy jelentıségő ügyek megoldása

érdekében

némiképp

nehézségekbe

ütközik

Chelam

városában. Lehet, hogy mégis inkább árnyékként követem minden mozdulatát. Idegennek lenni egy kisvárosban körülbelül olyasmi, mint pingvinnek lenni a sivatagban. Bármit csinálsz vagy nem csinálsz, akkor is

118

észrevesznek. Jancsi bácsi meglátja, ahogy lemész a parkolóba, néhány percre rá a Szomszéd Jóska már utána is nézett, van-e egyáltalán jogosítványod. Pistike elhúz melletted a biciklijével, és jól megnéz, Móricka véletlenül betéved a kertkapudon, és beleskelıdik az ablakodon, Fifike belekotor a kukádba. Az egész város tudja, hogy hol vagy és mit csinálsz, így aztán nem csoda, ha holmi zsinórnyakkendısök az után érdeklıdnek, mikor óhajtasz távozni. Visszamentem a Howard Johnson Hotelbe, átköltöztem egy másik szobába, aztán visszamentem Westchesterbe, a Hertz autókölcsönzıbe, visszavittem a kék Taurust, és kértem egy fehéret. Jancsi bácsival és Pistikével

persze

nem

tudok

mit

csinálni,

de

valamelyest

megnehezíthetem Joey meg a nyak-masnis haverja dolgát. Kilenc óra ötvenre visszaértem Chelambe. Kilenc óra ötvenkettıre leparkoltam a fehér Taurust egy kis utcában a John Deere bemutatóterem mögött, megpiszkáltam a zárat az egyik oldalajtón, és besurrantam. A traktorszalonból pont rá lehetett látni a bankra, az élelmiszerboltra meg a fıutca tetemes részére. Jancsi bácsi és Pistike meg törhetik a fejüket a Tauruson; még mindig jobb, mint ha rajtam törnék. Fél tizenegy és dél között nyolcan mentek be a bankba, elintézték, amit akartak, aztán kijöttek. Egyiküknek sem volt jóllakott napközisfeje vagy zsinórnyakkendıje. De azért nem adtam föl. Tizenkettı után öt perccel Karen Shipley jött ki a bankból, és beszállt a LeBaronba. Szövet nadrágkosztümöt és barna, lapos sarkú cipıt viselt, meg vékony bırkabátot, és aktatáska volt nála. Kihajtott a parkolóból, és

119

délnek fordult; bevágódtam a Taurusba, és követtem. Húsz perccel késıbb befordultunk egy bevásárlóutcába Fölsı-Westchesterben, és Karen bement egy kis kávézóba. Egy szürke öltönyös fickó kezet fogott vele, megcsókolta a bal arcát, és leültek egy asztalhoz az ablak mellett. A Taurusban várakoztam. A felénél járhattak az ebédnek, amikor Karen kinyitotta az aktatáskát, elıvett belıle néhány papírlapot, és átadta ıket az öltönyösnek. A pasas teknıspáncél-keretes olvasószemüveget tett föl, átfutotta a papírokat, aztán aláírta ıket. Karen átvette tıle a papírokat, és visszarakta ıket az aktatáskába. Aztán befejezték az ebédet. Az üzlet az üzlet. Kettı elıtt tíz perccel Karen már ismét a bankban volt, én meg a John Deere bemutatóteremben. Jancsi bácsi és Pistike nem mutatkoztak. Háromkor Karen Shipley ismét megjelent, beült a LeBaron-ba, és fél mérföldet autózott a Woodrow Wilson Smith Általános Iskoláig. Toby beült mellé, visszamentek Chelambe, aztán túl a városon, és megálltak egy orvosi rendelı kinézető, egyszintes épület elıtt, amelyen kis tábla hirdette: „B. L. Franks, fogorvos - Susan Widow, fogorvos. Rendelıintézet.". Nagyjából egy órát maradtak odabent. A fogorvos után megint áthajtottunk Chelamen, aztán végig egy kétsávos autóúton, erdık-mezık között, kisebb tavak, víztárolók mentén, végül befordultunk egy frissen aszfaltozott be-kötıútra egy „Tisztaviző Tavak" helységnevet tartalmazó tábla mellett. Valaki erre járt egy bulldózerrel, és elegyengetett egypár építési telket néhány tószerőség körül, amelyek túlságosan kerekek és szabályosak voltak ahhoz, hogy természetesek lehettek volna. A telkek többsége még beépítetlen volt, de

120

néhányukon már ház állt: volt, amit még éppen csak alapoztak, de elıfordult olyan is, ahol már javában pezsgett az élet. Karen Shipley befordult egy vidéki stílusú, egyszintes téglaépület elé. Az épületnek széles, beton kocsifelhajtója volt, fehér oszlopai és érintetlen kilátása. Talán egy éves lehetett, vagy még annyi sem. Négy fehértörzső nyírfa és egy fiatal tölgyfa állt a ház elıtt. A nyírfák törzse csak karnyi vastag volt, a tölgyfáé egy picivel tekintélyesebb. Nem sok nézett ki belılük, de ha kapnak egy kis idıt, sudárak és erısek lesznek, és fölvidul, aki megáll az árnyékukban. A kocsifelhajtó mellett, a garázs falán kosárlabdapalánk lógott. Toby és Karen bementek a bejárati ajtón, néhány pillanattal késıbb fények gyulladtak odabent. Nem láttam kijönni ıket. Hazaértek. Megkerültem az épületet, és leparkoltam egy kupac gazban, nem messze a fıúttól. Figyeltem a házat, amíg be nem sötétedett. Joeyt vagy a masninyakút nem láttam a környéken. Egyéb gyanús árnyak sem lapultak meg a ház körül. A festıi tájképben meglapuló új épület egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahol rémülten lapul valaki, vagy verılegényeket küld gyanútlan magánnyomozókra; de hát melyik ház néz ki úgy? Amikor a gyomrom korgása miatt már a rádiót sem hallottam, visszamentem a H. J. Hotelbe. Ettıl kezdve a napjaim nagyjából ugyanígy alakultak. Reggelenként Toby elment az iskolába a piros Schwinn monten-bájkkal, aztán Karen elindult a bankba. Egy kicsivel a többiek elıtt ért oda, ı nyitotta ki az ajtót. Joyce Steuben volt a következı, két vagy három perccel utána, a pénztáros pedig kilenckor érkezett, vagyis pontosan abban az idıben,

121

amikor a bank kinyitott. Ettıl kezdve ki-be járkáltak az ügyfelek, és elıfordult, hogy kora délelıtt vagy kicsivel ebéd után Karen beült a kocsiba, és elment valami házhoz vagy épülethez vagy beépítetlen földdarabhoz,

ahol

két-három

emberrel

találkozott,

bólogattak,

mutogattak és szélesen mosolyogtak egymásra, és aztán Karen Shipley visszament a hivatalába. Minden nap, nagyjából négy és fél öt között Toby elkerekezett a bankhoz, bement, és megvárta Karent; volt, hogy rögtön jöttek is kifelé, de volt, hogy ötig odabent maradtak. Együtt hazamentek, útközben elıfordult, hogy Karen megállt, és vett valamit, de többnyire nem. Egyszer tizennégy mérföldet autóztak egy McDonald's gyorsétteremig, egyszer meg átmentek a szomszéd városba, és megnézték az új Steven Segal filmet. És egy nap Toby nem jött el a bankba. Karen korábban hagyta ott a munkát, és az iskolához autózott, ahol a Woodrow Wilson Smith Harapós Medvék kosárlabdameccset játszottak a Kerek-hegyi Oroszlánokkal. Beolvadtam a közönség hátsó soraiba, és az emelvényrıl néztem végig a meccset. Toby támadót játszott, egész jól csinálta, Karen az elsı sorban ült, és hangosan biztatta a csapatot, egyszer össze is veszett a játékvezetıvel, és kis mitugrásznak nevezte. A Harapós Medvék 38:32-re veszítettek. Karen elvitte Tobyt vacsorázni egy Monteback nevő helyre, íme, a sikeres egyszülıs család. Aztán a negyedik nap reggelén hat után öt perccel egyszer csak minden megváltozott.

122

Éppen lefelé gurultam a fıúton Karének háza felé, amikor Karen Shipley elhúzott mellettem az ellenkezı irányba tartva, egy órával azelıtt, hogy általában el szokott indulni otthonról. Megfordultam egy kavicsos lehajtón, elengedtem egy teherautót, aztán Karen nyomába eredtem. Áthajtott Chelamen, ráfordult az országútra, és Westchester felé tartott. A reggeli forgalom elég erıs volt, így föltőnés nélkül szemmel tarthattam. A jobb oldali sávban maradt, és lefordult az útról egy „Dutchy" feliratú lejárónál. Alig egy mérföldet haladt a keskeny bekötıúton, aztán megállt egy elhagyott Eagle benzinkút parkolójában. Senkit nem láttam a környéken. Beálltam egy öregfiú mögé, aki ráérısen kocsikázott az 1948-as Chevyjében, mögötte maradtam még vagy fél mérföldön át, aztán lehúzódtam, megálltam az út mentén, kiszálltam a kocsiból, és visszalopakodtam egy rakás rendetlenül nıtt szilfa és nyírfa bozótján át a benzinkút mögé. Karen a kocsijában ült. A hővös levegı, a fák télies illata a gyerekkoromra emlékeztetett, amikor mókusokat és fehér fenekő ızeket keresgéltem ısszel az erdıben, és megint éreztem azt a nyugalmat, ami akkor tölti el az embert, ha egyedül van a természetben. Arra gondoltam, vajon Karen Shipley is ezt érzi-e, és hogy ezért jött-e ide. Hét elıtt huszonkét perccel egy fekete Lincoln fordult le az útról, sötétített üveggel és telefonantennával a kocsi tetején, és megállt Karen autója mellett. A kocsi ajtaja kinyílt, és egy sötét fickó szállt ki; vastag nyaka és széles háta volt. Negyvenes évei elején járhatott, valamivel magasabb volt nálam, méregdrága fekete Chesterfield kabátot és szürke

123

nadrágot viselt, meg fekete Gucci papucscipıt, ami úgy csillogott, hogy már arra gondoltam, biztos a mélyhőtıben tartja. Kivett a Lincolnból egy zöld vászontáskát, odalépett Karen LeBaronjához, megvillantotta fehér fogait valami mosolyféleségben, de nem hiszem, hogy barátságos akart lenni. Karen kiszállt a kocsiból, de nem mosolygott vissza rá. Átvette tıle a csomagot, és bedobta a jobb elsı ülésre. Beszéltek valamirıl. Karen szorosan nekidılt a kocsijának, egészen hozzápréselte a fenekét, a száját összeszorította, homloka ráncba szaladt. A férfi odalépett hozzá, és elkapta a karját; még nyolcvan méter távolságból is láttam, ahogy Karen teste megfeszül. A fickó megint mondott valamit, és újból megragadta a nı karját, de ezúttal Karen ellökte, és szinte ugyanebben a pillanatban a fickó lekevert neki egy pofont. Egyeden, erıs csattanás volt, kissé oldalt lódította Karen fejét. Nem szaladt el, és nem kiabált segítségért. Csak állt ott és bámult rá, a fickó megint fölemelte a kezét, de ezúttal le is engedte, visszament a Lincolnhoz, és elhajtott. Motorbıgés, kavicszápor, kipörgı kerekek. Fölírtam a rendszámát. Karen Shipley nézte, ahogy eltőnik, aztán visszaült a LeBa-ronba, beindította a motort, a kezébe temette az arcát, és sírt. Ráborult a LeBaron kormányára, és olyan hangosan sírt, hogy fölhúzott ablakok és járó motor mellett is hallottam. Nagyjából

öt

percig

sírhatott,

aztán

megtörölte

a

szemét,

megigazította a sminkjét a visszapillantó tükörben, és amikor elfogadhatónak találta, elhajtott.

124

Visszarohantam a bozóton át a Taurushoz, és száz fölött hajtottam egészen Chelamig; akkor értem utol Karen Shipleyt, amikor éppen befordult a bank parkolójába. Megálltam az élelmiszerbolt elıtt, és figyeltem. Hat óra ötvenkét perc volt. Még mindig egy csomó ideje maradt, mielıtt Joyce Steuben vagy a pénztáros beállítana. Karen kiszállt a LeBaronból, és bevitte a táskát a bankba. Tíz perc múlva megint kijött a táskával, amely most már összelapulva fityegett a kezében; vékony hurkába csavarta, odament egy kukához a vasárubolt elıtt, és beledobta. Valaki elhajtott mellette egy zöld-fehér Chevy Blazerben, rövidet dudált, és szívélyesen integetett neki. Olyan szomszédformán. Karen Shipley nem intett vissza. Az arca feszült volt, szeme a távolba meredt, ahogy visszafelé lépdelt a bankhoz. Fáradtnak és öregnek látszott. Sokkal öregebbnek, mint a cit-rompités pincérlány a fényképen. Ültem a Taurusban az üres élelmiszerbolt elıtt, és néztem, hogyan kel életre a város. Aprócska vidéki település, valódi kisvárosi hangulattal. A levegı hővös volt és juharfa-illatú, régi mindenszentek emlékeit hordozta. Bekapcsoltam a rádiót. Egy férfi meg egy nı arról beszélgetett, miféle finomságokat lehet készíteni tökbıl. Egy kis vaj. Egy kis fahéj. Egy kis cukor. Egy idı múlva nem bírtam tovább, és kikapcsoltam a rádiót. Azelıtt az ısz volt a kedvenc évszakom.

125

TIZENKETTİ

Nem messze az országúttól, egy Shell benzinkútnál, fölhívtam a New York-i Rendırség Jármőosztályát egy telefonfülkébıl, és azt mondtam: - Itt Willis Sweetwell járır, jelvényszám öt-nulla-hét-ket-tı-négy. Egy New York-i rendszámú kocsi tulajdonosa és adatai kellenének, a rendszám SRG, azaz sierra, romeo, golf, hat-hat-egy. - Gondoltam, vagy beveszik, vagy nem. Pár másodperc csönd a vonal túloldalán, aztán egy mély hangú fickó azt mondta: - Várjon egy kicsit. Egy-null Elvis Cole javára. A mély hang hamarosan visszatért, és közölte, hogy a jelzett rendszámú jármő a Lucerno Húsüzem tulajdona, a székhely AlsóManhattan, Grand Avenue 7511. - Nincs ott valami név, hogy ki a tulaj? - érdeklıdtem. - Semmi. Úgy látszik, céges autó. - Kösz a segítséget, cimbora! - feleltem. - Jó munkát! - A zsaruk imádják cimborázni egymást. Lefordultam a Meritt Parkway-n White Plains felé, aztán végig a Henry Hudson Parkway-n, és keresztül Manhattan nyugati felén a Hudson folyó partján. A folyóparton fás, ligetes park húzódott kocogókkal, sütkérezı öregekkel és a suliból lógó gyerekekkel; nevetgéltek és szemlátomást remekül szórakoztak. Elmentem Grant sírja mellett, aztán a Katonák és Tengerészek Emlékmőve mellett, aztán a

126

Hudson Parkway beletorkollott a West Side Highway-be, a zöld park eltőnt, az út pedig leért a víz szintjéhez. Azt mondják, a Hudson ronda és koszos, de én nem láttam benne sem döglött halakat, sem szemetet úszkálni, csak néhány karcsú vitorlást, nagyjából kétmillió japán teherhajót meg egy Cessna hidroplánt egy vékony cölöphöz kötve. A Holland-alagútnál keletnek fordultam a csatorna mentén, átvágtam Alsó-Manhattanen a Kínai Negyed meg Kis-Itália között. A házak errefelé öregek voltak, vörös vagy sárga téglából épültek, és tőzlétrák bizarr kuszasága hálózta be ıket. A járdákon nyüzsögtek a járókelık, sárga taxik cikáztak az utakon, bármiféle tekintet nélkül a közlekedési szabályokra, biciklistákra vagy emberéletre. Mintha senki sem látná a körülötte lévıket, mintha mindenki egyes-egyedül lenne, és ez meg is felelne neki így, vagy legalábbis már hozzászokott volna. Lucerno Húscsomagoló Üzeme kétszintes, vöröstéglás ipari épület volt egy abroncsüzem és egy textilraktár között, négy saroknyira a Manhattan-hídtól. Kızúzalékkal borított kocsifölhajtója és parkolója volt, ahol hatalmas kamionok és teherautók jöttek-mentek, be- és kirakodtak. A parkoló távolabbi végén öt kocsi várakozott, biztonságos messzeségben a teherautók útvonalától. A végétıl számítva a második kocsi a fekete Lincoln volt. Befordultam a parkolóba, elgurultam a teherautók mellett, lendületes kanyart vettem, mintha vissza akarnék menni az útra, rükvercbe tettem a kocsit, visszatolattam, és szépen megnyomtam a Lincolnt. Leállítottam a motort, kiugrottam a kocsiból, és nagy hőhót csaptam, miközben számba vettem, miféle károkat okoztam. A Lincoln bal oldali elsı fényszórója

127

kitört, a karosszéria kicsit meggyőrıdött, a lökhárító összelapult. Odaátról, a raktárépületbıl egy csapat fekete fickó figyelt koszos fehér kötényben. Egyikük bement a fıépületbe, és valamit kiabált, míg végül elıkerült egy kis, fehér ruhás, aggódó arcú ürge. - Meg akartam fordulni a parkolóban, és belefaroltam abba a Lincolnba - magyaráztam neki. - Nem tudja, kié a kocsi? Az aggódó arcú elırejött a rakodóemelvény szélére, hogy a cipıje orra lelógott a betonról, és alaposan szemügyre vette a két kocsit. Fehér színő dzsekije hátán piros betőkkel ez állt: „Lucerno Húskészítmények", az elsı zsebe hajtókájára pedig „Frank" volt hímezve. Az arca fanyar volt és barázdált, mint aki csak az imént nézte meg az uzsonnás csomagját, és csótányos szendvicset talált benne. - Jézusom, hol tanult maga vezetni?! - sípolta szemrehányóan. Várjon egy kicsit! Visszament a fıépületbe. Két fekete fickó éppen fehér dobozokat rakodott egy targoncáról egy teherautóba. Kettesével vették föl a dobozokat a targoncáról, és hangos csattanással hajították ıket a teherkocsi rakterébe. Gondolom, elıpuhítják a húst. Pár perc múlva Frank visszajött, és azt mondta: - Felejtse el az egészet. Vegye úgy, hogy nem haragszunk. - Hogy érti azt, hogy felejtsem el?! - bámultam rá. Így dılnek dugába a leggondosabban fölépített terveim. - Hát ahogy mondtam. Rossz napja volt, de most kivételesen nem rúgjuk szét a seggét érte. Na, mi lesz, eltőnhet!

128

Úgy látszik, a jó öreg „húzd meg a kocsiját, és ajánld föl, hogy kifizeted"-trükk ezúttal cserben hagy. - De hát összetörtem a fényszórót, megnyomtam a karosszériát és kivasaltam a lökhárítót! - hitetlenkedtem. - A tulajnak mégis csak ki kellene jönnie, hogy legalább megnézze! - Ez egy céges kocsi. Ne törıdjön vele. - De én nem akarok nem törıdni vele! Felelıs vagyok azért, amit okoztam! Muszáj fizetnem valamit valakinek! Valahogy úgy nézett rám, mint Jenı Lujzára, amikor az arcára van írva: „Úristen, és ezt vettem én feleségül?!". - Szabad utat adtam magának, capisceP Mi az, hülye maga, vagy mi van? - Na látja, ez a baja manapság Amerikának - feleltem. -Mindenki csak szabad utat akar. Senki sem akarja magára venni a felelısséget. De én, én nem futamodom meg! Vállalom, amit csináltam! És ha fizetni kell, hát fizetek érte! - Gondoltam, ha mást nem, legalább a nemzeti büszkeségét fölpiszkálhatom. Az egyik fekete fickó megigazgatta a nadrágja varrását a slicce alatt, és röhögött. Két aranyszínő fogtömése volt a jobb oldalon. Frank mély lélegzetet vett, egy kis ideig bent tartotta, aztán lassan kiengedte, és így szólt: - Nézze, nekem nincs idım az ilyesmikre, vár a munka. Maga bejött ide, meghúzta azt a kocsit, és most keres valakit, akinél jóvátehetné. Ez rendes dolog magától. Én meg azt mondom, hogy semmi baj, rendben van a dolog. Nézze, én itt dolgozom. Láttuk, hogy mi történt, és higgye

129

el, nincs semmi baj. Higgye el nekem, hogy nem kell semmit fizetnie senkinek, még csak sajnálkoznia sem kell, még csak bocsánatot sem kell kérnie. Rendben? - De ugye nem a magáé a kocsi? Széttárta a kezét, és pislogott. - Tessék? - És a cég sem a magáé. - Mit akar? - A hangja kezdett magasabb régiókba emelkedni. - Ha nem a magáé a kocsi, és a cég sem a magáé, akkor honnan tudjam, hogy van-e joga azt mondani nekem, hogy nem történt semmi?! Megrázta a fejét, és fölnézett az égre. - A rossebbe, hát én ezt nem hiszem el! - Árulja már el, kié a kocsi! - ajánlottam. - Szerintem a tulajnak kellene megmondania, hogy baj, vagy nem baj. - Menjen maga a jó édes... - Nem igazán értem, hogy magának mi baja van velem. - Huj-juj - szólalt meg az egyik fekete fickó. Frank sarkon fordult, és visszarobogott a fıépületbe. A fekete fickók a fogtechnika fejlıdésének modern vívmányait villogtatták, és hátba vagdosták egymást. Valamivel késıbb Frank megint visszajött egy magas, kopasz, ötven körüli manussal, akinek dinnyefeje volt és gülüszeme, és olyan hangja, mint egy beteg kismacskának. Azt nyüszítette, hogy ı itt a menedzser, és adott egy névjegykártyát. „Michael Vinicotta, menedzser; Lucerno Húsipari Vállalat" - ez állt a névjegykártyán. Megnyugtatott, hogy ha a biztosítótársaság tárgyalni akar valakivel, hát majd ı a rendelkezésükre áll. Azt is mondta, hogy

130

nagyra értékeli a felelısségérzetemet és a szándékot, hogy jóvá akarom tenni az általam okozott kárt, és hogy biztos akarok lenni benne, vajon a megfelelı személlyel tárgyalok-e, de higgyem el, hogy efféle körültekintést és ekkora lelkiismeretességet senki nem vár el tılem, és erre nincs is semmi szükség. - Talán ott kellene hagynunk a kocsikat, ahol vannak - javasoltam -, és kihívni a rendırséget, hogy mérjék föl a helyszínt. Erre ordítani kezdett: - Takarodjon innen a nénikéje térde kalácsába, vagy különben más is eltörik, nem csak az a rühös fényszóró! Visszaballagtam tehát a Taurushoz, megkerültem a háztömböt, és leparkoltam egy garázsban a Broome Streeten. Bementem a cukrászdába a Lucerno Húsüzemmel szemben, rendeltem egy dupla kávét, és leültem az ablakhoz. Talán vissza kellene mennem elıadni, hogy a kedvenc televíziós mősorvezetıjük vagyok, és a fekete Lincoln vezetıje épp most nyerte meg a Hirdetık Klíringintézete Tombolájának egymilliós fıdíját. Ez valamivel jobban hangzott, mint a jó öreg reflektorbe-nyomós rizsa, de hát mostanra már úgyis tudták, hogy nem vagyok a kedvenc mősorvezetıjük. Lehet, hogy rögtön ezzel kellett volna kezdeni. Éppen a harmadik kávémat ittam, amikor a jóllakott napközis kijött a Lucerno Húsüzembıl. Joey. İ is fehér munkaruhát viselt, szigetelt talpú munkásbakancsot és ugyanazt a sötétkék tengerészkabátot, ami már a Howard Johnson Hotelben tett látogatásakor is rajta volt. Nos, nos. Hát, nem éppen ı az a fickó a fekete Lincolnból, de legalább valaki.

131

Kifizettem a kávékat, és követtem Joeyt két saroknyit délre, valami vendéglátóipari egységbe, amelynek ajtaja fölött nagy tábla hirdette: „Kagyló Bár". A kirakatüvegen keresztül néztem, ahogy leül egy hátsó asztalnál, és valamit mond a bártulajdonosnak. A bártulaj letett elé egy pohár csapolt sört, aztán elıvett egy tálca jeget, és kagylókat kezdett nyitogatni. Négy másik pofa is volt még a bárban, de úgy tőnt, egyikük sem ismeri a többieket, és amúgy sem látszottak kifejezetten beszédesnek. Távolabb, kis bokszokban még vagy féltucatnyian ültek. Afféle hely volt, ahonnan nem néznek ki munkásruhában. Amint a bártulaj megpakolta a tálcát kagylóval, letette Joey elé, aztán elment, hogy a többi vendéggel is foglalkozzon. Joey éppen kiszippantott egy kagylót a héjából, amikor mögéje léptem, és azt mondtam: - No, nézd csak, Joey! Joey megfordult, és rám meredt, én meg torkon vágtam. Az arca vörös lett, mint a fıtt rák, a szeme kimeredt, köhögött, és a torkához kapkodott. A szájából kiesett a kagyló, majdnem egészben, és a padlóra potyogott. - Nem kéne olyan mohón enni - javasoltam szelíden -, még gyomorrontást kap. - Valami baj van? - érdeklıdött a bártulaj. Azt feleltem, semmi baj, csak félrenyelt, és most elsısegélyben részesítem. Addigra már egy csomóan bámultak bennünket a bár távolabbi végébıl is, de amikor meglátták a padlón szétköpködött

132

kagylót, visszafordultak a saját dolgukhoz. A bártulaj elment, hogy kiszolgálja a többi vendéget. Joey félig leesett, félig lecsúszott a székrıl, közben lomhán megpróbált behúzni egyet a jobb öklével. Nyitott tenyérrel félreütöttem, és bevágtam egyet a jobb szemébe. Ezúttal a változatosság kedvéért elfehéredett, megtántorodott, föllökte a széket, és a padlóra esett. A bártulaj és a többi vendég mind minket bámult. - Asz'szem, egy kicsit elkapkodtam az elsısegélyt - tőnıdtem. - Akarja, hogy mentıt hívjak? - kérdezte valaki egy közelebbi asztaltól. - Talán egy kicsit késıbb. Joey a padlón hempergett, a kezét az arcára szorítva, és még nem döntötte el, hogy megpróbáljon-e fölkelni. Mindenesetre azt kiabálta: - Kiverte a szememet, hogy rohadna meg! Meg fogok vakulni! Fölrántottam a padlóról, és elengedtem. Pár lépést hátratántorodott, az egyensúlyát kereste. A bártulaj meg a vendégek látványosan másfelé néztek - Na, mutassa - léptem utána -, hadd nézzem. Megmutatta. A másik szemébe is behúztam egyet. Levegı után kapkodott, a szemére szorította a kezét, és megpróbált elmenekülni, de fal volt a háta mögött, és nem tudta, merre menjen. A szeme vörös volt és könnyezett, de egyébként semmi baja sem volt. - Azt hittük, már eltakarodtál innen, te strici! - hörögte. - Azt hittük, megszabadultunk tıled! - Hanyag munkát végeztetek, fiúk.

133

Megpördült, és megint megpróbálkozott a jobbjával, de ugyanúgy félreütöttem, mint az elıbb. Adtam neki egyet a feje jobb oldalára. Megtántorodott, elsodort néhány útjában lévı berendezési tárgyat, és újfent a padlón kötött ki. A bár túlsó végében tartózkodó fickók fölálltak, és néhányan a bokszokban ülık közül is. - Hé, ha nem hagyja abba, hívom a zsarukat! - közölte a bártulajdonos. - Csak hívja ıket - nyugtattam meg. - Mindjárt végzünk. Lehajoltam, ismét fölszedtem Joeyt, elhelyeztem a széken, benyúltam a fölsı zsebébe, kihúztam az irattárcáját, és megkerestem a jogosítványát. Joseph L. Putata. Jackson Heights. Visszatettem a tárcát a zsebébe. - Na jó, Joey. Mi köze van egy ilyen szemétládának, mint te, Karen Lloydhoz? Az egyik szemével rá nézett, a másikat idétlenül forgatta, és egy csomót pislogott. Megrázta a fejét, mintha nem tudná, mirıl beszélek. - Nemt'om. Ki az a Karen Lloyd? Míg beszélt, a keze kétoldalt lelógott mellette. - Az a hölgy a bankból! Lehet, hogy mégsem ı küldte ıket? Joey két szeme mintha lassanként mégiscsak megtalálta volna az összhangot egymással; ennek ellenére eléggé rémültnek látszott. - Ó, a szarba, én meg azt mondtam, hogy maga már elment innen! Azt hittem, hogy elkergettük! - Kinek mondta? Annak a seggfejnek a fekete Lincolnban? - Épp most hívtam ki a zsarukat - tájékoztatott a bártulajdonos.

134

Joey a bártulajra nézett, onnan meg vissza rám. Most már nemcsak rémültnek, de zavarodottnak is látszott. - Miért akarta az a lincolnos pasas, hogy elfelejtsem Karen Lloydot? kérdeztem. -Nemt'om... Nekem aszonta, hogy maga zaklatja azt a nıt... Aszonta, hogy a nı az ismerıse... Ezúttal még rémültebbnek látszott, mintha már az is rettenetes bőn lenne, hogy egyáltalán beszél arról az alakról. - Aszontam neki, hogy maga már elment! - Hogy hívják? - Kicsodát? - Hát azt a pofát a Lincolnjával! Joey úgy bámult rám, mintha akkor léptem volna ki az Enterprise őrhajóból. - Jézusom, hát maga nem is tudja?! - Nem. Azért kérdezem. Végignézett a többi vendégen, és lehalkította a hangját. - Akirıl eddig beszéltünk, az Charlie DeLuca! Sal DeLuca fia! - És az ki? Joey megrázta a fejét, és olyan arcot vágott, mint aki épp most pisilte le a nadrágszárát. - Sal DeLuca a keresztapa, maga vadbarom! A capo de tutti capo! İ a feje az egész rohadt maffiának!

135

TIZENHÁROM

Tíz perccel öt elıtt járhatott az idı aznap délután, amikor lefordultam a Chelam környéki országút csinos, fekete aszfaltjáról, és behajtottam Karen Shipley háza elé. A nap már lenyugodni készülıdött a délnyugati ég alján, talán egy órányi lehetett még hátra a nappalból. A LeBaron odabent állt a garázsban. Toby Lloyd a kosárlabdáját pattogtatta a betonon, ide-oda ugrált és cselezett, mintha David Robinson és Magic Johnson fogná. Megálltam vagy tíz méternyire tıle, hogy legyen elég helye játszani, és kiszálltam a kocsiból. - Szia. Emlékszel még rám? - kérdeztem. - A bankban találkoztunk. - Persze - felelte, és még vagy egy fél tucatszor lepattintotta a labdát, aztán megpördült, és kosárra dobta. Nagyot csattant a palánkon, és átesett a hálón. - Nehéz ilyen hidegben ilyen jó kosarat dobni - ismertem el. Elgémberedik a keze az embernek. Bólintott, és lecsapott a fölpattanó labdára. - Az anyukámat keresi? - Igen. Odabent van? - Persze. Jöjjön csak utánam. - íme, Elvis Cole, A Család Barátja, amint üdvözlı látogatásra érkezik. Toby végigvezetett a garázson, a mosókonyhán és a konyhán. A falak, a plafon és a padló még úgy csillogott-villogott, ahogy az új házak

136

szoktak, mielıtt a könyörtelenül elsuhanó évek rajtuk hagyják porszínő lábnyomukat. Egy Jenn-Air tőzhely lapján főszeres illatú spagettiszósz rotyogott, vöröses színő csöppecskéket lökve a magasba. - Mami! - kiáltotta Toby. - Jött hozzád valaki! Kimentünk a konyhából, keresztül az ebédlın, egyenesen a nappaliba. Karen Shipley éppen akkor lépett be egy ajtón, valahonnan a ház hátsó része felıl, ciklámenszínő hosszú ujjú pólóban és kifakult farmerben. A lábán vastag, fehér zokni volt, a sarkán apró pomponokkal. - Mit mondasz, kisfiam? - kérdezte, aztán a következı pillanatban észrevett, és elnémult. - Jó estét, Karen - üdvözöltem. A másodperc tört részéig a kis izom a szeme sarkában megint rángatózott egy kicsit, és mintha a lélegzete is elakadt volna, de aztán sikerült egy egész tőrhetı mosolyt az arcára erıltetnie, gondolom, fıleg a fia miatt. - Ó, hát maga még itt van... - Itt. Újabb mosoly következett Toby meggyızésére. - Kisfiam, valamit meg kell beszélnem Mr. Cole-lal. Magunkra hagynál bennünket egy kicsit? - Jó. - Úgy látszik, Toby már megszokta, hogy kiküldik, amikor Karen üzleti ügyeket beszél meg, és nem is bánta különösebben. Elrobogott a konyhán keresztül a pince felé. A nappali tágas volt és kényelmesen berendezett, boltíves, gerendás mennyezettel,

lakkozott

hajópadlóval,

téglából

rakott,

padkás

137

kandallóval és kora-amerikai stílusú bútorokkal. Valami koloniálféleség. A díványon narancssárga-fehér macska aludt. - Csak az idejét vesztegeti, Mr. Cole - mondta Karen Shipley. Engem tényleg nem Karen Shipleynek hívnak. - Maga a maffia embere - feleltem erre. Hirtelen elnémult, és a bal lába olyasfélén mozdult, mintha elvesztette volna az egyensúlyát, és igyekezne megtámaszkodni. Kinyitotta a száját, aztán megint becsukta, és megnedvesítette az ajkát. Nem fordította el rólam a tekintetét. Odakint Toby pattogtatta a kosárlabdát. Halk elektromos zaj szőrıdött valahonnan a konyhából, és egy másik valahonnan a nappaliból, a hátam mögül. Óratiktakolás. - Szóval... - kezdte Karen, megakadt, majd így folytatta: -Barom. - Három órával azután, hogy elıször találkoztunk a bankban, négy nappal ezelıtt - vágtam bele a történetbe - három fickó keresett föl a Howard Johnson Hotelben, és azt javasolták, felejtsem el magát, és tőnjek el a városból. Egyiket sem tettem. Ma reggel maga találkozott egy férfival, aki fekete Lincoln Town Car gépkocsit vezetett, Brunly közelében, egy elhagyatott parkolóban. A fekete lincolnos fickó adott magának egy zöld táskát, aztán közeledni próbált magához, amit maga visszautasított. Erre ı pofon ütötte magát. İ távozott elsınek, és aztán maga elvitte a táskát a bankba. A Lincoln a rendırség nyilvántartása szerint a Lucerno Húsüzem tulajdona Alsó-Man-hattanben, és a fickó, aki vezette, értesüléseim szerint egy bizonyos Charlie DeLuca, a fia annak a Sal DeLucának, aki a De-Luca bőnözıcsalád feje. Elmentem a húsüzemhez, és elcsíptem az egyik pasast abból a háromból, akikkel a

138

H. J. Hotelben volt szerencsém találkozni. A neve Joseph Putata. Vagyis ez a Putata kapcsolatban áll Charlie DeLucával. Azt ugyan nem láttam, hogy mi volt abban a zöld táskában, de fogadni mernék, hogy pénz volt benne, és arra szintén a fejemet tenném, hogy maga mossa ezt a pénzt a DeLuca családnak, vagyis beteszi egy számlára, és nem jelenti az ellenırzı szerveknek. Meg azt is erısen gyanítom, hogy ha beállítanék a zsarukhoz ezzel a kis történettel, olyan boldogan vigyorognának, mint pék kutyája a meleg kiflire. | Karen Shipley arca gyanúsan vörös lett, a szemét mintha I könny futotta volna el, leült a díványra a macska mellé, és az ölébe ejtette a kezét. - Ó, istenem - mondta többször is egymás után. Kimentem a konyhába, kikapcsoltam a Jenn-Airt, nehogy leégjen a szósz, engedtem egy pohár vizet, és odaadtam Karen Shipleynek. Megitta. - Az a három pasas nem volt valami jó választás - állapítottam meg. Mondja, hol a fenében tudott összeszedni három ilyen balféket? - Sajnálom... - lehelte. - Nem gondoltam, hogy magára küldenek valakit... Nem számítottam rá, hogy háborgatni fogják! - Semmi baj. Háborgattak már súlyosabban is. -Nézze, én nem vagyok rossz ember... Én tényleg nem akartam, hogy... - Tudom. Láttam, hogyan viselkedett magával DeLuca. Karen Shipley megtörölte a szemét, fölkelt, odament a hatalmas, háromszárnyú ablakhoz, és kinézett. A fiát nézte. Toby pattogtatott. - És most mi lesz? - kérdezte.

139

- Nem tudom. Éppen most próbálom kitalálni. Megfordult, és meglepetten nézett rám. - Ezt hogy érti? Még nem szólt Péternek? - Nem. - És a rendırségnek? - Nem. - De hát azok az emberek megverték magát! - Sejtettem, hogy valami nem stimmel, és ki akartam deríteni, mi az feleltem. - Tudja, a detektívek általában a törvény alapján járnak el. Ám a törvény néha nem törıdik vele, mi a helyes, és mi nem. Az is elıfordul, hogy elég nagy különbségek vannak „helytelen" és „törvénytelen" között. Értetlenül csóválta a fejét, mintha eszperantóul beszéltem volna. - Mást nem csinált nekik, csak pénzt mosott? - kérdeztem. - Igen. - Semmi egyéb bőncselekmény? Kábítószer, emberölés, orgazdaság? - Hát persze, hogy nem! - Ha lehet, most még meglepet-tebb arcot vágott. - Mégis, mit képzel rólam?! - Hogy a maffiának dolgozik. Elfordult, és összefonta a karját a mellén. Zavarban volt. Megint a fiát kereste a szemével. Patt, patt. - Amikor elıször találkoztam Charlie DeLucával, épp csak annyit tudtam a maffiáról, amit a filmekbıl... Al Pacino, meg ilyenek, tudja. Pincérnı voltam valahol odaát, a Seventh Ave-nue-n, Charlie meg

140

bemutatott az apjának, és az öreg azt mondta, tudna nekem valami jobb munkát. Én meg persze örültem. Szó sem volt semmiféle mamáról. - Hát, nem szokták bejelenteni. - Eljöttem ide, Chelambe, találkoztam a nıvel, aki akkoriban vezette a bankot, és fölvett, mint pénztárost. Béreltem itt egy kis házat. Esti iskolába jártam Brunlyben. Hónapokig nem is láttam Charlie-t. - Aztán egyszer csak megjelent, és kért magától egy kis szívességet. Nagy szemeket meresztett rám. - De lehet, hogy Charlie apja volt, Sal - folytattam. - Valami olyasmit mondott, hogy akadt egy kis problémája néhány üzletfelével, és szüksége lenne valami biztos helyre a pénzének, és megkérte magát, hogy nyisson neki egy számlát, amirıl senki más nem tud, és küldje ki a pénzt az országból, de ne jelentse a dolgot az IRS-nek. Megcsóválta a fejét, és valahogy úgy mosolygott, mint aki hirtelen nagyon ostobának és hiszékenynek érzi magát. - Mondja, ez olyan magától értetıdı? - kérdezte zavartan. Megvontam a vállamat. - Maga nyilvánvalóan nem büntetıjogi fogalmakban gondolkodott próbáltam megnyugtatni. - Mindössze segíteni akart egy ismerısének. Mások is így kezdik. - Végül is ı szerezte nekem ezt az állást... És olyan rendes volt velem! Leengedte a karját, és átsétált a szobán, a kandallóhoz. Ha lehet, még zavartabbnak tőnt, és úgy látszott, hogy ez dühíti. A narancssárga-fehér macska hosszan nyújtózkodott, aztán fölült, és Karenre bámult.

141

- Toby bölcsıdés volt, én meg iskolába jártam, éppen az in-gadanértékbecslıi vizsgára tanultam, szóval, nem volt fenékig tejfel. Aztán újra hónapokon át nem is hallottam Salrıl, és nagyon meglepıdtem, amikor fölhívott. Valahogy nem számítottam rá, hogy másodszor is szüksége lesz rám. Harmadszorra Charlie hívott, és aztán a telefonok egyre sőrőbbek lettek. Néhány hetente, aztán hetente, és a végén már... Maga is látta. A New York Times-nak van egy rovata a szervezett bőnözésrıl, és egyszer írtak a DeLuca családról is. Akkor jöttem rá... Hogy pénzt mosok a maffiának. Odaadják nekem a készpénzt, amit prostitúcióval, szerencsejátékkal meg ki tudja, mivel szereznek, én meg tisztára mosom nekik. Fölhívtam Charlie-t. Megmondtam neki, hogy nem csinálom tovább... Charlie odajött a bankba, azt mondta, hogy igenis azt fogom csinálni, amit ı mond, meg hogy amúgy se vagyok neki más, mint a berendezés egy darabja, és aztán bezárta az ajtót, és elıvette a farkát, és akkor azt gondoltam, istenem, ez most meg fog erıszakolni, csak hogy megmutassa, mennyire nem érek semmit a szemében. Ám nem ezt tette. Fogta magát, és odavizelt a szınyeg közepére az irodámban, és aztán azt mondta: „Na, látja, ennyit ér maga", és otthagyott. Reszketett, mint a nyárfalevél, mire végigmondta. A macska leugrott a díványról, odasétált hozzá, és a lábszárának dörgölı-dzött. Nem hiszem, hogy Karen érezte. - Ha ki akar szállni, szóljon a zsaruknak - mondtam. - Elég sokat tud Charlie-ról meg Salrıl. Értékes információi vannak. Vádalkut köthetne...

142

Megint megrázta a fejét, visszament az ablakhoz, és kinézett a fiára. A macska követte. Nem volt ugyan akkora, mint az a macska, aki velem lakik, vagy olyan ijesztı, de azért egész rendes kis macska volt. - Nem. Ha föladom magam a rendırségen, a legjobb, amit remélhetek, hogy tanúvédelmet kapok. Ami azt jelentené, hogy föl kellene adnom mindent, amiért eddig éltem. - Nekem nagyon úgy tőnik, hogy maga már most is egy csomó mindent föladott. Tekintete megkeményedett, és hirtelen mintha bántó élt véltem volna fölfedezni a hangjában. - Amikor otthagytam Los Angelest, semmi másom nem volt, mint a flam, meg egy csomó rossz emlék. Olyan munkát akartam, ahol jövım van... Tanulni akartam. És dolgozni, és félretenni, és lenni valaki... Értékes ember. És most, azt hiszem, az vagyok. Szép otthonom van. Egészen jól nevelem a fiamat. Nem drogozik, és jó jegyeket hoz az iskolából. A tanúvédelem legalábbis azt jelentené, hogy megváltoztatjuk a nevünket, az egész életünket, és mindent elölrıl kezdünk. Még egyszer nem lennék képes rá... Már megtettem egyszer, a nulláról indultam, és szép lassacskán fölépítettem magamnak, magunknak valamit, és most nem akarom elveszíteni. Elég hosszú utat tettem meg a hülyék városától idáig. - Elég hosszút ahhoz is, hogy elkötelezze magát a maffiának? A szempár visszafordult a labdát pattogtató sráchoz, és megint elfutotta a könny.

143

- Egyelıre fogalmam sincs, mit csináljak, de valamit ki fogok találni... Nyolc év telt el így, de valamit majd csak kitalálok. .. Megígérem. Az ígéret láthatóan nem nekem szólt. Karen a fiára nézett. Körülnéztem a szobában. Szemügyre vettem a macskát. Aztán a kosárlabdát pattogtató Tobyt. Szép lakás volt: gondosan fölépített otthon, meleg és barátságos, tele mindazzal, amivel egy család otthonának tele kell lennie. Nem lehetett könnyő dolga. Ihi-ibi, Peter, muszáj? - Azt hiszem, tudom, mit csinálunk - mondtam. Fáradtan fölnevetett, és rám nézett. - Mégis, mi a szart tehetnék? Ha egyszer megjelent maga, meg Peter, és nincs több esélyem, hogy kimásszak ebbıl az egészbıl... Mondja, mégis, mi a fenét tehetnék maga szerint?! - Hát, például... Megbízhatna engem, hogy segítsem ki belıle.

144

TIZENNÉGY

A kora-amerikai stílusú bútorokon üldögéltünk a kandalló mellett, én a díványon, Karen meg az egyik karosszékben, és fehérbort ittunk egyszerő, díszítés nélküli üvegpoharakból. A macska már elıbb kiment a szobából. - Odaadják nekem a pénzt - mesélte Karen -, én meg kiküldım az országból, és nem szólok róla a Kincstári Fıosztálynak. Elvileg minden tízezer dollárt meghaladó pénzmozgást jelentenünk kellene a Kincstári Fıosztálynak... Végül is a lényege az egésznek: hogy beveszem a pénzt, és nem teszek jelentést róla. Elhelyezem egy bizonyos számlán, és rögtön át is utalom Barbadosba, egy bankba. Be, aztán ki. Nem hangzik valami vészesen, ugye? - Ki adja át magának a pénzt? - kérdeztem. Próbáltam kiötleni valami megoldást, amivel kiránthatnám a bajból. Egyelıre nem volt elképzelésem, mi legyen az, de talán, ha már eleget tudok, majd csak adódik valami. Mi, detektívek néha elég sokat lövöldözünk a levegıbe. - Vagy Charlie, vagy egy Harry nevő fickó. Általában Harry, de elıfordult, hogy Charlie. - Ki az a Harry? - Hát... Az a fickó, aki a pénzt szokta hozni. Gondolom, Charlie-nak dolgozik.

145

Odakint a nap már elérte a nyugati ég alját; az ég sötétkék árnyalatot öltött. Talán még egy jó félórányi lehetett hátra, míg teljesen besötétedik. Toby még mindig kosárlabdázott. - Furcsa, hogy Charlie is találkozott magával - tőnıdtem. -Általában nem szokták személyesen intézni a dolgokat. Az olyan menı fickók, mint ı meg Sal mindig meghagyják másnak a piszkos munkát. Erre az ilyen Harry-féléket használják. Ha valami hiba csúszik a gépezetbe, Harry az, akit pofán vágnak. Végeredményben ezért kapja a fizetését. Karen ivott egy korty bort, aztán le is tette a poharat, olyan arccal, mintha a bor hirtelen megpenészedett volna álltában. - Magának ez nem újdonság, igaz? Folyton ilyesmikkel foglalkozik. - Hát nem pont ilyenekkel, de eléggé hasonlókkal. Az emberek állandóan azzal vannak elfoglalva, hogy kimásszanak valamibıl, és legtöbbször sikerül is nekik. Néha elég extrém esetekkel is találkozom. - Maga jónak számít a szakmájában? - Mhm... Elég jónak. - Tudja, meglepıdtem, hogy megtalált. Nagyon nagy gondot fordítottam rá, hogy elrejtızzek. Töröltettem a lánykori nevemet mindenféle banki nyilvántartásból. A „Lloyd" nevet egy reklámplakátról vettem. - Közben meg akkora nyomot hagyott maga után, mint egy elefántcsorda. Megint fölvette a poharat, és beleivott, mintha szüksége lenne a bor támogatására ahhoz, hogy beszélni tudjon ezekrıl a dolgokról.

146

- Szeretném, ha tudná, hogy amit elértem, azt a segítségük és a támogatásuk nélkül tettem. Nem kellett sem Peter segítsége, sem az övék. - Értem. - Három nappal azután, hogy megcsináltam nekik az elsı átutalást, bejött egy fickó a bankba, és átadott egy borítékot. A borítékban ezer dollár volt. Rögtön fölhívtam Salt, és azt mondtam, vegye vissza a pénzét, de hallani se akart róla. Azt mondta, hogy a barátoknak törıdniük kell egymással, meg ilyeneket. Kedves volt és udvarias, sıt, elbővölı, és mégis csak ezer dollárról volt szó, úgyhogy végül hagytam, hogy rábeszéljen. Aztán a következı alkalommal, ahogy lassan hozzászoktam a gondolathoz, már inkább... Hogy is mondjam... Izgalmas kezdett lenni. Érti? Bólintottam. - De aztán újabb és újabb hívások jöttek, és újabb pénz, és már nem is volt olyan izgalmas. Tudtam, hogy helytelen dolgot cselekszem, féltem, és a végén azt mondták, na jó, ha nem akarok pénzt kapni, akkor nem kapok. Ám addigra már kifizettek nekem összesen hatvanötezer dollárt, én meg elköltöttem. Fölkelt, visszament a hallba, és hozott egy fehér borítékot. Kinyitotta, kivett belıle egy kupacnyi cédulát, és odaadta. - Az elmúlt három évben összesen negyvenkétezer dollárt adtam különbözı jótékony célú szervezeteknek. Semennyit nem akarok megtartani a hatvanötezerbıl. Jobb ötletem nem volt...

147

Végiglapoztam a cédulákat. Nyugták voltak, összesen negyvenkétezer dollárról. Még huszonháromezer dollár van hátra neki a nyugodt lelkiismeretig. Mondom, hogy találkoztam már extrém esetekkel. - Segít ez valamit? - kérdezte. - Talán. Ha elfogják, és tárgyalásra kerül a sor. Vagy ha föladja magát a rendırségen. Egyébként nem nagyon. - Aha... - bólintott. - Nem említett Charlie valami olyasmit, hogy más módon is mosna pénzt? - Nem. - Mi a helyzet a nıvel, aki fölvette magát a bankba? İ is a zsebükben volt? - Nem hinném. - Van más megbízottjuk is a bankban? - Nincs. - Tud még valaki más is az ügyrıl a maga bankjában? - Senki. - Létezik bármiféle írásos nyilvántartás ön és a DeLuca család között? - Nem. Lehet, hogy a levegıbe lövöldözés mégse olyan célravezetı módszer. Vagy csak megint úgy jártam, mint a múltkor, a nagy jelentıségő ügyek megoldása érdekében bevetett legbizalmasabb módszerekkel. - A banknak sincs nyilvántartása? - Az elsı néhány alkalomról nincs. Elıször nagyon féltem, és nem akartam, hogy bármi nyoma maradjon, ezért inkább kitöröltem a

148

számítógépbıl. Aztán meg amiatt kezdtem rosszul érezni magamat, hogy nincs semmiféle nyilvántartásom, és elkezdtem külön vezetni róla egy listát. - Jó. Ez is valami. Meg kellene néznem. - Rendben - bólintott. - Ha visszamegyek a bankba, kinyomtatok magának egy listát. - Nem jut eszébe még valami, amit talán használni tudnék? - Nem... Nem hiszem. A macska bejött a hallba, átvágott az ebédlın, és kiment a konyhába. Karen Shipley Nelsen közelebb hajolt, és összekulcsolta a kezét. - És mi van Péterrel? Széttártam a tenyeremet. -Valami olyasmibe keveredtem, amit a szakmában etikai dilemmának neveznek. Eltettem Peter pénzét, amit azért adott, hogy megtaláljam magát; maga megvan, nekem meg kötelességem lenne értesíteni Pétert. Rám bámult, még mindig összekulcsolt kézzel. - Már elıfordult velem máskor is, hogy megtaláltam valakit, és titokban tartottam - mondtam. - De ezúttal ez nem lenne olyan egyszerő. Peter meg akarja találni a fiát, és az eszközei gyakorlatilag korlátianok ehhez. Ha azt mondom neki, hogy maga nincs meg, egyszerően fölbérel valaki mást, aki a nyomára akad. Higgye el, nem volt olyan nehéz megtalálni magát. Összeszorította a száját. Szemlátomást nem nagyon tetszett neki, amit hallott, de tudta, nem is várja senki, hogy tetsszen. - Toby mennyit tud a dologról? - kérdeztem.

149

- Fogalma sincs a DeLuca családról, se arról, hogy milyen kapcsolatban vagyok velük. Nem is akarom, hogy megtudja. - Péterrıl sem szólt neki? - Csak annyit tud, hogy az apját Peter Nelsennek hívják, és hogy elhagyott bennünket, mert nem akarta, hogy családja legyen, és nem akarta, hogy felesége legyen. Nem szoktunk beszélni róla. Nem tudja, hogy az apja az a fickó, aki azokat a filmeket csinálja, és akirıl az újságok cikkeznek. - Lassan talán ideje volna megmondani neki. Karen fölkelt, odament az ablakhoz, és kinézett a fiára. A labda mozdulatlanul pihent a kocsifelhajtón, Toby meg az egyik nyírfa tövében üldögélt. - Mondja meg nekem az igazat - szólalt meg Karen, de nem fordult hátra. - Lát valami megoldást, hogy kiszálljak ebbıl? - Az olyan fickók, mint ez a DeLuca nem szoktak szívjóságból megtenni dolgokat. Ha akarunk tıle valamit, cserében föl is kell ajánlanunk érte valamit. - Mire gondol pontosan? - Talán elengedik magát, ha sikerül egy másik emberüket a helyére ültetniük. Ezzel végül is nem veszítenének semmit. Hajlandó lenne megválni a banktól? - Igen. Föltétlenül... - Az arca sápadt volt, miközben ezt mondta. - Rendben van - bólintottam. - Ez legalább valami, amibıl kiindulhatunk. Majd kérdezısködöm egy kicsit, megtudok ezt-azt a DeLuca családról, hátha találok valamit, amit fölajánlhatnánk nekik

150

cserébe a maga szabadságáért. Maga meg szedjen össze mindent/amit csak tud a bankátutalásokkal kapcsolatban, meg ami még az eszébe jut Charlie-ról meg Salrıl. Ne hagyjon ki semmit. Még akkor sem, ha nyilvánvalónak, jelentéktelennek vagy nem a tárgyhoz tartozónak látszik. - Jó. - Elmegyek Charlie-hoz, megpiszkálom egy kicsit, és megvárom, mi történik. Charlie nem lesz tılem elragadtatva, de egyelıre nincs jobb ötletem. így jó lesz? Karen bólintott. - Lehet, hogy sikerül kirántanom magát a DeLuca klán karmai közül, mielıtt még Pétert belekevernénk a dologba. Ha megtudunk szabadulni tılük, akkor meglátja, a többi dolog is szép lassan rendezıdhet. Újfent bólintott. - Ha ezt így sikerülne tetı alá hozni, Péternek nem is kell tudnia a DeLuca családról, és azoknak se róla. - Éppen ezt szeretném én is - nézett rám reménykedve. - De lehet, hogy nem fog menni. Elıfordulhat, hogy jó alaposan belemászunk a slamasztikába, úgyhogy jobb, ha mindenre fölkészül. Koncentráljunk DeLucára. Egyelıre csak ı számít. Peter most még nem. Érti? - Persze. - Csak fokozatosan haladhatunk elıre. Bólintott még néhányat, aztán fölálltunk, és az ajtó felé indultunk. Amikor elbúcsúztam tıle, megkérdezte:

151

- Mennyi lesz? Ránéztem. Kissé meglepett arcot vághattam. - Úgy értem, mennyit kér azért, hogy... - folytatta. - Úgy ötvenmilliárd megfelel. Néhány pillanatig csak bámult rám, aztán bólintott, és elmosolyodott. - Köszönöm, Mr. Cole. - Nem tesz semmit. Ügynökségünk bármikor készséggel a szolgálatára áll.

152

TIZENÖT

Aznap este, Los Angeles-i idı szerint fél nyolckor fölhívtam Joe Pike-ot. - Én vagyok. New Yorkból telefonálok; ez az ügy, amin dolgozunk, kezd fölforrósodni. Úgy néz ki, a maffia is benne van. - Hívd föl Rollie George-ot. - Megadod a számát? Pike bediktálta a telefonszámot. - Melyik hotelban laksz? Megmondtam neki. - Várj egy kicsit, és csak azután hívd föl Rollie-t. És próbálj meg életben maradni, amíg megtalállak. Letette. Ilyen ez a Pike. Micsoda kollégák vannak, mi? Vártam egy negyedórát, aztán fölhívtam a megadott számot. Mély férfihang jelentkezett: - Van egy lakásom itt a Barrow Streeten, nem messze a Seventh Avenue-tól. Ha lakni akar valahol, a magáé. Hát, ez Roland George. - Egyébként hogy van, Rollie? - Nem panaszkodhatok. A barátom, Joe Pike mondja, hogy maga meg akar tudni valamit errıl a maguk klasszikus, jó öreg amerikai maffiájáról. - A „maffiát" úgy ejtette, mintha valami kihalófélben lévı, de amúgy elég gusztustalan állatfajta neve lenne. Egyébként meg olyan akcentusa volt, mint egy néger cipıpucoló srácnak.

153

- Igen. A DeLuca család érdekelne. - Nahát, én meg azt hittem, hogy talán a Gambino klán, és hogy maga az a fószer, aki megpörkölte Rudyt odalenn, a parton. Senki a világon nem hívja „partnak" Los Angelest. Csak a New Yorkiak. - Á, dehogy. Egy Ellen Lang nevő nı csinálta. Én éppen csak arra jártam. - A nyomában vannak? - Nem. Másról van szó. - Kérjen bármit, a magáé. Hiszen tudja. - Tudom. És köszönöm. - Ami csak telik tılem, szívesen megteszem akár magáért, akár Joeért. - Holnap reggel át kell néznem a maguk városába. Chelam-bıl jövök, Connecticutból. - Várja meg, míg kisebb lesz a forgalom. Mondjuk, úgy tíz óra felé. Számoljon rá egy órát. Fél tizenkettıkor lent leszek a ház elıtt, és várom magát. - Köszönöm. Megadta a címét, aztán elbúcsúztunk, és letettük a telefont. Másnap reggel megint nekivágtam tehát a már ismerıs útnak, de most lefordultam a West Side Highway-rıl, rákanyarodtam a Bleeckerre az Abingdon Square-nél, és átvágtam a városon Barrow felé. Két fekete férfi és egy nagyon öreg Boston terrier állt egy vöröstéglás épület elıtt a Negyedik utca és a Barrow találkozásánál. Az egyik férfi

154

fiatalabb, magasabb és izmosabb volt, kék tengerészkabátot és fehér, legombolt nyakú inget viselt. A másik férfi hatvan körül járhatott, sötétbarna bırkabát volt rajta, és erısen gyanítható volt, hogy valaha nagyjából úgy nézhetett ki, mint a mellette álló, fiatalabb fickó. Valaha, egy emberöltıvel ezelıtt, a New York-i Rendırség Szervezett Bőnözést Ellenırzı Osztályánál letöltött huszonkét évvel ezelıtt, és két darab kilenc milliméteres, a májába fúródott nagy sebességő parabellum lövedékkel ezelıtt. Ez volt Roland George. A kis, fekete-fehér Boston terrier szorosan a cipıje mellett ült, a hátsó lábai furcsa szögben kifordultak, kissé nyomott, valaha fekete pofája erısen ıszült, hályogos szeme a semmibe bámult. A nyelve lila volt, és nem fért bele a szájába. Erısen nyáladzott. İ volt Roland kutyája, Maxi. Tizenegy évvel ezelıtt Roland George meg a felesége, Liana éppen hazafelé tartottak a Rahway-i autópályán egy Jerseyben töltött víkendrıl, amikor egy sötétbarna Mercury melléjük vágódott, és két Puerto Rico-i gazember szitává lıtte ıket meg a kocsijukat két Sig automata fegyverrel, bosszúból egy kolumbiai drogdílerért, akit Roland nemrég kapott el. Roland túlélte a golyókat és a rákövetkezı karambolt is, de Liana nem. Maxit otthon hagyták, a szomszédoknál. Gyerekük nem volt. Roland George az egészségi állapotára hivatkozva visszavonult, nagyjából egy évig erısen ivott, aztán kijózanodott, de csak annyira, hogy megírjon néhány hajmeresztıén durva bőnügyi regényt mindenféle New York-i zsarukról, akik pszichopata gyilkosok nyomába erednek. Az elsı két regénye a kutyának se kellett, de a következı három meghozta neki a New York Times bestseller-listájának csúcsát, továbbá néhány

155

tetıtéri lakást kilátással erre-arra, egy huszonnyolc szobás házat egy tó mellett, Vermontban; és jelentıs anyagi hozzájárulást egyes, a halálbüntetést favorizáló politikusok pályafutásához. Tizennégy héttel azután, hogy Liana George meghalt, a két Puerto Rico-i gazembert valami utcai lövöldözésben agyonlıtte egy Joe Pike nevő egyenruhás rendır a kaliforniai Culver Cityben. Hát innen ismerjük Roland Georgeot, Joe meg én. Roland egyébként még mindig hordja a jegygyőrőjét. Lehúzódtam a járdaszegélyhez, leparkoltam, kiszálltam, és kezet ráztam Rolanddal. A kézfogása erıs volt és határozott, talán egy kissé csontos. - Éhes? - kérdezte. - Hát, el tudnék viselni valami ebédet. - Majd Thomas beviszi a kocsiját a garázsba. Van itt, nem messze egy olasz étterem, odáig gyalog is elsétálhatunk. - Köszönöm. Odaadtam a fiatalabbik fickónak a slusszkulcsot, aztán lehajoltam, és megsimogattam Maxi szögletes kis fejét. Nagyjából úgy hatott, mintha egy tőzcsappal akarnék barátkozni. - Hogy vagy, öregfiú? Maxi szellentett. Roland megcsóválta a fejét, és aggódó arcot vágott. - Nincs valami jól mostanában. - Valami baja van? - Újabban megsüketült. Az ízületi gyulladása már ezelıtt is megvolt, olyan vak, mint egy denevér, és most már nem is hall. Azt hiszem, a fényt azért még érzékeli.

156

- Rohadt dolog megöregedni. - Ezt magam is tanúsíthatom. - Elmenjek önökért az étterembe, Mr. George? - kérdezte Thomas. - Nem, köszönöm, Thomas, azt hiszem, inkább visszasétálunk magunktól. Jót fog tenni az öreg Maxinek. - Értettem, uram. Thomas bemászott a Taurusba, és körültekintıen elhajtott. - Még soha nem hallottam senkitıl a való életben azt, hogy „értettem, uram" - jegyeztem meg. - Tudja, már régóta próbálom leszoktatni róla, de még ha a büntetı törvénykönyv tiltaná is, ıt az se érdekelné. Roland meg én kisétáltunk a Barrow-ra, aztán lefordultunk a Negyedik utcába. Hogy Maxit mozgásra bírja, Rolandnak elıször a négy lábára kellett emelnie, aztán aprókat lökdösni a fenekén, hogy a kívánt égtáj felé irányítsa. Maxi nyelve, ha lehet, még jobban kilógott, a nyála hosszú, viszonylag egyenes csíkot hagyott a járdán, a hátsó lábai meg a legkülönfélébb irányba álltak, mintha önálló elképzelésük lenne egy esetleges úti célról. Hja, az ízületi gyulladás. Ahogy sétáltunk, Roland szeme ide-oda cikázott az arcokon, az üzletek kirakatán, az utca mindkét oldalán, és csak néha idızött el hosszabban valamin. Még mindig vérbeli zsaru. - Sal DeLuca igazi, régi vonalas digó - mondta. - Verılegényként kezdte a Luchesi családban, valamikor a negyvenes években. Aztán szép lassan összegyőjtött magának elég embert és elég befolyást ahhoz, hogy

157

megcsinálja a saját üzletét. Szikla Sal, így hívták akkoriban. Ezek a digók imádnak ilyen neveket akasztgatni egymásra. - Mivel foglalkoznak? - Szerencsejáték, uzsora, panamázás itt, Alsó-Manhattan-ben. Most is éppen DeLuca-területen vagyunk. Körülpillantottam, kapualjakban lappangó árnyak után kutatva, esetleg kabátzsebben lapuló revolverüket markoló, rosszarcú illetıket keresve, de semmi ilyesmit nem láttam. - Honnan tudja? - Odaát, az OCCB-ben van egy falitérkép; New Yorkot ábrázolja, és úgy föl van szeletelve, mint a karácsonyi pulyka. Mintha egy külön kis Egyesült Államok lenne, csak nekik. Ettıl eddig a DeLucáké, innentıl a Gambozáké, ez itt Carlinos-terület, satöbbi. İk egymás között úgy hívják, „capo", az olyan srácokat, akiknek mind megvan a maguk személyzete, mint egy katonai vezetı testırsége, mindegyik a maga saját, külön üzletét irányítja, de mindannyian felelnek a nagyfınöknek. İ a capo di tutti capo. - A keresztapa? - Úgy is mondhatja. A DeLuca családban ez Sal. Charlie-nak is megvan a saját legénysége, meg a saját üzlete, de mindezekért felelıs Salnek. Ha a capo di tutti capo visszavonul, a tisztségét többnyire a fiára hagyja. Már azelıtt is úgy alakítja a dolgokat, hogy a fiának legyen a legtöbb embere, az övé legyen a nagy pénz, ilyesmik. Sal például megvette Charlie-nak azt a húsföldolgozó üzemet. - Tudom. Jártam ott.

158

Rollie pisztolyt csinált a kezébıl, és a saját halántékához irányította. - Charlie nehéz eset. Teljesen kiszámíthatatlan. Tonhal Charlie-nak hívják a többiek. Látja, már megint ez a marhásko-dás a nevekkel. Azért hívják tonhalnak, mert állítólag már annyi fickót megetetett a halakkal. Hm. Nem állítanám, hogy muzsika füleimnek. Ráfordultunk a Negyedikrıl a Hatodikra, és délnek tartottunk az olasz negyed felé. Miközben arra vártunk, hogy egy közlekedési lámpa zöldre váltson, Maxi hirtelen morogni kezdett és futásnak eredt, de a hátsó lábai gyorsabban mozogtak, mint az elsık, és így elég hamar beérte a saját elejét. Széles, lapátszerő szájának sarkából nedves szalagként csüngött alá a nyála, és vadul próbált megharapni valamit, ami nem volt ott. A körülöttünk állók sokatmondó pillantásokat váltottak, és valamivel távolabb húzódtak tılünk. Roland szomorú arcot vágott, és azt mondta: - Amióta kezd szenilis lenni, tényleg nehezebb vele. Maxi fogsora hangosan csattant a levegıben, aztán egy idı után belefáradt a szélmalomharcba, letottyant a fenekére, elgondolkodott a világ során, és újfent szellentett. Az egyik fickó, aki az elıbb odébb húzódott, most föltőnıen fintorgott, és a fejét csóválta. - Úgy hallom, emésztési problémái is vannak - kockáztattam meg. Roland még szomorúbb arcot vágott. - Hát igen. Amint a lámpa zöldre váltott, Roland fölsegítette Maxit, beállította a megfelelı irányba, és átvágtunk az úttesten.

159

Lefordultunk a Hatodik utcáról a Springre, és betértünk egy kis étterembe, amely az „Umberto" nevet viselte. Egy kopasz, mellényes fickó buzgón sürgölıdött Rollie körül, szélesen mosolygott, legalább fél tucat „buon giorno" hagyta el ajkát, míg végül beterelt bennünket egy bokszba a bár hátsó részében. Körülöttünk több tucatnyi ember ebédelt, és a nagyobbik részük hallhatóan olasz anyanyelvő volt. Sötét tekintetek villantak Rollie-ra, többen hirtelen lehalkították a hangjukat. A vendéglıs tapsolt egyet, mire megjelent egy pattanásos képő suhanc, és vizet hozott. Maxi a padlón ült, Rollie lábánál, és hangosan lihegett. Amint a vendéglıs meg a suhanc visszavonultak, megkérdeztem: - Nem bánják, hogy behozza a kutyát? - Max meg én éveken át itt ebédeltünk. Amikor még a rendırségnél voltam, emlékszem, a legtöbb pofa, akit itt láttam, másnap visszaköszönt a bőnügyi nyilvántartásból. Odaköszöntünk egymásnak, mosolyogtunk, betartottuk a játékszabályokat. Ez az étterem egyébként a Gamboza családé. - Itt, a DeLuca-területen? Rollie ivott egy korty vizet, és bólintott. - Valaha régen összesen csak öt család volt itt, és mindegyik gyilkolta a többit a területért meg az üzletért. Most nyolcan, kilencen is vannak, de ezek az újak már mind a gengszterfilmeken nevelıdtek: udvariasak, mosolyognak, mindenki üzletel mindenkivel, ameddig a másik is betartja a rispettót. Tudja, mi az a rispetto? - Aha. Ha üzletet akarsz csinálni valaki másnak a területén, nem csak egyszerően besétálsz oda, hanem elıbb megfutod a szükséges köröket.

160

Megkérdezed, szabad-e, fölajánlod a bevételed egy részét, tiszteletben tartod a szokásokat... - No igen. Vito Ratoulli, ennek a vendéglınek a tulajdonosa Carlino embere. Hat százalékot fizet a DeLucáknak a bruttó bevételébıl, cserében azért, hogy engedjék itt mőködni az éttermét. Vito csinálja a legjobb tintahalat a környéken, tisztelettel bánik a DeLucákkal, néha még maga az öreg Sal is itt vacsorázik. És fordítva is mőködik a dolog. A DeLuca klánban is van olyan, aki érdekeltséget szerzett Carlino területén. A vendéglıs ismét megjelent, és egy jókora, fehér tányért tett le kettınk közé. Volt rajta egy kis, fehér korsó olívaolaj, körülötte legyezı alakban szétterítve papírvékonyra vágott pros-ciutto, körben, a tányér szélén meg apró, frissen sült zsömlefélék. A zsömlék háta olívaolajtól és fokhagymától csillogott. Rollie összehajtogatott egy szelet prosciuttót, belemártotta az olívaolajba, leharapta a felét, tört hozzá némi zsömlét, aztán odaadta a maradékot a kutyájának. - Szereti a főszeres ételeket? - kérdezte. - Igen. Rollie szólt a vendéglısnek, hogy két adag tintahalat kérünk. A vendéglıs elrobogott. - Csak nem Olaszországból vetıdtek ide az ısei? - érdeklıdtem. Rollie mennydörgı nevetést hallatott. - Majd, ha elég makarónit evett, maga is csak csócsálja a hamburgert meg a vörösbabot.

161

- Miért kötöttek békét a családok? - kanyarodtam vissza az iménti témához. Rollie széttárta a tenyerét. - A szervezett bőnözés ma már nem csak a digókat meg a kínaiakat jelenti. A cimborák itt Harlemben idáig a maffia markában voltak, de ma már polgárjogot nyert itt mindenki. A feketék kitalálták, hogy ık is megcsinálhatnák a saját boltjukat, és bolondok lennének tovább fizetni a digóknak. Fölnıttek az üzlethez, kitanulták a szakmát... Hol vannak már a szimpla utcai balhésok! Aztán itt vannak a jamaikaiak, a keletindiaiak, meg mindenféle vuduhívık és a többi szemét népség. Ezek már köpnek az évszázados szicíliai hagyományra... A kubaiak, a kínai triádok, meg azok a kis szemédádák Délkelet-Ázsiából. A fene beléjük! Rollie dühösen szippantott, aztán elgondolkodva folytatta. -A családok rájöttek, hogy ha nem tartanak össze, könnyen elveszíthetik az üzletüket. Errefelé nem olyan könnyő megélni... Valahogy elfajzott ez az egész. Ma már senki nem akar udvariasnak látszani, betartani azokat a sokat emlegetett játékszabályokat, és jó páran rákenték az agyukat az aszfaltra, míg végül a családok egyezségre jutottak, hogyan oszthatják föl egymás között a területet meg az ipart. Ezek a drága DeLucák meg a Gambozák utálják egymást, mint a szart odaát Szicíliában, de hát mit tegyenek, ha egyszer a négereket meg a kínaiakat még jobban utálják... Hát, így. - Mindenki üzletel mindenkivel? - Szart.

162

-Tudja, a helyzet az, hogy ki akarok menekíteni valakit Charlie DeLuca karmai közül. Rollie a szájába győrt még egy szelet prosciuttót. - Tonhal Charlie nem olyan srác, akivel egyezkedni lehetne. - Itt senki se olyan srác. Rollie elvigyorodott. - Van valamije, amit föl tud ajánlani neki cserében? Megráztam a fejemet. Rollie megvonta a vállát. - Majd kérdezısködöm. Még az is lehet, hogy kitalálok valamit. -Arra gondoltam, hogy megkeresem, csak hogy lássam, mit szól a dologhoz. Nem tudja, hol találom meg? - Próbálja meg a húsüzemben. - Ott már próbáltam. Nem rajongtak az ötlettıl. - Lehet, hogy egyébként sincs ott túl sokat. Ezek a nagyfiúk csak a tulaj szerepében szeretnek tetszelegni, de a munka már büdös nekik. Van itt nem messze egy hely, úgy hívják, hogy Figaro Club. A Mott Streeten van, úgy nyolc-kilenc saroknyira innen. - Köszönöm. Rollie összehajtogatta az utolsó szelet prosciuttót, belemártotta az olajba, aztán folytatta: - Vigyázzon azzal a fickóval, könnyen elborul az agya, nincs valami sok önuralma. Elég gyakran bajba is kerül emiatt. Az apja nem gyız takarítani utána. - Errıl már mintha hallottam volna.

163

- Kemény dió az a pofa, Elvis. Már többször bebizonyította. - Lassan, körültekintıen ejtette a szavakat. - Tudja, ez itt nem Los Angeles. - Rollie - mosolyodtam el -, azért nekünk is van például egy Richard Ramirezünk ott Los Angelesben... Roland egy pillanatig félrehajtott fejjel nézett rám, aztán lenyelte a maradék prosciuttót. - Na igen, gondolom, azért az sem fenékig tejfel. Maxi hirtelen fölugrott, és acsarkodva ugatni kezdett valamit, ami szemlátomást csak az elképzelései között létezett. Roland George megint szomorú arcot vágott, gyöngéden fölemelte, és mindenfélét sugdosott neki, amit a kutya nyilvánvalóan nem hallott meg. Simogatta a hátát, amíg meg nem nyugodott. Ha jól hallottam, Lianáról is szó esett közben. Egy idı után az aprócska kutya mélyet sóhajtott, és leroskadt Roland lába mellé. Az eddigieknél is hangosabbat szellen-tett. Nyilván mindenki meghallotta az étteremben, még a távolabbi sarkokban ülık is, de senki nem fordult oda. Azt hiszem, valami ilyesmit érthetett Roland udvariasságon. Meg a szabályok betartásán. Aztán megérkezett a tintahal, és tényleg nagyszerő volt.

164

TIZENHAT

A Figaro Club a Mott Streeten volt, egy cipészüzlet meg egy kávézó között; kissé feltőnıen hatott párnázott vörös mőbır ajtajával. A vörös mőbırt talán 1962 táján szögelhették föl, és azóta nem is nagyon tisztogatták; itt-ott fölfeslett, vágások tarkították, de legalább nem nagyon ütött el stílusában a szemetes utcafronttól és az olajos lépcsıktıl. Az ajtón egy kis tábla lógott: „Zártkörő rendezvény". Nekem valahogy szakadtnak tőnt az egész környék, de lehet, hogy csak a híres nyugati parti elıítélet. Odaát, a Nyugati Parton a nagymenı gengszterek palotákban laktak, akkora kocsikkal jártak, mint egy pingpongasztal, és általában véve úgy viselkedtek, mintha filmeznék ıket. Ám lehet, hogy itt, a Keleti Parton az ilyesmi feltőnısködésnek minısülne. Lehet, hogy a Keleti Parton mostanában az ilyen patkánylyuk-kinézet számít menınek. Belöktem a vörös párnás ajtót, és egy pillanatig álltam a bejáróban, várva, hogy a szemem megszokja a sötétet. Charlie DeLuca üldögélt egy csupasz faasztal körül néhány jómadárral, akik külön-külön úgy néztek ki, mint egy-egy kenyérszállító kamion, és valamilyen vöröses szósszal locsolgatták a tésztájukat. Mögöttük Joey Putata meg egy alacsony, csupa izom fickó éppen egy kisebb söröshordót gurigattak befelé a bárba. Egy idısebb pofa fehér kocsmároskötényben éppen rájuk dörrent, hogy igyekezzenek már azzal az átokverte vacakkal. A helyiség hátsó részében egy magas, csontos fickó, akinek hosszúkás arca és lapos orra

165

volt, saját magával biliárdozott. A válla természetellenesen széles volt, mintha ikreknek akart volna születni, de aztán meggondolta volna magát; ettıl eltekintve olyan vézna volt, mint a saját röntgenképe, sápadt bıre mintha közvetlenül a csontjaira tapadt volna. A haja fekete volt, hátranyalva hordta, amitıl az arca még keskenyebbnek és még sápadtabbnak tőnt; fekete Ray Ban Wayfarer napszemüvege volt, fekete csótánytaposó csizmája apró, ezüstös szegecsekkel; szők, fekete nadrágja és nyakig begombolt, a változatosság kedvéért fekete selyeminge. Összességében véve úgy hatott, mintha frissen szökött volna valamelyik közeli kriptából. A bártulajdonos vett észre elsınek, és felém tartotta a nyitott tenyerét, mintha ezzel meg tudná akadályozni, hogy belépjek. - Hé, nem tud olvasni?! Zártkörő rendezvény van! - Tudom. Azért jöttem, mert beszélnem kell Mr. DeLucával. Akkor szoktuk miszterezni a gengsztereket, ha még reménykedünk az együttmőködésben. DeLuca és a mellette ülı két pofa fölnézett, akárcsak Joey Putata. Amikor Joey Putata meglátott, nyomban abbahagyta a söröshordó taszigálását, és azt mondta: - Ó, a szarba! Kagyló bár-béli tapasztalatainkról nem ejtett szót. - Elvis Cole vagyok, Mr. DeLuca. Karen Lloydról szeretnék önnel beszélni. - Egyelıre még megelılegeztem neki a misztert. DeLuca elıbb rám bámult, aztán Joey Putatára.

166

- Azt hittem, már megszabadultatok ettıl a szarevıtıl. - Úgy látom, a jövıben nyugodtan mellızhetem a „miszter" megszólítást. - Figyelj, Charlie - kezdte Joey-, mi átadtuk neki az üzenetet! Magammal vittem Lennyt meg Philt. Tényleg nem kíméltük a pofáját... Charlie visszafordult hozzám, és a szájába tömött egy adag tésztát. Nem volt valami fölemelı látvány. - Te vagy az a görény Disneylandbıl? - kérdezte teli szájjal. - Nem egészen - feleltem. - Én a Los Angeles-i görény vagyok. - Na ne mondd! - nyelte le a tésztáját. - És mi az a kicseszett nagy különbség köztük? Beszélı nyulak itt is meg ott is, nem? A Charlie mellett ülı két fazon meg a bártulaj úgy gondolta, hogy ez vicc volt. Az egyik fazonnak akkora karja volt, mint egy gorillának, és nagyjából annyi energiája is hozzá, továbbá szürke cápabır dzsekije és kék inge. Az inggallér sarka hegyes volt, és hosszan kilógott a dzseki alól. Húsz éve kiment a divatból. - Hé, Charlie! - szólalt meg. - Gondolod, hogy ez a patkány ismeri Minnie egeret? Ha-ha, talán még hol-a-szalámit is játszik a jó öreg Minnie-vel! Mindenki röhögött, kivéve a kriptaszökevényt a biliárdasztalnál. Meredten bámulta a golyókat, közben úgy markolta a kezében a dákot, mintha gitár volna, és aprókat bólintott a zene ritmusára. - Hát, ami azt illeti, van vér a pucádban, hogy ide merted tolni a képed - mondta Charlie. - Nem mondta Joey, hogy szedd a sátorfádat, és húzzál haza? - Joey nem valami alapos ember - feleltem.

167

- Figyelj, kapd be! - háborodott föl Joey. Charlie ugyanazzal a vasvillatekintettel fordult felém, amit az imént Joeyra is meresztett. - Joey egy kis szarkupac. Vannak nála jobb srácaim is, Miki egér. Azzal még tovább fordult, és most a biliárdozó pofa hátát nézte. - Ugye, Ric, te jobb munkát végzel, mint ez a kis szarkupac? A dákós fickó bólintott, de még mindig a biliárdgolyókra meredt. Szóval: Ric. Legalább két méter magasnak nézett ki. - Úgy hallom, háborgatod a barátomat, Karent - csóválta a fejét Charlie. - Nem lesz ez így jó, Miki egér! - Nem háborgatom, Charlie. Épp ellenkezıleg: neki dolgozom, mert ki akar szállni a buliból. Nem tudom, érthetı ez így? Charlie letette a kést meg a villát, maga elé bámult, és azt mondta: - Karen? - Elege lett. Szeretné abbahagyni. - Szóval Karen köpött neked? - Szemlátomást nem volt ínyére, amit hallott. - Igazság szerint az történt, hogy rájöttem egy s másra, és megkérdeztem Karent, neki mi a véleménye. Reméli, hogy meg tudunk állapodni valamiben. Charlie odafordult a mellette ülı, húsz évvel elmaradott ruházatú pofához. - Tudi, nézd meg, mennyire van fölszerelve! Tudi megkerülte az asztalt, odalépett hozzám, és végigtapogatott. Fölemeltem a karomat, és kissé eltartottam magamtól. Megtalálta a Dan

168

Wessont, kinyitotta, kirázta belıle a golyókat, visszazárta, aztán berakta a golyókat a bal nadrágzsebembe, a Dan Wessont meg vissza a vautokba. Végül kihalászta az irattárcámat, és odalökte Charlie DeLucának. Aztán folytatta a motozást, a vállamtól lefelé menet, végig mindkét karomon, le a hátamon, a lábam között és le a lábszáramon. Levette a dzsekimet, aprólékosan végigtapogatta, aztán az övemet is levette, és azt is megnézte. Közben Ric egykedvően lökıdte a biliárdgolyókat, Charlie DeLuca meg az irataimat tanulmányozta. - Rendben van a gyerek - jelentette be Tudi. DeLuca becsukta az irattárcámat, és visszadobta. - Még sose láttam privát farkat ezelıtt - jegyezte meg. - Az itteniek mind tudják, hogy ha beleköpnek Charlie DeLuca levesébe, mehetnek a halakhoz. Tudod, hogy szoktak engem hívni? - Tonhal Charlie. - És azt is tudod, ugye, hogy miért hívnak így? - Nem volt jobb ötletük. - Látod? - vágott közbe Joey. - Mondtam, hogy ez egy ilyen okostojás! Hát mit csináljak, ha egyszer nem hallgatott rám? -nyafogta. - Fogd be a szád, te kis szarkupac! - szólt rá Charlie. Joey befogta. - Karen ki szeretne szállni - tértem vissza az elızı témához. - Biztos ki tudunk találni valamit, hogy maga se járjon rosszul, és ı is tehesse, amit akar. Charlie bólintott, és csevegı hangnemre váltott. - Amúgy mi közöd a csajhoz? Keféled? - Nem. Csak segíteni szeretnék neki.

169

- Vagy úgy. Ugye, ismered a mondást, ami nem tört el, ne tedd sínbe? - Biztos vagyok benne, hogy egyezségre tudunk jutni -folytattam zavartalanul. - Találhatna egy másik bankot a pénzmosáshoz. Elvigyorodott, széttárta a tenyerét, és odapislantott Tudira. - Tudi, nem tudod, mit hord össze ez a fickó itt mindenféle pénzmosásról meg ilyenekrıl? - Mi a szar? - érdeklıdött Tudi. - Na jó - mondtam. - Tegyük föl, hogy maga beléptet valaki mást Karen helyére. Karen ott maradhatna, amíg minden elrendezıdik, az új ember beletanul, és aztán nyugodtan elmehet. Maga nem veszít semmit, és lényegében minden marad a régiben. Charlie még jobban vigyorgott, és most már a kezével is integetett. - Én nem értem ezt a fickót! Mintha a falnak beszélnék! Mi van, talán odaát, Disneylandben nem is angolul beszélnek? Mit csinálnak, cincognak? - Cin-cin - erılködött Tudi. Mindenki úgy gondolta, hogy ez vicces. - Karen ki akar szállni, Charlie - mondtam nyugodtan. - És ki is fog. Charlie körültekintıen odébbtolta az asztalon a tányért, elırehajolt, és azt monda: - Valamit véss be jól abba a kis patkányfejedbe, hapsikám: hogy a csaj mit akar, az egyáltalán nem számít. Csak egyvalami számít. Na, micsoda? - Hogy maga mit akar. - Okos. Na és azt is tudja, hogy én mit akarok? - Hogy magára menjen a 34-es nadrág.

170

- Látod, Charlie, látod? - visította Joey. - Mondtam, hogy ez egy okostojás! Charlie DeLuca szeme elsötétedett, és úgy nézett rám, mint a büntetıcédulára, amit tilosban parkolásért szoktak a szélvédıje alá rakni. - Azt akarom, hogy jól figyelj ide - suttogta vészjóslóan, aztán megfordult, és odaintett Joey Putatának. - Gyere ide, szarkupac! Joey elıbb az alacsony, gorilla-fölépítéső fickóra bámult, aztán a bártulajra, majd kelletlenül elırelépett, és megállt Charlie DeLucával szemben, az asztal túloldalán. Kihallgatás a fınöki irodában. - Mi az? - kérdezte zavartan. -Azt mondtad, hogy megszabadultál ettıl a szeméttıl. Azért küldtelek oda, hogy takarítsd el az útból, és most tessék, nézd meg, itt van! Nem szeretem, ha átvernek, szarkupac! Miközben beszélt, Charlie nem nézett Joeyra; mindvégig rám nézett. Joey Charlie-ra bámult, és erısen verejtékezett, mintha rémülten latolgatná, mi fog most történni. Mindenki más Joeyra meredt, kivéve Ric-et; Ric körültekintı, finom ütést vitt be a dákójával: a golyók halk koccanása volt az egyetlen hang a bár néma csöndjében. - Verd magad pofán, szarkupac - rendelkezett Charlie. - Jaj, Charlie, kérlek, ne csináld ezt - szabadkozott Joey. Lennyt meg Philt is magammal vittem, és tényleg átadtuk neki az üzenetedet! Charlie még mindig nem nézett rá; engem bámult. - Gyerünk, szarkupac! Verd szét a pofádat.

171

Joey lassan fölemelte a jobb kezét, rámeredt, aztán pofon ütötte vele saját magát. Nem volt valami meggyızı. - Ököllel. Joey hangja hisztérikus magasságokba csapott: - Ugyan, Charlie, most miért csinálod ezt... - Szarkupac. Joey ökölbe szorította a kezét, és behúzott egyet a saját állkapcsára. - Erısebben. Joey erısebben ütött, de még így sem volt veszélyes. - Ric, a szarkupacnak kell egy kis segítség - szólt hátra Charlie. Ric megfontoltan letámasztotta a dákot, elırejött, a feje még mindig aprókat bólogatott valami különös, belsı dallamra, amit csak ı maga hallott. Nem is lépett, szinte siklott, mintha a vékony, fehér bır alatt acélkábelek húzódnának, és szervomotorok

mozgatnák

izmok

helyett.

Levette

a

Wayfarer

szemüveget, behajtotta a szárait, és becsúsztatta az inge fölsı zsebébe; aztán elıvett egy rozsdamentes acél Smith & Wesson tíz milliméteres automata fegyvert. Nem sok ilyet látni manapság. Hát, stílusa van, azt meg kell hagyni. - Hé, Charlie - kiabált Joey- hé, már csinálom is, ide nézz! Ezúttal fölrepedt a szája széle. - Ez már valamivel jobb, szarkupac - bólintott Charlie. -Na, még egy párat.

172

Joey kétszer erısen arcon vágta magát. A második ütésnél a szája szélén lévı repedés kinyílt, vér fröcskölt az állára és az ingére. Ric eltette a Wessont. Charlie DeLuca fölkelt az asztaltól, és rám nézett. - Látja, így megy ez nálunk. - Látom - feleltem. - Most pedig azt akarom, hogy tőnjön el innen. Ric, Tudi: vigyétek innen ezt a görényt, és mutassátok meg neki, hogy megkapom, amit akarok. - Úgy érti, nem maradhatok itt ebédre? - értetlenkedtem. Ric ellökte magát a bárpulttól, a gorillakarú pedig elıvett egy rövid csövő, 38-as kaliberő revolvert. Felém mutatta, aztán betette a kabátja zsebébe. Mint a moziban. Ric nem hadonászott a Wessonnal. Gondolom, kivételes alkalmakra tartogatja a látványt. Charlie DeLuca már épp megfordult, hogy visszatérjen az asztalhoz, és megegye végre a maradék tésztáját, amikor hirtelen meggondolta magát, és elkápráztatta Joeyt egy széles jobbhoroggal. Joey a szeméhez kapott, elsöpört néhány széket, és a padlóra zuhant. Föltápászkodott, de Charlie újból rárontott, hasba vágta, aztán oldalba, végül összerugdosta, és közben azt ordibálta: „Rohadt kis szarkupac". Végül fölkapott egy villát valakinek a tányérjából, és belevágta Joey vállába. Joey Putata jajveszékelt, Charlie meg tovább ütötte. Tudi, a bártulaj meg a többi fickó csak nézte, de közben azért hátráltak egy fél lépést, mintha egyáltalán nem lenne ínyükre, amit látnak, és tartanának tıle, hogy esetleg belekeveredhetnek. Mindenki, kivéve Ric. Ric megállt Charlie mögött, a vállára tette a kezét, és valamit dörmögött neki, míg végre

173

Charlie

abbahagyta

az

átkozó-dást

és

verekedést.

DeLuca

kiegyenesedett, és zihálva, mozdulatlanul állt ott. íme, Ric, a pszichológus, amint praxisának egyik legnehezebb esetét kezeli. Charlie visszament az asztalhoz, leült, de még mindig úgy bámult a tányérjára, mintha sehogy se tudna rájönni, mi az ott elıtte. - Jézusom - suttogta a bártulaj. Ric megigazította a kabátját, aztán odalépett hozzám, és kilökdösött a párnázott, vörös, mőbır ajtón a napfényre. Tudi néhány lépéssel lemaradt mögöttünk. - Nem valami udvarias bánásmód - jegyeztem meg. - Még egy ebédet se kaptam. - Fogd be a szád, és mozgás! - felelte Ric. A következı saroknál befordultunk egy kis mellékutcába. A mellékutca sötét volt, nyirkos és szemetes, kétoldalt kukák és hulladékkonténerek sarjadzottak gombaként az épületek tövében. Néhány hatkerekő gyümölcsszállító teherautó parkolt az egyik épület mögött, valamivel odébb néhány hatalmas, zsírmocskos fémcsıbıl konyhaszag áradt. Mogorva arcú fehér és Puerto Rico-i kiskölykök koszos munkakötényben cipeltek mindenféle dobozt és ládát a hátsó ajtók környékén, mások dohányoztak és a tetoválásaikat vakarászták, amit ügyetlen kezek Bic golyóstollal és varrótővel véstek a bırükbe. Rohadt káposzta szaga érzıdött. - Hihi, apukáim, szerintem innen már hazatalálok - próbálkoztam. - Majd ha végeztünk veled, patkány, örülsz, ha a kórházat megtalálod - felelte Tudi.

174

Ric nem szólt bele az eszmecserébe. Tudi elıvette a zsebébıl a harmincnyolcast, és a mellemnek szegezte; ez volt az a pillanat, amikor Joe Pike elılépett az egyik zöldségszállító teherautó mögül, kirántotta a fegyvert Tudi kezébıl, fölhúzta, és Tudi halántékához szorította. Ehhez nagyjából egy tizedmásodpercre volt szüksége. - No, hadd lássam, ki akar meghalni! - érdeklıdött Pike.

175

TIZENHÉT

Villámgyorsan történt, és minden különösebb erıfeszítés nélkül, mintha Pike a földbıl nıtt volna ki, két szemétkuka között. Tudi pislogott, és zavarodott képet vágott, mintha választ keresne az imént föltett kérdésre, kinyitotta a száját, majd becsukta, aztán megint kinyitotta, de csak azért, hogy mély lélegzetet vegyen. - Jézus Mária - közölte végül. Ez nem úgy hangzott, mintha felelet lett volna Pike kérdésére. Tudi egyébként még mindig a levegıben tartotta a jobb kezét, mintha a pisztolyt markolná vele, amit azóta már Pike szorított a fickó homlokához. - Öt perccel hamarabb jöttél - mondtam. - Épp azon voltam, hogy jól elagyabugyáljam ezt a kettıt itt. Pike szája sarka megrándult. Sose mosolyog, de néha csinál ilyen szájrántásokat. Pike nagyjából egykilencven magas, nyurga, csupa ín és izom. Akkor éppen egyenes szárú farmernadrág és Nike futócipı volt rajta, meg olajzöld Marine Corps dzseki, szürke pulóver és G. I. pilótanapszemüveg, olyan sötét, hogy lehetetíen volt kivenni mögötte bármiféle mélységet vagy dimenziót. Kissé elfordította a fejét, és fölnézett Ric-re. Még neki is fölfelé kellett néznie. Ric fölemelte a

kezét,

mutatva, hogy nincs

nála semmi.

Elıvigyázatosan mozgott, de látszott rajta, hogy egy csöppet sem ijedt

176

meg. Idekint, a napvilágnál a bıre olyan halvány volt, hogy már arra gondoltam, talán púderozza magát. A szeme sötét pontként ült mély szemgödrében, mint valami harapós kis állat a jégbe vájt barlangjában. - Örvendek - mondta neki Pike. Ric elvigyorodott. Apró, sárga fogai hátrafelé hajlottak, mint a kígyónak. Ha beléd harap, orvos kell, hogy lefeszegesse rólad. Elırelépett, és meglökte Tudi fölemelt kezét. - Nála van a pisztolyod, te barom. A levegıt markolod. Tudi elgondolkodva nézett a kezére, mintha azon tőnıdne, hová tőnhetett a fegyvere. - Hé, valaki kizsebelt! Pike hátrébb lépett, és leengedte a pisztolyt. Oldalba böktem Tudit, aki összerezzent. - Elıbb ez a Batáta Joey, most meg te - jegyeztem meg kedvesen. Fölteszem, Charlie a keblére ölel majd. Tudi elvörösödött, és olyan arcot vágott, mint a kerítés mögé zárt harapós kutya. Újra szemügyre vette üres markát, mintha elképzelhetı lenne, hogy elsıre nem látta jól, és a pisztoly mégis csak ott van, és ı egyszerően keresztül lıheti Pike-ot is meg engem is, és akkor nem kell megmondania Charlie-nak, hogy csak úgy lefegyverezte egy fickó, aki a semmibıl toppant elı. Az egyetlen baj az volt az elméletével, hogy hiába nézett oda másodszor is, a keze még mindig üres volt. Visszafordult Pike-hoz, aztán hirtelen fölhördült és leszegett fejjel elırelendült. Pike fölrántotta a jobb térdét; Tudi úgy röpült hátra, mintha

177

pórázon rántották volna vissza. Nagy csattanással hanyatt esett, rondán beverte a hátát, és ezzel nagyjából vége is volt a vitának. - Nem tudom fölfogni, hogy egy menı gengszter miért veszi körbe magát gyengeelméjőekkel - morfondíroztam. Ric még szélesebben vigyorgott. - Ez a selejt azt hiszi magáról, hogy jó - magyarázta. - Mind azt hiszik. - És te? - nézett rá Pike. Ric lehajolt, fölemelte Tudit azzal a kórosan vézna madárijesztıkarjával, és úgy kanyarította a hátára, mint egy halom szennyes ruhát. Úgy szemre lehetett vagy százhúsz kiló. Ekkora súlyt nem jó sokáig cipelni. - Majd még beszélünk - mondta búcsúzóul. Pike bólintott, majd kinyitotta Tudi fegyverét, kirázta belıle a golyókat, a fegyvert meg beledobta az egyik kukába. Távoztunk: elöl én, mögöttem, kissé lemaradva Pike, szemmel tartva Ric-et, amíg ki nem értünk az utcára, aztán elindultunk a forgalommal szemben a Broome felé, próbálván beolvadni a helyiek közé. - Hogy találtál meg? - kérdeztem. - Beugrottam Rollie-hoz, hogy ledobjam a cuccom. İ mondta, hogy itt lehetsz valahol. Hogy épp most indultál el, hogy egyszál magadban szembenézz a maffiával. Vagy valami ilyesmi. - Hitetlenkedve csóválta a fejét. - Maffia!

178

- Ahogy látom, a szellemi fölényük hiányát létszámbelivel igyekeznek pótolni - mondtam. - Kivéve ezt a Ric-et. Azt hiszem, ı elég jó lehet a maga mőfajában. Pike a homlokát ráncolta. Nagyszerően sikerült kombinálnia ezt az elıbbi hitetlenkedı arckifejezéssel. Ha meg akarod gyızni Pike-ot, talán próbálkozz neutronbombával. A Mott és a Broome sarkán fogtunk egy taxit. A taxisofır idısebb fickó volt kopasz, alaktalan fejjel és bozontos fülszır-zettel. - Hova lesz a fuvar? - kérdezte. Megadtam neki a Rollie házához legközelebb esı útkeresztezıdést. - Tudja, hova esik? Lenullázta a taxiórát, és sértıdötten így szólt: - Mit képzel? Harmincöt éve vezetek taxit! Nyugatnak indultunk a Broome-on. - Üzleti úton vannak? - érdeklıdött a taxis. -Aha. - Kaliforniaiak? - Queensiek vagyunk. A taxis csúfondárosan elnevette magát. - Ja, persze. Csak egy egész kicsit néznek ki úgy, mint a nyugati partiak. Mondjuk, Los Angeles vagy San Diego. Ennyit arról, hogyan vegyüljünk el a helyiek között. Elmentünk Roland George-hoz, fölszedtük Pike cuccát, meg a Taurust a szemközti garázsból, a városból kimenet északnak fordultunk, Connecticut és Chelam felé. Menet közben elmondtam Pike-nak mindent, amit sikerült megtudnom Peter Alan Nelsenrıl, Karen

179

Lloydról, a fiukról, meg Karen üzletérıl a DeLuca-családdal. Pike az anyósülésen ült, és egyetlenegyszer sem mozdult vagy szólalt meg, és úgy általában nem sok jelét adta annak, hogy tudomásul vette, amit mondtam. Mintha ott sem lett volna. Lehet, hogy tényleg nem is volt. Ha elég sokat mászkálsz Pike-kal, egyszer csak elkezdesz hinni a testen kívüli élményben. Négy óra húsz perckor lefordultunk a fıútról a Howard Johnson Hotelnél, és a szobámban lévı telefonról fölhívtuk Karen Lloydot a bankban. - Charlie telefonált - mondta Karen. Halkan beszélt, mintha Joyce Steuben ott ólálkodna valahol a háttérben. - Sejtettem, hogy jelentkezni fog. - Szörnyen kiakadt. Azt mondta, hogy nem kellett volna magát belekevernem. - Erre mind számítottunk, de akkor is muszáj volt megpróbálnom feleltem. - Kinyomtatta azt a listát az átutalásokról? - Igen. Itt van elıttem. - Rendben. Meg kellene néznem. - Ne jöjjön a bankba! - Néhány másodperc szünet következett, mintha végig kellene gondolnia a lehetséges variációkat. - Jöjjön át hozzám, mondjuk fél nyolckor. Addigra végzünk a vacsorával, és Toby a leckéjét írja. Így jó lesz? - Nekem megfelel. Újabb szünet következett, aztán azt mondta: - Azért köszönöm, hogy megpróbálta.

180

- Ez csak természetes. Letettem a telefont, és Pike-ra néztem. - Átmegyünk Karenhez fél nyolcra. Pike bólintott, aztán kiment a hallba, és bejelentkezett a hotelbe. A mellettem levı szobát kapta. Az ajtóban álltam, és néztem, hogyan hozza föl az olajzöld Marine Corps tengerészzsákját, meg azt a hosszúkás, fém fegyvertokot, ami pont úgy nézett ki, mintha egy Vox gitárral mászkálna. Aki látta, biztos azt hitte, hogy Lou Reed mellett basszgitározik. Amikor berendezkedett, átjött hozzám, és egy ideig szótlanul bámultuk egymást. Háromnegyed öt volt. - Mi a jó fenét lehet itt csinálni hétig? - kérdezte. - Semmit. - Nincs valami hely, ahol enni lehetne? Megráztam a fejemet. Pike az ablakon keresztül lenézett a parkolóra, és keresztbe fonta a karját. - Végül is - mondta aztán -, még mindig jobb, mint DélkeletÁzsiában. Hja, nincs is jobb társaság, mint az ember legjobb barátja. Ötkor lementünk a bárba, és sört ittunk, aztán jó korán megvacsoráztunk az étteremben. Nagyszerő sült csirkét ettem. Pike meg lencselevest, hatalmas vegyeszöldség-salátát, négy szelet pirítóst barna kenyérbıl, meg egy jókora adag Jarlsberg sajtot. Sose eszik húst. A bár tulajdonosnıje, aki Kaliforniába akart költözni, most elıjött a pult mögül, és elcseverészett velünk, amíg meg nem jelent két idısebb

181

pár, vastag kabátba bugyolálva; ekkor vissza kellett mennie a pult mögé. A kabátosok nem vacsoráztak. Csak inni jöttek. Vártunk még egy ideig, aztán vettünk négy üveg sört, fölvittük a szobámba, és bekapcsoltuk a tévét. Megnéztük a helyi, New York-i hírmősort. Az idıjárás-jelentés szerint az elkövetkezendı napokban fölszakadozik a felhızet, de aztán újabb front érkezik Kanadából, hideget és havat hozva. A sporthírek elég jók voltak, de a többi fıleg helyi személyiségekrıl szólt, sztrájkokról városszerte, közlekedési nehézségekrıl és egyéb New Yorkhoz kapcsolódó dolgokról. Üresen, idegenül csengtek. Nagyjából a hírblokk közepén egy mősorvezetı, akinek széles állkapcsa, durva vonású arca volt, és kissé kancsalított, ismertetett egy tanulmányt, amely szerint a Los Angeles-i medence levegıje a legpiszkosabb az egész országban. Undorodó grimaszt vágott, miközben fölolvasta. A mellette ülı mősorvezetını is grimaszolt, és hozzátette, hogy a Los Angeles-iek többet autóznak, mint bármelyik másik nagyváros népessége az országban. A kancsal mősorvezetı erre még jobban grimaszolt, és megjegyezte, hogy a Los Angeles-ieknek talán földalattit kéne építeniük a strandig meg vissza, és akkor megúsznak azt a rengeteg szmogot. Ezen mindenki nagyon jót nevetett. Különösen a meteorológus. - Seggfejek - mondta Joe Pike. Kikapcsoltam a tévét. Tíz perc volt hátra hat óráig.

182

Ültünk, és bámultunk magunk elé, egyikünk sem szólt, aztán Joe Pike fölkelt, és átment a szobájába. Nemsokára hallottam, ahogy a fürdıszobában csobog a víz. Levetkıztem, és csináltam néhány jógagyakorlatot, elıbb kinyújtottam és bemelegítettem az izmaimat, aztán sorra vettem a kobra-, a sáska- és a kerék-pozíciót, de valahogy nem sikerült koncentrálni. Megpróbáltam fekvıtámaszokat és fölüléseket csinálni, de nem jártam több szerencsével. Folyton eltévesztettem a számlálást. Egy idı után meguntam, fölkeltem a padlóról, és fölhívtam a helyi tévéstúdiót New Yorkban. Egy fiatal nı vette föl a kagylót, azt mondtam neki, hogy a kancsal mősorvezetıvel szeretnék beszélni. Amikor megkérdezte, miért, azt feleltem, hogy az édesanyjáról szeretnék valami nagyon durvát mondani neki. Nem hívta a telefonhoz. Pike a szobájában maradt, én is a sajátomban, végül hét elıtt húsz perccel találkoztunk a Taurusnál, és elmentünk Karen Lloydhoz. Egyébként a hozzám hasonló srácoknak sosincs honvágyuk.

183

TIZENNYOLC

A levegı hideg volt és éles, az ég pedig bársonyosan fekete, amikor leparkoltunk Karen Lloyd háza mellett, és bekopogtattunk az ajtaján. Karen ajtót nyitott, és amikor meglátta Joe Pi-ke-ot, csak annyit mondott: „Ó". - Karen Lloyd, ez itt Joe Pike - mutattam be ıket egymásnak. - Joe a társam. A detektívügynökség társtulajdonosa. Már sötét volt, és Pike még mindig hordta az átláthatatlan napszemüvegét. Pike azt mondta, örül, hogy megismerheti Karent, aki kissé kényelmetlen arcot vágott, de azért azt mondta, hogy ı is nagyon örül. Újabb idegen, aki a magánügyeiben kotorászik. Mind a hárman bementünk az ebédlıbe. Az asztalon fehér boríték feküdt, mellette egy üveg fehérbor. A bor nagy része hiányzott. - Hol van Toby? - kérdeztem. - A szobájában. írja a leckéjét. Szóltam neki, hogy jönnek hozzám, és hogy dolgom van. Ráadásul a rádióját is bekapcsolta. Nem fog meghallani bennünket. - Rendben van. Karen fölvette az asztalról a borítékot, átnyújtotta nekem, aztán a borospoharáért nyúlt. - Ez az a nyilvántartás, amit a gépemben ıriztem. - Köszönöm.

184

Pike is meg én is levettük a dzsekinket. Amint Pike kibújt a sajátjából, Karen egy egész picit elırehajolt, és fölszisszent. Pike-nak

egy-egy

égıvörös

nyilat

tetováltak

a

deltaizmára

Vietnamban. Elıre mutattak, és azokra a nyilakra emlékeztettek, amiket repülıgépek üzemanyag-tartályán, rakéták orrán és egyéb veszélyes helyeken látni. Most, hogy levette a dzsekijét, és csak egy ujjatlan póló volt rajta, a nyilak úgy világítottak, mintha neoncsövek lettek volna a bıre alatt. Karen elkapta a pillantását: nem akarta, hogy Pike észrevegye, hogy nézi. Mindenki ezt csinálja. A narancssárga-fehér macska besétált valahonnan a hall irányából, megkerülte Pike-ot, és a lábszárához dörgölızött. Pike lehajolt, és a macska orra elé tartotta az ujját. A macska megszaglászta, és hangosan dorombolni kezdett. - Szereti a macskákat, Mr. Pike? - kérdezte Karen. Pike bólintott. - Tigrisnek hívják - mutatta be a macskát Karen. Pike megint bólintott. Aztán fölkelt, és kiment a konyhába. - Bocsánat - szólt utána Karen -, a fürdıszoba nem arra van! Pike, mintha nem is hallotta volna, eltőnt a konyhában. - Nem a fürdıszobát keresi - magyaráztam. - Azt akarja megnézni, hogyan lehet bejutni a lakásba, vagy kijutni, és ha már idebent van valaki, hová tud elrejtızni. Karen nagy szemeket meresztett rám. - Hát igen - feleltem könnyedén -, érdekes szokásai vannak ennek a fickónak.

185

A hátsó ajtó megnyikordult, ahogy Pike kiment a házból. Karen az ablakhoz sietett, és megpróbált kinézni, de mivel odakint sötét volt, idebent meg világos, nem látott semmit. Ez másnak se szokott bejönni. - Micsoda furcsa ember. - Lehet, hogy furcsa, de mindenképpen olyan, akivel jó dolog egy csapatban lenni. Sose hazudik az övéinek, és az utolsó porcikáját is odaadná értük. Karen kételkedı arcot vágott. - Régóta dolgoznak együtt? - Igen. Amióta csak belekezdtem ebbe a fajta munkába. Együtt vettük az ügynökséget. Megint kinézett az ablakon. Mintha aggódott volna. - Mi lesz, ha megijeszti Tobyt? Vagy mi lesz, ha meglátja valamelyik szomszéd,

és

kihívja

a

rendırséget?

Nem

szeretném,

ha

magyarázkodnunk kellene. - Senki sem fogja meglátni vagy meghallani. Mondja, látott már nindzsa filmet? Na, hát Pike pont olyan. Újból kipillantott az ablakon, aztán visszajött az asztalhoz, és kézbe vette a poharát. - Hogyan lát ilyen sötétben, amikor ráadásul még az a szemüveg is rajta van? Megvontam a vállamat. Vannak jelenségek, amelyek magyarázata mindmáig rejtve maradt a tudomány elıtt. Kicsivel késıbb Pike visszajött, és együtt átnéztük Karen listáját. Karen töltött magának még egy kicsit a borból.

186

Összesen kétszáztizennégyszer tettek be pénzt nyolc különbözı bankszámlára a chelami Városi Bankban, és az összegeket a bank azonnal átutalta két különbözı bankszámlaszámra Barbadosban. A lista hat

oldalnyi,

számítógéppel

nyomtatott

számoszlopból

állt;

a

számjegyek között nem volt szünet, egybefolytak és jelentés nélkülinek tőntek az avatatlan szemlélı számára. A számsorok eleje dátumokat jelölt, aztán a számlaszám következett, az átutalandó összeg, a címzett bankszámlaszáma; a bejegyzések összesen négy év tizenegy hónapra tekintettek vissza. Áttanulmányoztam az oldalakat, aztán továbbadtam ıket Pike-nak, aki szintén végigböngészte ıket. Karen nézett bennünket, és közben itta a bort. Valahogy olyan érzés volt, mintha egy telefonkönyvet olvasnék, amibıl hiányoznak a nevek. - Kezdjük el a legutóbbi esettıl - mondtam végül -, mondjon el mindent, ami az eszébe jut, aztán nézzük a többit, ameddig csak vissza tud emlékezni. - Jó. Nagyjából ugyanolyan mind. - A múltkor azt mondta, hogy a pénz egy részét Harry adta oda, de volt, amit Charlie. - Így van. - Akkor mégsem ugyanolyanok. Vannak Harry-betétek és Charliebetétek. Bólintott, és azt mondta: - Tényleg így van. Mondja, tulajdonképpen mit keresnek?

187

- Az igazság az, hogy magam sem tudom. Am egyelıre nem tehetünk mást, mint hogy próbálkozunk, és reménykedünk benne, hogy valami majd csak adja magát. - Vagy úgy. - A mi munkánkban általában nincsenek kitaposott ösvények. A detektívek

nyomok

után

szaglásznak,

aztán

a

nyomok

talán

megmondják, mi is történt, és mi a teendı. Valahogy így. - Értem. - Karen hangjából nem sok meggyızıdés csendült ki. Talán megpróbált magának példát keresni a pénzügyi életbıl. - Szükségünk lesz egy ceruzára meg egy jegyzetfüzetre. Fölkelt, átment a hallba, és hozott egy sárga noteszt meg egy Paper Mate Sharpwriter grafitceruzát. Meg még egy kis bort. Fáradtnak látszott, de nem hiszem, hogy becsípett volna. Ahogy belépett az ajtón, a csípıje súrolta az ajtófélfát. - Kezdjük tehát azzal az összeggel, aminek az átadását láttam Brunlyben - mondtam. - Mondja el, hogyan intézték, ki intézte, hogyan mondták el magának, hogy mit csináljon, és mennyit tud arról, honnan jött az a pénz, és hová ment. Ne hagyjon ki semmit. Még ha úgy gondolja is valamirıl, hogy egyértelmő, nem biztos, hogy nekünk is az. Ha ezzel megvagyunk, megnézzük ugyanígy az elıtte lévıt, és olyan régre megyünk vissza, ameddig csak emlékszik. Megadóan bólintott, és hozzákezdtünk. Végignéztük az összes átutalást, ameddig csak vissza tudott emlékezni, a legutóbbitól visszafelé. Sokkal több eszébe jutott, mint gondolta volna, mivel a dolgok egy része folyamatosan ismétlıdött. A

188

legtöbb válasza ugyanaz volt. A találkozókat Charlie húsüzem-béli titkárnıje szervezte meg, ugyanúgy, mint Charlie bármely más üzleti megbeszélését. Amikor találkoztak, Charlie elmondta Karennek, hogy a Chelam Bank nyolc számlája közül melyikre kell betenni a pénzt, és a két barbadosi számla közül melyikre kell továbbküldeni. Nem adtak róla elismervényt, nem küldtek bankszámla-kivonatot, és egyáltalán semmi sem tanúskodott róla, hogy egy Charlie DeLuca nevő illetı pénzt tett volna be a városi bankba, vagy átutalt volna bármit is egy másik számlára. Karen arra tippelt, hogy Barbadoson biztos ellenırzi valaki, átutalták-e a megfelelı összeget az ottani számlákra, de ebben sem volt biztos. A közepe felé jártunk a listának, amikor megjelent Toby, és nagy szemeket meresztett ránk. - Anya? - Szevasz, Toby - vigyorogtam rá. Miszter Bárgyú és Barátságos. Karen letette a borospoharat, Barbie-szerő mosolyt villantott a fiára, és odalépett hozzá. - Mondd, kisfiam, készen van a leckéd? Nagyjából három vagy négy pohár bor lehetett benne, de nem látszott rajta. - Aha. - Ugye, Mr. Cole-t már ismered? Ez meg itt Mr. Pike, a munkatársa. Toby kényelmetlenül elmosolyodott. Sejtette, hogy valami nem stimmel: az anyukája nem szokott becsiccsenteni és késı éjszaka üzleti

189

ügyeket

tárgyalni

neontetoválásos,

légyszemüveges

fickókkal.

Aggodalom tükrözıdött az arcán. - Anya, minden rendben van? Karen megigazította a haját. Az arca hirtelen fáradtnak és szomorúnak látszott. - Kisfiam, borzasztó napom volt. Azt hiszem, jobb lenne, ha te is készülıdnél már lefeküdni. Toby alaposan szemügyre vett elıbb engem, aztán Pike-ot; adott egy puszit az anyukája arcára, és fölment lefeküdni. Karen hosszan nézett utána, majd visszafordult az asztalhoz. A Barbie-mosoly eltőnt. Karen Lloyd hirtelen megöregedett. - A többit halaszthatjuk holnapra is - javasoltam. Megrázta a fejét. - Nem. Legyünk túl rajta. Két órával és tizenegy perccel késıbb teleírtuk a jegyzetfüzetet két tömött oszloppal: az egyiknek „Harry" volt a címe, a másiknak „Charlie". Az oszlopokban dátumok, összegek, számlaszámok. A „Harry" oszlopban hét különbözı számlaszám szerepelt, de a „Charlie"ban csak egy. A „Harry" oszlopból minden összeg egy bizonyos barbadosi számlára ment, a „Charlie" oszlopból viszont egy másik barbadosi számlára. A „Harry" oszlopban összesen száznyolcvanegy tétel szerepelt, a „Charlie" oszlopban harminchárom. A „Harry" betétek csütörtökönként érkeztek, olyan szabályosan, mint a napfölkelte; százhétezer dollártól hatszázhuszonnyolcezerig terjedtek, és többékevésbé egyenletesen oszlottak el a hét számla között. A „Charlie" betétek egészen mások voltak. Nagyjából huszonnyolc hónapja

190

kezdıdtek, néha hetente kettı is érkezett, de néha nyolc-kilenc hét is volt közöttük, teljesen szabálytalanul. A betétek kezdetben kisebb összegőek voltak, a legtöbb talán kilencezer-nyolcszáz dollár; aztán öt hónappal ezelıtt

hirtelen

négyjegyőbıl

ötjegyővé

változtak,

egészen

hatvannyolcezer dollárig. Azóta minden betétösszeg elég jelentıs volt, de még így is kisebb, mint a „Harry" oszlop betétei. Egy ideig bámultuk a számokat a táblázatunkban, aztán Pike megszólalt: - Te is látod? - Micsodát? - hajolt elıre Karen. Feléje fordítottam a sárga noteszt, hogy jobban lássa. - Harry is hoz pénzt, Charlie is hoz pénzt, de mindig Charlie mondja meg, hová menjen a pénz. Karen bólintott. - Nézze csak: ahányszor Harry pénzt hoz, ennek a hét számlának valamelyikére megy, de a nyolcadikra soha. Ha Charlie hoz pénzt, az mindig a nyolcadikra megy, sose a többi hétre. Karen összevonta a szemöldökét, és közelebb húzta magához a jegyzetfüzetet. A szemöldökráncolás még fáradtabbnak mutatta az arcát, de a szemében mintha egy kis remény csillant volna. - Eddig sose gondoltam rá, de lehet, hogy igaza van. Maga szerint ez jelent valamit? Megvontam a vállamat. - Nem tudom. Egy bizonyos látószögbıl nézem a dolgokat, és talán összeállnak, de az is lehet, hogy egy másik látószögbıl máshogyan

191

állnak össze. Lehet, hogy Harry betétjei a DeLu-ca-család bevételei, és Charlie-nak megvan a saját külön számlája. Lehet, hogy az a pénz, amit Charlie szokott hozni, az ı része az üzletbıl, amit Sal kioszt neki. Lehet, hogy nagyobb részesedést kap, mint a többiek, és ezért se ı, se Sal nem akarja, hogy bárki is megtudja, a békesség kedvéért. Pike fölmordult. - De lehet, hogy nem. Talán mindez jelent valamit, ami a hasznunkra lehet. Karen rám nézett, aztán Pike-ra, aztán vissza rám. A remény lassan kihunyt a szemében. - Ez az egész olyan esetlegesnek hangzik... - jegyezte meg. - Mert az is. Ha biztosat akar, menjen a hekusokhoz. A tanúvédelem, az egy biztos dolog. Karen arca elsötétedett; fölkelt, és a kandallóhoz ment. A macska a tekintetével követte. - Ezt már megbeszéltük. - Jó. Csak egy lehetıség. - Nem. Nekem nem az. - Arcán elmélyült a grimasz. A kandalló párkányát bámulta. A fényképeket magáról és Tobyról. Ráharapott az alsó ajkára. Rám nézett, és azt mondta: - Charlie titkárnıje telefonált ma este. Azt mondta, hogy Charlie találkozni akar velem holnap. Nemet mondtam. Megmondtam neki, hogy nem csinálom tovább. Szóval ezért ivott egész este. - Rossz lépés volt - jegyezte meg, Pike. Karen orrlyukai kitágultak.

192

- Mit tud maga errıl? - csattant föl. - Pike-nak igaza van - hőtöttem le. - Charlie már éppen elég dühös, semmi értelme fokozni. Magával megyünk, és nem engedjük, hogy bántsa. Kihúzta magát, ellépett a kandallótól, és valahogy úgy nézett rám, ahogy saját magára nézhetett a tükörben tíz évvel ezelıtt, amikor elhatározta, hogy megváltoztatja az életét. Erıs, határozott, takarodj-azutamból pillantás volt. - Nem - szólalt meg száraz hangon. - Nem arról van szó, hogy megijedtem. Egyszerően csak nem akarom ezt tovább csinálni. Megjelent Peter. Megjelent maga, és besétált az otthonomba. Most nem fogok odamenni, hogy elvegyem a pénzét. Se az övét, se Harryét. Ezt már eldöntöttem. Érti? - Igen, asszonyom - feleltem. Pike egyet bólintott, a szája sarka megrándult. - Szükségük van még a segítségemre ma este? - kérdezte Karen Lloyd. - Nincs - válaszoltam. - Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. A bejárati ajtóhoz ment, és kinyitotta. A macska kisurrant, és eltőnt az éjszakában. - Nagyon nagyra értékelem, amit értem tesznek, és nem akarok udvariadan lenni, de késıre jár - mondta Karen. - Fáradt vagyok. Ha beszélni akarnak velem holnap, hívjanak föl a bankban. - Rendben van. - Jó éjszakát.

193

Becsukta mögöttünk az ajtót, mielıtt még leléptünk volna a verandáról. - Szívós egy nı - jegyezte meg Pike. - Aha. - Talán túlságosan is. Mintha bizonyítani akarna valamit. Bólintottam. Odakint csípıs és hideg volt az éjszakai levegı, kristályosan tiszta, tölgyfák és szilfák illatát hozta. Az Orion félmagasan lógott az égbolt déli felén, keleten meg a növı hold ragyogott. Átvágtunk a gyepen, megálltunk a Taurusnál, és néztük Karen Lloyd házát. A fények egyenként kihunytak az ablakokban, és a ház sötétbe borult. Ahogy az utolsó fénysugár is elhalt, az éjszaka sötétje még mélyebb lett. - Egyszer régen eldöntötte, hogy mit akar kezdeni az életével mondtam. - Megszerezte a házat, az állást, az elismerést a közösségen belül. Fölülemelkedett mindazon a rosszon, ami történt vele, megpróbálta kizárni az életébıl, és ezt próbálja tenni most is. Szerintem nagyon bátran viselkedett. Szégyen lenne, ha valaha is meg kellene bánnia. Pike megmozdult a sötétségben. A narancssárga-fehér macska elıkerült valahonnan az autó mögül, és a lábához dörgölızött. Pike lehajolt, fölemelte a macskát, és a karjába vette. - Abban igazad volt, hogy Charlie-t kár tovább bosszantani. Ha Karen nem jelenik meg a találkozón, a végén még idejön, hogy kiderítse, mi is történt. Vagy példát statuál, hogy ilyen még egyszer elı ne forduljon.

194

- Úgy érted - kérdeztem vissza -, hogy esetleg Karen közelében maradsz, és rajta tartod a szemed, nehogy a pofa fölbukkanjon? Pike szája sarka megrándult a holdfényben. - Aha. Bólintottam, Pike lerakta Karen Lloyd macskáját, és beszálltunk a Taurusba. Karen Lloyd háza csukott ablakszemekkel, némán gubbasztott az éjszakában.

195

TIZENKILENC

Másnap reggel hét óra harminckét perckor Roland George fölhívott, és azt mondta: - A New York-i rendırség elkapott egy Walter Lee Bakom nevő fickót. Két rendbeli emberölés, egy emberrablás meg nagyjából két tucat kisebb bőncselekmény. Többnyire ronda ügyek, tiltott pornó, szexuális természető bőncselekmények, meg ilyesmi. - A DeLucák pornóval is foglalkoznak? - Nem. Az a DeTillio-család üzlete. De Walter nem az a klasszikus maffiózó. Nekik dolgozott egy ideig, és megvannak az ismeretségei; legalábbis ismer olyanokat, akik ismernek másokat, akik... Szóval, érti. Vádalkut akar kötni, ezért szép történeteket mesélt a kihallgatóknak. Charlie DeLuca neve is elıkerült egypárszor... - Beszélhetnék vele? - Tízkor az Igazságügyi Palotában, földszint, B 28-as szoba. Én is ott leszek. - Köszönöm. Rollie letette a kagylót. Háromnegyed tízkor bekanyarodtam az Igazságügyi Palotához tartozó parkolóházba, a városközpontban, nem messze a Foley Square-tıl, és megkerestem a „B" épületet. Dagadt rendır üldögélt egy keskeny asztalnál, és megtudakolta, mi járatban vagyok. Megmondtam neki, hogy Roland George vár a B 28-asban. A dagadt rendır beleturkált egy

196

kis dobozba, elıvett egy belépıkártyát, amin az én nevem állt, és a hüvelykujjával jobbra bökött. - Arra menjen. Az Igazságügyi Palota „B" épülete úgy nézett ki, mint egy tenyésztelep hekusoknak. Zöldre mázolt betonfalak, legalább százéves, kövezett padló, vizelet és fertıtlenítıszer szaga érzıdött a távolból. A folyosókon mindkét nembeli zsaruk jöttek-mentek, kényelmetlenül feszengve makulátlan, keményített egyenruhájukban, tárgyalás elıtti meghallgatásra menet az ügyészekhez. A kihallgatószobák környékén mogorva tekintető védıügyvédek sandítottak rájuk a szemük sarkából, miközben azt latolgatták, hogyan tudnák kihúzni a bajból nyilvánvalóan bőnös

védenceiket.

Az

ügyvédek

legtöbbje

megszállott

szerencsejátékosnak látszott. A zsaruk meg leginkább alkoholistának. Könnyen megtaláltam a B 28-ast: az ajtó elıtt Rollie George állt egy tőzcsap kinézető, rövidre nyírt, szıke hajú fickóval. - Elvis, ez itt Sid Volpe. Sid az Igazságügyieknél dolgozik, ı intézte el, hogy beszélhessünk Bakommal. Kezet ráztunk. Volpe marka kemény volt és száraz. - Beszorítottam magukat az IRS meg a szövetségiek közé -mondta. Húsz percük van mostantól kezdve, szóval jobb, ha nem vesztegetjük az idınket. Beléptünk. Walter Lee Bakom negyvenes éveinek végén járó, sápadt bırő férfi volt; vékony szálú, szalmaszínő hajjal, amely a feje búbján erısen gyérült. Keskeny faasztal mellett ült szürke rabruhában, és egyik Lark

197

cigarettáról a másikra gyújtott. Mellette az asztalon hordozható Nagra szalagos magnó állt, a magnó mellett egy rakás szürke jegyzetblokk. Az asztal körül négy fémvázas szék várakozott, viszont sehol sem láttam ceruzát, tollat vagy bármiféle hegyes tárgyat. Walter Lee Bakom kedvesen rám mosolygott, ahogy beléptünk. - Jó napot, Mr. Volpe, üdvözlöm, Mr. George, ez az a fickó, akirıl a múltkor beszéltek? - A hangja lágy volt és dallamos. - Igen, ı az - felelte Volpe, aztán leült az egyik székre, és bekapcsolta a magnót. - Nehogy felüljön a mézesmázos stílusának, Cole. Walterrıl tudni kell többek között, hogy rávett egy Jüan Roca nevő tizenhat éves férfi prostituáltat, hogy segítsen elrabolni egy Shirley Goldstein nevő tizenkilenc éves segédápolónıt. Kivitték egy roncstelepre Newark közelében, ahol Roca

megerıszakolta és halálra kínozta egy

gázfáklyával, Walter pedig az egészet videóra vette. Aztán Walter egyszer csak besétált a kamera elé, és négyszer hátba és mellbe lıtte Rocát egy negyvenötös hangtompítós automata fegyverrel. Walter Lee Bakom szótlanul ült, amíg Volpe beszélt, és az egyik Lark parazsáról igyekezett meggyújtani a másikat. A levegı sőrő volt és savanyú szagú a cigarettafüsttıl. - Jó kis vicc a sóbiznisz, mi, Walter? - tette hozzá Volpe. - Az nem én vagyok a videokazettán, Mr. Volpe - felelte Walter. Valakit elmaszkíroztak, hogy úgy nézzen ki, mint én. -A hangja, mint a suttogás.

198

- Egy nagy szart - mondta Volpe, és Rollie-ra vigyorgott. - Ez a nyomorult seggfej annyira perverz, hogy még az a rohadék DeTillio se veszi át a pornóáruja nagy részét. Walter megrántotta a vállát, mintha csak néhány idegennel beszélgetne a megállóban, miközben a busza ki tudja, hol késik. - Sok kulcsfigurát ismer a szervezett alvilágból, Walter? érdeklıdtem, mintegy bevezetésképpen. Újabb vállrándítás. - Néhányat. Elég sok idıt lehúztam a szakmában. Tudja, elég kifizetıdı iparág. - Ismeri Charlie DeLucát? - Személyesen nem. De persze tudom, hogy kicsoda. - Nekem azt mondták, hogy Charlie DeLuca neve többször is fölbukkant a maga történeteiben - mondta Rollie. Vállrándítás. Suttogás: - Mondanak mindenfélét. Rollie keresztbefonta a karját a mellén, és visszaült a székére. - Mocskos dolog ez a maguk üzlete, Walter. Walter megint elıvette a megnyerıbbik mosolyát. - Mindenki abból él, amibıl tud, Roland. Sid Volpe áthajolt az asztal fölött, és belevágott Walter Lee Bakom arcába a bal keze fejével. Walter hanyatt esett a székkel. A kettétört Lark cigaretta kirepült a szájából, és megállapodott az asztal lapján, a magnó mellett. A vége még mindig vörösen parázslott. Walter Lee Balcom

199

föltápászkodott, fölállította a székét, és leült. A jobb orrlyukából vér szivárgott. - Neked Mister George, Walter. Walter szégyenlısen elmosolyodott. - Ó, hát persze. Bocsánat. Azzal elıvett egy újabb Larkot a csomagból, és meggyújtotta a félbetörött cigaretta parazsával. Volpe elıhúzott egy tiszta zsebkendıt a nadrágzsebébıl, és az asztalra dobta, Walter elé. - Töröld meg az orrod. Walter megtunkolta az orrát a zsebkendıvel. Roland szótlanul nézte egy darabig, aztán azt mondta: - Köszönjük, Sid. Azt hiszem, innentıl már magunk is elboldogulunk. - Ahogy akarják - felelte Volpe, azzal fölkelt, és kiment. Amint kilépett az ajtón, Rollie kikapcsolta a magnót. - Kér jeget az arcára, Walter? - Kösz, nem. - Kezdı koromban ezeket a kihallgatószobákat „kerti szobáknak" hívtuk - csevegett Rollie. - Kitalálja, miért? Walter leheletnyit megrázta a fejét, és szégyenlıs mosolyt öltött. -Azért hívtuk kertnek, mert itt mindig locsolni kell. Érti? - Vagy úgy. - Megint az a természetellenes mosoly. - Nem nagyon szerettem ezt a gyakorlatot akkor sem és most sem, de hát magát még kevésbé szeretem. Mit csináljak: nehezen veszi be a gyomrom a látványt, hogy dagadtra vernek valakit, aki nem tud visszaütni. Még ha egy ilyen szemétládáról van is szó, mint maga. - Vagy úgy.

200

- Szóval: értjük egymást? Walter bólintott, és kivett a csomagból egy újabb Larkot. Rollie összefonta a karját a mellén, és visszaült a székére. - Valami kapaszkodót keresek Charlie DeLucával kapcsolatban, Walter - kezdtem. - Nincs valami ötlete? - Hiszen már mondtam-, nem is ismerem. - De azért hallott róla egyet-mást. - Hallottam. De semmi olyat, ami különösebben érdekelte volna barátainkat az Igazságügynél. - Nekem nem kell aggódnom a bizonyítás szabályai miatt: amit elmond, nem akarom a bíróság elıtt fölhasználni. Fogalmazzunk úgy, hogy magánügy. Megvan az okom rá, hogy azt higgyem, Charlie belemászott valamibe, és nem szeretné, hogy a család többi része megtudja. - Rollie szeme rám villant, amikor ezt mondtam. - Walter, volna valami ötlete, mi lehet ez a bizonyos dolog? Walter megrázta a fejét. - Nincs. Sajnálom. Tudok egyet s mást a DeTillio család üzletérıl, a Gambozákéról, de a DeLucákról alig valamit. - Kell lennie valaminek, Walter. Lehet, hogy átrázta valamelyik másik capót. Vagy az is lehet, hogy Salt vágja meg. Walter újfent megrázta a fejét. - Sajnálom. Visszaültem a székemre, én is keresztbefontam a karomat, és rábámultam.

201

- Na jó, szakadjunk el ettıl a nézıponttól. Bármi szemetet hajlandó vagyok meghallgatni, ami csak az eszébe jut. Walter lehunyta a szemét, és mélyen letüdızte a cigarettafüstöt. - Biztos van más is, aki segíteni tud. - Például kicsoda? Újabb mosoly. - Mr. DeLuca gyakran tárgyalt közvetítıkkel, hogy szerezzenek neki bizonyos filmeket, amiken fiatal, színes bırő nık szerepelnek... Érti, ugye? Azt mondják, különösen a fekete csajokat szereti, fıleg az olyat, akit látott már mindenféle videókon. - Ezt ki mondta magának? - kérdezte Rollie. - Egy Richie nevő figura. Néha vásárol tılem ezt-azt. Úgy beszélt Mr. DeLucáról, mint aki közelrıl ismeri. Azt mondta, üzlettársak. - Van ennek a Richie-nek vezetékneve is? Walter megint elıhúzta a szomorú mosolyt meg a fejcsóvá-lást. - Sajnálom. - Szóval a pofa a néger csajokra bukik - összegezte Rollie. -Ezek a digó maffiózók már a húszas években is a fekete husit kultiválták. Gondolom, Sal meg köp az egészre. - Itt többrıl van szó, mint hogy egyszerően a feketék tetszenének neki, Mr. George - igazította ki Walter azon a tenyérbemászó hangján. Sejtelmes mosoly, parázsló cigaretta. - Azt hallottam, hogy a szenvedélye rövid élető, de igen jól fizet érte... A maguk helyében gyanakodnék, hogy ha valaki tudhat valamit róla, hát egy ilyen lány esetleg... - Nevet is tud mondani?

202

-Volt egy Angelette Silver nevő csaj, de azt hiszem, már nincs a szakmában... Ha jól tudom, most egy virágboltban dolgozik a Százhuszonkettedik utcában, Harlemben. - Újabb mosoly. - De nem hiszem, hogy túl segítıkész volna. - Miért gondolja? - Tudja, Charlie elég gyorsan elhasználja ıket... Erıszakos egy ember lehet. - Walter félig lehunyta a szemét, miközben ezt mondta, mintha maga a gondolat is élvezetet okozna neki. Aztán megint visszatért a szomorú fejrázogatáshoz. - Nem az a kimondott nyugdíjas állás. - De jól megfizeti ıket. - Igen. - Mosoly. - Tudja, hogy van ez: a kereslet mindig megteremti a kínálatot, a kínálat meg megtalálja magának a keresletet. - Szart - mondta Rollie. - Walter - kérdeztem -, ha maga itt kitálal a maffiáról, nem fél, hogy megszorongatják a tökét? Újabb mosoly, újabb Lark. - Mindig olyasmivel üzleteltem, amit senki más nem árult, Mr. Cole. Ez nekem afféle... - A mosoly még szélesebbre húzódott, a cigaretta fölparázslott. - Elégtétel. De magának azt ajánlom, legyen csak elıvigyázatos Mr. DeLucával. Tudja, nehéz eset. - Ezt már más is mondta, Walter. De azért köszönöm. - Remélem, azért tudtam valamennyit segíteni. - Köszönöm, Walter. Valamire egész biztos jó lesz. Völpe bedugta a fejét az ajtón, és a karórájára mutogatott. - Megjöttek a szövetségiek.

203

Roland bólintott, aztán fölkeltünk, és kisétáltunk a hallba, magára hagyva Walter Lee Balcomot a keskeny asztallal, a széles mosolyával meg a cigarettáival.

204

HÚSZ

Odakint a hallban Rollie megkérdezte: - Mi ez az ötlet, hogy Charlie belemászott valamibe? Elmondtam neki, amit megtudtam. Amikor befejeztem, azt mondta: - Szóval valószínőnek látszik, hogy Charlie a saját kis fészkében költögeti a kakukktojását odaát Barbadoson. - Épp ezt szeretném megtudni. Ha így van, azt talán föl tudom használni, hogy békén hagyja az ügyfelemet. Rollie bólintott. - Nagyjából mekkora összegek forognak itt? - Negyven, ötven rongy egyszerre, legalábbis az elmúlt öt hónapban. Elıtte kisebb összegek. Roland összevonta a szemöldökét. - Az már elég komoly bőntény is lehet. Sal nem bánná az aprópénzt, egy kis postarablás, kocsiföltörés, ilyesmi, minden capo elfoglalja magát valamivel. De ez a Charlie, ha igaz, nagyban utazik. Megcsóválta a fejét. - Nem lehet, hogy Charlie privát személyzete szedi össze ezt a pénzt, és nem szólnak senkinek? - kérdeztem. - Ki van zárva. Ezek a srácok rettentı komolyan veszik a családi ügyeket.

Charlie

embereinek

is

vannak

bátyjaik,

öccseik,

unokatestvéreik mindenfelé a DeLuca-üzletben. A srácok összegyőlnek,

205

iszogatnak, partikat tartanak. Egy újság hírszerkesztıségében könnyebb lenne titokban tartani valamit. - Vagyis, ha Charlie mesterkedik valamiben, azt még a saját emberei elıtt is titokban tartja. - Ez elég valószínőnek látszik. - Rollie elgondolkodva nézett maga elé, aztán fölkapta a fejét, ahogy egy csinos kínai nı kilépett a liftbıl, átlejtett a halion, és eltőnt egy üveges ajtó mögött. Kifejezetten szép lába volt. Amint az ajtó becsukódott mögötte, Rollie figyelme visszafordult az iménti témához. -Persze az is lehet, hogy Sal az egyetlen a családban, aki tudja. Sal esetleg lefölözgeti egy kicsit a hasznot Charlie-nak; elvégre a kisfia. - Ez már nekem is eszembe jutott. - Ha pedig Sal is benne van, akkor ezzel aligha tudjuk megszorongatni Charlie-t. Sıt: akkor maga elég könnyen bajba kerülhet. Széttártam a tenyerem. - Ez egyébként is gyakran megesik velem. Megtenne nekem még valamit? - Persze. Csak mondja meg, mi volna az. - Átnézné a nyilvántartásokat, ismerünk-e valakit „Richie" néven a DeLuca-családban? - Ez csak természetes. - Elgondolkodva rám nézett. - Elvis? - Tessék. - Ugye, nem felejti el, amit Walter mondott? Hogy Charlie nehéz eset. Elvigyorodtam, mint Errıl Flynn a filmben, amikor emelt fıvel néz szembe a végzettel.

206

Elbúcsúztam Rollie-tól, és fölmentem a lifttel a lobbiba, ahol egy fizetıs telefonról fölhívtam a New York-i Virágárusok Szövetségét. Az egyesület szerint összesen négy virágüzlet van a Százhuszonkettedik utcában: kettı a Morningside Height-sen, egy Harlemben, egy meg Kelet-Harlemben. Angelette Silver nevő képzett virágárus nem szerepelt a jegyzékükben, és azt sem tudták megmondani, melyik üzletben dolgozhat.

Fölírtam

a

neveket,

címeket,

telefonszámokat,

megköszöntem, és letettem a kagylót. Váltottam némi aprót a kis dohányboltban, aztán visszamentem a telefonhoz, és fölhívtam Victor Virág- és Ajándékboltját, hogy beszélni szeretnék Angelette Silverrel. Üzletasszony-hangú, negyven körüli nı vette föl a kagylót, és azt mondta, sajnálja, de nincs ilyen nevő alkalmazottja. Megköszöntem, letettem, és fölhívtam az Arany Liliomot. Öblös férfihang válaszolt, hogy ugyan nem ismer semmiféle Angelette nevő nıt, de azért biztos benne, hogy enélkül is meg tudnak felelni minden igényemnek. Megköszöntem, letettem, és fölhívtam Rudy Virágboltját. Rudy se ismert senkit, akit Angelet-te-nek hívtak volna, de tudott egy Angel nevő fickóról. Az nem lenne jó helyette? Azt feleltem, hogy attól félek, nem. A negyedik virágüzletet Titkos Kertnek hívták. Idısebb nı vette föl a kagylót; zamatos déli akcentusa volt. - Beszélhetnék, kérem, Angelette Silverrel? - érdeklıdtem. Zavart, bizonytalan csönd következett. - Úgy érti, Sarah-val? A háttérbıl hangok szőrıdtek be, aztán mintha eltakarták volna valamivel a telefonkagylót, végül reszelıs férfihangot hallottam.

207

- Rossz számot hívott. Itt nem dolgozik semmiféle Angelette. - Azzal levágta a kagylót. Bumm. Hmm. Elmentem a Taurusért a parkolóba, végighajtottam a West Side Highway-n,

aztán

északnak

fordultam a

Lincoln

Tunnelen

a

Százhuszonkettedik utca felé. Lehet, hogy jó nyomon vagyok. Walter Lee Bakom elvezetett ehhez az Angelette Silver-hez, aki jelenleg föltehetıleg Sarah néven él, és talán elvezet engem akár a titokzatos Richie-hez, akár bárki máshoz, aki meg tudja mondani, miben mesterkedik Charlie DeLuca. Ha meg tudom akadályozni, hogy Charlie DeLuca megölje Karen Lloydot vagy akár engem, amíg meg nem tudom, mi folyik itt, a dolgok talán még jóra is fordulhatnak. Azt mondják, néha történnek csodák. Éppen a Henry Hudson Parkway-n tartottam a Nyolcvanhatodik utca felé, félúton a Hudson folyó mentén, amikor észrevettem, hogy egy metálbarna Chevrolet követ négy kocsival hátrébb és egy sávval odébb. Délnek fordultam a Broadway-n, aztán keletnek a Nyolcvanhatodik utcán, aztán megint délnek a Columbuson, de a metálbarna Chevrolet ott maradt, mindig négy autóval mögöttem; egyszer még a piroson is áthajtott, hogy a nyomomban maradhasson. Ügyes. Azon tőnıdtem, vajon Ric lehet-e az. A Columbus kellıs közepén nyolckerekő virágszállító teherautó parkolt a Hetvenhatodik utca sarkán, a jobbra kanyarodó sávban. Föltartotta a forgalmat: bıgtek a dudák, egy-egy hevesebb vérmérséklető sofır ordítozott, és aki jobbra akart kanyarodni, annak szépen, lassan el

208

kellett araszolnia a teherautó mellett. Jobbra fordultam velük együtt, még jobban lelassítottam, aztán elrejtıztem a teherautó takarásában, míg a többiek elhúztak mellettem. Egy sarokkal odébb leállítottam a Taurust, leparkoltam vele a Hetvenhatodik utca közepén, kiszálltam, és éppen visszafelé tartottam a járdán, amikor a metálbarna Chevrolet befordult a sarkon. Nem Ric volt az. A volánnál ülı fazon értette a dolgát. A forgalom megint lelassult, az autósok még jobban dudáltak, indexeltek, és most a Taurust próbálták kerülgetni, ahogy az elıbb a teherautót. İ sem tehetett mást: kitette az indexet, és beállt a sorba, hogy megkerülje a Taurust. Átmentem az úton, megkerültem a kocsiját, és bedugtam a Dan Wessont a vezetı melletti ablakon. - Meglepetés! Középtermető, negyven körüli, napbarnított fickó volt gyérülı hajjal és aggályosan precíz kinézettel. Két kézzel fogta a kormánykereket, a „tíz óra tíz perc"-állásban, ahogy az autósiskolában tanítják. A fegyverre bámult, és azt mondta: - Jézus Mária, rakja el azt azonnal! Mit gondol, hol vagyunk, Bejrútban?! A dudák harsogtak körülöttünk, egy kövér pofa három napos borostával az arcán seggfejnek nevezett bennünket, és közölte, hogy takarodjunk az útból, és úgy általában senkit nem látszott zavarni a kezemben tartott Dan Wesson. Csak egy újabb, megszokott incidens a nagyváros rideg dzsungelében. - Vegye elı a tárcáját! Lassan! Ha kiabál, fejbe lövöm.

209

Óvatosan elıvette a tárcáját, tekintete még mindig a fegyverre szegezıdött. - Nem tudom, mi a franc baja van magának, de annyit biztos nem ér, hogy meghúzza miatta a ravaszt - mondta idegesen. - Azt majd meglátjuk - feleltem. Tudom én, hogyan kell bánni ezekkel. Elvettem tıle az irattárcát, és kinyitottam. Sehol sem láttam a papírjain azt, hogy „maffia", vagy hogy „bérgyilkos". Találtam egy jogosítványt, Kaliforniában állították ki bizonyos James L. Grady nevére, munkahelye: James L. Grady Magánnyomozó-iroda, Los Angeles, Kalifornia. Rápislogtam párszor, aztán megint párszor James L. Gradyre. - Elvenné végre a koponyámtól azt a rohadt pisztolyát? -érdeklıdött James L. némiképp dühösen. Mindazonáltal nem vettem el a koponyájától a rohadt pisztolyomat. Csinos nı hajtott el mellettünk a Mercedesével, és fölmutatta a csinos középsı ujját. - Ki a megbízója? - kérdeztem. - Peter Alan Nelsen. - Peter Alan Nelsen, a filmrendezı?! James L. Grady úgy mért végig, hogy az fölért egy becsületsértéssel. - Az. A rendezı. Azt mondta, megbízta magát, hogy találja meg az exfeleségét, de maga alighanem átverte, és megkért, hogy kerítsem elı magát. Chelamben akadtam magára, az ex-szel meg a kissráccal együtt, és azóta követem.

210

- Azóta követ... - Peter tegnap este érkezett. A Ritz-Carltonban szállt meg. Találkozni akar magával. Ezeknél a szavaknál elvettem a koponyájától a rohadt pisztolyomat, és visszaadtam neki az irattárcáját. Egy fickó, aki éppen elhúzott mellettünk egy vörös Nissannal, seggfejnek nevezett. Egyébiránt James L. Grady is.

211

HUSZONEGY

Peter Alan Nelsen kibérelte az elnöki lakosztályt a Ritz-Carl-ton legfelsı emeletén, a Central Parkra nézı ablakokkal. Követtem Grady Chevyjét a mélygarázsba, ahol odaadtuk a kulcsokat egy csapat fickónak, akik úgy néztek ki, mintha frissen szereltek volna le a francia idegenlégióból, és fölmentünk a hallba. James L. fölszólt a házitelefonon: - Itt Grady. A hallban vagyok Cole-lal. Várt néhány másodpercig, nyilván a föntrıl jövı válaszra, aztán bólintott, és letette a kagylót. - Arra van a lift - bökött elıre az állával. Fél lépéssel elıttem maradt, ahogy átvágtunk a lobbin. Rettenetesen elegánsnak tőnt öltönyben, nyakkendıben, mint egy sikeres edzıgépügynök vagy egy elsıvonalbéli biztosítási bróker. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki képes volt engem egy héten át árnyékként követni, anélkül, hogy észrevettem volna. Egyébként ha úgy nézett volna ki, lehet, hogy észreveszem. Odabent a liftben összefont karral nekidılt az egyik falnak, én meg a másiknak, és egyikünk se nézett a másikra. Láthatatlan vonalak. A lift természetellenesen, sterilen csöndes volt, amit csak fokozott az elektromos motorok távoli dünnyögése. A legfölsı emelet rettentı messze volt. - Hogy lehet, hogy nem vettem észre? - szólaltam meg végül.

212

Megvonta a vállát, de még mindig nem nézett rám. - Ez a szakmám. Másrészt meg nem is kellett folyamatosan figyelnem. Amint megtudtam, hol szállt meg, és hogy a nı hol lakik és hol dolgozik, nyert ügyem volt. - Nem kellett aggódnia, hogy szem elıl téveszt, hiszen csak visszament a szállodához, és megvárta, hogy újból megjelenjek. - Úgy van. Bólintottam. - A saját nevemre vettem a repülıjegyet, és úgy foglaltam a szállodai szobát is - tőnıdtem. - És többször fölhívtam az üzenetrögzítımet az irodámban, Los Angelesben. - Meg sem próbált elrejtızni. Nem számított rá, hogy valaki figyeli. Rábámultam, nagyjából két emeleten át. - A szövetségiektıl, igaz? Grady elmosolyodott. - Titkosszolgálat. Tizennégy évig. - Végre felém fordult, és rám nézett. - Csodálkoztam is, hogy maga észrevett. Jóval hátrébb voltam, ráadásul a másik sávban. Más akkor se szúr ki, ha egyenesen belehajtok a fenekébe. Azért maga se rossz. Válaszul széttártam a tenyeremet. Lehet, hogy ez a Grady mégsem olyan ellenszenves fickó. Fölértünk a legfölsı emeletre, és a zaj után elég könnyem megtaláltuk az elnöki lakosztályt. Nick az ajtóban várt bennünket, önelégülten vigyorgott, és befelé bökött a hüvelykujjával. - Befelé, buzikáim. A Nickster. Odabent egy sokhangfalas sztereó magnóból teljes erıvel üvöltött a Fine Young Cannibals, a levegı cigarettafüsttıl és pattogatott kukorica

213

szagától bőzlött. Peter Alan Nelsen a teraszon beszélgetett egy rakás buggyos gatyás fickóval, a bárpultnál egy neonzöld nyakkendıs pofa telefonált. A Peter társaságában lévı egyik manus lila színő cigarettát szívott. Dani és T. J. a fényőzı berendezés különféle darabjain heverésztek, T. J. mellett egy Tama Janowitz-imitátornak látszó nı ült, és a kezét T. J. combjára tette. Dani köszönésképpen odaintett nekem. A bárpulton és körülötte Absolut vodkás és Jack Daniel's whiskys üvegek álltak, a padlót pedig Nestlé föliratú csokoládépapírok borították. A vodka túlnyomó része elfogyott. Fölteszem, a lakosztály kissé másképp festett, amikor éppen az elnök lakott benne. Grady összehúzta a szemöldökét a szemét láttán, és rosszallóan csóválta a fejét. Gondolom, az elnökhöz volt szokva. Peter észrevett bennünket, egyeden szó nélkül ott hagyta a teraszon ácsorgó fickókat, és azt mondta: - Na, hát már rohadtul ideje volt, hogy befussanak. Dani, kapcsold ki azt a szart, és hajítsd ki ezeket a Broadway-majmo-kat! Broadway-majmok. A nagy rendezı legendás empátiája. A lila cigarettás fickó sértıdött képet vágott. - Peter, de hiszen a támogatók már aláírták a papírokat -hápogta. - Ha beleegyezik, hogy maga rendezze a darabot, jövı ısszel közönség elé állhatunk vele! - Nick, segíts Daninak kirakni a majmokat! - rendelkezett Peter. Nick kivette a kagylót a bárpultnál telefonáló pofa kezébıl, és beleszólt: - Sajnálja, nem ér rá!

214

Azzal levágta a kagylót. Aztán kisétált a teraszra, és bemutatta a nagyjelenetét, amiben az ajtóra szegezett hüvelykujjé a fıszerep. A testbeszéd magas foka. - Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni! - kiáltotta a lila cigarettás fickó, de Peter a füle botját sem mozgatta; Gradyvel meg velem volt elfoglalva. Nick és Dani kiterelgették a Broadway követeit. A Tama Janowitz-szerő nı is velük ment. - Jézusom - sopánkodott Peter -, de hát abban állapodtunk meg, hogy maga megkeresi a kölykömet, aztán jelentkezik! Ehelyett föl kellett bérelnem valakit, hogy keresse meg magát! Én azt hittem, hogy haverok vagyunk! - Megbántott arcot vágott. - Voltak bizonyos dolgok, amiknek utána kellett járnom, és el kellett rendeznem, mielıtt értesíteném magát. - De hát micsoda? - Azt sajnos nem mondhatom meg. - Lószart! Nem azért fogadtam föl magát, hogy elintézzen mindenfélét. Azért fogadtam föl, hogy találja meg a gyerekemet! Mi a fenét akar, megpróbálja fölverni az árat? - Most már kifejezetten gyanakvóan méregetett. - Ha várt volna egy kicsit, jelentkeztem volna! - mondtam. Karennek kell egy kis idı, amíg fölkészíti a fiát, és van egy-két dolog az életében, amit még el kell rendeznie elıbb. És mindez eléggé idıigényes. Peter hümmögött, amikor ezt meghallotta, és érdeklıdı arcot vágott, mintha egyszeriben megfeledkezett volna az ıt ért sérelmekrıl.

215

- Beszélt neki rólam? - Igen. - És mit szólt? Izgatott lett, mi? - Peter kíváncsian elırehajolt. Minél többet akart hallani magáról. - İ már kialakította magának a saját életét, Peter. Attól fél, hogy a maga megjelenésével mindez megváltozhat. Ezt muszáj megértenie. Legyen egy kicsit érzékenyebb mások problémái iránt. - Jó, jó. Érzékeny vagyok. És együttérzı is. - Kihúzta magát, és körülnézett, mindenki látja-e, mennyire érzékeny és együttérzı is ı. - És mi van a fiammal? Toby jól van? - Jól. Kosárlabdázik az iskolai csapatban. Vidám srácnak látszik. - Helyes, helyes. - Peter mélyet sóhajtott, mint aki mélységesen elégedett a dolgok ilyetén folyásával. Karen már nem lesz ennyire elégedett, de hát mit tegyünk. - Vagyis maga mégse akart felültetni engem. Csak el akart igazítani egy-két dolgot, és, ugye, ehhez idı kell. Ezt meg tudom érteni. - Köszönöm. Az arca láthatóan sugárzott a boldogságtól. Szmokinghoz való fehér inget viselt, fekete farmernadrágot és fekete bırcsizmát. A csizmát talán háromszáz éve tisztíthatták ki utoljára. - Tudtam én, hogy maga benne van a csapatban! - fuvolázta. - Maga az én emberem! Maga meg én, mi valahogy hasonlóak vagyunk... Széttártam a tenyeremet. Hasonlóak. James L. Grady megköszörülte a torkát. - Kíván még valamit tılem, Mr. Nelsen?

216

- Magánál van a fiam címe? - kérdezte Peter. Grady elıhúzott egy kis, spirálozott noteszt a kabátja belsı zsebébıl, kitépett belıle egy lapot, és odaadta neki. - Tessék, uram. Itt van a volt felesége otthoni és a munkahelyi címe is. Peter továbbpasszolta a noteszlapot Nicknek, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá. - Fantasztikus, Grady! Maga is benne van a csapatban, akárcsak Cole. Nyerı csapat, mi? - Azzal Peter odaintett Nicknek. -Fizesd ki a járandóságát, Nickster! Adjál neki valami borravalót is a jó munkáért! - Csak amiben megállapodtunk, Mr. Nelsen - felelte Grady. - Nem kérek semmi többet. -Jó. Amit csak akar. James L. már elindult volna Nick után, aztán mégis megtorpant, visszafordult, és rám nézett. - Szép munka volt megtalálni azt a nıt, Cole. Remélem, még találkozunk! - Biztosan. Azzal távozott. Peter peckes tartásban végiglépkedett a szobán, és mindenkire szélesen rámosolygott. - Huh, izgatott vagyok! Majd kiugróm a bırömbıl! Gyerünk, menjünk már! Odalépett a bárpulthoz, és fölvette a telefont. - Itt Peter Alan Nelsen. Az autóim legyenek készen öt percen belül!

217

Azzal lecsapta a kagylót, mielıtt az az illetı, akivel beszélt, egyáltalán válaszolhatott volna. Széles mozdulattal megfordult, mintha az egész szobához címezné a mondandóját: - Mindenki kapja össze magát! Megyünk, megnézzük a srácomat! - Peter - avatkoztam közbe -, tisztában vagyok vele, mennyire várja már, hogy láthassa a fiát, de azért mégsem így kellene odamennie! A gyerek egyelıre nem is sejti, hogy maga a világon van! - Hát most majd megmondom neki. - Nem számít rá, hogy maga az apja... Azért erre elıbb föl kellene készíteni. Peter abbahagyta a vigyorgást, és összevonta a szemöldökét. - Mi a fenérıl beszél? Mi az, hogy fölkészíteni?! Mintha én valami vizsga lennék! - Peter, gondolja meg még egyszer! Nem kellene ezt ennyire elsietni! Ugye, nem akar mindent elrontani már a kezdet kezdetén? Peter szemöldöke még jobban összeszaladt. - Mirıl beszél maga? Csak nem azt akarja mondani, hogy ne menjek? - Elıbb talán szólnunk kellene - vélekedett Dani. - Udvariatlan dolog lenne csak úgy rájuk törni az ajtót. - A rohadt életbe, hát mit kell ezen annyit totojázni? - fortyant föl Peter. - Elvégre a fiamról van szó, vagy nem? Meg a volt feleségemrıl! Most mi a fenének ugrik nekem itt mindenki? - Senki sem ugrott neked, Peter - felelte csitítólag Dani. - Jobb lenne, ha várna egy picit - mondtam. – Legalább annyit, amíg összehozok magának egy találkozót Karennel.

218

Peter arcára hirtelen minden átmenet nélkül visszatért a széles mosoly, közelebb lépett, és hátba veregetett. - Na jó, hát ha meg akar beszélni nekem egy találkozót, nem bánom, legyen. Csak annyit mondjon neki, hogy Peter Alan Nelsen visszajött! Mondja meg, hogy háromezer mérföldet autóztam, hogy láthassam a fiamat! Mibe, hogy Karen dob egy hátast! Meg a gyerek is dob egy hátast! Miért is ne? - Megint hátba vágott, aztán közölte minden jelen lévıvel, hogy most dob egy sárgát, és aztán indulhatnak. - De Peter... - szóltam utána, de csak legyintett. - Bízza csak rám - dörmögte. - Ismerem az embereket. És fıleg: ismerem az emberi lélek sajátosságait. Ezért vagyok az, aki. - Azzal fütyörészve kisétált a szobából. Mélyet lélegeztem, benn tartottam, kiengedtem, aztán odaléptem Danihez, aki a kanapé mellett álldogált T. J.-vel meg a Nicksterrel. - Hé, a fickó majd' kiugrik a bırébıl - nyilatkozott meg a Nickster. Mi a frásznak akar beleköpni a levesébe? Dani egy szót sem szólt, de úgy nézett rám, mint aki segítséget vár, de nem tudja, mit mondjon. - Fölhívom a volt feleségét, és elmondom neki a fejleményeket fordultam Danihez. - Van egy Howard Johnson nevő hotel a fıúton, Chelam felé menet. Semleges terület. Próbálja meg rávenni, hogy jöjjön oda, az étterembe. Én meg megpróbálom odahívni a nıt. Dani bólintott. - Köszönöm.

219

Azzal én is kisétáltam a szobából, mint két perccel azelıtt Peter Alan Nelsen. Csak én nem fütyörésztem.

220

HUSZONKETTİ

Lementem a lobbiba, és a férfivécé melletti fizetıs telefonról fölhívtam Karen Lloydot a bankban. Nem volt valami sok kedvem ehhez a beszélgetéshez. - Új fejlemény? - kérdezte Karen. - Peter New Yorkban van - vágtam bele. - Fölbérelt egy másik magánnyomozót is, aki követett engem, és így megtalálta magát. Peter tehát tudja, hogy maga hol lakik, és most oda akar menni. Karen mély lélegzetet vett, aztán halk, sípoló hang kíséretében kiengedte. - Istenem! Ide akar jönni, Chelambe? Pont mqst? - Igen. - De hát nem zúdíthatjuk csak úgy Toby nyakába ezt az egészet! Még nem is sejt semmit... Meg fog rémülni! Nem akarom, hogy Peter betegye a lábát a házamba! - Megbeszéltem vele, hogy találkozzon magával a Howard Johnson Hotelben. Ha akarja, én is ott leszek. - Az a rohadék! Nem tudja megakadályozni valahogy? - Már eszembe jutott, hogy esetleg lelövöm, de az egy kicsit talán drasztikus megoldás volna. - Szerintem nem. - Karen néhány másodpercig némán töprengett. Elárulta neki ezt a DeLuca-dolgot is?

221

- Nem. Gondoltam, a maga dolga, hogy elmondja-e, de azzal számolnia kell, hogy elıbb vagy utóbb úgyis kitudódik valahogyan. - Az a szemétláda! - Szerintem koncentráljon most inkább csak DeLucára. Péterrel végül is lehet beszélni. Majd csak kitalálunk valamit, hogy hogyan adjuk be neki a dolgot. - Ó, a fenébe - mondta búcsúzásképpen Karen, aztán letette a kagylót. Nem ment le se hídba, se alfába, ahogy Peter állította, de lehet, hogy csak én nem vettem észre. Amikor visszaértem a Howard Johnson Hotelbe aznap délután, éppen négy perccel múlt három óra. A levegı tiszta volt és ragyogó, és az ısz illatát hordozta. Karen Lloyd és Joe Pike a bárban ültek, egy asztalnál. Karen juharbarna nadrágkosztümöt viselt és halványpiros szájfényt, nyugodtnak és összeszedettnek tőnt, de a nyugalma leginkább olyasfélének látszott, ami egy kórház folyosóján szokta elfogni az embert. Korán volt még: rajtuk kívül nem láttam más vendéget a bárban. - Hol van? - kérdezte köszönés helyett Karen. -Valamivel utánam indult el. Gondolom, nemsokára itt lesz. Találkozott Charlie-val? Bosszús arcot vágott. - Nem. De hiszen megmondtam, hogy látni se akarom többet; vagy talán nem voltam elég érthetı? - Magas üvegpoharat tartott a kezében, benne valami átlátszó folyadékkal. - Nem is akarok errıl beszélni. Most nem tudok másra gondolni, csak Tobyra. Ma este le kell ülnöm vele megbeszélni ezt az egészet. Meg kell mondanom neki, hogy ki az apja.

222

Olyan gyorsan történt minden... - Megrázta a fejét, és beleivott az italába. - Lehet, hogy maga nem akar Charlie-ról beszélni, nekünk viszont muszáj. İ a komolyabbik probléma. - Szerintem nem az. - Pedig alighanem így van. - Elmondtam neki, mit tudtam meg Walter Lee Bakomtól Angelette Silverrıl. - Charlie nem telefonált, hogy megkérdezze, miért nem ment el a találkozóra? - Nem. - Nem találkozott valakivel a bankban, aki gyanúsan viselkedett? Nem vette észre, hogy valaki követi, vagy hogy egy autóból figyelik? - Nem, nem, dehogy! Pike-ra néztem. Megrázta a fejét. - Maga szemmel tartott engem? - kérdezte hitetlenkedve Karen. Pike bólintott. Karen most még bosszúsabb arcot vágott. - Nem is láttam magát! Nem gondoltam, hogy kémkedik utánam! Pike megvonta a vállát. Karen az ujjával dobolt az asztalon, aztán megint beleivott az italába. Nem mondhatnám, hogy sütött róla a boldogság. Mint aki érzi, hogy lassan kezdi elveszteni az önuralmát, de minden erejével igyekszik belekapaszkodni. - Na jó - mondtam. - Remélem, a maga távolmaradása és az én látogatásom Charlie-nál legalábbis meggyızte róla, hogy komolyan gondoljuk.

223

- Még nincs vége - szólalt meg Pike. Karen megvonta a vállát. - İ legalább annyira nem akarja, hogy kitudódjon a dolog, mint én. Ha bajba kerülök, ıt is belerántom. Vagy nincs igazam? - Azért az ilyen Charlie-féle fiúknál nem megy ilyen simán a dolog figyelmeztettem. Megint megrázta a fejét, és becsukta a szemét. - Bocsássanak meg, de most egyszerően nem vagyok képes ezzel foglalkozni. Még ki kell találnom, hogy mi legyen Péterrel... És mi legyen Tobyval. Ó, Istenem, most álljak elé, és mondjam neki, hogy tegnap még nem volt apja, ma meg már egyszerre csak van? Pike hátradılt. - Talán kezdje azzal, hogy van egy jó meg egy rossz híre. - De kérem! - kapta föl a fejét dühösen Karen, aztán megint behunyta a szemét. Négy perccel késıbb befutott Peter. Elıször azt gondoltam, hogy talán Rommel páncélosai közelednek, de aztán rájöttem, hogy csak Peter az. Legelöl T. J. repesztett egy almazöld Harley-Davidson-utánzaton, elsı világháborús pilótaszemüvegben és antilopbır dzsekiben, majd két fekete, elnöki limuzin következett. T. J. föl-le cirkált a parkolóban, és bıgette a motort, mialatt a két limuzin befarolt a szők helyre. Az ajtók fölpattantak, az elsı kocsi volánja mellıl Peter Alan Nelsen kecmergett ki, a másodikból pedig a Nickster. A pincérnı meg a bártulaj szinte rátapasztották az orrukat az ablakra. Karen feléjük pillantott, és beleharapott az alsó ajkába.

224

Az elsı limuzin hátuljából Dani szállt ki két fickóval, akik fekete sofır-egyenruhát viseltek, és rémültnek látszottak. Szemlátomást mindenki kényelmesen elfért volna egyetlen autóban, de hát miért jöjjünk eggyel, amikor jöhetünk kettıvel is. Figyeltem, ahogy Karen Lloyd, valamikori Karen Nelsen nézi ıket, és óvatosan megérintettem a karját. - Nem lesz semmi baj. - Persze, hogy nem. - Ivott még egy kortyot. Peter lépett be elsınek az ajtón, utána Dani, Nick és nem sokkal mögöttük T. J. Karen összefonta a karját maga elıtt az asztalon, és úgy nézte ıket, mint ahogy az utca túloldalán szokás valakit szemügyre venni, kissé távolságtartóan. Egy pillanatig bámultak egymásra a szobán keresztül, aztán Peter odament Karen asztalához, és megállt vele szemben. - Szevasz, Karen. - Szia, Peter. - Karen nem állt föl az asztaltól, és az arca kifejezéstelen maradt. - Ez itt Dani - fogtam hozzá jobb ötlet híján a bemutatáshoz. - Ez pedig Nick és T. J. Mindenki köszönt és udvariasságokkal dobálózott. Karen végigmérte Danit, akinek kidolgozott izmai megfeszültek ettıl a pillantástól. Peter leült Karenhez, és Dani is odahúzott egy széket szomszéd asztaltól. Nick és T. J. a bárpulthoz sétáltak. Peter gyanakodva pillantott Joe Pike-ra. - Ez kicsoda?

225

-Joe Pike - feleltem. - İ a másik tulajdonosa a detektívügynökségnek. Emlékszik? Peter visszafordult Karenhez. - Rég nem láttalak, Karen! Klasszul nézel ki! Karen udvariasan bólintott. - Köszönöm. A pincérnı elıkerült valahonnan a bárból. - Mit isznak? - Én Budweisert - mondta Peter. - Az a két srác a bárpultnál szintén velem van, úgyhogy adjon nekik, amit csak kérnek. - Aztán Karen itala felé bökött. - Az micsoda? - Vodka tonikkal - felelte Karen. - Hozzon neki még egyet. - Köszönöm, nem kérek - mondta Karen. - Nem kérsz másikat? - hitetlenkedett Peter. - Nem. De azért köszönöm. - Lassan, körültekintıen ejtette a szavakat, mintha ı is meg a szék is nehezen megtalált egyensúlyban állna, és a legapróbb rezdülés is fölbillenthetné ezt az egyensúlyt. Szeretném, ha minél hamarabb megbeszélnénk, amit meg akarsz, mert aztán vissza kell mennem a bankba. Peter zavarodott képet vágott. - De hát már tíz éve... - Egy Perriert szeretnék, kérem - szólította meg Dani a pincérnıt. A pincérnı Péterre bámult a kezében tartott jegyzetblokk fölött. Még mindig nem írt le egy szót sem. - Annyira hasonlít valakire... - közölte lelkesen.

226

- Most már hozza a Budweisert meg a Perriert, jó? - avatkoztam közbe. A pincérnı, mintha nem is hallotta volna, megvakarta a tarkóját, és körbe-körbe forgatta a szemét. - Tudom! - kiáltott föl hirtelen. - Maga az a filmes fickó! Láttam azArsenióban. Karen állkapcsa megremegett. - Maga Peter Alan Nelsen! - visította a pincérnı. Karen állkapcsa most már folyamatosan remegett, és a szája sarka lefelé görbült. Peter mosolygott és bólogatott. - Tényleg én vagyok. Nem álmodik. - Hú, hát én nem is... - Az isten szerelmére! - vágott közbe Karen, és dühösen bámult a pincérnıre. - Meg kell beszélnünk valamit, ami egyáltalán nem tartozik magára! - Jól van, nem kell azért mindjárt megenni az embert! - Magának meg nem kellene úgy viselkednie, mint egy idióta tinilánynak! Menjen, és hozza, amit rendeltünk. A pincérnı jeges pillantásokat vetett Karen felé, aztán átvonult a bár túloldalára Nickhez és T. J.-hez. - Jézusom, de hát csak egy autogramot akart, vagy valami ilyesmit! szörnyülködött Peter.

227

- Majd késıbb megkapja - felelte hidegen Karen. - Én viszont az itteni bank alelnöke és menedzsere vagyok, és ráadásul anya is. Kötelességeim vannak. Nem pazarolhatom az idımet hülyeségekre. Peter olyan arcot vágott, mint egy kisfiú, akit ágyba akarnak zavarni, és ez egyáltalán nem tetszik neki. - Tudom, hogy szeretnéd látni Tobyt - mondta Karen -, de jobb lenne, ha várnál. Fogalma sincs róla, hogy itt vagy, vagy hogy ki vagy te egyáltalán, sıt, még arról se, hogy létezel. Engedd, hogy beszéljek vele ma este, és utána, nem bánom, találkozhatsz vele akár holnap. Péternek ez még kevésbé tetszett. - Ha most átjössz, azzal csak megrémíted - folytatta Karen. Peter megcsóválta a fejét. - Mondja meg már valaki, hogy mi olyan ijesztı rajtam! - Bármelyik gyerek megijedne a helyében - magyaráztam. - Képzelje csak el: éli az ı megszokott kis életét, erreföl hirtelen megjelenik egy ismeretlen fickó, és azt mondja neki, szia, én vagyok az öreged. Minden megváltozik, amit addig ismert, csupa váratlan és hihetetlen dolog történik vele... Érti már? Peter megvonta a vállát, és lebiggyesztette az alsó ajkát. - Mondja, maga tulajdonképpen kinek az oldalán áll? - A gyerekén - vágtam rá habozás nélkül. - Meg a magáén is, meg Karenén. - Elég sok ilyen ügyet látott már, ugye? - kérdezte Dani. Bólintottam. - Néhány százat.

228

Peter látványosan forgatta a szemét, és sóhajtozott. Mint aki rettenetesen csalódott, amiért elszakítják tıle egyszülött fiát. - Ó, a szarba - ismételte többször, bár ez kevéssé illett bele a képbe. - Ma este beszélek vele - mondta Karen. - Lesz rá egy éjszakája, hogy hozzászokjon a gondolathoz. Holnapra talán még örülni is fog neki, hogy találkozhat az apjával. Holnap, ha akarod, eljöhetsz hozzánk. Ha jól kijöttök egymással, akár el is mehettek ebédelni kettesben. Elviheted a Dasherbe, Brunly-ben. Az a kedvenc helye. -Jó. Az jó lesz. - Peter hevesen bólogatni kezdett, mint aki hirtelen rájött, hogy ez nem is hangzik olyan rosszul. - Volna még valami - szólalt meg Karen. - Micsoda? Karen Danire nézett, aztán a bárpult felé, ahol Nick és T. J. ücsörgött. - Szeretném, ha csak ketten lennétek - mondta végül. - Én meg Dani? - Te meg Toby. Dani kényelmetlenül mocorgott a székén. Peter hátradılt, és bizonytalanul hunyorgott. - Soha nem megyek sehová a srácok nélkül - mondta végül. - Mi lesz, ha például el akarnak rabolni? Karen tenyere hangosan csattant az asztallapon. - Az én házamban senki se akar elrabolni. Efelıl megnyugodhatsz. Peter rám nézett, és ha lehet, még bizonytalanabb arcot vágott. Bólintottam. Erre megvonta a vállát, és visszafordult Ka-renhez.

229

- Na jó. Nem bánom. Ez az egész úgy hangzik, mintha elıre eltervezted volna. Karen végigmérte, lapos, hideg pillantással. -Valóban elterveztem elıre. Tíz évem volt rá, úgyhogy eléggé átgondoltam. Peter újfent bólintott. - Rendben van. Ha így akarod, hát legyen így. Majd megszánunk itt, ebben a hotelben, és megvárjuk a holnapot. Nekem így is jó. Ez nagyon nem úgy tőnt, mintha Peter Alan Nelsen szájából hangzott volna el. Az igazi Peter Alan Nelsen biztos ott maradt New Yorkban, és ez itt Miszter Épesző, Peter Alan Nelsen hasonmása. Egész biztos. Még jó, hogy rájöttem. A pincérnı kiment a bárból egy kis lengıajtón, amit a pult mögötti falba vágtak, aztán nemsokára visszajött egy alacsony, kövér meg egy magas, vékony fickóval. Látványosan Péterre mutatott. Karen egy percig nézte ıket, majd mondott valamit, amit senki más nem hallott, és fölkelt az asztaltól. Most megint fáradtnak látszott, mint elızı este, amikor a banki elszámolásokat fejtegettük és egyszer csak megjelent Toby. - Köszönöm, Peter, hogy beleegyeztél, hogy itt találkozzunk, és nem jöttél el a bankba - mondta. - És azt is köszönöm, hogy hajlandó vagy várni, amíg találkozhatsz Tobyval. Ha együtt tudunk mőködni, biztos vagyok benne, hogy végül minden jól fog alakulni. Peter meglepett arcot vágott, amikor látta Karent fölkelni, és hirtelen elkapta a karját. - Hé, most meg hova mész?

230

Karen megrázkódott, mintha valaki átállított volna benne egy kapcsolót. Már nem is látszott olyan fáradtnak. Keménynek és akaratosnak nézett ki, és szótlanul meredt Peter kezére. - Tessék? - kérdezte ügyetlenül Peter. Karen tekintete lassan fölemelkedett Peter kezérıl, föl a karján, és egyenesen a szemébe nézett. Egyikük sem mozdult. Aztán Peter hirtelen lesütötte a szemét, és meghunyászkodott. - Bocsánat. Karen jóváhagyólag bólintott, egyetlen egyszer, aztán elıvette a pénztárcáját. - Most pedig dolgom van. - Mi az, hogy... - rökönyödött meg Peter. - Tíz éve nem láttuk egymást, most meg egyszeriben dolgod van? El akartam mondani neked egy csomó dolgot, és... És azt hittem, hogy tele leszel kérdésekkel... Karen megcsóválta a fejét, és rám mosolygott. - Látja? Errıl beszéltem. - Mit mosolyogsz te itt? - kapta föl a fejét Peter. Karen két kézzel markolta a pénztárcáját, mélyet sóhajtott, és azt mondta: - Peter, én már nem vagyok ugyanaz a kislány, akit ismertél. Nem vagyok többé az az üresfejő fruska, aki színésznı akart lenni, és tátott szájjal hallgatta, ahogy te képsőrőségrıl meg érzelmi szerkesztettségrıl hadoválsz. Tudom, hogy sikeres vagy, de egyáltalán nem ájulok el ettıl a hírtıl. Nem kell a pénzed. Érthetı voltam?

231

- Hé, hé, én egy szóval sem mondtam... - Peter védekezı állásba szorult. - Ne is várd el tılem, hogy elfogadjam az utasításaidat, ahogy azelıtt - folytatta Karen. - Jobban örültem volna, ha sose látlak viszont. De mivel te vagy Toby apja, és a fiamnak joga van találkozni az apjával, nem bánom, találkozzatok, ismerjen meg, és aztán ítéljen meg saját maga. Azon vagyok, hogy minden simán menjen, de ennél többet ne várj tılem. Peter színpadiasan, látványosan széttárta a tenyerét. - Nem értem, miért vagy velem ilyen ellenséges. - Talán gondolkozz el egy kicsit rajta. - De hát nem akarok semmi rosszat! - védekezett Peter. - Jézus Máriám, de hiszen mi házasok voltunk! Ez azért kell, hogy jelentsen valamit! Van egy fiunk, egy közös gyerekünk! Karen rábámult; az arca szinte üres volt, kifejezés nélküli. - Neked nincs - mondta végül. - Legföljebb nekem van. Azzal elsüvített mellettem, átvágott a báron, és kiszáguldott az ajtón. Peter egy darabig nézett utána zavart, kissé sértıdött arccal, aztán megrázta a fejét. - Hát ezt nem hiszem el! Még csak nem is örült, hogy láthat! - Tényleg nem. - Talán mégis igaza volt - nézett rám. - Lehet, hogy nem kellett volna ekkora felhajtást csinálnom. - Bólogatott, hogy meggyızze magát. Maga már egy csomó hasonló esetet látott. Tudhat olyasmit is, amit én nem.

232

- Látja, ez igaz. - Na jó, meggyızött. Peter Alan Nelsen képes beismerni, ha hibázott, és másnak volt igaza. Széttártam a tenyeremet. Hirtelen hátradılt, és ismét reménykedı arcot vágott. - De azért nem is ment olyan rosszul ez az elsı találkozás, ugye? Látott már rosszabbat is? - Rosszabbul is mehetett volna - biztosítottam. - Karen például le is lıhette volna magát.

233

HUSZONHÁROM

Pike meg én korán megvacsoráztunk, aztán visszamentünk a szobánkba egy tartalmas estére a helyi tévés hírmősorral meg a sporthírekkel. Peter, Dani, Nick és T. J. kivettek három egymásba nyíló szobát a hotel másik felében, de nem csatlakoztak hozzánk se a vacsoránál, se a sporthíreknél. A két limuzin a parkolóban várakozott. Késıbb majd biztos földerítik a helyi éjszakai életet. Peter jelenlétének híre futótőzként terjedt; nemsokára megjelent a helyi televízió hírstábja, és körülszaglászott. Egy magas, vékony nı is volt velük, ı lehetett a mősorvezetı. Ezt azért gondolom, mert akárhová ment, egy alacsony, kövér fickó szaladt a nyomában egy minikamerával. Egy sors - egy ember. Csak itt, csak önöknek. Néhány perccel azután, hogy megérkeztek, befutott egy busznyi iskolás gyerek, és telizajongta az épületet. A magas, vékony nı jobb híján riportot készített az iskolásokkal. Végül is az igazság ott van, ahol a legjobban keresed. Aztán egy idı múlva mindenki szépen elpárolgott. Biztos nem sok érdekeset találtak az öreg Howard Johnson Hotelben. Másnap reggel negyed nyolckor Karen Lloyd fölhívott. Joe Pike addigra már elment. - Megbeszéltem a dolgot Tobyval - mondta Karen. - Szóljon Péternek, hogy ma délután négy körül idejöhet, a házamba. - A hangja fáradt és elgyötört volt, mintha nem sokat aludt volna az elmúlt éjszakán.

234

- Hogy ment? - érdeklıdtem. - Na, mit gondol, hogy ment? - kérdezett vissza, és letette a kagylót. Átcsörögtem Peter Alan Nelsen szobájába. Dani vette föl a telefont a negyedik csöngésre. Mondtam neki, hogy legyenek Karen Lloydnál délután négyre. Azt felelte, átadja az üzenetet Péternek, és megkérdezte, nem volna-e kedvem velük reggelizni. Azt mondtam, hogy dolgom van, de azért köszönöm, hogy gondolt rám. Ezután egy kis szünet következett, majd Dani megkérdezte, nem lenne-e jobb, ha én is jelen lennék a délutáni beszélgetésen Karéneknél. Megnyugtattam, hogy ott leszek. Megköszönte. Úgy vettem észre, ı az egyeden az egész társaságból, aki megköszön dolgokat. Néha a többiek helyett is. Letettem a kagylót, lezuhanyoztam, fölöltöztem, bekaptam néhány Howard Johnson-féle palacsintát, két buggyantott tojást, aztán visszamentem a városba, hogy megkeressem Angelette Silvert. A Titkos Kert picike üzlet volt a Százhuszonkettedik utcában, egy illatszerbolt és egy cipész kirakata között, a Morning-side Heights keleti vége felé, nem messze a West Side-tól. Ha észak felé haladsz a West Side-on keresztül, fölfelé a kilencvenes utcákon át, ahol a százasok kezdıdnek, a fehér arcokat szép lassan fölváltják a spanyol arcélek, majd a feketék. Mire elértem a Száztizedik utcát, jószerivel én voltam az egyetlen fehér a környéken. Folyton az eszembe jutottak a gyerekkoromban látott zenés filmek, de senki se táncolt vagy énekelt az utcákon. Bizonyára vajmi kevéssé érdekli ıket a saját imázsuk.

235

Kis csengı szólalt meg az ajtó fölött, ahogy beléptem a virágüzletbe. A Titkos Kert levegıje hővös volt és párás, szinte súlyos a virágok illatától, a különféle szobanövények lélegzetétıl, a friss termıföld szagától. A mennyezetrıl apró Bose hangszórók lógtak, amelyekbıl halk klasszikus zene szólt. Az üzlet elejében friss vágott virág állt korsókban, valamivel hátrébb üvegajtajú hőtıpult, benne elıre elkészített csokrok és virágkompozíciók. A helyiség közepe táján kicsike pult állt, mögötte fekete férfit láttam, meg egy talán hatvan év körüli fekete nıt. Éppen virágkosarat kötöttek. A fickó volt vagy két méter magas, hosszú karral, izmos bikanyakkal, amitıl akár a helyi, amatır birkózóbajnok is lehetett volna. A bolt elıterében húszas éveinek végén járó, karcsú, fekete nı finom szirmú, fehér virágokat tőzdelt egy korsó százszorszép közé. Zöld nadrágot viselt, és olyasféle halványkék munkaköpenyt, mint a kórházi betegszállítók. Ahogy meghallották az ajtó fölötti csengıt, mind a hárman fölkapták a fejüket, és rám bámultak: a férfi is, az idısebb nı is a pult mögül, meg a lány a százszorszépek fölött. A férfi gyanakodva mért végig, aztán visszafordult a virágkosárhoz. Fölteszem, nem sok fehér fickó fordul meg errefelé. A karcsú nı hozzám lépett, és elmosolyodott. - Segíthetek? - kérdezte. Csinos lány volt, leszámítva azt az öt centi hosszú forradást, amely a bal fölsı ajkát is kettészelte, meg két kisebb heget a szemöldöke fölött, a homloka bal oldalán. Egyik sem lehetett túl régi. A köpenye fölsı zsebén kis névtábla állt: „Sarah".

236

-Jó napot, Angelette - mondtam. - Elvis Cole vagyok. Charlie DeLucáról kellene önnel beszélnem. A mosoly lefagyott az arcáról, rémület kifejezése suhant át a szemén. Hátrapillantott, a pult mögött álldogáló férfira, aztán vissza rám. A férfi letette a virágkosarat, és minket nézett. Azt ugyan nem hallhatta, hogy mirıl beszélünk, de sejtette, hogy valami nincs rendben. - A rendırségtıl jött? - kérdezte a lány. - Charlie DeLuca a hatalmában tart egy nıt, akit ismerek -feleltem. Ki akar szállni a buliból, és megkért, keressek valami érvet, hogy Charlie elengedje. Megint hátrapillantott, a pult mögött álló férfira, és lehalkította a hangját. A férfi odébb tolta a virágkosarat, kilépett a pult mellé, és törölgetni kezdte a kezét egy szürke rongyba. - Nem szoktunk errıl beszélni - suttogta a lány. - Ha nem a rendırségtıl jött, jobb lesz, ha odébbáll innen. - Maga Charlie-val volt, ugye? Lesütötte a szemét, a padlót méregette. -Voltam én egy csomó férfival. William Dannemorában volt, nekem meg három gyereket kellett etetnem. - Értem. Nem lehetett könnyő magának. Fölvetette a fejét, dühösen, akaratosan pillantott rám. - William kilenc hónapja kint van, most már kint is marad. Mind a ketten tiszták vagyunk. Találtunk egy embert, aki alkalmaz bennünket, az övé ez a virágbolt.

237

Bólintottam. A virágbolt tényleg szép volt. Tiszta és csinos. Sokkal szebb, mint Dannemora. És sokkal szebb, mint az utcán strichelni. - Charlie vágta össze az arcát? - kérdeztem óvatosan. - Nem a maga dolga. - Ismer egy Richie nevő fickót? - Nem ismerek én senkit. William két kézzel a pultra támaszkodott, és olyasféle arccal meredt rám, ahogy a húzósabb fegyházakban szokás méregetni a frissen érkezetteket. Az idısebb nı mögéje lépett, és a jobb karjára tette a kezét, nyugtató mozdulattal, de a férfi szemlátomást meg sem érezte. Egyikük sem hallhatott bennünket, de egész biztosan tudták, mirıl beszélhetünk. Furcsa, hogy néha milyen apró jelekbıl ért az ember. - Annak a nınek is van egy gyereke, Angelette - mondtam. - Hosszas munkával fölépítette magának az életét, és nem akarja elveszíteni, pont úgy, ahogy maga sem. William lerázta magáról az asszony kezét, és elıjött a pult mögül, kezében egy hatvanöt centi hosszú galvanizált fémcsıvel. Még a munkaköpenyen át is jól lehetett látni, hogyan domborodnak a fölsıkarja meg a válla izmai. Fölteszem, Dannemo-rában is a nehezebbek közé tartozhatott. - Hé, öregem, jobb lesz, ha elpusztulsz innen! Ez a lány már nincs az utcán, és nem is megy vissza soha! Semmi közöd hozzá, és ajánlom, hogy ne maceráld! - Csak beszélni szeretnék vele.

238

- Majd ha ez a darab csı beléáll a fejedbe, akkor majd nem akarsz annyira beszélni senkivel. Elıvettem a Dan Wessont, fölhúztam és rászegeztem. Utálok belegyalogolni valakinek az életébe, és utálok fegyvert szegezni. De azt legalább ennyire utálom, ami Karen Lloyddal történik. - Neki kell eldöntenie, William - mondtam. - Nem magának. Az idısebb nı halkan fölnyögött, és csavargatni kezdte a szürke törlırongyot. A keze mintha remegett volna. - Csak öt percet kérek, Angelette, és aztán elmegyek - fordultam a lányhoz. - Ha felel a kérdésemre, soha többet nem háborgatom. William közelebb lépett. Gondolom, ha valaki lehúz pár évet Dannemorában, nem ájul el, ha elétartanak egy pisztolyt. -Apafej, nem akarom kétszer mondani! Nincs itt semmiféle Angelette. Ha valami koszos ügyben mászkál, itt rossz helyen keresgél. Angelette néhány pillanatig némán szemlélıdött, aztán bólintott, inkább csak magának, mintha létfontosságú, döntı elhatározásra jutott volna. - William, el fogsz késni a megrendelésekkel. Vissza kellene menned a kosarakhoz. William szeme elkerekedett; egyenesen rám mutatott a csıdarab végével. - Hé, ez a pasas egy senki! Még csak nem is a rendırség küldte! Nem vagy köteles válaszolni neki! A lány nyugodt, állhatatos tekintettel nézett a férfira, és amikor megszólalt, a hangja meglepıen lágy volt.

239

- Csak segíteni szeretne valakinek... A kedvesének. Most mit akarsz tıle, agyonütni azzal a csıvel? Vissza akarsz menni Dannemorába? Mi lesz akkor velem, talán csináljam megint azokat az undorító filmeket? - Ne mondj ilyeneket! - Menjek vissza az utcára, azt akarod? - Kérlek, ne mondj ilyeneket! - A férfi erısen pislogott, aztán a lány felé fordult, de úgy, mintha komoly fizikai megerıltetést jelentene elfordítania rólam a tekintetét, és ránézni. - Foglalkozz a megrendelésekkel, William - szólt megint a lány. Mire készen leszel, mi is végzünk, ı meg eltőnik innen, és minden marad a régiben. Kérlek, William. - Jobb lesz, ha hallgatsz rá, William - szólalt meg most az idısebb nı is. - Fogadj szót neki, most az egyszer. - Még mindig hátul állt, a pult mögött, rémült arcot vágott, csavargatta a szürke rongyot és remegett. William még mindig a lányra meredt, aztán a nehézfiú-tekintet lassan megenyhült, a férfi sarkon fordult, visszament a pult mögé, átvágott a virágkosarak között, és bevágta maga mögött a hátsó ajtót. A lány nézett utána, amíg csak látható volt, azután mélyet sóhajtott, mintha a férfi távoztával valamiféle belsı feszültség szakadt volna föl benne. - Tudja, nagyon bántja ıt, hogy meg kellett tennem, amit tettem, amíg ı távol volt. Szégyenkezik miatta. - Nagyon szereti magát. - Néha én is azt hiszem. - Újabb mély lélegzetet vett, és komolyan rám nézett. - Nem Angelette-nek hívnak. Az csak olyan utcai név.

240

- Értem. - Sarah Lewis vagyok. - Sarah. Szép név. Szebb, mint az Angelette. Összefonta a karját a mellén, és élesen fölnevetett, mintha bántaná valami, de nem akarná elárulni, mi az. - Ne hordjon itt össze nekem mindenféle marhaságot. Inkább mondja meg, mit akar. - Az a gyanúm, hogy Charlie DeLuca mesterkedik valamiben vágtam bele a mondandómba -, és nem akarja, hogy a család többi része tudomást szerezzen róla. Ha rá tudnék jönni, mi lehet az, ezzel talán rávehetnem, hogy szálljon le az ismerısömrıl. - Nem láttam Charlie DeLucát, mióta Williamet kiengedték. Ennek már legalább öt hónapja, lehet, hogy hat. - Hogyan ismerkedett meg vele? - Az utcán. Mindig így csinálja: fölszed egy lányt az utcáról. Megnéz valami mocskos videót, jól fölhúzza magát, aztán beül a kocsiba a testıreivel, és addig járja az utcákat, míg nem talál valami hasonlót. - Mindig a testıreivel járkál? Sarah elnevette magát. - Még a vécére se képes kimenni nélkülük! Van az a magas, vékony fickó, fehér, mint a döglött tyúk feneke, beesett arc, mint valami hülye vámpírfilmben! - Úgy nézem, itt a jó öreg Ric-rıl lehet szó. -A testırök beszélnek róla egymás között, amikor nincs ott? Megrázta a fejét. - Nem hallottam. Mindig lent maradtak a kocsiban, amikor mi fölmentünk a szobába... Tudja.

241

- Azt hallottam, hogy egy Richie nevő fickó talán tud valamit folytattam. - Azt hiszem, ı szállítja Charlie-nak azokat a videókat. Gondolkodott vagy egy fél percig, aztán megint megrázta a fejét. - Nem ismerek Richie nevőt. - Charlie sose beszélt magának az üzletérıl? - Olyasfajta üzletrıl nem, amilyet maga keresgél. Az idısebb nı a virágokkal matatott, gondosan elfordulva tılünk. - Nem panaszkodott vagy dicsekedett magának? Ilyesmire gondolok, mint „micsoda rohadt egy napom volt", vagy „mekkorát kaszáltam ma". - Nézze, tudom, hogy mire gondol, de ez nem egészen így mőködött... Charlie cirkál az utcán, kedvet kap egy lányra, fölkapja, elkölt egy csomó pénzt, kiszórakozza magát, de az egész nem tart sokáig. Három hétnél tovább egy lány se kellett neki. Szeret fájdalmat okozni a másiknak, és ha panaszkodni mer, a lelket is kiveri belıle, aztán otthagyja. - Szóval nem is említette, hogy mivel foglalkozik? - Nem. - Ismer más lányokat is, akikhez járni szokott? - kérdeztem. - Csak látásból. Tudja, ahogy az utcán néha összefutunk egymással. Ácsorgunk a sarkon, beszélgetünk, néha róla is. Megdörzsölte a vágást a szája sarkában. - Elég könnyő megmondani, ki volt vele - tette hozzá. - Nem tudja véletlenül, hogy mostanában kivel van? A szeme megvillant.

242

- Honnan tudnám? Gondolja, hogy szívesen sétálgatok arrafelé? Vagy hogy Mr. Charlie szerelmes leveleket küldözget nekem? - Ez fontos lehet, Sarah. Nem tudná kideríteni valahogyan? Megint összefonta a karját, és elgondolkodva nézegetett. Nem tudtam kiolvasni a szemébıl, mi járhat a fejében: talán már elege van belılem, de lehet, hogy azt fontolja meg, továbblépjen-e. Hirtelen sarkon fordult, besietett a pult mögé, és fölhívott valakit telefonon. Mialatt beszélt, az idısebb nı szemmel tartott egy csokor orgona közül. Sarah Lewis letette a telefont, visszajött hozzám, és azt mondta: - Egy Gloria Uribe nevő bukszát látogat mostanában. A Százharminchatodik utcában lakik, egy bár fölött, amit Clyde-nak hívnak. - Nagyon köszönöm, Sarah. Tudja, sokat segített. - Szerintem nem sok haszna lesz belıle, ha beszél is azzal a nıvel. Nem hiszem, hogy ki merné nyitni a száját, még ha tud is valamit. Charlie mellett nem nagyon merik a szájukat jártatni a lányok. Sarah megint megdörzsölgette a heget az arcán, mintha fájna. Csúnya sebhely volt, olyasféle, ami mély vágások után szokott visszamaradni. Charlie nem kímélte, amikor nekiment; talán nem is egyszer. Az ajtóhoz léptem. - Tényleg úgy gondolja, hogy találhat valamit, amivel megszorongatja Charlie DeLucát? - szólt utánam halkan a lány. - Igen - feleltem. - Egészen biztosan.

243

Rám kacsintott, azzal a szemével, amelyik fölött a vágások húzódtak. Aztán megint bólintott, és újra az volt az érzésem, hogy a jóváhagyás inkább saját magának szól. Kinyitotta nekem az ajtót. - Jól van. Ha talál valami módot, hogy megszorongassa a micsodáját, hát szorongassa meg egy kicsit erısebben. Az én nevemben is. Érti, mire gondolok? Az idısebbik nı végre fölhagyott vele, hogy úgy tegyen, mintha dolgozna, és nyíltan rám bámult. Odabólintottam neki, aztán visszafordultam Sarah Lewishoz. - Magam is így gondoltam. Az idısebb nı elmosolyodott és elfordult, én pedig kiléptem az üzletbıl.

244

HUSZONNÉGY

Clyde bárja vedlett koszfészek volt egy négyszintes bérház aljában, ami tele volt aggatva tőzlétrákkal meg ruhaszárító kötelekkel. Három vagy négy nı ácsorgott a bárpultnál szők, vörös ruhában, nyúlbundában, kifejezéstelen tekintettel; odakint meg két hosszú kabátos fickó támaszkodott egy Pontiac oldalának, hangosan nevetgélve valamin. Az egyik fickónak rés volt a foga között, mint Mike Tysonnak. Leraktam a Taurust az út túloldalán, nem messze a buszmegállótól, és visszasétáltam a bárhoz. A két fickó még mindig nevetgélt, de azért figyeltek a szemük sarkából. Itt se mászkált több fehér az utcán, mint odaát a Százhuszonkettedik utcában. A helyükben, azt hiszem, én is megbámultam volna magamat. A háznak volt egy kis, nyitott kapualja Clyde bárjának bejárata mellett. Egyenesen odamentem, és szemügyre vettem a postaládákat. A 304. számú ládán ez állt: „G. Uribe". A Mike Tyson-fogú fickó odakiáltott nekem: - Hé, ember, mi a fenét kotorászik ott? - Gloria Uribe-ot keresem. Itthon van? - Nem, asz'szem, dolgozik. Legalább is, ha szorult bele egy kis jó érzés. - Talán csak nem maga a menedzsere?

245

- Ember, ne szórakozzon velem, az a csaj kubai vagy haiti vagy mi a franc, azok mindig egymás között üzletelnek! De van ám nekem is valamim a negyediken, pont magára vár! Legalább olyan jó, elhiheti! - Köszönöm, nem lehet - feleltem. - Gloria rabul ejtette a szívemet. - Szaa-art - énekelte -, maga a rendırségtıl jött, mit szórakozik itt velem? A haverja is röhögött, és összeütötték az öklüket. Fölöltöttem az ilyen alkalmakra tartogatott „na jó, mind a ketten tudjuk, hogy zsaru vagyok"arcot. - Hogy hívják, kis barátom? - Luther. - Luther, itt az alkalom, paktáljon le az igazságszolgáltatással. Mondja, Glóriának jól megy az üzlet? - Hát, olyan közepesen. - Fehér fickók? Luther bólintott, és sokat sejtetıen a barátjára sandított. - Fogadok, hogy maga az után a gengszter után szaglászik, a nagy kocsival! A Szervezett Bőnözésiektıl van? - Elıfordulhat. - A Bölcs és Titokzatos Detektív. - Mesélhetne arról a nagy kocsiról. Gyakran jár erre? - Kétszer, háromszor hetente. - Szabályosan jön, vagy csak úgy találomra? Luther sértıdött képet vágott. - Ember, az agyamra megy ezekkel a kérdésekkel! Elıvettem egy húszast, és odatoltam eléje. Nem hatódott meg túlságosan.

246

- Maga aztán nem erıltette meg magát - vigyorgott. - Szegény a költségvetés, Luther. - Ja. Mások is mondják. - Egy pillanat, és nyoma sem volt a húszasnak. - A múlt héten kétszer is itt volt. Kedden, aztán meg pénteken. Eddig általában pénteken jött. - A barátjára pillantott megerısítésért, aki komolyan bólintott. - A testırei idelent várnak, amíg ı odafönt van Glóriánál? kérdeztem. - Szaa-art, már vagy három hónapja nem hordja magával azt a csürhét! Megütközve néztem rá. - Azt mondja, már három hónapja jár Glóriához? - Egy francot, annál sokkal régebben! - Luther megint a barátjára hunyorított. - Lássuk csak, négy, vagy talán öt hónapja? A másik fickó bólintott. Luther visszafordult hozzám. - Nagyjából öt hónapja jár Gloria Uribe-hoz - összegeztem -, és mostanában rendszerint egyedül érkezik? Luther félig leeresztette a szemhéját, és szenvedı arcot vágott. - Hányszor kell még elmondanom azért a nyavalyás húsz dollárért? A barátja ásított, és megbámult valamit az utca túloldalán. Mélyen elgondolkodtam. A mi szakmánkban az ember valósággal vadássza az átlagostól eltérı dolgokat, mivel az ilyesmik általában nyomokat jelentenek, amelyek egy kis szerencsével vezetnek is valahová. Sarah Lewis azt mondta, hogy Charlie DeLuca sose tartott ki egy nınél három hétnél tovább, és hogy sehová se ment a testırei nélkül.

247

Persze, ennek már jó ideje, és azóta Charlie akár meg is változtathatta a szokásait. Lehet, hogy Charlie és Gloria egymásba szerettek, és azért találkoztak a testırök nélkül, hogy nyugodtan eltervezhessék az esküvı részleteit. Be kellett látnom, hogy ez azért nem hangzik valami valószínőnek. - Luther - kérdeztem -, Gloria az utcán szedi föl a pasasokat, vagy telefonon is ki szokták hívni? - Hát, ha rosszabbul megy neki, akkor az utcán strichel. Ha a dolgok jobbra fordulnak, akkor csak hívásra megy. Mindig meg lehet mondani, amikor telefonos idıszaka van, mert vagy egy emeletnyi magasban hordja az orrát! Luther barátja úgy röhögött, hogy majd megszakadt. Fehér Caddie DeVille parkolt le a járdaszegélynél; karcsú, kávészínő fiatal nı szállt ki belıle testre tapadó ruhában és fekete-fehér cowboycsizmában. A kocsit egy ötven körüli, ázsiai fickó vezette. A nı mondott neki valamit, aztán odaintett Luthernek, és bement Clyde bárjába. Luther összeráncolta a homlokát. - Elszólít az üzlet - mondta, és ellökte magát a Pontiac oldalától. - Nagyon köszönöm, Luther. Sokat segített. - Jó, jó, csak aztán vissza ne mondja annak a rohadt gengszternek, mert beledarál a pizzájába! - Hallgatni fogok, Luther. Megbízhat bennem. Luther meg a cimborája eltőntek Clyde bárjában. Fölmásztam a harmadikra, átvágtam egy kis elıtéren, és bekopogtam a 304-es ajtón. Semmi válasz. Valahol a folyosó túlsó végén egy

248

csecsemı ordított, egy másik lakásból meg egy magát gengszternek képzelı rapper skandált valami épületeset. Társadalmi dráma. Gloria Uribe lakásából nem szőrıdött ki hang. Újfent kopogtam, aztán elıvettem a tárcámból a mindig magamnál tartott drótokat, és kinyitottam a zárat. Gloria Uribe másfél szobás, fızıfülkés, fürdıszobás lakásban lakott. Színtelen falak, a plafonról pergett a festék, de ettıl eltekintve rend és tisztaság uralkodott. Középen rongyos húzató dívány állt, rajta gyöngyhímzéses díszpárnák, vele szemben Viktória-korabeli kis vitrines szekrény porcelánokkal, a fája olyan fényesre pucolva, hogy a sötét mahagóni szinte lilának látszott. A fızıfülke és a fürdıszoba is rendes és tiszta volt, a pici hálószoba pedig tobzódott a rózsaszínben: rózsaszín falak és mennyezet, rózsaszín selyemágynemő, rózsaszín Princess telefon. Még egy rózsaszín ébresztıs rádiót is sikerült kerítenie valahonnan; az ágy mellett állt, az éjjeliszekrényen. Az éjjeliszekrény kivételesen barna volt. Arra gondoltam, hogy jó lenne megtalálni az elıjegyzési naptárát. A telefonos lányoknak szokott lenni ilyesmijük; az egyszerő utcalányoknak nem, mivel nincsenek állandó látogatóik. A telefonosoknak föl kell írniuk valahová a rendeléseket, elıre megbeszélt idıpontokat, és olyasmiket is föl szoktak jegyezni, mint hogy mit szeret az ügyfél, és mennyit szokott fizetni. Ha megtalálnám Gloria elıjegyzési naptárát, megtudhatnám, mikor járt nála utoljára Charlie DeLuca, mikor jön legközelebb, mit terveznek, meg hasonlókat; talán még arra is rájövök, hogy egyáltalán mi folyik itt.

249

Szétnéztem az éjjeliszekrényen, benéztem mögé, aztán az ágy alá, a matrac alá, a rugók közé. Találtam két csomag papírzsebkendıt, az egyik nyitva volt, a másik nem, meg egy csomag Trója óvszert. Bordázottat. Átnéztem a piperetáskáját, aztán egy kis, fiókos ládikát, aminek egy csomó mütyürke volt a tetején. A ládika alsó fiókjában volt egy fekete kígyóbır korbács, valami lószerszámra hasonlító dolog, két rendırségi bilincs meg egy fekete gázálarc. Szép, mondhatom. Átkutattam a hálószobát, a vécét meg a fürdıszobát. Az elıjegyzési naptár a vécékagyló hátulján volt, szigetelıszalaggal fölragasztva, egy nejlonzacskóban, egy kis fiola kokainnal együtt. Egészen pontosan nyolc percembe és negyven másodpercembe került megtalálni. A rendıröknek talán még ennyi se kellett volna. Átvittem a füzetkét a nappaliba, leültem vele a díványra, és átlapoztam. A bejegyzések az év elejével kezdıdtek, azaz nagyjából tíz hónappal ezelıtt, és pontosan öt hónapja és egy hete említették elıször Charlie DeLucát. Három egymást követı napon találkoztak mindjárt az elsı héten, aztán ötször a következı héten. A bejegyzések nagy része rövidítés volt, de a rövidítéseket elég könnyő volt megfejteni. Próbáltam ıket szakmai szemmel, tárgyilagosan szemlélni, de még így is gusztustalannak és zavarba ejtınek tőntek. Egyik bejegyzés se említett semmit Charlie üzletével kapcsolatban, és nem volt nyoma, hogy egyáltalán beszélt volna róla. Napról napra, hétrıl hétre átnéztem a bejegyzéseket, míg csak el nem értem az aznapi dátumig. Észrevettem, hogy az ötödik héttıl kezdve

250

ahányszor csak Charlie neve föltőnik, mindig ott van mellette egy másik név is: Santiago. Hmm. Visszalapoztam a könyvecske elejére, és újra végignéztem, ezúttal a „Santiago" bejegyzést keresve. Azon a bizonyos ötödik héten jelent meg elıször, Charlie-val együtt. Lehet, hogy Charlie hozta ide. Tovább lapozgattam. Volt, hogy Gloria kiírta a teljes nevét, volt, hogy csak egy „S"-et írt. Néhány héten keresztül ahányszor ez az „S" föltőnt, mindig ott volt mellette Charlie neve is, de késıbb elıfordult, hogy csak az „S" állt a papíron. Luther említette, hogy Charlie itt járt múlt kedden és pénteken, de a füzet nem tett említést róla ezeken a napokon; csak Santiago nevét láttam. Lehet, hogy Charlie nem is Glóriához jött, és a nı ezért nem írta föl a naptárába. Talán pont Santiagóhoz jött. Újabb hmm. Santiago nevét ceruzával elıjegyezték holnap délután fél ötre. Péntekre. Hmm. Charlie-t nem jegyezték elı, de hát annyi baj legyen. Végül is engem sem. Becsuktam az elıjegyzési naptárat, visszatekertem a nejlonzacskóba, visszaragasztottam Gloria Uribe vécéje mögé, elıvettem a drótokat, és kiengedtem magam a lakásból. Amikor kiléptem az utcára, Luther meg a haverja megint ott voltak, és ugyanúgy támasztották a Pontiac oldalát, mint amikor elıször megláttam ıket. Luther elvigyorodott, amint meglátott, fölvillantva Mike Tyson-szerő fogazatát. - Luther - léptem oda hozzá -, nem ismer véletlenül egy Santiago nevő fickót? Megfordul itt hébe-hóba. Luther fölhagyott a vigyorgással, és megcsóválta a fejét.

251

- Én inkább kimaradnék ebbıl! - morogta, ellökte magát a Pontiactól, elvonult mellettem, és befordult Clyde bárjába. Utánabámultam, aztán a barátjához fordultam. A barát megvonta a vállát. - Mi ez az egész? - érdeklıdtem. - Santiago a csaj stricije - világosított föl a barát. - Néhány évvel ezelıtt, amikor a csirke megjelent itt, Luther be akarta venni az üzletébe, és összebalhézott rajta Santiagóval. Santiago majdnem megölte Luthert. Valami jégcsákánnyal. - Vagy úgy. - Nagyszerő. - Más lányokat is futtat a környéken? - Nyavalyát. Félig már nincs is a szakmában. Valami jamaikai gengszter lett belıle, csudára kikupálódott. Nagy kocsi, saját szabó. Luthert meg majd megüti a guta. - Aha. Luther haverja búcsút mondott a Pontiacnak. -Jobb, ha megnézem, mi van Lutherrel - magyarázta. - Ha nem megyek utána, amikor rájön az ötperc, megsértıdik. - Értem. Köszönöm a segítségét. Luther barátja eltőnt Clyde bárjában. Háromnegyed három volt. Még mindig maradt egy csomó idım, ha vissza is kell érnem Karenhez négyre. Ráérısen visszasétáltam a Taurushoz, azon tőnıdve, amit Roland George elmondott, hogy az olasz maffia utálja a jamaikaiakat, a kubaiakat meg az ázsiaiakat. Lehet, hogy találtam valamit? Lehet, hogy nyomon vagyok? Lehet, hogy ha ki tudom szimatolni, miféle titokzatos

252

tények rejtıznek a véletlenül szemembe ötlött részletek mögött, egyszer csak fény derül az igazságra, és Karen Lloyd, Toby Lloyd meg Peter Alan Nelsen boldogan élhetnek, míg meg nem halnak. Mint a moziban. Miközben visszafelé vezettem Chelambe, azon töprengtem, vajon mi dolga lehet Charlie DeLucának egy Santiago nevő jamaikai gengszterrel. Most már nincs is más dolgom, mint ezt kideríteni.

253

HUSZONÖT

Négy elıtt húsz perccel értem Karen Lloydékhoz aznap délután. Karen LeBaronja a ház mellett állt, de Toby piros Schwinnjének nyoma sem volt a garázs oldalánál. Az utcán álltam meg, hogy helyet hagyjak Péternek a parkolóban. Karen nyitott ajtót hosszú, drapp szoknyában, tengerzöld rövid fölsırészben meg egy olyasféle díszes nyakláncban, ami akár egy zulu törzsi varázslónak is dicsıségére vált volna. Az arca frissen volt kifestve. - Hála Istennek, hogy maga nem Peter! - mondta köszönés gyanánt. - Igen. Ezt már magam is többször megállapítottam. - Éppen próbálok rendet csinálni. A szınyeget fölporszívózták, a képes magazinokat sorba rakták, a fényképeket a kandallópárkányon leporolták és nagyság szerint, szimmetrikusan sorba rakták, középen a nagyok, a két szélén a kicsik. Pike az asztalnál ült, teát ivott, és sötét, kifejezéstelen szemüvegén keresztül bámult a világra. - Merre van Toby? - kérdeztem. - Iskolában - felelte Karen. - Itthon akart maradni, de nem engedtem. - Értem. - Megmondtam neki, hogy az élet ettıl még nem áll meg, és mi ugyanazok vagyunk, akik eddig voltunk, ugyanitt élünk, és ı ugyanabba az iskolába jár, és ugyanúgy kosárlabdázik tovább.

254

Pike-ra néztem. Pike összeráncolta a homlokát. Fölteszem, ezt hallgatta egész délután. - A következetesség nagy erény - jegyeztem meg. - Szerintem is. Karen a szoba közepén állt, bal keze a csípıjén, a jobb az álla alatt, és szigorúan szemrevételezte a dísznövények elhelyezkedését és a mütyürök rendezett sorait. - Ideges? - Már miért lennék ideges? Csak feszült vagyok. Az egész más. Rápillantott a kora-amerikai stílusú faliórára, majd a karórájára. Amit látott, nyilván nem egyezett, mert odalépett a kandallóhoz, és két perccel elıbbre állította a faliórát. A dívány mellett, az asztalon a Jó háziasszony egy példánya feküdt. Megigazította. Fölemelt egy cérnadarabkát a szınyegrıl. Átvágtatott a hallba, aztán a hálószobába. Olyasféle feszültség volt a mozdulataiban, amit soha azelıtt nem láttam. - Valami hírstáb jött a bankba, és körülszaglásztak - mondta Pike. Érdeklıdtek, mit keresett a Howard Johnsonban, Peter Alan Nelsennel. Kidobatta ıket a biztonsági ırrel. -Aha. - Korábban hagyta ott a bankot, és egyenesen hazajött. Azóta takarít. - Halálra rémült. Érthetı. A Nagy Mumus, akitıl az identitását félti, most épp arra készül, hogy lerohanja az otthonát. - Minek ennyit takarítani olyasvalaki kedvéért, aki épp lerohanja az otthonodat?

255

- Ezt mi, hitetlenek soha nem fogjuk megérteni. A padlósutyakolás zenje segít elérni a teljes belsı békét. Pike bólintott, és ivott még egy korty teát. - Azért én is éreztem már hasonlót bizonyos dolgoknál. Kimentem a konyhába, csináltam egy bögre kávét, bevittem az ebédlıbe, és leültem Pike mellé. Karen átjött a hallból, harminc másodpercig némán bámulta az ebédlıt, aztán visszament a hallba. Zen. - Charlie nem jelentkezett ma? - kérdeztem. Pike megrázta a fejét. - Nem tetszik ez nekem. Az ilyen srácok, mint Charlie nem szokták annyiban hagyni a dolgot. Meg akarják mutatni, hogy velük nem lehet szórakozni. Charlie egész biztosan mesterkedik valamiben. Pike bólintott. - Találtál valamit? - kérdezte. Elmondtam neki, amit megtudtam Gloria Uribe-ról meg a jamaikairól. - A maffia nem vegyül ezekkel az alakokkal - vélekedett Pike. Megráztam a fejem. - Nem hát - mondtam. - Hmm - felelte Pike. Négy óra elıtt nyolc perccel fekete limuzin dübörgött végig az utcán, és szélesen befordult Karen háza mellé. - Megjöttek - mondtam. Karen beviharzott a hallba, és az ablakhoz sietett. A tengerzöld fölsırész helyett elegáns, fekete blúzt viselt és apró, ízléses gyöngynyakéket.

256

Kocsiajtó csapódott, és Karen elhátrált az ablaktól. Kihúzta magát, a karját lazán lelógatta az oldalán. - A csuda vigye el - suttogta -, reméltem, hogy Toby ér ide elıbb. Sápadtnak tőnt, de lehet, hogy csak a világítás tette. - Bújjunk el - ajánlottam -, és tegyünk úgy, mintha senki nem lenne itthon. - Nagyon vicces. Hja. Nagy tréfamester hírében állok. Karen a szoba közepén ácsorgott, és a világért nem mozdult volna, amíg meg nem szólalt az ajtócsengı. Akkor rám nézett, és azt mondta: - Fogadok magával huszonötmillió dollárba, hogy amint belép azon az ajtón, az elsı szavából kiderül, mekkora bunkó. - Nem szép dolog elıítéleteket táplálni. Az ajtócsengı újból megszólalt, Karen az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Peter szinte berobbant, nyomában Danivei. Nicket és T. J. komát, úgy látszik, otthon hagyták. - Jézusom - kiáltotta Peter -, hol laksz te? Ez a hely rajta sincs a térképen! Van itt villany egyáltalán? Karen féloldalt rám pislantott. - Ugye, megmondtam. A szoba valahogy kisebbnek látszott, amint ezek ketten betódultak, és a mennyezet már nem is volt olyan magas és boltíves. Peter úgy nézett körül, mint aki azon gondolkodik, megvegye-e a házat, Dani meg félreállt, mintha nem akarna útban lenni, és egyik kezével átkulcsolta a másikat.

257

- Hozhatok valamit? - kérdezte Karen, amúgy háziasszony-módra. Van itthon rövidital, sör, és készítettem jeges teát. - A szája sarka mintha remegett volna. - Semmit nem kérek, köszönöm - mondta Dani. - Sört innék - felelte Peter. - Budweisered van? Karen kifordult a konyhába, anélkül, hogy válaszolt volna. Peter felém fordult, és elvigyorodott. - Egész jól csinálja a kislány, mi? Ha látta volna annak idején, Los Angelesben, el se tudta volna képzelni róla. - Peter - mondtam -, gondolkozzon már egy kicsit. Zavart arcot vágott. - Micsodán? Karen bejött a konyhából, a kezében egy krómozott tálcával. A tálcán szalvéta volt, azon meg egy üveg St. Pauli Girl meg egy pohár. Peter elmarta az üveget, de nem nyúlt a pohárért. - Tudod, hogy soha nem iszom pohárból - jegyezte meg. - Bocs - felelte hidegen Karen. - Elfelejtettem. Karen hellyel kínálta Danit a díványon, aztán maga is letelepedett az egyik karosszékbe. Joe Pike még mindig az asztalnál ült, én meg mellette. Peter beleivott a sörbe, aztán a kandallóhoz lépett, és szemügyre vette a fényképeket. Öt perccel jártunk négy óra elıtt. Igyekeztünk elütni valamivel az idıt. - Mindjárt gondoltam! - jegyezte meg Peter. - Hiába is várnám Xıled, hogy rólam is kirakj néhány képet. Karen dühösen összecsücsörítette a száját.

258

- Tudod, legalább a gyerek miatt - tette hozzá Peter. Karen kipillantott az ablakon, aztán megnézte az óráját. Peter átvágott a nappalin, és leült a másik karosszékbe. A lábát kinyújtotta a dohányzóasztal alatt, a sört a kezében tartotta, de nem ivott bele. - Nem akarok gondot okozni neked - fordult oda Karenhez. - Hát persze - felelte Karen. - Csak találkozni szeretnék a fiammal. - Bármelyik percben itt lehet. Peter bólintott, belekortyolt a sörbe és nem válaszolt. Karen kinézett az ablakon. Dani a padlót bámulta. Pike mozdulatlanul ült, biztonságban elrejtızve a sötét szemüveg mögött. Lehet, hogy ha megkérném, kölcsönadná a szemüvegét, és akkor én is úgy tehetnék, mintha nem is volnék itt. Pofákat vágtam rá, hogy megtudjam, figyel-e egyáltalán, de nem reagált. Lehet, hogy aludt. Ám az is lehet, hogy látta, mit csinálok, de úgy tett, mintha nem látná. Pike-nál sose lehet tudni. Tíz perccel késıbb Peter megszólalt: - Azt hittem, négyre hazaér a gyerek. Karen egészen picit kihúzta magát. - Légy szíves, ne hívd gyereknek. Van neki neve. Tobynak hívják. Peter széttárta a tenyerét, bólintott, és a levegıbe bámult. Négy óra után tizennégy perccel Karen narancssárga-fehér macskája elıjött a hallból, átvágott a nappalin, és megszaglászta Pétert. Peter lehajolt, hogy megsimogassa, aztán hirtelen meggondolta magát, és mégis inkább visszahúzta a kezét. Hja, a rossz emlékek.

259

Négy óra után huszonkét perccel Karen sokadszorra is megnézte az óráját, aztán a kora-amerikai stílusú faliórát, és összevonta a szemöldökét. Tobynak már régen haza kellett volna érnie. Négy óra huszonnyolc perckor Peter a térdére fektette a tenyerét, fölkelt a székbıl, és azt mondta: - Na, most akkor mi a fene van? Jön az a gyerek, vagy nem? Karen fölugrott vele együtt. Az orrcimpája remegett. - Nem hibáztathatod, Peter! Nehéz idıket él át. Annyira izgul a találkozás miatt! Egész éjjel forgolódott. - Biztos mindenféle hülyeséget meséltél rólam! Hogy patkánytrágyát eszem, és ütöm-verem a kiskölyköket! Karen sziszegı hangot hallatott, kirohant a konyhába, és fölkapta a telefont. - Fölhívom az iskolát. Peter körbe-körbe mászkált egy ideig, aztán visszaült a helyére. Dani nyugtatólag a vállára tette a kezét. Hat perccel késıbb Karen visszajött a konyhából, aggodalmas arccal. - Az iskolában azt mondták, hogy már háromnegyed órája elindult haza! - Mennyi idı alatt ér ide biciklivel a suliból? - kérdeztem. - Legföljebb tíz perc. - Jézus Mária, csak nem azt akarjátok mondani, hogy világgá ment?! kiáltotta Peter.

260

Karen elıkapta az iratait meg a kocsikulcsot egy kerámia tálból az ebédlıben, és szó nélkül a bejárati ajtóhoz robogott. Én is fölkeltem, és Pike-ra néztem. - Elkísérem, te meg maradj itt. Pike bólintott. Alig észrevehetı bólintás volt: a sötét lencsék éppen csak annyira billentek meg, hogy kissé elcsússzon rajtuk az ablakok vetette fényfolt. - Hé, hé, én is megyek! - ugrott föl Peter. - Nem - mondta Karen, Pike pedig Péterhez lépett, és gyengéden visszatuszkolta a fotelba. - Most inkább ne! - Hé! - méltatlankodott Peter, aki megint megpróbált fölkelni, de Pike nem engedte: olyan közel állt a karosszékhez, hogy Péternek nem volt elég helye lendületet venni. - Mi a nyavalyát csinál maga? - dühöngött Peter. Dani fölállt, és közelebb lépett, de amint látta, hogy megrázom a fejemet, megtorpant. Pike egészen közel hajolt Péterhez, az orruk talán ha húsz centire lehetett egymástól, úgyhogy Peter közvetlen közelrıl belebámulhatott a sötét szemüveglencsékbe. - Jobb lesz, ha most egyedül megy - mondta Pike halkan és nyugodtan. Peter sőrőn pislogott, és abbahagyta a kapálózást. - Na jó.

261

Karen már be is szállt a LeBaronba, mire kiléptem a bejárati ajtón. A háta szálfaegyenes volt, mereven tartotta a vállát, és többször is el kellett fordítania a slusszkulcsot, mire végre be tudta indítani az autót. Elmentünk az iskoláig, kétszer megkerültük, aztán bementünk a városba, és megint vissza az iskolához. Végiggurultunk egy rövidebbik úton, amit Karen szerint Toby is ismer, de ott sem láttuk. Legalább egy órán át kocsikáztunk ide-oda, de nyomát sem láttuk. Már éppen hazafelé tartottunk Karen háza felé; olyan útszakaszon gurultunk végig, amelyet széles szántóföldek szegélyeztek két oldalról. A szántóföldeket derékig érı gaz borította. - Álljon meg! - szóltam oda neki hirtelen. - Mi történt? - kérdezte rémülten. Amint a kocsi megállt, kiugrottam, és egyenesen oda rohantam, ahol Toby Lloyd piros Schwinn biciklije hevert a gazban. A hátsó kerék kitört, a váz meggörbült, a kormány szarvai

pedig egészen

hátrahajlottak, hogy a két fék majdnem összeért. Vagyis úgy nézett ki, ahogy egy bicikli kinéz, miután átment rajta egy autó. Átkutattam körös-körül a magasra nıtt gyomnövényeket, de Toby Lloydnak nyoma sem volt. Szóval Charlie DeLuca végül mégis csak hírt adott magáról.

262

HUSZONHAT

Karen Iioyd kiugrott a kocsiból, és rohanni kezdett felém a magas gazban. Amikor meglátta a biciklit, az arcára szorította a kezét, és azt kiabálta: „Toby!", elıbb rémülten, aztán már inkább dühösen, mintha csak egy rossz vicc lenne az egész, és Toby mindjárt elıugrana valahonnan, szamárfület mutogatva. Ide-oda futkosott a nagyra nıtt paréj és szamárkóró között, és a fia nevét kiáltozta. Elkaptam a vállát, és erısen tartottam, ı meg azt kiabálta, hogy engedjem el, és próbálta kirántani magát a markomból. - Toby nincs itt! - mondtam. - Nem bántották! Azt akarják, hogy maga együttmőködjön velük, és tudják, hogy ha bántják Tobyt, egyszer s mindenkorra elveszítik magát! - Meg kell találnom! - Megtaláljuk, ne féljen. Most visszamegyünk magához, és megvárjuk, hogy Charlie telefonáljon. - Ó, Istenem! Most mi a fenét csináljak? - Erılködve lélegzett, mintha hirtelen a tudatára ébredt volna annak, hogy egy magánál sokkal nagyobb erıvel néz szembe. - Hogy tehettek ilyet? Egyáltalán honnan tudhatták? - Hiszen csak egyetlen iskola van a környéken. Biztos lesben álltak, amíg Toby el nem indult haza, és aztán elkapták. - De a bicikli... Mi történt a biciklijével? - Fogalmam sincs.

263

- És ha egyszerően csak elütötték? - Ki van zárva. -Ó, Istenem... Vajon mi lehet vele? - Sarkon fordult, és visszarohant a kocsijához. Követtem. Öt perccel késıbb mindent tudtunk. Charlie DeLuca fekete Lincolnja Karen kocsifölhajtóján parkolt, a limuzin mögött. Az anyósülésen Ric kuporgott, leengedett ablak mellett, amelyen countryzene szőrıdött ki. Még mindig rajta volt a fekete Ray Ban szemüveg, a haját szokás szerint hátranyalta, az összbenyomás továbbra is vámpírszerő volt. A garázs falának vadonatúj, vörös színő Schwinn monten-bájk támaszkodott, kormányán még ott fityegett az árcédula. - Ó, hála Istennek! - kiáltotta Karen. Ahogy leparkoltunk, Ric elımászott a Lincolnból. Háromsoros, szegecsekkel kivert, fekete bırkabátot viselt; ahogy megmozdult, a kabát szétnyílt, és látni engedett valamiféle rozsdamentes csillanást a bal hónalja alatt. A jó öreg Smith & Wesson. - Kerüljünk beljebb - javasolta szívélyesen. - A fiam jól van? - kérdezte izgatottan Karen. - Menjünk be - ismételte Ric. - Charlie már vár. Karen az ajtóhoz rohant. Követtem, Ric zárta a sort. Peter, Dani, Toby Lloyd és Charlie DeLuca a nappaliban ültek, Peter és Charlie a két karosszékben, Dani és Toby meg a díványon. Charlie DeLuca teli szájjal röhögött Péternek valamilyen elmés hozzászólásán, és mind a ketten egy-egy St. Pauli Girl üveget szorongattak. Toby egészen a dívány szélére húzódott, kezét a térde

264

közé ejtette, és valamiféle ideges kíváncsisággal bámult Péterre. Joe Pike a falnak támaszkodott a kandalló mellett, karját keresztbe fonta, testsúlyát egyik lábára helyezte. Amint Ric belépett, Pike súlya egyszeriben átkerült mindkét lábára, de a karját továbbra sem mozdította. Charlie DeLuca úgy mosolygott ránk, mintha ı lett volna mindenki kedvenc nagybácsija, és azt mondta: - Nahát, már itt is vannak! Karen egyenest odafutott Tobyhoz, megragadta a fölsıkarját, és keményen a szemébe nézett, mintha ki akarná olvasni, mi van a feje belsı oldalára írva. - Jól vagy? - Persze, anya. - Bántottak? Megfenyegettek? A kissrác zavarodott, érteden képet vágott. - De hát kicsodák? Ric odabólintott Pike-nak, levette a Ray Bant, és megdörzsölte a szemét. Fölteszem, úgy vélte, elég lesz egy vakegér a szobában. Charlie felém küldte émelyítı mosolyát. - Nahát, maga még mindig itt van? Azt hittem, már rég visszament a hülye városába, Dumbo hátán lovagolni, de hát mindenki maga tudja, mi jó neki. Visszamosolyogtam rá. - Attól tartok, félreértettük egymást - mondtam. Peter vigyorgott, mint a tejbetök.

265

- Karen, el se fogod hinni, miért késett Toby - kezdte kedélyes hangnemben. - Gyerünk, Charlie, mondd el neki! Ezt hallgassátok meg! Gyerünk,

Charlie.

Mintha

régi

haverok

volnának.

Charlie

kényelmesen hátradılt a karosszékben. - Nekifaroltam a biciklijének az iskola elıtt - mesélte. - Ri-pityára törtem. El tudják képzelni? Olyan rettenetesen szégyelltem magam, hogy inkább megvártam, amíg kijön a srác a suliból, és elvihetem új bringát venni. De hát végül is a jó bicikli olyan, mint a jó ló, nincs igazam? A kissrácoknak a bringájuk a legjobb barátjuk. Muszáj volt valahogy jóvátennem... Jóvátennem. Charlie tehát eljátszotta a nagyjelenetet Péternek, és Peter szépen megette, amit eléraktak. Karen Charlie-ra bámult, mialatt az a kis meséjét fuvolázta, azután hirtelen visszafordult a fiához. - Szóval elmentél ezzel az emberrel új biciklit venni? - Hát, igen, tulajdonképpen - hadarta Toby, mint aki sejti, hogy bajban van. - Végül is Quisenberrynél voltunk. Azt mondta, venni akar nekem egy új bringát, ahelyett, ami összetört, és azt kérdezte, hol árulnak ilyesmit errefelé, én meg megmutattam, és... Karen Tobyra nézett, aztán Charlie-ra, aztán vissza Tobyra, és hirtelen úgy vágta pofon a fiát, hogy akkorát szólt, mintha egy huszonkettes kaliberő pisztolyt sütöttek volna el a szobában. - Ne merészelj még egyszer elmenni egy idegennel! - sziszegte. Toby fejét egészen félrerántotta az ütés, Dani nagyot nyelt, Peter pedig fölkiáltott:

266

- Hé! Most meg mi a fenét csinálsz?! - Fogd be a szád! - kiáltotta Karen. Az arca egészen sápadt volt, majdnem olyan fehér, mint Ric képe, és reszketett. Toby riadt arcot vágott. - De hát ismer téged, anya! Azt hittem, minden rendben lesz! - Toby - szólalt meg Charlie -, attól tartok, az anyukád rettentı dühös, és minden oka megvan rá. Az én hibám az egész. A jó öreg Charlie bácsi. Azután visszafordult Karenhez, és már egyáltalán nem nézett ki Charlie bácsinak. -Mindez persze nem történt volna meg, ha nem kellett volna ideautóznom a városból egy nyavalyás találkozó miatt, és tudja, mi történt? Akit vártam, el se jött! Átvert! Érti? Hát lehet így viselkedni? Ennyire kicseszni valakivel?! Peter bólintott, mint aki teljes mértékig egyetért újdonsült barátjával, Charlie-val. - Hé, ha velem ezt valaki megcsinálná, mondjuk valamelyik marha a stúdióban, hát úgy rúgnám ki, hogy a lába se érné a földet! - Igazad is volna, Peter! - mosolygott Charlie. - Néha nem is árt, ha megmutatjuk az embereknek, hol a helyük. Peter még jobban vigyorgott, és a fiára kacsintott. - Toby - szólalt meg hidegen Karen -, eredj a szobádba, és zárd magadra az ajtót! Toby arca elsötétült, de szót fogadott. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Karen Charlie-hoz fordult, és azt suttogta: - Rohadék!

267

Peter meglepett arcot vágott. - Jézus Mária, Karen, a fickó hetvenhétszer bocsánatot kért! És Tobynak sincs semmi baja! Karen nem fordult felé. Még mindig Charlie-t nézte, a mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, a szája sarkában a bır furcsán lilás színőre változott a festék alatt. - Hidd el nekem, cimbora, tudom, mit érezhet - mondta barátságosan Charlie. - Egész életünkben óvjuk a gyerekeinket az idegenektıl, de persze ettıl még nem lesz több eszük, ugye... Különben is, bárki követhet el hibákat. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha valami baja történik... - Azzal lassan Karen felé fordult. - Ugye, maga se szeretné, ha baja történne a fiának? Karen vadul megrázta a fejét. - Nem... Nem szeretném, ha bármi baja esne. - Helyben vagyunk - jegyeztem meg félhangosan. - Magát senki se kérdezte - mordult rám Ric. - Szólt már magának valaki, hogy pont úgy néz ki, mint Drakula? érdeklıdtem. Charlie lassan, ráérısen elfordította a tekintetét Karenrıl, és most engem vett célba. Aztán fölkelt a karosszékbıl, és tett néhány lépést a szobában. A homloka jobb oldalán erısen kidudorodott egy ér. - Vannak, akiknek hiába beszél az ember, Ric - mondta. Elmondhatod újra és újra, a fülük botját se mozdítják, és a végén persze, hogy bajba kerülnek.

268

- Hát igen - biccentettem. - Vannak, akiknél a bajba kerülés egyenesen életforma. Peter ide-oda kapkodta a fejét. - Hé, srácok, mirıl beszéltek ti itt? Charlie még egy lépéssel közelebb jött. Az arca talán csak tizenöt centire lehetett az enyémtıl, vörös volt és szinte fújtatott, miközben halott, halszerő szemeivel egyre rám bámult. Legalább több fogalmam lett róla, miért is hívják Tonhal Char-lie-nak. - Mi van, öreg, az agyadra ment a túl sok napsütés? - A hangja suttogásszerően, vészjóslóan halk volt. - Gyógykezelés kéne, most rögtön? - Hé, hé, nem kéne így eldurvulni - kiabált közbe Peter. - Semmi baj - szólalt meg Ric. Charlie mögé lépett, mindkét kezét a vállára tette, mint akkor, amikor neki akart ugrani Joey Putatának: beszélt neki, nyugtatgatta, mígnem a fújtatás és az érgörcs lassan abbamaradt. Hogyan szereljük le Sal De-Luca kedvenc fiacskáját. Azon tőnıdtem, vajon ezért külön fizetnek-e neki. - Hé, Charlie, minden rendben? - idegeskedett Peter. -Nem akarsz egy pohár vizet? A tonhalarc lassan visszamerült a tenger mélyére, Charlie nagy levegıt vett, és egy apró kézmozdulattal eltolta magától Ric karját. Hátrébb lépett, fölemelte a kabátját, és Ric tartotta neki, hogy bele tudjon bújni. - Remekül vagyok, köszönöm, Peter - mondta. - Csak egy kis félreértés volt. Elıfordul néha az ilyesmi.

269

- Persze, persze - felelte Peter. - Örülök, hogy nincs baj. Charlie még egyszer végigmérte Karent, aztán begombolta a kabátját, és az ajtóhoz lépett. - Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, Peter. El se hiszed, de a Láncfőrészes a mai napig is a kedvenc filmem! Megvettem videón is, és vagy egy tucatszor megnéztem. Igaz, Ric? - Legalább - felelte Ric. - Ha tönkremegy, nehogy vegyél másikat! - lelkesedett Peter. - Csak csörögj ide Karennek, és hagyd meg nála a címedet. Majd küldök egyegy kazettát az összes filmembıl! Megemelte a sörösüveget, mintha szalutálna. - Ó, igen - mosolygott Charlie -, okvetlenül fölhívom Karent. -Azzal odabiccentett egyet Karennek is. - Gyerünk, Ric! Ric kitárta elıtte az ajtót, és kiléptek. Joe Pike ellökte magát a faltól, odament az ablakhoz, és kinézett rajta. - Jézus Máriám, nem tudom, miért kellett ebbıl ekkora ügyet csinálnod, Karen - jegyezte meg Peter. - Tobynak semmi baja. Odakint kocsiajtó nyílt, aztán becsapódott. Toby valami köszönésfélét kiabált a szobája ablakából. Nyilván egész idáig az ablakban lógott. Motorzúgás, és az autó elporzott. Pike visszament a kandallóhoz. Karen átvágott az ebédlın, és kiment a konyhába. Csöndesen csukta be maga után az ajtót. - Mi a fene baja van? - kérdezte Peter. Hátat fordítottam neki, és otthagytam. Kimentem a konyhába Karen Lloyd után. A mosogatónál állt, és a hátsó ablakon át kibámult a kertbe.

270

Az ablak melletti kis polcon cserépcsuprok álltak, bennük mindenféle főszernövény burjánzott és gyökerezett. Olyan is akadt, amiben nem volt semmi, csak víz. - Hát idejött - mondta lassan. - Idejött, az otthonomba. Megfenyegette a fiamat. - Ez nem olyan meglepı lépés egy bőnözıtıl. Tovább bámult ki, a kertbe; azt hittem, mindjárt elsírja magát, de nem tette. Testének minden izma megfeszült. Meg akarom változtatni az életem. Nem akarom elveszíteni a fejem. Volt benne valami csodálatra méltó. - Istenem, mibe keveredtem? - tört ki végül. - És ha bántották volna a fiamat? Közelebb léptem, és megsimogattam a hátát. Nem húzódott el. - Nem bántották, és nem is fogják - feleltem. - Charlie azt akarja, hogy maga neki dolgozzon. Tudja, hogy ha baja esik a gyereknek, örökre elveszíti magát. Karen bólintott, mint aki már maga is gondolt erre, de nem meri egészen elhinni. - Szeretném, ha vigyázna rá - mondta. - Megtenné? Lehetne szó róla, hogy maga meg Mr. Pike ideköltözzenek, amíg vége nincs ennek az egésznek? Bólintottam. Elfordult az ablaktól, és a nappali ajtajára bámult. - Kénytelen leszek elmondani nekik az egészet.

271

- Elıbb-utóbb muszáj lesz - feleltem. Lehunyta a szemét. Fáradtnak látszott. - Istenem - sóhajtotta. - Jobban tartok tılük, mint Char-lie-tól.

272

HUSZONHÉT

Magára hagytam Karen Lloydot a konyhában, és visszamentem a nappaliba. Idıközben elıkerült Toby is, és a díványon üldögélt Péterrel. Pike viszont eltőnt. Talán kiment. - Eljössz hozzám, Kaliforniába? - kérdezte éppen Peter. Toby lelkesen bólogatott. - Hé, ha tényleg el akarsz jönni, elküldöm érted a stúdió különrepülıgépét, jó lesz? - magyarázta Peter széles kézmozdulatok kíséretében. - Úgyse csinálnak semmit azzal a géppel, mindenféle majompofát szállítanak olyan helyekre, ahol semmi szükség rájuk. Csak szólnom kell, nem mernek ellenkezni velem! És van egy házam Malibun is, a parton. Johnny Carson egy köpésnyire lakik tılem. Egyébként Steven Spielberg is, meg Sly Stallone meg Tom Hanks. Majd bemutatlak nekik. Jó lesz? - Aha! Nem tudni, hogy ez a repülıgépre, Spielbergre, Stallonéra vonatkozott-e, vagy mindannyiukra. Dani is mosolygott és bólogatott, igen, nagyszerő lesz. Minden kissrác elájulna, hogy az álmai így valóra válnak. Egyszer csak észrevettem Pike-ot odakint a kocsifölhajtón, fél lábon állva, összekulcsolt keze a feje tetején. Fa-pozíció. Segíti az összpontosítást, az egyensúly megtalálását, menekvést nyújt a káoszból. - Melyik a kedvenc autód? - kérdezte Peter.

273

- Hogyhogy melyik? - Hát... Úgy értem, hogy a kedvenc kocsid. Na, ne viccelj már! Nézel tévét, olvasol színes magazinokat, meg az utcán is jár egy csomó autó. Biztos van kedvenc kocsid! - Hát, talán a pirosak tetszenek a legjobban. - Úgy látszik, eddig nem gondolkodott még el ezen a problémán. Peter széttárta a tenyerét, beleegyezıen. - Na jó, akkor ha eljössz hozzám, majd szerzünk neked egy olyan piros kocsit, és azzal furikázunk, jó lesz? Toby olyan arcot vágott, mintha az apja urduul beszélt volna. - Veszel egy kocsit, csak azért, mert odamegyek? - Hát persze! Hiszen a fiam vagy. Veszek akár egy kurva helikoptert is, ha azt akarod! Toby vihogott. Talán a helikopter miatt, de inkább azt hiszem, hogy amiatt a bizonyos „k" betős szó miatt. - Hé, Dani! - kiáltott fel Peter. - Menj, hozd be azt az izét a kocsiból! Dani fölkelt, kiment a limuzinhoz, és egy rakás jókora dobozzal tért vissza. Peter még jobban fölélénkült. - Na, gyerünk, öcskös, nyisd ki, mire vársz? Öcskös. A Laza Apuka. Toby sorban kinyitotta a dobozokat. Az elsıben egy videokamera volt, a legújabb típus, JVC, a másikban méregdrága videomagnó, hozzá való vágómasina, meg egy rakás üres kazetta, és természetesen egy-egy példány Peter Alan Nelsen összes filmjébıl. Gondolom, maga a felszerelés belekerült vagy tizenhárom rugóba, leszámítva a kazettákat. - Hú... - mondta Toby.

274

Peter megveregette a fia térdét. - Na, most majd csinálhatsz te is filmeket, kisöreg. Mint a faterod. - Majd megmutatod, hogy kell? - Meghiszem azt, kisöreg! - Peter elırehajolt, és beleborzolt a fia hajába. - Hiszen Peter Alan Nelsen gyereke vagy, vagy mi a szösz! Figyelj ide, az életed a mai nappal gyó-ke-resen meg fog változni! Hogy lehet ilyeneket mondani egy tizenkét évesnek? -Ami csak az eszedbe jut, a tiéd! - lelkendezett Peter. -Csak mondd meg, mit szeretnél, és elintézzük! Mi volna, ha vennénk két motorbiciklit, és versenyeznénk egymással? Szeretnéd? - Persze! - helyeselt izgatottan Toby. Karen abban a pillanatban lépett be a konyha felıl. - Nézz ide, mit kaptam! - kiáltotta neki Toby. Karen nem rajongott az ötletért. - Drágának látszik - mondta szőkszavúan. - Motorbiciklit is kapok! - folytatta Toby. - Együtt fogunk száguldozni vele! Karen ezért az ötletért még kevésbé rajongott. -A motorozás veszélyes dolog, Peter - mondta higgadtan. - Toby még kicsi hozzá. - Hát majd csak kis motort veszek neki! - intézte el Peter. -Különben sem az utcán motorozunk. Majd kimegyünk az erdıbe. Karen állkapcsa megremegett, az arckifejezése megkeményedett. - Nem errıl van szó. Toby itt lakik, velem; vannak bizonyos elképzeléseim a nevelésérıl, és az ilyen esztelenül drága ajándékok teljesen fölforgatják az értékrendjét.

275

- Toby - avatkoztam közbe -, Péternek meg az anyukádnak meg kell beszélniük egy-két dolgot. Jobb lenne, ha kimennél játszani egy kicsit. - A srác meg én éppen csak elkezdtünk ismerkedni egymással! ellenkezett Peter. - Tudom, de ez most fontos - felelte Karen. - Majd folytatjátok az ismerkedést késıbb. Toby kiügetett a bejárati ajtón, és nem sokkal késıbb fölhangzott a kosárlabda ütemes pattogása a betonon. Karen Danire nézett. - Megtenné, hogy magunkra hagy bennünket? Dani elvörösödött, fölugrott ültébıl, és azt mondta: - Megyek, játszom egy meccset Tobyval. - Azzal kirobogott. - Mi van? - értetlenkedett Peter. Karen leült a díványra, megigazította a szoknyáját, és rábámult arra a férfira, akihez tizenévesen feleségül ment, és akivel tizennégy hónapig együtt élt. Aztán gyors, éles sóhaj következett, és a következı pillanatban Karen kitálalt: elmondta a pénzmosást, a maffiát, a fenyegetést, mindent. Bármiféle bevezetı nélkül. Odakint

az

egyre

mélyülı

alkonyat

lila

volt

és

fagyos;

labdapattanások szabdalták, néha egy-egy nevetésfoszlány. Arról a helyrıl, ahol álltam, jól láthattam Danit, Tobyt, a kocsiföljáró nagy részét, de a kosárpalánkot nem. Ha valamelyikük elhajította a labdát, láttam, amint ívesen emelkedik, de aztán hirtelen eltőnt a szemem elıl, kilépett a látókörömbıl. Nem zavart, így is meg tudtam mondani, eltalálták-e: az arcukról, a hangjukból meg abból, ahogyan a labda visszapattant. Ha valamelyikük lazán elırekocogott valamelyik oldalon,

276

akkor a labda lepattant a palánkról. Ha viszont gyorsan elırerohantak, akkor lyukat dobtak, és a labda éppen befelé pattogott a garázsba. Ha meg a labda visszapattant hozzájuk, vagy ık ugrottak elıre, hogy elkapják, akkor lehetett tudni, hogy kosarat dobtak. Néha nem is kell látni magát az eseményt, elég, ha a következményeirıl tudomást szerzel. Nemrég olvastam egy könyvet a modern csillagászat eredményeirıl; ott azt mondták, hogy a Neptunusz és a Plútó létezésérıl már pontosan tudtak azelıtt is, hogy egyáltalán megpillantották ıket, mivel a többi bolygó pályájának jellegzetességeibıl következtethettek a hollétükre. Szerintem a bolygók nem is különböznek olyan nagyon az emberektıl. Elég, ha tudod, mi történik körülöttük, hogy kitaláld, mit csinálnak, hogyan csinálják. Amikor Karen Lloyd befejezte a történetet, Peter felém fordult, pislogott, és azt kérdezte: - És ez tényleg igaz? -Igaz. Fölugrott, és türelmetlenül hadonászni kezdett. - De neeem! Én úgy értem, tudja, hogy igazán igaz? Az a pofa, aki itt volt, Charlie, az egy bőnözı, egy maffiózói'! -

Igazán

igaz,

Peter.

-

Ilyen

megfogalmazás

is

csak

a

szórakoztatóiparban létezik. - A DeLuca-család az egyik legnagyobb szervezett bőnözıi csoport New Yorkban. Próbáltam meggyızni Charlie-t, hogy engedje Karent kiszállni az üzletbıl, de nemet mondott. Peter szeme ide-oda járt a szobában, mielıtt visszafordult volna Karenhez. Úgy grimaszolt, mintha még mindig nem hinné el, hogy igaz lehet, mintha meg lenne gyızıdve róla, hogy csak bohóckodunk.

277

- Szóval a maffiának dolgozol - mondta nagy sokára. - Ez a dolog nem ilyen egyszerő - Karen hangja szokatlanul éles volt. Ismét új oldaláról ismertem meg. - A gyerek tudja? Karen állkapcsa megfeszült. - Légy szíves, ne hívd „gyereknek". Van neki neve. - Jézus Mária, hagyd már ezt abba! Jól van, akkor legyen Toby. Szóval, Toby tudja? - Most már Peter hangja is feszült volt. - Nem tudja. Peter, amit csinálok, az törvényellenes! Illegális, érted? Ilyesmit nem szoktak egy gyerek orrára kötni! - Hát ezért nem telefonáltam - tettem hozzá. - El akartuk rendezni ezt az ügyet Charlie-val, mielıtt maga belépne a képbe. - Jézus Mária - tért vissza Peter a jól ismert szlogenhez. - Ha Karen elmegy a rendırségre, esetleg köthet velük vádalkut. Biztos elfogadnák a segítségét, hiszen elég sokat tud. Ha tanúvallomást tesz, azzal a kezükre adhatja Charlie-t, és valószínőleg Salt is. Csakhogy akkor nem marad más választása, mint a rendırségi tanúvédelemre hagyatkozni. - Meg kellene változtatnunk a nevünket - mondta Karen. -El kéne költöznünk, elrejtıznünk. Ezt semmiképp se szeretném. Fıleg Toby miatt; de magam miatt sem. - De hát ez a fickó itt épp most fenyegette meg a gyerekünket! kapkodott levegı után Peter. - Charlie azért rendezte ezt a kis mősort ma, hogy világossá tegye a szándékait - mondtam. - A dolog nem fog megismétlıdni, ha Karen

278

továbbra is átveszi tıle a pénzt, és elintézi az átutalásokat a számlák között. - Megkértem Elvist és Mr. Pike-ot, hogy költözzenek ide, amíg ez az ügy le nem zajlik - tette hozzá Karen. Peter meglepetten pislogott rám. - Nem is tudtam, hogy itt lakik! - Még nem lakom itt - pontosítottam. - Majd csak most fogok ideköltözni. Peter összevonta a szemöldökét, mint aki még egyszer átgondolja a fejleményeket, de továbbra sem elégedett velük. - Mit gondol, meddig fog ez tartani? Nagyjából összefoglaltam, amit sikerült megtudnom Gloria Uribe-ról meg a Santiago nevő jamaikairól, és hogy Charlie elıreláthatólag valamikor a holnapi nap folyamán fog találkozni ezzel a Santiagóval. Peter megcsóválta a fejét. - Csak nem azt akarja mondani, hogy addig jár a nyomában, amíg véletlenül bele nem botlik valami árulkodó jelbe? Jézusom, de hát ez évekig is eltarthat! - Úgy tőnik, nincs más választásunk. Peter az ablakhoz lépett. Odakint, a kocsiföljárón Toby éppen átpasszolta a labdát Daninek, aki kosárra dobott, és elvétette. Nevetett, amikor látta, hogy félrement a dobás, és mondott valamit, amit nem értettem.

279

- Na, jó - szólalt meg Peter. - Ha tényleg nincs más választás, hát akkor legyen. Majd én utánanézek. - Olyan arcot vágott, mintha maga is meglepıdött volna magán. - Mi az, hogy utánanézel? - kapta föl a fejét Karen. Peter látványosan legyintett egyet a jobb kezével, mintha azt mondaná, nem nagy dolog. - Majd én beszélek azzal a fickóval. Dugok egy kis pénzt a zsebébe, meglágyítom a szívét. Ne félj, Karen, gondom lesz rád. Karen jobb szeme körül lüktetni kezdett egy izom. - Szóval gondod lesz rám - mondta szokatlanul halkan. - Hát persze. Semmi szükség erre az egész rohangálásra meg idegeskedésre. - Peter - kezdtem óvatosan -, az a fickó nem valami díszletmunkás, aki a havibéréért kuncsorog! - Nagyon jól tudom, hogy micsoda - vágott vissza Peter. - Nem - feleltem -, szerintem nem tudja. Ez a pofa hivatásos, nehézsúlyú bőnözı, aki már tizenhat évesen megalapozta a hírnevét azzal, hogy hidegvérrel legyilkolt valakit. Ha valaki, hát ı nem fog meghatódni tıle, hogy maga nagyfiú odaát, Hollywoodban. Neki van a legnépesebb testırsége az egész DeLuca-családban, és egy szép napon ı lesz az összes többi capo fınöke. Ha hollywoodi rendezıt akar látni, megy és megvesz egy stúdiót. Peter úgy nézett rám, mintha valamilyen csoda folytán hirtelen Donnie Brewsterré változtam volna.

280

- Én pedig azt mondom, hogy el tudom igazítani ezt az ügyet! Háromezer mérföldet utaztam, hogy itt találjam a családomat a maffia markában, nem fogom csak úgy annyiban hagyni! Elvégre én vagyok Peter Alan Nelsen! - Nem vagyunk a családod - mondta Karen. - Hé, csak segíteni akarok! - Peter arca elvörösödött. -Megpróbálok vigyázni a fiamra! Ha a dolgok így mennek tovább, a végén még baja lesz valakinek! - Elvis tudja, mit kell tenni ilyen esetekben - ellenkezett Karen. - Ha beleavatkozol, csak összezavarsz mindent! -Jól van, na! - Peter a szemét forgatta, és látványos kézmozdulatokat végzett. - Jól van, na. Nem tudok én semmit. -Rám pillantott, aztán Karenre, végül megrázta a fejét. Miszter Hitetlenkedı. - Fogalmatok sincs róla, milyen szerencsések vagytok! Legalább négyszázezer nı szaladgál szerte a világban, akik mind azt kívánják, bár jöttek volna hozzám feleségül! Ébredj már föl, és nézz végig magadon! Karen arca hirtelen nagyon-nagyon fehér lett, és az arckifejezése alapján az elsı pillanatban nem lehetett megmondani, nevetni vagy sírni készül-e. - Te beképzelt, önhitt strici! - kiáltotta. - Takarodj a házamból! A hirtelen beállt csöndben hallani lehetett a lélegzetét. Peter bevágta maga mögött az ajtót. Odakint abbamaradt a labdapattogás, félbeszakadt a nevetgélés.

281

Egyikünk sem szólt semmit egy jó ideig, aztán Karen odalépett az ablakhoz, és kinézett. Hirtelen a szeme elé emelte az egyik kezét, és megszólalt: - Úristen, hiszen remegek! Csöndben bólintottam. Egymásba kulcsolta a két kezét, egyikkel szorosan tartva a másikat, és még egyszer alaposan megnézte, amit az ablaküveg túlsó oldalán látott. -Attól tartok, muszáj lesz még egy kicsit a kedvére tennem állapította meg. Nem tudtam kitalálni, ez vajon Péterre vagy Charlie-ra vonatkozott-e, de azt hiszem, ez tulajdonképpen nem is lényeges. - Hát igen - feleltem. - Valószínőleg tényleg ez lesz a legjobb. - Na jó - bólintott. - Hát ha elkerülhetetlen, akkor nem bánom, legyen. - Nagyszerően csinálja. - Csak megpróbálom túlélni. - Néha nem is kell ennél több. - Nem - nézett rám komolyan. - Nagyon sokáig ez is elég volt. De most már kevés.

282

HUSZONNYOLC

Karen Lloyd lepedıket, párnákat és takarókat vett elı, és megágyazott Pike-nak és nekem egy kis szobában, amit, úgy láttam, dolgozószobának használ. Nem volt benne más, mint egy dívány meg egy íróasztal, de a padlón épp elég hely maradt, hogy valaki leteríthessen egy matracot. Pike rögtön kijelentette, hogy majd ı alszik a földön. Visszamentünk a Howard Johnson Hotelbe, elhoztuk a holminkat és kijelentkeztünk. A pincérnı - az, aki mindig is szeretett volna elutazni Kaliforniába - éppen az elıtérben volt, amikor rendeztük a számlákat. Azt mondta, reméli, hamarosan viszontlátjuk egymást. Azt feleltem, végül is bármi megtörténhet. Mire visszaértünk Karen Lloydhoz, Péternek és Daninek már nyoma sem volt, Toby eltőnt a szobájában, és Karen is lefekvéshez készülıdött. Húsz perccel múlt hét óra. No igen, végül is elég nehéz napunk volt mindannyiunknak. Másnap délelıtt kilenc óra negyvenkét perckor megálltunk Clyde bárja elıtt, a Százharminchatodik utcában. Pike lassan, körültekintıen ide-oda forgatta a fejét, hogy ellenırizze a tőz-létrákat, a házakat, az utcát, az embereket. Luther meg a haverja nem voltak a környéken, se a Pontiac, de talán hatvan-hetvenezer fekete arc nyüzsgött körülöttünk: dolgozni mentek, iskolába, orvoshoz vagy a piacra. - Próbáljunk meg minél kisebb feltőnést kelteni - javasolta Pike. - Jó. Majd a fejemre húzom a zoknimat. Pike szája sarka megrándult.

283

Rettenetesen feltőnınek éreztem magamat, akárcsak az elızı itt jártamkor; de hát nem az volt az elsı alkalom, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Az a bizonyos elsı alkalom talán 1976-ban lehetett, nem sokkal azután, hogy leszereltem a hadseregbıl; egy Cleon Tyner nevő pofával sétálgattam Wattsben. Úgy éreztem, mindenki engem bámul, pedig láttam, hogy nem bámulnak. Amikor megemlítettem Cleonnak, azt mondta: „na, most már legalább tudod, milyen érzés feketének lenni". Cleon Tyner Beverly Hillsben halt meg tíz évvel késıbb, lelıtte egy eszkimó. - Gloria Uribe a harmadikon lakik - mondtam -, a 304-es-ben. Az épület keleti oldala, két sor lépcsı. - Hányra jön Santiago? - Négyre. - Hadd szálljak ki. Lehúzódtam a járdaszegélyhez, megvártam, amíg Pike kiszáll, aztán megkerültem a háztömböt. Amikor harmadszor mentem körbe, Pike jelent meg a mellékutcában, és bepattant a kocsiba. - Van egy karbantartói bejárat az épület hátuljában, egy régi széncsúszda mellett - mondta -, de ezen át se lehet följutni a harmadikra úgy, hogy át ne menj a halion. A tőzlétrán le lehet mászni a mellékutcára, de egy ilyen öltönyös fazon esetében ez elég nagy föltőnést keltene. A tetı széle legalább tíz méterre van a szomszéd épülettıl. - Vagyis aki bemegy vagy kijön, okvetlenül keresztül kell mennie a halion - összegeztem.

284

Pike bólintott. - Ha egész nap itt lıdörgünk, az egész utca tudni fogja. A nı nem kevésbé. Délnek fordultam az Ötödiken, aztán a Central Park felé vettem az irányt. - Ráállhatunk Charlie nyomára is. Ha Charlie nem jön, egyébként se számít, mit csinál Santiago. Pike dörmögött valamit, és hátradılt az ülésben. - Na jó, akkor csípjük meg Charlie-t. Lehúzódtam a járdaszegély mellé, kerestem egy fizetıs telefont, fölhívtam a tudakozót, és elkértem a Figaro Klub meg a Lucerno Húsüzem telefonszámát. Elıször a klubba telefonáltam, és megkérdeztem, ott van-e Charlie DeLuca. „Nincs" -mondta egy fickó olyan hangon, mint a kéneden ajtópánt. Ezután fölhívtam a húsüzemet, és azt mondtam: „Charlie irodáját kérem". Egy nı jelentkezett be; közöltem vele, hogy Mike Waldrone vagyok, és Charlie papája, Sal mondta, hogy hívjam föl Charlie-t, és beszéljek vele. A nı azt felelte, hogy Charlie a másik vonalon beszél, és megkérdezte, megvárom-e. „Nem, köszönöm, majd késıbb hívom" - válaszoltam, letettem a kagylót, és visszaültem a kocsiba. - Húsüzem - mondtam. - Nyertem egy fagyit. Huszonnyolc perccel késıbb leállítottuk a Taurust a legközelebbi sarkon a húsüzem mellett, és átsétáltunk a zöldségüzlethez, amely mellett egy kis gyümölcslé-bár volt nagy ablakokkal. Rendeltünk két

285

pohár papayalét, leültünk az ablakkal szemben, és vártuk Charlie DeLucát. Elvis és Joe bevetésen. Odakint jöttek-mentek a kamionok és különféle teherautók, fickók futkostak pecsétes munkaköpenyben, és ki- meg bepakolták a hússal teli rekeszeket. Tizenkilenc perccel késıbb Ric, a Vámpír tőnt föl a járdán, kezében kis, fehér csomaggal. Bevitte a húsüzembe. Tizenegy óra ötvenegy perckor Charlie és Ric léptek ki a kapun, és beültek a fekete Lincolnba. Charlie-n háromezer dolláros Johnson & Ivers felsıkabát volt. Az elsı ülésre ült be. Pike meg én visszarohantunk a Taurushoz, és követtük ıket északnyugat felé, keresztül a városon, egy kis kávézóig, két ajtónyira a Foul Play könyvesbolttól az Abingdon Square-en. Charlie bement, Ric kint maradt a kocsiban. Odabent a kávézóban Charlie három másik pasassal találkozott, akik szintén Johnson & Ivers kabátot viseltek, és mindannyian leültek az egyik asztalhoz az ablak mellett. Nevetgéltek, beszélgettek és a lóversenyeredményeket tanulmányozták. Üzleti ebéd, semmi kétség. Kit raboljunk ki ma? Kit öljünk meg? Egy órával és tíz perccel késıbb Charlie kijött a kávézóból, beült a Lincolnba, majd Ric meg ı elhajtottak a Figaro Klubba, ahol a tábla ismét zárt körő rendezvényt hirdetett. Ezúttal mind a ketten bementek, vagyis Ric sem maradt kint a kocsiban. Gondolom, biliárdozik egy kicsit, iszik egy kávét, játssza az eszét a többi nagyfiúval. A bejárati ajtóra ráfért volna egy alapos pucolás. Ezután két órán és huszonöt percen keresztül egyiküket sem láttuk. Két öregember bevánszorgott a koszos ajtón, egy másik pedig kivánszorgott, továbbá jóval fiatalabb és cselekvıképesebb fazonok is

286

jöttek-mentek kétajtós szekrényhez méltó vállal és vaskos nyakkal. Charlie azonban nem mutatkozott. Fölteszem, egy húsüzemben talán nincs annyi zseniális megoldást váró, sürgıs ügy, ami teljes embert követelne. Négy óra elıtt tíz perccel Pike váratlanul megszólalt: - Lehet, hogy van hátsó kijárat. Pontban négykor pedig így szólt: - Azt hiszem, lıttek a jamaikai kapcsolatnak. Négy óra hat perckor ezt hallottam tıle: - Érdekei még az a Santiago nevő pofa, vagy inkább hagyjuk? Négy óra tizenegy perckor Charlie DeLuca kijött a klubból, és beült a fekete Lincolnba. - Egyedül van - észrevételezte Pike. Pike-ra sandítottam, bandzsítottam és kinyújtottam a nyelvemet. Charlie gázt adott, és megindult a Tizennegyedik utca irányába. Végigment a Nyolcadik utcán, átvágott a színházi negyeden, elsuhant a pornómozik elıtt, végig a nyüzsgı városon, közben majdnem elcsapott egy pasast, akinek egy tábla lógott a nyakában: „Travis Bickle becsületes volt". Északnak tartott. Talán a Morningside Heights irányába, Gloria Uribe irányába, a Santiago nevő fickó irányába - de az is lehet, hogy nem. Még az is elıfordulhat, hogy New Jersey-be igyekszik. A napnak ebben a szakában az utcák zsúfolásig megteltek kocsikkal és sárga taxikkal, amelyek csikorogva fékeztek és dübörögve gyorsítottak bármiféle tekintet nélkül a közlekedés vagy a józan ész szabályaira. A taxik különösen közel húztak el a járdaszegélyekhez,

287

ahonnan a türelmetlen gyalogosok a lábukat nyújtogatták az úttestre; mintha még vérszemet is kaptak volna a meleg testek közelségétıl, a motorjuk vészjóslóan felbıgött, míg mások vakmerı manıverekkel vetıdtek egyik sávból a másikba, csak centikre kerülve el egy-egy másik autó elejét vagy oldalát. A sebesség senkit sem látszott zavarni. Úgy vezettek, mintha legalább is Bejrútban lennénk, de ez nekünk most jól jött: annyival is könnyebb volt Charlie nyomában maradni. Látszólag véletlenszerően

sodródtunk

egymás

közvetlen

közelében

a

csúcsforgalom okozta káoszban. Pike meglazította 357-esét a pisztolytáskában. Már jó ideje északnak tartottunk a Nyolcadik utcán, amikor Charlie hirtelen lefordult a Nyolcvannyolcasra, aztán az Amsterdamra, és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy már egyáltalán nem a Morningside Heights és Gloria Uribe irányába haladunk. - Tervmódosítás - mondta Pike. - Aha. Charlie DeLuca megállt a járdaszegélynél az Amsterdam Avenue-n, egy „megállni tilos" tábla mellett. Harminc körüli srác tőnt föl, patkányarca volt, pattanásai és két pulóvere. Egy kapu alól lépett ki, kezében fehér borítékkal, és beült a Lincolnba. A Lincoln megindult; követtük. Két sarokkal odébb az Amsterdamon a Lincoln megint lelassított a járdaszegély mellett, hogy a pizzaarcú ki tudjon szállni. Gyors mozdulattal bevágta maga mögött az ajtót, és vissza sem nézve, sietıs léptekkel elhagyta a terepet. A boríték már nem volt nála. A Lincoln ismét fölgyorsított az Amsterdamon. - Enyém a srác - javasolta Pike.

288

Lelassítottam a járdaszegélynél; Pike elıbb kint volt, mint hogy a kocsi megállt volna. Visszakanyarodtam a forgalomba, és rátapadtam Charlie-ra. Végigmentünk az Amsterdamon, és végre a Morningside Heights és Gloria Uribe felé vettük az irányt. Charlie bement Clyde bárjába. Nos, nos. Luther meg a haverja jó szokásuk szerint a Pontiac oldalát támasztották. Luther nem látszott valami boldognak. Négyszer is megkerültem a házat, mire alkalmas parkolóhelyet találtam, és visszamehettem Lutherhez egy csevelyre. Komisz vigyor jelent meg a képén, ahogy meglátott. - Na, gondoltam, hogy mindjárt idetolja az arcát. A Keresztapa most futott be, nagyjából olyan öt perce. Már fölment. - Tudom. És mi van Santiagóval? Luther lassan bólintott, mintha még egyszer át kellene gondolnia, hogy is volt az azzal a jégcsákánnyal. - Ja. İ is fönt van. Meg a csaj. - Hogy néz ki ez a Santiago? Mi van rajta? - Teveszır kabát. Valami hülye kalap kis, rózsaszín tollal. Bırcsizma, kicsit magas a sarka. - Nagyszerő, Luther. Köszönöm. Luther újfent bólintott, ha lehet, még lassabban. - Maga tényleg zsaru? - Luther - pillantottam rá -, én Isten Jobbkeze vagyok. Luther minden eddiginél lassabban bólintott, arcára ismét kiült a komisz vigyor. - Ha le akar sújtani a bőnös lelkekre, örömmel segítek.

289

Azzal hátralökte a kabátja szárnyát, és megmutatta azt a pisze kis Rossi harminckettest, ami a nadrágja övében lapult. Valamivel jobb, mint a jégcsákány. - Egyelıre csak körülszaglásznék. A bőnös lelkekre való lesújtás egy késıbbi fázis lesz. Luther vidáman megrántotta a vállát, és becsukta a kabátja szárnyát. - Na jó. Engem mindig megtalál. Visszaültem a Taurusba. Hat perccel késıbb Charlie lépett ki az ajtón egy magas, fekete fickóval, akinek hülye kalapja volt rózsaszín tollal és teveszır kabátja. Beültek a Lincolnba. Amikor elhúztak Luther meg a haverja mellett, a magas, fekete fickó odavetett valamit Luthernek, és röhögött. Gondolom, valami jégcsákánnyal kapcsolatos tréfa lehetett. Luther a kabátja alá csúsztatta a jobb kezét, és lustán leeresztett szemhéjjal bámult a pasas után, míg az el nem tőnt a Lincolnban. Legközelebb nem lesz elég egy szimpla jégcsákány. Követtem a Lincolnt végig a Százharmincötödik utcán, aztán keletnek a Második utca felé, majd le a Queensboro hídig, át a hídon, le Queensbe. Lefordultunk a hídról; sorházak és kosárlabdapályák közé jutottunk, melyek egyhangú sorát néhány négy- vagy ötszintes bérház törte meg. Fekete, barna arcokat láttam a zsúfolt járdákon, de jó pár fehéret is, és a föliratok egy része spanyolul volt. A Lincoln lelassított és megállt egy kis kávéház elıtt; Charlie meg a magas pofa bementek. Raldo volt a kávéház neve; megkerültem az épületet, és leparkoltam egy borbélyüzlet elıtt, aztán visszamentem, és belestem a kávéházba.

290

Charlie meg a magas pofa egy bokszban ültek egy alacsonyabb fekete fazonnal meg egy fehérrel. A fehér manusnak afféle munkásosztály-béli kinézete volt, az alacsony fekete meg úgy festett, mint egy harmadosztályú ruhaüzlet kirakata. Charlie elıvette a fehér borítékot, amit a pizzaképőtıl kapott az Amsterdamon, és átadta Santiagónak, aki továbbpasszolta a másik fekete pofának. Szigorúan a szolgálati út betartásával. Visszaültem a Taurusba, és vártam. Tizenhat perccel késıbb Charlie DeLuca és a másik három fickó kijöttek a kávéházból, és egy zöld Jaguar Sovereign-hoz mentek, amely a parkolóban állt. Az alacsony pasas kinyitotta a csomagtartót, és kivett két barna papírzacskót, olyasfélét, amilyenbe az élelmiszerüzletben szokás pakolni; az egyiket átadta Charlie-nak, a másikat meg a fehér fickónak. Charlie zsákja nagyobb volt, és úgy nézett ki, mintha többet is nyomna. Amint kézbe kapták a két csomagot, a fehér fickó beült egy barna Toyota Celicába, Charlie meg a Lincolnba. A másik két pasas is beszállt a maguk Jaguárjába. Senki nem rázott kezet a másikkal, még csak el sem köszöntek, de azért mindannyian meglehetısen elégedett arcot vágtak. Aztán elhajtottak három különbözı irányba. A magánnyomozói munka válsághelyzeteinek egyike. Maradjak Charlie nyomában, kövessem a két fekete pasast, esetleg a Toyotában ülı harmadikat? A legnehezebb feladatnak a két fekete manus látszott. Ráadásul ha észrevesznek nem sokkal azután, hogy Charlie-val találkoztak, egybıl képben lesznek. A fejemet rá, hogy értesítik Charliet, aki persze egybıl abbahagyja, amiben mesterkedett. így aztán jobb ötlet híján üldözıbe vettem a fehér pasast a Toyotában.

291

Északnak fordultunk a Long Island autópályán, aztán keletnek a Hatszázhetvennyolcason, aztán délnek, átvágtunk Queen-sen, míg végül elértük a Jamaica Avenue-t. Még két saroknyit gurultunk keletnek, aztán a barna Toyota befordult egy kis parkolóba egy csillogó, modern irodaépület mellett. Az épület bejárata fölött ez állt: .Városi Rendırség, Queens". Befarolt egy üres helyre egy bogárhátú Volkswagen mellé, és kiszállt, kezében a barna papírzacskóval. Kinyitotta a Toyota csomagtartóját, bedobta a zacskót, aztán elıvett egy kék rendıregyenruhát, amilyet a New York-i rendırök viselnek, meg egy kék sporttáskát. Bevágta a csomagtartót, a hóna alá csapta a sporttáskát meg az egyenruhát, és beballagott az irodaépületbe. Rettenetesen hosszú ideig üldögéltem a Taurusban, a qu-eensi Városi Rendırség parkolójában. Fáradt arcú, harmincévi szolgálattól megfakult rendırök

jöttek-mentek

körülöttem,

és

gyanakvó

pillantásokkal

méregettek. Végül elhajtottam. Megdöbbentı, mi mindent lehet megtudni, ha az ember csak ül és néz.

292

HUSZONKILENC

Fölhívtam Rollie George-ot a koreai piac melletti telefonfülkébıl; bediktáltam neki a rendır Toyotájának a rendszámát, meg a Jaguar Sovereign-ét. Hozzátettem, hogy az egyik fickó Santiago néven ismert, és megkértem, keressen elı róluk mindent, amit csak tud. Rollie hümmögött. - Nem tetszik ez nekem. Most, hogy egy rendır is benne van... Lehet, hogy fedett nyomozó. - Lehet. -Hm. Pillanatnyi csönd következett, csak a lélegzetvételét hallottam. - Tudja, Elvis, eddig sose kérdeztem, kinek dolgozik. - Tudom. Újabb szünet következett. - Na jó - mondta végül Rollie. - Utánanézek, és visszahívom. - Köszönöm, Rollie. Letette a kagylót, azt se mondta, hogy bikkmakk. Mire visszaértem Karen Lloydhoz, a nap már kényelmesen elhelyezkedett nyugaton, a fák tetején, a sarki eredető léghullámok megkezdték elıre megjósolt beáramlásukat Kanada felıl, az ég egyre felhısebb lett, a hımérı higanyszála pedig rohamosan esett. Joe Pike az egyik karosszékben ült, ölében a macskával, Karen Lloyd pedig odakint zörgött a konyhában. Furcsa: nekem jutott a kocsi, mégis Pike ért vissza elıbb. Az élet megmagyarázhatatlan rejtélyeinek egyike.

293

-Jó idıt futottál - mondtam neki. - Követtem a pattanásos srácot egy garzonházba a Broadway és a Kilencvenhatodik utca sarkán. A postaládájára „Richárd Sealy" van írva. - Aha. Richie. - Mhm. Nem sokkal utánad telefonáltam Rollie-nak. Azt mondta, utánanéz. A konyhában egyre erısödött a harci zaj. Mintha vastag üvegpoharak csattantak volna az elıkészítıpulton. - Régóta itt vagy? - Elég rég. A csatazaj még hangosabb lett. Valaki fiókokat rángatott ki és vágott be. A hang irányába fordultam; Pike még véletlenül sem. - Minden rendben? - Semmi sincs rendben. - Pike szája sarka megrándult. Karen Lloyd tőnt föl a konyha irányából, kezében jókora papírtáska ..Kentucky Fried Chicken"

fölirattal.

Száját

szigorúan

összeszorította,

és

apró,

fegyelmezett léptekkel mozgott. - Gyorsétterembıl hoztam a vacsorát, remélem, nem baj -mondta. Jöjjön, mutatni akarok valamit. Levágta a szatyrot az asztalra, aztán rögtön vissza is viharzott a konyhába, és eltőnt a garázsban. Pike-ra néztem. - Régóta ilyen? Pike szája sarka újfent megrándult. Bementem a konyhába, onnan a pincébe. Karen a mosókonyha ajtajában állt keresztbe font karral. A garázs ajtaja nyitva volt.

294

- Nézze csak meg, mit csinált az a vadállat! Azt hittem, Charlie DeLuca rejtızik eme kifejezés mögött, de elég hamar rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. A LeBaron mellett vadonatúj, csillogó-villogó, kék-fehér Yamaha hójáró állt. - Még volt pofája visszajönni! Megmondtam neki, mit csináljon a tetves ajándékaival, de úgy látszik, nem beszéltem elég világosan! Amikor hazahoztam Tobyt az iskolából, ezt találtam a garázs elıtt! A maffiáról egy szó sem esett. Semmi olyasmi, hogy „Na, és aztán sikerült-e kitalálnia, hogy mi is folyik itt?", vagy „Rájött-e már, honnan veszi azt a pénzt?", vagy „Mit gondol, kijutunk ebbıl élve?". - Micsoda tető alak - helyeseltem. Karen elvörösödött. - Csak annyit akartam mondani, hogy ez nem éppen a megfelelı ajándék! Toby még túl kicsi hozzá. - Bizony. - És veszélyes is! Vagy maga szerint nem az? - Sokkal kevésbé veszélyes, mint a motorozás, egyébként pedig nem hinném, hogy a fia értékrendjét fölborítaná, ha ajándékot kap az apjától a viszontlátás örömére. Karen bevágta a garázsajtót. - Azt hiszem, maga egyáltalán nem ért engem. Azzal visszaviharzott a konyhába. Elıszedett még egyet s mást, amit vásárolt, aztán bekiabált Tobynak, hogy jöjjön vacsorázni. Toby durcás arcot vágott, és szokatlanul csöndes volt. Karen megkérdezte, mit akar inni, erre Toby azt válaszolta, hogy semmit. Megkérdezte, kér-e zsömlét meg káposztasalátát, de Toby nem kért. Aztán megkérdezte, csirkemellet

295

vagy combot kér-e inkább, erre Toby azt felelte, hogy neki mindegy. Megsértıdött a hójáró miatt, következtette ki a zseniális detek-tívlogika. Pike nem zavartatta magát: gyártott egy sajtos szendvicset, és nekilátott. Nagyjából túlestünk a csirkén, amikor a „WKEL-TV" föliratú fehér furgon megállt a ház elıtt. Az a magas, vékony nı szállt ki belıle, akit már láttunk a Howard Johnson Hotelben is. Vele volt a kis mitugrász is a minikamerával. - Jézusom - mondta Karen, amint meglátta, hogy azok ketten egyenest a bejárati ajtóhoz jönnek. - Akarja, hogy elintézzem? - kérdeztem. Karen határozottan megrázta a fejét, és az ajtóhoz lépett. - Köszönöm, ne fáradjon. Az én házam. Az én problémám. A csengı éppen abban a pillanatban szólalt meg, ahogy Karen kinyitotta az ajtót. A magas, vékony nı megpróbált átnyomakodni Karen mellett, és bejönni, de Karen éppen az útban állt, és jól megvetette a lábát. A nı elbővölı „kedves-nézıink, csak-önöknek, csak-itt" mosolyt öltött, és kezet nyújtott Karennek. Karen nem fogott kezet vele. - Jó estét, Ms. Lloyd - fuvolázta a nı. - Janice Watkins vagyok a WKEL-TV-tıl. Én vagyok a helyi színes hírek felelıse, emberi sorsok után kutatok, és izgatottan értesültem róla, hogy Peter Alan Nelsen, a filmrendezı az ön férje. Úgy látszott, Janice Watkinst egyáltalán nem zavarja, hogy Karen nem volt hajlandó kezet fogni vele. Tudomást sem vett róla. Talán már hozzászokott. - Valamit elnézhetett - mondta neki Karen. - Nem vagyok férjnél.

296

A kedves-nézıink mosoly egy árnyalatnyit sem halványult. - Hát akkor a volt férje. Tudom, milyen az, nekem is van kettı. Csilingelve kacagott. Teremtsük meg délutáni mősorunk oldott hangvételét. - Sajnálom, Ms. Watkins. Fogalmam sincs, mirıl beszél. A mosoly egyik sarka alig láthatóan repedezni kezdett. - Nos, Peter Alan Nelsen és a stábja itt szállt meg, a Howard Johnsonban. Toby a nyakát nyújtogatta, hogy átlásson a csirkésvödör fölött. Pike elrakta a vödröt az útból. - Magát többször is látták a társaságában - folytatta a sovány nı. - A fiát is. Mindenki arról beszél, hogy Toby Lloyd Mr. Nelsen fia, és hogy Mr. Nelsen az egész országot bebarangolta, csak azért, hogy megtalálja a fiát. Bebarangolta. Szerintem ezt valami iskolában tanítják nekik. Hogyan csípjük el a pattogatott kukoricás vödörbe dermedt átlagpolgár érdeklıdését. - Sose voltam Peter Alan Nelsen felesége, és fogalmam sincs, mirıl beszél. A mosoly lepotyogott, mint a rosszul fölrakott vakolat. - Neeem? - Nem. - Szóval Toby apja nem Peter Alan Nelsen? - Nem.

297

Janice Watkins pislogott. Megpróbált belesni Karen mellett, hátha Peter Alan Nelsen odabent rejtızködik. Barátságosan integettem neki. - Nem zavarja, hogy félbeszakította a vacsoránkat? - érdeklıdött Karen. Janice Watkins szeme összeszőkült. -

Ms.

Lloyd,

én

igen

megbízható

forrásból

szerzem

az

információimat. Karen Lloyd közelebb hajolt Janice Watkinshez, és jól érthetıen, tagoltan azt mondta: - Amit a paci himbál, Ms. Watkins! - Azzal becsapta a bejárati ajtót. Amikor visszaült az asztalhoz, Toby konokul a tányérjába bámult. Az arca vörös volt; Karené pedig sápadt és keskeny. Amint fölemelt egy főszeres csirkeszárnyat, a keze megremegett, és visszaejtette. - Miért mondtad nekik, hogy nem az apám? - kérdezte Toby. Karen megint fölemelte a csirkeszárnyat, és ezúttal bele is harapott. Igaz, nem túl nagyot. Nem válaszolt. Egy idı után Toby fölkelt a helyérıl, kivitte a tányérját a konyhába, átment a nappalin, és eltőnt a szobájában. Karen Lloyd letette a csirkeszárnyat, és azt mondta: - A rohadt életbe! Hét óra ötven perckor az ajtócsengı ismét megszólalt. Karen az ajtóhoz ment, és kinyitotta: Peter Alan Nelsen lépett be, de nem volt vele sem Nick, sem T. J., de még Dani sem. - Egy csomót gondolkoztam, és azt hiszem, kitaláltam, hogy lesz a legjobb mindenkinek - jelentette be Peter.

298

Toby nyilván meglátta a limuzint az ablakból, mert kijött a szobájából. Karen megrázkódott, mintha áramot vezettek volna bele, és közbevágott: - Szó sem lehet róla, hogy megtartsa azt a marhaságot! Ez egyben köszönés gyanánt is szolgált a részérıl. Peter már nyitotta volna a száját, de aztán mégse mondott semmit. Úgy látszik, a fejébe vette, hogy higgadtnak mutatkozik. - Azért nem ment el teljesen az eszem - szólalt meg valamivel késıbb. - Tudom, hogy rosszkor jöttem. Épp most próbáljátok meg elrendezni ezt az ügyet a DeLucákkal, és még én is itt vagyok, sıt még Toby miatt is aggódnod kell. Legalább ezen az utóbbin hadd segítsek. Mi lenne, ha magammal vinném Tobyt Los Angelesbe, míg vége nem lesz ennek a lidércnyomásnak? - Igeeen! - kiabált Toby a háttérbıl. Peter Karenre nézett, aztán rám, aztán vissza Karenre. Széttárta a tenyerét. - Toby nálam biztonságban lenne, én se lennék többet útban, te meg foglalkozhatnál nyugodtan azzal, amivel kell. Ha elrendezted, csak fölhívsz, és Toby meg én már itt is vagyunk. A családi ügyeinket majd azután megbeszéljük. Tobynak máris fülig ért a szája. - Jaj, de jó! Találkozhatok Sylvester Stallonéval? - Hát persze! - felelte Peter. - Szó sem lehet róla! - vágott közbe Karen.

299

- Mirıl? - adta az értetlent Peter. - Arról, hogy találkozzon Sylvester Stallonéval, vagy hogy velem jöjjön Los Angelesbe? Karen odament az egyik karosszékhez, és leroskadt. A térdét szorosan egymás mellé helyezte, és rátette a kezét. - Iskolába kell mennie. Meg kosárlabda-edzésekre. - Nagyban megkönnyítené a dolgunkat - avatkoztam közbe. Jézusom, Karen, más gyerekkel is megtörtént már, hogy néhány napot hiányzott az iskolából! - tört ki Peter. - Megkérem Miss Garrettet, hogy mondja meg elıre a leckét! javasolta Toby. - Nem fogok lemaradni a többiektıl! - Nem. - Mi az, hogy nem?! - kérdezte dühösen Peter. - Nem lehet csak így félbehagyni a dolgokat! Ki tudja, meddig fog ez tartani? - Szerintem jó ötlet - vetettem közbe ismét. Karen szeme hidegen rám villant. - Magát senki sem kérdezte - utasított rendre. Peter a szemét forgatta, és többször is a mennyezetre emelte a tekintetét. - Hé, mit szarozol itt velem, mi?! - Egyre jobban fölemelte a hangját. - Vigyázz a szádra a fiam elıtt! - vágott vissza Karen. Most már mind a ketten kiabáltak. Peter éppen úgy kalimpált a karjával, mint amikor elıször megláttam: emlékszem, akkor éppen amiatt borult ki, hogy a stábja egy tévés fickót akart ráerıltetni.

300

- Hé, Karen - üvöltötte -, egy gengszter volt itt, hogy kocsikázni vigye a fiunkat.' Mi az, már elfelejtetted?! Karen fölpattant a karosszékbıl, és olyasféle mozdulatot tett Toby felé, mint aki egy macskát akar elkergetni. - Toby, azonnal takarodj a szobádba! - Hadd vigyem el a gyereket Los Angelesbe! - ordította Peter. - Ott sokkal nagyobb biztonságban lenne! Talán attól félsz, hogy nem adnám vissza?! Pike a fülébe dugta a kisujját. - Peter - próbálkoztam -, ezt talán nem most kellene megbeszélni! Peter megpördült, és rám bámult. - Én Peter Alan Nelsen vagyok, és elegem van belıle, hogy hülyének néznek! - kiáltotta, aztán visszafordult Karenhez. -Ha hajlandó lettél volna normálisan viselkedni, segíthettem volna rajtad! Nem kellett volna ilyen baromságokba keveredned, és azt csinálhattad volna, amit akarsz! Akár még színésznı is lehetett volna belıled! Én Peter Alan Nelsen vagyok, sztárt csinálhattam volna belıled! - Mintha Karen még mindig tizenkilenc éves volna, és mindörökre az is maradna. Karen Lloyd az ölébe ejtette a kezét, és fölnevetett. - Te beképzelt seggfej! Toby sírva fakadt, és azt kiabálta: - Most miért nem engedsz el vele? Miért vagy ilyen? El fogod kergetni innen! Utállak! - Átrobogott a nappalin, és becsapta maga mögött a szobája ajtaját.

301

Pike kisujja még mindig a fülében volt. Peter zavart és frusztrált arcot vágott, mintha azt próbálná éppen megmagyarázni, hogy kettı meg egy az három, és Karen képtelen lenne megérteni; aztán a zavar hirtelen gyanakvássá változott: lehet, hogy nagyon is pontosan érti, csak éppen úgy tesz, mintha nem értené, mert erre valami különleges oka van. Felém fordult, aztán megint Karenhez, végül elvigyorodott, afféle „ó, most már mindent értek" arckifejezéssel. - Ezzel a pasassal kefélsz, mi? - nézett Karenre. A kérdése inkább állítás volt. Karen Lloyd pofonvágta. Gyors, kemény pofon volt: Peter egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, és hátralépett. Közéjük álltam, megmarkoltam Peter csuklóját, és az oldala mellett tartottam a kezét, míg a hátammal próbáltam megakadályozni, hogy Karen közelebb kerülhessen. - Te rohadék! - kiabálta Karen. - Te szarházi! Minek kellett idedugnod a mocskos pofádat?! Miért nem hagysz már békén bennünket?! Peter kirántotta magát a markomból, és valami ütésfélével próbálkozott, mint a rosszabb kiadású akciófilmekben. Elhajoltam az ökle elıl, azután visszaléptem, egészen közel hozzá, nekilöktem az ajtónak, és csöndesen azt javasoltam neki, hogy lazítson. Megpróbált megharapni, azután lefejelni, végül, hogy nyugton maradjon, finoman gyomorba

vágtam.

Öklendezı

hangot

hallatott,

térdre

esett,

négykézlábra ereszkedett, és lehányta Karen gyönyörő, fényezett tölgyfa

302

parkettáját. Tulajdonképpen nem akartam megütni, és utólag örültem, hogy a kissrác nem látta. Peter még mindig négykézláb állt, a fejét lehorgasztotta, és aprókat köhögött. - Rosszul vagyok - mondta. - Vegyen mély lélegzetet - javasolta Pike. Karen a kandallónál állt, összekulcsolt karral, mintha saját magát védelmezné velük. Pike eltőnt a konyha irányában, és egy tekercs törlıkendıvel tért vissza. Peter megfogadta a tanácsot a mély lélegzetekkel kapcsolatban, végül nagy nehezen föltápászkodott, és fenyegetıen rázta meg felém a mutatóujját. -Jól jegyezze meg, magának befellegzett! Teljesen lehetetlenné teszem! Gondoskodom róla, hogy soha többé ne kapjon munkát! - Csupa klisé, Peter - ráztam meg a fejem. - Az ember több eredetiséget várna a Kaland Királyától. Peter újfent öklendezni kezdett, aztán valahogy mégis csak kitalált az ajtón. Alig egy vagy két perccel késıbb a limuzin elporzott, és Pike fölemelte a kezét. - Jobb lesz, ha vigyázok, hogy haza is érjen! Odadobtam neki a kocsikulcsot. Elkapta, és már ott sem volt. Karen Lloyd meg én mozdulatlanul álltunk egy ideig az elcsöndesedett házban, míg végül én törtem meg a hallgatást. - Péternek igaza volt. Karen hevesen megrázta a fejét.

303

- Az csak jó, ha a gyerek nincs szem elıtt - magyaráztam. -Ha Peter sincs, az meg még jobb. Maga is nagyobb mozgásteret kapna... Még hevesebb fejrázás következett. - Ha tényleg segíteni akart volna, az lett volna a legjobb, ha egyszerően elmegy, és békén hagy bennünket! Igaziból nem is kíváncsi Tobyra! Ez már megint csak az az ócska Peter Alan Nel-sen-féle Iószar! Azt hiszi, ı mindenkinél mindent jobban tud! - Karen - javasoltam -, gondolja végig még egyszer! Megfenyegették magát. Megmutatták, hogy ha akarják, el tudják kapni a fiát is. Itt most többrıl van szó, mint hogy hányast kap év végén történelembıl! A legfontosabb lenne, hogy biztonságba helyezzük! Érti már? Összecsücsörítette az ajkát, és fújt egyet, aztán keresztbefonta a karját, és letelepedett a kandalló párkányára, összekucorodva, hogy a könyöke a térdét érintette. Rám pillantott, de rögtön utána a padlóra szögezte a tekintetét, végül pedig a feje két oldalára szorította a tenyerét, és fölnyögött, mintha a koponyája éppen most készülne darabokra esni. - Nem ırültem meg! - mondta halkan. - Nem ment teljesen el az eszem! - Persze, hogy nem - biztosítottam. - Mindössze halálra rémült, ami valamelyest érthetı is. A baj csak az, hogy nem Charlie DeLucától rémült meg, holott az lenne az ésszerő. Megrázta a fejét, és lehunyta a szemét. - Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy vitatkozzak.

304

- Ez a maga háza - mondtam. - Maga vette a díványt, az asztalt, még a tüzelıt is a kandallóba. Maga fizeti a részleteket a kocsi után. Maga vásárolja Toby ruháit, és igazán kifogástalan életet biztosít neki. Újfent megrázta a fejét. Lassan kezdtem hozzászokni. - Aztán egyszer csak megjelenik Peter - folytattam -, és maga megrémül, hogy elveszítheti mindazt, amiért annyit dolgozott. Hogy nem lesz többé más, mint a nı, aki hozzáment Peter Alan Nelsenhez, és Toby se lesz más, mint Peter fia. Abbahagyta a fejrázást. - Attól fél, hogy elveszíti saját magát. A szeme belsı sarkában egy-egy könnycsepp gyülekezett, aztán szép lassan legördült a szája irányába. - Strici! - Nem volt világos számomra, hogy ez Péterre vagy rám vonatkozik-e. - Most ne gondoljon Péterre! - mondtam. - Gondoljon egyelıre csak Charlie-ra! Most Charlie a sürgısebb eset. Sokkal többet árthat magának is meg Tobynak is, mint Peter. Fölemelte a kezét, és kidörzsölte a könnyeket a szeme sarkából, de még mindig nem nézett rám. - Most azt gondolja, micsoda hülye tyúk vagyok, igaz? - Nem. Egyáltalán nem gondolom azt. - De hát ez olyan szentimentálisan hülyén hangzik! Azért aggódni, hogy elveszíthetem magamat... Mint a Cosmo idióta cikkei, az a szenvelgıs nyávogás, amit ki nem állhatok... Nem akarok szentimentális lenni!

305

Megvontam a vállamat. - A büszkeség nem férfi- vagy nıi tulajdonság. Egyszerően emberi. - Alelnök vagyok a bankban. Ingatlanértékbecslıi képesítésem van, pénzügyi tervezıi diplomám, kétszer voltam elnök a szülıegyletben, és egyszer alelnök a helyi Rotary Klubnál. - A könnyek most már egészen nyilvánvalóan ömlöttek a szemébıl. - Na látja. - Egy csomót tanultam. És ráadásul én vagyok Toby Lloyd anyja. Nem fogok csak úgy lemondani minderrıl! - Nem is kell. - Nem fogom elveszíteni magamat! - Azt nem is hagynám. Hirtelen kinyitotta a szemét, és rám nézett. - Higgye el, ebben nagyon jó vagyok - mondtam, és bólintottam. A kézfejével letörölte a könnyeit, aztán a tenyerébe temette az arcát, és nagyon csöndesen üldögélt. Fölteszem, nem sikerült túlságosan meggyıznöm. A papír törlıkendıkkel föltakarítottam a padlót, aztán beleraktam ıket egy fehér plasztik szemeteszsákba, összekötöttem a zsák száját, és kivittem a kék színő mőanyag kukába, a garázs mellé. Vagy húsz fokkal hidegebbnek éreztem a levegıt, mint alkonyatkor; az északi szél száraz leveleket és halott faágakat hurcolt, a ház távoli sarkánál sötét árnyékok keringtek. Kelet felıl, több mérföldnyi távolságból mennydörgés hallatszott, ahogy a hirtelen jött front téli viharokat sodort maga elıtt. Amikor visszamentem a házba, Karen Lloyd már lefeküdt aludni.

306

A villanyok nagy részét leoltottam, és bementem abba a szobába, amit Pike meg én hálóhelyünkül használtunk. Karen Lloyd szobája a ház távolabbi végében volt, a kert felé, Tobyé meg az ellenkezı irányban, a homlokzati részen. Mindketten magukra zárták az ajtót, de így is hallottam a sírásukat: ott zokogtak mind a ketten, ki-ki a saját szobájában.

Erıs

kísértést

éreztem,

hogy

bekopogjak,

hátha

megtalálnám azt a szót, azt a mozdulatot, amitıl helyreállnának a dolgok. Ehelyett bementem a saját szobámba, és én is magamra csuktam az ajtót. Megteszem, ami tılem telik, de minden nekem se megy.

307

HARMINC

Amikor másnap reggel fölébredtem, az eget sötét fellegek borították, és a levegı olyan hideg volt, mint egy vadásztır éle. Szinte érezni lehetett, hogy a hó odaföntrıl ránk nehezedik, azt várva, hogy leeshessen végre, hogy zuhogva, kavarogva ránk szakítsa a mennyboltot. Toby duzzogott, Karen mogorva volt, és úgy általában senki nem volt beszédes kedvében, ahogy ide-oda járkáltunk a házban, az elıttünk álló napra készülıdve. Karen korán elment a hivatalába, én vittem be Tobyt az iskolába. Pike otthon maradt, várva, hogy Roland George telefonáljon. Se Toby, se én nem szóltunk egy szót sem egész úton az iskoláig, de amikor kiszállt, utánakiáltottam, és kellemes napot kívántam neki. Nem válaszolt. Mintha a nyugtalan, álomtalan alvás nyomasztó emléke elkísért volna mindannyiunkat az ébrenlétbe. Kilenc óra negyvenkét perckor megcsörrent a telefon: Roland George hívott. Fölvettem a kagylót a nappaliban, Pike meg a konyhában. - A szóban forgó Jaguar a nyilvántartás szerint egy Urethro Mubata nevő jamaikaié. 1981-ben érkezett az országba. Tizennégy ízben került összeütközésbe a törvénnyel: súlyos testi sértés, fegyverrel elkövetett rablás, ilyesmi. Nyakig benne van a drogüzletben. - Sejtettem, hogy nem ı a tiszteletbeli konzul. - Hát, nem. Nyolc hónapot ült a Rikersben nagy mennyiségő kábítószer birtoklásáért, aztán még tizennégyet a Sing Singben emberölési kísérletért. Ossiningben pedig a cellatársa volt egy bizonyos

308

Jesus Santiago, szintén jamaikai. Santiago kitöltötte a büntetését, de Mubata csak feltételes szabadlábon van. - Santiago miért ült? Üzletszerő kéjelgés elısegítése? - Pontosan. Röviden szólva strici. Kissé furcsa, honnan lett ennek a Mubatának hirtelen negyven rongya egy vadiúj Jaguárra, amikor a nyilvántartásban az áll, hogy a legutolsó munkahelye szerint kifutófiú Arturónál, a Jackson Heightsen. - És Sealy meg az a zsaru? - kérdezte Pike. - Sealy masszív narkós, a St. Vincent Kórházba jár kezelésre. Egy kis senki, a priuszában néhány kisebb üggyel: fıleg kocsiföltörés, garázdaság, bevert néhány kirakatot, elvitt egy-két mőszaki cuccot, ilyesmi. - DeLuca emberei közé tartozik? - Ennek nem találtam nyomát az aktákban, de attól még lehetséges. A fickó egy kis gennyláda, de tudunk róla, hogy szívességeket tesz ennekannak. Ezzel együtt elég nehéz elképzelni. Charlie DeLuca nem az az ember, aki jöttment narkósokra bízza az ügyeit. - Azt se gondoltuk volna, hogy rendırökre bízza - vélekedett Pike. - Nem. - Roland hangjában hirtelen reszelıs, fáradt tónus jelent meg. - A szóban forgó egyenruhás rendır szolgálati helye a Kennedy Repülıtér. Nem fedett nyomozó. - Értem. Letettem a kagylót. Joe Pike bejött a konyhából a nappaliba, és azt mondta:

309

- Lefogadom egy kocsifeltörı pajszerba, hogy valami jön a Kennedy Reptérre. - Hihetıen hangzik - feleltem -, de minek trükközik Charlie? Tegyük föl, kapott egy tippet, hogy érkezik valami a reptérre, amit érdemes ellopni. Befőzi a két jamaikait, hogy csapjanak le a cuccra, és megosztozik velük az árun. A nagy fogás. De miért kell ezt eltitkolni Sal elıl? - Mert nem akar másnak adni a haszonból. Gondolkodtam egy ideig, aztán megráztam a fejem. - Ugyan... Még ha valami világrengetı dologról volna szó. Charlie mutat némi kezdeményezıkészséget, keres egy kis zsebpénzt. Nem hiszem, hogy apucinak kifogása lenne... - És a narkós? - tőnıdött Pike. Bólintottam. A narkós sehogy se illett bele a képbe. Ha valaki titkot akar tartani, nem üzletel egy ilyennel. - Lehet, hogy Charlie-nak nem volt más választása. Valami rejtélyes okból nem tudja megcsinálni a narkós nélkül. - Mi a fene lehet az, amit nem lehet megcsinálni egy narkós nélkül? hümmögött Pike. - Ezt talán magától a narkóstól kéne megkérdeznünk - javasoltam. - Nem hinném, hogy túlságosan közlékeny lenne. - Ó, dehogynem! Mindenki tudja, hogy a narkósok képtelenek titkot tartani. Egyszerően nincsen önuralmuk. Fölvettük a kabátunkat, a pisztolyunkat, és kevesebb, mint ötven perc múlva már Manhattanben voltunk.

310

Leparkoltunk egy metróállomás kijáratánál a Kilencvenket-tedik utca és a Central Park közelében, sétáltunk két saroknyit, míg egy nyolcszintes, szürke kıépülethez nem értünk. A háznak festett ablakai voltak, tőzlétrája, és egy rakat bóvliárus üzlet kuporgott az aljában. - Harmadik emelet, hátsó lépcsıház - mondta Pike. - 3/F. Egy fánkárus meg egy használtruha-kereskedı ajtaja között beléptünk a házba, és átvágtunk a lépcsıházon. Fekete-fehér linóleumpadló, úgy 1952 tájáról, és talán az volt az utolsó év is, hogy fölmosták. A liftre kézzel írt cédulát ragasztott valaki: „Nem mőködik". Valaki más a padlóra vizelt. Az ember megnézi a Miami Vice-t meg a Wiseguyt a tévében, és hajlamos azt hinni, hogy a bőnözık luxusvillákban laknak, és Ferrarikkal száguldoznak. Ennyit a valósághőségrıl. Fölsétáltunk a harmadikra, át egy koszos kis elıtéren, ahol másfél méter magasra föltornyozott újsághalmok álltak. Pike vezetett. A papírstócok tetején üres üdítıs doboz árválkodott. A 3/F a harmadik lakás volt az elıtér bal oldalán. Pike az ajtóhoz lépett, egy másodpercig csak állt félrehajtott fejjel, majd nemet intett. - Nincs itthon - mondta. - Honnan tudod? Megvonta a vállát. - Kopogj be, ha nem hiszed. Kopogtattam. Aztán újból kopogtattam. Semmi. Pike széttárta a tenyerét. - Gyerünk, nézzünk szét - javasoltam. Pike unott arcot vágott. Egyeden zár volt csak az ajtón, az se túl profi. Beengedtem magunkat. Stúdiószerő lakásba jutottunk, nem volt sokkal föle-melıbb látvány, mint

az

épület

többi

része.

Papírzacskók,

gyorséttermi

311

csomagolóanyagok, chipses zacskók a fızıfülkében; a New York Post és a National Enquirer győrött példányai a falnál; mőanyag poharakban ázó cigarettacsikkek, izzadság és ázott gyufa savanyú szaga. Guszta. Richard Francis Sealynek azonban tényleg nyoma sem volt. Lehet, hogy Pike átlát a falon. Visszamentünk a lépcsıházba, a postaládákhoz. A levélrekeszek nagy részét föltörték - gondolom, pénzes csekkeket kerestek -, a legtöbb névtáblán még fölirat sem volt. A legfölsın azonban kis, mőanyag fölirat állt: Sal Cohen, 2/A. Fölmentünk a másodikra, és megkerestük a 2/A-t. Háromszor hangosan kopogtam az ajtón. Hallatszott, ahogy odabent valaki kinyit egy rakás zárat és reteszt, majd nyolc biztonsági lánc mögül Sal Cohen hunyorgott föl ránk. Alacsony, fekete emberke volt, jobb kezében Sunbeam gızölıs vasalót szorongatott. - Mi a szarnak kell szétverni azt az ajtót? - érdeklıdött köszönés helyett. New York, New York. A világegyetem középpontja. - Richard Sealy a 3/F-bıl a haverunk - mondtam. - Megbeszéltük, hogy itt találkozunk, de nincs otthon! - Na és? Miszter Segítıkész. - Filmproducerek vagyunk. Éppen egy filmet készülünk forgatni, és ı lesz a fıszereplı. Gondoltuk, hátha maga tudja, mikor jön haza, vagy hogy hová mehetett. Sal Cohen rám pislogott, aztán Joe Pike-ra.

312

- Igazán? - Igazán. Szélesen elvigyorodott. - Egy nagy lószart! Negyven méterrıl, hátszéllel is megismerem a zsarukat! Pike eltőnt a lépcsıházban. Közelebb léptem az ajtóhoz, lehalkítottam a hangomat, és titokzatos arcot vágtam. Még soha nem találkoztam zsaruval, aki titokzatos arcot vágott volna, de hát annyi baj legyen. - Na jó - mondtam. - Tényleg a rendırségtıl jöttünk. Szeretnénk, ha megmondaná, hol van Richard Sealy, hogy lefejezhessük városunk szervezett bőnözıi struktúráját. - Ha megtalálják, verjék ki belıle a nyolc havi lakbért, amivel tartozik az a kis szargörcs! - Jó. Van valami ötlete, mikor találjuk itthon? - Nincs. - Nem tudja, hol dolgozik? - Dolgozik? Az a lusta disznó? Ha dolgozna, nem lenne csúszásban a lakbérrel! Ezek a rohadt ingyenélık sose dolgoznak! - Na jó. Valahol csak eltölti az idejét, ha nem is dolgozik. - Nézzék meg odalent, a Dillardban. Egész nap ott lóg, biliárdozik, drogra alkuszik, ha csak nem a városban rohangál azokkal a rohadék Gambozákkal. - Gambozákkal? - Pike hirtelen elıkerült valahonnan, és szorosan mellém lépett.

313

Sal bólintott, és utálkozó arcot vágott. - Úgy érti, a Gamboza-családdal? - Úgy - felelte, ha lehet, még mélyebb undorral. - Richard Sealy a DeLuca-család embere! - vetettem ellen. Sal nevetett, ami valahogy úgy hangzott, mintha épp meg akarna fulladni. - Mi van, magukat most szalajtották a zárt osztályról, vagy mi? Harmincöt éve lakom ebben a házban. Azok a rohadt Gam-boza gonosztevık itt nıttek föl, odaát a Wilmont Streeten, akárcsak Richie Sealy. Együtt dobálták kıvel a niggereket, együtt szedték el a pénzüket azok a kis rohadékok. Richie Sealy, Nick meg Tommy Gamboza, aztán az a vadállat Vincent Ricci, én már csak tudom! Anyám, még hogy a DeLucák! - Újabb fuldokló nevetés. - Richie éppen csak azért nem Gamboza, mert nincs velük vérrokonságban! Mit gondol, máskülönben elnézném neki, hogy nyolc havi lakbérrel lóg? Ha kidobom, azok a vadállatok kivágják a szívemet, és lassú tőzön megsütik! - Akkor hogy lehet, hogy mégis egy DeLucával látták? - tőnıdtem. Sal úgy pislogott rám a nyolc biztonsági lánc mögül, mintha szamárfülem és hosszú orrom lenne. - Az ki van zárva. Senki ezen a környéken nem áll szóba a büdös DeLucákkal. Ez a városrész szıröstül-bıröstül a Gambo-za-családé. A DeLucák csak maradjanak Alsó-Manhattanben. Vagy talán azt hiszi, hogy ez itt Alsó-Manhattan?! Elgondolkodva csóváltam a fejem. - A rohadt életbe! - jelentettem ki végül.

314

- Nem csoda, hogy ez a város a béka segge alatt van! - morogta Sal Cohen. - Ilyen marha zsarukkal, mint maguk... Azzal magára zárta az ajtót. Joe Pike meg én lesétáltunk a lépcsın, ki az utcára, és végignéztünk a legsötétebb, legsivárabb Gamboza-vidéken. De-Lucáknak még csak nyomát sem lehetett látni. - Nos, nos, nos - mondtam. - Lassan kezd körvonalazódni elıttem, miért akarja Charlie mindezt titokban tartani. Pike bólintott. - A DeLuca- meg a Gamboza-család utálja egymást, mégis mőködik közöttük egyfajta megállapodás. Legalább is a külföldi bandák ellenében összetartanak. Pike szája sarka megrándult. - Hát, most éppen nem ezt látjuk... -Hja. Pike szája sarka újfent megrándult. Pike esetében ez már legalábbis a hisztéria jele. - Szóval, amit ezek a srácok elcsennek ott a Kennedy Repülıtéren, az nem kispálya. - Magam is úgy gondolnám. Pike újfent bólintott. - Helyes. Akkor gyerünk el abba a Dillardba, és nézzük meg, hogy jól gondolod-e.

315

HARMINCEGY

A Dillard Klubba hosszú, fa lépcsısoron lehetett lemenni; a lépcsık sötétre koptak, és a fokok közepe enyhén bemélyedt. A bejárat fölött tábla állt: „Dillard Biliárdklub, Hölgyeknek ingyenes"; meg egy másik tábla, amely szerint „21 év alattiaknak a belépés tilos". Jókora terembe jutottunk, magas mennyezettel; nagyjából húsz biliárdasztal állt körös-körül, a szálkás deszkapadlón, amely remekül illett a kopott lépcsıhöz. Vagy egy tucatnyi kissrác lötyögött az asztalok között, fehér pólóban és fekete bırdzsekiben, lökıdték a golyókat, bagóztak, és Coca-Colát ittak piros dobozokból, mintha még mindig 1957-et írnánk. Legföljebb a frizuradivat változott azóta, legalább is ami a kissrácokat illeti. A biliárddákók úgy álltak a fal melletti állványokon, mint a börtönök ablakrácsai, a mennyezetrıl fluoreszkáló fényt árasztottak a spotlámpák, amitıl mindenki négy-öt napos hullának nézett ki. Az egyik spotlámpa égıje pislákolt, ki-kihagyott. Hátrébb, egy kis bárpultnál hatvan körüli, kopasz fickó ácsorgott karba tett kézzel, mellette, a pulton sörösüvegek és néhány üdítıs flaska. A Sporting Times-t olvasta. Egyetlen hölgyet sem láttam, és a bártulajt leszámítva senki se nézett ki tizenhat évesnél idısebbnek. Ezenkívül Richie Sealy sem volt sehol. - Megnézem hátul - mondta Pike.

316

Átvágott a termen, és befordult egy kis alkóvba, ahol „mosdó" és „vészkijárat" táblák lógtak a falon; én meg odaléptem a sportújságot olvasó fickóhoz. Az újság fölsı éle fölött figyelte, ahogy odamegyek hozzá, és fészkelıdni kezdett a széken. Mi az, csak nem ideges? - Richard Sealyt keressük - mondtam. - Itt van valahol? Az öregfiú nyugtalanul pislogott a hátsó traktus irányába, amerre Pike eltőnt. Eszébe sem jutott eltenni az újságját, vagy legalább kettéhajtani. - A rendırségtıl jöttek? Már megint ez a hülyeség. Lehet, hogy meg kellene növeszteni a hajunkat? - Richard Sealyt keressük - ismételtem meg. Még idegesebbnek tőnt. - Figyeljen ide, én nem csináltam semmit, rendben?! Kitöltöttem az idımet, rendesen viselkedtem, eljártam a pártfogóhoz is, azóta becsületesen élek, és semmi közöm hozzá, mit csinál Richie! Féloldalt a srácok felé pillantott, és halkabbra fogta a hangját, nehogy valamelyikük meghallja. Biztos megjátszotta elıttük a kemény fickót, és ezért sem akart közönséget ehhez a nyüszögéshez. Ránéztem, hosszú, kemény rendır-pillantással, ahogy Robert Stacktıl láttam az Érinthetetlenek folytatásában. - Bennünket Sealy érdekel. A háttérben fölröhögött egy kövér, szemüveges kissrác, a kelleténél talán kissé hangosabban, aztán kinyílt az „urak" föliratú fémajtó, és Richard Sealy lépett ki. Még mindig két pulóver volt rajta, ujjak nélküli

317

kesztyő, és fülig érı szájjal vigyorgott. Legalább harmincöt éves, és itt lopja a napot ezekkel az ovisokkal. - Semmi lövöldözés! - szólt ránk az öregember. Pike éppen akkor tőnt föl hátulról, amikor Richie odalépett az egyik zöld asztalhoz, ahol két srác ütögette a golyókat. Fölmarkolt egy csomag Marlborót az asztal szélérıl, kipiszkált belıle egy cigarettát, rágyújtott, aztán fogta az egyik dákot, és elırehajolt, az asztal fölé. Valaki egy képet ragasztott a falra, amelyen Heather Thomas volt látható, bikiniben. Egész jól állt neki. Pike lassan jött elıre a fal mentén, és megállt Richie mögött. Pont eltakarta Heather Thomast. Közelebb léptem, és megszólítottam az emberünket. - Hé, Richie! Richie kis füstfelhıt eregetett a Mariboróból, és féloldalt rám pillantott. - Ismerem magát? -Aha. Richie keresztülpislogott a füstfelhın, és megtapogatta a bal karja belsı oldalát. Álmosnak tőnt. - Honnan ismerem magát? Ginónál találkoztunk? - Sétáljunk egy picit - indítványoztam. - Meg kellene beszélnünk valamit. Joe Pike megmozdult a túloldalon, és kifejezéstelen arccal közelebb állt Richie-hez. A két kissrác abbahagyta a biliárdozást, és felénk sandított. Richie gyanakodva Pike-ra pillantott, aztán rám.

318

- Mi a szar? Nem is ismerem magukat! - Gyerünk! - tettem rá a kezem a karjára. - Van pár közös ismerısünk. Majd elmondom. - Hé, ha nem látnák, épp biliárdozom! Épp egy meccs közepén vagyunk! - A szeme riadtan villogott egyikünkrıl a másikunkra. Még közelebb húzódtam, míg csak szendvicsként közre nem fogtuk, és lehalkítottam a hangomat. - Tommy Gamboza küldött. Meglepett arcot vágott. - Tommy beszélni akar velem? Hangja kissé izgatottnak tőnt, mintha Tommy titkos utasítással küldött volna ide bennünket, hogy elvezessük valahová, ahol vérszerzıdést köthet a többi beavatottal, és leteheti a nagyesküt A Mi Ügyünkre. - Igen. - Azzal benyúltam a hóna alá, és finoman a lépcsı felé húztam. Pike visszafordult a srácokhoz, és szólt nekik, hogy vége a meccsnek. - Hé, ha Tommy beszélni akar velem, miért nem ı maga jön? akadékoskodott Richie. - És miért nem Tonyt vagy Fran-kie-t küldi? Titeket nem is ismerlek! - Importból vagyunk, Richie. Vegasból hoztak bennünket. Ha azt mondom, Vegas, egybıl tudják, hogy valami nagyon rosszról lesz szó. Egybıl megtorpant, és megpróbálta kirántani magát a kezem közül. Mondtam, hogy mőködik a dolog ezzel a Vegasszal. Közelebb hajoltam, és a fülébe suttogtam.

319

- A Gambozák tudják, hogy elárultad ıket Charlie DeLucá-nak! Richie Sealy térde megremegett, mintha össze akarna csuklani; ha nem tartjuk két oldalról, még legurult volna a lépcsın, mint egy zsák krumpli. - Jézusom - lehelte -, ó, szentséges Jézusom! Lesegítettük befordultunk

a

lépcsın,

egy

zsír-

eltámogattuk és

a

ammóniaszagú

következı

sarokig,

mellékutcába,

és

nekitámasztottuk a falnak egy fém szemeteskuka mellett. A gallérjánál fogva tartottam, amíg Pike megmotozta: volt nála egy kiélezett csavarhúzó meg kétszer két dollár ára fehér por. Pike föltépte a két kis nejlonzacskót, és a földre öntötte a port. - Hát nem tudod, hogy ez a baromság árt az egészségednek, Richie? mondtam dühösen. - Fogalmam sincs, mit akarnak tılem! Nem tudok semmit Charlie DeLucáról! Jézus Krisztus nevére esküszöm! Az anyám életére! Szép dolog, mondhatom. - Richie - mondtam. - Kár a gızért. A Gambozák úgyis tudják. Vincent Ricci a saját szemével látta! Csak nem azt akarod mondani, hogy hazudik? - Dehogyis, dehogyis, csak arról van szó, hogy hát ugye, ı is tévedhet, és... Megráztam a gallérjánál fogva. - Kímélj meg a nyavalygásodtól! Elvis Cole, a hivatásos inkvizítor. Richard Sealy sírva fakadt.

320

- A Gambozák sejtik, hogy valami történik a hátuk mögött -folytattam -, de nem tudják, hogy pontosan micsoda. Nagyon jól tudod, mennyire utálják azt a szemét Charlie DeLucát. Tisztában vagy vele, mit gondol róla Tommy! Igaz, hogy fogalmam sem volt, mit gondol Tommy Charlie DeLucáról, de ha tényleg akkora a balhé a DeLucák és a Gam-bozák között, mint Roland George mondja, akkor bármit gondoljon is Tommy, biztos nem túl hízelgı Charlie-ra nézve. - Igen. Igen, persze, tudom. -Na látod! Azt mondták, adjunk neked még egy utolsó esélyt. Azt mondták, ha hajlandó vagy beszélni, hagyjunk életben, de csak akkor, ha elmondod az egészet, tövirıl hegyire. Ugye, ezt mondták? - fordultam Pike-hoz. Pike bólintott. Visszafordultam Richie-hez. - Na, hallottad? Richie zokogott. Az orra lyukából nyálkás takonyszalag indult el a szája sarka felé, onnan tovább az álla irányába. - Nem mondhatok semmit - nyüszítette. - Nem szabad! Pofon vágtam. - Hülyét csináltál a srácokból, te szánni való idióta! Ricci, Tommy, a Gamboza-fiúk... Hogy tehettél ilyet? Hiszen együtt nıttetek föl! Testvérként szerettek téged, te meg szégyent hoztál rájuk, és ráadásul ki segített ebben? Az a nyomorult Charlie DeLuca! El se tudod képzelni, mit érezhet most Tommy és Nic-kie! - Elvis Brando. No, nem hiába, klasszikusokon nıttem föl.

321

Richie Sealy megpróbált egyszerre bólintani és a fejét rázni, a szeme pedig valahogy úgy nézett ki, mint a szárított sárgabarack. - Jézusom! - prüntyögte. - De hát ı a Vadállat Charlie DeLuca! Tonhal Charlie! Meg fog ölni! Vagy az még mind semmi, de kivágja a szememet, és megeszi, Jézusom, nem tudnám Tommyval valahogy másképp lerendezni? Megráztam, és azt mondtam neki: - Te vadmarha! Te itt a Tonhal Charlie miatt izgulsz? Hát mit gondolsz, a Gambozák mi a jó fenéért küldtek bennünket? Pike-ra pislantottam, megerısítésért. Pike benyúlt a háta mögé, és valahonnan elıhúzott egy huszonöt centis pengéjő Buck vadászkést. Olyan

fényes

volt,

hogy

nyugodtan

használhatta

volna

borotválkozótükörnek. Richard Sealy elkeseredetten próbált kereket oldani, de a kuka útban volt. - Na jó - mondta végül. - Hol kezdjem? - Talán ott, hogy miben is mesterkedtek ti Charlie-val - javasoltam. - Szólni szoktam neki, mikor érkezik új drogszállítmány a Kennedy Reptérre. - A Gambozák drogja. - Hát... Igen. Az. Szóval így állunk. - És mi van a jamaikaiakkal? Meg azzal a zsaruval Queens-bıl? - Jézus Mária, Tommy tényleg mindent tud! Elkaptam Richie grabancát, és közelebb rántottam. - Tommy mindent tud és mindent lát! - jelentettem ki vészjóslóan.

322

Pike halkan fölsóhajtott, és másfelé nézett. - Charlie továbbadja az információt a jamaikaiaknak - hüppögte Richie. - A jamaikaiak megdézsmálják a szállítmányt, eladják, és aztán megosztoznak Charlie-val. - Az egész DeLuca-család benne van, vagy csak Charlie? érdeklıdtem. - Mert tudod, ha az egész család benne van, akkor hamarosan kitör a háború! Hja. Háború. Mario Puzo meg rotál a sírjában. - Nem tudom, de szerintem csak Charlie... Legalábbis engem ı keresett meg. Azt mondta, ízekre tép és szilánkokra ver, ha nem nyitom ki a számat... Magamtól sose tettem volna ilyet! Jézusom, meg kell mondanotok Tommynak, hogy Charlie fızte ki az egészet! - Megmondjuk. - Nem tudok róla, hogy más is benne lenne. - Vagyis Charlie az, aki megsérti az egyezséget a DeLuca- és a Gamboza-család között. Lepaktált a jamaikaiakkal, hogy átverjen egy másik családot, és Sal még csak nem is sejti. - Nem. Sal egész biztos nem tudja. Jézusom, még csak az kéne! Ezt feltétlenül mondjátok meg Tommynak! Sokat mondó pillantást váltottunk Pike-kal. - Mit csinálunk vele? - kérdezte Pike. - De hát kitálaltam! - szőkölt Richie. - Mindent elmondtam! Azt mondtátok, hogy Tommy azt mondta, hogy ha mindent elmondok... - Ha elköpi a dolgot Charlie-nak, vége a játéknak - jegyezte meg Pike sötéten.

323

- Dehogy köpök én Charlie-nak! - fogadkozott Richie. -Én? Egy büdös szót se szólok neki! Jézus Krisztus nevére esküszöm! - Újfent sírva fakadt. Pike kifejezéstelen fekete szemüvegére néztem: a saját arcomat láttam, kicsiben. Pike várt. Visszafordultam Richie-hez, és megint közelebb rántottam magamhoz. - Na ide figyelj, te kis rohadék! Most szépen kiszaladsz ebbıl a mellékutcából, és meg sem állsz a Port Authority buszvégállomásig! Ott fölszállsz az elsı Miamiba tartó buszra. Soha, érted, soha az életben nem beszélsz errıl se Charlie DeLucá-nak, se a jamaikaiaknak, se senkinek! Világos? - Igen. - Ha csak kinyitod azt a mocskos szádat, Tommy Gamboza esküszik rá, hogy megtudja! Az egész Gamboza-család a nyomodban lesz, és megtalálnak, bárhova is bújj, és akkor azt is megbánod, hogy egyáltalán megszülettél! Érted? - Igen. - Most pedig takarodj! Hanyatt-homlok kirohant a mellékutcából, közben fölrúgott egy kukát, ettıl nekiesett a falnak, míg végül nagy nehezen elért a sarokig, és eltőnt szem elıl. - „Megbánod, hogy egyáltalán megszülettél"? - élcelıdött Pike. - Mi az? Túl drámai voltam? Pike rosszallóan ráncolta a homlokát. Kritizálni, azt persze tud!

324

HARMINCKETTİ

Karen Lloyd zavarodott képet vágott. - Meglop más bőnözıket? - Igen. - De hát hogyan mondjuk meg ezt a rendırségnek? Az íróasztalán könyökölt a bankban, karba tett kézzel. Pike még én a két szemközti székben ültünk. Chelamben hidegebb volt, mint New Yorkban, de talán csak azért, mert késı volt, és a fekete felhık meg a Kanada felıl beáramló hővös légáramlatok messzebb jutottak a kopasz erdık, megsárgult mezık és fagyoskodva kuporgó kis házak fölött. - Nem mondjuk meg a rendırségnek - feleltem. - Char-lie-nak mondjuk meg. Nemcsak hogy lop egy másik családtól, és eltitkolja az apja meg a többi capo elıl, de ráadásul bajba keveri az egész családot azzal, hogy megsérti a DeLucák meg a Gambozák közötti egyezményt. Azzal elmondtam, amit Rollie George-tól megtudtam, hogyan osztották föl a családok egymás között a területet meg az üzletet, és hogy ez senkinek sem tetszik különösebben, mégis mindenki kénytelen együtt élni vele. Legalábbis eddig úgy tőnt. Karen bólintott. Gondolom, megpróbálta a maga módján értelmezni, közgazdász-szemmel, mintha arról lett volna szó, hogy az IBM meg a Xerox fölosztják egymás között a piacot. - Ertem. Van közöttük valamiféle kereskedelmi megállapodás, amit Charlie fölrúgott.

325

- Nagyjából errıl van szó. Csak hát neki többtıl kell tartania, mint a Versenyhivatal ejnye-bejnyéje. Ha a Gambozák rájönnek, hogy Charlie DeLuca kizsebeli ıket, ráadásul a jamaikaiakkal karöltve, nemcsak ıt ölik meg, de Salt is, és ez még csak a kezdet. Karen Pike-ra pillantott, aztán rám. - Sal tudja? - Valószínőleg nem, de nem is ezen múlik. Ha nem tudja, az csak egyszerősíti a dolgokat, mert ebben az esetben elég, ha Charlie-val számolunk. Ha Sal is benne van, vele külön kell foglalkoznunk. Ez egy kicsit megbonyolítja az ügyet, de a végeredmény ugyanaz. Karen megnedvesítette az ajkát, a szokottnál is aggodalmasabb arccal, mint aki ezerszer átgondolta az összes lehetıséget, de nem akar határozni, amíg az összes „t"-t át nem húzták, és föl nem került a pont az összes „i"-re. Végül megrázta a fejét. - Még ha meg is állapodunk vele, önmagában az, hogy tudunk róla, bajba sodorhat bennünket! Charlie egészen biztosan gondol erre. Végül oda fog kilyukadni, hogy az egyetlen módja, hogy biztonságban legyen, az, ha megöl bennünket! - Az egyszer biztos, hogy ezt gondolja - bólintottam -, de majd teszünk róla, hogy mégse tegye meg. Mondjuk, bevonjuk Rollie Georgeot is. Aztán megmondjuk Charlie-nak, hogy valaki más is tudja rajtunk kívül, és ha nem hiszi, be is bizonyítjuk neki. Ha megöl bennünket, sütheti. Rollie kitálal. Érti, hogyan gondolom? Megint megnedvesítette az ajkát, és óvatosan bólintott egyet, mint aki még mindig erısen töpreng.

326

- Szóval odamegyünk Charlie-hoz, és azt mondjuk neki, vagy enged kiszállni, vagy pedig beáruljuk a Gambozáknál. - Errıl van szó. - Megmondjuk neki, hogy elárultuk még valakinek, akiben megbízunk, így aztán bármit csinál is velünk, a Gambozák mindenképpen megtudják. - No igen. Ha mi meghalunk, ı is velünk hal. Ha viszont megállapodik velünk, azt mindörökre tiszteletben fogjuk tartani. Nem vonhatjuk vissza a szavunkat. Érthetı? Megint bólintott, most már határozottabban. - Persze. Mikor akarja nyélbe ütni a dolgot Charlie-val? - Ma este fölhívom Rollie-t, és amint ráér, elmegyek hozzá, és beszélek vele. Azt is meg tudja mondani, kiben bízhatunk meg a rendırség részérıl. Összeülünk, bedobjuk a közösbe, amit tudunk, és kiötöljük, hogyan bizonyíthatjuk be Charlie-nak, hogy nem beszélünk a levegıbe. Néhány napra biztos szükségünk lesz hozzá. - És aztán kirukkolunk Charlie-nál. - Aha. Valami ilyesmi. Megint megnedvesítette az ajkát, és egyikünkrıl a másikunkra nézett. - És ha nem megy? - Ha nem megy, mi megkeressük a Gambozákat, maga meg a rendıröket, és tanúvédelmet kér. Tudom, hogy ezt nem szeretné, de lehet, hogy nem lesz más választásunk. Fölszisszent, és egy pillanatra lehunyta a szemét, de aztán igen hamar kinyitotta, és bólintott.

327

- Hát igen. A semminél ez is jobb. Hátradılt az íróasztala mögött, az ujjait egymásba fonta; erısen emlékeztetett arra, amikor elıször beszéltem vele. A megfontolt üzletasszony - Gondolkodtam azon, amit tegnap este mondott. Rájöttem, hogy igaza van. Az lesz a legjobb mindenkinek, ha Toby visszamegy Kaliforniába Péterrel, amíg az ügy el nem rendezıdik. - Jól van. - Peter viheti Tobyt, amint tudja. Szeretném, ha már Kaliforniában lennének, amikor mi találkozunk Charlie-val. - Rendben van. Ha akarja, elmegyek a hotelbe, és beszélek Péterrel. Szigorúan bólintott. - Azt megköszönném. Szólok Tobynak, amint hazajön az iskolából. Pike meg én elmentünk a Howard Johnsonba, hogy beszéljünk Péterrel, de a fekete limuzin nem állt ott a bejárat mellett. Megkérdeztük a recepcióstól, nem tudja-e, mikor jön vissza Mr. Nelsen. Azt felelte, fogalma sincs, de itt vannak a haverjai a bárban, miért nem kérdezzük meg tılük. Így hát bementünk a bárba. Nick és T. J. egy kis, kerek asztal mellett üldögéltek, Heinekent ittak, és hamburgert tömtek magukba. - No nézd csak, itt van a jó öreg Miki egér és legjobb barátja, Plútó! lelkesedett Nick. T. J. teli szájjal röhögött. - Hol van Peter? - kérdeztem.

328

-Peter azt mondta, hogy végzett magával, barátom, és ezentúl maga jár az ügyei után. Szóval jobb lesz, ha eltakarodik innen. - Hogy érti azt, hogy Peter maga jár az ügyei után? - kaptam föl a fejemet. - Már belefáradt, hogy mindig csak várakozzon, hogy maguk, nagyokosok életjelt adjanak. így aztán Dani meg ı elmentek, hogy utánanézzenek a dolgoknak. - Úgy érti, Dani és Peter elmentek DeLucához? -Úgy. - Mikor? - Nem olyan régen. Pike hirtelen mellém lépett. - Hol találkoznak? Nick elvigyorodott. - Majd pont a maguk orrára kötöm! Pike még közelebb lépett, elıvette a háromötvenhetest, és odadugta Nick alsóajkához. - Plútó kutya tudni akarja. Nick abbahagyta a vigyorgást, T. J. meg a röhögést. -Valami húsüzemet emlegettek. A tudakozótól kérdezték meg a címet. Pike meg én kirohantunk a szállodából, és végighajszoltuk a Taurust az országúton, aztán az autópályán, le Manhattanbe. Talán félsaroknyira lehettünk a húsüzemtıl, amikor egy barna Nissan Sentra kanyarodott ki a parkolóból. A két elsı ülésen számomra ismeretlen fickók ültek, hátul viszont Ric kuporgott Danivei és Péterrel. Peter feje furcsán félreállt.

329

- Ha van egy kis szerencsénk, rajtuk tudunk maradni ebben a forgalomban - mondta Pike. Elıszedte a Pythonját, és készenlétbe helyezte az ölében. Hagytam, hogy a Sentra beforduljon a sarkon, aztán gázt adtam, fölzárkóztam mögé, és követtem keletnek a Csatorna mentén, át a Manhattan hídon, le Brooklynba. A híd szinte vibrált a késı délutáni nyüzsgéstıl, ahogy autók ezrei özönlöttek hazafelé, reménykedve, hogy átjutnak, mielıtt a híd végképp bedugul. Jelen helyzetünket tekintve nem bántam volna, ha ez utóbbi akár be is következik; de úgy látszik, erre még várni kellett. Lassan ugyan, de haladtak a sávok, az idegesebbek dudálva elızgették egymást, cipıkanállal szorítva be magukat két higgadtabb kolléga közé; az elıttünk és mellettünk haladók folyton változtak, és egyre nehezebbé vált szemmel tartani a Sentrát. Pike letekerte az ablakot az anyósülés mellett, és félig kibújt, a tetıre könyökölve - sokat azonban ez sem segített. Nyolc kocsival elıttünk és két sávval mellettünk végre megpillantottuk a Sentrát: éppen akkor kanyarodott le a fıútról, és rögtön utána ismét eltőnt a szemünk elıl. - Meglépett - morogta Pike. Rátenyereltem a dudára, és ide-oda vágódtam, nem túl hatékonyan, de végül mégis csak megelızve három további autót; egy zöld Dodge lökhárítójának neki is koccantam egy kicsit, míg végre sikerült átverekednem magunkat a kívánt sávba. Éppen túlcsúsztam a legközelebbi lejárón: visszafaroltam egy picit, heves ordibálásra késztetve a mögöttünk araszolókat, és lefordultam

330

abba az irányba, amerre a Sentra eltőnt. Gyártelepek mellett húztunk el, rozsdás

szögesdrót-kerítések

között,

ahol

építıanyagok

álltak

megsüppedt halmokban, és hámló festéső fabódék bújtak riadtan egymáshoz. Pike még mindig a tetıre támaszkodott, és amennyire tudta, kihúzta magát, hogy messzebbre lásson. - Ott van! - kiáltott föl hirtelen. A Sentra éppen alattunk állt, a rakpart egy elhagyatott részén, ahol a hídra vezetı egyik fölhajtósáv íve eltakarta. A két ismeretlen fickó már kiszállt az elsı ülésekrıl, Ric, Peter és Dani meg éppen akkor kecmergett ki hátulról. Az egyik pasas vörös bırdzsekit viselt, elképzelhetetlenül széles vállal. A másik valami fegyvert vett elı. Revolvert, ha jól láttam. Csikorogva kanyarodtunk le a rakpartra, a Sentrától jóval távolabb; hamar rájöttünk, hogy a rossz oldalon vagyunk, amikor vagy három méter magas szögesdrót-kerítésbe ütköztünk. - Muszáj lesz megkerülni - szőrtem a fogam között. Visszafordultam az útra, és megkeresetem a legközelebbi lejárót ahhoz a helyhez, ahol a Sentra állt. Éppen akkor bukkantam ki két alumínium-hullámlemez raktárbódé között, amikor harminc méterrel odébb Ric elıhúzta a rozsdamentes Wessont, Péterre szegezte, és mondott valamit a revolveres fickónak. Peter úgy állt ott, fölemelt kézzel, ahogy a színészek szoktak a filmjeiben. Még ekkor távolságból is látszott, hogy az arca holtsápadt, és a szeme kidülled a napszemüveg alatt. Dani talán egy féllépésnyivel elıtte állt. Peter szája megmozdult, és Ric felé nyújtotta a kezét. Mintha azt mondta volna: „Kérem, ne lıjön!", de Ric

331

tovább emelte a fegyvert. Amikor szemmagasságba ért, Dani a lövés útjába vetıdött. Fölordítottam, de már nem segített. Ric fegyvere halkan puffant,

és

Dani

koponyájának

jobb

hátsó

negyede

leröpült.

Elırántottam a Dan Wessont, Pike meg a háromötvenhetest, és mind a ketten

tüzelni

kezdtünk,

még

mindig

huszonöt-harminc

méter

távolságból. Rákiabáltam Péterre, hogy vetıdjön hasra, de ı csak állt ott fölemelt kézzel. A revolveres fickó megpördült, és hanyatt esett. Ric a Sentra felé rohant, közben folyamatosan tüzelt ránk, a vörös bırdzsekis meg elırántott egy fekete automata fegyvert. Golyók csapódtak mellettünk a lemezbódéba, olyan hanggal, mintha valaki locsolókannákat ütött volna kalapáccsal; ezüstös szilánkok záporoztak a bódé falából. A vörös bırdzsekis villámgyorsan tüzelt, ratatata, azután ı is a Sentrához futott. Mielıtt beugorhatott volna, még hátba lıttem. Beesett a kocsi nyitott hátsó ajtaján, Ric pedig felbıgette a motort, és elhajtott, ipszilonban fordulva a raktárbódék és hajószállító trélerek között, széles ívben kanyarodva a fölhajtóra. Ahogy elhalt a motorbıgés, a rakpart nyugodt lett és csöndes. Danihez rohantunk, amilyen gyorsan csak tudtunk, de már nem volt segítség. - A pofa azt mondta annak a Ricnek, hogy öljön meg! - szólalt meg Peter. Gyorsan, hadarva beszélt, és a bal szeme körül sötét folt látszott, mintha behúztak volna neki. A kezét még mindig fölemelve tartotta. Egyszerően csak így: „Öld meg"! Megmondtam neki, hogy én vagyok Peter Alan Nelsen, és hogy engem nem lehet csak úgy megölni! Erre

332

megkérdezte, hogy akarok-e fogadni. És aztán ez a két fickó begyömöszölt a kocsiba, elhoztak ide, és meg akartak ölni! Minden szava saját magáról szólt, még mindig. Fölálltam, és feléje fordultam. - Dani - mondtam halkan. Peter egyik lábáról a másikra állt, zavarodott képet vágott, és erısen pislogott. - Mi... Micsoda? - Megölték Danit! - Lassan, érthetıen ejtettem a szavakat. Még zavarodottabb képet vágott, és megismételte: -Mi? Pike ott térdelt Dani teste mellett, én ott álltam a vállánál, róla beszéltünk, és Peter ennek ellenére még mindig nem nézett rá, egy szóval sem említette, hogy tudomást vett volna róla. - Azt mondtam nekik, hogy ezt nem tehetik velem! Én Peter Alan Nelsen vagyok! - ismételgette. Odaléptem hozzá, és azt mondtam: - Tegye le a kezét. Végre leeresztette a karját. Jobb kézzel mellbe löktem. Hátratántorodott, fenékre esett, és meglepett arcot vágott. - Hé, ezt meg most miért csinálta? - nyüszítette. Megragadtam a haját, fölemeltem a fejét, és kétszer pofon vágtam. Az orrában elpattanhatott egy ér, apró vércsöppek fröcsköltek az arcára. Sírva fakadt. - Ki fekszik ott? - kérdeztem, majdnem kiáltva. - Hogy hívják? - Dani - mondta halkan Peter, de még mindig nem nézett arrafelé.

333

- Nézzen rá! - Nem! - felelte bugyborékolva. Fél kézzel a hajába markoltam, és elfordítottam a fejét, hogy látnia kelljen a mellette fekvı testet. A másik kezemmel rámutattam. - Gyerünk, nézzen rá! - Nem! - Szorosan lehunyta a szemét. Még kétszer pofon vágtam, erısebben, mint az elıbb, aztán az ujjammal fölhúztam a szemhéját, hogy kénytelen legyen kinyitni a szemét. - Nézze meg, maga rohadék! - kiáltottam. - Dani fekszik ott, igen, Dani! İt ölték meg maga helyett! Látja? Megvédte magát! Ezért maradhatott életben! Szarnak ezek rá, hogy kicsoda! Peter a tenyerébe temette az arcát, aztán óvatosan kikukucskált az ujjai közül, hogy megnézze, mi maradt a nıbıl, aki a cukorkás papírjait szedegette össze utána. - Látja, Peter? - kérdeztem. - Dani - suttogta, és köhögni kezdett. Elengedtem. Megreszketett, és kúszni kezdett a térdén a holttest felé. -Az én hibám - ismételgette. - O, Istenem, ez mind miattam van! Nem feleltem. Mélyeket lélegeztem, valami élesen lüktetett a jobb szemem mögött. Peter Dani mellett térdelt, óvatosan megérintette izmos karját, és egyre hangosabban sírt. Kezdtem szégyellni magamat. - Pác egyenesen DeLucához megy - szólalt meg Pike. -Mostantól kezdve alighanem fölgyorsulnak az események.

334

- Igen. - Nagy levegıt vettem, bent tartottam egy kis ideig, aztán kiengedtem. - Peter! - Tessék... - felelte, de nem nézett rám. - Megmondta Charlie-nak, hogy tudunk a jamaikaiakról? Bólintott. Továbbra sem nézett rám. - És azt, hogy fölfedeztük a titkos számláját? Újabb bólintás. Nyirkos, hideg idı volt, havazni készült. Odafönt a hídon autók és kamionok nyüzsögtek, emberek futkostak a gyalogjárón. Milliós város lüktetett körülöttünk. Legalább tizenötször elsütöttük a fegyverünket az imént, a hangos dördülések messzire visszhangoztak a híd pillérei alatt, mégse jött senki. - Charlie pánikba fog esni - mondta Pike. - Megteszi az elsı dolgot, ami az eszébe jut, és ez nagyjából azt jelenti, hogy el akar tenni láb alól bennünket, sıt, Karent meg a fiát is. Nyilván azt akarja majd, hogy ne maradjon életben senki, aki tudhat az üzletérıl a jamaikaiakkal. Lehajtottam a fejem, és Dani testére néztem. - Attól tartok, itt kell hagynunk ıt. - Igen - sóhajtott Pike. Fölemeltem Peter Alan Nelsent, és megpróbáltam lábra állítani. Nem ellenkezett, nem is törıdött velünk; még mindig Danit bámulta. - Hallotta, mirıl beszélünk? - kérdeztem. - Megértette? Peter bólintott. - Akkor menjünk. Pike karon fogta Pétert, és a kocsihoz vezette.

335

Levettem a G-2 pilótadzsekit, kitéptem a gallér belsejébıl a nevemet tartalmazó cédulát, és betakartam Danit a kabáttal. Aztán utánuk mentem én is a kocsihoz.

336

HARMINCHÁROM

Ahogy beértünk Chelambe, megálltam a Texaco benzinkútnál, és egy telefonfülkébıl fölhívtam Karen Lloydot a bankban. Mivel nem volt meg a dzsekim, le kellett vennem a válltokot a Dan Wessonnal. Bent hagytam a kocsiban. A vadászkalapos öregember még mindig ott ült a karosszékében, mellette a vén retriver szokás szerint a kartondarabon feküdt. Ahogy meglátott, tétován megcsóválta a farkát. Szóltam Karennek, hogy valami baj történt, és a legjobb lenne, ha most rögtön elhozná Tobyt az iskolából, és mind a ketten hazamennének. Tudni akarta, mi történt. Erre azt feleltem, hogy a benzinkúttól telefonálok, de nemsokára ott leszek nála, és majd akkor elmondom. - A DeLuca-átutalások jegyzékét otthon tartja, vagy a bankban? kérdeztem. - A bankban. - Hozza magával. Négy óra tíz perckor leparkoltunk Karen Lloyd háza mellett, és bementünk. Karen a nappaliban ült, szinte vibrálva az idegességtıl; Toby is vele volt. Peter állkapcsa remegett, szeme a semmibe meredt, és valahogy úgy lépdelt, mintha a térde helyén kocsonya volna. Mind a ketten rábámultak. - Mi történt? - kérdezte Karen. - Változott a helyzet.

337

- Megölték Danit - mondta Peter. - Tessék?! Peter odalépett a díványhoz; Joe Pike elsétált mellette, átvágott a halion, és benyitott Karen dolgozószobájába. - Azt hiszem, az lenne a legokosabb, ha most összecsomagolnának, és elmennének innen - mondtam. - Reméljük, csak néhány napról van szó. Szórják be a legszükségesebb holmijukat egy táskába. Karen már nyitotta volna a száját, hogy tovább kérdezısködjön, aztán mégis meggondolta magát, és csak annyit mondott: - Toby tedd, amit mondtak. Légy szíves, pakold össze a holmidat! Toby elindult a szobája felé, aztán hirtelen megtorpant. Joe Pike lépett be a szobába, egyik kezében a tengerészzsákjával, a másikban egy tizenkettes kaliberő Winchesterrel, meg egy doboz Remington Long Range Express vadásztölténnyel. A Winchestert valaki megbuherálta: harminc centis csöve volt és pisztolymarkolata. - Ó, Istenem! De hát mi folyik itt? - kérdezte Karen, ahogy meglátta a fegyvert. Pike elıhúzott a zsákjából egy 32-es automata Browningot lábszárra erısíthetı tokban, és felém mutatta. - Kéred? - Aha. Kösz. Odadobta, én meg fölerısítettem a bokám fölé. Elıtte megnéztem, megvan-e töltve. - Mondják már meg végre, mi a fene történt! Megmondtam. Elmeséltem sorjában, hogy nagyjából abban az idıben, amikor Pike meg

338

én az irodájában jártunk, hogy megbeszéljük, mit találtunk ki és mi a további teendı, Peter és Dani megjelent DeLucánál, és hogy most Dani ott fekszik, a dzsekimmel letakarva, Brooklynban, a Manhattan híd alatt. Mire végeztem a történettel, Karen arca egészen elszürkült, és gyorsabban szedte a levegıt. - Te rohadt kis senki! - sziszegte. Peter a padlót bámulta. Lejjebb igazítottam a nadrágom szárát, nehogy kilátsszon a Browning. - És most mi a teendı? - kérdezte Karen. - Most már nemcsak Charlie-ról van szó - feleltem -, de azért még mindig reménykedhetünk benne, hogy sikerül kihagynunk a rendırséget az ügybıl. Eddig, ugyebár, abban bíztunk, hogy elintézhetjük a dolgot szigorúan csak Charlie-val, hiszen neki se érdeke, hogy bármi is kiszivárogjon. Most azonban változott a helyzet. Lelıttük a DeLucák két emberét. Az egyik meghalt, és gyanítom, hogy a másik is. Charlie-nak muszáj lesz megmagyaráznia valahogyan, hová lettek, és mi történt velük. - És mi következik ebbıl? - Le fog csapni ránk. Inkább elveszíti a pénzmosó kapcsolatát a bankban, mint hogy megkockáztassa, hogy a többi capo vagy pláne a Gambozák rájöjjenek, mit csinált. - Lehet, hogy még meg tudnánk beszélni vele a dolgot -mondta Karen. - Talán föl kellene hívnunk. - Azon már túl vagyunk. - Hát akkor?

339

- Sal - felelte Pike. Karen Pike-ra nézett, aztán rám. Bólintottam. - Úgy tőnik, Sal az egyetlen megoldás. Charlie most nyilván azt gondolja magában, hogy a végére kell járnia az ügynek. El akar tenni láb alól bennünket, mielıtt kinyithatnánk a szánkat. Vagyis az lesz a legjobb, ha megkeressük Salt, és kitálalunk neki, nagyjából úgy, ahogy nemrég még Charlie elé akartuk terjeszteni a dolgot. Sal nyilván szintén nem akarja, hogy a Gambozák vagy a többi család szimatot kapjon. Karen bólintott, és mintha halvány remény költözött volna a tekintetébe. Toby visszajött a nappaliba, Karen átölelte. A fiú Peter felé pislogott. - Elhozta a listát az átutalásokról? Elıkotorta a pénztárcájából az összehajtogatott papírlapot, és átadta. -Joe itt marad magukkal - mondtam. - Charlie ismeri May Erdich vendégfogadóját? Karen megrázta a fejét. - Nem hinném. - Akkor töltsék ott az éjszakát. Ha Charlie emberei idejönnek a házhoz, és senkit nem találnak, nyilván körül fognak nézni a környéken. A Howard Johnsont biztosan ellenırzik, oda semmiképp se menjenek. May Erdichnél valószínőleg akad egy-két szoba. Ha minden a terv szerint alakul, ott találkozunk, amint végeztem. - Rendben. Azt hiszem, Peter megérezhette magán Toby tekintetének súlyát. Fölnézett, és azt mondta:

340

- Miattam ölték meg. Jóvátenném, ha tudnám, de már nem változtathatok rajta. Az én hibám volt. Toby megfordult, és elszaladt. Peter Alan Nelsen, a Kaland Királya a tenyerébe temette az arcát, és úgy hüppögött, mint egy gyerek. Elkértem Pike kabátját, és fölhúztam. Kicsit nagy volt rám, de a célnak megfelelt. Összehajtogattam az átutalási listát, és betettem a jobb külsı zsebbe. - Peter - szólalt meg Karen. Peter válla erısen rázkódott, arcának az a szelete, ami kilátszott az ujjai közül, vörös volt és könnytıl maszatos. - A rohadt életbe, Peter, embereid már meg magadat! - fakadt ki Karen. Peter még hangosabban sírt. Karen keresztbefonta a karját a mellén, és kinézett az ablakon. Aztán hirtelen megfordult, odalépett Peter Alan Nelsen-hez, és a hátára tette a kezét. Peter szipogott, mélyet, szaggatottat sóhajtott, átkarolta Karen derekát, és belesírt a szoknyájába. Karen Lloyd a mennyezetre emelte a tekintetét, és tovább simogatta a hátát. Kimentem a házból, beszálltam a Taurusba, és amilyen gyorsan csak tudtam, száguldottam az egyre mélyülı sötétségben Manhattan és Sal DeLuca felé.

341

HARMINCNÉGY

„Szikla" Sal

DeLuca

rezidenciája három egybefüggı

barna

kıépületben volt, a Central Parktól keletre, a Hatvankettedik utcában. A park felıli sarkon egy hajléktalan nı két kisgyerekkel éppen szállást épített magának kartondobozokból valakinek a kapualjában. Egy arrafelé tántorgó részeg fölajánlott neki egy korty italt. A részeg nem nézett a lába elé, keresztülkacsázott mindenen, ami csak az útjába került, széles karmozdulatokkal

hadonászva,

míg

végül

fölbukott

az

egyik

kartondobozban, és összelapította. A hajléktalan nı tökön rúgta. Amerika bármely más vidékén a Hatvankettedik utca keleti része olyan helynek számítana, amit sötétedés után mindenki igyekszik elkerülni; New Yorkban azonban más a helyzet. New Yorkban akadnak olyanok, akik milliókat képesek kifizetni, hogy a Hatvankettedik utca keleti felében lakhassanak. A Hatvankettedik utca keleti felében fák állnak, és a Francia Nagykövetség itt van mindjárt egy saroknyira. Charlie DeLuca fekete Lincolnját nem láttam a környéken; a bejárat elıtt két fickó ült egy barna Mercedesben. Ha Salnek tudomása lenne róla, mibe keveredett Charlie a jamaikaiakkal, elképzelésem szerint jelen helyzetben Charlie elıször is Sal-hez rohant volna, hogy beszámoljon neki a fejleményekrıl, és tanácsot kérjen. Ha azonban Sal nincs beavatva, akkor Charlie elsı útja Chelambe vezet, hogy leszámoljon az ottaniakkal, mielıtt Sal fülébe jutna a dolog. Az, hogy a fekete Lincoln nem állt a ház elıtt, voltaképpen kedvezı elıjelnek számított, de persze

342

az is lehet, hogy Charlie-t valaki más hozta ide. Tulajdonképpen akár taxival is jöhetett. Kétszer megkerültem a háztömböt, azután leparkoltam az Ötödik utcában. Visszasétáltam a bejáratig, és megpróbáltam kiötölni valami módot rá, hogy Sal színe elé kerülhessek anélkül, hogy azonnal megölnének. A Mercedesben ülı két fickó komoran kísért a szemével. A hajléktalan nı és a két gyerek bebújtak a kis kartonkunyhóba, a részeg meg leült a ház tövébe, hátát a falnak vetette, egyik kezében a borosüvegét szorongatta, a másikkal meg a lába közét tapogatta fájdalmas arccal. Bizonytalan léptekkel közeledtem felé, hébe-hóba hadonásztam is, és többször megálltam, mintha keresgélnem kellene az egyensúlyomat. Végül mély sóhajjal lerogytam a részeg mellé, és szemügyre vettem az épületet. Egyetlen tőzlétra sem volt, amin fölmászhattam volna, vagy kiszögellés, amiben meglapulhattam volna, sem alacsony párkányok, hogy fölugorva megkapaszkodhattam volna. Csak a két fickó a Mercedesben, meg egy harmadik a lépcsı tetején: nyilván Szikla Sal ajtónállója. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne betelefonálni, és idıpontot kérni. A részeg halkan böfögött, és tovább tapogatta a micsodáját. - Jól elbánt magával az a vérmes nıszemély - fogtam neki a barátkozásnak. - Hát igen - sóhajtotta a részeg. - A nık okozzák a vesztemet. - Maradt még egy kis bor abban az üvegben? A részeg fölemelte az üveget, és bandzsítva méregette.

343

- Hajaj... Egy csöpp se! - A lehelete fehér felhıvé fagyott a jéghideg éjszakai levegıben. - Megkaphatnám? Óvatosan, körültekintıen a járdára állította a palackot. - Amim csak van, a tiéd, barátom! Fölszedtem az üveget, és átbotladoztam az utcán. A Mercedesben ülı két fickó és a lépcsı tetején álló harmadik követett a tekintetével; fıleg a két mercedeses miatt aggódtam. Néhány másodpercre megtámaszkodtam az egyik fa törzsénél, úgy tettem, mintha innék, aztán tovább kacsáztam a járdán, míg a lépcsıhöz nem értem. Nagyot sóhajtottam, és lerogytam a legalsó fokra. - Húzzál innen, haverom! - mordult föl a lépcsı tetején posztoló fickó. Alacsony figura volt, kissé kancsalított. Dünnyögtem valamit válaszul, és meghúztam az üveget. - Hé, seggfej, aszontam, takarodó! - Lemászott a lépcsın, megmarkolta a grabancomat, és megpróbált fölemelni. Hagytam, hogy megemeljen kissé, aztán teljes súlyommal nekidıltem, és a Dan Wesson csövét benyomtam a bordái alá. - Ha egy mukkot szólsz, meghalsz! - suttogtam. Megmerevedett, és egyenesen a szemem közé bámult. - Vigyél föl a lépcsın! - mondtam. - Csinálj úgy, mintha segíteni akarnál! Bemegyünk a kapun. Érthetı? - Igen. - Sal DeLuca itthon van? - Igen.

344

- És Charlie DeLuca? - Nincs. - Ki van még a házban? - Csak az öregek. Vito és Angié. Meg a személyzet. Fogalmam sem volt róla, kicsoda Vito és Angié, de ez most nem is számított. - Gyerünk! Fölmentünk a lépcsın, szorosan egymás mellett, hogy a fegyver rejtve maradjon. Félúton járhattunk, amikor a Mercedes utasülés felıli ajtaja kinyílt, és az egyik pofa kiszállt. - Hé, Freddie! Még jobban belenyomtam a fegyver csövét Freddie oldalába. - Mondd nekik, hogy enni akarsz adni! Freddie megmondta. A mercedeses pofa röhögött, és seggfejnek nevezte Freddie-t. Fölértünk a kapuig, és Freddie beengedett. Hosszú, márvánnyal burkolt elıtérbe érkeztünk, magas mennyezettel és díszes lépcsıkkel. A ház csöndes volt. -Vigyél Salhez! - Megırültél, cimbora?! - Ha megırültem volna, egyenesen besétálok ide - feleltem, és megnoszogattam egy kicsit a fegyvercsıvel. Végigmentünk a hosszú elıcsarnokon, átvágtunk a nappalin, ami a bútorzata alapján legalább száz évesnek nézett ki, és benyitottunk egy sötétbarna lambériás dolgozószobába, melynek szemközti fala mentén kandalló állt. Sal DeLucát láttam odabent ülni két másik pasassal, jól

345

öltözöttek voltak és nagyjából egyidısek vele. Sal egy díványon ült, a két öregúr meg egy másikon, szemben vele; hármójuk között alacsony asztalka állt. Nos, most már legalább tudom, kicsoda Vito és Angié. Markáns, kissé ráncos arcuk volt, egyikük szürke bajuszt viselt; mindketten azzal a kíváncsiskodó és kissé távolságtartó pillantással méregettek, amit valamiféle idült bırbetegségben szenvedı, furcsa kutyának szokás tartogatni. Szóval ilyen egy capo. Úgy látszik, belefutottam a maffia-fejesek taktikai megbeszélésébe. - Mit akar? - kapta föl a fejét Sal. Aztán meglátta a pisztolyt. Sal DeLuca hatvanas éveinek elején járhatott, nagyjából egynyolcvan magas lehetett, de a magasságához képest kissé aránytalanul széles: szembetőnıen izmos testfölépítése volt, ami rendszerint kimagasló fizikai erınlétre vall. Fiatalabb korában bikaerıs lehetett, és talán még most is az volt. No persze: egy nyeszlett anyámasszony katonáját nem szokás Szikla Sal-nek hívni. Kerek arca volt, dülledt szeme, széles szája és húsos ajka: kissé hasonlított egy jókora kecskebékára. Sötétkék szmokingot viselt. Az utolsó fickó, akit szmokingban láttam, Elmer Fudd volt, de úgy döntöttem, hogy ezt nem említem meg Salnek. Ehelyett így szóltam: - Két embere meghalt Brooklynban. Én öltem meg ıket. Charlie DeLuca összejátszik egy Jesus Santiago nevő jamaikai gengszterrel. Még senki se tudja, de meglopják a Gamboza-fivérek drogszállítmányát. - Na! - mordult föl a szürke bajuszos fickó. - Magának elment az esze! - mondta a másik.

346

Sal DeLuca nem válaszolt semmit, de ahogy Charlie nevét említettem, a szeme hidegen megvillant, amitıl enyhén libabırös lett a hátam. - Azt akartam, hogy maga tudja meg elsınek, Sal - mondtam. - Nem akartam, hogy kitudódjon, míg nem sikerül értesítenem magát. Leeresztettem a Dan Wessont. - Vito! - szólalt meg Sal. A bajuszos fickó fölkelt a helyérıl, és elvette a pisztolyomat. Tehát ı Vito. - A jobb lábszáramon van egy harminckettes - mondtam. Fölhúzta a nadrágom szárát, és kivette a fegyvert a tokjából. Aztán mind a két pisztolyt letette az alacsony asztalkára, a két dívány közé. Sal bal kezével fölemelte a Dan Wessont, méregette a súlyát, aztán rám nézett és bólintott. - Van vér a pucájában, azt el kell ismerni. Hogy hívják? - Elvis Cole. - De egy hülye név! -Jobb, mint az Elvis Jones. Sal egy pillanatra elgondolkodott valamin, aztán hátradılt a díványon, még mindig a markában tartva a Dan Wessont. - Na jó. Tizenöt percet kap, hogy mondjon valamit, ami megmentheti az életét.

347

HARMINCÖT

- Freddie, várj odakint a hallban! - rendelkezett Sal. Freddie idegesen pislogott. - Nála volt az a rohadt fegyver, Sal! Mit tehettem volna? - Azt mondtam, várj kint a hallban! - ismételte Sal. Az a hideg villanás még mindig ott bujkált a szemében. Freddie kioldalgott. - Sal, ugye, nem hiszed el ezt a baromságot? - kérdezte Angié. Idejön egy ilyen jöttment, egy idegen... - Épp azt várom, mivel tudja bebizonyítani - bökött felém az állával Sal. - Kivehetek valamit a jobb fölsı zsebembıl? - kérdeztem. Sal bólintott. Elıvettem a számítógéppel nyomtatott listát, és átadtam neki. - Ez meg mi a jó szar? - A Chelam Városi Bankon keresztül bonyolított pénzmosási tranzakciók bizonylatai. Emlékszik még Karen Lloydra? Sal újfent bólintott. Vito és Angié felé intettem. - Nem kellene kettesben megbeszélnünk? - Maga nem New York-i - mondta Sal. - Honnan való? - Kaliforniából. Biccentett, mintha ez mindent megmagyarázna.

348

- Vito a bátyám. Angié meg az unokatestvérem. Mi itt egy család vagyunk. Tudja, mi az, hogy család? - Igen. - Akkor fogjon bele a mondandójába. Tételrıl

tételre

végigvezettem

ıket

a

banki

átutalásokon.

Megmutattam, hogyan változtak a Charlie privát számlájára érkezı összegek aprópénzbıl komoly summákká nagyjából öt hónappal ezelıtt, amikor Charlie találkozott Gloria Uribe-bal és rajta keresztül megismerkedett Jesus Santiagóval. Elmondtam nekik, hogy Charlie kiszúrt magának egy szipust, Richie Sealyt, aki közel áll a Gambozacsaládhoz, és ellátta Charlie-t információval arra nézve, mikor érkezik a legközelebbi Gam-boza-drogszállítmány; és hogy Charlie ezután továbbadta a fülest a jamaikaiaknak, akik ellopták a drogot. Elmeséltem, hogyan követtem Charlie-t Queensbe, a találkozóra, és hogyan lestem ki a két jamaikait meg azt a zsarut a Kennedy Repülıtérrıl. Aztán beszéltem Péterrıl és Daniról, és hogy mi történt Brooklynban, a Manhattan híd alatt. Érthetıen, körültekintıen fogalmaztam, lassan, tagoltan ejtettem a szavakat, és vigyáztam rá, hogy mindig alátámasszam a mondandómat nevekkel, címekkel és dátumokkal. Amikor befejeztem, senki nem szólt egy szót sem. Angié a fölsı ajkát rágta, Vito a kandallóba bámult. Hosszú idı telt el anélkül, hogy Sal megmozdult volna, és amikor megszólalt, akkor sem hozzám címezte a szavait. - Vito, tudunk olyasmirıl, hogy a Gambozákat kirabolták volna?

349

Vito összeráncolta a homlokát, mintha nehezen venné rá magát, hogy beleavatkozzon az ügybe. - Hm, mintha lett volna valami balhé, négerek vagy kik rátették a kezüket egy szállítmányra... Ki figyel oda az ilyesmire? Amúgy sem vagyunk már érdekeltek a drogüzletben. Átadtuk az egészet a Gambozáknak. Sal megcsóválta a fejét. - Nem átadtuk, hanem elcseréltük, Vito. Az övék a drog, a miénk a fegyverüzlet. - Hé, Sal! - vágott közbe Angié. - Az isten szerelmére, ez a patkány a fiadat próbálja bemocskolni! Szerintem csak a szája jár! Sal odalépett a kandallóhoz, és sokáig meredten bámulta a kihőlt fahasábokat. Ez volt az a pillanat, amikor már ı is tudta, hogy igazat beszélek. - Leosztottuk valakinek a queensi területet, igaz? - kérdezte végül. - Igen. - Kinek a kezében van? - Jézus Máriám, Sal... Charlie-é! - Ellenırizzétek. Ki futtatja a néger szajhákat a Gambinók-nál? - Marty Rotolo. - Hívd föl! Kérdezd meg, mit tud errıl a Gloria Uribe-ról. Vito fölvette a telefonkagylót, bepötyögött egy számot, és lehalkított hangon beszélni kezdett. Beszélt néhány percig, aztán letette a kagylót, de a kezét még mindig rajta tartotta; talán öt perc is eltelhetett, mire megmoccant. Sal még inkább mozdulatlanná merevedett. A Szikla. Aztán megcsörrent a telefon, Vito fölkapta, és némán a füléhez szorította

350

a kagylót. Amikor végzett a hívással, még kétszer telefonált, végül visszatette a helyére a kagylót, és Salhez fordult. - Holtan találták Carmine-t a Manhattan híd alatt. Egy nı holtteste feküdt mellette. - Dani - bólintottam. - Daninek hívták. - Stevie azt mondja, Charlie tényleg ehhez a Gloria Uribe nevő nıhöz jár - folytatta Vito. - Azt is mondta, hogy a Gambi-nók nem ismerik a nıt, mert jamaikai. Egy jamaikai fickó futtatja, Jesus Santiago. Sal fölszisszent, valahogy úgy, mintha nagy nyomás uralkodna a belsejében, és csak egészen kis adagokban akarná kiengedni. - Úristen, Sal! - suttogta Angié. Sal kinyitotta az ajtót, és kiszólt Freddie-nek, hogy jöjjön be. - Keresd meg Charlie-t - utasította -, és mondd meg neki, hogy látni akarom! Freddie felém pislantott. - Rendben, Sal! - Freddie! - szólt utána Sal. - Egy szót se szólj neki arról, ami itt történt! - Igen, Sal! - Freddie eliszkolt. Sal visszament a kihunyt kandallóhoz, és rám nézett. Nyugodtnak látszott. Mintha nem is hallotta volna azt a sok szörnyőséget a fiáról. Jókora tenyerében még mindig ott rejtızött a Dan Wesson. - Na jó. Tegyük föl, hogy igazat mond. Mit akar tılem? - Karen Lloydot. - És ha nem kapja meg?

351

- Földobom Charlie-t a Gambozáknál. - Na és akkor?! - szólt közbe Angié. - Le se szarjuk azokat a rohadt Gambozákat! - Tegyük föl, hogy így van - vontam össze a szemöldökömet. - A Gambozák elıször is kinyírják Charlie-t, amiért átverte ıket, aztán a család többi része következik. És talán a többi család is maguk ellen fordul, ha a fülükbe jut a dolog. A megállapodás mindenkire érvényes volt, és a DeLuca-klán megszegte a szabályokat. - Lószart! - legyintett Angié. Vito azonban nem legyintett. Lassú mozdulatokkal fölkelt a helyérıl, és elsétált Sal mellett. - Semmi lószar, Angié. A fickónak sajnos igaza van. Azzal Sal felé fordult, aki visszanézett rá. - Charlie kijátszott egy másik családot, hogy idegenekkel üzleteljen. Krisztusom, miért pont azokkal a rohadt jamaikaiakkal?! Senki se bízik meg többé bennünk! A családok hátat fordítanak nekünk! Sal csöndesen bólintott. - A család érdeke az elsı. Ahogy Sal a bátyja felé pillantott, az a hideg fény minden eddiginél erısebben sütött a szemében. - Erre fölösleges figyelmeztetned engem, Vito. Vito széttárta a tenyerét. Ezután senki nem szólt hozzám egy jó ideig. Angié kiment a szobából, nemsokára kávéval és száraz keksszel tért vissza, azután mind a hárman letelepedtek a két díványra a kandalló mellett, kávéztak, és

352

némán rágták a kekszet. Engem nem kínáltak meg, rám se pillantottak. Vártam egy ideig, aztán fogtam magam, odamentem egy keményre tömött, kárpitos székhez a szoba túlsó felében, és leültem. Vito többször telefonált, közben idırıl idıre hatalmas termető fickók kopogtattak be a szobába, benyitottak, ám amikor meg akartak szólalni angolul, észrevettek, és olaszra fordították a szót. Angié kétszer is kirohant a szobából, Vito egyszer, Sal pedig egyszer sem. Csak ült és bámult; abban a pillanatban mindössze egyetlen dolognak tudtam örülni a világon: hogy nem rám bámul. Nagyjából hat órán keresztül üldögéltünk így, Sal DeLuca dolgozószobájában. Másnap reggel, öt óra elıtt tíz perccel Freddie lépett be a szobába, nyomában Charlie és Ric. Charlie haja kócos volt, a gallérja nyitva, arcán aggodalmas, félig-meddig bosszankodó kifejezés ült, mintha egészen idáig hiába keresett volna valakit vagy valakiket. Ric továbbra is olyan volt, mint egy vámpír, csupa csont és fehér, bırszerő hús. Charlie valami olyasmit motyogott, hogy mi a szent szarért nem lehetett várni ezzel reggelig; aztán hirtelen észrevett, és szinte szemmel látható volt, ahogy a félelem átsuhan rajta, mint az áramütés. A kabátjához kapott, és fegyvert rántott, de Vito kiütötte a kezébıl. - Freddie, zárd be az ajtót! - rendelkezett Sal. - Ez a rohadék ölte meg Carmine-t és Dantét! - hadarta Charlie. Igyekezett tisztára mosni magát, hadonászott és természetellenesen hangosan beszélt, mintha ezzel meg tudná gyızni Salt, vagy akár Vitót

353

és Angie-t, hogy amit elmondtam, az mind hazugság. - Azt akarja, hogy függesszük föl az üzletet a bankkal! Jézus Máriám, mit keres ez itt? Sal bal keze elırelendült, és a jobb szeme alatt találta el Charlie-t. Erıs ütés volt, ráadásul fölkészületíenül érte. - Hé! - kiáltotta. - Fogd be a szád, és figyelj ide! Charlie befogta. Ric nekidılt az egyik könyvespolcnak, és elgondolkodó arcot vágott, mint aki valamiféle tánc koreográfiáját igyekszik elképzelni, és szinte már látja is a saját gyors, feszes és tökéletes mozdulatait. Sal felém fordult, elsı alkalommal azóta, hogy elküldte Freddie-t Charlie-ért; rám nézett, és azt mondta: - Ismételje el neki! Elismételtem Charlie-nak az egész történetet, nagyjából ugyanúgy, ahogy Salnek is elmondtam nem is olyan régen. Minél tovább jutottam, annál többet izgett-mozgott Charlie, egyik lábáról a másikra állt, az ujjait ropogtatta és szemmel láthatóan izzadt. És minél nyugtalanabb lett, az apja annál mozdulatlanabbnak és rendíthetetlenebbnek tőnt. Amikor befejeztem, Charlie dühösen kitört. - Hát ez egy nagy lószar! Merda! Mi a jó fenének figyeltek oda erre a félnótásra?! - Angie-hez fordult. Aztán Vitóhoz. - Vito bácsi! Angié! Mi egy család vagyunk, nem?! - Aztán megint vissza, az apjához. - Csak azt szeretném tudni, mi a szarért adtok ti egy ilyennek a szavára! Sal a fiára emelte kifejezéstelen, hideg békatekintetét, és azt mondta:

354

- Azért adok a szavára, mert a lelkem mélyén éreztem, hogy igazat mond, és most, hogy látlak, már tudom is, hogy így van. - De hát mirıl beszélsz? Ez az egész egy nagy lószar! Sal olyan erısen vágta pofon Charlie-t a jobb keze fejével, hogy az hátratántorodott. Vito kérdı pillantást vetett Ricre, aki megrázta a fejét, jelezve, hogy ı nem volt benne. Vito bólintott. Charlie magasabb is, fiatalabb is volt Salnél, de volt benne valami petyhüdt, valami hitvány, míg Sal éles volt és energikus, még hatvanöt évesen is. A Szikla. - Micsoda kis szarkupac vagy, Charlie! - Ha jól emlékszem, Charlie szóról szóra ugyanezt mondta Joey Putatának. Charlie megpróbált föltápászkodni, de Sal újra és újra pofon vágta, apró, ütemes csattanásokkal. A Dan Wessonomat a bal kezében tartotta, a jobbal ütött. - Átverted azokat a rohadt Gambozákat! Hazugnak állítottad be a családodat! És még annyi becsület sincs benned, hogy bevalld! Légy már férfi, Charlie! Nézz a szemembe, és ismerd be, hogy elkövetted ezt a szörnyőséget! Megint Ricre pislantottam, de úgy tőnt, se nem lát, se nem hall. Szemhéját félig leeresztette, feje meg-megrándult valami különös, belsı muzsika ütemére. Charlie megbotlott egy székben, próbált elmenekülni, kitérni a pofonok elıl. Az arca vörös volt, szája körül skarlátszínő csíkok tarkították az ütések nyomán.

355

- Nem igaz! Nem csináltam semmit! Esküszöm, semmit! -Mint egy kisgyerek. - A szavamat adtam, Charlie! - mondta Sal. - Békét kötöttünk a többi családdal, amit te fölrúgtál! Érted egyáltalán, hogy ez mit jelent? Tudod, hogy mibe kerül ez nekünk? Charlie kicsusszant a szék mögül, és nekilapult a falnak. - Kérlek, apa! - nyüszítette. Sal torkon ragadta Charlie-t, és erısen megrázta. - Mióta reménykedem benne, hogy egyszer ember lesz belıled, de az a nap, úgy tőnik, sose fog eljönni! Bevettelek az üzletbe, egyengettem az utadat, de te sose leszel más, mint egy kisstílő fajankó! Charlie kirántotta magát Sal szorításából, és a padlóra esett, majd megpróbált a könyökén elkúszni. Sal egyre erısebben ütötte, fölhördülve minden ökölcsapásnál. Vito kétségbe esett, Angié zavarban volt, én pedig azt kívántam, bár ne kellene végignéznem. Sal egyre csak követte a földön kúszó fiát, végig a szobán, és addig ütötte, míg végül Charlie már az oldalán feküdt, összekuporodva, így próbálva elrejtızni egy jókora bır karosszék mögött. Sal fölötte állt, nehezen lélegzett, újra és újra lesújtott rá, közben azt ismételgette: - Légy már férfi! Embereid meg magad! Végül Vito elégelte meg a dolgot: - Jézus Máriám, Sal! - Azzal odalépett hozzá, megfogta a vállánál, és óvatosan elcibálta, halkan sugdosva a fülébe. A Szikla, amint megrendül.

356

Aztán egyszer csak vége volt. Sal a szoba közepén állt, oldalán a Dan Wessonnal, nehezen szedve a levegıt, és nézte, hogyan sír felnıtt gyermeke összekucorodva a szoba sarkában. Végtelenségig tartó pillanat. Úgy látszik, a dühöngı elmebaj egyenes ágon öröklıdik a családban. Aztán megrázta a fejét, és ismét tudomást vett rólam: mintha egy idıre távoztam, majd újra megjelentem volna. - Na jó - szólalt meg. - Karen Lloyd mehet. Ezt akarta, ugye? - Nagyjából. De volna még valami. - Micsoda? -Az a nı, aki meghalt Brooklynban... - Ricre mutattam. - Ez a fickó húzta meg a ravaszt. Azt akarom, hogy adja föl a rendırségen. Ric megmozdította acélgerendára emlékeztetı vállát, és ellökte magát a könyvespolctól. A bırdzseki szétnyílt a mellén. Sal Ricre nézett, azután rám. - Soha nem adtam föl egyetlen emberemet sem a rendırségen, és nem is fogom. Ezt mindannyian tudják. Ric halványan elmosolyodott. - Pedig ezt kérem cserében, Sal - mondtam. - Ha nincs alku, nincs üzlet. Szikla Sal DeLuca megrázta a fejét. - A zsarukról szó sem lehet. Azzal fölemelte a Dan Wessont, egyenesen a szemem közé célzott vele, aztán megfordult, és mellbe lıtte Ricet.

357

Ric meglátta a mozdulatot, fölkiáltott: „Ne!", megpróbált elvetıdni, de a lövés elérte. Nekivágódott a könyvespolcnak, a térde lassan kicsúszott alóla, majd elnyúlt a padlón. Charlie gurgulázó hangot hallatott, aztán újfent elbıgte magát. Ric megpróbált fölkelni, de a térde hasznavehetetlennek bizonyult. Sal megint rálıtt. Ric nagy nehezen benyúlt a dzsekije alá, és elırántotta a pisztolyát. Sal még kétszer rálıtt; a füst úgy ülte meg a szobát, mint a San Fernando Valley fölött gomolygó szmog. A ház túlsó végébıl kiáltások hallatszottak, rohanó lábak dobogása, aztán valaki nekiesett a szobaajtónak. Freddie jelent! meg elsınek. Sal nyugodt volt, mintha csak egy összegyőrt papírlapot hajított volna a szemetes kosárba. - Freddie, tudod, hol találod azokat a nagy nejlonzsákokat. Intézd el ezt itt. Freddie nagyot nyelt, és kihátrált a szobából. Sal lenézett a fiára, majd hozzám fordult. A szeme üres volt, mint a feneketlen kút mélye. - Megfelel? Bólintottam. - Akkor tehát megkapta, amit akart. Most nekem is jár a részem. A Gambozáknak soha nem szabad megtudniuk. Amirıl itt szó volt, az közöttünk maradjon, mindörökre eltemetve. Elfelejti, ugye? Azt akarom, hogy a fiam biztonságban legyen! Sal és Karen Lloyd, a gyerekeikért aggódó szülık. Újfent bólintottam. - Elfelejtem. Semmiféle veszély nem fenyegeti.

358

- Azért ez nem ilyen egyszerő, Sal - szólt közbe Vito. - Mások is tudják. Vannak még elvarradan szálak. - Az legyen a mi gondunk, Vito - felelte Sal, aztán visszafordult hozzám. - Akar még valamit? - Nem. - Akkor az üzlet megköttetett. Most pedig takarodjon a szemem elıl!

359

HARMINCHAT

Szitáló hóesésben léptem ki Sal DeLuca nagy, barna kıházából; a járdákon, az úttesten, az út mentén parkoló autókon vékony, fehér fátyollá győlt a hó. A levegı csípısen hideg volt; keleten, Manhattan fölött fehérben és rózsaszínben játszott az ég alja a kelı nap elıhírnökeként. Északnyugat felıl azonban még mindig gyülekeztek a vastag, sötét fellegek, további havazást ígérve. A részeg eltőnt, de a kis kartonpapír házikó még mindig ott álldogált, fehéren és csöndesen a kora hajnali, gyér világosságban. Odalent, az Ötödik és a Hatvankettedik utca keresztezıdésében autók dörmögtek ködöt lehelve, nagykabátba burkolózó férfiak és nık siettek valahová, szürke lábnyomokat hagyva a halványfehér járdákon. Valahonnan nagyon távolról zene szőrıdött, de nem ismertem föl, csak kósza dallamfoszlányokat véltem kivenni. Elıkotortam egy húszdollárost, becsúsztattam egy résen át a kartonházikóba, és visszamentem a Taurushoz. Elhajtottam a Central Park mellett, átvágtam a városon, aztán át Bronxon, Yonkersen, White Plainsen. Lassan vezettem; találtam egy adót, amely klasszikus rockszámokat játszott, John Fogertyt, Creedence Clearwater Revivalt. Menekülés a dzsungelben. Hallgass egy kis CCR-t reggel hatkor, miután a Keresztapánál töltötted az éjszakát. Négy mérfölddel White Plains után megálltam egy autós pihenıben egy tó fölött, lehúzódtam a parkolóba, és reszketni kezdtem. Ott ültem, és remegtem; úgy tőnt, órákon át, de bizonyára csak percek voltak. Nem

360

állítottam le a motort, a Taurus főtése rendesen mőködött, de nem is a hidegtıl reszkettem. Oldalt, a parkoló legszélén barna-fehér lakókocsi állt. Valószínőleg itt töltötte az éjszakát. Hatvan év körüli férfi és nı lépett ki az ajtón kávéscsészékkel, a korláthoz mentek, és lenéztek a tóra. Nézegették a vizet, kortyolták a kávéjukat, fogták egymás kezét. Amikor végeztek a kávéval, és visszajöttek a lakókocsihoz, a nı barátságosan rám mosolygott. „Utah", ez állt a rendszámtáblán. Háromnegyed tízkor megálltam az utcán, May Erdich fogadójával szemközt. Toby és Joe Pike odakint állt, az összetaposott hóval keveredı, barna faleveleken, egy Wilson focilabdát passzolgattak egymásnak; Peter a legfölsı lépcsın ült, és nézte ıket. Fázósan húzta össze magán a kabátját. Karen Lloyd éppen akkor jött ki az ajtón, amikor beléptem a kapun. - Vége - mondtam. Hitetlenkedve rázta meg a fejét, mintha biztosra venné, hogy nincs igazam. - Rávette Charlie-t, hogy ne háborgasson többet? Pike és Toby abbahagyták a focizást. Toby odaszaladt, és megállt szorosan az anyja mellett. - Sal volt az. Charlie-nak semmi köze többé az egészhez. De Sal azt mondja, hogy maga szabadon elmehet. Charlie meg nem tehet mást, mint szót fogad neki. Karen összekulcsolta a két kezét. - Azt mondja, ott maradhatok a bankban?

361

- Igen. - És Charlie nem jön többet? Sem a betétek? -Vége, Karen. Peter elmosolyodott és összefonta a karját, de még mindig nem kelt föl a legfölsı lépcsıfokról. Karen leszaladt a lépcsın, és szorosan átölelt elıbb engem, azután Pike-ot. Sírva fakadt, és olyan erıvel szorított magához, mintha csak akkor hinné el, hogy mindez igaz lehet, ha fizikailag is érzi a jelenlétünket. Peter a cipıje orrát nézte. Karen végre elengedett bennünket, és hátralépett; mosolygott, még mindig szipogott, és mind a kettınknek megköszönte. - Most már visszamehetünk a házba? - kérdezte aztán. - Persze. Akár most rögtön. - Karen - nézett föl Peter -, boldog vagyok, hogy minden rendben van. Nem hiszem, hogy voltam valaha ennél boldogabb. Karen rámosolygott, aztán a fiára nézett. - Toby, kisfiam, csomagoljunk össze gyorsan, és köszönjünk el Maytıl! Együtt léptek be a házba. Odabent fény volt és meleg, Toby rohanó léptei puhán dobbantak a hosszú folyosó szınyegén. Peter föltápászkodott a lépcsırıl. - El kell mennem Daniért. Hazaviszem, és intézkedem a temetésrıl. Bólintottam. - A rendırség kínos kérdéseket fog föltenni. Nem árt elıre kitalálni, mit válaszoljunk. Megvonta a vállát.

362

- Megmondom nekik az igazat. Úgy halt meg, hogy megmentette az életemet, mert egy nyomorult barom vagyok. - Ezzel jobb lesz vigyázni - szólalt meg Pike. Peter csodálkozva pillantott rá. - A szavamat adtam Sal DeLucának, hogy a Gambozák soha nem szereznek tudomást arról, amit Charlie tett - magyaráztam. - Ha maga elköpi a zsarunknak, a People magazinnak vagy mit tudom én, kinek Dani halálának körülményeit, a Gambozák vagy bárki más elıbb-utóbb összerakják a részleteket. Ha pedig megtudják, mi történt, lıttek a megállapodásunknak Sallel. Magát kinyírják. - Nem bánom, mit csinálnak velem. - Aztán Karent és Tobyt is. Peter lebiggyesztette az alsó ajkát, és a betont bámulta. Nem tetszett neki a dolog, de az idık során jól megtanult együtt élni olyan dolgokkal, amik nem tetszenek neki. - Olyan érzés, mintha elárulnám - mondta végül. - Végül is azt teszi, de nem nagyon van más választása - feleltem. Érti? Még jobban lebiggyesztette az ajkát, de végül bólintott. A fogadó ajtaja hamarosan kinyílt, Toby lépett ki a holmiját cipelve, letette a lépcsıre, aztán visszament, és becsukta maga mögött az ajtót. Peter hosszan nézett utána. - Kutyába se vesznek - állapította meg végül. Nem feleltem.

363

- Azt hiszem, ideje volna visszamennem Los Angelesbe. Be kell fejeznem azt a filmet, amit félbehagytam. Különben sincs itt semmi keresnivalóm. Egy ideig csöndben nézegettem a házat. A hátam fájt, a nyakam bizsergett, szerettem volna minél elıbb ágyba kerülni. - Nézze - mondtam végül -, azt hiszem, nem kellett volna csak úgy iderohannia, és elvárni, hogy úgy nézzenek magára, mint férjre és apára. Ha vár egy kicsit, és igyekszik, talán kiérdemelhette volna, de hát ez meg sem fordult a fejében. Azt hitte, hogy ez csak úgy jár magának. Általában megkapja, amit akar, csak kérnie kell, de ez még nem jelenti azt, hogy minden gondolata teljesül. - Nem azért jöttem, hogy tönkretegyem az életüket! - Tudom. De azért majdnem sikerült. - Segíteni akartam! Megoldani a helyzetet! Azt szerettem volna, ha a részéve válnak az életemnek! Tudja, vannak ott üres helyek... - Nos, lehet, hogy rossz oldaláról közelíti meg a kérdést. Szerintem inkább azzal kellett volna törıdnie, hogy maga válhasson a részévé az ı életüknek. Hogy betöltse az 6 üres helyeiket. Peter szorosan összepréselte a száját, és úgy bámulta a betont, mintha lenne ott valami érdekes. Vagy mintha még sose látott volna száraz, töredezett szilfaleveleket. - A francba is. Muszáj mennem. Végiglépkedett a hóval keveredı levélszınyegen, beszállt a limuzinba, és elhajtott. A szélvédıje még mindig havas volt. Pike meg én a Taurusnál vártunk, míg ki nem jött Karen és Toby.

364

- Úgy érzem magam, mintha valakinek születésnapja lenne mosolygott Karen. - Nem megyünk el valahová reggelizni? Meghívom magukat! - Hát, ha akarja, miért ne. Beültünk a vendéglıbe, egy bokszba az ablak mellett, tojást ettünk, fölvágottat, tökös pitét, sült krumplit, de nem volt valami ünnepi a hangulatunk. Mindannyiunkban maradt valami nyugtalanság, mintha a megoldatlan kérdések tovább motoszkálnának az agyunk hátsó zugaiban. Amint Toby végzett az evéssel, fölugrott, és talált magának valami idióta videójátékot. Őr kommandó. Egy napszemüveges fickó, amint apró bogárkákra lövöldöz. Karen idegesen fordult hátra. - Elvarratlan szálak, igaz? - kérdeztem félhangosan. - Ennyire látszik? - nézett vissza rám. - Bıven maradt még min aggódni - bólintottam. - Nem is beszélve Péterrıl. Karen lehajtotta a fejét. - Errıl is szó van, de maradt még más is - mondta halkan. -Olyan érzés, mintha valami hatalmas tárgy átröpült volna az égen, de nem látta más, csak mi. A körülöttünk ülık, vagy Joyce Steuben a bankban, a város többi lakója - nekik sejtelmük sincs az egészrıl. Bólintottam. Néha van így vele az ember. - Nem is tudom, mihez kezdjek - folytatta. - Azt hittem, ha egyszer véget ér, biztos leszek a dolgomban, de most valahogy... - A fiára pillantott, aztán visszafordult hozzám. -Annyira ragaszkodtam hozzá, hogy megtarthassam, amit megszereztem itt, Chelamben, meg a

365

bankban... Most, hogy sikerült, nem fogja kitalálni, mi motoszkál az agyamban! Hogy talán jobb állást is kaphatnék egy nagyobb városban, esetleg Bostonban... Hogy megfelelıbb iskolát is kereshetnék Toby-nak. Micsoda hülye vagyok! Hasonlóan vontam meg a vállamat, mint nem is olyan rég, Peter kérdésére. - Nem hiszem, hogy hülyeség lenne. Egészen eddig nem volt más választása. Mostantól kezdve tényleg azt tehet, amit akar. Majdnem elmosolyodott, ahogy visszafordult a fia felé. - Hát, azt hiszem, most már tényleg azt tehetem, amit akarok. Szokatlan érzés. - Azzal elnevette magát. Lágy, könnyő kis nevetés volt; most elıször hallottam Karent nevetni. Vártunk még egy kicsit, aztán Joe meg én beszálltunk a Taurusba, Karen és Toby meg a LeBaronba, és mindannyian elmentünk Karen házához. Az alacsony, szürke égbolt havat ígért. Bementünk, összepakoltuk a holminkat, Karen telefonhívásokat intézett, Toby meg a konyhában matatott valami ehetı után. Tizenkét évesen folyton éhes az ember. Amint végeztem a csomagolással, fölhívtam a légitársaságot, és lefoglaltam két jegyet hazáig. A gép aznap este, hat óra negyven perckor indult a Kennedyrıl. Amikor megmondtam Pike-nak, csak annyit felelt: - Korábbi gépük nem volt? Tizenkét óra huszonnégy perckor a fekete limuzin befordult a ház elé, és Peter Alan Nelsen kopogtatott az ajtón. Karen beengedte. - Azt hittem, visszamentél Los Angelesbe - mondta.

366

- Újra szeretném kezdeni - magyarázkodott Peter. - Tudom, hogy azzal, hogy idejöttem, csak bajt okoztam neked, egy csomó dolgot fölforgattam, és most segíteni akarok, hogy minden helyreálljon. Nem szeretném, ha te meg a fiam levegınek néznétek engem. Szeretném, ha Toby megismerne, és én is megismerhetném ıt. Láthatást szeretnék, közös vakációkat, és hogy néha csak úgy összejöhessünk egy kicsit... Szeretnék gyerektartást fizetni, de persze csak akkor, ha nem sértelek meg ezzel. Nem beszélhetnénk meg a dolgot? - Ó, a francba! - sóhajtotta Karen Lloyd. - Kérlek... - rimánkodott Peter. Karen Lloyd dühösen fújt egyet, a jobb kezét csípıre tette, és a tévét bámulta. A tévé nem volt bekapcsolva. - Szerintem egész jól hangzik - próbáltam segíteni. Karen megrázta a fejét, és összevonta a szemöldökét. - Kérlek, Karen! - folytatta Peter. - Az Isten áldja meg magát, tegyen már valami engedményt maga is! - sóhajtottam. Karen nem nézett rám. Összefonta a karját, homlokán még mélyebb lett a ránc. - Na jó, majd meglátjuk - mondta végül. Engedménynek nem sok, de jobb, mint a semmi. Megszólalt a telefon; Karen Lloyd kiment a konyhába, hogy fölvegye. - Mit gondol? - kérdezte Peter, amint egyedül maradtunk. - Majd meglátjuk - tártam szét a tenyeremet.

367

- Egy Roland George nevezető ember van a vonalban - jött vissza Karen. Hagytam, hogy szótlanul bámulják egymást tovább, és kimentem konyhába. Rollie hangja vékonynak, reszelısnek tőnt. - Hallotta? - Micsodát? - Tíz perccel ezelıtt mondták be a rádióban. Sal DeLucát megölték a klubjában. Négy lövés a fejbe, közvetíen közelrıl. Ma reggel, tíz óra tájban. Tud róla valamit? - Szerintem Charlie volt. És ha igen, akkor mi leszünk a következık. Letettem a kagylót, visszamentem a nappaliba, és elmondtam Karennek, Péternek meg Joe Pike-nak. - Úgy érti, hogy az a rohadék most éppen ide tart? - kérdezte Peter, ahogy befejeztem. - Úgy. - Gondoltam, hogy nem adja ilyen könnyen - mondta sötéten Karen. Sejtettem, hogy még nincs vége. És most mit tegyünk? - Bemegyünk a városba, ahol legalább emberek vannak. Aztán, ha maga meg Toby már biztonságban van, Joe meg én meglátjuk, mit tehetünk Charlie-val. Karen Tobyért kiáltott, mindannyian kirohantunk a házból, és sietve beültünk a LeBaronba. Szóltam Péternek, hogy üljön hátra, Karennek meg, hogy én vezetek. Egyikük sem tiltakozott. - Már megint azok az emberek, anya? - kérdezte Toby. Csikorogva fordultunk ki a ház elıl, végigszáguldottunk a bekötıúton, és

368

rákanyarodtunk a Chelam felé vezetı országútra. Dél múlt huszonnyolc perccel. Nagyjából két mérföldet tettünk meg, amikor megtaláltak bennünket.

369

HARMINCHÉT

Két autó követett bennünket: egy zöld Dodge meg a jól ismert fekete Lincoln. Éppen akkor kezdett esni a hó. Pike vette észre ıket elsınek. - Mögöttünk vannak. Egy bekötıútról fordultak ki, talán fél mérfölddel ezelıtt. Lenyomtam Toby fejét. - Lapulj le, kispajtás. Húzd össze magadat, amilyen kicsire csak tudod, és kulcsold a karodat a fejedre. Karent is lenyomtam utána. A Lincoln átvágott a bal oldali sávba, a Dodge mögöttünk maradt a jobb oldalon, és erısen közeledtek. Pike benyúlt a kabátja alá, és elıhúzta a háromötvenhetest. A padlóig nyomtam a gázpedált, de a Lincoln egyre közelebb és közelebb jött, aztán aranyszínő szikrák kezdtek pattogni, valami kétszer koppant a LeBaron hátulján, bang, bang, mintha valami út menti fa mögött lapuló kölykök kövekkel dobáltak volna. A jobb hátsó kerék leeresztett, Karen Lloyd magas hangon fölsikoltott, és Toby azt kérdezte, mi történt. A LeBaron megcsúszott az úton, jobbra rántottam a kormányt, leszaladtunk az úttestrıl egy fölszántadan tökföldre, a kocsi orrával föltúrva a gyomokkal borított talajt, átszakítva egy vékony drótkerítést és letarolva két fehér derekú nyírfacsemetét. Bıgettem a motort, próbáltam minél messzebb vinni a Le-Baront a szántóföldön.

370

Bukdácsoltunk, buckákon repültünk át, néhányszor éreztem, hogy elveszítem az irányítást a kocsi fölött, míg végül a lapos hátsó kerék végleg beragadt az agyagba vagy háromszáz méterre az országúttól, és a LeBaron nem mozdult többé. - Mindenki kifelé! - kiáltottam. A Dodge meg a Lincoln farolva fékeztek le az úton, ajtók csapódtak, és nyolc ember bújt elı, öt közülük szemmel láthatóan fölfegyverkezve. Charlie DeLuca vezette a Lincolnt, Joey Putata hátul ült a Dodge-ban, de több ismerıst nem láttam. Ric távollétét igazoltnak tekintettem. így viszont nincs, aki megnyugtassa Charlie-t, veregesse a hátát, és csitító dolgokat sugdosson a fülébe. Immár semmi sem tartja vissza attól, hogy végleg elveszítse az önuralmát. Szikla Sal volt az elsı, aki ezt megtapasztalhatta. És most már mi is láttuk: Charlie lényének legmélyéig hatóan, visszavonhatatlanul, brutálisan kivetkızött magából. Kivágtam a vezetıülés melletti ajtót, és kicsusszantam a kocsiból, aztán elırelöktem az ülésemet, és Karent meg Tobyt is kisegítettem. Pike kihajolt az anyósülés felıli oldalon, és a háromötvenhetes kétszer, röviden fölugatott. Peter követte Pike-ot, aztán mind az öten lekuporodtunk a LeBaron mögött, a sütıtökök között. Odakint az úton két fickó találomra lövöldözni kezdett felénk, de aztán egy harmadik pofa heves hadonászására abbahagyták. Háromszáz méterrıl vaktában lıdözni hülyeség. A kis tökföld talán ötszáz méter széles volt, nagyjából ugyanolyan hosszú, kelet, nyugat és dél felıl nyírfák, szilfák és juharfák határolták.

371

Mögöttünk, dél felé roskatag kunyhó álldogált, legalább százévesnek látszott. Négykézlábra ereszkedtem Karen mellett. - Lakik ott valaki? - böktem a kunyhó felé. Megrázta a fejét. - Talán kétmérföldnyire, arrafelé - mutatott délnyugatnak. - Van mögöttünk út? A homlokát ráncolta, mint aki gondolkodni próbál, de nem nagyon megy neki. - Muszáj, hogy legyen. Valami földút, vagy ilyesmi. - Földút! - kiáltott oda Toby. - Munkagépek szoktak járni rajta. Elég poros. - Milyen messze lehet? - Talán másfél mérföld. Ott, azoknak a szántóföldeknek a túloldalán. Ahhoz a kis repülıtérhez vezet, ahonnan a permetezıgépek fölszállnak, de ilyenkor nincs ott senki. Télire bezárják a hangárokat. - Ha eljutunk az útig, talán találhatunk valami tanyaházat -vélekedett Pike. A hó egyre erısebben esett, kavargott és örvénylett, kis, fe-hér kupacokat építve a LeBaron karosszériájára meg a tökök tetejére. Az úton szaladgáló alakok homályos árnyaknak lát-; szottak a hóesésben. Két ilyen árny egyszer csak elvált az autók sötét tömegétıl, és bal felé indult, két másik pedig jobbra. Négyen egyenesen felénk indultak a szántóföldön keresztül. Klasszikus harapófogó-alakzat. Biztos a maffiaakadémián tanítanak ilyeneket.

372

- Be akarnak keríteni bennünket - mondtam. - A gyorsabb srácok alkotják a jobb- és balszárnyat, a többi meg nekünk esik, hogy elterelje a figyelmünket. - Aha - felelte Pike, és kigombolta a kabátját. Elıvette a fegyverét meg egy tölténydobozt, és elkezdte a zsebébe töm-ködni a töltényeket. Huszonöt volt a dobozban, mindet eltüntette a zsebében. Peter Karen mellett térdelt, valamivel Toby mögött. Az egyik karjával átfonta Karen vállát, anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál. Persze lehet, hogy végiggondolta. - Mi volna, ha besáncolnánk magunkat itt, és megpróbálnánk föltartani ıket? - kérdezte. Pike megrázta a fejét. - Huszonöt tölténnyel biztos nem. Odakúsztam Karenhez és Péterhez, és lekuporodtam melléjük. Az arcuk sápadt volt, szemük riadtan járt ide-oda. - Elıbb-utóbb muszáj lesz kitörnünk innen - mondtam. -Minél elıbb, annál jobb. Pike meg én megpróbáljuk elintézni a jobb- és balszárnyat. Maguk meg fussanak el arra hátrafelé, keresztül a szántóföldön, és próbálják meg elérni azt a földutat. Érthetı? - Igen - felelték mind a ketten. - Görnyedjenek össze, és fussanak, ahogy csak bírnak, biztos látták már az akciófilmekben, hogy szokás. Maradjanak egy vonalban az autóval, hogy a négy fickó, aki szembıl jön, ne láthassa magukat. Lassan közelednek, mivel tudják, hogy fegyverünk van, vagyis lesz elég

373

idejük elmenekülni. Közelítsék meg a kunyhót, kerüljenek mögé, és maradjanak a takarásában, amíg el nem érnek a fákig. Peter bólintott, Karen pedig azt mondta, „Rendben". - Ne álljanak meg, amíg emberlakta helyre nem érnek. Amint lehet, hívják ki a rendırséget. Karen nem nézett a szemembe. A számat figyelte, mintha alaposan az emlékezetébe akarna vésni minden egyes szót. A jobb kezével a bal mutatóujja körmét birizgálta. - Nem akarok megfutamodni - mondta Peter. - Itt akarok maradni, és tenni valamit. - De hiszen tesz! Segít ennek a nınek, meg a fiának, hogy biztonságos helyre érjenek. Magának most ez a dolga. Peter a nıre pillantott, aki valaha a felesége volt, meg a fiára, és bólintott. - Jó. Rendben. Tobyhoz fordultam. - Mondd csak, meg tudod találni az utat a fák között? - Meg. Mindig csak délnek kell menni. - Jó. Ha kiérsz az útra, melyik irányban van a repülıtér? - Keletre. Visszanéztem Karenre és Péterre. - Induljanak! - Megölnek bennünket, ugye? - kérdezte Karen. - Legalább is meg fogják próbálni. De Joe meg én nem engedjük. Karen szeme nagy volt és párás; szorosan tartotta Toby karját. - Hogyan tudnák megállítani ıket? Hiszen nyolcan vannak, és csapdába ejtettek bennünket itt, a semmi közepén!

374

Pike megtöltötte a fegyverét. - Nem - felelte -, mi ejtettük csapdába ıket. Odabiccentettem Karennek, aki hátrálni kezdett, jobb karjával magához ölelve Tobyt, összehúzva magát, amennyire csak lehetett, botladozva az elszáradt gaz és a megfagyott sütıtökök között. Peter szorosan a nyomukban maradt. - Hány töltényed maradt? - kérdezte Pike. - Csak amennyi a fegyverben van. Rosszallóan csóválta a fejét. - Nem lehetek folyton melletted - morogta, és odalökte a háromötvenhetest, markolattal elıre, meg egy kis bırerszényt a munícióval. Nem árt mindenre fölkészülni. - Készen vagy? - Igen. - Akkor gyerünk! Hatszor, gyors egymásutánban tüzeltünk a mezın át közeledı négy fickó felé, aztán Joe kitört balra, én meg jobbra, lelapulva, villámgyorsan rohanva, míg végül egymást is szem elıl veszítettük. A hó fehéren ragyogott át a ködön, apró kupacokba győlve a fölföltámadó szél szárnya mentén, aztán hangtalanul szétomolva lépteim alatt. Charlie DeLuca meglátta, hogy kitörünk: a vele lévı három fickó azonnal tüzet nyitott ránk, pisztolyok és vadászpuskák lövedékei fütyültek, most sem sokkal jobb találati eredménnyel, mint száz méterrel távolabbról. Mintha vaktában lövöldöznének ijedtükben. Fölteszem, nem számítottak rá, hogy megpróbáljuk bekeríteni a minket bekerítıket. Charlie ordított valamit a jobb- és balszárnynak, akik idıközben eltőntek

375

az erdısávban, de a hó, a szél meg a távolság lehetetlenné tette, hogy akár egy szót is ki lehessen venni. Sörét záporzott a földre, amerre elrohantam, egy jókora, narancssárga tök szétrobbant, de még csak le sem lassítottam, vissza sem néztem. Összehúztam magam, futottam, ahogy a lábam bírta, és arra gondoltam, vajon sikerül-e elvágnom a két fickó útját a fák között, vagy ık vágják el az enyémet. Aztán egy idı múlva már egyáltalán semmire sem gondoltam, és hamarosan beértem a fák közé. Talán húsz métert haladhattam elıre az erdısávban, aztán megálltam két fehér törzső nyírfa között, hallgatózni. Ha a földerítık elég gyorsak voltak, lehet, hogy máris mögém kerültek. Nos, hamarosan kiderült, hogy nem kerültek mögém. Vagy harminc méterrel elıttem, az út felıl lábdobogást, ágak, levelek zörgését, reccsenését hallottam: mintha a Haditengerészet egy egész zászlóalja közeledne, díszlépésben. No igen: a városi kölykök kijöttek az erdıbe katonásdit játszani. Mélyen behatoltam a fák közé: a mezıt innen már nem is láthattam. Vagyis ebbıl a távolságból nyilván ık sem vették észre, hogy Karen, Peter és Toby elindult hátrafelé, és hogy Pike meg én kitörtünk kétoldalra. Odakint a mezın abbamaradt a pisztolyok és vadászfegyverek durrogása, és Charlie ordított valamit, de hogy mit, azt nem hallottam. Nos, ha én nem értettem, akkor azok ketten sem. Egyébként is akkora zajt csaptak, hogy még akkor se hallották volna meg, ha Charlie esetleg érthetıen beszél. Még mélyebbre húzódtam a fák közé: találtam egy kidılt szilfát, ami mögé elbújhattam. Vártam. Bent az erdıben a hóesés ritkásabbnak tőnt,

376

mivel a lehulló pelyhek nagy részét odafönt, a lombkoronaszintben fölfogták az ágak, gallyak, elszáradt levelek. A korábban hullott hó nagyrészt elolvadt, a hólé lecsorgott a fák törzsén, nedves, sötét csíkokat rajzolva rájuk, fölerısítve a fák tompa, fanyar illatát. Leszámítva a felém csörtetı két fickót, az erdı nyugodtnak tőnt. Majdhogynem nyugalmat árasztónak. Mint az érintetlen természet általában. Kisvártatva Joey Putata meg egy világító narancssárga dzsekit viselı pofa nyomakodott keresztül egy főzfa lehajló ágai között. A narancssárga dzsekisnek sőrő pofaszakálla volt, olyasféle borostája, amit muszáj napjában háromszor borotválni, továbbá kis kalapja, szalag mellé tőzött tollal. Joey Putatánál tizenkettes kaliberő Mossberg golyós puska volt, a narancssárga dzsekisnél meg egy Ruger Redhawk 44-es Magnum revolver. Joey még mindig zöldesfekete monoklit viselt a Charlie-tól elszenvedett ütések következtében, de hát mégis itt volt, és megszállottan csörtetett elıre a csalitban. Vannak fickók, akiken úgysem lehet segíteni. A narancssárga pasas átbújt egy ág alatt, de nem hajolt elég mélyre: az ág leverte a kalapját, és egy adag frissen hullott hó esett a nyakába. - A rohadt anyádat! - átkozódott a fickó, és mind a ketten megálltak. - Gondolod, hogy már elég messze vagyunk? - érdeklıdött Joey Putata. - Honnan a francból tudjam? - rántotta meg a vállát a másik. Menjünk ki arra, és nézzük meg, hol van Tony és Mike! Gondolom, Tony és Mike a másik szárny.

377

A mondott irányból két távoli, tompa dörrenés hallatszott. Joey egészen izgalomba jött, összedörzsölgette a kezét, és azt mondta: „Megvannak a rohadtak!" A másik fickó értetlenül nézett rá; Joey a lövések irányába mutatott, a pofa megfordult, és meglátott engem. Mellbelıttem, egyszer. A háromötvenhetes lövedéke a szegycsontját érte, mintha egy téglát vágtak volna hozzá, és hátralökte, be az ágak közé. - Joey - csóváltam meg a fejemet -, te sose tanulsz a hibáidból. Joey fölemelte a Mossberget, de nem volt elég gyors: a lövésem a nyakát érte, aztán megfordultam, és futni kezdtem a szántóföld felé. Ahogy kibukkantam a fák közül, megláttam Pike-ot, amint a LeBaron felé rohan. Charlie meg a három másik fickó eltőnt, akárcsak a fekete Lincoln. - Két perce hajtottak el - kiáltotta Pike -, a várossal ellentétes irányba! Melléje léptem, és újratöltöttem a háromötvenhetest. - Rájött, hogy a többiek elindultak hátrafelé, sejti, hogy van ott egy út, és elindult, hogy megkeresse - találgattam. Pike megrázta a fejét. - Nem hiszem, hogy keresgélnie kellene. Szerintem az lehet az az út, amirıl kihajtott, és tudja is, hová vezet. - Marha jó. Délnek indultunk a szántóföldön keresztül, egymás mellett futva, és ahogy elhagytuk a rozzant kalyibát, vágtába váltottunk. Az erdısáv szélétıl könnyő volt kivenni Karen, Peter és Toby nyomait. Lábuk

378

fölszaggatta a halott, téli levelek ázott, barnás szınyegét, gallyakat, kisebb facsemetéket törtek le útjukban. A keskeny, sáros földút közelebb húzódott a fıúthoz, mint Toby gondolta: talán csak egy mérföldnyire. Kirobbantunk a fák közül, és keletnek fordultunk, a földút vonalát követve, egymás mögött maradva; a hideg levegı élesen vágott a tüdınkbe. Lábnyomok és friss keréknyomok húzódtak a hóban -no persze a keréknyomok nem föltétlenül Charlie Lincolnjától származtak. Bárki más is járhatott arra. - Ott vannak! - kiáltotta Pike. A földút lassan kiért az erdıbıl, és végtelen, fehérbe burkolózó szántóföldek között futott tovább. Félmérföldnyivel arrébb narancssárga szélzsák lobogott egy ütött-kopott fészer tetején, mellette alumínium hullámlemezbıl készült hangár állt. Ha a szélzsák nem lett volna olyan ragyogó narancssárga, soha nem vesszük észre a vakító fehérségben. Két Piper Pawnee mezıgazdasági permetezı-repülıgép állt a hangár mellett, ponyvával letakarva, barnán, mint két hatalmas, lehullott falevél. A fekete Lincoln a fészer mellett parkolt; embereket láttunk mozogni a repülıgépek között. Nem értünk oda idejében. Charlie DeLuca elkapta ıket.

379

HARMINCNYOLC

Még gyorsabban futottunk, lehúzódva az út két oldalára: leheletünk fehér felhıvé fagyott a jeges levegıben. Rohantunk, amíg csak el nem értük a repülıteret; akkor lelassítottunk, föladva a sebességet a hangtalan mozgás érdekében, amint sikerült kellıen megközelítenünk a hangárt. Az árnyékalakok, amelyeket a gépek között láttunk, amikor még az erdıszélen futottunk, mostanra eltőntek. Charlie Lincolnján, amely a hangár közelében parkolt, már kis, fehér hókupacok győltek a szél felıli oldalon. A két repülıgép a hangár mezı felé esı végén álldogált, elıttük két rozsdás hordó, olyanok, amelyekben gázolajat vagy növényvédı szereket szoktak tartani. Hirtelen Karen Lloyd kiáltását sodorta felénk a szél, meg egy éles pukkanást, mint egy pisztolylövés, de a szél meg a hóesés minden egyéb hangot elfedett. - A hangárban lehetnek - szólalt meg Pike -, vagy a mezın, a gépek mögött. Elmentünk a hangárig, megkerültük a sarkát, és az ajtóba épített, porlepte ablakon keresztül megpillantottuk ıket. Karen Lloyd a földön térdelt, sírt, Charlie DeLuca pedig a hajánál fogva tartotta Tobyt, és egy 380-as automata Browningot szegezett a halántékának. Toby is sírt. Lehet, hogy azért sírt, mert megijedt, de az is lehet, hogy azért, mert egy kövér fickó éppen ököllel arcon ütötte Peter Alan Nelsent, aki elterült a földön. Kisvártatva fölugrott, és ismét nekirontott a fickónak, aki megint leütötte; Peter elesett, de újból fölugrott. A kövér fickónak széles háta,

380

csípıje, vastag karja volt, és messzirıl úgy nézett ki, mint egy túltömött díszpárna, de az ütései elárulták, hogy kemény anyaggal tömték ki. Nem lehetett túl nagy állóképessége, de az ereje bámulatos volt. Peter újra és újra megpróbált közelebb férkızni Charlie-hoz, de a kövér pasas mindig lecsapta, mint a taxiórát. Karen valami olyasmit kiabált, hogy bármit megtesz, amit Charlie mond, csak hagyja abba. Nehezen értettük a szavukat az ablaküvegen át. Megérintettem Pike vállát, és a hangár túlsó végét lezáró, jókora tolóajtó felé mutattam. Az ajtót nem zárták be teljesen. Pike bólintott, lebuktunk, ellopóztunk az ablak alatt, és éppen befordulni készültünk az épület sarkánál, amikor a két másik figura, akiket korábban Charlie DeLuca mellett láttunk, egyszer csak kilépett elénk. Az egyikük magas volt és vékony; a másik nem. Az alacsonyabbik kialudt szivart tartott a fogai között, a kezében meg egy harminckettes kaliberő revolvert -vagy legalább is annak látszott. A magasabbik morgott valamit a kicseszett hideggel kapcsolatban; szemlátomást egyikük sem tudott rólunk, csak amikor már ott álltunk az orruk elıtt. Joe Pike leütötte a kisebbiket: a reccsenı zaj alapján akár a nyaka is kitörhetett. A magasabbik fölkiáltott, és elsütötte a fegyverét, amely valószínőleg egy Rossi 38-as lehetett. A golyó a földbe csapódott, fölverve maga körül a havat. Mellbelıttem. Vér fröcskölt elı, mint egy apró, vörös gejzír, a magas fickó meg lenézett a mellkasára, aztán megpróbálta a tenyerével betapasztani a lyukat, mintha ez segítene. Végül elvágódott.

381

Odabentrıl lábdobogást hallottunk, kiáltásokat, Karen sikolyát, meg azt a jellegzetes, üvegvékony hangot, ahogyan csak kisgyerekek képesek sikítani. Valaki lövöldözni kezdett: a golyó átlukasztották a hangár falát, nem messze attól a helytıl, ahol álltunk; aztán a lövöldözés hirtelen abbamaradt. Még éppen idejében lestünk be az ablakon, hogy láthassuk Charlie-t, amint kivonszolja Tobyt a tolóajtón. Karen utánuk rohant. Peter az oldalán feküdt, a kövér pofa kétszer belerúgott, aztán elıvett egy kék színő revolvert a zsebébıl. Hátrarántotta Peter fejét, és a revolver csövét a szájába dugta. Pike belelıtt a bal vállába. A kövér fickó hanyatt esett; Pike még egyszer rálıtt. Hátrarohantunk, és éppen akkor bukkantunk ki a két repülıgép között, amikor Charlie is odaért, könyökhajlatában Toby Lloyd torkát szorongatva, körbe-körbe sandítva, mint aki bennünket keres. A háromnyolcvanas Browning csövét Toby füle alá szorította. Az arca világospiros volt, homlokán kiugrottak az erek. A tetı szélét fürkészte, mintha onnan várna bennünket. Elvégre Batman és Robin is mindig a tetın át érkeztek. - Megvagytok, rohadékok! - ordította. - Kivágom a beleteket, és itt helyben megeszem! Karen lépett ki a hangár sarka mögül a túloldalon, arcát könnyek barázdálták, a keze láthatóan remegett. Tobyhoz akart rohanni, de látszott rajta, hogy attól fél, ha megteszi, az a rohadék lelövi a fiát. - Toby! - kiáltotta.

382

Charlie DeLuca olyan erısen nyomta a pisztolyt Toby füle alá, hogy Toby felsikított, és összepisilte a nadrágját. - Kibelezem a kölyköt, ha idetoljátok a pofátokat, rohadt stricik! üvöltötte Charlie. - Kinyomom a szemét! Pike-ra pillantottam. A kifejezéstelen, fekete szemüveglencsék Charlie

DeLucára

szegezıdtek,

a

fegyver

könnyedén

hevert,

keresztülvetve az egyik permetezıgép szárnyán. Pike jobb céllövı, mint én. Talán a legjobb, akit valaha láttam. - Megteszi - suttogtam. - Megöli a gyereket. - Meg. Átadtam neki a háromötvenhetest, és elhúztam elıle a másik fegyvert. - El tudod találni? - Segítség! - kiáltozott Karen. - Segítsen már valaki! - El tudom találni - bólintott Pike -, de nem szabad, hogy ott tartsa azt a pisztolyt a kissrác torkában. Ha meghal, a keze önkéntelenül összerándulhat. - Toby! - sikította Karen. Ebben a pillanatban Peter botladozott elı a hangárból, és azt kiáltotta: - Hagyd békén a fiamat, te dagadt csirkeszar! - Az arcán alig maradt ép bır, az orra eltört, az ajka fölrepedt. Annyi vér borította, mintha sminkesek festették volna ki. - Peter Alan Nelsen vagyok, és szétrúgom azt a hájas seggedet! - Ne! - üvöltötte Karen. - Peter... Charlie DeLuca elmosolyodott, Peter felé lendítette a Browningot, és azt mondta:

383

- Tényleg? Aztán meghúzta a ravaszt. Peter hanyatt esett, Karen és Toby sírva fakadtak, én meg elıléptem a gép mögül, és fölkiáltottam: - Charlie! Charlie DeLuca felém irányította a háromnyolcvanast, tüzelt, és éreztem, hogy valami hátrarántja a vállamat. Aztán mintha valami elsuhant volna mellettem, ami hátulról érkezett, hangos dörrenést hallottam, és Charlie DeLuca koponyája úgy robbant szét, mint egy nagy, vörös festékbomba. Pike Pythonja. Charlie elıbb meghalt, mint hogy elkezdett volna összeesni. Toby ellökte magát attól, ami Charlie DeLucából megmaradt, és Péterhez futott, hangosan kiabálva: - Apa! Apa! Peter bal combja erısen vérzett, de valahogyan sikerült négykézlábra kecmeregnie; odavonszolta magát Charlie DeLuca maradványaihoz, és öklével püfölni kezdte a testet. Ha Peter föl tudott kelni, gondoltam, én is csak elboldogulok valahogy. Egész jól összeszedtem magam, csak a fülem csöngött, és nedvesnek éreztem az ingemet. Kinyitottam a kabátomat, és láttam, ahogy az ingem fölülrıl lefelé haladva egyre sötétedik. De akkor már mellettem állt Pike, aki azt mondta: - Nem is olyan rossz a helyzet. - Azzal elkezdte lefejteni rólam az inget. - Kaptál egyet a trapezius fölsı sarkába. - Aha.

384

Azután Pike átment Péterhez, levette a nadrágszíját, és elszorította vele a lábát a seb fölött. Kicsivel késıbb visszajött hozzám, és a pulóverébıl nyomókötést rakott a vállamra. Egy kicsit égett még, ahol a golyó átütötte az izmot, és az egész vállam furcsán bizsergett, de határozottan lehetett volna rosszabb is. Peter a lábára pislogott, aztán Charlie DeLucára, végül elvigyorodott, és odakiáltott nekem: - Most aztán elkaptuk a tökét a rohadéknak! - El hát! - feleltem, és én is vigyorogtam. - Vége! - mondta, és nevetni kezdett. Karen is vele nevetett. Ideges volt, rémült, és úgy szakadt föl belıle a nevetés, mintha a fölhalmozódott feszültség keresne kiutat magának. - Vége! - kiáltotta ı is. - Istenem, vége van! Aztán Karen odajött hozzám, és megölelt. Toby segített Péternek lábra állni, odatámogatta hozzám, aztán ık is megöleltek, mind a ketten. Mintha bizonyos napokon több ölelgetni való lenne az emberen, mint máskor.

385

HARMINCKILENC

A holttesteket ott hagytuk a repülıtéren, és bementünk a városba, Chelam egyetlen orvosához, egy fiatal, szakállas, szemüveges fickóhoz, akit Hocksley-nak hívtak. Karen Lloyd vezetett. A doki értette a dolgát. A lakásában rendelt, néhány háznyira May Erdich fogadójától; az a fajta fickó volt, aki szereti alaposan megismerni a betegeit, aki boldog, ha kisbabákat segíthet a világra, és nézheti, ahogy fölnınek. Afféle idealista. Szerintem mindenki találkozott már hasonlóval. Ahogy fölvágta az ingemet, meg Peter nadrágját, hümmögött, és azt mondta: - Öregem, ehhez foghatót nem láttam, mióta eljöttem Bronxból! - Vadászbaleset. - Aha. Persze. Fertıtlenítette a sebeinket, ránk rakott egy halom gézt meg ragtapaszt, és kaptunk fejenként két injekciót: egy fehéret teta-nusz ellen, meg egy átlátszót a többi fertızésre. Narancssárga fájdalomcsillapító kapszulákat is adott. - Meg se kérdezem, nem kellene-e szólnom a rendırségnek - mondta. - Használhatom a telefonját? - kérdeztem, mintegy válaszképpen. Fölhívtam Rollie George-ot, és elmondtam neki, hol vagyunk, és mi történt. Míg meséltem, a doki keresztbefonta a karját a mellén, elgondolkodó képet vágott, és mint aki ott sincs, a szakállát vakargatta. Amikor letettem a kagylót, csak annyit mondott:

386

- Nem kellene odamennem, és vetnem rájuk egy pillantást? Megráztam a fejem. - Attól tartok, már teljesen fölösleges. A szeme sarkából végigmérte Pétert. - Maga valahonnan ismerıs nekem. - Hja - biccentett Peter -, tudja, olyan tucatarcom van. Elköszöntünk a doktortól, elvittük Tobyt May Erdichhez, aztán visszamentünk a repülıtérre. A hóesés idıközben elállt, de még így is könnyő, fehér fátyol borította az utat, a repülıgépeket meg a szerte heverı testeket. Joe Pike meg én lefejtettük a ponyvát a két géprıl, és ahogy tudtuk, letakargattuk Charlie DeLucát meg a másik három fickót, akik vele együtt haltak meg. Azután visszaültünk a LeBaronba, és vártunk. Elsınek két, Connecticut állam címerét viselı rendırautó érkezett, mögöttük egy kék Sedan a helyi államügyészi hivatalból. Sziréna és kék villogó nélkül jöttek - nagyon helyes. Hálás voltam nekik érte. Az a fickó, aki az államügyészi hivatal kocsijából szállt ki, odajött hozzánk, és megkérdezte, kik vagyunk. Megmondtam a nevemet meg Joe-ét, de nem tettem említést Karenrıl és Péterrıl; nem is kérdezte. Azt mondta, hallott valami holttestekrıl az ellenkezı irányban. Elmagyaráztam neki, hogyan találja meg a tökföldet, és hogy pontosan hol fekszenek a holttestek, kétoldalt az erdısávban. Bólintott, majd visszament az egyenruhás rendırökhöz, néhányan beszálltak az egyik autóba, és elhajtottak a mondott irányba. Húsz perccel késıbb befutott egy barna kocsi FBI-emblémával az oldalán, meg egy fehér Ford, New York Állam Államügyészi Hivatalától. Mögöttük egy szürke Cadillac. Két

387

fickó szállt ki az FBI-autóból, egy kopasz ürge meg két nı az államügyészi kocsiból, és Rollie George meg a kutyája a Cadillacbıl, amit egy joghallgató vezetett. Mindenki mosolygott, amikor meglátták Rollie-t, kivéve a kopasz ürgét; odatódultak, hogy kezet fogjanak vele, és kedvességeket mondjanak neki. Nincs is jobb elfoglaltság, mint egy híres detektívregény-íróval elütni az idıt egy jó kis gyilkosság helyszínén. - Nem kellene kiszállnunk? - aggódott Karen. - Nem - feleltem. - Ülünk, várunk, aztán majd meglátjuk, mit mondanak. Csoportosan odavonultak a két repülıgéphez, odébb húzták a földön fekvı ponyvát, és bekukkantottak alá. Maxi megszaglászta Charlie testét, aztán fölemelte az egyik hátsó lábát: Rollie-nak úgy kellett elrángatnia onnan. Az egyik nı elnevette magát. Sokáig ácsorogtak a holttestek fölött, néha-néha visszapillantva az autóra, de többnyire oda sem figyelve ránk. Úgy tőnt, mindenki egyetért azzal, amirıl beszélnek, kivéve a kopasz fickót. Az arca messzirıl elárulta ezt. Élesen gesztikulált, miközben magyarázott, és egyszer a kocsink felé mutatott. Tovább beszélgettek, majd egy idı múlva Rollie George odajött hozzánk, és benézett a vezetıülés felıli ablakon. Rámosolygott Karenre, biztatóan, mintha a nagypapája lenne, és ha fölismerte is Pétert, ennek nem sok jelét adta. A fülemhez hajolt, és megkérdezte: - Földobhatom nekik a megtévedt zsarut? - Igen - feleltem. - De csak, ha a mieinknek nem kell tanúskodniuk. A nevüket sem szeretnék megmondani.

388

Bólintott. - Tudja, ez azért fontos, mert valószínőleg többen is belekeveredtek. Körül kell szaglásznunk a biztonsági szolgálatot ott a Kennedy Repülıtéren. Most rajtam volt a bólintás sora. - Erre nagyjából számítottam is. Rollie újfent rámosolygott Karenre, aztán Max meg ı visszatértek a kis csoporthoz Charlie DeLuca holtteste körül. Tovább beszélgettek, ami a kopasz pasasnak még kevésbé tetszett, minden eddiginél erısebben hadonászott a karjával, míg végül az egyik nı, aki vele együtt érkezett, le nem intette: - Jaj, Morton, dugulj már el! Ezek után a szövetségiek meg a két helyi rendırautó legénysége odajöttek a kocsihoz, és körbesétálták a helyszínt Pi-ke-kal meg velem, miközben kérdéseket tettek föl. A kérdések túlnyomó többsége Charlie DeLucára, a jamaikaiakra meg arra a hekusra vonatkozott, akit követtem a rendırırsig odaát Queensben. Egy szóval sem említettem Charlie DeLuca titkos bankszámláját, vagy hogy csinált valamit, amirıl Sal nem tudott, vagy a Gambozákat. Lehet, hogy a jamaikaiaknak egyébként sem volt fogalmuk se, kinek a drogját lopkodják, a hekusnak meg pláne nem. Am ha volt is, és el is járna a szájuk, az már az ı dolguk, meg a DeLucáké. Én igazán megtettem, ami tılem telt. Amint a kérdések végére értünk, visszakísértek bennünket az autóhoz. Egyikük sem nézett Karen Lloydra, sem Peter Alan Nelsenre, és eszük ágában sem volt kérdéseket föltenni nekik. Mintha ott sem lettek volna.

389

Az egyik nı meg az egyik szövetségi átment a helyi rendırökkel együtt a tökföldre. Nem maradtak sokáig. Ahogy visszaértek, a beszélgetés tovább folytatódott, aztán Roland George arca újfent megjelent az ablakban. - Azt hiszem, végeztünk - mondta. - Most már elmehetnek. - Ez minden? - csodálkozott Karen Lloyd. - Igen, asszonyom. - Nem is hallgatnak ki bennünket? Be se visznek az ırszobára? - Karen! - szólalt meg váratlanul Peter. Rollie George mosolygott, és elballagott. Karen visszafordult hozzám. - Kihagynak bennünket az ügybıl? Még így is, hogy itt egy csomó halott? - Igen. Indítsa be a kocsit, és tőnjünk el végre innen! Egyetlen szót sem szóltunk egész úton Karen Lloyd házáig, ahol megálltunk a kocsifölhajtón, a kosárlabdapalánk mellett, hogy Péternek legyen ideje elrendezni magában az ügyeit. A rendırség azt mondta, kiadják neki Dani holttestét, és nem tesznek föl kínos kérdéseket, de ezzel együtt is ki kellett találnia, hogyan tálalja a dolgot Nick, T. J. meg a sajtó részére. Ha egyszer Peter Alan Nelsen testırét meggyilkolták, nem csoda, ha mindenkinek kérdései támadnak. Ki kell találnia valami hazugságot, megfelelıt ahhoz, hogy egész hátralévı életében ragaszkodhasson hozzá. - Azt hiszem, menni fog - mondta végül. - Ajánlom is! - felelte Karen.

390

Peter összevonta a szemöldökét, aztán kiszállt a LeBaron-ból, beült a Limuzinjába, és elhajtott. Karen hosszan nézett utána. - Gondolja, hogy képes lesz rá? - Igen - bólintottam. - Rengeteget tanult az utóbbi idıben. - Remélem is. - Karen mélyet sóhajtott. - Mennyire utálom ezt az egészet! Utálom, hogy ha az ember egyszer beenged valakit az életébe, az már mindörökre a része marad. - Része marad, az igaz - biccentettem -, de azért ez nem minden. Maga még mindig saját maga. A bank alelnöke. A szülık egyesületének a nemtudommije. A Rotary Klub és a Könyvtárügyi Bizottság oszlopos tagja. Lehet, hogy ha nem kell keresztülmennie mindazon, amit Peter mellett átélt, ez most mind nem volna. Akkor nem is lenne saját maga. Megfordult, mereven a szemembe nézett, aztán hirtelen elırehajolt, és megcsókolta az arcomat. Aztán hátrafordult, és Joe Pike-ot is megcsókolta. - Azt fogom tenni, ami Tobynak a legjobb - mondta. - Ez eddig egész jól ment. - Azután elgondolkodott, és hozzátette: - És mi lesz most a DeLucákkal? Hosszan szemügyre vettem a házat, a kosárlabdapalánkot meg Toby biciklijét a garázs falához támasztva. Aztán visszafordultam Karenhez. - Nem tudom. Sal és Charlie halála után a család vezetı nélkül maradt. Nyilván új fınököt választanak majd. Összecsücsörítette a száját a jól ismert kis rózsabimbóalakba, aztán lassan bólintott.

391

- Gondolja, hogy megpróbálnak majd rákényszeríteni, hogy megint nekik dolgozzak? Pike közelebb hajolt hozzá, és megveregette a karját. - Maga csak élje az életét. A többi miatt majd mi aggódunk. Karen Lloyd mély lélegzetet vett, lassan kiengedte, és belépett a házba.

392

NEGYVEN

Pike meg én összeszedtük a holminkat, elköszöntünk, akitıl kellett, búcsút mondtunk Chelamnek, visszamentünk New Yorkba, és kivettünk egy tizennegyedik emeleti szobát a Park Lane Hotelben, az Ötvenkilencedik utcában. Szép szoba volt, kilátással a Central Parkra. Lezuhanyoztunk, átöltöztünk, aztán elmentünk a Modern Mővészetek Múzeumába az Ötvenharmadik utcában. Röviden MoMA-nak szokták titulálni, ami elég nagy hülyeség, viszont náluk van Vincent Van Goghtól a Csillagos éjszaka, ami klassz. Egy találat New Yorknak. Már régóta meg akartam nézni, és most majd' egy órán keresztül ücsörögtünk elıtte, és bámultuk a kép finom szerkezetét, bonyolult mélységeit. - Azt hiszem, tudom, mit érezhetett - szólalt meg Pike. - Azt mondják, bolond volt. Pike elhúzta a száját. Fölsétáltunk a Hetvenegyedik utcáig, és megebédeltünk Victor kávézójában. Kubai kaját ettünk, ami méltó vetélytársa volt a Los Angeles-i Versailles vendéglı távol-keleti konyhájának. Csir-kesztéket rendeltem fekete babbal, Pike meg fehérbablevest és sült banánt. Mindketten sört ittunk. A nap még sütött, amikor befejeztük, így hát visszasétáltunk a Central Parkig, el a három hatalmas, barna kıépület mellett, megkerülve a Bethesda-szökıkutat meg egy magát Csónakház Kávézónak nevezı pavilont, amely szemlátomást zárva volt. Körülöttünk különféle életkorú emberek kocogtak és bicikliztek, két kissrác egy modell-repülıgéppel

393

szórakozott. Egyikük sem látszott bőnözınek, de hát az éber kopónak mindig résen kell lennie. Lehet, hogy amint lemegy a nap, egyszeriben átváltoznak. - Nem félsz? - kérdeztem Pike-tól. Megrázta a fejét. - És ha éjfél volna, és egyedül lennénk itt? - folytattam. Tovább sétált néhány lépést, csak azután válaszolt. - Eléggé ütésálló anyagból vagyok. Bólintottam. Én is. De persze attól még félhetek. Pike zsebre vágta a kezét, aztán elsétáltunk egy kis tó mellett, ahol egy öregember és két kislány modell-hajót úsztatott. Biciklistának öltözött nı és férfi álldogált mögöttük egy tandembringára támaszkodva, és figyelemmel kísérték a mőveletet. Megtorpantunk mi is, és néztük ıket, közben azon tőnıdtem, meddig bírhatja telenként a kis tó, mielıtt befagyna. Az élénk ıszi szellı sebesen sodorta elıre a hajócskát a fodrozódó felszínen. - Elvis... - szólalt meg hirtelen Pike. - Tessék. - Eszembe jutott, mikor féltem utoljára. Még egészen kicsi voltam. Tovább bámultuk az öregembert, a két kislányt meg a hajót, aztán egy idı után otthagytuk a parkot, és elmentünk a három barna épülethez, ahol azelıtt Sal DeLuca lakott. Nem álltak limuzinok a ház elıtt, nem lappangott orgyilkos a sarok mögött. A bejárati ajtón fekete szalag lógott.

394

Joe visszasétált a sarokig, én meg fölmentem a lépcsıkön, és becsöngettem az ajtón. Kisvártatva Freddie feje jelent meg az ajtónyílásban; kifejezéstelen tekintettel végignézett rajtam. - Mit akar? - Hallotta, mi történt Charlie-val? - Igen. Tudunk róla. - Odaát lakom a Park Lane-ben. - Klassz hely. Mulasson jól. - Szóljon Vitónak! És Angie-nek. Itt maradok, amíg el nem rendezzük a dolgot. Freddie végigmért, gúnyos nehézfiú-vigyorral. - Semmi dolgunk magával. - Azt hiszem, téved. Mindenesetre szóljon Vitónak és Angie-nek. Park Lane Hotel. Másnap reggel negyedhasábnyi cikk jelent meg a New York Times hatodik oldalán. Beszámolt arról, hogy egy Gloria Uribe nevő prostituáltat és egy bizonyos Jesus Santiagót, aki valószínőleg a hölgyet futtatta, holtan találtak egy raktárban, Alsó-Manhattan-ben. Lelıtték ıket. A hatóságok nem találtak a halál körülményeire utaló nyomot. A nyolcadik oldalon, egy másik cikkben megemlítették, hogy az ismert drogdílert, a jamaikai nemzetiségő Urethro Mubatát holtan találták Jaguar Sovereign-je elsı ülésén, Queensben. A torkát olyan mélyen átvágták, hogy a feje csaknem elvált a törzsétıl. A rendırség arra gyanakszik,

hogy

a

férfi

halála

egy

meghiúsult

drogüzlet

következménye. A New York Post beszámolt róla, hogy a hatóságok

395

által súlyos kábítószerfüggıként nyilvántartott Richard Sealy holttestére egy kikötı vécéjében akadtak rá: többszörös koponya-, nyakcsigolya-, kar- és lábtörés. Úgy látszik, a mezei narkósok nem ütik meg a Times mércéjét. Tehát ennyit az elvarratlan szálakról. Két nappal késıbb, délután éppen a Central Parkban sétálgattam, a Hayden Planetárium közelében, amikor egy kék Cadillac Eldorado lefékezett mellettem. Pike az utca másik oldalán volt, talán negyven méterrel mögöttem. Vito DeLuca nyitotta ki a kocsiajtót, rám nézett, és csak annyit mondott: - Szálljon be. Beszálltam. Freddie ült a vezetıülésen; Vito hátul, egyedül. - Mostantól én vagyok a capo di tutti capo - mondta Vito. - Tudja, mi az? - Aha - feleltem. - Maga Marlon Brando. Vito elmosolyodott; volt valami kemény és fáradt a mosolyában. Talán a felelısség súlya. - Az. Maga megölte egy rakás emberünket. - Úgy érti, Charlie embereit. - Mindegy. Vannak a capók között, akiknek nem tetszik. Azt mondják, tennünk kell valamit. - És maga? Vito válla fölött, az ablakon át láttam, hogy Joe Pike közelebb jött, és egy fiatal fiúval beszél, aki indiai ételeket árul a nyakába akasztott tálcáról.

396

Vito is kinézett, de csak embereket látott az utca forgatagában. - Azt hiszem, Charlie nagyon közel járt hozzá, hogy szégyent hozzon a családra - felelte. - Az unokaöcsém volt, vér a vérembıl, de hát Sal meg a bátyám volt. Sal tudta, hogyan kell férfiként viselkedni. És, tudja, maga is ember a javából. A többiek csak beszélnek össze-vissza, Kalifornia, Miki egér, Disneyland, de én azt mondom: Krisztus nevére, hiszen tízet leszedett a mieinkbıl! Ha szicíliai volna, szájon csókolnám! Tökös fickó maga! - És mi lesz Karen Lloyddal? Vito megfordult, és a szemembe nézett. - Sal DeLuca volt a capo di tutti capo, és amikor beszélt, az egész család helyett szólt. A DeLucák betartják a szavukat. Ca-pisce? - Charlie nem éppen úgy viselkedett. - Charlie meghalt. Bólintottam. - Karen Lloyd szabad - folytatta. - A DeLuca-család örökre levette róla a szemét. Míg élek, és amíg az utódaim élnek, tartani fogjuk magunkat a megállapodáshoz. Felém nyújtotta a kezét; kezet ráztunk. A szorítása erıs volt és határozott, hogy szinte kiszaladt a vér a markomból. Úgy látszik, nem csak egy Szikla volt a családban. - A megállapodás mindkét felet kötelezi - figyelmeztetett. -Ugye, ezt a nı is tudja? - Igen. - És a férje? A mozis fickó? Peter Alan Nelsen, a „mozis fickó".

397

- İ is. Kezeskedem értük. Bólintott, - Rendben van. Maga felel értük. Egész hátralevı életében. Elengedte a kezemet; kiszálltam a limuzinból, és átvágtam az utcán. Joe Pike meg én visszamentünk a szállodába, fölhívtuk Karen Lloydot a bankban, és átadtuk neki Vito DeLuca üzenetét. Aznap délután kijelentkeztünk a szállodából.

398

NEGYVENEGY

Az október lassan novemberbe fordult, és három héttel késıbb, egy kellemes vasárnap délutánon éppen lazacot meg japán tojásnövényt sütöttem roston, a völgy fölött, a házam teraszán, Cindyvel, a szépítıszer-ügynökkel, Joe Pike-kal meg egy másik nıvel, akit Ellen Langnek hívnak. Ellen Lang az ügyfelünk volt valaha, sok évvel ezelıtt, és azóta is rendszeresen találkozgat Joe Pike-kal. Ellen bıre mélybarna a naptól, és amikor mosolyog, kis gödröcskék képzıdnek az arcán. Mostanában határozottan többet nevet, mint azelıtt. Joe Pike, Cindy és Ellen Lang odabent voltak, a konyhában: salátát készítettek, mentateát, és fokhagymás kenyeret szeleteltek a pirítóshoz. Egyszer csak megszólalt a telefon. Valaki fölvette, majd Ellen Lang jelent meg az ajtóban, és így szólt: - Téged keresnek. Peter Alan Nelsen. A rendezı. - Tyőha! - vigyorogtam. - Lehet, hogy karriert csinálok? - Majom - felelte Ellen Lang kedvesen. Ellen vigyázott a lazacra, míg én bementem, hogy átvegyem a telefont. A mosogató melletti pulton Pike éppen egy hosszú franciakenyeret szeletelt föl, és gondosan tálcára helyezte az egyforma darabokat. Cindy az asztalnak dılve figyelte. Cindynek lágy, vörösesbarna haja van és kifejezı, gesztenyeszín szeme. Szívesen elnézegettem, ahogy figyeli Pike precíz mozdulatait. - Idejönnek meglátogatni - mondta Peter.

399

- Karen és Toby? - Igen. Toby kap egy hét szünetet Hálaadáskor, és megkértem ıket, hogy látogassanak meg. - Nagyszerő! - Már tudtam a dologról: nemrég hívott Karen, hogy elmondja. - Karen nem akarja, hogy Toby egyedül utazzon, ezért inkább eljön vele ı is. - Még jobb! - Hm... De az a helyzet, hogy nem egyedül jön. Hoz valami fickót is magával. Karen már ezt is elárulta. - Neki is megvan a saját élete, Peter. Ez végül is jó dolog. Tudja mit, hívja meg maga is valamelyik hölgyismerısét, és menjenek el valahová négyesben egyik este! Majd én vigyázok Tobyra. - Persze. Köszönöm. - Néhány másodperc csönd támadt. -Figyeljen csak ide: amikor megérkeznek, szeretném elvinni Tobyt a stúdióba, aztán Disneylandbe, meg ilyenek. Nem érne rá valamikor? Szeretném, ha ott lenne. Legalább az elsı idıkben. Pike végzett a kenyérszeleteléssel, és Cindyre bízta a tálcát, aki kivitte a teraszra. Ahogy elhaladt mellettem, kacsintott, és virgoncan rám mosolygott. Százszorszép illata volt. Örültem neki. - Na jó, rendben van. De nem végig! Ha az elején szüksége van rám, nem bánom. - Köszönöm, cimbora! Nem is tudja, milyen boldoggá tett! Tényleg. A hangja megkönnyebbülten csengett.

400

- Itt vagyok, a malibui házamban - tette hozzá. - Nem jön át? - Most nem, köszönöm. Éppen vendégek vannak nálam. -Akkor majd legközelebb, rendben? Ha kedve támad átugrani, még csak szólnia sem kell. Elég, ha csak betoppan. - Köszönöm. Elvis Cole, a sztárok detektívje. - Na, mi újság? - kérdezte Pike, ahogy letettem a kagylót. - Karen és Toby meglátogatják Pétert, ı meg berezelt. Nehéz dolog felnıni. - Egy csomót nyaggat téged. Jobb lenne, ha egyedül nıne fel. - Ugyan. Mostanában már sokkal kevesebbet hív. Nemsokára teljesen leszokik róla. Pike bólintott. - Na jó. Remélem is. Karent nem háborgatják a DeLucák? - Vito tartja a szavát. A Chelam Bankban nyitott DeLuca-folyószámlákat kiürítették és fölmondták, és a barbadosi összegeknek is nyomuk veszett. - Hát akkor tényleg vége. - Vége. Karen olyan szabad, amennyire csak lehet valaki az övéhez hasonló emlékekkel, amelyeket sajnos, nem törölhet ki az agyából. Azért, akárcsak Peter, lassan ı is összeszedi magát. Odakint Ellen Lang éppen megfordította a halszeleteket, hogy oda ne égjenek, Cindy meg köréjük rakta a pirítani való kenyeret. Pike megmosott egy nagy, sárga paprikát, megtörölgette egy konyharuhával, aztán fölszeletelte. A paprika keskeny, egyforma győrőkre esett szét,

401

egyik sem volt vastagabb vagy vékonyabb a többinél. Amikor végzett, hozzákeverte a szeleteket ahhoz a jókora adag salátához, amely egy átlátszó tálban, majdnem készen az asztalon várakozott; végül kivittük az egészet a teraszra. Ellen Lang szerint, ha kiállsz a terasz szélére, becsukod a szemed, és hagyod, hogy a völgy felıl érkezı szél végigsimogassa az arcodat, máris azt képzelheted, hogy odafönt röpködsz az égen, mint valami álomban. Lassan körözöl a város felett, egyre magasabbra emelkedsz, és aztán, ha kedved tartja, elröppenhetsz Seholországba, a gyerekkori mesék után. Nem mondtam neki, de én ezt már régóta tudom.

VÉGE

402

A SZERZİRİL:

Robert Crais Louisianában született, de ma már Santa Monicában él családjával és kutyájával. Regényei mind a bestseller-listák élére kerültek, Elvis Cole történeteiért (mint a Rémálmok városa, az Angyalvadászat vagy a Szabadesés) pedig több rangos amerikai irodalmi díjban részesült. Megkapta értük az Anthonyés a Macavity-díjat, de jelölték az Edgar- és a Shamus-díjra is.

403