RICHARD MATHESON LEGENDA VAGYOK

RICHARD MATHESON LEGENDA VAGYOK

Aranytoll kötetek Szeged, 2008

Írta: Richard Matheson Eredeti cím: I am Legend Copyright © 1995 by RxR, Inc. Forditotta: Kamper Gergely Szerkesztette: Garamvölgyi Katalin ISBN 978 963 245 086 5 ® Aranytoll - a Könyvmolyképzı Kiadó védjegye A kötet megjelent 2008-ban, a kiadó gondozásában Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] Felelıs kiadó: A. Katona Ildikó Mőszaki szerkesztı: Balogh József Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mő bıvített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mő, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

2

ELSİ RÉSZ: 1976 . január

ELSİ FEJEZET A felhıs napokon Robert Neville sosem tudhatta biztosan, mikor nyugszik le a nap, így néha már az utcán voltak, mielıtt még hazaérhetett volna. Ha komolyabban elgondolkodott volna rajta, kiszámíthatta volna, nagyjából mikor érkeznek; de egész életében az égre pillantva állapította meg, mikor közelít az este, a felhıs napokon pedig ez a módszer nem mőködött. Ezért döntött úgy, hogy ezeken a napokon inkább a ház közelében marad. Ezen a komor, szürke délutánon is csak a ház körül járkált, szája sarkából lógott a cigaretta, cérnavékony füstcsíkot húzott maga után. Minden egyes ablakot megvizsgált, nem lazult-e meg valamelyik deszka. Az erıszakosabb támadások után gyakran meghasadt egyik-másik léc, sokszor valamelyest le is váltak a keretrıl, neki pedig feltétlen ki kellett javítania ıket, bármennyire is győlölte ezt a munkát. Ma egyetlen meglazult deszkát talált. Hát nem elképesztı? gondolta. A hátsó udvarban megnézte a melegházat és a víztartályt. A tartály körül néha meggyengült az 3

építmény, esetleg az ereszcsatornák hajlottak meg vagy törtek le. Volt, hogy köveket dobtak át a melegházat körülvevı magas kerítésen, ezek aztán idırıl idıre átszakították a védıhálót, ı pedig állhatott neki kicserélni az üvegtáblákat. Ma a tartály és az üvegház is sértetlen maradt. Bement a házba kalapácsért és szögért. Ahogy belökte az ajtót, vetett egy pillantást saját eltorzított képére a törött tükörben, amelyet maga szerelt fel az ajtó külsı oldalára egy hónappal korábban. Alig pár nap telt el, és cakkos szélő, ezüstös hátú üvegdarabok kezdtek hullani a földre. Soha többet nem tesz oda istenverte tükröket; egyszerően nem érdemes. Inkább fokhagymát akaszt fel helyette. A fokhagyma mindig beválik. Lassan átvonult a nappali komor csendjén, aztán balra fordult a szük folyosóra, végül megint balra a hálószobába. A hálót valaha szépen kicsinosították, de az még egy másik világban volt. A szoba most sallangok nélkül töltötte be funkcióját, és mivel Neville ágya meg íróasztala olyan kis helyet foglalt, a helyiség egyik felét inkább átalakította mőhellyé. Egy hosszú munkapad ért majdnem teljesen végig a fal mentén, keményfa lapján nehéz szalagfőrész, csiszolókorong és fogó feküdt. Fölötte a falon összevissza fölrakott polcokon hevertek Robert Neville szerszámai. Most felemelt a padról egy kalapácsot, majd kiemelt a rendezetlen dobozokból néhány szöget. Amikor megvolt, megint kiment, és a deszkát erısen 4

az ablakkerethez szegezte. A felesleges szegeket a szomszédban álló szemétrakás tetejére hajította. Egy darabig a ház elıtti pázsiton állt, és fel-alá járatta tekintetét a néma Cimarron Streeten. Magas férfi volt, harminchat éves, angol-germán vérbıl való. Vonásain nem volt semmi feltőnı, talán csak hosszú, elszántságot sugárzó szája és élénk kék szeme tőnhetett fel, amely most a két szomszédos ház leégett romjait fürkészte. Maga gyújtotta fel ıket, nehogy azok átugorhassanak az ı háza tetejére a mellette állókról. Pár perc múlva mély, lassú lélegzetet vett, és visszament a házba. A kalapácsot ledobta a nappaliban a kanapéra, aztán rágyújtott még egy cigarettára, és felhajtotta délelıtti italát. Késıbb kényszerítette magát, hogy kimenjen a konyhába, és ledarálja az elmúlt öt nap során felgyőlt szemetet. Tudta, hogy el kéne égetnie a papírtányérokat meg az evıeszközöket is, és le kéne porolnia a bútorokat, és ki kéne mosnia a mosdót meg a kádat meg a vécét, és ágynemőt kéne cserélnie, de nem volt kedve hozzá. Mert férfi volt, és egyedül volt, és ezek a dolgok egyáltalán nem voltak fontosak a számára. Majdnem dél volt. Robert Neville a melegházban fokhagymát győjtött egy kosárba. Eleinte hányingere támadt a tömény fokhagymaszagtól; gyomra szünet nélkül kavargott. Mostanra a bőz ott volt a házában és a ruháiban, néha pedig úgy érezte, még a húsában is. Alig vette már észre. 5

Amikor elegendı fokhagymát összegyőjtött, visszament a házba, és a mosogató melletti csöpögtetıre dobta a fejeket. Ahogy felkattintotta a kapcsolót a falon, a fény reszketve feléledt, aztán lassacskán erıre kapott. Neville ingerülten szisszent fel fogai között. Már megint a generátor. Kénytelen lesz újból elıszedni azt a leírást, és ellenırizni a kábeleket. Ha meg túl macerás lenne megcsinálni, be kell majd állítania egy új generátort. Dühösen lökött egy hosszú lábú széket a mosogató elé, elıvett egy kést, és egy fáradt nyögéssel letelepedett. Elıször is szétválasztotta a kis, sarló alakú gerezdeket, aztán mindegyiket kettévágta, felfedve ezzel a húsos bimbókat rózsaszín közepükben. A levegı lassan megtelt az orrfacsaró, átható szaggal. Amikor Neville úgy érezte, már elviselhetetlen a bőz, bekapcsolta a légkondicionálót, az pedig hamarosan kiszippantotta a legnagyobb részét. Most kinyúlt, és leemelt egy hegyes kést a falra erısített polcról. Minden egyes fél gerezdbe lyukat fúrt, aztán felfőzte ıket drótdarabokra, amíg végül úgy huszonöt nyaklánc feküdt elıtte. Ezeket a láncokat eleinte az ablakok fölé akasztotta. Aztán a messzirıl dobált kövek betörték az ablaktáblákat, ı pedig kénytelen volt kicserélni ıket farostlemezre. Végül egy nap leszaggatta a farostlemezeket, és párhuzamos sorokban deszkákat szegezett föl helyettük. Ettıl a ház olyan lett, mint egy félhomályos kripta, de még mindig jobb volt, mintha sziklák repkedtek volna be az ablakon üvegszilánkok 6

záporát hozva magukkal. Amióta pedig beszerelte a három légkondicionálót, nem is volt olyan rossz. Az ember mindenhez tud alkalmazkodni, ha muszáj. Amikor az összes fokhagymagerezdet felfőzte, kiment, és a láncokat az ablakdeszkák fölé szögezte, a régieket, amelyek már nagyrészt elvesztették szagukat, pedig levette. Ezt hetente kétszer végig kellett csinálnia. Amíg nem talál jobbat, ez marad az elsıszámú védelmi vonala. Védelem? - gondolta gyakran. - Minek? Egész délután karókat készített. Vastag gerendákból esztergálta ıket, és a szalagfőrésszel húsz centis darabokat szabott ki belılük. Ezeket a darabokat aztán a forgó csiszolókoronghoz tartotta, amíg olyan élesek nem lettek, mint egy tır. Fárasztó, monoton munka volt, ráadásul megtöltötte a levegıt forró fürészporral, ami aztán leülepedett a pórusaiban és bejutott a tüdejébe is, amitıl heves köhögési rohamai támadtak. Mégis, mintha egyáltalán nem jutott volna elıre. Akárhány karót készített, egyetlen szemvillanás alatt elfogyott az összes. Gerendákat is egyre nehezebben talált. Végül majd mindenféle alakú fákkal kell dolgoznia. Hát nem lesz nagyszerő? - gondolta ingerülten. Az egész nagyon lehangoló volt, és Neville megint elszánta magát, hogy talál egy jobb módszert, amivel megszabadulhat tılük. De hogyan is találhatna, ha

7

sosem hagynak neki idıt, hogy lassítson és gondolkodjék? Miközben a karókat hegyezte, lemezeket hallgatott a hálószobában felállított hangszórókból - Beethoven Harmadik, Ötödik és Kilencedik szimfóniáját. Örült, amiért édesanyja már kisgyerekként rászoktatta az ilyesféle zene élvezetére. Segített kitölteni a lassan telı órák borzalmas ürességét. Négy óra után tekintete már folyton-folyvást a falra akasztott órára tévedt. Csendben dolgozott, ajkait keskeny vonallá szorította össze. Szájában most is ott lógott a cigaretta, miközben a csiszolókorongot figyelte, amint belemart a fába, finomra ırölt forgácsokat szórva szét a levegıben. Négy óra tizenöt. Négy óra harminc. Háromnegyed öt. Még egy óra, és megint itt lesznek a házánál. A mocskos rohadékok. Amint besötétedik.

A hatalmas fagyasztó elıtt állt, hogy kiválassza a vacsoráját. Fáradt tekintetét végigjáratta a húsokon, a fagyasztott zöldségeken, felmérte a kenyereket és a péksüteményeket, a gyümölcsöket és a jégkrémeket. Kinézett magának két bárányszeletet, egy adag zöldbabot meg egy kis doboz narancsos sörbetet. Kivette a dobozokat a hőtıbıl, és könyökével belökte az ajtót. Aztán a kusza oszlopokban a plafonig stócolt italosdobozokhoz lépett. Leemelt közülük egy 8

paradicsomlevet, majd kiment a szobából, amely valaha Kathyé volt, most pedig a gyomrát szolgálta. Lassan átvonult a nappalin, közben a hátsó falat borító festményt figyelte. Egy élesen a kékeszöld óceán fölé benyúló szirtet ábrázolt, alatta tarajos hullámok törtek meg fekete sziklákon. Fent, a kristálytiszta égen sirályok siklottak a szélben, jobbra pedig göcsörtös törzső fa hajolt a szakadék fölé, sötét ágai élesen rajzolódtak ki a kék háttér elıtt. Neville a konyhába ment, az asztalra dobta az ételeket, tekintete megint az órára tévedt. Húsz perc múlva hat. Nemsokára most már. Az apró serpenyıbe kevés vizet töltött, majd csörömpölve az egyik fızılapra lökte. Kiolvasztotta a bárányszeleteket, aztán betette mindegyiket a grillbe. Idıközben felforrt a víz, úgyhogy beledobta a fagyott babot, és lefedte, miközben azon gondolkodott, hogy talán az elektromos tőzhely terheli túl a generátort. Az asztalnál vágott magának két szelet kenyeret és töltött egy pohár paradicsomlevet. Leült, és a piros kismutatót kezdte figyelni, amint lassacskán elırearaszolt az óra számlapja elıtt. A rohadékok nemsokára itt lesznek. Miután felhajtotta a paradicsomlevet, a bejárati ajtóhoz ment, és kilépett a teraszra, majd a pázsiton keresztül a járdáig folytatta az útját. Az ég egyre sötétebb lett, és a levegı is hőlni kezdett. Végignézett a Cimarron Streeten, szıke haját borzolta a szél. Ez volt a gond az ilyen borongós napokkal. Egyszerően nem lehetett tudni, mikor jönnek. 9

Végül is mindegy, még mindig jobbak voltak, mint azok az istenverte porviharok. Megvonta a vállát, és elindult visszafelé a pázsiton, be a házba. Bezárta maga mögött az ajtót, és helyére csúsztatta a vaskos reteszt. Visszament a konyhába, megnézte a bárányt, és kikapcsolta a fızılapot a zöldbab alatt. Éppen az ételt pakolta a tányérjára, amikor egy pillanatra megmerevedett, és villámgyorsan az órára pillantott. Ma hat huszonötkor jött el az idı. Ben Cortman kiáltott fel odakint. - Gyere ki, Neville! Robert Neville egy sóhajtással leült, és nekilátott a vacsorának. A nappaliban ült, olvasni próbált. A kis bárszekrénynél készített magának egy whiskyt szódával, és most egyik kezével a hideg poharat szorította, miközben a fiziológiáról szóló szöveget böngészte. A folyosó ajtaján túl álló hangszóróból Schönberg zenéje szólt hangosan. Csakhogy nem elég hangosan. Így is hallotta ıket odakintrıl, a mormogásukat, a járkálásukat, a kiáltásaikat, a hörgésüket, azt, ahogy egymással verekedtek. Idırıl idıre egy kıdarab vagy tégla koppant a ház falán. Néha egy kutya ugatott. És mind ugyanazért jöttek. Robert Neville egy pillanatra lehunyta a szemét, és összeszorította a száját. Aztán felnézett, és rágyújtott egy újabb cigarettára, a füstöt mélyen tüdejébe szívta. Jó lett volna, ha talált volna rá idıt, hogy hangszigetelje a házat. Nem lenne olyan rossz, ha nem 10

kéne hallgatnia ıket. Még öt hónap után is az idegeire mentek. Egyetlen pillantást sem vetett rájuk többé. Eleinte fúrt egy lyukat a bejárati ajtón, és azon keresztül leste ıket. Nemsokára azonban a nık észrevették, és mindenféle gyalázatos pozitúrákat vettek fel, hogy elıcsalogassák. Ezt pedig nem akarta látni. Letette a könyvet, és üres tekintettel meredt a szınyegre, miközben a háttérben a Verlärte Nacht szólt a hangszórókból. Tudta, hogy ha bedugaszolná a fülét, nem kéne hallgatnia ıket, azzal viszont a zenét is kizárta volna, és semmi esetre sem akarta úgy érezni, hogy burokba szorítják. Megint becsukta a szemét. A nık miatt volt olyan nehéz, gondolta, a nık miatt, akik buja bábuk módjára pózoltak éjszakánként, hátha meglátja ıket, és úgy dönt, hogy elıjön. Egész testében megrázkódott. Minden este ugyanolyan volt. Olvasott és zenét hallgatott. Aztán elkezdett gondolkodni a ház hangszigetelésén, aztán meg a nıkön járt az esze. Mélyen a testében megint borzasztó forróság támadt, és olyan erıvel szorította össze a száját, hogy ajkai elfehéredtek. Jól ismerte az érzést, és borzasztó dühös volt magára, amiért nem tudott uralkodni rajta. Egyre csak erısebb és erısebb lett, amíg Neville már nem tudott tovább egy helyben ülni. Akkor felállt, és fel-alá kezdett járkálni, öklét az oldalához szorítva, de úgy, hogy az összes vér kiszaladt belıle. Talán összerakja a kivetítıt, vagy eszik valamit, vagy leissza magát, vagy olyan hangosra tekeri a zenét, hogy 11

belefájdul a füle. Valamit muszáj volt csinálnia, amikor nem bírta tovább. Érezte, hogy a hasizmai összeszorulnak, mint a feszülı rugók. Felvette a könyvet, és olvasni próbált, ajkai hangtalanul, lassan, fájdalmasan formálták a szavakat. Pillanatokkal késıbb a könyv mégis megint az ölében feküdt. A szemben álló könyvszekrényre pillantott. Akármennyi tudást is halmoztak fel azokban a könyvekben, semmi sem tudta kioltani a benne izzó tüzet; akárhány szót is írtak össze az évszázadok alatt, a hús szótlan, ostoba vágyakozásának nem vethettek véget. A felismeréstıl hányingere támadt. Sértés volt ez a férfiakra nézve. Igaz, a természettıl fakadt a késztetés, de többé mégsem elégíthette ki. Nem az ı választása volt a cölibátus, de együtt kell élnie vele. Van eszed, nem? - kérdezte magától. - Hát akkor használd! Kinyúlt, és még hangosabbra csavarta a zenét, aztán kényszerítette magát, hogy egy egész oldalt egy szuszra elolvasson. A vérsejtekrıl olvasott, amelyeknek hártyákon kellett áthatolniuk, a nyirokról, amely a salakanyagot hordta a nyirokmirigyek által elzárt csatornákban, aztán meg a nyiroksejtekrıl és a falósejtekrıl. „…hogy aztán a bal váll környékén, a mellkas közelében a vérkeringésben részvevı egyik nagy érbe ürítsék.” A könyv hangos puffanással csukódott be. Miért nem hagyták békén? Tényleg azt gondolták, hogy mind megkaphatják? Olyan ostobák voltak, hogy 12

valóban azt hitték? Miért jöttek ide minden este? Öt hónap után már rég feladhatták volna, és próbálkozhattak volna máshol. A bárszekrényhez lépett, és kevert magának még egy italt. Ahogy megint a fotel felé fordult, hallotta, amint kövek zörgetik meg a tetıt, majd puffanva érnek földet a bokrokban a ház mellett. Közben Ben Cortman kiabált, ahogy mindig. - Gyere ki, Neville! Egy nap elkapom azt a rohadékot, gondolta, miközben nagyot húzott a keserő italból. Egy nap karót verek abba az átkozott mellkasába. Csinálok neki egy egyláb hosszút, különlegeset, szalagokkal. Rohadék. Holnap. Holnap hangszigeteli a házat. Ökölbe szorította a kezét, hogy ujjpercei elfehéredtek. Győlölt azokra a nıkre gondolni. Ha nem hallja ıket, talán majd nem gondol rájuk. Holnap. Holnap. A zene véget ért, úgyhogy levette a csupasz lemezekbıl áll stócot a lemezjátszóról, és visszatette mindegyiket a kartonjába. Most még tisztábban hallotta ıket odakintrıl. Az elsı új lemezért nyúlt, ami a keze ügyébe került, feltette a lemezjátszóra, és a maximumra csavarta a hangerıt. A pestis éve, Roger Leiétıl, töltötte meg a fülét. Nyöszörögtek, visítottak a hegedők, dobok püfögtek a haldokló szív verésének ritmusára, a fuvolák furcsa, dallamtalan melódiákat játszottak. Ahogy egyre győlt benne a harag, felkapta a lemezt, és összetörte a jobb térdén. Már rég el akarta pusztítani. Merev lábakkal a konyhába sétált, és a 13

lemez darabjait a kukába vágta. Aztán csak állt ott a sötétben, szemét szorosan bezárta, fogait összeszorította, kezét a fülére tapasztotta. Hagyjatok békén, hagyjatok békén, hagyjatok békén! Semmi értelme, éjszaka nem lehetett legyızni ıket. Semmi értelme nem lett volna megpróbálni: ilyenkor jött el az ı idejük. Butaság volt kikelni ellenük. Talán meg kéne néznie egy filmet? Nem, nem volt kedve összeszerelni a kivetítıt. Inkább lefekszik, és dugókat tesz a fülébe. Végül úgyis minden éjszaka ez lett belıle. Gyorsan, anélkül, hogy bármire is gondolt volna, besietett a hálószobába és levetkızött. Felvette a pizsamaalsóját, és átment a fürdıszobába. Sosem viselt pizsamafelsıt; még Panamában szokta meg így a háború alatt. Miközben mosakodott, a tükörben széles mellkasára pillantott, a mellbimbója körül kavargó és a középen függıleges csíkot húzó sötét szırszálakra. Megnézte a díszes keresztet, amit egy részeg panamai éjszakán tetováltatott magára. Mekkora hülye voltam én akkor! - gondolta. Nos, talán az a kereszt mentette meg az életét. Alaposan megmosta a fogát, és fogselymet is használt. Igyekezett vigyázni a fogaira, hiszen most ı volt a saját fogorvosa. Volt, amivel nem kellett többé törıdnie, de az egészsége nem tartozott ezek közé a dolgok közé. Akkor miért döntıd magadba folyton az alkoholt? Miért nem fogod be a pofád? - gondolta.

14

Végigjárta a házat, és lekapcsolta a lámpákat. Pár percig a festményt nézegette, és igyekezett elhinni, hogy valóban az óceánt látja. De hogyan is hihette volna a kopogás meg kaparászás közepette, az éjszakai üvöltések, hörgések, kiáltások közepette? Lekapcsolta a lámpát a nappaliban, és bement a hálószobába. Undorodva hördült föl, amikor meglátta, hogy az ágyat fürészpor borítja. Gyors csuklómozdulatokkal lesöpörte, és arra gondolt, hogy talán építenie kéne egy válaszfalat a szoba alvó és mőhely része közé. Meg kéne csinálni ezt, meg kéne csinálni azt, gondolta. Annyi istenverte dolgot meg kéne csinálnia, így sosem foglalkozhat a valódi problémával. A fülébe nyomta a dugókat, és hirtelen körülölelte a csend. Lekapcsolta a lámpát, és bemászott a takaró alá. Az óra világító számlapjára nézett, és megállapította, hogy alig múlt tíz óra. Nem is baj, gondolta. Így legalább korán kezdek majd. Csak feküdt az ágyon, mélyeket lélegzett, és abban reménykedett, hogy hamar elalszik. De a csend igazából nem segített. Még mindig látta ıket odakint, a fehér arcú férfiakat, amint járkálnak a ház körül, és szüntelenül keresik a módját, hogyan juthatnának be. Néhányan valószínőleg csak lekuporodtak, mint a kutyák, és világító szemekkel figyelték a házat, foguk lassan, csikorogva ırlıdött; elıre-hátra, elıre-hátra. A nık pedig… Muszáj már megint rájuk gondolnia? Átkozódva fordult a hasára, és a forró párnába nyomta az arcát. 15

Feküdt tovább, lihegve lélegzett, teste finoman vonaglott a lepedın. Jöjjön már a reggel! Gondolataiban ugyanazok a szavak visszhangoztak, mint minden este. Édes Istenem, jöjjön már a reggel! Virginiáról álmodott, fel-felkiáltott álmában, ujjai mint gyilkos karmok markolták a lepedıt.

MÁSODIK FEJEZET A vekker öt harminckor szólalt meg. Robert Neville zsibbadt karral nyúlt ki, és nyomta le a gombot a hajnali félhomályban. Cigarettáért nyúlt, meggyújtotta, aztán felült. Pár perc múlva felkelt, átsétált a sötét nappaliba, és kinyitotta a kémlelınyílást az ajtón. Odakint a pázsiton a sötét alakok olyanok voltak, mint az ırt álló néma katonák. Amint elkezdte figyelni ıket, némelyik távolodni kezdett tıle, ı pedig hallotta, amint elégedetlenkedve mormognak maguk között. Véget ért egy újabb éjszaka. Visszament a hálószobába, felkapcsolta a villanyt és felöltözött. Az ingét húzta fel éppen, amikor meghallotta Ben Cortman kiáltását. - Gyere ki, Neville! Ez volt minden. Aztán mind elmentek, és ı tudta, hogy gyengébbek, mint akkor voltak, amikor jöttek. Hacsak nem támadtak meg valakit a sajátjaik közül. Gyakran megtették. Nem kötöttek egymással szövetséget. Csakis a szükségleteik irányították ıket. 16

Miután felöltözött, Neville hangos horkantással ült le az ágyára, hogy egy papírra lejegyezze napi teendıinek listáját: Eszterga a Searsbıl Víz Ellenırizni a generátort Tiplizés (?) Szokásos Kapkodva reggelizett; egy pohár narancslevet, egy szelet pirítóst, két csésze kávét. Gyorsan végzett, bár nem bánta volna, ha van türelme ráérısen enni. Reggeli után a papírtányért és a csészét a szemetesbe dobta, aztán megmosta a fogát. Legalább egy jó szokásom van, vigasztalta magát. Amint kilépett a házból, az elsı dolga az volt, hogy felnézett az égre. Tiszta volt, sehol egy felhı. Ma elmehet. Jó. Ahogy átment a verandán, szerteszéjjel rúgta a tükör szilánkjait. Ez a vacak meg eltört, ahogy elıre sejtettem, gondolta. Majd késıbb feltakarítja. Az egyik test a járdán feküdt kiterítve; a másik félig lógott ki a bokrok alól. Mindegyik nı volt. Majdnem mindig nık voltak. Kinyitotta a garázsajtót, és a Willys kombival kitolatott a csípıs reggeli levegıre. Aztán kiszállt, és kinyitotta a csomagtér ajtaját. Erıs kesztyőt vett fel, és odament a járdán fekvı nıhöz. Nappal egyáltalán semmi vonzó nem volt bennük, gondolta, miközben átvonszolta ıket a pázsiton, hogy 17

aztán feldobja ıket az elıkészített vászonra. Egyetlen csepp sem maradt bennük; mind a két nınek olyan színe volt, mint a partra vetett halnak. Becsukta az ajtót, és beakasztotta a kampót. Körbejárt a pázsiton, és egy vászonzsákba győjtötte a szerteszét heverı köveket meg téglákat. Bedobta a zsákot a kocsiba, és levette a kesztyőjét. Bement a házba, megmosta a kezét, és becsomagolta az ebédjét; két szendvicset, néhány kekszet és egy termosz forró kávét. Amikor ezzel megvolt, bement a hálószobába a zsákba győjtött karókért. A zsákot átvetette a vállán, és felcsatolta az övet, amelyen a fakalapácsa lógott. Aztán kiment a házból, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Ma délelıtt nem áll neki Ben Cortmant keresni; túl sok más dolga van. Egy pillanatra eszébe jutott a ház hangszigetelése, amire elızı este szánta el magát. Hát a pokolba vele, gondolta. Holnap megcsinálom, vagy valamelyik borús napon. Beszállt az autóba, és ránézett a listájára. „Eszterga a Searsbıl”; így kezdıdött. Csak miután megszabadult a hulláktól, persze. Beindította a kocsit, gyorsan kitolatott az utcára, és a Compton Boulevard felé indult. Ott jobbra fordult és keletnek tartott. Mindkét oldalon csendes házak sorakoztak, a járdaszegélyek mentén pedig ott parkoltak az autók üresen és holtan. Robert Neville tekintete egy pillanatra a benzinmutatóra tévedt. A tank még vagy félig volt, de azért akár meg is állhat a Western Avenue-nál, hogy 18

megtöltse. Semmi értelme nem lett volna a garázsban tárolt benzint használni, amíg nem volt muszáj. Bekanyarodott a csendes kúthoz, és fékezett. Kerített egy hordó benzint, és átszivattyúzta a tankba, amíg a borostyánsárga folyadék túl nem csordult és a betonra nem ömlött. Ellenırizte az olajat, az akkumulátorfolyadékot és a gumikat. Mindent rendben talált. Általában így történt, mivel különösen vigyázott az autóra. Ha csak egyszer is lerobbant volna, és nem juthatott volna vissza a házba napnyugtáig… Nos, semmi értelme nem lett volna emiatt akárcsak aggódni is. Ha megtörténik, mindennek vége lesz. Továbbindult a Compton Boulevard-on a magas olajtornyok mellett, át Comptonon, végig a néma utcákon. Egyetlen lelket sem látott sehol. De Robert Neville tudta, hogy ott vannak. A tőz mindig égett. Ahogy az autó közelebb ért, felhúzta a kesztyőjét meg a gázálarcot, és a mőanyag lencséken keresztül figyelte a föld fölött lebegı kormos füstfátylat. Az egész mezıbıl egyetlen hatalmas gödröt ástak; ez 1975 júniusában történt. Neville megállította az autót, és kiugrott. Szeretett volna minél elıbb túl lenni rajta. Félrelökte a kampót, lerántotta a hátsó ajtót, majd kihúzta az egyik testet, és a gödör pereméhez vonszolta. Amikor odaért vele, a talpára állította, és taszított rajta egyet. A test eldılt, és végiggördült a meredek falon, amíg meg nem állapodott a nagy kupac izzó hamu tetején, odalent.

19

Robert Neville zihálva vette a levegıt, miközben visszasietett a kombihoz. Amikor itt járt, mindig úgy érezte, mintha fojtogatnák, hiába vette fel a gázálarcot. A másik testet is a gödör széléhez vitte, aztán a tőzbe lökte. Miután a zsákba győjtött köveket is utána dobta, visszasietett a kocsihoz, és elhajtott. Fél mérföldnyire járt, amikor levette a gázálarcot meg a kesztyőket, és hátradobta ıket. Kitátotta a száját, és mélyeket lélegzett a friss levegıbıl. Elıvette az üveget a kesztyőtartóból, és hosszan ivott a torkát égetı whiskybıl. Aztán rágyújtott egy cigarettára, és mélyen leszívta a füstöt. Néha hosszú heteken keresztül nap, mint nap el kellett mennie a gödörhöz, mégis minden egyes alkalommal belebetegedett. Valahol odalent ott volt Kathy. Inglewood felé megállt egy boltnál, hogy palackozott vizet szerezzen. Ahogy belépett a csendes üzletbe, rothadó étel szaga töltötte meg az orrát. Fogott egy bevásárlókocsit, és gyorsan fel-alá tolta a néma, porlepte sorokon. A pusztulás súlyos szagától nem szabadulhatott; a fogát csikorgatta, és a száján vette a levegıt. A vizespalackokra hátul akadt rá, de talált egy ajtót is, amelyik egy lépcsıházra nyílt. Miután az összes palackot felpakolta a kocsira, felment a lépcsın. Az üzlet tulajdonosa odafent lehet, kezdheti akár vele is. Ketten voltak. A nappaliban a kanapén egy harminc év körüli nı feküdt vörös háziköntösben. A mellkasa lassan emelkedett és süllyedt fektében, szemei csukva voltak, kezeit összefonta a hasán.

20

Robert Neville a karókért és a fakalapácsért nyúlt. Mindig nehéz volt, ha éltek; fıleg a nıkkel. Megint érezte az izmait görcsbe rántó ostoba késztetést. Leküzdötte. Nem volt értelme, egyetlen ésszerő érv sem szólt mellette. A nı nem adott ki hangot, csak egyetlenegyszer hörögve, mélyen beszívta a levegıt. Ahogy Neville a hálószoba felé indult, vízcsobogásra emlékeztetı hangot hallott. Mégis, mi mást tehetnék? - kérdezte magától; még mindig nem volt róla meggyızıdve, hogy helyesen cselekszik. Megállt a hálószoba ajtajában, lenézett a kis ágyra az ablaknál, fel-alá mozgott az ádámcsutkája, a levegı reszketett a tüdejében. Aztán az ágy mellé lépett, és lenézett a lányra. Miért látom mindegyikben Kathyt? - gondolta, ahogy remegı kézzel elıhúzott még egy karót.

Miközben lassan Sears felé hajtott, igyekezett elterelni a gondolatait, és inkább azon törte a fejét, vajon miért csak a fából készült karók mőködnek. Felvont szemöldökkel haladt tovább az üres sugárúton, nem hallott más hangot, csak saját autója motorjának halk dörmögését. Hihetetlennek tőnt, hogy csak öt hónap után kezdett ezen gondolkodni. Errıl az eszébe jutott még egy kérdés. Hogyan lehetséges, hogy mindig sikerült eltalálnia a szívet? Csak a szív volt jó; dr. Busch megmondta. Viszont ı, Neville, egyáltalán nem ismerte az anatómiát. 21

Barázdák ültek ki a homlokára. Bosszantotta, hogy annyiszor végig csinálta ezt a szörnyő procedúrát, és egyetlenegyszer sem jutott eszébe kérdéseket feltenni. Megrázta a fejét. Nem, alaposan át kell gondolnom, mondta magának. Össze kell gyüjtenem a kérdéseket, mielıtt megpróbálok válaszolni rájuk. Mindent jól kell csinálnom, tudományos módszerrel. Igen, igen, igen - gondolta -, az öreg Fritz szelleme. Fritznek hívták az apját. Neville győlölte Fritzet, és körömszakadtáig küzdött ellene, hogy az ı logikán, meg mechanikus gondolkodáson alapuló világnézetét a magáévá tegye. Apja úgy halt meg, hogy a végsıkig tagadta a vámpírokat. A Searsben megszerezte az esztergát, berakta a kocsiba, aztán átkutatta a boltot. Öten voltak az alagsorban, különbözı árnyékos helyeken bujkáltak. Az egyikre Neville az üveges tetejő fagyasztóban akadt rá. Amikor meglátta, ahogy ott fekszik zománcozott tetejő koporsójában, nevetnie kellett. Mulatságosnak találta ezt a búvóhelyet. Késıbb az jutott eszébe, hogy milyen humortalan az a világ, ahol ilyesmit szórakoztatónak találhat. Két óra körül leállította az autót, és megette az ebédjét. Mintha mindennek fokhagymaíze lett volna. Emiatt aztán azon kezdett el gondolkodni, milyen hatással van rájuk a fokhagyma. Nyilván a szag tartotta távol ıket, de miért? Különös volt minden velük kapcsolatban: az, ahogy nappal az épületekben maradtak, ahogy kerülték a fokhagymát, ahogy a karó végzett velük, ahogy

22

állítólag féltek a kereszttıl, ahogy állítólag rettegtek a tükröktıl. Itt van például az utolsó. A legenda szerint nem látszódtak a tükörben, de ı tudta, hogy ez nincs így. Mint ahogy az a hiedelem sem volt igaz, hogy denevérré változnak. Az ilyen babonákkal a logika és némi megfigyelıképesség könnyen leszámolt. Hasonlóan ostoba dolog lett volna azt hinni, hogy át tudnak alakulni farkassá. Kétségtelen, hogy voltak vámpírkutyák; látta és hallotta ıket éjszakánként a ház körül. De azok csak kutyák voltak. Robert Neville hirtelen összeszorította a száját. Felejtsd el, mondta magának; még nem állsz készen. Eljön az idı, amikor elbíbelıdik a részletkérdésekkel, de ez az idı még nem jött el. Egyelıre épp elég aggódnivalója volt így is. Ebéd után házról házra járt, és elhasználta az összes karóját. Negyvenhét karója volt. HARMADIK FEJEZET „A vámpír ereje abban rejlik, hogy senki sem hisz benne.” Köszönöm, dr. Van Helsing, gondolta, és letette a Drakulát. Csak ült, bambán meredt a könyvszekrényre, és Brahms második zongoraconcertóját hallgatta, kezében whisky tisztán, szájában cigaretta. Igaz volt. A könyvben hemzsegtek a babonák és a szappanoperákba való klisék, ez a mondat azonban igaz volt; senki sem hitt bennük, és hogyan 23

harcolhattak volna olyasmi ellen, amiben még csak nem is hittek? Ez volt a helyzet. Valami sötét, éjszakai lény mászott elı a középkorból. Valami, amit nem lehetett komolyan venni, amit nem lehetett elhinni, valami, aminek a ponyvaregények lapjain volt a kijelölt helye. A vámpírok nem voltak többek Summer idilljeinél vagy Stoker melodrámáinál, legfeljebb egy kurta bejegyzésre lehettek méltók a Britannicában, lehettek gabona a ponyvaírók malmában vagy nyersanyag a Bfilmgyárakban. Századról századra tovább élı, alaptalan legenda voltak. Nos, mégis léteztek. Kortyolt egyet a whiskybıl, és csukott szemmel hagyta, hogy a hideg ital végigcsiklandozza a torkát és felmelegítse a gyomrát. Igaz, gondolta, de soha senkinek nem adatott meg az esély, hogy ezt megtudja. Ó, tudták, hogy volt valami, de az nem lehetett - az nem. Azt csak kitalálták, az csak babona volt, nem is létezett semmi ahhoz hasonló. És, mielıtt a tudomány utolérte volna a legendát, a legenda lenyelte a tudományt minden mással együtt. Aznap nem talált megfelelı léceket. Nem ellenırizte a generátort. Nem takarította fel a tükör darabjait. Nem vacsorázott; elment az étvágya. Nem volt nagy ügy. Legtöbbször elment. Képtelen volt megtenni mindazt, amit délután megtett, aztán hazamenni, és jól bevacsorázni. Még öt hónap után is. Az aznap délutáni tizenegy - nem, tizenkét gyerekre gondolt, és két kortyra lenyelte az italát.

24

Hunyorított, és a szoba reszketni kezdett elıtte. Kezdesz benyomni, apám, mondta magának. És akkor mi van? - vágott vissza. Kinek lenne jobb oka rá? Messzire hajította a könyvet. Távozzatok, Van Helsing és Mina és Jonathan és véres szemő gróf és mindenki más! Mennyi kitaláció, mennyi túllihegett handabanda errıl a nagyon is komoly dologról!. Hörgésszerő köhögés tört fel a torkából. Odakint Ben Cortman kiáltotta, hogy jöjjön elı. Benny gondolta. - Amint fölveszem a szmokingomat. Megrázkódott, és a fogát csikorgatta. Rögtön jövök. Nos, miért ne? Miért ne menne ki? Úgy biztosan megszabadulna tılük. Közéjük tartozna. Mosolyogva állapította meg, milyen egyszerő lenne, aztán talpra kászálódott, és a bárszekrényhez botorkált. Miért ne? Gondolatai száguldottak tovább. Miért bonyolítja így az egészet, amikor egyszerően ki kéne löknie az ajtót, megtennie néhány lépést, és mindennek vége lenne? Ha az élete múlott volna rajta, sem tudta volna megmondani. Akadt rá persze egy halvány esély, hogy máshol is éltek hozzá hasonlók, akik igyekeztek kitartani, remélve, hogy egy nap megint a maguk fajtájával lehetnek együtt. De hogyan találhatná meg ıket, ha egynapi autóútnál messzebb laktak tıle? Megvonta a vállát, és töltött még whiskyt a pohárba; a koktélkeverıt hónapok óta nem használta. A fokhagyma az ablakon, a háló az üvegházon, a testek elégetése, a kövek eltüntetése arra jó volt, hogy ha leheletnyivel is, de kevesebben voltak. Miért csapná be magát? Sosem talál senki mást. 25

Teste nehéz puffanással zuhant a fotelba. Itt vagyunk, gyerekek, ülünk, mint bolha a szınyegen, büszkén, körülöttünk egy századnyi vérszívó, akik nem is vágynak másra, csak hogy ihassanak a tölgyfahordóban érlelt, százszázalékos hemoglobinomból. Igyál egyet, ember, ezt most tényleg én fizetem. Arcára kiült a nyers, szabadjára engedett győlölet. Rohadékok! Megöllek benneteket mind, anyaszomorítók, mielıtt feladom. Jobb keze görcsbe rándult, és a pohár csörömpölve tört szilánkokra a szorításában. Bambán bámulta a szilánkokat a padlón, a még mindig a kezében lévı cikcakkos üvegdarabot, a tenyerérıl csöpögı, whiskyvel hígított vért. Bezzeg ık biztos kérnének belıle, gondolta. Dühödten pattant föl, és majdnem kinyitotta az ajtót, hogy meglengethesse elıttük a kezét, és hallja az üvöltésüket. Aztán becsukta a szemét, és egész testében megremegett. Szedd össze magad, haver, gondolta. Nyomás, kösd be azt a francos kezedet! Betántorgott a fürdıszobába, és gondosan lemosta a kezét, mielıtt sziszegve jódot kent volna a felhasított húsba. Aztán ügyetlenül bekötötte a sebet, széles mellkasa szaggatottan emelkedett és süllyedt, homlokáról izzadságcseppek hullottak. Rá kell gyújtanom, gondolta. A nappaliban Brahmsot Bernsteinre cserélte, aztán elıvett egy cigarettát. Mit fogok csinálni, ha egyszer elfogynak a koporsószögek? - elmélkedett a cigaretta 26

kanyargó, kék füstjét figyelve. Nos, erre nem volt sok esély. Lehetett vagy ezer karton Kathy szekrényében. Összeszorította a fogát. A kamrában lévı szekrényben, a kamrában, a kamrában. Kathy szobája. Üres tekintettel bámulta a festményt, fülében pulzált az Age of Anxiety. A nyugtalanság kora, merengett. És még azt hitted, te vagy nyugtalan, Lenny fiú. Lenny és Benny. Találkoznotok kéne. Zeneszerzı, bemutatom a hullát. Mami, ha nagy leszek, vámpír szeretnék lenni, mint a Papi. De, drágaságom, hát persze, hogy az leszel. A whisky bugyogva érkezett a pohárba. A fájdalom egy pillanatra eltorzította Neville arcát, és áttette az üveget a bal kezébe. Leült, és kortyolt egyet. Hadd tompuljon csak el a józanság csorba pengéje, gondolta. Hadd legyen oda a tisztánlátás kényes egyensúlya, de izibe'! Győlölöm ıket! A szoba fokozatosan mozgásba lendült és tekeregni meg hullámozni kezdett a fotel körül. Szeme elé barátságos, a peremein gomolygó köd telepedett. A pohárra, aztán a lemezjátszóra nézett. Hagyta, hadd billegjen a feje jobbra-balra. Odakint azok ólálkodtak, mormogtak, vártak. Szegény vámpírok, gondolta, szegény kis nyomoroncok, itt tipegnek a házam körül, és olyan szomjasak, olyan magányosak! Egy ötlet. Felemelte a mutatóujját, remegett a szeme elıtt.

27

Barátaim, azért jöttem el hozzátok, hogy a vámpírokról beszélgessünk; ha valaha létezett olyan, hogy kisebbség, hát ık azok; és kisebbségek bizony léteznek. De a lényegre: felvázolom dolgozatom alaptételét, és ez volna a szóban forgó dolgozat: Elıítélet a vámpírokkal szemben. A kisebbségekkel kapcsolatos elıítéletek kulcsa a következı: győlölik ıket, mert félnek tılük. Ekképp… Készített magának egy újabb italt. Nagy adagot. Egykor, a sötétség korában meg a középkorban, hogy szabatosak legyünk, a vámpírnak nagy volt a hatalma, az emberek rettenetesen féltek tıle. Kiátkozták, és most is ki van átkozva. A társadalom ész nélkül győlöli. De vajon szörnyüségesebbek-e az ı szükségletei, mint bármelyik más állatéi vagy az emberéi? Felháborítóbbak-e a tettei, mint azé a szülıé, aki kiöli a lelket gyermekébıl? A vámpírnak talán gyorsabb a szívverése és lebeg a haja. De rosszabb-e, mint az a szülı, aki neurotikus gyereket adott a társadalomnak, akibıl politikus lett? Rosszabb-e, mint a gyáros, aki borzalmak alapjait vetette meg a pénzzel, amit keresett, amikor bombákat és fegyvereket adott öngyilkosságra is hajlandó nacionalisták kezébe? Rosszabb-e, mint a pálinkafızı, aki hamisított gabonafızetet készített, hogy tovább tompítsa az agyát azoknak, akik józanul képtelenek lettek volna a haladó gondolkodásra? (Nem, ezért a rágalomért bocsánatot kérek; nem bántom az italt, ami éltet.) Rosszabb-e akkor, mint a kiadó, aki kéjvággyal és bosszúvággyal 28

töltött meg végtelen polcokat? Tényleg, nézz hát magadba, drágaságom - annyira rossz a vámpír? Nem tesz mást, csak vért iszik. Miért hát ez a kellemetlen elıítélet, miért az ırült elfogultság? Miért nem élhet a vámpír ott, ahol akar? Miért kell búvóhelyeket keresnie, ahol senki nem találhatja meg? Miért akarod elpusztítani? Á, értem, riadt állattá változtattad azt a naiv szerencsétlent. Nem áll mögötte senki, nem taníttatják, nem szavazhat a választásokon. Nem csoda, ha éjszakai életre adja a fejét, és úgy kezd viselkedni, mint egy ragadozó. Robert Neville ingerülten horkantott fel. Persze, persze, gondolta, de hagynád, hogy feleségül vegye a húgodat? Megvonta a vállát. Megfogtál, haver, ezzel megfogtál. A zene véget ért. A tő ide-oda szánkázott a fekete barázdákban. Neville csak ült, és érezte, ahogy a hideg felkúszik a lábán. Ezért volt baj, hogy túl sokat ivott. Érzéketlenné vált a részegség áldásaira. Nem talált többé vigaszt az italban. Elájult, mielıtt boldog lehetett volna. A szoba máris kezdett megállapodni, a kintrıl jövı hangok lassan eljutottak a dobhártyájáig. - Gyere ki, Neville! Hangosat nyelt, és reszketve kifújta a levegıt. Gyere ki! Kint voltak a nık kigombolt ruhában vagy meztelenül, húsuk várta az érintését, ajkuk várta a… A véremet, a véremet! Figyelte, ahogy ökle, amely mintha valaki máshoz tartozott volna, elfehéredik, felemelkedik, hogy aztán 29

lesújtson a combjára. A fájdalomtól hatalmas adagot szívott be a szoba áporodott levegıjébıl. Fokhagyma. Mindenhol a fokhagyma szaga. A ruháiban, a bútorokban, az ételben, még az italában is. Mit szólnál egy fokhagymához szódával? - próbálkozott meg gondolatban egy tréfával. Felpattant, és járkálni kezdett. Mit fogok most csinálni? Megint a szokásos? Megkíméllek a fáradozástól. Olvasás-ivás-a-ház-hangszi-getelése - a nık. A nık, a kéjvágyó, vérszomjas, meztelen nık, amint buja testüket mutogatták elıtte. Nem, buják mégsem voltak. Reszketeg vinnyogás tört fel a tüdejébıl a torkán keresztül. Az isten verje meg ıket, hát mire vártak? Azt hitték, kijön, és a kezükbe adja magát? Talán így lesz, talán így lesz. Azon kapta magát, hogy a reteszt kapja le az ajtóról. Jövök, lányok, jövök! Most nyaljátok meg az ajkaitokat! Odakint hallották, ahogy a retesz felemelkedik, és máris izgatott kiáltások harsantak az éjszakában. Neville felváltva verte a falat két öklével, amíg meg nem repedt a vakolat, fel nem hasadt a bıre. Aztán állt, reszketett tehetetlenségében, fogai csattogtak. Egy idı után elmúlt az érzés. Visszatette a helyére a reteszt, és a hálószobába ment. Lehuppant az ágyra, és hangos nyögéssel nyúlt végig rajta. Bal kezével egyetlenegyszer, erıtlenül a lepedıre csapott. Ó, Istenem, gondolta, meddig még, meddig még?

30

NEGYEDIK FEJEZET A vekker meg sem szólalt, mert elfelejtette beállítani. Mélyen, mozdulatlanul aludt, teste olyan volt, mint az öntöttvas. Amikor végül kinyitotta a szemét, tíz óra volt. Mormogva tápászkodott fel, és vetette át lábát az ágy peremén. Feje azonnal lüktetni kezdett, mintha az agya megpróbált volna kitörni a koponyájából. Remek, gondolta, macskajaj. Más se hiányzott. Hangos nyögéssel kászálódott talpra, és a fürdıszobába botorkált. Vizet fröcskölt az arcába és a feje tetejére. Nem használ, tiltakozott az agya, nem használ. Még mindig iszonyatosan érzem magam. Szakállas arca a tükörben beesettnek tőnt, legalább negyvenévesnek hatott. Drágám, mindenkit elbővölsz így; a szavak semmitmondón lobbantak át a gondolatain, mint nedves lepedık a szélben. Lassan kiment a nappaliba, és kinyitotta a bejárati ajtót. Ahogy meglátta a járdán heverı nıt, visszafojtott egy durva káromkodást. Minden izma megfeszült, de ettıl annyira lüktetni kezdett a feje, hogy elengedte magát. Okádni fogok, gondolta. Az ég szürke volt és halott. Nagyszerő! - gondolta. Még egy nap ebben a bedeszkázott patkány lyukban. Ingerülten csapta be az ajtót, de a dörrenés olyan élesen vágott a fejébe, hogy összerezzent és felnyüszített. Hallotta, amint odakint a tükör maradéka 31

is leesik, és összetörik a terasz betonján. Ó, nagyszerő! Ajkai fehér, húsos csíkká feszültek. A két csésze tőzforró feketekávétól csak még jobban kavargott a gyomra. Letette a csészét, és átment a nappaliba. A pokolba vele, gondolta, megint berúgok. Az italnak azonban terpentiníze volt, úgyhogy keserő grimasszal a falhoz vágta a poharat, aztán figyelte, ahogy a folyadék lecsorog a szınyegre. A fenébe, elfogynak a poharaim. A gondolatra még dühösebb lett, a levegı kínlódva küzdötte be magát az orrlyukain keresztül, hogy aztán szaggatott hullámokban jöjjön ki újra. Lerogyott a kanapéra, csak ült némán, és a fejét rázta. Semmi értelme; legyızték, a fekete rohadékok legyızték. Megint ez a nyughatatlan érzés; mintha ı egyre nıne, a ház pedig zsugorodna közben, hogy egyetlen óriási robbanással kiköpje magából fával, vakolattal, téglákkal együtt. Felállt, és remegı kézzel az ajtóhoz sietett. Megállt a pázsit közepén, teleszívta tüdejét a nyirkos reggeli levegıvel; arcát elfordította a háztól, amit annyira győlölt. Győlölte a többi házat is, és győlölte a járdákat és a pázsitokat és mindent a Cimarron Streeten. Győlt benne a feszültség. Tudta, hogy el kell mennie. Borús nap vagy nem, el kell mennie. Bezárta az ajtót, kinyitotta a garázst, és felrángatta a vastag ajtót a zsanérokon. Nem is húzta le maga

32

után. Úgyis mindjárt visszajövök. Csak rövid idıre megyek el. Sebesen tolatott ki a kocsifelhajtón, megpördült az autóval a Compton Boulevard irányába, és beletaposott a gázpedálba. Nem tudta, hová megy. Hatvannal fordult be a sarkon, és még el sem ért a következı háztömbig, már százat mutatott az óra. Az autó megugrott, ı pedig továbbra is elmerevedett lábbal nyomta tövig a pedált. Kezét mintha jégbıl faragták volna a kormányon, arca, mint egy szoboré. Száznegyvennel zúgott végig az élettelen, üres sugárúton, éktelenül dübörögve át a némaságon.

A természet tele van ilyen burjánzó szörnyőségekkel, gondolta, ahogy átvágott a temetı pázsitján. A fü olyan magas volt, hogy meghajlott a saját súlya alatt, és hangosan roppant, ahányszor csak nehéz cipıjével rátaposott. Ezen kívül nem hallatszott más hang, csak a madarak most már semmitmondó csiripelése. Régen azt gondoltam, azért énekelnek, mert minden rendben van a világban, gondolta Robert Neville. Most már tudom, hogy tévedtem. Azért énekelnek, mert gyengeelméjüek. Hat mérföldet száguldott tövig nyomott gázpedállal, mielıtt rájött, hová tart. Különös volt, ahogy az agya és a teste titokban tartotta a tudata elıtt. Végig csak annyi volt világos elıtte, hogy hányingere

33

van és depressziós és el kell tőnnie a háztól. Nem tudta, hogy Virginiát fogja meglátogatni. De egyenesen idejött, amilyen gyorsan csak tudott. Leparkolt a járdaszegély mellett, bejött a rozsdás kapun, és cipıje most itt préselte a ropogós főszálakat. Mikor is járt itt utoljára? Legalább egy hónapja. Jó lett volna, ha hoz virágokat, de hát csak akkor jött rá, hogy ide tart, amikor már majdnem a kapunál járt. Összeszorította a száját, ahogy ismét hatalmába kerítette a régi bánat. Miért nem lehetett vele Kathy is? Miért engedelmeskedett vakon, miért hallgatott azokra a hülyékre, akik kitalálták az ostoba szabályaikat a járvány idején? Bárcsak ı is ott fekhetett volna az édesanyja mellett! Ne kezdd megint, parancsolta magának. Közelebb ért a kriptához, de azonnal meg is torpant, amint észrevette, hogy a vasajtó kissé nyitva áll. Jaj ne, gondolta. Futni kezdett a nedves főben. Ha megszerezték maguknak, felgyújtom az egész várost, esküdött meg magának. Istenemre mondom, porig égetek mindent, ha hozzányúltak. Felrántotta az ajtót, az pedig üres, messze visszhangzó csattanással vágódott a márványfalnak. Tekintete máris a márványpadlót kereste, amelyen a lepecsételt koporsó nyugodott. Egyre nıtt benne a feszültség; mély lélegzetet vett. Ott volt most is, érintetlenül. Aztán, ahogy belépett, meglátta a kripta sarkában összekuporodva heverı férfit. Robert Neville dühödt kiáltással a testhez rohant, megragadta a férfi kabátját, végigrángatta a földön, és 34

ingerülten kitaszította a főre. A test a hátára fordult, fehér arca most az ég felé meredt. Robert Neville visszament a kriptába, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. Aztán becsukta a szemét, és megállt, tenyerét a koporsó fedelén nyugtatva. Itt vagyok, gondolta. Visszajöttem. Ne felejts el! Kidobta a virágokat, amiket legutóbb hozott, majd eltakarította a leveleket, amelyeket a szél sodort be a nyitott ajtón. Aztán leült a koporsó mellé, homlokát a hideg fémnek támasztotta. A csend tartotta hideg, puha markában. Ha most meghalhatnék, gondolta; békésen, puhán, egyetlen rezdülés vagy kiáltás nélkül, ha vele lehetnék. Ha hinni tudnám, hogy vele leszek. Ujjai lassan megfeszültek, feje a mellkasára süllyedt. Virginia. Vigyél el oda, ahol vagy. Egy könnycsepp, kristálytiszta, hullott mozdulatlan kezére… Fogalma sem volt, mennyi idıt töltött ott. Egy idı után azonban a legmélyebb szívfájdalom is alábbhagyott, még a legáthatóbb szomorúság is elvesztette az élét. Az önkínzók átka, gondolta, még a korbácshoz is hozzá lehet szokni. Kihúzta magát és felállt. Még élek, gondolta, szíve céltalanul vert, erei kilátástalanul futottak testében, csontjai, izmai, szövetei mind éltek és tették a dolgukat, anélkül, hogy bármi értelme lett volna. Egy pillanatig még állt ott, lenézett a koporsóra, aztán sóhajtva elfordult és kiment. Az ajtót 35

hangtalanul csukta be maga mögött, nem akarta megzavarni Virginia álmát. A férfiról megfeledkezett. Most majdnem átesett rajta, elmormogott az orra alatt egy káromkodást, odébb lépett, majd továbbindult. Aztán hirtelen sarkon fordult. Mi ez? Hitetlenkedve nézett le a férfira. Halott volt; teljesen halott. De hogyan lehetséges? A változás villámgyorsan történt, a férfi mégis úgy nézett ki, és olyan bőzt árasztott, mintha napok óta halott lett volna. Fejében azonnal izgatott gondolatok kezdtek kavarogni. Valami megölte a vámpírt; valami brutálisan hatékony. A szívéhez nem nyúltak, fokhagyma nem volt sehol, és mégis… Úgy tünt, erıfeszítés nélkül jutott el a válaszhoz. Hát persze - a napfény. Azonnal markába ragadta az önvád. Öt hónapja tudta, hogy nappal nem jönnek elı, és soha nem vonta le a következtetést! Becsukta a szemét, elborzasztotta saját ostobasága. A nap sugarai; az infravörös és az ibolyántúli. Így kellett, hogy legyen. De miért? A fenébe is, miért nem tudott semmit a napfény hatásáról az emberi szervezetre? Újabb gondolat: ez a férfi az igazi vámpírok közül való volt; élıhalott. Vajon ugyanilyen hatással lenne a napfény azokra is, akik még éltek? Hónapok óta elıször érezte magát ilyen izgatottnak. Rohanvást indult a kocsi felé.

36

Ahogy az ajtó becsapódott mögötte, arra gondolt, talán magával kéne vinnie a halott férfit. Talán a teste odavonzhat másokat is, talán megszállják a kriptát. Nem, a koporsó közelébe amúgy sem mennének. Fokhagymával volt lepecsételve. Aztán meg most már, hogy a férfi vére is halott volt… Gondolatai ismét elkalandoztak, ahogy megint új következtetésre jutott. A napsugarak a vérükkel csinálnak valamit! Elıfordulhatott tehát, hogy mindennek a vérhez volt köze? A fokhagymának, a keresztnek, a tükörnek, a karónak, a napfénynek, a földnek, amiben néhányan aludtak? Nem tudta elképzelni, hogyan, és mégis… Sokat kell olvasnia, sok mindennek kell utánajárnia. Lehet, hogy éppen erre volt szüksége. Régóta tervezte, hogy utánanéz, de az utóbbi idıben mintha megfeledkezett volna róla. Az új gondolat most megint felkeltette az érdeklıdését. Elindította az autót, végigszáguldott az utcán, majd befordult egy lakóövezetbe, és megállt a legelsı háznál. A bejárati ajtóhoz rohant, de zárva találta, és betörni sem tudta. Türelmetlenül mordult föl, és futva indult a szomszéd házhoz. Az ajtó nyitva volt, ı pedig a lesötétített nappalin keresztül a lépcsıhöz rohant, majd kettesével véve a szınyeggel borított fokokat, felfelé indult. A nıt a hálószobában találta. Habozás nélkül rántotta le róla a takarót, és ragadta meg a csuklójánál fogva. A nı felnyögött, ahogy teste a padlónak csapódott. Miközben kifelé vonszolta a folyosón,

37

aztán tovább le a lépcsın, Neville hallotta, amint apró torokhangokat hallat. Amikor a nappali közepén jártak, a nı mozogni kezdett. Ujjai megszorították Neville csuklóját, teste vonaglani és rángatózni kezdett a szınyegen. A szemét még nem nyitotta ki, de levegı után kapkodott, motyogott, és tekeregve igyekezett kitépni magát a szorításából. Sötét körmei a húsába vágtak. Neville letépte magáról a nı kezét, és a hajánál fogva vonszolta tovább. Általában különös érzés hasított belé, amikor rádöbbent, bár valami oknál fogva megértenie soha nem sikerült, hogy ezek az emberek ugyanolyanok, mint ı. Most azonban magával ragadta a kísérletezı kedv, és másra sem tudott gondolni. Még így is összerázkódott azonban, amint meghallotta a halálra rémült nı kiáltását, miután odakint ledobta a járdára. Tehetetlenül vonaglott a járdán, keze ökölbe szorult, aztán elernyedt, ajkán vörös foltok formálódtak. Robert Neville feszülten figyelte, mi történik. Nyelt egyet. Nem fog sokáig tartani ez az érzés, ez a közönyös brutalitás. Ajkába harapott, ahogy a nıt nézte. Jól van, szenved, szállt vitába önmagával, de közülük való, és örömmel megölne, ha megtehetné. Így kell ezt nézni, máshogy nem is lehet. Összeszorított fogakkal állt ott, és figyelte, hogyan hal meg a nı. Pár perccel késıbb már nem mozgott, nem is adott ki hangot, keze pedig mint fehér virág nyílt ki a 38

betonon. Robert Neville leguggolt mellé, és megpróbálta kitapintani a szívverését. Nem érzett semmit. A hús máris hidegebb lett. Halvány mosollyal egyenesedett fel. Tehát igaz volt. Nem volt szüksége karókra. Ennyi idı után végre jobb módszert talált. Aztán elakadt a lélegzete. De honnan tudhatta, hogy a nı valóban halott? Hogyan tudhatta volna meg napnyugta elıtt? A gondolat új, nyughatatlan dühvel töltötte el. Miért homályosította el minden egyes kérdés a korábbi válaszokat? Ilyesmiken gondolkozott, miközben egy doboz paradicsomlevet ivott, amit a boltból szerzett, amelyik mögött megállt az autóval. Honnan tudhatná meg? Nem lett volna túl jó ötlet ott maradni a nıvel napnyugtáig. Vidd haza magaddal, te hülye. Ismét becsukta a szemét, és érezte, ahogy végigfut rajta az indulat. Ma valahogy nem jutottak eszébe a nyilvánvaló válaszok. Most mehet vissza megkeresni, pedig már abban sem volt biztos, hogyan talál oda ahhoz a házhoz. Elindította a motort, kihajtott a parkolóból, és lenézett az órájára. Három óra. Rengeteg ideje van még, mielıtt jönnek. Finoman rálépett a gázra, és az autó gyorsabban haladt tovább. Fél órájába telt, mire megint megtalálta a házat. A nı ugyanabban a testhelyzetben feküdt a járdán, ahol hagyta. Neville felvette a kesztyőjét, kinyitotta a csomagtér ajtaját, és elindult a nı felé. Menet közben 39

megnézte magának az alakját. Ne, ne kezdd már megint, az isten szerelmére! Odavonszolta a nıt az autóhoz, és belökte. Becsukta az ajtót, és levette a kesztyőjét. A szeme elé emelte az óráját, és rápillantott. Három óra. Rengeteg ideje van még… A füléhez kapta az órát, szíve hirtelen majd kiugrott a helyébıl. Az óra megállt.

ÖTÖDIK FEJEZET Remegı kézzel fordította el az indítókulcsot. Merev ujjakkal szorította a kormányt, ahogy szőken megfordult, és visszaindult Gardena felé. Hogy lehetett ilyen bolond? Legalább egy óráig tartott, mire a temetıhöz ért. Órákat tölthetett el a kriptában. Aztán elment azért a nıért. Aztán az üzlet jött, megitta a paradicsomlevet, aztán megint vissza a nıhöz. Hány óra lehetett? İrült! Jeges félelem áradt szét az ereiben, amikor arra gondolt, hogy ott fogják várni a háza elıtt. Ó, Istenem, és még a garázsajtót is nyitva hagyta! A benzin, a felszerelés - a generátor! Hangos nyögés szakadt fel a torkából, ahogy a padlóba taposta a gázpedált, és a kis kombi elırelendült. A kilométeróra mutatója megremegett, aztán egyenletes tempóban haladva fölfelé átlendült a százon, a száztízen, a százhúszon. Mi lesz, ha máris ott várnak rá? Hogyan juthat be akkor a házba? 40

Nyugalmat erıltetett magára. Nem hullhat most darabjaira; kordában kellett tartania magát. Be fog jutni. Ne aggódj, be fogsz jutni, mondta magának. Csakhogy fogalma sem volt róla, miként. Egyik kezével idegesen a hajába túrt. Szépen vagyunk, mondhatom. Mindent megteszel, hogy életben maradhass valahogy, aztán egy nap egyszerően nem érsz haza idıben. Fogd már be! torkollta le saját magát. Mégis, az életébe kerülhetett, hogy az elızı este elfelejtette felhúzni az óráját. Nem kell azzal vacakolnod, hogy megölöd magad, gondolta, örömmel megteszik helyetted. Hirtelen rádöbbent, hogy szinte legyengült az éhségtıl. A kevéske húskonzerv, amit a paradicsomlé mellé evett, aligha tölthette meg a hasát. A csendes utcák egymás után suhantak el mellette, ı pedig jobbrabalra forgatta a fejét, várva, mikor jelennek meg a házak ajtajában. Mintha máris sötétedett volna, bár talán csak a képzelete játszott vele. Nem lehetett még olyan késı, nem lehetett. Csikorgó gumikkal vette be a kanyart a Western és a Compton sarkán, amikor meglátta a férfit, amint kirohant az egyik házból, és kiabálva felé indult. Szívét jeges kéz markolta meg, ahogy a kiáltás ott remegett a levegıben az autó mögött. Ennél gyorsabban már nem tudott hajtani. Ráadásul a képzelete elkezdte látomásokkal gyötörni, amint kidurran az egyik gumi, az autó megpördül, megugrik a járdaszegélyen, és nekirohan az egyik háznak. Az ajkai megremegtek, ı pedig keményen összeszorította ıket. Keze zsibbadt a kormánykeréken. 41

ACimarron sarkán le kellett lassítania. Szeme sarkából észrevett egy férfit, amint kirontott az egyik házból, és az autót kezdte üldözni. Aztán, ahogy csikorgó gumikkal bevette a kanyart, elakadt a lélegzete. Mind ott álltak a ház elıtt, és vártak. A tehetetlen rémület kiáltása töltötte meg a torkát. Nem akart meghalni. Talán gondolt rá, milyen lenne, talán még fontolóra is vette. De nem akart meghalni. Így nem. Látta, amint a motor hangjára mind felé fordították fehér arcukat. Még többen rohantak ki a nyitott garázsból, ı pedig csak a fogait csikorgatta reménytelen dühében. Milyen ostoba, esztelen halál! Most már az úton rohantak az autó felé. És Robert Neville egyszerre tudta, hogy nem állhat meg. Rátaposott a gázpedálra, és a kocsi egy pillanattal késıbb már közéjük is vágódott; hárman vágódtak azonnal félre, mint a bowlingbábuk. Érezte, ahogy az autó megrázkódik a becsapódó testektıl. Fehér arcuk elsuhant az ablak elıtt, visításuk jeges borzongással töltötte el. Már mögötte voltak, és a visszapillantó tükörbıl látta, ahogyan üldözıbe veszik. Hirtelen egy terv fogant meg a fejében, lelassított, még fékezett is, amíg csak ötvennel, aztán alig harminccal ment tovább. Hátranézett, látta, amint közelednek, látta, amint a szürkésfehér arcok egyre közelebb kerülnek hozzá, sötét szemüket az autóra, ırá szegezik. Egyszerre megremegett a rémülettıl, ahogy morgást hallott a közelbıl, és fejét odakapva Ben 42

Cortman megszállott arcát pillantotta meg az autó mellett. Ösztönösen lépett megint a gázpedálra, másik lába azonban lecsúszott a kuplungról, így az autó nyakfícamító rándulással ugrott egyet, majd megállt. Izzadság ütközött ki a homlokán, ahogy elırelendült, hogy megnyomja az indítógombot. Ben Cortman felé nyúlt az ablakon keresztül. Hörögve lökte félre a hideg, fehér kezet. - Neville, Neville! Ben Cortman ismét benyúlt az ablakon, kezét mintha jégbıl faragták volna ki. Neville ismét félrelökte, majd reszketve nyomta meg az indítógombot. A háta mögül hallotta, amint az izgatottságtól visítva egyre közelebb jutnak a kocsihoz. A motor köhögve kelt megint életre, ı pedig érezte, ahogy Ben Cortman hosszú körmei végigszántanak az arcán. - Neville! A fájdalomtól ökölbe szorult a keze, és Cortman arcába vágott. Cortman megtántorodott, és elterült a járdán, miközben a motor erıre kapott, az autó pedig meglódult, és egyre gyorsabban haladt. Egy másik így is odaért, és felugrott a kocsi hátuljára. Vagy egy percig kitartott, és Robert Neville látta hamuszerü arcából eszeveszetten világító szemeit a hátsó ablakon keresztül. Aztán a járdaszegély felé rántotta a kocsit, élesen megpördült, és lerázta a férfit. Az elırenyújtott karokkal végiggurult a pázsiton, és keményen a ház oldalának csapódott. 43

Robert Neville szíve most már olyan erısen kalapált, hogy attól félt, kiveri a mellkasa oldalát. Reszketve vette a levegıt, húsa zsibbadt volt és hideg. Érezte az arcán csordogáló vért, de nem fájt. Reszketı kézzel, kapkodva törölte le. Közben a sarokhoz ért, és sebesen jobbra fordult. Felváltva pillantott a visszapillantó tükörbe és elıre. Elment a következı sarokig, és megint jobbra kanyarodott. Mi lesz, ha átvágtak a kerteken, és elzárták az útját? Egy kicsit lassított, amíg mint valami farkascsorda, meg nem jelentek mögötte a sarkon. Aztán megint a gázra lépett. Ha mindany-nyian követték, ki kellett használnia a lehetıséget. Vajon rájöttek-e néhányan közülük, mivel próbálkozik? Tövig nyomta a gázt, és a kocsi egyre gyorsabban száguldott a következı sarok felé. Nyolcvannal vette be a kanyart, és végigsöpört a rövid utcán a Cimarronig, ahol újra jobbra fordult. Visszafojtotta a lélegzetét. Senki sem állt a háza elıtt. Tehát maradt még esélye. A kocsit azért fel kellett áldoznia; arra nem maradt ideje, hogy bevigye a garázsba. Lefékezett a járdaszegély mellett, és kilökte az ajtót. Ahogy megkerülte a kocsit, máris hallotta a kiáltásaikat a sarok felıl. Meg kellett próbálnia bezárni a garázst. Ha nyitva hagyja, tönkretehetik a generátort; eddig biztosan nem volt rá elég idejük. Léptei a kocsifelhajtón dübörögtek a garázs felé. - Neville! 44

Ahogy megtorpant, Cortman máris elıugrott a garázs sötét árnyékából. Cortman teste az övének vágódott, és majdnem hanyatt lökte. Érezte, ahogy a hideg, erıteljes kezek megragadják a torkát, a bőzös lehelet körbeöleli az arcát. Egymásba kapaszkodva tántorogtak vissza a járda felé, a fehér tépıfogak Robert Neville nyaka felé indultak. Gyors mozdulattal felrántotta a jobb öklét, és érezte, amint telibe találja Cortman torkát; hallotta a bennakadó levegı hangját a légcsövében. Közben a leggyorsabbak már heves visítások közepette, rohanvást kanyarodtak be a sarkon. Robert Neville megragadta Cortmant hosszú, zsíros hajánál fogva, és akkorát rántott rajta, hogy a férfi végigszánkázott a kocsifelhajtón, amíg fejjel a kocsi oldalának nem csapódott. Robert Neville az utcára emelte tekintetét. Nem maradt ideje a garázsra! Megkerülte a ház sarkát, és máris a teraszon volt. Riadtan torpant meg. Te jó isten, a kulcsok! Rémülten kapkodva a levegıt megpördült, és visszaindult az autóhoz. Cortman épp hörögve tápászkodott volna fel, de térdével a fehér arcba rúgott, és visszataszította a férfit a járdára. Aztán beugrott az autóba, és kirántotta a kulcscsomót a helyérıl. Ahogy kikászálódott a kocsiból, az elsı máris rávetette magát. Visszafeküdt a kocsiülésre, a férfi pedig átesett a lábán, és hangos puffanással vágódott

45

végig a járdán. Robert Neville kilökte magát az autóból, átrohant a pázsiton és a teraszra ugrott. Meg kellett állnia, hogy kiválassza a kulcsot, közben máris egy másik férfi termett a terasz lépcsıjén. Neville-t a ház falához préselte a nekicsapódó test ereje. Megint körülvette a forró vér sőrőségével vetekedı lélegzet, ahogy a kitátott száj a torka felé indult. Térdét a férfi ágyékába mélyesztette, majd hátát a ház falának vetve felemelte a lábát és támadóját a mögötte rohanvást érkezı társának lökte. Neville az ajtóhoz ugrott, és elfordította a zárban a kulcsot. Belökte az ajtót, becsusszant rajta és megfordult. Ahogy becsapta volna maga mögött, egy kar jelent meg a résben. Teljes erejével nekipréselte az ajtót, amíg a csontok reccsenését nem hallotta, majd kilökte a törött kart, és becsapta az ajtót. Remegı kézzel ejtette a helyére a reteszt. Lassan a padlóra csúszott, és a hátára dılt. Csak feküdt ott a sötétben, mellkasa emelkedett és süllyedt, karjai és lábai élettelenül hevertek. Odakint vonyítottak és az ajtón dörömböltek, tébolyult dühükben a nevét üvöltötték. Téglákat meg köveket ragadtak, és a ház falának hajították ıket, miközben ıt szidták káromkodva. Neville csak feküdt tovább, hallgatta a kövek meg a téglák koppanását a falon, hallgatta a vonyításukat. Nemsokára mégis felállt, és a bárszekrényhez botorkált. A whisky felét a szınyegre lottyantotta. Felhajtotta, ami a pohárba jutott, és csak állt ott reszketve, a szekrénybe kapaszkodva segítette ki

46

imbolygó lábait. Torka elszorult, és görcsösen rángatózni kezdett; ajkai megállíthatatlanul reszkettek. Az ital forrón terült szét a gyomrában, majd az egész testében. Légzése lelassult, mellkasa már nem reszketett. Ahogy meghallotta kintrıl a csörömpölést, elakadt a lélegzete. A kémlelınyíláshoz futott, és kinézett rajta. Összecsikordult a foga, és agyát elöntötte a tehetetlen düh, amint látta, hogy a kombi az oldalán fekszik, azok meg téglákkal és kövekkel verik be a szélvédıt, felszakítják a motorháztetıt, és ırjöngve csapkodják a motort husángjaikkal. Ahogy figyelte ıket, forró savként áradt szét benne a harag, és félig megformált káromkodások törtek fel a torkából, miközben mindkét keze ökölbe szorult az oldala mellett. Megfordult, a lámpához lépett, és megpróbálta felkapcsolni. Nem mőködött. Felnyögött, és már rohant is a konyhába. A hőtı leállt. Egyik sötét szobából futott a másikba. A fagyasztó is kikapcsolt, minden étel meg fog romlani. A háza halott volt. Szétvetette a düh. Elég! Dühtıl béna kezével kirángatta a ruhákat a fiókból, amíg rá nem talált a töltött pisztolyokra. Átrohant a sötét nappalin, felrántotta a reteszt az ajtóról, és a padlóra hajította. Odakint azonnal felüvöltöttek, amint meghallották, hogy nyitja az ajtót. Jövök, rohadékok! - üvöltötte az elméje. Kilökte az ajtót, és arcon lıtte az elsıt. A férfi pörögve zuhant le a teraszról, de két nı követte sáros, szakadt ruhában, szélesre tárt fehér karjukkal készen 47

rá, hogy átöleljék. Neville figyelte, amint testük összerándul a becsapódó golyóktól, aztán mindkettejüket félretaszította, és a tömegbe kezdett lövöldözni, vértelen ajkait vad csatakiáltások hagyták el. Addig tüzelt, amíg mindkét pisztoly ki nem ürült. Aztán csak állt ott a teraszon, ırjöngve csapkodta ıket, szinte eszét vesztette, amikor azok, akiket korábban meglıtt, rohanvást támadtak rá megint. Amikor kitépték a kezébıl a pisztolyokat, az öklét és a könyökét használta, homlokával fejelte, hatalmas cipıjével rugdosta ıket. Csak akkor döbbent rá, mit mővel és milyen reménytelen az egész, amikor a felhasított vállából érkezı fájdalom eljutott a tudatáig. Félrelökött két nıt, és az ajtó felé hátrált. Egy férfi karja szorította meg a nyakát. Elıreugrott, lehajolt, és a fején keresztül a többiek közé hajította. Visszaugrott az ajtóba, megragadta mindkét félfát, és addig rugdosta ıket, amíg az összes bele nem zuhant a bokorba. Aztán, mielıtt megint ráugorhattak volna, az arcukba csapta az ajtót, bezárta, és a helyére emelte a nehéz reteszt. Robert Neville ott állt háza hideg sötétjében, és a vámpírok sikítását hallgatta. A falnak vetette a hátát, lassan, erıtlenül ütögette a vakolatot; szakállas arcán könnyek csordogáltak, vérzı keze lüktetett a fájdalomtól. Mindennek vége volt, mindennek. - Virginia - zokogott, mint egy eltévedt, riadt kisfiú. - Virginia. Virginia. 48

MÁSODIK RÉSZ: 1976. március

HATODIK FEJEZET A házban végre megint lehetett élni. Ami azt illeti, még inkább, mint korábban, merthogy végül csak rászánt három napot, és hangszigetelte a falakat. Most visíthattak, meg üvölthettek, amennyit csak akartak, nem kellett hallgatnia ıket. Különösen élvezte, hogy Ben Cortman hangját nem hallja többé. Mindez idejébe és nem kevés munkájába került. Elıször is kerítenie kellett egy új autót ahelyett, amelyiket tönkretettek. Ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint gondolta. Át kellett mennie Santa Monicába az egyetlen általa ismert Willys-szalonba. Egyedül a Willys kombikat ismerte saját tapasztalatból, és a pillanat nem tőnt alkalmasnak a kísérletezésre. Gyalog persze nem indulhatott Santa Monicába, úgyhogy a környéken álló rengeteg autó közül kellett kiválasztania egyet. A legtöbb azonban valamilyen oknál fogva nem mőködött: vagy az akkumulátor merült le, vagy a benzinpumpa tömıdött el, vagy a kerekek eresztettek le.

49

Végül jó mérföldnyire a háztól az egyik garázsban talált egy autót, amit be tudott indítani, és gyorsan át is hajtott vele Santa Monicába egy új kombiért. Beletett egy új akkumulátort, feltöltötte benzinnel a tankot meg néhány hordót, amiket berakott hátra a csomagtartóba, aztán hazaindult. Vagy egy órával napnyugta elıtt ért vissza a házhoz. Erre kínosan ügyelt. A generátor szerencsére mőködıképes maradt. A vámpíroknak a jelek szerint fogalmuk sem volt róla, milyen nagy szüksége van rá, mert azon kívül, hogy elszakítottak egy drótot és néhányszor rávágtak a husángjaikkal, nem nyúltak hozzá. A támadás utáni reggelen sikerült megjavítania, úgyhogy nem romlottak meg a fagyasztott ételei. Ezért nagyon hálás volt, mert most, hogy sehol a városban nem volt többé áram, szinte biztosan nem talált volna magának új készleteket. Aztán még rendet kellett raknia a garázsban, ki kellett takarítania a törött izzókat, biztosítékokat, drótokat, dugókat, tartalékalkatrészeket, meg egy doboz magot, amit már maga sem emlékezett, mikor rakott oda. A mosógépet annyira tönkretették, hogy esélye sem volt megjavítani, újat kellett keresnie helyette. Szerencsére nem volt nehéz dolga. A legrosszabb az volt, hogy fel kellett törölnie a hordókból kiömlött benzint. Igazán kibírhatták volna, hogy békén hagyják a benzint, gondolta ingerülten, miközben a felmosóval küszködött.

50

Odabent a házban kijavította a vakolat repedéseit, és csak úgy, a hecc kedvéért, felrakott még egy posztert a falra, hogy kicsit legalább változtasson a szobán. Miután nekiállt, már-már élvezte a munkát. Legalább akadt valami, amiben elveszhetett, amibe belefojthatta a még mindig tomboló dühe adta energiát. A munka megtörte a mindennapok egyhangúságát: addig sem a hullákat cipelte, a házat javítgatta, a fokhagymát akasztgatta. Azokban a napokban csak módjával ivott, volt, hogy eltelt egy egész nap ital nélkül. Még az esti whisky is inkább tünt megnyugtató lefekvés elıtti itókának, mint menekülésnek az öntudatlanságba. Az étvágya csak nıtt, hízott két kilót, a pocakja viszont mintha eltőnt volna. Még aludt is éjszakánként, fáradtan, anélkül, hogy álmodott volna. Úgy egy napig még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy egy szállodai luxuslakosztályba költözik. Amikor azonban felmérte, mennyit kéne dolgoznia, hogy lakhatóvá tegye, meggondolta magát. Nem, a házat már belakta. Most a nappaliban ült, Mozart Jupiter szimfóniáját hallgatta, és azt fontolgatta, hogyan kezdje, egyáltalán hol kezdje a nyomozást. Ismert pár részletet, de ezek csak mérföldkövek voltak a vastag földrétegbıl rakott töltés fölött. A választ másban kellett keresnie. Valószínőleg valami olyasféle dologban, amivel pontosan tisztában volt, de nem tulajdonított neki kellı jelentıséget, valami

51

nyilvánvaló tényben, aminek nem sikerült megtalálnia a helyét az egészben. De mi lehetett az? Mozdulatlanul ült a fotelban, a jobb kezében tartott poháron iz-zadságcseppek gyöngyöztek, tekintetét a poszterre függesztette. A kép kanadai tájat ábrázolt: mély, északi erdıket, titokzatos, zöld árnyakat, amelyek közönyösen, mozdulatlanul lebegtek az ember nélküli természet csendje felett. Ebbe a néma, zöld mélységbe révedt, és gondolkodott. Talán ha visszamenne. Talán a választ a múltban kell keresni, emlékezete valamelyik homályos szegletében. Menj vissza, mondta saját magának, menj vissza! A szíve szakadt meg, ha vissza kellett mennie.

Aznap éjszaka megint porvihar tombolt. A magasban örvénylı szelek beterítették a házat homokkal, átkergették a szemcséket a repedéseken, átrostálták ıket a vakolat résein, és haj szál vékonyságú porréteget hagytak a bútorok felületén. Az ágyuk fölött finom por lebegett, a hajukba, a szemhéjukra, a körmük alá telepedett, eltömte a pórusaikat. Fél éjszaka ébren feküdt, próbálta a zajból kiszőrni Virginia nehéz légzésének hangját. Csakhogy a vihar reszelıs visítása minden mást elnyomott. Egy darabig, álom és ébrenlét között lebegve, úgy érezte, mintha óriási kerekek ragadták volna meg a házat, és 52

morzsolnák forogva minden irányból hatalmas felületükre illesztett durva dörzspapírral. Képtelen volt hozzászokni a homokviharokhoz. A forgószélben száguldó porszemcsék sziszegése mindig kiborította. A viharok soha nem érkeztek elég kiszámíthatóan ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon. Ahányszor csak tombolni kezdtek, nyugtalanul forgolódta végig az éjszakát, másnap pedig elcsigázottan indult a telepre. Most pedig még Virginia miatt is aggódhatott. Négy óra körül ébredt a felszínes álomból, és megállapította, hogy a vihar véget ért. Az éles kontraszttól a csend szinte üvöltött a fülében. Ahogy nyőgösen felemelte a testét, hogy megigazítsa összegyőrıdött pizsamáját, észrevette, hogy Virginia sem alszik. A hátán feküdt, és a plafonra meredt. - Mi baj? - mormogta álmosan. A nı nem válaszolt - Drágám? Virginia lassan felé fordította a tekintetét. - Semmi - felelte. - Aludj csak! - Hogy érzed magad? - Ugyanúgy. - Ó! Egy pillanatig némán feküdt, és csak nézte a nıt. - Hát akkor - mondta végül, majd az oldalára fordult, és becsukta a szemét. A vekker hat harminckor csörgött. Általában Virginia nyomta le a gombot, mivel azonban most 53

mégsem mozdult, átnyúlt ernyedt teste fölött, és maga tette meg. A nı még mindig hanyatt feküdt, tágra nyitott szemekkel. - Mi az? - kérdezte Neville aggódva. Virginia ránézett, és megrázta párnán nyugvó fejét. - Nem tudom - mondta. - Egyszerően nem tudok aludni. - Miért? Virginia bizonytalanul nyögött fel. - Most is gyengének érzed magad? - kérdezte Neville. Virginia megpróbált felülni, de nem sikerült neki. - Maradj csak, drágám! - mondta a férfi. - Ne mozdulj! - A nı homlokára tette a kezét. - Nincs lázad - mondta neki. - Nem érzem magam betegnek - felelte Virginia. Csak… fáradtnak. - Sápadtnak tőnsz. - Tudom, olyan vagyok, mint egy szellem. - Ne kelj fel! - mondta Neville. Virginia felkelt. - Nem akarom, hogy nekiállj babusgatni! - mondta. - Menj, öltözz föl! Megleszek magam is. Végigsimított a férfi karján, és elmosolyodott. - Jól vagyok. Készülıdj csak! Miközben borotválkozott, Neville hallotta a papucsos lábak csoszo-gását a fürdıszoba elıtt. Kinyitotta az ajtót, és figyelte, amint a bebugyolálva is reszketı Virginia vánszorogva átszeli a nappalit. Visszament a fürdıszobába, és megrázta a fejét. Ágyban kellett volna maradnia.

54

A mosdókagylót teljesen beborította a por. Mindenütt ott volt az az átkozott trutymó. Már Kathy ágya fölé is kénytelen volt sátrat eszkábálni, hogy ne hulljon az arcára. Az egyik felét a falhoz szegezte az ágy mellett, ahonnan a vászondarab lefelé ereszkedett, amíg a másik felét meg nem fogta az ágy oldalához erısített két rúd. A borotválkozás nem sikerült valami tökéletesre, mert a borotvál-kozószappan is tele volt szemcsékkel, és nem maradt ideje még egyszer bekenni magát. Lemosta az arcát, elıvett egy törülközıt az elıszobaszekrénybıl, és megszárítkozott. Mielıtt visszament volna a hálóba, hogy felöltözzön, benézett Kathy szobájába. Kathy még aludt, apró, szıke feje mozdulatlanul hevert a párnán, arca rózsaszín volt álmában. A por szürkére festette Neville ujját, ahogy végighúzta az ágyat óvó sátor tetején. Fintorogva rázta meg a fejét, miközben kilépett az ajtón. - Vége lehetne már ezeknek az istenverte viharoknak - mondta, amikor tíz perccel késıbb befordult a konyhába. - Nyilván… Elakadt a szava. Virginia általában a tőzhelynél állt, tojást sütött, francia pirítóst vagy palacsintát készített, kávét fızött. Ma csak ült az asztalnál. A tőzhelyen rotyogott a kávé, de semmi más nem készült. - Édesem, ha nem érzed jól magad, bújj vissza az ágyba! - mondta Neville. - Tudok magamnak reggelit csinálni.

55

- Semmi baj - felelte a nı. - Csak pihentem egy kicsit. Ne haragudj! Összeszedem magam, és sütök néhány tojást. - Maradj, nem vagyok teljesen tehetetlen. A hőtıszekrényhez lépett, és kinyitotta az ajtaját. - Azért jó lenne tudni, mi a csuda ez - mondta Virginia. - A környék fele elkapta, és azt mondod, a telep fele is beteget jelentett. - Talán valami vírus. A nı megrázta a fejét. - Nem tudom. - A viharok, a szúnyogok meg ennyi beteg ember között egyre körülményesebb az élet - mondta Neville, és narancslevet töltött magának. - Kellett nekem emlegetni ıket. Apró fekete valamit halászott ki a pohárból. - Gızöm nincs, hogy juthatnak be a hőtıbe mondta. - Én nem kérek, Bob. - Nem kérsz narancslevet? - Nem. - Jót tenne pedig. - Nem, köszönöm, kicsim - mondta a nı, és megpróbált mosolyogni. Neville a helyére tette a palackot, és leült Virginiával szemben. - Nem fáj semmi? - kérdezte. - A fejed sem, egyáltalán semmi? A nı lassan megrázta a fejét. - Én is szeretném tudni, mi lehet ez. - Hívd fel Dr. Buscht! 56

- Felhívom - mondta Virginia, és felállni készült. Neville az övére fektette a kezét. - Ne, drágám, ne, maradj csak! - De semmi oka nincs, amiért ilyen állapotban kéne lennem. Dühösnek tőnt. Így ment ez, amióta csak Neville ismerte. Ha nem érezte jól magát, ingerültté vált. A betegség mindig felbosszantotta. Mintha személyes sértésnek tekintette volna. - Gyere! - mondta Neville, miközben nekiállt feltápászkodni a székrıl. - Segítek visszamenni az ágyba. - Nem, szívesebben maradnék itt veled. Visszafekszem majd, ha Kathy elment az iskolába. - Jól van. Nem kérsz azért valamit? - Nem. - Legalább egy kávét? Virginia csak a fejét rázta. - Ha nem eszel, istenigazából beteg leszel - mondta Neville. - Egyszerően nem vagyok éhes. A férfi felhajtotta a narancslevet, felállt és nekiállt megsütni két tojást. Feltörte ıket a vasserpenyı oldalán, majd belsejüket az olvadt szalonnazsírba dobta. Elıvette a fiókból a kenyeret, és az asztalhoz vitte. - Add csak ide, beteszem a pirítóba! - mondta Virginia. - Figyeld a… Te jó Isten! - Mi az? Egyik kezével erıtlenül legyezett az arca elıtt. - Egy szúnyog - mondta fintorogva.

57

Neville a nıhöz lépett és egy pillanattal késıbb már agyon is csapta a szúnyogot két tenyere között. - Szúnyogok - folytatta Virginia. - Legyek, bolhák. - Elérkeztünk a rovarok korába - mondta a férfi. - Nem jó. Betegségeket terjesztenek. Hálót is kéne raknunk Kathy ágya köré. - Tudom, tudom - bólintott Neville, majd ismét a tőzhelyhez lépett, és megbillentette a serpenyıt, hogy a forró zsír átszánkázzon a fehér tojás fölött. - Meg is fogom csinálni. - Abban sem vagyok biztos, hogy a spray mőködik - mondta Virginia. - Nem mőködik? - Nem. - Istenem, és állítólag ez az egyik legjobb a piacon. Egy tányérra csúsztatta a tojásokat. - Biztosan nem akarsz kávét? - kérdezte. - Nem, köszönöm. Neville leült, és Virginia felé nyújtotta a megvajazott pirítóst. - Remélem, nem valami új szuperbogárfajt tenyésztünk - mondta a férfi. - Emlékszel azokra az óriási szöcskékre, amiket Coloradóban találtak? - Igen. - Talán a rovarok… Mi is az a szó? Mutálódnak. - Az mit jelent? - Ó, azt, hogy… változnak. Hirtelen. Átugranak vagy egy tucat evolúciós lépcsıt, talán olyan irányba fejlıdnek, amerre nem is mentek volna, ha… Csend. 58

- A bombák? - Talán - mondta Neville. - Hát a porvihar azok miatt van. Valószínőleg egy csomó minden más is. Virginia fáradtan sóhajtott, és megrázta a fejét. - És állítólag megnyertük a háborút - mondta. - Senki sem nyerte meg. - A szúnyogok nyerték meg. Neville halványan elmosolyodott. - Hát ık tényleg jól jártak - mondta. Egy darabig még csendben ültek az asztalnál, nem hallatszott más, csak a villa csörgése a tányéron meg a csészéé a csészealjon. - Ránéztél Kathyre az éjszaka? - kérdezte végül a nı. - Épp most mentem be hozzá. Mélyen alszik. - Jó. Virginia elgondolkodva nézett a férfira. - Gondolkodtam, Bob - szólalt meg. - Talán keletre kéne küldenünk anyukádhoz, amíg jobban nem leszek. Lehet, hogy ragályos. - Megtehetnénk - mondta kétkedve a férfi -, de ha ragályos, anyámnál semmivel sem lenne nagyobb biztonságban, mint itt. - Úgy gondolod? - kérdezte Virginia. Úgy tőnt, aggódik. Neville megvonta a vállát. - Nem tudom, szívem. Szerintem valószínőleg itt is éppen úgy biztonságban van. Ha még rosszabb lesz a helyzet a környéken, legfeljebb nem megy majd iskolába.

59

Virginia mondani akart valamit, aztán mégis elhallgatott. - Jól van - mondta. Neville az órájára nézett. - Lassan indulnom kell - mondta. A nı bólintott, és gyorsan megette férje maradékát. Miközben Neville az utolsó korty kávét hajtotta fel, megkérdezte tıle, behozta-e az újságot az elızı este. - A nappaliban van - felelte a férfi. - Valami újdonság? - Semmi. A szokásos szöveg. Ez van az egész országban. Egy kicsi itt, egy kicsi ott. Még mindig nem találták meg a kórokozót. Virginia az alsó ajkába harapott. - Senki sem tudja, mi ez? - Nem úgy fest. Ha bárki is tudná, mostanra már biztosan elmondta volna. - De csak kell, legyen valami elképzelésük. - Mindenkinek van valami elképzelése. Csak egyik sem ér semmit. - Mit mondanak? Neville vállat vont: - A legtöbben biológiai hadviselésre gondolnak. - Szerinted ez igaz lehet? - A biológiai hadviselés? - Igen - mondta a nı. - A háborúnak vége - felelte Neville. - Bob - szólalt meg hirtelen Virginia. - Biztos, hogy el kéne járnod dolgozni? A férfi tehetetlenül mosolygott. - Mi mást tehetnék? - kérdezte. - Ennünk kell. - Tudom, de… 60

Neville átnyúlt az asztal fölött. Érezte, milyen hideg a nı keze. - Nem lesz semmi baj, drágám - mondta. - Gondolod, hogy jó ötlet elküldenem Kathyt az iskolába? - Szerintem igen. Amíg az egészségügyi hatóságok nem mondják azt, hogy be kell zárni az iskolákat, nem tudom, miért kéne itthon tartanunk. Nem beteg. - De ott az a sok gyerek az iskolában. - Szerintem akkor is járnia kéne - mondta Neville. A nı erıtlenül köszörülte meg a torkát. - Jól van - mondta aztán. - Ha úgy gondolod. - Szükséged van valamire, mielıtt elmegyek? kérdezte Neville. Virginia megrázta a fejét. - Csak maradj bent ma a házban! - mondta a férfi. Ágyban. - Úgy lesz. Amint útnak indítottam Kathyt. Neville megveregette a kezét. Odakint autó dudált. A férfi végzett a kávéval, és a fürdıszobába ment, hogy kiöblítse a száját. Aztán kiemelte a zakóját a szekrénybıl, és belebújt. - Szia, drágám! - mondta, és arcon csókolta a feleségét. - Csak ne erıltesd meg magad! - Szia! - mondta a nı. - Vigyázz magadra! Neville átvágott a pázsiton, és fogát csikorgatva állapította meg, hogy a levegı még mindig tele van porral. Érezte a szagát, ahogy szárazon csiklandozta belülrıl az orrlyukát. - Jó reggelt! - mondta, miközben beszállt az autóba, és behúzta maga után az ajtót. - Jó reggelt! - mondta Ben Cortman. 61

HETEDIK FEJEZET „Készült Allium Sativumból (a liliomfélék családjának tagja) fokhagymával, póréhagymával, vöröshagymával, mogyoróhagymával és snidlinggel. Színe halvány, szaga szúrós, számos allilszulfidot tartalmaz. Összetevık: viz 64,6%; fehérje 6,8; zsír 0,1%; szénhidrátok 26,3%; rost 0,8%; hamu 1,4%.” Ott volt elıtte. A tenyerében tartotta a rózsaszín, bırszerő gerezdeket. Hét hónapja főzte belılük a szagos nyakláncokat, hogy kiakassza ıket a házára, anélkül, hogy a leghalványabb fogalma lett volna róla, miért tartották távol a vámpírokat. Eljött az ideje, hogy kiderítse az okát. A mosogató peremére helyezte a gerezdet. Póréhagyma, vöröshagyma, gyöngyhagyma és snidling. Vajon mind ugyanolyan hatékony lenne, mint a fokhagyma? Ha kiderül, hogy igen, nagyon ostobának fogja érezni magát, hiszen mérföldeket tett meg fokhagyma után kutatva, miközben minden tele volt vöröshagymával. Péppé zúzta a gerezdet, és megszagolta a fanyar folyadékot a bárd vastag pengéjén. Jól van, és most? A múlt nem árult el semmit; csak a rovarokról meg a vírusokról beszélgettek, de az okot nem ezekben kellett keresni. Ebben biztos volt. Valami mást persze visszahozott a múlt; az emlékezés fájdalmát. Minden egyes felidézett szó olyan volt, mintha kést forgattak volna meg benne. 62

Régi sebek szakadtak föl, ahányszor csak Virginiára gondolt. Végül nem bírta tovább, becsukta a szemét, ökölbe szorította a kezét, és minden erejével igyekezett elfogadni a jelent úgy, ahogy volt, anélkül, hogy minden porcikájával a múltba vágyakozna. Annyit ivott, hogy képtelen volt többé magába nézni, mire sikerült előznie a letaglózó fájdalmat, amit az emlékezés váltott ki benne. A fokhagymagerezdre koncentrált. Jól van, a fene egye meg, csinálj valamit! Megint a szövegre nézett. Víz - az lehetett? kérdezte magától. Nem, ez butaság; víz mindenben volt. Fehérje? Nem. Zsír? Nem. Szénhidrátok? Nem. Rost? Nem. Hamu? Nem. De akkor mi? „A fokhagyma jellegzetes szagát és ízét egy olajnak köszönheti, amely súlyának körülbelül 0,2%-át teszi ki, és fıleg allilszulfidból, valamint allilizoticianátból áll.” Talán itt kellett keresnie a választ. Megint a könyv: „Allilszulfidot úgy állíthatunk elı, hogy mustárolajat és káliumszulfidot hevítünk száz fokon.” Lehuppant a fotelba a nappaliban, és lemondóan fújta ki a levegıt, hogy egész nyúlánk teste beleremegett. És honnan a pokolból szerezzek mustárolajat meg káliumszulfidot? És miben készítsem el? Remek, füstölgött magában. Ez az elsı lépés, és te máris pofára estél. Elkeseredetten tápászkodott fel, és a bárszekrény felé indult. Félig sem töltötte még azonban a poharat, 63

amikor lecsapta az üveget. Nem, az istenit, esze ágában sem volt vakon folytatni tovább, tántorogni az ostoba, haszontalan létezés útján, amíg az öregség vagy egy baleset nem végez vele. Vagy megtalálja a választ, vagy sutba vág mindent, az életét is beleértve. Az órájára pillantott. Délelıtt tíz óra húsz; van még idı. Elszántan vonult ki az elıszobába, hogy átlapozza a telefonkönyveket. Talált egy helyet Inglewoodban. Négy órával késıbb elmerevedett nyakkal egyenesedett fel a munkapad mellett, kezében az allilszulfiddal teli fecskendıvel. Amióta elszigeteltségbe kényszerült, most elıször érezte úgy, hogy elért valamit. Izgatottan futott az autóhoz, aztán elhajtott oda, ahol korábban megtisztított és krétával megjelölt egy területet. Tudta, hogy néhány vámpír könnyedén visszamehetett, hogy megint ott bújjon el. De most nem volt ideje keresgélni. Leállította az autót, bement az egyik házba, és megkereste a hálószobát. Egy fiatal nı feküdt odabent, száját vér borította. Neville a hasára fordította, felhúzta a szoknyáját, allilszulfidot fecskendezett puha fenekébe, majd visszafordította, és hátralépett. Fél órán keresztül állt ott, és a nıt figyelte. Semmi sem történt. Ennek semmi értelme, háborgott az elméje. Fokhagymát akasztok a házfalakra, és a vámpírok nem jönnek közel. A fokhagyma fı tulajdonságait az az olaj adja, amit éppen most fecskendeztem bele. De semmi sem történt. 64

A jó istenit neki, semmi sem történt! Földhöz vágta a fecskendıt, és a dühtıl meg a frusztrációtól reszketve ment haza. Mielıtt még lement volna a nap, kis fatákolmányt készített a pázsiton a ház elıtt, és több füzér vöröshagymát akasztott rá. Megint lehangoltnak érezte magát egész este, csak a rudat, hogy annyi tennivalója akad még, tartotta távol az italtól. Reggel kiment, és megnézte a szilánkokra zúzott állványt a pázsiton.

A kereszt. Aranylón csillogott, ahogy a délelıtti nap sugarába tartotta. Ez is távol tartotta a vámpírokat. Miért? Volt vajon logikus válasz, olyasmi, amit elfogadhatott anélkül, hogy elcsúszott volna a miszticizmus banánhéján? Egyféleképpen deríthette ki. Kiemelte a nıt az ágyból, miközben úgy tett, mintha fel sem tünt volna neki a gondolataiban megfogalmazódott kérdés: miért mindig nıkön kísérletezel? Esze ágában nem volt elismerni, hogy többrıl lehet szó puszta véletlennél. Ez volt az elsı, amelyikre ráakadt, ez minden. De mi van akkor a férfival a nappaliban? Az isten szerelmére! torkollta le magát. Nem fogom megerıszakolni ezt a nıt! Drukkolsz, Neville? Lekopogod? Nem is törıdött az egésszel, kezdte azt gyanítani, hogy egy idegen lakik a koponyájában. Valaha lelkiismeretnek nevezte volna. Most inkább csak bosszúságnak. Az erkölcsök végül is odalettek a társadalommal együtt. Most csakis a saját etikája volt érvényes. Jó kifogás, mi, Neville? Ó, fogd már be! De nem engedi meg magának, hogy a nı közelében töltse el a délutánt. Miután hozzákötözte egy székhez, elvonult a garázsba, és az autóval vacakolt. A nı szakadt fekete ruhát viselt, ami túlságosan sok mindent engedett 65

látni, ahogy lélegzett. Ami nem volt szem elıtt, azt kizárhatta a gondolataiból… Tudta jól, hogy hazudik magának, de csak nem akarta elismerni. Végre, hála az égnek, eljött az este. Becsukta a garázst, visszament a házba, magára zárta az ajtót, és ráhajtotta a reteszt. Aztán készített magának egy italt, és leült a kanapéra a nıvel szemben. A kereszt közvetlenül a nı arca elıtt lógott alá a mennyezetrıl. Hat harminckor kinyílt a szeme. Hirtelen, mint az alvóé, akinek ébredés után sürgıs dolga akad; az alvóé, aki nem lassacskán ébred öntudatra, hanem egyetlen, jól körülhatárolható pillanat alatt világosan tudatában annak, mit kell tennie. Aztán meglátta a keresztet, és azonnal elfordította a fejét, riadtan kezdte kapkodni a levegıt, teste szinte megcsavarodott a székben. - Miért félsz tıle? - kérdezte Neville, és szinte megijedt a saját hangjától, oly rég hallotta utoljára. Amikor a nı hirtelen felé fordította a tekintetét, összerezzent. Ahogy a szeme villogott, ahogy a nyelve körbenyalta vörös ajkát, mintha önálló életet élne a szájában. Ahogy megfeszítette a testét, mintha közelebb próbálna kerülni hozzá. A nı torkából mély, hörgı hang tört fel, olyan, amilyet a csontját védelmezı kutya ad ki magából. - A kereszt - mondta feszülten Neville. - Miért félsz tıle? A nı nekifeszült kötelékeinek, kezei a szék oldalát karmolták. Egyetlen szót sem szólt, csak nehéz, reszelıs légzése hallatszott. Teste tovább vonaglott a székben, szemei szinte Langra lobbantak. - A kereszt! - csattant fel a férfi dühösen. Felpattant, a pohár lezuhant az ölébıl, tartalma szétfolyt a szınyegen. Merev ujjakkal ragadta meg a zsinórt, hogy 66

meglengesse a keresztet a nı elıtt. Az riadt mordulással fordította el a tekintetét, és igyekezett minél kisebbre zsugorodni a széken. - Nézz rá! - üvöltötte Neville. A nı torkából csak rémült vinnyogás hallatszott. Tekintete vadul járt körbe a szobában, hatalmas, fehér szemei közepén a pupillák nem voltak nagyobbak egy apró koromszemnél. Neville megragadta a vállánál fogva, de rögtön vissza is rántotta a kezét. Csöpögött róla a vér a fogak ejtette friss sebekbıl. Úgy érezte, felfordul a gyomra. Ismét megindult a keze, ezúttal azonban úgy arcul csapta a nıt, hogy félrerándult a feje. Tíz perccel késıbb kihajította a testet az udvarra, aztán becsapta az ajtót az orruk elıtt. Megfordult, és lihegve támaszkodott neki az ajtónak. A hangszigetelı rétegen keresztül halványan hallotta, amint odakint sakálok módjára harcolnak a koncért. Késıbb bement a fürdıszobába, és alkoholt öntött a fogak vájta sebekbe. Szinte élvezte az égetı fájdalmat a húsában.

NYOLCADIK FEJEZET Neville lehajolt, és jobb kezével felvett egy marék földet. Átfuttatta az ujjai között, miközben szétmorzsolta a sötét göröngyöket. Hányan aludtak vajon a földben, ahogy a legenda tartotta? Megrázta a fejét. Nyilván kevesen. De akkor hogy is volt ez a legendával? Becsukta a szemét, hagyta a földet lassan kicsorogni a tenyerébıl. Létezett egyáltalán válasz? Bárcsak emlékezett 67

volna rá, hogy a földben alvók azok voltak-e, akik visszatértek a halálból. Akkor kitalálhatott volna valamiféle elméletet. Csakhogy nem emlékezett. Szóval még egy megválaszolhatatlan kérdés. Hozzácsaphatta ahhoz, amelyik elızı este jutott eszébe. Mit tett volna egy mohamedán vámpír, ha keresztet lát? Saját nevetésének ugatásszerő hangja a csendes délelıtti levegıben megijesztette. Te jó ég, gondolta, olyan régen nevettem utoljára, hogy már nem is emlékszem, hogyan kell. Olyan volt, mint egy beteg kutya köhögése. Nos, tulajdonképpen nem is vagyok más, igaz? - döntötte el magában. Egy nagyon beteg kutya. Aznap hajnalban, úgy négy óra körül, kisebb homokvihar támadt. Furcsa, ahogyan felidézte az emlékeket. Virginia, Kathy, azok a szörnyő napok… Leállította magát. Nem, nem, ez veszélyes. Ha a múltra gondolt, az üveghez kellett nyúlnia. Nincs más választása, el kell fogadnia a jelent. Rajtakapta magát, hogy megint azon elmélkedik, miért döntött az életben maradás mellett. Valószínőleg, gondolta, nem is volt rá valódi oka. Csak túlságosan hülye vagyok hozzá, hogy véget vessek az egésznek. Nos - hamis határozottsággal csapta össze a tenyerét -, mi következik? Körülnézett, mintha láthatott volna akármit is a kihalt Cimarron Streeten. Jól van, döntötte el végül, nézzük, mi a helyzet a vízzel. A földbe ásott egy tömlıt, és belevezette egy kis, fából készült vályúba. A víz átfolyt a vályún, bele egy másik tömlıbe, amely aztán bevezette a föld alá. Amikor végzett, bement a házba, lezuhanyozott, megborotválkozott, és levette a kötést a kezérıl. A seb szépen gyógyult. Bár ez nem izgatta különösebben. Az idı fényesen bebizonyította, hogy ıt úgysem tudják megfertızni. 68

Hat húszkor kiment a nappaliba, és kilesett a kémlelınyíláson. Kicsit nyújtózott is, fel-felnyögve fájó izmai miatt. Aztán, miután látta, hogy semmi sem történt, whiskyt töltött magának. Amikor visszament a nyíláshoz, Ben Cortmant látta a pázsiton közeledni. - Gyere ki, Neville - mormogta Robert Neville, Cortman pedig kiáltva visszhangozta a szavait. Neville mozdulatlanul állt, Ben Cortmant figyelte. Ben nem sokat változott. Most is fekete volt a haja, teste elhízásra hajlamos, arca még mindig fehér. Viszont sőrő bajsza nıtt ritkásabb szakállal két oldalt meg az álla körül. Ez volt az egyetlen valódi különbség. Annak idején Ben mindig makulátlanul sima arccal érkezett, és illatozott a kölnitıl, amikor reggelente megjelent, hogy elvigye Neville-t a telepre. Különös érzés volt ott állni, és Ben Cortmant figyelni; egy most már teljesen idegen Bent. Valaha szólt ahhoz az emberhez, együtt ment vele dolgozni, autókról, baseballról és politikáról beszélgettek, késıbb aztán a betegségrıl, arról, mi a helyzet Virginiával és Kathyvel, arról, hogy érzi magát Freda Cortman. Neville megrázta a fejét. Semmi értelme ebbe belemennie. A múlt éppoly halott volt, mint Cortman. Megint megrázta a fejét. A világ megırült, gondolta. A halottak fölalá mászkálnak, én meg fenn se akadok rajta. A hullák visszatérése teljesen megszokottá vált. Milyen gyorsan is képes elfogadni az ember a lehetetlent, ha eleget látja! Neville csak állt ott, whiskyjét kortyolgatta, és azon gondolkodott, kire is emlékezteti Ben. Egy ideje úgy érezte, Ben emlékeztette valakire, de ha az élete múlott volna rajta, sem tudta volna megmondani, kire. Megvonta a vállát. Nem mindegy? Letette a poharat az ablakpárkányra, és bement a konyhába. Kinyitotta a csapot, aztán visszaindult a nappaliba. Amikor megint kinézett a nyíláson, még egy férfit és egy nıt látott a pázsiton. A három alak közül egyik sem szólt a másik kettıhöz. Sosem tették. Nyugtalanul mászkáltak ide és oda, farkasokként köröztek egymás 69

körül, anélkül, hogy a többiekre pillantottak volna; csak a házat és a zsákmányt odabent méregették éhes szemekkel. Aztán Cortman észrevette a vályúban áramló vizet, és odament, hogy megnézze. Pár pillanattal késıbb felemelte fehér arcát, és Neville látta, hogy vigyorog. Neville megmerevedett. Cortman ide-oda ugrált a vályún. Neville érezte, ahogy elszorul a torka. A rohadék tudta! Merev lábakkal rohant a hálószobába, és reszketı kézzel húzta elı a pisztolyokat az íróasztalfiókból. Cortman éppen befejezte a vályú oldalának berúgását, amikor a golyó eltalálta a bal vállát. Hörögve tántorodott meg, és zuhant ki a járdára hevesen rúgkapálva. Neville ismét tüzelt, a golyó a járdán kapott gellert alig pár centire Cortman rángatózó testétıl. Cortman már tápászkodott is fel, amikor a harmadik golyó pontosan a mellkasa közepébe csapódott. Neville csak állt és nézte, érezte a pisztoly füstjének szúrós gázait. Aztán a nı eltakarta elıle Cortmant, és a ruháját kezdte felfelé rángatni. Neville hátralépett, és becsapta a kémlelınyílást fedı kis ajtót. Nem engedi meg magának, hogy ezt végignézze. Az elsı pillanatban érezte a szörnyő hıt, ami feltört az ágyékában, mint valami mohó ragadozó. Késıbb ismét kinézett, és Ben Cortmant látta, amint körbe-körbe járkált, és kiáltozott, hogy jöjjön ki. Aztán ott, a holdfényben, hirtelen rájött, kire emlékeztette Cortman. Mellkasa reszketni kezdett a visszafojtott nevetéstıl, aztán ahogy a remegés elérte a vállát is, elfordult az ajtótól. Te jó isten - Oliver Hardy! Azok a régi kéttekercsesek, amiket a kivetítıvel szokott nézni néha. Cortman szinte tökéletes hasonmása volt a gömböc komédiásnak. Talán kicsit kevésbé dagadt, de ennyi. Most még a bajusz is megvolt. Oliver Hardy a hátán vergıdött a golyók ütéseitıl. Oliver Hardynak sosem volt elég, akármi is történt. Szétszaggatták a golyók, kilyukasztották a kések, kilapították az autók, összezúzták a ledılı 70

kémények, ellepte a víz. És mindig visszatért, türelmesen, bár sebesülten. Ez volt Ben Cortman - egy förtelmesen rosszindulatú, megvert, sokat szenvedett Oliver Hardy. Istenem, milyen röhejes! Nem tudta abbahagyni a nevetést, hiszen több volt ez nevetésnél; megkönnyebbülés volt. Könnyek folytak végig az arcán. A kezében annyira remegett a pohár, hogy leöntötte magát az itallal, amitıl aztán csak még jobban kellett nevetnie. Aztán az üveg puffanva hullott a szınyegre, ahogy Robert Neville teste féktelen jókedv okozta görcsöktıl vonaglani kezdett, és a szobát betöltötte az öblös, idegtépı nevetés. Késıbb sírt. Beverte a gyomorba, a vállba. A nyakba a fakalapács egyetlen csapásával. A lábakba meg a karokba is, és az eredmény mindig ugyanaz volt: a vér lüktetve áramlott elı, sikamlósán és rózsaszínőn, rá a fehér húsra. Azt hitte, megtalálta a választ. Az történt, hogy elvesztették a vért, ami éltette ıket; kivéreztek. Azután azonban megtalálta a nıt a kis zöld meg fehér házban, és amikor beleverte a karót, olyan hirtelen történt a pusztulás, hogy azonnal félreugrott, és felöklendezte a reggelijét. Amikor eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy megint odanézzen, amit a lepedın látott, leginkább egy rakás só meg bors keverékére emlékeztette; nagyjából olyan hosszan, amilyen magas a nı volt. Soha ilyet nem látott még azelıtt. Döbbenettıl reszketı lábai kivitték a házból, aztán vagy egy órát ült az autóban, és kiitta a teljes üveget. De még az ital sem őzhette el a látomást. Olyan gyorsan történt! A fakalapács csapásának hangja még visszhangzott a fülében, ahogy a nı gyakorlatilag a szeme elıtt semmivé lett. Emlékezett egy beszélgetésre egy négerrel a telepen. A férfi a hullaházak tudományával foglalkozott, és a mauzóleumokról mesélt Robert Neville-nek, ahol az embereket vákuumos fiókokban tárolták, és sosem változott meg a külsejük. 71

- De elég egy kis levegıt beengedni - mondta a néger -, és hoppá! Úgy néznek ki, mint egy rakás só meg bors. Egy szemvillanás alatt! És csettintett az ujjaival. Szóval a nı régóta halott volt. Talán, jutott eszébe, az egyike lehetett azoknak a vámpíroknak, akiktıl az egész járvány elindult. Csak a jó isten tudta, hány éve csapta be a halált. Annyira kiborult, hogy aznap már nem is próbálkozott, és utána még napokig nem. Otthon maradt, és ivott, hogy felejtsen, hagyta a testeket felgyőlni a pázsiton, hagyta a ház külsejét romokban heverni. Napokig ült a fotelban whiskyvel a kezében, és a nıre gondolt. És, akármennyire is igyekezett másra gondolni, akármennyit is ivott, folyton Virginia jutott az eszébe. Látta magát, amint belép a kriptába, és felemeli a koporsó fedelét. Kezdte azt hinni, hogy kerülgeti valami, annyira merev és erıtlen volt, annyira fázott, annyira betegnek érezte magát. Vajon így nézett ki ı is?

KILENCEDIK FEJEZET Reggel. Napsütötte némaság, amelyet csak a fákon csivitelı madarak kórusa tört meg. Az élénk színő virágokat a szellı sem rezzentette a ház, a bokrok, a sötét levelő sövények körül. A csendes hıség felhıje ott lebegett az egész Cimarron Street felett. Virginia Neville szíve megállt. Leült mellé az ágyra, lenézett fehér arcára. Kezébe vette a kezét, csak simogatta és simogatta az ujjai hegyével. Teste mozdulatlan maradt, egyetlen merev, érzéketlen hús és csonthalmaz. Nem pislogott, szája egyetlen nyílegyenes vonallá szorult össze, mellkasa erıtlenül emelkedett és süllyedt; mintha egyáltalán nem is lélegzett volna. Valami történt a fejében. Abban a pillanatban, ahogy nem érzett többé szívverést remegı ujjai alatt, mintha megkövült volna valami a koponyája mélyén, hogy aztán szaggatott vonalban onnan induljon ki a meszesedés, amíg az 72

egész feje egyetlen nagy kıdarabbá nem vált. Lábaiból elillant minden erı, és lerogyott az ágyra. Most, küszködve gondolatai szövedékében, nem értette, hogyan ülhetett ott, nem értette, miért nem vágta földhöz a keserőség. De a bánat csak nem jött. Az idı fennakadt, nem haladt elıre. Minden mozdulatlanná merevedett. Virginia körül megállt az élet és a világ. Harminc perc telt el; negyven. Aztán, lassan, mintha csak valami rajta kívül álló jelenséget figyelne meg, megállapította, hogy reszket a teste. Nem csak néhány porcikája, egy ideg itt, egy izom ott. Az egész teste. Tetıtıl talpig mindene rázkódott, egyetlen irányíthatatlan, akaratát vesztett idegcsomó. Tiszta tudatának morzsányi maradéka tudta, hogy ez teste reakciója arra, ami történt. Egy óránál is tovább ült ott bénultan, szemét le sem véve Virginia arcáról. Aztán egyik pillanatról a másikra az egész véget ért, és a torkából feltörı fojtott mormogással feltápászkodott az ágyról, majd kiment a szobából. Miközben töltött magának, a whisky fele a mosogató peremén végezte. Ami mégis a pohárba került, az egyetlen szemvillanás alatt csúszott le a torkán. A folyadék égetett, ahogy leért a gyomrába; most, hogy minden izma a végletekig elzsibbadt, az érzés kétszer olyan intenzív volt, mint máskor. Felállt, és a mosogatónak tántorodott. Reszketı kézzel töltötte megint tele a poharat, nagy, görcsös kortyokban nyelte le a tüzes whiskyt. Álmodom csak, próbált erıtlenül vitába szállni magával. Olyan volt, mintha valaki hangosan mondta volna ki a szavakat a fejében. - Virginia… Forgolódni kezdett, tekintetét körbejáratta a szobában, mintha csak rátalálhatott volna valamire, mintha csak a kijáratot kereste volna a rémségek házából. Apró, hitetlenkedı hangok formálódtak az ajkain. Összetette a kezét, erıvel kényszerítette egymáshoz reszketı tenyereit, ujjai zavarodottan gabalyodtak egymásba. Kezei már annyira remegtek, hogy képtelen volt kivenni a körvonalaikat. Egy reszelıs, riadt lélegzetvétellel szétfeszítette, aztán a combjához szorította ıket. 73

- Virginia. Tett egy lépést, és hangosan kiáltott fel, ahogy a szoba kibillent az egyensúlyából. Fájdalom robbant a bal térdében, forró tőket lövellve szét a lábában. Felnyögött, talpra küzdötte magát, és kitántorgott a nappaliba. Úgy állt ott, mint egy szobor földrengés idején, márvány szemei rezzenéstelenül meredtek a hálószoba ajtajára. Gondolataiban még egyszer lepergett az egész jelenet. A ropogó, sárgán tomboló tüz, amint sürü felhıkben küldte a füstöt az ég felé. Kathy apró teste a karjaiban. A férfi, amint odalépett hozzá, és elragadta tıle, mintha csak közönséges rongycsomó lenne. A férfi, amint eltőnt a sötét kavargásban az ı kicsijével. Ahogyan ott állt, miközben a borzalom cölöpverıi újabb és újabb csapásokkal döngölték egyre beljebb a földbe. Aztán hirtelen eszeveszett sikoltással vetette magát elıre. - Kathy! A karok elkapták, a vászonba és maszkokba öltözött férfiak visszarángatták. Cipıje veszetten kapaszkodott a talajba, két hosszú árkot vájva, ahogy odébb vonszolták. Agyát elöntötte a vér, iszonyodott sikolya szüntelenül áradt a torkából. Egyszerre zsibbasztó fájdalom hasított az állkapcsába, a nappali fény helyére foltokban bekúszott az éjszaka. Az ital csiklandozta forrón a torkát, köhögött, zihált, aztán máris ott ült Ben Cortman kocsijában, és miközben elhajtottak, az irdatlan gomolygást nézte meredten, amely úgy emelkedett a föld fölé, mintha a világ minden bánatáért lett volna koszorú. Ahogy feltörtek az emlékek, becsukta a szemét, és olyan erıvel szorította össze a fogait, hogy az összes megfájdult bele. - Nem. Nem fogja odavinni Virginiát. Akkor sem, ha megölik érte. Lassú, nehézkes mozdulatokkal ment a bejárati ajtóhoz, majd kilépett a teraszra. Onnan a sárguló füvön át megindult az utcán Ben Cortman háza elé. A ragyogó napfény egészen apró ponttá zsugorította a pupilláját. Karja hasztalan, bénán hintázott az oldala mellett. A dallamcsengı még mindig ugyanazt a buta ivós nótát játszotta. Annyira abszurd volt az egész, hogy legszívesebben kettétört volna 74

valamit dühében. Emlékezett rá, amikor még Ben jó tréfának gondolta, hogy beszereli. Mereven állt az ajtó elıtt, fejében tovább lüktettek a gondolatok. Nem érdekel, mi a törvény, nem érdekel, hogy megölnek, ha megtagadom. Nem viszem oda! Öklével dörömbölt az ajtón. - Ben! Ben Cortman házában csend volt. Az utcára nyíló ablakokon mozdulatlan, fehér függönyök lógtak. Látta a vörös kanapét, az állólámpát a rojtos ernyıvel, amivel Freda még életében szeretett szöszmötölni vasárnap délutánonként. Pislantott. Milyen nap is volt? Elfelejtette, nem tudta számon tartani a napokat többé. Rántott egyet a vállán, ahogy a türelmetlen düh savakat hajszolt végig az ereiben. - Ben! Öklével tovább püfölte az ajtót, elfehéredı állkapcsán rángatózott a hús. A fenébe, hol lehetett? Neville dermedt ujjával tövig nyomta a gombot, és a részegesek ostoba dalocskájának dallama kezdıdött elölrıl újra és újra. Fékeveszett dühvel az ajtónak ugrott, mire az azonnal kivágódott, neki az elıszoba falának. Nem fordították rá a kulcsot. Belépett a néma nappaliba. - Ben - mondta ki hangosan. - Ben, szükségem van a kocsidra. A hálószobában voltak. Nappali kómájukban némán és mozdulatlanul feküdtek egymástól távol a kétszemélyes ágyon; Ben pizsamában, Freda selyemköntösben. Nehéz mellkasuk erılködve emelkedett és süllyedt, ahogy küszködve lélegeztek. Egy darabig csak állt ott, és nézte ıket. Freda fehér nyakán alvadt vérrel borított sebeket látott. Tekintete Benre tévedt. Az ı torkán nem volt seb, és Neville mintha hangot hallott volna a fejében, amint azt mondta: Bárcsak felébrednék!

75

Megrázta a fejét. Nem, ebbıl nem lehetett felébredni. Az íróasztalon megtalálta a kocsikulcsot. Elfordult, és maga mögött hagyta a néma házat. Akkor látta ıket utoljára élve. A motor köhögve kelt életre, és Neville hagyta, hadd szívja egy kicsit meg magát egy helyben állva, miközben ı mereven bámult kifelé a poros szélvédın. Az autó forró, levegıtlen belsejében dagadt légy zümmögött körbe-körbe a feje körül. Figyelte potroha tompa zöld csillogását, és érezte, ahogyan lüktet alatta az autó. Pár pillanat után belökte a szivatót, és megindult az utcában. Megállt a saját garázsa elıtt a felhajtón, és leállította a motort. A ház hővös volt és csendes. Cipıje halkan csoszogott a szınyegen, aztán továbbkopogott az elıszoba padlóján. Mozdulatlanul állt az ajtóban, és Virginiát nézte. A hátán feküdt, karja az oldala mellett, fehér ujjai finoman behajlottak. Olyan volt, mintha aludna. Elfordult, és visszament a nappaliba. Mit tegyen? Értelmetlennek tőnt ezen gondolkodnia. Teljesen mindegy volt már, hogyan dönt. Az élet éppen olyan értelmetlen lesz ezentúl, akármire jut. Megállt az ablaknál, a csendes, napfényben fürdı utcát nézte élettelen szemekkel. Miért hoztam akkor el az autót? - jutott eszébe. Megmozdult a torka, ahogy nyelt. Nem égethetem el! - gondolta. - Nem fogom. De mi mást tehetne? A temetıket bezárták. A kevés temetkezési vállalkozónak, aki elég jól volt még hozzá, hogy dolgozzék, törvény tiltotta meg, hogy gyakorolja a hivatását. Kivétel nélkül mindenkit a tőzre kellett vetni azonnal a halála után. Tudták, hogy most már csakis így lehet megállítani a terjedést. Csak a tőz pusztíthatta el a baktériumot, amely a járványt okozta. Tudta ezt ı is jól. Tudta, hogy ez a törvény. De hány ember tartotta be? Ezen is sokat gondolkodott. Hány férj akadt, aki a Langok közé dobta a nıt, akit szeretett, akivel megosztotta az életét? Hány szülı égette el a gyermekét, akit imádott, hány gyermek hajította szüleit a száz méter hosszú, száz méter széles, száz méter mély máglyára? Nem, ha maradt még valami a világból, hát esküszik rá, hogy Virginia nem fog tőzben elégni. 76

Egy óra telt el, mire végül meghozta a döntést. Aztán elment, hozta a tőt és a cérnát. Addig varrt, amíg csak Virginia arca látszott ki. Aztán remegı ujjakkal, csomóval a gyomrában, összevarrta a lepedıt a szája fölött. Az orra fölött. A szeme fölött. Amikor végzett, kiment a konyhába, és megivott még egy pohár whiskyt. Úgy érezte, egyáltalán nem hatott. Végül tétova lábai visszavitték a hálószobába. Egy hosszú percig csak zihálva állt. Aztán lehajolt, és karjait Virginia élettelen teste alá csúsztatta. - Gyere, drágám - suttogta. A szavak mintha felszabadították volna. Érezte, ahogy megremeg, érezte, ahogy a könnyek lassan végigcsorognak az arcán, miközben a nappalin keresztül kiviszi Virginia testét az udvarra. Betette a hátsó ülésre, és beszállt az autóba. Vett egy mély lélegzetet, és az indítógomb felé nyúlt. Visszahúzta a kezét. Kiszállt, bement a garázsba, és elıhozta a lapátot. Összerezdült, amikor meglátta a férfit, amint az utca túloldala felıl közelített. Betette a lapátot a csomagtartóba, és beszállt. -Várjon! A férfi hangja rekedt volt. Megpróbált futni, de nem volt hozzá ereje. Robert Neville csendben ült, amíg a férfi odacsoszogott mellé. - Megtenné… hadd hozzam… az édesanyámat is - mondta a férfi mereven. - Én… én… Neville agya nem mőködött. Azt hitte, megint sírni fog, de sikerült uralkodnia magán. - Nem a… Nem oda megyek - mondta. A férfi üres tekintettel nézett vissza rá. -De a… - Mondom, hogy nem a tőzhöz megyek! - fakadt ki Neville, és rácsapott az indítógombra. - De a felesége - mondta a férfi. - Ott van a… Robert Neville hátramenetbe lökte a sebességváltót. - Kérem - könyörgött a férfi. 77

- Nem megyek oda - kiáltotta Neville anélkül, hogy a férfira nézett volna. - De ez a törvény! - kiáltott vissza a férfi, most már haragosan. Az autó sebesen tolatott ki az utcára, majd Neville félrerántotta a kormányt, és a Compton Boulevard felé fordult. Ahogy elhajtott, még látta a férfit, amint a járdaszegély mellett állt, és ıt nézte. Bolond! gondolta magában. Tényleg azt hitted, hogy a tőzbe dobom a feleségemet? Az utcák elhagyatottak voltak. A Comptonnál balra fordult, és nyugat felé haladt tovább. Menet közben megnézett egy üres telket az autó jobb oldalán. A temetıkbe nem mehetett. Azokat bezárták és figyelték. Volt már olyan, akit lelıttek, miközben szeretteit próbálta eltemetni. A következı sarkon jobbra fordult, ment egy saroknyit, majd megint jobbra kanyarodott egy csendes utcába, amely az üres telekben végzıdött. Az utca felénél leállította a motort. Hangtalanul gurult tovább, hogy senki ne vegye észre az autót. Egy lélek sem látta, amint kivette Virginiát az autóból, és a magasra nıtt gazokkal borított telekre vitte. Egy lélek sem látta, amint letette egy csupasz földdarabra, majd letérdelt, és eltőnt szem elıl. Lassan ásott, csak tolta a lapátot a puha földbe; a nap öntötte a hıséget a kis tisztásra, mint olvadt levegıt egy tálba. Az izzadság csíkokat rajzolt az arcára és a homlokára, a föld homályos folt volt a szeme elıtt. A szálló por forró, szúrós szaga megtöltötte az orrát. Végre készen volt a gödör. Letette az ásót, és térdre rogyott. Egész testében reszketett, izzadság ömlött az arcán. Ettıl a pillanattól rettegett. Tudta, hogy nem várhat. Ha valaki meglátná, jönnének, és elkapnák. Nem az lett volna a baj, ha lelövik. De akkor elégették volna Virginiát. Összeszorította a száját. Nem. Puhán, amilyen óvatosan csak tudta, belehelyezte a testet a frissen ásott sírba, ügyelve, nehogy leejtse. Felállt, és lepillantott a lepedıbe varrt, mozdulatlan testre. Most utoljára, gondolta. Többé nem beszélhettek, többé nem szerethettek. 78

Tizenegy csodálatos év ér véget ebben a gödörben, amint betemeti. Reszketni kezdett. Nem, parancsolt magára, erre nincsen idı. Nem volt semmi értelme. A világ homályosan lebegett a könnycseppek mögött, ahogy visszalapátolta a földet a gödörbe, és elmerevedett ujjaival elegyengette Virginia teste körül.

Felöltözve feküdt az ágyon, és a fekete plafont bámulta. Félrészeg volt, és a sötétben szentjánosbogarak keringtek elıtte. Jobb karja esetlenül nyúlt az asztal felé. Meglökte az üveget, és görbe ujjai már késın kaptak utána. Aztán elengedte magát, és csak feküdt a csöndben, hallgatta, amint a whisky kibugyog az üveg száján, és szétterül a padlón. Kócos haja megzörrent a párnán, amikor az óra felé pillantott. Hajnali két óra. Két napja temette el ıt. Két szemét az órára szegezte, két fülével az elektronikus óramő zümmögését hallgatta, két ajkát összeszorította, két keze mozdulatlanul feküdt az ágyon. Igyekezett kiverni a fejébıl a gondolatot, de mintha egyszerre az egész világ a kettısség bugyrába zuhant volna alá, a kettes szám rendszerének áldozatává vált volna. Két halott, két ágy a szobában, két ablak, két íróasztal, két szınyeg, két szív, amelyik… Mellkasa megtelt az éjszakai levegıvel, amit egy darabig bent tartott, aztán hirtelen kifújta az egészet. Két nap, két kéz, két szem, két láb… Felült, és lábait az ágy mellé ejtette. A whiskytócsában értek földet; érezte, ahogy zoknija felszívja az italt. Hideg szél zörgette a redınyt az ablakon. A sötétbe meredt. Mi maradt? - kérdezte magától. - Mi maradt ezek után? Elcsigázottan állt föl, és botorkált át a fürdıszobába, nedves lábnyomokat hagyva maga után. Vizet fröcskölt az arcába, és törülközı után tapogatózott. Mi maradt? Mi… 79

Hirtelen megdermedt a hideg feketeségben. Valaki lenyomta a kilincset a bejárati ajtón. Érezte, ahogy végigfut a hideg a gerincén, és bizseregni kezd a fejbıre. Ben az, hallotta saját gondolatait. A kocsikulcsért jött. A törülközı kicsúszott az ujjai közül, és hallotta, ahogy suhogva terül szét a földön. Megrándult a teste. Egy ököl csapott az ajtóra, erıtlenül, mintha fára zuhant volna. Lassan kiosont a nappaliba, szíve zakatolva vert. Az ajtó megzördült az ököl újabb gyenge csapásától. Érezte, ahogy összerezzen a hangtól. Mi baj? - gondolta. Az ajtó nyitva van. A nyitott ablak felıl érkezı hővös szellı végigsimította az arcát. A sötétség vonzotta az ajtó felé. - Kicsoda…? - mormogta, de képtelen volt folytatni. Keze lecsúszott a kilincsrıl, ahogy megbillent az ujjai alatt. Egyetlen lépést tántorodott hátra, hátát a falnak vetette, zihált, szeme tágra nyílt. Semmi sem történt. Csak állt ott, és minden izom megfeszült a testében. Aztán elakadt a lélegzete. Valaki mormogott a verandán, de nem tudta kivenni a szavakat. Erıt vett magán; aztán hirtelen mozdulattal elıreugrott, és felrántotta az ajtót, beengedve a holdfényt. Még sikítani sem tudott. Csak állt ott kıvé dermedve, és meredten bámulta Virginiát. - Rob...ert - mondta a nı.

TIZEDIK FEJEZET A tudományos terem a második emeleten volt. Robert Neville léptei üresen visszhangoztak a Los Angeles-i könyvtár márványlépcsıin. 1976. április hetedike volt. Miután napokig csak undorodva ivott, és összefüggéstelen elméleteket gyártott, rádöbbent, hogy az idejét vesztegeti. Az ötletszerő kísérletek úgysem vezethettek eredményre, ez most már 80

egyértelmővé vált. Ha létezett racionális válasz a kérdésre (és hinnie kellett, hogy létezik), csakis alapos kutatómunkával találhatja meg. Ki kellett indulnia valamibıl, és valódi információk híján úgy döntött, ez a vér lesz. Legalább elkezdi valahonnan. Tehát elsı lépésként a vérrıl kellett olvasnia. A könyvtárban teljes volt a csend, egyedül a cipıje kopogása hallatszott, ahogy végighaladt a második emeleti folyosón. Odakint legalább voltak madarak, vagy ha mégsem, azért valamit mindig lehetett hallani. Nem tudta volna megmondani, mi az oka, de a szabad levegın sosem tőnt olyan halálosan mozdulatlannak minden, mint az épületek belsejében. Fıleg itt, ebben a hatalmas, szürke kıépületben, ahol egy világ halottainak szövegeit győjtötték egybe. Valószínőleg amiatt volt, hogy falak vették körül, gondolta, nyilván belıle fakadt az érzés. Hiába tudta, hogy így van, mégsem lett tıle könnyebb semmi. Nem voltak többé pszichológusok, hogy az ember elmormogja nekik, miféle alaptalan neurózisai támadtak, és milyen hangokat hallott a fejében. Az utolsó ember a világon visszavonhatatlanul saját kényszerképzetei rabja lett. Belépett a tudományos terembe. Magas helyiség volt, majdnem a plafonig nyúló, hatalmas ablakokkal. Az ajtóval szemben állt az íróasztal, ahol a könyveket kölcsönözték ki akkoriban, amikor még voltak, akik könyveket kölcsönöztek ki. Pár pillanatig csak állt ott, és körbejáratta tekintetét a csendes teremben, lassan rázva a fejét. Ennyi könyv, gondolta, egy bolygó tudásának maradványa, hasztalan elmék gondolatai, ideák kotyva-léka, amiknek nem állt hatalmában megmenteni az emberiséget a pusztulástól. Lábai végigcsattogtak a sötét padlón, ahogy a bal oldali polcsor elejéhez vonult. Tekintete a szekciókat elválasztó kartonlapokat kereste. „Csillagászat”, olvasta; könyvek az égboltról. Továbblépett. Nem az égbolt érdekelte. Az emberek csillagok utáni vágyakozása velük együtt foszlott semmivé. „Fizika”, „Kémia”, „Technika”. 81

Elment mind mellett, és belépett a tudományos terem olvasórészlegébe. Megállt, és felnézett a magas plafonra. Két sor sötét lámpát látott, és hatalmas süllyesztett négyzeteket, amelyek mindegyikét indián mozaiknak tünı ábrák díszítették. A reggeli napfény átszőrıdött a piszkos ablakokon, sugaraiban finom porszemcsék lebegtek lustán. Robert Neville végigjáratta tekintetét a hosszú faasztalok és az elıttük glédába állított székek hosszú során. Valaki igazán csinosan elrendezte a székeket. Aznap, amikor bezárták az épületet, gondolta, egy vénkisasszony könyvtáros végigvonult a szobán, és mindegyiket egyenként az asztalhoz igazította. Gondosan, azzal az aprólékos precizitással, ami egész személyiségének lényege volt. A látnoki könyvtárosra gondolt. Milyen lehet anélkül meghalni, gondolta, hogy valaki megtapasztalja szerelmese ölelésének tüzes gyönyörét vagy éppen óvó gyengédségét? Milyen lehet a szörnyőséges kómába süllyedni, elveszni a halálban, aztán, talán, visszatérni és céltalanul, sterilen kószálni? Anélkül, hogy valaha megtudta volna, milyen szeretni és szeretve lenni. Szörnyőbb tragédia volt ez, mint vámpírrá válni. Megrázta a fejét. Jól van, elég, mondta magának, nincs idıd érzelgıs nyavalygásra. Minden könyv mellett közönyösen vonult el, amíg az „Orvostudomány” feliratú címkéhez nem ért. Ez kellett neki. Végigfutott a címeken. Könyvek higiéniáról, anatómiáról, fiziológiáról (általában és specifikusan), gyógymódokról. Kicsit odébb pedig a bakteriológiáról. Levett a polcról öt fiziológiáról és egy halom vérrıl szóló könyvet. Ezeket felhalmozta a porlepte asztalokon. Szüksége lesz-e valamire a bakteriológiáról is? Állt egy percig, és bizonytalanul tanulmányozta a könyvek gerincét. Végül megvonta a vállát. Hát nem mindegy? - gondolta. Baj nem lehet belıle. Véletlenszerően kihúzott jó párat, és a halom tetejére rakta ıket. Kilenc könyv volt az asztalon. Kezdetnek ennyi megteszi. És tulajdonképpen bármikor visszajöhet. 82

Amikor kilépett a tudományos terembıl, felnézett az ajtó fölött lógó órára. A vörös mutatók négy óra huszonhét perckor álltak meg. Kíváncsi lett volna rá, melyik napon. Miközben hóna alatt a könyvekkel lefelé tartott a lépcsın, azon a pillanaton gondolkodott, amikor az óra megállt. Hajnal volt vagy délután? Esett-e vagy sütött a nap? Volt-e ott éppen valaki? Ingerülten rántotta meg a vállát. Az isten szerelmére, hát nem mindegy? - kérdezte saját magától. Kezdett irtózni ettıl az egyre intenzívebb nosztalgikus elmélkedéstıl a múltról. Gyengeség volt, tudta jól, gyengeség, amit aligha engedhetett meg magának, ha tovább akart lépni. Mégis állandóan azon kapta magát, hogy hosszasan meditál a múlt dolgairól. Még csak tenni sem nagyon tudott ellene, amiért rettenetesen dühös volt magára. A hatalmas bejárati ajtókat belülrıl sem tudta kinyitni; gondosan bezárták ıket. Megint a törött ablakon keresztül kellett közlekednie. Elıbb egyesével ledobta a könyveket a járdára, aztán maga is utánuk ugrott. Az autóhoz vitte a könyveket, és beszállt. Amikor elindította az autót, észrevette, hogy egy vörösre festett járdaszegély mellett parkol egy egyirányú utcában, menetiránnyal szemben. - Rendır! - hallotta hirtelen a saját kiáltását. - Rendır! Vagy egy mérföldön keresztül hangosan nevetett, közben pedig azon gondolkodott, mi is olyan vicces ezen.

Letette a könyvet. Megint a nyirokrendszerrıl olvasott. Halványan emlékezett rá, hogy hónapokkal korábban már olvasott róla a „mániákus korszak”-ában. Csakhogy abból, amit akkor olvasott, már nem emlékezett semmire, mert nem volt mihez kötnie. Most már talán más volt a helyzet. A hajszálerek vékony falain át a vörösvértestekkel együtt vérplazma is juthatott a szövetek közötti terekbe. Ezek az elszivárgott anyagok 83

aztán végül a nyirokedényeken keresztül jutottak vissza a véráramba a nyirok nevő híg folyadék segítségével. A folyamat során a nyirok áthaladt a nyirokcsomókon, amelyek megszakították az áramlást, és kiszőrték a salakanyag szilárd részecskéit, megakadályozva, hogy a vérkeringésbe kerüljenek. Nos. Két dolog aktiválhatta a nyirokrendszert: 1. a légzés, amelynek hatására a rekeszizom összenyomta a hasüreg tartalmát, miáltal a vér és a nyirok felfelé, a gravitáció vonzásával ellentétes irányba áramlott; illetve 2. a testmozgás, amelynek hatására a csontokhoz kapcsolódó izmok összenyomták a nyirokedényeket, mozgásra kényszerítve ezzel a nyirokfolyadékot. Bonyolult szeleprendszer gondoskodott róla, hogy a nyirok ne folyhasson visszafelé. De a vámpírok nem lélegeztek; legalábbis a halottak nem. Ezek szerint a nyirokáramlás nagyjából a felére csökkenhetett. Ebbıl viszont az következett, hogy jelentıs mennyiségő salakanyagnak kellett felhalmozódnia a vámpír szervezetében. Robert Neville-nek a vámpírok körül terjengı szúrós szag jutott az eszébe. Tovább olvasott. „A baktériumok a véráramba kerülnek, ahol…” „…a fehérvérsejtek fontos szerepet játszanak a baktériumok támadása elleni védekezés során.” „Az erıs napfény számos baktériumot gyorsan elpusztít, és…” „Sok baktérium okozta emberi betegséget terjeszthetnek legyek, szúnyogok…” „...ahol, a baktériumok támadása okozta inger hatására, a fagocitákat elıállító szervek több sejtet küldenek a véráramba.” Az ölébe ejtette a könyvet, aztán hagyta, hadd csússzon le a lábain és essen hangos puffanással a szınyegre. Egyre keményebben kellett megküzdenie magával, mert bármit is olvasott, mindig a baktériumok és a vér fertızöttsége közötti kapcsolathoz lyukadt ki. Mégis, mindeközben mélyen megvetette azokat a múltból, akik úgy haltak meg, hogy vallották a baktériumelmélet igazságát, és csak gúnyolódtak a vámpírokon. 84

Felállt, és töltött magának a whiskybıl. Az ital azonban érintetlenül várt, amíg ı a bárszekrény elıtt állt mozdulatlanul. Lassan, ütemesen a szekrény tetejét kezdte verni az öklével, miközben üres tekintettel meredt a falra. Baktériumok. Elfintorodott. Az isten szerelmére, torkollta le magát erıtlenül, a szónak nincsenek méregfogai. Mélyen beszívta a levegıt. Jól van, vett erıt magán, szól-e valami az ellen, hogy baktériumok voltak? Elfordult a bárszekrénytıl, mintha csak otthagyhatta volna a kérdést. De a kérdések nem kötıdtek helyhez; akárhová ment, követték. A konyhában ült, és a csészében gızölgı kávét bámulta. Baktériumok. Vírusok. Vámpírok. Miért vagyok ennyire ellene? gondolta. Csak a makacssága miatt, vagy mert úgy érezte, túlságosan is nagy feladatot róna rá, ha a baktériumokban rejlene az igazság? Nem tudta. Új úton indult el, a kompromisszumok útján. Miért vetné el bármelyik elméletet? Az egyik nem feltétlenül zárta ki a másikat. Mindegyiket elfogadhatja, és talán még a kapcsolatot is megtalálhatja közöttük, gondolta. Talán a baktériumokban rejlik a válasz a vámpírokra. Egyszerre mintha minden ráborult volna. Úgy érezte magát, mint a mesebeli holland fiú, aki a gát résében tartotta az ujját, és nem engedte, hogy beömöljék a józan ész tengere. Ott kuporgott a maga kis gátja elıtt, elégedetten kikezdhetetlennek hitt elméletével. Most felegyenesedett, és kihúzta az ujját. A válaszok tengere máris kezdte átszakítani a gátat. A járvány nagyon gyorsan terjedt. Elképzelhetı lett volna ez akkor is, ha csak a vámpírok terjesztik? Elég lett volna hozzá az ı éjszakai portyázásuk, hogy ilyen sokan betegedjenek meg? Szinte megrémült a hirtelen választól. Csak ha elfogadja a baktériumokat, akkor magyarázhatja meg a járvány terjedésének észveszejtı sebességét, az áldozatok ırült tempójú szaporodását. Félrelökte a kávéscsészét, agyában tucatnyi különbözı gondolat lüktetett. A legyeknek és a szúnyogoknak is benne kellett lenniük. İk is terjesztették a járványt, miattuk száguldott át az egész világon. 85

Igen, a baktériumokkal sok mindent meg lehetett magyarázni; azt, hogy miért maradtak a házakban nappal, a kómát, amit a kórokozó kényszerített rájuk, hogy megvédje magát a napfénytıl. Újabb ötlete támadt: mi van, ha a baktériumok adják a vámpírok erejét? Érezte, ahogy végigfut a hátán a hideg. Lehetséges lett volna, hogy ugyanaz a kórokozó, amelyik megölte az élıket, egyben a holtak energiáját biztosította? Meg kellett tudnia. Felugrott, és majdnem kirohant a házból. Aztán, az utolsó pillanatban, feszülten felnevetett, és visszafordult az ajtóból. Az isten szerelmére, gondolta, teljesen megırültem? Éjszaka volt. Elfintorodott, és nyugtalanul kezdett járkálni a nappaliban. Megmagyarázhatott vajon mást is? A karót? Vadul törte a fejét, hogy megtalálja a magyarázatot arra, mi köze lehet ennek a baktériumokhoz. Gyerünk! - kiáltott türelmetlenül magában. De nem jutott eszébe más, mint a vérzés, az pedig nem lehetett az oka annak, ami azzal a nıvel történt. És nem a szív volt a válasz… Továbblépett, attól tartva, hogy új elmélete összeomlik, mielıtt még megfogalmazná. Akkor a kereszt. Azt semmilyen baktérium nem magyarázhatja meg. A föld; nem, ez nem segített. A folyóvíz, a tükör, a fokhagyma. .. Érezte, amint egész testében megállíthatatlanul remegni kezd, és legszívesebben felüvöltött volna, hogy megállítsa vágtató gondolatait. Találnia kellett valamit! Az istenit neki! - dühöngött magában. - Nem hagyom csak úgy! Kényszerítette magát, hogy leüljön. Remegve, merev tagokkal ült a fotelban, és mindent kizárt a gondolataiból, amíg sikerült megnyugodnia. Te jó ég, gondolta végül, mi a baj velem? Eszembe jut valami, aztán ha nem magyaráz meg mindent elsı nekifutásra, pánikba esem. Meg fogok ırülni. Megitta az imént kitöltött whiskyt; most ráfért. Magasba emelte a poharát, remegett. Jól van, kisöreg, próbálta ugratni magát, most már nyugalom. Hamarosan jön a Mikulás a sok szép válasszal. Nem leszel többé Robinson Crusoe, bezárva az éjszaka szigetére, amit a halál óceánjai vesznek körül. Ezen elmosolyodott, ami meg is nyugtatta. Színes, gondolta, ízléses. Az utolsó ember a világon nem más, mint Edgár Guest. 86

Jól van, adta ki magának az utasítást, most pedig ágyba. Nem fogsz egyszerre húsz különbözı irányba kalandozni. Ezt már nem lehet elviselni; érzelmi roncs lett belıled. Elıször is szereznie kellett egy mikroszkópot. Ez az elsı lépés, ismételgette magának kényszeresen, miközben lefekvéshez készülıdött. Igyekezett nem törıdni a határozatlanság gombócával a gyomrában, a szinte fájdalmas vágyakozással, hogy elıkészítetlenül belevágjon a nyomozásba. Majd belebetegedett, ahogy ott feküdt a sötétben, és igyekezett csak egy lépéssel elıre tervezni. De tudta, hogy így kell lennie. Ez az elsı lépés, ez az elsı lépés. A jó isten áldjon meg, ez az elsı lépés. Szája mosolyra húzódott a sötétben, jó volt belegondolni, milyen izgalmas munka áll elıtte. Egyetlen gondolatot azért még megengedett magának elalvás elıtt. A csípések, a rovarok, a betegség terjedése egyik emberrıl a másikra ezek vajon elegendıek voltak hozzá, hogy megmagyarázzák a ragály terjedésének elképesztı sebességét? Ezzel a kérdéssel a fejében aludt el. És, úgy hajnali három óra körül, arra ébredt, hogy megint porvihar döngeti a házat. És hirtelen, egyetlen szemvillanás alatt, rájött az összefüggésre.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Az elsı, amit beszerzett, használhatatlan volt. Annyira rosszul egyensúlyozták ki, hogy a legkisebb rezgés is megzavarta. A mozgó részeket olyan lazán illesztették össze, hogy szinte inogtak. A tükör állandóan elmozdult, mert a csavarjait nem szorították meg eléggé. Ráadásul semmi nem volt a szerkezeten, ahová a kondenzert meg a polarizálót erısíthette volna. Csak egy szemlencséje volt, így ha változtatni akart a nagyításon, az objektív lencséit kellett cserélgetnie, amik pedig vacakok voltak.

87

De persze semmit nem tudott a mikroszkópokról, így elhozta az elsıt, amit talált. Három nappal késıbb átkozódva vágta a falhoz, aztán addig taposta a cipıje sarkával, amíg darabokra nem tört. Végül, miután lenyugodott, elment a könyvtárba, és szerzett egy könyvet a mikroszkópokról. Amikor legközelebb elindult, haza sem ment, amíg nem talált egy megfelelı szerkezetet: három szemlencse, tartó a kondenzernek meg a polarizálónak, jó alap, finom mozgás, íriszblende, kitőnı lencsék. Újabb példa arra, mondta magának, mekkora ostobaság felkészületlenül belefogni valamibe. Igen, igen, igen, válaszolt undorodva. Kényszerítette magát, hogy hosszasan ismerkedjék a készülékkel. Addig vacakolt a tükörrel, amíg másodpercek alatt rá tudta irányítani a fénysugarat a vizsgálandó tárgyra. Megismerkedett a lencsékkel a háromhüvelykestıl a tizenkét hüvelykesig. Megtanulta, hogy ha az utóbbit használja, egy csepp cédrusfaolajat kell cseppentenie a tárgylemezre, majd lefelé kell mozgatnia a lencsét, amíg eléri az olajat. Tizenkét lencsét tört el, miközben gyakorolta. Három, feszült koncentrálással töltött, nap után már könnyedén kezelte a lencséket, hiba nélkül állította be az íriszblendét és a kondenzert úgy, hogy éppen a megfelelı mennyiségő fény jusson a tárgylemezre, így nemsokára élesen látott mindent a készen kapott tárgylemezeken. Fogalma sem volt róla, hogy egy bolha ilyen istentelenül ronda lehet. Aztán jött az összeállítás, ami sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint hamarosan rá kellett jönnie. Akármilyen óvatos is volt, mindenképpen került por a tárgylemezre. Amikor belenézett a mikroszkópba, olyan volt, mintha sziklákat vizsgálna. Az átlagosan négynaponta még mindig feltámadó porviharok különösen megnehezítették a dolgot. Végül rákényszerült, hogy sátrat építsen a munkapad fölé. Azt is megtanulta, hogy szisztematikusan kell dolgoznia, miközben a tárgylemezekkel kísérletezik. Észrevette, hogy ha sokáig keresgél, akkor a pornak is több ideje lesz, hogy összegyőljön a tárgylemezeken. Szinte szórakoztatta, ahogy aprólékos munkával helyet keresett 88

mindennek. Üveglemezek, fedılapok, pipetták, csipeszek, petricsészék, tők, vegyszerek - mindegyiknek megtalálta a helyét a rendszerben. Maga is meglepıdött, de örömét lelte a rendszerességben. Szóval mégiscsak az öreg Fritz vére folyik bennem, gondolta egyszer magában mosolyogva. Aztán szerzett vérmintát egy nıbıl. Napokig tartott, amíg egy cseppet rendesen elhelyezett az üveglapok között. Egy darabig azt gondolta, sosem fog sikerülni. Végül azonban eljött az a délelıtt is, amikor könnyedén, mintha semmi különös nem történt volna, a lencse alá tolta a harminchetedik tárgylemezt, rajta vérmintával, bekapcsolta az égıt, beállította a csövet és a tükröt, letekerte az íriszblendét és a kondenzert. Minden eltelt másodperccel mintha egyre súlyosabban vert volna a szíve; valami megsúgta neki, hogy most végre sikerülni fog. A pillanat elérkezett, Robert Neville visszafojtotta a lélegzetét. Szóval nem vírus volt. A vírusokat nem lehetett látni. A szeme elıtt pedig valamiféle kórokozó lebegett a tárgylemezen. „Ezennel vampirisnek keresztellek.” A szó befészkelte magát a gondolataiba, ahogyan ott állt, és a lencsébe meredt. Utánanézett az egyik bakteriológiával foglalkozó könyvben, és kiderítette, hogy a henger alakú baktérium, amit látott, egy bacilus volt, protoplazmából álló apró rúd, amely a sejtfalból kiinduló apró fonalak segítségével közlekedett a testben. A hajszálra emlékeztetı ostoros lények élénken úszkáltak a bacilust éltetı folyékony közegben. Sokáig csak állt, és a mikroszkópba meredt; képtelen volt gondolkodni és folytatni a nyomozást. Csak az járt a fejében, hogy ott volt az orra elıtt az a valami, ami létrehozta a vámpírokat. Hosszú évszázadok rettegett babonaságai foszlottak semmivé, amint megpillantotta a baktériumot. A tudósoknak igazuk volt; tényleg a baktériumok okoztak mindent. És ırá, a harminchat éves Robert Neville-re, a járvány túlélıjére volt szükség, hogy lezárja a halottszemlét, és közhírré tegye, ki volt a gyilkos - a kórokozó a vámpír testében. 89

Egyszerre súlyosan szakadt rá a kétségbeesés. Elkeserítı érzés volt most megtudni a választ, amikor már nem számított semmit. Minden erejével igyekezett elkergetni a depressziót, de nem járt sikerrel. Nem tudta, hogyan tovább, úgy érezte, tehetetlenül áll az újabb kérdések elıtt. Hogyan is remélhetné, hogy valaha meggyógyítja azokat, akik még élnek? Semmit sem tudott a baktériumokról. Hát akkor majd tudni fogok! - támadt fel benne a düh. És kényszerítette magát, hogy tanuljon. Bizonyos bacilusok, ha kedvezıtlenné váltak a körülmények az életben maradásukhoz, endospórának nevezett testeket hoznak létre magukból. Tulajdonképpen az egész sejt egy vastag kérgü, ovális testben sőrősödött össze. Ez a test aztán levált a bacilusról, önállósodott, és rendkívül ellenállóvá vált a fizikai és kémiai változásokkal szemben. Ha aztán a körülmények megint kedvezıen alakultak az élethez, az endospóra feltámadt, és elıhozta az eredeti bacilus minden egyes tulajdonságát. Robert Neville lehunyt szemmel állt a mosogató elıtt, két keze erısen szorította a hideg fémet. Valami volt itt, erıltette magára a gondolatot, valami volt itt. De mi? Tegyük fel, találgatott, hogy a vámpírnak nincs vére. Ez azt jelentené, hogy a vampiris bacilus számára kedvezıtlenek a körülmények. Hogy megvédje magát, a bacilus endospórákat hoz létre; a vámpír kómába esik. Végül, amikor a körülmények megint kedvezıek lesznek, a vámpír talpra áll, teste olyan, mint volt. De honnan tudhatná a bacilus, hogy vért találhat? Öklével dühödten a mosogató peremére csapott. Tovább olvasott. Valami még volt ott. Érezte. Ha a baktériumok nem jutottak megfelelı táplálékhoz, anyagcseréjük felborult, vizet szívtak magukba, és bakteriofágokat, azaz szervetlen, szaporodásra képes fehérjéket hoztak létre. Ezek a bakteriofágok megsemmisítették a baktériumokat. 90

Amikor nem érkezett vér, a bacilusok anyagcseréje nyilván felborult, vizet szívtak magukba és felduzzadtak, végül pedig felrobbantak, és minden sejtet megsemmisítettek. Megint jöttek az endospórák; így kellett lennie. Jól van, tételezzük fel, hogy a vámpír nem esik kómába. Tételezzük fel, hogy a teste felbomlik vér nélkül. A kórokozó endospórákat hozhat létre és… Igen! A porviharok! Az önállósodott endospórákat széthordhatta a vihar. Bevehettek magukat a bır apró horzsolásaiba, amelyeket a durva porszemcsék okoztak. Ha pedig egyszer bejutottak a bırbe, az endospórák feltámadhattak, és osztódással szaporodhattak. Ahogy aztán egyre szaporodtak, a környezı szövetek elpusztultak. A szövet sejtjeinek és a bacilusoknak a pusztulása lebomlott, mérgezı testeket szabadít a távolabbi, egészséges szövetekbe. A mérgek végül elkerülhetetlenül elérik a véráramot. A folyamat véget ért. És semmi szükség nem volt hısnık ágya fölé hajoló, vérben forgó szemő vámpírokra. Semmi szükség nem volt az ablakok elıtt szárnyukkal verdesı denevérekre, semmi szükség nem volt a természetfelettire. A vámpír létezett. Mindössze annyi történt, hogy sosem mondták el az igaz történetét. Ha már idáig eljutott, Neville számba vette a történelem nagy járványait. Athén bukására gondolt. Az nagyon hasonlított az 1975-ös járványra. Mielıtt bármit is tehettek volna, a város elesett. A történészek bubópestist emlegettek. Robert Neville hajlott rá, hogy inkább a vámpírra gyanakodjék. Nem, nem a vámpírra. Merthogy úgy tünt, az ólálkodó, sunyi szellem éppen úgy eszköz volt a baktérium kezében, mint azok az élı ártatlanok, akiket elıször fertızött meg. A baktérium volt a bőnös. A baktérium, amely elbújt a legendák és a babonák homályos fátyla mögé, hogy onnan terjessze a halálos veszedelmet, miközben az emberek saját félelmüktıl megrettenve lapultak. 91

És mi a helyzet a fekete halállal, a szörnyő kórral, amely végigsöpört Európán, és a népesség háromnegyed részét elpusztította? A vámpír lehetett? Este tízkor már zúgott a feje, a szemgolyói pedig mintha forró zselatinból lettek volna. Azon kapta magát, hogy mardossa az éhség. Kivett egy steaket a fagyasztóból, és amíg sült, gyorsan lezuhanyozott. Egyszer kicsit megijedt, amikor egy kı vágódott a ház oldalának. Aztán kesernyés mosolyra húzódott a szája. Annyira belemerült a munkába, hogy meg is feledkezett a háza körül ólálkodó csapatról. Miközben törölközött, rádöbbent, hogy fogalma sincs róla, a háza körül éjszakánként felbukkanó vámpírok között hányan vannak azok, akik fizikailag életben vannak, és hányat mozgat egyszerően a baktérium. Furcsa, gondolta, hogy még ezt sem tudja. Mind a kétfélének kellett lennie, mert némelyiket hiába próbálta lelıni, mások viszont elpusztultak. Feltételezte, hogy a halottak valamiért ellenálltak a golyóknak. Amirıl eszébe jutott még valami. Miért jöttek az élık a házához? Miért csak az a néhány, és miért nem mindenki a környékrıl? Ivott egy pohár bort a steakhez, és csodálkozva állapította meg, milyen jóíző minden. Általában úgy érezte, furészport eszik. A mai nap nyilván meghozta az étvágyamat, gondolta. Meg persze egy kortyot sem ivott. Ami még elképesztıbb: nem is vágyott rá. Megrázta a fejét. Fájdalmasan nyilvánvalónak hatott, hogy az ital lelki vigasz a számára. A húst az utolsó falatig eltüntette, és még a csontot is leszopogatta. Aztán a maradék borral átment a nappaliba, bekapcsolta a lemezjátszót, és fáradt nyögéssel telepedett le a fotelba. Csak ült, Ravel Daphnisz és Chloé szvitjét hallgatta. Nem égett más, csak a kis olvasólámpa a falon. Egy idıre sikerült teljesen megfeledkeznie a vámpírokról. Késıbb mégsem tudott ellenállni a kísértésnek, és vetett még egy pillantást a mikroszkópba. Te rohadék, gondolta szinte gyengéden, ahogy a tárgylemezen reszketı, apró protoplazmadarabot figyelte. Te mocskos, rohadt gazember. 92

TIZENKETTEDIK FEJEZET Másnap pocsék napja volt. A kvarclámpa megölt minden bacilust a tárgylemezen, de ez sem magyarázott meg semmit. Allilszulfidot kevert a kórokozóktól hemzsegı vérbe, és semmi sem történt. Az allilszulfid feloldódott, a baktériumok életben maradtak. Feszülten járkált fel-alá a hálószobában. A fokhagyma távol tartotta ıket, és a vér körül forgott a létük. De ha a fokhagyma esz-szenciáját a vérrel vegyítette, mégsem történt semmi. Keze dühödten szorult ökölbe. Várjunk csak egy percet; az a vér az egyik élıtıl származott. Egy órával késıbb már meg is volt a másik minta. Allilszulfidot kevert hozzá, és megnézte a mikroszkóppal. Semmi sem történt. Torkán akadt az étel. Mi lehet a helyzet akkor a karóval? Csak a vérzésre tudott gondolni, de tudta, hogy az nem lehet a válasz. Az az átkozott nı! A fél délutánt azzal töltötte, hogy valami konkrétumot próbált kideríteni. Végül hangos horkantással fellökte a mikroszkópot, és kivonult a nappaliba. Lehuppant a fotelba, és türelmetlenül kezdett dobolni a karfán az ujjaival. Csodás, Neville, gondolta. Hátborzongató vagy. Nyomás az osztályfınökhöz! Csak ült, és az öklét harapdálta. Nézzünk szembe vele, gondolta kétségbeesetten, rég elment az eszem. Nem tudok két napot gondolkodással tölteni anélkül, hogy kiborulnék. Haszontalan vagyok, hitvány, reménytelen; egy naplopó. Jól van, felelte vállat vonva, errıl ennyit. Térjünk vissza a problémához! így is tett. Bizonyos dolgokról sikerült meggyızıdnöm, kezdett bele az önmagának tartott elıadásba. Létezik egy baktérium, terjed, a napfény végez vele, a fokhagyma hatékony ellene. Egyes vámpírok a földben alszanak, a karó elpusztítja ıket. Nem lesz belılük farkas vagy 93

denevér, de egyes állatokra hatással van a baktérium, és azok is vámpírok lehetnek. Jól van. Készített egy listát. Az egyik oszlop tetejére azt írta, „baktérium”, a másikhoz kérdıjelet tett. Nekilátott. A kereszt. Nem, annak semmi köze nem lehetett a baktériumokhoz. Annak legfeljebb pszichés hatása lehetett. A föld. Volt talán valami a földben, ami hatással volt a baktériumra? Nem. Hogyan juthatott volna be a vérkeringésbe? Aztán meg nagyon kevesen aludtak a földben. Hangosat nyelt, ahogy folytatta a listát a kérdıjel alatt. Folyóvíz. Lehet, hogy beszívódik a pórusokon keresztül, és… Nem, ez ostobaság. Esıben is elıjöttek, és nyilván nem tették volna, ha az is kárt tett volna bennük. Még egy bejegyzés a bal oldali oszlopban. Reszketett a keze, ahogy leírta a szót. Napfény. Hiába próbált úgy tenni, mintha elégedettséggel töltötte volna el, hogy végre a megfelelı oszlopba is írhat valamit. A karó. Nem. Nagyot nyelt. Vigyázz, figyelmeztette magát. A tükör. Az isten szerelmére, mi köze lehet egy tükörnek a baktériumokhoz? A macskakaparás a jobb oldali oszlopban alig volt olvasható. Még egy kicsit jobban remegett a keze. Fokhagyma. Ült tovább a fotelban, és a fogát csikorgatta. Legalább még egy dolgot írnia kellett a bacilus oszlopába: ezt majdhogynem becsületbeli ügynek tekintette. Ezzel az utolsóval megküzdött. Fokhagyma, fokhagyma. Nyilván hatással van a baktériumra. De hogyan? Írni kezdett a jobb oldali oszlopba, mielıtt azonban befejezhette volna, úgy tört föl benne a düh, mint láva a vulkán kráterében. Az istenit! Összegyőrte a papírt, és elhajította. Elmerevedett végtagokkal, ırjöngve állt föl. Össze akart törni valamit. Bármit. Szóval azt hitted, vége a dührohamaidnak, mi? - üvöltött magára, és a bárszekrény felé lódult. Aztán visszafogta magát, és megtorpant. Ne, ne kezdd megint, könyörgött. Reszketı kézzel túrt bele vékony szálú szıke hajába. 94

Torka görcsösen rángatózott, ahogy minden erejével a belsejében feltörı, erıszak utáni vágyat igyekezett visszafojtani. De a pohárba bugyogó whisky hangja csak még inkább feldühítette. Fejjel lefelé fordította az üveget, és az ital zubogva tódult ki belıle, hogy aztán a pohár oldalán felfröccsenve szétterüljön a szekrény mahagóni tetején. Egy húzásra döntötte le a teljes pohárral, hátravetette a fejét, whisky csorgott a szája szélén. Állat vagyok! - tombolt élvezettel. - Ostoba állat vagyok, és inni fogok! Kiürítette a poharát, aztán áthajította a szobán. Lepattant a könyvespolcról, és végiggurult a szınyegen. Ó, szóval nem akarsz eltörni! - sziszegte gondolatban, és már ugrott is, hogy nehéz cipıje sarkával szilánkjaira törje a poharat. Aztán megpördült, és visszatántorgott a bárszekrényhez. Még egy poharat teletöltött, hogy egy hajtásra eltüntesse a tartalmát. Ha lenne egy vezetékem tele whiskyvel! - gondolta. - Rákötnék egy gumicsövet, és addig ereszteném magamba a whiskyt, amíg a fülemen jönne ki! Amíg úsznék benne! Eldobta a poharat. Túl lassú, túl lassú, a fene egye meg! Közvetlenül a felfordított üvegbıl ivott, dühödten vedelt, győlölte magát, és a gyors nyeléstıl a torkát égetı whisky volt a büntetése. Megfojtom magam! - ırjöngött. - Kicsinálom magam, belefulladok a whiskybe! Mint Clarence a boroshordóban, meghalok, meghalok, meghalok! Most az üveget hajította el, ami a faliképen tört darabokra. A whisky végigcsorgott a fatörzseken a földre. Átrohant a szobán, és felkapott egy szilánkot a törött üvegbıl. Belevágott vele a képbe, az éles üveg felszakította a posztert, és leválasztotta a falról. Jól van! gondolta, miközben úgy áramlott ki a tüdejébıl a levegı, mint a felgyülemlett gız. - Ez a tied! Eldobta a szilánkot, aztán lenézett a kezére, ahogy eljutott a tudatáig az ujjába hasító fájdalom. A saját húsába vágott.

95

Jól van! - ujjongott vadul, és addig préselte a seb két peremét, amíg kicsordult a vér, és nagy cseppekben hullott a szınyegre. Vérezz el, te ostoba, haszontalan rohadék! Egy órával késıbb a részegségtıl öntudatlanul feküdt hanyatt a szınyegen, üres mosollyal az arcán. Pokolra került a világ. Nem voltak baktériumok, nem volt tudomány. A világ a természetfelettié lett. Két teljes napon keresztül ki sem józanodott, és azt tervezte, hogy részeg marad az idık végezetéig, vagy amíg el nem fogy a világ összes whiskyje, akármelyik is történik meg elıbb. És lehet, hogy így is lett volna, ha nem történik csoda. A harmadik reggelen történt, amikor kitántorgott a teraszra, hogy megnézze, megvan-e még a világ. Egy kutya szaglászott a pázsiton. Abban a pillanatban, amikor meghallotta, hogy kinyílik az ajtó, megállt, riadtan felkapta a fejét, és oldalt szökkent vékony lábain. Robert Neville egy pillanatra annyira megdöbbent, hogy mozdulni sem tudott. Meredten állt, és a kutyát bámulta, amely fürgén sántított az utcán, kötélszerő farkát a lábai közé húzva. Élt! Fényes nappal! Tompa kiáltással vetette magát elıre, és majdnem hasra esett a pázsiton. Lábai összekuszálódtak, karjaival az egyensúlyát kereste. Aztán sikerült kiegyenesednie, és a kutya után iramodott. - Hé! - kiáltotta, reszelıs hangjával megtörve a Cimarron Street csendjét. - Gyere vissza! Cipıje tompán puffant a járdán, a járdaszegélyen, az úton. Minden lépés faltörı kosként sújtott le a koponyájára. A szíve hevesen vert. - Hé! - kiáltott megint. - Gyere csak ide! Az utca túloldalán a kutya bizonytalan léptekkel igyekezett távolodni tıle a járdán, jobb hátsó lábát begörbítette, karmai kopogtak a betonon. - Gyere ide, nem bántalak! - kiáltotta Robert Neville. Máris szúrt az oldala, és a fejében lüktetett a fájdalom, miközben futott. A kutya megállt egy pillanatra, és visszanézett. Aztán bevetette magát két ház közé, Neville pedig egy futó másodpercre meglátta 96

oldalról is. Barna volt és fehér, nyilván korcs, bal füle rongyosra tépve, egész teste bizonytalanul inogott futás közben. - Ne szaladj el! Nem hallotta a hisztéria éles visítását a hangjában. Elszorult a torka, amikor kutyát nem látta többé a házak között. Ijedt horkantással igyekezett gyorsítani a tempóján. Nem törıdött a hasogató másnapossággal, nem érdekelte semmi, csak hogy utolérje azt a kutyát. Amikor azonban a hátsó udvarba ért, nem látta sehol. A fából készült kerítéshez rohant, és átnézett fölötte. Semmi. Hirtelen megpördült, hogy megnézze, nem ment-e vissza a kutya arra, amerrıl jött. De ott sem volt. Vagy egy órát járkált még a környéken, remegı lábakkal, hasztalan kutakodva. Idınként fel-felkiáltott: - Gyere ide, kutya, gyere ide! Végül hazabotorkált, arcán tükrözıdött a lemondás és a reménytelenség. Végre találkozott egy igazi élılénnyel, ennyi év után társat talált, aztán rögtön el is veszítette. Még ha csak egy kutya volt is. Csak egy kutya? Robert Neville szemében az a kutya volt a bolygó evolúciójának csúcsa. Képtelen volt enni vagy inni. Annyira rosszul lett, és úgy reszketett a sokktól, hogy le kellett feküdnie. De nem tudott aludni. Csak feküdt az ágyon, lázasan remegett, feje ide-oda forgolódott a lapos párnán. - Gyere, kutya - mormogta idırıl idıre, anélkül, hogy észrevette volna. - Gyere, kutya, nem foglak bántani. Délután megint keresni indult. Mindkét irányban kétsaroknyira átkutatott minden udvart, minden utcát, minden egyes házat. De semmit sem talált. Amikor öt óra körül hazaért, kitett a ház elé egy tál tejet meg egy darab hamburgert. Az egészet körbevette egy fokhagymafüzérrel, és reménykedett benne, hogy a vámpírok nem fognak hozzányúlni. Késıbb aztán eszébe jutott, hogy a kutya is fertızött lehet, és a fokhagyma ıt is elriaszthatja. Ezt nem értette. Ha a kutya vérében is volt a baktériumból, hogyan járkálhatott odakint fényes nappal? Hacsak nem olyan kevés került a szervezetébe, hogy egyelıre nem volt hatással rá. De ha így volt, hogyan élhette túl az esti támadásokat? 97

Ó, édes istenem jutott eszébe egyszerre, mi lesz, ha este visszajön a húsért, és megölik? Mi lesz, ha másnap reggel kimegy, és ott találja a kutya testét a pázsiton, és tudni fogja, hogy ı a felelıs a haláláért? Azt nem bírnám elviselni, gondolta elkeseredetten. Szétdurrantom az agyamat, ha így lesz, esküszöm, megteszem. A gondolatot igyekezett összevetni az örök rejtéllyel, hogy miért folytatja még mindig. Jól van, akad most néhány lehetıség a kísérletezésre, de az élet akkor is sivár, örömtelen küzdelem. Hiába volt meg vagy lehetett meg annyi mindene (kivéve persze egy másik emberi lény társaságát), semmi reménye nem lehetett rá, hogy kicsit is jobbra fordul a sora, vagy talán változik valami. Ahogyan a dolgok álltak, azzal kell megelégednie egész életében, amije most is megvan. És hány éve is lehetett még hátra? Harminc, talán negyven, ha közben nem issza halálra magát. Beleremegett a gondolatba, hogy még negyven évet kell leélnie ugyanígy. És mégsem ölte meg magát. Igaz, aligha lehetett ráfogni, hogy kíméli a testét. Nem evett rendesen, nem ivott rendesen, nem aludt rendesen. Egyáltalán semmit sem csinált rendesen. Nem maradhat a végtelenségig egészséges; gyanította, hogy már így is jobban állt, mint kellett volna neki. De az, hogy nem kímélte a testét, még nem számított öngyilkosságnak. Még csak a közelében sem járt soha, hogy végezzen magával. Miért? Nem sejtette a választ. Nem törıdött bele semmibe, nem fogadott el semmit, és nem volt hajlandó alkalmazkodni az élethez, amire rákényszerült. És mégis itt volt, nyolc hónappal az után, hogy meghalt a járvány utolsó áldozata, kilenccel az után, hogy utoljára egy másik emberhez szólt, tíz hónappal az után, hogy Virginia meghalt. Itt állt jövı nélkül, tulajdonképpen reménytelen jelennel. És mégis kitartott. Ösztön? Vagy egyszerően ostoba volt? Túl fantáziátlan ahhoz, hogy végezzen magával? Miért nem tette meg kezdetben, amikor a legmélyebben volt? Mi hajtotta, amikor megvédte tılük a házat, a helyére rakta a fagyasztót, a generátort, a villanytőzhelyt, a víztartályt, üvegházat épített, munkapadot szerelt össze, felgyújtotta a szomszéd 98

házakat, lemezeket, könyveket meg ételek garmadáját győjtötte össze, sıt még - és ez végképp elképesztette, ha belegondolt - egy flancos posztert is felrakott a falra? Az életerı többıl állt volna, mint szavakból, tapintható, a gondolatokat kordában tartó akaratból? A természet talán rajta keresztül tartotta életben a szikrát valami úton-módon saját túlkapása után? Becsukta a szemét. Miért gondolkodik, miért próbál értelmet keresni mindenben? Nem sejtette a választ. A kitartása csak véletlen volt, egyszerő tohonyaság. Egyszerően túl tompa volt hozzá, hogy mindennek véget vessen, és ehhez nem is volt mit hozzáfőzni. Késıbb megragasztotta az elvágott képet, és visszatette a helyére. A szakadások nem voltak nagyon feltőnıek, amíg nem ment egészen közel a papírhoz. Megpróbált megint foglalkozni a baktériumok problémájával is, de rá kellett jönnie, hogy nem tud másra koncentrálni, csak a kutyára. İszinte megdöbbenésére késıbb azon kapta magát, hogy a kutya életéért imádkozik hebegve. Akkor és ott úgy érezte, feltétlenül hinnie kell egy istenben, aki törıdik a saját teremtményeivel. Még imádkozás közben is érezte azonban a maró öngúnyt, és tudta, hogy bármelyik pillanatban kinevetheti magát, amiért ilyesmi jutott az eszébe. Valahogy azért sikerült elfojtania hitetlen énjét, és folytatta az imát. Mert akarta a kutyát. Mert szüksége volt a kutyára.

TIZENHARMADIK FEJEZET Amikor reggel kiment, látta, hogy a hamburger és a tej eltőnt. Izgatottan járatta végig tekintetét a pázsiton. Két nı feküdt élettelenül a füvön, de a kutya nem volt sehol. Megkönnyebbülten fújta ki a levegıt. Hála az égnek, gondolta. Aztán elmosolyodott magában. Ha vallásos lennék, gondolta, annak örülnék, hogy nem imádkoztam hiába. 99

Rögtön ezután önmagát kezdte szidni, amiért nem volt ébren, amikor a kutya jött. Már világosban lehetett, csak akkor voltak biztonságosak az utcák. Nyilván kialakított magának egy rendszert, máskülönben nem maradhatott volna életben ilyen sokáig. De neki ébren kellett volna lennie, hogy figyelhesse. Azzal vigasztalta magát, hogy az étellel talán magához édesgetheti a kutyát. Egy futó pillanatig ott motoszkált a fejében, hogy esetleg a vámpírok ették meg a hamburgert, nem pedig a kutya. Ez az aggodalma azonban gyorsan szertefoszlott. Az ételt nem átemelték a fokhagymafüzéren, hanem keresztülvonszolták rajta a terasz betonján. Aztán meg körben a tál körül apró cseppekben tej borította a földet, ahogy csak egy kutya lefetyelı nyelve fröcskölhette szét. Mielıtt megreggelizett, újabb adag tejet és hamburgert rakott ki; ezúttal az árnyékba, hogy a tej ne melegedjék meg túlságosan. Pár pillanatnyi gondolkodás után kivitt melléjük egy tál hideg vizet is. Aztán megreggelizett, elvitte a két nıt a tőzhöz, majd hazafelé úton megállt egy üzletnél, felpakolt kéttucatnyi konzervet a legjobb kutyaeledelbıl meg egy rakás kutyakekszet, kutyafinomságot, kutyaszappant, bolhaport és egy drótkefét is. Uramisten, az ember azt hihetné, gyerekem születik vagy valami, gondolta, ahogy megpakolva indult vissza az autóhoz. Esetlen félmosolyra húzódott a szája. Miért tagadnám? - gondolta. - Egy éve voltam ilyen izgatott utoljára. A lelkesedés, amit akkor érzett, amikor megpillantotta a kórokozót a mikroszkópban, semmi nem volt ahhoz képest, amit a kutya látványa váltott ki belıle. Százhússzal száguldott haza, és önkéntelenül is csalódottan sóhajtott fel, amikor látta, hogy a hús és az ital ott maradt érintetlenül. Mégis, mire számítottál? - kérdezte magától gúnyosan. - Nem fog óránként enni a kedvedért. A kutyatápszert és a felszereléseket a konyhaasztalra pakolta, és az órájára pillantott. Tíz óra tizenöt. Úgyis visszajön, ha megint éhes lesz. Türelem, mondta magának. Legalább egy erény úgyis rád fér. Eltette a konzerveket meg a dobozokat, aztán ellenırizte a házat kívülrıl meg az üvegházat. Megszögelt egy laza deszkát, és kijavított egy törött üvegtáblát az üvegház tetején. Miközben a 100

fokhagymafejeket győjtögette, megint azon kezdett gondolkodni, vajon miért nem gyújtották föl soha a házát a vámpírok. Olyan nyilvánvaló gondolatnak tőnt. Talán féltek volna a gyufától? Vagy egyszerően ennyire ostobák voltak? Végtére is az agyuk nyilván nem mőködött úgy, mint korábban. Az életbıl a cselekvı halálba való átmenet a szövetek sorvadásával is járt. Nem, ennek az elméletnek nem volt semmi értelme, hiszen élık is járkáltak a háza körül éjszakánként. Az ı agyukkal minden rendben volt, igaz? Nem foglalkozott ezzel tovább. Nem volt olyan hangulatban, hogy problémákon törje a fejét. A délelıtt hátralevı részét azzal töltötte, hogy fokhagymafüzéreket aggatott az ablakokra. Egyszer eszébe jutott közben, hogy a fokhagymafejek fejtették ki a hatást. A legendákban mindig a fokhagyma növényének virágát emlegették. Megvonta a vállát. Nem mindegy? A lényeg az volt, hogy a fokhagyma távol tartotta ıket. Tulajdonképpen lehet, hogy a virága is mőködne. Ebéd után a kémlelınyílásnál üldögélt, és a tálakat meg a tányért figyelte. Egyetlen hang sem hallatszott a hálószobában, a konyhában és a fürdıszobában üzemelı légkondicionálók szinte néma zümmögésén kívül. A kutya négy órakor jött. Neville addigra majdnem elszundikált a nyilas elıtt. Pislantott, és a kutyára koncentrált, ahogy lassan döcögve felé tartott, miközben fehér szırrel körbevett szemeivel gyanakodva figyelte a házat. Neville szerette volna tudni, mi baja a mancsának. Szívesen meggyógyította volna, hogy az állat bizalmába férkızhessen. Mint Androklész a barlangban, gondolta a szoba félhomályában. Kényszerítette magát, hogy csendben üljön és figyeljen. Hihetetlennek találta, milyen melegséggel töltötte el a kutya látványa, amint fellefetyelte a tejet, és ide-oda járó állkapcsával elégedetten majszolta a hamburgert. Csak ült, arcán gyengéd mosollyal, amirıl nem is tudott. Olyan szép kutya volt! Görcsösen nyelt egyet, amikor a kutya befejezte az evést, és távolodni kezdett a háztól. Felugrott a székrıl, és sebesen az ajtó felé indult. 101

Visszafogta magát. Nem, nem így megy ez, döntött kelletlenül. Csak elijeszted, ha most kimész. Hagyd elmenni, hagyd elmenni! Visszament a nyíláshoz, és figyelte, amint a kutya átbiceg az utcán, aztán megint eltőnik a házak között. Jól van ez így, nyugtatta magát, vissza fog jönni. Elfordult a nyílástól, és kevert magának egy gyenge italt. Leült a fotelba, lassan kortyolgatott, és azon elmélkedett, vajon hol tölthette a kutya az éjszakákat. Elıször aggódott, amiért nem volt mellette a házban, késıbb azonban rájött, hogy a rejtızködés mestere lehet, ha ilyen sokáig sikerült életben maradnia. Valószínőleg, gondolta, ez sem volt más, mint egy különös véletlen, ami ellentmondott minden valószínőségnek. Valahogy, szerencsével, véletlenül, talán egy kis ügyességgel ennek az egyetlen kutyának sikerült túlélnie a járványt és a járvány nyomorult áldozatait is. Ez gondolkodóba ejtette. Ha egy kutya a maga korlátozott intelligenciájával életben maradhatott, nem nyilvánvaló-e, hogy egy ember a maga jóval fejlettebb agyával sokkal nagyobb eséllyel élhette túl az egészet? Erıvel vette rá magát, hogy másra gondoljon. Veszélyes volt reménykedni. Ezt az igazságot már rég elfogadta. Másnap reggel a kutya megint eljött. Ezúttal Robert Neville kinyitotta a bejárati ajtót, és kiment. A kutya azonnal hátraugrott a táltól, hátracsapta a jobb fülét, és sántítva távolodni kezdett a táltól. Neville összerezzent, ahogy visszafogta magát, nehogy ösztönösen az üldözésére induljon. Amilyen könnyedén csak tudta, leült a terasz szélére. Az utca túloldalán a kutya megint bevette magát a házak közé, és eltőnt szem elıl. Neville üldögélt még egy negyedórát, aztán bement. Megreggelizett, aztán megint ételt tett ki. A kutya négykor jött, Neville most is kiment, de ezúttal ügyelt rá, hogy a kutya elıbb végezzen az evéssel. Az állat megint elmenekült. Ezúttal azonban, miután látta, hogy nem üldözik, megállt az utca túloldalán, és visszanézett egy pillanatra. - Semmi baj - kiáltott utána Neville, de a hangja megijesztette a kutyát, és megint elszaladt. 102

Neville bénultan ült a teraszon, és türelmetlenül csikorgatta a fogát. Az isten verje meg, mi baj van vele? - gondolta. - Átkozott korcs! Igyekezett végiggondolni, min mehetett át a kutya. A sötétben bujkálással töltött végtelen éjszakák isten tudja hol, a beesett mellkas zihálása az éjben, miközben reszketı teste körül vámpírok oldalogtak. A kutatás az étel meg a víz után, a küzdelem az életért a gazda nélküli világban egy olyan testbe zárva, amelyet az ember alakított önmagától függıvé. Szegény szerencsétlen, gondolta, jó leszek hozzád, ha idejössz velem lakni. Talán, merült föl benne a gondolat, a kutyának nagyobb esélye van a túlélésre, mint az embernek. A kutyák kisebbek voltak, olyan helyeken rejtızhettek el, ahol a vámpírok nem férhettek hozzájuk. Tudhatták, hogy akik körülöttük járnak, nem hétköznapi emberek, valószínőleg érezték a szagukból. Ettıl a gondolatmenettıl sem érezte jobban magát. Mindig, bármennyire is ez ellen szólt minden, abba a reménybe kapaszkodott, hogy egy nap talál valaki magához hasonlót - egy férfit, egy nıt, egy gyereket, nem számított. A szex gyorsan elvesztette a jelentıségét a folyamatos tömeghipnózis okozta késztetés nélkül. A magány nem lett elviselhetıbb. Néha álmodozott róla, hogy talál valakit. Gyakrabban fordult mégis elı, hogy megpróbált alkalmazkodni ahhoz, amirıl ıszintén úgy gondolta, megkérdıjelezhetetlen - ahhoz, hogy valóban ı az egyetlen élı ember az egész világon. Vagy legalábbis a világnak abban a szegletében, amit valaha is megismerni remélhet. Addig gondolkodott, amíg lassan lenyugodott a nap. Riadtan pillantott föl, és Ben Cortmant látta, amint felé rohant az utcán keresztül. - Neville! Felugrott, berohant a házba, és reszketı kézzel fordította rá a zárat, majd ejtette a helyére a reteszt.

103

Egy darabig mindig kiment a teraszra, amint a kutya befejezte az evést. Ahányszor csak átlépte a küszöböt, a kutya elfutott, bár napról napra egyre lassabban, nemsokára pedig meg-megállt az utca közepén, és visszafordulva ugatni kezdett. Neville egyszer sem ment utána, inkább leült a teraszra, és csak figyelt. Játszottak egymással. Aztán egy nap Neville még azelıtt leült a teraszra, hogy a kutya megérkezett volna. Amikor pedig megjelent az utca túloldalán, ülve maradt. A kutya vagy negyed óráig a járdaszigetnél toporgott gyanakodva, láthatóan nem akaródzott neki az étel közelébe menni. Neville igyekezett olyan messzire húzódni a táltól, ahogy csak tudott, ezzel is bátorítva az állatot. Anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál, keresztbe vetette a lábait, a kutya pedig hátraszökkent a váratlan mozdulat hatására. Neville ezután igyekezett mozdulatlan maradni, miközben a kutya nyugtalanul járkált fel-alá az utcán, hol rá, hol megint az ételre pillantgatva. - Gyerünk, kisöreg - mondta Neville. - Egyél csak, jó kutya. Újabb tíz perc telt el. A kutya már a pázsiton volt, egyre szőkebb és szőkebb félköröket írt le a terasz körül. Megállt. Aztán lassan, nagyon lassan, egyszerre csak egy mancsát mozdítva, a tálak felé indult; szemét egyetlen pillanatra sem vette le Neville-rıl. - Jó kutya - mondta Neville csendesen. A kutya ezúttal nem kezdett hátrálni, de még csak össze sem rezzent a hangjára. Neville azért, biztos, ami biztos, továbbra sem mozdult, nehogy elijessze. A kutya még közelebb lopakodott a tányérhoz, teste megfeszült, Neville egyetlen apró mozdulatára várt. - Jól van - mondta Neville a kutyának. Az állat hirtelen elıreugrott, és megragadta a húst. Neville elégedett nevetése kísérte, ahogy kacsázva elsántított az utca túloldalára. - Te kis bitang! - mondta örömmel. Aztán leült, és figyelte a kutyát, amint eszik. Egy elsárgult pázsitdarabra kuporodott le a túloldalon, és szemeit egy pillanatra sem vette le Neville-rıl, miközben befalta a hamburgert. Jó étvágyat, 104

gondolta Neville, miközben nézte. Mostantól fogva kutyakaját kapsz. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hússal etesselek. Amikor a kutya végzett, felállt, és kicsit kevésbé bizonytalanul indult újra át az úton. Neville még mindig a teraszon ült, érezte, ahogy szíve dörömböl a mellkasában. A kutya kezdett bízni benne, ettıl pedig valamiért reszketni kezdett. Ült, tekintetét az állatra szegezte. - Jól van, kisöreg - hallotta a saját hangját. - Igyál egy kis vizet! Jó kutya. Hirtelen boldog mosoly ült ki az arcára, amint meglátta, hogy a kutya hegyezi a fülét. Figyel rám! - gondolta izgatottan. - Hallja, amit mondok, a kis bitang! - Gyere csak, kisöreg - folytatta egyre lelkesebben. - Igyál egy kis vizet meg tejet! Jó kutya. Nem bántalak. Jó fiú vagy. A kutya a vízhez ment, és óvatosan ivott. Fejét idırıl idıre felkapta, és Neville-re pillantott, aztán megint a víz fölé hajolt. - Nem csinálok semmit - mondta Neville a kutyának. Nem tudta magát túltenni rajta, mennyire furcsán cseng a hangja. Ha valaki majd egy évig nem hallja saját magát beszélni, nagyon különös érzés megint meghallani a hangját. Egy év hosszú idı néma csendben. Ha ideköltözöl hozzám, lebeszélem a füledet. A kutya végzett a vízzel. - Gyere ide, kisöreg - mondta Neville hívogatóan, miközben megpaskolta a lába szárát. - Gyere! A kutya kíváncsian nézett rá, egészséges füle megint az égnek meredt. Az a szem, gondolta Neville. Mennyi érzés van abban a szemben! Bizalmatlanság, félelem, remény, magány - mind ott tükrözıdött a nagy, barna szempárban. Szegény kis fickó! - Gyere, kisöreg, nem foglak bántani - mondta barátkozón. Aztán felállt, a kutya pedig elfutott. Neville csak állt ott, és a menekülı állatot figyelte, miközben a fejét rázta. Teltek a napok. Neville mindig ott ült a verandán, amíg a kutya evett, az pedig nemsokára habozás nélkül, már-már bátran ment oda a tálakhoz, egy olyan kutya magabiztosságával, aki tudta, hogy meghódította az embert. Neville pedig szüntelenül beszélt hozzá. 105

- Jó fiú. Edd csak meg! Finom, ugye? Biztosan az. A barátod vagyok. Én adtam neked azt az ételt. Edd csak meg, kisöreg, úgy van. Jó kutya. - Vég nélkül hízelgett, dicsért, gyengéd szavakkal árasztotta el a riadt kutyát. Minden nap egy kicsit közelebb ült, amíg már akár meg is érinthette volna a kutya fejét, ha egy kicsit nyújtózkodik. Mégsem tette. Nem kockáztathatok, mondta magának. Nem akarom elijeszteni. De nehéz volt nem mozdulnia. Szinte érezte, ahogy meg-megrándul a keze, annyira erıs volt benne a vágy, hogy kinyúljon, és megsimogassa a kutya fejét. Borzasztóan sóvárgott már, hogy megint szerethessen valakit, és a kutya olyan gyönyörőségesen csúnya kutya volt. Addig beszélt hozzá, amíg az végül egészen megszokta a hangját. Szinte fel sem nézett. Félelem nélkül jött és ment, evett és ugatott köszönömöt az utca túloldaláról. Nemsokára, mondta magának Neville, megsimogathatom a fejét. A napokból kellemes hetek lettek, minden egyes órával közelebb került hozzá, hogy társra találjon. Aztán egy nap a kutya nem jött. Neville majd beleırült. Annyira hozzászokott a kutya érkezéséhez, hogy a nap központja lett, az étkezései köré szervezett mindent. A nyomozásról teljesen meg is feledkezett, nem is törıdött mással, csak azzal, hogy a házába édesgesse a kutyát. Egy egész idegtépı délutánt töltött el vele, hogy bejárta a környéket, és hangosan szólongatta a kutyát. Semmi sem segített azonnal, és végül hazament, hogy megegye ízetlen vacsoráját. A kutya nem jött aznap este vacsorára és másnap reggelire sem. Neville megint keresni indult, de már kevésbé reménykedett. Elkapták, hallotta a szavakat a fejében, a rohadékok elkapták. De nem tudta elhinni. Nem engedte meg magának, hogy elhiggye. A harmadik nap délutánján éppen a garázsban volt, amikor meghallotta a fémtál csörgését odakintrıl. Visszafojtott lélegzettel rohant ki a napfényre. - Visszajöttél! - kiáltotta.

106

A kutya idegesen ugrott el a táltól, állkapcsáról víz csöpögött. Neville szíve majd kiugrott a helyébıl. A kutya tekintete üveges volt, sötét nyelve kilógott a szájából, és lihegve kapkodta a levegıt. - Ne - mondta elcsukló hangon. - Ó, ne! A kutya még mindig remegı lábakkal hátrált a pázsiton keresztül. Neville gyorsan leült a terasz lépcsıjére, és igyekezett mozdulatlan maradni. Ó, ne, gondolta elkeseredetten, ó, Istenem, ne! Csak ült, és figyelte, ahogy a kutya görcsösen remegve lefetyeli a vizet. Nem. Nem. Nem igaz. - Nem igaz - mormogta hangosan, anélkül, hogy észrevette volna. Aztán ösztönösen kinyújtotta a kezét. A kutya távolabb húzódott, torokhangon vicsorgott felhúzott ajka mögül. - Jól van, kisöreg - mondta Neville csendesen. - Nem foglak bántani. - Azt sem tudta, mit mond. Nem tudta megakadályozni, hogy a kutya elmenjen. Igyekezett utánamenni, de eltőnt, mielıtt megláthatta volna, hová bújt. Arra gondolt, hogy egy ház alatt kell lennie valahol, de ezzel úgysem ment semmire. Aznap éjszaka nem tudott aludni. Nyugtalanul járkált, bögreszám itta a kávét, és átkozta a lassan telı idıt. Meg kellett szereznie azt a kutyát. Méghozzá hamarosan. Meg kellett gyógyítania. De hogyan? Nagyot nyelt. Kellett, hogy legyen megoldás. Akármilyen keveset is tudott, kellett, hogy legyen megoldás. Másnap reggel közvetlenül a tál mellé ült le, és érezte, hogy remegnek az ajkai, amint a kutya bicegve közelített az úton keresztül. Nem evett semmit. A szeme üresebb, kifejezéstelenebb volt, mint korábban akármikor. Neville legszívesebben ráugrott volna, hogy megragadja, berángassa magával a házba, ápolja. De tudta, hogy ha ugrik, és hibázik, mindent elronthat. A kutya talán soha többé nem jött volna vissza. Keze egész idı alatt rángatózott, annyira szerette volna megsimogatni az állat fejét. Azonban ahányszor csak kinyúlt, a kutya morogva húzódott el. Igyekezett határozottabb lenni. - Ezt hagyd abba! - mondta keményen, haragosan, de ezzel csak még jobban megijesztette a kutyát, aki még jobban eltávolodott tıle. Nevőiének 107

negyedórán keresztül kellett beszélnie hozzá reszketı, rekedt hangján, mielıtt hajlandó volt visszatérni a vízhez. Ezúttal sikerült követnie a lassan mozgó kutyát, és látta, melyik ház alá mászik be. Volt ott egy kis fémlap, amelyet a nyílás fölé fektethetett volna, de nem tette. Nem akarta megijeszteni a kutyát. Aztán meg máshogy nem is férhetett volna úgy hozzá, legfeljebb a padlón keresztül, az pedig túl körülményes lett volna. Gyorsan meg kellett szereznie azt a kutyát. Amikor aznap délután a kutya nem jött el, fogott egy tál tejet, és betette a ház alá, ahol elrejtızött. Másnap reggelre a tál üres volt. Elıször újabb adagot akart vinni, aztán rájött, hogy a kutya akkor talán el sem hagyná többé a rejtekhelyét. Inkább visszavitte hát a tálat a háza elé, és reménykedett benne, hogy elég erıs hozzá, hogy elmenjen odáig. Még ahhoz is túlságosan feszült volt, hogy saját ostoba imájába belekössön. Amikor a kutya délután megint nem jött el, visszament, és benézett a rejtekhelyre. Fel-alá járkált a nyílás elıtt, és majdnem mégis odatette a tejet. Nem, a kutya akkor sosem jönne el. Hazament, és álmatlanul töltötte az éjszakát. A kutya reggel sem jött. Megint odament a házhoz. A nyílásnál fülelt, de nem hallotta légzés hangjait. Vagy túl messze volt a lyukban, vagy… Visszament a házhoz, és leült a teraszra. Nem reggelizett, és nem ebédelt. Csak ült ott. Aznap délután, késın, a kutya sántítva érkezett a házak között csontos lábain. Neville kényszeritette magát, hogy mozdulatlanul üljön, amíg oda nem ért az ételhez. Aztán gyors mozdulattal kinyúlt, és felkapta a kutyát. Az azonnal megpróbált felé kapni, de Neville átfogta az állkapcsait, és összeszorította ıket. Az állat karcsú, majdnem szırtelen teste erıtlenül vonaglott a szorításában, torkában szánnivalóan riadt vinnyogás lüktetett. - Jól van - mondogatta. - Jól van, kisöreg. Gyorsan bevitte a kutyát a szobájába, és letette a takarókra, amiket odakészített neki. Amint elengedte az állkapcsát, a kutya felé kapott, ı pedig elrántotta a kezét. A kutya csikorgó karmokkal iramodott meg a 108

linóleumon az ajtó felé. Neville felugrott, és elállta az útját. A kutya lába megcsúszott a sima felületen, aztán mégis sikerült megfordulnia, és eltőnt az ágy alatt. Neville letérdelt, és benézett utána. A sötétbıl izzó szénként világító szempár nézett vissza rá, és nem hallatszott más, csak a görcsös lihegés. - Gyere, kisöreg - könyörgött boldogtalanul. - Nem bántalak. Beteg vagy. Segítenem kell rajtad. A kutya meg sem moccant. Neville végül hangos nyögéssel feltápászkodott, majd kiment, és gondosan becsukta az ajtót maga mögött. Fogta a tálakat, megtöltötte ıket tejjel meg vízzel, aztán mindegyiket letette a kutya ágya elé. Pár pillanatig csak állt ott, a zihálást hallgatta, arcára rovátkákat vont a fájdalom. - Ó - mormogta panaszosan -, miért nem bízol meg bennem?

Vacsorázott, amikor meghallotta a rettenetes vonyítást. A szíve majd kiugrott a helyébıl, ahogy felpattant az asztaltól, és átrohant a nappalin. Feltépte a hálószoba ajtaját, és felkattintotta a villanyt. A sarokban a munkapad mellett a kutya lyukat próbált ásni a padlóba. Riadt vinnyogások rázták a testét, ahogy mellsı mancsaival hiába kapargatta a linóleum sima felszínét. - Jól van, kisöreg - mondta gyorsan Neville. A kutya megpördült, és a sarokba hátrált. Nyakán felállt a szır, felhúzott ajkai alól kivillantak sárgásfehér fogai, torkából éles, félırült vinnyogás tört fel. Neville hirtelen rájött, mi a baj. Éjszaka volt, és a rémült kutya lyukat próbált ásni magának, hogy elbújhasson benne. Tehetetlenül állt, az agya nem volt hajlandó rendesen mőködni. A kutya közben ellopakodott a sarokból, és bevette magát a munkapad alá. 109

Neville-nek végül eszébe jutott valami. Az ágyhoz lépett, és lerántotta róla a takarót. Aztán visszament a padhoz, lekuporodott, és benézett alá. A kutya a falhoz simult, teste hevesen rángatózott, miközben mély torokhangon hörgött. - Jól van, kisöreg - mondta -, jól van. A kutya igyekezett még kisebbre összehúzni magát, amikor Neville begyömöszölte a takarót a pad alá, majd felállt. Bárcsak tehetnék valamit, gondolta tehetetlenül. De még csak a közelébe sem tudok férni. Nos, döntötte el komoran, ha a kutya nem fogadja el hamarosan, meg kell próbálkoznia egy kis kloroformmal. Akkor legalább ápolhatná. Helyrehozhatná a mancsát, és valahogy meggyógyíthatná. Visszament a konyhába, de nem tudott enni. Végül a szemétbe dobta a tányér tartalmát, a kávét pedig visszaöntötte a kancsóba. A nappaliban kevert magának egy italt, és felhajtotta. Ízetlennek és viszolyogtatónak tünt. Letette a poharat, és komor arckifejezéssel tért vissza a hálószobába. A kutya beásta magát a takaró redıi alá, és most ott feküdt reszketve és szüntelenül vinnyogva. Most már nem lenne értelme megpróbálni megdolgozni; túlságosan meg van rémülve. Az ágyhoz lépett, és leült. Beletúrt a hajába, aztán a tenyerébe fektette az arcát. Gyógyítsd meg, gyógyítsd meg, gondolta, és ökölbe szorított kezével erıtlenül a matracra csapott. Hirtelen mozdulattal kinyúlt, lekapcsolta a lámpát, és ruhástól végignyúlt az ágyon. Anélkül, hogy felült volna, kibújt a szandáljából, és lerúgta a földre. Csend. Feküdt, és a plafont bámulta. Miért nem kelek föl? kérdezte magától. - Miért nem próbálok csinálni valamit? Az oldalára fordult. Aludj egy kicsit! A szavak maguktól jöttek. Tudta, hogy nem fog aludni. Feküdt a sötétben, és a kutya nyüszítését hallgatta. Meghal, meg fog halni, gondolta, a világon semmit nem tehetek ellene. 110

Végül, amikor már nem tudta tovább elviselni a hangot, kinyúlt, és felkapcsolta a lámpát. Ahogy zokniban elindult át a szobán, hallotta, amint a kutya megpróbál kiugrani a takaró alól. Csakhogy belegabalyodott a redıkbe, és halálos rémületében ugatni kezdett, miközben teste vadul vonaglott a gyapjú alatt. Neville letérdelt mellé, és a testére fektette a kezét. Hallotta az elfojtott morgást és a fogak csattanását, ahogy a kutya felé kapott a takarón keresztül. - Jól van - mondta. - Most már hagyd abba! A kutya továbbra is küszködött a keze alatt, egyetlen pillanatra sem hagyva abba a vinnyogást. Neville továbbra is erısen rajta tartotta a kezét, szinte a padlóhoz szögezte, miközben halkan, gyengéden beszélt hozzá. - Jól van, barátom, jól van. Senki nem fog bántani. Megnyugodhatsz. No már, nyugalom, kisöreg. Semmi baj. Ne félj! Semmi baj, jól van, semmi baj. Ez az. Megnyugodhatsz. Senki sem fog bántani. Vigyázunk rád. Majdnem egy órán keresztül beszélt folyamatosan, hangja halk, hipnotikus mormogásnak hatott a szoba csendjében. Lassan, bizonytalanul a kutya remegése alábbhagyott. Erıtlen mosoly ült ki Neville arcára, ahogy csak beszélt és beszélt tovább. - Jól van. Nyugodj meg! Vigyázunk rád. A kutya hamarosan ernyedten feküdt erıs keze alatt, zihálva emelkedı mellkasán kívül egyetlen porcikája sem mozdult. Neville megveregette a fejét, jobb kezével végigsimított a testén, miközben tovább nyugtatta. - Jó kutya vagy - mondta halkan. - Jó kutya. Vigyázok rád most már. Senki sem fog bántani. Érted ugye, kisöreg? Hát persze, hogy érted. Persze. Az én kutyám vagy, igaz? Óvatosan leült a hővös linóleumra, egy pillanatra sem véve le kezét a kutyáról. - Jó kutya vagy, jó kutya. Hangja nyugodt volt, halk a beletörıdéstıl.

111

Amikor eltelt még egy óra, felvette a kutyát. Pár pillanatig küzdött, és vonyítani kezdett, de Neville tovább beszélt hozzá, és hamarosan megnyugodott. Neville leült az ágyra, és az ölében tartotta a pokróccal letakart kutyát. Órákig ült ott, simogatta, és beszélt hozzá. A kutya mozdulatlanul feküdt az ölében, és már könnyebben lélegzett. Tizenegy óra lehetett, amikor Neville lassan lefejtette a pokróc redıit a kutya fejérıl. Egy darabig az állat igyekezett elrántani a fejét, még a keze felé is kapott. İ továbbra is csendben beszélt hozzá, nemsokára pedig keze megállapodott a meleg nyakon, ujjait puhán, gyengéden mozgatta. Lemosolygott a kutyára, megmozdult a torka. - Hamarosan jobban leszel - suttogta. - Nagyon hamar. - A kutya felnézett üveges, beteg szemével, majd tétován kidugta a nyelvét, és végignyalta Neville tenyerét. Valami elpattant Neville torkában. Csendben ült az ágyon, miközben könnycseppek csordogáltak lassan végig az arcán. A kutya egy hét múlva meghalt.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Nem menekült az ivásba. Távolról sem. Azt vette észre magán, hogy tulajdonképpen kevesebbet iszik. Amikor belegondolt, arra a következtetésre jutott, hogy a legutóbbi lerészegedésekor eljutott a mélypontra, a frusztrált elkeseredettség legeslegmélyebb gödrébe. Most pedig, hacsak nem akarta magát leküzdeni a föld alá, csakis felfelé indulhatott. Miután heteken keresztül táplálta magában a reményt a kutyával kapcsolatban, lassan rádöbbent, hogy a remény nem lehet a válasz, és sohasem lehetett az. A végtelen borzalmak világában a vad álmodozás nem hozhatott megváltást. A borzalmakhoz hozzászokott. A monotónia nagyobb gondot jelentett, és most végre rájött erre, hosszú idı után nagy nehezen megértette. A felismerés valamiféle csendes 112

békességgel töltötte el, olyan volt, mintha kiterítette volna minden kártyáját az asztalra, megnézte volna ıket, aztán kiválasztotta volna közülük azt a néhányat, amelyikre szüksége volt. A kutya eltemetése nem taszította olyan mély depresszióba, mint gondolta. Tulajdonképpen olyan volt, mintha viseltes reményeit és fals izgatottságát temette volna el. Attól a naptól kezdve megtanulta elfogadni a börtönt, amiben élt, és sem szökni nem próbált hirtelen ötletektıl hajtva, sem a fejét nem verte véresre a falon. És, ekképp megbékélve, ismét munkához látott. Majdnem egy évvel korábban történt, jó pár nappal azután, hogy Virginiát másodszorra, ezúttal végleg eltemette. Üresen és tompán, mint aki mindenét elvesztette, járta az utcákat egy késı délutánon, karjai bénán lógtak az oldala mellett, lábai a kétségbeesés ritmusát csoszogták. Arcán semmi nem látszott a tehetetlen agóniából, amit érzett. Kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé. Órákig járta az utcákat, nem tudta, merre megy, de nem is érdekelte. Csak annyit tudott, hogy nem térhet vissza a ház üres szobáiba, nem nézhet rá a tárgyakra, amiket megérintettek, amiket a kezükben tartottak, amiket ismertek, amíg együtt voltak. Nem nézhet rá Kathy üres ágyára, a haszontalan szekrényben lógó ruháira, nem nézhet rá az ágyra, amelyikben Virginiával aludt, nem nézhet rá Virginia ruháira, ékszereire, a parfümjeire az éjjeliszekrényen. Nem mehet a ház közelébe sem. Ment tehát, amerre a lába vitte, és azt sem tudta, hol van, amikor emberek kezdtek nyüzsögni körülötte, egyikük pedig megragadta a karját, és fokhagymát lehelt az arcába. - Gyere, testvérem, gyere - mondta reszelıs hangján. A férfi torkán, mint a pulyka nyakán, mozgott nyirkos bıre, arcát piros foltok éktelenítették, szemében tüz égett, fekete öltönye vasalatlan volt és piszkos. - Gyere, és tiéd a megváltás, testvérem, a megváltás. Robert Neville a férfira meredt. Nem értette. A férfi rántott rajta egyet, ujjai, mint egy csontváz ujjai fonódtak Neville karjára. - Sosem késı, testvérem - mondta a férfi. - A megváltás azé, aki… Utolsó szavai elvesztek az egyre erısödı zsivajban, ami a nagy 113

sátorból szőrıdött ki, ahová a jelek szerint tartottak. Olyan volt, mintha a tengert ejtették volna a vászon fogságába, és most bömbölve igyekezett volna szabadulni onnan. Robert Neville megpróbálta kiszabadítani a karját. -Nem akarok… A férfi nem is hallotta. Magával rángatta Neville-t, és együtt mentek tovább a kiáltásokból és lábdobogásból álló vízesés felé. A férfi nem engedte el. Robert Neville-nek olyan érzése támadt, mintha a szökıárba rángatnák bele. - De én nem… Elnyelte a sátor, a kiáltások, lábdobogás és taps hangjának óceánja. Ösztönösen megrebbent a szeme, és érezte, ahogy a szíve hevesen pumpálni kezd. Emberek, több száz ember között találta magát; úgy hömpölyögtek körülötte, mintha a hullámok csaptak volna össze a feje fölött. És ordítottak és tapsoltak és olyan szavakat kiáltoztak, amiket Robert Neville nem is értett. Aztán a kiáltások elhaltak, és meghallotta a hangot, amely a végítélet metszıen éles pengéjeként hasított bele a félhomályba a recsegı hangszórókból. - Akarjátok félni Isten szent feszületét? Akartok a tükörbe nézni, és nem látni az arcot, amit a Mindenható Isten adott nektek? Akartok csúszva-mászva visszatérni a sírból, mint valami pokolbéli szörnyeteg? - A hang nyersen, lüktetve, szenvedéllyel töltötte be a teret. - Akartok fekete, istentelen állattá változni? Akartok pokoli denevérszárnyakkal foltot ejteni az esti égbolton? Kérdezlek benneteket: akartok iszonyatos, az éjszakára kárhoztatott, örökre elátkozott förtelemként létezni? - Nem! - tört fel a rémülettıl kába emberekbıl. - Nem, ments meg bennünket! Robert Neville hátrálni kezdett, de integetı, fehér állkapcsú, igazi hívıkbe ütközött, akik sikítva hívták a segítséget a mennyekbıl. - Nos, elmondom nektek! Elmondom nektek, hallgassátok Isten igéjét! Tanúi lesztek, amint a gonosz országról országra lecsap, és az Úr halottjai ellepnek mindent a földgolyó egyik végétıl egészen a földgolyó másik végéig. Hazugság ez, hazugság ez? 114

- Nem! Nem! - Azt mondom én nektek, hacsak nem leszünk kisgyermekek, szeplıtlenek és tiszták a mi Urunk szemében, hacsak nem állunk fel, és kiáltjuk a Mindenható Isten és az ı egyszülött fia, Jézus Krisztus, a mi megváltónk dicsıségét, hacsak nem hullunk térdre és könyörgünk bocsánatért súlyos bőneink miatt, elkárhozunk! Elmondom megint, hallgassátok! Elkárhozunk, elkárhozunk, elkárhozunk! - Ámen! - Ments meg minket! Az emberek vonaglottak és nyüszítettek és a homlokukat csapkodták és vonyítottak halálos rémületükben és borzalmas hallelujákat sivítottak. Robert Neville ide-oda hánykolódott a tömegben, elveszett a remény taposómalmában, az ırjöngı istenimádat kereszttüzében. - Isten megbüntetett bennünket szörnyő vétkeinkért! Isten ránk küldte mindenható haragjának szörnyőséges erejét! Isten ránk szabadította a második özönvizet, a pokol teremtményeinek mindent felemésztı áradását! Felnyitotta a sírt, kitárta a kripta ajtaját, elıhívta a halottakat koporsóikból - és ellenünk küldte ıket! A halál és a pokol felhozta a holtakat a föld alól! Ez Isten szava! Ó, Istenem, megbüntettél bennünket, ó, Istenem, Te láttad borzalmas tetteink arcát, ó, istenem, lesújtottál ránk mindenható dühöd hatalmával! A taps, mint számtalan elsütött puska dörrenése, az imbolygó testek, mint főszálak az orkánban, a majdani nagyszerő halottak nyöszörgése, a küszködı élık sikolya. Robert Neville átküzdötte magát a soraikon; arca fehér volt, kezét úgy tartotta maga elıtt, mint a vak, aki menedéket keres. Kimenekült a sátorból. Gyengének érezte magát, és reszketett, ahogy bukdácsolva távolodott tılük. Odabent a sátorban az emberek sikítottak. De az est már leszállt.

115

Most ezen járt az esze, ahogy a nappaliban ült, gyenge italt tartogatott a kezében, ölében pedig egy pszichológiával foglalkozó könyv feküdt. Egy idézet indította el a gondolatmenetet, és küldte vissza tíz hónappal korábbra, amikor a tömeg magával sodorta az ébredık győlésére. „Ez a hisztérikus vakság néven ismert állapot lehet részleges vagy teljes, kiterjedhet egyetlen tárgyra, de akár többre, sıt akár az összesre is.” Ezt olvasta. Emiatt kezdett el ismét dolgozni a problémán. Most máshonnan közelítette meg. Azelıtt konokul ragaszkodott hozzá, hogy minden vámpírokkal kapcsolatos jelenséget a kórokozónak tulajdonítson. Ha ezek közül a jelenségek közül egyiketmásikat nem tudta megmagyarázni a bacilussal, akkor hajlamos volt egyszerő babonaságnak betudni a dolgot. Igaz, felületesen figyelembe vett pszichológiai magyarázatokat is, de ezeknek valójában sosem adott igazán hitelt. Most végre megszabadult a makacs elıítéletektıl, és megfontolta ezeket is. Tudta, hogy a jelenségek egy részének lehet fizikai, a többinek pedig pszichológiai magyarázata. Most pedig, miután elfogadta, hogy ez elképzelhetı, a válasz olyan nyilvánvalónak tőnt, hogy csak a vak nem vette észre. Igaz, ami igaz, egy csomó dologhoz sosem volt szemem, gondolta, csendben mulatva magán. Jusson eszünkbe, folytatta a gondolatmenetet, milyen sokkhatás alá kerül a járvány áldozata. A járvány vége felé a bulvárlapok cikkeinek hatására az ország minden szegletében halálosan rettegtek a vámpíroktól. Maga is emlékezett az áltudományos cikkek özönére, amelyek szinte kizárólag a félelemkeltést tőzték ki célul, merthogy úgy jobban fogyott az újság. Az egészben volt valami groteszkül humoros: az ırült kampány, hogy eladhassák az újságot, miközben a világ haldoklott. Nem mintha az újságok lettek volna a hibásak. Azok, amelyek végig ıszinték és tisztességesek maradtak, ugyanúgy pusztultak el. Az utolsó napokban viszont a bulvársajtó virágzott. Ráadásul az ébredık egyre többen lettek. Kétségbeesetten kutatva a gyors, könnyen 116

érthetı válasz után megoldásként rengetegen fordultak a primitív valláshoz. Nem éppen sikerrel. Nemcsak hogy éppen olyan gyorsan haltak meg, mint a többiek, de rémület volt a szívükben, a halálos félelem már az ereikben csorgott. Aztán, gondolta Robert Neville, amitıl iszonyodva rettegtek, bekövetkezett. Forró, nehéz föld alatt tértek magukhoz, és tudták, hogy a halál nem hozott örök nyugodalmat. Ott találták magukat a sírban, tíz körmükkel kaparták el maguk fölül a földet, testüket különös, borzalmas vágy hajtotta. Az ilyen trauma könnyen elpusztíthatja azt a keveset, ami a tudatból maradt. Az pedig sok mindent megmagyarázhat. A keresztet mindenek elıtt. Miután rákényszerültek, hogy elfogadják, amitıl annyira rettegtek, hogy éppen az a tárgy taszítja el ıket, amelyet valaha vallásosán imádtak, végképp elborulhatott az elméjük. Ettıl fogva féltek a kereszttıl. Aztán a máris létezı félelem ellenére tovább küzdı vámpírban erıs győlölet formálódhatott, ez az önutálat pedig meggyengült elméjét arra kényszeríthette, hogy vak legyen saját megvetett képére. Ez tehette ıket az éjszaka magányos, lelküket vesztett rabszolgáivá, emiatt félhettek társaságot keresni, emiatt élhettek magányosan, gyakran a föld alatt keresve vigasztalást, így kutatva a bensıséges kapcsolatot valamivel, bármivel. A víz? Ezt hajlamos volt valóban babonának tekinteni, a hagyományos legendák továbbélésének, melyek szerint a boszorkányok nem kelhettek át folyóvízen, mint ahogyan az Tam O'Shanter történetében is meg van írva. Boszorkányok, vámpírok ezek között a rettegett lények között volt valami összefonódás, valamiféle rokonság. És az élı vámpírok? Az is egyszerő volt most már. Életben voltak a háborodottak, a bolondok. Mi másba kapaszkodhattak volna, mint a vámpírizmusba? Biztos volt benne, hogy az élık, akik éjszaka a házához jöttek, mind bolondok voltak, akik valódi vámpíroknak képzelték magukat, holott közönséges elmebetegek voltak. Ez azt is megmagyarázná, miért nem gyújtották 117

fel soha a házát, holott olyan magától értetıdı lett volna. Egyszerően nem tudtak logikusan gondolkodni. Eszébe jutott a férfi, aki egy éjszaka felmászott a lámpaoszlopra a háza elıtt, és, miközben Robert Neville a kémlelınyíláson át figyelte, karjaival hevesen csapkodva alávetette magát. Neville akkor nem tudta megmagyarázni, miért tehette, most azonban nyilvánvalónak tőnt a válasz. A férfi denevérnek képzelte magát. Neville a fotelban ült, félig elfogyasztott italát nézte, ajkára halvány mosoly ült ki. Tehát, gondolta, lassan, de biztosan egyre többet megtudunk róluk. Megtudjuk, hogy nem legyızhetetlen faj. Távolról sem; nagyon is sérülékeny fajta, és a legszigorúbb feltételeknek kell teljesülniük, hogy fenntarthassa puszta nyomorúságos létezését. Az asztalra tette a poharat. Nincs szükségem rá, gondolta. Többé nem kell táplálni az érzelmeimet. Nem kell ital, hogy felejthessek és menekülhessek. Nem kell menekülnöm semmitıl. Most nem. Amióta a kutya meghalt, elıször mosolyodott el, és csendes jólesı elégedettséget érzett belül. Még mindig rengeteg mindent kellett kiderítenie, de már korántsem annyit, mint azelıtt. Különös módon az élet kezdett elviselhetı lenni. Zokszó nélkül öltöm magamra a remete köpönyegét, gondolta. A lemezjátszón zene szólt, halkan, nyugtatón. Odakint vártak a vámpírok.

118

HARMADIK RÉSZ: 1978 . június

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Cortmanre vadászott. Megnyugtató hobbi lett lassan ez a vadászat Cortmanre; a kevés olyan dolog egyike, ami lekötötte, és elterelte a figyelmét. Azokon a napokon, amikor nem volt kedve messzire elmenni a környékrıl, és nem akadt komolyabb munka a ház körül, nekiállt keresni. Autók alatt, bokrok mögött, házak alatt, kandallókban, szekrényekben, ágyak alatt, hőtıszekrényekben; mindenhol, ahová csak egy közepesen jól táplált emberi testet be lehetett préselni. Ben Cortman egyszer vagy másszor bármelyik helyen megfordulhatott. Állandóan váltogatta a rejtekhelyét. Neville biztos volt benne, hogy Cortman tudta, mennyire szeretné elkapni. Néha még olyan érzése is támadt, hogy egyenesen keresi a veszélyt. Ha a kifejezés nem lett volna olyan nyilvánvalóan anakronisztikus, Neville azt mondta volna, Cortman élvezte az életet. Gyakran az a benyomása támadt, hogy boldogabb, mint valaha is volt annak idején. Neville lassan elindult a Compton Boulevard-on a következı ház felé, amelyiket át akart kutatni. Eseménytelen volt a délelıtt. Nem találta meg Cortmant,

119

bár biztos volt benne, hogy valahol a környéken van. Így kellett lennie, hiszen minden este ı ért oda elıször a házhoz. A többiek majdnem mindig idegenek voltak. Ritkán jöttek ugyanazok az emberek, mert szinte mindig a közelben rejtıztek el, Neville pedig másnap megtalálta ıket, és végzett velük. De Cortman sosem lett meg. Neville megint elgondolkodott rajta, mit tenne, ha megtalálná Cortmant. Igaz, a terve most is ugyanaz volt, mint mindig: azonnali megsemmisítés. De ez csak a felszín. Tudta, hogy nem lesz ilyen egyszerő. Ó, nem mintha bármiféle érzései lettek volna Cortmannel kapcsolatban. Még csak nem is arról volt szó, hogy a múlt egy részét jelképezte. A múlt halott volt, ezt tudta, és elfogadta. Nem, egyáltalán nem errıl szólt a dolog. Valószínőleg inkább az lehetett a helyzet, döntött Neville, hogy nem örült volna, ha vége szakad egy ilyen remek kikapcsolódási lehetıségnek. A többi olyan ostoba, robotszerü lénynek tőnt. Bennek legalább volt fantáziája. Valamiért az agya nem gyengült úgy meg, mint a többieké. Lehet, állított fel magának Neville egy elméletet, hogy Ben Cortman halottnak született. Azaz élıhalottnak, gondolta, és fanyar mosoly ült ki az arcára. Az már eszébe sem jutott, hogy Cortman esetleg meg akarja ölni. Elhanyagolható volt a veszélye, hogy sikerrel járhat. Neville halk nyögéssel telepedett le a következı ház teraszára. Aztán kedvetlenül a zsebébe nyúlt, és elıvette a pipáját. Hüvelykujjával durva dohánydarabokat 120

tuszkolt a pipa fejébe. Pár pillanattal késıbb füstkarikák emelkedtek lustán az ég felé a mozdulatlan, meleg levegıben. Egy testesebb, nyugodtabb Neville figyelte a széles mezıt a sugárút túloldalán. A nyugodt tempójú remeteélet eredményeképp 110 kilóra hízott. Arca kikerekedett, teste szélesebb és izmosabb lett a laza farmering alatt, amit viselt. Rég leszokott a borotválkozásról. Csak néha nyirbálta meg sürü, szıke szakállát, hogy ne legyen hosszabb öt-hat centinél. Kopaszodott, maradék haja hosszú volt és kusza. Sötétbarna arcbırébıl világított nyugodt, kifejezéstelen kék szeme. Hátát a téglából készült lépcsınek vetette, és lassú füstfelhıket eregetett. Tudta, hogy valahol messze azon a mezın ott volt a mélyedés a földben, ahová Virginiát temette, ahonnan Virginia kikaparta magát. Mégsem csillant szemében az emlékezés bánata. Nem akart szenvedni, inkább megtanulta, hogyan kapcsolja ki az emlékeit. Az idı elvesztette dimenzióit. Robert Neville számára csakis a jelen létezett; a jelen, ami nem szólt másról, csak az életben maradásról; nem voltak boldog csúcspontok, de mélypontok sem. Leginkább zöldség vagyok, gondolta gyakran magában. Akarta, hogy így legyen. A teraszon ülve Robert Neville percekig bámulta a fehér pontot a mezın, mire észrevette, hogy mozog. Egy pillanatra becsukta a szemét, és a bır megfeszült az arcán. Torkából a kételkedés halk hangja tört fel. 121

Felállt, és bal kezét a szeme fölé emelte, hogy eltakarja vele a napot. Fogai görcsösen záródtak össze a pipa szára körül. Egy nı. Meg sem próbálta elkapni a pipát, amikor állkapcsa minden izma elengedett, és kiesett a szájából. Egy hosszú pillanatig csak állt a terasz lépcsıjén, még lélegzetet is elfelejtett venni. Becsukta a szemét, aztán megint kinyitotta. A nı még mindig ott volt. Robert Neville érezte az egyre erıteljesebb kalapálást a mellkasában, miközben figyelte. A nı nem vette észre ıt. Lehajtott fejjel gyalogolt a hosszú mezın keresztül. Neville látta, ahogy vöröses haja lobog a szélben, karja lazán himbálózik az oldala mellett. Nagyot nyelt. Annyira hihetetlen volt a látvány három év után, hogy az elméje egyszerően nem tudta elfogadni. Csak pislogott és bámult, miközben mozdulatlanul állt tovább a ház árnyékában. Egy nı. És élt. Fényes nappal. Tátott szájjal állt, és még mindig a nıre meredt. Fiatal volt, most már látta, ahogy közelebb ért; valószínőleg a húszas éveiben járhatott. Győrött és mocskos fehér ruhát viselt. A bıre barna volt, a haja vörös. A délután halálos csöndjében Neville még a hosszú főszálak roppanását is hallani vélte a cipıje alatt. Megırültem. - A szavak váratlanul érkeztek. Ez a lehetıség kevésbé rázta meg, mint az, hogy a nı akár valóságos is lehetett. Igazság szerint valahol a lelke 122

mélyén készült is valami ilyesmire. Elképzelhetınek tőnt, hogy bekövetkezik. Aki szomjan hal, tavak délibábjait látja. Miért ne történhetne meg, hogy az, aki egy társra szomjazik, a napon sétáló nıt vizionál? Hirtelen elakadt a gondolatmenetben. Nem, nem így volt. Merthogy, hacsak nem hallucinált hangokat is közben, most már tisztán hallotta a nı lépteinek zörejét a főben. Tudta, hogy ez a valóság. Ahogy a haja meg a karja mozgott. A nı még mindig a földet nézte. Ki lehetett? Merre tartott? Honnan jött? Neville nem tudta, mi tört fel benne. Túl gyorsan történt, hogy gondolkodni kezdjen, az ösztönök egyszerre áttörték a bátortalanság minden, idı által meghúzott korlátját. Bal karja felemelkedett. - Halló! - kiáltotta. Leugrott a járdára. - Halló, maga ott! Egy pillanatnyi hirtelen, teljes csend. A nı felkapta a fejét, és találkozott a tekintetük. Él, gondolta Neville. Él! Kiabált volna még, de egyszerre úgy érezte, fulladozik. Nyelvét mintha fából faragták volna, agya nem mőködött. El. A szó egyre csak ismétlıdött a gondolataiban. Él, él, él… A fiatal nı hirtelen megpördült, és vadul rohanni kezdett a mezın keresztül. Neville egy pillanatig csak állt ott, meg-megrándult a lába, de nem tudta, mit tegyen. Aztán a szíve mintha felrobbant volna a mellkasában, és ı is futásnak eredt.

123

Csizmája már az úttesten koppant, ahogy teljes erıbedobással megindult a nı után. - Várjon! - hallotta a saját kiáltását. A nı nem várt. Neville látta, amint bronzbarna lábait szedve rohant tovább a mezı egyenetlen talaján. Egyszerre ráeszmélt, hogy szavakkal nem fogja tudni megállítani. Arra gondolt, mennyire megdöbbent, amikor észrevette. És a nı csak még inkább megdöbbenhetett, amikor a hosszú-hosszú némaság után egyszer csak meghallotta a kiáltást, és megpillantott egy nagydarab, szakállas férfit, amint hevesen integet neki. Lábai átvitték az úton a mezıre. Szíve még hevesebben kalapált. Él! Képtelen volt másra gondolni. Él. Egy élı nı! A nı nem tudott olyan gyorsan futni, mint ı. Neville szinte azonnal kezdett felzárkózni mögé. A nı rettegve pillantott hátra a válla fölött. - Nem akarom bántani - kiáltotta Neville, a nı azonban futott tovább. Egyszerre megbotlott, és térdre rogyott. Megint visszanézett, és Neville látta a rémületet a szemében. - Nem akarom bántani! - kiáltotta megint. A nı kétségbeesetten ugrott talpra, hogy tovább meneküljön. Most nem hallatszott más, csak a nı cipıjének és Neville bakancsának csörtetése a hosszú főben. Neville most már ugrálva haladt elıre a magas főszálak között, és egyre közelebb került a nıhöz, akinek a szoknyája fenn-fennakadt a füvön, és érezhetıen lassította. 124

- Álljon meg! - kiabált megint Neville, de inkább csak ösztönösen, mert maga sem számított rá, hogy a nı engedelmeskedik. Nem állt meg. Inkább még gyorsabban futott, Neville pedig ösz-szeszorított fogakkal újabb rohamot indított. Nyílegyenes vonalban követte a nıt, ahogyan az cikázott a mezın, miközben vöröses haja lebegett mögötte. Most már olyan közeljárt hozzá, hogy hallotta fájdalmas zihálását. Nem szívesen ijesztette meg, de most már nem hagyhatta elmenni. A nın kívül minden más megszőnt létezni a világban. El kellett kapnia. Hosszú, erıs lábai tovább pumpáltak, bakancsa tompán dobbant a földön. Ujabb méterek a mezın. Rohantak tovább lihegve. A nı még egyszer hátrapillantott, hogy megnézze, milyen közel jár hozzá Neville. Neville nem is gondolt rá, milyen ijesztı lehet a külseje; egy százkilencven magas férfi óriási szakállal, átható tekintettel. Kinyúlt, és elkapta a nı jobb vállát. A fiatal nı kétségbeesett kiáltással tépte ki magát. A hirtelen mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, és a csípıjére zuhant a sziklás talajon. Neville elıreugrott, hogy felsegítse. A nı hátrafelé araszolt, megpróbált felállni, de megcsúszott, és megint elesett, ezúttal a hátára. Szoknyája felcsúszott a térde fölé. Mintha levegıt is elfelejtett volna venni, ahogy felemelte a fejét, és sötét szemével ijedten nézett föl a férfira. - Jöjjön! - mondta Neville, és kinyújtotta a kezét.

125

A nı erıtlen kiáltással félrelökte, és talpra kászálódott. Neville elkapta a karját, mire a nı szabad kezével felé csapott, repedt körmeivel végighasítva a férfi homlokát és jobb halántékát. Neville félrerántotta a kezét, a nı pedig félrepördült, és megint futni kezdett. Neville utánavetette magát, és megragadta a vállát. Mitıl f… Nem tudta befejezni. A nı ezúttal a szájába karmolt bele. Aztán csak a kapkodó légzés és a verekedés hangja hallatszott, lábuk kapálózott a síkos földön, taposták a sőrő füvet. - Abbahagyná végre? - kiáltotta Neville, de a nı küszködött tovább. Elrántotta magát, a férfi merev ujjai kiszakítottak egy darabot a ruhájából. Neville elengedte, az anyag lecsúszott a nı derekára. Neville láthatta napbarnította vállát és a fehér melltartót bal melle fölött. A nı megint karmolni próbált, ı pedig vasmarokkal szorította meg a csuklóját. A sípcsontja zsibbadni kezdett, ahogy a nı teljes erejébıl belerúgott. - A fenébe! Dühödt kiáltással vágta pofon a jobb tenyerével. A nı megtántorodott, és kábán nézett fel rá. Egyszerre tehetetlen zokogásba kezdett. Térdre rogyott Neville elıtt, és a feje fölé emelte a karját, mintha csak a további csapásokat igyekezett volna kivédeni. Neville zihálva állt fölötte, és lenézett a most már meghunyászkodó alakra. Lehunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. 126

- Álljon föl! - mondta. - Nem akarom bántani. A nı nem emelte fel a fejét. Neville zavartan nézett le rá. Nem tudta, mit mondjon. - Mondom, nem akarom bántani - ismételte. A nı felnézett, de mintha Neville tekintete megijesztette volna, megint begubózott. Csak kuporgott lent a földön, és riadtan pislogott fel a férfira. - Mitıl fél? - kérdezte Neville. Nem is vette észre, hogy hangjából hiányzik minden melegség, egy olyan férfi nyers hangja volt az övé, aki elvesztette minden kapcsolatát az emberiséggel. Tett egy lépést a nı felé, ı pedig lélegzet-visszafojtva hátrált. Neville kinyújtotta a kezét. - Jöjjön! - mondta. - Álljon fel! A nı felállt, de a segítsége nélkül. Egyszerre észrevette kivillanó mellét, lenyúlt, és felhúzta ruhája szakadt anyagát. Csak álltak ott lihegve, és egymást méregették. Most, hogy túl voltak az elsı sokkon, Neville nem tudta, mit mondjon. Evek óta álmodott errıl a pillanatról, az álmai mégsem hasonlítottak soha ehhez. - Mi… mi a neve? - kérdezte. A nı nem válaszolt. Tekintetét továbbra sem vette le a férfi arcáról, ajkai remegtek. - Szóval? - kérdezte hangosan. A nı szeme megrebbent. - R… Ruth. - Elcsuklott a hangja. Remegés futott végig Robert Neville testén. A nı hangja mintha mindent felszabadított volna benne. 127

Eltőntek a kérdések, csak a szíve vert egyre hevesebben. Úgy érezte, rögtön elsírja magát. Szinte öntudatlanul mozdult a keze. A nı válla remegett a tenyere alatt. - Ruth - mondta ki ı is lapos, élettelen hangon. Nagyot nyelt, miközben továbbra is a nıt bámulta. - Ruth - mondta megint. A hatalmas, forró mezı közepén ott álltak szemtıl szemben ık ketten, a férfi és a nı.

TIZENHATODIK FEJEZET A nı mozdulatlanul feküdt az ágyon, és aludt. Elmúlt délután négy óra. Neville legalább hússzor beosont a hálószobába, hogy megnézze, nem ébredt-e fel. Most a konyhaasztalnál ült, kávét ivott, és aggódott. Mi van, ha a nı is fertızött? - vitatkozott magával. Elıször pár órával korábban merült föl benne a lehetıség, amikor Ruth már aludt. Most pedig már nem tudott szabadulni a félelemtıl. Akármivel is próbálta magyarázni, nem segített. Jó, lebarnult a napon, sokat járkált nappal a szabadban. A kutya is kint volt a szabadban. Neville nyugtalanul dobolt ujjaival az asztalon. Semmi sem volt egyszerő többé; az álom zavarba ejtıen összetett akármivé alakult át. Nem volt csodálatos ölelés, egyetlen bővös szó sem hangzott el. A nevén kívül semmit nem tudott meg a nıtıl. Kemény küzdelem 128

árán sikerült elvonszolnia a házig. A küszöbön átvinni még nehezebbnek bizonyult. A nı sírt, és könyörgött neki, hogy ne ölje meg. Akármit mondott, csak tovább sírt és könyörgött. Neville korábban olyannak képzelte a dolgot, mint egy hollywoodi film jelenete; csillogó szemekkel léptek volna be a házba kart karba öltve, majd lassan elsötétült volna a kép. Ehelyett küszködnie és hízelegnie és vitatkoznia és szitkozódnia kellett, mert a nı nem hagyta magát. Az sem volt éppen romantikus, ahogyan a küszöböt átlépték. Úgy kellett átvonszolnia a nıt. Amikor már bent voltak a házban, a nı semmivel sem tőnt kevésbé rémültnek. Neville megpróbálta vigasztalni, de csak lekuporodott az egyik sarokba, épp úgy, mint a kutya. Nem volt hajlandó sem megenni, sem meginni semmit, amit adott neki. Végül Neville-nek nem maradt más választása, minthogy bevigye a nıt a hálószobába, és rázárja az ajtót. Most ott aludt. Neville fáradtan sóhajtott, és csészéje fülével játszadozott. Annyi évig álmodoztam egy társról, gondolta. Most találkozom eggyel, és rögtön bizalmatlan vagyok, és gorombán meg türelmetlenül bánok vele. Nem mintha lett volna igazán más választása. Rég megbékélt vele, hogy ı maradt az egyetlen normális ember. Nem számított, hogy a nı is normálisnak tünt. Túl sokat látott kómában feküdni, akik éppen ilyen egészségesnek látszottak. Csakhogy nem voltak azok, és ezt ı pontosan tudta. Az egyszerő tény, hogy ez a nı nappali fénynél sétált, nem volt elég hozzá, hogy a 129

bizalom mérlegét a megfelelı irányba billentse. Túl régóta kételkedett már. Mélyen a lelkébe égett a világ mőködésérıl alkotott képe. Képtelen volt már elhinni, hogy létezhetnek mások is, akik olyanok, mint ı. És, miután az elsı döbbeneten túltette magát, az egyedül töltött hosszú évek során kialakult dogma a felszínre tolakodott. Vett egy mély lélegzetet, és visszament a hálószobába. A nı még mindig ugyanabban a testhelyzetben feküdt. Talán, gondolta Neville, megint kómába esett. Megállt az ágy fölött, és lenézett a nıre. Ruth. Annyi mindent szeretett volna tudni róla! Mégis szinte félt attól, amit meg kellett tudnia. Mert ha olyan, mint a többi, egyetlen dolgot tehet. És jobb volt inkább semmit nem tudni azokról az emberekrıl, akiket meg kellett ölnie. Keze minduntalan mozdulni készült az oldala mellett, kék szeme üresen meredt a nıre. Mi van, ha csak egy szeszélyes véletlen? Mi van, ha csak egy rövid idıre támadt fel a kómából, és nekiindult? Lehetségesnek tőnt. És mégis, legjobb tudomása szerint a napfény volt az egyetlen dolog, aminek a baktérium nem állhatott ellent. Miért nem gyızhette meg ennyi, hogy a nı normális? Nos, csak egyféleképpen deríthette ki, mi a helyzet valójában. Lehajolt, és a nı vállára tette a kezét. - Ébredjen fel! - mondta. A nı nem mozdult. Neville összeszorította a száját, és a puha vállra tette a kezét.

130

Akkor vette észre az aranyláncot a nı nyakában. Széthúzta a ruhát a melle elıtt. Az apró aranykeresztet tanulmányozta éppen, amikor a nı felébredt, és a párnába fúrta a fejét. Nincsen kómában; ez volt minden, amire Neville gondolni tudott. - Mi… mit csinál? - kérdezte a nı erıtlenül. Nehezebb volt nem bízni benne, ha beszélt. Az emberi hang annyira furcsán csengett a fülében, hogy olyan hatalma volt fölötte, mint azelıtt soha. - Én csak… semmit - mondta. Zavartan lépett hátra, és a falnak támaszkodott. Még egy pillanatig csendben figyelte a nıt, aztán megkérdezte: - Hová való? A nı szótlanul feküdt tovább, és kifejezéstelen tekintettel nézett fel rá. - Azt kérdeztem, hová való? - kérdezte megint Neville. Eltolta magát a faltól, és megkeményedett a tekintete. - Ing… Inglewoodba - mondta sietve a nı. Neville hővösen nézett vissza rá, majd megint a falnak vetette a hátát. - Értem - mondta. - És egyedül élt? - Férjnél voltam. - İ hol van? A nı nyelt egyet. - Meghalt. - Mikor? - A múlt héten. 131

- És mit csinált utána? - Futottam. - Az alsó ajkába harapott. - Elfutottam. - Azt akarja mondani, hogy azóta kószál? - I… igen. Neville szó nélkül nézte tovább a nıt. Aztán hirtelen megfordult, és dörgı léptekkel kivonult a konyhába. Kinyitotta az egyik szekrényajtót, és elıhúzott egy marék fokhagymagerezdet. Rátette ıket egy tányérra, aztán mindegyiket péppé zúzta. Az orrfacsaró szag megtöltötte az orrát. A nı a könyökére támaszkodva feküdt, amikor megint a hálószobába ért. Habozás nélkül az orra alá tolta a tányért. A nı elfojtott kiáltással hajtotta félre a fejét. - Mit csinál? - kérdezte, és köhögött. - Miért fordult el? - Kérem… - Miért fordult el? - Büdös! - Hangja zokogásba váltott. - Ne! Mindjárt elhányom magam. Neville még közelebb tolta a tányért. A nı öklendezve húzódott el, és felhúzott lábakkal a falhoz préselte magát. - Hagyja abba! Kérem! - könyörgött. Neville visszahúzta a tányért, és figyelte, ahogy a nı össze-összeránduló gyomra miatt teljes testében reszket. - Maga is közülük való - mondta Neville ellenségesen.

132

A nı hirtelen felugrott, elrohant mellette, és berontott a fürdıszobába. Az ajtó becsapódott mögötte, Neville pedig hallotta, amint görcsösen okád odabent. Összeszorított szájjal tette le a tányért az éjjeliszekrényre. Torka megrándult, ahogy nyelt. Fertızött. Nem maradhatott felıle kétség. Egy évvel korábban rájött, hogy a fokhagyma allergén minden vampiris bacilussal fertızött szervezet számára. Ha ezek az organizmusok fokhagymával kerültek kapcsolatba, a stimulált szövetek érzékenyebbé tették a sejteket, abnormális reakciót kiváltván ezzel, minden további fokhagymával való érintkezés esetén. Azért nem ért el vele semmit, amikor a vérbe juttatta az anyagot. A szagra volt szükség. Leült az ágyra. A nı rosszul reagált. Pár pillanat múlva Robert Neville összeráncolta a szemöldökét. Ha igaz volt, amit a nı mondott, egy hete kószált a városban. Cseppet sem meglepı, ha kimerült és gyenge, akkor pedig a fokhagyma szagától akár fel is fordulhatott a gyomra. Öklével a matracra csapott. Tehát még mindig nem tudta biztosan. És ha belegondolt, tudta, hogy nincs joga felemás bizonyítékok alapján dönteni. Ezt már megtanulta jól, tudta, és ıszintén hitt benne. Még mindig az ágyon ült, amikor a nı kinyitotta a fürdıszobaajtót, és kilépett. Egy pillanatra megállt a folyosón, ránézett, majd bement a nappaliba. Neville felállt, és követte. Amikor ı is belépett a szobába, a nı már a kanapén ült. 133

- Most elégedett? - kérdezte. - Azzal ne foglalkozzon - mondta Neville. - Maga a vádlott, nem én. A nı dühösen kapta fel a fejét, mintha mondani akart volna valamit. Aztán visszarogyott az ágyra, és megrázta a fejét. Neville egy pillanatra még át is érezte, milyen nehéz lehet neki. Annyira tehetetlennek tőnt, ahogy vékony keze ott feküdt az ölében. Mintha már nem is érdekelte volna a szakadt ruhája. Neville tekintete megállapodott apró mellén. A nı nagyon vékony volt, testén szinte nem is látszott domborulat. Egyáltalán nem ilyet képzelt el magának. Ne foglalkozz vele, gondolta, ez már egyáltalán nem számít. Leült a székre, és a nıt figyelte. Az nem viszonozta tekintetét. - Figyeljen rám! - mondta Neville. - Minden okom megvan rá, hogy azt gyanítsam, maga fertızött. Fıleg azután, hogy így reagált a fokhagymára. A nı nem szólt. - Nem mond semmit? - kérdezte Neville. A nı felemelte a tekintetét. - Azt hiszi, közéjük tartozom - mondta. - Azt hiszem, akár így is lehet. - És akkor mi van ezzel? - kérdezte a nı, és felemelte a keresztet. - Az semmit sem jelent - mondta Neville. - Ébren vagyok - folytatta a nı. - Nem fekszem kómában. Neville nem felelt. Ezzel nem tudott vitatkozni, még ha a kételyeit nem is oszlatta el. 134

- Sokszor jártam Inglewoodban - szólalt meg végül. Miért nem hallotta a kocsimat? - Inglewood nagy hely - felelte a nı. - Szeretnék hinni magának - mondta Neville. - Tényleg? - kérdezte a nı. Megint összerándult a gyomra, és összeszorított fogakkal görnyedt össze. Robert Neville a fotelban ült, és azon gondolkodott, miért nincs benne több együttérzés. Az érzelmeket nehéz volt föltámasztani a halálból. Eltőnt belıle minden, üres volt, nem érzett semmit. A nı nemsokára felnézett. Kemény volt a tekintete. - Egész életemben gyenge volt a gyomrom - mondta. A múlt héten a szemem láttára ölték meg a férjemet. Darabokra tépték. Az orrom elıtt. Két gyereket vesztettem el a járvány miatt. Egy hete csak járkálok mindenfelé. Éjszaka rejtızködtem, nem ettem többet néhány falatnál. Belebetegedtem a félelembe, egyszerre sosem tudtam egy-két óránál többet aludni. Aztán meghallottam, hogy valaki rám kiabál. Maga végigkergetett a mezın, megütött, aztán idevonszolt a házába. Amikor meg rosszul leszek, mert az arcomba tolt egy tányér bőzlı fokhagymát, közli velem, hogy fertızött vagyok. Keze meg-megrándult az ölében. - Mégis minek kellett volna történnie? - kérdezte dühösen. A kanapé támlájának dılt, és becsukta a szemét. Kezével a szoknyáját csipkedte feszülten. Egy tétova mozdulattal még a szakadt felsıt is megpróbálta 135

megigazítani, de az megint visszahullott, ı pedig tehetetlenségében sírva fakadt. Neville elıredılt a fotelban. Minden gyanakvása és kételkedése ellenére kezdett bőntudata támadni. Nem tehetett róla. Elfelejtette már, milyenek a zokogó nık. Kezét lassan a szakállához emelte, és nekiállt zavartan tépkedni, miközben a nıt nézte. - Megengedné… - kezdte. Nagyot nyelt. Megengedné, hogy vért vegyek magától? - kérdezte. Akkor megtudnám… A nı hirtelen felállt, és az ajtó felé indult. Neville villámgyorsan pattant föl a fotelból. - Mit csinál? - kérdezte. A nı nem válaszolt. A zárat piszkálta esetlen mozdulatokkal. - Nem mehet ki oda - lepıdött meg Neville. Mindjárt hemzsegni fognak az utcán. - Nem maradok itt - zokogta a nı. - Nekem mindegy, akár meg is ölhetnek. Neville megszorította a karját. A nı megpróbálta elhúzni magát. - Hagyjon békén! - kiáltotta. - Nem én akartam jönni. Maga rángatott ide. Miért nem hagy már békén? Neville zavartan állt mellette, nem tudta, mit mondjon erre. - Nem mehet ki oda - ismételte meg végül. Visszavezette a nıt a kanapéhoz, aztán töltött neki egy kis pohár whiskyt a bárszekrénynél. Ne törıdj vele, hogy fertızött vagy nem, gondolta, ne is törıdj vele! 136

A nı felé nyújtotta a poharat, de az megrázta a fejét. - Igya meg! - mondta Neville. - Megnyugtatja. A nı ingerülten pillantott fel. - És akkor megint fokhagymát dug majd az orrom alá? Neville megrázta a fejét. - Igya meg! - mondta. A nı nemsokára elvette a poharat, és kortyolt egyet a whiskybıl. Köhögött. A kanapé karfájára tette a poharat, és mély lélegzet reszketett végig a testén. - Miért akarja, hogy maradjak? - kérdezte szomorúan. Neville visszanézett rá, de maga sem tudta, mi is az igazi válasz. - Még ha fertızött is, nem engedhetem, hogy kimenjen közéjük - szólalt meg végül. - Nem tudhatja, mit tennének magával. A nı lehunyta a szemét. - Nem érdekel - mondta.

TIZENHETEDIK FEJEZET - Nem értem - mondta Neville a nınek vacsora közben. -Majdnem három év telt el, és néhány még mindig életben van. Az élelmiszerkészletét felélik. Amennyire tudom, napközben most is kómában fekszenek. - Megrázta a fejét. - Mégsem haltak meg. Három év után még mindig nem haltak meg. Mi élteti ıket?

137

A nı Neville fürdıköpenyét viselte. Úgy öt óra körül végül megadta magát, megfürdött, és átöltözött. Karcsú teste szinte elveszett a vastag frottír alatt. Kölcsönkérte Neville fésőjét, és egy madzaggal lófarokba rendezte hátul a haját. Ruth a kávéscsészével játszott. - Néha láttuk ıket - mondta. - Féltünk a közelükbe menni. Jobbnak láttuk, ha nem érünk hozzájuk. - Nem tudta, hogy visszajönnek a haláluk után? A nı a fejét rázta. - Nem. - Nem voltak kíváncsiak rá, kik azok, akik éjszakánként megtámadják a házukat? - Soha fel sem merült bennünk, hogy… - Lassan rázta tovább a fejét. - Nehéz elhinni ilyesmit. - Gondolom - mondta Neville. Vetett egy pillantást a nıre, miközben csendben ettek tovább. Nehéz volt elhinni, hogy egészséges ember ül vele szemben. És nem csak azért, mert kételkedett a szavában. Abban kételkedett inkább, hogy ekkora csoda történhet egy ilyen elveszett világban. - Meséljen még róluk! - mondta Ruth. Neville felállt, és leemelte a kávéskannát a tőzhelyrıl. Töltött még a nı csészéjébe és a sajátjába is, aztán visszatette a kannát a helyére, és leült. - Most hogy érzi magát? - kérdezte. - Jobban, köszönöm. Neville bólintott, és cukrot kanalazott a kávéjába. Ahogy kavarta a fekete folyadékot, érezte, hogy a nı 138

tekintete rászegezıdik. Vajon mi jár a fejében? gondolta. Vett egy mély lélegzetet, és nagyon szerette volna tudni, miért nem oldódik benne a feszültség. Egy darabig azt hitte, bízik a nıben. Most már nem volt benne olyan biztos. - Még mindig nem bízik bennem - szólalt meg Ruth, mintha olvasott volna a gondolataiban. Neville gyorsan felnézett, majd megvonta a vállát. - Nem… nem errıl van szó - mondta Neville. - Hát persze, hogy errıl van szó - mondta a nı csendesen. Felsóhajtott. - Ó, hát legyen! Ha ellenırizni akarja a véremet, tegye azt. Neville gyanakodva nézett rá, és magában azon tanakodott, vajon ez valami trükk akar-e lenni. Torka ideges rándulását egy nagy korty kávéval álcázta. Ostobaság gyanakodni, gondolta. Letette a csészét. - Jól van - mondta. - Rendben. A nıre nézett, aki a kávéját bámulta. - Ha fertızött - mondta neki -, mindent megteszek, hogy meggyógyítsam. Találkozott a tekintetük. - És ha nem tud? - kérdezte Ruth. Egy pillanatnyi néma csend következett. - Csak várjuk ki, és majd meglátjuk - mondta aztán Neville. Mind a ketten ittak a kávéból. Utána Neville megkérdezte: - Most essünk túl rajta?

139

- Kérem, ne - mondta a nı. - Inkább reggel. Egy kicsit még… betegnek érzem magam. - Jól van - bólintott Neville. - Akkor reggel. Csendben fejezték be a vacsorát. Neville-t csak kevéssé nyugtatta meg, hogy a nı engedi ellenırizni a vérét. Félt, hogy valóban fertızött lehet. Elıbb el kellett még töltenie vele egy estét meg egy éjszakát, közben talán jobban meg is ismerheti, vonzalom támadhat benne iránta. Reggel meg talán nem lesz más választása, mint… Késıbb a nappaliban ülve a képet nézték a falon, portóit kortyolgattak, és Schubert Negyedik szimfóniáját hallgatták. - Nem hittem volna - mondta Ruth, akinek mintha már jobb lett volna a kedve. - Sosem gondoltam, hogy valaha zenét fogok még hallgatni. És bort fogok inni. Körülnézett a szobában. - Nem vitás, hogy nagyszerő munkát végzett mondta. - Milyen volt a maguk háza? - kérdezte Neville. - Ennek a nyomába sem ért - felelte Ruth. - Nekünk nem volt… - Hogyan védték meg? - vágott közbe a férfi. - Ó… - Ruth egy pillanatra elgondolkodott. Bedeszkáztuk persze. És kereszteket használtunk. - Azok nem mindig mőködnek - mondta Neville halkan, miután pár pillanatig csak nézte a nıt. Ruth értetlenül nézett vissza rá. - Nem? 140

- Miért félne a kereszttıl egy zsidó? - vetette fel Neville. - Miért félne tıle egy olyan vámpír, aki zsidó volt? A legtöbb ember félt tıle, hogy vámpír lesz belıle. A legtöbben hisztérikus vakságban szenvednek a tükör elıtt. De ami a keresztet illeti… Nos, sem egy zsidó, sem egy hindu, sem egy mohamedán, de még egy ateista sem fél a kereszttıl. Ruth csak ült némán a borospohárral a kezében, és kifejezéstelen tekintettel hallgatta a férfit. - Ezért nem mőködik mindig a kereszt - mondta Neville. - Nem hagyta, hogy befejezzem - szólalt meg a nı. Fokhagymát is használtunk. - Azt hittem, attól rosszul lesz. - Volt már úgyis elég bajom. Régen ötvenöt kiló voltam. Most negyvennégy vagyok. Neville bólintott. Ahogy azonban a konyhába indult egy újabb üveg borért, arra gondolt, hogy Ruthnak már rég alkalmazkodnia kellett volna. Három év után. Persze nem biztos. Mi értelme lett volna most már kételkedni benne? Megengedte, hogy ellenırizze a vérét. Mi mást tehetne még? Bennem van a hiba, gondolta Neville. Túl sokáig voltam egyedül. Nem hiszek el semmit, csak ha a saját szememmel látom egy mikroszkópban. Az öröklıdés ismét diadalmaskodott. Apám fia vagyok, a fene essen a penészedı csontjaiba. A sötét konyhában állva, miközben tompa körmét az üveg nyakát körülvevı fólia alá süllyesztette, Robert Neville átnézett a nappaliban ülı Ruthra. 141

Tekintete végigszaladt a köpenyen, egy pillanatra megállt a mellek apró buckáján, aztán lecsusszant a bronzbarna vádlira és bokára, majd felemelkedett a sima térdkalácsig. Olyan volt a teste, mint egy kislányé. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy szült már két gyereket. Az egész dologban az volt a legkülönösebb, gondolta Neville, hogy egyáltalán nem érzett iránta fizikai vonzalmat. Ha két évvel korábban, esetleg valamivel késıbb került volna elı, talán még meg is erıszakolta volna. Akkortájt volt néhány szörnyő pillanata; pillanatok, amikor a szükségletei kielégitését szolgáló legborzalmasabb megoldások is addig jártak a fejében, amíg majd beleırült. Aztán viszont nekilátott a kísérleteknek. A dohányzással lassan felhagyott, inni sem ivott már kényszeresen. Tudatosan és meglepı sikerrel ásta magát bele a nyomozásba. Szexuális késztetése egyre csökkent, amíg végül szinte semmivé lett. A szerzetesek megváltása gondolta. - Elıbb-utóbb el kellett tőnnie a testi vágynak, vagy egyetlen férfi sem választhatott volna magának olyan életet, amibıl hiányzott a szex. Most elégedettséggel töltötte el, hogy nem érzett szinte semmit; talán csak valami alig kivehetı mocorgást mélyen az önmegtartóztatás kıkemény felszíne alatt. Boldogan hagyta ennyiben. Fıleg, mert nem tudhatta,

142

Ruth-e az a társ, akire várt. Vagy hogy egyáltalán életben hagyhatja-e másnap. Meggyógyíthatná vajon? Valószínőtlennek tőnt. A kinyitott üveggel visszament a nappaliba. A nı egy pillanatra rámosolygott, ahogy újratöltötte a poharát. - A képben gyönyörködtem - mondta. - Szinte az erdıben érzi magát az ember. Neville csak mordult egyet. - Nyilván sokáig tartott, mire berendezte a házat folytatta Ruth. - Magának is tudnia kell - felelte Neville. - Végig kellett csinálnia ugyanezt. - A mi házunk nem is hasonlított erre. Kicsi volt. Az ételt is csak feleekkora helyen tároltuk. - Nyilván el is fogyott - mondta Neville, és a nı reakcióját figyelte. - A fagyasztott ételek - válaszolta Ruth. Konzervekbıl éltünk. - Neville bólintott. Logikus, ezt el kellett ismernie. De így sem tetszett neki. Megérzés volt csak, tudta jól, de akkor sem tetszett. - És a víz? - kérdezte aztán. Ruth egy pillanatig csak csendben figyelte. - Egy szavamat sem hiszi, ugye? - kérdezte végül. - Nem azért kérdezem - mondta Neville. - Csak kíváncsi vagyok, hogyan éltek. - Nem tudja leplezni, hallani a hangján - felelte Ruth. - Túl régóta van egyedül. Elfelejtette, hogyan kell becsapni másokat.

143

Neville csak morgott valamit, és kezdett az a kellemetlen érzése támadni, hogy a nı játszik vele. Nevetséges, szállt vitába rögtön saját magával. Csak egy nı. Valószínőleg igaza is volt. Morózus, otromba remete lett belıle. De mit számított? - Meséljen a férjérıl! - mondta hirtelen. Valami átvillant a nı arcán, az emlékek árnya talán. Ajkához emelte a sötét borral teli poharat. - Most hadd ne! - mondta. - Kérem. Neville hátradılt a kanapén. Képtelen volt megérteni az alaktalan elégedetlenséget, amit érzett. Minden, amit a nı mondott és tett, lehetett akár annak a következménye is, amin átment. De lehetett hazugság is. Miért hazudna? - kérdezte magától. Reggel megnézi a vérét. Mi haszna lehetne a ma esti hazugságoknak, ha alig pár óra múlva úgyis tudni fogja az igazságot? - Tudja - mondta igyekezvén oldani a feszültséget -, gondolkodtam. Ha három ember túlélhette a járványt, akkor akár több is. - Maga szerint lehetséges? - kérdezte Ruth. - Miért ne? Kellett hogy legyenek mások is, akik valamilyen oknál fogva immúnisak voltak a vírusra. - Beszéljen még a baktériumról! - mondta a nı. Neville egy pillanatra elbizonytalanodott, majd letette a borospoharát. Mi lenne, ha mindent elmondana neki? Mi lenne, ha megszökne, és halála után visszatérne mindazzal a tudással, amit tıle szerzett meg? - Rengeteg apróság van - mondta.

144

- A keresztrıl beszélt az elıbb - folytatta Ruth. Honnan tudja, hogy így van? - Emlékszik, mit mondtam Ben Cortmanrıl? kérdezte Neville megnyugodva, amiért visszatérhet egy korábbi témához, ahelyett, hogy új dolgokat kéne elárulnia. - Arra a férfira gondol, akit… Neville bólintott. - Igen. Jöjjön! - mondta. - Megmutatom magának. Ahogy ott állt a nı mögött, miközben az a kémlelınyíláson át az udvart figyelte, beszívta bırének és hajának illatát. Muszáj volt egyet hátrébb lépnie. Hát nem elképesztı? - gondolta. Nem tetszik az illata. Mint Gulliver, amikor visszatért a bölcs lovak országából. Bántja az orromat az emberszag. - Ott áll a lámpaoszlopnál - mondta. Ruth halk hümmögéssel jelezte, hogy látja. - Olyan kevesen vannak - szólalt meg aztán. - Hol van a többi? -A legtöbbet megöltem - felelte Neville -, de egy kicsivel mindig elıttem járnak. - Hogyan lehetséges, hogy odakint ég a lámpa? kérdezte a nı. - Azt hittem, tönkretették az elektromos hálózatot. - Rákötöttem a generátoromra - magyarázta meg Neville. - Látni akartam ıket. - Nem törik el a körtét? - Nagyon erıs burát szereltem elé. - És nem másznak fel, hogy úgy törjék össze?

145

- Fokhagymát raktam körben az oszlopra. Ruth megrázta a fejét. - Mindenre gondolt. Neville hátralépett, és a nıre nézett. Hogyan figyelheti ıket ilyen nyugodtan, elmélkedett, hogyan kérdezhet, hogyan tehet megjegyzéseket, amikor alig egy héttel ezelıtt a saját szemével látta, hogy a fajtájuk darabokra tépi a férjét? Megint a kétségek, gondolta. Hát ez már mindig igy lesz? Addig nem is lehet másképp, amíg nem tud biztosat. A nı egyszer csak elfordult a nyílástól. - Megbocsátana egy pillanatra? - kérdezte. Neville figyelte, amint bevonul a fürdıszobába, és hallotta, ahogy ráfordítja a kulcsot. Aztán becsukta a nyílás ajtaját, és visszament a kanapéhoz. Fanyar mosoly játszott az ajkán. A bor vörös mélyébe süllyesztette a tekintetét, és szórakozottan turkálta a szakállát. - Megbocsátana egy pillanatra? A szavakat a maguk groteszkségében valamiért szórakoztatónak találta; egy letőnt kor maradványai voltak. Az illemtanárok átrágják magukat a temetın. Etikett ifjú vámpírok számára. Arcáról eltőnt a mosoly. Hogyan tovább? Mi vár rá ezek után? Itt lesz-e vele Ruth egy hét múlva is, vagy addigra rég szénné ég a soha ki nem alvó tőzben? Tudta, hogy ha a nı fertızött, meg kell próbálnia meggyógyítani, ha képes rá, ha nem. De mi lesz, ha kiderül, hogy a bacilus nincsen a szervezetében? A maga 146

módján ez a lehetıség még jobban megijesztette. Máskülönben élhetné tovább az életét ugyanúgy, mint eddig, sem a napirendjét, sem a szokásait nem kéne feladnia. Ha viszont a nı vele maradna, ki kéne alakítaniuk valamiféle kapcsolatot, talán férj és feleség lehetnének, gyerekeik születhetnének… Igen, ez volt a rémisztıbb eshetıség. Egyszerre rádöbbent, hogy rossz természető, megrögzött agglegény vált belıle. Nem gondolt többé a feleségére, a lányára, a múltbéli életére. Elég volt a jelen. És megijedt a lehetıségtıl, hogy megint áldozatokat várhatnak tıle, hogy megint felelısnek kéne lennie valakiért. Félt kitárni a szívét, és eldobni a láncokat, amelyekkel fogságban tartotta az érzelmeket. Félt megint szeretni. Amikor a nı kijött a fürdıszobából, Neville még mindig csak ült és gondolkozott. Észre sem vette, hogy a lemezjátszóból már csak karcos, recsegı hang hallatszott. Ruth felemelte a lemezt, és megfordította. A szimfónia harmadik tétele kezdıdött el. - Nos, mi a helyzet Cortmannel? - kérdezte, és leült. Neville értetlenül emelte rá a tekintetét. - Cortmannel? - Akart valamit mondani róla meg a keresztrıl. - Ja igen. Szóval az egyik éjszaka behoztam ide, és megmutattam neki a keresztet. - Mi történt?

147

Most öljem meg? Ne is járjak utána, csak öljem meg, és égessem el? Nagyot nyelt. Az efféle gondolatok könyörtelenül tanúskodtak róla, milyen világban is él valójában; egy olyan világban, ahol köny-nyebb volt gyilkolni, mint reménykedni. Nos, azért idáig még nem jutott el, gondolta. Férfi vagyok, nem gyilkos. - Mi baj? - kérdezte a nı feszülten. - Miért? - Bámul. - Bocsánat - mondta Neville hővösen. - Csak… csak gondolkodom. Ruth nem szólt. Beleivott a borba, és Neville látta, hogy a poharat tartó keze remeg. Kényszerítette magát, hogy ne gondolkozzon. Nem akarta, hogy a nı tudja, mit érez. - Amikor megmutattam neki a keresztet - mondta -, az arcomba nevetett. Ruth bólintott. - Amikor viszont megmutattam neki egy tórát, úgy reagált, ahogy vártam. - Egy micsodát? - Tórát. Törvénytábla vagy micsoda. - És arra… reagált? - Igen. Elıtte összekötöztem, de amikor meglátta a tórát, kiszabadította magát, és megtámadott. - Mi történt? - Mintha megint elpárolgott volna a félelme. 148

- Fejbe vágott valamivel. Nem emlékszem, mivel. Majdnem elájultam. Aztán a tórával sikerült az ajtóhoz terelnem, és megszabadultam tıle. Szóval ezek szerint a keresztnek nincsen meg az az ereje, amit a legendák tulajdonítanak neki. Az az elméletem, hogy mivel a legenda Európában alakult ki, ahol fıleg keresztények laknak, természetszerő, hogy a kereszt lett a sötétség erejével szembeni védekezés szimbóluma. - Nem lıhette volna le Cortmant a pisztolyával? kérdezte a nı. - Honnan tudja, hogy van pisztolyom? - Ennyit… ennyit feltételeztem - mondta Ruth. Nekünk is voltak pisztolyaink. - Akkor nyilván tudja, hogy a golyó nem fogja a vámpírokat. - Ebben sosem… voltunk biztosak - tétovázott a nı, majd gyorsan folytatta: - Tudja, miért van így? Hogy miért nem fogja ıket a golyó? Neville megrázta a fejét. - Nem tudom - mondta. Csendben ültek, és a zenét hallgatták. Neville tudta a választ, de ismét erıt vettek rajta a kétségek, és nem akarta elárulni a nınek. A halott vámpírokon végzett kísérletek során felfedezte, hogy a bacilusok olyan erıs anyagot hoztak létre, amely szinte azonnal begyógyította a golyó ütötte sebeket. A lövedéket a test szinte azonnal körbezárta, és mivel a rendszert a kórokozók aktiválták, a golyó nem tehetett benne kárt. Ami azt illeti, a test szinte korlátlan 149

számú golyóval meg tudott birkózni, ugyanis a kiválasztott anyagnak köszönhetıen azok alig néhány milliméternyire hatoltak be a bırbe. Vámpírokra lövöldözni olyan volt, mintha az ember kavicsokat dobált volna kátrányba. Miközben továbbra is a kanapén ülve figyelte a nıt, az a köpeny ráncait rendezgette a lába körül, és egy pillanatra kivillant barna combja. Nem a vágy támadt föl benne, inkább ingerült lett. Tipikus nıi gesztus, gondolta, kimódolt mozdulat. Ahogy teltek a pillanatok, szinte érzékelte, amint egyre messzebb és messzebb sodródik tıle. Szinte már sajnálta, hogy egyáltalán találkoztak. Az évek során megtalálta a maga békéjét. Elfogadta a magányt, lelke mélyén már nem is bánta igazán. Most pedig ez - véget vetett mindennek. Hogy betöltse a pillanat ürességét, a pipájáért és a dohányzacskóéit nyúlt. Dohányt tömködött a pipa fejébe, és meggyújtotta. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán meg kellett volna kérdeznie a nıt, nem bánjae. Nem kérdezte meg. A zene véget ért. A nı felállt, és Neville figyelte, amint lemezgyőjteményét böngészi. Annyira vékony volt, hogy szinte kislánynak tőnt. Kicsoda ez a nı? gondolta. - Kicsoda valójában? - Ezt feltehetem? - kérdezte egy lemezzel a kezében. Neville oda sem nézett. - Ha akarja - mondta.

150

Ahogy a nı leült a kanapéra, Rahmanyinov Második zongoraversenye hangzott fel. Nem különösebben kifinomult az ízlése, gondolta Neville, miközben kifejezéstelen tekintettel nézett Ruthra. - Meséljen magáról! - mondta a nı. Még egy tipikusan nıi kérés, gondolta Neville. Aztán rögtön le is torkollta magát, amiért megint kötekedhetnékje támadt. Mi értelme volt azzal bosszantani magát, hogy folyton kételkedett? - Nincs mit mesélnem - válaszolta. A nı megint mosolygott. Kinevette talán? - Délután halálra rémisztett - mondta. - Maga meg a bozontos szakálla. Meg az a vad tekintet. Neville kifújta a füstöt. Vad tekintet? Nevetséges. Mit akart elérni? Hízelgéssel férkızni a bizalmába? - Hogy néz ki az alatt a bozont alatt? - kérdezte Ruth. Neville megpróbált mosolyogni, de nem tudott. - Semmi különös - mondta. - Hétköznapi arcom van. - Hány éves vagy, Robert? A férfi nyelt egyet. Most elıször mondta ki a nevét. Különös, nyugtalanító érzése támadt, ahogy ilyen hosszú idı után megint a nevén szólította egy nı. Ne nevezzen így, mondta neki majdnem. Nem örült volna neki, ha közelebb kerülnek egymáshoz. Ha Ruth fertızött, és nem tudja meggyógyítani, szívesebben tett volna el láb alól egy idegent. A nı elfordította a fejét. - Nem kell beszélgetned velem, ha nem akarsz mondta csendesen. - Nem zavarlak, holnap elmegyek. Neville mellkasában megfeszültek az izmok. 151

- De… - nyögte. - Nem akarom megzavarni az életedet - mondta Ruth. - Nem kell úgy érezned, hogy kötelességeid vannak velem szemben, csak mert… egyedül mi maradtunk. Rideg tekintettel nézte a nıt, és halvány bőntudat ébredezett benne. Miért kéne kételkednem benne? mondta magának. - Ha fertızött, nem megy el innen élve. Mitıl kéne félni? - Sajnálom - mondta. - Régóta vagyok egyedül. A nı fel sem nézett. - Ha beszélgetni szeretnél - mondta -, szívesen elmondok neked… mindent, amit tudok. A nı egy pillanatig habozott. Aztán Neville-re nézett, tekintetén nem látszott, hogy bármire is elszánta volna magát. - Szeretnék többet tudni errıl a betegségrıl - mondta. - Két lányomat vesztettem el miatta. És ez okozta a férjem halálát is. Neville a nıre nézett, majd beszélni kezdett. - Egy bacilus okozza - mondta. - Hengeres alakú. Izotóniás oldatot hoz létre a vérben, amitıl az lassabban kering, mint rendesen. Mőködésben tartja a test minden funkcióját, friss véren él, és energiát ad. Ha nem jut vérhez, öngyilkos bakteriofágokat hoz létre vagy endospórákat. Ruth üres tekintettel nézett vissza rá. Neville rájött, hogy nem érthetett semmit az egészbıl. A számára oly ismerıs kifejezések az ı fülének teljesen idegenül csengtek. 152

- Nos - folytatta -, ezeknek a nagy része nem is olyan fontos. Az endospóra egy ovális test, amelyikben benne van a vegetatív állapotban lévı baktérium összes fontos alkotóeleme. A baktérium akkor hoz létre ilyet, ha nem jut friss vérhez. Aztán, amikor a vámpír teste lebomlik, ezek az endospórák szétszóródnak, és új hordozót keresnek. Találnak egyet, baktériummá alakulnak, és még egy test fertızötté válik. A nı hitetlenkedve rázta a fejét. - A bakteriofágok szervetlen fehérjék, és szintén akkor képzıdnek, ha a baktérium nem jut vérhez. Az endospórákkal ellentétben ebben az esetben viszont az abnormális metabolizmus elpusztítja a sejteket. Gyorsan beszélt még arról, hogy a nyirokrendszer tökéletlenül választja ki a salakanyagokat, arról, hogy a fokhagyma allergiás reakciót vált ki, és a betegség más vetületeirıl. - Akkor mi mért vagyunk immúnisak? - kérdezte a nı. Neville egy hosszú pillanatig csendben nézett vissza rá, és nem válaszolt. Aztán megvonta a vállát. - Hogy maga miért, arról fogalmam sincs. Ami engem illet, én Panamában állomásoztam a háború alatt, és ott megharapott egy vérszívó denevér. És, bár nem tudom bizonyítani, az az elméletem, hogy a denevér korábban találkozott egy valódi vámpírral, és a szervezetébe került a vampiris baktérium. Emiatt aztán inkább emberek vérét kereste állatoké helyett. Mire azonban a baktérium az én szervezetembe került, a denevérben már valamennyire meggyengült. Szörnyen megbetegedtem tıle persze, de 153

nem haltam meg, és a testemben kialakult az ellenállóképesség a baktériummal szemben. Legalábbis ez az elméletem. Jobb okot nem találok. - De… de nem történt ez meg másokkal is odalent? - Fogalmam sincs - felelte halkan Neville. - Megöltem a denevért. - Megvonta a vállát. - Talán én voltam az elsı ember, akit megtámadott. Ruth egyetlen szó nélkül nézett vissza rá, amitıl Neville csak még nyugtalanabbnak érezte magát. Tovább beszélt, bár igazából inkább csöndben maradt volna. - Elıször azt hittem, hogy a karónak pontosan a szívükbe kell találnia - mondta. - Hittem a legendának. Aztán rájöttem, hogy nem így van. Mindenféle testrészükbe vertem a karókat, és mindig meghaltak. Ebbıl arra következtettem, hogy a vérzés miatt volt. Amíg egyszer… És elmesélte, hogyan bomlott le a nı teste pillanatok alatt az orra elıtt. - Nyilvánvaló lett, hogy nem a vérzés az oka folytatta most már némi örömmel, amiért visszaidézheti felfedezéseit. - Nem tudtam, mit csináljak. Aztán egyszer csak eszembe jutott. - Micsoda? - kérdezte a nı. - Fogtam egy halott vámpírt, mesterséges vákuumba tettem a karját, és odabent kilyukasztottam. Kifröccsent a vér. - Egy pillanatra elhallgatott. - De semmi más nem történt. A nı értetlenül nézett rá. - Nem érti - mondta Neville. 154

- Én… nem - ismerte be Ruth. - Amikor megint levegıt engedtem a tartályba, a kar lebomlott. Ruth továbbra is csak nézett. - Tudja - folytatta Neville -, a bacilus oxigénnel és oxigén nélkül is tud élni, de van különbség. A testben anaerobiotikus, és szimbiózist hoz létre magával a szervezettel. A vámpír friss vérrel táplálja, a baktérium pedig biztosítja az energiát, hogy a vámpír még több friss vért állíthasson elı. A baktérium az oka annak is, teszem hozzá, hogy megnınek a szemfogaik. - Igen? - kérdezte a nı. - Amikor levegı jut a rendszerbe - magyarázta Neville -, a helyzet azonnal megváltozik. A kórokozó aerobikus lesz, és ahelyett, hogy szimbiózisra törekedne, parazitává válik. - Pillanatnyi szünetet tartott. - Megeszi a hordozóját. - Tehát a karó… - kezdte a nı. - Levegıt enged be. Persze. Beengedi, és nyitva tartja a húst, úgyhogy a gyógyítás sem mőködik, mint a golyóknál. A szívnek mindenesetre semmi köze az egészhez. Most azt csinálom, hogy elég mélyen bevágom a csuklójukat ahhoz, hogy ne mőködjön az öngyógyítás. - Halványan elmosolyodott. - Ha arra gondolok, mennyi idıt töltöttem karók esztergálásával! A nı bólintott, hirtelen feltőnt neki a kezében tartott borospohár, és letette. - Ezért bomlott le olyan gyorsan az a nı, akirıl meséltem - mondta. - Olyan régóta volt halott, hogy

155

amint a szervezete levegıhöz jutott, a baktérium azonnal spontán bomlást okozott. A nı nagyot nyelt, és egész testében megremegett. - Ez borzalmas - mondta. Neville meglepetten nézett rá. Borzalmas? Hát nem furcsa? Évek óta nem jutott eszébe ilyesmi. Már el is felejtette, mit jelent az a szó, hogy borzalom. Az egymást érı szörnyőségek arra voltak jók, hogy már a szörnyőségek is klisének tőntek. Robert Neville gondolataiban a helyzet egyszerően a természet rendje volt. Nem tartoztak hozzá jelzık. - És mi van azokkal…, akik még élnek? - kérdezte Ruth. - Az a helyzet - felelte Neville -, hogy mikor elvágom a csuklójukat, a baktérium mindenképpen parazitává válik. De ık leginkább azért halnak meg, mert elvéreznek. - Egyszerő… A nı hirtelen elfordult, ajkai keskeny vonallá préselıdtek össze. - Mi baj? - kérdezte Neville. - S… semmi. Semmi - felelte Ruth. Neville elmosolyodott. - Az ember hozzászokik az ilyesmihez - mondta. Muszáj. A nı megint összerázkódott, torka puha oszlopa görcsösen húzódott össze. - Nem lehet a kiscserkészek szabályai szerint élni ebben a dzsungelben - magyarázta. - Hidd el, nem 156

tehetek mást. Vagy jobb lenne hagyni, hogy haljanak bele a betegségbe, és jöjjenek vissza sokkal rettenetesebb állapotban? Ruth összeszorította két tenyerét. - De azt mondtad, sokan közülük még… még élnek mondta feszülten. - Honnan tudod, hogy nem fognak életben maradni? - Tudom - mondta Neville. - Ismerem a bacilust, tudom, hogyan szaporodik. Akármilyen sokáig is harcol vele a szervezetük, a végén a bacilus gyız. Készítettem antibiotikumokat, több tucat vámpírba injekcióztam be ıket. De ez nem mőködik, nem mőködhet. Semmi sem használ, ha már bennük van a bacilus. A testük nem tud egyszerre küzdeni a kórokozóval és antitesteket elıállítani. Nem lehet megcsinálni, hidd el nekem! Ez csapda. Ha nem ölném meg ıket, elıbb-utóbb meghalnának, és engem akarnának elkapni. Nincs más választásom; egyáltalán nincs választásom. Aztán csendben ültek, és a lemezjátszó tőjének kaparászását hallgatták a lemez belsı barázdáin. A nı nem nézett Neville-re, csak a padlót bámulta üres tekintettel. Furcsa, gondolta Neville, hogy most mintha védekeznie kéne valamiért, ami tegnap még az élet szükséges velejárója volt. Az eltelt évek során egyetlenegyszer sem merült fel benne a lehetıség, hogy esetleg nem cselekszik helyesen. A nı kellett hozzá, hogy egyáltalán megforduljanak a fejében ilyen gondolatok: különös, idegen gondolatok.

157

- Tényleg azt hiszed, hogy nem ezt kéne tennem? kérdezte Neville hitetlenkedve. A nı az alsó ajkába harapott. - Ruth - mondta Neville. - Ezt nekem kell eldöntenem - felelte a nı.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET - Virge! A sötét alak a falhoz simult, ahogy Robert Neville rekedt kiáltása belehasított a sötét némaságba. A férfi felült a kanapén, és álomtól homályos szemekkel nézett körbe a szobában. Szíve úgy kalapált a mellkasában, mint eszét vesztett fogoly ökle a katakomba falán. Talpra ugrott, gondolatai még mindig nem tisztultak ki az ébredés után; sem az idıt, sem a helyet nem tudta meghatározni. - Virge? - kérdezte megint erıtlenül, remegı hangon. - Virge? - Én… én vagyok - szólt egy tétova hang a sötétben. Neville tett egy bizonytalan lépést a nyitott kémlelınyíláson beszőrıdı, halvány fénysugár felé. Egy pillanatra lehunyta a szemét. A nınek fennakadt a lélegzete, ahogy Neville kinyúlt, és megszorította a vállát.

158

- Ruth vagyok. Ruth - suttogta ijedten. Neville csak állt, sarkán hintázott lassan a sötétben, és értetlenül meredt az elıtte kirajzolódó alakra. - Ruth vagyok - mondta ezúttal hangosabban a nı. Az ébredés olyan volt, mint egy tompa robbanás. Valami hideg csomókat kötözött a mellkasába és a gyomrába. Nem Virge volt az. Hirtelen megrázta a fejét, és reszketı ujjaival megdörzsölte a szemét. Aztán csak nézte a nıt, és úgy érezte, összeroppantja a hirtelen jött bánat rettenetes súlya. - Ó - mormogta erıtlenül. - Ó, én… Ott maradt állva, érezte, hogy teste imbolyog a sötétben, ahogy lassan felszáll a gondolatait elhomályosító köd. A nyitva hagyott kémlelınyílásra nézett, aztán megint a nıre. - Mit csinálsz? - kérdezte még mindig álomtól súlyos hangon. - Semmit - válaszolta feszülten Ruth. - Nem… nem tudtam aludni. Neville egyszerre lehunyta a szemét, ahogy a szobát elárasztotta a lámpa fénye. Aztán elvette a kezét a kapcsolóról, és megfordult. A nı még mindig hátát a falnak vetve állt, és pislogott a hirtelen támadt világosságban; keze ökölbe szorult az oldala mellett. - Miért öltöztél fel? - kérdezte Neville meglepetten. A nı nyelt egyet, és elkerekedett szemekkel nézett vissza rá. Neville megint megdörzsölte a szemét, és félresöpörte hosszú haját a halántékáról. 159

- Én csak… nézelıdtem - mondta Ruth. - De miért öltöztél fel? - Nem tudtam aludni. Neville még mindig kicsit kábán figyelte a nıt, érezte, ahogy szívverése egyre lassul. A nyitott kémlelınyíláson keresztül hallotta a kiáltásokat odakintrıl, hallotta, amint Cortman ıt szólítja: - Gyere ki, Neville! - A nyíláshoz lépett, belökte a kis faajtót, és visszafordult a nıhöz. - Tudni akarom, hogy miért öltöztél fel - mondta megint. - Csak úgy - felelte Ruth. - El akartál menni, amíg alszom? - Nem, én csak… - El akartál menni? A nı majdnem felsikoltott, ahogy Neville megragadta a csuklóját. - Nem, nem - mondta gyorsan. - Hogy mehettem volna el, amikor ott vannak kint? Neville súlyos lélegzeteket vett, a nı riadt arcát figyelte. Torka lassan megmozdult, ahogy eszébe jutott az ébredés sokkja, a pillanat, amíg azt hitte, Virge-öt látja. Hirtelen leengedte a karját, és elfordult. És még azt hitte, hogy a múlt halott. Mennyi idıbe telik, amíg a múlt elenyészik? A nı egy szót sem szólt, amíg Neville teletöltött egy poharat whiskyvel, és görcsösen nyelve az egészet felhajtotta. Virge, Virge, gondolta elkeseredetten, hát

160

még mindig velem vagy. Lehunyta a szemét, és összeszorította a fogait. - Így hívták? - hallotta Ruth hangját. Izmai megfeszültek, aztán az egész teste elernyedt. - Semmi baj - mondta Neville élettelen hangon. Menj lefeküdni! A nı hátrébb húzódott. - Sajnálom - mondta. - Nem akartam… Neville egyszerre rádöbbent, hogy nem akarja, hogy a nı lefeküdjön. Azt akarta, hogy ott maradjon vele. Nem tudta, miért, egyszerően nem akart egyedül lenni. - Azt hittem, a feleségem - hallotta a saját hangját. Fölébredtem, és azt hittem… Még egyet ivott a whiskybıl, aztán köhögni kezdett, amikor az ital felét félrenyelte. Ruth az árnyékban maradt, és hallgatott. - Visszajött, tudod - mondta. - Eltemettem, és az egyik este visszajött. Olyan volt, mint… mint most te. Körvonal, árnyék. Halott. De visszajött. Megpróbáltam itt tartani magamnál. Megpróbáltam, de már nem volt ugyanaz. Nem akart mást, csak… Visszafojtotta a torkából feltörı zokogást. - A saját feleségem - mondta remegı hangon. Visszajött, hogy megigya a véremet. Lecsapta a poharat a bárszekrény tetejére. Elfordult, nyugtalanul elment a kémlelınyílásig, majd visszafordult, és megint a bárszekrényhez lépett. Ruth nem szólt; csak állt a sötétben, és hallgatott. - Még egyszer eltemettem - mondta. - Ugyanazt kellett tennem vele, mint a többiekkel. A saját 161

feleségemmel. - Torkából kattanó hang hallatszott. Karó - mondta borzalmas hangon. - Karót kellett vernem a testébe. Ez volt az egyetlen megoldás, amit akkor ismertem. Én… Nem tudta befejezni. Sokáig állt bénultan, egész testében remegve, szorosan lezárt szemmel. Aztán folytatta. - Ez majdnem három évvel ezelıtt történt. És még mindig emlékszem, még mindig itt van bennem. Mit tehetnék? Mit tehetnék? - Öklével a szekrény tetejére csapott, ahogy az emlék megint magával ragadta. Akárhogy próbálom, nem tudok felejteni… vagy alkalmazkodni… egyáltalán menekülni elıle. Reszketı ujjakkal túrt a hajába. - Tudom, mit érzel, tudom. Elıször nem tudtam, nem bíztam benned. Biztonságban voltam az én kis buborékomban. Most… - Lassan, megadóan megrázta a fejét. - Egyetlen pillanat alatt odalett minden. Alkalmazkodás, biztonság, béke… Mindennek vége. - Robert. Ruth hangja éppoly bizonytalan és elveszett volt, mint az övé. - Mivel érdemeltük ki ezt a büntetést? - kérdezte a nı. Neville reszketve szívta be a levegıt. - Nem tudom - felelte keserően. - Nincsen válasz, nincsen magyarázat. Egyszerően így van. Ruth most már egészen közel volt hozzá. Aztán hirtelen, habozás vagy egyetlen pillanatnyi 162

bizonytalanság nélkül, odahúzta magához, és máris két ember voltak, akik szorosan ölelték egymást az idıtlen éjszakában. - Robert, Robert. A nı keze Neville hátát dörzsölte, simogatta, szorongatta, miközben a férfi karjai szorosan tartották, lehunyt szemét pedig meleg, puha hajához szorította. Szájuk hosszan egymáshoz tapadt, Ruth karja makacsul szorította Neville nyakát. Aztán ültek a sötétben, szorosan összesimulva, mintha a világ összes melegsége a testükben raktározódott volna el, és most ezt a melegséget igyekeztek volna megosztani egymással. Neville érezte, ahogy emelkedik és süllyed a nı mellkasa, miközben ıt ölelte szorosan, arcát a nyakába temetve. Kezével Ruth haját túrta, simogatta, a selymes fürtöket tapogatta. - Sajnálom, Ruth. - Sajnálod? - Hogy olyan kegyetlen voltam hozzád, hogy nem bíztam meg benned. Ruth hallgatott, de továbbra is szorosan ölelte Neville-t. - Ó, Robert - mondta végül. - Ez olyan igazságtalan. Olyan igazságtalan. Miért élünk még mindig? Miért nem haltunk meg mind? Jobb lenne, ha mind halottak lennénk. - Csitt, csitt! - mondta a férfi, és mint megáradt patak, özönlöttek a szívébıl és a gondolataiból az érzelmek a nı felé. - Minden rendben lesz. 163

Érezte, ahogy a nı lassan megrázza a fejét mellette. - Rendben lesz, rendben lesz - mondta. - Miért lenne? - Rendben lesz - ismételte a férfi, bár tudta, hogy maga sem hiszi igazán, bár tudta, hogy csak a feszültséget próbálja oldani a gondolataiban formálódó szavakkal. - Nem - mondta Ruth. - Nem lesz. - De igen. De igen, Ruth. Neville nem tudta, mennyi ideje ültek ott egymást ölelve. Elfelejtett mindent, elfelejtette az idıt, elfelejtette azt is, hol volt; csak ık léteztek ketten, a szörnyőség túlélıi, együtt. Szükségük volt egymásra, mert megtalálták egymást. De Neville tenni akart valamit a nıért. Segíteni akart neki. - Gyere! - mondta. - Megnézzük a véredet! Ruth megmerevedett a karjában. - Ne, ne - mondta gyorsan. - Nem kell félned. Biztosan nem találunk semmit. Ha meg mégis, meggyógyítalak. Esküszöm, hogy meggyógyítalak, Ruth. A nı ıt figyelte a sötétben, de nem szólt egy szót sem. Neville felállt, magával húzta Rutht is. Remegett az izgalomtól, amihez foghatót végtelen hosszú évek óta nem érzett. Meg akarta gyógyítani, segíteni akart rajta. - Engedd! - mondta. - Nem foglak bántani. Ígérem, hogy nem foglak. Tudnunk kell, biztosnak kell lennünk a dolgunkban. Akkor tervezhetünk és dolgozhatunk.

164

Megmentelek, Ruth, megmentelek. Vagy én is meghalok. A nı még mindig feszült volt, próbálta távol tartani magát. - Gyere velem, Ruth! Most, hogy a magány adta minden ereje semmivé lett, nem maradt, amibe kapaszkodhatott volna, és úgy reszketett, mint aki szélütést kapott. A hálószobába vezette a nıt. Amikor a lámpa fényénél látta, mennyire megijedt, átölelte, és megsimogatta a haját. - Semmi baj - mondta. - Semmi baj, Ruth. Akármit találunk, nem lesz semmi baj. Nem érted? Leültette Rutht a székre. A nı tekintete kifejezéstelen volt, teste reszketett, ahogy Neville a tőt melegítette a Bunsen-égı fölött. A férfi lehajolt, és arcon csókolta Rutht. - Semmi baj - mondta gyengéden. - Semmi baj. A nı lehunyta a szemét, amikor Neville beleszúrta a tüt. Neville érezte a fájdalmat saját ujjában, miközben kinyomta a vért, és a tárgylemezre simította. - Itt van. Itt van - mondta feszülten, és egy pamutdarabot nyomott a Ruth ujján kibuggyanó apró vércsöppre. Érezte saját teste tehetetlen remegését. Akárhogy is próbálta, nem tudott tenni ellene. A tárgylemezt is alig tudta összerakni, miközben folyton Ruthra mosolygott, igyekezvén előzni a riadalmat a nı vonásaiból.

165

- Ne félj! - mondta. - Kérlek, ne félj! Meggyógyítalak, ha fertızött vagy. Meggyógyítalak, Ruth. A nı szó nélkül ült, és egykedvően figyelte, hogyan dolgozik Neville. Keze nyugtalanul meg-megmoccant az ölében. - Mit fogsz csinálni, ha… ha fertızött vagyok? kérdezte végül. - Nem tudom biztosan - felelte Neville. - Még nem. De rengeteg mindent tehetünk. - Mit? - Hát vannak például vakcinák. - Azt mondtad, azok nem használnak - mondta Ruth remegı hangon. - Igen, de… - Neville elhallgatott, ahogy a tárgylemezt a mikroszkópra csúsztatta. - Robert, mit tudnál tenni? Felállt a székrıl, ahogy a férfi a mikroszkóp fölé hajolt. - Robert, ne nézd meg! - kezdett könyörögni hirtelen. De Neville már látta. Észre sem vette, hogy elfelejtett levegıt venni. Üres tekintete találkozott a nıével. - Ruth - suttogta döbbenten. A fakalapács lesújtott a homlokára. Fájdalom hasított Robert Neville koponyájába, és érezte, ahogy egyik lába összecsuklik alatta. Miközben az oldalára zuhant, felborította a mikroszkópot. Jobb térde érte elıször a padlót, ahogy kábult döbbenettel nézett fel a nı félelemtıl eltorzult arcára. A fakalapács 166

ismét lecsapott, és Neville felkiáltott fájdalmában. Most már két térdre zuhant, és a padlóra tenyerelt, ahogy elırebukott. Száz mérföldnyi távolságból a nı kétségbeesett zokogását hallotta. - Ruth - motyogta. - Mondtam, hogy ne nézd meg! - bıgött tovább a nı. Neville Ruth lába felé nyúlt, ı pedig harmadszor is lesújtott a kalapáccsal, ezúttal a férfi tarkójára. - Ruth! Robert Neville kezébıl elillant minden erı, és lecsúszott a nı vádlijáról, csíkban dörzsölve le bırérıl a barnaságot. A férfi az arcára esett, ujjai görcsösen behajlottak, ahogy fejében leszállt az éj.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Amikor kinyitotta a szemét, a házban csend volt. Egy darabig zavarodottan feküdt a padlón. Aztán hangos horkan-tással felült. Egy zsák tü robbant szét a fejében, ahogy a hideg földön kuporgott, tenyerét lüktetı koponyájához szorítva. Pár perc múlva a munkapad oldalába kapaszkodva sikerült feltápászkodnia. A padló mintha hullámzott volna alatta, ahogy csukott szemmel, remegı lábakkal fogódzkodott. Egy perc után sikerült átbotorkálnia a fürdıszobába. Hideg vizet locsolt az arcába, aztán leült a kád peremére, és egy nedves, hideg ruhát szorított a homlokára. 167

Mi történt? Csak pislogott, és a padló fehér csempéit bámulta. Felállt, és lassan átment a nappaliba. Üres volt. A bejárati ajtó félig nyitva állt a kora reggeli szürkeségben. Ruth nem volt sehol. Aztán eszébe jutott minden. A falak vonalát követve visszaküzdötte magát a hálószobába. A levél a munkapadon volt, a felborított mikroszkóp mellett. Zsibbadó ujjakkal felemelte a papírdarabot, és az ágyhoz vitte. Hangos nyögéssel telepedett le, és emelte a szeme elé a levelet. A betők azonban homályosak voltak, mintha futkostak volna a papíron. Neville megrázta a fejét, és szorosan becsukta a szemét. Nemsokára már el tudta olvasni a sorokat: Robert! Most már tudod. Tudod, hogy kémkedtem utánad, tudod, hogy szinte minden, amit mondtam neked, hazugság volt. Azért írom most mégis ezt a levelet, mert meg akarlak menteni. Amikor megbíztak a feladattal, hogy kémkedjek utánad, nem érdekelt, hogy életben maradsz-e. Mert valóban volt férjem, Robert. Te ölted meg. De azóta sok minden megváltozott. Már tudom, hogy te is éppen úgy belekényszerültél a helyzetedbe, mint mi a sajátunkba. Fertızöttek vagyunk. Ezt tudod. Azt viszont még nem sejthetted, hogy mi életben fogunk maradni. 168

Megtaláltuk a módját, hogy élhessünk, és lassan, de biztosan megint felépítjük a társadalmat. Megszabadulunk azoktól a nyomorúságos lényektıl, akiket olyan csúnyán becsapott a halál. És, bár imádkozom érte, hogy ne így legyen, talán úgy döntünk, hogy megölünk téged is a hozzád hasonlókkal együtt. A hozzám hasonlókkal? - akadt meg egy pillanatra Neville. Aztán tovább olvasott. Megpróbállak megmenteni. Azt fogom mondani nekik, hogy túlságosan jól fel vagy fegyverkezve, úgyhogy egyelıre nem támadhatunk meg. Használd ki az idıt, amit adok neked, Robert! Hagyd ott a házadat, menj el a hegyekbe, mentsd magad! Most csak maroknyion vagyunk. Elıbb-utóbb viszont elég szervezettek leszünk, és mondhatok bármit, a többiek akkor is elindulnak, hogy megszabaduljanak tıled. Az isten szerelmére, Robert, menj el, amíg lehet! Tudom, hogy talán nem hiszel nekem. Talán nem hiszed el, hogy rövid idıre már ki tudunk menni a napfényre. Talán nem hiszed el, hogy a barnaságom csak festék volt. Talán nem hiszed el, hogy már együtt tudunk élni a baktériummal. Ezért hagyok itt neked egyet a tablettáim közül. Végig szedtem ıket, amíg nálad voltam. Egy övben tartottam a készletet a derekam körül. Ha megvizsgálod, látni fogod, hogy defibrinált vér és egy gyógyszer keveréke. Nem tudom egészen pontosan, mi az. A vér 169

táplálja a kórokozót, a gyógyszer megakadályozza, hogy szaporodjon. Ennek a tablettának a felfedezése óvott meg bennünket a haláltól, és ez segít lassan felépítenünk az új társadalmat. Hidd el, igazat beszélek. Menekülj! És bocsáss meg nekem! Nem akartalak megölni, majd belehaltam, hogy bántanom kellett. De nagyon féltem, mert nem tudtam, mit teszel, ha megtudod az igazságot. Bocsáss meg, amiért olyan sok mindenrıl hazudnom kellett. De kérlek, hidd el nekem: amikor együtt voltunk a sötétben, és átöleltük egymást, nem kémkedtem utánad. Szerettelek. Ruth Újra elolvasta a levelet. Aztán az ölébe ejtette a kezét, és üres tekintettel a padlóra meredt. Nem tudta elhinni. Lassan megrázta a fejét, és igyekezett mindent megérteni, de elkerülte a megvilágosodás. Bizonytalanul lépett a padhoz. Felvette az apró, borostyánsárga tablettát, és a tenyerébe fektette, megszagolta, megnyalta, hogy érezze az ízét. Olyan volt, mintha az ıt körülvevı biztonságos burok lassan foszladozni kezdett volna. Lassan összeomlott az élete, és ez nagyon megijesztette. De hogyan mondhatott volna ellent a bizonyítékoknak? A tablettának, a Ruth lábáról lemálló

170

barnaságnak, annak, hogy a nı kimerészkedett a napfényre, annak, ahogyan a fokhagymára reagált. Leült a székre, és a földön heverı fakalapácsra tévedt a tekintete. Lassan, gyötrelmesen végigvette a bizonyítékokat. Amikor elıször meglátta Rutht, elfutott elıle. Csak csel lett volna? Nem, ıszintén megijedt. Nyilván, még ha számított is rá, megrémült attól, ahogyan rákiáltott, és megfeledkezett a feladatáról. Aztán késıbb, amikor megnyugodott, sikerült meggyıznie róla, hogy csak a gyomra miatt hányt a fokhagymától. És hazudott, és mosolygott, és tettette, hogy elfogadja ıt, és lassan kiszedett belıle minden információt, amire szükségük volt. És amikor el akart menni, nem tudott Cortman meg a többiek miatt. Erre ébredt fel ı is. Megölelték egymást, és… Elfehéredett ujjpercekkel csapott le a munkapadra. Szerettelek! Hazugság, hazugság! - Összegyőrte a levelet, és elkeseredetten vágta a falhoz. A dühtıl csak még forróbban lüktetett a fájdalom a fejében. Két kezét a halántékára szorította, és hangos nyögéssel hunyta le a szemét. Aztán felnézett. Lassan lecsusszant a székrıl, és a helyére állította a mikroszkópot. A levél többi része nem volt hazugság, ezt tudta. A tabletta nélkül, a szavak vagy az emlékek nyújtotta bizonyosság nélkül is pontosan tudta. Tudta, amit úgy tőnt, még Ruth és a vámpírok sem tudtak.

171

Sokáig nézett a mikroszkópba. Igen, tudta. És annak a beismerése, amit látott, megváltoztatta az egész világát. Milyen ostobának és haszontalannak érezte magát, amiért nem látta elıre! Fıleg, mivel százszor, ezerszer olvasta ezt a mondatot. Valamiért még sem gondolkodott el rajta soha. Olyan rövid volt, mégis olyan sokat jelentett. A baktériumok mutálódhatnak.

NEGYEDIK RÉSZ: 1979 január

HUSZADIK FEJEZET Éjszaka jöttek. Sötét autókkal, reflektorokkal és puskákkal és fejszékkel és lándzsákkal. A sötétségbıl jöttek dübörgı motorral; reflektoraik fénye megjelent a sarkon, és végignyújtózott a Cimarron Streeten. Robert Neville a kémlelınyílásnál ült, amikor megérkeztek. Éppen letett egy könyvet, és csak tétlenül figyelte az udvart, amikor a fénysugarak egyszerre fehéren világították meg a vámpírok vértelen arcát. Riadtan pördültek meg, sötét, állati szemük a vakító világosságba meredt.

172

Neville hátraugrott a nyílás elıl, szíve kalapált a hirtelen döbbenettıl. Pár pillanatig reszketve állt a sötét szobában, képtelen volt eldönteni, mit tegyen. Torka összeszorult, amikor a hangszigetelésen keresztül is meghallotta az autók motorjainak dübörgését. A pisztolyokjutottak eszébe az asztalfiókban, a géppisztoly a munkapadján; arra gondolt, hogy megvédheti ellenük a házat. Olyan erıvel szorította ökölbe a kezét, hogy körmével a tenyerébe vájt. Nem, döntött már, gondosan kidolgozott mindent az elmúlt hónapokban. Nem fog harcolni. Nehéz kıvel a gyomrában lépett vissza a nyíláshoz, hogy megint kinézhessen. Az utcán villámgyorsan lezajló, erıszakos jelenetek követték egymást a reflektorok vakító fényénél. Férfiak rontottak férfiaknak, rohanó csizmák dübörögtek a járdán. Lövés dörrent és visszhangzott üresen; aztán még több lövés. Két férfi vámpír zuhant a földre. Négy jövevény megragadta ıket a karjuknál fogva, és mind a kettıt felrángatták, miközben két társuk a vámpírok mellkasába ütötte a karók csillogó hegyét. Neville arca eltorzult, ahogy sikítások töltötték be az éjszakát. Erezte, ahogy mellkasa reszketve emelkedik és süllyed, miközben az ajtó mögül figyeli, mi folyik odakint. A sötét öltönyös férfiak pontosan tudták, mit csinálnak. Hét vámpír volt a ház körül, hat férfi és egy nı. A jövevények körülvették mind a hetet, elkapták 173

hadonászó karjaikat, tőhegyes karókat ütöttek mélyen a testükbe. Vér fröccsent a sötét járdára, és a vámpírok elpusztultak, egyik a másik után. Neville egyre jobban és jobban reszketett. Ez lenne az új társadalom? A szavak akaratlanul villantak a gondolataiba. Próbálta hinni, hogy ezeket az embereket a kényszer vitte rá ezekre a tettekre, de amit látott, szörnyő kétséget ébresztett benne. Tényleg így kellett csinálniuk, szükség volt erre a sötét, brutális mészárlásra? Miért öltek éjszaka ilyen színpadias kegyetlenséggel, amikor nappal békében is megszabadulhattak volna a vámpíroktól? Robert Neville érezte, ahogyan az ökle is reszketni kezd az oldala mellett. Nem tetszett neki, ahogy kinéztek, nem tetszett a módszeres hentesmunka. Olyanok voltak, mint a gengszterek, egyáltalán nem úgy festettek, mint akik kényszerbıl cselekedtek. Reflektoraik fényében fehéren világító arcukra kiült a szörnyő diadal mosolya. Arcuk kegyetlen volt, és nem látszott rajta érzelem. Neville egész testén végigfutott a remegés, ahogy visszaemlékezett. Hol volt Ben Cortman? Végigjáratta tekintetét az utcán, de Cortmant nem látta. A nyíláshoz szorította a szemét, és tovább fürkészte az utcát. Nem akarta, hogy elkapják Cortmant, döbbent rá, nem akarta, hogy így végezzenek vele. Ha a pillanat hevében nem is tudta komolyan elemezni az érzéseit, döbbenten állapította meg, hogy közelebb állnak hozzá a vámpírok, mint a hóhéraik.

174

A hét vámpír most már a földön hevert a lopott vér tócsáiban. A reflektorok fénysugara végigkaszált az utcán, felhasítva a vak éjszakát. Neville elfordította a fejét, amint a vakító nyaláb átsöpört a házán. Aztán a sugarak továbbálltak, ı pedig megint láthatott. Kiáltás. Neville tekintete követte a reflektorok fénysugarának irányát. Megmerevedett. Cortmant pillantotta meg a szemközti ház tetején. Szorosan a cserepekhez simulva igyekezett a kémény felé kúszni. Neville egyszerre rádöbbent, hogy az idı java részében Ben Cortman abban a kéményben bujkálhatott, és a tudat máris keserő görcsbe rándította a gyomrát. Ajkait erıvel szorította össze. Miért nem kereste alaposabban? Nem tudott küzdeni az émelygéssel, ami elfogta a gondolatra, hogy ezek a kegyetlen idegenek ölhetik meg Cortmant. A józan ész azt diktálta, hogy most már minden mindegy, mégsem harcolhatott az érzés ellen. Cortmant nem az ı dolguk volt végleg eltakarítani. Csakhogy nem tehetett semmit. Üres, elkínzott tekintettel figyelte, amint a reflektorok fénye Cortman kígyózó testén találkozik. Figyelte, amint a fehér kezek lassan kapaszkodók után kutatnak a tetın. Lassan, lassan, mintha Cortman idımilliomos lett volna. Siess már! Neville érezte, ahogy egész teste belerándul a ki nem mondott szavakba. Izmai megfeszültek, tagjai utánozták Cortman kétségbeejtıen lassú mozdulatait. A 175

férfiak nem kiabáltak, nem ordítottak parancsszavakat. Felemelték a puskáikat, és az éjszakát megint fegyverek dörgése hasította szilánkjaira. Neville szinte a saját húsában érezte a lövedékeket. Testén görcsös rángások futottak végig, ahogy Cortman golyók becsapódásától rángatózó testét figyelte. Cortman azonban mászott tovább, és Neville látta fehér arcát, összeszorított fogait. Oliver Hardy nincs többé, gondolta, meghalt minden tréfa, meghalt a nevetés. Nem hallotta a szüntelenül záporozó lövéseket. Nem érezte az arcán végigfolyó könnyeket. Tekintetét öreg barátja esetlen alakjára szegezte, amint felfelé araszolt a kivilágított tetın. Cortman most feltérdelt, és ujjaival görcsösen megszorította a kémény peremét. Teste meginogott, ahogy újabb találatok érték. Sötét szemével a vakító fényszórókba meredt, ajka hangtalan vicsorra torzult. Aztán már állt a kémény mellett; Neville arca elfehéredett, amint meglátta, hogy Cortman megemeli a jobb lábát. Aztán a csattogó gépfegyver teleköpte Cortman húsát ólommal. Pár pillanatig még állta a lövéseket, bénult kezét magasan a feje fölé tartotta, arcát tébolyult dac torzította el. - Ben - suttogta rekedten Neville. Ben Cortman teste megbillent, elıregörnyedt, aztán hasra bukott. Csúszva, gördülve, lassan lebukdácsolt a tetı pereméig, aztán a semmibe zuhant. A hirtelen támadt csendben Neville hallotta a tompa puffanást az 176

utca túloldaláról. Undorodva figyelte, ahogy a férfiak megindulnak a vonagló test felé, hegyesre fent karóikkal. Aztán becsukta a szemét; körmei mély árkokat vájtak tenyere húsába. Csizmák dübörgése. Neville hátraszökkent a sötétségbe. A szoba közepén állt, várta, hogy megjelenjenek, és bekiabáljanak, hogy jöjjön ki. Dermedt mozdulatlanságot erıltetett magára. Nem fogok harcolni, fogadta meg. Még ha harcolni is akart, még ha győlölte is a sötét férfiakat a fegyvereikkel és a vérfoltos karóikkal. Mégsem fog harcolni. Alaposan megfontolt mindent, mielıtt döntött. Azt tették, amit tenniük kellett, még ha értelmetlen is volt az erıszak, amiben ráadásul láthatólag örömüket lelték. Megölte az övéiket, el kellett hát fogniuk, hogy megvédjék magukat. Nem fog harcolni. Az új társadalom igazságszolgáltatására bízza magát. Amikor hívják, kimegy, és megadja magát; ezt a döntést hozta. De nem hívták. Neville ijedten ugrott hátra, amikor a fejsze éle mélyen a bejárati ajtóba vágott. Remegve állt a sötét nappaliban. Mit csinálnak ezek? Miért nem szólították föl, hogy adja meg magát? Nem volt vámpír, ember volt, mint ık is. Mit csinálnak ezek? Megpördült, és a konyha felé nézett. A bedeszkázott hátsó ajtónak is nekiestek. Tett egy bizonytalan lépést a folyosó felé. Rémült tekintete ide-oda cikázott a bejárat és a hátsó ajtó között. Érezte a szíve lüktetését. Nem értette, nem értette! 177

Döbbenten ugrott ki a folyosóra, ahogy a körbezárt házban egyszerre puskalövés zaja visszhangzott. A támadók a bejárati ajtó zárját próbálták szétlıni. Az újabb lövés robaja hosszan csengett a fülében. Aztán hirtelen világosan látta, mi fog történni. Nem viszik a bíráik elé, nem vár rá az igazságszolgáltatás. Egyszerően végezni fognak vele. Riadtan motyogva rohant a hálószobába. Az asztalfiókban kezdett kotorászni, majd reszketı lábakkal egyenesedett fel, kezében a pisztolyokkal. De mi van, ha csak fogságba akarják ejteni? Annyi volt csak biztos, hogy nem kiabáltak be neki. A házban nem égtek a lámpák; talán azt hitték, nincs is már ott. Reszketve állt a hálószoba sötétjében. Nem tudta, mit tegyen, torkából a rémület morgása tört fel. Miért nem ment el? Miért nem hallgatott a nıre, és ment el innen? Bolond! Amikor a bejárati ajtó betört, az egyik pisztoly kiesett reszketı ujjai közül. Nehéz léptek dörömböltek a nappaliban, Robert Neville pedig hátrébb húzódott, megmaradt pisztolyát merev, vértelen ujjakkal tartotta elıre. Nem fogják megölni harc nélkül! Felkiáltott, ahogy nekiütközött a padnak. Dermedten állt meg. A nappaliban az egyik férfi mondott valamit, amit nem értett, aztán zseblámpák fénye világította meg a folyosót. Neville visszatartotta a lélegzetét. Érezte, ahogy forogni kezd körülötte a szoba. Ez hát a vég. Nem tudott már másra gondolni. Ez hát a vég.

178

Nehéz cipık dobbantak a folyosón. Neville ujjai még erısebben szorították a pisztolyt, tekintetében halálos rémülettel figyelte az ajtót. Két férfi lépett be. Fehér fénynyalábok járták körbe a szobát, mielıtt megállapodtak az arcán. A két férfi váratlanul hátraugrott. - Pisztoly van nála! - kiáltotta az egyik, és elsütötte saját fegyverét. Neville hallotta, amint a golyó a falba fúródik a feje fölött. Aztán a pisztoly ugrálni kezdett a kezében, arcát vörös villanások sorozata világította meg. Nem célzott egyikükre sem; ösztönösen húzta meg újra és újra a ravaszt. Az egyik férfi fájdalmasan kiáltott fel. Aztán Neville erıs ütést érzett a mellkasában. Megtántorodott, szaggatott, égetı fájdalom robbant a testében. Még egyszer elsütötte a fegyverét, majd térdre rogyott, a pisztoly kicsúszott az ujjai közül. - Eltaláltad! - hallotta a kiáltást, mielıtt arcra zuhant. Megpróbált a fegyver után nyúlni, de egy csizmás láb rálépett a kezére, és eltörte. Neville hangos nyögéssel húzta vissza a karját, és fájdalomtól homályos szemekkel meredt a padlóra. Durva kezek nyúltak a hóna alá, hogy felemeljék. Csak azt szerette volna tudni, mikor érkezik a következı lövés. Virge, gondolta, Virge, mindjárt jövök hozzád. A fájdalom a mellkasában olyan volt, mintha magasról olvasztott ólmot öntöttek volna a húsába. Érezte és hallotta is, ahogyan csizmája orra 179

végigszántja a padlót. A halált várta. A saját házamban akarok meghalni, gondolta. Erıtlenül küzdeni próbált, de vitték tovább. Forró fájdalom fürészfogai szántották végig a mellkasát, ahogy átvonszolták a nappalin. - Ne - nyöszörögte. - Ne! A fájdalom szerteáradt a mellkasából, és szöges buzogánnyal támadt az agyára. Lassan minden feketébe fordult. - Virge - suttogta rekedten. Aztán a sötétbe öltözött férfiak kicipelték élettelen testét a házból. Az éjszakába. A világba, amely többé nem volt az övé.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Hangok; finom susogás a levegıben. Robert Neville erıtlenül köhintett, majd eltorzult az arca, ahogy a fájdalom megtöltötte a mellkasát. Bugyborékoló hörgést hallatott, feje oldalra gördült a lapos párnán. A hang erısebb lett, zajok dörgı kavalkádjává erısödött. Neville keze lassan az oldalához simult. Miért nem vitték el a tüzet a mellérıl? Érezte, ahogy forró széndarabok hullanak a húsában tátongó nyílásokba. Újabb nyögés, alélt és fájdalmas, feszítette meg szürke ajkait. Aztán kinyitotta a szemét. Egy teljes percig meredt a durva, meszelt plafonra pislogás nélkül. A fájdalom végtelen, idegtépı lüktetéssel csillapodott majd duzzadt ismét a mellkasában. Arca merev maszkká dermedt, ahogy igyekezett ellenállni a gyötrelemnek. Ha egy pillanatra elengedte magát, körülvette a fájdalom; hadakoznia kellett vele. Az elsı néhány percben csak küszködött a 180

hasogató forróság alatt. Aztán pár perc elteltével mőködni kezdett az agya; lassan, mint egy akadozó gép, elindult, aztán megint leállt, ahogy forogni próbáltak a be-beragadó fogaskerekek. Hol vagyok? Ez jutott elıször eszébe. A fájdalom rettenetes volt. Lenézett a mellkasára, és látta, hogy bekötözték vastag, fehér gézzel, aminek a közepén most nedves vörös folt emelkedett és süllyedt akadozva. Lehunyta a szemét, és nyelt egyet. Megsebesültem, gondolta. Csúnyán megsebesültem. A szája és a torka pangott a szárazságtól. Hol vagyok, mi vagyok… Aztán eszébe jutott; a sötét ruhás férfiak, a támadás a háza ellen. Már tudta is, hol van, még mielıtt lassan oldalra fordította volna a fejét, és megpillantotta volna az apró fülke rácsos ablakait. Sokáig meredt azokra az ablakokra, feszes arccal, összeszorított fogakkal. A hang odakintrıl jött; a nyüzsgı, zavarodott hang. Hagyta, hogy a feje visszagördüljön a párnára, és a plafont bámulta tovább. Nehéz volt felfogni a pillanatot. Nehéz volt elhinni, hogy nem rémálom az egész. Három évnél is többet töltött egyedül a házában. Most meg ez. De nem kételkedhetett a mellkasát megtöltı éles, zakatoló fájdalomban, és nem kételkedhetett az egyre csak növekvı és növekvı nedves, vörös foltban. Lehunyta a szemét. Meg fogok halni, gondolta. Megpróbált legalább ennyit megérteni. Így sem ment. Hiába élt együtt annyi éve a halállal, hiába táncolt a puszta létezés borotvaélén a halál torkában - mindez hiába volt, nem értett semmit. Saját halálának közeledése csak nem akart eljutni a tudatáig. Még a hátán feküdt, amikor az ajtó kinyílt mögötte. Nem tudott megfordulni; túlságosan fájt. Mozdulatlanul feküdt tovább, és hallgatta, ahogy a 181

lépések az ágyhoz közelednek, majd abbamaradnak. Felnézett, de még nem láthatta, ki jött be hozzá. A hóhérom, gondolta, az új társadalom igazságszolgáltatása. Becsukta a szemét, és várt. A lépések újból megindultak, amíg Neville tudta, hogy az illetı az ágy mellett áll. Megpróbált nyelni, de túlságosan kiszáradt a torka. Nyelvét végigfuttatta az ajkán. - Szomjas vagy? Üveges tekintettel nézett fel a nıre, szíve kalapálni kezdett. A gyorsabban áramló vértıl a fájdalom feltajtékzott, és Neville egy pillanatra úgy érezte, végleg felemészti. Nem tudta többé visszafojtani a fájdalmas üvöltést. Elfordította a fejét a párnán, az ajkába harapott, és görcsösen markolta meg a takarót. A vörös folt tovább terebélyesedett. A nı már mellette térdelt, az izzadságot törölgette a homlokáról, és egy hővös, nedves ruhával simogatta az ajkát. A fájdalom lassan alábbhagyott, a nı arca egyre élesebben rajzolódott ki elıtte. Neville mozdulatlanul feküdt, tekintete fájdalommal telt meg. - Szóval - mondta végül. A nı nem válaszolt. Felállt, és leült az ágy szélére. Megint megtörölte a férfi homlokát. Aztán átnyúlt a feje fölött, és Neville hallotta, amint vizet tölt egy pohárba. A fájdalom borotvaélesen hasított belé, ahogy a nı felemelte a fejét a párnáról, hogy megitassa. Ezt érezhették ık is, amikor a karók a testükbe fúródtak, gondolta. Ezt a metszı, húsba vágó agóniát, ahogy az életet adó vér elfolyik az ereikbıl. Feje visszahanyatlott a párnára. - Köszönöm - suttogta.

182

A nı ıt nézte, tekintetében az együttérzés és a szenvtelenség különös keverékével. Vöröses haját feszes kontyba fogta össze a tarkóján. Nagyon rendezettnek és öntudatosnak mutatta magát. - Nem hittél nekem, igaz? - kérdezte a nı. Gyenge köhintés puffasztotta fel Neville arcát. Szája kinyílt, és beszívott egy adagot a nyirkos reggeli levegıbıl. - Hittem… hittem neked - mondta. - Akkor miért nem mentél el? Neville válaszolni próbált, de összeakadtak az ajkán a szavak. Torka megrándult, újabb reszketeg lélegzetet vett. - Nem… tudtam - motyogta. - Sokszor majdnem elmentem. Egyszer össze is pakoltam, és… elindultam. De nem tudtam, nem tudtam... elmenni. Túlságosan hozzánıttem a… a házhoz. Megszoktam, mint… mint ahogy az életet is megszoktam. Alkalmazkodtam. A nı végigjáratta tekintetét Neville izzadságtól csillogó arcán, és összeszorította a száját, ahogy megint megtörölte a férfi homlokát. - Most már túl késı - mondta végül. - Te is tudod, igaz? Valami kattant Neville torkában, ahogy nyelt. - Tudom - felelte. A nı megpróbált mosolyogni, de csak az ajkai rándultak meg. - Miért szálltál szembe velük? - kérdezte. - Parancsuk volt, hogy sértetlenül hozzanak be. Ha nem lıttél volna rájuk, a hajad szála sem görbült volna. Neville torka összerándult. - Nem mindegy…? - nyöszörögte. Lehunyta a szemét, és összeszorította a fogait, hogy elfojtsa a fájdalmat. 183

Amikor megint felnézett, a nı még mindig vele volt. Az arckifejezése sem változott. Neville mosolya erıtlen és meggyötört volt. - A ti… társadalmatok… félelmetes - suttogta. - Kik azok a… azok a gengszterek, akik értem jöttek? Az… igazság bajnokai? A nı hővös tekintettel nézett vissza rá. Megváltozott, gondolta hirtelen Neville. - Az új társadalmak mindig primitívek - felelte a nı. Ezt te is tudhatnád. A magunk módján forradalmi csapat vagyunk. Erıszakkal vesszük megint birtokunkba a világot. Ez elkerülhetetlen. Az erıszak tıled sem áll távol. Te is öltél. Sokszor. - Csak azért, hogy… élhessek. - Pontosan ezért ölnek ık is - mondta higgadtan a nı. - Hogy élhessenek. Nem engedhetjük meg, hogy a halottak az élık mellett létezzenek. Az agyuk nem mőködik, egyetlen célért léteznek. Meg kell ıket semmisítenünk. Öltél élıket és halottakat is, tudod, mirıl beszélek. Neville mély lélegzetet vett, amitıl megint fájdalom hasított a belsejébe. Tekintete üveges volt a fájdalomtól. Hamarosan véget kell érnie, gondolta. Sokáig már nem bírom. Nem, nem ijedt meg a haláltól. Nem értette, de nem is félt tıle. A duzzadó fájdalom leülepedett, és a felhık elvonultak a szeme elıl. Felnézett a nı hővös arcára. - Remélem - mondta. - De… de láttad az arcukat, amikor… amikor öltek? - Torka görcsösen összerándult. - Élvezték - motyogta. - Nagyon is élvezték. A nı mosolya halvány volt és visszafogott. Megváltozott, gondolta Neville, teljesen megváltozott.

184

- Láttad egyszer is a saját arcodat - kérdezte -, amikor te gyilkoltál? - Megpaskolta Neville homlokát a ruhával. - Én láttam… emlékszel? Ijesztı volt. És még csak nem is akartál megölni, egyszerően üldöztél engem. Neville becsukta a szemét. Miért hallgatok rá? gondolta. - Nem lát már tisztán, ıt is megtérítette az új erıszak. - Talán tényleg azt láttad az arcukon, hogy élvezik mondta a nı. - Nem meglepı. Fiatalok. És gyilkosok. Megbízták ıket a gyilkolással, a törvény nevében ölnek. És becsülik ıket a gyilkolásért, felnéznek rájuk. Mit vársz tılük? Esendı emberek. Az ember pedig rá tud kapni az ölés ízére. Régi történet ez, Neville. Te is tudod. Neville felnézett a nıre. Mosolya feszes volt és erıltetett; egy olyan nı mosolya, aki igyekszik megfeledkezni róla, hogy nı, és a feladatára koncentrál. - Robert Neville - mondta -, az utolsó a régi fajból. Neville arca megfeszült. - Az utolsó? - mormogta, és érezte, ahogy lassan ránehezedik a végtelen magány. - Legjobb tudomásunk szerint - mondta a nı könnyedén. - Különleges vagy, tudod. Ha már nem leszel, nem marad hozzád hasonló a társadalmunkban. Neville az ablak felé fordította a tekintetét. - Azok… odakint… emberek - mondta. A nı bólintott. - Várnak. - A halálomra? - A kivégzésedre. Neville érezte, ahogy egész testében megfeszül, miközben felnézett a nıre. - Akkor sietnetek kell - mondta félelem nélkül, rekedt hangjában hirtelen támadt daccal. 185

Egy hosszú pillanatig csendben nézték egymást. Aztán a nı mintha megadta volna magát. Arcáról leolvadt a magabiztosság. - Tudtam - szólalt meg csendesen. - Tudtam, hogy nem fogsz félni. Ösztönösen a férfi kezére tette a kezét. - Amikor elıször hallottam, hogy a házadhoz küldték ıket, oda akartam menni, hogy figyelmeztesselek. Aztán rájöttem, hogy ha még ott vagy, úgysem tudlak elküldeni. Utána azt találtam ki, hogy segítek megszökni, miután behoztak. De mondták, hogy meglıttek, és tudtam, hogy a szökés is lehetetlen. Mosoly suhant át az ajkán. - Örülök, hogy nem félsz - mondta. - Nagyon bátor vagy. - Hangja suttogássá halkult. - Robert. Elhallgattak, és Neville érezte, ahogy a nı erısebben szorítja a kezét. - Hogyan lehet, hogy… beengednek ide? - kérdezte aztán Neville. - Én vagyok ennek az új társadalomnak az egyik vezetıje - felelte a nı. Neville keze megmozdult a nıé alatt. - Ne… ne engedd… - Vért köhögött fel. - Ne engedd… hogy túl durvák legyenek. Túl szívtelenek. - Mit tehetnék… - kezdte a nı, aztán elhallgatott. Rámosolygott Neville-re. - Megpróbálom - mondta. Neville nem bírta tovább. A fájdalom erısödött. Olyan volt, mintha valami apró állat forgolódott volna a testében, éles karmait újra és újra a húsába vájva. Ruth fölé hajolt. - Robert - mondta. - Figyelj rám! Ki akarnak végezni. Még így is, hogy megsebesültél. Meg kell tenniük. Az 186

emberek odakint álltak egész éjszaka, és vártak. Rettegnek tıled, Robert. Győlölnek. Az életedet akarják. A nı gyorsan elvette a kezét, és kigombolta a blúzát. Benyúlt a melltartójába, elıhúzott egy apró zacskót, és Neville jobb tenyerébe nyomta. - Ez minden, amit megtehetek, hogy könnyebb legyen, Robert - suttogta. - Figyelmeztettelek, mondtam, hogy menj el. - Elcsuklott a hangja. - Ennyi emberrel nem veheted fel a harcot, Robert. - Tudom. - A szavak akadozó zörejek voltak a torkában. A nı még ott állt az ágy mellett, arcára kiült az együttérzés. Csak póz volt, gondolta Neville, ahogy bejött, és olyan hivatalosan viselkedett. Félt önmaga lenni. Megértem. Ruth a férfi fölé hajolt, hővös ajkával megérintette az ajkát. - Hamarosan vele lehetsz - mormogta sietısen. Aztán felegyenesedett, és összeszorította a száját. Begombolta a két felsı gombot a blúzán. Még egy pillanatig lenézett Neville-re, aztán tekintete a férfi jobb kezére siklott. - Gyorsan vedd be ıket! - mondta, és sietve elfordult. Neville hallotta a lépéseit a szobán keresztül. Aztán becsukódott az ajtó, fordult a kulcs a zárban. Becsukta a szemét, és érezte, amint meleg könnycseppek buggyannak elı a szemhéja alól. Isten veled, Ruth. Isten veled, minden. Aztán, hirtelen, mély lélegzetet vett. Minden erejét összeszedve ülıhelyzetbe tornászta magát. Keményen küzdött, hogy ne zuhanjon vissza az ágyra, még ha újra égetı fájdalom robbant is a mellkasában. Fogát csikorgatva állt talpra. Majdnem azonnal össze is esett, 187

de sikerült megıriznie az egyensúlyát, és érzéketlen, reszketı lábain eltántorognia a szoba túlsó végére. Az ablaknak dılt, és kinézett. Az utca zsúfolásig megtelt emberekkel. Egymás hegyén-hátán nyüzsögtek a szürke, kora reggeli fényben, beszélgetésük hangja olyan volt, mint milliónyi rovar zümmögése. Neville végignézett a tömegen, bal keze vértelen ujjaival az ablak rácsait szorongatta, szeme égett a láztól. Aztán valaki meglátta odakintrıl. Pár pillanatra a hangok felerısödtek, néhányan meglepetten kiáltottak fel. Hirtelen csend támadt, mintha nehéz takaró hullott volna az emberek fejére. Csak álltak ott, fehér arcukat felé fordították. Neville visszanézett rájuk. Most már én nem vagyok hétköznapi, gondolta hirtelen. Hogy mi a hétköznapi, az mindig attól függ, kik vannak többen. A hétköznapiságot a sokasághoz lehet csak viszonyítani, nem egyetlen emberhez. A felismerés egyszerre összekapcsolódott azzal, amit az arcukon látott - a csodálattal, a torokszorongató félelemmel, a szörnyülködéssel -, és Neville már tudta, hogy rettegnek tıle. Számukra nem volt más, mint a veszedelem, amit sosem láttak, a veszedelem, ami rosszabb volt még a betegségnél is, mert azzal legalább meg tanultak együtt élni. Láthatatlan szellem volt, aki létezése bizonyítékaként szeretteik kivérzett testét hagyta hátra. Neville értette, mit éreznek, és nem győlölte ıket érte. Jobb keze ökölbe szorult a kis orvosságoszacskó körül. Ha a vég nem erıszakkal érkezett, ha nem a tömeg szeme elıtt kaszabolták le… Robert Neville végignézett a világ új lakóin. Tudta, hogy nem tartozik közéjük; tudta, hogy mint a vámpírok, ı is kárhozatra ítéltetett, mert fenyegetést jelentett a 188

puszta létükre. El kellett pusztítaniuk. Aztán egyszerre tisztán látott mindent, és a fájdalom ellenére is jókedvre derült. Köhögéssel vegyes nevetés tört fel a torkából. Megfordult, és a falnak támaszkodott, miközben lenyelte a pirulákat. Körbeértünk, gondolta, ahogy az örök bénulás lassan végigkúszott a végtagjain. Új szörnyeteg születik a halálban, új babonaság foglalja el a helyét az örökkévalóság bevehetetlen erıdítményében. Legenda vagyok.

189

REJTETT TÁLENTUM

Győrött fekete öltönyt viselı férfi érkezett a vurstliba. Magas volt és karcsú, arca színe, mint a cserzett bıré. Zakója alá kifakult, sárga csíkos fehér pólót vett fel. Fekete, zsíros haját középen elválasztotta, két oldalt pedig hátrasimította. Szeme halványkéken világított, arca kifejezéstelen maradt. A napon negyven fok volt, de még csak meg sem izzadt. Odalépett az egyik bódéhoz, és figyelte az embereket, amint pingponglabdákkal igyekeztek betalálni az asztalon álló több tucatnyi gömbölyő akváriumba. Egy szalmakalapos, kövér férfi, miközben jobb kezében bambuszpálcát forgatott, szüntelenül arról próbált meggyızni mindenkit, milyen könnyő is a feladat valójában. - Próbáljanak szerencsét! - mondta az embereknek. Nyerjék meg valamelyik díjat! Igazán nem nagy ügy. Kialudt, félig elszívott szivar lógott a szájában, amit beszéd közben ide-oda tologatott a nyelvével. A győrött fekete öltönyös férfi egy darabig szótlanul figyelt. Egyetlen egy próbálkozónak sem sikerült betalálnia a pingponglabdákkal az akváriumokba. 190

Néhányan megpróbáltak egyenesen az üvegbe célozni, mások inkább az asztalról igyekeztek pattintani a labdákat. Egyikük sem járt szerencsével. Hét perc telt el így, amikor a fekete öltönyös férfi átfurakodott az emberek között egészen a bódéig. A jobb nadrágzsebébıl kivett egy negyeddollárost, és a pultra tette. - Igen, uram - mondta a kövér vásáros. - Próbáljon szerencsét! - A negyeddollárost egy fémdobozba ejtette a pult alatt. Lenyúlt, és elıvett három szutykos pingponglabdát egy kosárból. A pultra csapta ıket, ahonnan aztán a magas férfi felemelte mindegyiket. - Dobjon egy labdát az akváriumba! - mondta a kövér. - Nyerje meg valamelyik díjat! Igazán nem nagy ügy. Izzadság gyöngyözött vörös arcán. Elvett egy negyeddollárost egy kamasztól, és letett elé három pingponglabdát. A fekete öltönyös a maga három labdáját nézte a tenyerében. Rezzenéstelen arccal méregette ıket. A szalmakalapos elfordult. Megütögette az akváriumokat a pálcájával. Odébb tolta a szivarvéget a szájában. - Dobjon egy labdát az akváriumba! - mondta. Mindenki nyer! Igazán nem nagy ügy! Mögötte egy pingponglabda csörögve hullott az egyik tartályba. A férfi megfordult, és az akváriumra nézett. Aztán a fekete öltönyösre pillantott. - Láthatja - mondta. - Figyelte? Igazán nem nagy ügy! A legkönnyebb játék a vurstliban!

191

A magas férfi eldobott még egy pingponglabdát. Szép ívben átszállt a bódén, majd ugyanabban az akváriumban kötött ki. A többi próbálkozó egytıl egyig célt tévesztett. - Igen, uram! - mondta a kövér. - Mindenki nyer! Igazán nem nagy ügy! - Felkapott két negyeddollárost, majd letett hat pingponglabdát egy férfi és a felesége elé. Visszafordult, és látta, amint a harmadik labda is az akváriumba hullik. Nem is ért hozzá a tartály nyakához. Nem is pattogott. Csak ráesett az elızı két labdára, és ott maradt. - Látják? - mondta a szalmakalapos. - Elsı kísérletre díjat nyert! A legkönnyebb játék a vurstliban! - Az oldalt sorakozó fapolcokhoz nyúlt, és leemelt egy hamutartót, amit aztán a pultra tett. - Igen, uram! Igazán nem nagy ügy! - mondta. Elvett egy negyeddollárost egy overallos férfitól, és letett elé három pingponglabdát. A fekete öltönyös félretolta a hamutartót. Újabb negyeddollárost dobott a pultra. - Még három pingponglabdát! - mondta. A kövér férfi elvigyorodott. - Még három pingponglabda, szolgálatára. - A pult alá nyúlt, elıvett három újabb labdát, és a másik elé rakta. - Már kezdheti is - mondta. Röptében elkapott egy pingponglabdát, ami éppen lepattant az asztalról egy másik vendég sikertelen dobása után. Lehajolt, hogy fölszedjen a földrıl néhány szerteszét gurult labdát, de közben egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét a magas férfiról. A fekete öltönyös felemelte a jobb kezét, benne az egyik pingponglabdával. Kifejezéstelen arccal hajította 192

el. A labda átszelte a levegıt, és beleesett az akváriumba a másik három mellé. Nem is pattogott. A szalmakalapos felhördült. Az összegyőjtött pingponglabdákat beleejtette a pult alatt álló kosárba. Próbáljanak szerencsét, nyerjék meg az egyik díjat! mondta. - Könnyő, mint az egyszeregy. - Letett három labdát egy fiú elé, és elvette tıle a negyeddollárosát. Szeme résnyire szőkült, ahogy a magas férfit figyelte, aki felemelte a kezét, hogy eldobja a második labdát is. - Nem érvényes behajolni - mondta neki. A fekete öltönyös visszanézett rá. - Nem hajolok be - felelte. A kövér férfi bólintott. - Folytassa csak! - mondta. A fekete öltönyös eldobta a második pingponglabdát is. A fehér golyóbis mintha úszott volna a levegıben. Átjutott a tartály nyakán, és a másik négy labda tetején landolt. - Várjon csak egy pillanatra! - mondta a kövér férfi, és felemelte a kezét. A többi éppen a célba dobással ügyködı vendég azonnal megdermedt. A kövér férfi az akvárium fölé hajolt. Izzadság csorgott végig hosszú ujjú ingének gallérja alatt. Miközben kihalászta az öt labdát a tartályból, odébb tolta a csutakos szivart a szájában. Felegyenesedett, és egyenként megnézte mindegyiket. A

193

bambuszpálcát jobb alkarjára akasztotta, és a tenyerében görgette a labdákat. - Jól van, emberek - mondta. Megköszörülte a torkát. Dobáljanak csak tovább! Nyerjék meg valamelyik díjat! A labdákat a pult alatti kosárba ejtette. Elvett egy újabb negyeddollárost az overallostól, és lerakott elé három labdát. A fekete öltönyös felemelte a kezét, és eldobta a hatodik labdát. A kövér férfi figyelte, amint átsüvít a levegın. Abba az akváriumba esett, amelyiket éppen az imént ürítette ki. Odabent nem gurult ide-oda. A tartály alján koppant, egyet pattant, épp függılegesen, aztán mozdulatlanul feküdt tovább. A kövér férfi megragadta a hamutartót, visszarakta a polcra, és levett helyette egy akváriumot - éppen olyat, amilyenek az asztalon célpontul szolgáltak. Rózsaszín vizzel volt tele, és egy aranyhal úszkált benne körbe! - A magáé - mondta. Elfordult, és megütögette az üres akváriumokat a pálcájával. - Jöjjenek, jöjjenek! - kiáltotta. - Találjanak bele a labdákkal az akváriumokba! Nyerjék meg az egyik díjat! Igazán nem nagy ügy. Visszafordult, és látta, hogy a győrött öltönyös férfi félretolta az akváriumot az aranyhallal, és újabb negyeddollárost helyezett a pultra. - Még három pingponglabdát! - mondta. A kövér férfi visszanézett rá. Odébb tolta a szájában a nedves szivart. - Még három pingponglabdát - ismételte az öltönyös. 194

A szalmakalapos habozott. Hirtelen eljutott a tudatáig, hogy mindenki ıt figyeli, és egyetlen szó nélkül elvette a negyeddollárost, majd letette a helyére a három pingponglabdát. Megfordult, és megütögette az akváriumokat a pálcájával. - Jöjjenek csak közelebb, próbáljanak szerencsét! mondta. - A legkönnyebb játék a vurstliban. - Levette a szalmakalapját, és bal ingujjával megtörölte a homlokát. Majdnem teljesen kopasz volt. Megmaradt kevés haját a fejbırére tapasztotta az izzadság. Megint a fejébe nyomta szalmakalapját, és letett három pingponglabdát egy fiú elé. A negyeddollárost a pult alatti fémdobozba dobta. Most már jó páran figyelték a magas férfit. Amikor a három labda közül az elsıvel beletalált az akváriumba, néhányan megtapsolták, egy kisfiú pedig még éljenzett is. A szalmakalapos gyanakodva figyelt. Apró szeme ideoda ugrált, ahogy a fekete öltönyös második labdája is az akváriumban landolt a másik kettı mellett. Összeráncolta a homlokát, és úgy tőnt, mondani akar valamit. A felcsattanó taps láthatólag bosszantotta. A győrött öltönyös eldobta a harmadik pingponglabdát is. Az elızı három tetejére érkezett. Most már sokan éljeneztek, és mindenki tapsolt. A kövér férfi arca egyre vörösebb lett. Visszatette a polcra az akváriumot az aranyhallal, és egy magasabban lévı polc felé intett. - Mi legyen? - kérdezte.

195

A magas férfi letett egy újabb negyeddollárost a pultra. - Még három pingponglabdát kérek! - mondta határozottan. A szalmakalapos kivett három labdát a kosárból, és a tenyerében görgette ıket. - Nehogy rosszakat adjon neki! - kiáltotta valaki gúnyosan. - Nincsenek köztük rosszak - mondta a kövér férfi. Mind ugyanolyan. - Letette a pultra a három labdát, majd felvette a negyeddollárost, és a fémdobozba ejtette. A fekete öltönyös felemelte a kezét. -Várjon csak egy kicsit! - mondta a kövér. Megfordult, és átnyúlt az asztalon. Felemelte az akváriumot, fejtetıre fordította, és a benne lévı három labdát a kosárba borította. Mintha habozott volna egy pillanatra, mielıtt az üres akváriumot visszatette a helyére. Senki más nem dobált. Mindenki kíváncsian figyelte a magas férfit, ahogy felemelte a kezét, és eldobta az elsı pingponglabdát. A labda átsüvített a levegın, és ugyanabba az akváriumba érkezett meg, mint a korábbiak. Egyetlenegyet pattant, aztán mozdulatlanul feküdt a tartály alján. Az emberek éljeneztek és tapsoltak. A kövér férfi bal kézfejével megtörölte a homlokát, aztán ingerülten rázta le az izzadságcseppeket az ujjairól. A fekete öltönyös eldobta a második labdát is. Ugyanabban az akváriumban landolt. - Várjon! - mondta a kövér férfi. A másik ránézett. 196

- Mit csinál? - kérdezte a kövér. - Pingponglabdákat dobálok - felelte a magas. Mindenki nevetett. A kövér még jobban elvörösödött. - Azt én is tudom! - mondta. - Tükrökkel csinálja - mondta valaki, és megint mindenki felnevetett. - Nagyon vicces - mondta a kövér férfi. Odébb tolta a szájában a nyirkos szivart, és kurtán intett. - Csinálja! A fekete öltönyös, magas férfi felemelte a kezét, és eldobta a harmadik pingponglabdát. A labda úgy szállt át a bódén, mintha egy láthatatlan kéz vitte volna magával. Az akváriumban landolt a másik két labda tetején. Mindenki hangosan éljenzett és tapsolt. A szalmakalapos, kövér férfi megmarkolt egy salátástálat, és a pultra csapta. A fekete öltönyös rá se nézett. Újabb negyeddollárost vett elı. - Még három pingponglabdát! - mondta. A kövér férfi elfordította a fejét. - Jöjjenek csak, és nyerjék meg valamelyik díjat! kiáltotta. - Találjanak bele a pingponglabdával… A körben álldogálók rosszalló morajlása belefojtotta a szót. Zaklatottan fordult vissza az öltönyös felé. - Egy vendég négyszer próbálkozhat! - kiáltotta. - Hová van kiírva? - kérdezte valaki. - Ez a szabály! - felelte a kövér férfi. Hátat fordított a fekete öltönyösnek, és megütögette az akváriumok peremét a pálcájával. 197

- Jöjjenek csak, és nyerjék meg valamelyik díjat! mondta. - Itt voltam tegnap, és ötször dobtam - szólalt meg hangosan egy másik férfi hátulról. - Az azért volt, mert maga nem nyert! - vágta rá egy fiú. A legtöbben nevettek és tapsoltak, néhányan fújolni kezdtek. - Hadd játsszon! - parancsolta egy férfihang. A többiek egyetlen szempillantás alatt álltak a pártjára. Hadd játsszon! - követelték. A szalmakalapos idegesen nyelt egyet. Dacos tekintettel nézett körbe. Egyszer csak a magasba emelte a kezét. - Jól van! - mondta. - Ne izguljanak már ennyire! - Ingerülten pillantott a férfira, ahogy elvette a negyeddollárosát. Lehajolt, megfogott három pingponglabdát, és a pultra csapta ıket. Közelebb hajolt a férfihoz, és úgy dörmögte oda neki: Ha valami trükkel próbálkozik, inkább felejtse el! Ez a becsületes emberek játéka. A magas férfi a szalmakalaposra nézett. Tekintete nem árult el semmit, napbarnította arcában sápadtan világított a szeme. - Mit akar ezzel mondani? - kérdezte. - Senki sem képes rá, hogy ennyi labdát egymás után beledobjon abba a tartályba - mondta a szalmakalapos. A fekete öltönyös férfi üres tekintettel nézett vissza rá. - Én képes vagyok rá - felelte.

198

A kövér érezte a hővösséget a testében. Hátralépett, és figyelte, amint a magas férfi eldobja a pingponglabdákat. Ahogy egymás után landoltak ugyanabban az akváriumban, az emberek éljeneztek és tapsoltak. A kövér férfi levett egy késkészletet a felsı polcról, és a pultra tette. Gyorsan elfordult. - Jöjjenek közelebb! - kiáltotta. - Találjanak bele a labdával az akváriumba! Nyerjenek! - Remegett a hangja. - Megint játszani akar - mondta valaki. A szalmakalapos megpördült a tengelye körül. Észrevette a negyeddollárost a magas férfi elıtt a pulton. - Nincs több díj - mondta. A fekete öltönyös a legfelsı polcon sorakozó holmikra mutatott - egy elektromos kenyérpirítóra, egy rövidhullámú rádióra és egy hordozható írógépre. - És azok? - kérdezte. A kövér férfi megköszörülte a torkát. - Azok a berendezéshez tartoznak - felelte. Körbenézett segítséget keresve. - És ez meg hová van kiírva? - akarta tudni valaki. - Mondom, a bódéhoz tartoznak, csak higgye el nekem - mondta a szalmakalapos. Arcán csorgott az izzadság. - Játszani fogok értük - mondta a magas férfi. - Értse már meg! - A kövér elvörösödött a dühtıl. Azt mondtam, a berendezéshez tartoznak. Most pedig tőnjön…

199

Egyszerre elfogyott a levegıje, és nekitántorodott az asztalnak; még a pálcáját is elejtette. Az emberek arca elhomályosodott elıtte. Dühös kiáltásaik mintha mérhetetlen távolságból jutottak volna el hozzá. Látta, ahogyan a fekete öltönyös homályos alakja elfordul, és átfurakodik a bámészkodók között. Kihúzta magát, és pislantott. A kések eltőntek. Majdnem mindenki otthagyta a bódét, alig néhányan maradtak. A kövér férfi igyekezett nem törıdni fenyegetı mormogásukkal. Elvett egy negyeddollárost a pultról, és letett három pingponglabdát egy fiú elé. Próbálj szerencsét! - mondta. Erıtlen volt a hangja. A negyeddollárost bedobta a fémdobozba a pult alatt. Az egyik tartórúdnak dılt, és mindkét kezét a hasára szorította. A szivar kiesett a szájából. - Istenem - mondta. Olyan volt, mintha vérezne belül.

200

MAJDNEM HALOTT

Az alacsony férfi kinyitotta az ajtót, és belépett a ragyogó napfényrıl. Az ötvenes évei elején járhatott, sovány volt, jellegtelen külsejő, ısz hajából már nem sok maradt. Hangtalanul zárta be maga mögött az ajtót, és megállt az elıcsarnokban, várva, hogy szeme alkalmazkodjék a tompa fényhez. Fekete öltönyt viselt fehér inggel és fekete nyakkendıvel. Száraz arcbıre sápadt volt az erıs kinti napsütés ellenére is. Amikor megint tisztán látott, levette a fejérıl panamakalapját, és hangtalanul lépdelve a szınyegen megindult az elıcsarnokban az irodák felé. A temetkezési vállalkozó felnézett íróasztala mögött. - Jó napot! - mondta. - Jó napot! - felelte halkan az alacsony férfi. - Segíthetek? - Igen - bólintott az alacsony férfi. A temetkezési vállalkozó az íróasztallal szemben álló karosszék felé intett. - Foglaljon helyet! 201

Az alacsony férfi letelepedett a szék peremére, és az ölébe fektette a panamakalapot. Figyelte, amint a temetkezési vállalkozó kihúz egy fiókot, és elıvesz belıle egy nyomtatott őrlapot. - Nos - mondta a temetkezési vállalkozó. Kiválasztott egy fekete tollat az ónix tartóból. - Ki az elhunyt? kérdezte óvatosan. - A feleségem - felelte az alacsony férfi. A temetkezési vállalkozó együtt érzı biccentéssel nyugtázta a választ. - Sajnálom - mondta. - Igen. - Az alacsony férfi üres tekintettel nézett vissza rá. - Mi volt a neve? - kérdezte a temetkezési vállalkozó. - Marie - felelte az alacsony férfi. - Arnold. A temetkezési vállalkozó feljegyezte a nevet. Lakcíme? - kérdezte. Az alacsony férfi megmondta. - Most is ott van? - kérdezte a temetkezési vállalkozó. - Ott van - felelte az alacsony férfi. A temetkezési vállalkozó bólintott. - Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen - mondta az alacsony férfi. - A legjobbat akarom, amit ajánlani tud. - Természetesen - bólintott a temetkezési vállalkozó. Természetesen. - A költségek nem érdekesek - mondta az alacsony férfi. Torka megrándult, ahogy szárazon nyelt egyet. Most semmi sem fontos. Csak ez. 202

- Megértem. - Mindenbıl a legjobbat kapta. Gondoskodtam róla. - Természetesen. - Sokan lesznek - mondta az alacsony férfi. Mindenki szerette. Olyan szép! Olyan fiatal! A legjobbat kell kapnia. Érti? - Teljes mértékben - biztosította ügyfelét a temetkezési vállalkozó. - Mindennel meg lesz elégedve. Garantálom. - Olyan szép! - mondta az alacsony férfi. - Olyan fiatal! - Nem kételkedem benne - felelte a temetkezési vállalkozó. Az alacsony férfi mozdulatlanul ült, miközben a temetkezési vállalkozó további kérdéseket tett fel neki. Hangja végig ugyanolyan szenvtelen maradt. Olyan ritkán pislogott, hogy a temetkezési vállalkozó egyszer sem vette észre. Amikor megvoltak az őrlappal, az alacsony férfi felállt, és aláírta. A temetkezési vállalkozó felpattant, aztán megkerülte az asztalt. - Garantálom, hogy elégedett lesz - mondta, és kezet nyújtott. Az alacsony férfi megrázta a kezét, és egy pillanatig úgy tőnt, mintha el sem akarná engedni. A tenyere száraz volt és hővös. - Egy órán belül ott leszünk a házánál - mondta a temetkezési vállalkozó. - Jól van - felelte az alacsony férfi. 203

A temetkezési vállalkozó az ajtóig kísérte ügyfelét az elıcsarnokon keresztül. - Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen - mondta az alacsony férfi. - Nem elégszem meg mással, csakis a legeslegjobbal. - Minden úgy lesz, ahogy kívánja. - A legjobbat érdemli. - Az alacsony férfi maga elé bámult. -Olyan szép! - mondta. - Mindenki szerette. Mindenki. Olyan fiatal és szép! - Mikor halt meg? - kérdezte a temetkezési vállalkozó. Az alacsony férfi mintha nem is hallotta volna. Kinyitotta az ajtót, kilépett a napfényre, és a fejére tette panamakalapját. Amikor végül halvány mosollyal az ajkán válaszolt, már félúton járt az autója felé. - Amint hazaérek. ZSÁKMÁNY

Amelia hat óra tizennégy perckor érkezett haza a lakásába. Beakasztotta kabátját az elıszobaszekrénybe, bevitte a kis csomagot a nappaliba, és leült a kanapéra. Miközben lefejtette a papírt a csomagról, kibújt a cipıjébıl. A fadoboz egy szelencére emlékeztetett. Amelia felemelte a fedelét, és elmosolyodott. A legcsúnyább baba volt benne, amit valaha látott. A fából 204

faragott, csontvázszerő test és a túlméretezett fej összesen hét hüvelyk hosszú lehetett. Tekintetébıl izzó elszántság sugárzott, fogai csupaszon vicsorogtak, szeme kidülledt. Jobb kezében nyolc hüvelyk hosszú lándzsát szorongatott. Válláról egészen a térdéig finom aranylánc tekeredett körbe a testén. A baba és a doboz fala közé apró papírtekercset szorítottak be, amit Amelia most a kezébe vett, és kibontott. Kézírásos szöveg állt rajta. Aki öl, olvasta. Kíméletlen vadász. Amelia elmosolyodott, és a többit is elolvasta. Arthur örülni fog. Ahogy eszébe jutott Arthur, tekintete a mellette álló kisasztalon lévı telefonra tévedt. Hamarosan felsóhajtott, és a dobozt letette maga mellé a kanapéra. Az ölébe vette a telefont, felemelte a kagylót, és tárcsázott. Az anyja vette fel. - Szia, Anya - mondta Amelia. - Még nem indultál el? - kérdezte az anyja. Amelia megacélozta magát. - Anya, tudom, hogy péntek este van… - kezdte. Nem tudta folytatni. A vonal túlvégén csend volt. Amelia becsukta a szemét. Anya, kérlek, gondolta. Nyelt egyet. - Van ez a férfi - mondta. - Arthur Breslow-nak hívják. Egy középiskolában tanít. - Nem jössz - mondta az anyja. Amelia összerázkódott. - Ma van a születésnapja folytatta. - Kinyitotta a szemét, és a babára nézett. - Igazság szerint megígértem neki, hogy… együtt töltjük az estét. Az anyja nem szólt. Amúgy sincs egyetlen jó film sem ma este, gondolta hozzá Amelia.

205

- Elmehetnénk holnap este - mondta. Az anyja még mindig nem szólt egy szót sem. - Anya? - Most már a péntek este is túl sok neked. - Anya, minden héten találkozunk két-három este is. - Meglátogatsz - mondta az anyja. - Amikor saját szobád van itt. - Anya, ne kezdjük ezt már megint! - vágta rá Amelia. Nem vagyok gyerek, gondolta. Ne kezelj már úgy, mintha gyerek volnék! - Mióta jársz vele? - kérdezte az anyja. - Úgy egy hónapja. - És nekem el sem mondtad. - Szándékomban állt elmondani. - Amelia feje már lüktetett. Akkor sem fog fájni a fejem, mondta magának. A babára nézett. Mintha ıt bámulta volna. - Jó ember, Anya - mondta. Az anyja nem válaszolt. Amelia érezte, ahogy görcsbe rándul a gyomra. Nem fogok tudni egy falatot se lenyelni ma este, gondolta. Egyszerre azt vette észre, hogy görnyedten kuporog a telefon fölött. Kihúzta magát. Harminchárom éves vagyok, gondolta. A babáért nyúlt, és kiemelte a dobozából. - Látnod kéne, mit kap tılem a születésnapjára mondta. - Egy régiségboltban találtam a Harmadik sugárúton. Eredeti zuni fétisbaba, rettenetesen ritka. Arthur odavan az antropológiáért. Ezért vettem neki. A vonal túlsó végén csend volt. Jól van, akkor ne szólj hozzám, gondolta Amelia. - Vadászfétis - folytatta igyekezvén úgy tenni, mintha fesztelenül csevegne. - Azt tartják, hogy egy zuni harcos lelke van belézárva. Aranylánccal tekerték körbe, hogy a 206

lélek ne… - Nem találta a szót; reszketı ujja végigfutott a láncon. - ne szökjön meg, gondolom - mondta. - Úgy hívják, hogy Aki öl. Látnod kéne az arcát. - Érezte, ahogy meleg könnycseppek csordulnak ki a szemébıl. - Érezzétek jól magatokat! - mondta az anyja, és letette a telefont. Amelia a kagylóra meredt, és a tárcsahangot hallgatta. Miért kell ennek mindig így lennie? - gondolta. Visszaejtette a kagylót a helyére, és félretolta a telefont. A sötétedı szoba egyre homályosabbnak tőnt. A babát a dohányzóasztal szélére állította, aztán talpra kászálódott. Most megfürdöm, mondta magának. Találkozom vele, és remekül fogjuk érezni magunkat. Átment a szobán. Remekül fogjuk érezni magunkat, ismételgette magában az üres szavakat. Tudta, hogy nem lehet így. Ó, Anya! gondolta. Tehetetlen dühében ökölbe szorította a kezét, aztán átment a fürdıszobába. A nappaliban a baba leesett az asztal szélérıl. Fejjel lefelé ért földet, a lándzsa hegye beleállt a szınyegbe, a baba lába az ég felé mutatott. A finom aranylánc lassan csúszni kezdett lefelé. Amikor Amelia visszament a nappaliba, odabent már majdnem teljesen sötét volt. Levetette a ruháit, és csak frottír fürdıköpenyét viselte. A fürdıszobában zubogott a víz a kádba. Leült a kanapéra, és az ölébe vette a telefont. Perceken keresztül bámult rá mozdulatlanul. Végül nehéz sóhajjal a kezébe vette a kagylót, és tárcsázott. - Arthur? - kérdezte, amikor a férfi felvette. - Igen? - Amelia ismerte már a hanghordozását. Barátságos, de gyanakvó. Nem tudott megszólalni.

207

- Anyádról van szó - mondta végül Arthur. Az ismerıs hideg, süllyedı érzés a gyomrában. - Ez a közös esténk - magyarázta. - Minden péntek… - Elhallgatott, és várt. Arthur nem szólt. - Meséltem már róla - folytatta. - Tudom, hogy meséltél róla - mondta a férfi. Amelia megdörzsölte a halántékát. - Még mindig ı irányítja az életedet, igaz? - kérdezte Arthur. Amelia izmai pattanásig feszültek. - Csak nem akarom még jobban megbántani - mondta. - Már azt - is elég nehezen viselte, hogy elköltöztem. - Én sem akarom megbántani - mondta a férfi. - De hány születésnapom van egy évben? Ezt az estét már rég elterveztük. - Tudom. - Amelia úgy érezte, kı van a gyomra helyén. - Tényleg hagyod, hogy ezt csinálja veled? - kérdezte Arthur. - Egyetlen péntek este miatt egész évben? Amelia becsukta a szemét. Ajka hangtalanul mozgott. Nem bánthatom meg még jobban, gondolta. Nyelt egyet. - Mégiscsak az anyám - mondta. - Jól van - felelte a férfi. - Sajnálom. Alig vártam, de… - Egy pillanatra elhallgatott. - Sajnálom - mondta végül, és letette a telefont. Amelia sokáig csendben ült, és a tárcsahangot hallgatta. Összerezzent, amikor az elıre rögzített hang felszólította, hogy tegye le. A helyére rakta a kagylót, és visszatette a telefont az asztalra. Ennyit a születésnapi ajándékról, gondolta. Most már értelmetlen lenne odaadni Arthurnak. Kinyúlt, és felkapcsolta az asztali lámpát. Holnap visszaviszi a babát.

208

A baba nem volt az asztalon. Amelia lenézett, és észrevette az aranyláncot a szınyegen. Lecsusszant a kanapé szélérıl a térdére, felvette a láncot, és visszatette a fadobozba. A babát nem találta az asztal alatt. Lehajolt, és körbetapogatott a kanapé alatt. Felkiáltott, és visszarántotta a kezét. Felállt, a lámpához fordult, és megnézte, mi történt. Valami beékelıdött a körme alá a mutatóujján. Beleremegett, ahogy kipiszkálta onnan. A baba lándzsájának hegye volt az. Beledobta a dobozba, és a szájába vette az ujját. Megint lehajolt, és most már óvatosabban tapogatózott a kanapé alatt. Nem találta a babát. Kedvetlenül felnyögve kászálódott talpra, aztán nekiállt elrángatni a kanapét a faltól. Borzalmasan nehéz volt. Eszébe jutott az este, amikor az anyjával bútort vásároltak. İ modern dán stílusban akarta berendezni a lakást, anyja azonban ragaszkodott ehhez a nehéz juharfából készült kanapéhoz; éppen le volt árazva. Amelia hangos nyögésekkel vonszolta el a fal mellıl. Nem felejtette el, hogy közben a fürdıszobában folyt a víz a kádba. Nemsokára el kell zárnia. A szınyeg felszabadult darabjára nézett, és azonnal észre is vette a lándzsa nyelét. A baba nem feküdt mellette. Amelia felemelte a lándzsanyelet, és az asztalra tette. A baba nyilván beszorult a kanapé alá, döntötte el magában; amikor odébb húzta a kanapét, elmozdult vele együtt. Mintha hallott volna valamit a háta mögül - puha, sietıs léptek zaját. Amelia sarkon fordult. A zaj abbamaradt. Hideg futott végig a nı hátán.

209

- Csakis Aki öl lehet - mondta ki hangosan, mosolyogva. - Levetette a láncát, és elindult… Hirtelen elhallgatott. Határozottan hallott valamit a konyha irányából: fémes, reszelı hangot. Amelia idegesen nyelt egyet. Mi folyik itt? - gondolta. Keresztülment a nappalin, és benyúlt a konyhába, hogy felkapcsolja a villanyt. Belesett. Nem látott semmi szokatlant. Tekintete bizonytalanul járt körbe. Minden rendben volt: a tőzhely, a rajta álló, vízzel teli lábos, az asztal és a székek, az egytılegyig bezárt fiókok és szekrényajtók, az elektromos óra, az apró hőtıszekrény meg a tetején fekvı szakácskönyv, a falra akasztott kép, a szekrény oldalára erısített késtartó… ...a kiskés hiányzott. Amelia meredten bámulta a késeket. Ne hülyéskedj, mondta magának. Nyilván a fiókba tette azt a kést, ennyi az egész. Belépett a konyhába, és kihúzta az evıeszközös fiókot. A kés nem volt benne. Az újabb zörej a földrıl jött. Gyorsan lefelé fordította a tekintetét, és a döbbenettıl a lélegzete is elállt. Jó pár pillanatig moccanni sem tudott; aztán hevesen kalapáló szívvel ugrott az ajtóhoz, és nézett be a nappaliba. Csak a képzelete játszott volna vele? Biztos volt benne, hogy mozgást látott. - Ó, ne szórakozz már! - mondta. Ingerülten mordult egyet. Nem látott a világon semmit. A szoba túlsó végében elaludt a lámpa. Amelia riadtan ugrott hátra, és a könyökét beverte az ajtófélfába. Fájdalmasan kiáltott fel, bal kezével jobb könyökét szorongatta, és egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy arcára fájdalmas kifejezés ült ki.

210

Kinyitotta a szemét, és az elsötétült nappalit figyelte. Ne már - mondta magának dühösen. Három hang meg egy kiégett villanykörte nem jelenti azt a hülyeséget, hogy… Elhessegette a gondolatot. El kellett zárnia a vizet. Kilépett a konyhából, és az elıszoba felé indult. A könyökét dörzsölgette, és grimaszokat vágott. Ujabb hang hallatszott. Amelia megmerevedett. Valami közelített felé a szınyegen. Bután nézett lefelé. Nem, gondolta. Akkor meglátta - sebes mozgás a padló közelében. Villámgyors fémes csillanás, és azonnal éles fájdalom hasított a jobb vádlijába. Amelia visszafojtotta a lélegzetét, és rúgott egyet a levegıbe. Erezte, ahogy meleg vér csorog a bırén. Megfordult, és az elıszoba felé rohant volna, de a rongyszınyeg megcsúszott alatta, ı pedig a falnak zuhant. Jobb bokáját forrón szıtte körbe a fájdalom. A falba próbált kapaszkodni, hogy ne essen el, aztán mégis elterült a földön. Az oldalán fekve dobálta magát, miközben zokogott a félelemtıl. Megint mozdult valami sötét a még sötétebb háttér elıtt. Fájdalom hasított a bal vádlijába, aztán megint a jobba. Amelia felkiáltott. Valami elsuhant, megérintette a combját. Csúszva hátrálni kezdett, aztán valahogy feltápászkodott, de megint majdnem elesett. Görcsösen fogódzkodó után kapkodva próbálta valahogy visszanyerni az egyensúlyát. Bal tenyerével végül megtalálta a falat, és nekitámaszkodott. Aztán megfordult, és berohant a sötét hálószobába. Becsapta maga mögött az ajtót, aztán zihálva nekidılt. Valami már dörömbölni is kezdett a túloldalon; valami apró a föld közelében.

211

Amelia igyekezett halkabban venni a levegıt. Hallgatózott. Óvatosan meghúzta az ajtót, hogy ellenırizze, a helyére került-e a zár nyelve. Amikor kintrıl már nem hallott semmit, az ágyig hátrált. Ijedten torpant meg, ahogy nekiütközött a matrac szélének. Lerogyott, megragadta a hálószobai telefonkészüléket, és az ölébe húzta. Kit hívhatna fel? A rendırséget? Azt hinnék, megırült. Az anyját? Túl messze volt. Éppen Arthur számát tárcsázta a fürdıszobából beszőrıdı fénynél, amikor az ajtó gombja fordulni kezdett. Egyszerre nem mozogtak többé az ujjai. Döbbenten meredt a szoba túlsó végébe. Kattant a zár nyelve. A telefon lecsúszott az ölébıl. Hallotta, amint puffanva a padlóra zuhant éppen abban a pillanatban, amikor az ajtó kitárult. Valami leesett a kinti kilincsrıl. Amelia hátraugrott, és felhúzta a lábait. Sötét alak sietett a szınyegen keresztül az ágy felé. Tátott szájjal meredt rá. Nem lehet igaz, gondolta. Megdermedt, ahogy az a valami megrántotta az ágytakarót. Felmászik utána. Nem, gondolta; nem lehet igaz. Képtelen volt megmozdulni. A matrac szélére meredt. Egyszer csak megjelent valami, ami mintha egy apró fej lett volna. Amelia teste görcsösen összerándult, ahogy felüvöltött a félelemtıl, és levetette magát az ágyról. Beugrott a fürdıszobába, megpördült, és becsapta az ajtót maga mögött, miközben összeszorított fogakkal próbálta leküzdeni a bokájában lüktetı fájdalmat. Éppen hogy sikerült ráfordítania kulcsot, amikor a baba nekicsapódott az ajtó aljának. A hang, amit Amelia ezután hallott, egy patkány kaparászására emlékeztette. Aztán csend lett. Megfordult, és a kád fölé hajolt. A víz szintje már majdnem elérte a túlfolyó nyílását. Ahogy elzárta a 212

csapot, vércseppek hullottak a kádba. Felegyenesedett, és a mosdókagyló fölötti orvosságos szekrény tükrös ajtajára pillantott. Rémületében a lélegzete is elállt, ahogy meglátta a vágást a nyakán. Reszketı kézzel nyúlt oda. Egyszerre tudatosult benne a lábában érzett fájdalom is, és lenézett. Mindkét vádliján hosszú, vágott seb éktelenkedett. Vér folyt végig a bokáján, a cseppek a lába peremérıl hullottak a padlóra. Amelia elsírta magát. Nyakára szorított keze ujjai között vércseppek jelentek meg és indultak a csuklója felé. Könnyek függönyén át nézte magát a tükörben. Egyszerre feltámadt benne valami nyomorúságos érzés, mintha felkészült volna rá, hogy meg kell adnia magát. Nem, gondolta. Az orvosságos szekrény ajtaja felé nyúlt, kinyitotta, jódot, gézt, ragtapaszt vett elı. Lecsapta a vécé fedelét, és óvatosan leült rá. A jódos üvegbıl csak kínlódva sikerült kipiszkálnia a dugót. Háromszor is keményen a mosdó oldalához kellett csapnia, mire kijött. Felnyögött, ahogy a fertıtlenítı égetni kezdte a vádliját, aztán összeszorított fogakkal gézt tekert a jobb lábszára köré. Ahogy meghallotta a hangot, azonnal az ajtó felé fordult. Látta, ahogy a kés pengéje becsusszan alul. Megpróbálja megszúrni a lábamat, gondolta Amelia; azt hiszi, ott állok. Teljesen valószínőtlennek érezte, hogy a baba gondolataiban próbál olvasni. Ez Aki öl; villant át hirtelen az agyán. Kíméletlen vadász. Amelia az ajtó alatt mocorgó késpengét figyelte. Istenem, gondolta. Kapkodva bekötözte mind a két lábát, majd felállt, a tükörbe nézett, és egy mosdószivaccsal letörölte a vért a

213

nyakáról. Ahogy a vágott seb széleit jóddal kenegette, fel-felszisszent az égetı fájdalomtól. Szíve majd kiugrott a helyébıl, amikor meghallotta az újabb hangot. Megfordult, az ajtóhoz lépett, majd lehajolt, és a fülét hegyezte. Halk, fémes zörej hallatszott a zár felıl. A baba megpróbálta kinyitni. Amelia lassan hátrálni kezdett, és a zárra meredt. Megpróbálta elképzelni magának a babát. Talán fél karjával a kilincsbe kapaszkodott, miközben a kést a másik kezében tartva a zárban motoszkált? Az egész ırültségnek tőnt. Az izzadság jegesen csiklandozta a tarkóját. Nem szabad beengednem, gondolta. Rekedt kiáltásra nyílt a szája, ahogy a zár egy kattanással kinyílt. Ösztönösen kinyúlt, és lekapott egy törülközıt a tartójáról. A kilincs lassan megmozdult, a zárnyelv kiszabadult. Az ajtó nyílni kezdett. A baba egyszer csak berontott. Annyira gyorsan mozgott, hogy Amelia nem látott belıle mást, csak egy homályos villanást. Teljes erejébıl odacsapott a törülközıvel, mintha csak egy feléje rohanó bogárra igyekezett volna lesújtani. A baba a falnak csapódott. Amelia rádobta a törülközıt, és összeszorított fogakkal tőrte a bokájába hasító fájdalmat, átugrott a fürdıszobán. Szélesre tárta az ajtót, és már kint is volt a hálóban. Már majdnem kijutott a folyosóra is, amikor a bokája végleg megadta magát. Rémülten sikítva terült el a szınyegen. Zajt hallott a háta mögül, és amikor hátranézett, a babát látta meg, amint akár valami ugrópók, szökellve rohan ki a fürdıszobából. A kés pengéjén megcsillant a lámpa fénye. Aztán a baba már az árnyékban volt, és villámgyorsan rohant felé. Amelia kúszva igyekezett menekülni. Hátrapillantott a válla 214

fölött, észrevette a gardróbot, bemászott, és a kilincs után nyúlt. Megint utolérte a fájdalom, a jeges lüktetés a lábában. Amelia sikított és hátravetette magát. Felnyúlt, az egyik vállfáról lerántott egy kabátot. Egyenesen a babára esett. Amelia lerángatott mindent, ami a keze ügyébe került. A babát betemette a blúzok, szoknyák, ruhák garmadája. Amelia átkúszott a mozgó ruhahegyen. Kényszerítette magát, hogy felálljon, és a tıle telhetı leggyorsabban kibicegett a folyosóra. Már alig jutott el hozzá a hasadó szövet hangja a ruhák alól. Az ajtóhoz botorkált. Elfordította a kulcsot, és lenyomta a kilincset. Az ajtó nem mozdult. Amelia gyorsan felnyúlt a reteszhez. A helyére volt húzva. Megpróbálta kiszabadítani, de nem mozdult. Halálra rémülve markolászta a fémet. Mozdíthatatlanná görbítették. - Jaj, ne - mormogta. Csapdába esett. - Istenem. Dörömbölni kezdett az ajtón. - Segítsenek! Valaki segítsen! Zaj hallatszott a hálószoba felıl. Amelia megpördült, és átrohant a nappalin. A kanapé mellett térdre zuhant, és kitapogatta a telefont, de annyira remegtek az ujjai, hogy képtelen volt tárcsázni. Zokogni kezdett, aztán a zokogás sikollyá változott, ahogy hátrafordult. A baba teljes sebességgel rohant felé a folyosó irányából. Amelia felkapott egy hamutartót az asztalról, és a baba felé hajította. Utánadobott egy vázát, egy faládikát, egy porcelánfigurát. Nem találta el a babát. Az most már odaért hozzá, és a lábát próbálta megszúrni. Amelia vakon hátrált, amíg át nem esett a dohányzóasztalon. Feltérdelt, aztán megint talpra állt. A folyosó felé botorkált, miközben felfordított minden bútort, hogy valahogy megállítsa a babát. Egy széket, egy asztalt 215

borított elé. Felkapott egy lámpát, és azt is a földre hajította. Kihátrált a folyosóra, aztán sarkon fordult, berohant a gardróbba, és magára rántotta az ajtót. Merev ujjakkal tartotta a kilincset. A saját tüdejébıl kifújt levegı forró hullámokban árasztotta el az arcát. Felkiáltott, ahogy az ajtó alatt besikló kés hegye beleállt a lábujjába. Hátrébb szökkent, fogást változtatott a kilincsen. Kinyílt rajta a köpeny. Erezte, ahogy a lecsorgó vér csiklandozza a mellkasát. A lábai már zsibbadtak a fájdalomtól. Lehunyta a szemét. Könyörgöm, segítsen valaki, gondolta. Minden izma megfeszült, ahogy a kilincs megmoccant a kezében. Jeges borzongás futott végig a testén. Nem lehet erısebb nála: nem lehet. Amelia erısebben szorította a kilincset. Könyörgöm, gondolta. Halántékát beütötte a polcon heverı bıröndbe. A gondolat bombaként robbant a fejében. Jobb kezével továbbra is erısen tartva a kilincset, bal kézzel tapogatózni kezdett odafent. A bırönd zárjai nyitva voltak. Hirtelen mozdulattal lenyomta a kilincset, és teljes erejébıl kilökte az ajtót. Hallotta, ahogy a baba hangos csattanással vágódik a falnak, aztán lecsúszik a földre. Amelia felnyúlt, és lerángatta a bıröndöt a polcról. Felnyitotta a tetejét, és letérdelt a gardrób ajtajában, nyitott könyvként tartva a kezében a koffert. Összeszedte minden erejét, igyekezett nem is pislogni, összeszorította a fogát. Erezte a baba súlyát, ahogy nekivágódik a bırönd fenekének. Azonnal rácsapta a tetejét, és a földre hajította. Teljes súlyával ránehezedett, és úgy maradt, amíg reszketı kézzel be nem sikerült kattintania a zárakat. Abban a pillanatban, hogy meghallotta a

216

kattanást, kitört belıle a megkönnyebbült zokogás. Odébb taszította a bıröndöt, ami átsiklott a szobán, és a szemközti falnak ütközött. Amelia talpra kászálódott, próbálta nem meghallani a dühödt csapkodást és kaparászást a koffer belsejébıl. Fölkapcsolta a villanyt a folyosón, és megpróbálta kinyitni a reteszt. Reménytelenül be volt szorulva. Megfordult, és átsántított a nappalin, miközben lelepillantott a lábára. A kötések meglazulva lógtak a vádlija körül. Mindkét lábán sötétedı csíkot húzott az alvadó vér, néhol még egy friss csepp is elıbukkant. Megtapogatta a torkát. A vágás még nedves volt. Amelia összeszorította reszketı ajkait. Most már nemsokára megmutathatja a sebeit egy orvosnak. Kivette a jégcsákányt a konyhafiókból, és visszament a folyosóra. A vágás hangjára a bırönd felé kapta a fejét. Ameliának elállt a lélegzete. A kés pengéje kiállt a bırönd oldalából, és fürészelı mozdulatokkal fel-alá mozgott. Döbbenten bámulta, mi történik. Úgy érezte, mintha teljes teste kıvé merevedett volna. A bıröndhöz bicegett, és letérdelt mellé. Viszolyogva figyelte a főrészelı pengét. Az egész csurom vér volt. Megpróbálta bal keze ujjai közé csippenteni, és kihúzni. A penge fordult egyet, és lefelé mozdult, Amelia pedig felkiáltott, és visszarántotta a kezét. Mély vágott seb nyílt a hüvelykujján. Tenyerén végigfolyt a vér, kezét a köntöséhez szorította. Úgy érezte, elsötétedik körülötte a világ. Felállt, visszabotorkált az ajtóhoz, és megint a retesszel kezdett vacakolni. Nem tudta kiszabadítani, a hüvelykujja pedig egyre jobban fájt. A jégcsákányt a retesz tokja alá illesztette, és megpróbálta az egészet lefeszíteni a falról. A jégcsákány hegye azonnal letört. 217

Amelia megcsúszott, és majdnem elesett. Felnyögött a fájdalomtól, ahogy kitámasztotta magát. Nem maradt idı, nem maradt idı. Kétségbeesetten nézett körül. Az ablak! Kidobhatná a bıröndöt! Szinte látta maga elıtt, ahogy alábucskázik a sötétben. Kapkodva hajította félre a jégcsákányt, és fordult vissza a bırönd felé. Egyszerre mozdulatlanná dermedt. A baba már átpréselte a fejét és a vállát a bırönd falában, vágott lyukon. Amelia figyelte, ahogy küszködve igyekezett kiszabadítani magát. Úgy érezte, megbénult. A vonagló baba rámeredt. Nem, gondolta Amelia, ez nem igaz. A baba kiszabadította a lábait, és a földre ugrott. Amelia megpördült, és berohant a nappaliba. Jobb lábával rátaposott egy törött cserépdarabra, ami mélyen a sarkába vágott. Elvesztette az egyensúlyát. Az oldalára zuhant, úgy fordult az ajtó felé. A baba hosszú szökellésekkel közelített felé. Amelia látta, ahogy a fény megcsillan a kés pengéjén. Vadul kirúgott, és el is találta a babát. Talpra ugrott, besietett a konyhába, aztán sarkon fordult, és belökte volna maga után az ajtót. Csakhogy az ajtó valami miatt nem záródott be. Amelia úgy érezte, éles sikítást hall a fejében. Lenézett, és meglátta a kést meg az apró fakezet. A baba karja beszorult az ajtó és a szárfa közé. Amelia teljes súlyával nekitámaszkodott az ajtónak, és döbbenten tapasztalta, milyen irdatlan erıvel tolják a túloldalról. Reccsenı hangot hallott. Ajka széles mosolyra húzódott, ahogy szinte eszét vesztve préselte tovább az ajtót. A sikítás a fejében egyre hangosabb lett, még a reccsenı fa hangját is elnyomta. A kés pengéje lebiggyedt. Amelia letérdelt, és meghúzta. Sikerült berántania magához a kést a konyhába, és látta, amint a fakéz meg a csukló 218

lepottyannak a nyelérıl. Nyöszörögve feltápászkodott, és a mosogatóba dobta kést. Az ajtó keményen csapódott az oldalának, ahogy a baba berohant utána a konyhába. Amelia félreugrott. Felkapott egy széket, és a baba felé hajította. Az megtorpant, majd megkerülte a földön heverı bútordarabot. Amelia ezután a tőzhelyen álló, vízzel teli lábost ragadta meg, és azt dobta le a földre. A lábos csörömpölve zuhant a kıre, a babára víz fröccsent. Amelia meredten nézte, mi történik. A baba nem ıt üldözte tovább. A mosogatóhoz próbált meg feljutni. Felugrott, és fél kézzel megragadta a pult peremét. A kést akarja, gondolta Amelia. A fegyvere kell neki. Egyszerre pontosan tudta, mit kell tennie. A tőzhelyhez lépett, kinyitotta a sütı ajtaját, és ütközésig elfordította a gombot. Ahogy megfordult, hogy megragadja a babát, hallotta a begyulladó gáz tompa puffanását. A baba szüntelenül rúgkapált a kezében, fékevesztett vonaglásával Ameliát is ide-oda rángatta a konyhában. A sikoly megint betöltötte az elméjét; hirtelen rájött, hogy a baba szellemének visítását hallja. Megcsúszott, és az asztalnak zuhant. Ahogy a térdére rogyott, sikerült a tőzhely felé fordulnia, és behajítania a babát. Becsapta a sütı ajtaját, és nekitámaszkodott. Az ajtó majdnem kinyílt. Amelia nekipréselte a vállát, aztán a hátát; úgy helyezkedett, hogy a lábával kitámaszthassa magát a falnál. Igyekezett nem törıdni a baba odabentrıl kihallatszó veszett dörömbölésével. A sarkából lüktetve kiáramló vörös vért figyelte. Az égı fa szaga lassan eljutott az orrába, és becsukta a szemét. A sütı ajtaja kezdett felforrósodni. Óvatosan megmozdult. A rúgkapálás zaja betöltötte a fülét. A sikoly elborította a

219

gondolatait. Az égı fa szaga egyre kellemetlenebbül facsarta az orrát. A lába rettenetesen fájt. Amelia felnézett a falon lógó elektromos órára. Négy perc múlva lesz hét. Figyelte a lassan mozduló piros nagymutatót. Eltelt egy perc. A sikoly az agyában mintha halkult volna. Kelletlenül megmozdult, összeszorított fogakkal állva a hátát égetı forróságot. Még egy perc eltelt. A rugdosás és a dörömbölés abbamaradt. A sikoly már alig hallatszott. Az égı fa szaga betöltötte a konyhát. Szürke füstfelhı gomolygott a levegıben. Ezt látni fogják, gondolta Amelia. Most, hogy vége, jönnek majd segíteni. Így szokott ez lenni. Lassan elhúzódott a sütı ajtajától, készen, hogy teljes súlyával azonnal nekivesse magát, ha szükség lesz rá. Megfordult, és feltérdelt. Az elszenesedett kupac látványától felfordult a gyomra. Mégis, tudnia kellett. Kinyúlt, és lehúzta az ajtót. Valami sötét és fullasztó rontott rá, és ahogy elborította, ahogy a belsejét is megtöltötte a forróság, megint hallotta a sikolyt. De ez most a gyızelem sikolya volt. Amelia felállt, és kikapcsolta a sütıt. Kivett egy cukorfogó csipeszt a fiókból, és kiemelte a megfeketedett fadarabot.Bedobta a mosogatóba, és addig folyatta rá a vizet, amíg már nem füstölt tovább. Aztán átment a hálószobába, kezébe vette a telefonkagylót, de lenyomta a villát. Pár pillanattal késıbb felengedte a villát, és az anyja számát tárcsázta. - Amelia vagyok, Anya - kezdte. - Sajnálom, hogy így viselkedtem veled. Szeretném, ha együtt töltenénk az estét. Viszont kicsit késı van. Ha át tudnál jönni hozzám, innen indulhatnánk tovább. - Hallgatott. - Jól van mondta aztán. - Akkor várlak. 220

Letette a kagylót, aztán visszament a konyhába, és kivette a legnagyobb húsvágó kést a tartójából. Amikor ezzel megvolt, a bejárati ajtóhoz ment, és elhúzta a reteszt, ami most gond nélkül mozdult. A nappaliba vitte a kést, levette a köntösét, és eljárta a vadászok táncát. A táncot a vadászat örömérıl, a közelgı ölés örömérıl. Aztán keresztbe vetett lábbal leült a sarokba. Aki öl ült ott a sarokban, keresztbe vetett lábbal a zsákmányára várva.

221

BOSZORKÁNYOK HÁBORÚJA

Hét csinos kicsi lány ül egy sorban. Odakint éjszaka van, zuhog az esı - égi háború. Odabent barátságos meleg. Hét kislány kezeslábasban beszélget. A falon tábla: EGYETEMI KLUB. Az ég mennydörgéssel köszörüli a torkát, mérhetetlen vállairól villámokat piszkál le és hajít a földre. Esı áztatja a világot, hajlítja a fákat, hólyagosítja fel a földet. Az épület szögletes, alacsony, egyik fala mőanyag. Odabent hét csinos kicsi lány nyüzsgı beszélgetése. - Szóval azt mondom neki, „Ne gyere már ezzel, Mr. Nagyon Nagy Fiú”. Mire azt feleli, „Szóval így állunk?”. Én meg mondom, „Így” - İszintén szólva örülni fogok, ha vége lesz végre ennek az egésznek. Amikor legutóbb otthon jártam, láttam egy tündéri kalapot. Ó, mit meg nem adnék érte, hogy felvehessem! - Te is? Tudom, mirıl beszélsz. Képtelenség jól belıni az embernek a haját. Ebben az idıben. Miért nem hagyják, hogy valami jobb idıjárást csináljunk? - Férfiak! Hánynom kell tılük.

222

Hét gesztus, hét testtartás, hét nevetés cseng a mennydörgés alatt. Fogak villannak lánymosolyokban. Fáradhatatlan kezek rajzolnak képeket a levegıbe. Egyetemi klub. Lányok. Heten vannak. Csinosak. Egyik sem idısebb tizenhat évesnél. Loknik. Lófarkak. Frufruk. Csücsörítı kis ajkak - mosolyok. Felhúzott szemöldökök, érzelmek érzelmek hátán. Csillogó, fiatal szemek - szikrázók, hunyorgók, villanok, hidegek vagy melegek. Hét egészséges fiatal test fából készült székeken. Hamvas kamasz végtagok. Lányok - csinos lányok -, heten.

Visszataszító, ormótlan férfiak serege botorkál a pocsolyákban, küszködve haladván elıre a vaksötét, sáros úton. Ömlik az esı. Mintha dézsából öntenek minden egyes kimerült férfira. Hatalmas bakancsok süllyednek cuppogva a ragacsos, sárgásbarna sárba, hogy aztán megint kiszabaduljanak. Sár csöpög a bakancsok talpáról. Caplató férfiak - több százan -, átázva, nyomorúságos állapotban, elgyötörten. Fiatalemberek, de görnyedtek, mint az öregek. Lefittyedt állkapcsok, tátott szájakon beáramló nedves, fekete levegı, kilógó nyelvek, semmibe meredı, semmit el nem áruló, beesett szemek. Pihenés. 223

A férfiak letelepednek a sárba, lehuppannak a csomagjaikra. Hátrahajtott fejek, tátott szájak, sárga fogakon kopogó esıcseppek. Mozdulatlan kezek - hús és csont szikár halmai. Nem mozduló lábak - szúette fából faragott, khakiszínő pálcák. Több száz haszontalan végtag, több száz haszontalan testhez tapasztva. Hátul, elöl, oldalt teherautók, tankok és apró autók morognak. Vastag gumik köpik a sarat. Kövér abroncsok süppednek, tépik a nyálkás iszapot. Az esı fémen és vásznon dörömböl nedves ujjaival. Mintha vakuk villannának, de nem készülnek képek. Pillanatnyi fénykitörések. A háború arca villan fel egy szempillantásra - rozsdás fegyverek, forduló kerekek és tágra nyílt szemek. Feketeség. Az éj keze takarja el a vihar halvány derengését. Szélfútta esı teríti be a mezıket és az utakat, áztatja el a fákat és a teherautókat. Bugyogó esıvízpatakok szakítanak sebeket a földbe. Mennydörgés, villámlás. Síp. Halott férfiak támadnak fel. Megint bakancsok süppednek a sárba - mélyebbre, erısebben, nehézkesebben. Közeledik egy város, ami elzárja az utat egy másik városba, ami elzárja az utat egy másik… Egy tiszt ült az egyetemi klubban kialakított kommunikációs szobában. A rádiósra nézett, aki a pult fölé hajolva kuporgott fülhallgatóval a fején, miközben egy üzenetet körmölt.

224

A tiszt a rádióst figyelte. Jönnek, gondolta. Áznak, fáznak, és félnek, de jönnek ellenünk. Összerázkódott, és becsukta a szemét. Villámgyorsan ki is nyitotta megint. Látomások töltötték meg elsötétített pupilláját - gomolygó füstrıl, Langoló férfiakról, elképzelhetetlen borzalmakról, amelyek szavak vagy képek nélkül magukat formálják. - Uram - mondta a rádiós -, az elıretolt megfigyelıállásról küldték. Ellenséges csapatokat észleltek. A tiszt felállt, odament a rádióshoz, és átvette az üzenetet. Kifejezéstelen tekintettel olvasta végig, ajkát nem mozdította. - Igen - mondta. Sarkon fordult, és az ajtóhoz lépett. Kinyitotta, és átment a szomszéd helyiségbe. A hét lány elhallgatott. Csend telepedett a falakra. A tiszt megállt háttal a müanyagablaknak. - Az ellenség - mondta. - Két mérföldnyire vannak. Éppen elıttetek. Megfordult, és kimutatott az ablakon. - Odakint. Két mérföldnyire. Kérdés? Az egyik lány vihogni kezdett. - Jármőveik vannak? - kérdezte egy másik. - Igen. Öt teherautó, öt kis parancsnoki autó, két tank. - Nem nagy ügy - nevetett a lány, és karcsú ujjaival beletúrt a hajába. - Ez minden - mondta a tiszt. Kifelé indult a szobából. Lássatok neki! - tette még hozzá maga elé dünnyögve. Szörnyetegek! 225

Elment. - Te jó ég! - sóhajtott fel az egyik lány. - Megint kezdıdik. - Rém unalmas - mondta egy másik. Kinyitotta finom száját, és kihalászta a rágógumiját. A széke alá ragasztotta. -Legalább az esı elállt - mondta a vörös, miközben a cipıjét kötötte. A hét lány egymásra nézett. Készen álltok? - kérdezte a szemük. -Kész vagyok, azt hiszem. - Kislányos mordulásokkal és sóhajokkal fészkelıdtek székeiken. Lábukat a széklábak köré fonták. Mindegyik kivette a szájából a rágógumit. Ajkuk egyenes vonallá feszült. A csinos kicsi lányok felkészültek a játékra. Végül némán ültek székeiken. Egyikük mély lélegzetet vett. Egy másik is. Mind megfeszítették tejfehér húsukat, és összefonták törékeny ujjaikat. Egyikük gyorsan megvakarta a fejét, hogy túllegyen rajta. Egy másik bájosan tüsszentett. - Most - mondta a lány a sor jobb szélén. Hét csillogó szempár csukódott be. Hét ártatlan, kicsiny elme kezdett képeket látni, fantáziálni, vetíteni. Ajkak görbültek keskeny forradássá, arcokból szaladt ki a pír, testek reszkettek szenvedélyesen. Ujjaik rángatóztak a koncentrációtól, hét csinos kicsi lány harcolt a háborúban.

226

A férfiak épp felértek egy domb tetejére, amikor megtámadták ıket. Az elöl haladók a lábukat emelték, készülve a következı lépésre, amikor egyszerre Langra gyúltak. Nem maradt idejük kiáltani. Puskáik csattantak a sárban, szemük eltőnt a tőzben. Botorkáltak még pár lépést, aztán sisteregve, szénné égve elterültek a puha dagonyában. A férfiak kiáltozni kezdtek. A menetoszlop feloszlott. A katonák maguk elé kapták fegyvereiket, és belelıttek az éjszakába. Egyre többen és többen izzottak fel közülük, aztán gyulladtak Langra, haltak meg. - Szóródjanak szét! - visította egy tiszt, de ujjai hegyén már Langnyelvek csaptak fel, arcát sárga forróság nyaldosta. A férfiak a fejüket kapkodták. Buta, rémült tekintetük az ellenséget kereste. A mezıbe és a fák közé tüzeltek. Egymást lıtték le. Cuppogó bakanccsal rohantak a sárban. Az egyik teherautót is körülölelte a tőz. A sofır, kétlábú fáklya, leugrott róla. A kocsi pattogva haladt tovább az úton, aztán elfordult, lekacsázott a mezıre, egy fának ütközött, és felfalták a fénylı Langnyelvek. Fekete árnyak cikáztak ide-oda a tüz aurájában. Sikolyok szaggatták az éjszakát. Egyik férfi a másik után lobbant Langra, zuhant arccal a sárba. A vakító fény foltokban hasított bele az átázott sötétségbe - sikolyok - rohanó szén, értelmetlen hebegés,

227

Langok, halál - katonák szerteszét - elégett teherautók felrobbanó tankok. Egy pici szıke teste megfeszül az elfojtott izgalomtól. Ajkai remegnek, kuncogás lebeg a torkában. Orrlyukai kitágulnak. Összerázkódik a szédült ijedségtıl. Csak képzel és képzel… Egy katona fut eszét vesztve a mezın, sikít, tekintetében halálfélelem. Gigantikus szikla zuhan felé a fekete égboltról. Teste összezúzva süpped a földbe. A szikla pereme alól ujjpercek tőnnek elı. A szikla felemelkedik a földrıl, ismét lecsap, mint valami formátlan gızkalapács. Egy Langoló teherautó tőnik el alatta. A szikla megint felrepül a fekete égbolt felé. Egy csinos barna, arca lázas maszk. Vad gondolatok kavarognak szőz elméjében. Fejbıre megfeszül a félelem önkívületétıl. Felhúzott ajka alól elıbújnak összeszorított fogai. Ziháló rémület sziszeg a torkából. Csak képzel és képzel… Egy katona térdre zuhan, feje hátrabicsaklik. Égı társai fényénél ostobán bámulja a fölé tornyosuló fehér tarajos hullámot. A hullám lecsap, magával ragadja a testét a sáros földön, tüdejét megtölti sós vízzel. Az árhullám végigsöpör a mezın, vízbe fojt száz Langoló férfit, testüket dübörgı sodrással emeli a magasba. A víz hirtelen megtorpan, millió cseppre bomlik, semmivé lesz. 228

Bőbájos, pici vörös, kezét vértelen ökölbe szorítva az álla alá húzza. Ajkai remegnek, mellkasát a kéj lüktetése dagasztja. Fehér torka összehúzódik, mélyen szívja be a levegıt. Orrára ráncokat húz a borzalmas gyönyör. Csak képzel és képzel… Egy rohanó katona oroszlánnal ütközik össze. Nem lát a sötétben. Kezével vadul püföli a bozontos sörényt. Puskája tusával csapkod. Sikoly. Arcát leszakítja a vastag karmok egyetlen csapása. Oroszlánüvöltés zendül az éjszakában. Vörös szemő elefánt csörtet vadul a sárban, vastag ormányával férfiakat kap föl, a levegıbe hajítja ıket, vastag fekete cölöpverıivel pépesre zúzza ıket. Farkasok gyülekeznek a sötétben, ugranak, torkokat hasítanak fel. Gorillák süvöltenek és ugrálnak a sárban, szökkennek a botladozó katonák felé. Egy orrszarvú, bıre csillog az égı fáklyák fényében, nekiront az égı tanknak, megfordul, elviharzik a feketeségbe, eltőnik szem elıl. Agyarak - karmok - pengeéles fogak - visítások tülkölés - böm-bölés. Az égbıl kígyók zuhannak alá.

Csend. Mérhetetlen, tőnıdı csend. Nem rezdül szellı, egyetlen csepp esı sem esik, a távolból sem hallatszik a vihar dörmögése. A csatának vége. Szürke reggeli pára gördül át a megégett, széttépett, vízbefúlt, összezúzott, megmart, kiterített holttesteken. 229

Mozdulatlan teherautók, néma tankok - még mindig olajos füstpa-macsok szállnak fel összetört vázukból. Óriás halál borítja a mezıt. Ujabb csata egy újabb háborúban. Gyızelem - mindenki meghalt.

A lányok bágyadtan nyújtózkodtak. Kinyújtották karjukat, forgatták kerek vállukat. Rózsaszín ajkak nyíltak csinos kis ásításra. Egymásra néztek, és csak kuncogtak zavarukban. Volt, amelyik el is pirult. Volt, amelyik bőntudatot érzett. Aztán mindannyian hangosan felnevettek. Újabb rágógumis csomagot bontottak fel, púdert húztak elı a zsebükbıl, beszélgetni kezdtek diáklányos suttogással, késı esti kollégiumi suttogással. Elfojtott kacajok lebegtek szerteszét a meleg szobában. - Hát nem vagyunk rémesek? - kérdezte az egyik, miközben csinos kis orrát púderezte. Késıbb mindannyian lementek, és megreggeliztek.

230

HOLTAK TÁNCA

Én csak SZÁGULDANÉK, Rota-Mota babámmal ROBOGNÉK! Ahogy süvítünk az úton, összebújunk, csókolózunk, és egy kicsit hánykolódunk. A párhuzamos fénysugarak vajpuhán világították meg az úttest aszfaltját. A Rotor-Motors Convertible 1997-es C Modellje sebesen követte ıket. A sárga derengés spriccelt elıre, a tizenkét hengeres autó vicsorogva üldözte. Az éjszaka szurokfeketén záródott össze mögötte. Az autó repesztett tovább. ST. LOUIS - 15. - Én csak SZÁLLNÉK - énekelték -, Rota-Mota kincsemmel REPÜLNÉK - énekelték. - Csak így lehet élni… hánykolódás: fn. Alkalmi szexuális játék. A jelentés a harmadik világháború után alakult ki.

231

Az énekes kvartett tagjai: Len, 23. Bud, 24. Barbara, 20. Peggy, 18. Len Barbarával volt, Bud Peggyvel. Bud vezetett, éles kanyarokat vett be, domboldalakon száguldott felfelé, síkságokon dübörgött végig. Hárman teli torokból (a negyedik visszafogottabban) versenyeztek a széllel, amely lebegı fonalakat formált a hajukból. - Andaloghatsz teliholdnál, de százhatvannal én álmodni akarok. A tü 200 körül ugrált, két tízkilométeres rovátkányira a skála végétıl. Hirtelen zökkenés! A fiatal testek elırebicsaklottak, a három ember harsány nevetését elvitte a szél az éjszakába. Egy kanyart követve, fel és le száguldva a hegyoldalon, átsüvítve a sík tájon elefántcsont lövedék borzolja az aszfaltot. - Az én ROTOROS, MOTOROS csodamasiná-á-áámban. MAJD JÓL OTTMARADTOK MOTOROTOKBAN. A hátsó ülésen: - Lıj be magadnak egyet, Bab!

232

A

ROTOR-

- Kösz, vacsora után elég volt - (és eltolta magától a szemcseppentıhöz erısített tőt). Az elsı ülésen: - Azt akarod mondani, hogy soha nem jártál St. Louisban? - De csak szeptemberben kezdtem a sulit. - Hé, hát te gólya vagy. A hátsó ülésrıl az elsı ülésre: - Hé, gólya, próbálj ki egy kis izombizgetıt! (A tü elırekerül, a cseppentıben sárgás lötty reszket.) - Tanulj meg élni, te lány.

Peggy ajka nem húzódott mosolyra. Ujjai rángatóztak. - Nem, köszönöm, én nem… - Ne szórakozz már, gólya! - Len egészen az elsı ülés mellé hajolt, fehér homlokát lobogó, fekete haj keretezte. A lány arcába tolta a tüt. - Tanulj meg élni, te lány! Próbáld ki az izombizgetıt! - Inkább nem - mondta Peggy. - Ha ti… - Mi a gáz, gólya? - kiáltotta Len, és combját Barbara combjához szorította. Peggy megrázta a fejét, aranyhaja arcára, szemére simult. Sárga ruhája alatt, fehér melltartója alatt, fiatal melle alatt hevesen vert a szíve. Csak vigyázz magadra, izombizgetı fn., szleng. Izomba fecskendezett kábítószer. A jelentés a harmadik világháború idején alakult ki. 233

drágám, ennyit kérünk tıled. Ne felejtsd el, hogy egyedül te vagy nekünk a világon. Anyja szavai dörömböltek a fülében, ahogy a tü elıl az ülésbe préselte magát. - Ne szórakozz már, gólya! Az autó morogva feküdt bele egy kanyarba, a centrifugális erı Bud keskeny csípıjéhez szorította Peggyt. A fiú lenyúlt, és a lány lábát kezdte tapogatni. Sárga ruhája alatt, egyszerő harisnyája alatt borzongott a húsa. Ajkai megint cserbenhagyták; mosolya vörös rándulás volt csupán. - Gólya, tanulj meg élni! - Hagyd már, Len, piszkáld a saját csajodat! - De meg fogjuk tanítani a gólyát, hogyan használja az izombizgetıt. - Hagyjad, azt mondtam! İ az én csajom. A fekete autó dübörgött, saját reflektorának fényét üldözte. Peggy a saját kezével fogta le a combját tapogató kezet. Felettük fütyült a szél, hideg ujjával a hajukba túrt. Peggy nem akarta, hogy fogdossák, de hálás volt Búdnak. Riadt szemét a kerekek alá győrıdı útra szegezte. Hátul csendes hánykolódás kezdıdött, kezek indultak felfedezıútra, résnyire nyitott ajkak tapadtak egymáshoz. Az édes feledést keresték 190 kilométerrel óránként. - Rota-mota babám - nyögte Len nyálas csókok között. Az elsı ülésen a lány szíve összevissza vert. ST. LOUIS 9. - Nem hülyéskedsz, te tényleg sosem jártál St. Looban? - Nem, én… - Akkor még nem is láttad az ász táncát? Hirtelen összerándult a torka. - Nem, én… ez az, amit… most meg fogunk nézni? 234

- Hé, a gólya még sosem látta az ász táncát - kiáltotta hátra Bud. Nyitott, szürcsölı ajkak; öntudatos mozdulattal megigazított szoknya. - Ne hülyéskedj már! - kapta el a hév Lent. - Te lány, te még nem is éltél. - Ó, azt látnia kell - mondta Barbara, és begombolt egy gombot. - Akkor menjünk oda! - kiáltotta Len. - Mutassunk a gólyának valami izgalmasat! - Nekem nyolc - mondta Bud, és megszorította a lány lábát. - Itt fönt nem rossz, ugye, Peg? Peggy nagyot nyelt a sötétben, ahogy a szél belekapott a hajába. Hallott már róla, olvasott már róla, de sosem gondolta volna, hogy… Jól válogasd meg a barátaidat az iskolában, drágám. Legyél nagyon óvatos. De mi van akkor, ha két hónapon keresztül senki sem szól az emberhez? Ha magányos, és beszélgetni és nevetni és élni akar? És ha valaki végül mégis megszólítja, és megkérdezi, el akar-e menni vele valahová? - Popeye, a tengerész - énekelte Bud. Hátul elmerültek a mesterkélt gyönyörben. Bud a háború elıtti képregények és rajzfilmek 2. címő kurzusra járt. Ezen a héten a Popeye-t vették. Bud beleszeretett a félszemő tengerészbe, és mindent elmondott róla Lennek meg Barbarának; teljes párbeszédeket meg dalokat tanított meg nekik. - Popeye a tengerész, hajóját nem éri vész. Popeye, a tengerész. Nevetés. Peggy erıtlenül mosolygott. A kéz elengedte a combját, ahogy az autó csikorogva vett be

235

egy kanyart, ı pedig az ajtónak dılt. A hővös szél tompán csapott a szemébe, Peggy igyekezett elfordítani a fejét. 170-180-190 kilométer óránként. ST. LOUIS - 5. Vigyázz magadra, drágám! Popeye huncutul kacsintott. - Ó, Olívia, te vagy az én drágaságom. Könyökével oldalba bökte Peggyt. - Legyél az én Olíviám… Peggy idegesen mosolyodott el. - Nem megy. - Dehogynem. A hátsó ülésen Wimpy feljött levegıért, és bejelentette: - Boldogan megadom kedden, ha ma fizettek nekem egy hamburgert. Három lelkes hang és egy erıtlen negyedik szállt szembe a szél üvöltésével. - Küzdök, amíg lehet, mert spenótot eszek. Popeye, a tengerész! - Vagyok, aki vagyok - vágta rá Popeye reszelıs hangon, majd Olívia sárga szoknyás combjára tette a kezét. Hátul a kvartett két tagja folytatta a hánykolódást. ST. LOUIS - 2. A fekete autó elsötétített külvárosokon robogott keresztül. - Fel az orrosokkal! - kiáltotta Bud. Mindannyian elıvették mőanyaggal bevont maszkjaikat, és a helyükre illesztették ıket. A CIVBAKA GATYÁDBAN RETTENTİ KÁROS! VEDD FEL AZ ORROST, HA VÁR RÁD A VÁROS! - Tetszeni fog az ász tánca - kiabálta túl Bud a szél süvöltését. - Szenzációs! Peggy fázott, de nem az éjszaka vagy a szél hővöse miatt. Ne feledkezz meg róla, drágám, milyen Civbak fn. szleng. Civilek ellen bevetett baktérium. A jelentés a harmadik világháború idején alakult ki. 236

szörnyőségek történnek a világban mostanában. El kell kerülnöd ıket. - Nem mehetnénk máshova? - kérdezte Peggy olyan halkan, hogy senki sem hallotta. Bud hangja csengett a fülében. - Hajóját nem éri vész! - Megint a combján érezte a fiú kezét, miközben hátul mindent betöltött a csókok nélküli emésztı szenvedély csöndje. A holtak tánca. A szavak jéghidegen lopóztak be Peggy gondolataiba. ST. LOUIS. A fekete autó megérkezett a romok közé. A hely dugig megtelt füsttel és túláradó gyönyörrel. A levegıt megtöltötte a mulatozó vendégek kurjongatása és a rezesekbıl elıtóduló zene kavalkádja - ırült, kifacsart, disszonáns 1997-es zenéé. Táncosok zsúfolódtak össze a parketta apró négyszögén és dörzsölték össze lüktetı testüket. Feszítı hangok hálója szıtte be a tömeget. A táncosok énekeltek: „ Üss meg! Fájjon! Szoríts, ne FÉLJ! Forrald a vérem, égessen a KÉJ! Ó, csak bánts, hogy fájjon minden ÉJJEL! SZERELMEM, SZERELMEM, SZERELMEM, vad bestia legyél!” Mintha robbanni készült volna a táncparkett. - Ó, vad bestia, bestia, bestia, bestia legyél velem! - Ehhez mit szólsz, Olívia, öreglány? - kérdezte Popeye szeme fényétıl, miközben a pincérhez próbálták átküzdeni magukat. - Ilyen nincsen Sykesville-ben, mi?

237

Peggy elmosolyodott, de keze egyre erıteljesebben zsibbadt, ahogy Bud kezét szorította. Amikor elhaladtak egy homályba burkolózó asztal mellett, ismeretlen kéz, amit nem is látott, tapintotta meg a lábát. Ugrott egyet, és beleütközött egy kemény térdbe az asztalok közötti szők ösvényen. Ahogy megbotlott, majd sebesen továbbindult a füstös, sőrő levegıjő teremben, érezte a rászegezıdı tucatnyi tekintetet, amint levetkıztetik, amint végigtapogatják. Bud egyre rángatta magával, ı pedig érezte, hogy remegni kezd az ajka. - Hé, és ez milyen? - kiáltott fel Bud, miután leültek. Pont a színpad mellett. A cigarettafüstbıl egyszerre elıbukkant a pincér, és készenlétben tartott ceruzával megállt az asztaluk mellett. - Mi lesz? - Kérdı kiáltása a kakofóniába hasított. - Whisky szódával - mondta egyszerre Bud és Len, aztán a lányokhoz fordultak. - Mi lesz? - visszhangozták a pincér kérdését. - Zöld mocsár! - mondta Barbara, és - Zöld mocsár! adta tovább Len. Gin, Vérinvázió (1997-es rum), lime dzsúz, cukor, mentalevél, jégszilánkok - sok fıiskolás lány issza szívesen. - És te mit kérsz, drágám? - kérdezte Bud Peggytıl. A lány elmosolyodott. - Csak egy gyömbért - mondta. Hangja erıtlenül vergıdött a mindent beborító súlyos füstfelhıben. - Mit? - kérdezte Bud, aztán: - Mit mondott? Nem hallottam - kiáltotta a pincér. - Gyömbért. - Mit? - Gyömbért.

238

- GYÖMBÉRT! - üvöltötte Bud, hogy a banda dobosa is majdnem meghallotta a tomboló zene függönye mögött. Len az asztalra csapott az öklével. Egy-kettıhárom! REFRÉN: Csak tizenkettı volt még Gyömbér, templomba járó, tökéletes tündér, amíg egy nap… - Gyerünk már, gyerünk! - türelmetlenkedett a pincér. - Halljam azt a rendelést, srácok! Nem érek rá. - Két whiskyt szódával és két Zöld mocsarat - dalolta Len, és a pincér már el is tőnt a kavargó, megszállott ködben. Peggy érezte, ahogy ifjú szíve tehetetlenül zakatol. Legfıképpen pedig ne igyál, ha randira mész. Ezt ígérd meg nekünk, drágám! Meg kell ígérned! Igyekezett nem törıdni a fejébe vésett instrukciókkal. - Hogy tetszik a hely, drágám? Ász, nem? - Bud támadt rá a kérdéssel; egy vöröslı arcú, elégedett Bud.

Peggy feszült udvariassággal mosolygott vissza Budra. Beesett arccal járatta körbe a tekintetét, aztán felnézett a színpadra. Asz. A szót mintha szikével vésték volna az agyába. Asz, ász. A színpad egy nagyjából öt méter sugarú fa félkör volt. Derékmagasságban fémbıl készült korlát futott végig a kerületén, két végén egy-egy kikapcsolt, halványbíbor reflektorral. Bíbor a fehéren - ütött szöget a fejébe a gondolat. Drágám, a Sykesville Üzleti Fıiskola nem elég ász mn. rövidítése.

az

álhalott 239

személy közkelető

jó neked? Nem! Nem akarok ilyesmit tanulni, bölcsész akarok lenni az egyetemen! Megjöttek az italok, és Peggy a testetlen pincér karját figyelte, amint lecsap elé egy magas, zöld poharat. Presto! - a kar eltőnt. A zavaros zöld mocsár mélységeibe pillantott, és lebegı jégszilánkokat látott. - Pohárköszöntı! Emeld fel a poharad, Peg! - harsogta Bud. Mindannyian koccintottak. - Az ısi vágyakra! - kezdte Bud. - A féktelen ágyakra! - folytatta Len. - Az érzéketlen húsra! - tette hozzá Barbara harmadikként. Tekintetük Peggy arcára szegezıdött, vártak. A lány nem értette. -Fejezd be! - mondta Bud, akit láthatólag bosszantott az elsıéves szerencsétlensége. - Hát… ránk - hebegte Peggy. - Milyen e-re-de-ti - bökte oda Barbara, és Peggy érezte, ahogy a forróság lassan elbontja sima arcát. Senki nem figyelt, amint Három Amerikai Fiatal, Akiken A Jövı Nyugszik szomjasan felhajtotta az italát. Peggy a poharát piszkálta, és kényszeredett mosolyt erıltetett az ajkára, amely segítség nélkül egyáltalán nem mosolygott volna. - Gyerünk, igyál, te lány! - kiáltotta neki oda Bud a félméteres messzeségbıl. - Glugy-glugy-glugy. - Merj már élni! - javasolta Len szórakozottan, miközben ujjai megint a puha combot keresték. És az asztal alatt rá is találtak arra a várakozó, puha combra. Peggy nem akart inni, félt az italtól. Anyja szavai csengtek a fülében - randin soha, drágaságom, soha. Kicsit megemelte a poharát. - Buddy bácsi segít, Buddy bácsi segít!

240

Buddy bácsi közelebb hajolt, feje whiskypárába burkolózott. Buddy bácsi a fiatal ajkakhoz tolta a hővös poharat. - Gyerünk, Olívia, öreglány! Fenékig! A köhögéstıl zöld mocsárfoltok fröccsentek ruhája mellére. A Langoló folyadék lecsorgott a gyomrába, ereiben mindenfelé tüzek gyúltak. Bammbabamm bumm durr puff BANG!!! A dobos bevitte a kegyelemdöfést a dal végén, ami az ısidıkben szerelmes keringı lehetett. A fények kialudtak, és Peggy köhögve, könnyes szemmel ült a füstös pinceklubban. Érezte, ahogy Bud szorosan átkarolja a vállát, a sötétben maga felé húzza, és forró, nedves ajkát az övére szorítja. Elrántotta magát, aztán megint villódzni kezdtek a bíborfények, a foltos képő Bud pedig nevetve dılt hátra. - Küzdök, amíg lehet - mondta, és az italáért nyúlt. - Hé, most már az ászt, az ászt! - kiáltotta Len, miközben keze felfedezıútra indult. Peggy szíve vadul kalapálni kezdett, üvölteni támadt kedve, aztán rohanni, rohanni át a sötét, füstös termen. Csakhogy egy másodéves keze szegezte a székéhez, ı pedig a rettegéstıl elfehéredve nézett fel a férfira, aki most felkapaszkodott a színpadra,-és a mikrofonhoz lépett, amely mint valami hatalmas pók, a plafonról ereszkedett alá éppen az orra elıtt. - A figyelmüket kérem, hölgyeim és uraim - szólalt meg síri hangon a komor képő férfi, és máris rájuk szegezte hátborzongatóan hővös tekintetét. Peggy zihálva lélegzett, úgy érezte, a Zöld mocsár vékony csíkokban szivárog végig a mellkasán és a gyomrán. Kábán hunyorgott. Anya. A szó kiszabadult az agysejtekbıl, és reszketve önálló életre kelt. Anya, vigyél haza! - Mint nyilván önök is tudják, amit látni fognak, az nem a gyenge idegzetőeknek, az akaraterı nélkülieknek 241

való. - A férfi úgy rágta meg egyenként a szavakat, mint valami kérıdzı tehén. - Hadd figyelmeztessem önök közül azokat, akik úgy érzik, az idegeik nem olyan strapabíróak, mint amilyeneknek lenniük kéne… most menjenek el! Nem garantálhatunk semmit, és nem vállalunk felelısséget semmiért. Még azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy saját orvost tartsunk. Nem harsant fel a nevetés. - Ne rizsázz már, tőnj el a színpadról! - mormogta maga elé Len. Peggy érezte, hogy rángatóznak az ujjai. - Mint tudják - folytatta a férfi kimódolt ünnepélyességgel a hangjában -, ez nem egyszerő szenzációhajhászás, hanem komoly tudományos bemutató. - Gáz duma az ászoknak! - Bud és Len gondolkodás nélkül vágták rá a választ, mint amikor a kutya nyálazni kezd a csengı hangjára. Ez a riposzt 1997-ben olyan állandó és megingathatatlan volt, mintha csak egyenesen a katekizmusból került volna ide. A háború után hozott törvényekben egy kiskapu lehetıvé tette, hogy ASZ-elıadásokat tartsanak, feltéve, ha elızıleg szóban közlik, hogy tudományos bemutatóról van szó. Ezt azt apróságot kihasználva annyian szegték meg a törvényt, hogy aztán már tulajdonképpen senkit nem érdekelt az egész. A gyenge kormány örült, ha legalább az ennél súlyosabb törvényszegéseket meg tudta akadályozni. Amikor a kurjongatások és a kiáltások elhaltak a füsttıl sőrő levegıben, a férfi mintha áldást osztana, felemelte a kezét, és tovább beszélt. Peggy figyelte a férfi ajkának kiszámított mozdulatait, miközben szíve lassú, görcsös lüktetéssel tágult ki, majd húzódott össze újra. Jeges borzongás kúszott felfelé a 242

lábain. Erezte, ahogy a hideg közelít a testét forrón égetı Zöld mocsárhoz, és ujjai remegni kezdtek a pohár hővös párája körül. El akarok menni, vigyél haza innen… A szabadon áramló szavak megint betöltötték az elméjét. - Hölgyeim és uraim - fejezte be a férfi -, kapaszkodjanak! Gong kondult reszketve, mintha egy odúból szólt volna. A férfi mélyebb hangon, lassabban folytatta. - Az ÁSZ-jelenség! A férfi eltőnt, a mikrofon felemelkedett, és nem lehetett látni többé. Elkezdıdött a zene; rezesek nyöszörögtek visszafojtva. Valahogy így képzelhette el egy jazz-zenész a tapintható homályt - egy lüktetı dob pulzusára feszítve. Egy szaxofon panasza, egy harsona fenyegetı moraja, egy trombita megbéklyózott bıgése - a rezesek hangja élesen tépte fel a levegıt. Peggy érezte, ahogy remegés fut végig a gerince mellett, és tekintetét gyorsan a terítı zavaros fehér foltja felé fordította. Füst és sötétség, disszonancia és hıség vették körül. Anélkül, hogy akarta volna, feszült félelmétıl hajtva felemelte a poharát, és ivott. Amint megérezte a jeges bizsergést a torkában, egész testében összerázkódott. Aztán ereiben a hıség újabb rügyei szökkentek szárba, halántékára különös zsibbadtság telepedett. Enyhén nyitott ajkain keresztül reszketve préselte ki a beszívott levegıt. Egyszerre nyugtalan mormogás szaladt végig a termen, mintha a szél morajlott volna főzfák levelei között. Peggy nem merte a színpad bíborra festett csendjére emelni a tekintetét. Csillogó italára meredt inkább, és érezte, amint összerándulnak az izomkötegek a

243

gyomra körül, érezte, ahogy üresen dörömböl a szíve. El szeretnék menni, légy szíves, menjünk el innen! A zenekar töretlenül haladt elıre a dübörgı, disszonáns végkifejlet felé, a rézfúvósok hiába küszködtek, hogy egységben forrjanak össze. Egy kéz végigsimította Peggy lábát; Popeye, a tengerész keze volt. - Olívia, te vagy az én drágaságom. A lány alig érzékelt, alig hallott valamit. Robotként emelte fel a hővös, izzadó poharat, és érezte megint a fagyos hideget a torkában, aztán a lobogó hıséget az ereiben. SUSS! A függöny olyan sebesen siklott félre, hogy Peggy majdnem elejtette a poharát. A pohár keményen koppant az asztalon, Zöld mocsár csapott föl a fala mentén, és fröccsent ki a lány kezére. A zene fülhasogató kakofónia gránátjait robbantotta a teremben, amitıl Peggy megint összerezzent. Keze reszketett a terítın, fehér a fehéren, riadt szemét az ellenállhatatlan késztetés karmai emelték a magasba. A zene áradt, tarajos hullámokat vert a duzzadó dobpergés mögött. A klub néma kripta volt most, a vendégek a lélegzetüket is visszafojtották. A színpadot a füst pókhálója szıtte be a bíbor fényben. Nem hallatszott más, csak a dob visszafojtott pergése. Peggy dermedten ült a székén, lüktetı szíve körül teljes teste kıvé vált, miközben a füst és az ital hozta kábulat reszketı ködén keresztül rettegve nézett fel oda, ahol az állt. Valaha nınek mondta volna. Kócos haja ébenfeketén keretezte a viaszfehér maszkot, ami az arca volt egykor. Árnyékoktól körülölelt 244

szeme elefántcsontfehér, hibátlanul sima szemhéjak mögött rejtızött. Szája - ajkak nélküli, rezzenéstelen vonal - mint alvadt vérrel borított, kard vágta seb húzódott az orra alatt. Nyaka, válla, karja fehér volt, mozdulatlan. Áttetszı zöld ruhájából elıtolakodó alabástrom keze mereven lógott az oldala mellett. A márványszobrot a reflektorok bíbor vibrálással vonták körül. Peggy bénultan meredt a rezzenéstelen vonásokra, ujjai vértelen csomóba fonódtak az ölében. A dobpergés lüktetése betöltötte a testét, szívverése engedelmesen követte az új ritmust. A háta mögötti fekete ürességbıl Len mormogását hallotta. - Imádom a feleségem, de hő, te hulla… - mondta a fiú, Bud és Barbara pedig akaratlanul is vihorászni kezdtek. A hővösség, a némán áradó rettegés egyre feljebb kúszott Peggy testében. Valahol a füst lepte sötétben egy férfi köszörülte meg idegesen a torkát, mire megkönnyebbült sóhaj futott végig a termen. A színpadon semmi nem mozdult, nem is hallatszott más, csak a dob lusta pergése, ami úgy vágott bele a csendbe, mintha valaki egy távoli ajtón dörömbölt volna bebocsáttatást kérve. A valami odafent, a járvány egy névtelen áldozata, sápadt fehéren, mozdulatlanul várta, hogy az oldat végigfusson vérrögökkel teli erein. A dobpergés egyszerre felgyorsult, mint az egyre mélyebb pánikba zuhanó ember pulzusa. Peggy úgy érezte, a hővösség most már teljes testét elnyeli. Torka elszorult, légzése ziháló levegıvételek kapkodó sorozata volt. Az ász szempillája megrezdült. Egyszerre feszítı, fekete csend szıtte be a termet. Peggy torkában fennakadt a levegı is, ahogy meglátta a 245

fakó szempárt a felcsapódó szemhéjak mögött. Valami nyikordult a némaságban; teste ösztönösen nekifeszült a szék támlájának. Szemei tágra nyíltak, hatalmas karikákként egyetlen pislantás nélkül szippantották magukba a látványát annak a valaminek, ami nemrég még egy nı volt. Megint zene; réztorkú szenvelgés a sötétbıl, mintha egy különös, kürtökbıl hegesztett állat vonyítana az éjféli sikátorból a holdra. Az ász jobb keze hirtelen megrándult az oldala mellett, ahogy az inak összehúzódtak benne. Aztán a bal kar is remegni kezdett, felemelkedett, majd erıtlenül hullott megint alá a bíbor-fehér bénaságba. Kinyúlt a jobb kar, kinyúlt a bal, a jobb, bal-jobb-bal-jobb - mint a marionett bábu, ha egy amatır mozgatja a zsinórokat. A zene is felvette a ritmust, a dob egy ütemre vert az ász izmainak rángásával. Peggy még keményebben feszült a szék támlájának, teste zsibbadni kezdett, arca hamuszín maszk volt csupán, ahogy döbbenten meredt a vibráló színpadi fényekbe. Most az ász jobb lábfeje mozdult - mereven mutatott az ég felé, ahogy az oldat összerántotta a lábszár izmait. A második és a harmadik összehúzódás után az egész láb rángatózni kezdett, a balt heves görcs kapta el, és kirúgott a semmibe, aztán a nı teljes teste megindult elıre, az átlátszó selyem a fényekhez és az árnyékokhoz tapadt. Peggy hallotta a Bud és Len összeszorított fogai között kifújt levegı sziszegését, amitıl hirtelen rosszullét fogta elhabzó hányingerrel árasztva el a gyomrát. A színpad hullámzó csillogással telt meg, és a botladozó ász mintha egyenesen felé tartott volna.

246

Kábultan kapkodva levegı után, rémülten húzódott hátra; képtelen volt levenni a tekintetét a közelítı, zaklatott arcról. Látta, ahogy a száj kinyílik, és tátongó üreggé alakul, majd kusza sebhely lesz belıle, hogy ismét tátongó sebbé nyíljon szét. Látta a sötét, reszketı orrlyukakat, látta a rángatózó húst az elefántcsont orcák alatt, látta a homlok bíbor fehérségébe vájt barázdákat. Látta, ahogyan az egyik élettelen szem utálatosan rákacsint, és hallotta a teremben felcsattanó döbbent nevetést. Ahogyan a zene csikorgó zörejek rohamává terebélyesedett, a nı karjai és lábai tovább vonaglottak a görcsös izomrángások hatására, amelyek úgy dobálták ide-oda a testét a bíborszínüre festett színpadon, mintha egy rongybaba kelt volna önálló életre. Rémálom volt ez egy végtelen éjszakán. Peggy reszketett tehetetlen rémületében, miközben az ász vonagló, ugrándozó táncát figyelte. A vér jéggé fagyott a kezében; nem maradt benne élet, csak szíve vert kitartóan zötykölıdve. Szemei fagyott gömbök voltak, ahogy a nı fehér, petyhüdt testét figyelte a rátapadó selyem alatt. Aztán valami nem úgy ment tovább, mint ahogy kellett volna. Egészen eddig az izomrángások pár méternyivel a borostyánszín deszkák elıtt zajlottak, amelyek a görcsös tánc hátteréül szolgáltak. A kusza mozdulatok egyszerre azonban a színpadot körülvevı korlát felé terelték az ászt. Peggy hallotta a koppanást és a feszülı fa csikorgását, ahogy az ász csípıje a korlátnak ütközött. Reszketı csomóba húzódott össze, tekintetét továbbra is a bíbor arcra szegezte, amelynek minden vonását eltorzították a görcsös rándulások.

247

Az ász hátratántorodott, Peggy pedig látta és hallotta is, amint élettelen keze selyemmel borított combját csapkodja. Aztán a nı megint elırelendült, mint valami mániákus marionett bábu, és a gyomra förtelmes puffanással csapódott a korlátnak. A sötét száj tágra nyílt, aztán ismét becsukódott, majd az ász heves vonaglások közepette körbefordult és megint a korláthoz ütıdött, majdnem pontosan Peggyék asztala fölött. Peggynek a lélegzete is elakadt. Csak ült a székéhez gyökerezve, ajkai a rettegés reszketı győrőjét formázták, a vér dübörögve lüktetett a halántékában, miközben figyelte, hogy az ász megint megpördül, kitárt karjai homályosan villannak teste körül. Ahogy az ász megint a derékmagasságban húzódó korlátnak ütközött, és áthajolt fölötte, kísértetiesen fakó arca Peggy felé mozdult. A levendulaszínnel pettyezett, halottfehér maszk ott függeszkedett fölötte, a sötét szemek felpattantak, és förtelmesen bámultak rá. Peggy érezte, ahogy megmozdul alatta a padló; a fakó arc egy pillanatra sötétségbe borult, majd szemkápráztató fényességben jelent meg újra. A hangok rézcipıs lábakon menekültek a semmibe, hogy aztán rohanvást térjenek vissza megint a fejébe. Az ász továbbra is rángatózva igyekezett elıre, és ütközött újra meg újra a korlátnak, mintha csak egy akadályon akart volna átjutni. Minden egyes görcsös rohama meglebbentette a testét vékony rétegként körülvevı, áttetszı selymet, és minden egyes barbár ütközés megfeszítette a zöld leplet duzzadt húsa körül. Peggy merev némasággal figyelte az ász heves támadását

248

a korlát ellen, tekintetét képtelen volt levenni a nı vad, eltorzult arcáról, kusza, lobogó fekete hajáról. Ami azután történt, az mindössze néhány zőrzavaros pillanatig tartott. A komor képő férfi átrohant a bíbor fényben fürdı színpadon; a valami, ami egykor egy nı volt, rángatózva csapódott a korlátnak, áthajolt fölötte, majd izmai újabb görcsös, vonagló rándulása felemelte a lábait a földrıl. Görnyedt zuhanás. Peggy hátrahıkölt a székén, a torkából feltörı sikítás elfojtott hörgéssé tompult, ahogy az ász csörömpölve zuhant az asztalukra, kiterjesztett, hófehér, csupasz végtagokkal. Barbara sikított, a közönség visszafojtotta a lélegzetét, Peggy pedig a szeme sarkából látta, hogy Bud felugrik, arca döbbent maszkká torzul. Az ász úgy rángatózott, csapkodott az asztalon, mint egy frissen kifogott hal. A zene elhallgatott, a rezesek némasága belemart a terem füstös levegıjébe; izgatott mormogás futott végig a báron, Peggy agyán pedig lassan végigsöpörtek a sötétség hullámai. Aztán a hideg, fehér kéz eltalálta a száját, az éjsötét szem a szemébe bámult a bíbor fényben, Peggy pedig érezte, hogy elborítja a sötétség. A borzalom sőrő füstjében úszó terem az oldalára fordult. Öntudat. Úgy verdesett a fejében, mint a fátyol mögé rejtett gyertya fénye. Mormogás, homályos árnyékok a szeme elıtt. A lélegzet, mint sürü szirup, csepegett az ajkáról. - Igyál, Peg! A lány Bud hangját hallotta, és érezte a flaska hővös fémszájának érintését az ajkán. Lenyelt egy kortyot az 249

italból, és rögtön össze is rázkódott, ahogy a folyadék tüzesen csorgott le a torkán, és terült szét a gyomrában. Aztán köhögött, és merev ujjaival félretolta a flaskát. Mögötte izgatott mozgolódás támadt. - Hé, magához tért - mondta Len. - Ollé, Olívia megint itt van velünk. - Jól vagy? - kérdezte Barbara. Peggy nem érezte rosszul magát. Szíve mintha egy zongorahúrra függesztett dob lett volna a mellkasában, amit lassan, lassan vert valaki. Keze és lába elzsibbadt, de nem hidegnek, inkább forrónak és erıtlennek érezte ıket. A gondolatok kábán, letargikusan követték egymást, agya puha gyapjúrétegekbe csomagolt, bódult gépezet volt. Nem érezte rosszul magát. Peggy körbejáratta álmos tekintetét az éjszakán. Egy domb tetején voltak, a nyitott tetejő kocsi kiugró sziklaperemen kuporgott. Mélyen alattuk aludt a vidék, fény és árnyék szınyege terpeszkedett a fakó hold alatt. Egy kar kígyója siklott a dereka alá. - Hol vagyunk? kérdezte bágyadtan a fiútól. - Pár mérföldnyire az iskolától - felelte Bud. - Hogy érzed magad, drágám? Peggy nyújtózkodott, testét izmok kellemesen bizsergetı kötegei feszítették. Aztán elengedte magát, és ernyedten dılt megint a fiú karjának. - Csodálatosan - mormogta a lány kába mosollyal az ajkán, és megvakarta az apró, viszketı duzzanatot a bal vállán. Melegség árasztotta el a testét, az éjszaka feketén izzott körülötte. Mintha lett volna - valahol - egy emlék, de az titokban bújt meg a nyugalom sürü rétegei mögött. - Te aztán el voltál szállva, te lány - nevetett Bud; és Barbara is hozzátette, és Len is hozzátette: - De el ám! és - Olivia kinyeffent! 250

- Elszállva? - Peggy elhaló dünnyögését senki nem hallotta. A flaska körbejárt, és Peggy megint ivott, amitıl aztán még jobban elengedte magát, ahogy az ital izzó tőként szurkálta az ereit. - Ember, én ilyen ásztáncot még nem láttam! - mondta Len. A lány hátán végigfutott a hideg, de aztán megint melegség áradt szét a testében. - Ó - mondta Peggy -, tényleg! El is felejtettem. Elmosolyodott. - Ezt hívom én finálénak! - mondta Len, és közelebb húzta magához készséges barátnıjét. - Lenny fiú - mormogta a lány. - Ász - dünnyögte Bud, és beletúrt Peggy hajába. - Hát nem semmi. - Szórakozottan a rádió gombja után nyúlt. A zene körülvette ıket, melankolikus ujjaival megérintette a szívüket. Peggy a fiújának támaszkodott, nem érezte szükségesnek, hogy visszafogja a felfedezıútra induló kezeket. Valahol, mélyen, gondolatai kocsonyás rétegei alatt valami a felszínre igyekezett. Úgy verdesett, mint a viasz fogságába esett, eszét vesztett molylepke; vadul küszködött, de csak egyre gyengébb lett, ahogy a gubó megkeményedett körülötte. ÁSZ (Álhalott személy jelenség) - Ezt az abnormális fiziológia jelenséget a háború során fedezték fel, amikor egy bizonyos, a harcok során felhasznált ideggáz hatására az elesett katonák közül sokakra állva, görcsös forgások közepette találtak rá, ami késıbb az „ász tánca” elnevezést kapta. Az ezt okozó ideggázból késıbb oldatot készítettek, és most gondosan irányított kísérletek során használják fel, a legszigorúbb jogi feltételek teljesítésével, felügyelet alatt. 251

Négy hang énekelt halkan az éjszakában. „Ha a világ holnap itt lesz, Várni fogok én is rád, ha az égbolt holnap ott lesz, teljesül a kívánság.” A négy fiatal hang éneke suttogás a mindenségben. Négy test, kétszer kettı, ernyedten, átmelegedve, bekábítószerezve. Éneklés, ölelés - elfogadás szavak nélkül. „Csillagokkal, csillagfénnyel visszatérünk holnap éjjel.” Az ének abbamaradt, de a dal folytatódott. Egy fiatal lány felsóhajtott. - Hát nem romantikus? - kérdezte Olívia.

252

A FEHÉR SELYEMRUHA

Csend van itt kívül-belül. Nagyi bezárt a szobámba és nem enged ki. Mert megtörtént azt mondja. Gondolom rossz voltam. Csak a ruháról volt szó. Anya ruhájáról úgy értem. İ örökre elment. Nagyi azt mondja anya a mennyországban van. Nem tudom hogyan. Elmehet a mennyországba ha meghalt? Most nagyit hallom. Anya szobájában van. Anya ruháját teszi a ládába. Miért csinálja ezt mindig? És be is zárja. Jobb lenne ha nem zárná be. Szép ruha és nagyon édes az illata is. És meleg. Imádom az arcomhoz érinteni. De soha többé nem lehet. Biztos ezért haragszik rám nagyi. De nem vagyok benne biztos. Egész nap olyan volt mint bármelyik másik nap. Mary Jane átjött hozzám. Az utca túloldalán lakik. Minden nap átjön hozzánk játszani. Ma is itt volt. Hat babát vettünk elı meg egy tőzoltóautót. Ma nagyi azt mondta játsszatok a babáiddal meg az autóval. Most ne menj be anyukád szobájába azt mondta. Mindig azt 253

mondja. Szerintem csak nem akarja, hogy rendetlenséget csináljak. Mert állandóan azt mondja. Ne menj be anyukád szobájába. Csak így. De jó anya szobájában. Amikor esik, odamegyek. Vagy amikor nagyi alszik akkor is. Nem csapok zajt. Csak ülök az ágyon és megérintem a fehér takarót. Mint amikor még kicsi voltam. A szobának édes az illata. Úgy csinálok, mintha anya öltözködne, engem meg beengedett volna. A fehér selyemruha illatát érzem. Az esti kimenıs ruháját. İ nevezte igy egyszer nem emlékszem mikor. Ha nagyon figyelek, hallom, ahogyan mozog. Úgy csinálok, mintha anya a fésülködıasztalnál ülne. Mintha a parfümjei között keresgélne, vagy ilyesmi, úgy értem. És látom a sötét szemeit. Emlékszem. Olyan jó, amikor esik, és szemeket látok az ablakon. Az esınek olyan a hangja mintha hatalmas óriás járna odakint. Azt mondja csittcsittcsitt, hogy mindenki maradjon csendben. Szeretem ezt képzelni anya szobájában. Majdnem a legeslegjobban anya fésülködıasztalánál szeretek ülni. Rózsaszín és nagy és annak is édes az illata. A székbe, amelyik elıtte áll belevarrtak egy párnát. Egy csomó üveg van ott, és színes parfümök vannak bennük. És majdnem teljesen látom magamat a tükörben. Amikor ott ülök úgy képzelem, mintha én lennék anya. Azt mondom, hagyj már anyu, elmegyek és

254

úgysem tarthatsz vissza. Nem tudom, miért szeretem ezt mondani és hallgatni magamban. És ó, ne nyavalyogj már anyu, úgysem kapnak el, rajtam van a varázsruhám. Amikor képzelıdöm, sokáig fésülöm a hajam. De csak a saját hajkefémet használom a szobámból. Soha nem használtam anya hajkeféjét. Nem hiszem, hogy nagyi ezért mérges rám, mert soha nem használom anya hajkeféjét. Soha nem tenném. Néha azért kinyitottam a ládát. Mert tudom hova teszi nagyi a kulcsot. Egyszer láttam, amikor nem tudhatta hogy látom. Anya ruhásszekrényében egy kampóra akasztja a kulcsot. Az ajtó mögött úgy értem. Sokszor ki tudtam nyitni a ládát. Azért mert szeretem nézni anya ruháját. Legjobban nézni szeretem. Olyan csinos és olyan puha és nagyon selymes. Egymillió évig tudnám simogatni. A rózsás szınyegen térdelek. A karomban tartom a ruhát, és rajta keresztül szívom be a levegıt. Az arcomhoz érintem. Jó lenne, ha bevihetném az ágyamba, hogy vele aludjak és magamhoz szoríthassam. Szeretném. De nem lehet. Mert nagyi nem engedi. És azt mondja el kéne égetnem, de annyira szerettem anyát. Nagyi meg a ruha miatt nyafog. Sosem csináltam semmi rosszat vele. Visszatettem szépen a helyére mintha ki sem vettem volna. Nagyi sosem tudta meg. Nevettem rajta, hogy fogalma sem volt az egészrıl. De most már azt hiszem tudja, hogy

255

korábban is csináltam ilyet. És meg fog büntetni. Pedig mi bajt okoztam én neki? Az anyukám ruhája volt nem? A legeslegjobban azt szeretem anya szobájában, amikor anya képét nézegetem. Aranyszínő dolog van körülötte. Nagyi azt mondja az a keret. A falon van az íróasztal fölött. Anya csinos. Anyukád csinos volt, mondja nagyi. De miért mondja ezt? Látom, ahogy anya rám mosolyog és anya csinos most is. Mindig az lesz. A haja fekete. Mint az enyém. Még a szemei is elég feketék. A szája piros olyan piros. Tetszik a ruha is és a fehér ruha van rajta. Kilátszik alóla a válla. A bıre majdnem ugyanannyira fehér, mint a ruha. A kezei is. Szeretem akkor is, ha örökre elment. Annyira nagyon szeretem. Azt hiszem igazából ezért is voltam rossz. Mary Janenel úgy értem. Mary Jane átjött ebéd után, mint máskor is szokott. Nagyi elment szundikálni. Azt mondta, ne felejtsem el, hogy most nem mehetünk be anya szobájába. Mondtam hogy nem nagyi. És akkor az igazat mondtam de azután Mary Jane és én a tőzoltóautóval játszottunk. Mary Jane azt mondta, fogadjunk nincs is anyukád fogadjunk, hogy csak kitaláltad az egészet. Megharagudtam rá. Én tudom, hogy nekem van anyukám. Megharagudtam, amiért azt mondta, hogy csak kitaláltam. Azt mondta, hazudtam. Úgy értem az ágyról és a fésülködıasztalról és a képrıl és még a ruháról is és mindenrıl. 256

Azt mondtam, hogy jól van akkor megmutatom neked nagyokos. Benéztem nagyi szobájába. Még mindig szundikált. Lementem és mondtam Mary Jane-nek, hogy jöjjön, mert nagyi nem fogja megtudni. Aztán már nem okoskodott. Csak vihogott, mint máskor is szokott. Még kicsit meg is ijedt, amikor nekiment az asztalnak odafönt. Azt mondtam, csak egy ijedıs kiscica vagy. Erre azt mondta, hogy hát az én házamban nincsen olyan sötét, mint itt. Mintha nálunk annyira sötét lenne. Bementünk anya szobájába. Ott olyan sötét volt, hogy látni is alig lehetett. Mondtam, hogy ez itt anyukám szobája nyilván kitaláltam az egészet. Az ajtóban állt és már egyáltalán nem okoskodott. Nem szólt egy szót sem. Körülnézett a szobában. Hátraugrott, amikor megérintettem a karját. Hát akkor gyere, mondtam. Leültem az ágyra és mondtam, hogy ez az anyukám ágya nézd csak meg, milyen puha. Nem felelt semmit. Ijedıs kiscica vagy, azt mondtam neki. Nem vagyok, vágta rá, ahogy szokta. Mondtam neki, hogy üljön le, mert honnan tudná milyen puha, ha nem ül le. Leült mellém. Mondtam, hogy simogassa meg milyen puha. Szagolja meg, milyen édes az illata. Becsuktam a szemem, de furcsa volt nem olyan, mint máskor. Mert Mary Jane is ott volt. Mondtam neki, hogy

257

inkább ne simogassa meg a takarót. Te mondtad, hogy simogassam meg mondta. Hát akkor, most hagyd abba, mondtam. Látod, mondtam és felhúztam az ágyról. Az a fésülködıasztal. Megfogtam és odavittem. Azt mondta engedjem el. Olyan csend volt mint máskor is mindig. Kezdtem rosszul érezni magam. Mert Mary Jane ott volt. Mert anya szobája volt és ı nem engedte volna be Mary Jane-t. De meg kellett neki mutatnom a dolgokat mert csak. Megmutattam neki a tükröt. Egymást néztük benne. Fehérnek látszott. Mary Jane ijedıs kiscica mondtam. Nem vagyok nem vagyok mondta. Különben is senkinek a háza nem ilyen csendes és sötét odabent. Különben is mondta büdös van. Megharagudtam rá. Nem nem büdös mondtam. De büdös mondta te is mondtad hogy az. Még jobban megharagudtam. Olyan szaga van mint a cukornak mondta. Olyan szaga van mintha beteg emberek lennének anyukád szobájában mondta. Ne mondd azt hogy anya szobája olyan mintha beteg emberek lennének benne mondtam neki. Hát nem is mutattál nekem ruhát mondta úgyhogy hazudsz nincs is ruha. Tiszta meleget éreztem belül és meghúztam a haját. Megmutatom mondtam látni fogod anya ruháját és akkor nem mondhatod hogy hazudok. Leakasztottam a kulcsot a kampóról. Letérdeltem. Kinyitottam a ládát a kulccsal.

258

Mary Jane azt mondta fújj ennek olyan szaga van, mint a szemétnek. Jól megkarmoltam és elhúzta magát és megharagudott. Ne karmolássz mondta és teljesen vörös lett. Megmondalak anyukámnak mondta. És különben is ez nem fehér ruha ez piszkos és csúnya. Nem piszkos mondtam. Olyan hangosan mondtam hogy nem is értem miért nem hallotta meg a nagyi. Felemeltem hogy megmutassam Mary Jane-nek milyen fehér. Susogva nyílott ki mint az esı és az alja hozzáért a szınyeghez. Tiszta fehér mondtam tiszta fehér és tiszta és selymes. Nem és lyukas is mondta Mary Jane és dühös volt és vörös volt az arca. Még jobban megharagudtam. Ha anyukám itt volna megmutatná neked mondtam. Nincs is anyukád mondta és nagyon csúnya lett. Győlölöm. Van anyukám. Nagyon hangosan mondtam. Az ujjammal anya képére mutattam. Ki látja ebben a hülye sötét szobában mondta. Erısen meglöktem és nekiütközött az íróasztalnak. Akkor nézd meg közelebbrıl nézd csak meg a képet. Az az anyukám és ı a legszebb nı a világon. Ronda és furcsa keze van mondta Mary Jane. Nincs is mondtam ı a legszebb nı a világon! Nem is nem is mondta kiállnak a fogai. Aztán nem emlékszem mi volt. Azt hiszem a ruha megmozdult a karomban. Mary Jane visított valamit. Nem emlékszem mit. Sötét lett és azt hiszem a

259

függönyök be voltak húzva. Az biztos hogy nem láttam semmit. Nem is hallottam semmit csakhogy kiállnak a fogai furcsa keze van kiállnak a fogai furcsa keze van pedig igazából nem is mondott senki semmit. Valami más is történt mert azt hiszem valaki azt kiabálta hogy ne engedd hogy ezt mondjál Nem tudtam megtartani a ruhát. És akkor rajtam volt de nem emlékszem igazából. Mert felnıtt voltam és erıs. De közben kislány voltam azt hiszem. Úgy értem kívülrıl. Azt hiszem akkor borzasztó rossz voltam. Nagyi vitt el onnan gondolom. Nem tudom. Sikítozott hogy istenem segíts istenem segíts megtörtént megtörtént. Újra és újra. Nem tudom miért. Elrángatott egészen ide a szobámig és bezárt. Hát én meg nem félek. Kit érdekel ha bezár ide egymilliárd évre? Még vacsorát sem kell adnia. Különben sem vagyok éhes. Tele vagyok.

260

İRÜLTEKHÁZA

A férfi leül az asztalához. Felvesz egy hosszú, sárga ceruzát, és írni kezd egy jegyzettömbre. A grafithegy kitörik. A férfi szája széle lefelé görbül. Pupillája összeszőkül merev arcában. Csendben, csúf, ajkak nélküli hasitokká összepréselt szájjal nyúl a ceruzahegyezı után. Kihegyezi a ceruzát, és visszadobja a hegyezıt a fiókba. Megint írni kezd. A ceruza hegye újra kitörik, a grafit végiggurul a papíron. A férfi hirtelen elsápad. Vad düh rántja görcsbe izmait. Ráordít a ceruzára, indulatosan átkozza. Valódi győlölettel mered rá. Kímé-letlen mozdulattal kettétöri, diadalmasan a papírkosárba hajítja, és utánakiált: - Tessék! Most mondd meg, hogy tetszik ott bent! Feszülten ül a székén, tágra nyílt szemekkel, reszketı ajkakkal. Egész testében rázkódik a fékevesztett dühtıl, ami maró savat fecskendez szét a belsıjében. A ceruza a papírkosárban fekszik, kettétörve, mozdulatlanul. Fából készült, grafitból, fémbıl, radírgumiból; most mind halott, fogalmuk sincs róla, milyen égetı dühöt váltottak ki. 261

És mégis… A férfi csendben áll az ablaknál, az utcát figyeli. Hagyja, hadd engedjen fel a feszültség. Nem hallja a papírkosárból a motozást, ami meg is szőnik szinte azonnal. Hamarosan végleg megnyugszik. Leül. Töltıtollat használ. A férfi leül az írógépe elé. Betesz egy papírlapot, és verni kezdi a billentyőket. Az ujjai nagyok. Egyszerre két billentyőt üt le. A két betőkar összeakad. A levegıben állnak, a fekete szalag fölött lebegnek tehetetlenül. A férfi undorodva nyúl oda, hogy szétválassza ıket. Kiszabadulnak, és visszaugranak, mindegyik a saját helyére. A férfi megint gépelni kezd. Rossz billentyőt üt le. Káromkodni kezd, de nem fejezi be. Felkapja a kerek radírt, és eltünteti a nem kívánatos betőt a papírról. Ledobja a radírt, és folytatja a gépelést. A papír elmozdult a kocsin. A következı mondatok valamivel az elsık vonala fölé kerülnek. A férfi ökölbe szorítja a kezét, nem törıdik a hibával. A gép beragad. A férfi vállai megrándulnak, ököllel rácsap a szóköz billentyőre, és hevesen káromkodni kezd. A kocsi megugrik, megszólal a csengettyő. Átlöki a kocsit, az hangos csattanással áll meg. Gyorsabban gépel tovább. Három billentyő akad össze. Összeszorítja a fogát, és nyüszít tehetetlen dühében. Rácsap a be-tőszárakra. Nem válnak el

262

egymástól. Hajlott, remegı ujjakkal feszíti szét ıket. Visszaugranak a helyükre. A férfi látja, hogy összekente az ujjait tintával. Káromkodni kezd, üvöltve esküdözik, hogy bosszút áll az ostoba gépen. Most már brutálisan veri a billentyőket, ujjai úgy zuhannak alá, mint egy daru merev karmai. Újabb hiba, a férfi barbár lendülettel radíroz. Még gyorsabban gépel. Négy betüszár akad össze. A férfi sikít. Ököllel csap rá a gépre. Megragadja a papírt, és cafatokban tépi ki a helyérıl. Markában összegyőri a fecniket, és a galacsint áthajítja a szobán. Átlöki a kocsit, és rácsapja a gépre a fedelét. Felugrik, és lenéz rá. - Te hülye! - kiáltja keserően, magából kikelve. - Te ostoba, idióta, hülye szamár! Győlölettıl csöpög a hangja. Csak mondja tovább, egyre hergeli magát. - Nem vagy jó semmire. Egyáltalán nem vagy jó semmire. Darabokra törlek. Apró szilánkokra zúzlak, beolvasztalak, megöllek! Te ostoba, bunkó, istenverte, tétü gépezet! Egész testében reszket, ahogy üvölt. És mélyen, gondolatai elzárt zugaiban azon tőnıdik, nem ıt magát öli-e meg a düh, nem a saját szervezetét teszi-e tönkre az indulat. Megfordul, és odébbáll. Túl mérges hozzá, hogy észrevegye, amint az írógép fedele lecsúszik a helyérıl,

263

és a fémes zörgést sem hallja; mintha a billentyők reszketnének a helyükön.

A férfi borotválkozik. A penge életlen, nem vág le semmit. Aztán a penge túl éles, és túl sokat vág le. Mind a kétszer visszafojtott káromkodás bukik ki a száján. A borotvát a földre hajítja, és a falhoz rúgja. A fogát tisztítja. A finom selymet ide-oda húzza a fogai között. Elszakad. Kurta darabka marad a résben. Megpróbál beerıszakolni egy másik szálat, hogy kiszedje azt a darabot. Nem tud mit kezdeni a fehér selyemmel. Elpattan az ujjai között. Felüvölt. A férfival kiabál a tükörben, aztán felemeli a kezét, és elhajítja a selymet. A selyem a falnak csapódik. Csak lóg ott, és lebeg a férfibıl áradó haragos fuvallatban. A férfi közben leszakít még egy darab selymet a dobozból. Ad neki még egy esélyt. Visszafojtja a haragját. Ha a fogselyem tudja, mi a dolga, bemászik a fogai közé, és azonnal kiszedi onnan azt a leszakadt darabkát. Megteszi. A férfi lecsillapodik. A testnedvek már nem forrnak, a tüzek kialszanak, a parázs lassan kihől. De a düh még mindig ott van a mélyben. Az energia nem vész el; alapvetı törvény.

264

A férfi eszik. Felesége marhaszeletet rak elé. A férfi felveszi a kést és a villát, aztán nekiáll levágni egy falatot. A hús rágós, a penge életlen. Vörös folt terebélyesedik a férfi arcán. Szeme összeszőkül. Húzza a kést ide-oda. A penge nem viszi a barnára sütött húst. A férfi tágra nyitja a szemét. Visszafojtott vihar feszíti meg izmait, rázza a testét. Úgy fürészeli a húst, mintha csak még egy esélyt hagyna neki, hogy adja meg magát. De a hús nem adja meg magát. A férfi felüvölt. - Az isten verje meg! - Fehér fogak koccannak össze. A kés átröpül a szobán. Megjelenik a nı, az ijedtség mély árkokat váj a homlokán. Férje magánkívül van. Mérgeket fecskendez az ereibe. Az állatias indulat újabb felhıit ereszti a szoba levegıjébe. Olyan, mint a pára, ami megtelepszik mindenen. Ott lebeg a bútorok fölött, csöpög a falakról. Él. így megy ez éjt nappallá téve. A férfi dühe megveszekedett fejszecsapások sorozataként zúdul a házra, mindenre, ami az övé. Fogcsikorgató hisztéria homályosítja el az ablakokat, hullik alá a padlóra. Vad, megzabolázhatatlan győlölet óceánja áraszt el mindent a házban; nyughatatlan, lüktetı élettel tölti meg a tér minden egyes pontját. 265

{$> A férfi a hátán feküdt, és a napfény pettyezte plafont bámulta. Az utolsó nap, mondta magának. A kifejezés ki-be bujkált a fejében, amióta csak felébredt. Hallotta, ahogy a fürdıszobában folyik a víz. Hallotta, ahogy a pipereszekrény ajtaja kinyílik, aztán megint becsukódik. Hallotta felesége papucsának csoszogását a fürdıszoba padlóján. Sally, gondolta, ne hagyj el! - Nem fogok annyit idegeskedni, ha maradsz - ígérte meg suttogva a levegınek. De tudta, hogy nem tud nem idegeskedni. Túl nehéz lett volna. Könnyebb volt kiereszteni a gızt, könnyebb tombolni, szitkozódni, támadni. Az oldalára fordult, és a halion keresztül a furdıszobaajtót bámulta. Látta a fény csíkját az ajtó alatt. Sally ott van bent, gondolta. Sally, a feleségem, akit elvettem sok évvel ezelıtt, amikor még fiatal voltam, csordultig telve reménnyel. Egyszerre becsukta a szemét, és ökölbe szorította a kezét. Megint rátört. A betegség, ami újra és újra erıszakot szült, amikor csak elkapta. Az elkeseredettség, az elveszett ambíciók betegsége. Ez rontott el mindent. Keserő réteggel vont be mindent, amit csinált. Elvette az étvágyát, elrontotta az álmát, nem engedte szeretni.

266

- Talán ha születtek volna gyerekeink - mormogta, de mielıtt kimondta volna, maga is tudta, hogy nem ez volt a válasz. Gyerekek. Milyen boldogan is figyelnék nyomorúságos apjukat, amint napról napra mélyebbre süllyed a lázas önvizsgálat szakadékába. Jól van, kínozta magát tovább, nézzük a tényeket! Fogait csikorgatva próbálta kiüríteni az agyát. De, mint egy gülüszemü idióta, gondolataiban egyre csak azokat a szavakat ismételgette, amiket már álmában is motyogott, hosszú, zaklatott éjszakákon át. Negyvenéves vagyok. Angolt tanítok a forti fıiskolán. Valaha azt reméltem, hogy író leszek. Azt hittem, ez a hely éppen jó lesz az íráshoz. Minden nap tanítok valamennyit, a maradék idımet meg írással tölthetem. Az iskolában találkoztam Sallyvel, és elvettem feleségül. Azt hittem, minden nagyszerő lesz. Azt hittem, a siker elkerülhetetlen. Tizennyolc évvel ezelıtt. Tizennyolc év. Hogyan, kérdezte magában, nyugtáz az ember majd' két tovatőnt évtizedet? Az idı mintha zuhanó erıfeszítések formátlan kupaca lett volna; gyötrelmes éjszakáké, a titoké, a válaszé, a kinyilatkoztatásé, ami mindig rejtve maradt elıtte. Úgy függött felette, mint az ırjítı ívben himbálózó sajtszelet a megvadult patkány feje felett. Lassan úrrá lett rajta a bosszúság. Napokat töltött azzal, hogy figyelte, amint Sally ételt meg ruhákat

267

vásárol, és kifizeti a lakbért az ı nyomorúságos fizetésébıl. Figyelte, amint új függönyöket vesz az ablakokra meg új huzatot a székekre, és minden egyes alkalommal beléhasított a fájdalom, amiért megint valamivel távolabb került tıle a lehetıség, hogy idejét az írásnak szentelhesse. Minden fillér, amit Sally elköltött, újabb csapást mért az álmaira. Kényszerítette magát, hogy így gondolkozzon. Kényszerítette magát, hogy elhiggye, csak idıre lenne szüksége, és máris jó író válhatna belıle. Egyszer aztán egy mérges diák rákiáltott: - Maga csak egy harmadrangú valaki, aki az íróasztala mögé bújik! Erre emlékezett. 0, te jó ég, hogy milyen élesen emlékezett erre a pillanatra! Emlékezett a hővös hányingerre, ami összeszorította a gyomrát, amint a szavak eljutottak a tudatáig. Felidézte a borzongást és a reszketı oktalanságot a fiú hangjában. Megbuktatta a diákot abban a félévben, pedig jó jegyei voltak. Komoly zőrt okozott vele. A diák apja bejött az iskolába. Együtt mentek be Dr. Ramsayhez, az angol tanszék vezetıjéhez. Erre is emlékezett. Ez a jelenet ki tudott zárni minden más emléket. O a tárgyalóasztal egyik oldalán ült, szemben az ingerült fiúval meg az apjával. Dr. Ramsay a szakállát simogatta, amíg neki egyszerre kedve támadt hozzávágni valamit. Dr. Ramsay azt mondta, nézzük, el tudjuk-e rendezni ezt az ügyet. Megnézték a naplót, és megállapították, hogy a fiúnak igaza volt. Dr. Ramsay meglepetten nézett fel rá. Nos,

268

nem tudom, mit… mondta, és hagyta, hogy szirupos hangja elhaljon, majd fürkészı tekintettel nézett rá, és a magyarázatot várta. A magyarázat pedig reménytelen, zavaros és értelmetlen valami volt. Felelıtlen hozzáállás, mondta, megbocsájthatatlan viselkedés, romlott erkölcsök. És Dr. Ramsay vastag nyaka egészen vörös lett, ahogy minden kertelés nélkül közölte vele, hogy az erkölcsök nem képezik az osztályozás alapját a forti fıiskolán. Más is történt, de azt elfelejtette. Megküzdött érte, hogy elfelejtse. Azt viszont nem felejthette el, hogy évekbe telik még, mire profesz-szor lehet belıle. Ramsay meg fogja akadályozni, hogy elırelépjen. És a fizetése ezután sem lesz elég, és a számlák győlni fognak, és soha nem lesz belıle író. Visszatért a jelenbe, és azon vette észre magát, hogy merev ujjaival a lepedıt szorongatja. Azon vette észre magát, hogy győlölettel mered a fürdıszobaajtóra. Gyerünk! - csattant fel bosszúra éhezve magában. Menj haza ahhoz a csodálatos anyádhoz! Szerinted érdekel? Miért csak szétköltözünk? Miért ne legyen végleges? Legyen már nyugtom tıled! Talán akkor végre írhatok. Talán akkor végre írhatok. A gondolatra elkapta a hányinger. Többé nem jelentett semmit. Mint amikor az ember addig mondogat egy szót, amíg darabjaira hullik, és elveszti az értelmét, úgy pusztította el ezt a mondatot is saját maga számára. Ostobán hangzott; mint valami klisé egy

269

szappanoperából. A fıhıs drámai hangon azt mondja, most, istenemre, talán végre írhatok. Semmi értelme. Egy pillanatra azért mégis elgondolkodott, nincs-e benne valami. Most, hogy Sally elmegy, talán elfelejtheti, és tényleg nekiállhat dolgozni. Esetleg felmondhat a munkahelyén? Elmehet talán valahova, berendezkedhet egy olcsó bútorozott szobában, és írhat? 123 dollárod és 89 cented van a bankban, tájékoztatta az elméje. Úgy tett, mintha ez lett volna az egyetlen oka, amiért nem lépett semmit. Valahol mélyen belül azért elgondolkodott rajta, tudna-e írni bárhol is. A kérdés gyakran akkor tolakodott elı, amikor a legkevésbé számított rá. Négy órád van minden délelıtt, emelkedett a magasba fenyegetı felhıként a gondolat. Van rá idıd, hogy leírj sok ezer szót. Akkor miért nem csinálod? És a válasz mindig elveszett kusza mertek és hatok és végtelen magyarázatok között, amelyekbe úgy kapaszkodott, mint fuldokló a szalmaszálba.

Kinyílt a fürdıszoba ajtaja, és piros kosztümjében Sally lépett ki rajta. A férfi mintha különösebb ok nélkül döbbent volna rá, hogy több mint három éve viseli ezt a ruhát, azóta nem vett helyette másikat. A felismerés csak még jobban felingerelte. Becsukta a szemét, és reménykedett benne, hogy a nı nem ıt nézi. Győlölöm, gondolta. Győlölöm, mert tönkretette az életemet.

270

Hallotta a nı szoknyájának susogását, ahogy leült a fésülködıasz-talhoz, és kihúzott egy fiókot. Becsukva tartotta a szemét, és a redıny kopogását hallgatta, ahogy a reggeli szellı neki-nekilökte az ablakkeretnek. Érezte a nı parfümjének halvány illatát a levegıben. Megpróbált arra gondolni, milyen lesz a ház üresen. Megpróbált arra gondolni, milyen lesz hazajönni órák után, ha nem vár rá Sally. Valahogy az egész lehetetlennek tőnt. És ez dühítette. Igen, gondolta, rám telepedett. Úgy megdolgozott, hogy az az érzésem, tıle függök a leglényegtelenebb dolgokban is, és egyenesen az a kényszerképzetem támadt, hogy már nem is tudnék létezni nélküle. Hirtelen megmozdult a matracon, és Sallyre nézett. - Szóval tényleg elmész - állapította meg hővösen. A nı egy pillanatra megfordult, és ránézett. Nem látszott harag az arcán. Fáradtnak tőnt. - Igen - mondta. - Elmegyek. Jobb lesz így nekem. A szavak mindenáron ki akartak jönni a száján. Nem hagyta. - Gondolom, megvan rá az okod - szólalt meg végül. Sally kurtán megrántotta a vállát, a férfinak úgy tőnt, jól érzi magát a bırében. - Nem áll szándékomban vitatkozni veled - mondta. A te életed. - Köszönöm - mormogta a nı. Bocsánatkérésre vár, gondolta a férfi. Arra vár, hogy azt mondja neki, nem győlöli, még ha korábban azt is mondta. Hogy nem is ıt ütötte meg, hanem saját

271

kifacsart és semmivé foszlott reményeit; saját elvesztett hitének fanyar emlékét. - És mégis, mennyi ideig fog tartani ez a különélés? kérdezte maró hangon. A nı megrázta a fejét. - Nem tudom, Chris - felelte csendesen. - Rajtad múlik. - Rajtam múlik - mondta a férfi. - Mindig rajtam múlik, ugye? - 0, kérlek, drá… Chris. Nem akarok már vitatkozni. Túl fáradt vagyok hozzá, hogy vitatkozzak. - Könnyebb összepakolni, és elmenekülni. A nı megfordult, és a férjére nézett. Tekintete sötét volt és boldogtalan. - Elmenekülni? - kérdezett vissza. - Tizennyolc év után ezzel válaszolsz? Tizennyolc éve figyelem, ahogy tönkreteszed magad. És engem is magaddal együtt. Ó, ne vágj már ilyen meglepett képet! Te is tudod, hogy én is majd beleırültem ebbe. Elfordult, és a férfi látta, hogy rángatóznak a vállai. Letörölt néhány könnycseppet a szemérıl. - N…nem csak azért, mert megütöttél - mondta. Tegnap este folyton ezt ismételgetted, amikor közöltem, hogy elmegyek. Gondolod, számítana, ha… - Mély lélegzetet vett. - ha azt jelentené, hogy rám voltál mérges? Ha ennyi lenne az egész, minden nap megüthetnél. De te nem engem ütöttél meg. Én semmi vagyok neked. Nem akarsz engem. - 0, ne legyél már olyan…

272

- Nem - szakította félbe a nö. - Ezért megyek el. Mert nem tudom elviselni, hogy napról napra jobban győlölsz valamiért, ami… ami nem az én hibám. - Felteszem, te… - İ, maradj már csöndben! - torkolta le Sally, aztán felállt. Kisietett a szobából, és a férfi még hallotta, amint bevonul a nappaliba. A fésülködıasztalt bámulta. Maradj már csöndben? - kérdezte az elméje, mintha a nı még mindig ott lett volna. De hát van még mondanivalóm; rengeteg. Láthatólag nem veszed észre, mit vesztettem el. Szerintem nem is érted. Almaim voltak, ó, istenem, micsoda álmaim! Olyan prózát akartam írni, amitıl az embereknek a lélegzete is eláll. Olyan dolgokat akartam elmondani nekik, amiket feltétlenül meg kellett tudniuk. És mindezt olyan könynyed stílusban mondtam volna el, hogy rá sem jöttek volna, hogy az igazság jut el hozzájuk. Halhatatlan írásokat alkottam volna. Most ha meghalok, egyszerően halott leszek. Csapdába estem ebben a depressziós faluban, bezártak ennek a fıiskolának a kriptájába, ahol az emberek a port bámulják, és fogalmuk sincs róla, hogy csillagok vannak a fejük felett. És mit tehetnék, mit…? Megszakadt a gondolatok folyama. Elkeseredetten figyelte a par-fümös üvegeket és a púderesdobozt, ami az „Always”-t csilingelte, ha felnyitották a tetejét. Emlékezni fogok rád. Mindig. Igaz szívvel. Mindig.

273

Gyerekes, komikus szavak, gondolta. De összeszorult a torka, és érezte, ahogy megremeg. - Sally - mondta. Olyan halkan, hogy maga is alig hallotta.

Késıbb felkelt, és felöltözött. Amikor éppen a nadrágját húzta, egy szınyeg megcsúszott a lába alatt, és a szekrénybe kellett kapaszkodnia, hogy ne essen el. Égı tekintettel nézett le a földre, szíve dübörgött a méregtıl, ami egyetlen szempillantás alatt felgyülemlett benne. - A fene essen beléd - dünnyögte. Megfeledkezett Sallyrıl. Mindenrıl megfeledkezett. Csak ki akarta egyenlíteni a számlát a szınyeggel. Ingerülten rúgta be az ágy alá. A dühe csillapodott, aztán semmivé foszlott. Megrázta a fejét. Beteg vagyok, gondolta. Az jutott eszébe, hogy a felesége után megy, és elmondja neki, hogy beteg. Összeszorított szájjal lépett be a fürdıszobába. Nem vagyok beteg, gondolta. Legalábbis a testem nem az. Az elmém beteg, Sally miatt pedig csak még betegebb lesz. A fürdıszobában még mindig ott lebegett a párás meleg, amit Sally hagyott maga után. A férfi résnyire kinyitotta az ablakot, mire szálka ment az ujjába. Visszafojtott hangon szidta az ablakot. Felnézett. Miért ilyen csendesen? - kérdezte. Hogy ı ne hallja meg?

274

- A fene essen beléd! - üvöltött teli torokból az ablakra. Aztán addig piszkálta az ujját, amíg sikerült kihúznia belıle a szálkát. Megrántotta a pipereszekrény ajtaját. Be volt szorulva. Vér szökött az arcába. Erısebbet rántott az ajtón, mire az kivágódott, és nekicsapódott a csuklójának. A férfi megpördült, megragadta a csuklóját, és nyüszítve vetette hátra a fejét. Csak állt ott a fájdalomtól homályos tekintettel, és a plafont bámulta. Megnézte magának a repedést, ami ırülten kanyargó vonalban futott végig odafent a vakolatban. Aztán becsukta a szemét. Egyszerre mintha érzékelt volna valamit. Valami megfoghatatlant. Gonoszságot érzett. Ezen elgondolkodott. Persze, nyilván bennem van a hiba, adta meg magának a választ. A saját tudatalattim erkölcsi hitványságát érzem. Az rontott nekem, és azt mondja: büntetést érdemelsz, amiért elkergetted szegény feleségedet az anyja karjaiba. Nem is vagy férfi. Nem vagy senki, csak… - Ó, hallgass már! - mondta a férfi. Megmosta a kezét és az arcát. Ujjaival megtapogatta az állát. Ideje volt borotválkozni. Óvatosan kinyitotta a pipereszekrény ajtaját, és elıvette az egyenes borotváját. A szeme elé tartotta, és megnézte. A nyél szétnyílt. Villámgyorsan állapította meg magában, mi történt, merthogy a penge máris mintha szándékosan esett volna ki

275

a helyérıl. A férfi összerázkódott, ahogy a szekrényre szerelt lámpa megcsillanó fényét figyelte a zuhanó pengén. Borzadállyal vegyes izgalommal bámulta a fényes acélt. Megérintette a penge élét. Olyan éles, gondolta. Alig kéne megnyomnia az ujjával, és máris a húsába vágna. Milyen szörnyő egy tárgy! - A kezem volt az. Önkéntelenül mondta ki a szavakat, és gyorsan összecsukta a borotvát. Tényleg a keze volt az, nem lehetett más. Az nem lehet, hogy a borotva magától mozgott. Csak a beteg képzelete játszott vele. De nem borotválkozott meg. A közelítı végzet halvány elıérzetével tette vissza a borotvát a szekrénybe. Nem érdekel, ha elvárják, hogy minden nap borotválkozzunk meg, mormogta. Nem kockáztatom meg, hogy esetleg megcsúszik a kezem. Amúgy is ideje szereznem egy biztonsági borotvát. Ez a fajta nem nekem való, túl ideges vagyok. Aztán egyszer csak ezek a szavak felidézték benne saját tizennyolc évvel korábbi énjének képét. Visszaemlékezett egy találkájára Sallyvel. Emlékezett rá, ahogyan azt mondta neki, annyira nyugodt, hogy már szinte halottnak számít. Semmi sem zaklat fel, mondta. És ez igaz is volt akkor. Arra is emlékezett, hogy azt mondta Sallynek, nem szereti a kávét, és egyetlen csészényitıl egész éjszaka nem tud aludni. Hogy nem dohányzik, se az ízét, se a szagát nem bírja. Szeretnék egészséges maradni, mondta. Pontosan emlékezett minden szóra. - Most meg - motyogta saját lesoványodott, megviselt tükörképének. Most gallonszámra itta a kávét nap mint nap. Amíg fekete tócsa nem győlt össze belıle a gyomrában, és 276

semmivel sem tudott jobban aludni, mint röpülni. Most egymás után szívta az ujjait sárgára festı cigarettákat, amíg a torka ki nem száradt és el nem tömıdött, amíg már írni sem tudott, annyira remegett a ceruzát tartó keze. De hiába a stimuláció, az írásban ez sem segített szemernyit sem. A papír továbbra is üres maradt az írógépben. A szavak sosem kerültek elı, a cselekmények meghaltak, mielıtt megszülettek volna. A karakterek elkerülték, nevetve gúnyolták saját nemlétük fátyla mögül. És az idı telt. Egyre gyorsabban és gyorsabban szállt, mintha ıt nézte volna ki magának, hogy a legsúlyosabb büntetést szabja ki rá. İt - az embert, aki olyan észbontóan sokra tartotta az idıt, hogy felborult miatta az élete, és beteggé lett, ahányszor csak arra gondolt, hogy telik. Miközben a fogát mosta, megpróbált rá visszaemlékezni, mikor kerítette elıször hatalmába ez az elfojthatatlan düh. Csakhogy most már képtelenség volt megfejteni, hogyan történt. Valahol az áthatolhatatlan ködben kezdıdött az egész. Egy nyőgös szóval, egy mérgesen megránduló izommal. Egy felidézhetetlen, ellenséges pillantással. Akkortól fogva pedig, mint egy duzzadó amıba, a düh a saját perverz, egyre mélyebbre tartó evolúciójának útját járta, amíg el nem érkezett a mostani mélypontra; megkeseredett ember lett belıle, aki csakis a győlöletben talált vigaszt. Kiköpte a fehér habot, és kiöblítette a száját. Ahogy letette a poharat, az megrepedt, és egy üvegszilánk felhasította a kezét. - Az istenit! - kiáltotta a férfi. 277

Megpördült, és ökölbe szorította a kezét. Aztán azonnal ki is nyitotta megint, ahogy a szilánk a tenyerébe vájt. Állt a fürdıszoba közepén, könnyek folytak végig az arcán, zihálva vette a levegıt. Arra gondolt, hogy Sallynek fülelnie sem kell, hogy újabb bizonyítékát hallhassa, milyen könnyen elpattannak az idegei. Hagyd abba! - parancsolta magának. Soha nem fogsz tudni végigcsinálni semmit, ha nem szabadulsz meg ettıl az emésztı indulattól. Becsukta a szemét. Egy darabig azon gondolkodott, miért tőnik úgy, mintha az utóbbi idıben állandóan mindenféle bajok történnének vele. Mintha valami bosszúálló hatalom telepedett volna meg a házban, és öntött volna barbár életet az élettelen tárgyakba. Mintha fenyegették volna. De ez is csak egyetlen arctalan, tovasurranó gondolat volt a lelki szemei elıtt elsuhanó, megsemmisítı gondolatok hordájában; látta, mégsem vett róla tudomást. Kihúzta az üvegszilánkot a tenyerébıl. Felvette a sötét nyakkendıjét. Aztán átment az étkezıbe, és rápillantott az órájára. Máris fél tizenegy. Több mint a fele elment a délelıttnek. Több mint a fele elment annak az idınek, ami azzal telhetett volna el, hogy írja azt a prózát, amitıl az embereknek majd a lélegzete is eláll. Most már gyakrabban történt így, mint ahányszor be merte vallani magának. Sokáig aludt, feladatokat talált ki magának, megtett mindent, hogy halogassa a szörnyő pillanatot, amikor le kell ülnie az írógépéhez, és meg kell próbálnia learatni valamit elméje egyre terjeszkedı sivatagából.

278

Minden alkalommal egyre nehezebben ment. İ pedig minden alkalommal egyre dühösebb lett; és még inkább győlölt. És észre sem vette egészen mostanáig, amikor már túl késı volt, hogy Sally belefáradt, és többé nem tud mit kezdeni a dühével és a győlöletével. A nı a konyhaasztalnál ült egy csésze feketekávéval. İ is többet ivott, mint korábban. Neki is cincálta az idegeit. És ı is dohányzott, pedig egy évvel azelıttig soha nem gyújtott rá. Nem lelte benne örömét. A füstöt mélyen leszívta a tüdejébe, és gyorsan ki is fújta. És a keze majdnem annyira remegett, mint a férfié. A férfi töltött magának kávét, és leült a nıvel szemben. Sally felállt. - Mi van? Már rám sem bírsz nézni? A nı visszaült a székre, és mélyet szívott a kezében tartott cigarettából. Aztán elnyomta a csészealjon. A férfi úgy érezte, hánynia kell. Ki akart jutni a házból minél elıbb. Egyszerre furcsának és idegennek tőnt itt minden. Az az érzése támadt, hogy Sally többé nem támaszt igényt semmire, hogy visz-szavonult az otthonukból. Az érintése, a szeretet, amit minden egyes helyiségre rááldozott; most mindent visszavett. Semmi sem volt már valóságos, mert Sally elmegy. Maga mögött hagyja a házat, és az nem az otthonuk többé. Ezt nagyon erısen érezte. Hátradılt a széken, eltolta magától a csészét, és a sárga viaszosvászont nézte az asztalon. Úgy érezte, mintha Sally és ı beledermedtek volna az idıbe; hogy a másodpercek úgy nyúlnak, mint valami finom tejkaramell, amíg aztán mindegyik az örökkévalóságig tart. Az óra lassabban ketyegett. És a ház egy másik ház volt. - Melyik vonattal mész? - kérdezte a férfi, bár mielıtt kinyitotta volna a száját, pontosan tudta, hogy egyetlen vonat indul délelıtt. 279

- A 11.47-essel - felelte a nı. Amikor kimondta, a férfi úgy érezte, a gyomra keményen nekifeszül a gerincének. Felnyögött, annyira valódi volt a fizikai fájdalom. Sally felkapta a fejét. - Megégettem magam - mondta sietısen a férfi, mire a nı felállt, és a mosogatóba tette a csészéjét meg a csészealját. Ezt meg miért mondtam? - gondolta a férfi. Miért nem tudtam kimondani, hogy a félelemtıl nyögtem föl a gondolatra, hogy elhagy engem? Miért mondok mindig dolgokat, amiket egyáltalán nem akarok mondani? Nem vagyok rossz. De ahányszor csak megszólalok, egyre magasabbra építem magam körül a győlölet és a keserőség falát, amíg a végén már ki sem tudok majd jutni. Szavakból kötöttem leplemet, s benne eltemetem magam. Visszanézett a nıre, és bánatos mosolyra húzódott az arca. Akkor találok szavakat, amikor a feleségem éppen elhagy engem. Ez nagyon szomorú. Sally kiment a konyhából. A férfi megint duzzogni kezdett magában. Ez egy játék, és mi vagyunk a játékosok. Kövesd a vezért! Feltartott fejjel besétálsz az egyik szobába, te vagy a feddhetetlen hitves, a sértett fél. Én a szabályok szerint lógó vállal, vezekelve követlek, csak úgy ömlik belılem a bocsánatkérı hekatomba. Aztán összeszedte magát, feszülten ült az asztalnál, testét rázta a düh. Nyugalmat erıltetett magára, bal kezével eltakarta a szemét. Csak ült ott a konyhaasztalnál, és megpróbált csendben, sötétségben megküzdeni saját gyötrelmével. Ez így nem sikerülhet.

280

Aztán valóban megégette a cigaretta, és kihúzta magát a széken. A cigaretta a padlóra esett, és szerteszét szórta a hamut. A férfi lehajolt, és felvette. A kukába dobta volna, de elvétette. A pokolba vele, gondolta. Felállt, és a mosogatóba dobta a csészét meg a csészealjat. A csészealj kettétört, és megvágta a jobb hüvelykujját. Hagyta vérezni. Nem érdekelte.

Sally a vendégszobában a bıröndjét pakolta. A vendégszobában. A szavak a húsába vájtak. Mikortól nem hívták többé gyerekszobának? Mikor kezdte a szó belülrıl emészteni Sallyt, mert annyira tele volt szeretettel, és annyira gyerekeket akart? És mikor kezdte ı ezt az ürességet vulkánkitörésekkel, éjszakákon és nappalokon keresztül pattanásig feszülı idegekkel kitölteni? A küszöbön állt, és a nıt figyelte. Elı akarta venni az írógépet, hogy leüljön mellé, és szavak áradatát vesse papírra. Sütkérezni akart elkövetkezendı szabadsága fényében. Végiggondolni, mennyi pénzt spórolhat meg. Végiggondolni, mikor mehet el végre, hogy megírjon mindent, amit valaha meg akart írni. A küszöbön állt, és hányingere volt. Ez lehetséges? - kérdezte magától hitetlenkedve. Lehetséges, hogy tényleg elmegy? De hát férj és feleség voltak ık ketten. Tizennyolc évnél is régebben éltek és szerettek ebben a házban. O pedig most elmegy. Ruhákat pakol az öreg bıröndbe, és elmegy. Nem tudott megbékélni a gondolattal. Nem tudta megérteni, nem tudta a napi eseményekhez kapcsolni. Hogyan illeszkedett a sémába? - a séma az volt, hogy Sally 281

takarít, és fız, és boldog, meleg otthont próbál varázsolni. Összerázkódott, hirtelen sarkon fordult, és visszament a hálószobába. Lerogyott az ágyra, és a finoman zümmögı elektromos órát bámulta. Elmúlt tizenegy óra, állapította meg. Nem egészen egy óra múlva elıadást kell tartanom egy csapat idióta gólyának. A nappaliban az íróasztalon meg ott áll egy hegynyi dolgozat, amiken át kell szenvednem magam, miközben a gyomrom forog majd az intelligenciájuk teljes hiányától, a kamasz frázisaiktól. És az a sok vacak esszé, az a töméntelen förtelmes próza, ami végtelen gombolyagként tekergett a fejében. És egyre csak gömbölyödött kifelé, bele a saját irományába, amíg már azon gondolkodott, tud-e még egyáltalán élni. A legrosszabbat már megemésztettem, gondolta. Hát csoda, ha darabonként izzadom ki a többit? Megint kezdıdött a düh, lassan parázslott benne a tüz, amit egyre szítottak az újabb és újabb gondolatok. Ma délelıtt semmit nem írtam. Mint minden délelıtt, meg minden rákövetkezı délelıtt, ahogy az idı telik. Egyre kevesebbet dolgozom. Nem írok egyáltalán. Vagy értéktelen dolgokat írok. Ennél még huszonegy évesen is jobban tudtam írni. Nem írok én már soha semmi jót! Felugrott, és körbekapta a fejét, hogy keressen valamit, amire rácsaphat, valamit, amit eltörhet, valamit, amit győlölhet olyan győlölettel, hogy minden megsemmisüljön a robbanásban. Mintha felhı ereszkedett volna a szobára. Valami lüktetett. Bal lába az ágy sarkának ütközött.

282

Indulatosan szisszent fel. Sírt. Győlölet, bőnbánat, önsajnálat könnyei törtek elı. Elvesztem, gondolta. Elvesztem. Semmi sincs.

Lehiggadt. Jeges nyugalom töltötte el. Nem maradt benne szánalom, nem maradtak érzelmek. Felvette a zakóját. Feltette a kalapját, és levette a táskáját a fiókos szekrényrıl. Megállt a szoba elıtt, ahol Sally még mindig a bıröndjével volt elfoglalva. Legalább van mivel lekötnie magát egyelıre, gondolta a férfi, úgyhogy nem kell rám néznie. Erezte, ahogy a szíve, mint valami nehéz dob, dörömbölni kezd. - Erezd jól magad anyádnál - mondta közönyös hangon a férfi. A nı felnézett, és látta férje arckifejezését. Elfordult, és a szeme elé tette a kezét. A férfi hirtelen késztetést érzett, hogy odafusson hozzá, és a bocsánatáért könyörögjön. Hogy mindent helyrehozzon. Aztán megint a papírokra gondolt, a meg nem írt oldalakra. Elfordult, és átvonult a nappalin. A rongyszınyeg megcsúszott, és ı végre talált valamit, amin kitölthette a haragját. Félrerúgta, és a szınyeg győrött kupacban állapodott meg a fal tövében. Becsapta maga mögött az ajtót. Zavaros gondolatai támadtak. Most, mint egy szappanoperában, Sally az ágytakaróra veti magát, és mártírkönnyeket hullajt. Most a párnába vájja a körmeit, a nevemet nyöszörgi, és a legszívesebben meghalna. Cipıje sebesen kopogott a járdán. Istenem, segíts! Istenem, segíts meg minden szerencsétlen nyomorultat, 283

aki alkotna, de rájön, hogy el kell veszítenie a szívét, ha idıt akar találni az alkotásra. Gyönyörő nap volt. Szemeivel látta, de az agya nem volt hajlandó tudomást venni róla. A fák harsányan zöldelltek, a levegı meleg volt és üde. Tavaszi szellı surrant végig az utcákon. A férfi érezte, ahogy a fuvallat megsimogatta, miközben továbbsietett a sarokig, és átment a Fı utcán a buszmegállóhoz. Állt ott a sarkon, és visszanézett a házára. Sally odabent van, elemezte továbbra is a helyzetet az agya. Odabent a házban, ahol tizennyolc évnél is régebben élünk. Csomagol, vagy sír, vagy csinál valamit. Nemsokára hivni fogja az Egyetemi Taxitársaságot. Aztán megjön érte a taxi. A sofır dudál, Sally felveszi a könnyő tavaszi kabátját, és kiviszi a bıröndjét a verandára. Utoljára zárja be az ajtót maga mögött. - Ne… Nem tudta megakadályozni, hogy a szó ne szorítsa el a torkát. Fájt a feje. A világ hullámzott körülötte. Rosszul vagyok, gondolta. - Rosszul vagyok! Kiabált. Senki sem volt a környéken, aki hallhatta volna. Csak állt, és a házat bámulta. Örökre elmegy, mondta az agya. Hát jól van. Írni fogok, írni, írni. Hagyta, hadd szívódjanak be a szavak a gondolataiba, kiszorítva onnan minden mást. Végül is minden férfinak volt választása. Az életét a munkájának és a feleségének és a gyerekeinek és a munkájának szentelte. Ez nem fért így össze; ebben a világban nem. Ebben az eszét vesztett világban, ahol Isten csak második volt a fizetés, a jóság csak második a vagyon után. Oldalt pillantott, ahogy a zöld csíkos busz felbukkant a dombtetın, és közelített felé. A hóna alá csapta az 284

aktatáskát, és a kabátzsebébe nyúlt egy érméért. A zseb lyukas volt. Sally már meg akarta varrni. Hát most már nem fogja. Különben is, mit számított ez? Inkább a lelkem legyen ép, mint a ruha, amit viselek. Szavak, szavak, gondolta, ahogy a busz megállt elıtte. Csak úgy özönlenek át rajtam most, hogy Sally elmegy. Ez lenne a bizonyíték, hogy eltorlaszolta a gondolataim csatornáit? Bedobta az érmét a dobozba, és hátravonult egészen a busz végébe. Elment egy professzor mellett, akit ismert, és szórakozottan odabiccentett neki. Lerogyott a hátsó ülésre, és a ragacsos, gumírozott padlót bámulta. Nagyszerő az élet, hajtogatta magában. Annyira örülök, hogy így alakult - az életem és ez, az én nagy és nemes önmegvalósításom. Egy pillanatra kinyitotta az aktatáskáját, és rápillantott a vastag prospektusra, amit Dr. Ramsay segítségével állított össze. Elsı hét - 1. Evetyman. Megbeszélés. Részletek olvasása a Klasszikus olvasmányok elsıéves fıiskolásoknak címő győjteménybıl. 2. Beowulf. Olvasás. Megbeszélés. Húszperces teszt idézetekbıl. Visszacsúsztatta a papírkupacot a táskába. Hánynom kell tıle, gondolta. Győlölöm ezeket a dolgokat. A klasszikusoktól a falra tudnék mászni. Már attól is frászt kapok, ha csak a nevüket hallom. Chaucer, az Erzsébetkorabeliek, Dryden, Popé, Shakespeare. Mi fájhatna jobban valakinek, mint hogy megutálja ezeket a neveket, mert érzéketlen tuskókkal kell osztozkodnia rajtuk? Mert ki kell facsarnia ıket, hogy fölfogják azok a fajankók is, akik jobban tennék, ha inkább árkot ásnának valahol.

285

A belvárosban leszállt a buszról, és elindult végig a hosszú lejtın a Kilencedik utcán. Ahogy sétált, úgy érezte, mintha hajó lenne, amelyiknek elvágták a vitorlaköteleit, és most ki van szolgáltatva kusza áramlatok kénye-kedvének. Olyan volt, mintha eltávolodott volna a várostól, az országtól, a világtól. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy szellem vagyok, gondolta, talán el is hinném. Vajon mit csinál most Sally? Ezen gondolkodott, ahogy az épületek ellebegtek elıtte. Mire gondol most vajon ı, miközben én itt állok, és Fort városa úgy suhan el mellettem, mint valami tünékeny színpadi díszlet? Mit tart a kezében? Hogyan rendezi el vonásait azon a bőbájos arcán? Egyedül van a házban, a mi házunkban. Amelyik az otthonunk lehetett volna. Most csak egy héj, egy üres doboz fa- és fémdarabokkal bútorzat gyanánt. Nincs ott más, csak élettelen, halott anyagok. Akármit is mond John Morton. Morton az ı aranyleveleivel meg kémcsöveivel meg a mikroszkópistenével. Akármilyen rafinált okfejtésekkel is áll elı, és akárhány papírt ír tele logarléccel kiokoskodott számaival, egyszerő boszorkányság volt, amit mővelt. Hülyeség. És ezzel a hülyeséggel vette rá azt az ökör Charles Fortot, hogy zúdítsa rá a világra a délibábos okoskodásait. Ezzel a hülyeséggel vette rá azt a gyengeelméjü milliomost, hogy futtassa föl ezt a helyet, és a kietlen földön építtesse fel a hatalmas kıépítményeket, ahová aztán beköltöztethettek egy komplett állatkertet a tágra nyílt szemő tudósokból, akik folyvást valamiféle csodás elixír után kutattak, miközben a többi bohóc kirobbantotta alóluk a világot. 286

Nem, semmi nincs rendjén ezen a világon, gondolta, ahogy áthaladt a boltív alatt, és belépett az egyetem tágas, zöld udvarára. A hatalmas Fizikai Tudományok Centrumára pillantott, amelynek gránit homlokzata szinte sugárzott a késı délelıtti napsütésben. Sally most hívja a taxit. A férfi az órájára nézett. Nem. Már a taxiban ül. A csendes utcákon gurulnak. El a házak mellett, tovább a bevásárlónegyedbe. El a vörös téglaépületek mellett, ahonnan özönlöttek kifelé a falusiak és a diákok. Át a városon, a kifinomult és a rusztikus különös katyvaszán. A taxi most balra fordul a Tizedik utcába. Most elindul fel a dombon, aztán a tetıre ér, és gurul tovább lefelé a vasútállomáshoz. Most pedig… - Chris! Hátrakapta a fejét, és összerezzent a meglepetéstıl. A Pszichikai Tudományok Intézetének széles ajtaja felé fordult. Dr. Morton jött éppen ki rajta. Együtt jártunk iskolába tizennyolc évvel ezelıtt, gondolta a férfi. De engem nem nagyon érdekeltek a természettudományok. Szívesebben pazaroltam az idımet az évszázadok kultúráira. Ezért vagyok én csak tanársegéd, miközben ı doktor és tanszékvezetı. Mindez forgószélként söpört át az agyán, ahogy Dr. Morton mosolyogva közeledett felé. Vállon veregette Christ. - Szia, öregem - mondta. - Hogy s mint? - Csak mint mindig. Dr. Morton arcáról lehervadt a mosoly. - Mi a baj, Chris? - kérdezte. Nem fogom elmondani Sallyt, gondolta Chris. Ha beledöglök, akkor se. Tılem aztán nem fogod megtudni. - A szokásos - mondta. 287

- Még mindig rosszban vagy Ramsayvel? Chris megvonta a vállát. Morton felpillantott a nagy órára a Pszichikai Tudományok Intézetének homlokzatán. - Te, figyelj! - mondta. - Miért ácsorgunk itt? Még van vagy fél órád, mielıtt kezdesz, nem? Chris nem válaszolt. Meg fog hívni kávézni, gondolta. A nyakamba fogja zúdítani valamelyik újabb ırült elméletét. Kísérleti nyúlnak fog használni a pszichológiai laboratóriumában. - Igyunk meg egy kávét - mondta Morton, és belekarolt Chrisbe. Csendben tettek meg pár lépést. - Hogy van Sally? - kérdezte aztán Morton. - Jól - válaszolta a férfi rezzenéstelen hangon. - Remek. Jut eszembe, holnap vagy holnapután valószínőleg beugrom azért a könyvért, amit ott hagytam a múlt csütörtök este. - Gyere csak! - Mit is kezdtél mondani Ramsayrıl az elıbb? - Semmit. Morton nem erıltette tovább a kérdést. - Gondolkoztál azóta azon, amit mondtam neked? - kérdezte. - Ha arról a tündérmesérıl beszélsz, amit a házamról adtál elı, hát nem. Nem gondolkodtam rajta többet, mint amennyit érdemes volt. Szóval semennyit sem. Megkerülték a ház sarkát, és a Kilencedik utca felé sétáltak tovább. - Chris, ez tarthatatlan hozzáállás - mondta Morton. Semmi jogod kételkedni abban, amirıl nem tudsz biztosat. Chrisnek kedve támadt elhúzni a karját, megfordulni, és faképnél hagyni Mortont. Elege volt a szavakból, a szavakból és a szavakból. Egyedül akart lenni. Már-már 288

úgy érezte, képes lenne a fejéhez szorítani egy pisztolyt, hogy véget vessen ennek az egésznek. Igen, meg tudnám tenni, gondolta. Ha valaki most a kezembe nyomna egy pisztolyt, egyetlen pillanat alatt túl lennék rajta. Felmentek a kılépcsıkön a járda szintjére, és átsétáltak az úton az Egyetemi kávézóba. Morton kinyitotta az ajtót, és beterelte Christ. A férfi egészen a helyiség hátuljáig vonult, és becsusszant egy fa paravánokkal elzárt boxba. Morton hozott két kávét, és letelepedett vele szemben. - Figyelj! - mondta, miközben a kávéját kavargatta. Én vagyok a legjobb barátod. Vagy legalábbis annak tekintem magam. És akármi legyek, ha tétlenül figyelem, hogy megölöd magad. Chris úgy érezte, a szíve rögtön kiugrik a helyébıl. Nyelt egyet. Próbált gyorsan megszabadulni a gondolataitól, mintha csak Morton valami úton-módon megláthatta volna ıket. - Felejtsd el! - mondta. - Nem érdekel, milyen bizonyítékaid vannak. Semmit nem hiszek el az egészbıl. - Hogy a fenébe gyızhetnélek mégis meg? - erıltette Morton. - Elıbb fel kell dobnod a talpad? - Nézd - mordult fel Chris ingerülten. - Nem hiszem el. Ennyi. Felejtsd el, és hagyj már ezzel! - Figyelj, Chris, meg tudom mutatni… - Semmit nem tudsz megmutatni - torkollta le Chris. Morton türelmes volt. - Bizonyított jelenség - mondta. Chris viszolyogva nézett vissza rá, és megrázta a fejét. - Hogy miket tudtok álmodni ti fehérköpenyes kölykök a laboratóriumnak nevezett szentélyeitekben! Egy kis próbálkozás árán bármit elhitettek magatokkal. Feltéve, hogy ki tudtok hozzá találni valami kísérletet. 289

- Hallgatsz rám végre, Chris? Hányszor panaszkodtál szálkák, kicsapódó szekrényajtók, megcsúszó szınyegek miatt? Hányszor? - Ó, az isten szerelmére, ne kezdd elölrıl már megint! Felállók, és kimegyek innen. Semmi kedvem az elıadásaidhoz. Tartsd meg ıket azoknak a szerencsétlen hülyéknek, akik kifizetik a tandíjat, hogy meghallgathassák ıket. Morton a fejét rázva pillantott rá. - Bárcsak belátnád végre! - mondta. - Felejtsd el! - Felejtsem el? - mocorgott a székén Morton. Tényleg nem érted, hogy veszélyben vagy az ingerültséged miatt? - Megmondtam, John… - Mit gondolsz, hová tőnik az a sok felgyülemlett harag? Gondolod, hogy semmivé lesz? Hát nem. A szobádba kerül, a bútoraidba, a levegıbe. Sallybe. Minden megbetegszik tıle; te is. A végén már neked nem marad hely. Összekapcsolódik az élı és az élettelen. Pszichobólia. Ó, ne vágj már ilyen fancsali képet; olyan vagy, mint egy gyerek, aki azt a szót sem akarja hallani, hogy spenót. Ülj le, az isten szerelmére! Felnıtt vagy, akkor viselkedj is úgy! Chris rágyújtott egy cigarettára. Hagyta, hogy Morton hangja kivehetetlen zümmögéssé foszoljon szét. A faliórára pillantott. Háromnegyed tizenkettı. Két perc múlva, már ha betartják a menetrendet, Sally úton lesz. A vonat elindul, Fort városa pedig eltőnik mögötte. - Számtalanszor megmondtam már - magyarázott Morton. - Senki sem tudja, mibıl áll az anyag. Atomok, elektronok, energia; ezek csak szavak. Ki tudja, mi van még ott? Találgatunk, elméleteket gyártunk, mindenféle 290

méréseket végzünk. De nem tudjuk. És ez csak az anyag. Gondolj az emberi agyra és a még mindig ismeretlen képességeire! Ez egy felfedezetlen kontinens, Chris. És lehet, hogy még sokáig az is marad. Mindeközben pedig azok a gyanított képességek befolyásolnak bennünket, talán még az anyagot is; még akkor is, ha nem tudunk megmérni semmit a mőszereinkkel. És én állítom, hogy megmérgezed a házad. Állítom, hogy az ingerültséged beleivódott a falakba, minden tárgyba, amit megérintesz. Mindegyikre hatással vagy te és a dühöd, amit képtelen vagy kordában tartani. És azt is gondolom, hogy ha nem lenne Sally, aki lelassítja a folyamatokat, akkor… szóval akkor talán meg is támadhatnának a… Chris végighallgatta az utolsó néhány mondatot. - Ó, hagyd már ezt a baromságot! - csattant fel mérgesen. - Úgy beszélsz, mint valami kölyök az elsı Tom Swift-regénye után. Morton felsóhajtott. Ujjaival végigsimította a csésze peremét, és szomorúan megrázta a fejét. - Nos - mondta -, nem tehetek mást, mint reménykedem benne, hogy semmi baj nem történik. Nyilvánvaló, hogy nem fogsz hallgatni rám. - Gratulálok, végre mondtál valamit, amiben egyetértünk - felelte Chris. Az órájára nézett. - Most pedig, ha megbocsátasz, megyek, és meghallgatom, ahogy a kretének átszenvedik magukat olyan passzusokon, amiket a büdös életben nem lesznek képesek felfogni. Felálltak. - A vendégem voltál - mondta Morton, de Chris lecsapott egy érmét a pultra, és kisietett az utcára. Morton máris a nyomában volt, saját pénzét lassan visszasüllyesztette a zsebébe. 291

Odakint vállon veregette Christ. - Csak próbáld meg nyugisabban - mondta. - Figyelj, mi lenne, ha kijönnétek hozzánk ma este Sallyvel? Játszhatnánk pár kör bridge-et. - Az lehetetlen - felelte Chris.

A diákok a Lear király-ból olvastak egy részletet. Mindannyian a könyvük fölé hajoltak. A férfi feléjük nézett, de nem látta ıket. Össze kell szednem magam, mondta magának. El kell felejtenem Sallyt, ennyi az egész. Elment. Nem fogok siránkozni miatta. Nem fogok mindenáron abban reménykedni, hogy visszajön. Nem akarom, hogy visszajöjjön. Jobb nekem nélküle. Szabad vagyok, elvesztettem a láncaimat. Gondolatai a semmibe tőntek. Üresnek és tehetetlennek érezte magát. Biztos volt benne, hogy soha többé egyetlen szót sem fog leírni egész életében. Talán, jutott eszébe, még ha mélyen győlölte is a gondolatot, talán csak a Sally távozása okozta idegesség miatt találta a szavakat eddig is. Merthogy végtére is a szavak, amik eszembe jutottak, ha kurtán is, de a tobzódó gondolatok mind-mind róla szóltak - arról, hogy elmegy, és arról, hogy milyen nyomorultul érzem magam emiatt. Leállította magát. Nem! - kiáltotta némán, küszködve. Nem engedem, hogy így legyen. Erıs vagyok. Ez az érzés is el fog múlni. Nagyon gyorsan megtanulok boldogulni Sally nélkül. Aztán jöhet a munka. Olyan munka, amirıl eddig csak álmodtam. Végtére is tizennyolc évvel többet éltem azóta, nem? Hát nem töltöttek csordultig ezek az évek 292

látvánnyal, hangokkal, ideálokkal, benyomásokkal, érzésekkel? Remegett az izgalomtól. Valaki integetett az orra elıtt. Hővösen pillantott a lányra. - Igen? - mondta. - Meg tudná mondani, mikor adja vissza a dolgozatainkat, Neal professzor? - kérdezte a lány. A férfi meredten bámult rá, arca jobb oldala rángatózni kezdett. Legszívesebben minden eszébe jutó káromkodást a lány képébe zúdított volna. Ökölbe szorult a keze. - Visszakapják, amint leosztályozom ıket - felelte feszülten. - Igen, de… - Hallották, amit mondtam. A mondat végén felemelte a hangját. A lány leült. Ahogy a férfi lehajtotta a fejét, észrevette, hogy a lány a mellette ülı fiúra pillant, vág egy grimaszt, és megvonja a vállát. - Kisasszony! A füzetével szöszmötölt, és megtalálta a lány nevét. - Forbes kisasszony! A lány felnézett, arcából kiszökött a vér, vörös ajkai élesen elütöttek fehér arcától. Festett alabástrom idióta. A szavak rákapaszkodtak a férfira. - Elhagyhatja a termet - parancsolta határozottan. A lány arcára zavarodottság ült ki. - Miért? - kérdezte vékony, siránkozó hangon. - Talán nem hallotta világosan - mondta a férfi egyre indulatosabban. - Azt mondtam, menjen ki a terembıl! - De… 293

- Hall engem? - kiáltotta a férfi. A lány kapkodva összeszedte a könyveit; a keze remegett, arca elvörösödött a megszégyenüléstıl. Tekintetét a padlóra szegezte, torka görcsösen rángatózott, ahogy végigoldalazott a padok között, és kilépett a folyosóra. Az ajtó bezáródott mögötte. A férfi megint magába mélyedt. Úgy érezte, rögtön felfordul a gyomra. Most, gondolta, mind ellenem fordulnak egy félesző lány miatt. Dr. Ramsaynek megint lesz mivel szítania a maga kis tüzét. És igazuk volt. Képtelen volt másfelé terelni a gondolatait. Igazuk volt. Tudta. Agyának abban az eldugott, pici zugában, ahová nem ért el az ész nélküli indulat, tudta, hogy ostobán viselkedett. Nincsen hozzá jogom, hogy másokat tanítsak. Magamat sem tudom megtanítani, hogy ember legyek. Legszívesebben üvöltött és zokogott volna, kivetette volna magát az egyik nyitott ablakon. - Fejezzék be a sutyorgást! - követelte hevesen. A teremben csend lett. A férfi feszülten ült, a lázadás legkisebb jelét várta. A tanárotok vagyok, mondta magának. Engedelmeskednetek kell nekem. A gondolat szertefoszlott. A férfi megint máshol járt. Mit számított egy lány, aki a dolgozata után kérdezısködött? Mit számított bármi? Az órájára pillantott. Pár percen belül a vonat megérkezik a Centraliára. Sally átszáll az expresszre, ami továbbviszi Indianapolis-ba. Onnan irány Detroit és az anyja. Elment. Elment. Megpróbálta látni a szót, hogy így adjon életet neki. Mégis, szinte el sem tudta képzelni, milyen

294

lesz a ház Sally nélkül. Mert nélküle az már nem is a ház lesz, hanem valami más. Azon kezdett gondolkodni, amit John mondott neki. Elképzelhetı lenne? Mostani hangulatában hajlamos volt elhinni a hihetetlent is. Hihetetlen volt, hogy Sally elhagyta. Miért ne fogadná el akkor azt a képtelenséget is, hogy ilyenek történnek vele? Jól van, gondolta ingerülten. A ház él. Én adtam neki életet a dühkitöréseimmel. İszintén remélem, hogy amikor hazaérek, és belépek az ajtón, rám dıl a plafon. Remélem, a falak összeomlanak, engem meg pépesre zúz a vakolat, a fal meg az a rengeteg tégla. Ezt akarom. Hogy valami eszköz önként szabaduljon meg tılem. Magamat úgysem tudom rávenni. Az lenne az igazi, ha egy pisztoly megoldaná helyettem az öngyilkosságot. Vagy valami halálos gáz szivároghatna a tüdımbe, ha megkérem, esetleg megbeszélhetném egy borotvával, hogy vágja el a torkomat. Kinyílt az ajtó. Felnézett. Dr. Ramsay állt a küszöbön méltatlankodó arccal. Mögötte a hallban a férfi észrevette a lányt is, akinek könnyek csordogáltak a szemébıl. - Egy pillanatra, Neal - mondta élesen Ramsay, és máris kilépett a hallba. Chris az íróasztalánál ült, és az ajtót bámulta. Hirtelen rettenetesen kimerültnek érezte magát. Mintha felállni és elmenni az ajtóig bizonyosan meghaladta volna az erejét. A diákokra pillantott. Néhányan egy mosolyt igyekeztek elnyomni. - Holnapra fejezzék be a Lear király olvasását! mondta. Páran felnyögtek. Ramsay jelent meg ismét az ajtóban rózsaszín arccal. - Jön már, Neal? - kérdezte hangosan.

295

Chris érezte, ahogy pattanásig feszíti a düh, miközben átvonult a termen, és kilépett a hallba. A lány lesütötte a szemét. Igyekezett minél kisebbnek látszani a potrohos Dr. Ramsay mellett. - Mi ez, amit hallok, Neal? - kérdezte Ramsay. így is van, gondolta Chris. Ne is szólíts professzornak! Úgysem leszek az soha, igaz? Errıl gondoskodsz, te rohadék. - Nem értem - mondta a tıle telhetı legkimértebben. - Miss Forbes azt állítja, hogy minden ok nélkül kiküldte az órájáról. -Akkor Miss Forbes meglehetısen ostobán hazudik - felelte Neal. Csak tartsam magamban a haragom, gondolta. Nem engedhetem szabadjára. Reszketett az elfojtott indulattól. A lány szipogott, és megint elıvette a zsebkendıjét. - Menjen be az irodámba, gyermekem! Ott várjon meg! A lány lassan elfordult. Politikus! - kiáltotta magában Neal. Milyen könnyő is neked népszerőnek lenni közöttük! Nem kell foglalkoznod a zavaros fejükkel. Miss Forbes befordult a sarkon, és Ramsay visszafordult. - Remélem, tud tisztességes magyarázattal szolgálni mondta. - Kezdek belefáradni abba, ahogyan viselkedik, Neal. Chris nem szólt. Miért állok itt? - gondolta hirtelen. Mi a nyavalyáért állok itt ebben a félhomályos hallban, és hallgatom ezt a pöffeszkedı bugrist, ahogyan engem szapul? - Várok, Neal. Chris izmai megfeszültek. - Mondtam már, hogy hazudik - szólalt meg végül csendesen. 296

- Úgy döntöttem, nem hiszem el - mondta Dr. Ramsay remegı hangon. Chris összerázkódott. Elıretolta a fejét, és lassan, összeszorított fogai közül beszélt. - Felılem kurvára azt hisz el, amit csak akar. Ramsay szája megrándult. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy megjelenjen a tanács elıtt - mormogta. - Jól van - vágta rá Chris hangosan. Ramsay kinyúlt, hogy bezárja a terem ajtaját, de Chris akkorát rúgott bele, hogy hangos csattanással vágódott a falnak. Egy lány ijedten kiáltott fel. - Mi van? - kiáltotta Chris. - Nem akarja, hogy a diákjai hallják, amikor szidom? Nem akarja, hogy egyáltalán gyanítsák, micsoda egy bunkó, üresfejő marha maga? Ramsay reszketı öklét a mellkasához emelte. Ajkai hevesen rángatóztak. - Magának annyi, Neal - ordította. Chris kinyúlt, és félretolta a testes férfit. - Tőnjön már el az utamból! Nekiindult. A hall elsuhant mellette. Megszólalt a csengı. Olyan volt a hangja, mintha egy másik világból jött volna. Az épület lüktetett az élettıl; diákok özönlöttek ki a termekbıl. - Neal! - kiáltotta Dr. Ramsay. Chris ment tovább. Ó, Istenem, hadd tőnjek el innen, megfulladok, gondolta. A kalapom, a táskám. Itt maradnak. Ki kell mennem innen. Kábán tántorgott le a lépcsın a nyüzsgı diákok között, akik egybefüggı árhullámként özönlöttek körülötte. A gondolatai messze jártak tılük. t$> 297

Üres tekintettel bámult maga elé, ahogy végigvonult a földszinten. Befordult a sarkon, kilépett az ajtón, lement a lépcsıkön a járdáig. Nem is figyelt oda a diákokra, akiknek kócos, szıke haján és győrött ruháin akadt meg a tekintetük. Némán ment tovább. Megcsináltam, gondolta harciasan. Kitörtem. Szabad vagyok! Beteg vagyok. A Fı utcán gyalogolva, aztán a buszon végig ırizgette a felgyülemlett indulatokat. Újra meg újra végiggondolta azt a pár pillanatot. Felidézte Ramsay flegma arcát, magában ismételgette a szavait. Ügyelt rá, hogy egy pillanatra se csillapodjon a dühe. Örülök, erıltette magára a gondolatot. Minden megoldódott. Sally elhagyott. Jó. Az állásomnak annyi. Jó. Most azt tehetem, amit csak akarok. Feszült, haragos öröm lüktetett benne. Egyedül érezte magát, idegen volt ebben a világban, de nem bánta. Miután leszállt a buszról, határozott léptekkel indult a ház felé, és úgy tett, mintha nem is törıdne a fájdalommal, amit egyre közeledve érzett. Csak egy üres ház, gondolta. Semmi több. Mindenféle együgyő elmélet ellenére ez nem több, mint egy közönséges ház. Aztán amikor belépett, ott találta Sallyt a kanapén ülve. Majdnem hátratántorodott, mintha valaki megütötte volna. Értetlenkedve állt a küszöbön, és bambán bámult a nıre. Sally szorosan összefont ujjakkal ült, és ıt figyelte. A férfi nyelt egyet. - Hát… - sikerült kinyögnie. - Én csak… - A nı torka összerándult. - Szóval… - Szóval mi? - mondta a férfi gyorsan és hangosan, hogy elrejtse a reszketést a hangjában. 298

A nı felállt. - Chris, kérlek. Nem akarsz… megkérni, hogy maradjak? - Úgy nézett a férfira, mint egy könyörgı kislány. Tekintete feldühitette a férfit. Minden álma darabokra hullott; látta egyre terebélyesedı, új ideálját Sally lábai alatt ripityára törni. - Kérjelek meg, hogy maradj? - üvöltött rá a nıre. - Te jó ég, nem kérek én tıled semmit. - Chris! Ne! Meghátrált, kiáltotta a férfi elméje. Megtörik. Most kapd el! Vidd ki innen! Vidd el ezek közül a falak közül! - Chris - zokogta a nı -, legyél velem kedvesebb! Kérlek, legyél kedvesebb! - Kedvesebb. A szó majd' a torkán akadt. Érezte, ahogy vadító hıség árad szét a testében. - És te kedves voltál talán? Megırjítettél, beletaszítottál egy mély gödörbe. Nem tudok kimászni belıle. Érted? Soha. Soha! Érted te ezt? Soha nem fogok írni. Nem tudok írni. Kiirtottad belılem. Elpusztítottad. Ezt érted? Elpusztítottad. A nı az étkezı felé hátrált. Chris követte, kezei remegtek az oldala mellett, érezte, hogy Sally hozta ki belıle ezt a vallomást, és csak még jobban győlölte ezért. - Chris - suttogta riadtan a nı. Olyan volt, mintha a düh a sejtjeiben nıtt volna tovább, mintha addig dagasztotta volna a testét, amíg már nem maradt benne csont és vér, csakis a győlölet és a vád pumpálta hús. - Nem akarlak! - üvöltötte. - Igazad van, nem akarlak! Tőnj el innen! Sally szemei tágra nyíltak, szája nyílt sebhellyé változott. Egyszerre könnytıl csillogó szemekkel rohant 299

el a férfi mellett. Egy pillanattal késıbb már kint is volt az utcán. A férfi az ablakhoz lépett, és figyelte, amint rohan a járdán, sötét haja lobog a háta mögött.

Hirtelen szédülni kezdett, lerogyott a kanapéra, és becsukta a szemét. Körmeit a tenyerébe mélyesztette. Ó, Istenem, én tényleg beteg vagyok. Összerezzent, és ostoba tekintettel nézett körül. Mi volt az? Úgy érezte, belesüllyed a kanapéba, a padló deszkáiba, feloldódik a levegıben, összeolvad a ház molekuláival. Halkan nyüszítve pillantott körbe megint. Fájt a feje; tenyerét a homlokára szorította. - Mi ez? - mormogta. - Mi ez? Felállt. Mintha gázok terjengtek volna, próbált beléjük szagolni. Mintha hangok hallatszottak volna, próbálta meghallani ıket. Körbefordult, hogy megláthassa azt a valamit. Mintha mélysége és szélessége és hosszúsága lett volna. Tétovázott, majd visszadılt a kanapéra. Megint körülnézett. Semmi nem volt ott; semmi megfogható. Lehet, hogy csak a fejében történt valami. A bútorok ugyanúgy álltak, mint korábban. A napfény beszőrıdött az asztalon, átfúródott a gézszerü függönyön, és aranyló mintákat rajzolt a padló parkettáira. A falak még mindig krémszínőek voltak, a plafonon sem változott semmi. És mégis: sötétedett, sötétedett… Micsoda? Feltápászkodott, és kábán körbejárta a szobát. Sallyrıl meg is feledkezett. Most az étkezıben volt. Megérintette

300

az asztalt, a sötét tölgyre meredt. Bement a konyhába. Megállt a mosogatónál, és kinézett az ablakon. Messze, majdnem a saroknál, ott botorkált bizonytalan lépteivel Sally. Nyilván a buszra várt idáig. Most pedig már képtelen volt tovább ácsorogni, inkább gyalog indult neki, el a háztól, el tıle. - Utánamegyek - mormogta. Nem, gondolta. Nem, nem megyek utána, mint egy… Elfelejtette, hogy mint micsoda. Lenézett a mosogatóra. Olyan volt, mintha részeg lett volna. Mindennek elmosódott a széle. Sally elmosogatta a csészéket. A törött csészealjat kidobta. A férfi az ujján lévı sebre pillantott. Megalvadt rajta a vér. Teljesen el is feledkezett róla. Hirtelen hátrakapta a fejét, mintha valaki mögé lopózott volna. A falra meredt. Valami emelkedett. Érezte. Nemcsak a képzeletem szórakozik velem. De így kellett lennie mégis; csakis a képzelete lehetett. A képzelete! Ököllel a mosogatóra csapott. Írni fogok. Írni, írni. Leülök, és szavakkal ürítek ki mindent; a nyomorúságot és a félelmet és a magányt. Kiírom magamból az egészet. Felkiáltott: - Igen! Kirohant a konyhából. Nem volt hajlandó elfogadni a belsejében ösztönösen feltámadó félelmet. Nem törıdött a fenyegetéssel, amitıl pedig még mintha a levegı is besürüsödött volna. Megcsúszott alatta a szınyeg. Félrerúgta. Leült. Zümmögött a levegı. Letépte a fedıt az írógéprıl. Feszülten ült, a billentyőket bámulta. A támadás elıtti pillanat. Benne volt a levegıben. De én fogok támadni! gondolta gyızedelmesen, én fogok rátámadni az ostobaságra és a félelemre. 301

Betekert egy lapot az írógépbe. Megpróbálta összeszedni lüktetı gondolatait. Írj, szólította meg a szó a fejében. Írj - most. - Most! - kiáltott fel. Érezte, ahogy az íróasztal nekiugrik a sípcsontjának. Az égetı fájdalom élesebbé tette az érzékeit. A feltörı indulat hatására ösztönösen belerúgott az asztalba. Még erısebb fájdalom. Megint rúgott. Az asztal nekiugrott. Felüvöltött. Látta, ahogy mozog.

Hátrálni próbált, a harag kiszakadt belıle. Az írógép billentyői mozogtak a keze alatt. Odakapta a tekintetét. Nem tudta eldönteni, hogy ı mozgatja-e a billentyőket, vagy maguktól ugrálnak. Hisztérikusan próbálta elhúzni a kezét, de nem tudta kiszabadítani az ujjait. A billentyők gyorsabban mozogtak, mint ahogyan azt a szemével érzékelni tudta. Nem látott belılük mást, csak homályos foltokat. Erezte, ahogy belehasítanak a bırébe, lehántják az ujjairól, amíg csak a nyers hús marad. Vér szivárgott elı. Felordított, és elrántotta a kezét. Sikerült kiszabadítania az ujjait, és hátraugrott a székben. Beakadt az övcsatja, és magával rántotta az íróasztal fiókját, ami aztán erıteljesen csapódott a gyomrának. Megint felkiáltott. A fájdalom fekete felhıként borította be az agyát. Lenyúlt, hogy belökje a fiókot. Látta a bent heverı sárga, vakítóan ragyogó ceruzákat. Megcsúszott a keze, bele a fiókba. Az egyik ceruza felé döfött. 302

A férfi ügyelt rá, hogy a ceruzák mindig ki legyenek hegyezve. A döfés olyan volt, mintha kígyó marta volna meg. Felszisszent a fájdalomtól, ahogy visszarántotta a kezét. A ceruza hegye beragadt az egyik körme alá. A nyers, érzékeny húsba ágyazódott be. Üvöltött fájdalmában és haragjában. A másik kezével meghúzta a ceruzát. A hegy kiugrott, és beleállt a tenyerébe. Nem tudott megszabadulni a grafittól, az valahol mindig helyet talált magának a kezén. Ahogy próbálta elrángatni, fekete, kacskaringós vonalat húzott a bırén. Fel is hasította a bırét. A szoba túlsó végébe hajította a ceruzát. A falat találta el, a ceruza a radíros végére esett, felpattant, aztán egyszer átfordult, és mozdulatlanul feküdt tovább a padlón. A férfi elvesztette az egyensúlyát, hátrazuhant a székkel, és keményen a padlóba ütötte a fejét. Kinyújtott kezével megragadta az ablakpárkányt. Apró szilánkok fúródtak láthatatlan tőként a tenyerébe. Már szinte vonyított halálos félelmében. Kapálózni kezdett a lábaival. A dolgozatok úgy szálltak rá egyesével, mint eszük vesztett madarak rajának szárnycsapásai. A szék felugrott a földrıl. A nehéz kerekek átgördültek nyers, véres kezén. Sikítva húzta vissza a karját. Behúzta az egyik lábát, és teljes erejével belerúgott a székbe, ami aztán az oldalával csapódott a kandallópárkánynak. A kerekek pörögtek, és feldühített rovarok módjára zümmögtek. A férfi felugrott. Elvesztette az egyensúlyát, és ahogy megint elesett, nekizuhant az ablakpárkánynak. A függönyök mint tekergızı óriáskígyók zuhantak rá. A karnis kettétört. Leesett, és éppen fejbe találta a férfit. Érezte, ahogy meleg vér csordogál végig a homlokán. Ide-oda dobálta magát a padlón. A függönyök 303

kígyókként vonag-lottak körülötte. Megint sikított. Vadul tépkedte a függönyöket. Szemébe kiült a rettegés. Végül levetette magáról a függönyöket, s felugrott, kétségbeesve igyekezvén megtalálni az egyensúlyát. Hatalmába kerítette a fájdalom. A kezére nézett. Olyan volt, mint a hentesnél kiakasztott nyers hús, bır csak cafatokban lógott róla. Be kellett kötnie. A fürdıszoba felé fordult. Egyet lépett, de a szınyeg kicsúszott alóla. A szınyeg, amit korábban félrerúgott. Érezte, ahogy száll a levegıben. Kezével ösztönösen kinyúlt, hogy tompítsa az esést. A fehér fájdalomtól megfeszült a teste. Az egyik ujja hangos reccsenéssel tört el. Szilánkok fúródtak az ujjaiba, egyik bokájában égetı fájdalmat érzett. Megpróbált feltápászkodni, de a padló mintha jégbıl lett volna. Halálos csend volt. A férfi szíve dörömbölt a mellkasában. Megint megpróbált felállni. Visszazuhant a földre, és felszisszent a fájdalomtól. A könyvszekrény magasodott fölötte. Felkiáltott, és felemelte az egyik karját. A polcok lezuhantak. A felsı egyenesen a fejének csapódott. Fekete hullámok borították el, a fájdalom élesen hasított a koponyájába. Könyvek záporoztak rá. Nyöszörögve gurult az oldalára. Megpróbált kimászni alóluk. Ahogy egymás után lökte erıtlenül félre a könyveket, némelyik kinyílt. Érezte, ahogy a lapok éles pereme borotvapengeként hasít az ujjaiba. A fájdalom kitisztította a fejét. Felült, és félredobta a könyveket. Belerúgott a könyvszekrénybe. A hátulja leesett, és hangos csattanással zuhant a földre. Felállt. Forgott vele a szoba. Nekitántorodott a falnak, próbált talpon maradni. A fal mintha mozgott volna a tenyere alatt. Nem tudott megállni, térdre zuhant, aztán megint talpra kászálódott. 304

- Bekötözöm magam - dünnyögte rekedten. A szavak betöltötték a gondolatait. Átbotorkált a remegı nappalin, be a fürdıszobába. Megállt. Nem! Ki a házból! Tudta, hogy nem a saját akarata hozta be ide. Megpróbált megfordulni, de megcsúszott, és a fürdıkád szélének vágta a könyökét. Fájdalom hasított a felkarjába. Az egész karja zsibbadni kezdett. Elvágódott a padlón, vonaglott a fájdalomtól. A falak sötét fellegként, fenyegetın magasodtak fölé. Felült, a beszívott levegı szaggatta a torkát. Összeszorított fogakkal tolta fel magát. Kinyújtotta a kezét, és felrántotta a pipereszekrény ajtaját. Ahogy kivágódott, nekicsapódott az arcának, csipkés szélő sebet vágott a puha húsba. A férfi hátrakapta a fejét. A repedés a plafonon olyan volt, mint széles, idétlen vigyor egy üres, fehér arcon. Lehajtotta a fejét, nyüszített a félelemtıl. Hátrálni próbált. Kinyújtotta a kezét. Jódot, gézt! - követelte az elméje. Ahogy kihúzta a kezét a szekrénybıl, a borotvát tartotta benne. Úgy vonaglott a kezében, mint egy frissen kifogott hal. A másik kezével is benyúlt. Jódot, gézt! - sivította az elméje. Ez a keze a fogselyemmel bukkant elı. A selyem végtelen fehér féregként tekergett elı a dobozából. A férfi nyaka és vállai köré csavarodott. Fojtogatni kezdte. A hosszú, csillogó penge kicsusszant a hüvelyébıl. A férfi nem tudta visszatartani a kezét. Erıteljes mozdulattal elhúzta a pengét a mellkasa elıtt. Felhasította az ingét. Völgyet vájt a mellkasában. Vér fröccsent elı. 305

Megpróbálta elhajítani a borotvát, de az a kezéhez tapadt. Felé suhintott, a karja és a kézfeje, a lába és a teste felé. A torka felé. Halálos rettegés sikolya szállt fel a férfi ajkairól. Kirohant a fürdıszobából, vadul tántorodott be a nappaliba. - Sally! - ordította. - Sally, Sally, Sally… A borotva a torkát érintette. A szoba elsötétült. Fájdalom. Az éjszakába elszivárgó élet. A világ fölött uralkodó csend.

Másnap eljött Dr. Morton, és kihívta a rendırséget. Késıbb a halottkém ezt írta a jelentésébe: Önkezével vetett véget életének.

306

A TEMETÉS

Morton Silkline az irodájában üldögélt, és azon elmélkedett, milyen virágok is lennének a legmegfelelıbbek a Fenton-féle gyászszertartásra, amikor a máskülönben temetésekrıl ismerıs dallam azt jelezte, hogy valaki belépett Clooney Jutányos Ravatalába. Silkline egyetlen pislantással visszatért a valóságba, kimért mozdulattal összefonta ujjait, majd hátradılt fekete bırtámlájú karosszékében, ajkán a temetésekre kimódolt, ünnepélyes mosollyal. A néma folyosóról egyszerre a puha szınyegen komótosan közelítı léptek zaja hallatszott. Mielıtt a magas férfi belépett volna, az asztalon álló elektromos óra kurta zümmögéssel nyugtázta, hogy elérkezett a 7 óra 30 perc. Mintha azon kapták volna, hogy a halál angyalával tereferél, Morton Silkline felállt, nesztelen lábakon megkerülte a csillogó íróasztalt, és kinyújtotta petyhüdt kezét. - Á, jó estét, uram - köszöntötte vendégét behízelgın. Mosolyával megtalálta a tökéletes egyensúlyt együttérzés és üdvözlés között, hangjából éppen a kiszámított mennyiségben csöpögött az alázatosság. A férfi kézfogása hővös volt és erıs, hogy az ujjai majd eltörtek bele, de Silkline-nak sikerült megállnia, hogy pillanatnyi fájdalmában meg se rebbenjen fahéjszínü szeme. 307

- Kérem, foglaljon helyet! - mondta halkan, megviselt kezével a Gyászoló székére mutatva. - Köszönöm - felelte a férfi. Baritonjából áradt az udvariasság, ahogy leült, kigombolta bársonygalléros felöltıjét, sötét kalapját pedig az asztal üveglapjára helyezte. - A nevem Morton Silkline - mutatkozott be Silkline, miközben ismét megkerülte az asztalt, hogy, mint valami félénk pillangó, letelepedhessen puhán kipárnázott székére. - Asper - mondta a férfi. - Ugye nem bánja, ha azt mondom, örülök, hogy megismerhetem, Mister Asper? - dorombolt Silkline. - Köszönöm - felelte a férfi. - Nos hát - tért a gyászos lényegre Silkline -, mit tehet a Clooney's, hogy enyhítsen a bánatán? A férfi keresztbe tette sötét nadrágos lábait. Szeretném - mondta -, ha megszerveznének egy gyászszertartást. Silkline egyetlen kurta biccentéssel nyugtázta a választ, arcán azért-vagyok-hogy-szolgálatára-legyek mosolyával. - Természetesen - mondta. - A legjobb helyre jött, uram. - Tekintete elkalandozott pár hüvelyknyivel a vendég feje fölé. - Ha szeretteink az örök álom magányos heverıjén fekszenek - idézte -, forduljon Clooneyhoz az ágytakaróért! Ismét ügyfele szemébe nézett, és csendes alázattal mosolyodott el. - Mrs. Clooney találta ki - mondta. Szeretjük továbbadni azoknak, akik nálunk keresnek vigasztalást.

308

- Nagyon szép - biccentett a férfi. - Rendkívül költıi. De hogy rátérjek a részletekre: szeretném lefoglalni a legnagyobb termüket. - Ertem - felelte Silkline, és komoly erıfeszítésébe telt, hogy ne dörzsölje össze a tenyerét. - Az az Örök Nyugalom Terme. A férfi bólintott. - Rendben. Aztán szeretném megvásárolni a legdrágább koporsójukat. Silkline alig tudta leolvasztani arcáról a kisfiús vigyort. Szívizmai lelkesen feszültek, ahogy visszaerıltette homlokára az ünnepélyes gyász redıit. - Biztos vagyok benne - mondta -, hogy ezt is elintézhetjük. - Arany szegéllyel? - kérdezte a férfi. - Miért ne… Természetesen - felelte Silkline igazgató, és hallhatóan csettintett a nyelvével, ahogy nyelt egyet. Biztos vagyok benne, hogy a Clooney's minden igényét ki tudja elégíteni ezekben a szomorú napokban. Természetesen… - hangja leheletnyit elcsúszott a vigasztalótól az üzleties felé! - …ez valamivel komolyabb költségekkel járhat, mint máskülönben, ha… - A költségek nem érdekelnek - mondta a férfi, és egy kézmozdulattal elhessegette a témát. - Egyszerően a legjobbat akarom mindenbıl. - Úgy lesz, uram, úgy lesz - jelentette ki a buzgó Morton Silkline. - Nagyszerő - szólt a férfi. - Nos - folytatta lendületesen Silkline -, igényt tart-e rá, hogy a mi Mr. Mossmoundunk elmondja beszédét az átkelésrıl az ismeretlenbe, vagy inkább valamilyen felekezeti ceremóniára gondolt? - Egyiket sem kérem, azt hiszem - mondta a férfi, és elgondolkodva rázta meg a fejét. - Egy barátom fog beszélni a ravatalnál. 309

- Ó - bólintott Silkline -, értem. Kinyújtotta a kezét, kiemelte arany tollát ónix tartójából, majd bal keze két ujjával elıvett egy őrlapot az íróasztalán álló elefántcsont dobozból. A fájdalmas kérdések feltételéhez rendszeresített arckifejezésével nézett fel. - És - fogott bele - mi az elhunyt neve, ha megkérdezhetem? - Asper - mondta a férfi. Silkline udvarias mosollyal nézett vissza ügyfelére. Rokona? - érdeklıdött. - Én vagyok az - mondta a férfi. Silkline nevetése inkább erıtlen köhögésnek hatott. - Bocsásson meg? - kérdezett vissza. - Mintha azt mondta volna… - Én vagyok az - ismételte meg a férfi. - De hát nem… - Az a helyzet - magyarázta a férfi -, hogy sosem búcsúztattak el rendesen. Ahogy esett, úgy puffant, azt mondhatnánk. Semmi, hogy is mondjam, ízléses. - A férfi rántott egyet széles vállain. - Ezt mindig is bántam mondta. - És rég szerettem volna helyrehozni. Morton Silkline határozott kézmozdulattal tette vissza a tollat a helyére, és ingerülten ugrott talpra. - No de mégis, uram - jegyezte meg. - No de mégis. A férfit láthatólag meglepte Morton Silkline felindultsága. - Én… - kezdte. - Értem én is úgy a tréfát, mint bárki más - szakította félbe Silkline -, de nem munkaidıben. Azt hiszem, ön nem igazán vette észre, uram, hol is jár. Ez a Clooney's, egy köztiszteletben álló temetkezési vállalkozás, ahol egyáltalán nem helyénvalóak az otromba tréfák vagy… 310

Visszaült a székére, és tátott szájjal bámult a feketébe öltözött férfira, aki hirtelen felállt, miközben szemeiben különös fény villant. - Ez - mondta a férfi vészjósló hangon - nem tréfa. - De hát… - Silkline nem jutott tovább. - A lehetı legkomolyabb szándékkal jöttem ide közölte a férfi. - Szemei most már úgy világítottak, mint két izzó széndarab. - És elvárom, hogy ezt a szándékomat tartsák tiszteletben. Érti, amit mondok? - Én… - Jövı kedden - folytatta a férfi - este fél kilenckor a barátaimmal meg fogok itt jelenni a temetésre. Maga addig mindent elıkészít. A teljes fizetséget közvetlenül a ceremónia után kapja meg. Van kérdése? - Én… - Aligha kell felhívnom rá a figyelmét - mondta a férfi, és kezébe vette a kalapját -, hogy ez az ügy különös fontossággal bír a számomra. - Pillanatnyi szünetet tartott, mielıtt hangja fenyegetı basszussá mélyült volna. - Számítok rá, hogy minden kielégítıen fog alakulni. Miután alig észrevehetıen meghajolt, a férfi megfordult, és két méltóságteljes lépéssel átvonult az irodán. Az ajtóban még megállt egy pillanatra. - Ó… még valami - mondta. - Az a tükör az elıcsarnokban… Azt vegye le onnan! És az összes többit is, amelyikkel esetleg én vagy a barátaim találkozhatnánk az épületben. Felemelte egyik szürke kesztyőbe bújtatott kezét. - És most jó éjszakát. Amikor Morton Silkline kiért az elıcsarnokba, ügyfele éppen verdesve röppent ki az egyik ablakon. Morton Silkline meglepı gyorsasággal találta meg a padlót. 311

Amikor pontban 8 óra 30 perckor beléptek a Clooney's elıcsarnokába, egy remegı lábú Morton Silkline üdvözölte ıket, szemei körül hosszú, álmatlan éjszakák szarkalábaival. - Jó estét kívánok - köszönt a magas férfi elégedett pillantással nyugtázva a fali tükör hiányát. - Jó… - Ez volt minden, amit Silkline-nak sikerült kinyögnie. Hangszálai elernyedtek, homályos szemei elıtt pedig elvonult a magas férfi udvartartása - a rücskös képő púpos, akit Silkline magában Igornak nevezett el; a csúcsos kalapot viselı banya, akinek sötét lepellel borított vállán fekete macska kuporgott; az ormótlan, szırös kező férfi, akinek csattogtak sárga fogai, és láthatólag nem pusztán felületesen méregette Silkline-t; a viaszos képő apró ember, aki ajkát nyalogatta, és elégedettnek tőnı mosollyal pillantott Silkline-ra; a féltucatnyi férfi és nı, akik egytıl egyig estélyit viseltek, és cseresznyeszín ajkaik meg - nyugtázta alázatosan hajlongva Silkline - tökéletes fogaik voltak. Silkline a falba kapaszkodott, ajkai kerek alagutat formáztak, keze erıtlenül rángatózott az oldala mellett, ahogy a csevegı gyülekezet elvonult elıtte az Örök Nyugalom Terme felé. - Csatlakozzék hozzánk! - szólította meg a magas férfi. Silkline görcsös rándulások közepette lépett el a faltól, hogy bizonytalan léptekkel, girbegurbán induljon meg az elıcsarnokon keresztül az ijedtségtıl továbbra is tágra nyílt szemekkel. - Bízom benne - mondta barátságosan a férfi -, hogy minden megfelelıképpen elı van készítve. - Ó - nyöszörögte Silkline -, ó… ó, igen. - Csodás - bólintott a férfi. Amikor beléptek a terembe, a többiek már félkörben álltak a koporsó körül, úgy csodálták. 312

- Jó - mormogta az orra alatt a púpos. - Jó láda. - Ez igen, koporsó ám ez a javából, igaz-e, Delphinia? - kotkodácsolta a vén boszorkány, és Delphinia válaszolt. - Miaúúúúúúú. Eközben a többiek bólogattak, és elégedett mosollyal nyugtázták, hogy minden a kedvükre való. - Ah. Ah mondogatták. Aztán az egyik estélyi ruhás nı szólalt meg. - Hadd nézze meg Ludwig is! - És a félkör kinyílt, hogy a magas férfi áthaladhasson. Hosszú ujjaival végigsimította az arany díszítést a koporsó oldalán és tetején, miközben elégedetten bólogatott. - Ragyogó - dünnyögte érzelmektıl fátyolos hangon. - Egészen csodálatos. Éppen ilyet akartam mindig. - Nagyszerően választottál, fiam - mondta egy magas, ısz hajú úriember. - Hát próbáld ki, jó-e a mérete - szólalt meg a boszorkány kuncogva. Ludwig kisfiús mosollyal mászott be a koporsóba, és addig izgett-mozgott, amíg sikerült kényelembe helyezkednie. - Tökéletesen passzol - nyugtázta boldogan. - Mester néz ki jól - motyogta Igor sandán vigyorogva. - Mester néz ki jól ládában. Aztán a szırös kező férfi követelte, hogy kezdjék már, mert 9 óra 15-kor találkája van, úgyhogy mindenki a székéhez sietett. - Gyere, szépfiú - mondta a boszorkány, és inas kezével intett a sóbálvánnyá meredt Silkline-nak. - Ülj ide mellém! Szeretem az ilyen csinos fiúkat, szeretem ugye, Delphinia? - És Delphinia válaszolt. Miaúúúúúúú. 313

- Kérlek, Jenny - mondta Ludwig Asper, és egy pillanatra kinyitotta a szemét. - Szeretném komolyan venni. Tudod, milyen fontos ez nekem. A boszorka megvonta a vállát. - Jól van na - mormogta, aztán levette csúcsos kalapját, és megrázta nyirkos fürtjeit, épp amint a zombivá merevedett Silkline mellékászálódott az apró, viaszos képő férfi segítségével. - Hello, szépfiú - suttogta a boszorka, miközben közelebb hajolt, és hegyes könyökével oldalba bökte Silkline-t. Ekkor szólásra emelkedett egy magas, ısz hajú úriember a Kárpátokból, és a szertartás elkezdıdött. - Barátaim - mondta az úriember -, azért győltünk ma itt össze ezen koszorúkkal borított falak között, hogy lerójuk tiszteletünket egy társunk, Ludwig Asper elıtt, akit a jámbor, de könyörtelen sors jónak látott elragadni a maga helyérıl, az örökké való lét sivár szarkofágjából. - Cigit - mormogta valaki. - Chaní du cygne - jött máshonnan. Igor sírt, a viaszos képő apró ember pedig, aki Morton Silkline másik oldalán ült, közelebb hajolt, és odasúgta: - Ízléses. - De Silkline nem volt benne biztos, hogy a gyászbeszédre céloz. - És ekképp - folytatta az úriember a Kárpátokból keserőséggel telve jöttünk el ide barátunk ravatalához; a bánat ezen bölcsıjéhez, ezen sírkıhöz, ezen obeliszkhez, ezen boldogtalan sírhalomhoz… - Világosabban, világosabban - követelte Jenny türelmetlenül kopogtatva a földet egyik hegyes orrú cipıjével. – Miaúúúúúúú - mondta Delphina, és a boszorka véreres szemével Silkline-ra kacsintott, aki odébb húzódott, de így máris hozzáért a viaszos képő vállához, aki kikerekedett szemekkel meredt rá, és megint csak annyit dünnyögött: - Ízléses. 314

Az ısz hajú úriember elég hosszú szünetet tartott ahhoz, hogy királyi orra vonalát követve a boszorkára pillanthasson. Aztán folytatta: - ...ezen masztabához, ezen búbánatos ligethez, ezen túlvilágra vezetı hágóhoz, ezen rettenetes halotti máglyához. - Mit mondott? - kérdezte Igor, aki egy pillanatra abbahagyta a zokogást. - Mit, mit? - Ez nem szavalóverseny, öregem - jelentette ki a boszorka. - Pergısebbnek kéne lennie, én azt mondom. Ludwig megint felemelte a fejét, kezdett fájdalmas zavarba jönni. - Jenny - mondta. - Kérlek. - Áááá… varangyfogak! - csattant fel unottan a boszorkány, Delphinia pedig nyöszörgött hozzá. - Requiescas in pace, drága fivérem - folytatta a gróf ingerülten. - Emléked nem foszlik semmivé foszló porhüvelyeddel. Drága barátom, számodra nem ért véget a mérkızés, csak most már egy másik pályán játszol. Erre a szırös kező férfi felemelkedett, és kisietett a terembıl. Torokhangon még közölte, hogy - Megyek -, majd Silkline máris jégcsappá merevedve hallgatta a falakról visszhangozó csaholást meg a karmos lábak puffogását az elıcsarnok szınyegén. - Ullgate együtt vacsorázik valakivel - jegyezte meg mellékesen az apró ember csillogó szemmel. Silkline alatt megcsikordult a szék. Az ısz hajú úriember egyenes háttal, szótlanul állt, vörös szemét lehunyta, ajkát arisztokratikus gıggel szorosan összezárta. - Gróf - könyörgött Ludwig. - Kérlek.

315

- Tényleg el kell viselnem ezt a vulgáris viselkedést? kérdezte a gróf. - Ezt a… - Bla-bla-bla - károgta Jenny a macskájának. - Csendet, asszony! - bıdült el a gróf, és egy pillanatra az egész arca eltőnt az ısz forgatagban, hogy aztán hővösen, kiszámítottan tőnjék elı újból. Ludwig felült, arca elkeseredett grimaszba torzult. Jenny - mondta -, azt hiszem, jobb lenne, ha elmennél. - Hogy juthat eszedbe kidobni az öreg Bostoni Jennyt? - szállt szembe vele a boszorka. - Hát akkor készülj fel rá, hogy utolér a haragom! Majd felpattant Silkline orra elıtt, fejébe nyomta csúcsos kalapját, és apró villámokat kezdett eregetni az ujjai hegyébıl. Delphinia ívvé görbítette a hátát, ébenfekete szırszálai pedig az ég felé meredtek, ahogy a gróf elırelépett, kinyújtotta a kezét, és megragadta a boszorka vállát, majd lépés közben megmerevedett, amikor egyszerre Langnyelvek kezdték mardosni. - Ha! - károgta Jenny, miközben a halálra vált Silkline csak hebegni tudott. -A szınyegem! - Jen-ny! - kiáltotta Ludwig, és nekiállt kikászálódni a koporsóból. A boszorkány egyetlen gesztusára a virágok egymás után kezdtek kukorica módjára pattogzani a teremben. - N…nee - nyöszörögte Silkline, ahogy a függönyök öblösödni kezdtek, majd széthasadtak. A székek felborultak. A gróf sziszegve fehér porfelhıvé változott át, és Jenny felé szállt. A boszorka az ég felé emelte a kezét, és a macskájával együtt semmivé foszlott. Csak narancsszínő füst maradt a helyén, ahogy a levegı egyre sőrőbb lett a sikolyoktól. Közvetlenül azelıtt, hogy a dülledt szemő Morton Silkline arcra bukott volna, a viaszos képő férfi odahajolt 316

hozzá, szélesen mosolyogva kivillantotta a fogait, megragadta az igazgató zsibbadt karját, és odasúgta neki: - Ízléses. Aztán Silkline eggyé vált a szınyeggel. Morton Silkline fekete bır karosszékében kuporgott. Még mindig rángatózott valamelyest, bár egy hét telt el az idegborzoló események óta. Asztalán ott hevert a cetli, amit Ludwig Asper tőzött öntudatlan mellkasára. Uram! - kezdıdött -, ezen erszény aranyon kívül (amely, bízom benne, minden költségét fedezi) kérem, fogadja el bocsánatkérésemet, amiért a vendégek nem viselkedtek illendıen a temetésemen. Ettıl eltekintve a körülményeket teljes mértékben kielégítınek találtam. Silkline letette a cetlit, és szeretettel simogatta végig az asztalán felpúpozott, csillogó érméket. Alapos utánajárással kiderítette, hogy egy mexikói ismerıse (közelebbrıl egy kozmetikus unokaöcs, aki Carillo Jutányos Katakombájában dolgozott) biztonsággal megszabadulhat az aranytól úgy, hogy a végén mind a ketten keresnek az üzleten. Mindent egybevéve ez az ügy egyáltalán nem ért olyan rossz véget, mint azt… Morton Silkline felnézett, ahogy valami belépett az irodájába. Szíve szerint sikítva ugrott volna hátra, és beleolvadt volna a tapéta virágmintájába, ezt azonban már csak azért sem tehette meg, mivel kıvé dermedt a rettenettıl. Tátott szájjal meredt a csápjaival hadonászó, hatalmas, formátlan, okkersárga valamire, ami ott dülöngélt és rezgett elıtte. - Egy barátom - mondta udvariasan a valami ajánlotta nekem önt.

317

Silkline egy hosszú pillanatig kidülledt szemmel ült a székén, aztán reszketı keze véletlenül ismét megérintette az aranyat. - Azt hiszem - mondta tátott szájjal véve a levegıt -, a megfelelı helyrejött, hm… uram. Pompa… - Nyelt egyet, és igyekezett összeszedni magát. - …minden körülmények között. A tolláért nyújt, és lefújta róla az irodát lassan ellepı sárgás-zöldes füstöt. - Az elhunyt neve? - kérdezte hivatalos hangon.

318

ÁRNYÉKOS HELYEKRİL

Dr. Jennings a járdaszegély felé rántotta a kormányt, Jaguárja kerekei csak úgy fröcskölték a híg sarat. Csikorogva fékezett, bal kezével kirántotta a kulcsot, miközben jobbjával a mellette heverı táskáért nyúlt. Egyetlen pillanattal késıbb már az utcán is volt, és várta, hogy valahol átszaladhasson az úton két kocsi között. Tekintete felfelé vándorolt Peter Lang lakásának ablakaira. Vajon Patríciának nem esett baja? Rettenetes volt a hangja a telefonban - remegett, mintha pánikban lett volna. Jennings ismét körülnézett, és feszülten ráncolta össze a homlokát az összefüggı kocsisor láttán. Aztán amint megpillantott egy rést a menetben, elırevetette magát. Az üvegajtót a pneumatika zárta be mögötte, ı pedig máris öles léptekkel sietett át az elıcsarnokon. Apa, siess! Kérlek! Nem tudom, mit csináljak vele! Patrícia ijedt hangja visszhangzott a fejében. Jennings üveges tekintettel bámult maga elé, nem is jutott el a tudatáig a csukódó ajtó sziszegése. Patricia három hónapja tartó eljegyzése Langgal nem volt éppen gondtalan, Jennings azonban még így sem érezte volna helyénvalónak, hogy megkérje a lányát a szakításra. Langot aligha lehetett volna a tohonya gazdagok közé sorolni. Igaz, élete huszonhét éve alatt soha nem kellett állást keresnie magának. Csakhogy ez 319

nem jelentette azt, hogy lusta vagy tehetetlen lett volna. A világ egyik legismertebb kalandoraként elegáns magabiztossággal intézte saját és az általa választott világ ügyeit. Mindig kapható volt a tréfára, és minden nagyzolása ellenére tagadhatatlanul jellemzı volt rá valamiféle egészséges igazságérzet. Legfıképpen pedig úgy festett, nagyon szerette Patríciát. Mégis, ennyi zür… Jennings összerázkódott, és pislognia kellett, hogy fókuszálni tudjon. A lift ajtaja kinyílt elıtte. Amikor rájött, hogy megérkezett a tizedik emeletre, kiugrott a folyosóra; cipıje sarka megcsikordult a fényesre suvickolt kövön. Gondolkodás nélkül a hóna alá csapta a táskát, és a kesztyőjét kezdte lerángatni. Még mielıtt a lakás ajtajához ért volna, a kesztyők a zsebébe kerültek, a kabátját pedig kigombolta. Az ajtóra ceruzával írt cetlit tőztek ki ferdén. Gyere be! Jennings gyomra összerándult Pat kusza betői láttán. Összeszedte magát, elfordította az ajtó gombját, és belépett. Dermedten torpant meg, ahogy a váratlan látvány a szeme elé tárult. A nappali romokban hevert; a székeket és az asztalokat felborították, a lámpákat összetörték, a könyvek összevissza hevertek a földön, és mindent beborítottak az üvegszilánkok, a gyufák meg a cigarettacsikkek. Több tucatnyi italfolt festett szigeteket a fehér szınyegre. A bárpulton egy felborult palackból Scotch csöpögött a lakozott felületre, a hatalmas fali hangszórókból pedig egyhangú recsegés árasztotta el a szobát. Jennings döbbenten állt. Peter megırült. Táskáját ledobta az asztalra, levette a kabátját és a kalapját, majd megint megragadta a táskát, és lerohant a lépcsın a nappaliba. Odarohant a beépített zenegéphez, és kikapcsolta. 320

- Apa? - Igen. - Jennings megkönnyebbülten hallotta lánya zokogását, és a hálószobába sietett. A padlón voltak, a panorámaablak alatt. Pat térden állt, és magához szorította Petert, aki meztelenül kuporodott össze mellette, karját az arcához szorította. Ahogy Jennings letérdelt mellé, Patrícia a félelemtıl homályos szemekkel nézett rá. - Ki akart ugrani - mondta. - Megpróbálta megölni magát. - Hangja rekedt volt, reszketett. - Jól van. - Jennings félrehúzta lánya merev, remegı karját, és próbálta megemelni Lang fejét. Peter felnyögött, még jobban ösz-szehúzta magát, teste és végtagjai egyetlen szoros labdát formáltak. Jennings meredten bámulta a begubózott testet. Mármár rettegve figyelte a görcsösen rángatózó izmokat Peter hátán és vállain. Mintha kígyók tekergıztek volna a napbarnította bır alatt. - Mióta van ilyen állapotban? - kérdezte. - Nem tudom. - A lány arcára kiült a szorongás. Nem tudom. - Menj ki a nappaliba, és igyál valamit! - adta ki az utasítást az apja. - Majd én vigyázok rá. - Megpróbált egyenesen kiugrani az ablakon. - Patrícia. A lány elsírta magát, mire Jennings elfordult; Patríciának éppen könnyekre volt szüksége. Az orvos megint megpróbálta kibogozni Peter testének merev csomóját. A fiatalember újra felnyögött, és elhúzódott az érintésétıl. - Próbáljon megnyugodni! - mondta Jennings. - El szeretném vinni az ágyáig.

321

- Ne! - mondta Peter. Hangja nem volt több fájdalomtól sőrő suttogásnál. - Nem segíthetek, fiam, ha nem… Jennings elhallgatott, tekintete kiüresedett. Lang teste egyetlen pillanat alatt elvesztette merevségét. Lába kiegyenesedett, karja elmozdult az arca elıl. A levegı sípolva töltötte meg a tüdejét. Peter felemelte a fejét. Jenningsnek a lélegzete is elállt. Ha létezett valaha arc, amit elgyötörtnek lehetett nevezni, hát Langé volt az. A sötét szakáll, a vértelen, üres szemő arc egy olyan férfihoz tartozott, akinek elképzelhetetlen kínokat kellett kiállnia. - Mi az? - kérdezte Jennings ijedten. Peter elvigyorodott; ez volt a végsı, a legrettenetesebb mozzanat, amitıl az orvos reszketni kezdett. - Hát nem mondta Patty? - kérdezte válaszképpen Peter. - Nem mondott mit? Peter sziszegett, láthatólag szórakoztatta a helyzet. Elátkoztak - mondta. - Valami vézna… - Drágám, ne! - könyörgött Pat. - Mirıl beszéltek? - követelte a választ Jennings. - Mi lesz azzal az itallal? - kérdezte Peter. - Drágám? Patrícia bizonytalanul feltápászkodott a földrıl, és a nappali felé indult. Jennings az ágyába segítette Langot. - Mi ez az egész? - kérdezte. Lang hanyatt dılt. - Ahogy mondtam - felelte. Elátkoztak. Egy vajákos. - Erıtlenül próbált felnevetni. Megöl a rohadék. Már három hónapja tart. Majdnem mióta Pattyvel találkoztam. - Próbált…? - kezdett bele Jennings.

322

- A kodein nem hat - mondta Lang. - Még a morfium sem… van egy kevés. Semmi hatása. - Beszívta a levegıt. - Nincs lázam, nem ráz a hideg, Nincsenek mindenféle tüneteim. Csak valaki lassan megöl. Résnyire szőkült szemekkel nézett fel. - Fura, nem? - Komolyan beszél? Peter felhorkant. - Ki a fene tudja? - mondta. - Talán ez a delírium tremens. Isten a megmondhatója, eleget ittam hozzá ma is, hogy… - Sötét haja megzizzent a párnán, ahogy az ablak felé fordította a fejét. - A pokolba is, este van - folytatta. Gyorsan visszafordult. - Mennyi az idı? - kérdezte. - Elmúlt tíz - válaszolta Jennings. - Mi lenne, ha…? Csütörtök van, ugye? Jennings Langra meredt. - Nem, látom, hogy nem - mondta a fiatalember, és szárazon köhögni kezdett. - Inni akarok! - kiáltotta. Ahogy tekintete az ajtó felé fordult, Jennings is hátrapillantott a válla fölött. Patrícia visszajött. - Minden kiborult - mondta olyan hangon, mint egy riadt kisgyerek. - Jól van, ne aggódj! - mormogta Lang. - Nem lesz rá szükség. Hamarosan úgyis meghalok. - Ne mondj ilyeneket! - Szívem, én lennék a legboldogabb, ha itt helyben meghalnék - mondta Peter a plafont bámulva. Széles mellkasa összevissza rángatózott, ahogy lélegzett. - Ne haragudj, drágám, nem gondolom komolyan. Ajaj, megint kezdıdik. - Olyan nyugodtan mondta, hogy a roham, ami elkapta, meglepetésként érte a másik kettıt.

323

Egyszerre vonaglani kezdett az ágyon, a görcsbe rándult izmok úgy rángatták a lábát, mint egy dugattyút, karja ismét dobbırként feszülı arcára tapadt. Hegedő visítására emlékeztetı hang hullámzott a torkában, és Jennings látta, hogy nyál csordul ki a szája sarkából. Az orvos villámgyorsan megfordult, és átvetette magát a szobán a táskájáért. Mielıtt elérhette volna, Peter nehéz teste lezuhant az ágyról. A fiatalember üvöltve emelkedett fel, arcán egy vadállat nyáladzó ırületével. Patrícia megpróbálta visszatartani, de Lang felhördült, erıszakosan félrelökte, és botorkálva az ablak felé indult. Jennings utolérte az injekciós tővel. Pár pillanatig tántorogva küszködtek egymással. Peter puffadt arca alig pár hüvelyknyire vicsorított az orvosétól, lüktetı vénákkal borított keze a torkát kereste. Rekedten kiáltott fel, ahogy a tü átszúrta a bırét, aztán hátraugrott, elvesztette az egyensúlyát, és elterült a földön. Megpróbált felállni, tébolyodott tekintetével az ablakot kereste. Aztán a szer bekerült a vérébe, és máris ernyedten ült, mint egy rongybaba. Szemére homály ereszkedett. - A rohadék megöl - mormogta. Lefektették az ágyra, és betakarták nehézkesen vonagló testét. - Megöl - mondta Lang. - A fekete rohadék. - Ezt tényleg el is hiszi? - kérdezte Jennings. - Apa, nézz már rá! - felelte a lány. - Te is elhiszed? - Nem tudom. - Patrícia tehetetlenül rázta meg a fejét. - Csak azt tudom, hogy láttam, milyen volt, és látom, mi lett belıle. Nem beteg, Apa. Semmi baja nincs. Megremegett. - Mégis haldoklik. - Miért nem hívtál hamarabb?

324

- Nem tudtalak - mondta Patrícia. - Nem mertem egy pillanatra sem magára hagyni. Jennings elvette az ujját a fiatalember erıtlen pulzusáról. - Egyáltalán megvizsgálta valaki? A lány fáradtan bólintott. - Igen - felelte. - Amikor rosszabbra fordult, elment egy specialistához. Azt hitte, talán az agyában valami… - Megrázta a fejét. - Semmi baja. - De miért mondja, hogy…? - Jennings azon kapta magát, hogy képtelen kimondani a szót. - Nem tudom - mondta a lány. - Néha olyan, mintha elhinné. De általában inkább viccel vele. - De mibıl gondolja…? - Valami történt a legutóbbi szafarij án - magyarázta Patrícia. - Nem igazán tudom, micsoda. Valami… zulu bennszülött megfenyegette. Azt mondta, vajákos, és el fogja… - Hangja görcsös zokogásba fúlt. - O, Istenem, hogyan lehet ez igaz? Hogyan történhet meg ilyesmi? - Azt hiszem, a lényeg az, hogy Peter tényleg elhiszie, hogy ez történik vele - mondta Jennings. Langhoz fordult. - És abból ítélve, ahogy kinéz… - Apa, én azon gondolkodtam… - Patrícia nyelt egyet. - Talán Doktor Howell segíthet rajta. Jennings egy pillanatig szótlanul meredt a lányára. Te tényleg elhiszed, ugye? - kérdezte aztán. - Apa, próbáld megérteni! - Hangja reszketett a pániktól. - Te csak néha-néha láttad Petert. Én minden áldott nap figyeltem, mi történik vele. Valami kikészíti! Nem tudom, mi az, de bármit megteszek, hogy megakadályozzam. Bármit.

325

- Jól van. - Jennings nyugtatólag a lánya hátára tette a kezét. - Menj, telefonálj, amíg én megvizsgálom. Miután Patrícia kiment a nappaliba - a hálószobai készülék zsinórja kiszakadt a falból -, Jennings félrehúzta a takarót, és végigmérte Peter bronzbarna, izmos testét. Apró remegések futottak végig rajta, mintha csak továbbra is minden egyes idegszála lüktetett volna a nyugtató vegyületeinek börtönében. Jennings elkeseredetten szorította össze a fogát. Valahol, a tudata legeslegmélyén, ahová már nem jutott el a racionalitás és a tudomány, érezte, hogy az orvosi vizsgálat tökéletesen haszontalan lesz. Mégis irtózott attól, amit Patrícia elıkészített. Az ı elméje ezt nem volt képes elfogadni. A józan esze lázadt ellene. Ráadásul meg is ijedt tıle.

A nyugtató hatása idıközben majdnem teljesen elmúlt, állapította meg Jennings. Normális esetben Langnak hat-nyolc óráig öntudatlannak kellett volna maradnia. Most pedig - negyven perccel késıbb - ott volt velük a nappaliban, a kanapén feküdt a köntösében, és azt mondta: - Patty, ez nevetséges. Mi a fenét csinálhatna egy másik doktor? - Jól van, akkor nevetséges - vágta rá a lány. - De akkor szerinted mit kéne csinálnunk? Csak üljünk itt, és nézzük, ahogy… - Nem tudta befejezni. - Pssszt. - Lang reszketı ujjakkal simogatta meg Patrícia haját. - Patty, Patty, tarts ki, drágám! Talán le tudom gyızni. 326

- Le fogod gyızni. - Patrícia megcsókolta a férfi kezét. - Kettınkrıl van szó. Nem tudok nélküled létezni. - Ne beszélj ilyeneket! - Lang teste megrándult a kanapén. -Ó, Istenem, kezdıdik megint. - Mosolyt erıltetett az arcára. - Nem, jól vagyok - mondta a lánynak. - Csak kimerültem… vagy valami hasonló. Mosolya hirtelen fájdalmas grimasszá változott. - Szóval ez a Doktor Howell meg fogja oldani a problémámat, ugye? Miért, mit tud ez a pasas? Jennings látta, hogy Patrícia az ajkába harap. - İ… nı, drágám - közölte Langgal. - Remek - mondta a férfi. Görcsösen rángatóztak az izmai. - Éppen erre van szükségünk. Ki ez, valami csontkovács? - Antropológus. - Mesés. Mit fog csinálni, elmagyarázza nekem a babonák etnikai eredetét? - Lang gyorsan beszélt, mintha csak szavakkal igyekezett volna leküzdeni a fájdalmát. - Járt Afrikában - mondta Pat. - És… - Én is jártam - szakította félbe Peter. - Remek hely. Csak nem szabad vajákosokkal kezdeni. - Nevetése elfojtott kiáltásba ment át. - O, te cingár fekete gazember, ha most itt lennél! - Ujjait begörbítette, mintha csak egy láthatatlan ellenség torkát próbálta volna megkaparintani. - Bocsássanak meg… Meglepetten fordultak az ajtó felé. Fiatal fekete nı nézett le rájuk a küszöbrıl. - Volt egy cetli az ajtón - mondta. - Persze. Elfelejtettük. - Jennings már állt. Hallotta, ahogy Patrícia odasúgja Langnak: - El akartam mondani. Kérlek, ne legyenek elıítéleteid! Peter élesen nézett vissza rá, és csak még jobban csodálkozott. 327

- Elıítéleteim? - kérdezte. Jennings és a lánya elindultak a nı felé. - Köszönöm, hogy eljöttél. - Patrícia Dr. Howelléhez érintette az arcát. - Örülök, hogy látlak, Pat - mondta Dr. Howell. A lány válla fölött az orvosra mosolygott. - Könnyen idetalált? - kérdezte Jennings. - Igen, persze, a metróban sosem kell csalódnom. Lurice Howell kigombolta a kabátját, és megfordult, ahogy Jennings udvariasan nyújtotta érte a kezét. Pat a piperetáskára pillantott, amit Lurice letett a földre, majd Peter felé fordult. Lang le sem vette a tekintetét Lurice Howellrıl, ahogyan a nı oldalán Pattéi és Jenningsszel közeledett hozzá. - Peter, ez itt Dr. Howell - mondta Pat. - Együtt jártunk a Columbiára. Most antropológiát tanít a City College-ban. Lurice elmosolyodott. - Jó estét - köszönt. - Nem annyira jó - felelte Peter. Jennings a szeme sarkából látta, hogy Patrícia megmerevedik. Dr. Howell arckifejezése nem változott. Hangja is ugyanolyan nyugodt maradt. - És ki ez a cingár fekete gazember, akit szeretne, ha itt lenne? - kérdezte. Peter arca egy pillanatra elsötétült, majd a fájdalomtól összeszorított fogakkal kérdezett vissza: - Mégis mit akar ezzel mondani? - Csak feltettem egy kérdést. - Ha fajok közötti kapcsolatokról akar nekem elıadást tartani, felejtse el! - mondta Lang. - Semmi kedvem hozzá. - Peter.

328

A férfi fájdalomtól homályos szemmel nézett Patre. Mit akarsz? - kérdezte. - Máris meggyızıdésed, hogy elıítéleteim vannak, úgyhogy… - Hátrahajtotta a fejét a kanapé karfájára, és becsukta a szemét. - Jézusom, döfjetek belém egy kést! - hörögte. A feszes mosoly eltőnt Dr. Howell ajkáról. Komoran pillantott Jenningsre. - Megvizsgáltam - mondta az orvos. - Nincs nyoma külsı sérülésnek vagy agykárosodásnak. - Miért is lenne? - felelte a nı csendesen. - Ez nem betegség. Ez dzsudzsu. Jennings döbbenten meredt rá. - Maga… - Na, helyben vagyunk - mondta Peter rekedten. - Itt a megoldás. - Megint felült, elfehéredett ujjaival a párnát markolászta. - Ez a válasz. Dzsudzsu. - Kételkedik benne? - kérdezte Lurice. - Kételkedem benne. - Úgy, ahogy kételkedik a saját elıítéletében is? - Ó, Jézusom! Te jó Isten! - Lang tüdeje szürcsölı torokhangokkal telt meg. - Fájt mindenem, és szükségem volt valamire, amit győlölhetek, úgyhogy kiszúrtam magamnak azt a tetves barbárt… - Súlyosan dılt vissza a kanapéra. - A pokolba az egésszel. Gondoljon, amit akar. - Erıtlen kezét a szeme elé emelte. - Csak hagyjanak meghalni! Ó, Jézusom! Édes Istenem, hagyjanak meghalni! - Hirtelen Jenningsre nézett. - Még egy injekciót - könyörgött. - Peter, a szíved nem… - A pokolba a szívemmel! - Peter feje elıre-hátra billegett. -Akkor csak feleolyan erıset. Nem tagadhatja meg egy haldoklótól.

329

Pat reszketı öklét az ajkára szorította, próbálta visszafojtani a feltörı sírást. - Kérem! - mondta Peter. Miután az injekció hatni kezdett, Lang hátrahanyatlott, arcát és nyakát elborította az izzadság. Köszönöm - suttogta. Sápadt ajkai mosolyra rándultak, ahogy Patrícia letérdelt mellé, és egy törülközıvel szárítgatni kezdte az arcát. - Köszönöm, szerelmem motyogta. A lány szólni sem tudott. Peter Dr. Howell felé fordította karikás szemeit. - Jól van, sajnálom. Bocsánatot kérek - mondta kurtán. Köszönöm, hogy eljött, de nem hiszem, amit mond. - Akkor miért mőködik? - kérdezte Lurice - Azt sem tudom, mi történik - csattant fel Lang. - Szerintem tudja - felelte Dr. Howell most már kicsit türelmetlenebbül. - Én pedig biztosan tudom, Mr. Lang. A dzsudzsu a legfélelmetesebb pogány varázslat a világon. Már pusztán attól is borzalmas hatalma lehetne, hogy évszázadok óta tömegek hisznek benne. És ez a hatalom sokkal több ennél, Mr. Lang. Ön is tudja, hogy így van. - És maga mitıl ilyen biztos benne, Dr. Howell? vágott vissza Peter. - Huszonkét éves koromban - kezdte a nı - egy évet töltöttem egy zulu faluban, ahol a disszertációmon dolgoztam. Amíg ott voltam, a ngombo megszeretett, és megtanított nekem szinte mindent, amit tudott. - Ngombo? - kérdezte Patrícia. - Vajákos - felelte undorodva Peter. - Azt hittem, a vajákosok férfiak - jegyezte meg Jennings. - Nem, a legtöbb nı - mondta Lurice. - Ravasz, éles szemő nık, akik nagyon komolyan veszik a hivatásukat.

330

- Csalók - vágta rá Peter. Lurice rámosolygott. - Igen - mondta -, azok. Csalók. Paraziták. Léhőtık. Bajkeverık. Mégis… - Szigorúbb lett a mosolya. - ...mit gondol, miért érzi úgy, mintha ezer pók szaladgálna a bırén? Amióta belépett a lakásba, Jennings most elıször látott félelmet Peter arcán. - Ezt is tudja? - kérdezte a férfi. - Pontosan tudom, min megy át - felelte Dr. Howell. Én is átmentem mindenen, amin maga. - Mikor? - akarta tudni Lang. Többé nem volt lenézés a hangjában. - Abban az évben a szomszéd falu vajákosa halálos átkot küldött rám - mondta Dr. Howell. - Kuringa mentett meg tıle. - Meséljen! - követelte Peter, aki közben teljesen megenyhült. Jenningsnek feltőnt, hogy a fiatalember egye gyorsabban veszi a levegıt. Megdöbbenve állapította meg, hogy a második injekciónak máris múlni kezd a hatása. - Mirıl meséljek? - kérdezte Lurice. - A hosszú körmökben végzıdı ujjakról, amik belülrıl kaparják az embert? Az érzésrıl, hogy össze kell gömbölyödnöm, hátha úgy összezúzhatom a gyomromban tekergızı kígyót? Peter tátott szájjal bámult rá. - Az érzésrıl, hogy a vérem helyén sav folyik? folytatta Lurice. -Arról, hogy úgy éreztem, ha megmozdulok, elporladok, mert minden csontomat üregesre szívták? Peter ajka reszketni kezdett. - Az érzésrıl, hogy az agyamat egy csapat szırös patkány zabálja? Hogy a szemem mindjárt elolvad, és mint valami zselé folyik végig az arcomon? Hogy…? 331

- Ne folytassa! - Lang testét olyan heves görcsök rázták, hogy úgy tőnt, mintha felemelkedett volna a kanapéról. - Csak azért mondtam el ezeket a dolgokat, hogy meggyızzem, tudom, mit érez - mondta Lurice. - Olyan tisztán emlékszem a saját fájdalmamra, mintha ma reggel szenvedtem volna tıle, nem pedig hét évvel ezelıtt. Tudok segíteni magán, ha hagyja, Mr. Lang. Tegye félre a szkepticizmusát! Valóban hisz benne, hiszen ha nem hinne, nem is hatna magára. Erre nem jött még rá? - Drágám, kérlek! - mondta Patrícia. Peter ránézett. Aztán tekintete visszavándorolt Dr. Howellre. - Nem várhatunk sokáig, Mr. Lang - figyelmeztette a nı. - Jól van. - Peter lehunyta a szemét. - Jól van, akkor próbálja meg. Az holtbiztos, hogy ennél rosszabb már nem lehet. - Gyorsan - könyörgött Patrícia. - Igen. - Lurice Howell megfordult, és átsietett a szobán a piperetáskájáért. Ahogy felemelte, Jennings megpillantott az arcán egy átfutó árnyat - mintha valami szörnyőség történt volna vele éppen. Lurice feléjük fordult. - Pat - mondta. - Igen? - Gyere ide egy kicsit! Patricia kapkodva ugrott fel a fotelbıl, és máris ott volt barátnıje mellett. Jennings tekintete egy pillanatra elidızött rajtuk, mielıtt az orvos Langra pillantott volna. A fiatalember megint vonaglani kezdett. Jön, gondolta Jennings. A dzsudzsu a legfélelmetesebb pogány varázslat a világon… - Mi van?

332

Jennings a két nı felé kapta a fejét. Pat döbbenten meredt Dr. Howellre. - Sajnálom - mondta Lurice. - A legelején szólnom kellett volna, de nem volt rá alkalom. Pat habozott. - Muszáj így lennie? - kérdezte. - Igen. Muszáj. Patricia pár pillanatig bizonytalanul figyelte Petert. Aztán hirtelen bólintott. - Jól van - mondta. - De siess! Lurice Howell egyetlen további szó nélkül bevonult a hálószobába. Jennings a lányát figyelte, amint az meredten bámulta az ajtót, amelyik mögé a fekete nı bezárkózott. Képtelen volt megfejteni, mit jelenthet a pillantása. Merthogy a félelem, ami Pat tekintetébıl sugárzott, egy másik félelem volt. Kinyílt a hálószoba ajtaja, és Dr. Howell lépett ki rajta. Jennings, aki eddig a kanapét nézte, most felé fordult, és elállt a lélegzete. Lurice derékig meztelen volt, alsótestét pedig jó pár színes zsebkendıbıl összekötözött szoknya fedte. Lábszárai és lábfeje csupaszon maradtak. Jennings tátott szájjal bámulta. A blúz és a szoknya, amit addig viselt, semmit sem mutatott meg érzéki melleibıl és terebélyes csípıjébıl. Jenningsnek egyszerre eljutott a tudatáig, milyen közönséges részletekrıl elmélkedik, és inkább Pat felé fordult. Az arckifejezést, amivel lánya Dr. Howellre meredt, most már nem lehetett félreérteni. Jennings megint Peterre nézett. Mivel eltorzította a fájdalom, az ı arcából nehezebb volt olvasni. - Legyenek tisztában vele, hogy még sosem csináltam ilyet - mondta Lurice a némán rámeredı tekintetektıl zavartan. - Tisztában vagyunk vele - felelte Jennings, aki megint képtelen volt róla levenni a szemét.

333

A nı mindkét sápadt orcájára vörös foltot festett, haját egy zsineggel tekerte kontyba, a tetejébe pedig, mint egy sisakot, összekötözött madártollakat illesztett. Minden toll gesztenyebarna volt, a végén élénken elütı fehér szemmel. Melleit állatok fogaiból, élénk színő fonálból szıtt gombolyagokból, gyöngyszemekbıl és kígyóbırdarabkákból készített nyaklánc foglalta keretbe. Bal karjára - amelyet a bicepszénél egy darabka angóragyapjúval kötött át - pettyes marhabırbıl készített apró pajzsot akasztott. A táska és a ruha közötti kontraszt ijesztıen élesnek hatott. Öltözéke a manhattani lakásban valami meghatározhatatlan riadalmat keltett Jenningsben, ahogy félénk, szinte gyermeki harciassággal közelített feléjük mintha szégyenérzetét vonzó külsejének tudata ellensúlyozta volna. Jennings meglepve látta, hogy hasára több száz apró hurkácskát tetováltak, amelyek koncentrikus körökké álltak össze köldöke körül. - Kuringa ragaszkodott hozzá - mondta Lurice, mintha valaki kérdezte volna. - Ezt kérte cserébe, amiért megtanította nekem a titkait. - Arcán halvány mosoly suhant át. - Arról sikerült lebeszélnem, hogy hegyesre reszelje a fogaimat. Jennings érezte, hogy a beszéddel zavarodottságát igyekszik leplezni, és hirtelen együttérzés támadt benne a lány iránt, ahogy az letette a táskáját, kinyitotta, és elkezdte kipakolni a tartalmát. - A hurkákat úgy emelik ki, hogy apró vágásokat ejtenek a húsban - magyarázta aztán minden vágásba benyomnak egy adag kenıcsöt. - Letett a dohányzóasztalra egy zselés folyadékkal teli fiolát és egy maroknyi apró, kifényesített csontot. - A kenıcsöt magamnak kellett elkészítenem. A puszta kezemmel

334

kellett elfognom egy tarisznyarákot, és letépnem az egyik ollóját. Meg kellett nyúznom egy élı békát, és le kellett szakítanom egy majom állkapcsát. - Az asztalra dobott egy köteg apró lándzsára emlékeztetı valamit. Az ollót, a bırt és az állkapcsot különféle növények részeivel együtt össze kellett törnöm egy mozsárban. Jennings meglepetten nézett a nıre, aki most egy bakelitlemezt húzott elı a táskából, és a lemezjátszóra tette. - Amikor azt mondom, hogy most, doktor úr - kérte -, megtenné, hogy ráteszi a tőt? Jennings némán bólintott, és már-már csodálattal figyelte Lurice-t. Láthatólag pontosan tudta, mit csinál. Nem törıdve a résnyire nyitott szemekkel bámuló Langgal és a bizonytalanul figyelı Patríciával, Lurice elrendezte a tárgyakat a padlón. Amikor leguggolt, Patricia nem tudott elfojtani egy apró sikolyt. A zsebkendıkbıl készült szoknya alatt Lurice ágyéka fedetlen volt. - Lehet, hogy nem maradok meg - mondta Peter, akinek idıközben szinte teljesen elfehéredett az arca -, de legalább izgalmas halálom lesz. Lurice félbeszakította. - Ha megtennék, hogy hárman leülnek körbe - mondta. A finoman udvarias hanghordozás ennek a pogány istennınek a szájából szinte mellbe vágta Jenningst, amint Lang felé indult, hogy segítsen neki. Petert akkor kapta el a roham, amikor megpróbált felállni. Egyetlen pillanattal késıbb már ırjítı fájdalomtól gyötörtén fetrengett a földön, teste meghajlott, térdével és könyökével a szınyeget ütötte. Hirtelen átfordult, hátrafeszítette a fejét, gerince mellett úgy megfeszültek az izmok, hogy háta ívet formálva felemelkedett a földrıl. Szájából sápadt hab tört elı, 335

semmibe meredı szemei mintha belefagytak volna gödreikbe. - Lurice! - sikította Pat. - Addig nem tehetünk semmit, amíg nem múlik el mondta Lurice. Viszolyogva figyelte Langot. Aztán, ahogy a férfi köntöse szétnyílt, és meztelenül vonaglott tovább a padlón, elfordult, Jennings pedig még feszültebb lett, miután megállapította, hogy a nı merev arcára kiült a félelem. Aztán Pattéi együtt inkább Lang fölé hajoltak, és igyekeztek kordában tartani a rángatózó testet. - Engedjék el! - mondta Lurice. - Úgysem tehetnek semmit. Patricia riadt és ellenséges tekintettel meredt rá. Amint egy utolsó, heves görcs után Peter teste mozdulatlanná merevedett, összehúzta elıtte a köntösét, és megkötötte az övet. - Most. Körbe, gyorsan - adta ki az utasítást Lurice, akinek nyilvánvalóan meg kellett küzdenie saját belsı félelmeivel. - Nem, egyedül kell ülnie - szólt rá Patríciára, aki szorosan Lang mellé ült, és megtámasztotta a hátát. - El fog esni - mondta Pat; hangjából sütött a neheztelés. - Patricia, ha azt akarod, hogy segítsek… Patricia tekintete Peter fájdalomtól gyötört testérıl bizonytalanul Lurice arcára vándorolt, majd távolabb oldalazott a férfitól. - Keresztbe tett lábakkal, ha kérhetem - mondta Lurice. - Mr. Lang? Válaszul Peter félig lehunyt szemmel mordult egyet. - A ceremónia alatt kérni fogok magától valamit fizetségül. Valami jelentéktelen személyes tárgy tökéletesen meg fog felelni.

336

Peter bólintott. - Jól van, csináljuk! - mondta. - Sokkal többet már nem bírok ki. Lurice melle reszketve emelkedett meg, ahogy mélyen beszívta a levegıt. - Most senki ne beszéljen! mormogta. Feszülten telepedett le Peterrel szemben, és lehajtotta a fejét. Lang rekedt légzésén kívül egyetlen hang sem hallatszott; halálos csönd telepedett a szobára. Jennings halványan érzékelte a forgalom távolból beszőrıdı zaját. Úgy érezte, képtelen felkészíteni magát arra, ami történni fog: az afrikai törzsi rituáléra egy lakásban New York City kellıs közepén. Sikertelenül próbálta megtisztítani az agyát a kétségektıl. Nem hitt ebben az egészben. Mégis itt ült, keresztbe tett lábai máris görcsölni kezdtek. Mellette kuporgott Peter Lang, aki láthatólag a halálán volt, mégsem árulta el egyetlen tünet sem, mi baja lehet. Itt ült a lánya is, aki rettegett, és minden porcikája tiltakozott az ellen, amit ı maga indított útjára. És, ami a legbizarrabb volt az egészben, nem Dr. Howell, az intelligens antropológiaprofesszor, a kulturált, civilizált nı ült mellettük, hanem egy félmeztelen afrikai vajákos, aki a maga barbár mágiáját gyakorolta. Csörgı hang hallatszott. Jennings pislantott egyet, és Lurice-ra nézett. Bal kezébe egy köteg apró lándzsára emlékeztetı tárgyat kapott. Jobbjával felemelte a pici, kifényesített csontocskákat. Úgy rázta meg a csontokat a tenyerében, mint a dobókockákat, aztán a földre hajította ıket, miközben meredten figyelte a zuhanásukat. Megnézte a szınyegen kialakult mintát, aztán megint felvette a csontokat. Közben Patricia egyre szaggatottabban vette a levegıt. Mi lesz, ha Petert megint elkapja a roham? - jutott Jennings eszébe. Vajon elölrıl kell akkor kezdeni a ceremóniát? 337

Ijedten rándult meg, ahogy Lurice megtörte a csendet. - Miért jössz ide? - kérdezte. Hővös, szinte jeges tekintettel meredt Peterre. - Miért engem keresel? Talán mert nem jártál sikerrel a nıknél? - Micsoda? - nézett vissza rá zavarodottan Peter. - Valaki beteg lenne a házadban? Ezért jössz hozzám? - kérdezte Lurice erélyes hangon. Jennings egyszerre rádöbbent, hogy a nı idıközben teljesen átváltozott vajákossá, aki arrogánsan és megvetéssel faggatja férfi páciensét. - Beteg vagy? - Szinte köpte a szavakat, miközben vállát hátrarántotta, amitıl mellei felfelé ugrottak. Jennings önkéntelenül is a lányára pillantott. Pat úgy ült a földön, mint valami szobor; sápadt arcában szája egyetlen keskeny, vértelen vonallá húzódott össze. - Beszélj hangosabban, ember! - parancsolta Lurice… Parancsolta a sötét tekintető ngombo. - Igen! Beteg vagyok! - Peter melle felduzzadt, ahogy mély levegıt vett. - Beteg vagyok. - Akkor beszélj róla! - mondta Lurice. - Meséld el, hogyan lettél beteg. Peter mostanra vagy annyira kimerült a fájdalomtól, hogy minden ereje elszállt, és képtelen volt ellenszegülni - vagy teljesen magával ragadta Lurice fellépése. Valószínőleg a kettı kombinációjáról lehetett szó, gondolta Jennings, miközben Lang elkezdett beszélni. Hangja erıtlen volt, tekintete nem tudott elszakadni Lurice égı szemétıl. - Az egyik este ez a férfi belopózott a táborunkba mondta. - Ételt próbált lopni. Amikor üldözıbe vettem, dühös lett, és fenyegetızni kezdett. Azt mondta, meg fog ölni.

338

A fiatalember hangja olyan gépies volt, hogy Jennings azon gondolkodott, vajon Lurice nem hipnotizálta-e. - És az oldalán egy zsákban volt nála egy… - Lurice éppen úgy próbálta terelni páciensét, mint egy hipnotizır. - Volt nála egy baba - mondta Peter. Torka összerándult, ahogy hangosan nyelt. - Beszélt hozzám. - A fétis beszélt hozzád - nyugtázta Lurice. - Mit mondott a fétis? - Azt mondta, meg fogok halni. Azt mondta, amikor a hold olyan lesz, mint egy íj, meg fogok halni. Peter egyszer csak összerázkódott, és lehunyta a szemét. Lurice megint ledobta a csontokat, és tanulmányozni kezdte ıket. - Nem Mbwiri és nem Hebeizo - állapította meg. Nem is Atando vagy Fuofuo vagy Sovi. Nem Kundi, nem is Sogbla. Nem erdei démon emészt el téged. Ez a gonosz szellem egy ngombóhoz tartozik, akit te megsértettél. A ngombo a házadra hozta a gonoszt. A ngombo gonosz szelleme rád csimpaszkodott, hogy bosszút álljon rajtad, amiért megsértetted urát. Érted? Peter alig tudott megszólalni. Görcsösen bólintott. Igen. - Mondd, hogy Igen, értem. - Igen. - Peter megint megrázkódott. - Igen. Értem. - Most fizetned kell nekem - mondta a nı. Peter hosszú másodpercekig meredt rá, mielıtt lenézett volna. Reszketı ujjaival belenyúlt köntöse zsebeibe, de semmit nem talált. Hirtelen fennakadt a lélegzete, válla elırebukott, és görcsös hullámban söpört végig rajta a fájdalom. Még egyszer a zsebeibe nyúlt, mint aki nem biztos benne, hogy valóban üresek-e. Aztán egy tébolyult kapkodó mozdulataival lerángatta a

339

győrőt bal kezérıl, és elırenyújtotta. Jennings tekintete a lányára ugrott. Patricia kıvé dermedve figyelte, ahogyan Peter megválik a győrőtıl, amit ı adott neki. - Most! - mondta Lurice. Jennings felpattant, töröküléstıl zsibbadt lábain a lemezjátszóhoz botorkált, és a helyére eresztette a tőt. Még mielıtt visszakuporodott a helyére, a lemezjátszó megszólalt. A szobát egyetlen pillanat alatt dobok pergése, kántáló éneklés és szaggatott taps töltötte be. Miközben tekintetét Lurice-ra szegezte, Jenningsnek az a benyomása támadt, hogy szeme sarkában minden elhomályosul, hogy a sápadt, bizonytalan fényben nem lát semmi mást, csak Lurice-t. A nı marhabır pajzsát a padlón hagyta, a palackot pedig a kezében tartotta. Jennings kikerekedett szemekkel figyelte, ahogy kihúzta belıle a dugót, és egyetlen húzásra kiitta a tartalmát. A tudatát hatalmába kerítı bővölettıl kábán Jennings azon gondolkodott, vajon mit ihatott a nı. Az üveg a padlón puffant. Lurice táncolni kezdett. Bágyadtan indított. Elıször csak a karjai és a vállai mozogtak, nyugtalan hullámzásuk a dob diktálta ütemet követte. Jennings tágra nyílt szemekkel figyelte, elképzelte, hogy a szíve is a dob ritmusára ver. Figyelte a nı vallanak hullámzását, kézfejének és karjának kígyót idézı mozdulatait. Hallotta a nyaklánc susogását. Idı és tér nem léteztek többé a számára. Ülhetett volna akár egy tisztáson is a dzsungelben, miközben a nı álmos tekergését nézte. - Tapsoljatok! - mondta a ngombo.

340

Jennings habozás nélkül csapta össze a tenyerét a dobok ritmusát követve. Patríciára pillantott. A lány ugyanígy tett, szemeit nem vette le Lurice-rıl. Csak Peter ült mozdulatlanul, maga elé meredt, állkapcsa izmai reszkettek, amitıl hangosan csikorogtak a fogai. Egyetlen múló pillanatra Jennings megint orvos volt, aki aggodalmasan figyelte páciensét. Aztán újra Lurice felé fordult, és azonnal visszakerült táncának ellenállhatatlan bővkörébe. A dobok egyre gyorsabb ritmust diktáltak, egyre hangosabbak lettek. Lurice mozogni kezdett a körön belül, lassan körbeforgott, karja és válla egyetlen pillanatra sem hagyta abba a hullámzást. Akármerre lépett, szemét Peterre szegezte, és Jennings hamarosan rádöbbent, hogy minden egyes mozdulata kizárólag Langnak szól - csábos, igézı mozdulatok, amelyekkel mintha maga mellé próbálta volna édesgetni a férfit. Lurice hirtelen lehajolt, mellei súlyosan hullottak alá, majd billentek elıre, ahogy az izmok megfeszültek. Lázas féktelenséggel rázta meg magát, nyakláncát csörgetve ingatta ide-oda melleit, állatias arca alig pár hüvelyknyire lebegett Peteré fölött. Jennings gyomra összeszorult, ahogy Lurice végighúzta karommá hajlított ujjait Peter arcán, majd felegyenesedett, körbefordult, vállát könnyedén hátravetette, fogai pedig a barbár hév vicsorát formázva bukkantak elı. Egy pillanattal késıbb a nı visszafordult, és megint Langgal nézett farkasszemet. Újból lehajolt, ezúttal elıre-hátra lépegetett Peter elıtt, puhán, mint egy macska, miközben nyers torokhangon morgott. Szeme sarkából Jennings látta, hogy lánya elırehajol, és arra fordította a fejét. Rettenetes volt az arca.

341

Patricia egyszerre hangtalan sírásra húzta ajkát, mire Jennings rögtön visszakapta a tekintetét Lurice felé. Elakadt a lélegzete. A nı még mindig Lang fölé hajolt, határozott kézzel megmarkolta a melleit, és a férfi arcába nyomta ıket. Peter döbbenten bámult rá, egész testében remegett. Lurice újrakezdte a morgást, és hátrébb húzódott. Leengedte a kezét, és Jennings dermedten látta, hogy a zsebkendıkbıl készült szoknyát kezdi rángatni. A szoknya egy pillanattal késıbb már le is hullott a földre, Lurice pedig megint Peter nyakán volt. Ebben a pillanatban döbbent rá Jennings, mit is ivott a nı voltaképpen. - Ne! - Patricia indulattól sürü hangjára hátrakapta a fejét, szíve majd kiugrott a helyébıl. Lánya felállni készült a földrıl. - Pat! - súgta oda neki. A lány felé fordította a fejét, egy pillanatig farkasszemet néztek. Aztán Patricia hevesen megremegett, és visszarogyott a földre. Jennings elfordult tıle. Lurice térden állt Peter elıtt, elıre-hátra ingott, és kezével a combját dörzsölte. Olyan volt, mintha majd megfulladt volna. Tátott szájjal szívta be a levegıt, sípoló hangokat hallatva. Jennings látta az arcán végigcsordogáló izzadságcseppeket; látta, ahogy megcsillannak a hátán és a vállán. Nem, gondolta. A szó magától tört elı, valami idegen rettenet szólította meg, ami egyre győlt belül. Nem. Lurice kezét figyelte, amint megint felnyúlt a melleihez, hogy felajánlja ıket Peternek. Nem. Beleborzongott, ahogy a szó újra és újra felbukkant az elméjében. Továbbra is Lurice-t bámulta, félt attól, ami megtörténhetett, de egyben izgatottan várta is, mi lesz. A dobok lüktettek, ritmusuk hömpölygött a fülében. 342

Nem! Lurice egyszerre kinyúlt, és széthúzta Lang köntösét. Patricia éles hangon kiáltott fel. Jennings csak egy futó pillanatra látta meg eltorzult arcát, mielıtt tekintetét megint Lurice vonzotta magára. A dobok vad dübörgése és az ütemes taps szinte elnyelték - egyre nehezebb lett a feje, olyan volt, mintha a szoba megdılt volna körülötte. Álomszerő kábulatban látta, ahogy Lurice keze Peter húsát kezdi masszírozni. Látta a riadalmat a fiatalember arcán, ahogy a kínok satuja szorította egyre erısebben kínoké, amelyek nem csak agóniáról, de érzéki-ségrıl is szóltak. Lurice közelebb húzódott Langhoz. Még közelebb. A nı vonagló, izzadságtól csillogó teste most már alig pár hüvelyk-nyire imbolygott a férfiétól, kezei követelın simogattak. - Gyere belém! - Hangja állatias volt, mohó. - Gyere belém! - Tőnj el a közelébıl! - A Patricia torkából feltörı kiáltás kiszakította Jenningst a kábulatából. Mire odakapta a fejét, lánya már nyúlt is Lurice felé, aki éppen abban a pillanatban tapadt rá Peter testére. Jennings rávetette magát Patríciára - nem tudta pontosan, miért olyan fontos, hogy visszatartsa a lányt, de érezte, hogy meg kell tennie. Patricia hevesen vonaglott a szorításában, forró lélegzete elárasztotta az arcát. - Tőnj el a közelébıl! - üvöltött rá Lurice-ra. Azonnal vedd le róla a kezed! - Patricia! - Engedj el! Lurice fájdalmas kiáltására mind a ketten mozdulatlanná dermedtek. Döbbenten figyelték, ahogy a nı leugrik Peterrıl, hanyatt zuhan, majd behúzza a lábát, és az arca elé emeli a kezét. Jenningset hatalmába 343

kerítette a rettegés. Tekintete Peter arcára ugrott. Teljesen eltőnt róla a félelem, csak a döbbent csodálkozás maradt. Jennings hangja üres volt. - Kivette belıle - mondta. - Ó, Istenem… - Patricia riadtan bámulta barátnıjét. Az érzés, hogy össze kell gömbölyödnöm, hátha úgy összezúzhatom a gyomromban tekergızı kígyót. A szavak szinte rátámadtak Jennings elméjére. Figyelte a Lurice bıre alatt tekergı izomkötegeket, lábai görcsös rángatózását. A túlsó fal mellett a lemezjátszó elhallgatott, a hirtelen támadt csendben hallani lehetett a Lurice torkát szorongató, erıtlen szőkölést. Az érzés, hogy a vérem helyén sav folyik. Az érzés, hogy ha megmozdulok, elporladok, mert minden csontomat üregesre szívták. Jennings döbbenten figyelte, ahogy a nı elszenvedte Peter minden fájdalmát. Az érzés, hogy az agyamat egy csapat szırös patkány zabálja, hogy a szemem mindjárt elolvad, és mint valami zselé folyik végig az arcomon. Lurice a levegıt rugdosta. Aztán a hátára fordult, és a vállain forgott ide-oda. Lábait a görcs annyira befeszítette, hogy a talpai a szınyeget érték. Gyomra lüktetett a szaggatott légzéstıl, duzzad mellei jobbra-balra lendültek. - Peter! Patricia riadt suttogására Jennings felkapta a fejét. Peter csillogó szemekkel figyelte Lurice hánykolódó testét. Lassan feltérdelt, arcán nyoma sem volt semmi emberinek. Egyszerre kinyúlt Lurice felé. Jennings elkapta a vállánál fogva, Peter azonban mintha észre sem vette volna. Egyre csak Lurice felé nyúlkált. - Peter. Lang megpróbálta félrelökni az orvost, de Jennings nem hagyta magát. - Az isten szerelmére… Peter!

344

A hangtól, amit Lang kiadott, Jennings hátán végigfutott a hideg. Ujjaival durván beletúrt Peter hajába, és elfordította a fejét, hogy a szemébe nézhessen. - Használja az eszét, ember! - parancsolta Jennings. Az eszét! Peter pislantott. Olyan szemekkel meredt Jenningsre, mint aki most ébredt fel mély álmából. Az orvos elhúzta a kezét, és gyorsan visszafordult a nı felé. Lurice mozdulatlanul feküdt a hátán, sötét szemével a plafont bámulta. Jennings közelebb hajolt, és egyik ujját a nı bal melle alá nyomta. Alig lehetett érezni a szívverését. Az orvos megint a szemébe nézett. Lurice üveges tekintettel meredt a semmibe, mint egy halott. Jennings hitetlenkedve figyelte. A nı hirtelen becsukta a szemét, testén elnyújtott, kínzó rándulás futott végig. Jennings tátott szájjal nézte, mi történik, mozdulni sem tudott. Nem, gondolta. Lehetetlen. Az képtelenség, hogy… - Lurice! - kiáltotta. A nı kinyitotta a szemét, és visszanézett rá. Pár másodperccel késıbb erıtlenül próbálta mosolyra húzni a száját. - Vége van - suttogta. Az autó a Hetedik sugárúton haladt, kerekei a hig sarat fröcskölték. Dr. Howell Jennings mellett ült, mozdulatlanul a kimerültségtıl. Pat bőntudattól gyötörve fürdette meg és öltöztette fel, aztán Jennings lekísérte a kocsihoz. Mielıtt kiléptek volna a lakásból, Peter szeretett volna köszönetet mondani neki, aztán mégsem találta a szavakat, úgyhogy egyszerően megcsókolta a nı kezét, és szó nélkül hátat fordított. Jennings Dr. Howellre pillantott. - Tudja - mondta ha nem láttam volna a saját szememmel, mi történt ma este,

345

egy pillanatig sem hinném el. Igazság szerint így sem vagyok biztos benne. - Nem könnyő elfogadni - felelte a nı. Jennings szótlanul vezetett egy darabig, mielıtt megint megtörte a csendet. - Dr. Howell? - Igen? Az orvos habozott egy pillanatra, aztán megkérdezte: - Miért csinálta? - Ha nem tettem volna meg - mondta Lurice -, a maga jövendıbeli veje még az éjszaka meghalt volna. El sem tudja képzelni, milyen közel járt hozzá. - Ezt eddig értem - bólintott Jennings. - Igazából arra gondolok, miért tette ki magát önként ilyen… megaláztatásnak? - Nem volt választásom - felelte Lurice. - Mr. Lang nem tudta volna egyedül kezelni azt, ami történt vele. Én tudtam. Ennyi az egész. Minden más csak… szükséges rossz volt. - Meg egy kicsit Pandora szelencéje - mondta a férfi. - Tudom. Féltem tıle, de nem tehettem ellene semmit. - Elmondta Patríciának, mi fog történni? - Nem - rázta meg a fejét Lurice. - Mindent nem árulhattam el. Próbáltam rá felkészíteni, milyen sokk fogja érni, de persze volt, amit meg kellett tartanom magamnak. Különben visszautasíthatta volna a segítségemet… és a vılegénye meghalt volna. - Abban az üvegcsében valamilyen afrodiziákum volt, igaz? - Igen - felelte a nı. - Nem lehettem önmagam, különben a gátlásaim miatt sosem tudtam volna megtenni azt, amit pedig muszáj volt megtennem. - Ami közvetlenül a vége elıtt történt… - kezdte Jennings.

346

- Amikor Mr. Lang nyilvánvalóan meg akart kapni engem? - kérdezte Lurice. - Az csak pillanatnyi zavarodottság volt. Amikor hirtelen megszőnt a fájdalom, pár másodpercig nem volt szabad akarata. Ha úgy tetszik, nem volt, ami visszatartsa. Egy állat akart engem, nem egy férfi. Maga is látta, hogy amikor ráparancsolt, hogy használja az eszét, azonnal kordában tudta tartani a testi vágyait. - De az állat ott volt - mondta Jennings komoran. - Mindig ott van - felelte Lurice. - A gond az, hogy az emberek ezt elfelejtik. Pár perccel késıbb Jennings fékezett Dr. Howell lakása elıtt, és a nı felé fordult. - Azt hiszem, mind a ketten tudjuk, mennyi betegséget tárt fel és gyógyított meg ma este - mondta. - Remélem, így van - sóhajtott Lurice. - Nem magamért, hanem… - Halványan elmosolyodott. - Nem magamért imádkozom… - szavalta. - Ismeri? - Attól tartok, nem. Jennings csendben hallgatta, ahogy Dr. Howell tovább szavalt. Aztán amikor nekikészülıdött, hogy kiszálljon a kocsiból, a nı visszatartotta. - Kérem, ne - mondta. - Már jól vagyok. - Lurice kinyitotta az ajtót, és már kint is állt a járdán. Pár pillanatig szótlanul nézték egymást. Aztán Jennings áthajolt a kocsin, és megszorította a nı kezét. - Jó éjszakát, kedvesem - mondta. Lurice Howell viszonozta a férfi mosolyát. - Jó éjszakát, doktor úr. - Becsukta az ajtót, és elfordult. Jennings figyelte, ahogy egyre távolodik tıle, majd belép a ház kapuján. Aztán elindította az autót, megfordult, és visszaindult a Hetedik sugárút felé. Vezetés közben felidézte a Countee Cullen-verset, amit Lurice elszavalt neki. 347

Nem magamért imádkozom, csakis az én népemért, amint elıbújik árnyékos helyekrıl, s borért, kenyérért nyújtja sötét kezét. Jennings ujjai szorosabban fonódtak a kormányra. - Használja az eszét, ember! mondta. - Az eszét!

348

EMBERTİL EMBERIG

Millmant a telefon csöngése rángatta ki álmából. Rezgı szemhéjjal sodródott lassan az ébredés felé. A telefon egyre csak csörgött, ı pedig felnyögött. - Jól van már, jól van. Bal karját kidugta a takaró alól, és az éjjeliszekrényen tapogatózott a készülék után. Ujjai végül fogást találtak, és a füléhez emelte a kagylót. - Igen? - motyogta. Pár másodpercig némán hallgatta a tárcsahangot, mielıtt ingerült grimasszal az arcán lecsapta a kagylót a helyére. Tágra nyílt szemmel bámult az éjjeliszekrényre. A telefon tovább csöngött. Kinyújtotta a karját, és kitapogatta a lámpa kapcsolóját. Felkattintotta, elfordította az arcát a hirtelen áradó fény útjából, majd megint felvette a kagylót, és a füléhez szorította. Nem hallatszott más, csak a tárcsahang. Millman döbbenten meredt a telefonra. Továbbra is hallotta a csörgést. Hosszú másodpercek teltek el, mire rájött, hogy odabent a fejében csörög valami.

- Megvannak a vizsgálati eredmények - mondta Dr. Vance. Millman izgatottan hallgatta. - Elsıre azt gondoltam, egyszerő fülzúgás - magyarázta az orvos. 349

Csakhogy nincs jele fertızésnek a középfülben, és nem jelentkezik semmiféle tünet a füle miatt, sem fájdalom, sem láz, ráadásul a nyomás sem növekedett meg. - Akkor mégis, mi ez? - kérdezte Millman. - Biztos benne, hogy nem cseng állandóan? - Csak éjszaka - mondta Millman. - Felébredek miatta. - Ha valóban fülzúgás lenne, nem így mőködne magyarázta Dr. Vance. - Akkor folyamatosan hallaná a csengést. Millman aggódva nézett az orvosra. - Ne mondja el senkinek, hogy én javasoltam folytatta Dr. Vance -, de talán egy csontkovácsnak kéne helyre tennie a nyakát. Volt egy barátom, akinek szintén mintha fülzúgása lett volna. Miután helyre tették a nyakát, elmúlt. - És ha nem válik be? - kérdezte Millman. - Elıbb próbálja meg! - mondta az orvos. Millman dühösen nyögött fel, aztán megfordult az ágyon. A telefon megint csöngött. Gyorsan kinyúlt a bal kezével, megragadta a kagylót, és a füléhez emelte. Aztán visszacsapta a helyére. - A fenébe! - kiáltott fel. A hátára feküdt, és félelemtıl eltorzult arccal bámulta a plafont, miközben a telefoncsöngést hallgatta a fejében.

- Megpróbált már mindent? - kérdezte Dr. Palmer. - Igen - felelte Millman elkeseredetten. - Sem törésnek, sem agyrázkódásnak nincs nyoma. Semmi gond a gerincemmel. Idegen testet sem találtak sehol.

350

Nincsenek kinövések, nincsenek daganatok, semmi. Még a nyakamat is helyre tették. Attól sem lett jobb. - És minden este hallja a csengést? - kérdezte Dr. Palmer. - Igen. - És ugyanabban az idıpontban? - Hajnali háromkor - felelte Millman. - Nem tudok aludni már. Csak fekszem az ágyon, és várom, hogy kezdıdjön. - És biztos benne, hogy olyan, mintha egy telefon csörögne? - Egy telefon csörög. - Akkor próbálja meg felvenni! - javasolta Dr. Palmer.

Millman a hátán feküdt a sötétben, és a csörgést hallgatta a fejében. Borzasztóan szerette volna, ha végre elhallgat. De Palmer ötlete megzavarta. Bizarrnak tünt, hogy egy pszichológus ilyet mondjon. És mégis… A telefon egyre csak csörgött. Millman bal keze megmegrán-dult, mintha a telefonért akart volna nyúlni az éjjeliszekrény felé. Csakhogy pontosan tudta, hogy a csörgés nem onnan jön. Hirtelen ösztöntıl vezérelve elképzelte, hogy a telefon a fejében van. Aztán elképzelte, hogy a bal kezével felveszi a kagylót. - Hal… ló - szólalt meg hangosan. - Na végre! - mondta a hang.

351

Millman szinte érezte, ahogy belesüpped a matracba, szíve majd kiugrott a helyébıl. - Istenem - mondta. - Ne izguljon! - válaszolt a hang, egy férfié. - Ne idegesítse fel magát! Létezik egy nagyon egyszerő magyarázat. Millmannek a lélegzete is elállt. - Ott van még? - kérdezte a férfihang. Millman nyelt egyet. Sipítva szívta be a levegıt, mielıtt motyogva válaszolt. - Igen. - Jó - mondta a hang. Millmannek muszáj volt megkérdeznie, még ha tudta is, hogy ırültség az egész. - Kivel beszélek? - A nevem nem fontos - felelte a férfihang. - Amúgy sem szabad elárulnom magának. - Mirıl beszél? - Millman hangjából sugárzott a feszültség. - Ne izguljon! - mondta a férfihang. - Egy semmiség miatt izgatja fel magát. Mondtam már, hogy létezik egy nagyon egyszerő magyarázat. - És mi az? - akarta tudni Millman. - Oké - felelte a férfihang. - Elmondom, mi történik. Ez egy kormányzati projekt; egy titkos projekt, nem is kell mondanom. Senkinek nem szabad beszélnie róla. Nemzetbiztonsági kérdés. Millman szája tágra nyílt. Nemzetbiztonsági? - Nem akarok belemenni a részletekbe - folytatta a férfihang: - Tudja, mi a helyzet a világban. A kormányunk szüntelenül próbálkozik kémkedéssel. Tudnunk kell, mi történik a másik oldalon. - De… - kezdte Millman. - Figyeljen ide! - szakította félbe a férfihang. - Az egész világon vannak ügynökeink, akik információval látnak el bennünket. Az üzenetek továbbítása mindig is 352

kockázattal járt. Akármilyen eszközt használnak, azt elıbb-utóbb valaki megtalálhatja. Éppen ezért próbálkozunk az agyon belüli kommunikációval. - Agyon belüli…? - Igen - szakította félbe a férfihang Millmant. - Ezzel a módszerrel az ügynökeink anélkül továbbíthatnak információkat, hogy bárkinek lehetısége lenne lebuktatni ıket. Nem telepátiáról vagy valami hasonlóról beszélek. Egy mikroszkopikus szerkezetet építettünk be. Millman minden izma megfeszült. - Micsodát? - Nyugalom - mondta a férfihang. - Ha annyira kicsi, hogy még az orvosok sem vették észre, biztosan nem fogja zavarni önt. Millman megpróbált válaszolni, de nem tudott. - Valószínőleg szeretné tudni, miért önt választottuk ki erre a kísérletre - folytatta a hang. - Ami azt illeti, nem ön az egyetlen. Nem mondhatom meg pontosan, hányan vannak, de tekintélyes számról van szó. Ha arra kíváncsi, hogyan választottuk ki, elárulhatom, hogy matematikai módszerekkel, egy véletlengenerátor segítségével. - Nem értem - mondta Millman. - Ha teljesen ıszinte akarok lenni - folytatta a hang -, be kell valljam, hogy csak néhányan jutottak el odáig, hogy fogadták a hívásunkat. A többiek még mindig ott tartanak, hogy valamilyen pszichés problémájuk lehet, és az orvosokat járják sorról sorra. Gratulálok, amiért volt elég fantáziája hozzá, hogy fogadja a hívást. Amúgy valódi telefonkészülékrıl van szó. Millman összeszedte magát. - De… - kezdte. - .. .még csak meg sem kértük, hogy segítsen nekünk fejezte be a férfihang Millman mondatát. - Ez igaz. És elnézést kérünk a zavarásért. Sajnos azonban az adott körülmények között nem igazán tehettük meg, hogy 353

engedélyt kérjünk öntıl. Amúgy pedig - tette hozzá - egy darabig úgysem nagyon fogjuk keresni. A kapcsolatot felvettük. - Mennyi ideig tart ez? - kérdezte Millman. - Sajnálom - felelte a férfihang -, de ezt a döntést nem én hozom meg. Millman határozottan hallotta odabentrıl a fejébıl, ahogy valaki visszatesz egy telefonkagylót a helyére. Hanyatt dılt a párnájára; nem is vette észre, hogy a beszélgetés alatt végig a jobb könyökére támaszkodott. A sokk ellenére megkönnyebbült, amiért megszőnt a fejében a csörgés. Másodperceken belül mélyen aludt.

Millmant a telefoncsörgés riasztotta fel a fejében. Szeme felpattant, teste megrándult a matracon. - Ne- mondta. Öt nap telt el azóta, hogy beszélt a férfival. Kezdett reménykedni benne, hogy vége, hogy vagy soha többé nem fogják hivni, vagy csak képzelte az egészet. Vágott egy grimaszt, és felvette a láthatatlan kagylót. - Igen - mondta. A csörgés folytatódott. Millman összezavarodott. A lehetı legélesebben maga elé képzelte a telefont, majd felemelte a kagylót, és a füléhez emelte. - Halló - mondta. A telefon tovább csörgött. Vajon azért tőnt olyan kellemetlenül élesnek a hangja, mert már öt éjszaka óta nem hallotta? Megint elképzelte, ahogy a keze megragadja a kagylót. - Halló - mondta. 354

A csörgés nem maradt abba. Millman fájdalmasan nyögött fel. A hang mintha hullámokban döfött volna agya szövetei közé. Eltorzult arccal szorította össze a fogát. A telefon egyre csak csörgött. Millman képzeletben újra és újra felvette a kagylót, majd elkiáltotta magát. Halló! Aztán egyszerre megszólalt a férfi hangja. - Nem kell ordítania. - Az isten szerelmére! - kiáltotta Millman. - Ne idegeskedjen! - mondta a férfihang. - Hogy ne idegeskedjek? - válaszolta Millman. - Vagy tíz perce csörög a telefon a fejemben. - Öt - javította ki a férfi. - Jó. Miért? - akarta tudni Millman. - Nem értem rá - A férfi hangjának ezúttal éle volt. Nem maga az egyetlen, akivel foglalkoznom kell, tudja. - Sajnálom - mondta Millman reszketı hangon. - De maga… - Elakadt a mondat közepén, és összeráncolta a homlokát. - Akkor miért hívott? - Ó, hívtam volna? Nem is vettem észre - mondta a férfihang. Millman döbbenten hallotta a kattanást a fejében, ahogy a kapcsolat megszakadt. Másodpercekkel késıbb a telefon megint csörögni kezdett. Akárhogyan is próbálta meg felvenni, nem történt semmi. A csörgés hajnalig folytatódott, Millman tágra nyílt szemmel feküdt az ágyon, összeszorította a fogát, és görcsbe rándult kezével a lepedıt szorongatta.

355

- Kíváncsi voltam, mi történt önnel - mondta Dr. Palmer. Millman mély lélegzetet vett. - Elıször azt hittem, tudom, mi az - felelte. - Azt hittem, nem szabad beszélnem róla. - Nem szabad beszélnie róla? - kérdezte Dr. Palmer. Amikor Millman befejezte beszámolóját a történtekrıl, Dr. Palmer kifejezéstelen tekintettel nézett vissza rá. Millman idegesen nyelt egyet. - Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem követtem-e el hibát azzal, hogy elmeséltem önnek - mondta, csak hogy megtörje a kínos csöndet. - De megırjít, minden este háromtól hatig csörgeti, és hiába próbálom felvenni, sosem válaszol. Dr. Palmer kinyitotta a száját, aztán habozott, de végül mégis megszólalt. - És maga elhiszi ezt az egészet? Millman üres tekintettel mérte végig az orvost. - Elhiszi, hogy ez egy titkos kormányzati projekt? kérdezte Dr. Palmer. - Hát… - Millman zavartan hallgatott el. - Nekem ezt mondták. Azt, hogy… Dr. Palmer arckifejezését látva elhallgatott. - Dávid - mondta a pszichiáter -, maga szerint van ennek értelme? Millman küszködve kereste a választ. Én… - Elhallgatott, aztán összeszedte magát. - Hallom, hogy csörög a telefon - mondta. Felveszem. A férfihang beszél hozzám. Nem csak képzelem. Dr. Palmer felsóhajtott. - Dávid, gondolja végig! Titkos kormányzati projekt? Véletlenszerően kiválasztott állampolgárok? Mikroszkopikus telefonok beültetése az agyba, anélkül, hogy az illetı tudna róla? így 356

továbbítanák az információkat az Egyesült Államok titkosügynökei? - Tekintetével biztatta Millmant. Millman a pszichiáter szemébe nézett, mázsás súly nyomta a vállát. Édes Istenem, gondolta. Küzdött az érzés ellen. - Hallom a férfihangot. - Dávid, nem akarom megijeszteni - mondta Dr. Palmer -, de azt, hogy valaki hangokat hall a fejében, elég régóta tünetként tartjuk számon. Aznap este Millman feketekávét is ivott a vacsora mellé. Éber akart maradni. Hanyatt feküdt az ágyán, a párnákat feltornyozva a támlához tolta, és várta, hogy csörögjön a telefon. Közben azon gondolkodott, amit Dr. Palmer mondott neki. Felbosszantotta magát a pszichiáter megjegyzésén a fejében hallott hangokról. Talán arra próbált célozni, hogy megırült? - Egyáltalán nem - biztosította felıle Dr. Palmer. Csak azt akarom mondani, hogy valamiféle mentális traumán megy át, és az agya megoldásokat keres, hogyan enyhíthetne rajta. - Úgy, hogy kitalál mindenféle telefonhívásokat titkos kormányzati projektekrıl? - kérdezte Millman feszülten. - Az emberi agy hihetetlen módszerekkel igyekszik kezelni a rejtett problémákat - magyarázta Dr. Palmer. A szobában csend volt. Millman hallotta az elektromos óra berregését az éjjeliszekrényrıl. Vajon igaza volt Palmernek? - kérdezte magától. Igaz, ami igaz, eléggé képtelenségnek tünt, hogy a kormány ennyire kockázatos vállalkozásba fogjon egy ilyen meglepı projekt érdekében. Mégis, a másik lehetıség… 357

Millman dühösen vicsoritott. Teljesen mindegy volt, különben is. A férfihang többé nem szólt hozzá - már egy hete nem -, úgyhogy nyilán nem számított. Palmernek talán meggyızıdése, hogy a hang hamarosan megint beszél hozzá, mert így kell lennie, de ı biztosan nem… Ahogy a telefon csörögni kezdett, Millman visszatartotta a lélegzetét, és nekidılt az ágy támlájának. Tekintete az órára ugrott. Három óra volt. Fél percig hagyta, hadd szóljon, majd gondolatban felvette a kagylót, és beleszólt. - Igen? - Nagyon elégedetlenek vagyunk magával - mondta a férfihang. Millmannak végigfutott a hideg a hátán, olyan szigorúan szólította meg. - Megkértem rá, hogy ne beszéljen senkinek a projektrıl, igaz? Millman idegesen nyelt egyet. - Igaz? - csattant föl a férfihang. - Igen, de… - Megmondtam, hogy nemzetbiztonsági kérdés szakította félbe a férfi. - Maga meg elmondta a pszichiáterének. Millman úgy érezte, képtelen megtölteni a tüdejét levegıvel. Sípoló hangot adott ki. - Honnan tudták meg? - kérdezte elhaló hangon. - Találja ki! - mondta a férfihang. - Ha halljuk a hangját, amikor hozzánk beszél… Nem fejezte be. Millman megborzongott. Minden szót? - gondolta riadtan. - Minden egyes szót, amit kimondok? Kétségbeesetten próbált ellenállni. - Akkor tudja, mi a véleménye - mondta. - Tudja, hogy minek hiszi magát. - Persze - vágta rá a férfihang megvetıen. - Nem is a 25409-J ügynök vagyok. Nem is William J. Lonsdale358

nek hívnak. Nem is a CIA-nak dolgozom. Én a maga istenverte tudatalattija vagyok. Jézusom, Millman. Mi baja van magának? Millmannek nem volt válasza. Mozdulatlanul feküdt, és a sötétségbe bámult. Mintha a férfi légzésének hangját is hallotta volna a vonal túlsó végérıl. - Jól van, figyeljen ide! - mondta aztán a férfihang. Megpróbáljuk leválasztani magát a hálózatról. Már egy hete ezen dolgozunk, ezért nem beszéltünk magával. Mindenesetre jobban fogjuk kapkodni magunkat most már, hogy beszélt rólunk a pszichiáterének. Jézusom, Millman! Millman hallotta, ahogy a férfi a túlvégen leteszi a kagylót. Csak úgy csattant. - De hát nem látja? - kérdezte Palmer mosolyogva. A tudatalattija ingerülten reagált rá, hogy leleplezték a cselt. Ez egy lépés elıre, Dávid. - Azt mondta, hogy le fognak választani a hálózatról. Dr. Palmer még mindig mosolygott, miközben a fejét rázta. - Nem fogja leválasztani - mondta. - Van mondanivalója. - És mi van, ha nem akarom többé meghallgatni? kérdezte Millman. - Dávid - felelte Dr. Palmer. - Dávid. Gondolkodjon! Óriási lehetıséget kap: a saját tudatalattijával állhat le beszélgetni. - Mi lesz, ha a hang ezután is dühös lesz rám? - akarta tudni Millman. A pszichiáter könnyedén legyintett. - Csak tegye le! - mondta.

359

Amikor a telefon megint csörögni kezdett a fejében, Millmannak semmi kedve nem volt felvenni a kagylót. Az éles, rezonáló hangtól már a fogát csikorgatta, de még így is jobb volt, mint a férfi sértéseit hallgatni. Mozdulatlanul feküdt tovább az ágyon, csak az arcára ült ki egy grimasz. Meg tudná csinálni, hogy egyszerően leteszi? Sıt, miután megszakadt a vonal, levehetné-e a helyérıl a láthatatlan kagylót, hogy a férfi ne hívhassa föl megint? Elképzelte, ahogy tárcsahangot hall a fejében, majd a központos hangját, amint azt mondja neki, hogy a helyére kell tennie a kagylót, ha hívni akar valakit. Millman összeráncolta a homlokát. Most már tényleg kezdett úgy gondolkodni, mint akinek fokozatosan elmegy az esze. Hirtelen felkapta a képzeletbeli kagylót, és beleszólt. Halló. - Köszönöm, hogy felvette - mondta a férfihang. Millman gyomra összerándult. Ez meg mi? - gondolta. - Bocsánatot szeretnék kérni, amiért legutóbb olyan lekezelıen beszéltem magával - folytatta a hang. - Nem szolgált rá. - De nem ám - vágta rá ösztönösen Millman. - Sajnálom - felelte a férfihang. Mielıtt Millman válaszolhatott volna, folytatta. - Figyeljen - mondta -, ıszinte leszek magával. Millman szeme résnyire szőkült. Ebbıl mi lesz? gondolta. - Ez a kormányzati projekt dolog - folytatta a hang. Az egész hazugság.

360

Millman bal kezét reflexszerően az arca elé emelte, és úgy meredt rá, mintha egy valóságos telefonkagylót tartana benne. - Nem létezik semmi ilyesmi - vallotta be a férfi. - A maga Dr. Palmerének igaza volt. Semmi értelme. Hogy mikroszkopikus telefonokat ültetnének az emberek agyába titokban? El sem hiszem, hogy bevette. Millman ingerülten mordult fel. - Elmagyarázom, mirıl van szó - mondta a férfihang. - Nem árulom el a nevemet, mert félek tıle, hogy feljelent a rendırségen. Bezárnának, és eldobnák a kulcsot, ha megtudnák, hogy mivel foglalkozom. - Most meg mirıl beszél? - kérdezte Millman egyre dühösebben. - Feltaláló vagyok - mondta a férfihang. Kifejlesztettem egy szerkezetet. Rövidhullámú energiát sugároz, ami behatol bárkinek az elméjébe, akire ráirányítjuk az adót, így kétirányú beszélgetést folytathatok az illetıvel. Maga az elsı. Millman nem tudta, hogy megijedjen inkább, vagy felháborodjon. Az egymással viaskodó érzésektıl szólni sem tudott. - Tudom, hogy legalább olyan nehéz elhinni, mint azt, hogy kormányzati projekt - folytatta a férfihang. - A kormány boldog lenne, ha rátehetné a kezét, azt garantálom. Futkos a hátamon a hideg, ha belegondolok, hogy mit tenne a kormány ezzel a szerkezettel. Soha… Millman ingerülten szakította félbe. - Miért csinálja ezt velem? - kérdezte. - Mint mondtam - válaszolta türelmesen a férfihang ~, magát választottam elsı alanyomul. Nem voltam elég bátor hozzá, hogy eláruljam, mi történik valójában,

361

úgyhogy kitaláltam a történetet a kormányzati projektrıl, miközben egész idı alatt… A szavak szinte kirobbantak Millmanbıl. - Baromság! - horkant föl. - Ezt a sztorit sem hiszem el inkább, mint a másikat. Maga nem feltaláló! A pszichiáteremnek végig igaza volt. Maga az én… - Te hülye! - szakította félbe a férfihang. - Te átkozott hülye! Millman megpróbált válaszolni, de a torkán akadtak a szavak. - Egyszerően nem tudsz nyugton maradni, ugye? kötött bele a férfihang. - Nem vagy képes hagyni, hogy úgy csináljam, ahogy én akarom. Nem! Te aztán nem! Te túl okos vagy hozzá! Az állatias hörgés, amit a férfi hallatott, elnyomta Millman erıtlen válaszát. - Hát nem vagy okos! Egyáltalán nem! - kiabálta a férfi. - Ostoba vagy. Mindig is ostoba voltál! Ostoba fiú voltál, és buta férfi lett belıled. Davie, te teljesen hülye vagy! Millman döbbenten ült fel az ágyban, a telefonkagyló leesett a fejében. Aztán némán feküdt, és levegıért kapkodott. Ismerte a hangot. Palmer szótlanul bámult rá. Millman mély lélegzetet vett. - El kell mondanom valamit a családomról - kezdte. - Valamit, amirıl eddig nem beszéltem. - Igen? - kérdezte Dr. Palmer. - Anyám tudathasadásban szenvedett - mondta Millman. - Úgy értem, látnók volt. Nem akarok belemenni a részletekbe, de számtalanszor bebizonyította. 362

- Igen? - Dr. Palmer hangja továbbra sem árult el semmit. - Azt hiszem, örököltem a képességét - közölte Millman. A pszichiáter csak nehezen állta meg, hogy elrejtse aggodalmát. - Azt akarja mondani… - kezdte. - Azt mondom - szakitotta félbe ingerülten Millman. Magának volt igaza. Nem titkos kormányzati projekt, és biztosan nem is az, amit tegnap este mondott a hang. - Ehelyett… - noszogatta páciensét Dr. Palmer. - Az apám az - mondta Millman. A pszichiáter nem felelt. Bal keze hüvelyk- és mutatóujjával megdörzsölte lehunyt szemhéját. Millman érezte, ahogy izmai lassan megfeszülnek a bosszúságtól. Dr. Palmer kinyitotta a szemét. - Azt gondolja, kommunikálni próbál magával a „másik oldalról”, hogy úgy mondjam? - kérdezte. Millman bólintott, vonásai megkeményedtek. - Igen. A pszichiáter felsóhajtott. - Hát jó - mondta. Beszélgessünk róla!

Abban a pillanatban, hogy a telefon megcsördült a fejében, Millman felkapta a képzeletbeli kagylót. - Itt vagyok - mondta. - Ez gyorsan ment - felelte a férfihang. - Tudom, ki vagy - közölte vele Millman. - Szóval tudod. - Millman elıtt halványan megjelent apja, arcán tovaillanó mosollyal. - Igen, tudom - válaszolta Millman. -Apu. A férfi felkacagott. - Hát lebuktam - mondta. 363

Millman képtelen volt elfojtani a torkát görcsbe rándító zokogást. - Miért csinálod ezt velem? - kérdezte. - Hogy miért? - kérdezte hitetlenkedve a hang. - Miért akarok beszélni az egyszülött fiammal? Hogy lehet ilyet kérdezni, Davie? Annyira nehéz megérteni? Millman sírt. Könnyek folytak végig az arcán, hogy aztán a párnahuzat szívja be ıket. - Apu - mormogta. - Azt szeretném, ha idefigyelnél rám - folytatta az apja hangja. Millman mellkasa rázkódott a zokogástól. - Figyelsz rám? - kérdezte a hang. - Igen. - Millman reszketı jobb keze ujjaival megtörölte a szemét. - Azért hívtalak fel - mondta a hang -, mert úgy gondolom, tisztában kéne lenned bizonyos dolgokkal. - Milyen dolgokkal? - kérdezte Millman. - Nem tudod? - kérdezett vissza az apja. - Nem. - Millman szipogott, ujjaival csöpögı orrát dörzsölte. Az apja mélyet sóhajtott. - Hát akkor el kell mondanom. Millman várt. - Vesztes vagy - közölte vele az apja. - Micsoda? - kérdezte Millman. - El kell magyaráznom? - mondta a hang. - Semmi nem megy magadtól? Hát jól van, akkor kiteregetem a kártyáimat. Egy ribancot vettél feleségül. Hagytad, hogy minden lehetséges módon kiszívja a véredet. Hagytad, hogy addig mérgezze a két fiadat, amíg sikerült ellened fordítania ıket. Hagytad, hogy a válás után mindenedre rátegye a kezét. Hagytad, hogy elrabolja a férfiasságodat. Mindennek a tetejébe vesztes vagy a munkahelyeden is. Hagyod, hogy az a seggfej fınököd ott rúgjon beléd, 364

ahol ér. Csak pitizel neki, és hagyod, hogy úgy bánjon veled, mint egy kupac kutyaszarral. Kutyaszarral, Davie! Ne is próbáld tagadni. Tudod, hogy igaz. Vesztes vagy az élet minden területén, és tudod, hogy így van! Millman úgy érezte, mintha a teste és az agya is megbénult volna. - Tagadsz-e egyetlen szót is abból, amit mondtam neked? - kérdezte kihívóan az apja. Millman zokogott. - Apu - mormogta könyörgı hangon. - Na apuzz nekem, te szerencsétlen vesztes! - vágott vissza a hang. - Szégyellem, hogy a fiam vagy. Hálát adok az égnek, hogy meghaltam, s nem kell látnom, amint napról napra megaláznak. Millman kétségbeesetten kiáltott fel. - Apu, ne! Dr. Palmer felállt a székrıl, és az ablakhoz lépett. Korábban sosem tett ilyen, így most Millman feszengve figyelte, miközben egy könnytıl lucskos zsebkendıvel vörös szemét törölgette. A pszichiáter háttal állt neki, és az utcát nézte. Egy idı után visszament a székéhez, és fáradt nyögéssel ült le rá. Szótlanul figyelte Millmant. Miféle tekintet volt ez? Szerette volna tudni a férfi. Együttérzı? Vagy Palmernek egyszerően elege volt? - Általában nem teszek ilyet - kezdte Dr. Palmer. Ismeri a módszeremet: hagyom, hogy maga találja meg a választ. Csakhogy… Súlyosan fújta ki a levegıt, és összefonta ujjait az álla alatt. - Úgy érzem, nem hagyhatom, hogy ez így menjen tovább - folytatta. - Mondanom kell önnek valamit. Azt kell mondjam… - megrebbent a szeme -, ebbıl elég, Dávid. Millman a pszichiáterre meredt. 365

- Nem hiszem - mint ahogy azt sem hittem, hogy titkos kormányzati projektrıl lenne szó, vagy egy magányos feltalálóról -, hogy az apja lépett kapcsolatba magával a síron túlról. Mint eddig, most is meggyızıdésem, hogy a tudatalattija találta meg valahogy a módját annak, hogy hallhatóan szóljon önhöz. Megpróbál valamiféle megoldást találni a mentális problémáira. - De hát az ı hangja - erısködött Millman. - Dávid. - Dr. Palmer hangja határozott volt. - Elıször azt hitte, a 25409-J jelő titkosügynök hangja. Aztán, megengedem, rövid ideig, de azt hitte, valamiféle feltaláló hangja. Nem veszi észre, hogy a tudatalattija olyan hangon szól önhöz, amilyet csak választ magának? Dávid tehetetlennek érezte magát. Tudta, hogy nem bírja elviselni, ha az apja tovább bántja. Közben mégis rosszul lett a gondolatra, hogy elveszítheti vele a kapcsolatot. - Mit tegyek? - kérdezte erıtlenül. - Szálljon szembe vele! - tanácsolta Dr. Palmer. - Ne csak hallgasson és szenvedjen, hanem beszéljen vissza! Vegye fel vele a harcot! Követeljen válaszokat, magyarázatokat! Álljon ki a maga igazáért! Ez a saját tudatalattija, Dávid. Hallgassa meg, de ne engedje, hogy könyörtelenül zaklassa! Vegye át az irányítást! Millman kimerültnek érezte magát. - Bár tudnék aludni! - motyogta. - Arra adhatok valamit - mondta a pszichiáter.

Aznap este nem tudott visszabeszélni a hangnak. Úgy tett, ahogy Dr. Palmer javasolta, és bevett két kapszulát. 366

Mélyen aludt, és emlékek nélkül ébredt. Ha a telefon csörgött a fejében, hát nem hallotta. Annyira nyugodt volt az éjszakája, hogy végre kialudnia is sikerült magát. Másnap a munkahelyén még Mr. Fitchet is elviselhetınek találta. Egyszer majdnem vissza is szólt neki, aztán inkább csendben maradt. Nem lett volna értelme mindennek a tetejébe még ki is rúgatnia magát. Aznap este Millman Elaine-re és a fiúkra gondolt. Vajon igazat mondott a hang - akárkihez is tartozott? Elaine tényleg egy ribanc volt, aki ellene hangolta a fiúkat? Ezért voltak olyan távolságtartók, amikor találkoztak vele? Azt mondta magának, hogy ez csak a ritka együttlétek miatt alakult így; hiszen gyakorlatilag idegen volt a számukra. Lehet, hogy mégis többrıl van szó? Az igaz volt, hogy a válás után alig maradt valamije. De hát ez az ı döntése volt. Nem kellett volna ennyi mindent odaadnia. Mire mindezt végiggondolta, Millman feszült lett és ideges. Készen állt rá, hogy szembeszálljon a hanggal. Hajnali háromkor, amikor a csörgés elkezdıdött a fejében, megragadta a képzeletbeli telefonkagylót, és a füléhez kapta. - Itt vagyok - mondta. - De tényleg itt vagy-e, Davie? - vágta rá az apja megvetıen. - Most már elég ebbıl - felelte Millman. - Mibıl elég, kisfiam? - kérdezte gúnyosan az apja. Millman összeszedte magát. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ellentmondjon a hangnak, ami megfélemlítette egész gyerekkorában, aztán kamaszként is. - Nem vagy az apám -mondta. Csend. 367

Aztán megint megszólalt az apja hangja: - Nem vagyok? - Nem, nem vagy - felelte Millman a tıle telhetı leghatározottabban. - Hát akkor ki vagyok? - kérdezte az apja. - A japán császár? Millman beleborzongott a meghatározhatatlan dühbe. – Nem tudom - ismerte be. - Csak azt tudom, hogy nem vagy az apám. - Buta gyerek vagy - felelte az apja hangja. - Mindig is buta gyerek voltál. - Nem hagyom magam - állította le Millman. - Nem vagy az apám! - Hát akkor ki vagyok? - követelte a választ a hang. - Én! - kiabálta Millman. - Az én tudatalattim. - A te tudatalattid? - A hang hirtelen hangos nevetésben tört ki; egy mániákus beteges nevetése volt. - Hagyd abba! - mondta Millman. A nevetés folytatódott, visszafojthatatlanul, ırülten. Millman elképzelte az arcot mögötte - fehér volt és torz, tágra nyílt szemeiben tőz égett. - Hagyd abba! - parancsolta. A nevetés magasabb hangon, erıteljesebben folytatódott. Már visszhangzott is a fejében. Háromszor kellett gondolatban lecsapnia a kagylót, mielıtt elhallgatott. Keze már nem is remegett, inkább vibrált, ahogy bekapta a két kapszulát. Amikor a telefon megint csörögni kezdett a fejében, próbált nem törıdni vele. Feszülten várta, hogy a gyógyszer mély, süket álomba segítse.

368

Az apró, fekete hajú nı kinyitotta a lakása ajtaját, és kérdın nézett Millmanra. A férfi pontosan tudta, hány éves, de egyáltalán nem látszott rajta a kora. - Délután beszéltünk telefonon - mondta Millman. Myra Millman fia vagyok. - Ó, igen. - Mrs. Danning müfogsora halvány mosolyra villant, ahogy félrelépett az ajtóból. A halványan megvilágított nappaliban égı tömjén illata terjengett. Millman a kereszteket és a vallásos témájú festményeket nézte a falakon, miközben a szék felé tartott, amelyre a nı mutatott. Leült, és abban reménykedett, hogy nem követ el hibát. Egy pillanatra elképzelte, hogyan fog reagálni Dr. Palmer. Már a gondolatra is kiszáradt a torka. Mrs. Danning letelepedett vele szemben egy másik székre, és megkérte, hogy ismételje el a történetét. Millman elmondott mindent a kezdetektıl a mániákus nevetésig. Mrs. Danning bólintott, amikor a nevetéshez ért. - Ez sokat segíthet - jelentette ki. A férfi kíváncsi lett volna, ezzel mit akart mondani. Feszült csendben figyelte, ahogy a nı becsukta a szemét, mélyen, nehézkesen kezdett lélegezni, miközben mindkét kezét tenyérrel felfelé az ölébe fektette. Jó pár perccel késıbb vonásai megkeményedtek, győlölettel teltek meg. - Így állunk - mondta. - Elmentél egy látnokhoz. Mrs. Danning olyan széles vicsorra húzta a száját, hogy sápadt ínye is kilátszott. - Szóval nem vagy hajlandó hallgatni rám? - folytatta a nı. - Muszáj folyton nyomoznod? Seggfej! Millman feszengett a székén, tekintetét a látnokra szegezte. A nı elıre-hátra kezdett ringatózni, és mély torokhangon dúdolt. -Ó, igen - mondta nemsokára. - Ó, 369

igen. - Olyan sokszor ismételte a szavakat, hogy Millman elvétette a számolást. Tíz perc elteltével a nı kinyitotta a szemét, és Millmanre nézett. A férfi szólásra nyitotta a száját, de Mrs. Danning felemelt jobb kezével jelezte, hogy hallgasson. Millman várt, amíg a nı felvett egy pohár vizet a széke mellett álló asztalkáról, és az utolsó cseppig kiitta. Felsóhajtott. - Azt hiszem, most már tudjuk - mondta.

- Az isten szerelmére, Dávid! - kiáltott fel Dr. Palmer. Millman soha nem látta még ilyen mérgesnek a pszichiátert. - Nem akartam visszajönni - fogta védekezıre Millman. - Nem akartam elmondani. De aztán gondoltam, talán megérti. - Azt, amit ez a nı mondott magának? - kérdezte Dr. Palmer viszolyogva. - Hogy megszállta valami… valami…? - Dühösen legyintett. - Földhözragadt szellem - mondta Millman akaratosan. - Egy a testét elvesztett lélek, amelyet fogva tart az élık vonzereje, és megtesz mindent, amit csak tud, hogy… - Dávid, Dávid. - Dr. Palmer csalódottnak és elkeseredettnek tőnt. - Vesztésre állunk. Minden egyes találkozásunkkor egy kicsit visszalépünk. - A szellem nem találta meg a békéjét. - Millman kitartóan mondta a magáét. - Megint meg akarja tapasztalni az életet. Ezért megszállja az agyamat… - Dávid…! - szakította félbe a pszichiáter. - Kérem! Millman felállt a székrıl. - Ó, mi értelme ennek? motyogta. 370

- Üljön le! - mondta Dr. Palmer. Millman a szék elıtt állt, és képtelen volt dönteni. - Legyen szíves, üljön le! - kérte halkan a pszichiáter. Millman elıször nem mozdult. Aztán visszaült a székre, és vádlón nézett Dr. Palmerre. - Nem hiszem, hogy értené… - kezdte. - Értem, hogy pokoli megpróbáltatásokat kell kiállnia - szakította félbe a pszichiáter. - De egy szót sem hisz el abból, amit mondtam. - Dávid, használja az eszét! - mondta Dr. Palmer. Komolyan számított rá, hogy el fogom hinni? Millman kimerülten fújta ki a levegıt. - Nem igazán - adta meg magát. Soha életében nem gyötrıdött ennyire két érzés között - szinte kettészakította a vágy és a rettegés. Egyfelıl akarta, hogy csörögjön a telefon a fejében. Másfelıl görcsbe rántotta a gyomrát a félelem, ha arra gondolt, mi fog történni, ha felveszi a kagylót. Palmernek könnyő volt ismételgetni, hogy a tudatalattija miatt van minden. De mi lesz, ha tévedett? Millman vagy századszor jutott el idáig a gondolkodásban, amikor a telefon megcsördült a fejében. Hosszú, mély lélegzetet vett, mellkasa megtelt levegıvel, aztán addig fújta ki, amíg úgy érezte, nem maradt semmi a tüdejében. Jól van, mondta magának. Eljött az idı. Látta a fejében a telefonkagylót. Látta, amit a bal keze felemeli. Szinte érezte, ahogyan a hallgató a füléhez simul. - Igen - mondta ki hangosan. - Itt az apád beszél - felelte a hang. - Nem - vágta rá Millman. 371

- Mit mondtál? - Millman elıtt megjelent apja arca: a keskeny ajkak, a lekicsinylı tekintet. - Maga nem az apám - mondta. - Hát akkor ki vagyok? - Nem tudom - válaszolta Millman keserően. - Csak annyit tudok, hogy maga nem az apám. - Döbbenten állapította meg, hogy most már valóban tudja. - Igazad van - felelte a férfihang. Millmannak fennakadt a szeme. Akkor most valami új szöveg következik? - kérdezte magában. - Hát akkor ki maga? - kérdezte. - Ez egy titkos kormányzati projekt, én pedig a 25409-J jelő ügynök… - kezdte a férfihang. - Hagyja abba! - szakította félbe Millman összeszorított fogain keresztül. - Ne jöjjön ezzel megint, nem veszem be. - Feltaláló vagyok - mondta a hang. - Megalkottam egy szerkezetet, ami… - Fejezze már be! - torkollta le Millman. - Jól van - mondta a hang. - Az apád vagyok. - Elég! - kiabálta Millman. - Hát legyen - mondta a hang. - Földhözragadt szellem vagyok. - A jó istenit neki, elég legyen ebbıl! - Millman már ordított. A szíve dübörgött a mellkasában. - Hát jó - mondta a férfihang. - Krol vagyok. A Mars bolygóról beszélek. - Leteszem - jelentette ki Millman. Elképzelte, ahogy lecsapja a kagylót.

372

- Nem teheted le - közölte vele a hang. - Már túl késı. Millman megmerevedett. - De letehetem - mondta. Megint megpróbálta lecsapni a kagylót. - Mondom neked - felelte hővösen a hang -, nem teheted meg többé. Millman ijedten nyögött fel, és újra próbálkozott. - Van is okod félni - mondta a hang. - Most meg foglak ölni. Millman testén görcsös reszketés futott végig. Teljes erejébıl rávágta a kagylót a láthatatlan készülék tetejére. - Most meg foglak ölni - ismételte a hang. - Tőnjön el a fejembıl! - kiáltotta Millman. - Nem úgy megy az. - A hangból valamiféle kedélyes könyörtelenség áradt. - Most már az enyém vagy, kisöcsém. Tudod, ki vagyok valójában? - Tőnjön el a fejembıl! - Millman hangja reszketett. - Jól van, elárulom, ki vagyok - mondta a férfihang. Sok nevem van. A Hazugság Atyja az egyik. Hát nem telitalálat? Millman megrázta a fejét, fogai csikorogtak. Újra és újra lecsapta a kagylót. - Idıpocsékolás - mondta a férfihang. - Már én vagyok a fınök. Akarod hallani még néhány nevemet? A Férgek Ura. A Bőnösök Hercege. Kígyó. Kecske. Az Öreg Davy. Na, ez ám a telitalálat. - Tőnjön el a fejembıl! - kiáltotta Millman. Mostantól nem hallgatom meg. - Dehogynem - kiáltott vissza a hang. - Most már az enyém vagy, és meg foglak ölni. - Újra felcsattant a mániákus nevetés. Millman az orvosságos fiola után nyúlt. - Az sem fog segíteni - közölte a férfihang vidáman. Már nem menekülhetsz elılem. 373

Millman meg sem próbált válaszolni. Reszketı kézzel vette le a kupakot, és pottyantott ki két kapszulát a tenyerébe. - Kettıt? - kérdezte a férfihang. - Semmire sem elég, öregem. Nem szabadulhatsz tılem. Az enyém vagy, és meg foglak ölni. Az újrakezdıdı nevetés dübörgése betöltötte Millman agyát. Leöblítette a torkán a két kapszulát; a víz végigcsorgott az állán. - Semmire sem elég! - kiáltotta diadalittasan a férfihang. A tébolyult nevetés egy pillanatra sem maradt abba. Millman még egy kapszulát préselt a szájába, aztán még egyet, és leöblítette ıket. - Semmire sem elég! - kurjantotta a férfihang. - Túl sokat engedtél meg nekem! Millman bénult kezével újabb kapszulákat tuszkolt a szájába. Leöblítette ıket. A pohár kiürült. Szárazon nyelte a kapszulákat, arca borzalmas maszkká torzult. - Titkos kormányzati projekt! - bıdült el a hang. Feltaláló! Apa! Földhözragadt szellem! Krol a Marsról! A Sátán! Vegyél be még egy kapszulát, Dávid! Millman az ágy jobb oldalán feküdt, lábait felhúzta, rángatózott. Istenem, kérlek, vigyél el innen! - könyörgött tehetetlenül zokogva. - Kívánságod számomra parancs - mondta végül a hang. A telefon csörögni kezdett a fejében. Hanyatt feküdt az ágyán, kezeit összekulcsolta a tarkója alatt. Elvigyorodott, ahogy meghallotta a hangot. Aztán kuncogva vette fel a képzeletbeli kagylót. Iiigen - mondta dallamosan. - Kérem - szólalt meg a férfihang. 374

- Kérem? - kérdezett vissza, mintha nem értené. - Mit kérsz? - Kérem, engedjen vissza! - Jaj, ne - dorgálta a hangot a férfi. - Miután ennyi energiát öltem ebbe a dologba? Annyira lefoglaltalak, hogy nem is álmodtál róla, mi következik. Ennyi kemény munka után azt akarod, hogy visszaengedjelek? Arcáról állatias gonoszság sugárzott. - Soha, seggfej - mondta. - Neked itt nincs helyed többé. - Ne! - kiáltotta a hang. A férfi felnevetett. - Most mennem kell, haver mondta. Letette a kagylót, és vigyorogva képzelte el, milyen képet vághat Davie. A kis szaros persze megint próbálkozni fog, ebben nem kételkedett. Amíg arra várt, hogy újrakezdıdjön a csörgés, végiggondolta másnapi teendıit. Elıször is felhívja Elaine-t. Egyetlen kurva fityinget sem kapsz ezentúl, ribanc. És mondd meg annak a két kreténnek, hogy úgy döntöttél, nem zaklatsz többet. Ami pedig Fitchet illeti - felcsillant a szeme -, micsoda öröm lesz szájon törölni azt a rohadékot, és otthagyni ezt a sehová sem vezetı munkát. Aztán gyerünk tovább élvezni az életet. Utazás. Nık. Szórakozás. Nık. A pénz miatt ráér aggódni, ha elfogyott. És persze ott volt Palmer. Hangosan felnevetett. Annak az okos gazembernek végig igaza volt. Most aztán várhat, hogy kiegyenlítse a számlát. Ezen nevetgélt éppen, amikor a telefon csörögni kezdett a fejében.

375

Önelégült vigyorral benyúlt a fejébe, és kitépte a drótokat. A csörgés azonnal abbamaradt. Megvolnánk, gondolta. Erre a vonalra nem lesz szüksége többé.

376

TARTALOM

LEGENDA VAGYOK Elsı rész: 1976 január Második rész: 1976 március Harmadik rész: 1978 június Negyedik rész: 1979 január REJTETT TALENTUM MAJDNEM HALOTT ZSÁKMÁNY BOSZORKÁNYOK HÁBORÚJA HOLTAK TÁNCA A FEHÉR SELYEMRUHA İRÜLTEKHÁZA A TEMETÉS ÁRNYÉKOS HELYEKRİL EMBERTİL EMBERIG

377