A legenda folytatódik Szemelvények a beérkezett pályaművekből Tartalom Király Levente ................................................................................................................... 2 Mér' a harsányi bor a legjobb a világon? ........................................................................... 2 Szabó Tamás ..................................................................................................................... 8 A hegyen .......................................................................................................................... 8 Zsoldos László ................................................................................................................. 16 A Fekete–hegy legendája ................................................................................................ 16 Szász Zsuzsa .................................................................................................................... 18 Legenda .......................................................................................................................... 18 Kisslaki László ................................................................................................................. 22 Ördög vigye a nősülést .................................................................................................... 22 Pécsváradi Antal ............................................................................................................. 25 Arról, hogy hogyan és hol honosodott meg a szőlőkultúra Pannóniában avagy a thrákiai Athanász kalandjai .......................................................................................................... 25
A zsűri tagjai: Bächer Iván, író, újságíró, publicista László Ágnes, újságíró Méhes Károly, költő, író, újságíró Nagy Bandó András, humorista, író Nagy Sebestyén, műsorvezető Pécsi Borozó magazin
2009. január 1
1.helyezett: Király Levente Mér' a harsányi bor a legjobb a világon? (népmese, lejegyezte: Király Levente)
Élt régön, naggyon régön, mondom hát, hogy értsed: régestelen régön éldögélt Harsányban egy boszorkán. Így es hítták a faluba, oszt még a járáson es túl, de tán még a kistérségen es túlnan, hogy Boszorkán. Vagy Boszorka. Néköm aztán mindögy es, hogy hítták, lényeg a lényög, hogy gyött mindég, mikó csak hítták. Tudni köll rúla aztat es, hogy akkó körekedött fő úgy isten igazábul szaporán, ha híváskornan megcsilingeltötték a tallérokat es, jó marékszám! Rezet néhanapján, ritkábban ezüstöt, leggyakoribban méges tán papírsuhogást hallott. Zizzent a Kossuth-bankó meg a milpengő, hisz aranyrúl mifelénk tán csak a vármegyeházán hallottak, vagy a projektigazgatóságon, de ha ott meg látták es, strázsálták erőssen, nem engödték aztat csudállani senki emberfiának. Boszorkánkról aztat tudnotok köll, nem vót ippeg a világnak csudája: ha tehent vert szömme', annak teje csak fis-fos barna lött, nem peniglen szurokfekete. Vagy ha (aprónépek, mostan fogjátok bé a fileteket, de izibe'!) egy bolhásvalagú harsányi némbör búgatóport kérincsélt a szeretőjinek bajára, csupán fertályórára ágaskodott embörinek kakasa, úgyhogy igyeköznie köllött mifelénk mindönkinek, kinek csak prütykölődni támadt kedve. No még csak annyit mondok rúlla, sereghajtó vót seprűhajtásban es szeginke, alighanem tán azér, mert szélösebb vót szöröncsétlenje, mint amilyen magos. ‒ Kicsi es, kövér es, de légalább a mienk ‒ mondogatták Harsányban a népök ‒ a beremendiek kacagták es őket emiatt erőssen. Vót es bicskázás sűrűn a búcsuba, nem győzték a szanitécek mullpólyával a csillapítást. A harsányiak méges tűrték az alja népek alja beszédjit, s csak legyintöttek a beremendiekre. Mert hisz azt es tudnotok köll, hogy ennek a boszorkának vót egy leánya, úgy hítták, hogy Harka. S ez a leány ollyan, de ollyan szép vót, hogy híre messzi fődre e'jutott. Mire osztán eladósorba kerűtt, a vármegyeháza tornácárul kidoboltatták, hogy mostantúl fogva sorszámot köll húzni a harkányi határban, mer nem bírják a falu korcsmárosai borral, pékjei kenyírrel, csöndőrei kardlappal a sok hívatlan s mihaszna kérőt. Harkát egyször egy vándorfotográfikus es mögleste, mikó (lurkók, rökösszétek bé fületöknek kapuját de sebessen!) hófehír testit megmártóztatta a kispatakban. Osztán meg annyi képöt adott e' belűle az a címeres gazembör, hogy aranyozott jahton furikáltatta magát körbekörbe a töngeren, tallérral, dinárral meg dollárral fűtötte a kazánját, s melléje egész álló nap tahitibul hívott örömleánykák (gyerkőcök, figyelöm ám, ki igyeközne csalafintáskodni!) csókolgatták a fejinek meg másának a búbját. Szóval szavamat ne fűzzem mán tovább errűl, Harka ollyan, de ollyan szép vót, hogy még az angélus királyfi is rúlla álmodozott nagy titokba a királyi árnyékszéken ‒ tudjátok, olyan az pont, mint a kerti véce, csak aranybúl van benne a papírtartó, meg francőzus parfőm illatozik 2
ottan. De oszt hiába es szottyantgatta magát a szeplős képű legényke, csak egy hapspurg penészvirág jutott néki asszonyul, búslakodott is rendesen szegény. No de ne higgyétek ám, hogy Harka szépséginek híre csak a békazabbantók, csak a lótusznyammantók meg az embörevők földjire jutott el, nagyot tévednétek!, attól tovább es: maga Belzebub, a főördög is beléje háborodott, s akarta venni őtet feleségül erőssen. Folyvást csak a képit nézdigélte ő es, forgatta egész álló nap, sóhajtozott, hogy 'merde', meg 'sájsze', oszt hiába hajtotta le a fejit parázsból szőtt párnájára, csak nem gyütt rémálom a szemire. Vót ám öröm a Pokolban, hallod-e, meg hetödhét országon túl es szóló dínom meg dánom, mer' hát a segídördögök meg mindönféle pokolfajzatok úgy elszemtelenödtek, hogy e'közdtek pirospacsit, kűpappírollót meg blékdzsakkott játszódni a lakosokkal, így aztán az embörök inkább a Pokolba akartak kerülni, mert hát vót eszük, es nem peniglen a Mennyországba, ahun még a puliszkához is jár porcukor, meg aranybúl van a bilinek a file es, de a szöröncsejátékot aztat tiltják erőssen. Támadt hát ollyan, de ollyan tüleködés a Pokol tornáca előtt, hogy olyat te még a vasútállomáson se láttál, mikó ippeg sztrájkolódik a szemílyzet. Nem köllött sokat várni, Krisztus Urunk magához intötte Szent Pétört, ki gyütt es tüstént, mer' hát semmi dóga nem vót, mán mögfejtötte a Files maggazin utolsó utáni rejtvínyét es. ‒ Jó uram, segélj mög engömet. Mi az? Hat bötű, mitollógiai folyó... ‒ Te csak ide figyeljé' erőssen, Pétöröm, mer mindgyá' nyakon váglak, hát miféle beszídek ezök itten? ‒ közdte az Úrjézus a beszédjét ‒, nem azé' vöttelek fő a portára, hogy körösztrejtvínyt fejtögessél, hanem nézögesd a mozgásérzíkelőt meg a monittort! Ha ez így megyön tovább, lakatot töhetünk a mennyöknek kapujára, s bécsukhatjuk a bótot. Mögzavarodtak tán az embörök? Egy se akar tisztösségösen élni, mind a pokolra akar kerűni. Csak tán nem mind máterialista lett? ‒ Uram, tudjad te meg, hogy még ennél es sokkal, de aztán télleg sokkal rosszabb a dógoknak alakulása! ‒ Jesszom Pepi! Tán csak nem reformátusok löttek? ‒ Nem, jó Krisztusom, ennyire azér' nem nagy a vöszedelöm, csupán az a hibbant Belzebub hánykollódik szerelmi bánatban, egísz nap csak sopánkodik, s nem hajlandó tenni a dolgát. ‒ Egy valamit mondjá te mög néköm, Pétöröm! ‒ mondá Krisztus Urunk, s közbe erőssen fölvonta a szemöldökit. ‒ Há' mi a csuda jó van abban a nyűves pokolba? Mit esznek oly nagyon rajta? Nem jobb tán a Mennyország a népöknek? ‒ Jó Krisztusom, mind aztat mondják, hogy jobb ugyan a koszt meg a klíma, de kigyelmed bétiltotta a szöröncsejátíkot meg a dorbézollást, oszt még a bordélyokat es bézáratta. Azóta má még úgy visszaesött a forgalom, egy-két lélek gyün csak, az es csak lászt minittel, s mingyá facsarintja es az orrát, meg kényelmesködik, s kéri a panaszkönyvet. ‒ Szent Habakukk, Pétöröm, miféle beszídek ezök?! Tán kuplerájt meg kaszinót akarsz, meg füstös késdobálót nyitni itten, a Mennybe? Ídösapám üstöllést Alaszkába zavarna minköt, ottan aztán téríthessük az eszkimókat. Látod, régön jártam én mán a fődön, nem ismérem ollyan jól az emböröket, nem es tudom, mit tögyek, segítsél meg, egykomám! ‒ kérte Krisztus urunk Pétört, letérdelt elejbe, kezit összekulcsolta, tán még lábat es csókolt néki. 3
‒ Nincs mese, Krisztusom, észhöz köll térítenünk Belzebubot, s ha a Pokolban újra főveszik a munkát, senki sem akar majd oda kerűni. ‒ Igen ám, Pétöröm, de hogy adjuk vissza annak a hibbant zápfejűnek az eszit? ‒ Úgy tudom, nem ám a melegtű' zápult bé az agya, hanem mer' szerölmös lett Harkába, a hírös harsányi szépleányba. ‒ No, mutasd csak ennek a jánynak a kartotékját! ‒ szólt Krisztus Urunk, aztán ahogy Péter odaadta néki a képöket, nézdigélte darabig, aztán nagyot csettintett: ‒ Hijnye, ídösapám igen jó kedviben löhetött, mikó mögterömtötte. A Napra löhet nézni, de rája aztán nem. ‒ Én es láttam mán a röjtvényújságban néhány alkalmakkor ‒ felelt Pétör, s arrúl hallgatott bölcsen, hogy szobájában el is rejtött az ágy alá párat ezökbő a képekbő. Nagy, pironkodós zavarában osztán így szólt, mer' hát csöndbe azé' nem maradhatott: ‒ Jézusom, segíts meg engömet. Mi az: hat bötű, mitollógiai folyó... ‒ Ne idegöjjé engömet ezökke' a rejtvínyökke', Pétöröm, mert lezavarlak a pápuák közé téríteni, de izibe! ‒ Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz! ‒ suttogta Pétör, s vötötte is a körösztöket szaporán. ‒ Oszt van ám más is ezen a lapon: a leányka ídösanyja gyanús egy némber, afféle boszorkán. ‒ S a jány varangybúl főz-é bájitalt? Hétmérföldet lépő csizmát hordoz-é a lábán? ‒ Nem, Jézusom, igaz körösztény ő, lelke még bőrénél es fehírebb. ‒ No, akkor körekedjé' fő, Péterem, s indulj meg Belzebubhoz, de légy ám óvatos, le ne álljál véle ultizni, mer még tán elnyeri tűlled az egész Mennyországot, s akkor aztán möhetünk a keze alá segídöknek. ‒ Ó, Uram, nem vagyok én olyan, megjavultam, hála néked! ‒ fogadkozott Szent Péter erőssen, s már indult es a Pokol felé, hogy beszéljen Belzebub hét szomorúságos fejivel. Békopogott hozzá, nagy szerencséje vót: otthon es találta. Hogy mit beszíltek, s mit nem, azt én mög nem mondhatom néktök, mert az angyali hivatal titkosította, s ha kifecsögném néktök, leszállana elejbem izibe egy-két légió arkangyal, s vinnének minköt az égi tömlöcbe, vagy örök álmot bocsátanának reánk. Akarjátok? Nem ám, ugye? No, azér' szavamat ne feledjem, Pétör s Belzebub leültek a mosókonyhában, poharazgatni kezdtek, itták a beremendi törkölyt ‒ mert aztat még a pokolban es tudják, hogy a legkomiszabb, leganyaszomorítóbb pályinkát Beremenden mérik ‒, s míg Pétör az itókától elnöhezülve az asztal lapján hortyogott, mert hát a szentéletű embörök ritkán bírják a szeszt, addig Belzebub fölkászálódott, szuroksubáját a vállára kanyarintotta, s meg sem állt Harkányig. Ott ippeg alkonyra fordút, az Esthajnal már ottan virított az égnek boltozatján, s persze újhód es vót, csudás idő az ördögi tervekhöz. Azt még tudnotok köll, hogy az ördög szélsebesen jár, mint a gondolat, vagy még tán egy kicsit annál es gyorsabban. Ezért van az, mikó valami nagy muflákságot csiná'tok, s osztán visszaemlékeztök rája, nem es értitek, mér vótatok ollyan eszementek, mintha csak Beremendbű gyüttetek vóna ‒ na ez azér van, mert ilyenkor Belzebub vagy valamely csúf segédje költözött bé a fejetök búbja alá, s mire gondolnátok bármit es, mán meg is töttétek a rosszat. Nem én tanáltam ezt ki, dédnagyapám mesílte, oszt ő es a dédapjátul hallotta, ki igen komoly embör volt: Árgyélus 4
királyfi seregében vót luftballonhámozó meg szögegyenösítő, aztat mondják legalábbis. Belzebub hát bézörgetett a harsányi boszorkán ajtaján, az meg üstöllést ajtót es nyitott, mer aszitte, a leánya gyütt meg a tengerihántásbul. De osztán majdnem sztrókot kapott ijedtibe, mikó möglátta magát a főördögöt álldigálni a kalyibája előtt. ‒ Szép jó estét, komámasszony! ‒ nyájaskodott az ördög, így vicsorgott (lurkók, ne nézzetök ide, mer' nem tudtok majd alunni az éjjel!), csak úgy gomolygott az orrábul meg a füliből a kénköves füst. ‒ Adnál-e szállást egy szegíny deáknak? ‒ kérdözte Belzebub, mert azt tudnotok kell ám, hogy az ördög mindég másnak adja ki magát, sosem vallja bé, hogy ő szurtosképű Lucifer, hanem szépleánynak, nyalka deáknak, délceg huszárnak adja ki magát. Az okos embörök azonban, mint a harsányiak es, rögtön átallátnak a mestörködésökön, s tudják, ki áll velük szömbe. ‒ Adnék én, drága fiatalúr magának szállást, de nincs énnéköm fölös szobám, s a pajtában mégse hálhat kend! ‒ jajgatott a boszorka, olyan szívhöz szóló nyökergésse', hogy még egy varnyúcsapat es Afrikáig röpült vón ijedtiben, ha möghallja. De Belzebub nem azér' vót főördög, hogy egy csipás boszorka eltántorítsa tervitől. ‒ Megszállok én bárhun, a pajtában, csak egy jó szót kapjak a szalmaágyam mellé. ‒ Jaj, drága fiatalúr, szalmám sincs, mind mögötték a szomszéd struccai. ‒ Annyi baj lögyön, leterítem subámat a fődre. ‒ Oszt mán hiába es terítené, deákuram, oly kemíny az, meg vizös, hogy összetöri a finom hátát rajta, meg fölfázítaná magát, egész éjjel csak pössenteni járna ki meg béfele. ‒ Hát hogyan löhet egyszerre kemíny meg vizös es, drága jó asszonyság? ‒ kérdözte Belzebub, mert átlátott a boszorka mestörkedésin, s már unta es nagyon a szónak cséplésit. ‒ Jó es, hogy kérdi uraságod, én se értöm, de hát én csak egy szegíny, ostoba özvegyasszon vagyok, egyedű', mint az ujjam. Jobban tenné hát, ha máshun körösne szállást éjire. ‒ Megköszönném én méges azt a kemíny, vizös, jéghideg es tűzforró pajtát, csak hadd aludhassak végre, mer annyi mérföldet gyalogoltam máma, hogy számolni es e'felejtöttem. A boszorka nem mert tovább ellenközni, mer tudta, hogy az ördöggel nem érdömös rosszba' lenni, ezért károgva, kölletlenködve, de méges csak kinyitotta a pajtát, mi persze, hogy nem vót se hideg, se kemény padlós: halomba állt ottan a friss széna s szalma, finom ágy az egyik végiben, szörrand szisztem a másikban, ott lógtak sorba a félgyesznók s mindenféle nagy husok: pikkszalámik, kaviárfűzér, sózott homár meg füstölt tíbón. Tán még színterrápiás pezsgőferedő es terpöszködött a sarokba, mer azt tudnotok köll, hogy azér jól sáfárkodott vagyonkájával a boszorka. Megforgatta a tőzsdén, ruletten meg tippmixen, mit jóslásért meg rontásért kapott, de fájt es vón néki, ha bé kellött vón fizötni a sarcot a fináncoknak, ezér' aztán levötött, bálás göncökben járatta Harkát, maga es rongyokat viselt, s a házról es sütött a nyomorúság ‒ a fináncok bé se möntek az udvarba, ahun vastagon állt a tikszar meg a libafos, a pajta meg úgy nézött ki, mintha Ádám apánk ükapja építötte vóna erős részegen fél nap alatt a beremendiekkel kalákába. Tudta persze Belzebub, mit merre talál, meg es zsarolta igyenöst a boszorkánt, hogy úgy főjelönti a fináncokná', hogy élötinek végéig ücsöröghet a vármegye tömlöciben. Ám ha 5
töljesíti egy kívánságát, hallgat, mint a sír. Kitalálhatjátok, mit kévánt: Harka kezit. Meg persze lábát, orcáját, mellyét, meg mi még csak van rajt'. Sírt rítt a boszorka, esküdözött, hogy mostan látja először a pajtát, de Belzebub csak kacagta erősen. Persze a mi boszorkánkat es makacs fábul faragták, s míg jajgatott, mán azon járt az esze, miként járhatna úl az ördögnek az eszin. Tudta ám, hogy Belzebub úgy szöröti a fogadást, mint beremendiek a verést a búcsúba, ezér' aztán aszonta neki, hogy csak akkó adja néki a jányt, ha megszántja a harsányi hegyet estétű röggelig, még a kakasok nem kukorékulnak, mert hogy valami hozomány csak kéni néki, s ő ottan szeretne harasztot, királydinnyét meg ördögszekért nevelni. Először nevette Belzebub a boszorkát erőssen, de az csak jajveszékelt meg sipákolt, mint a nyakon szúrt süldő, úgyhogy megunta, beléköpött a tenyeribe, s aszonta: jól van, vénséges szipirtyó, áll az alku. Készítsed elő a jányod, mer amint fölbukkan a napnak első sugára, már viszöm is Harkát magammal, s olyan nászhajnalt röndezünk, hogy beléremeg a föld oszakától kiotóig! ‒ s azzal nekiállt, hogy fölszántsa a hegyet. Igen ám, de nem vót se ekéje, se lova, hát mihöz közd akkó? Csupasz kézze' csak nem áll néki, meg bottal, mint a beremendiek, s azzal hozzálátott, hogy segídöket körössön. Az egyik portánál hallja ám, hogy mekereg egy kecske, aztat mögfogta a nyakáná, s aszonta: ‒ Te mast velem gyüssz hegyet szántani! ‒ Dehogy meeeegyek, esztelen embör! Hagyjál engömet békibeeeee! ‒ mökögte a szakállas állat, de Belzebub elébb valagba billentötte (jertek csak ide lurkók, megmutatom, hogyan!), majd a hátára suhintott egy nyárfával, mit az előbb rökkentett ki a fődbű', s attól aztán a kecske megcsöndesödött, s leszögte fejit. ‒ No, ekém mán van, de hun a ló? Azt azér tudnotok köll, gyerkőcök, hogy az ördögfajzatok félnek a lovaktul erőssen, csak a feketét ülik mög, de améknek csillag van a homlokán (Krisztus Urunk csókja az, tudtátok?), azt akkor se, ha szurtosabb még a csillagtalan éjnél es. Hiába körösgé't Belzebub, nem tanált Harsányban egy árva fekete lovat se. Nekibúsult, hogy mostan aztán mi lesz, tán kézzel köll szántani nagy szégyönére, de megkönyörült rajta az éjszaka: látja ám Belzebub, amint ott settenködik Balog sógor macskája, tudjátok, az a szurokfekete, zöld szemű jószág. Bizony, ő az, mert hiába történt mindez, mit mesélek, ükapátok ük‒ükapjának idejénél is régöbben, az bizony ez a macska vót, hiába láttátok hatszor megdögleni, feltámad az hetedszerre is. Na de hogy szavam ne feledjem, elég hozzá az, hogy ott settenködik az a csalfa jószág, s látá is mán Belzebub, hogy reámosolygott a szerencse erősen, mert hogy a macskák mind az ördögnek szolgái, a feketék meg egyenest maguk is ördögfiókák. Elkapta gyorsan hát Balog sógor jószágját Belzebub, s máris fogná bé a kecske mögé szántani, csakhogy a macskának nem vót kedve efféle napszámos munkához, s a kecske is kezdött magáho' térni a nagy pofonok után. Ott sírtak-ríttak, hogy engödje űket elfele, és különben es, mi lészen a jutalmuk. ‒ Az lesz jutalmatok, ha nem kaptok két bides nagy maflást, hogy a Zengő adja a másikat! Még ilyet se hallottam ezelőtt, móresre tanítlak én bennőtöket mindjárt! ‒ azzal rájuk suhintott párat a nyárfával, ettől aztán kezesek lettek mind a ketten, mintha kisded bornyúk löttek vón. Nekifogott végre az ördög a kecskén meg a macskán szántani, penig mán eltölt az éjnek fele es. Azt azér tudnotok köll, s nézzétek csak meg jól holnap rögge': megláccik még mastan is a kűbe a kecske nyoma, meg a macska nyoma es. Az ördög persze igön sietött, mer látta, hogy a hód nagyon motoszkál lefele, s káromkodott es, jó erőssen, mer kemény vót a kű, oszt 6
szikrázott, mind az istennyila. Közbe a boszorkán mindég nézte az ablakon, nem-e végez elébb, mind ahogyan azt számétotta. Mikó látta, hogy az ördög má majdnem a hegytetűre ér, mögijedt, mer még messze vót a rögge', vót hátra még vagy száz pislantás. Az ördög úgy szántott, mintha száz sztahánov lött vóna ‒ de nem es csuda, köllöt néki a Harka erőssen. Nem es a fődet nézte az, hanem látta, ahogyan viszi Harkát magával a Pokolba dömöckőni. Látta a boszorkány es, mifélit gondol az ördög magába', s mán csak alig vót tíz pislantás az éjbül hátra, mikó nagy furfangos villám gyúlt az eszibe: kiszaladt a tikólhó, oszt mögnyomta a kakasnak a farát, hogy ne horpasszon tovább, hanem kukorékújon, de izibe! Szögény jószág mögébredt hirtelön, s akkorát rikkantott, hogy tán még a székesfővárosban is fölriadtak a népek. A kukorékulásra az ördög megmérgesödött, aztat hitte, itt a hajnal, elhajintotta messzire a keziből a nyárfát. Beremendbe esött le, és ott, ahun leesött, egy nagy gödör lött. Ez a gödör még mostan es mögvan, tó lett benne ‒ abba hordják a vizet a beremendiek, ha valami hasznos féle dógot akarnak csiná'ni. A kecske meg a macska ettől úgy megijedtek, hogy nekifuttak a Drávának. Azér ollyan örvényös folyó a Dráva. Ne es ússzatok el a szélitől messzire, vagy akkor rázzátok csak meg jő erőssen a pofonfát, s álljatok es alatta sokáig! Belzebub meg lefutott, arra ni, azér es híjjuk mi Ördögbarázdának. Néha éjnek idején arra kószálnak segédei, vigyázzatok a pucátokra! Az Erdőfődön meg a Harsányipusztán mönt körösztül. Futott arra, nyugot felé, mer má világosodott, de mastan aztán télleg. A hirtelön futásban meg e'veszítötte a csizmáját es, ollyan bolondul szaladt, úgy félt szegín ördög a nappaltól. Ahun az egyik leesött a lábárú, ottan lett Göntér. A másikbú meg a siklósi várdomb lett. Belzebub meg rájött, hogyan járt túl az eszin a legögyszerűbb harsányi boszorka, s szégyönében a főd alá bútt Harkánynál, mert így nem möhetött vissza a Pokolba, még a segédök csizmáját se pucolhatta vóna. Azér gyün föl ott a fődbű ollyan büdös víz, mert ottan lakik Belzebub. Szent Pétör es mögébredött Belzebub üres lakában, s szaporázta visszafelé, hogy miféle üzletöt kötött a főördöggel. De mire kótyagos fejje' visszaért a mönnybe, látta, hogy ottan sorakoznak a holtak, mind bé akar kerülni, mert azt es tudnotok köll, Belzebub felsülése után uj vezíre lett a pokolnak, Szaddám, ki addig Belzebubnak csak szeretője vót, de üstöllést magához ragadta a pokol kormánykerekit, amint tudta. Lett is nagy forróság meg halálsikoly arrafele, senki sem ácsingózott mán a pokolba, mert hiába löhet kártyázni meg dorbézolni, ha közbe' vasvellával böködik a csikaszod. Krisztus Urunk megörült erőssen, s olyan szőllőt adott a falunak, amilyen jó sehun a világon nincs es, ezért tudja mindenki az egész fődkerekségen, hogy mifelénk terem a legjobb bor, még ha a beremendiek az ellenkezőjét mondják es. Harsányt meg elkörösztölte a csudaszép leányról, Harkáról, ki aztán megunva az érte való nagy feneködést, a szomszéd Ferkóhoz mönt asszonyul, mert ő ösmérte a legcsudálatosabb meséket, s majdnem olyan jóvágású legény vót, mint én! Kettőcskén éltek, míg meg nem haltak ‒ szöröncséjükre jó sokára holtak csak mög, mer Krisztus Urunk fejenkint két őrangyalt röndő't föléjük, hogy ha az egyik alunna, vagy bámészkodna elfele, a másik segéljen néki. Annyira szerette Harkát s a harsányiakat, mert megmentették űt a szégyentű'. Itt a vége, fuss el, mint az ördög véle, huss! 7
2.helyezett: Szabó Tamás A hegyen – Hol hallottad ezt? – nyögte Mátyás, a polgármester, s elélvezett. Harka türelmesen várt, míg kihúzza magát belőle, aztán zsebkendőt vett elő, megtörölte magát, s csak akkor válaszolt: – Mindenki hallotta. Az egész falu. Mindenki beszéli – mondta csöndesen, s cigi után kotort a kesztyűtartóban. – Butaság – lihegett Mátyás a kormányra roskadva. Lenézett. Idegenül csillogott odalenn a húsa. – Kivel? S mikor? A lány mondott valamit, de elhúzott egy kamion, s ezért Mátyás nem hallotta: – Mi? – kérdezte dühösen. – A májusfabálon. Nem tudom, kivel. Hátul, a pajtában. – Harka rövid szoknyáját igazgatta, felemelkedett, alatta a bugyit vonta helyére, hamuzott a padlóra. – De kivel? – Nem tudom. Nem mindegy? Megcsalt. Mátyás a fejét rázta: –- Bea nem csal meg. Nem olyan bolond. A lány vállat vont, kibámult az ablakon. Szemerkélt az eső. Talán arra gondolt, milyen kutya hosszú napja lesz az út mentén. – Menjél dolgozni – mordult rá a férfi. – Este érted jövök. Mikorra visszaért a faluba, kisütött a nap. Még mindig a gondolatai közt motoszkált, amit lány mondott, de más is. Bement a Hivatalba, és jól bevágta maga mögött az irodaajtót. A titkárnő, kit magában nagy vörös lobonca miatt csak Boszorkánynak hívott, pár perc múlva óvatosan bekopogott. Alig múlt kilenc óra. Kettejükön kívül senki nem volt még benne. – Igen? – nézett rá, majd elővette a pályázatos dossziét és a bál számláit. – Mindjárt jönnek a közmunkások. – Lépett beljebb a nő. Vaskos lábain topogva ideoda imbolygott, majd szája elé kapta kezét: – A virágok. Zöld kancsóval tért vissza, locsolni kezdte a növényeket. Mátyás tűnődve bámulta. – Még mindenki itt van? A vendégházban? – kérdezte aztán gyorsan. Boszorkány megállt, rápislogott. – Tudtommal igen. Hétfő reggel volt, a zárónap, a májusi ünnepségek utolsó momentuma, a faállítás. A hét első napja, melyen szarvai nőttek. – No jó, hagyja abba – intett Mátyás kifelé. A nő eltűnt. A férfi üveget vett elő az alsó fiókból, meghúzta, visszatette, majd telefonált. Egyre a lány, Harka járt a gondolatai közt. Már túl van a harmadik kamionoson. Hamarosan el kell adni. Nem hoz már olyan sok pénzt, mint fénykorában. S már nem is olyan ügyes. Csak azt nem tudta, a gyerekkel mi legyen. Mátyás megdermedt, letette a kagylót. 8
Az jutott eszébe, hogy Bea ugyanígy érezhet őiránta. A rutin, az unott ritmus, az elmúlt évek miatt tette, amit tett. Ha ugyan. Csörgött a telefon. Felvette. A Rendőr volt, aki igazából körzeti megbízottként működött, de mindenki csak Rendőrnek hívta. – Kerestél. Mit akarsz? – kérdezte kedélyesen. Mátyás az asztalt nézte maga előtt: – Segítened kell – mondta megfontoltan, legyűrve riadalmát. Érezte, elönti a meleg, hóna alatt izzadni kezdett. Talán az arca is kipirult. Egy tollat vett fel, kipattintotta, bepattintotta hegyét: – Hogy buktatnál le valakit, aki valamiben vétkes, de fogalmad sincs kilétéről? – A bűne által. De miről van szó? – nyögte a Rendőr, aztán leesett neki. – Hát hallottad te is. – Igen. – Ne higgy a pletykáknak. – Kitől indult? – Nem tudom. Állítólag többen látták valakivel a pajtába bemenni. – Kivel? Kik látták? – Nem mindegy? – A feleségemről beszélünk ember! – Beatrice nem csalna meg téged – mondta a Rendőr. Csak ő hívta így, teljes nevén az asszonyt. A régi jó barát. Hát vele biztos nem, amilyen ragyás az arca és kelletlen a szájszaga – Én a helyedben nem törném ezen a fejem. De ha már bizonyítani akarsz, azt tanácsolom, ne vele kezdd. Keress nyomot, ami igazolja a gyanút. Amivel kiugraszthatod a nyulat a bokorból. – De hol? Hol keressek, s mit? – Ha mindenképen keresni akarsz, szerintem a vendégházban keress. A májusfa hétvégéjének vendégei. Régi barátok, környékbeli vállalkozók. Igen. Bea nem állna le akárkivel, neki nagyvad kell egy ilyen tetthez. Aki aztán hétfő estére eltűnik a faluból. – Oké – mondta a Rendőrnek, aki türelmesen várt. – Kösz. – Szólsz, ha valami van? Nem akarom, hogy butaságot csinálj. – Persze. Letette a kagylót. Próbált visszaemlékezni az előző estére. Megnyitotta a bált, aztán táncolt Beával, ivott, kiment beszélni a Jegyzővel, aztán táncolt a Boszorkánnyal, ivott, ivott és leült a barátaihoz, az ötöshöz, a júdásokhoz. Kezébe temette arcát. Mi volt még? Ivott és ivott. Éjféltől semmi. Reggel pedig egy padon ébredt a sátorban, majd kivitte Harkát az útszélére. Hátradőlt a székén, és ekkor eszébe jutott. A nyom, amin elindulhat, a karmolás, amit Bea ejt rajta, ha különösen heves az aktus. Kereszt alakban, a hátán. Hát, elég sovány, de meg lehet próbálni. Csörgette a titkárnőt: – Mikor viszik át a reggelit a vendégnek? – kérdezte sietve. – Fél tízre. Az iskola menzájáról kérte a kaját. Így mindenkinek olcsóbb volt. – Itt vannak a közmunkások – mondta még a nő. Kisietett, ott álltak az előtérben, a nő asztala mellett. Négy roma, meg egy sápadt, a 9
Kakas nevű parasztgyerek. – Na mi van, mi van? – kérdezte Mátyás a férfiakat fürkészve. – Még mindig kéne a segély, mi? Azok nem szóltak, hallgattak, megtanulták már, jobb nem felelni. – No jó van, emberek – mondta ő megnyugodva. – Ma nem az árok lesz. Fel kéne menni a szőlőmbe, kicsit kapálgatni. Eszébe jutott valami, elakadt. A parasztgyerek mert csak ránézni, alulról felfelé, kíváncsian. – Majd még…– kezdte Mátyás a sihedert fürkészve – …lesz valami. – Vézna, satnya fiú volt ez a Kakas, az anyja meghalt, apját nem tudta senki. Valami szakmunkást végzett, de a városban nem talált magának semmit, itt még úgy se. Talán túl finnyás. – Te! – lépett oda hozzá. – Mostanában látlak a – megköszörülte torkát –…a Harka körül őgyelegni. A fiú nem válaszolt, csak lesett rá értetlenül. – Hát vigyázz vele! – rázta felé Mátyás az ujját hirtelen jött dühvel. A romák hátrébb húzódtak. – Na, eridjetek! – zsebéből kulcsot vett elő, a gádzsó felé dobta. – A présházban van szerszám. A Boszorkány hosszan nézte a kattanó ajtót, majd felsóhajtott. – Magának meg mi baja? – fordult felé Mátyás. Bejött valaki, a Jegyző titkárnője, köszönt nekik, a polgármester csak intett: – He? A vörös nő elpirult: – Azt mondják, ez a gyerek igazán különleges. Nemhiába az a gúnyneve, hogy Kakas. Mátyás ezen eltűnődött. Nem is tudta, hogy a fiúnak nem a családneve a Kakas. – Oszt miben? – A faluban az övé a leg…– a nő elharapta a szót, és hajába dugva ceruzája végét, megvakarta a fejbőrt. Mátyás csak bámult rá, majd legyintett. Ránézett órájára, fél tíz volt, hátrasimította haját, majd kifelé indult: – A vendégházba mentem – szólt még hátra. A bálra hívta meg őket, mert tudta, akkor kevésbé feltűnő az üzlet. Mind kapcsolatban voltak egymással, régről, innen-onnan, csúnya dolgok miatt. Ezért bízott meg bennük, s ezért adta elő a tervet még az ünnep előtt a házában. Bea levese fölött mutogatta végig a pályázat diagramjait, azt a sok listát és kimutatást. Pénz akart tőlük. A vendégház egy régi magtár volt. Ezt is valami kósza uniós alapból alakította át a falu. Aztán Mátyás káeftéje vette át az üzemeltetését, falusi turizmusra. Most itt szállásolta el az Urakat is. Ahogy ment fel a szobákhoz, az első emeletre, megállt a fordulóban, a nagy tükör előtt, s végignézett magán. Ötvenes, hórihorgas férfi, erős vonássokkal, íves karvalyorral. Valaha markáns arca alul megereszkedett az éjjeli szalonna, hagyma sörkorcsolyáktól. Haja odafenn, hol nem látja, csak az Úristen, kis körben már kikopott. Visszatért a dühe. Nekiindult, és végigverte az öt deszkaajtót: – Felkelni, pernahajderek! Lent vár mindenkit a finom reggeli. Mikorra összeszedték magukat, s leszállingóztak a durván ácsolt étkezőasztalhoz, Mátyás már kávét ivott. Termoszban hozta az iskoláról az egyik konyhás nő. Hozott még 10
piros és kék műanyag kancsóban ízetlen teát, tálcán vajas kenyeret, zöldhagymával. – Elég sovány – mordult rá Mátyás. – Ezt eszik a gyerekek is – szabadkozott a nő, inkább dacosan, mint félve. Lehajtogatta a kenyérszeletekről az átfoltosodott szalvétákat. – Hát, jó – egyezett bele Mátyás. A három Úr kócos és nyugtalan volt. Egymást fürkészték, emlékeikben kutattak, s kávét ittak. Az egyik rágyújtott, Mátyás kinyitott egy nagy bukóablakot. – Na, hogy telt az éjszaka? – kérdezte erőltetett vidámsággal. – Mit csúfoltok tik pálinkának? – nézett rá a legidősebb. Homokbányája volt, és a barátai Kecskének hívták. – Itt az a pálinka, amire rámondják – bólogatott a másik, akit rossz, kegyetlen természete miatt Ördögnek csúfoltak. Most kenyérbe harapott, teát ivott rá, hosszan rágott. – Gondolkodtatok a dolgon? – kérdezte nyugtalanul Mátyás. – Korán van még az üzlethez – válaszolt csöndesen a Kecske. – S éhgyomorra… – Akkor egyél! – a durva szóra mind ránéztek. – Valaki rosszul kelt – mondta az, aki eddig még nem szólt. Ez az Úr volt a leggyanúsabb Mátyásnak. Izgága kis, fiatal fickó volt, állítólag régen olajozott, most meg valami repcét termesztett. Mátyás úgy vélte, jobb vele vigyázni, ügyvéd volt és sunyi, mint egy macska. Magában így is hívta ezt a fiatal Urat. Egy ideig csöndben ettek, iszogattak, majd a legöregebb leült Mátyással szemközt, odatolta elé a csomag cigijét. A polgármester fejét rázta, komoran nézte az asztal deszkáját, nyelvével ínyét tapogatta: – Gondolkodtatok a dolgon? – ismételte csöndesebben. A másik kettő még evett, de látszott, idefülelnek nagyon. – Volt valami – hunyorított Kecske. Mátyás tudta, ezek az éjjel a háta mögött összebeszéltek. Míg ő részegen hortyogott valahol, vagy a Boszorkánnyal táncolt. Miután vagy mielőtt egyikőjük, vagy tán mindőjük…inkább elfojtotta a gondolatot. – Nagy embernek tartanak itt téged – folytatta az öreg. – Beszéltem az éjjel a Titkárral, a Jegyzővel, az Orvossal, az Iskolaigazgatóval. Még egy-két helyi fiúval is. Hát, mindenki fél tőled. – Azt nem kell. – Félnek, de igazságosnak is tartanak. Azt mondják, elveszed, ami a tiéd, de helyette adsz is, ha tudsz. Mátyás bólogatott. Így volt. A határig, Vizslásalsóig az övé volt itt minden. – S most adsz nekik egy hulladékfesték-tárolót. – Cüccögött az öreg. – Ezt is tudják? – Majd megtudják a falugyűlésen. Nem lesz, ki ellene szóljon. – Intett Mátyás türelmetlenül. – Nem ez a gond. Az önrész. A kenőpénz. Nincs meg az összes engedély. Ezeket meg kell venni. A két szép szemem nem elég. Ördög is közelebb jött, s letette teáját az asztalra: – Nincs valami erősebb? Kutyaharapást…– ingatta zsibbadt fejét. Bőre olyan színű volt, mint a szennyvíz. – Majd lesz. Majd kimegyünk a jó levegőre. Erre már a harmadik, Macska is abbahagyta az evést. A székére térdelve, álmos tekintettel vizslatta Mátyást. – No, mi van? – kérdezte ő nyugtalanul. – Ez a tároló veszélyes is lehet – mondta végül az öreg. A polgármester bólintott: – És? Mit érdekel az titeket? Nem ti éltek itt. 11
– De lebukhatunk veled együtt. Mátyás szeme felcsillant. Megérezte, hogy győzött. Már a kezében volt az irányítás. Világ életében tudta, mikor bukik el egy üzletben az ellenfele. – Akkor majd olyan szerződést írunk. – Macska felé vágott tekintetével. – A jogász úr biztos tud. Kecske bólintott: – Akkor engem érdekel. Ha a százalékok maradnak. – Engem is – mondta sietve Ördög, majd a legfiatalabb is igent biccentett. Mátyás hátradőlt székén, kinyúlt a cigarettáscsomagért. Horgas karjával épp elérte. – Van még egy dolog – mondta aztán, majd a kivett szálat eltartotta, mire valaki meggyújtotta neki, beleszívott, felköhögött. – Igyunk áldomást? – nézett rá Macska álmatagon. – Nem – csóválta a fejét a polgármester, és elmosolyodott. – Kimegyünk a szőlőbe – ott majd megmondom. – Intett ki az ablakon, majd felpattant. Azok tétován álltak, és lestek utána, ahogy az ajtóhoz megy, kinyitja, megáll a küszöbön. – Na, mi lesz? Üzletelünk? – erre, az utolsó szóra aztán meglódultak és követték, mint a kutyák. Már egészen kimelegedett az idő, mikor felfelé indultak a hegyre. Elöl ő, mögötte, rendezetlenül baktattak a többiek. Többen megálltak az utcán, köszöntek nekik, de Mátyás csak köpködött a földre, nem nézett senkire. Azt gondolta, a kárörömöt látná az arcokon. – Hej – gondolta –, vigyorogjatok csak! – S képzeletben az öklét rázta mindenkire. – Minek megyünk föl? – lépett mellé Ördög. A polgármester megrántotta vállát: – Majd meglátjátok mindjárt. – Csak, mert nekem ebédre az anyósékhoz kell mennem. Mátyás megtorpant, ránézett, valaki mögötte belegyalogolt a hátába. – Audid van, nem? – Az. – Akkor mit izgulsz? A szőlőhegy igazándiból csak domb volt. Aljában mindenféle pincéket vágtak, tetejét, a legjobb részeket, Mátyás még a rendszerváltás után vette meg, iskolaigazgató korában. Akkor volt még jó. Eszébe jutott Bea, aki tornát tanított, szőkén, feszesen, jókedvűen, mindig a frissen mosott pamutmelegítő szagával maga körül. Felsóhajtott. – Ami szőlő terem odafenn – mutatott hirtelen a tőkék közé –, az elmegy a kocsmában. Enyém a törköly. Na, azt a pálinkát ittátok tegnap. Ördög, aki a leginkább tántorgott négyük közül, és folyton a száját nyaldosta, most odament egy karókerítéshez, megrángatta, kihúzott egy szálat, és arra támaszkodva jött tovább. – Kerítésszaggató – vigyorgott fel rá vörös képpel. Valamikor egy iskolába jártak, abból gazdagodott meg, hogy a honvédségtől vásárolt s adott tovább leselejtezett holmikat tanyasiaknak. – Nem volt azzal baj, az itallal. Minket nem zavart meg – bizonygatta a Kecske, de Mátyás nem értette. – Mi? – A pálinka. – Akkor kit zavart meg? – fordult felé szigorúan. Az öreg hunyorgott, és csitítólag 12
emelte kezét: –- Senkit, csak úgy mondtam. – Aha. Már a poros földút kanyarjából látta a romákat. A sápadt nem volt sehol. Bekurjantott nekik, át az ősszel állított drótkerítésen: – Csiba, kapát le! – s benyomult a kapun, az Urak utána, lihegve le a fűre, a gesztenye alá. Mátyás körbelesett, s mutogatott a tájra is közben, jó házigazdaként, de sietve. – Arra a Medves van, ott már a határ, az meg ott Tégely-tető. – lihegte. – Ez már ott a szársomlyói rész? – kérdezte Macska. – Nem, az feljebb van. Erre a fiatalember odasétált a szélső tőkéhez, lehajolt, megvizsgálta a hajtásait. – Na, mi az? – kiáltott neki Kecske. – Lesz-e szép termés? – Nem szeret itt – csóválta fejét. – Hát, akkor segítsünk neki! – Mátyás intett a romáknak. Közben előkerült a Kakas is, a parasztgyerek, és nagy csodálkozó szemekkel közelebb jött. – Kapát mindegyiknek! – kiáltotta Mátyás, az Urakra mutatva. – Micsoda? – nézett rá az öreg, de a többi is csak bámult, dermedten, mint aki nem hall. – Ha már megittátok a pálinkámat, tegyetek is érte valamit, hogy áldomást ihassunk belőle ősszel is, mikor elkészül a prodzsekt – harsogta Mátyás, s gyorsan elszedte a barna, kérges kezekből a kapákat. Odadobálta őket az Urak lába elé. Egy se hajolt le értük. – Most viccel? – nézett Ördög az öregre. Az megvonta vállát. – Nem vagyunk mi parasztok – sétált el kényesen Macska foga közt zsenge fűszállal. – Hát mik vagytok? – fortyant fel Mátyás. Olyan düh sütött hangjából, hogy megkomolyodtak, Kakas még hátrébb is lépett. – Tán csak nem akarod, hogy kapáljunk itt? – kérdezte szelíden az öreg. Mátyás odaállt elé, kihúzta magát. Beszívta a levegőt, s fojtottan, de hallhatóan mondta: – Ha kell az üzlet, kapáltok. Ha kell az üzlet. Egy kis ideig úgy tűnt, hogy lemennek a hegyről, és beszállnak a kocsijaikba, elhajtanak, vissza se nézve. Mátyás megérezte a bizonytalanságot, a dacot és a sértettséget, ezért körbemutatott, mindegyik mellkasra rászögezte ujját: – Tíz százalék – mondta el háromszor. Majd hozzátette: – Az négymillió. Ezt kapjátok érte. Legelőbb az öreg hajolt le, felvette a kapát, mint aki csak súlyát próbálgatja, megforgatta, majd a Kakashoz lépett: – Hol hagytátok abba? – Ott lenn, a körténél. – Mutatta az a gacsos kis fát húsz méterre a derékban. – Akkor menjünk – mondta Kecske, s nyögve meghajolt Mátyás előtt. Ördög szó nélkül követte, végül a legfiatalabb Úr is két ujja közé csippentette a kapát. – Haljak meg, ha értem – mondta Macska csak úgy, maga elé dühösen, a többi után menve. Mátyás a gesztenye tövéhez intette a romákat: –- Csak üljetek le. Élvezzétek! – mondta bólogatva. Ő maga azonban nem bírt egy helyben maradni, leszaladt utánuk, mint egy gyerek, s leste, ahogy beállnak a sorba. Felpislogott a napra, aztán órájára nézett, majd fel–alá járkált a tőkék közt. –- Mindent ki kell szedni – oktatta az Urakat fennhangon. – Egy szál fű se maradhat, mert megfojtja a szőlőt. – Jól van, jól van – nyugtatta őt Kecske kedélyesen. Még neki ment legjobban a dolog. 13
Látszott, régebben végzett valami ilyesféle munkát. Aprókat, kis húzással vágott. Alig mozgatta karját, derekát. A másik kettő inkább csak kapálódzott, nagy hévvel, akaratlanul is meg-megrántva magát. Ahogy Mátyás várta, arcuk hamar kivörösödött, lihegésük felhallatszott a pihenőkig. – Ezek az emberek – mutatott fel Mátyás a fa tövében heverőkre –, ezek termelik meg mindazt, amiből mi élünk. Ha nem lennének ezek a szerencsétlenek, ezek a nincstelenek, ezek a senkiháziak, akkor nem kapnátok ti se olcsó munkaerőt. Ki csempészne, ásna, pakolna, fuvarozna nektek, he? Becsüljétek hát meg őket – köpött, s az öregember levett kabátkájából cigarettát vett elő. Mire elszívott két szálat, a nap feljebb kúszott az égre, s kezdett tényleg meleg lenni. – Ma végre igazi nyáreleji idő van! – Harsogta a sorok közt haladóknak, és kisétált a dűlőútra. – Vetkezzetek csak neki. Egy óra múlva, mikor a parasztgyerek műanyag palackban vizet hozott a kútról, már mind lihegett és nyöszörgött. Ördög tenyerét morzsolgatta elkínzott arccal, de a többi se volt jobb állapotban. Egyedül az öreg őrizte meg egykedvűségét, mint aki érti a tréfát: – Messzire mész, Mátyás! – fenyegette csöndesen, egy karónak dőlve. – De értelek ám. A polgármester megvonta vállát, és órájára nézett. – Nem értesz te semmit. Folytassátok, még csak tizenegy van. Legelőbb Ördög kezdte a vetkezést. Előtűnt egy fehér atléta és egy zsíros, hájas derék az ing alól. A hát sértetlen volt a verőfényben. Aztán az öreg dobta le pulóverét, de Mátyás őt nem is nézte. Ám a legfiatalabb Úr csak nem akart nekivetkezni. – Ej, haladjunk – nógatta őket Mátyás. Akkor már nem szóltak hozzá. A harag és a fáradtság együtt pirosították az arcokat, s minden vágással nagyobbat nyögtek. – Szegény parasztembereknek ebből áll az élet – mondta Mátyás a magáét könyörtelenül. – Ha én nem adok nekik munkát, fel is fordulnának. Ki gondoskodna itt róluk, rajtam kívül? Tudjátok, miért neveznek itt engem királynak? Mert törődök a népemmel. Ha kell, iskolát festenek, árkot kaparnak, szemetet gyűjtenek, vagy a szőlőt kapálják. Mindig akad nekik pénz…– feljebb hágott, hogy lássa Macska hátát. Átvérzett szövetet lesett, bármi feltűnő jelet a húson. – Az önkormányzat pénze…- morogta Ördög a sorok közül. Tíz perc múltán a fiatal Úr fújtatva kiegyenesedett, majd levonta pulóverét. Fekete atléta maradt még csontos, csupa gerinc testén, melyyen a sápadt bőr most pirosasan feszült. – Na, ebből elég volt – szólt ekkor a sorok közül az öreg, s eldobta a kapát: Mátyás eléje állt, ahogy kifelé jött. – Én majd szólok, ha elég. Kecske végigmérte, aztán kitért előle. – Még kétmillióért se szakadok meg neked, te bolond – motyogta felfelé indulva. – Dolgoztatott engem apám eleget… Ördög és Macska csak nézte, aztán hasonlóan cselekedtek. Mátyás mozdult volna, de karja lehanyatlott. Macska a fekete atlétában ment el mellette, erős, szúrós szagot árasztva. – Jaj, Beatrice, mit tettél velem? – nyögte maga elé halkan polgármester, mint aki révületből ébred. Ahogy megfordult, s utánuk indult, megdermedt. Macska lassan kihúzogatta atlétáját 14
farmerjéből, majd neki háttal levonta magáról. Ártatlan volt, mint a többi Úr a hegyen. Ekkor Mátyásnak jókedve támadt, odasietett a fiatalember mellé, akinek a kocsija annyit ért, mint az ő ötévnyi köztisztviselői fizetése, átkarolta, s megpaskolta vállát: – Csak jót tett ez a kis mozgás, igaz-e? – vigyorgott rá. – Jót, csak már adj ennem valamit, te bolond – nyugtatta őt az csendesen. A polgármester jókedve kitartott egész estig, míg elment a Harkáért. A sötétben alig találta meg: ázottan kuporgott egy bokor alatt, villantani kellett neki a fényszóróval. – Már azt hittem nem is jössz – mondta, ahogy beszállt mellé. Mátyás nejlont terített a bőr ülésre, így nem piszkolta be. Indított, kezét nyújtotta, indekszelt, behajtott a falu irányába a főútról: – Mennyi? A lány odaadta a pénzt. Mátyás vezetés közben leszámolta a lány részét, visszaadta neki. – Nem ennyit szoktál – mondta Harka félve. – Nem – vont vállat Mátyás. – Te hazug kurva. Aztán már nem szólt, és a lány se kérdezett tőle. Kitette őt a háznál, és elhajtott. Harka belökte a kaput, s miközben a zárral motozott, meghallotta a sírást. Benyomult az ajtón, dobogó szívvel kutatta a hang forrását – s a konyhában talált rájuk. Talán nem is a hang, hanem a testek meleg után ment. A masinában tűz égett, valami víz forrt rajta. – Elmentem érte – mondta Kakas, és átadta a kicsit, akire a fiú anyja vigyázott napközben. – Ma előbb végeztünk. A lány a dikóra ült, előre-háltra ringatva magát nyugtatta a gyereket, s közben arcát simogatta: – Na, tényleg? Mi volt? – Beszélni akarok veled. – Miről? – Rólunk. Harka megvonta vállát, s a fazékban bugyogó vizet leste, majd felállt, a gyereket az ágyra tette, s a férfihoz lépett, átölelte. – Hát megvan? És ki adott? A polgármesterasszony? – suttogta, felnézve rá. Keze lecsúszott, megkeresni azt, ami csak az övé, s nem két percre. A fiú bólintott: – Ő adott. Elég lesz albérletre. Meg az első pár hónapra. – Miért adott? – kérdezte a lány, de nem várt választ. Erősebben magához vonta a másikat, s nem törődött vele, hogy a kicsi, akiről bizton tudta, hogy Mátyás gyereke, ismét sírni kezd odalenn. – Megadom majd neki. A kölcsön az kölcsön - hazudta Kakas, és felszisszent. – Mi van? – Semmi. A hátam. Aztán már nem mondott többet, lemosdatta a gyereket, kiöntötte a vizet, töltött tisztát a lavórba a fazékból, letörölgette a lányt is, meztelenül bevitte az utcai szobába, az ágyra rakta, s melléfeküdt, de nem nyúlt hozzá, s az ingét sem vette le egész éjszaka. Vége
15
3.helyezett: Zsoldos László A Fekete–hegy legendája Nagy volt a sötététség Vylyanban. Hiába kelt fel a nap reggel, hiába tért delelőre, ott mindig csak lámpával jártak az emberek, ha valamit látni akartak. Lemállott a föld a kövekről, a növények elszáradtak, még a madarak is elköltöztek onnan más vidékekre. Egy nagy kéményből szállt fel a borzalmas füst, ettől volt ott örök az éjszaka. Innen kapta a nevét a környék. Az ördög fent lakott a Fekete-hegyen egy kunyhóban. Álló nap és éjszaka csak kevergette folyadékkal teli üstjét, amit magas kéntartalmú termálvízzel melegített. A nem fosszilis alapú energiahordozó segítségével csúnyaságipari termékek kidolgozásában volt érdekelt. Arra volt kíváncsi, hogyan lehet egy gyönyörű lányból ronda, vasorrú bábát varázsolni. - Ha végre sikerül a titkot megfejtenem, megnyithatom plasztikai sebészetemet- gondolta. -A csodaszert, ha bedobom a környék kútjaiba, és mindenki azokból iszik, a rondábbnál rondább emberek csak úgy özönlenek majd a magánklinikámra. Ez volt tehát az ördögi terv és mindent meg is tett a siker érdekében. Éjt nappallá téve csak dolgozott. Földet vegyített napsugárral, vizet levegővel és csak kavarta, kavarta hosszú karvaly körmeivel az elixírt, mint Piszok Alfréd egy jól ismert regényben az eseményeket. Forrt, lobogott a katlan, csak úgy zubogott benne a sötét anyag. Színe vörös volt, mit a vér, tapintása, mint a bársony, illata pedig erdei gyümölcsökre emlékeztetett, ha lettek volna ott rutinosabb szaglászók, ők bizony a csokoládé illatát is felfedezték volna benne. Apró, gömb alakú fiolákba csepegtette a sötét tinktúrát, úgy néztek ki ezek, mint apró szemek. Hogy szét ne guruljanak, fürtökbe fonta őket, így kötözte fel a kunyhó mestergerendájára. A laboratórium melletti, komfortosan felszerelt, ám de nem hivalkodó helyiségben lakott Harka, az ördög személyi titkára. Gyönyörű fiatal lány volt, haja, mint az ében, szeme, mint a szikrázó fekete szén, illetve annak speciális rácsszerkezeti módosulása, amit a köznyelv egyszerűen csak gyémántnak nevez. Ő nem értette és nem is foglalkozott a szerves kémia útvesztőivel, a számok jelentették számára a kihívást, főleg főnöke, az Ördög bankszámlájának számai. Eseménydúsnak nem mondható élete főként szépítkezéssel, magazinok képeire meredéssel, és a jé, meg má’, na de de azé’- kifejezések összefüggésbe hozásával telt. De nem is lebilincselő elméje miatt alkalmazta őt főnöke. Sőt! Harkánál jobb kísérleti alanyt nem is választhatott volna. Ha vele megkóstoltatja a csodaszert, és a lány néhány perc elteltével akár alkalmazott lehetne a szellemvasút valamelyik oldalvájatában, akkor teljes a siker, kezdődhet a sorozatgyártás! Amint ezen gondolkodott , egyszer csak kopogtattak az ajtón. -Ki lehet az? Üdülési jogot ajánlanak Kehidakustányba, vagy talán magán nyugdíjpénztárba invitálnak?- töprenget magában az Ördög. Nagyot fordított a kunyhó kovácsoltvas kulcsán és résnyire nyitotta az ajtót. Szemben vele ott állt egy rémségesen vén öregasszony, aki zöldes fényben világított az esti szürkületben. 16
- Szerencséd, hogy Banyának szólítottál, most jöttem a FÁK országából, nagyon elfáradtam.- mondta egy szuszra a banya, és letette az eddig a kezében szorongatott zsákot. Megmozdult a vászon, kioldódott a kötés, és abban a szent minutumban kiugrott belőle egy kakas, egy kecske és egy macska. Ők az én barátaim, úgyhogy gyorsan innék ott bent nálad egy hosszú kávét tejjel és cukorral és ennénk hozzá amerikai muffintmondta ezt is egy szuszra és már bent is termett a kunyhóban. Az Ördög köpni, nyelni sem tudott, szinte megbabonázta a ronda öregasszony. Leültette őket az asztal mellé, majd intett Harkának, hogy hozza a VIP vendégeknek járó kávét és muffint a készletből. Amint a vendégek megittak és megettek mindent, el is álmosodtak. Átmentek a kamrába és álomra hajtották fejüket. Erre várt csak az Ördög! Eljött a pillanat, hogy kipróbálja a csodaszert. Magához hívta Harkát, leakasztott a gerendáról egy fürtöt a csodabogyókból és azt mondta: - Ezt kóstold meg édes Harkám! Ettől szebb leszel, mint Valaha. /Valaha nyerte az előző évi szépségversenyt a közeli Tó vendéglőben. Előző Évi pedig a két évvel azelőtti győztes volt, tehát Harkának mindent megért volna, ha idén ő lesz a legsikeresebb versenyző./ Harka megfogta a fürtöt, szénfekete szemeit végigfuttatta az egészségtől duzzadó bogyókon, lassú mozdulattal pirosló ajkaihoz érintette őket. Az Ördög tágra nyílt szemekkel figyelte minden mozdulatát, még lélegezni sem mert, nehogy valamit is megzavarjon. Abban a pillanatban kivágódott a kamra ajtaja és hatalmas lendülettel kirontott onnan a kakas, a kecske és a macska. Olyan verekedés kezdődött el köztük, hogy olyat még nem látott a világ. Dőlt a ruhás szekrény, repkedtek a tányérok, zuhantak a lekváros bödönök. A kakas, hogy baj ne érje felrappent a levegőbe és hangos kárálásba kezdett, hogy: Yo, Yo, Yo. Közben szárnyaival úgy csapkodott, hogy leverte az összes csodaszert fürtöstől, mindenestől. A bogyók szanaszét gurultak, ki a nyitott ajtón, belepve az egész Fekete-hegyet. Amint pattogtak, repültek a levegőben, meghasadtak, levük a kopár sziklákra folyt. Abban a pillanatban megnyílt a sötétség is, a nap fénye elárasztotta a lankákat, és kis idő elteltével zöld, indás növények borítottak mindent. Ezeken a nagylevelű vesszőkön őszre ugyan olyan bogyók teremtek, mint amilyet az Ördög készített. Csakhogy balul sült el a terv, mert földből, napsugárból, vízből és levegőből gonosz dolog nem születhet. Attól a pillanattól kezdve a hegyen megváltozott minden. A kakasból, a kecskéből és a macskából fiatal legények lettek, akik elkezdtek a zöld növényekkel foglalatoskodni. Rájöttek, hogy tényleg varázsital lakozik az apró bogyókban, a bogyólé egészséget ád és jó kedvre derít. Az öreg banya ifjú herceggé változott és házasságot kötött Harkával, aki beiratkozott egy mérlegképes könyvelői tanfolyamra. És mi történt a főnökével? Az ördög tudja! Valaki látta még aznap délelőtt egy zsákkal a hátán ballagott egy hőforrás felé, és ott kéntelen kelletlen gyógyhatású szereket próbált rásózni német nyugdíjasokra. Ők azonban észrevették a csalást és feljelentették a Fogyasztóvédelmi Felügyelőségen. Azóta felhagyott a szépség és csúnyaság iparral is, állítólag nagy sikerrel árusítja a róla elnevezett szekereket a mohácsi busójáráson. 17
4.helyezett: Szász Zsuzsa Legenda
A tó felett valószínűtlenül lebeg a pára. Én is lebegek. Arcomat az ég felé fordítom, mely most oly halványkék, mintha maga sem hinné el, hogy ez az igazi színe. A Napot nem látom. Minden szikrázik, a ragyogásban pedig nem tudom megállapítani, merről süt. A víz meleg. Fura illatok szállnak, egyszerre nyugtatnak, és csavarják az ember orrát. Csak lebegek mozdulatlanul. A part közelében egy vadkacsa a felszín alá bukik, szárnyaival hullámokat keltve a vízben. Egy pillanatra mintha a köd is megmozdulna, aztán minden újra beledermed a csöndbe. Őt várom. Már nem tudom, mióta, értelmét vesztette az idő. Emiatt viszont remélni is könnyebb, hogy eljön. Nem tudom, mióta, és nem tudom, meddig még, de őt várom. Anyámmal éltem együtt Harsányban, amióta csak az eszemet tudtam. Apám elhagyott minket, ki tudja miért. Anyám sose beszélt róla. Pedig mindenünk megvolt. Szép ház, gazdag kert, népes istállók és ólak, melyek egészen a szőlő széléig értek. Onnan aztán már az egész domboldalt a tőkék foglalták el. Számos munkás dolgozott anyámnak, szüret idején olyan sok, hogy a nevüket se tudta megjegyezni. Ezt a luxust meghagyta a munkafelügyelőnek, és minden munkást a saját szájíze szerint hívott. Az egyiknek kiálló fogai, apró orra volt, őt Patkánynak szólította. Nem is vette jó néven az illető. Csak egy hétig maradt. Aztán ott volt Kutya, a hűséges. Évek óta visszajárt hozzánk, bár a szüret után mindig továbbállt. Na és Macska, akinek az volt az egetlen hibája, hogy nem barátkozott se Kutyával, se Patkánnyal. Gondolom, senkinek sem kell magyaráznom, hogy rövid szakállú munkását miért nevezte el Kecskének. 18
Aki kibírta anyám fura stílusát, és maradt, sosem bánta meg. A szüret mindig gazdag volt, a szőlőnknek csodájára jártak még a fővárosból is. Mindenki megkapta a járandóságát, és amikor az újbor már a tölgyfahordókban pihent, esténként már csak annyi teendőnk maradt, hogy hallgassuk a csengést. Az arany csengését. Irigykedtek ránk. Ezt csak később értettem meg igazán. Gyerekként csak azt tudtam, hogy anyám boszorkány. A háta mögött hívták így, de ő is tudta, hiszen sem vak, sem süket nem volt. Nekem meg hamar elmondták a falusi gyerekek. A férfiak a szőlőt irigyelték, melyet sem fagy, sem betegségek, sem tolvajok nem tudtak megkárosítani. A nők a megbűvölt, sóvárgó tekinteteket, melyekkel a férfiak néztek anyámra. Pedig ő csak egy sikeres asszony volt, aki a gondos gazda tudásával és jó üzleti érzékkel vigyázta szeretett tőkéit, és apró női praktikákkal őrizte meg fiatalos külsejét. Irigyelték, de sem bántani, sem megbántani nem tudták. Anyám a vagyonával ott segített, ahol csak tudott, és nem vetette ki hálóját egyetlen falubeli házasemberre sem. Békén hagytak bennünket, és anyámnak csak ez volt a fontos. Én szép voltam. Biztosan tudtam vagy tízéves korom óta, hiszen az egyik fiú komoly arccal hozta ezt a tudomásomra a szombati iskola után. Meg aztán láttam magam is a patak vizében, meg anyám tükrében. Amikor felnőttem, sikerrel pályázhattam volna a második boszorkány névre, annyian tekergették utánam is a fejüket a faluban. Egyesek után én is forgattam a fejemet, bár lehetőleg akkor, amikor nem figyeltek. Sokan kerülgettek engem, de csak mint macska a forró kását. Közeledni nem mertek. Húsz múltam, amikor újra eljött a szüret ideje. Anyám öt új munkást vett fel. Amikor megérkeztek, anyám megfogta a karom, és a tisztesség kedvéért megfenyegetett az ujjával: Ki ne merj kezdeni velük, vagy szíjat hasítok a hátadból! Afféle szertartás volt ez kettőnk között. Én nem féltem tőle, és ő sem vette komolyan a dolgot. De féltett, és jó oka volt rá. Viszont az ok nem én voltam. Az egyikük maga az ördög! – mondta el vagy százszor is aznap, amikor az első fürtöket levágták a tőkéről. Na persze, az a sötét tekintetű, ám annál világosabb szőke hajú férfi valóban szép példány volt, maga a kísértés a hozzám hasonló fiatal és tapasztalatlan lányok számára. Nem tudtam, csak akkor jöttem rá, amikor már késő volt, hogy anyám miért óvott tőle. Apám is pont így nézett ki. Az Ördög, ahogy anyám oly kreatívan elnevezte, eredetileg más névre hallgatott, de valódi nevét sohasem sikerült megtudnom. A többi munkás, akiket anyám már betört, következetesen szintén Ördögnek kezdték szólítani. A borkősav se tudta volna lemarni róla többé. Ritkán nézett rám, de akkor sürgősen meg kellett kapaszkodnom valamiben, és ha lehetőség volt rá, arcomat hosszú fürtjeim mögé rejtettem, hogy ne lássa: elpirultam. Naponta egyszer fordult csak elő, de anyámnak ez is elég volt. Utolsó este magához hívatta, és ultimátumot adott neki. Engedélyt kap rá, hogy nekem udvaroljon – milyen kedves gesztus volt ez anyám részéről, hát még ha hozzátesszük, hogy nem is én kértem rá – ám van egy feltétel. 19
Anyám üzletasszony volt, és mindennek tudta az árát. Már régóta szemezgetett a faluval átellenben levő hegy szikláival. Ha azt a földet művelhetővé tehetné, olcsón hozzájuthatna, a kiváló szőlő pedig behozná az árát. Eddig azonban senki sem vállalta a lehetetlennek tűnő feladatot. Önként nem is. Egy hetet adott Ördögnek, hogy gatyába rázzák a harsányi hegyoldalt. Ha sikerül neki megszabadulnia a szikláktól, és előkészíti a talajt, hogy anyám megtermékenyítse azt a mi szőlőnkkel, az övé leszek. Anyám kényeskedő hangon hozzátette: Az állataimat nagyon féltem. Nem hagyom, hogy bármi is megzavarja őket. Nem dolgozhatsz, csak éjjel, de akkor is olyan csendben, hogy ha egyetlen tyúk is felébred, ha egyetlen kakas is megszólal, vesztettél. Ördög az én szemembe nézett, amikor mosolyogva igent mondott anyámnak. Én szerencsétlen. Viszonoztam tekintetét, pedig ha anyámat figyelem, láthattam volna a nehéz feladat igazi eredetét. Kellett is neki az a sziklás hegyoldal. Tudta ő jól, hogy terméketlen. Anyám akarta, hogy Ördög veszítsen. Hogy ne az enyém, inkább az övé lehessen. Anyámnak több feltétele nem volt, így Ördög lelkifurdalás nélkül keresett magának segítőtársakat a munkások körében. Csupán ketten vállalták, hogy mellé állnak, a többinek már előre lebeszélt munkája volt másfelé. Ahogy besötétedett, Ördög felpakolta a szerszámait, és a sötétben való látásával viccelődő Macska, meg az elszánt, ám éppoly hallgatag Kecske kíséretében elindult a hegy felé. Csak reggel láttam viszont. Ahogy az elkövetkező egy hét minden egyes reggelén is, piszkosan és holtfáradtan, de egyre szélesen mosolyogva tért vissza hozzám. Innen tudtam, hogy jól halad a munka, meg anyám egyre hangosabb szitkozódásából. Utolsó este a falu széléig kísértem. Anyám a megye összes szekerével se tudott volna visszatartani ettől. Búcsúzóul megcsókoltam a férfit, akinek már látatlanban is odaadtam a szívemet. Ha tudom, hogy ez az első és az utolsó alkalom, sosem engedem el. Anyám nemes egyszerűséggel felverte az egész tyúkólat. A szerencsétlen kakast addig kergette, amíg kínjában el nem kukorékolta magát. Erre persze a falu összes ostoba barma csatlakozott hozzá. Ördög lélekszakadva rohant a házunkhoz. Mindannyian tudtuk, hogy anyám csalt. Tanúnak ott volt Macska és Kecske. Sajnos rájuk mégsem számíthattunk. Szükségük volt a munkára, meg anyám pénzére. Így hát némán elsomfordáltak. Ördög tajtékzott tehetetlenségében, aztán meg kétségbeesetten nézett könnyes szemeimbe. Egyikünk sem akarta feladni, de az adott szó kötelezett. Ördög kicsinyes bosszút állt. A megmozgatott sziklákat elhordta egészen Siklósig, szinte hegy lett belőlük. A szerszámait bagóért a munkásoknak adta, akik aztán jó pénzért továbbadták valami uraságnak a szomszédos megyéből. Aztán térden állva könyörgött anyámnak, hogy engedjen minket egymásnak. Hiába. Anyámat ekkor már én is boszorkánynak hívtam.
20
Ördög az első hóval elment. Nem költözött túl messzire, talán mert nem bírta tovább feszíteni a köteléket, amely még mindig összefűzött bennünket. Láthatatlan volt, mert így akartuk. Anyám elhitte, hogy elfelejtettem. Talán még irigykedett is, mert neki nehezebben ment. Hamarosan újra hallottunk róla. Nyugatra Harsánytól nem is olyan messze gyógyforrást találtak. Ördög felásatta a környékét, míg sikerült tavat varázsolnia a vízből. Betegek özönlötték el a környéket, apró pihenőházakat felhúzva a tó köré. Alig egy év alatt aztán új falu született. Anyámat a következő tavasztól kerülték a munkások. Régi kedvence, Kutya volt az első, aki felmondott. Anyám csak megvonta a vállát. Aztán amikor még Szent György napján sem talált senkit, aki szerszámot fogott volna a harsányi boszorkány szőlője kedvéért, végigsikoltozta a délutánt, majd ágynak esett. Az orvos fürdőkúrát javasolt az idegei megnyugtatására. A tóhoz mentünk hát mi is. Én dobogó szívvel, de semmitmondó arccal. Anyám a saját fájdalmával volt elfoglalva, nem foglalkozott velem. Csodáltam Ördög munkáját, ahogy a semmiből csodát teremtett. Bárcsak a kettőnké lehetett volna ez a csoda. Anyám viszontlátta régi munkásait. Az új faluban építették a betegek házait. Anyám sántikálva, és megőszült hajjal bosszút esküdött. Hamarosan egy új munkás érkezett a tóhoz, ismeretlen, szótlan fajta. Ördög másnap eltűnt. Elhagytam anyámat, és a keresésére indultam. Macska, Kecske és a többiek szomorú arccal fogadtak esztendő múltán, amikor feladva a hiábavaló kutatást visszatértem a tóhoz. Anyám akkor már fél éve halott volt. Nem élvezte sokáig riválisa eltűnését, azt mesélték. Nem sírtam utána. Mindent megadott nekem, a legfontosabbat mégis sajnálta tőlem. Tönkretette az életemet. Mindenünket eladtam, csupán egyetlen palack bort tartottam meg, emlékül. Azokat a szőlőszemeket még Ördög szüretelte. Minden nap megfürdöm a tóban. Minden reggel, akár esik, akár fúj, akár jég vagy hó esik. Nekem nem számít. A víz meleg. Pára száll fel a lágy hullámokból, és az aprócska cseppek köddé állnak össze, mely sohasem tűnik el. Gyémántként szikrázik a napsugár hajam körül, ahogy szétterül a vízben. Nyugodt vagyok, mozdulatlan. Hagyom, hogy ringasson a víz, és azt képzelem, hogy az ő karjaiban vagyok. Tudom, hogy még él. Tudom, hogy itt van, egészen közel. Néha azt képzelem, hogy ha egy pillanatra a vízbe merülnék, majd újra a felszínre bukkannék, ő egyszer csak ott volna mellettem, és rám mosolyogna, mint régen. Néha ki is próbálom. Üdvözlégy, vándor. Gyere, mártózz meg! Ne félj, a víz meleg és minden fájdalmadat meggyógyítja. Csak engedd, hogy körülöleljen. Ugye már te is érzed? Harka vagyok. És ez az én tavam. Pontosabban a kedvesemé. Ő teremtette ezt a csodát. Itt is lesz hamarosan, meglátod. Csak várj, meglátod… 21
5.helyezett: Kisslaki László Ördög vigye a nősülést
A kopott Kandúr bekapta az utolsó Márton napi libatöpörtyűt, és nagyot húzott a kupából, amiben jóféle portugieser volt. Azért is szerette, mert mindig, mindenhez lehetett inni. Assmodi barátja adta neki, a jószívű ördög, akit itt a pokolban ártatlanul meghurcoltak. Miután rehabilitálták, jutalomból kinevezték pincemesternek. Az öreg kecskének, Berta néninek, kadarkával szokott kedveskedni, mert a tanti gyerekesen örült az új etikettnek, amin elnézegethette magát kedvére. . – Azannya! - Csettintett elismerően a kandúr, miután visszatette az asztalra a kupát. - Ez aztán jól esett. - Összébb húzta magán a kifakult macskabundáját, amiben már megszületett. - Pedig a pokolban jól fűtöttek; - csak hát a reuma ne kínozná, amit azon a szerencsétlen éjjel, a Harsányi hegy szántásánál szerzett. - Biztos megizzadtam ott, a fene egye meg. – fújt maga elé. Újra lendített egyet a hintaszéken. Szeretettel ránézett Bertára, akivel együtt húzták az ekét, míg Asmodi csalódásában bele nem vágta a hatalmas vasat a völgybe. A szerencsétlen, szomorú eset miatt, majdnem őket is kirúgták innen a pokolból, s nemcsak Asmodit, a gazdájukat. Szegényt, koholt vádak miatt, a pokol leghülyébb ördögének tartották számon, mert hagyta magát átverni egy banyától. Pedig ez nem úgy volt! - Akkor éjjel csak egy igaz szerelem, tragikus fináléja játszódott le a hegyen. Berta a kockás plédbe bugyolálva lapozgatta a - „Pokolbéli Krónikák” - régi számait. Időnként gúnyosan felkacagott, – ami inkább mekegésnek hallatszott. – Mit nevetsz Berta néni? Még a kadarkát is magadra döntöd. – hát azt, hogy milyen marhaságot írt ez a bulvárlap annak idején. - mondta, és belebelekuncogva a történetbe, fennhangon olvasni kezdte a cikket: -: Egy nagyharsányi boszorkány átverte a szerelmes ördögöt, aki a lánya után ácsingózott. Késő éjjel elhitette vele, hogy már pirkadat van, mikor az ólban elkukorékolta magát, a hajnalt köszönteni. Az ördög erre szégyenében, hogy nem sikerült kakasszóig a hegyet felszántania, a harkányi iszaposon át, visszament a pokolba. A macska és a kecske, akik segítették, szégyenükben a Drávának mentek. A Banya persze jót röhögött a lóvá tett ördögön. – Ahogy Berta befejezte az olvasást, elhallgatott. Emlékeiben visszaszállt arra az éjszakára, mikor egy csodálatos 22
szerelemre pontot tett a végzet, és gazdájuk jó időre elvesztette az életkedvét. * Annak idején, Asmodi, a derék ördög, mint komédiás, egy macskával és egy kecskével járta a vidéket. Ahogy megérkezett Nagyharsányba, beszállásolta magát a vénséges vén boszorkány kunyhójába. – Hová is, ördög létére? Idáig mindig úgy szokta Asmodi, hogyha már egy falu apraja nagyja látta az előadást, szedték a sátorfájukat, és továbbálltak egy házzal. De most itt, mintha láthatatlan lánc kötné béklyóba, nem tudott elszakadni a háztól. - Nem csoda. - Már az első pillanatban, ahogy meglátta Harkát, a banya lányát, őrülten beleszeretett. A szűz, angyali arca, kecses alakja, és a mélyfeketén izzó perzselő szeme, megbabonázta a szegény ördögöt. - Na igen, nem kunszt, ha az anya boszorkány. – Ráadásul egy vénséges vénasszony. Már az is bűbájosság, hogy hogyan tudott szülni olyan előrehaladott korban. Harka már a második éjjel, viszonozta a nyalka ördög eszeveszett, őrült szerelmét. Ahogy teltek múltak a napok, már biztosak voltak abban, hogy a sors egymásnak teremtette őket. Harka javasolta szerelmének, hogy szökjenek el. De ezt Asmodi nem tartotta tisztességesnek. Inkább annak módja szerint, tisztelettel, illő módon megkérte a boszorkánytól a lánya kezét. A máminak nem volt ellenvetése, mert a lánya elárulta neki, hogy Asmodi, nem egy ágrólszakadt, szegény ördög, hanem nagyon is tehetős, mert sokat félretett, mint komédiás. A szerelmesek, boldogan ábrándoztak a jövőjükről, s csak néha pihentek meg egy lágy csóknyi időre. Időnként azért szünetet tartottak, hogy levegőt vegyenek, mint a gyöngyhalászok. A boldog Asmodi, Harka őszgyümölcs, chardonné ízű csókjáért, még az üdvösségét is odaadta volna, ha lett volna ilyen egyáltalán egy ördögnek. * A szerelmesek tervezték, színezték a jövőjüket, amit békésen, tisztességgel munkában élik át a szeretett szőlőhegyen, Ezen az Isten áldott helyen, ahol a nyári hőségben is gondoskodik, enyhe szellőről a Dráva felől Ott biztos, hogy még az unokájuk unokái is jó bort fognak termeszteni. Esténként a jövendő anyós is részt vett a tanácskozáson. – Harka, Hófehér ruhában, liliommal fog állni az oltár előtt. - törölgette a szemét az örömanya a meghatódástól. – De hát az nem megy mama, hiszen ördög vagyok! Igaz, maga boszorkány, de attól még megtűrik a templomban, de hát én már rosszul lennék a szenteltvizes tartótól is. Jó lesz egy esküvő, pap nélkül –, mondta Assmodi, és már kezdte unni a huzavonát. - Csak az oltár előtt, vagy sehogy! Punktum! – Asmodi méregbe gurult, de Harka kivette a kezéből a kisbaltát, ami a tűzhely alatt volt az aprófának. Az anyós nagyon megijedt. Hirtelen eszébe jutott valami, s félrefordulva elvigyorodott. - Na jól van fiam. Egy feltétellel. Ha felszántod a hajnali kakasszóig a Harsányi hegyet, akkor tied a lányom, még esküvő nélkül is. - Meghibbant ez a boszorkány. – gondolta Asmodi. - Tudhatná, hogy egy ördögnek ez semmi. Vagy tényleg hülyének néz? * Másnap este, mikor nekiállt Berta és a kandúr a Harsányi hegyet felszántani, még éjfélre sem járt, már teljesen befejezték a munkát. - Sikerült! – ölelkezett össze a két boldog szerelmes. A Kandúr és Berta komótosan tisztogatta a szerszámokat, azalatt Asmodi a fűben heverve, Harka haját simogatta gyengéden, és időnként lecsókolta szeméről az 23
örömkönnyeket. Ahogy így kényeztette szerelmét, hirtelen az alvó házak felől felhallatszott hozzájuk az öregasszony kukorékolása. De csak azért, mert a kakasa, mikor egy fáklyával belevilágított a banya a szemébe, ahelyett, hogy ijedtében elkukorékolta volna magát, egyszerűen elájult. Asmodit megdermesztette a boszorkány gyűlölete, és az ócska trükkje. Hogy gondolta, hogy egy ördögöt átverhet? Vagy talán mégis igaza van a vénasszonynak, hogy nem akarja a lányát hozzáadni? A szegény, szomorú ördög rádöbbent, hogy mibe is csöppent, evvel az eleve kilátástalan szerelemmel. Elment a kedve az egésztől. Sejtette, hogy később, úgyis előjönnek a megoldhatatlan problémák; - rögvest már az első kis ördögfióka keresztelőjénél. Ezért megtört szívvel zokogva elbúcsúzott kedvesétől, és eltűnt az állataival egy bűzös mocsaras vidéken, a föld alá. Innen egy forrást tört fel, amit Harka emlékére, később Harkánynak kezdtek, nevezi a népek. Asmodit meg ahogy megérkezett, rögtön Belzebub parancsára, börtönbe vetették, mert szégyent hozott az ördög névre. Csak később adtak Asmodinak fényes elégtételt, mikor megjelent a fáklyával megijesztett kakas memoárja. Abban leírja a szárnyas, a tiszta igazságot. Így már kiderült, hogy Asmodi saját magától hagyta ott a hegyet, pedig már éjfél előtt készen voltak a szántással. Így de jure és de facto is, a lány Asmodit illetné. De az ördög egyszerűen csalatkozott az emberi tisztességben. Hogy Asmodi eszén túljárt volna az a banya, az egyszerűen történelemhamisítás. A kakas leírja még, hogy ő azon az éjjel nem kukorékolt. - Az igaz; csak azt nem említette, hogy azért tartotta zárva a csőrét, mert ijedtében elájult. Ehelyett szépítette úgy, mikor írta, hogy ő ott sem volt, mert egy fiatal jércével hetyegett a szomszédban. (Ez is jó példa arra, hogy a memoáríróknak és a történészeknek is, néha kihagy a tolluk.) * Később Harkának eszébe jutott Asmodi búcsútanácsa, hogy menjen férjhez, egy borászhoz. Ügy is történt. Az ifiasszony beadta az urának a nászéjszakáján a legendát, mire a férj rögvest kimászott a duzzogó Harka mellől az ágyból. Reggelre járt, míg bekörmölte a családi krónikájába. Így került át a köztudatba, és a legenda gyökeret eresztett, és ennek a termését formázták, színesítették, a rákövetkező századok. Ezt a forrásmunkát találta meg egy kései utód, egy elveszettnek hitt, poros kódexben. Később aztán elhatározta, hogy újraéleszti a legenda hőseit. Megrajzoltatta őket, és hat különböző bor címkéjére rányomatta, hogy feledésbe ne merüljön az Ördögszánta hegy legendája. Így kezdte forgalomba hozni a hat különböző címkéjű és fajtájú bort. Így aztán Asmodi, Harka, és édesanya a Boszorkány, a Kandúr, és nem legutolsónak, Berta néni, elvetődtek a világ négy tája felé. Sőt.. * Asmodi váratlanul megkapta a pokol legmagasabb rangú kitüntetését. Belzebub fejedelem nem okolta meg, hogy miért. Ő titka maradt, hogy a titkos rádión, rejtjelezett szenzációs hírt kapott a mennyekből. Az üzenet rövid volt: A világ teremtése óta Asmodi az első és egyetlen ördög, aki szívesen látott vendég a szentek között. Igaz, hogy még csak vörösboros etikettről nézi a vidám, zsoltárt daloló szárnyas társaságot a mennyei kocsmában.
24
6.helyezett: Pécsváradi Antal Arról, hogy hogyan és hol honosodott meg a szőlőkultúra Pannóniában avagy a thrákiai Athanász kalandjai Történt még a régi szép időkben, hogy Dionüszosz egyik kecskéje, Athanász túlzott ivászatával és bujaságával kivívta az istenség haragját. Büntetése nem volt más, mint el kellett hagynia a szép Thrákiát, és a vad pannon vidékre kellett költöznie. Ezen először csak nevetett, mert kalandkedvelő volt, különösen bor- és asszonykaland-kedvelő. A fintorgásszerű kecskemosoly akkor fagyott az arcára, amikor arra gondolt, hogy azon a vad tájon asszony még csak megteremhet, de a szőlő? A búcsúesten a többi szatírral könnyes kecskeénekeket énekeltek és sokszor ittak áldomást a mi kecskénk egészségére és szerencsés útjára. Hajnalban, miközben a többiek még mámorukat pihenték, szatírunk pár szőlővesszőt vett magához emlékként.
Az úti kalandok sorát most nem mondhatjuk el, legyen annyi elég, hogy amerre Athanász járt, asszonyi szem nem maradt szárazon, ellentétben sok-sok pincével. Egyre északabbra, barbárabb tájra jutott, s azon gondolkodott, hogy hol is lesz a megállj. A hatalmas erdőségek és kisebb-nagyobb folyóvizek leküzdése után széles lankás síkra jutott, melyből csak egy hegyvonulat emelkedett ki. Athanász szemébe könnyek szöktek, hiszen itt minden olyannak tűnt, mint otthon, fel is kiáltott: Itt lesz a megállj! Ahogy már lenni szokott, a nagy boldogságot felváltotta az aggodalom: se szőlőt, se élőlényt nem látott már hosszabb ideje. Elhatározta, hogy körbejárja a hegyet, helyet keres a letelepedésre. Mendegéltében takaros udvarházra bukkant, azonnal arra vette az útját s illedelmesen dörömbölt a kapun. Csak a már említett kalandvágyának volt köszönhető, hogy nem rohant vissza Thrákiába, ugyanis a házból egy nagyon csúnya és még annál is öregebb asszonyság lépett ki. A menekülésre is felkészült Athanászt meglepte, hogy a vénség kedves és fiatalos hangon invitálta vendégségbe. Hát még a házban micsoda döbbenet érte: a rendet és a tisztaságot is megcsodálta, de a megpillantott lány szépsége minden képzeletét felülmúlta! Szája tátva maradt (nem éppen előnyös egy szatír számára), szeme a látványon 25
csüngött, átesett egy heverő eben, két széken, de elérte az asztalt. A kölcsönös bemutatkozás után vált világossá, hogy a lányt Harkának hívják, a vénség pedig az édesanyja, Palkonya. Anya és lánya gyorsan megterítettek, mindenféle finomsággal telt meg az asztal, majd hősünk gyomra, viszont inni csak friss vizet szolgáltak fel. Étkezés után kecskénk a következő érdekes történetet hallotta vendéglátóitól. Palkonya az egyik pannon fejedelem, Harsány özvegye, Harka pedig a lánya. Az özvegy ügyesen kormányozta országát, de férfi kellett a házhoz, ezért kihirdette, hogy arra érdemes fejedelemfihez adja Harkát. Meg is jelent két kérő: az egyik a szomszéd fejedelem legkisebb fia, Atád, a másik - az idősebb - Pannónia távolabbi részéről érkezett, név szerint Öskü. Mindketten csinosak voltak, hoztak aranyat, ezüstöt, rezet is hat marékkal, Harka szíve azonban Atád felé hajlott. Ekkor ütött ki a föld alól a kénköves pokolbeli ördögfi, vagyis garéi Garé, ő szintén szerette volna feleségül venni a széplányt. Palkonya visszautasította lánya nevében az ördögöt, a fejedelemfiak fegyveres kíséretükkel szálltak szembe az ördögi kísérlettel. Az ördög sem volt rest, bűbájjal megtörte ellenségei erejét, elvarázsolta őket: így lett Palkonyából csúnya, vén boszorkány, a harcias Atádból kakas, a megfontoltabb Ösküből macska. Az ördög még azt is mondta, hogy addig marad mindez így, amíg meg nem kapja Harkát. Ez már három éve történt. Az özvegy és lánya kérte a világlátott Athanászt, ha tudna valami kiutat a kelepcéből, akkor segítsen rajtuk. Hősünk megértette, hogy Harkánál semmi keresnivalója nincs, de megszerette kedves vendéglátóit, elhatározta, hogy a maga módján oldja meg a kialakult helyzetet. Terve pontos kidolgozásához serkentőszerként bort kért a háziaktól, de azok csak néztek rá csodálkozva, amiből kecskénk megértette, hogy e tájon ismeretlen a szőlő, vagyis bebizonyosodott a thrákiai mondás: Asszony mindenhol terem, de szőlő csak jobb helyeken. Athanász gondolataiba mélyedt, időnként az előtte lévő kupára tekintett, amiben bor helyett víz volt, ettől kirázta a hideg, de mozgásba lendült az agya. Eszébe jutott, amit Dionüszosztól hallott, vagyis az olümposziak csak az emberek megtévesztése miatt háborúskodnak, különben ellentéteiket inkább üzleti alapon intézik. Miért ne lehetne ugyanígy Garéval is megállapodni? De mi lehet az üzlet alapja? Ekkor eszébe jutottak az emlékként magával hozott szőlővesszők – ezt tudja felajánlani az ördögnek. Megnyugtatta a csendben ülő és őt aggódva néző Harkát és Palkonyát, hogy az ügyre nézve nyomon van, és másnap meglátogatja garéi Garét. Ahogy mondta, úgy is tett (a történet nem ma játszódik!), hajnalban elindult a tárgyalásra. Garé kezdetben csak nézte a pannon földön idegent, nem szólt hozzá, szinte órák teltek el a szemlélődéssel, amit kecskénk hetykén állt. Az ördög - a helyzetet feloldandó – kegyeskedett megengedni hősünknek, hogy előadja, mi ügyben jár. Athanász egy lendülettel elmondta az általa kimódoltakat: Garé lépjen vissza a Harkával kötendő házasságtól, varázsolja vissza emberekké Palkonyát, Atádot és Ösküt. A pokolbeli az arcátlan diktátumot hallva nem tudta, hogy bosszankodjon vagy nevessen, de mert érdekesnek találta az idegen fizimiskáját, kezével kegyesen jelet adott a folytatásra. Hősünk az emberek, új barátai érdekében felajánlotta az isteni nedű zálogát, a szőlővesszőket, és hosszasan ecsetelte a vesszők leendő hasznát, közben a protokolltól eltérve többször megnyalta a száját. Az ördög már nem bosszankodott, sőt kifejezetten gondolataiba mélyedt. Kis idő múlva a következőket mondta: alakítsanak társaságot fele-fele alapon, a felszíni ügyeket Athanász, a földalattiakat ő intézi, Palkonyának át kell adnia az általuk Szársomlyónak és Fekete-hegynek nevezett területeket. Mivel egyik sem volt sokkal szebb a másiknál, 26
megalakították Pannónia első üzleti társaságát szigorúan fele-fele alapon. A szatír visszatért az udvarházba - ahol már izgatottan várták - , és elmondta az ördög feltételeit. Palkonya ezekbe azonnal beleegyezett, így már a következő napon aláírták a szerződést, amit minden szerződő fél betartott, hiszen ez a történet nem ma játszódik. Mindenki megkapta azt, amit akart, sőt még többet is: Atád elvette feleségül Harkát, Öskü a szép özvegyet, Palkonyát - egész Pannónia a vendégük volt - és boldogan élték az emberek mindennapi életét. Az évek jöttek-mentek, s megszületett először Harka fia, a kis Harsány (nevét nagyapja után kapta), majd lánya, Harkány, akinek szépsége nem maradt el az anyjáé mögött. És a társaságalapítók? Athanász sok munkával szőlőt telepített a fent említett hegyekre, majd bort készített a jó thrákiai hagyományoknak megfelelően. Garé ördögi módon a földalatti melegvizeket egy irányba fordította és fürdőt létesített a hegyek tövében. Az évek múlásával a társaság borai és fürdője egyre híresebb lettek, ezért működési körét kiegészítették bor és fürdő utak szervezésével Harkány Tursz néven. Nos, a római legiók nem az ő szervezésükben érkeztek e tájra, de közel háromszáz évig dicsérhették e boldog vidék áldásait.
27
Névjegyek
Név: Palkonya
Név: Öskü
Szereplő: boszorkány
Szereplő: macska
Férj: Öskü
Feleség: Palkonya
Tulajdonság: kiegyensúlyozott
Tulajdonság: higgadt
Kedvenc: rizling
Kedvenc: portugieser
Név: Harka
Név: Atád
Szereplő: széplány
Szereplő: kakas
Férj: Atád
Feleség: Harka
Tulajdonság: tartózkodó
Tulajdonság: harcias
Kedvenc: chardonnay
Kedvenc: rosé
Név: Athanász
Név: Garé
Szereplő: kecske
Szereplő: ördög
Feleség: nincs
Feleség: nincs
Tulajdonság: kezdeményező
Tulajdonság: tüzes
Kedvenc: kadarka
Kedvenc: vörös
28
