RÉTE - BÁSTYA ÉS MENEDÉK

Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 3. Cséplő Ferenc

RÉTE - BÁSTYA ÉS MENEDÉK Helytörténet két egyházi könyv köré építve

- 1995 -

Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 3.

Szerkesztik: H u szár László

Kovács László Végh László

A füzet megjelenését támogatták: A Lakitelek Alapítvány A Pozsonyi Magyar Református Egyházközség A Rákóczi Szövetség A NAP Kiadó - Dunaszerdahely A Hazánk Könyvkiadó, Győr

Réte - bástya és menedék Réte község (szlovákul: Reca) a keleti hosszúság 17°25'10'' és az északi szélesség 48°13'48'' pontján fekszik 137 méterrel a tengerszint felett. Elképzelhetőbben: a Kis-Kárpátok déli előterében a Pozsony-Érsekújvár-Budapest vasútvonalon, Szenctől 4 km-re keletre. Szomszédai: nyugatról Szenc, északnyugatról Boldogfa, északról Sárfő és Csataj, keletről Németgurab és Pusztafödémes; délről Királyfa és Papkörmösd. Határát északon a valamikor Saár folyó alkotta (ma Sifek vagy Ópatak), délen majdnem a Pályázó folyóig ér. A folyót a régi időkben hívták így, amíg Cseklész alatt el nem zárták a Kis-Dunától. Ez tulajdonképpen a Duna harmadik ága volt. Az elzárás után megkapta a hegyekből belefolyó patak a Feketevíz nevet. Vagy tizenöt évvel ezelőtt egy csatornával újra összekötötték a Kis-Dunával, és most megint a Duna vize folyik benne. Réte az őskortól lakott hely, mivel jó természeti adottságai voltak elegendő csapadék, mérsékelt időjárás: jól termő föld. Bizonyítják ezt a határában fellelhető késővaskori sírhalmok, amelyekben a hallstatti kul­ túrából származó leleteket találtak. Római korra vall az a fűzfalevél alakú fibula (ruhakapocs), amelyet a második világháború utáni ásatásoknál találtak hamvasztásos urnák mellett a rétei „halomdombban" (másképpen „zöldhalomban"), de azok az aranypénzek is, amelyeket a századunk elején vetett ki szántáskor a föld a határ egy másik részén. Nyilván, hogy ez a vidék beletartozott a „limes romanus" (i.sz.u. 200-300-ban), a Római Birodalmat a Duna északi partvonalát védő települések, erődök láncolatába. Még írásos bizonyíték is van rá, mégpedig kőbe vésve. A másfél km-re fekvő boldogfai katolikus templom falába beépítették annak idején a környéken talált obsitos római légionárius sírkövét. A fibula megjelenésével ugyan értelmét vesztette egy régi szép rétei legenda, miszerint a „halomdombot" török katonák hordták össze basá­ juknak sapkájukban, hogy a sátrát méltó helyen verhessék föl. Kiderült viszont, hogy a domb sokkal régibb keletkezésű, mint ahogy hitték. A község határa akkoriban kissé más képet mutatott, mint ma. A Kis-Kárpátok délkeleti oldaláról számtalan ér és patak hozta le a tavaszi és őszi esők vizét, és így dús füvű legelők váltakoztak süppedő lápokkal, nádasokkal, bokros, fás ligetekkel, sűrű pagonyokkal. A magasabb részeken

gabonát termelhettek, a füves laposokon legeltethették az állatokat és a lápokban, nádasokban elbújhattak, ha jött a veszedelem. Ilyen terület nagyon megfelelt az Árpáddal bejövő magyaroknak, és így több mint valószínű, hogy nem sokkal a híres pozsonyi csata („Bratislava, Bratislava, tam zapadla Slávov sláva" - mondja egy szlovák ének, magyarul: „Bratislava, Bratislava (Posonium) ott hanyatlott le a szlávok dicsősége") után magyarok telepedtek le ezen a vidéken (907?). Amint később kiderült, nem a legnyugodtabb helyen. Nagyon közel van Ausztria, ahonnan be-becsaptak a trónkövetelő hercegek csapatai, úgyhogy nem volt itt több száz éven át békesség, de annál több háború. A legkegyetlenebb nyilván a tatárjárás volt. A feljegyzések arról adnak hírt, hogy a tatárok 1241 május elején özönlötték el Pozsony vármegyét. Fölégették Pozsony környékét, de a várost és a várat bevenni nem tudták. Ekkor is nyilván a járhatatlan lápokba, nádasokba menekültek a réteiek, nem törődve azzal, hogy kunyhóikat porrá égetik a dühödt portyázók. Fontos volt az é let megmaradása. Amikor a veszedelem elmúlt, gyorsan fel tudták építeni az akkor szokásos paticsfalú (sárral bekent vesszőfonat) házaikat. Csekély húsz év után, 1256-ban említi egy okirat a P e t r u s d e R e t h e nevét. Ettől az évtől lehet írásban is bizonyítottnak venni a falu létezését. Ebben a korban jelennek meg a környékbeli falvak nevei is, bizonyítva, hogy nem lehet az, hogy mind egyszerre épült. Megvoltak azok már régebben, csak az írásbeliséggel volt akkor baj. Hiszen tudjuk, hogy III. Béla 1185-ben szervezte csak meg a királyi kancelláriát, és mire a központtól, a királyi székhelytől távolabb is rendszeressé vált volna az események, szerződések írásbeli rögzítése, akkor meg jött a tatár - az ország pusztulása. Így természetes, hogy csak IV. Béla országépítése (újraépítése) során indulhatott meg nagyobb méretekben a vidéki kancelláriák kiépítése és ezzel az általános írásbeliség bevezetése. Erre vall, hogy ezekben az években tömegesen jelennek meg okiratok a környékbeli falvak neveivel is: 1244-Báhony, 1256-Borsa (abban az évben amikor Réte), 1244-Csataj, 1244-Kápolna stb. 1310-ben már mint lakott helyről szól az egyik okirat: Terra R e th e formában. Itt jegyezzük meg, hogy Réte a pozsonyi várföldekhez tartozott, és így lakosai bizonyos előjogokat élveztek. Katonai szolgálaton kívül, amellyel a pozsonyi várnak tartoztak, másként nem adóztak, akárcsak a környéken a pozsonyi várföldekhez tartozó Pénteksúr és Pusztafödémes

6

is. Ennek az emléke élt még a közelmúltban is (e század harmincas éveiben), amikor a községi bírót hadnagynak, a kisbírót pedig tizedesnek hívták. No meg a falu egyik dűlőjének máig is „várfö ldek" a neve. Ebből a korból ismert Réte ikerfaluja: Melénte. A régen elpusztult falu nevét az egyik dűlő őrzi. Ezt a falut (akkor Milentének hívták) Károly király Csák Máté hadvezérének, Mártonnak ajándékozta. Boldogfán túl, nem oly messze Rététől, az erdőt Márton erdőnek hívják. Ha már a dűlőnevekről szó volt, nézzük meg közelebbről az egész rétei határt. Területe 1745 katasztrális hold (1274 ha). A fö ld minősége dűlőnként különböző, és így különböző a termőképessége is. Legtermé­ kenyebb a fö ld éppen Meléntén, mivel ez a határrész a patakok déli oldalán fekszik - jó fekete hordalék. Jó széna termett a Papréten is a Sifak patak partján, de hasonlóan jó a fö ld tovább keletre Gurab felé, Högyeszögén meg Nyárasalján. Jó legelőnek számított a Kurtarét is a Paprét szomszédságában. A község keleti oldalán folyt valamikor egy patak délnek, ahol a Dunába torkolt (Pályázóba). Annak a hordalék partjain terült el a Nömöskert dűlő, nevével is jelezve, hogy kertészkedésre volt alkalmas, ezért gyümölcsösökkel volt betelepítve. (Ma már csak egy horpadás jelzi a gabonaföldeken.) Azt mesélik, hogy egyszer itt kútásáskor egy elkorhadt csónak darabját ásták ki. Ez pedig egy másik emlékezést támasztott alá, hogy amíg élővíz volt a patak, vizimalom is állt ezen a helyen. A legtávolabbi vizenyős rész volt a Csádé. A boldogfai határt érinti egészen közel „Főszög"-höz a Sájdomb. A falutól délre, kelet-nyugati irányban húzódik az Ős-Duna kavicshordalékán a Szőlődomb, még tűrhető termékenységgel, de ettől még tovább délre, Királyfa felé egészen silány, kavicsos, gyorsan kiégő a fö ld. 1368-ban mint a legrégebbi nemesi birtokost említik R é th e i Jánost. Ugyan ebből az évből jegyezték fel azt is, hogy Pongor neje, Erzsébet eladta réte i birtokrészét Lászlónak. 1398-ban Nagy Ilkai (Jókai) Mihály fia, János eladja rétei birtokrészét Borsai Jánosnak. 1438-ban Körtélyesi Mihályt emlegetik nemesi birtokosként. Az eddigi adatokból nyilvánvaló, hogy Réte a pozsonyi vár hatalmának a csökkenése után nem került egy ragadozó főúrnak sem a birtokába, mint annyi más helyen, hanem több kisbirtokos osztozott a fö ldeken. 1469-ben, amikor a cseh-m orva-sziléziai rendek egy része Mátyást Brünnben cseh királlyá koronázta, Rétén (az írások hírt adnak róla) Súri Szüllő Mihály és Borsai Pál erőszakkal elfoglalták Réthei György birtokát és kúriáját.

7

Van ebből a korból kedvesebb híradásunk is: a rétei Hollósy családban az a hagyomány él, hogy Mátyás királyt a csehek elleni háborúba két rétei testvér is elkísérte. Vele mentek akkor is, amikor a csehek táborát kémlelték ki. A kémkedés eredményeként a csatát megnyerték, de az egyik rétei testvér a harcban elesett. A másik jutalomból megkapta Mátyástól az engedélyt a Hollósy név használatára. Szép - mégha valószínűleg nem is igaz. Két évvel előbb, 1467-ben Rozgonyi János, Mátyás király országbírója említi Réthei Fábiánt abban a levelében, amelyikben a budai káptalant értesíti az óbudai apácák birtokügyi panaszáról. Ehhez tudni kell, hogy a budai apácáknak egyik birtokrészük a Rétéhez szomszéd Boldogfán volt. 1550-ben Újlaky Ferenc győri püspök és a pozsonyi káptalan közti levelezésben említik két esetben is Réthei Nagy Balázst és Réthei Nagy Mátét, mint királyi biztosokat. Ugyanabban az évben egy határjárási jegyzőkönyvben emlegetik Réthe nemesi faluból nemes Márkus Andrást, továbbá Ravasz Lukács, Faggyas Orbán, Nemes Réthei Ravasz István és Nagy András nevét. Ezekben az időkben kezdett terjedni Magyarország területén a protes­ tantizmus, amely a huszitizmus után egy új pozitív mozgalommá fejlődött, talán éppen a Habsburg-konzervativizmus ellenében. Réte is protestánssá lett, és mivel az ő esetükben írásos anyagra is lehet támaszkodni, érdemes részletesebben is foglalkozni a faluval és református egyházával, mert itt találkozunk a cseh-magyar kapcsolatok problémájával is. Kezdjük talán azzal, hogy a rétei hagyomány szerint még az 1920-as években is iskolának használt épület a régi időkben „Huszita ház" volt, és mint ilyet, templomnak is használták. Az igazi „kőtemplom" csak 1769-71-ben épült föl, de még csak udvarra nyíló bejárattal és torony nélkül, amit csak 1862-ben építettek hozzá, ekkor már utcáról nyíló bejárattal. A volt „Huszita ház" tűzfalán állítólag még a múlt század vége felé is látható volt a husziták jele - a nagy kehely. Hogy a réteiek lettek huszitákká abban az időben (1419-1424) és ők maguk építették a kérdéses épületet, vagy maguk a cseh husziták, amikor ezen a környéken tanyáztak, ezt írásbeli emlék hiányában sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Tény az, hogy a későbbi, most már írásos emlékek ehhez a „Huszita házhoz" kapcsolódnak. Előbb meg kell jegyeznünk, hogy Réte még 1544-ben erős katolikus helység kellett, hogy legyen, mert a Pozsony megyei plébánosok adó­

8

jegyzéke szerint a rétei plébános fizette a legnagyobb évi adót: 2 forintot. Több mint valószínű azonban, hogy Réte is ahhoz a 800 egyházhoz tartozott, amelyek az 1573-tól 1596-ig terjed ő időben az esztergomi érsekség területén protestánssá lett. Egészen pontosan 1592-re tehetjük a rétei református egyház megalakulását, mivel ebben az évben váltak ki a református gyülekezetek a somorjai, másképpen a csallóköz-mátyusföldi evangélikus püspökségből. Az is emellett az időpont mellett szól, hogy a szomszéd Szencen is van már ebben az időben református gyülekezet, hiszen ott született a neves zsoltárfordító, szótárkészítő, író és kiadó: Szenczi Molnár Albert, aki saját életrajzában írja, hogy 1610-ben összejárta a környéket, így ha külön nem is említi, biztosan többször járt Rétén is. Kicsit később, 1634-ben úja Draschkovih György a boldogfai canonica vizitációról készült jelentésében, hogy: „minden kálvinista ma­ gyar Rétére jár a kálvinista prédikátorhoz". 1650-ben Debreceni E m b er Pál felsorolja a somorjai református seniorátus egyházközségeit, és ebben a 13. helyen Rétét is. 1659-ről datáltak azok az iratok, amelyek a pozsonyi állami levéltárban vannak. Tárgyuk: Dobsa György és gróf Forgách Zsigmond nádor meg­ egyezése az egyik rétei birtokrészről. Hozzá hasonló az 1666-ból származó okirat, amelyik Dobsa Istvánt és Dobsa Annát említi rétei birtokosként. Az 1667-ből keltezett okiratban ismeretlen okból „Reden" néven szerepel Réte, és Méhes meg Balog családok szerepelnek benne. Írásunk elején szó volt a tatárokról. Most nézzük meg, hogyan áll a helyzet a törökökkel? Az alatt a 150 év alatt, amíg a török Magyarországon volt, bizonyára többször betört erre a vidékre is. Egy ilyen betörésről ír Szenczi M olnár Albertnak az egyik levelében bátyja Szencről az 1620-as évek egyikén. Egészen biztos az is, hogy 1683-ban a török bécsi hadjáratának össze­ omlása után csapatai egy részével és a segédcsapataival (tatárral, Thököly kurucaival) ezen a vidéken vonult, vagy inkább menekült keletnek, Esztergom felé. Thököly állítólag a bécsi harcok alatt Cseklészen táborozott mostohafiával, Rákóczi Ferenccel együtt, nyilván Rétén keresztül menekült a vesztes csata után Nyitra és a bányavárosok felé. Márpedig, ha a török martalóc csapatok ezen a vidéken vonultak vissza, akkor a réteieknek megint volt okuk bemenekülni a lápokba, járhatatlan nádasokba. Magyarázatul, illetve bizonyságul ideillik Sobieski Jánosnak, a törökverő lengyel király fiának, Jakubnak levele anyjához 1683. október 15-éről, amelyben egy helyen ezt írja: „A legrosszabb az, hogy nem tudtunk

9

nyelvet fogni, a kozákok pedig a szolgálat helyett a szigeteken a papokat nyomorgatják, kelyheket rabolnak és más excessusokat cselekednek. Mások meg eltanulták tőlük, s ugyanazt teszik. Tegnap közülük hármat elevenen megégettek, meg egy németet." A „halomdomb-legendán" kívül (erről előbb volt már szó) azonban sokkal maradandóbb örökséget hagytak a török idők ezen a vidéken: a nyelvjárást. Írásbeli nyoma ugyan ennek sincs, ez csak közös hagyománya a környékbelieknek, hogy amikor a török kezdte pusztítani a délvidéket, Szeged környékéről sokan ide menekültek, itt maradtak, és a magukkal hozott „őrző" beszédmódot elsajátították az itteniek is. Lehet azonban, hogy már eredetileg is ezen a nyelvjáráson beszélő törzsek vagy nem­ zetségek szállták meg ezt a vidéket. Az igazság kiderítése a nyelvészekre vár. Ezeket az időket jellemzi az az 1688. február 26-ról keltezett királyi oklevél, amelyik a rétei Molnár István nemességét bizonyítja. Nemességét azért kapta, mert három fiával együtt hősiesen harcolt a török ellen. Egyébként nem mindenki úszta meg ezeket a harcokat ilyen szerencsésen: az ugyancsak Rétei Prikkel István a párkányi ütközetben elesett 1683. október 10-én, azokban a harcokban, amelyekben Balassa Bálint is halálosan megsebesült. A nyolcvanas években, nem régen volt háromszáztíz éve, 1681-ben kelt a soproni országgyűlésen az a XXVI. törvénycikk, amelynek a 3. §-a kimondja, hogy „őfelsége (I. Lipót - Cs. F.) jóságos határozata szerint templomok építésére s iskolák és paplakok felállítására területül Pozsony megyében Réte és Puszta-Födémes jelöltetett ki". Ezek közül Réte a reformátusok részére, Födémes az evangélikusok részére. A törvénybe foglalt „articulusok" alapján ezeket a helyeket „articuláris helyeknek" nevezték. Ezeken tarthattak csak lelkipásztort, élhettek ennek szolgálatával nyilvános istentiszteleteken, végezhetett köztük mindennemű szertartást anélkül, hogy a keresztelési, esketési vagy a temetési stólát a katolikus papnak előre meg kellett volna fizetni. Ezzel szemben a kijelölt helyeken kívül, lakó hívek csak magán-vallásgyakorlatot folytathattak, és ha az artikuláris helyre mentek (ezt a törvény nem tiltotta), akkor ott megkereszteltethetik a gyermeküket, megesküdhetnek, de a stólát a saját plé­ bánosuknak kell befizetni, persze, halottukat már csak a plébánosukkal temettethették el a falujukban. Végeredményben ez volt a gyakorlat további száz évig, és éppen ezért vált Réte olyan fontos hellyé.

10

Ebből az időből már ismerjük a rétei református papok nevét is: 1681-től Szomodi Mihály, majd Szenessi Sámuel és Súri Lőrinc a prédikátor. A katolikusok ebben az időben egy, a Szent István tiszteletére épült kápolnát használták szertartásaikhoz. A mostani templomot csak az 1788-1815-i években építették fel (pénzhiány miatt hosszú hat évig). Ezekben az években azonban nem volt saját plébánosuk, a szenci plébániához tartoztak, majd később a boldogfaihoz. 1691-ben Debreceni Eötvös István és neje, Garai Erzsébet egy kisebb aranyozott ezüst kelyhet adományozott az eklézsiának. Három évvel később (1694) pedig Maróthy János és Raczik Kata adott a keresztelőkhöz egy aranyozott ezüst tányért. így érkeztünk el az 1701. évhez, amikor is színre lép az a férfiú, akinek a rétei írásbeli emlékeket jórészt köszönhetjük. Szeli Sámuelrő l van szó. Őt az egyházatyák nevében Bornemisza István hívta meg Győrből. Bornemisza mellett a másik egyházatya ekkor Karátsony Imre, egyházfi egy ideig Prikköl András, majd ifjú Molnár István és Hegedűs János. Szeli mindjárt az első évben, 1701. december 12-én Bazinban 55 dénárért vett egy vastag jegyzetkönyvet, és abba írta feljegyzéseit (a „protocolumot") és az anyakönyv (Matrix) adatait. Az első részre felírta: „ I.N.D. protocollum Ecclesiae Articularis Rethenzis", az anyakönyvi részére pedig: „Mátrix Ecclesiae R.Rethensis cui Nomina Infantum, per sacrum Baptisma, in Foedus Dei receptorum, inferuntur. Ab Anno: 1701 RETHE". Szeli, amint majd a későbbiek bizonyítják, okos és elővigyázatos ember volt. Egy kisebb formátumú bőrkötésű könyvecskébe a beírásokat a maga részére a nagykönyvből átmásolta. A nagykönyv ugyanis 17 év anyagával elkerült Rétéről (majd még erre visszatérünk), a kis könyv viszont megmaradt. A mindenkori lelkészek folytatták a vezetését, és ez így máig megmaradt, a gyülekezet tulajdonában van, rengeteg adatot meg­ őrizve az utókornak. Az első bejegyzések 1703. november 2-ig viszonylagos békés életről számolnak be: új székeket csináltattak a templomba, új kutat ásattak a parókia udvarán. Megigazítják az öreg harangot, és kijavítják a haranglábat. Serényen adakoznak a hívek, a réteieken kívül az idegravitáló környék­ beliek is, bizonyára azokon az alkalmakon, amikor eljöttek az articuláris helyre, hogy itt gyakorolják a vallásukat. Így adakoztak Somorjáról, Egyházfá ról, Kajalról, Tornócról, Borsáról, Súrról, Sápról, de még Po­ zsonyból és Nagyszombatból is, és csak természetes, hogy a filiából

11

Boldogfáról. Tanítónak (mesternek) ebben az évben Komáromi Imrét hívták meg, aki itt feleségül vette Karácsony János özvegyét. Az akkori erkölcsökről két érdekes bejegyzés beszél: „Július 10. Takács Ádám leányának, Marinkának hajadon leány korában lett fia, Lőrinc. Komák: Szeli Sámuel és Komáromi Imre feleségekkel együtt." Tehát a papék és a tanítóék. Nyilván a rokonság szégyellte és elítélte az „esetet, ami megesett". „Szept. 18. Takács Ádám leánya, Mariska háromszor megkövette a Sz. Ecclésiát és felszabadíttatott." A csoda akkor, úgy látszik, nem három napig, hanem három hónapig tartott. Azért van mindjárt a feljegyzések elejéről, 1701. június 14-éről egy részünkre fontosabb adat: „A Cseh Országi vallásunkon való Atyafiaknak becsületes követtyek volt nálunk, ki is hírt mondott újobban való eljövetelek felől; De mint hogy szegényeket egyszer jó igyekezetekben meg szomorították; avagy az üldözés hírét hallották ebben az évben el nem jöttek." Ez a bejegyzés arra utal, hogy minden bizonnyal az articuláris törvény kihirdetése után ide, Rétére, a cseh-m orva-magyar határhoz legközelebb levő articuláris helyre jártak egyrészt a fehérhegyi ütközet után Magyarországra menekült cseh, illetve morva testvérek, de azonkívül a határon túliak is. Ahogy majd a későbbi bejegyzésekből látni fogjuk, az üldözések ellenére is eljártak a „vallásunkon való atyafiak" Rétére, ha pár évig nincsen is róluk szó. Az 1703. március 16-i bejegyzés szerint új tanító (mester, mert a papot is tanítónak, lelki tanítónak írták abban az időben) kezdett tanítani az iskolában: Nagy Mihály, ugyancsak a pápai alma materből. Ebben az évben már aránylag kevés bejegyzés került a könyvekbe, mintha már a kuruc harcok e lőszelét éreznénk belőle. Az utolsó, november 2-i bejegyzés után a protocollum hét évre e l hallgat. A hallgatás okát majd a következő beírás okolja meg: „M ivel, mind 1707-1708 és 1709 esztendőknek el folyásában nálunk szenvedett s lakott praedikátorunk T. Kis-Ari András Uram keziben ez könyv nem lehetett a sok veszedelem, futás és egyéb nyomorúság miatt, az eő kglme (kegyelme - Cs. F.) ideiben lött dolgok nincsenek megírva e könyvben." Ebből viszont az is kitűnik, hogy nemcsak Kis-Ari Uram kezében nem volt a protocollum, de nem lehetett már Szeli Sámuelében és máséban sem. Nyilván az idáig ért hadiesemények miatt kellett az egyház iratait és kicsi vagyonkáját (a kegyszereket) elrejteni olyan helyre,

12

ahol senki idegen meg nem talá lhatja, de ahonnan nem is volt ajánlatos néha előszedni a sok futás miatt. Mert mi is történt? 1703. október 25-én Pozsonyból 5000 főnyi sereggel e lindult gróf Schlick Lipót császári generális a megye keleti határához ért Ocskay László e llen, akiről Rákóczi „Emlékirataiban" így írt: „Ocskay László, aki még a rabló lovasok között Borbély Balázzsal együtt jött a lengyel határra, saját e lhatározásából benyomult szülőföldjére, Nyitra megyébe, összegyűjtött néhány ezer lovast és fegyvereim hírét e lvitte a Vágig." Schlick Ocskayt Lévánál október 3 1-én ugyan még megverte, de az Ocskay segítségére érkező Bercsényi és Károlyi csapatai az év utolsó hónapjában Schlicket a bányavárosoktól visszanyomták. Elfoglalták Nagy­ szombatot és Bercsényi már decemberben Szencen táborozott - Réte közvetlen közelében. Többezres seregéből bizonyára jutott katona Rétére is elég. Erről már a protocollum nem beszél, mert ahogy már je leztük, valaho! e lrejtve várta a harcok végét. Közben Heister tábornok veszi át a császári csapatok vezetését, aki 1704. május 7-én porrá égeti Szencet. Képzelhetjük, hogyan menekült Réte lakossága, mint már idáig annyiszor, ki merre tudott: be a nádasokba, vagy olyan falvakba, am elyeket eddig még elkerültek a harcok. És így volt ez hat éven keresztül. Vonultak a hadseregek nyugatról keletre, délről északra: C sallóközből fel a hegyeknek, a Kis-Kárpátok és a Fehér-Kárpátok felé. Pozsonytól Nagyszombatnak, vagy Érsekújvártól északnak, a bányavárosok felé. Rététől nem messze, Szerednél vezényelte csapatait Rákóczi, ahol „majdnem e lfogták" Herbeville és Pálffy csapatait. Ezeknek a harcoknak a leírásánál említi Rákóczi (Emlékirataiban) a Réthey brigád jó szolgálatát, bizonyítva ezzel, hogy úgy ahogy a török elleni harcokban részt vettek a réteiek, a kuruc háborúban sem csak futottak és menekültek, bújtak; de harcoltak is, és nem is rosszul. 1708. február 16-án Rététől egy nyúlugrásnyira, a Szencről Nagyszombatra vezető úton fogták e l a kurucok Stahremberg császári generálist. A faluban még nem régen beszéltek ezekből az időkből egy helyi legendáról, mely szerint: 1704-ben három rétei kuruc - Rajczi, Klebercz és Horváth nevezetűek - elfogták Heister generálist a Szenc és Sárfő közötti úton, de Horváth Pétör őt elengedte. Ezért aztán a háború végén több hold földet kapott kivíva ezzel a rétiek utálatát. Ezt az általános kis helyzetjelentést folytatjuk a bizonyított konkrétu­ mokkal:

13

A protocollumot a Nagyszombatból 1709. szeptember 4-én kiüldözött és 1710. március 12-én a rétei református szent eklézsiába beiktatott Deési Miklós prédikátor folytatta. Abban az évben egyházatyák voltak: Molnár István (kurátor) és Kertész János (egyházfi). Deésinek azért kellett menekülnie Nagyszombatból, mert ott már a jezsuiták biztonságban érezték magukat, elvették a reformátusoktól a templomot, és kiűzték a papjukat hűséges híveikkel együtt. Folytatták Kollonics politikáját, ami a neki tulajdonított jelmondat szerint az volt, hogy „Magyarországot előbb rabbá, majd koldussá, utána katolikussá és a végén németté kell tenni". Deésivel több híve is Rétére menekült, hogy élhessenek az articuláris helynek biztosított lehetőségekkel. Réte tehát ekkor is a környék m endékel tt. A harcok megszüntével még nem költözött béke az emberek lelkébe. Példa erre a protocollum 1710. június 3-i bejegyzése: „Hozzánk az elmúlt esztendőbeli Farkasdi mester Súri Lőrinc ki is Ecclesia nélkül válván, megfogattuk s.mesternek. Jegyezd meg! Mivel felyül való holnapban megint Súri Lőrinc s.mester (aki nem lehetetlen, hogy azonos az 1701 előtti Súri Lőrinc prédikátorral - Cs. F.) az béfogadás után magát helytelenü! viselvén, az Scholát telyességgel el pusztítván semmivé tötte és az tanító intéséért a prédikátort megverte szitkozódván atta teremtettével minden nap. A kegyes patrónusok együvé gyűlvén mind az Scholából, mind az Ecclesiából gyalázatosan kiüzetett 3. junij. volt szemtelenül való itt lakása 12 hetekig." Az ilyen eset bizonyára megbolygatta az egész község nyugalmát, hiszen az általában tisztelt vezető emberekről volt szó. Az eset kétfé le képpen is magyarázható: Súri, ha azonos a háború e lőtti prédikátorral, nyilván a háborúságok alatt elzüllött, részeges lett. Azért is csúszott lejjebb a tanítóságra, és ezek szerint ebben sem tudta magát megbecsülni. Vagy - mivel már másutt is e lőfo rdult az ilyesmi - a kosztoló és a kosztadó közötti összekülönbözés esete volt csak, ami talán abból ered­ hetett, hogy a szokás szerint ha a mesternek nem volt felesége, akkor a papnak kellett őt élelmezni. Ilyenkor a konfliktust kiválthatta a papné rossz főztje is, egy elsózott leves is. Az erkölcsök romlása után nézzük meg, mennyit romlottak az anyagiak. Hogyan vészelte át a falu népe a sok futást, sarcot, rekvirálást és annak nevében végzett szabadrablást?

14

A protocollum tanúsága szerint sem teljes pusztulásról, sem porrá égésről nem beszélhetünk. Réte nagyon valószínű minden nagyobb kár nélkül úszta meg a több éves hadakozást. Deési a jó gazda pontosságával "leltárt" készített a „Modri" (modori?) felverés után megmaradt templomi kegyszerekről. Eszerint a harcok megkezdése előtt sem lehetett sokkal többje az egyháznak, mint amennyit a leltár kimutatott: megmaradt az aranyozott ezüstkehely, az aranyozott ezüsttányér, a két ónkanna, a keszkenők is, a szőnyegek és az abroszok. A következő évekbeni újabb adományok pedig arról tanúskodnak, hogy valószínűen a hívek sem mentek egészen tönkre, ha maradt nekik adakozásra való is. A gyülekezet újabb ónkannát, abroszt és keszkenőt kapott, de jöttek pénzadományok is. Nem valószínű az sem, hogy Réte, mint annyi sok szomszéd falu, teljesen leégett volna, mert a protocollum csak az új beírások után két év múlva jelzi, hogy a templomtetőt meg kellett javítani: „fedőknek pedig fizetett az egyházfi Kertész János két forintokat áldomást hozatott négy itze bort négy pénzért". Azt, hogy Réte minek köszönhette, hogy az általános nagy pusztulás közepette aránylag épségben megmaradt, pontosan nem tudjuk. Bizonyára több szerencsés ok is közrejátszott: a falu nem tartozott egyik főnemes birtokához sem, így nem foghatták rá sem azt, hogy labanc (mint a környékbeli Pálffy falvakra, például Királyfára) sem azt, hogy kuruc, mert a kuruc generálisoknak sem volt itt birtokuk. Nem volt tehát ok sem bosszúra, sem visszafizetésre. A községben nem volt hivalkodó kastély, de nagyobb uradalom sem, amelyiket érdemes lett volna meg­ sarcolni, fölégetni, vagy lerombolni. Az itteni élet bizonytalanságára inkább a vezetők gyakori váltakozása utal. Amíg az 1681-1701-ig eltelt húsz év alatt három prédikátor váltotta egymást Rétén - átlagban tehát egy változás hét év után - addig a következő húsz évben heten váltották egymást, nem egészen háromé­ venként: Kis-Ari, Deési, Körmendi, Valesius, majd 1719-től Lévai György. Vele, ekkorra már megnyugodott valamelyest az élet, a hosszabb szol­ gálatok kezdődnek. Ő már 16 évig szolgálta a rétei eklézsiát, utána Mikolai 15 évig (1735-1750), de a következő Várady Andrással „beköszöntött a béke" - már 37 évig, haláláig volt Rétén. Hasonlóan, de talán még gyakrabban váltakoztak a tanítók (mesterek). Komáromi Imre 1701-től 1703-ig. Az utána következő Nagy Mihályról csak annyit tudunk, hogy 1703-ban belépett, de hogy meddig szolgált nem tudjuk, mert itt megszakadtak a sok futás miatt a protocollum

15

feljegyzései. 1710 elején megint Komáromi a mester néhány hónapig. Utána jött az „adta-teremtettéző" Súri Lőrinc, akinek ugyancsak rövid ideig volt módja „elrontani az iskolát". 1711-ben az örök visszatérő, már réteinek számító Komáromi Imre, de csak egy évig marad, hogy helyet adjon Gulátsi Mihálynak, akit Győrből hívott meg az eklézsia. Ha megfigyeltük, mind a prédikátorok, mind a tanítók leginkább március 13-a körül cseréltek szolgálatot, tehát Gergely nap körül, tavasszal. Szeli, Deési, Valesius, Mikolai márciusban; Körmendi, Lévai áprilisban. Ugyanúgy a tanítók: Komáromi, Nagy Súri. Ez nyilván azzal függött össze, hogy ők is, mint a hívőik, a mezőgazdaságból nyerték a jövedelmük nagy részét, tehát az ő helyváltoztatásuknak is a mezőgazdasági termelés ritmusához kellett alkalmazkodniok. Vagyis: ősszel leszedni a termést, betakarítani a gabonát; télen beérlelni és feldolgozni például a gyümölcsöt, zöldséget; tavasszal pedig ott lenni az új helyen még a vetés és veteményezés előtt. Azt, hogy az egyház szolgái a papok és a tanítók jövedelme főleg a mezőgazdaságból származott, bizonyítja a Pécsett őrzött „Mátrix Ecclesiastricorum Proventum", ahol több eklézsia prédikátorának jövedelme között ott van az is, hogy a „Réthei Praedikátor Csokonai Ferentz fizetése Anno 1712-ben" és a scholamesteré mennyi? A prédikátoré: A tanítóé: 1. Pénzbeli summa flor. 30 1. Pénz 15 forint 2. Szembéli búza 30 szapu 2. Búza szapu 15 3. Két hold őszi vetés, melyet 3. Halotti énekléstül 25 d. learat és behord az ecclézsia 4. Fa elégséges 4. Halotti harangozás 15 d. 5. Kaszáló rét vagyon, melyet 5. Perpetua Coguia (koszt) a Tanító (pap) kaszáltat, Ha feleséges, a főzésért for. 5 gyűjtet, az ecclézsia behordja 6. Halotti tanításért ha gazda 6. Didactrum lészen, amint ember meghal: flor. 1, gyűlésben fog determináltatni ha gazdasszony dén. 30 7. Copulatiotul (esketésért) szabad alku a gazdagtól, de a szegénytől dénár 50 8. Keresztelőtül dénár 15 9. Introductiotul (beiktatás-konfirmáció) is dénár 15 10. Ha a tanító (mármint maga a pap - Cs. F.) harangoz a halottra, dénár 15

16

Ha ezeket a juttatásokat átszámítjuk a pozsonyi 1744. évi „statutumban" feltüntetett árakra és bérekre, akkor a prédikátor évi fizetése 90 forint körül jön ki, a tanítóé pedig annak a fele, 45 forint (ezt egyébként jelzi az idézett táblázat is). Ezeket az értékeket persze nem lehet százszáza­ lékosan pontosnak venni, de összehasonlításnak nagyon is megfelelnek. A protcollumból, de a komáromi „Mátrixból" sem tudjuk a világi foglalkozásúak évi jövedelmét. Hogy mégis összehasonlíthassuk az akkori réteiek különböző foglalkozású lakosainak anyagi lehetőségét, segítségül most is a „Statutumot" vesszük, mint az előbb. A Statutum szerint egy öregbéres évi keresete: készpénz 12 Ft, 1 süveg vagy 50 dénár, 2 pár fehér ruha vagy 1.50 Ft, 1 pár saru és 1 pár fejelés vagy 3 Ft, talpalás 50 dénár, egy nadrág 1,50 Ft, öregszűr vagy 2,50 Ft, dolmányszűr 1,25 Ft, 3 szapu búza vagy 2,35 Ft, búza alá föld vagy 1,25 Ft, szántás vagy 1,50 Ft és két marhatartás vagy 4 Ft. A készpénzt és a „vagyokat" összeszámlálva kijön egy öregbéresnek az évi fizetése 20.50 Ft-ra. Mivel már említettük, hogy Rétén nagyban ment a juhászat, nézzük meg azt is, mennyi jövedelme volt egy juhásznak a „Statutum" szerint. Ha 200 juh gondozását vesszük alapul, akkor kapott pénzben 4 Ft-ot, ruhát mint az öregbéres, lisztet, sót és vajat. Ha hozzávesszük az általánosan szokásos saját juh tartását is, akkor a juhász jövedelme több volt, mint az öregbéresé, és elérte nagyjából a tanító (mester) fizetését. Ez akkor érthető volt, ha figyelembe vesszük, hogy a juhászat szakmának számított akkoriban. A Csallóközben 1717-ben a juhászok már céhekbe tömörültek, és ezért nagyobb társadalmi súlyuk volt a földmunkásokénál (béresek), mert azoknak nem volt semmilyen szervezetük. Ugyanazon Statutum szerint az iparosoknál dolgozó legénynek a napszámja hosszú napon a mestergarassal együtt 45 dénár, a segítőé 25 dénár. Ha csak 150 munkanapot számítunk is a le g é n y n ek egy évre, akkor is 67 Ft jön ki, ami több, mint az öregbéresnek és a tanítónak, de kevesebb, mint a papnak. A segítőnek ugyanennyi időre kb. 37 forint 50 dénár, ami látszatra több, mint a béreseké. Feltehető viszont, hogy a pap, az öregbéres, a középső béres jövedelméhez hozzájön a „háztáji", a saját kertjében, udvarában kitermelt termék értéke (zöldség, gyümölcs, baromfi, sertés stb.), ami viszont a városi munkásnál (a legény segédje) vagy a falusi háznélküli zsellérnél már nem jöhetett számításba. Ezeket is figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a „nemzet napszámosa", a

17

tanító nagyjából annyit keresett egy évben, mint az öregbéres, vagy mint a városi iparos legény. A prédikátor jövedelme viszont megfelelt egy közepes gazdasággal rendelkező kisnemes (kisgazda) jövedelmének. Az akkori gazdasági rendszerben megállapíthatjuk nyomokban a tár­ sadalmi fontosság szerinti differenciálást: az egyetemi rangú teológiát végzett prédikátor jövedelme több, mint a nem teljes főiskolát végzett tanítóé. A felelős öregbéresé több, mint a középső béresé. A mestergarast is inkasszáló leg én y é több, mint a segítőé. Faluról lévén szó, érthető az is, hogy a készpénz mindenkinél a javadalomnak csak a harmadát képezte, míg a természetbeniek annak kétharmadát. A prédikátor javadalmazásának megállapításánál még szociális szempontokat is figyelembe vettek: az esketésnél például a „gazdagtul szabad alku szerint", a szegénytől csak „fix" „50 dénár". A temetésért csak a gazda esetében (1 Ft) és a gazdaasszonynál (30 dénár) állapít meg díjat a „szegődés", a szegényről nincs benne szó - ezek szerint díj sincs. Más csallóközi gyülekezetek „díjszabásából" tudjuk (a komáromi „Matrix"-ból), hogy a szegények és az özvegyek általában a felét fizették annak, amit a gazdák. Például Füsön egész gazda ád 13 kéve nádat, özvegy és zsellér 5-öt. Némán a gazda 10 kévét, a zsellér nem ad. Rétén ugyan nem írták ki, hogy ki nem ad, hanem csak azt, hogy ki ad. Természetesen azt, hogy ezek az arányok mennyire voltak méltányosak, ma már nehéz volna megállapítani. Hogy mégis legyen valamilyen alapja az összehasonlításoknak, foglal­ koznunk kell röviden az árakkal általában. A Statutum árai alapján (ha kicsit odafigyelünk) megállapítható, hogy az agrárolló már akkor is a mezőgazdaság rovására nyílt, ahogy ez a mai napig is tapasztalható. Konkrétan: 1 szapu búza 78 dénár, 1 font marhahús királyi városban 5,5 dénár, mezővárosban 5 dénár és falun 4,5 dénár, 1 icce bor 1 pénz (dénár), 1 marhatartás 2 Ft, 1 szántás 50 dénár. Ezekkel szemben 1 öreg juhász szűr 3,50 Ft, 1 béresnek való öreg szűr (öreg=nagy) 2,25 Ft, 1 nadrág szakolcai posztóból 2 Ft, morvaiból 1,50, dolmány jó posztóból 5,50 Ft, morva posztóból 3,50 (ezek a morva áruk, úgy látszik, nagy konkurensei voltak a hazai iparnak már akkor is - Cs. F ), öreglegénynek legjobb tehénbőrből varrott csizma 2 Ft, legénynek 1,50 Ft, egy pár csizma fejelése 85 dénár. A bocskor java 25 dénár, az olcsóbb 20 dénár. Egy emberre való ágy 1,75 Ft, 2 emberre való festett födeles ágy 2,50 Ft, 1 festett öreg koporsó (láda-szekrény?) 2 Ft, 1

festett bölcső 60 dénár. Csizmapatkolás 10 dénár, magasabb 15 dénár, lengyeles 30 dénár, 1 lógós gyöplű 50 dénár. Ezek mellett az árak mellett furcsán hangzik, hogy egy bazini külvárosi ház ára 6-10 forint volt. Ez első pillanatra olcsónak látszik, de ha figyelembe vesszük, hogy 1 jó dolmány ára 5,5 forint, és ha összeadnánk a sok apró napi szükségletet: a sót, paprikát, gyertyának való faggyút, a szappant, a világító fáklyát - rájövünk, hogy a szegényebbeknek milyen nehéz lehetett összegyűjteni azt a 6-10 forintot. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy az akkori falusi, de külvárosi „házak" inkább kunyhók - paticsból (sárral bekent vesszőfonatból), fából, legjobb esetben vályogtéglából, esetleg döngölt földből voltak, legtöbbször csak szalmával (zsupp) náddal födve, kémény nélkül. Az egész ilyen ház állt egy 15-20 m 2-es szobából, egy kis nyitott konyhából és egy pici kamrából. Ilyen házban laktak az akkori 4-10 tagú családok. Tegyük még hozzá, hogy a házak ablakai nagyon kicsik voltak, hogy mennél kevesebb meleg szökjön ki a lakásból. (Éppen ezért volt az ilyen ház a betegségek melegágya.) Ilyen házakat még a századunk elején is lehetett látni, Rétén is. Kik fizették ezeket az árakat, és kik kapták ezeket a díjakat akkoriban Rétén? A protocollum nem sok iparost említ (a református nömösök gazdálkodtak): 1 szabót, 1 szűrszabót, 1 mészárost, a német asztalosokat Szencről, meg az ugyancsak szenci sörfőzőt. Nyilván volt még a faluban patkoló kovács, hiszen még 60 évvel ezelőtt ott állt a községi kovács­ műhely a falu elején (,f ő szögben"), ahol a szenci és a boldogfai út ér be a faluba. Volt bizonyára ács is a faluban, mert a házépítés főszereplője abban az időben csak ő lehetett. Akadt egy-egy kőműves is, egy varga, egy takács; sőt több takács is, mert úgy emlékeznek az öregek, hogy valamikor 4 takács is dolgozott egy jobb gazdánál, mivel sok kendert termesztettek akkoriban. A protocollum, sem a Matrix (anyakönyv) nem említi ezeket. Valószínű, hogy ezek a mesteremberek katolikusok voltak, vagy később izraeliták, akik szatócsok és kocsmárosok voltak leginkább. Erre utalnak a Túdós Motsi Pál prédikátor által (1843) feljegyzett népszámlálási adatok, amelyek szerint a 491 katolikus, 337 református és 49 evangélikus mellett Rétén 149 izraelita lakott. Ez a réteiek toleráns voltáról vall, hogy az idegen „gyütt-möntet" is maguk közé fogadták. Az adatok között nem szerepelnek külön a cigányok, pedig bizonyára voltak a faluban, hiszen az anyakönyvben (Matrix) 1716. szeptember 22-én a következő beírás szerepel: Rigó Czigán Jankó fia Ferenc. Komák:

19

Takáts András és Prikkel István egyházatyák. Ezen a Rigó családon kívül több nem szerepel a két könyvben, a többi valószínűleg katolikus volt. (Most mind az.) A Rigó család - ma is élnek Rigók Rétén ugyancsak régi rétei családnak számít, hiszen bizonyítottan majd 280 éve élnek Rétén. A protocollum és a Matrix végeredményben nem csak a „nömösök" neveit jegyezte fel. Érdekes viszont, hogy legtöbbször családi név nélkül: „a falu szolgája János, Horváth Ferenc szolgája Vajda Márton, Nagy Miklós Juhásza, Belán Juhász feleségestül, Borjú pásztor leánya Marinka" stb. Mivel sem az 1843-as népszámlálás, de a későbbiek sem tüntetik fel a lakosok nemzetiségét, csak a bejegyzett nevek alapján találgathatjuk, hogy az illetők milyen nemzetiségűek lehettek: „Kubo Jakab leánya Kata, Tót ember leánya Eva, komák Prikkel Gáspárné és Más Tót Ember; Sléziai Szegény Mikhál leánya Anna, Matús Juhász, Morvai Szabó Joseph leánya Eva" stb. Ezek szerint a nevek szerint az a 2% szlovák, amennyit az 1940-es népszámlálás kimutat, már az 1700-as években is meg lehetett Rétén. Ha már érintettük a népesedési problémát, és százalékokról is szó volt, megállapíthatjuk, hogy 1843-ig pontos számokat nem találtunk, ezért azokat az 1843-as adatokból visszafelé kell kikonstruálnunk. Jó alapul szolgálnak ehhez az anyakönyvi bejegyzések és a protocollum adatai. Ez egyébként megfelel az újabban használt „családrekonstrukciós módszernek", amelyet két francia kutató dolgozott ki az ötvenes években. A módszer lényege az, hogy a kutató nem a megbízhatatlan országos összeírások, hanem a helyi egyházi anyakönyvek alapján határozza meg a népesség számát. Mivel Rétével kapcsolatban amúgy sincs a kezünkben az akkori időkből országos összeírási adat, más mód nem is áll rendel­ kezésünkre. Nézzük hát, mit tudunk ezen a vonalon kibányászni a rendelkezésünkre álló anyakönyvből és a protocollumból: Az első 17 év alatt (1701-1717) összesen 900 eset kapcsán 327 nevet regisztrál a két könyv. A megkeresztelt 56 fiúgyermeknek 16 féle nevet adtak. Ezek így oszlanak meg: János (12), István (9), András (7), Ferenc (6), a többi név csak 1-3-szor fordul elő: Ádám, Sámuel, József, Lőrinc, Márton, Pál, Péter, György, Gáspár, Mátyás, Dániel és László. A 64 leánynak még kevesebb név jutott: csak 14. Ezekből legtöbb volt a Kata (16), Erzsébet (Örse, 12), Éva (12), Judit (6), Marinka (5), a többi 1-3-ig: Rebeka, Sára, Zsuzsanna, Dóra, Júlia, Rozinka, Anna és Borbála. Egy keresztelés alkalmával nem jegyezték fel a keresztnevet - ki tudja, miért? Az így feljegyzett 120 gyermek 78 családban született. Ha csak

20

ezeket a családokat számítjuk, és átlagban 5 személyt veszünk figyelembe: a 2 szülő, 2 gyermek, egy rokon (nagyszülő, vagy egyéb), akkor kb. 390 református élt ebben a megfigyelt időben Rétén. Ha ezt a számot arányosan kiegészítjük a vélhető katolikus és más vallású lakosokkal az 1843. évi és későbbi népszámlálási adatok szerint - aránylag nagyon magas számmal, 826 lakossal számolhatunk. Egy faluban akkor ritkán volt ennyi lakos (Bazin királyi városban is csak 450-et számoltak meg). A magyarázat nyilván abban van, hogy Réte esetében akkor nem egy községről van szó, hanem kettőről: erre utal a Molnár család előneve a nemesi oklevélen: Kis és Nagy Réthei Molnár. Az egyik Rétében főleg reformátusok éltek („Főszögön"), a másikban zömmel katolikusok („AAszögben"), a templomok is így találhatók vannak, a részek közepén. Nézzük hát, hogy alakult a falu népessége 1701 és 1920 között: Felekezet 1701 % 1843 Katolikus 388 47,0 491 374 45,2 Református 337 32 3,9 49 Evangélikus Izraelita 3,9 32 149 Szaporulat %-ban 1,5 Összesen 826 1026

% 47,9 32,8 4,8 14,5 0,6

1910 630 361 55 72 1067

% 56,2 33,8 5,2 6,7 5,3

1920 630 398 60 32

% 56,2 35,5 5,4 2,9

1120

Az 1843 és 1910 közötti aránytalanul alacsony évenkénti szaporulatot (0,6) a zsidóság nagy csökkenésének a hatására lehet visszavezetni. Ennek oka pedig az volt, hogy az izraelita vallásúak valószínűleg az ipari és kereskedelmi irányban gyorsabban fejlődő közeli mezővárosokba (Szenc, Somorja, Galánta, Pozsony) és városokba költöztek el Rétéről, a viszonylagosan stagnáló faluból. Ha az ő hatásuk nélkül nézzük a fejlődést, akkor az évenkénti szaporulat 1,7-nek felel meg, és ez már az akkori magas gyermekhalandóságot és a gyatra egészségügyi állapotokat tekintve - reális lehet. Egyelőre azért vettük számba csak az 1701 és 1910 közötti fejlődést, mert abban az időben Réte még az egységes Magyarországhoz tartozott. 1918 óta - a Trianoni békeszerződés alapján viszont már az új állam­ alakulathoz, Csehszlovákiához csatolták. Az ezt követő évek problémáit és adatait majd a továbbiakban követjük. Most tovább folytatjuk a protocollum és az anyakönyv vizsgálatát, tartogatnak még részünkre pár érdekes adatot. Néhány többször említett 21

családnevet itt is idéznünk kell, már csak azért is, mert közülü k már több kihalt és a már besüppedt sírkövekről sem lehet leolvasni. I yenek: Takács, Métzes, Imely ( Ímő), Nagy, Érsek, Bornemisza, Baranyi, Mé­ száros, Fekete, Hegedűs, Jakab, Izó (Izsó?), Kánya, Katona és Márkus. A Rétén még é lő, vagy legalábbis a lakosságcseréig itt é lt családokból a következőket talá ljuk meg a vizsgált könyvekben és okiratokban: Prikkel (írva néha Prikkölnek, Pricklnek is), Faggyas, Nógely, Horváth, Szabó, Cseh, Kertész, Varga, Fodor, Mo!nár, Sándor, Jankó, boldogfai (a filiából) Szabó, boldogfai Huszár és Belán neveket mint szülőket, egyházatyákat vagy komákat (keresztszülőket). Valószínű, hogy volt olyan család is, amelynek a neve nem szerepelt ebben a vizsgált időben a könyvekben, mert sem komákként, sem szülőkként, egyházatyánként nem kerültek bele, mert sem gyermekük nem született, sem hivataluk nem volt, sem komának nem hívták meg akkor. Az 1800-as évek után viszont az akkori lelkészek bejegyzéseiben már szerepelnek további régi családok, mint: Szalai (1803), Klebercz (1803), Benovics (1803), Andits (1803), Hollósi (1787), Gergely (1808), Bohon (1858), Dóka (1893). Nyilván hiányozhat még jó néhány család neve, de ezekét nem találtuk eddig az írásokban. Az 1368-ban mint első birtokost említettük Réthei Jánost, de még előbb, 1256-ban Petrus de Rethe-t. Nos ezzel a névvel, a Jánossal, a protocollumban is találkoztunk, utoljára 1715. április 21-én, amikor 6 máriást adakozott az egyházunknak (talán hálából, hogy élve maradt a kuruc harcokban?). Később ez a név előnévként szerepel a Prikkel családnál (Rétei Prikkel), máig sem tudjuk, miért vették fel a Réthey mellé a Prikkelt. Egyébként a sírkövek tanúsága szerint a Rétéi előnevet még további családok is használták: Faggyas, Jankó, Molnár, Nogely, Zámolyi. A protocollumból kiindulva most már beszédünk arról a ferfiúról, aki a legjobban kihasználta azt a tényt, hogy Réte articuláris hely volt a vallásüldözések és a Habsburg e lnyomás idején: beszéljünk Valesius Jánosról. Megírtuk már ugyan róla, hogy 17 14-től 1719-ig rétei prédikátor volt, de munkájáról még nem volt szó. Hogy fontosságát megértsük, az előzményeket is fel kell vázolnunk. Az 1620. évi fehérhegyi csata után a császáriak kegyetlen megtorlása el ő l (Csehország lakossága az addigi 3 millióról állítólag 780 ezerre csökkent) sokan menekültek az akkori Magyarországra és Erdélybe. Ezen

22

kívül sokan mentek még tovább: Lengyelországba, majd Hollandiába is. A Magyarországra jöttek legtöbben mindjárt a Kis-Kárpátok és FehérKárpátok vonalán, közel a Morva határhoz letelepedtek: Szakolcán, Szenicen, Púchón, Lednicen, Zsolnán és Trencsénben. A letelepültek megmaradtak cseh-testvér (morva-testvér) hitükben, de mivel az idők folyamán elhalálozott prédikátoraiknak nem volt utánpótlásuk és a linzi békében ( 1654) biztosított vallási jogok sem vonatkoztak rájuk, 1645-ben felvetették magukat a református egyház kötelékébe (jóváhagyta az azévi Felsődunamelléki Egyházkerület határozata), hogy így rájuk is vonatkoz­ hassanak ezek az engedmények. Az 16 8 1. évi articuláris törvény kiadása után részben megint e lvesztették a szabad vallásgyakorlat jogát, mivel azt csak az articuláris helyen lehetett gyakorolni. Részükre pedig, fekvése révén, ez a hely Réte volt. Már említettük, hogy a nagyszombati eklézsia szétkergetése után az ottani prédikátor, Deési Miklós több hívével együtt Rétére menekült. Ugyanúgy menedéket keresve je lenik meg Rétén 17 12-ben Valesius János, cseh prédikátor. Neve legelőször 17 12. március 22-én kerül bele az anyakönyvbe (Matrix) az akkori prédikátor, Csokonai Ferenc Sámuel fia keresztelésekor a résztvevő keresztszülők nevei között. Ugyanebben az évben már részt vesz az apácaszakállasi egyházmegyei közgyűlésen, ahol jegyzőkönyvbe vették: „Jelen volt még Valesius János Réthén lakozó cseh prédikátor is." Utána már többször előfordul a neve a keresztkomák között, ami azt bizonyítja, hogy a réteiek annak ellenére, hogy még semmi funkciója a faluban nem volt, befogadták, törődtek vele, szállást adtak neki (az iskolában), vendégségekbe hívták, asztalukhoz ültették. Ki volt mégis ez a prédikátor? Előző életéről nem tudunk semmit. Annyi azonban bizonyos, hogy amint hallott valamit a Rákóczi nevében megindult mozgolódásról (Comenius óta a morva testvérek előtt a Rákóczi név nagyon tisztelt volt), Debrecenbe siet, és ott 40 éves fejjel, 1703. március 24-én beiratkozik a református kollégiumba, ahol az „atyák" korengedménnyel - rendhagyó módon - gyorsított menetben református prédikátorrá képezték. Első munkahelye bizonyára testvérei között lehetett valahol a morva határszélen. Annyi bizonyos, hogy a felkelés leverése után, megszűnvén a viszonylagos védettség, amit a Rákóczi által kiadott törvények biztosítottak, ő is Rétére menekül. Ahogy már előbb jeleztük, sokaknak keresztapja lett, később pedig a gyülekezet megválasztotta prédikátorának Kotsi György tanítósága idején, de erről beszéljen ő maga a protocollumon keresztül:

23

„Anno 1714. Az Rétei Nemes Articuláris Sz. Ecclesiának Érdemes Tagjainak közönséges megegyezésekből adott vocation után, Tiszt. Magyari Péter Püspök Urunk Ekli Ecclesiában egybe gyűlt Sz. Pátriálisban, mellette levő kegyes Atyákkal 7. Martij. engemet Valesius Jánost Rétei Sz. Ecclesiába Lelki Tanítóul bé állított, oly conditioval: hogy minden esztendőben kétszer a Sz. Eccl. engedelméből elbotsáttasam az Christus hűsége mellett megmaradott Magyar Ország és Morva Szélén nyomorgó Cseh Atyafiakhoz éhező és szomjuhozó lelkeknek megenyhétésére." Ennek az engedélynek az alapján aztán Valesius felvette hivatalosan is az „Ecclesiarum Bohemicorum in Hungaria et Moravia dispersorum Orbus Pastor" címet is. Ezután híven megbízatásához évente kétszer felkereste az ország határán „nyomorgó" cseh atyafiakat és azok felkeresték őt Rétén, ahogy azt a keresztelő anyakönyv bejegyzései tanúsítják: „Morvai Szabó Joseph leánya Eva, Balasik Szabó Márton fia András, Ribenits András fia és leánya Adam és Eva, Chmuran András leánya Marinka, Lastovicza János fia Adam, Michalík Joseph leánya Marinka stb. Valesius az ötéves rétei szolgálata alatt kereszteli meg előbb Sára leányát (1715. IX. 8.), majd fiát, Sámuelt (1718. VII. 20 ), akiből később szintén pap lett, és ahogy Kúr Géza írja egy helyen Vályi néven, egy egész papdinasztia megalapítója. Mindkét keresztelőn ott volt a püspök Magyari Péter, a bazini evangélikus pap és az egész presbitérium fele­ ségestül. (Érdekessége ezeknek a papgyerekeknek a keresztelőjén az, hogy amíg az egyháztagok keresztelését magyarul jegyezték be, addig a papok gyerekeit latinul írták be az anyakönyvbe.) Valesius 1719. március 12-én (megj. a rétei anyakönyv, mármint az eredeti, amelyek a pécsi püspöki levéltárban van) Ekelre megy szolgálni, nyilván magával víve az inkriminált két rétei dokumentumot is, ahogy azt a további események alapján feltételezni lehet. Ekelről Valesius 1723. március 12-én Csallóközaranyosra megy az ottani eklézsia meghívására. Munkásságával olyan megbecsülést szerzett magának, hogy 1725. június 15-én a Komáromi Egyházmegye seniorává választja. Ezeken az új szolgálati helyein sem feledkezik meg a „szegény nyomorgó cseh atya­ fiakról". Továbbra is eljár Rétére, az articuláris helyre, ahol találkozik velük és szolgál nekik anyanyelvükön, megerősítve ezzel a cseh-magyar kapcsolatokat olyannyira, hogy azok kitartottak a türelmi rendelet kiadá­ sáig. Ezek a kapcsolatok akkor váltak a legerősebbekké, amikor az újraéledő csehországi testvérgyülekezetekbe magyarországi lelkészek men­-

24

tek megszervezni a hitéletet, addig is, amíg a magyarországi teológiákon kinevelődtek a saját papjaik. Cseh, illetve morva és szlovák papok nevelésére már Valesius is törekedett. Ezt bizonyítják levelei a pártfogoltjai érdekében. Egyik ilyen levelet 1732-ben írta a debreceni kollégium professzoraihoz, amelyben három fiatal cseh teológus jelölt, Johanes Glassio, Georgio Jessenio és Johanes Stetenio részére kér támogatást, kérve, hogy azokat prédikátorrá neveljék, legyen aki halála után folytassa munkáját a cseh atyafiak között. Kérelmét az addigi munkásságával támasztja alá: „Az én munkám nem volt hiábavaló, mert minden esztendőben lévén congregátionk Rétén, ahova akik vannak (már mint a cseh atyafiak - Cs. F.) egybegyűlnek, minden congregtionkon szaporítja az Úr az ő megpusztult házát, harmadéve 14, az elmúlt esztendőben 6 lelkekkel, kezdenek már kívánkozni ide hálából a pietista Csehek." Hasonló instanciákat küldött Pili András és Lovassi László pápai polgároknak is, az ott tanuló cseh ifjak támogatására. A tanulmányaikat elvégző cseh fiatalokat Valesius avatta lelkipásztorrá, és hogy ezt meg­ tehesse (mert erre csak püspöknek volt joga), felvette a „Csehek püspöke" címet. Ezek az avatások is Rétén történtek. Az ugyancsak Pécsett őrzött eredeti jegyzőkönyv szerint 1736. június 25-én itt avatta fel Valesius Georgius Jesseniust (akinek az érdekében írt levelet Debrecenbe négy évvel ezelőtt) Mikolai József rétei prédikátor és Csokonai Ferenc (volt rétei lelkész) seniorátusi jegyzőkönyvvezető jelenlétében prédikátorrá. Valesiust később, 1740-ben, éppen a Jesseniusnak kiadott bizonyítvány (okirat) miatt, amit Valesius úgy írt alá, mint „Episcopus" (püspök) az egyik katolikus plébános bevádolta az okmány kiállítóját jogtalan titulus használata miatt a Helytartótanácsnál. Az nem késlekedve kiadta az utasítást a komáromi megyének Valesius elfogatására. Azok parancsára aztán 1740. szeptember 20-án dragonyos katonák Nemesócsáról a ko­ máromi várbörtönbe hajtották gyalog az akkor már 77 éves idős papot. A megye megbízottja négy nap múlva 70 dragonyossal megszállta az ócsai parókiát, és elkobozta Valesius egész irattárát. Több mint valószínű, hogy az elkobzott iratok, könyvek között volt a rétei két dokumentum is (a protokollum és a matrix) és biztosan a komáromi seniorátus „Matrix"-a . Ezek így a komáromi megyei urak révén kerülhettek el Pécsre. Valesius 1741. augusztus 14-én (egy évi rabság után) kiszabadul a börtönből Mária Terézia külön intézkedése alapján, de azzal a szigorú

25

királynői paranccsal, hogy nem állíthat a cseh egyház részére prédiká­ torokat, nem hívhatja össze népét, hogy neki szolgáljon, szó szerint „kóbor embereknek": „... in Ministrum poro Vagabundae Ecclesiae Bohumicae neminem pro futuro ordinet..." Valesius ennek ellenére szabadulása után is titokban pásztorálta cseh híveit vagy szolgálati helyén, vagy Rétén. Ócsáról Valesius Nagykeszire ment, ahol 1754. március 12-ig hűséggel szolgált. Ekkor - 92 éves korában - lemondott tisztségéről, és 1758. október 2-án meghalt. Ki­ lencvenhat évet élt. Az Úr, mivel jó szolga volt, hosszú élettel jutalmazta. Nagykeszin (Komáromtól nem messze) van eltemetve, sírköve még nemrég megvolt. Réte szerepe a cseh-magyar kapcsolatokban tovább élt. Az articuláris törvény egészen 1791-ig érvényben volt, tehát oda tovább is jöhettek a „Morva szélén nyomorgó cseh atyafiak". Lehet, hogy éppen látogatása­ iknak, vagy még inkább letelepedésüknek az emlékét őrzik az olyan rétei családnevek, mint: Szloboda, Szitka, Horacsek, Pomichal, de mivel erre írásos emlékünk nincsen, így nem bizonyítható, csak valószínű. Hasonló eredetre utalhatnak a Becsica és a Macsica nevek is. A horvát hangzású nevek: Urbanovics, Uhrovics, Benovics már korábban az „őző" szegediekkel egy időben kerülhettek Rétére a török elől me­ nekülve. Pozsony vidékére több horvát menekült jött. Erről vall több falu a vidéken: Horvát Gurab, Oroszvár, Dévény és Csúny is, nem számítva ide például Bezenyét, mert az magyar területen maradt. A katolikus réteiekről nem adnak hírt a református dokumentumok, de az ő családneveiket őrzik a katolikus temető sírkövei és az élő emlékezet. A legrégebbiek közül ezek: Szüllő, Neszméry, Poor, Rajczy, Czadró és Pintér. A népesedési statisztikát vallatva már beszéltünk az 1843 utáni alacsony népszaporulat okairól. Kiegészítve ezeket meg kell említenünk még az 1848-as szabadságharc hatását is. Konkrét veszteségekről ugyan írásbeli bizonyítékok nincsenek, de tudjuk, hogy abban az időben már nemcsak a nemesek fogtak fegyvert, ha harcra szólt a riadó, hanem Kossuth apánk szavára fegyvert fogott az éppen frissen felszabadított jobbágyság is. Feltehető tehát, hogy egy-egy faluból most többen mentek el a háborúba és így többen is haltak meg benne, nem számítva a háborúkat követő járványokat (például abban az időben még nem volt ritka a kolera, sőt!).

26

A réte i halottak anyakönyvében mégis ellenkező értelmű beírás szerepel ezekből az évekből: „1850. szept. 1. Felsőbb rendeletek következtében a rétei egyháznak a halottak e ltemetését tárgyaló Anyakönyvében sem Császári katonák, sem honvédek feljegyzését nem találván; bizonyítja Tóth Ferenc hodosi le lkész." E sorok írója azonban még a harmincas években látott, mind a református, mind a katolikus temetőben olyan sírköveket (nyilván csak a kiegyezés után á llíthatták), amelyek arról adtak hírt, hogy Rétének is voltak hősi halottai az 1848-49-es szabad­ ságharcban. Az anyakönyvi beírás lehetett az általános passzív rezisztencia értelmében kegyes „mástmondás" is. Ezekkel az évekkel kapcsolatban egyébként meg kell említenünk, amit a Kis- és Nagy Réte i Molnár család utolsó sarjától (Molnár szolgabíró úrtól) hallottunk, hogy az ő családjuk rokonságban volt Petőfi Sándor családjával, a Petrovitsokkal. Szerinte Petőfi meg is látogatta az itteni rokonságát, amikor 1848-ban Pozsonyban járt. Ezt támaszthatná alá a rétei református temetőben ma is látható sírkő ezekkel a nevekkel: legfölül Molnár Károly, középen PetrovitsKárolyné és alatta: Molnár Adél. Fogadjuk hát el az adatot. Miért ne mondott volna igazat egy tiszteletben megőszült volt magyar királyi szolgabíró? Ebből a családból volt több megyei hivatalnok, bíró, szolgabíró és más komoly tisztségviselő. Ha már érintettük a rétei neves családokból az egyiket, térjünk vissza még a legrégibb családhoz egy rövid időre, Petrus de Rethe leszárma­ zottaihoz. Réthei Gergely 1489-ben, nem tudni miért (ezt már említettük is) felvette a Rétheihez a Prikkel nevet is. Az 1700-as évek tárgyalásánál, megemlítettük még Réthei Jánost, ami azt bizonyítja, hogy több mint 220 éven át mind a két név szerepelt Rétén. Ez azt valószínűsíti, hogy a család két ágra szakadt. Az első világháború után is a család két ágáról beszélhetünk, mert az egyik (a „főszögi") család református ágához tartozott, a másik (az „aaszögi") pedig a katolikushoz. Ez a katolikus ág volt a gazdagabb, nekik volt nagyobb házuk és parkszerű kertjük. A katolikus ág tagja volt Réthei Prikkel Marián is (1871-1925) a neves filológus és néprajztudós, a magyar néptánccal komolyan foglalkozó első tudományos mű szerzője. Kutatásának eredményét A magyarság táncai - 1924 című könyvben tárta a nyilvánosság elé. Állítólag olyan alapozó volt a magyar néptánc területén, mint Bartók a népzenében. Ennek a családnak a címerét vehetné át a község, ha egyszer címert akarna magának festetni: kékben hármas zöld halom, azon aranymarkolatú görbe

27

kardot tartó arany oroszlán. Sisakdísze: görbe kardot tartó páncélos kar. A takaró: kékarany-veresezüst. A család Rétén lakó utolsó tagja: Prikkel Esztike (ahogy a réteiek hívták idős korában is) pár évvel ezelőtt halt meg. Bátyja, Mudr. Prikkel Lajos, Tardoskedden é lő nyugdíjas orvos temettette e l. Szülőházukat (közel a református templomhoz) pár év múlva pozsonyiak vették meg „chalupának" (hétvégi háznak). Most már az ősi család egyik ágából sem él senki Rétén. Amikor arról beszéltünk, hogy az 1843-as évek után nagyon kicsi volt a népesedés növekedése, az okok között megemlítettük a rossz egészségi viszonyokat, a nagy halálozási arányt. Most nézzük meg, mik voltak ennek konkrét okai. Alapul a református lelkészek külön vezetett születési és halálozási feljegyzéseit vizsgáljuk. Csak mutatónak: az egyik papcsa­ ládban 8 élve született gyermekből csak három élte meg a 20. évét, egy még azok közül is 26 éves korában meghalt. Még kirívóbb egy másik család esete, ahol hat gyermek született, és mind a hat fiatalon halt meg. A feljegyzésekben szerepelt 26 temetésnél a halál okát így jegyezték fel: mellbetegség (TBC?) 7 esetben, bizonytalan (ez is 7 esetben), szívfogás (3), végelgyengülés (3, de mind a három esetben 80 év alatt), himlő (3), szívszélhűdés (infarktus? !), vérhas (1), kólika (1). A legna­ gyobb számmal a „m ellbetegség (TBC) szerepel. Ez a betegség szedte a legtöbb áldozatot még századunk húszas és harmincas éveiben is. Ha így nézett ki a lelkészcsaládok egészségi állapota, akkor milyen lehetett a nincstelen zselléreké? Ezért nem lehet csodálkozni, hogy 1910-ig tulajdonképpen a község lakóinak száma stagnált. Nézzük most meg, hogyan alakult a helyzet 1910 után: vallás katolikus református evangélikus izraelita összesen évinövekedés

1920 630 398 60 32 1120

28

1940 856 436 75 28 1395

13 ,7 nemzetiségszerint

magyar szlovák

% 56,2 35,5 5,4 2,9

% 6 1,3 31,3 5,4 2,0

1970 744 300 600 1644

97,1 2,1

1980 755 305 607

% 45,3 18,3 36,4

—

—

1667 2,4

8,4 1940 1354 29

% 45,3 18,2 36,5

1970 949 692

57,7 42,1

1980 963 703

57,8 42,2

más német

5 7 öszen13 95

0,3 0,5

3 16 44

0,2 -

1 16 67

Ennyit mondanak a statisztikai számok, de mi van mögöttük? Szemmel látható az 1920 és 1940 közötti demográfiai robbanás: a növekedés 13,7, ami soha azelőtt nem volt, de már utána sem. Ezt csak azzal magyarázhatjuk, hogy ezekben az években javult a szociális helyzet, javultak az egészségi állapotok, és javult az általános műveltség. Sokat javult a lakáskultúra, de ezekről majd később részletesebben. Boncoljuk kicsit a szociális helyzetet: Az 1940-es országos összeírás szerint Rétén csak három birtok volt 100 holdnál valamivel nagyobb („Gazdag" Dóka, Stern mészáros és Gergelyék), az 50 és 100 között is csak négy nagyobb gazda volt, viszont 55 gazdaság volt 50 hold alatt Ez összesen csak 62 családot jelent és talán 280 lakost. Miből élt akkor a további kb. ezer lélek? Igaz, 1940-ben még megvolt a Reichentálék, Gutmannék és Szróliék szatócsüzlete és az Exliék és Gutmannék kocsmája. (A háború végén őket szegényeket elhurcolták, maradjon meg leg­ alább az emlékezetük, ő k voltak a valamikori (1843) nagy izraelita hitközség utolsó tagjai.) Rajtuk kívül már csak pár kisiparos tevékenykedett a faluban, a többi eljárt a kenyérre való után. Hogy hova? Nézzük meg ezt a problémát fejlődésében! Valamikor híres juhászata és lótenyésztése volt Rétének. De nemcsak nevelték a lovakat, hanem kereskedtek is velük. A környéken összevá­ sárolták a leromlott igásokat. A jó legelőkön ezeket szépen rendbehozták, és a közeli osztrák és morva vásárokon jó pénzért eladták. De a réteken kinevelődött a jó marha is, meg a sok disznó. Még a húszas évek végén trombitaszóval hajtotta ki a falu pásztora reggel az udvarokból kiballagó teheneket, és a disznópásztor hosszú ökörszarv tülkével hívta össze a csürhét. Egyszer már említettük, hogy sok kendert is termesztettek valamikor a faluban, e korból ismert, hogy négy takács is dolgozott egy udvarban. A zsellérek meg dolgoztak a gazdáknál és az uradalmakban. Mindez megváltozott a múlt század utolsó évtizedeitől. Megindult a vasútépítés és a vasút. Pozsonyban egymás után épültek a gyárak: a Matador, Gumon, Cérnagyár, Kábelgyár, Dinamitgyár, Patrongyár, a Stolwerck cukorkagyár, hogy csak a nagyobbakat említsük. A környékbeli nagybirtokok meg gépesíteni kezdtek, így az onnan felszabadult mezőgazdasági munkások mentek a vasúthoz pályamunkásnak, kalauznak (az

29

egyik lelkész lányát egy kalauz vette el), de a legtöbből gyári munkás lett. Itt volt a vasút megállója talán egy kilométerre a falu szélétől, nem volt probléma naponta eljárni Pozsonyba. A könnyebb közlekedés lassan megkönnyítette a felsőbb iskolák látogatását is. Amíg az 1930-as évekig pár család gyermeke járt Pozsonyba iskolába - főleg a jobbmódúaké (Prikkel, Jankó, Drahos, Wágner) addig az ezt követő években már a vasutas és gazda családok gyerekei is mind többen tanultak tovább. A gyári, a vasúti munka több jövedelmet jelentett a földnélküli családokban is. A több jövedelem jobb lakást, jobb ruhát jelentett, és mindez egészségesebb életet is. Az 1920-, 1940- és az 1970-1980-as évek statisztikái azonban másról is beszélnek. A trianoni döntés után Réte Csehszlovákiához tartozik. Ez a változás először komoly megrendelülést okozott a község lakosságának. A vas­ utasok például csatlakoztak a Kun Béláék által elrendelt országos sztrájk­ hoz. Emiatt a csehszlovák államvasutak (CSD) jó ideig nem vette őket át. Problémák voltak eleinte a gyári munkásokkal is, de gazdaságilag lassan konszolidálódott a helyzet (eltekintve a harmincas évek világkrí­ zisének nyomorító hatásától). Egyébként a község életét továbbra is a községi bíró (természetesen magyar, hiszen a lakosok 98%-a magyar volt) irányította. Működött a két magyar nyelvű egyházi népiskola is (református és katolikus), és csak később indult be a szlovák tanítás. Az üzletekben is magyarul folyt a kiszolgálás. Változást hozott az 1938. november 10-i visszacsatolás Magyarország­ hoz a Bécsi döntés alapján. A faluból egyszeriben határközség lett. Pozsony felé csak Szenc és Magyarbél került Rétével együtt vissza. Kelet felé viszont a vonat vámellenőrzés nélkül ment tovább Budapestre és még tovább. A nagy nemzeti eufóriát később felváltotta a rosszabb gazdasági viszonyok okozta csalódás. A húszévi viszonylagos demokrácia után kellemetlen érzéseket váltott ki a konzervatívabb állami adminisztráció. Az itteni nép már elszokott a „tekintetes", „nagyságos", „méltóságos", „kegyelmes", „főméltóságú" stb. titulusoktól. Be kell őszintén vallani, hogy voltak olyan jelszavak is, hogy „Minden drága, vissza Prága", vagy „Amíg Benes volt az apánk, volt ingünk és gatyánk, de mióta Horthy az apánk, se ingünk, se gatyánk". Erre rátett egy lapáttal az, hogy az átcsatolás után meglepték a „Felvidéket" az „anyások", a katonák, fi­ náncok, vasutasok, akik az üzletekben maradt árut - mivel azok sokkal

30

olcsóbbak voltak, mint az anyaországiak (főleg az átszámítási arány miatt: 7 Kcs = 1 pengő), mind fölvásárolták az itteniek előtt, akiknek akkor még alig volt pár pengőjük. Három év múlva meg kitört a II. világháború. Még előtte erdélyi bevonulás, délvidéki kaland. Mentek a háborúba a fiatalok, és később a kevésbé fiatalok is. A háborúval jöttek a beszolgáltatások, a korlátozások: 20 dkg kenyér egy napra, szappanhiány, petróleumhiány stb. stb. Még szerencse, hogy az iskolák működtek. Szencen a határon az átcsatolás után két hónappal megnyitotta kapuját a Magyar Királyi Gimnázium és a Magyar Királyi Felső Kereskedelmi Iskola (ebben nyilván az a sanda szándék is benne volt, hogy a felvidéki „kommu­ nizmussal" megfertőzött diákok ne terjesszék ezeket az eszméket az anyaországi diákok között). Igaz, a felnőttek is megkapták igen könnyen a „Benes kommunistái" kedves becézést. Mindennek ellenére a háború végéig (az oroszok bejöveteléig: Pozsonyt 1945. április 4-én foglalták el) eltelt hat év öt hónap nem múlt el ebben a régióban pozitív eredmények nélkül. Az, hogy a templomokban, az állami ünnepekkor szabadon énekelhették a Himnuszt és a Szózatot, hogy mindenütt magyarul lehetett beszélni a hivatalokban - nagyban megerősítette a nemzeti érzést, amire nagy szükség lett, amikor újra Csehszlovákiáé lett ez a terület. Az itteni nép eleinte nem akarta elhinni, hogy újra csehszlovák fennhatóság alá kerülhet. A valóságra hamar ráébresztették. A nyár végéig még működtek a magyar iskolák, de ősztől már nem. Magyart semmilyen hivatalba nem vettek fel, de máshova sem igen. Csak a legnehezebb munkákra, például Pozsony mellett kezdték építeni az új repülőteret. Odajárt a földmunkákra Réte munkaképes fiatalságának a fele: a volt tanító, a volt tisztviselő, a volt gyári munkás. Mindenki, aki nem akart éhen halni. Aztán jött a kényszerű lakosságcsere - kényszerű az itteni magyarok részére, önkéntes az elbolondított dél-magyarországi szlovákok részére. Tőlünk, s így Rétéről is, menni kellett az exponált értelmiségieknek és a földtulajdonos gazdáknak. Azoknak azért, hogy legyen hova beköl­ töztetni a szegény pitvarosi, csabai, szarvasi szlovákokat. Itt egy kicsit meg is állunk! Nézzük meg jobban az 1940-es és 1970-es évek adatait: 1940-ben 1395 lakosa volt Rétének, ebből 1354 a magyar nemzetiségű (97,1%). 1970-ben már csak 949 magyar van Rétén (57,7%), és ezzel szemben 692 szlovák (a volt 2,1% helyett 42,1%). A magyarok száma tehát kb. 400 lélekkel csökkent, a szlovékoké pedig majdnem

31

600-al nőtt. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy egy az egyben cserélődtek ki a szlovákok a magyarokkal és utána a nagy szaporulattal feldolgozták magukat 50%-kal magasabbra (400-nak az 50%-a 200). Sokkal valószínűbb az, hogy a kisebb számú magyar családok helyett többgyerekes szlovákok jöttek Rétére. Erre vall az 1970-es és az 1980-as statisztika összehasonlítása is: 1970-ben az összlakosság száma 1644, 1980-ban 1667, tehát csak 23 lélekkel több. Ebből a szlovák növekedés csak 11 lélek, a magyar 14 (más nemzetiség 2-vel csökkent). Igaz, hogy a magyar növekedés a magyar romáknak köszönhető, feltételezhetően mert a 963 magyar anya­ nyelvűnek vallott közül 162-en roma nemzetiségűnek vallották magukat (nagyon szép tőlük, nekik is megnőtt az identitástudatuk). Vigasztaló az, hogy ha nélkülük vesszük a magyarokat, azok akkor is többen vannak majd száz lélekkel, mint a szlovákok (ez 6% pluszt jelent még így is). Az áttelepültek nagy többségükben evangélikusok (607), a megfogyat­ kozott reformátusok 305-en voltak, így Rétén először jutottak túlsúlyba a protestánsok a katolikusokkal szemben (protestáns összesen 912, ka­ tolikus 755). Ha már az 1980-as népszámlálásnál vagyunk, nézzünk meg még néhány érdekes adatot. A lakosság foglalkozási és alkalmazási aránya végeredményben ugyanaz most is, mint a század elején volt: 124-en dolgoznak a községben (Tsz, üzlet, hivatal), 75-en eljárnak a saját (Galántai) járásukba, 103-an egyéb járási munkahelyekre, 480-an Pozsonyba, a csak 25 km-re lévő fővárosba. A dolgozók közül 343 a nő és 439 a férfi, ami megfelel kb. az országos aránynak. Pozitív fejlődésnek kell vennünk a lakások helyzetét. Amíg 1843- ban 142 házban 1026 ember lakott, addig 1980-ban 1667 ember 400 házban élt. Tehát valamikor átlagban 7 ember lakott egy házban, legutóbb már csak 4. Több, mint valószínű, hogy itt van a halálozási arány csökke­ nésének a fő oka is. Ezek a statisztikai adatok mind fontosak, és sajnos néha nagyon szomorúak is (lásd a lakosságcsere eredménye). Nézzük meg hát a réteiek életét más vonatkozásokban is. A műveltség alapja az iskola. Tekintsük át a rétei iskolák fejlődését. A „Protocollumból" az 1700-as évek elejéről négy református tanítóról tudunk:

32

1702 - Komáromi Imre, ő 1711-ben is 1703 - Nagy Mihály 1710 - Súri Lőrinc 1712 - Gulátsi Mihály Róluk már volt szó az előzőekben. A további évekről ezidáig nincs információnk (de még lehet). A század elején Réti tanító úr tanított a református iskola összevont hat osztályában. Ő a trianoni szerződés után áttelepült Magyarországra. A húszas években már zabóKrisztina somorjai S evangélikus tanítónő tanította a még mindig összevont hat osztályt. Róla meg kell jegyeznünk, hogy ő tanított Rétén a legtovább, és ő nyomta rá személyiségének hatását növendékeire több generáción át. A keze alól kikerültek közül többen végeztek közép- és főiskolát. De nemcsak a gyerekekkel foglalkozott. Ma úgy mondanánk, hogy iskolán kívüli munkát is végzett. Erről a munkájáról még más helyen is megemlékezünk. Amikor a húszas évek végén felépült az új kéttantermes tanítólakással egybekötött református iskola, annak másik tanítója Kalitza Sándor lett. Majdnem egyidőben a református iskolával épült fel a katolikus iskola is („Aaszögben"), csaknem a katolikus templommal szemben. A tanítólakás itt is az utcai frontra épült, maga az iskola pedig beljebb az udvarban. Ennek talán az volt a célja, hogy a tanítást ne zavarja az utca zaja. A két háború között a katolikus iskolában a tanító Preiner Károly volt. A református iskolában ma is tanítás folyik. A magyar iskola alsó négy osztálya jár ide. Azonkívül itt van a községi könyvtár is. A katolikus tanítólakás ma a községi hivatal székhelye. A harmincas évek elején megnyílt a rétei első szlovák elemi iskola is egy tanteremmel a volt Drahos-házban. Később, 1936-ban felépült a kéttantermes emeletes új szlovák iskola. A szlovák iskola első tanítónője az emberséges Strelka Valéria volt. Az új emeletes iskolában az 1938 utáni magyar éra alatt határvadász laktanya volt. Ma ismét szlovák iskola van benne. Az evangélikusok régtől fogva, egészen a lakosságcseréig, mivel kevesen voltak, a református iskolába jártak. Az izraelitákról is szólnunk kell. Fényes Elek írja 1837-ben kiadott statisztikai könyvében, hogy abban az időben már volt Rétén zsinagóga. Ha zsinagóga volt, akkor volt papjuk (rabin) és vágójuk is (sakter). A rabbi kötelessége volt a tanítás is. Még századunk húszas éveiben is „bocher" iskolát vezetett a réte i rabbi többszobás házában.

33

A műveltséghez tartozik a lakáskultúra is. A legrégibb időkben Rétén is, mint annyi más helyen, paticsfalú házakban lakott a szegényebb nép (sárral bekent vesszőfonat). Később vályogtéglákból („mórtégla") épültek a falusi házak (szalmatörekkel összekevert farámába döngölt sár), vagy ugyan ilyen keverék fö ldből döngölt falakból. Fedelüket zsuppból (rozsszalmaköteg) vagy nádkévékből készítették. A rangosabb házak persze kőből, vagy később égetett téglából készültek. A vályogtéglát a „főszögi" agyaggödrökből kibányászott agyagból leginkább cigányok ké­ szítették („vályogvetők"). Ezeket ott helyben szárították a napon. Az igényesebbek ezeket a téglákat kezdetleges módon ki is égették. A házak régebben egy 20-26 m2 nagyságú szobából, egy kisebb konyhából és kamrából álltak. Ablakaik kicsik voltak, hogy mennél kevesebb meleg illanhasson el belőlük. A gazdálkodó „nömösöknél" a házhoz hozzáépült az istálló és a kertben a szérűn a pajta, az udvarban az ólak (disznó-, tyúk-, liba- és kacsaól). Ha egy telken több kislakás épült egymáshoz ragasztva, sikátort (Rétén „szorost") alkottak. Ezek lakói többnyire a fö ldnélküli zsellérek voltak. Többszobás házuk csak a gazdagabbaknak volt, amolyan kisebb kúriáknak nevezhetnénk ezeket. Ilyen házuk volt a „gazdag" Dókáéknak, az „aaszögi" Prikkeléknek, Jankóéknak és néhány nagyobb gazdának. A Dóka- és a Prikkel-házakhoz kisebb park is tartozott a gazdasági udvarhoz. A Dóka főszolgabírónak még a húszas években is volt parádés kocsisa, és hintón járt ki a nevét hordozó „Dóka-majorba". Mára ez már mind a múlté. A régi házakat átépítették vagy lebontották és újat építettek a helyébe, most már mindet égetett téglából, cserép­ -vagy palatetővel. Épült jó néhány emeletes, összkomfortos, központi fűtésű családi ház is, nem egy kétszintes, de áll már a Főutcán többlakásos emeletes bérház is. A régi családi házakat, ahonnan kihaltak a tulajdonosok, az örökösök idegeneknek, főleg pozsonyiaknak adják el hétvégi háznak („chalupa"). Ezeknek nagy a kelete, mert Réte tőszomszédságában ki­ épültek a „Napfényes tavak" (szlovákul „Slnecné jazerá") magán fürdőházakkal, hatalmas kempinggel. Szenc így lett ismert fürdővárossá, és mellette már Réte is annak számít. Így most már az őslakosokon és az áttelepülteken kívül további idegen elem vegyült a faluközösségbe, meg­ bontva annak egységes je llegét. Falun az iskolán és a templomon kívül a műveltség terjedéséhez az amatőr színjátszás is hozzájárul. Mivel a hetvenes évek elejéig, míg meg nem épült az izraelita zsinagóga helyén a falu művelődési háza, más alkalmas helyiség nem volt, a színielőadásokat az iskolákban tartották.

34

Eleinte a színjátszás is felekezeti alapon szerveződött. Amíg fel nem épült fel az új református iskola, addig a régi iskolában, a „Huszita-házban" tartotta a református színjátszó kör az előadásokat petróleumlámpa fénye mellett. (Villanyt csak a harmincas években kapott a falu.) A színdarabokat előbb a fiatal agilis tanítónő - a már említett Szabó Krisztina (a kedves „Tinike") - szervezte és tanította be, később mindinkább Oros György („Gyurika") vette át a szervezés gondját. Népszerű népszínműveket adtak elő, olyanokat, mint a „Piros bugyelláris", a „Gyurkovics lányok", a „Falu rossza" és hasonlókat. Játszottak komolyabb darabokat is. Móricz Zsigmond „Nem élhetek muzsika szó nélkül"-jét például már három évvel a pesti bemutatója után előadták: Csehszlovákiában - falun. Itt jegyezzük meg, hogy a színjátszás terén, de másutt is, milyen nemes versengés folyt a két felekezet fiataljai között. A reformátusok színielőadását a katolikusoké követte és fordítva; így abban a korban, amikor sem rádió, sem TV nem létezett, volt hol szórakozzon a hosszú téli estéken, és tegyük hozzá, művelődjön a falu népe. Ugyanúgy volt ez az iskolák építésével, vagy a temetők rendezésével is. Ha az egyházi színjátszók nem tudtak külön-külön összehozni egy darabot, akkor a tűzoltók szervezésében „ökumenikus" csapat állt össze, vagy még később a cserkészcsapat színeiben játszottak a mindenki által elismert „művészek". Többnyire belejátszott a darabok szervezésébe az is, hogy az egyik vagy másik szervezetnek pénzre volt szüksége - éppen valamelyik társadalmi akcióhoz (például az említett temetők rendbeho­ zatalához, bekerítéséhez), és ezt a belépődíjakból tudták összehozni. A háború után a Csemadok keretében szerveződött a színjátszás, amely a kultúrház felépítése után végleges otthonra talált. Szép sikereket értek el a réte i amatőrök nem csak otthon, de a vendégfellépéseken a környező magyar falvakban, de az országos rendezvényeken is (például a komáromi Jókai napokon). Vegyük számba a népi kultúra emlékeit községünkben. Kezdjük a gyermekmondókákkal:

35

Rétén így „Sír a b a b a " Sír a Sípot Nem Csak

baba, sír kér, mehet a fára, a tövit rágja

Cini-cini dúdú Vízkeleti búsú Elgyünnek a Jakabok Levágják a nyakadot

Csicsi hajá babája, Nincs otthon a mamája. Elment Királyfára Savanyú almáér. Sárga cipőt, piros ruhát Abba fogsz te .osni.

A két falu neve: Királyfa (Szenckirályfa) - ez a déli szomszéd a Feketevíz(Duna) túlsó partján. Vízkelet már távolabbi falu Galántától délre. Miért éppen Jakabokkal csicsitgatják (ijesztgetik?) a kicsiket? Talán csak a rím kedvéért. Vagy talán jártak valamikor Rétén ilyen nevű rablók?

Tavaszi gyermekhívogatók: Cserebogárfogás idején (este):

Csigahívogató:

Naphívogató:

Télen:

36

Cserebó - gyere elő, Apád, anyád meghaat, Bíborban, bársonyban Arany koporsóban Csiga, biga gyere ki, Ég a házad ideki Kapsz tejet vajat, Holnapra is marad a. Süss ki, süss ki napocska Isten báránykája, Süss ki meleg, bújj el hideg Isten kapujába! b. Süss ki nap Arany nap, báránykáim a hidegben megfagynak Pajtikám, Palkó Hol van a szánkó?

Kiolvasók: a. Egyedöm, begyedöm bakk-kecske b. Ádám, Éva Férhő mönt a mönyecske, Kertben voltak Egérlukba bujtatták Madarat láttak Szántott fődre ugratták Mondd meg hányat Szipp, szapp, szapu szap Te! Szabó Károly apja pap. c. Egyedöm, begyedöm bakter-tánc Hajdú sógor mit kívánsz? Nem kívánok egyebet, Csak egy karé kinyeret

e. Egy, kettő, három, négy Te kis leány hová mégy, Nem mögyök én messzire Csak a falu végire

g:peakívrS sóf

Ott áll egy katona Kérdi tűle hány óra Féltizenkettő Szamár mind a kettő

d. Lement Jancsi a pincébe Vajat csipögetnyi, Utána mönt öreganyám Pofon verögetnyi G í, gá, gú Te vagy az a nagytorkú!

Falucsúfolók: Boldogfai súfolódk:Cgeló, nem Rétére való A boldogfaiakat még „káposztásoknak" is csúfolják, mert valamikor sok káposztát termesztettek, és maguk körül savanyú káposzta szagot terjesztettek. A magyarbélieket azzal csúfolták, hogy olyan „szögényök", hogy búcsúra liba helyett hembelgőt hizlalnak, meg „cserebót" „ösznek". Ugyanis ott kora tavasszal van a búcsú, nem mint Rétén (Szent Istvánkor), ahol csupa sült kacsa és liba járja olyankor. A sárfőiek meg ürgések, merthogy ürgét esznek búcsúkor. A réteieket meg az ő-zésük miatt csúfolják: „Eemögyünk a szönci högyekbe möggyet szönnyi." „Ögyé kinyeret möggye. Ha nem kő, tödd ee, majd megöszöd röggee". Névcsúfolók: „Aladár - gyün a Huvár!" Ez az Aladár egy hátáig érő hosszú hajat viselő boldogfai ember volt. A rétei gyerekek csapatostól követték, ha Rétén megjelent, és azért ijesztgették a Huvárral, mert hogy az borbély és majd jön és levágja a hosszú haját. „Feri - aki a ló hasát veri. Feri, Fetyeri, macska farkát tekeri." „Pista, Pista, piarista - nagyszombati orgonista", vagy - „nagyszombati futballista." „Elemér - denevér: minden lukba belefér!" „Ádám ..art visz a hátán, ha megunja letöszi és a felit megöszi." „Gyula, bula, ibula - tojásos a .alaga." Ebből mutatónak elég is, hiszen majdnem annyi van belőlük, mint ahány név a naptárban szerepel. A mondókák után nézzünk szét a játékokon is. Az egészen kicsiknél azzal kezdődik, hogy az anya az ölébe veszi a magzatját, és elkezdi számolni a kicsi ujjain: „Ez elment vadásznyi. Ez meglőtte. Ez hazavitte. Ez megsütötte. Ez a kicsinyke meg mind megötte." Vagy a tenyerében köröz az ujjával, és dalolva mondja: „Kerekecske, gombocska, merre fut a nyulacska? Erre, erre, ide, ide." Kár is részletezni, elég csak felsorolni még néhányat, hiszen ezek majdnem mind ismertek az egész magyar nyelvterületen! Áll a baba áll; Csipp, csipp csóka; Ég a gyertya ég: Gólya, gólya gilice; Cíceri borsó, bab, lencse; Bújj, bújj, zöld ág; Király, király adj katonát; Gyertek haza libuskáim és még számtalan hasonlót játszanak Rétén is.

38

A nagyobbak még a húszas évek elején is a faluvégi libalegelőn (Főszögben) az eperfák alatt (Rétén ezek szederfák) longáztak (métáztak), és kedvelt volt a „nemzeti longa" is (a körméta), no meg a „kiszorítós plincki" (pilickézés). Az ügyességi játékok között kedves volt a kislányoknál az „ötkövezés" (öt kavics földobálása, elkapása különböző sorrendben) és az „iskolázás" (egy lábon, két lábon ugrálva a keresztet alkotó kockákban kavicshordással kombinálva). A fiúknál a nagy kézügyességet igénylő „rikizés" ment. Ez nyitott zsebkés, bicska dobálásából állt különböző forgatásokkal, kézfekvésből. A játék minden egyes sorozata után nótázni kellett: „Riki, riki, tajzom, tumi, tumi tajzom, tumi-tudsz?" A jó l sikerült dobás után kis cölöp volt az ajándék. Ezeket a játék végén valamelyik játékos elrejtette, a többi meg kereste. Attól függően, mennyire közel került valaki az elrejtett cölöpöcskékhez, ment a kísérő szöveg: „víz, víz", vagy „füstölög, fustölög", és csak akkor, amikor egészen közel volt a célhoz, jött a megváltó kiáltás: „tűz, tűz". Annyi gyermekjáték és mondóka járta Rétén is, mint sok más helyen a térségben. Ezek mélyreható tanulmányozása külön munkát igényelne, ha már meg nem tette volna Gágyor József a „Megy a gyűrű vándorútra" című kétkötetes könyvében. A pozsonyi Madách Kiadó adta ki 1982-ben. Ebben a munkában Gágyor 35 mátyusföldi falu anyagát dolgozta fel. Rétei szemmel csak sajnálni lehet, hogy innen van benne a legkevesebb anyag, azt is főleg a falunak attól a tanítójától szerezte, aki már kész tanítóként jött a faluba, és így - mivel csak a mostani tanítványaitól hallhatott ezekről valamit - sokról nem is informálhatta a jószándékú gyűjtőt (aki mellesleg maga is az egyik mátyusföldi község érdemes tanítója). A gyermekjátékokból fejlődött ki az idők folyamán asport. A munkán kívüli mozgás a falusi fiataloknál a faluvégi virtuskodásokból, bírkózásból á llt, esetleg abból, amit a katonaságnál hajtattak végre velük. Később, amikor megalakult a faluban az önkéntes tűzoltóság, mozogtak egy keveset a vasárnap délutáni bikaréti gyakorlatozáskor. Az 1920-as évek elején betört a faluba az igazi sport, megalakult az első futballcsapat. Eleinte csak ad hoc összeállításban, néha talán attól függően, hogy ki tudott magának bakancsot szerezni a mérkőzés idejére (volt eset, amikor az egyik játékos csak a jobb lábára húzott bakancsot, a másik mezítláb maradt, a másikat a balos húzta fel, mert ő csak azzal a lábával tudott rúgni). Hol volt még akkor a „stoplis futballcipő", a

39

„stucni", a „dressz"? A futballpálya a Bikarét volt, de csak vasárnap délután a „meccs" idejére. A kapufát a mérkőzés után szétszedték és bevitték a legközelebb lakó játékos udvarába, nehogy hétköznap „ lába keljen". Az első játékosok, az „úttörők" megérdemlik, hogy a nevüket feljegyezzük: a három Prikkel testvér: Andi, Ferenc és Karcsi; ugyancsak a három Oros fiú: Jóska, István, Gyuri; Régner Andi, Wágner Károly, Kovács Ferenc, Temer János, Rajczi Béni. Pár évvel később már „dressz­ ben" játszott a csapat. A falu közepén á lló Exli kocsmában volt a gyülekező és az öltöző. Ott mezbe vágta magát a csapat, és kettes rendekbe sorakozva, nótaszóval vonult ki a falu „főszögi" végére és tovább a Bikarétre. A csapat mellett vonult ugrándozva a gyerekhad is, a leghűségesebb „drukkerek", akik együtt dalolták a futballistákkal, hogy: A réte i !ánynak van babája, vagy: A rétei tóban van egy béka Az is az én szívem szomoríja Futballista jár az udvarába. Hun kiugrik, hun meg be, Futballista jöjjön be, Hun meg föl, hun meg le Futballozzunk idebe Hun meg vissza. A szobába. Egyébként könnyű volt megtanulniuk, mert mind a kettő egy nótára ment. Amikor az e lőbb említettek kiöregedtek (megnősültek), fölváltotta őket a másik „garnitúra", de ez is csak alkalmi meccseket játszott. Főleg búcsúkra hívták meg őket a közeli falvakba, ahova gyalog vagy biciklin lehetett eljutni. Csak a harmincas évek közepén verődött össze olyan jó csapat a bejáró diákokból és fiatal iparoslegényekből, hogy felfigyel rájuk a szenci SZTK és beszervezte őket B csapatnak. Aztán, amikor egyszer ez a réte i-b o ldogfai egyesített B csapat megverte a nagy A csapatot, az föloszlatta a konkurenciát. Ebben az időben azonban már más ifjúsági szervezet is működött Rétén. Úgy, ahogy a futballcsapatot, a cserkészcsapatot is a Pozsonyba járó közép- és főiskolások, meg tanoncok, segédek alapították meg, amolyan ökumenikus módon: volt benne református, katolikus; diák és iparos és még néhány gazda gyerek is közibük állt. A cserkészek legtöbbje szegény családból származott, így nem tudta magának megvenni a legszükségesebb ruhát, felszerelést sem, a tábori felszerelésről (sátrak) nem is beszélve. Ezeket közös vagyonként az általuk szervezett színielőadások jövedelméből vették meg.

40

Ezt a csapatot 1938 után a Magyar Cserkészszövetség felvette soraiba a 725. számú Arany János cserkészcsapat néven. A háború alatt, a sorozatos bevonulások után, amikor már a parancsnokot, Kalitza Sándor tanítót is behívták, lassan bomladozni kezdett a csapat. Amikor 1945 elején a falun végigvonult a front, a cserkészotthonból eltűnt a felszerelés. Amikor aztán jött a „Madari za Dunaj" (Magyarok a Dunán túlra!) helyzet, akkor a csapat végleg felbomlott, amit a kommunizmus győzelme után (1948-ban) úgyis megszüntettek volna. * * * Ezután a kis néprajz és sporttörténelem után, térjünk vissza a dolgozat címéhez: „Réte - bástya és menedék", összegezve így az elmondottak lényegét. Réte a magyar nyelvhatár peremén van. Északra a szomszéd falvak már szlovákok: Sárfő (Šarfia, majd Blatné), Csataj, Gurab (valamikor Magyargurab, majd Németgurab-Nemecky Grób és ma Velky Grób-Nagy Gurab). A nevek jelzik ennek a községnek a nemzetiségi változását. Valamikor német evangélikusok települtek oda. Azok többsége elmagyarosodott, és mostanra - a közben beszivárgott szlovákokkal keveredve - elszlovákosodott. Ezektől a falvaktól tovább északnyugatnak már csak szlovák, morva és cseh települések vannak egészen a német határig. Nyugatra még két szomszéd volt magyar: Szenc és Magyarbél. Ma, a lakosságcsere után, ezek is erősen vegyes nemzetiségűek. Szenc már Pozsony szatelit városának számít, és ezért a betelepítetteken fölül is sok szlovák költözött ide (említettük azt is, hogy fürdőváros lett). A lakosságcsere után Rétén is, ahogy az 1980-as népszámlálás adataiból tudjuk, a magyarok csak pár százalékkal vannak többen, mint a szlovákok. Keletre is szlovák falu van, Pusztafödémes (Pusté Ul'any), pedig még az 1700-as években, amikor ez a falu is artikuláris hely volt az evan­ gélikusok részére, a magyar volt a hangadó elem. Rétét még délről is szlovák falvak veszik körbe: Királyfa és Körmösd (Král'ová, Krmeš valamikor Papkörmösd). Ide a Pálffyak hoztak maguknak a hegyekből szolgákat, munkásokat annak idején. Vallási szempontból is bástya Réte . Északra tőle a falvak már katolikusok, elvétve evangélikusok. Réte a cseh-m agyar kapcsolatok bástyája is. Ahogy az 1701-ben fölfektetett „Protocollum"-ból tudjuk, befogadta és lélekben, hitükben erősítette a „szegény elárvult", a Morva folyó partján innen és túl szétszórt cseh-m orva testvéreket. Menedék is volt, mert itt találtak

41

menedéket a Nagyszombatból elüldözött reformátusok, és az üldözött cseh prédikátor, Valesius János, a csehek későbbi püspöke, majd a komáromi egyházmegye esperese is. Toleranciából is jól vizsgázott a rétei református egyházközség, mert nem csak a „szegény elárvult" cseheket fogadta be száz éven át, de segítségére van a betelepült szlovák evangélikusoknak is, amikor meg­ engedte nekik, hogy istentiszteleteiket megtarthassák a volt iskolájukban (a Huszita-házban), és halottaiknak is helyet adott a temetőjükben. A cseh kapcsolatok most pár éve kezdenek felújulni. Talán eljött az az idő, amit Kúr Géza kívánt és jósolt a „Cseh-magyar református történeti kapcsolatok" című munkájában (1937): ,Jövendő cseh-magyar kapcsolatok?! Okvetlenül lesz ilyen ismét va­ lamikor! Ha elnémul a gyűlöletet szító politika, ha az ember, emberi méltóságának magaslatára emelkedik, ha a krisztusi gondolatok nemcsak a „keresztyén" névben, hanem a „keresztyének" életében is benne lesznek, el fog következni az az idő, amikor érd ek n élk ü li, testvéri kapcsolatok lesznek a cseh és magyar reformátusok között is. Mielőtt azonban ez bekövetkeznék, össze fogja kovácsolni a cseh és magyar reformátusokat is a történelem tanúsága szerint állandóan ismétlődő közös sors, amelyet Krisztus megjósolt e szavaival: „gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért" (Máté 10:22.). Mennyire igaza lett ennek a jóslatnak! A legutóbbi 40 év alatt gyűlölt volt minden hívő keresztyén - ha cseh, ha szlovák, ha magyar volt is. Most, hogy megszűnt az elmúlt pokoli rendszer ek a nyomása, talán megvalósul Kúr óhaja is: vagy három évvel ezelőtt jelentkezett ugyanis - jó kétszáz év után - a rétei református gyülekezetnél a délmorvaországi cseh-morva eklézsia (Česko-bratská cirkev evanjelická) küldöttsége Nosislavból, hogy újra felvegye a megszakadt kapcsolatot. Az ő látogatásuk után a rétei gyülekezet küldöttsége már kétszer járt Nosislavban. Má­ sodszor a múlt évben, amikor a nosisilaviak templomuk felépítésének és felszentelésének kétszázadik évfordulója megünneplésére hívták meg őket. Megható és felemelő volt, amikor ugyanazokat a zsoltárokat, ugyanazon dallammal énekelték egyszerre: ők csehül, a réteiek magyarul. Közös volt az úrvacsora is. A cseh prédikáció után a rétei lelkészt helyettesítő - boldogfai születésű - sóki lelkipásztor, Szabó Sándor magyarul prédikált. Ugyanazt a kenyeret vették, ugyanazt a bort itták mindkét gyülekezet tagjai, mintegy megpecsételve az újra felvett kapcsolatot. Az istentisztelet utáni beszélgetéskor elmondták a nosislaviak, hogy ők tudják, hogy őseik

42

Rétére jártak l e lki vigaszért az akkori nehéz időkben. Nem sajnálták a fáradságot, pedig egy hétig is megtartott az út az apostolok lovain (gyalog). Odaút három nap, egy nap Rétén és újabb három nap vissza. Nem felejtették ezt el. Most készülnek visszaadni a látogatást. Ők jönnek Rétére. Most könnyebb. Autóbusszal egy nap alatt megvan az út odavissza. Egészen közel kerültek így egymáshoz. De meddig? Úgy néz ki, amint egymásra találtak, szét is kell válniuk. 1993. január elsejével a Morva folyó két ország határa lett. Megszűnt Csehszlovákia. Megszületett az új, önálló Szlovák Köztársaság. Újra nehezebb lesz találkozni. Nehéz idők várhatók itt mireánk, réteiekre és a többi „réteire" is, de mit lehet tenni? A b á s ty a dolga, hogy támasz, védelem maradjon az idők beteltéig! A protestánsok igéjét vallják Rétén: „Ha Isten velünk - kicsoda ellenünk?"

43

A Rétei Református Gyülekezet lelkipásztorai 1681-tő! 1990-ig 1. Szomodi Mihály 2. Szenessi (Szenci?) Sámuel 3. Súri Lőrinc 4. Szeli Sámuel 5. Kiss-Ari András 6. Deési Miklós 7. Csokonai Ferenc 8. Körmendi Ferenc 9. Valesius János 10. Lévai György II. Mikolai T. József 12. Várady András 13. Némedi Ádám 14. Vajda Péter 15. Bíró Mihály 16. Laki István 17. Motsi Pál 18. Balla Zsiga 19. Gyenge Károly 20. Czike János 21. Galambos László 22. 23. 24. 25. 26. 27.

Rácz László Kalmár Kálmán Vörös Béla Somogyi Sándor Kovács Lehel Híres ErzsébetSzabó Sándorné 28. Mikó Jenő 29. Urbán Mária 30. Mikula László

44

1681

1701. III. 13-tól 1707-1709 1710. III. 12. 1711. VII. 13-1713. I. 4. 1713. IV. 11-1714. II. 19. 1714. III. 12-1719. IV. 7. 1719. IV. 10-1735? 1735. IV. 3-1750. II. 25. 1750. III. 27-1787. III. 25. haláláig 1787. III. 21-1793. III. 3. 1793. III. 14-1798. III. 1. 1798. III. 29-1801. IX. 20. 1801. X. 17-1816. IV. 1. 1816. IV. 8-1856. XI. 21. haláláig 1856-1857. XI. 1. 1857. XII. 7-1893. II. 19. haláláig 1893. II. 19-1893. IX. 22. gondozó lelkész Jókáról 1893. IX. 24-1941. V. 31. nyugalombavonulásáig 1940 segédlelkész 1940-1941 segédlelkész 1941-1941. IX. 22. 1941. IX. 22.

1988. I. 31-ig első női lelkipásztorok 1988. II. 1-1988. XII. 31. pozsonyi esp. beszolg. 1989. I. 1. besz. Jókáról - meghalt 1990. IV. 1-1990. XII. 12. segédlelkész haláláig

Mária Terézia királynő kegyelmi dekrétumának szövege, melynek alapján Valesius a börtönből szabadult "Maria Terezia, Dei gratia Regina Hungariae, Bohemiae, Dalmatiae, Croatiae et Sclavoniae, Archidux Austriae etc. Nupta dux Lotharingiae ac Barri, magna Dux Hetruriae etc. Reverendi, Honorabiles, spectabiles ac Magnifici, item Egregii et nobiles, Fideles nobis dilecti! Actio processualibus in Causa Johannis Valesii ex Benigna ordinatione nostra in sedria vestra revisa per consilium nostrum Regium nobis submissis perpensisque iisdem et ruminatis cum evidens et compertum sit quod toleratarum in memorato Regno nostro Hungariae Helveticae et Augustanae confessionum Ministri ad exigentiam Benignae Caesareo Regiae Resolutionis in Anno 1730 super actis commissionalibus clementer elargitae et per Regnum publicatae superintendentium et superiorum, nullatenus autem Episcoporum titulos sibi admissos habeant, et neque de praescripto articuli 31.1715 minime competentes titulos adsciscere possint: praeter Episcopi autem titulum in publica expeditione arrogatum praonominatum Valesium Ecclesiarum Bohamicarum per Hungariam et Moraviam dispersarum Orbum Pastorem se subscripsisse in codem instrumento pateret; quibus accederet, quod quamvis vi praeattactae Resolutionis et sancitarum eatenus Le gum, liberum dictarum confessionum in hoc Regno exercitium solis regnicolis admissum esse intelligeret evenit tamen, ut ex inquisitioribus Processui insertis atque aliarum ne fors etiam Provinciarum Incolis ad exercitium Religionum suarum isthic confluere. Hoc autem eo periculosius esse quo per confluxum talis modi Exterorum Incolarum Acatholicorum Coetus augeri et in dies crescere indubium haberetur. Ad haec porro vendicatum per Acatholicos tali modi Ministerium non postremam praeberet ansam; ita quod suprafatus Valesius velut pariter id sibi vendicans, propter haec et similia omnis culpac expers dici nequeat, imo hactenus perpessam incarcerationis et detentionis poenam merito subiverit. Hinc benigne resolvimus, quatenus memoratus Johannes Valesius liber quidem ex Aresto in quo hactenus detentus fuit, dimittatur, superinde nihilominus, ne in se ejusmodi incompetentes statui Fidei Orthodoxae praejudiciosis Titulos appingere, et quocunque demum sub praetexter adscire attentet; sed et a Publicis ejusmodi ordinationibus, ubi non modo unus aut duo Ministri adessent verum plures, tam horum quam et alterius conditionis homines ut ex Inquisitione liqueret, eo tum congregati fuissent

45

supersedeat; in Ministrum porro Vagabundae Ecclesiae Bohemicae ne­ minem pro futuro ordinet, tanto minus Populum ad concurrendum certis temporibus citat, nullo denique modo Limites Activitatis suae excedat nec praesumat ejusmodi vagis hominibus Ministerio suo adesse, nomine et verbo nostro Regio seriam accipiat monitionem. Quapropter talis modi monitionem erga eundem praemittere, hac vero facta eundem ex Aresto dimitti curare, ac ex parte etiam Vestra Magistruali invigilari facere noveritis ne praeter Regni hujus Incolas exteri et Vagi homines fine habendi Acatholicorum Exercitii ad praenominatum Valesium confluere possint: de effectuatione hujus Benignae Resolutionis nostrae relationem praestolaturae. Vobis in reliquo Gratia nostra Regia benigna propensae manemus. Datum in Arce nostra Regia Posoniensi. Die 28 Mensis Julii Anno 17 4 1. Maria Theresia m. pr. Comes Ludovicus de Battyán m. pr. Petrus Végh m. pr.

46

Hová telepítették 1947-ben a réteieket:

Nyíregyházára: Fodor Lajos, Dóka László, Szabó Erszébet, Kleberc Károly, Huvár Sándorné, Huszár Béla, özv. Virh Jánosné, Bagi Vince, Szalai István, Szloboda Lajos, ifj. Szloboda Lajos, Szloboda Kálmán, Ecsi Lajos, Bolek Gyula, Szalai Gyula

Új fehértó községbe: Horváth Károly, Gergely Lőrincné, Dóka Lajos

Nagykállóra: Hollósi Gáspár, Dóka Gáspár, Dóka István, Dóka Lászlóné, Szabó Sándor, Karácsony Lajos, özv. Szabó Zsigmondné, Branyik László

Magyarbokor községbe: Dóka Sándor, Jankó Gáspár, Szabó Lajos, Gábris István, Szőlő Lajos, Sándor Bálint, Sándor László, Sándor Károly, Karácsony István, Madzag Sándor, Szalai József

47

Felhasznált forrásmunkák és irodalom 1. A Pozsony megyei Réte református egyházának feljegyzései és ke­ resztelési könyve 1701-1717. A pécsi püspöki könyvtárban őrzött eredeti kéziratból kiadta és bevezetéssel ellátta: Asztalos Miklós, Pécs, 1924. 2. A rétei egyházban őrzött titkosan vezetett másolat a hivatalos köny­ vekből 1701-től, de a pécsi 1717-ig terjedő anyagon sokkal tovább vezetett időkig 3. Asztalos-Pethő: A magyar nemzet története, 1939. 4. Magyarország vármegyéi. Pozsony vármegye 5. Kovács Endre: Magyar-cseh történelmi kapcsolatok, Budapest, 1952. 6. Kúr Géza: Cseh-magyar református történetkapcsolatok, Komárom, 1937. 7. Kúr Géza: A Komáromi Református Egyházmegye, Komárom, 1937. 8. Püspöki Nagy Péter: Boldogfa, Pozsony-Madách, 1981. 9. II. Rákóczi Ferenc emlékiratai. A francia eredetiből fordította: Vas István. Budapest, 1951. 10. A rétei ref. gyülekezet lelkipásztorainak névsora és rövid életrajza. Összeállította: Somogyi Sándor, rétei ref. lelkész. 1941, 1-15. old. 11. Wágner Károly: Réte község rövid krónikája, 1978, 1-4. old. 12. Forrás XII. évf. 8. szám: Szobieszki János király levelei Magyaror­ szágról, Petneki Áron közlése 13. A rétei 725. sz. Arany János cserkészcsapat tagjainak 1940-ben végzett falukutatási anyaga (6 oldal) 14. Magánszemélyek információi 15. Személyes emlékek (születésemtől, 1920-tól 1941-ig éltem Rétén) 16. Adatok az 1400-1500-1600-as évekről a pozsonyi Szlovák levéltár anyagából (Slovensky archív, Bratislava) 17. Új otthon, I. évf. 5. szám, 1947. 7. 14.

48

K ÉPM ELLÉK LET

A templom

Matrix Ecclesie Rethernis I.

M atrix Ecclesie Rethernis II.

Matrix Ecclesie Rethernis III.

Valesius síremléke a nagykeszi református temetőben

A református templom belseje

A templom bejárata az udvarról

A H uszita ház- a huszas évek közepéig református iskola

A Huszita ház

belseje

Komfirmandusok (ágendázók) a 30-as évek közepén

A temető

A református temetőben nyugvó Karátsony család sírköve

A református temetőben nyugvó Karátsony család sírköve

^ r-

Petrovics Károlyné síremléke (Petőfi rokon?)

A Gergely család sírköve

A falu

A volt zsinagóga helyén épült kultúrház

A Dóka főszolgabíróék om ladozó kúriája még a „főszög" területén

F ő szög i utcarészlet a református templommal

Kertalja: látkép a római katolikus templommal

A színjátszásról

A Vereshajú című darab (1936. április 12.) a cserkészcsapat szervezésében

A Gyurkovics lányok című színdarab (1933) a református fiatalok előadásában

A Réthei család

Réte (Réthe) első családjának címere

Réthei Prikkel G éza, huszárkapitány családfájának részlete (anyai ág)

Öreg diákok találkozója

Öreg diákok találkozója 1988-ban az ősi Huszita házban (Solárné Preiner Mária, a rétei katolikus tanító lánya, gyógypedagógus MUDr Prikkel Lajos, az első rétei család sarja Gergely Péter, a betiltás előtti utolsó református tanár)

Az ősi iskola előtt..

Hol sírjaink domborulnak..

A G yurcsó István Alap ítvány Füzetek sorozatában m egjelent: 1. Vígan zengjetek citorák (Csallóközi betlehemes játékok és mendikák) Gyűjtötte és válogatta Ág Tibor 1992 2. Marczell Béla: A Csallóköz hiedelemvilága 1994 3. Cséplő Ferenc: Réte - bástya és menedék Helytörténet két egyházi könyv köré építve 1995

Kiadta: Gyurcsó István Alapítvány, Dunaszerdahely Borítóterv Szabó József Szedés: Szikonya Gabriella, Győr Tördelés: Pusztai Róbert, Győr Nyomta: Madách Posonium Kft. Példányszám: 1500