(Részletek) Budapest, 2011

(Részletek)

Budapest, 2011

3

Köszönet Úgy fogtam ehhez az íráshoz, mint ahogy Zorba, a görög mondta: „Táncolni kell, uram! A zene majd csak megjön valahonnan…”*1 Amint a betegségemből annyira felépültem, hogy barátnőm biztatására leülhettem kedvenc időtöltésemhez, az íráshoz, a következő foglalkoztatott: az ily módon „kapott” időt arra használom, hogy önvizsgálatot tartok; miért betegedtem meg, mit tehetek, hogy egészséges lehessek, s talán mindezzel segíthetek másoknak is a felgyógyulásban a félelmetes kórból, a daganatból. Köszönettel tartozom elsősorban Dr. Rosta András főorvos úrnak, Dr. Molnár Zsuzsa főorvos asszonynak, hogy abban a reménytelen állapotomban felvettek osztályukra, és megtettek mindent az életben maradásomért, amit az onkológia tudománya és szerető gondoskodásuk lehetővé tett. Köszönöm férjemnek a sok törődést és az ápolást. Köszönöm lányomnak, aki imádkozik értem. Hálás vagyok a fiamnak, hogy mellettem volt mindig, amikor csak szükségem volt rá, hogy, tudásával, empátiájával, segítségével, hozzájárult lelkem és testem gyógyításához, biztatott, tartotta bennem a reményt. Réka unokámnak, hogy „visszahívott”, foglalkozik velem, Leventének, hogy mindig érezhettem szeretetét, bizalmát. Nem utolsósorban, köszönettel tartozom barátaimnak, akik erősítettek, szeretetükről biztosítottak, folytatták az abbahagyott munkát, barátnőmnek, aki ösztönzött – s mellesleg írásaimnak szerkesztője is –, hogy dolgozzam, és ezzel az önsajnálat helyett, megtegyem az első lépéseket az egészségesebb, a teljesebb élet felé.

© 2011 T. Jóba Kató

*1 Nikosz Kazantzakisz Zorbász, a görög regényéből Zorba, a görög címmel készült a film. In: Különben jól vagyok. Saxum Kiadó Budapest, 2010.

5

Bevezetés Többszöri kísérletezésre sikerül kinyitni a szemem. Egy fiú tesz-vesz körülöttem. Víz csobban. Lemosnak? Ajtók csapódnak. Jövés-menés. Asszonyok állnak az ágyam mellé, fejükön turbán. „Mégis neked lesz igazad: él!” „Magához tért a néni!” A folyósón üvölt a tévé, a rádió. Csikorgó, zörgő takarítószeres kocsit tolnak. Telefon cseng. „Nem veszi fel!” – mondja egy ismerősnek tűnő hang. „Bemegyek hozzá.” Miért zajonganak, kiabálnak? Mi ez? Elviselhetetlen. Vagy belülről jönnek ezek a hangok? Hol vagyok? Hogy kerültem ide? És én, ki vagyok? Én, egy palesztin asszony vagyok? • Nagyvizit! Öt-hat orvos áll az ágyam körül. A mosolygós, kedves doktornő leül az ágyam szélére, megfogja a kezem. „Örülök, hogy jobban van. Meg fogjuk gyógyítani.” Ezek a mondatok juttatják eszembe az elmúlt heteket. Csak az utolsó napok kicsit zavarosak, nem emlékszem az eseményekre. Talán még a mentőautó? Hordágyon tolnak. „Oxigént!” kiabál valaki. Azután már semmi… csend… lebegés… fény… ébredés… kórterem.

6

és én, ki vagyok? Azóta közel hat év telt el. Eddig, ennyi haladékot kaptam. Azóta gondolkodom azon: és én, ki vagyok? Honnan jöttem? Mi dolgom volt? Mi volt az életem értelme? Meddig jutottam? Meddig kell még itt lennem? Maradt-e még elvégezetlen dolgom? Ki vagyok én?

7

Gyerekkor Harmadik gyerekként, 1936-ban születtem. Bátyám pár hónapos korában halt meg. Nővérem nálam három évvel volt idősebb. Nyeszlett, ráncos, kékesszürke bőrű, angolkórós, kopasz, csúnyácska csecsemő voltam. Anyám a rokonoknak sem mert megmutatni. Többször elmondta, hogy a kórházban a mellette szülő cigány asszony cserélt el a saját gyerekével. Anyám nővérééknél laktunk egy házban, akik használatra átengedték nekünk az egyik szobájukat. Nekik nem lehetett saját gyerekük. Örökbe akartak fogadni. Nagybátyám homokot hozatott, újságból csákót húzott a fejemre, s nyakig betakart a meleg homokkal. Mézzel kevert csukamájolajjal, vitaminokkal etetett, tornáztatott, s biztatott, hogy szép, egészséges kislányka lesz majd belőlem. Az első fényképemen olyan három év körüli, szöszi, zöldszemű, félénk, soványka gyerek néz a gépbe. Nővéremhez, még csak nem is hasonlítottam. De a lenszőkeségem, az ábrándozó zöld szemem, naiv kis arcom azért bizonyságot adott a „származásomat” illetően. Mégis érdeklődve nézegettem a velem egykorú cigány gyerekeket, hátha valakiben felfedezem „magamat”. Mert, mi van, ha mégis? A „cigányságomból” annyi maradt bennem, hogy mindig nagy rokonszenvet éreztem irántuk, és vonzódásom azóta is megmaradt. Több évtized múlva, egyik apai nagynéném albumában, az esztergomi család fényképei között rátaláltam a tizenhat éves „Jóba Katóra”, akiről, ha nem közlik velem, hogy a nagynéném tanítóképzős képe, akkor nem hiszem el, hogy nem én vagyok. Így – ha addig érzelmileg nem is sikerült véglegesen legyőznöm magamban a kételyt –, végül is helyreállt az identitásom. Öcsém több mint négy évvel volt fiatalabb nálam. Születése előtt, több hetet töltöttem Esztergomban. Ez az időszak azonban senki számára sem volt ideális. Nem sokkal előbb halt meg a nagyapám, s a nagymama is sokat gyengélkedett. Egyedül voltam kisgyermek a házban, így egymagamban játszadoztam. Órákig ültem a kertben,

8

és én, ki vagyok?

Részletek

és figyeltem a hangyák nyüzsgését, énekeltem a csigabigáknak. Rokonaim gondolták, segítene, ha óvodába járhatnék. Helyet pár hétre, csak a tanítóképző óvodájában tudtak biztosítani. A nagy baj abból adódott, hogy otthon állami óvodába jártam, s ott a reggeli és az esti imán túl több vallási gyakorlatunk nem volt. Az új óvodában viszont a római katolikus szokások szerint éltek; étkezés, foglalkozás előtt keresztet kellett vetnünk, a feszület előtt térdre borulva imádkoztunk, ami nekem sehogyan sem sikerült. Az első szünetben szépen kisétáltam a kapun, és a Duna-parton hazaindultam. Nem találtam azonban a házunkat. Minden kapu egyformának tűnt. Senki nem járt a sétányon. Addig járkáltam, amíg nagyon elfáradtam, s lekuporodtam az egyik kapu előtt a fűbe. Ekkorra már az egész család engem keresett. Kiderült, hogy a saját kapunknál aludtam az igazak álmát. Többé nem kellett óvodába mennem. Öcsémet nagyon szerettem. Császármetszéssel, kis súllyal (1,70 kg), született. Kétéves korára már a kortársait is lehagyta, kerek fejű, kis dagi gyerek lett. A Jóbákra hasonlított. Ő volt apánk szemefénye. Sokat voltunk együtt, szinte „én” neveltem. Anyánk, ha bevásárolt vagy amikor vízért ment a közös kútra, az ölembe fektette, én meg cumisüvegből etettem. A négyzethálós kiságyában sokáig képes volt egyedül is játszani, nézelődni, de leginkább azt szerette, ha mesélek neki. Rengeteg „mesét” találtam ki, egerekről, macskákról, no meg a mi gyönyörű németjuhász kutyánkról, Fantomról. Egy alkalommal a kutyánk mentette meg öcsém életét. Nem figyeltem oda, amikor kidugta a fejecskéjét az egyik hálórészen. Vissza már nem tudta húzni. Segíteni szerettem volna, de mintha közben megnőtt volna a feje. Kétségbeesve kiabáltam a szomszédokhoz. Igen ám, de a kutya miatt, nem mert hozzánk senki átjönni. Fantom ugyanis kitartóan rohangált a kerítés és a lakás között, miközben vadul ugatott. Végül is a hátsó szomszédasszonyunk oldotta meg a helyzetet. Arra kért, fogjam meg a Fantom nyakörvét, s mondjam neki, hogy okos kutya nem bántja a nénit, segíteni kell a kistestvéren. Ezután az asszony akadálymentesen átmászhatott a kerítésen, bejött a lakásba, kiszabadította a háló fogságából az öcsémet, aki időközben már lilára ordította magát. De ezzel még mindig nem oldódott meg egészen a helyzet. A kutya ugyanis beült az ajtóba, és addig bizony nem engedte távozni a szomszédunkat, amíg anyánk nem érkezett haza. Iskoláimat – a nővéremmel együtt – a református elemi iskolában kezdtem. Összevont osztályban tanultunk, elsőtől hatodikig. Egymást felváltva egy házaspár tanította a humán- és a reál tantárgyakat délelőtt és délután. Mind a ketten nagyon szigorúak voltak, a nádpálca

ott virított a tanári asztalon, s gyakran volt használatban. Gyorsan kihúzta a gyufát az a tanuló, aki engedetlen, buta vagy csak egyszerűen figyelmetlen volt. Emlékeimben az első iskolai konfliktusom a nagy „k” betűhöz kapcsolódik. Mi, a legfiatalabbak, az első padokban ültünk, s palatáblákon gyakoroltuk a megadott feladatokat. Amíg csendben, önállóan dolgoztunk, a tanító egy másik osztállyal foglalkozott. A betűtanulást nagyon magabiztosan kezeltem, hiszen nővérem segítségével már ismertem az abc nagybetűit. Így, amikor a „k” betű volt soron, gyorsan végeztem, és arra figyeltem, a nagyok mit tanulnak. Még mindig emlékszem arra, hogy a hatodik osztályosok az emésztésből feleltek. Egy kutya emésztőcsatornájának képe volt a táblára akasztva, s a tanuló a pálcával a szájtól elindulva jutott el a végbélig, követve a táplálék útját. Nagyon undorítónak éreztem a folyamatot, s valószínűleg ehhez illő fintor ült ki az arcomra is. A tanító néni rám nézett, majd kézbe vette a palatáblámat, s intett menjek ki a táblához. Boldogan libegtem ki a nagy zöld táblához, csak lábujjhegyre állva értem el az előírt betűket. „Nézd meg a „k” betűt, és hasonlítsd össze, azzal, amit te firkáltál” – szólított fel a tanító néni, s kezembe nyomta a palatáblámat. Néztem, néztem, de semmi különbséget, nem láttam a kettő között. A táblán is „k” betű és a palámra is ugyanazt rajzoltam – gondoltam én, s nem láttam mi lehet a hiba. Egy icipicit megrándítottam a vállam, de abban a pillanatban már suhintott is a nádpálca. Makacsul összeszorítottam a fogam, nem szóltam semmit, csak bámultam ezt az ellenséget, hát ismét ez a fránya „k” betű okozza a bajt. Már alig jutott el hozzám a tanító néni hangja, csak hol a pofon lendült, hol a körmös. A végén, azt a parancsot kaptam, kérjek bocsánatot. Miért is? – tépelődtem makacsul, nem én vertem a tanító nénit, ő dühöng minden ok nélkül. Mi az, hogy amit én írtam, az nem a „k” betű. Nem kértem bocsánatot, csak sértődötten álltam a tábla előtt. Büntetésből a tanítás végén nem indulhattam haza, a tanító néni rám zárta az osztálytermet. Ordítva rugdostam az ajtót, de magam maradtam sötétedésig. Végre anyám hangját hallottam az ablak alatt, amint a tanító nénit „oktatja”. „Megverni a gyerekemet, itt vagyok én! – mondta kiabálva. Hogyan jut eszébe egy ilyen kicsi gyereket estig bezárni?” A nagy zajra kijött a tiszteletes úr és a felesége is, akik alig győzték anyámat csillapítani. Többet engem nem vert meg egyetlen tanító sem. A második osztálytól új tanítópár jött iskolánkba. Amikor a tanító bácsi tanított, gyakran küldött át a lakásukba, hol a gyerekükre vigyázni, hol a kertet gyomlálni, máskor meg paradicsomot segítettem befőzni. A többi gyerek szemében így „liblinggé” váltam.

9

10

és én, ki vagyok?

Részletek

Nővérünk is délelőtt és délután járt iskolába. Együtt indultunk, majd nagyon igyekeztünk haza. Ha nem voltunk otthon az anyánk által megadott időre, már jött is elénk… S bizony hazáig repültek a pofonok, vagy éppen egy veszővel verte a lábunk szárát. Mire nővérem negyedikes lett, szüleink szerették volna gimnáziumba íratni, mert ő volt az iskola legjobb tanulója. A gimnáziumba mégsem vették volna fel, mivel az ünnepi és a napi egyenruha, valamint a sapka megvásárlása meghaladta a család anyagi lehetőségeit, ennyire nem tellett a cipők foltozásából. Így lett polgárista, ott csak egy matrózblúz kellett és egy sapka. Középiskolás korában – a háború után – a nővérem már kollégiumban lakott. Ritkábban találkozhattunk. Szüleink válása után is anyánknál maradtunk öcsémmel együtt, míg a nővérünk apánkat választotta. Öcsémmel felnőttként is erősnek bizonyult a kapcsolatunk. „Félszavakból” is értettük egymást. Hosszabb idő elmúltával ugyanott tudtuk folytatni a beszélgetést, mintha előtte nap találkoztunk volna. Öcsénk csendes, szófogadó gyerek volt, még felnőttként is ritkán vesztette el türelmét. Természete és alkata is apánkra emlékeztetett. Ő is az örök vesztesekhez tartozott. Erről szólt az ötvennégy év, ami jutott neki. Nem volt még kétéves, amikor édesanyánk lakást szerzett a Dóczi-féle szalámigyár egyemeletes lakóházában. A földszintet a gyáros családja és a portásék foglalták el. Az emeleten hárman laktunk, a gépkocsivezető és a felesége, Urlichék, továbbá Sándor bácsi, az éjjeliőr és mi. A gyárban már évek óta nem készítettek szalámit. A gyáros idős, olasz származású úr volt. Szegény útmunkásként jött Magyarországra, de gazdag lányt vett feleségül. Ahányszor csak találkoztunk, mindig valami ajándékkal kedveskedett, és megkérdezte: „Pubija, hogy lenni? Pubija, jó kisfiú.” Anyánk ilyenkor jókat kacagott magában. Ha te, azt tudnád – gondolta –, hogy a gyár építésekor, a Rákos úton a családi hintótokat, a mi bandánk dobálta meg lócitrommal. A szoba-konyhás, központi fűtéses lakáshoz a körfolyóson lévő közös, vízöblítéses WC is hozzátartozott. A mosókonyhát – káddal, mángorlógéppel, szárítóval – hetente egy alkalommal (meghatározott napon) fürdőszobaként is használhattuk. A szomszéd bácsi illatos pipadohányt használt, s órákon keresztül olvasott a WC-ben. Mi, gyerekek kisorsoltuk, hogy ki mehet be először utána, hogy még élvezhessük a pipa illatát. A sofőréknek nem volt gyermekük. A fiatalasszony – akit öcsénk Ulili néninek hívott – szívesen részt vett játékainkban, s amit nagy becsben tartottunk, finom tízóraikkal, uzsonnákkal vendégelt meg minket. Öcsénk különösen szerette a

szardellapasztás vajas kenyeret. Játékaink között nagy szerepet kapott a kártya, a marokkó, a kirakós, az építőkocka, a szellemi játékok, de gyakran – ma drámajátéknak neveznénk – szerepeket is alakítottunk, darabokat adtunk elő. Egyik előadásunkban, az volt a feladat, hogy az egyik „harcos” – aki természetesen az öcsi volt – legyőzi a sárkányt, s a királynő – Urlich néni – lovaggá üti érte. A királynő megfelelő öltözékben – királyi korona, palást (plüssfüggöny) – ült dölyfösen, előtte pedig fél térden öcsike, a hős lovag. A királynő kezében karddal – piszkavas – fennhangon zengi a lovagi avatás szövegét. Az egyik lába a „trón” alatt megcsúszott, ezért a piszkavas kicsit nagyobb lendülettel sújtott le a lovag gyengécske vállára. Öcsi szeme szikrázott, dühödten felugrott: „Hülyék vagytok mind-mind, te is, Ulili! Esszen mindegyikbe a bomba!” Majd átrohant a lakásunkba, s zokogva borult az ágyra. Hiába volt minden vigasz, semmi nem használt. Szomszéd néni bölcsen azt javasolta, hagyjuk, hogy kisírja magát, majd megnyugszik. Egy félóra sem telt el, öcsi az időközben szomszéd nénivé visszaváltozott királynőhöz járult, kicsi kezecskéjét feléje nyújtotta: „Kéjek, szadinás kenyér.” Édesanyánktól féltünk türelmetlen, ideges természete miatt. Gyorsan eljárt a keze, hangos, kiabálós volt. Soha nem talált semmit. Ami a keze ügyében volt, azt ott hagyta, ahol éppen használta. Mindig mindent keresett. Meggyőződése volt, hogy akarattal tesszük vagy játsszuk el a tárgyakat. Szekrényeinknek, ha benyúltunk nemcsak az ajtaja esett ki, hanem a beléjük dobált holmik is. A vasárnapi vagy az ünnepi ebédfőzés minden alkalommal rémtörténetté vált. Hol a kést, hol a merő- vagy fakanalat, az ollót vagy éppen mást kerestünk. Még a főzőedényeknek sem volt állandó helyük, hol egyik, hol másik helyen bukkanhattunk rájuk. Édesapánk a hétvégi főzések alkalmával, azzal segített rajtunk, hogy egész délelőttre elvitt minket kirándulni. Ezek a kirándulások csodálatosak voltak. Ismerkedtünk a természettel, a növényekkel, az állatokkal. Meglestük a napon sütkérező gyíkokat, lepkéket kergettünk. Virágokból koszorút, karkötőt fontunk, szép vadvirágcsokrot kötöttünk. Ez idő alatt apánk mesélt, jókat nevetgéltünk. Gyakran már az is kacagtató volt, ahogyan apánk a mesét előadta. Télen szánkáztunk a domboldalon, vagy rokonlátogatáson voltunk apánk testvéreinél. Dél tájban mentünk csak haza, mikor azt gondoltuk, már kész az ebéd. A vasárnap délutánokon a Neumann család az anyai nagyszüleinknél jött össze. Mindenki hozott valami süteményt, amit mi, gyerekek nagyra értékeltünk. Nagyanyám pogácsái megismételhetetlenül finomak voltak. Különösen a burgonyásat szerettem. Először a fel-

11

12

és én, ki vagyok?

Részletek

nőtteket kellett körbekínálnunk, azután elvihettük a tálakat. Amíg, a felnőttek kiértékelték a politikai helyzetet, megvitatták a várható eseményeket, a családban történteket, addig mi, gyerekek jókat ettünk, játszottunk. Nekem gyakran megengedték, hogy apám ölében ülve, végighallgassam a beszélgetést, olykor a vitákat. Családtagjainak nagyon vegyes politikai nézetei voltak. Nagyapánk, mint volt „vöröskatona”, ugyan szociáldemokrata párttag volt, de ha lett volna legális kommunista párt, szívesebben tartozott volna közéjük. Azt vallotta, hogy a munkásembert még az ág is húzza, igazságos, egyenlőségért dolgozó munkásokból álló kormány kellene. Másodszülött fiát, Lajos bátyánkat, akit az első világháború végén hívtak be katonának, Horthy különítményesei verték agyon még 1919 késő ősszén. A tizenkilenc éves fiú halálát sem a nagyapám, sem a nagyanyám nem tudták elfelejteni, és soha nem bocsájtották meg. Anyám és testvérei, valamint a sógorok többnyire nem voltak tagjai egyik pártnak sem, de inkább szociáldemokrata érzelműek voltak. Két nagybátyám kivételével, akik közül a legfiatalabb, Árpi bácsi – akinek egy lánya és hat fia volt – belépett a nyilasok közé, de őt a családból, senki nem vette komolyan. Ugyan gyönyörűséges, izmos, szép szál férfi volt, de amikor az értelmet osztották, nem állt kétszer sorba. Szélsőséges, zagyva nézeteket vallott. Az a családi legenda járt róla, hogy rengeteget eszik. Nagymamáéknál hetente egy napon, amikor kenyeret sütöttek, vajat köpültek nem főztek meleg ebédet. Egy ilyen alkalommal inas korában Árpi bátyánk, megevett vagy tíz hatalmas lángost, ivott hozzá írót, majd egy nagy karéj frissen sült, vajjal vastagon megkent kenyeret majszolva dünnyögött, hogy mi lesz az ebéd. Nagymamám rászólt: „Eleget ettél már, eridj dolgozni.” Mire a fia, még kezében a nagy szelet kenyérrel a kapuból visszakiáltott: „Igen? Dolgozni küldenek, de enni nem adnak?” A szomszédasszony éppen arra ment, s nevetve mondta a hatalmasra nőtt, izmos legénynek: „Árpikám, látszik rajtad, hogy állandóan éheztetnek.” Anyánk idősebb öccse, „Kisbéla” bácsi mint katona, azt mondta, ő nem politizál, de mindenhez volt sajátos észrevétele, egyszer ennek, máskor annak adott igazat. Önként lépett be a seregbe, de belülről már nem látta olyan szépnek a katonaéletet, mint annak előtte. Magas, sötét hajú, szép termetű ember volt, nagyon szép énekhanggal megáldva. A front közeledésekor úgy döntött, megszökik a katonaságtól. Kikérte a szabadságát, s elhatározta valahol elbújik, míg a háborúnak vége lesz. Szabadsága utolsó napját nagyanyámnál töltötte, ültek egymás mellett, s búcsúzásként édesanyjának énekelt, egyik dalt a másik után. A kapu kolompját valaki vadul rázni kezdte. A

légoltalmi parancsnok két tanúval nyomult be a konyhába. „Hol a rádió? – kiabálta. Már régen be kellett volna szolgáltatni, s maguk egész délelőtt bömböltetik!” Nagymamám belekarolt fiába, és maga előtt tolva őt mondta: „Itt a rádióm!” A hivatalos hírekben, az újságok írásaiban mindig az ellenség vesztett, s a készülő csodafegyverről zengtek dicshimnuszokat. A hadi helyzetet mindenki a maga módján értékelte, a hivatalos híreknek nem hitt senki. Éjszakánként, besötétített, bezárt ajtók mögött, nagy titokban eldugott rádió angol vagy orosz magyar nyelvű adásait hallgattuk. A „sztálingrádi csata” után már mindenki a háború elvesztését emlegette, Árpi bátyánkat kivéve. Az egyik utolsó családi találkozón mindenki a front közeledtét várta, a háború befejezésében reménykedett, és egyre keserűbb volt a gyakori bombázások, valamint a nyilasok egyre nyíltabb garázdálkodása miatt. Árpi bácsi a beszélgetést hallgatva, dühösen felugrott, még a székét is felrúgta. „Majd lóg maga még ezen a körtefán!” – ordította nagyapánknak, s úgy elrohant, hogy soha többé nem lépte át nagyszüleim házának küszöbét. Ezeken a délutánokon egyetlen egy ember nem szólalt meg soha, csak sejtelmesen mosolygott a bajusza alatt, apánk. Sötétedés előtt haza kellett érnünk, ezért mindig ugyanabban az időpontban felállt: „Na, jól kibeszélgettük magunkat, induljunk.” A háború után sajnos a családi összejövetelek elmaradtak. A férfiak – anyám nővérének férje, „Nagybéla” bácsi kivételével – fogolytáborokban voltak, a nők maguk között hamar összevesztek. Ezért nagymama lányai és menyei inkább külön-külön mentek el, még ünnepnapokon is. Mikor ki ért rá, az idős szülőket az látogatta csak. Nekem hiányoztak ezek a családi találkozások, nemcsak azért mert érdekes információk cserélhettek gazdát, hanem mert semmi nem volt, ami pótolja az együttlét melegét, a családhoz tartozás érzését.

Karácsony Közeledett a karácsony. Akkor még nem tudhattuk, hogy ez lesz az utolsó közös karácsonyunk, amikor együtt ünnepelhetünk, mind az öten, anyu, apu, Joci, a nővérem, az öcsém és én. Az ostrom ellenére nagyon vártuk az ünnepeket. Írtunk a Jézuskának, ki milyen ajándéknak örülne, mire fáj a szíve. Soha nem volt még ilyen várakozás bennünk. Abban bíztunk, hogy a karácsony a háború végét is meghozza. Gyerekek voltunk, élni vágytunk. A zsúfolt pincéből végre felmehetünk a lakásunkba. Számoltuk a napokat, mennyit

13

14

és én, ki vagyok?

Részletek

kell még a pincében aludnunk, vártuk a Jézuskát, kezében a békét hozó varázspálcával, körülötte az angyalokkal, akik alig bírják cipelni a sok ajándékot. Nyolcéves voltam, közelebb a kilenchez. Egész lelkemmel, tudatommal hittem, hogy a Jézuska karácsonykor eljön a gyerekekhez, békét hirdet és ajándékkal jutalmazza azokat, akik megérdemlik. Minden este elalvás előtt, imádkoztam, hogy amíg alszunk, vigyázzon ránk és reggel újra örülhessünk egymásnak. Biztató volt, hogy eddig – pedig a háborúból már nem lehet sok hátra – a családunkból mindenkinek sikerült megmenekülni, aput sem vitték el katonának, együtt maradhattunk. A Jézuska szeret minket. December huszonnegyedikén reggel nagy csendre ébredtünk. Nem vijjogtak a katyusák, nem ropogtak a gépfegyverek. Furcsa volt. A portás bácsi azzal a hírrel rohant le a pincébe, hogy a Pázmány utcában négy orosz katonát láttak, a Klára utca felé mentek. Icával, a szomszédék lányával nevetgélő kiskatonák arcára fagyott a mosoly, kirohantak az udvarra. Anyánk felkapta a kabátját, körülnézett és már ott sem volt. Később azzal a hírrel jött vissza, hogy az oroszok a frontról hangszórón keresztül azt üzenték, a mai nap fegyverszünet lesz. „Gyertek magyarok a temetőhöz, mákos gubáért.” Megnyugodtam, mégis csak eljön a Jézuska, lesz karácsonyunk. Délelőtt, miután pár órája valóban csend volt, anyu olyan bátor volt, hogy felment a lakásba, és ott főzte a karácsonyi ételeket. A szomszédok ijesztgették, hogy a ruszkik eltalálják, mert a felszálló füstre lőnek. Ő azonban csak nevetett, nem érezte a veszélyt. Igazi, békebeli csend volt. Mi, gyerekek felmehettünk az udvarra. A nehéz tölgyfakapu zárva volt, mégsem mertünk nagyon eltávolodni a pincebejárattól. Végre levegőn lehettünk. Kipirult arccal körbe-körbe futkostunk. Valami csekélységen összekaptunk a nagylányokkal. Ica, engesztelően belém karolt. „Mutatok valamit” – mondta, és húzott maga után. Átmentünk a légópince melletti folyosón, ahol édesapánk éppen a fenyőfa végét faragta a tartóba. A meglepetéstől nem kaptam levegőt. Ica rám nézett. „Mi bajod? – kérdezte. Te, még mindig hiszel a mesékben? A karácsonyi ajándékokat a szüleinktől kapjuk.” „Az nem lehet” – tiltakoztam. „De, igen!” – hangzott a végérvényes válasz. Ebben a pillanatban valami elpattant bennem. Vége lett a szép ideának. Üresnek, kiraboltnak éreztem magam. Este a besötétített pincében kisemmizve, megcsalva álltam a fenyőfa előtt. Az sem vigasztalt, hogy szegény apám még igazi szaloncukrot is szerzett, s csillagszóró is került valahonnan, ráadásul a csillogó fenyőfa mellett ott volt, az annyira vágyott baba. Nem adhatta vissza

a hitet az édesség, a jó vacsora – akkor ettük meg az egyik lesütött libát. Félrevezettek, becsaptak engem. Hazudtak nekem. A legjobban az fájt, hogy apám hazudott, akinek eddig minden szavát elhittem. Azt mondta, hogy Jézuska most is eljön, mert őt nem lehet meglőni, nem fognak rajta a golyók. Tessék, nincs is Jézuska, csak a felnőttek hazugsága az egész. Apám vigasztalni akart, anyám pedig dühöngött, szívtelen kölyöknek nevezett. Senki nem értette, hogy az a karácsony mindent, de mindent elrontott. Soha nem sikerült kihevernem ezt a csalódást, azóta is minden gyertyagyújtáskor szorítja a torkomat a keserűség. Talán azért van ez így, mert azóta sem sikerült soha megköszönnöm apámnak, hogy akkor életét kockáztatva fenyőfát szerzett nekünk. S hogy a legnagyobb embertelenség között is táplálni akarta bennünk a hitet. Nem az ő hibája volt, hogy ezen az utolsó együtt töltött karácsony estén széttört a varázs, szétpattant, mint egy színes szappanbuborék.

Népkonyha Anyánk hajnalban felkeltett. Együtt indultunk el otthonról. Neki Újpesten kellett hat órára lenni, mert takarítani hívták. Nekem is korán kellett odaérnem az ingyenkonyhára, hogy még jusson ebéd, amihez három jegyet kaptunk. A két testvérem betegen maradt otthon. Koromsötét volt, amikor elindultunk. A Pázmány utcában még együtt mentünk anyámmal, de Újpestre el kellett fordulni a Klára utcánál. Nekem a Bocskai utcán vezetett az utam. Majdnem meghaltam a félelemtől, a hidegtől vacogott a fogam. Végig futottam a sötét utcában. Az iskolában volt az ingyenkonyha. A kapuban egy ideig ácsorogtam. Örültem, hogy nincs még ott senki. Előtte való nap, amikor a jegyeket kaptuk, azt mondták korán kell odaérni, mert a későn jövők nem biztos, hogy bejutnak, ezért mire ők következnének, elfogy az ebéd. Egyszer csak jött egy kis öregember. Kiderült, hogy az udvaron már sokan ácsorognak. Az öreg maga elé engedett a sorban. Nagyon hideg volt. Különösen a lábam fázott, pedig a nővérem cipőjét vettem fel, amibe még a lábamra tekert újság is belefért. A kezem majdnem megfagyott. Kesztyűm nem volt. Toporogtam. Egyik kezemben az ételhordót szorongattam, a másikat a hónom alá dugtam melegedni. Körülöttem az emberek először még beszélgettek, tréfálkoztak is egymással, de később egyre kevesebb szó esett. Kékre, zöldre fagyva, szótlanul toporogtunk. Csak néha hangzott el egy-egy feltételezés arról, hogy mit főzhetnek ebédre.

15

16

és én, ki vagyok?

Részletek

Már nem éreztem a talpam. Mintha a cipőm maga is jéggé vált volna. Nagyon fájt a sarkam, ahogyan a lábam egymáshoz vertem. Hiába váltogattam a kezemben az ételhordót, megdermedt mind a tíz ujjam. Az öreg a hátam mögött arra biztatott, hogy ugráljak, nem szabad egyhelyben állni. Megdörzsölte az ujjaimat is. Nagyon lassan múlt az idő. Egyszer csak elterjedt a hír, hogy ma nem osztanak ételt, mert amit itt főztek a kórházba kell vinni. Kiabálás, lökdösődés kezdődött. Az emberek egymást szidták. Közben a sor egyre csak nőtt. Az iskola udvaráról már kikanyarodott az utcára. Az emberek meg csak jöttek, jöttek. Benéztek az udvarra. A bentiek rájuk kiabáltak. Talán mi még eljutunk a konyháig. Kétségbeestem. Mi lesz, ha az orrunk előtt zárják be a konyhát? Ekkor villant belém a felismerés, nemcsak fázom, hanem szörnyen éhes is vagyok. Eszembe jutottak a testvéreim. Ők is éhesek és betegek. Már állni sem bírtam. A gyomrom is fájt. Összekuporodtam. A hátam mögötti öregember felrángatott, kiabált, lökdösött, hogy álljak fel! Koszos kabátujjával letörölte a könnyeimet. Tizenegy óra tájban kijött a konyhából egy jóságos arcú, kövér asszony. Magával hozta a krumpli és a főtt tészta illatát. Meztelen karja gőzölgött a hidegben. Hangosan számolni kezdte az ételre várakozókat. Iszonyú tolakodás, lökdösődés, káromkodás támadt. Aki gyengének bizonyult, kiszorult a sorból. „Ne hagyd magad!” – kiáltott rám az öreg, és megfogta a karomat, tolt maga előtt. Minden erőmre szükségem volt, hogy megmaradjak a sorban. Az asszony visszament a konyhába. Az emberek nyújtogatták a nyakukat. Lesték, hogy visszajön-e még. A templomban delet harangoztak. Két karszalagos ember érkezett. Ráérősen sétáltak a konyháig. Kinyílt a konyhaajtó. Egy fehérsapkás ember a gőzölgő edényből nagy merőkanállal porciózni kezdte az ételt. A kövér, jóságos asszony négyesével számolta a sorban állókat. A konyha még nagyon messze volt. Izgatottan lestük a szerencséseket. Egy férfi letérdelt az udvar közepén, és kézzel tömte magába a gőzölgő ételt. Nagyokat nyeltünk. Találgattuk, mit kapunk, ha odaérünk. Hátulról meglódult a tömeg. Akik elől álltak megfeszítették magukat. A sor elején a karszalagos ember kiabált, ha nem lesz rend, abbamarad az ételosztás. Már nem volt messze a konyha. Éreztem az étel illatát, láttam a fehér sapkás embert, amint a hatalmas kanalat belemeríti az edénybe. Egyre csak nyeltem, nyeltem. Az ételhordót annyira szorítottam, hogy a kezem belekékült. Már csak egy-két lépésre voltam a jóságos

arcú, kövér asszonytól. Valaki megfogta a vállam. A hátam mögötti öregember az asszony lábához borult, átkulcsolta a térdét. A karszalagosok elrángatták. Az emberek kiabáltak, káromkodtak. A konyha ajtajából elhúzták a hatalmas edényt. A fehér sapkás férfi hadonászott a nagy merőkanállal, és valamit kiabált. Becsukták a konyhaajtót. A karszalagos férfiak ott álltak előtte. Álltam az iskolaudvaron. Konokul szorítottam kezemben az ételhordót. Néztem, amint a karszalagosok becsukják az iskola kapuját. Egyszerre újra hideg lett. Felkapta a szél az udvaron megmaradt havat és az arcomba fújta. „Mit keresel te még mindig itt?” – kérdezte az egyik karszalagos, és a kabátom gallérjánál fogva maga felé fordított. Éreztem, hogy elerednek a könnyeim, és azzal együtt a lábamon, le a térdemre, majd a cipőmbe folyik, az egész napon visszatartott vizeletem. A karszalagos elengedett. Ott maradtam az udvar közepén. A fogam hangosan vacogott. A harisnyám lassan jéggé fagyott a lábamon. Láttam, hogy kinyílik a konyha ajtaja. A jóságos arcú, kövér asszony intett. Hátranéztem. Egyedül voltam. Az asszony újra intett. Boldogan emeltem az ételhordót. A lábam azonban nem engedelmeskedett. Újra megkíséreltem a konyha felé menni. A lábamra néztem. A talpam körül jég volt, a cipőim odafagytak a földhöz. Kibújtam belőlük. A kövér, jóságos asszony szeneslapáttal kaparta ki azokat a jég fogságából. Behívott a konyhába. Száraz újságpapírt hozott. Még a cipőimet is segítette felhúzni. A fehér sapkás férfi két merőkanál lekváros tésztát csapott az ételhordómba. „Na, eridj!” – mondta és nevetett. A jóságos arcú, kövér asszony is mosolygott.

Történelmi lecke Az állattenyésztők is Gödöllőre költöztek 1956 őszén. A fiúk között a „négyek bandájáról”, akik a „gyapjasok” becenevet is viselték mindenki hallott már: fekete, sűrű göndör hajuk volt, mindenhová együtt jártak, jó haverok voltak. Még Budapesten azzal lepték meg társaikat, hogy egyik reggel kopaszra nyírva ültek be az előadóterem első sorába. Volt nagy nevetés, csúfolódás. Így hát a hírük – már jóval Gödöllőre érkezésük előtt – megelőzte őket. Az 1956-os tanév zűrösen indult. Alig találkozott a két tagozat, még névről sem ismertük egymást. A fiúk az árvíz miatt a

17

18

és én, ki vagyok?

Részletek

Dunához utaztak, majd amikor visszajöttek, először tangazdasági gyakorlatra mentek, utána pedig a politika szólt közbe. Októberben más egyetemeken megalakult az alternatív ifjúsági szervezet, a MEFESZ1. Ez idő tájt nálunk is több gyűlést tartottunk, mint órát. Csak kapkodtuk a fejünket. Senki nem értett semmit. Igazán az sem derült ki, hogy nálunk új ifjúsági szervezet milyen céllal alakulna, mi volna a feladata. A gyűléseken minden hozzászólót megtapsoltak, azt is, aki tiltakozott az új szervezet ellen, s azt is, aki nálunk is szeretett volna hasonlót létrehozni. Tanáraink, a pártszervezet vezetői is tanácstalanok voltak. Mindenki érezte, hogy valami változásra volna szükség, de végül is a magyarázat, az őszinte beszéd elmaradt. Egyre nőtt a feszültség, a zavarodottság. Október huszonharmadikára, az egyetemistáknak, főiskolásoknak Budapesten felvonulást hirdettek. Csoportunk reggel az éppen esedékes tanórára készülődött. Elmentem a tanulmányi osztályra, érdeklődni, hogy elmarad-e a tanítás vagy megtartják? Mi legyen? Menjünk felvonulni vagy ne? Azt a választ kaptam, hogy ők sem tudnak semmit, csak annyit, amit bemondott a rádió. Menjünk, érdeklődjünk a pártbizottságon. Ott sem kaptunk egyértelmű választ. Nem lehetett tudni, hogy mi várható. Annyit tudtunk, hogy a felvonás szervezői egyelőre nem kaptak engedélyt, de a tanítás valószínűleg elmarad. Mire visszaértem, csoporttársaim éppen az előző napi, lengyel ifjúsához intézett Gomulka-beszédet 2 olvasták fel az újságból. A lengyel pártvezető azt magyarázta, hogy mi a reform, mi a forradalom és mi az ellenforradalom. Jelenleg – közölte az újságcikk – a szocializmus reformjára van szükség, hogy kijavítsuk a hibákat, adjuk vissza az emberek hitét, éljünk jobban. Ez nagyon szép – állapítottuk meg. Azt viszont senki nem tudta nekünk megmagyarázni, hogy milyen változást akarnak elérni a felvonulás szervezői, és ebben milyen szerepet szánnak az egyetemi ifjúságnak. Van engedély a felvonulásra vagy nincs? Menjünk be Pestre vagy maradjunk Gödöllőn, és várjuk meg, mire megy ki a játék? Hallgattuk a rádiót. Okosabbak nem lettünk. Csoportunk úgy döntött, bemegyünk, körülnézünk, lehetőleg együtt maradunk, és majd eldöntjük, hogy maradunk vagy visszajövünk. Ösztöndíjfizetésre a következő napon számítottunk. Úgy véltük, azt azért jó volna, ha kiadnák. Egyikünknek sem volt pénze, még a hazautazáshoz sem.

Elértük az éppen induló HÉV3-szerelvényt, csoportunk megtöltött egy kocsit. Népdalokat, mozgalmi énekeket fújtunk. Nagyokat kacagtunk, vidámak és mégis feszültek voltunk. A végállomáson a Budapesti Műszaki Egyetemre irányítottak minket. Az egyetem udvara már tömve volt. A hangosbemondón a zenét meg-megszakította a rádió közvetítése. Félóránként változott a helyzet. Hol azt mondták, megkaptuk a felvonulási engedély, hol visszavonták azt. Leváltották, sőt bebörtönözték Farkas Mihályt4 és a fiát, Vladimírt. Majd azt is visszavonták. Az MDP5 Központi Vezetőségének küldöttsége Jugoszláviában vendégeskedett, az napra várták őket haza, így nem volt senki a vezetők között, aki dönteni tudott volna. Az egyetem udvarán egyre csak nőtt a tömeg. Néhány szervező – mondták, hogy ők a MEFESZ vezetői – rohangált, és egymásnak ellentétes utasításokat adtak ki. Végül, kora délután a hangosítón egyetemenként sorakozót hirdettek. Csoportunk valamennyi tagja kart karba öltve összekapaszkodott. Elindult a tömeg, bár még nem lehetett tudni hová és miért megyünk. Eleinte énekeltünk, ismét mozgalmi és népdalokat felváltva. Majd néhány szervező kezdeményezésére jöttek az első jelszavak: „Igazságot! Szabadságot! Egyenlőséget akarunk!” A Kiskörúton megláttam anyámat és az öcsémet. Odafutottam hozzájuk, éppen tornacipőt készültek venni. Anyám aggodalmára, azzal az ígérettel válaszoltam, vigyázok, ha valami baj lesz, hazamegyek. Visszamentem társaimhoz. A híd előtt utat engedtünk egy személyautónak. Az a hír terjedt el, hogy Nagy Imre 6 volt, aki éppen a Parlamentbe tartott. Minden egyetemről néhány újabb szervező kilépett a sorokból, s új jelszavakat kezdtek diktálni. „Új ruhát a honvédeknek!” „Le, Rákosival!” „Nem állunk meg félúton, Rákosi is pusztuljon!” Közben a Bem térhez értünk. Himnusz. Versek. Beszédek. Az első vörös csillagot letördelték a nemzeti zászlókról, majd kivágták a címereket. Visszamentünk Pestre, a Parlament elé. A csoportunkat még egybetartottuk, a Földművelési Minisztérium előtt, csak az úthoz közel tudtunk megállni. A tömeg egyre nőtt. Újból a Himnusz és versek. Hol itt, hol ott felhangzott Nagy Imre neve. Nem sokat tudtunk róla. Nekem 1953-ból volt ismerős, amikor nyári nagygyakorlaton voltam a bakonyi ál-

1  Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége 2 Władysław Gomułka lengyel kommunista vezető

3 Helyiérdekű vasút 4 Politikus, honvédelmi miniszter, a Rákosi-korszak meghatározó személyisége 5 Magyar Dolgozók Pártja 6 Az 1956-os forradalom miniszterelnöke

19

20

és én, ki vagyok?

Részletek

lami gazdaságban. Akkor vették vissza a pártba, s ő lett rövid időre Rákosi helyett a miniszterelnök. Mint utolsó éves középiskolai diák, egyedül voltam a gazdaságban, de éjszaka egy esztergomi diákcsoporttal aludtam együtt. Őket tanárok kísérték, akik legalább olyan tanácstalanul hallgatták a híreket, mint én. Nem értettük, hogy miért volt a pártból kizárva, miért vették vissza, és miért lett azonnal miniszterelnök? És ha igaz, hogy ő, mint volt begyűjtési miniszter, erőszakkal vette el a parasztok legutolsó gramm lisztjét, búzáját, disznaját, akkor miben jobb, mint Rákosi? Pár hét múlva Rákosi tartott nagy beszédet, amelyben Nagy Imréről azt mondta, hogy kutyából, nem lesz szalonna. Most, elképedten álltam a Parlament előtt, és hallgattam a körülöttem zajongó tömeget. Mindannyian Nagy Imrét akarták hallani. „Mondjon beszédet!” – biztatták, s a nevét skandálták. Közben mellettünk az utat fiatalok lepték el, akiket egyre több teherautó szállított. Eleinte diákoknak néztük őket, de a később érkezők kopott, rosszarcú, „külvárosi” fiúk voltak, a mai szemünkkel – inkább a hajléktalanokra emlékeztettek. Kezdett a tömeg összébb szorulni. Azok, akik teherautókkal érkeztek, arról beszéltek, hol lehetne fegyvert szerezni. A Parlament erkélyén megjelent Nagy Imre. Zúgó taps fogadta. „Kedves elvtársak!” – szólította meg a tömeget. Füttykoncert, kiabálás volt a válasz. „Ideje innét elmennünk!” – bíztattam a társaimat. Egyik barátnőnk az Alkotmány utcában lakott, őt hazakísértük. A Nagykörúton már tömeg tolongott, ott is fiatalok szálltak le a teherautókról. Mi a Gödöllőre induló HÉV-hez siettünk. Már az a hír terjedt, hogy a Rádiónál lövöldöznek, a laktanyákban fegyvert osztogatnak. „Húszévesen nem szeretnék hősi halott lenni – mondtam társaimnak –, jobb, ha kimegyünk az egyetemre.” Az zavart leginkább, hogy nem tudtam: miért és minek kellene harcolni, és főként kik ellen vagy kik mellett. A politikai zavar már Rajkék7 újratemetése körüli időszakban érezhető volt. Érthetetlen volt maga az a tény, hogy miért vállalták magukra a bűnösséget, ha ártatlanok? Ha elkövették, amivel vádolták őket, és miért váltak hirtelen hősökké? Mikor és kik hazudtak, amikor ellenségnek kiáltották ki, vagy amikor hősökké emelték őket? Igaz, közben arról sem feledkeztem meg, hogy a nevelőapám a végsőkig tiltakozott, fellebbezett, folyamatosan kérte ügye felülvizsgálatát a pártból történő kizárása miatt. Azt hangoztatta, hogy nem az

eszmével van baj, hanem azokkal az emberekkel, akik mások hátán akarnak hatalomhoz, befolyáshoz jutni, akik mindenkiben ellenséget keresnek. Nem sokat, de amit hallottunk az SZKP8 XX. Kongresszusáról, valamint a Sztálinnak 9 tulajdonított bűnökről, nemcsak felzaklatott, de össze is kevert minket. Nem voltam az egyedüli, aki úgy gondolta, hogyha csak a töredéke is igaz annak, amit feltártak a kommunista párt történetéből, maguk a szovjetek, akkor valami nagyon nincs rendben. Abban azonban húszéves létemre is biztos voltam, hogy itt, Európa közepén fegyverrel nincs mit kezdenünk. Nem tudtuk, nem értettük mit akarhat Nagy Imre. Gomulka-féle reformot? Forradalmat? Milyen forradalmat? Kik a forradalmárok, és kik azok, akiket el kell zavarni? Kik és mit terveznek, akik a fiatalok kezébe fegyvert adnak? Igaz lehet, hogy a Rádiónál lőnek? Kik és kikre? Mire Gödöllőre értünk elhangzott Gerő10 beszéde. A kollégiumban felbolydult méhkast találtunk. Mi van Pesten? Igaz, hogy az ÁVH11-sok munkásokat lőnek? Mi, az újonnan érkezettek, nem hallottuk a beszédet. „Gerő – mondták társaink – csürhének nevezte az egyetemistákat, akik állítólag fegyverrel támadták meg a Rádiót.” A világ eléggé zűrzavaros volt, de annyit azért éreztünk, hogy azoknak az egyetemistáknak, akik háború előtt legfeljebb gyári munkások és cselédek lehettek volna, nincs kedvük meghalni fiatalon, különösen, ha még azt sem tudják, milyen célokért. Nem is értettünk semmit. Kik a szervezők? Kikkel, kik ellen vagy kikért kellene harcolnunk? Vajon mit fogunk mi megváltoztatni? Érdekes módon nálunk a fő hangadók elsősorban azok voltak, akiket eddig az egyetemen kinevettük vagy kiutáltuk magunk közül, akik parancsolgattak, netán bugyuta szövegekkel úgynevezett békekölcsönjegyzésre agitáltak. Egész este üléseztünk. Összevissza beszélt mindenki. Senkinek sem volt megbízható információja. Minden felszólaló – mint már annyi más alkalommal – nagy tapsot kapott. Azt is megtapsolták, akik új címert akart, de azokat is, akik a régihez ragaszkodtak. Éltették azokat, akik fegyverrel a kézben harcolnak a zsar-

7 Rajk László kommunista politikus, miniszter

8 Szovjetunió Kommunista Pártja 9 Joszif Visszarionovics Sztálin grúz származású szovjet diktátor, generalisszimusz 10 Kommunista politikus, miniszter, Rákosi leváltása után az MDP első titkára 11 Államvédelmi Hatóság

21

22

és én, ki vagyok? nokság ellen, s azokat is, akik fellépnek ellenük. Egymás szavába vágva zajongott, kiabált mindenki. „Ez már megint nem a mi, helyünk” – állapítottuk meg barátnőimmel, és felmentünk a kollégiumi szobánkba. Másnap a tanulmányi osztályon megkaptuk a háromhavi ösztöndíjunkat, s tájékoztattak: majd küldenek értesítést, ha lesz tanítás. Akiknek sikerült elérni a vonatot, azok még aznap hazamentek.

Az élet iskolája Az 1956 ősze családunkban is változásokat hozott. November végén nővérem és férje elhagyták Magyarországot. Indulásuk előtt meglátogatták anyánkat, de természetesen terveikről nem szóltak semmit, majd hónapokig semmi hír nem jött tőlük. Anyánk vigasztalhatatlan lett, állandóan beteg volt, mert legkedvesebb gyerekét ismét elvesztette. Az első üzenetet rádión küldték. A levelezés nehezen indult. Amikor anyám megkapta nővérem első levelét nagyon boldog volt. Csak az igazság az, hogy szüleim zavarban voltak: nem lesz-e majd bajuk abból, ha egy „disszidenssel” leveleznek? Nemsokára kiderült, hogy Magyarországon szinte nincs is olyan család – még az országos vezetők között sem –, amelyből valaki ne hagyta volna el az országot. A levelezést a „biztonság” kedvéért azért először, az akkor tizenhét éves öcsénk vállalta magára. Az ő leveléből idézek részleteket:  Budapest, 1957. október 21. „Kedves Jocikám és Feri! Levelet immár legalább egy hónapja nem kaptunk tőletek. Nem tudom, mi lehet az oka? Kezedet görcs bántja? Vagy beteg voltál? …. Voltam Apunál kétszer és igen jól esett neki, hogy ott voltam. Már nem Rákosszentmihályon laknak, hanem a Wesselényi utcában. Most vasárnap újra szándékozom elmenni hozzájuk. Az én részemről teljesítem a gyermeki kötelességem, amennyi tőlem telhet, de te a gyermeki kötelességed hol maradt? Anyu sokat aggódott és sok álmatlan éjszakát okoztál neki, hogy egy sor sem érkezik tőled. Most is betegállományban van a szíve miatt. Különben Kató esküvője november 30-án lesz. No, lám milyen figyelmetlen vagyok, nem is gratuláltam

Részletek névnapod alkalmából! Hát sok-sok szerencsés és boldog évet éljél meg, és minden kívánságod teljesüljön. Szeretném, ha jeleznéd, hogy élsz vagy halsz, egyszóval írjál magadról, hogy mi mindent vettetek azóta és, hogy sikerült-e az új lakásba beköltözni? És hogy vagytok? Mi jól vagyunk, Anyu kivételével. Mindenünk megvan. Jolánkám, most újra kérlek, hogy hosszú szünet után írjál pár sort. Sokszor csókol és üdvözöl: Öcsi, Anyu, Sali, Kató” Édesanyám aggodalmát csak fokozta, amikor arról értesült, hogy a nővérem és a férje nehezen találták meg a számításukat Ausztriában. Eleinte, igaz, rövid ideig segélyen éltek. Nővérem előbb egy cipőgyárban, majd egy ruhagyárban dolgozott betanított munkásként. Sógorom pedig egy útépítésen végzett nagyon nehéz munkát. Azt fontolgatták, hogy kivándorolnak Ausztráliába, de valamiért mégsem sikerült ez a tervük. Helyette Felső-Ausztriába – Voralbergbe – költöztek, ahol már képzettségüknek megfelelő munkát kaptak. Évek múltak el, míg nővérem letette a nyelvvizsgát, majd elvégzett egy felsőfokú iskolát is. Bár egy év után már intenzív levelezést folytattunk velük, s anyámnak eleinte negyedévenként, majd havonta csomagot is küldött, de találkozásra csak azután kerülhetett sor, amikor tizenegy év múltán megszerezték az osztrák állampolgárságot és hazalátogattak. Az egyetemen csak 1957. február 11-én folytatódott a tanítás. Előtte, az őszi hónapokban, a volt zuglói ifjúsági házban naponta találkoztunk hozzám hasonlóan gondolkodó fiatalokkal, egyetemistákkal. A fél év alatt újra és újra átgondoltuk, megvitattuk, hogy véleményünk szerint mi vezethetett október huszonharmadikához. Megszereztük, többször elolvastuk Hruscsov12 XX. kongresszusi beszédét. Szétszedtük, összeraktuk, mint a mozaikokat. Mindig ugyanoda jutottunk: a torzulásokért, a bűnökért, a hibákért nem csak a vezetőket terheli a felelősség. Azok, akik hallgattak, amikor szólni kellett volna, dicsértek, mikor kritikára volt szükség, lesütött szemekkel végrehajtottak mindent, azt is, amiről tudták, hogy nem szabadna, ugyanúgy bűnt követtek el, mint az elkényeztetett, pökhendi vezetők. Mindenki felelős, addig a határig, amire személyesen hatása lehet. Olyan ez, mint a szabadság. Az én szabadságom csak a tiéd veszélyeztetéséig terjedhet. Nincs kibújás, tenni, teremteni kell. Amire képesek vagyunk,

12 Nyikita Szergejevics Hruscsov orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus

23

24

és én, ki vagyok?

Részletek

ami rajtunk múlik, azt nekünk kell elvégeznünk. A néhány hónap alatt, talán többet tanultunk – gondoltuk mi –, mint előtte évtizedig. Mégis hiányzott a volt technikumi igazgatóm bölcs, okos mérlegelő gondolkodása. Fiatalok voltunk, és főként magunk között vitatkoztunk, azt egyáltalán nem érzékeltük, hogy az előttünk járó nemzedék, mit tanult ezekben a hónapokban. Nehezen emésztettem meg sok mindent. Fájt a sok csalódás. Például a Bem-szobornál a zászlóról elsőként az a társnőm törte le a csillagot, akivel együtt gyerekeskedtünk, együtt fogócskáztunk, babáztunk. Mikor kérdőn néztem rá, az volt a válasza, hogy tizenegy évig szúrta a szemét, most végre elégtételt nyert. Ennyire nem ismertük egymást, csak megjátszottuk az összetartozást? Ez hát a Janus-arc? Föl lehet ilyesmire készülni? Miért nem lehetett őszintén ellentmondani, mást gondolni? Minek a hazugság? Ezekkel és hasonló bölcsességekkel felfegyverkezve, határoztuk el többen, hogy megszervezünk valami olyan ifjúsági szervezetet, amelyik a mi erkölcsi, etikai és politikai követelményeink szerint működik majd. Eleinte csak magunk között tervezgettük az új szervezet céljait, feladatait. Később, már írásos anyaggal a zsebünkben kerestük fel a zuglói üzemeket, ahol pártfogókat, támogatókat, csatlakozó fiatalokat akartunk szerezni. Hát csatlakozókra és támogatókra nem sikerült rátalálnunk. A legtöbb üzemben a dolgozók sztrájkoltak, a jelenlévő munkástanácsok tagjai és vezetői szóba sem álltak velünk, meg sem hallgatták terveinket, olyanokkal is találkoztunk, akik kutyákat uszították ránk. Így a sorozatos kudarcokat követően, visszahúzódtunk a klubba, és azt tervezgettük, hogy meg kell várnunk, amíg a fiatalok is visszatérnek a munkahelyükre, s velük bizonyosan szót lehet majd érteni. Arra az elhatározásra jutottunk, hogy amíg újraindul az élet, többen belépünk az új pártba13, s a felnőttek köréből szerzünk támogatókat. Ezért 1957 januárjában felvételünket kértük a pártba. Abban biztosak voltunk, hogy mindent újra kell kezdeni. Tudtuk, hogy tenni és építeni csak belülről lehet igazán. Majd mi, fiatalok megmutatjuk, hogy lehet mindezt tisztán, őszintén, „hideg fejjel, forró szívvel, tiszta kézzel” végigvinni. Az eszménk, a célok tiszták, igazak, de mindenkinek jut „kereszt” is, amit cipelhet, és mások igazáért végigvihet. Csak akarni, merni kell! Az egyetemi tanítás újraindulása után a zuglói klubunk feloszlott, mindenki boldogan ment a saját egyetemére. A mi évfolyamunk Gödöllőn csaknem teljes létszámmal kezdte újra az évet. Négyen nem

tértek vissza, az ország elhagyását választották. Ketten Olaszországba mentek, egy-egy társunk Kanadában, illetve Ausztráliában kötött ki. Egy csoporttársunk közel egy hónapi késéssel érkezett csak meg. Egyenesen a kórházból, testileg és lelkileg is nagyon rossz állapotban volt. Elmesélte, hogy ősszel, amikor az ösztöndíjat megkaptuk, azonnal hazautazott, s ki sem tette a lábát szülei házából. December végén katonai autó állt meg előttük, amelyből karhatalmisták ugráltak le, őt keresték. A rendőrségi fogdában arról faggatták, hogy mit csinált Budapesten, mielőtt hazament. Hiába tiltakozott, és mondta újra meg újra az igazat, nem hittek neki. Végül is úgy, ahogy volt elvitték, és váratlanul egyik óráról a másikra haza is engedték. Egyetlen „bűne” ugyanis az volt, hogy egyetemista. Kórházba került, meg kellett műteni, egyik veséjét így is elvesztette. Barátunk ügye nagyon felháborított, nem hagyott nyugodni. Felkerestem nevelőapám egyik barátját, aki akkori beosztásánál fogva „nagybefolyású” embernek számított. Meghallgatott, majd lekicsinylően legyintett. Megkérdezte: „Szeretőd a fiú?” „Nem, csak barátom – válaszoltam –, akiért kezeskedek, s vérlázítónak tartom, hogy ilyen megtörténhetett.” „Ne butáskodj – mondta ismét lekezelő stílusban –, ahol fát vágnak, ott a forgács is hullik.” Nem ezt a választ vártam tőle. Egyetemünkön folytatódott, illetve gyorsan helyreállt az élet. Ismét megtartották az előadásokat, szemináriumokat, és jöttek a vizsgák. Sok tanulnivalónk volt. Be kellett hozni az elmúlt félévet. Az előző hónapok eseményeivel lényegében nem foglalkozott sem az egyetem vezetése, sem a tanáraink, sem az újjászervezett pártszervezet. Nem tisztázott senki semmit. Azt éreztük, hogy mindenki úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Hiába kérdeztünk, csak zavart csend volt a válasz. Csak elvétve akadt egy-egy tanárunk, aki leült velünk, de szigorúan mint magánember, beszélgetett gondjainkról, és a maga módján magyarázta a történteket. Nyíltan senki nem vállalta a véleményét. Egyre inkább úgy éreztem, nem változtak sem az emberek, sem a történések, mintha minden ott folytatódna, ahol az ősszel abbamaradt.

13 Az 1956 novemberében megalakuló Magyar Szocialista Munkáspártba.

Házasság Az egyetem parkjában igyekeztem a HÉV-hez. Jól kiléptem, mert csak néhány percem maradt az indulásig. Már a hídnál voltam, amikor éreztem a hátamban, hogy valaki követ. Akaratlanul fordultam hátra. Mintha villám vágott volna belém, a „gyapjasok”

25

26

és én, ki vagyok?

Részletek

egyike jött utánam. Rózsaszínű kockás inget viselt, nyakkendőjét s fekete, dús haját vidáman lobogtatta a szél. Nem álltam meg, ő még csak a híd közepén járt. Éppen hogy fel tudtam ugrani az induló HÉV-kocsira. Abban azonban biztos voltam, hogy lesz még valami közöm ehhez a fiúhoz. A következő hónapokban ismerkedtünk csak meg, amikor több társunkkal közösen létrehoztuk az egyetemen az új ifjúsági szervezetet, majd csatlakoztunk az 1957 márciusában megalakuló KISZ-hez14 . A tagfelvételt jobban megszűrtük, mint tanáraink a párttagságot. Azt vártuk el a belépőktől, hogy képesek legyenek elveinkkel azonosulni, szeressenek másokért dolgozni, s a tagság semmiféle előnyt ne jelentsen számukra – csak több feladatot és fáradozást. Ahhoz, hogy a rendezvényeinken részt vegyen valaki nem kellett tagnak lenni. Előadásokat, vitaesteket, táncos rendezvényeket, sportversenyeket, szakköröket, irodalmi csoportokat, színházlátogatásokat, ünnepségeket szerveztünk. Meghívtunk híres embereket előadóknak, e programokon mindig nagy létszámú közönség gyűlt össze. Sokat nevettünk, vidámak és fiatalok voltunk, tele tenni akarással, romantikával, világmegváltó tervekkel. Az egyetemen kívüli világból végül is nem sok minden jutott el hozzánk. Életünk a követelményeknek való megfelelésből, vagyis a tanulásból és a szórakozásból állt. Már nem tudom, hogy tudatosan vagy egyszerűen önvédelemből: „csak az létezett”, ami velünk történt, amit magunk tapasztaltunk meg. Egy alkalommal pártgyűlésen valaki megkérdezte: igaz-e, hogy Magyarországon vannak politikai foglyok a börtönökben? Igazából hümmögés, se igen, se nem választ kaptunk, esetleg azt, hogy „talán néhányan”, de folyik az ügyük kivizsgálása. Ezt mindenki úgy értelmezte, ahogyan neki jobb volt. Később már senki nem firtatta a dolgot. Az egyetemi öt évből hármon már lassan túl voltunk, ősszel a negyediket is megkezdtük. Azok, akik diplomatervet készítettek, nagyobb tempóra kapcsoltak, de az államvizsgázók is elkezdték a felkészülést. Többen az évfolyamunkról már állások után érdeklődtek, és mint a járvány, egyre terjedt a „szerelem”. Évfolyamunkon belül a növénytermesztői és az állattenyésztési karon is párjára talált a nők többsége, már a házasságot is egyre többen tervezték. Valahogyan magam is így jártam. Ugyanis a

„gyapjas” fiatalember és köztem – a nagy közös munkákban – először barátság, majd szerelem alakult ki. Az esküvőnk 1957. november 30-án volt Gödöllőn. Mivel az évfolyamon mi kötöttük meg az első egyetemi házasságot, csoportom vállalta az esküvő és azt követő igen szerény „lakodalom” megrendezését. Érdekesség, hogy a főszervezők is, még ugyanabban az évben megesküdtek. Később velük együtt töltöttünk tíz évet vidéken. Az esküvő előtt a kollégium elkülönített részében egy szép kis szobát kaptunk, amit nászajándékul a csoporttársaim rendeztek be. Vettek egy torontáli szőnyeget, s szép kék pokrócot szereztek az egyetemi dán segélycsomagból, amivel letakarták a vaságyakat. Még egy díszpárnát is kaptunk tőlük. Nagyon csicsás volt a „lakosztályunk”. A házasságkötést követő vacsoráról jó későn, inkább már hajnal felé érkeztünk meg a kollégiumba. Örömmel néztünk szét a „birodalmunkban”, ahogy a villanykapcsolót felkattintottuk. Az örömünk azonban nagyon gyorsan tovafutott, mert a fény hatására a szobában tartózkodó csótányok tömege izgatottan keresni kezdte a menekülés útját. Az ájulás környékezett, amikor újdonsült férjem a cipőjével csapkodta a bogarakat, de igyekeztem segíteni neki a söprűvel. Szerencsénk volt, mert a kollégium portáján éppen volt néhány csomag gipsz és cement, amivel betapasztottuk a csótányok járatait, a falak mentén rovarirtót szórtunk szét. Mire a teraszon kiráztuk a ruháinkat, az ágyneműnket és mindent visszaraktunk a helyére, még a szobát is felmostuk, akár reggelizni is levonulhattunk volna az étterembe. A szobánk alatt volt ugyanis az egyetemi konyha, ahonnan a csótányok hada érkezett. Hát ilyen volt a nászéjszakánk. Elmondhattuk, hogy ez is jól kezdődött.

14  Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetséghez

A puszta Februárban, amikor befejeztük az egyetemet, a férjem több állás közül is válogathatott volna, de nekem sehol nem tudtunk munkát szerezni. Azt a bölcs tanácsot kaptam, szüljem meg a gyereket, s amikor már bölcsődébe lesz adható, akkor menjek majd dolgozni. Várni, azt nem tudtunk, hiszen a megélhetésünkért nekem is dolgoznom kellett. A földművelési minisztérium egyik főosztályvezetője, aki az államvizsga bizottságunk tagja volt, bemutatta a férjemet az állami gazdaságok igazgatói értekezletén. Elmondta, hogy mind a ketten most szereztük a diplománkat, nekem néhány hónapom van a szülésig, s megkérdezte: ki vállalna minket. Így fogadtuk el a Balatonhoz közeli

27

28

és én, ki vagyok?

Részletek

állami gazdaság ajánlatát, s március ötödikén utaztunk a pusztára. Az állami gazdaság egyik majorja, az „Á-puszta” volt az egyetem utáni gyakorlatunk színhelye, végül is ez volt az első munkahelyünk. Amikor vasúton megérkeztünk a gazdasághoz tizennégy kilométerre lévő városba, lovas kocsival vártak ránk. Máskülönben a tanyára keskenyvágányú kisvasút vezetett, amin vonat naponta mindössze két alkalommal közlekedett. Sok holmink nem volt, csupán két bőrönd és egy jó nagy mosdótál. Többre számítottak, aggódtak is, hogy kicsi lesz a szekér, nem fér rá a sok kacat, amit egy fiatal pár magával hozhat. Szolgálati lakásunk, egy nagyszobából, konyhából és kamrából állt. Tyúk- és disznóól s szélöblítéses WC tartozott hozzá. A konyhakert pedig akkora volt, amennyit akartunk, csak ki kellett irtani a bozótot, és felásni a földet. Villany volt, de vízért a közös kútra kellett járnunk, és hetente egy alkalommal közös kemencében sütöttünk kenyeret. Egy darab bútorunk sem volt, az ezzel kapcsolatos hír gyorsan körbejárt a tanyán. Ezért, amíg a központi majorban a főagronómusra vártunk, a szomszédok gyorsan összehordták a legfontosabb bútordarabokat. Így került hozzánk egy konyhaasztal, két szék, egy tűzhely, két vaságy és a munkásszállásról egy fém öltözőszekrény. A berendezéssel megbízott kislány, aki két bivalynak volt a gondozója, szerzett két, jól kitömött szalmazsákot, és a vaságyakra helyezte. Később a gyerekektől tudtam meg, hogy a szomszédok azt hitték, sajnáltuk lehozni a „szép, új bútorainkat”. Üres házban mégsem lakhat senki, ezért siettek a segítségünkre. Azt meg végképpen nem tudhatták, hogy még a vonatjegyre és a legfontosabb kiadásainkra szükséges pénzt is férjem egyetlen, „ünnepi” öltönyének zaciba15 adásából teremtettük elő. Az egyetemről, a modern tudás bázisából, hirtelen a múltba csöppentünk vissza. A grófi birtokból ugyan állami gazdaság lett, de egyébként az üzemegységekhez tartozó tanyák élete, a vezetők és a munkások viszonya, még a beosztások köznapi elnevezése is, alig változott az 1945-től eltelt tizennégy-tizenöt év alatt. Az állami gazdaság üzemegységének – amelyhez három tanya is tartozott – vezetőjét hivatalosan főagronómusnak hívták, de a beosztottai továbbra is gazdatisztnek tartották. Megkérdőjelezhetetlen hatalommal rendelkezett, parancsait senkinek sem jutott eszébe vitatni, a legidősebbek is előre köszöntek neki. A brigádvezetők pedig – akik tulajdonképpen bandagazda névvel szolgáltak – köztiszteletben

álló, idősebb férfiak voltak. Nők csak irodai alkalmazottak, könyvelők, pénztárosok lehettek, vagy a konyhán dolgoztak. Háztartásbeli volt az asszonyok többsége. Férjem állattenyésztési, én traktoros brigádvezetői beosztásba kerültem, azaz „bandagazdák” lettünk. Két évfolyamtársunk ugyancsak brigádvezetői munkát kapott a gazdaság másik két üzemegységében. A férjem hátaslóval, a fiúk kétkerekű lovas kocsival jártak. A férjemet minden hajnali két órakor az éjjeliőr ébresztette, megverte az ablakunkat, s nagy hangosan bekiáltott: „Józsi bácsi! Keljen fel!” A Józsi bácsi huszonöt éves volt akkor, míg az éjjeli őr legalább hetven lehetett. Engem is „néniztek” még a legidősebbek is, ez részükről a tisztelet jele volt. Feletteseim nem fogadtak nagy lelkesedéssel, fel sem tételezték, hogy egy nő is képes lehet valami hasznot hozni a gazdaságnak. A nagy pocakommal kerékpárt kaptam, mint hozzám leginkább illő közlekedési eszközt. Naponta több kilométert tekertem. Volt, amikor a gazdaság körzeti vezetője parádés kocsival utolért, s nagyot kacagva elhajtott mellettem. Prüszköltem a felvert portól. Egyébként élveztem a szabad levegőt, a munkámat is megszerettem. A traktorosok és más munkások is a legnagyobb tisztelettel vettek körül, soha nem volt semmi konfliktus közöttünk, előttem egyetlen durva megjegyzés, káromkodás el nem hangzott. Hajnalban kiadtam a munkákat, szántást, vetést és a többit, míg esténként „átvettem” a végzett munkát, egy ölezővel mértem fel a területet, kitöltöttem a szükséges papírokat, majd leadtam az irodában. Egy ilyen alkalommal szélesen mosolyogva fogadott a főagronómus, a körzet vezetője, aki lehetett vagy ötvenéves. Vörös hajú, testes, parancsoláshoz szokott, ellentmondást nem tűrő gazdatiszt, szálfaegyenes „úri ember”. Ott ült a tárgyalóasztal melletti fotelben, az asztalon két vizespohár és egy demizson. A szokásosnál kedvesebb volt, arcán a győztesek biztos derűjével. Nagyon elégedett a munkámmal, mondta, s nem gondolta, hogy nő létemre ebben a feladatban egy napnál is több időt kibírok. Örömmel hallja, hogy jól kijövök a munkásokkal, sőt szeretek és tudok foglalkozni az asszonyokkal, a gyerekekkel és fiatalokkal is. Mesélték neki, hogy esténként a gyerekeket, fiatalokat összeszedtük, s nekifogtunk a volt „kúria” rendbe tételéhez, műsorokat tanítunk be a gyerekeknek, a fiataloknak. Az asszonyok a „kultúrház” avatására teát, apró süteményeket, pogácsát készítettek. A gazdaság vezetősége is nagyra becsülte a munkámat. Az igazgató jutalmul egy televíziókészülékkel lepte meg a tanyasiakat. Akkoriban hetente

15 Zálogházba

29

30

és én, ki vagyok?

Részletek

még egy-két adás volt, aminek kezdetére mindenki hozta a maga kisszékét és együtt televízióztunk. „Ne is törődjek azzal, hogy a falubeli iskolából mit üzengetnek” – biztatott a főagronómus kedélyesen. Hiszen olyan gyerekeket is megtanítottam olvasni, akik már harmadikosok voltak, s bizony az iskola addig kudarcot vallott velük. Tanévkezdésre kész lesz az iskola, szép, háromszobás pedagóguslakás épül hozzá. Arra gondoltak, megkaphatnám én az iskolavezetői munkát, hiszen az Isten is pedagógusnak teremtett. „Erre igyunk!” A boldogságtól repülni lett volna kedvem, végre teljesülhet a régen dédelgetett vágyam, sőt annál több is, a fiatalok, az idősebbek „művelődésével” is foglalkozhatom, igazi népművelő leszek. A mosoly gyorsan lehervadt az arcomról, mert az urambátyám azzal folytatta, hogy ennek csak egyetlen apró feltétele van. A szülés után a szeretője leszek, mint ahogyan az itt dolgozó jó néhány asszony. Nem restellte felsorolni nekem, a szerencsétlen asszonyokat, akik kiszolgáltatták magukat és családjukat a „nemes úr” kívánsága szerint. „Csak két-háromhavonta járok haza – mondta kevélyen –, s a köztes időben mégsem élhetek szerzetes életet.” Folytattuk a munkánkat, de eldöntöttük, hogy a gyakornoki idő letelte után nem maradunk. Állást kerestünk. Május tizenhatodikára volt kiírva a szülés. A pusztánkra járó cigány asszony is, aki hetente jött hozzánk egy kis élelemért, fiút jövendölt. „Olyan szép hegyes a kedves hasa” – mondta nekem. Sovány, májfoltos voltam, és a kilenc hónapban végig rosszul éreztem magam, étel meg nem maradt bennem. Kivéve a sárgaborsó főzeléket birkapörkölttel, amit addig látni sem tudtam, de terhességem alatt jóízűen fogyasztottam. Érdekes, hogy lányomnak is ez a kedvenc étele még ma is. A baba nemével magyarázták azt is, hogy újabb három hét is elmúlt a kijelölt szülési időponttól. „Szinte biztos a fiú!”– nyugtatgattak. Szerettem volna túl lenni a szülésen. Azzal vigasztaltam magam, hogy mivel legalább négy gyereket szeretnék, csak lesz közöttük lány is. Miután mindenki fiúra tippelt természetesen csak fiúnevet választottunk, legyen József, mint az apja. Kivettem a szülés előtt járó szabadságot, s megírtam a szüleimnek és férjem családjának is a döntésünket. Június másodikán cseresznyét hoztak a tanyára. Vettünk két kilót. Egész nap a kosárra jártam. Szinte mind megeszegettem. Délután, úgy öt óra felé gyomorcsikarást éreztem. Na, így jár, aki mohó! Igen ám, de ez a csikarás egyre csak erősödött, s úgy hajnali négy óra táján, kisebb szünetekkel tíz-tizenöt percenként ismétlődött. Hat órakor aztán felpakoltak egy lőcsös kocsira, amin előtte való nap éppen trágyát szállítottak, majd irány

a tizenegy kilométerre lévő szülőotthon. A fele útnál átülhettem a parádés hintóra, kocsisa, egy idősebb bácsi, azzal vigasztalt, nem kell félnem, már sok asszonynak segített itt, a kocsiban a szülésnél. A görcsöktől kikerekedett szemekkel, összeszorított fogakkal hallgattam a jó szándékú, öreg parádés kocsisunkat. El sem mondhatom mennyire megnyugtatott.

Költözés vidékre Hamarosan világossá vált, hogy ilyen lakáskörülmények között nem maradhatunk. A tanácsnál még annyit sem tudtak mondani, hogy lakásigényünket hová sorolták. Lehet, hogy egy-két, még inkább három év a reális – biztattak. Nem volt mire várnunk. Egyetemi barátaink, hívtak minket vidékre, abban a járásban, ahol ők dolgoztak, az egyik nagyobb településen van állás és lakás is. Szerencsénk volt, mert egy központi rendelkezés is nekünk kedvezett, miszerint, azok az agrármérnökök és más szakemberek, akik vállalják a vidékre költözést és a termelőszövetkezeti munkát, egy évig megkaphatják a pesti fizetésüket. Ugyanis abban az időben, a termelőszövetkezetben fizetést nem kapott senki, hanem csak úgynevezett munkaegységet16. Amire a termények betakarítása után búzát, árpát vagy kukoricát – amit termeltek – mértek ki, ha volt annyi. Nem volt mit tenni, így vállalkoztunk arra, hogy elköltözünk vidékre, egy feltétellel: én iskolában akarok tanítani. A község nevét soha nem hallottuk. A térképen néztük meg, hogy merre található. Bács-Kiskun megyében, Kiskunhalas és Baja közötti, akkoriban mintegy tizenkét és félezer lakosú község, később nagyközség, sokáig járási székhelyként is működött. Eredetét visszavezették az ókorba, nevét pedig Hunyadi Jánoshoz kapcsolták. A legenda szerint Hunyadi itt építetett egy földvárat, ami után a település a nevét kapta. Lakói egy részének jómódját a szőlő- gyümölcstermesztés alapozta meg. Virágzó mezőgazdálkodás, állattartás is jellemezte a községet. Az állam és az egyház is – amíg engedélyezték – óvodát, alapfokú- és polgári, illetve állami általános iskolát, továbbá mezőgazdasági szakiskolát, és később, ez már a mi időnkre esett, gimnáziumot tartott fenn. A községhez kiterjedt tanyavilág tartozott. Igazi nagybirtok, uradalom a településen és annak közvetlen környékén

16 A munkavégzés értékmérője

31

32

és én, ki vagyok?

Részletek

nem volt. Lakosságának többsége magyarnak tartotta magát. Amikor a költözés mellett döntöttünk, mindösszesen ennyit sikerült életünk következő állomásáról megtudnunk. Az induláshoz, úgy gondoltuk ennyi bőven elég is. Februárban költöztünk. A lánykánk tizennyolc, a fiunk pedig négy hónapos volt. Nevelőapám nyugdíjasként a Magyar Vöröskeresztnél dolgozott. Tőlük kaptunk kölcsön egy kisbuszt, amibe mindenünk befért. Sőt, nem csak a mi holmink! Együtt vállalkoztunk ugyanis a vidéki életre volt csoporttársainkkal, legjobb barátainkkal. Ők is házasok voltak, és Budapest környékén dolgoztak. Lakásuk nekik sem volt, a barátnőm szüleinél éltek a tizennégy hónapos kislányukkal. Az új lakóhelyünkre érkezve, először a nekik felajánlott lakásnál álltunk meg. Amikor mi is bementünk a „szolgálati lakásunkba”, az autóbusz vezetője körülnézett, és kétségbeesve kérdezte: „Kipakolunk?” A lakás egy vizes, penészes szagú ház, udvari végében, két földes padozatú helyiségből, meg egy kis kamrából állt. A szoba ablaka az udvari szőlőlugasra nézett. Nem volt éppen szívderítő látvány. Tudtuk, hogy ezt átmeneti lakásnak szánták. Természetesen kipakoltunk.

gyökereimmel, jó és rossz tapasztalataimmal együtt voltam gyarló ember és jót akaró pedagógus. Azt éreztem, a helyemen vagyok. A munkám és a hobbim egy és ugyanaz volt. Ennél több jó nem történhet az emberrel. Az első osztályommal nem volt nehéz feladatom. Csupa aranyos, kedves többnyire jóra, szépre vágyó, tizenegyedik-tizenkettedik évében lévő kislánnyal hozott össze a sors. Örültem, hogy taníthatom őket. Ők pedig örültek, hogy a megfáradt, lestrapált, ideges korosodó tanítónő helyébe egy fiatal, többnyire jókedvű osztályfőnök és tanár került. Szerencséjükre talán még azt is érezték, hogy ez a fiatal nő, nem felejtette el, hogy bizony nem könnyű megtanulni az egyszeregyet az iskolai és az otthoni munka elvégzése után. S a viaszosvászonnal leterített konyhaasztal mellett nehéz elkészíteni a házi feladatokat, és még a leckéket is megtanulni sötétedésig úgy, hogy az értő olvasás akkoriban sem volt erős oldala az ötödikes gyerekeknek. A tanítási órákon túl is sokat voltunk együtt a gyerekekkel. Nagyon hiányzott nekik a beszélgetés, az, hogy figyelembe vegyék véleményüket. Sokféle programot szerveztünk. Gyakran az otthonomban is meglátogattak, a „hivatalos” megbeszéléseket követően, egyszerűen csak együtt maradtunk, meséltek magukról, kérdezgettek, tervezgettünk. Nekem jobb megoldásnak tűnt, ha a gyerekek jöttek hozzánk, mert akkor a sajátjaimat is korábban hazavihettem, így nem maradtak utolsóknak az óvodában, a bölcsődében. Az iskola elég zsúfolt volt, ezért nehezen lehetett üres tantermet szerezni délutánra. Nálunk pedig volt bőven hely. Olyannyira, hogy még egyes ünnepeket, mint például a szilveszter, is nálunk tartottuk. Feldíszítettük a hosszú előszobát lampionokkal, színes szalagokkal, szendvicseket ettünk, teát ittunk, játékokkal készültünk, szólhatott a zene, táncolhattak a gyerekek. Első perctől kezdve arra törekedtem, hogy legfontosabb segítőtársaknak, szövetségeseknek megnyerjem a szülőket. Nemcsak szülői értekezletet és fogadóórákat tartottam, hanem minden gyereket meglátogattam az otthonában is. Szükség esetén, akár többször is. Meglepetten tapasztaltam, hogy a családok közötti kapcsolatot, a gyerekek barátságát, még a második világháború után tizenöt-húsz évvel is, az anyagi helyzet, a „kasztokba tartozás” szabályozza. A szegény és a jobb módban élő szülők sem ültek egymás mellé. Kollégáim az osztályozásnál erőteljesen figyelembe vették a gyerekek családi hátterét. Egyes gyerekeknél elnézőbbek, míg másoknál „szigorúbbak” voltak. Az egyik bemutatóórámon egy kis csóró gyereknek a feleletére jelest adtam. Tanártársaim az értékelésnél számon kértek,

Az iskola Az iskolai munkámmal régi, legbensőbb vágyaim teljesültek. Igaz, a zongora leütött billentyűjével ezúttal is hadilábon álltam volna, hiszen sem háttal, sem elölről állva nem tudtam volna kiénekelni a leütött hangot. Mégis, amikor az iskola kapuját kinyitottam, úgy éreztem, templomba lépek be. A bajok, betegségek és az álmatlan éjszakák kívül rekedtek. Csak a gyerekeket láttam, csak azt tudtam, hogy nekem azt kell nyújtanom nekik, amit magamnak is szívből kívánnék. Számomra nem volt vagy nem akartam, hogy különbség legyen a csóró, a faluszéli, a tanyasi és a jobb módban felnövő gyerekek között. Csak gyerekek voltak. Gyerekek, akik tőlem várták a bennük lévő – gyakran mélyen elrejtett – értékek fellelését, olyan feltételek, olyan légkör megteremtését, amiben azzá válhatnak, amire képesek. Kihozni mindenkiből a legtöbbet. Nem az életre kellett felkészíteni a gyerekeket, hanem hagyni, hogy éljék meg a gyermekkorukat, amit a mi nemzedékünktől bizony megtagadott az élet. A magam módján, lehetőségeimhez mérten, ehhez kellett hozzájárulnom. Az ő öröműk, bánatuk az én örömömmé, az én bánatommá lett. Nem adhattam mást, mint ami a lényegem. Erényeimmel és gyengeségeimmel, saját

33

34

és én, ki vagyok?

Részletek

hogy ilyen gyenge tanulónak, hogyan adhattam jelest. Azért, mert egy nehéz feladatot jelesen oldott meg – a pókokat és a rovarokat kellett összehasonlítani. Amilyen teljesítményre egy jómódú család gyereke jó jegyet kapott, ugyanolyan feleletre, a „szegény” családban élő legfeljebb kettest érhetett el. A magatartást is gyakran beszámították a tanulók tantárgyi jegyébe. Volt egy fiú, akinek az apja börtönben volt, s helyette a tizenkét éves gyerek gondoskodott a családról, és ő látta el apja munkáját is a szövetkezetben, minden nap tizennégy tehenet gondozott, fejt meg. Bizony gyakran elbóbiskolt az órákon. Mindezért közepesre akarták osztályozni magatartásból. Akkor a testületi értekezleten elmeséltem, hogy a fiú tartja el a családját, és hajnali háromra ott kell lennie az istállóban, és az iskolából reggel soha nem késik el. „Igaz, egy kicsit istállószaga van, de aki a tehenek között dolgozik, annak nem lehet parfüm illata” – mondtam. Végül sikerült elérnem, hogy a fiú legalább négyes magatartási jegyet kapjon. Az egyik jól szituált család kitűnő képességű lányát több alkalommal „puskázáson” értem. Ezt még azzal fejelte meg, hogy csak akkor készült fel az órákra, ha gondolta, rákerülhet a sor a feleltetésnél. Legtöbb tantárgynál, ez önmagában még nem okozott nagy gondot, de például a kémiánál már nem működött. Aki nem ismeri az anyag legkisebb részecskéjét, az képtelen megérteni a molekulák változását, a vegyületek képződését. Ezért egy hónapon keresztül minden tanórán feleltettem, hogy rávezessem arra, nem az osztályzatért kell tanulni. Ma ismert és kitűnő orvos, de a szörnyű „tettemet” azóta sem tudta megbocsátani nekem. Másik alkalommal a Csipetke becenevű kislánynak, akinek az édesanyja kollégánk volt, a jegyeit félévkor négyes osztályzatra zártam le. Igazgatónk behívatott, hogy tekintettel az édesanyjára és arra, hogy ez ideig színjeles volt, javítsam fel a jegyét. „Hogyne, a papír mindent kibír” – mondtam. Csak nekem kell egész évben a gyerekek szemébe néznem. Bementem az osztályba, és bejelentettem, hogy Csipetke félévkor az igazgató bácsi kérésére jelest fog kapni. Ennek értelmében mindenkinek, aki most „kétes” osztályzaton áll, a jobbik érdemjegyet fogom beírni. Soha többet nem kellett „utasításra” osztályoznom a későbbiekben. Amikor már a lányom és a fiam is iskolás lett, magam sem vártam el, hogy kivételezzenek velük. Azt kértem, hogy olyan érdemjegyet adjanak nekik is, amilyet megérdemlenek. A lányomnak nem is volt szépírásból sohasem jelese. Elvem volt, hogy ajándékot soha senkitől nem fogadtam el. Eleinte ebből sok konfliktusom adódott. Sokáig kellett magyarázkodnom, hogy nekem minden gyerek egyforma, senki ne hozzon, küldjön

semmit, mert nem fogadom el. Hatalmas pakkokkal kerestek fel otthon, s nem akarták a szülők elhinni, hogy nem fogadom el az „ajándékaikat”. „Ezt soha senki nem tudja meg” – mondták. Megbántottnak érezték magukat, nem akarták megérteni, az osztályzat nem függhet az ajándékok mértékétől. Olyan esetem is volt, amikor már a kapuból kiabálták vissza, hogy bezzeg a XY tanár bácsi hátizsákkal, demizsonnal jár családlátogatásra, és maga viszi haza az „ajándékokat”.

Vendégek Nagy öröm érte családunkat, levelet kaptunk nővéremtől, hogy megkapták az osztrák állampolgárságot, s haza készülnek Magyarországra, látogatóba. Bár nővéremmel folyamatosan leveleztünk, fényképeket is cseréltünk, azért egy találkozás az egészen más, különösen ennyi hosszú év után. Nem csoda, hogy mindannyian boldogan vártuk érkezésüket. Írta, hogy nagyon rövid időre tudnak szabadságra jönni, mert a vállalatuk leáll egy meghatározott időszakra, s minden dolgozónak akkor kell kivenni az éves szabadság kétharmadát. Kérték, ha lehet, hozzuk össze a szűkebb családot, hogy mindenkivel találkozhassanak. Mi sem volt ennél egyszerűbb, hiszen szüleim éppen nálunk voltak, s öcsém is a községben élt a feleségével és a lányukkal. Egyébként is főleg hétvégeken sokat volt együtt a két család, hol az öcséméknél, hol nálunk. Azokon a hétvégeken, amikor délutánonként focimeccs volt a községi, öcsémékhez közeli sportpályán, miközben a férjem szurkolt a helyi csapatnak, bementem hozzájuk a gyerekekkel, jól elbeszélgettünk, a gyerekek pedig nagyot játszottak. A mérkőzések végén a férjem is bejött, de amire a lakás bejárati ajtajához ért, addigra már gyorsan fel is térképezte, mit is dolgozhatna. Hipp-hopp, és már kapta is a szerszámokat, felásta a fél kertet, vagy megkapálta növényeket, megmetszette a szőlőt, a gyümölcsfákat. Felvilágosította az öcsémet, mit mivel kellene permetezni. Amikor volt szer, tüstént elvégezte a permetezést is. Így öcsémnek a következő héten kevesebb munkája akadt, a férjem meg a jól végzett munka dicsőségével hajlandó volt addig várni, amíg összeszedtem a gyerekeket, majd hazaindulhattunk. Számára az ücsörgés vagy a focimeccsen kívül beszélgetni a családdal bármiről is, büntetés lett volna. Ha esetleg öcséméknek az állatokkal vagy kerttel valami gondjuk volt, akkor szívesen adott tanácsot, többnyire már az indulásra készen, félig a kapuban állva, nehogy eltékozolja a drága időt.

35

36

és én, ki vagyok?

Részletek

Ezúttal, tekintettel a jó hírre, nálunk jött össze a család, hogy megtervezzük nővéremék fogadását, vendégül látását. Az alváshoz nálunk volt nagyobb hely, így eldöntöttük, hogy a két éjszakát a „mi” házunkban töltik. Mivel délutánra jelezték érkezésüket, ezért a vacsora is nálunk lesz. A másnapi ebéd és vacsora pedig az öcséméknél. A búcsúebédet, mivel korán délután már utaznak is vissza, szintén a mi lakásunkban terveztük. Előre látszott, hogy szűkre szabott az idő, de tízévi távollét után ennyinek is nagyon örültünk. Végre találkozhatunk, beszélhetünk azokról a dolgokról is, amikről levélben nem igazán lehet írni. Nagy gondban voltunk, ugyan mivel készüljünk, mit szeretnének enni, inni, milyen ajándékkal lepjük meg őket. Halvány fogalmunk sem volt arról, hogyan is élnek kint, van-e valami, ami hiányzik nekik, minek örülnének. Nyugatra szakadt honfitársaink akkoriban kezdtek el gyakrabban hazalátogatni, és eldicsekedni autócsodáikkal családjuk és ismerőseik körében. Sokan irigyen bámulták a büszke pózolókat, és számtalan kéréssel nyaggatták őket. Hasonló helyzetbe nem szerettünk volna kerülni, hiszen az volt a vágyunk, hogy legközelebb is örömmel jöjjenek haza. Öcsémék és mi sem látogattuk meg őket, de édesapám, aki már két alkalommal is járt náluk, mesélt néhány dolgot az életükről. Így azt tudtuk, hogy sógorom szereti a sört, egy-egy hétvégén elfogy nála egy ládával. Eszünkbe sem jutott, hogy ahol ők élnek – a svájci–német– osztrák határ közelében – kedvükre válogathatnak a világ legjobb minőségű termékeiből. Nekünk akkoriban a kőbányai17jelentette a sört, amiből sikerült is beszereznünk három rekesszel a csemegebolt vezetőjének közbenjárásával. S rettenetesen büszkék voltunk ettől, hiszen megmutathattuk: van itt minden, mi szem-szájnak kellemes. Biztonság kedvéért azért bevásároltunk helyi vörös és fehér borokból is, ezekből egy-két demizsonnal18 ajándéknak is szántunk. Süttettünk a péknél „valódi” kerek házi kenyeret, ami még egy hét múltán is friss, puha, foszlós. Sógornőmmel, aki a tortasütés elismert mestere volt, megegyeztünk, hogy háromféle tortát fog sütni, közöttük a helyi specialitást, a grillázst.19 Nekem a pogácsa volt az erősségem, így hát kétféle sütését vállaltam. Sógornőm a halászlé s a paprikások

főzését értette nagyon, nekem a rántott csirke és a sült kacsa ment jobban. Reggelire pedig „disznóságok” kínálatát terveztük, hiszen öcsémék és mi is évenként, legalább két-két disznót vágtunk. S a helyi kolbász, sonka, füstölt májas hurka, disznósajt, de még a szalonna is világszínvonalat képviselt. Gondoltuk, hogy ajándékként is ezekből csomagolunk elsősorban, effélét ott, kint úgysem vehetnek. Abban az időben hűtőgépünk még nem volt, nem is álmodoztunk róla. Amikor valamit, például a forralt tejet, a maradék ételt, egy napra el akartunk tárolni, akkor a hentesnél vásárolt jeget beraktuk az udvari kutunk jó nagy vödrébe, s az étellel együtt leengedtük a vízig. Így a nagy eseményre is, amit előre el lehetett készíteni – például a sütésre szánt kacsa megtisztítva és bepácolva vagy előkészítve a rántani való csirke – ebbe a „mélyhűtőbe” tettük. Hajnali három és négy óra között keltünk, s hozzáláttunk a nagy munkákhoz, és előkészítettünk mindent, ami szükséges a vendégváráshoz. Nyugodtan készülődhettem, hiszen szerencsémre, megkezdődött a nyári szünidő. Ráadásul még a gyerekekre sem volt gondunk, mert a szüleim foglalkoztak velük, vitték őket a játszótérre, sétálni, homokozni. A családban valószínűleg anyám volt a legboldogabb, hogy végre együtt lesznek a gyerekei, s tíz év után ismét láthatja a legkedvesebb lányát. Elérkezett végre a várva várt nap. Az izgalomtól senki nem volt éhes délben, alig vártuk a délutánt, valaki mindig állt a kapuban, nehogy nővéremék továbbmenjenek, s elkerüljék a házunkat. Bizony nagyon lassan cammogott az idő. Se közel, se távol egyetlen egy autó sem közlekedett. Besötétedett, az este is elérkezett, a vendégek pedig sehol. Anyám sírórohamot kapott, biztos balesetet szenvedtek, vagy nem engedték be őket a határon, hogy a legrosszabbról már ne is beszéljünk, esetleg letartóztatták mind a kettőjüket. A gyerekeket nagy nehezen megfürdettük, megvacsoráztattuk, és a lefektetésükhöz készültünk, amikor az öcsém meghallotta az autó fékezését. Egyszerre rohantunk a kapuhoz. Megérkeztek. Sógorom még ki sem szállt a kocsiból, már az első szavaival szidta-hordta a magyar utakat, méltatlankodott, hogy hosszabb ideig tartott a határtól a kétszázötven kilométer megtétele, mint az osztrák területen a magyar határig ezer kilométer. Ráadásként a Balaton környékén durrdefektet kaptak, keresniük kellett egy autójavítót, hogy a pótkerék megmaradhasson, mert a nélkül sógorom nem volt hajlandó vezetni. Mindez kint, az utcán tudtuk meg. Sógorunk jó hangosan és a magyar nyelvet erősen törve beszélte el a velük történteket. Az összes szomszédunk figyelemmel kísérte a vendégfogadásunkat a kerítések mögül. Nővérem „fordította” magyarra sógo-

17 Kőbányai Világos 1948 óta a Kőbányai Sörgyár „alapsöre”. 18 Gyékénnyel vagy fűzfavesszővel bevont borosüveg 19 Olvasztott cukorba kevert vajból, apróra tört mogyoróból, mandulából vagy dióból készített édesség.

37

38

és én, ki vagyok?

Részletek

rom indulatos magyarázatát. Rajta is látszott, hogy nagyon fáradt, megviselte a hosszú út, a sok idegesség. Biztos volt abban, hogy mi is nyugtalankodunk, de nem tudtak értesíteni bennünket, hiszen telefonunk abban az időben még nem volt. Kinyitottuk a nagykaput, hogy a kocsival beálljanak az udvarba, s elkezdődött a kirámolás. Kiürült a kocsiba pakolt sok holmi fele – a másik felét sógorom családjának szánták –, mindenki rengeteg ajándékot kapott. A gyerekek boldogan elvonultak a beszélő és éneklő babákkal, az ugató kutyussal, a szirénázó, villogó autókkal. A sok szép ruhakölteménnyel nem is marad idejük foglalkozni. Nővéremnek megmaradt az a különös képessége, hogy mindenkinek eltalálta a kedvére való ajándékot. Mi pedig végre megölelgethettük egymást, s megkérdezhettük, hogy mivel szolgálhatunk. Sógorom legelőször is szeretett volna lezuhanyozni. Meghűlt bennünk a vér, hiszen nincs fürdőszobánk. Csupán egy szépen kitisztított és fertőtlenített mosdótállal szolgálhattunk, s a tűzhelyen mosófazékban melegedő vízzel. „A XX. században, egy értelmiségi család szolgálati házában nincs fürdőszoba?” – kérdezte sógorom kikerekedett szemekkel, mintha a Holdról érkezett volna. Na, ez a vendégeskedés is jól kezdődik, gondoltam magamban. Öcsémékkel is összenéztünk, elnevettük magunkat. „Ez van!” – mondtuk ki egyszerre az akkoriban is divatos pesti szlogent. A vacsora közben felengedett a hangulat. Bár, amikor megkérdeztük, hogy mit innának, s felsoroltuk a kínálatot, sógorunk ismét kitett magáért. Amikor megpillantotta a nagy nehezen beszerzett jó kis kőbányai sört, kijelentette, hogy ő a sört szereti, de ez nem az, hanem egy kőbányai lőre. „Akkor kedves sógor igyál, jó kis vörösbort” – mondtuk szinte megint egyszerre. Ez aztán végre meghozta a jobbik kedvét, felengedett, s ráébredt, hogy nem ellenséges területen van. Mi pedig a látogatást követő napokban szeretettel hívtunk mindenkit vendégségbe, sört ívott nálunk a „fél falu”. Jól belemelegedtünk a beszélgetésbe. Az asztalnál ülve anyám és nevelőapám el-elbólogatott, nagyon elfáradtak. Nővérem biztatta őket feküdjenek le nyugodtan, még holnap is együtt leszünk, és a következő években már rendszeresen fognak hazajárni. Mikor a két öreg aludni tért, a sógorom is elvonult pihenni. Nővérem akkor mesélte, hogy a férje nem csak a rossz utak miatt volt kiborulva. Utazásuk előtt két nappal, nyolcévi munkaviszony után felmondott neki a főnöke – aki egyébként magánemberként a barátjuk is volt – egyik svájci kistelepülésen, Szent Margaretben. Elmondta, hogy az egész országban nagy előítélettel viseltetnek a külföldiekkel szemben. Az autójavító műhely-

be, ahol Feri dolgozott bejárt egy férfi, aki állandóan provokálta sógorunkat, megjegyzéseket tett rá, például: a beszédén is hallani, hogy nem bennszülött. Ferinél végül elszakadt a cérna, és visszaszólt neki valamit. Barátság ide, barátság oda, de még aznap elbocsátották, azzal az indokkal, hogy aki munkát akar, annak mindent el kell viselni, hiszen egyetlen kuncsaftot sem veszíthet el a műhely. Azt tervezték, hogy sógorunk kiváltja az iparengedélyt, s javítóműhelyet nyit, nővérem pedig kibérel egy jacht klubot a Bodeni-tó osztrák szakaszán, ahol rendezvényeket szervez, éttermet tart fenn. Abban reménykednek, hogy négy-öt év alatt összegyűjthetnek annyi pénzt egy olyan házra, amelyben a műhely is üzemelhet. Ferinek azonban addig is munkát kell keresnie. Mivel nem igazán beszél jól németül, a nyelvet is kell gyakorolnia, hiszen az iparengedély megszerzéséhez honosítania kell a Magyarországon megszerzett szakvizsgáját. Öcséméknél is gyorsan elszaladt az idő másnap. A halászlé kifogástalan volt, sógorunk is elismerte, ilyen finomat még soha nem evett. A torták kitűnően sikerültek. A grillázst sógornőm díszdobozba csomagolta, mivel azt nővérünknek ajándéknak szánta. A vendégeskedés végén nővéremék nem akarták elfogadni az ajándékainkat, de a tiltakozásukkal mit sem törődve, jól megpakoltuk az autójukat. S szomorúan integettünk a távolodó kocsi után. Mindenki anyámat vigasztalta, mert állandóan azt hajtogatta, hogy a következő látogatást, ő már nem éri meg. Bizony megérte, mert nővéremék még sokszor jöttek látogatóba, akkor is, amikor mi már ismét Pesten laktunk. Sógorunk azonban soha nem szerezte meg az iparengedélyt, mivel nem sikerült németül letennie a szükséges vizsgákat, de fogát összeszorítva megtanult alkalmazkodni, és káromkodni hang nélkül, magyarul. A nővéremnek viszont jól bejött a jacht klub, néhány év elteltével felépíthették a házukat. Még alig csuktuk be a kaput a vendégek után, amikor a gyerekek előhozták az új, gyönyörűséges beszélő, daloló, járó babát, ami már nem beszélt, nem dalolt, nem járt, csak ült szegény fennakadt szemekkel, s mereven bámult a szomorú jövőjébe. „Mi történt ezzel?” – kérdeztem kétségbe esetten. „A Jocó megműtötte!” – jött az egyszerű válasz a lányomtól. Ez volt fiunk első nőgyógyászati nagyműtétje, amit majd szülész-nőgyógyászként jó húsz év múlva kicsit szerencsésebb kivitelben és élő pácienseken is gyakorol.

39

40

és én, ki vagyok?

Részletek

Amikor a közösségi nevelés terén ismert, „tudós” pedagógus magával hívott igazgatóhelyettesnek egy antiszociális otthonban szervezendő kísérlethez, minden gondolkodás nélkül, boldogan repültem. Úgy hagytam ott a régi munkahelyemet, mintha csak vakációra indulnék. „Hozzám méltónak” éreztem a megbízatást, hiszen egy leromlott, konfliktusokkal terhelt intézményt kellett (volna) igazi, pedagógiai kísérleti műhellyé alakítani. A hivatal vezetője, aki felkérte igazgatómat a kísérletre, azzal indította útjára, hogy évek óta nem találtak alkalmas embert a feladatra. Már az is nagy csoda volna, ha kiderülne, hogy miért nem képes senki rendbe tenni ezt az intézményt, mik a sorozatos kudarcok okai, s milyen körülmények, eszközök, módszerek szükségesek az egyre nagyobb arányban jelentkező magatartászavaros gyermekek, fiatalok neveléséhez. Az intézményben tett első látogatásunk 1978 decemberében, a téli szünet előtti utolsó tanítási napra esett. Az intézet, amelynek kapujára cinikusan „Nevelőotthon” volt kiírva, a piszkos, elhanyagolt épületsorával – valaha Mária Terézia lovasainak laktanyája volt –, szögesdrótos kerítésével, ablakaira hegesztett rácsaival, úgy állt egy, az akkori időkben modernek számító lakótelep előtt, mint amit a múltból felejtettek itt. Lázítóan és provokálóan éktelenkedett a tízemeletes házak, szépen gondozott parkok, játszóterek előtt. Szürkeségével, rácsaival, lakóinak küllemével, életmódjával, félelmet, megbotránkozást keltett a tisztes lakók körében. A rácsokon belüli világ még aggaszóbban ütött el a normálistól, a XX. századi iskoláktól, a kapura írt táblaszöveg: a nevelőotthon gondolatától is. Sem nevelésről, sem, otthonról szó sem volt itt. Minden elképzelésünket felülmúlt az intézetben talált valóság. Sajnos akkoriban még nem olvastam Konrád György gyermekvédelmi témájú könyvét20. Csak a kudarcaink után adta kezembe valaki. Pedig annak ismeretében, talán másképpen láthattam volna a dolgokat. A „Nevelőotthon” mint intézményi elnevezés és a benne zajló gyermeki, ifjúsági élet az emberinek, a normálisnak csupán szatírája volt. A hivatal, az intézménytől, annyit várt el, hogy „megvédje a társadalmat” azoktól a gyerekektől, fiataloktól, akikkel másutt nem tudtak mit kezdeni. Ami a kapun belül történt, az senkit nem érdekelt, csak az volt a „hiba”, a „hír”, ami a kapun, a rácsokon túl is valakinek a tudomására juthatott.

Elvileg az intézményben történt „rendkívüli” eseményekről jelentést kellett küldeni a hivatalnak, onnan pedig továbbították volna azokat a minisztériumba. Ez azonban sem az intézmény vezetőinek, sem pedig a hivatalnak nem volt érdeke. Rendkívüli események esetén, ugyanis arról is számot kellett volna adni: a vezetők, a hivatalnokok mit tettek annak érdekében, hogy azok ne következzenek be. Így csak az „történt meg”, ami kitudódott, vagy ha mentőt, rendőrt, orvost kellett kihívni, amit már nem lehetett elhallgatni. Egyébként mindent elhallgattak, letagadtak minden szinten. Erről magam is meggyőződhettem, amikor már a minisztériumban dolgoztam. Aszódón egy növendék megölte nevelőjét, akit állítólag minden fiatal nagyon szeretett. Az újságok címoldalon írtak az eseményekről, s a fiú tettét azzal magyarázták, hogy drogos állapotban volt, ami nem ritka ezekben az intézetekben. A gyermekvédelmis kolléganőm, felháborodva tiltakozott a „gyanúsítás” ellen, mert szerinte évente egy-két alkalommal fordul elő drogfogyasztás az intézetekben. „Magyarországot még el sem érte a drogkereskedelem” – mondta ezt 1979-ben, s éppen nekem. „Legalább engem kímélj meg ettől az ámítástól – kértem –, hiszen éppen a fordítottja igaz, jó, ha évenként van olyan nap, amikor nem történik semmi rendkívüli esemény, csak senki nem meri bejelenteni. Nézz körül az aluljárókban, ott is láthatod a belőtt fiatalokat, gyakori a szípuzás21, a gyógyszerfogyasztás és az arra ráívás.” Arra már nem emlékszem, milyen központi pártértekezleten adta ki akkoriban a felső vezetés, hogy a fiatalokat fel kell hozni az aluljárókból. „Felhozták”, a félzártba, a zártintézetekbe és a börtönökbe. A nevelőotthonnak azt a változatát, amelyet megismerhettünk, a kitalálói „félzárt” intézménynek keresztelték. Azért nem zártintézménynek, mert azok törvényes működését az ügyészség felügyelte, s beutalásra csak a bíróságok voltak jogosultak. Ebben a „találmányban” az volt az egyedi, hogy a tíz-tizennyolc éveseket elvileg egy bizottság vagy a gyámhatóság, de gyakran egy „magát felhatalmazó” egyén is beutalhatta, s a szakmai és jogi felügyeletet maga a hivatal látta el. Sem rendtartás, sem működési szabályzat, sem házirend nem szabályozta a működtetést, a fenntartást és a benne folytatott munkát. A „beutaltak” más iskolákból és nevelőotthonokból büntetésből áttett „magatartászavaros” gyerekek és fiatalok voltak. A frissen elvált szülőktől, a családból kiemelt, bűncselekményt elkövetetők és

20 Konrád György: A látogató. Második kiadás. Magvető Kiadó. Budapest, 1969.

21 Ragasztó vagy oldószer gőzének beszívása

Kísérlet

41

42

és én, ki vagyok?

Részletek

tárgyalásra várók, betegek (epilepsziás, neurotikus, izomsorvadásos, elmebeteg, mániás és egyéb), enyhén szellemi fogyatékosok, a súlyos bűncselekedetért kapott büntetésüket már letöltött, de még nagykorúságukat el nem ért gyerekek voltak, elvileg tíztől tizennyolc éves korig. Gyakran éltek itt illegálisan tizennyolc éven felüliek is, egyszerűen azért, mert nem volt hová menniük. Összesen kétszáz fiút zártak össze, teljesen embertelen körülmények között tartva, senki által nem ellenőrzötten, egymásnak és az ott munkálkodó felnőtteknek kiszolgáltatva. És ez fordítva is igaz volt, hiszen az itt dolgozó felnőtteket is kiszolgáltatták az intézetbe zárt fiataloknak. A nevelők, a pszichológusok, a gyermekfelügyelők, a gyámügyesek (pl. utógondozók), az egészségügyi dolgozók, irodai alkalmazottak többsége is büntetésből kerültek ide. Olyan volt ez az intézmény, mint egy közönséges szemétlerakó-telep. Ide kerülhettek, akiket mindenünnen továbblöktek, mint használhatatlanokat vagy elmebeteget, fegyelmi vétséget, szabálysértést elkövetőt, bíróság által elítéltet. Még az sem jelentett akadályt, ha éppen nem volt pedagógusi végzettségük vagy erkölcsi bizonyítványuk. Lehettek betegek, szadisták, alkoholisták, drogozók, kisebb sikkasztást, lopást elkövetők, „politikailag megbízhatatlanok”, vagy olyanok, akik egyszerűen csak belerokkantak a szörnyűségesen embertelen munkába. Első látogatásunk napján karácsonyi ünnepséget tartottak az általános iskolai otthon lakói. Az iskola a Mária Teréziai laktanya két szárnya között, néhány éve épült, viszonylag modern, nyolc tanés tornatermes, szép nevelői és igazgatói szobával, szertárakkal, raktárakkal felszerelt egyemeletes épület volt. A gyerekek és a felnőttek „ünneplőben” ültek az általános iskola aulájában. A ruháikról lerítt az elhanyagoltság, nem rongyosak, de nagyon elnyűttek voltak. Látszott a friss fürdés, mosakodás, a hajuk még szinte vizesen csillogott. Az ünnepet egy vörös drapériával letakart asztalon feldíszített fenyőfa és alatta a becsomagolt ajándékok jelképezték. Mint ilyenkor szokás, volt vers, ének, gyertyagyújtás, ünnepi beszéd – szép általánosságok a szeretetről, a család fontosságáról. A fő attrakció az ajándékosztás volt, ez alkalommal, újításként – egy meghatározott összegen belül – minden gyerek maga választhatta ki, hogy mit szeretne. Akik hazamehettek a családjukhoz vagy pártfogóikhoz, az otthoniak részére kértek ajándékot. Saját maguknak csak a szünidőre is bennmaradók vásároltak. A gyerekek nehezen ülték végig az ünnepséget, akik elmehettek, amint megkapták az ajándékot, már repültek is ki a kapun. A szívszorongató volt azoknak a gyerekeknek

a látványa, akikért senki nem jelentkezett. Néhányan csak ekkor tudták meg, hogy a szünidőre is maradniuk kell. Több gyereket szüleik „kitagadtak”, s azt kérték, soha ne engedje őket az intézet haza. Esetleg, ha mégis kiszöktek és hazamentek, a szülők kihívták a rendőrséget. Az otthonvezető és nevelőtársai rezzenés nélkül vették tudomásul a gyerekek dührohamait 22, ilyenkor erős nyugtatókat adtak nekik. Voltak olyan gyerekek is, akik a szedatívumokat23 már maguktól kapták be. Tekintettel arra, hogy a gyerekek az „ünnepi” vacsorát hidegcsomagban már az ebédnél megkapták és azon nyomban meg is ették, minden intézetben maradót – függetlenül attól, kinek hol volt az állandó hálóhelye – egy hálószobában, úgy ahogyan voltak, ruhástól fektettek le. Mi, a leendő igazgatóval – a látottaktól szinte szédelegve – felmentünk az ifjúsági otthonba. Az intézményt átadó igazgató, egy hatalmas kulcscsomóval kísért el minket az ajtóig, hosszas keresgélés után, kinyitotta a zárat, majd kezünkbe nyomta a kulcsokat, és magunkra maradtunk. Hasonló elrendezésű volt a két – az általános iskolai és az ifjúsági – otthon. A hosszú folyosóról nyíltak a hálószobák. A földszinten, az általános iskolai otthonban öt hálóból négyben húsz-húsz, egyben – az volt a befogadó szoba – tíz fekvőhely volt, emeletes vaságyakkal. Egy helyiségben nevelői szoba és raktár volt. A mintegy száz gyerekre két bűzlő WC és két lehullott csempéjű zuhanyozó jutott. Az emeleten, az ifjúsági részlegen három hálószoba, egy pszichológusi „rendelő” volt, s egy nevelői szoba, raktárral együtt, valamint a folyosó végén rácsokkal elválasztva a „zárt” részleg. Itt is a lentihez hasonlóan két WC és két zuhanyozó volt. A hálószobák huszonöt-huszonöt emeletes vaságyakkal voltak telezsúfolva. Az emeletes ágyakat a szoba két szemközti falánál, egymáshoz tolták. Egy ember középen csak oldalazva tudott a legszélső ágyhoz eljutni. Amíg a „kicsiknél” az ágyakon, agyonmosott, szakadásnak indult lepedőket, ágyhuzatokat láttunk, addig fent sem ágynemű, sem lepedő nem volt a szakadozott, mocskos, széteső matracokon, laticeleken. Bokáig ért a szemét, a mocsok, a szobákban szerteszét boros és sörös üvegek, valamint elviselhetetlen bűz. Koszos, rongyos ruhákban bámult ránk hat-nyolc torzonborz figura. Első meglepetésükben nem tudtak szóhoz sem jutni. Köszöné-

22 Ezt nevezték ronyózásnak. 23 Altató és teljesítménycsökkentő hatású, a nyugtatókhoz hasonló kémiai szerkezetű nyugtatószer

43

44

és én, ki vagyok? sünkre felocsúdtak, és válogatott trágárságokat morogtak. Amikor bemutatkoztunk, volt, aki alvást színlelve, befordult az ágyon. Igaz, néhányan körénk álltak, gondolták, legalább megnézik, kik ezek az őrültek, akik ide mertek jönni. Miután látták, hogy nem vesszük menekülőre a dolgot, lassan egy beszélgetéshez hasonló kommunikáció indult meg közöttünk. „Hétfőtől én leszek itt az igazgató – mondta kollégám a srácoknak, majd rám mutatva folytatta –, a tanárnő meg a helyettesem.” „Na, maguk sem találtak jobb helyet?” – kérdezte az egyik toprongyos. „Honnét jöttek ide, milyen bűnt követtek el?” „Vagy valakiktől megbízást kaptak, hogy lefüleljék, mi történik idebent?” „Ez másnak sem sikerült, hamar lebuknak, akik kíváncsiak.” „Jobban járnak, ha óvatosak lesznek!” Sok mindenre fény derült ezen az első beszélgetésen. Minden felnőttet zsiványnak, tolvajnak, alkoholistának, szadistáknak, köcsögnek, gecinek tartanak, akiket a legjobb elkerülni. Annyi volt itt az igazgató, mint égen a csillag. Egyik megy, a másik jön. Senki nem bírja ki itt sokáig. „A „cihológusok” – így mondták a pszichológusokat – miatt vannak így összezsúfolva a hálószobákban is, hogy nekik legyen rendelőjük.” „Oda bújnak előlünk, mert itt mindenki, mindenkitől fél.” „Meg kell tanulni megvédeni magunkat, vagy megdöglünk.” Így lehetett összefoglalni a fiúk mondanivalóját. Megmutogatták szörnyűséges rongyaikat, a fehérnemű nélkül viselt intézeti ruhájukat. Az egyik srác lehajolt, a nadrágja abban a pillanatban kettészakadt a pucér fenekén. Akinek valamivel „jobb minőségű” volt a ruházata, azokról kiderült, hogy lopták valahol. Ruhájukat éjjel-nappal viselték. „Letenni semmit nem lehet – mondták –, mert mindent azonnal ellopnak.” Mindehhez még hozzáfűzték véleményüket a nevelőkről, az egymást váltó igazgatókról, a szakácsokról, a takarítónőkről, a portásokról, úgy általában az „otthonukról”, az őket körülvevő szörnyű világról. Igazgató kollégám, búcsúzóul kezet nyújtott a fiúknak, akik nagy nehezen és hitetlenkedve viszonozták. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem hiszik el egyetlen szavunkat sem. Vonakodva mégis megígérték, hogy segítenek majd az „új élet megteremtésében”. „Hát ezt a házat, ma valahogyan elkerülték az angyalok” – jegyeztem meg, amikor igyekeztünk kijutni az utcára. Az igazgató, amíg leadta a nagy halom kulcsot, még elbeszélgetett a portárssal is, aki válogatás nélküli kifejezésekkel illette az intézeti gyerekeket, és valamennyit az akasztófára kívánta. Hamarosan kiderült róla, hogy nyugdíjas ügyvéd, ő képviselte az esztergomi érseket, annak idején, amikor annak a koncepciós pere folyt.

Részletek

Gyávaság A dicstelen kísérletünk után, ott álltam, barátaimmal együtt, mint a viccbeli egér, hogy „se kenyér, se szalonna”. A fővárosban köszönték szépen, de sehol nem volt számunkra munkahely. Nagyon szerettünk volna többen együtt egy új iskolába kerülni, akár Pest megyében is. Ott sem kértek belőlünk, hírünk gyorsan körbeért. Behívattak a budapesti pártbizottságra, s egy elvtársnő, aki később, a rendszerváltás után az egyik új párt, oktatási ügyeinek közismert katonája lett, mindenképpen arra akart rávenni, hogy tegyek, írásban nyilatkozatot, miszerint az általunk kezdeményezett kísérleti téma – vagyis maga „a közösségi nevelés” – már a Szovjetunióban is megbukott. Magyarországon pedig, mint ezt mi is fényesen bizonyítottuk, teljesen alkalmatlan a nevelőotthoni rendszerben való meghonosításra, sőt, a sok zavaros téveszme, csak anarchiához vezet. Összességében tévedtünk – vélekedett –, a volt igazgatónk felelőtlen, alkalmatlan pedagógusnak és vezetőnek, és pedagógiai tévedései miatt, nemcsak erkölcsi, hanem anyagi kár is érte a fővárost. Fél délelőttöt elvitázgattunk, amikor végre rájöttem – legalábbis azt hittem –, hogy nem is tudja, mit beszél, hiszen soha nem olvasta sem a programunkat, sem a közösségi nevelés hazai és nemzetközi irodalmát. Így arra gondoltam, hogy valamihez – akkor még nem is sejtettem, mihez – eszközként akar felhasználni. Ezért egy kis idő múlva felálltam, és teendőimre hivatkozva magára hagytam. Mielőtt belefogtunk a kísérletbe, felkerestem azt a régi főnökömet, aki annak idején az úttörőközpontba hívott. Ő már évek óta a minisztériumban dolgozott, de ez alatt az idő alatt is sok szép, eredményes közös munka volt mögöttünk, ezért nem szerettem volna, ha idegenektől hall a vállalkozásunk kudarcáról. Valamikor azzal búcsúzott el tőlem, hogy ahol ő vezetőként fog dolgozni, ott mindig lesz számomra – akár egy hét, akár öt év múlva fogok jelentkezni – állás. Bárhogyan irtóztam még a gondolatától is, hogy „csinovnyiknak” üljek be egy íróasztal mögé, és két szép könyökvédővel a karomon várjam, majd csak elérkezik a nyugdíjazásom ideje is – feltéve, ha addig ott élve kibírom –, számba kellett vennem ezt a lehetőséget is. Miután sehol nem fogadtak, szégyenkezve ugyan, de ismét felkerestem őt. Azon ritka vezetők közé tartozott, aki akkor sem felejtette el ígéretét, amikor bajba kerültem. A minisztériumban ugyan éppen nem volt szabad státus, de az egyik idősebb ott dolgozó kolléga, közös barátunk megmentette a helyzetet. Azzal, hogy kérte nyugdíjazását, s az így felszabaduló

45

46

és én, ki vagyok?

Részletek

helyre felvehessenek. Pár hét múlva az osztály munkatervében már névvel szerepeltem, íróasztalom és székem is volt. Átmenetileg, amíg a barátunk nyugdíjazási ügyei rendeződtek, a minisztérium egyik háttérintézetében voltam bejelentve egy státusra, ott kaptam a fizetésem, de már a minisztériumban dolgoztam. Negyvenhárom éves voltam, ötven kiló, kétségbeesett, csalódott és fáradt. Égett a képem a cserbenhagyott növendékekért, akiket zártintézetbe vagy előzetes letartóztatásba vitettek, a kollégáimért, akik közül még legtöbben állás nélkül voltak. Árulónak éreztem magam. Pszichiátriai kezelés helyett, megkíséreltem kiírni magamból mindazt a szörnyűséget, gyalázatot, amit az intézetben láttam, tapasztaltam és átéltem. Bár megtiltották, hogy azokról nyilatkozzunk, írjunk, beszéljünk. Azt mégsem tudták megtiltani, hogy ne emlékezzem a gyerekek ellen elkövetett bűnökre. Azt felemlíteni is felesleges, hogy egyetlenegy kiadó sem akadt, aki „dolgozatom” kiadását, megjelentetését vállalni tudta és merte volna. Minisztériumi munkába állásommal szinte egy időben viszont a Mozgó Világ felajánlotta, hogy száz oldalt, három részletben leközölnének belőle. Elvállaltam. Már az első részt készítettük elő a nyomdába adáshoz, amikor többször furcsa telefonokat kaptam. Az első két-három alkalommal a csengetés után nem szólt senki a készülékbe, csak halk zene hallatszott. A következő telefonhíváskor egy ismeretlen hang arra utasított, hogy vonjam vissza az írásom. Majd következtek a különböző fenyegetések, soha nem fogok tanári állást kapni és így tovább. Végül is, amiért visszavontam a megjelentetést az a fenyegetés volt, amitől valóban megrettentem, miszerint ne csodálkozzam, ha a gyerekeimmel – akkor voltak egyetemisták – valami baleset történik, esetleg soha többé nem láthatom őket. Az ember bizony néha gyáva is tud lenni. Olyan sok mindent átéltem az intézetben, hogy nem tudhattam, igazat mondanak vagy csak fenyegetnek, megtehetik vagy nem? Eszembe jutottak a villamoshoz kísérő fiúk búcsúszavai. Tudtam jól, hogy azok a fiúk is, akik nagyon szerettek, egy bírósági tárgyalás előtt, könnyen megzsarolhatók, s bármire rászedhetők, csak egy kis drog vagy alkohol szükséges hozzá. Akkoriban jelent meg egy írás, ami éppen hasonló esetről szólt. Sajnos elhittem, hogy bármi megtörténhet. Féltettem a gyerekeimet, ezért gyávának bizonyultam. Volt intézeti főnököm, József Attila versével vigasztalt: „nem, muszáj hősnek lenni, ha nem lehet”24. Hát valóban nem lettem hős.

Letartóztatása után kinyomoztuk, hogy Kalambót hová vitték. Már az előzetesben meglátogathattuk. Megkerestük a kirendelt ügyvédet, aki egy idősebb, fáradt és cinikus ember volt. A barátnőmmel – ismerősök ajánlására – felkértünk Kalambó védelmére egy fiatalembert, akinek a tiszteletdíját, természetesen közösen fizettük. Részt vettünk a bírósági tárgyalásokon is. A vádirat és a tárgyalások tapasztalatai alapján nem sok jóra lehetett számítani. A vádpontok képtelenek és cinikusak voltak, így nem is akartuk elhinni, hogy azokat a magyar bíróság komolyan veheti. Tévedtünk, mert olyannyira komolyan vették, hogy Kalambót csoportosan elkövetett garázdaság miatt másfél év, Tökölön letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Az általunk felkért ügyvéd a börtönben is figyelemmel kísérte helyzetét, de még így is szörnyű dolgokat kellett a fiúnak átélnie. Folyamatosan látogattuk, csomagot is küldtünk. Szabadulása után barátnőm, átmenetileg befogadta, munkát, munkásszállást, orvost keresett neki. Úgy tűnt, élete jobbra fordul. Megnősült, gyermeke született, saját kis lakása lett. Házassága többször fordult válságosra, végül is a felesége elvált tőle. Gyakran szorult orvosi kezelésre. Majd, mint többen a volt nevelőotthoni társai közül, önmaga vetett véget rövidke életének. Kislányuk nevelésében oroszlánrészt vállalt barátnőm, gyakorlatilag ő nevelte fel mint nagymama. A minisztériumban, nem sok idő múltával, megkaptuk azt a feljegyzést, amely alapján volt megbízói az intézeti igazgatóm ellen feljelentéssel kívánnak élni. A vád az volt, hogy hibás pedagógiai módszerei miatt, az intézet szétzüllött, a növendékek bűncselekményeket követtek el, és a fenntartóknak a rongálásokból több millió forintnyi káruk keletkezett. Ennyi cinizmustól teljesen kikészültem. Viszont nem volt hiábavaló az előrelátás. Elérkezett az idő, amikor elkértem a barátaimnál letétbe helyezett átadási-átvételi jegyzőkönyv, a beígért vizsgálatot sürgető leveleim, valamint a leltár és a lomtalanítási feljegyzés másolatait. A csodálkozás sora ezután már a feljelentőkön volt. Azt gondolták, nincs bizonyíték a birtokunkban, hiszen puccsszerűen kellett átadnom az intézetet. Erre nem számítottak, naivnak, ostobának néztek, aki saját védelmére sem készült fel. A dokumentumok bemutatása után azonban, nem volt olyan ügyész, aki vállalta volna a vádirat elkészítését. Amikor a minisztériumba kerültem, nem akartam, hogy félreismerjenek. A vezetők közül, akiről azt gondoltam tudniuk kell azt, amit az intézetben megismertem, annak átadtam az írásom. Még mindig maradt bennem annyi naivitás, hogy úgy gondoltam, vezetőink nem ismerik a valós helyzetet, mert különben nem en-

24 József Attila: Szállj költemény… In: József Attila összes versei. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1955.

47

48

és én, ki vagyok?

Részletek

gednék megtörténni, azokat a vérlázító dolgokat, amikről bőséges tapasztalatot szerezhettünk. Egyébként betartottam, hogy nem beszéltem, nem nyilatkoztam – ha csak nem kerültem olyan helyzetbe, hogy azt éreztem, nem hallgathatok – a témában. Az egyik délután az egyik főnököm beült az irodámba. Azt mondta, hogy elolvasta írásom, aminek hatására meglátogatta az intézetet. Azóta nem tud aludni. Őt is jól átverték, az írásomból tudta csak meg, hogy nem vitték be a „zártrészlegbe”, letagadták, hogy ilyen létezik. Abban egyeztünk, hogy ami az intézetben történt, azt „nem lehet helyeselni”, de annak nyilvánosságra hozatala tekintetében, két malomban őröltünk. Az elhallgatást, a tagadást én bűnnek tartottam. A nyilvánosság tájékoztatásával pedig a főnököm nem értett egyet. Nem tudtunk közös nevezőre jutni. Még sok évet dolgoztunk együtt. Végül is becsültem ezt az asszonyt, legalábbis azért, hogy a lehetőségekhez mérten őszinte volt, sajnálta, a maga módján – amennyire az elvei engedték – talán még szerette és segítette is a szerencsétlen gyerekeket.

tartozom „a harcosok közé”. Nincs hová „bemenni”, nincs közösség, ahol számon tartanának, számítanának rám. Eszembe jutottak a volt nyugdíjas, idős kollégák, akik be-bejöttek a régi munkahelyükre. Jól elbeszélgettek. Gyakran sürgős dolgunk volt, de mosolyogva és az idő sebes rohanásával arányosan egyre remegőbb gyomorral hallgattuk őket. Tiltakoztunk, hogy nem zavarnak, dehogyis, nagyon örülünk a látogatásuknak. Akkor fogadalmat tettem, ha becsukom magam mögött a munkahelyem kapuját, többé nem fogom kinyitni. Engem ne sajnáljanak, ne gyakoroljon senki kegyet egy-két órás beszélgetéssel. Pár napig „szenvedtem”, sajnáltam magam, de nagyon. Még felkelni, zuhanyozni, felöltözni sem volt kedvem. Ott tolakodott a kérdés: kinek, minek? Legszívesebben ágyban maradtam volna, és soha nem ébredtem volna fel. Eltelt egy hét, lassan cammogtak a napok. Jött a szombat, piacra mentem, majd vasárnapra főztem, sütöttem, és finom ebéddel vártam az egész családot. Este, amikor mindenki hazament, üres lett minden, elfogott ismét a szomorúság. Most már mindig így lesz? Hétfőre arra ébredtem, hogy frissen kiugrok az ágyból, megrázom magam. Na, elég volt ennyi ebből az önsajnálatból. Szabad vagyok. Erre vágytam. Vagy nem? Körülnéztem, mire nem jutott eddig időm. Sorba vettem a dolgaimat. Azóta, bő huszonegy év ballagott el mögöttem. Nagyon nehéz volna, felsorolni, mi minden fért bele ennyi időbe. Talán közülük a legfontosabb: az ember szép fokozatosan átalakítja az életét, új szokásokat vesz fel. Még az értékek is más hangsúlyt kapnak. Ami fontos volt, az eltörpül, s amit lényegtelennek éreztünk, az felértékelődik. Vannak dolgok, amiket mélyen elásunk a tudatunk legalsó polcaira vagy azok alá. Emlékeinkben a fájó, nehéz idők is megszépülnek, az addig jelentéktelennek érzett események többet jelentenek. Átértékelődtek az emberi kapcsolatok, barátságok. Az évek során igen széles körű kapcsolatom épült ki szakemberekkel, pedagógusokkal kutatókkal, az irányítás különböző lépcsőfokán dolgozókkal. Voltak ezek között csak szigorúan vett szakmai, de voltak – legalábbis én úgy éreztem – baráti szálak is. Két helyről kaptam munkaajánlatot. Igazság szerint a régi munkaterületemen semmiféle feladatot nem szerettem volna vállalni. Úgy éreztem, ha már letettem a lantot, nem akarom ismét felvenni. Még akkor sem, ha jólesett, hogy gondoltak rám. Szembesülnöm kellett ugyanakkor azzal is, hogy több „barátinak” tűnő szakmai kapcsolat egyoldalúan, önös érdekről működött éveken át. Ezt nem éreztem meg, illetve nem jöttem rá korábban. Voltak, akik – amíg dolgoztam és segítséget várhat-

Másodrendű állampolgár Igazán akkor tudatosult bennem nyugdíjas voltom, amikor megvettem a BKV25 járműveire érvényes nyugdíjas bérletet, amit először kísért negatív érzés. Már a pénztár ablakánál szégyen mardosott. Saját fényképem mintha gúnyosan nézett volna rám. Forgattam a kezemben, nézegettem. Magam kértem a nyugdíjazásom. Véglegesen elszakítottam minden szálat, amik a munkáséveimhez kötöttek, ezért nem vállaltam semmilyen feladatot a volt munkahelyemen. A területi pártszervezethez sem jelentkeztem át, és nem léptem be más pártokba sem. Tudatosan akartam távol maradni mindentől. Mégis úgy tűnt, mintha hirtelen elvettek volna tőlem valami fontosat. Erre nem lehet felkészülni. Fájdalmas, kegyetlen érzés fogott el. Már csak másodrendű állampolgár vagyok: nyugdíjas. Lezárult az életem aktív szakasza. Senki nem kéri számon mikor kelek, merre járok, mit is teszek. Nincsenek határidők, beszámolók. Egyáltalán nincsenek feladataim. Nem fog este tizenegykor megszólalni a telefon, nem keresnek majd azért, hogy hogyan állnak a dolgok, sikerült-e átverekedni valami fontos ügyet. Ekkor vált világossá, hogy már nem

25  Budapesti Közlekedési Vállalat

49

50

és én, ki vagyok?

Részletek

tak tőlem – nem múlt el nap, hogy fel ne hívjanak. A nyugdíjazásom után hirtelen elfelejtették a telefonszámomat. Budapesti visszajövetelünk után a baráti kapcsolataink bizony nehezen alakultak ki. Vidéken maradtak azok, akikkel együtt végeztünk az egyetemen, és közösen kezdtük el felnőtt életünket. Ott maradtak a tíz év során kialakult barátságok is. Új barátokat, elsősorban munkahelyeinken leltünk. A nem munkahelyhez kötődő baráti kapcsolatok kiépítését pedig zavarta az idős, beteg szüleim gondozásával járó sok feladat, s nem utolsósorban családunk állandó „lakáscseréi”, a költözködései. A nyugdíjasként eltöltött több mint két évtized során, jelenlegi lakásunk az ötödik, ha nem számítjuk, hogy az üdülőnkben két alkalommal is voltunk állandó lakosok. Vizsgálatok szerint az Amerikai Egyesült Államok vagy Nyugat-Európa lakói családjuk létszámának alakulása, munkahelyük változása szerint gyakran változtatják lakóhelyüket és lakásaikat. Mi, magyarok az efféle mobilitásban szinte az utolsó helyen vagyunk. Bár e tekintetben a mi családunk „üdítő kivételnek” számít. Életem során egyik fontos értéknek tartottam a stabilitást. Hűséges vagyok a családomhoz, a barátaimhoz, a munkahelyeimhez, a fodrászhoz, a boltoshoz, a henteshez, a cipészhez (amíg élt ez a szakma), a varrónőhöz (amíg varrattuk a ruhákat), a piachoz. Ennek ellenére mégis nekem „kellett” szerveznem az állandósuló költözéseket, és folytonosan vándorolni, mint a cirkuszosoknak. A folyamatosan változó életünkben csak az üdülőnk jelentette az állandóságot, a stabilitást. Még javában jártam dolgozni, amikor lányunk elvégezte az ELTE-n a pszichológia szakot, majd egy évvel később a szociológiát is. Állást vállalt egy kísérleti szakaszban lévő családsegítő szolgálatnál. A családsegítő vezetőjévé olyan személyt neveztek ki, aki középfokú egészségügyi végzettséggel rendelkezett, s nehezen tudott együttműködni magasabb képzettségű kollégáival. Például azért indított fegyelmit pszichológusai ellen, mert azok ragaszkodtak a szakmai szabályhoz, miszerint szupervíziójukon csak a pszichológusok lehetnek jelen. Egyszerűen kirúgta őket. A Kati és kollégái megnyerték a munkaügyi pert, de már nem vállalták a további közös munkát. Lányunk ezek után több kalandos vállalkozásba is belevágott. Így jutott például egy vidéki kistelepülésre, ahol akkori vőlegényével az ott működő általános iskolában helyezkedtek el. Katink mint iskolapszichológus, a vőlegénye pedig tanárként. A lepusztult, elszegényedett település, szinte száz százalékban roma lakossággal, olyan elkeserítő képet mutatott mintha nem is Európában lett volna. Lányomék telis tele voltak „világmegváltó” álmokkal, tudományos tervekkel.

Egy országos pályázaton mint fiatal kutatók ösztöndíjat is nyertek. Okosak, lelkesek voltak, csak a mindennapi élethez volt kevés gyakorlatuk. A szolgálati lakásuk rendbetételéhez szükséges anyagokért és egy kályháért a megyeszékhelyre küldte el őket a vőlegény édesapja. Amire szükségük lett volna a lakáshoz, azt ugyan nem kaptak, de boldogan vitték haza egy, a piacon vásárolt aranyos kiskutyust. A favágáshoz, a begyújtáshoz csak a lányom értett, hiszen mi hosszú éveket éltünk vidéken, a vőlegénye meg ki sem dugta az orrát Budáról egészen addig. Így természetesen az összes fizikai munka Katira maradt. Befűtött, kertet ápolt, takarított és gondozta az állataikat, a kutyust és egy kicsi kidobott macskát. Amikor látogatóban voltunk náluk, utána hetekig nyomasztott a szörnyű szegénység, a nyomor elviselhetetlen látványa, a vertfalu szolgálati lakásuk dohos, kiszellőztethetetlen szaga. Ezeket ők természetes adottságként fogadták el, mert „itt van miért és kikért dolgozni”, mondták. Hiába volt azonban az iskolában vállalt feladat izgalmas és nagyon vonzó, a néhány hónapnyi együttélés során ráébredtek arra, hogy kettőjük kapcsolata mégsem olyan, mint amire számítottak. A tervezett esküvő elmaradt, Kati visszajött Pestre, s hozta magával a későbbi kedvenc cicánkat, Bélát. Nehezen dolgozta fel a történteket, de csak túl kellett lennie ezen is. Egy vidéki tanítóképzőben sikerült bejáróként állást szereznie, s néhány évig ott tanított. A fiam – a középiskolai nagy szerelem után – egyetemi hallgatóként jött össze egyik csoporttársával, akivel nálunk éltek együtt, s már a házasságot tervezték. Erről szerették volna lebeszélni fiamat barátai, csoporttársai és minden ismerősük, hiszen valamennyien azt tartották, hogy nem illenek egymáshoz. Mint ilyenkor szokás, természetesen nem hallgattak senkire. Izgalmas hónapok következtek. Mi, a férjemmel nem kívántunk beleszólni az életükbe. Megtettük, amit kértek tőlünk. Voltunk a kislány családjánál „háztűznézőben”. Életünkben először találkoztunk a szülőkkel, de mire távoztunk már ismertük a család összes konfliktusát: kikkel és miért állnak perben, haragban, hogyan akarta kiforgatni a leendő nászunkat a jogos örökségéből a fivére. Útban hazafelé a férjemmel csak néztünk egymásra. „Na, ez is jól kezdődik” – mondtuk. Nem sokra rá megtartottuk az eljegyzést családi körben. A két család egyeztette az esküvő időpontját, a fiatalok bejelentkeztek az anyakönyvezetőnél, s egy budai étteremben megrendeltük a „lakodalmi” ebédet. Ekkor jött a nagy meglepetés. A menyasszony családja azt kívánta, hogy a két család közösen vegyen a fiataloknak lakást, s a lakás árát ők is és mi is tegyük le fele-fele arányban, készpénzben. Erre a helyzetre nem voltunk felkészülve,

51

52

és én, ki vagyok?

Részletek

hiszen minden megtakarított pénzünkön meg a kölcsönökkel azt a lakást hoztuk helyre, amiben laktunk. Ahol egyébként a fiamék is addig egészen jól elfértek, hiszen egy szépen berendezett, harminc négyzetméteres külön szobában éltek. Igaz, a kölcsönöket addigra ugyan már visszafizettük, de nem volt több pénzünk. Egyébként is azt terveztük, hogy idővel, amikor a fiunk elvégzi az egyetemet, ebben a nagy lakásban egy rendelőt alakítunk ki majd. Mi hozzászoktunk a többgenerációs együttéléshez, ezért nehezen képzeltünk el más életformát, s naivul azt gondoltuk, ez másnak is természetes, ideális, elfogadható. Sőt már megvettük az üdülőnkhöz a telket s bizonyos építési anyagokat is, de az építkezést nem kezdtük el. Nászasszonyunk követelte, adjuk el a telket, az építési anyagokat, s a pénzt kapják meg a fiamék. Erre nem voltunk hajlandók. Először is azért, mert férjemnek a családi tanács megígérte, hogy teljesítjük legfőbb óhaját, ezért más célra nem fordítjuk az üdülőhöz az alapfizetésén felül kapott prémiumokból és a túlmunka díjaiból összegyűjtött összeget. Így talán szép lassan, évek során felépülhet a nagy álom. Másrészt pedig két gyerekünk van, akkor a lányunknak is kellene hasonló összeget adnunk. A leendő nászék viszont ragaszkodtak saját elképzelésükhöz, kijelentették, nem hiszik, hogy nincs pénzünk. Ultimátumot adtak, ha nincs pénz, nem lesz esküvő. Erre nem volt mit mondanunk, ha nem, hát nem. Lemondtuk a házasságkötő termet, az étteremet. Azt javasoltuk a fiataloknak, hogy várjanak szépen, ahogy eddig megvoltak nálunk, ha akarnak, maradhatnak. Ha végeznek az egyetemen, s a majdani a fizetésüket félrerakhatják, abból azt vesznek, amit akarnak. Erre a leendő menyem, tágra nyitott szemmel közölte, hogy ezt nem lehet, mert akkor ő elveszti az örökségét! „Na, bumm – mondtam – mi is a semmiből kezdtük.” „Igen – jött a válasz – csak az őseim megdolgoztak ezért az örökségért.” Elfogott az indulat, csak lefékeztem magam. Ekkor kellett volna felállítanom az ünnepi asztalunk mellől, és elzavarni az őseihez. Nem tettem meg, csak annyit mondtam: „Az én őseim soha nem dolgoztak, csak pipázva ültek a »putri« előtt és malmoztak.” Néhány hónap elteltével végül is, csak megköttetett a házasság. Igaz, kompromisszummal, hogy a fiataloknak úgy veszünk „közösen” lakást, hogy a nászék adják a készpénzt, ami akkor ötszázezer forint volt, mi pedig vállaljuk a lakáson még fennmaradó kétszázötvenezer forint körüli kölcsön részleteinek fizetését. Az esküvőhöz akkor már „csak” egy feltétel hiányzott: a költségek arányában pontosan kiszámítani, hogy a lakásból hány négyzetméter lesz az asszonyka nevén, hány a fiamén. Mindezt a szerződésben, vagyis írásban is rögzítették. Ma már azt hiszem, a „házassági szerződés”, az anyagiak

tulajdonjogának előzetes rendezése mindennapinak számít, de addig mi még soha nem is hallottunk hasonlót. Ebbe a kompromisszumba lelkileg belebetegedtem. A mai eszemmel, azt gondolom, már nem így döntenénk, nem tennénk meg, amit akkor. Bár utólag az ember nagyon okos tud lenni. A fiamék elkövetkező közös életében ugyanis továbbiakban is az anyagiak játszották a főszerepet. A menyem szülei hamarosan nyugdíjasok lettek, és soha többé egy fillérrel sem járultak hozzá a fiatalok életéhez, „gyarapodásához”, míg mi folyamatosan támogattuk mind a két gyerekünket. A fiam és a menyem nászútra a nővéremékhez utazott két hétre. Sok szép élménnyel és rengeteg ajándékkal tértek haza. Megérkezésük után négyesben nekifogtunk a lakásuk felújításához, tapétáztunk, ajtókat, ablakokat mázoltunk, takarítottunk. Amikor elérkezett költözésük napja, hiába örültem a szép lakásnak, a szívem mégis meg akart szakadni. Az ember az eszével felfogja, hogy a gyereke felnő, el kell „engedni”, de nekem mégis nagyon nehezemre esett. Amikor a bútorszállítók feltették az autóra az utolsó csomagjukat is, s elindultak, a fiam még üldögélt egy darabig, és velem együtt nézte az üres szobájukat. Azt hittem belehalok ebbe. Aztán rá kellett ébrednem, hogy sokkal nagyobb és rosszabb dolgokba sem hal bele az ember. Szinte mindent kibírunk.

Kalandozások A véletlenben egyszerűen nem hiszek. Mégis véletleneknek tűnő események sorozata ébresztette fel bennem is az érdeklődést az új szellemi út keresése iránt, hogy beletekinthessek az anyagon túli világ titkaiba, amelyek ez ideig – gyerekkoromat leszámítva – soha nem foglalkoztattak. Családunkban a kilencvenes évektől egymás után, racionálisan nehezen magyarázható eseményeket éltünk át. Öcsém halálát követő év tavaszán, a huszonhat éves lánya gyereket várt. Túljutott a félidőn, amikor légzési problémák miatt kórházba került. Két hónap is elmúlt, már a harmadik kórházba vitték át, mire felfedezték az immunrendszere betegségét26, s a csecsemőmirigyén gyermekfej nagyságúra nőtt rosszindulatú daganatot, ami miatt már csak oxigénpalack segítségével kapott levegőt. Az orvosai heteket, talán másfél hónapot is elvesztegettek, kezelésére mégsem találtak gyógymódot. Szervezete legyengült, elszaporodtak a

26  A non-Hodgkin limfómát, aminek több mint harminc típusa ismert.

53

54

és én, ki vagyok?

Részletek

testében a gombák, lelkileg és testileg is rohamosan romlott az állapota. Mire konzíliumot hívtak össze, az orvosok csak sajnálkozva tárták szét kezüket, nem lehet segíteni. Végül is arra jutottak, hogy egy héten belül, legkésőbb a következő hét elején el kell végezni egy műtétet, mert az anya és a gyermek is életveszélyben van, és így talán a gyerek – ha az ő immunrendszerére nem terjedt át a rosszindulatú daganat és elég életképes – megmenthető. Sógornőm kétségbeesve telefonált, hogy a fiam, aki addigra már több éve kórházi szakorvos volt, s legalább két éve az alternatív gyógyítást is gyakorolta, valahogyan segítsen. Fiam felhívta vidéki kollégáit, akik nem biztatták semmi jóval, a kismama és a gyermek esélye az életben maradásra szinte egyenlő volt a nullával. Mivel veszteni való nem volt, a fiam úgy érezte meg kell kísérelnie az akadémiai orvoslás mellett az alternatív kezelést is, de erre csak akkor keríthetett sort, ha öcsém lánya egy pesti kórházba kerül. Elintézte, hogy unokahúgát felvegyék abba a kórházba, amelyikben dolgozott. Ahhoz azonban ragaszkodott, hogy unokahúgom maga döntse el, hogy a vidéken felajánlott műtétet vagy a pesti kórházat választja. Mindössze néhány nap – csütörtöktől vasárnapig – állt csak a rendelkezésére, hiszen orvosai a következő hét hétfőjére tervezték a műtétet. Sógornőm felkészült a lánya halálára, már a sírhelyet is megvette. Nemcsak ő, hanem az egész család feldúlt lelkiállapotban volt. Főként a lányom, aki még egy éve azért veszekedett velem, hogy akadályozzam meg fiam alternatív gyógyászat iránti érdeklődését. Hiába magyaráztam neki, hogy a fiam felnőtt ember, nem tudom és nem is akarom befolyásolni, hiszen őt sem akadályoztuk meg abban, hogy felvegye a római katolikus vallást, s megkeresztelkedjék. Most úgy tűnt, hiába tudta testvére ezotériában megtett lépéseit, erősködött, hogy ebben a helyzetben a kishúgukat nem hagyhatjuk magára. Ott vidéken biztosan meghal, ezért mindenképpen el kell hozni őt a fiamék kórházába. A fiammal értettem egyet, senkin nem lehet akaratán kívül segíteni. Ami a fiamon múlt, azt megtette, hiszen az unokatestvérét várták a kórházukba. Péntek délelőtt barátnőmmel beszéltünk meg találkozót. Látta szörnyű lelkiállapotom, ezért a „munkamegbeszélés” után egyszerűen nem engedte, hogy hazasiessek, beültünk egy „rántott húsos” étterembe. Micsoda „véletlen”? Késő délután értem csak haza. Otthon a telefonunk üzenetrögzítőjén számtalan hívás várt rám. Többször hívott a lányom és a sógornőm. A lányomnak a belvárosban volt dolga, előtte hívott telefonon, de nem talált otthon. Az Üllői útnál feltartóztatták, mert lezárták a környéket a személyi és a közúti közlekedés előtt egy reptérről érkező külföldi küldöttség miatt. A nagy tömegben ácsorgott, egyszer csak öcsém életnagyságú alakja

„jelent” meg előtte. Úgy érezte, azt kéri tőle, segítsen a lányán. Lányom a „jelenés” után visszafordult, hazasietett, ismét felhívott engem, hogy megtudja unokahúgunk pontos kórházi címét, mert a férjével úgy döntöttek, hogy autóval azonnal érte indulnak. „Véletlenül” akkor sem talált otthon, mert éppen akkor viaskodtam egy hatalmas szelet rántott hússal az étteremben. Ha otthon talál, megkíséreltem volna lebeszélni a mentőakcióról. Mert csak azt tudtam volna mondani, hogy öcsém lányának kell eldönteni, kéri-e a fiam segítségét, s él-e a felajánlott lehetőséggel. Lányom telefonált sógornőnknek, aki megmondta, hogy lánya melyik kórházban fekszik. Ezután felváltva, hívogattak. A sógornőm gyorsan megbánta, hogy a lányomnak megmondta a kórház címét, már nem akarta, hogy lányuk otthagyja a kórházat, ahol egyébként kegyetlen körülmények között az öcsém is meghalt a félrekezelések miatt. Akkorra azonban – ismét a „véletlen” jött közbe, mert sógornőm – már nem találta a lányát a kórházban, hiszen úton voltak Pestre. A legutolsó hívásból végül is kiderült, hogy lányomék szerencsésen visszaértek Budapestre, s hozták magukkal a kishúgukat is, aki saját felelősségére hagyta ott a kórházat, vállalva az oxigénpalack nélkül is az utazást. Egész úton együtt imádkoztak, s véleményük szerint ez segítette őket, hogy sikeresen meg is érkeztek. A fiatalasszonyt felvették a fiamék kórházába, azonnal hozzáfogtak a kezeléséhez. Már otthon voltam, amikor megcsörrent a telefon, a gyomrom vitustáncot járt. Sógornőm hívott, aki hisztériás rohamában összevissza beszélt. Azt állította, hogy a lányomék az ő lányát hipnotizálták. Akarata ellenére elrabolták azért, hogy megszerezzék a gyerekét. Nem nyugtatta meg az sem, hogy a pesti kórházban közölték vele, a lánya a lehető legjobb kezekbe került. Elképzelhetetlen átkokat szórt ránk, az egész családunkra. A rendőrséggel fenyegetőzött, és esküdözött, hogy akár erőszakkal is, de visszahozatja lányát a vidéki kórházba, a fiamat pedig feljelenti az orvosi etikai bizottságnál. Szörnyű napokat éltünk át. Nővérem telefonon hívta a fiamat, mert elkészítette unokahúgom horoszkópját, amely szerint, ha a műtét valóban a következő hétfőn lesz, a kishúgunk meghal. Viszont legalább három-négy hét elteltével sikeresen túljuthat, nemcsak a szülésen, hanem a betegségén is. A pesti kórházban mindent megtettek érte, amit csak a tudomány akkori szintjén lehetett, gyógyszerezéssel megszüntették szervezetében a gombák elszaporodását. A fiam az első napokban mellette volt éjjelnappal, s legjobb tudása szerinti hagyományos és alternatív kezelésben is részesítette. Az ügyeletes nővér ámulattal vette észre a hirtelen javulást, a betegnek már nem volt szüksége az oxigénpalackra. „Mit tett vele, doktor úr?” – kérdezte csodálkozva.

55

56

és én, ki vagyok?

Részletek

A fiamék kórháza el akarta kerülni a felesleges konfliktusokat. Ezért a sógornőm feljelentésének kivédésére áthelyezték a szülészeti klinikára a lányt. A klinikán, mivel a kismama már nem volt életveszélyben, szerették volna kitolni a szülés időpontját, hogy a születendő gyerek minél életképesebb legyen. A klinika főorvosa a fiamnak megengedte, hogy az unokahúga mellett legyen, és kezelje továbbra is belátása szerint. Szeptember második felében – rendesen kilenc hónapra – egészségesen megszületett a kisfiú, s unokahúgunk is életben maradt. Sógornőm megkönnyebbülten zokogott a fiam mellkasán. Mindezek ellenére, sajnos, ma is tartja a haragot, nem tudom, az átkait az óta visszavonta-e. A szülés után megkezdődött rokonunk onkológiai kezelése, a vizsgálatok már csak egy gyermekökölnyire visszahúzódott daganatot mutattak. Az onkológiát négy kemoterápiás kezeléssel megúszta. Azóta közel tizenhat év telt el, ő és a gyermeke is egészséges, sőt életet adott második gyermekének is. Ekkor megerősödött bennem, hogy a fiam tudása, valami mást is képes nyújtani, mint csak az akadémiai orvoslás. Legalábbis kiegészíti egymást a kettő, s együtt hatékonyabb, mint egyik vagy a másik magában.

néhány napos üdülésre, sőt még oda és vissza is utazhatnék belőle. Talán. Nagy lendülettel készültem az útra. Előbb ezer kilométer autóval nővérem lakhelyéig, majd tőle vonattal Zürichbe, és onnan repülővel Mallorcára. Minden költséget a testvérem állt. Nem igazán jó érzés, csórón, „eltartottként” utazni. Abban sem voltam biztos, hogy megfelel-e majd az én ruháim minősége ilyen előkelő helyen? Mindegy, ha Mallorca, hát legyen. Előző nap még dolgom akadt, reggel elmentem hazulról, és kora délután értem haza. Tenném a bejárati ajtónkba a kulcsot, de nem akar sikerülni. Látom ám, hogy nincs is zár az ajtóban, s nyitva is van féltenyérnyire. Végre felfogtam, hogy ide bizony betörtek. Első gondolatom, hogy hol vannak a macskáim? Csak a másodikként jutott eszembe, amikor az ajtót belöktem, mi van, ha a betörők még bent vannak? Az első gondom Béla macskánk oldotta meg, mert panaszosan nyávogva futott elém. Azután tudatosodott csak bennem, hogy a bejárati ajtónkat szétverték, zárhatatlanná tették. Hogyan fogunk hajnalban útra kelni? A telefonasztalkán a kagylót a kedves betörők a készülék mellé helyezték. Nem mondhatom, hogy a bátorság mintaképe voltam. A bejárati ajtót sarkig kinyitottam, és hívtam a rendőrséget. Közben kerestem Rita cicát is, de őt bizony csak órák múlva tudtam előcsábítani a rejtekhelyéről. Megjött a rendőrcsapat. Akkortól mertem körülmenni a lakásban. Nagyobb károk nem voltak láthatók, az irataink és más papírok az asztalokon hevertek. Ezekből egyértelmű volt, hogy kerestek valamit. De mit? A nyomozók szerint értékeket. Mi lehetett volna nekik az „érték”. Még egy ilyen betörés és magam is a nevelőapám sorsára jutok: „Már Lenin is megírta az empíriokriticizmusban…” Minden ment, mint a karikacsapás. A rend őrei megállapították, kétség nem férhet hozzá, ide betörtek. Mit vittek el? Mutassam meg, hol tartjuk az ékszereinket, pénzünket. Erre könnyű volt válaszolni, mert a férjemnek és nekem is mindösszesen volt egy-egy karikagyűrűnk, de nem viseltük, hanem egy kis zárható kazettában tartottuk azokat a ruhás szekrény aljában. A pénzemet sem esett nehezemre megmutatni, mert ami volt, azt mind az erszényemben őriztem. A másnapi utazáshoz a férjem intézte a legszükségesebb valutabeváltást, például ha a Trabantunk útközben megunná a fuvarozást, legyen miből szervizbe vinni. Arról azonban fogalmam sem volt, hogy azt elintézte-e, vagy éppen most van a bankban. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert a szétvert ajtóhoz kérésemre a rendőrség sürgősséggel kihívta az ajtómentőket. Egy vadonatúj ajtó áráért azonnal megjavították a régit, még egy keresztpántot is felszereltek a legközelebbi betörés elleni védekezésre.

Külföldi nyaralások Az első nagy nyaralást, Mallorcára nővérem szervezte, akinek mindene volt az utazás. Úgy gondolom, hogy az ilyen típusú emberekre mondják: megszállott utazó. Magamról azt nem állíthatom, hogy a legkedvesebb időtöltéseim egyike a külföldi nyaralás. Kisgyermekkoromtól irtóztam minden járműtől, az autótól az autóbuszon át a vonatig. A repülőgépen szédültem és hányingerem volt, ami ugyan az éveim számának növekedésével egy kicsit enyhült, de kellemes élményt továbbra sem nyújtott. A „nagy utazásokat” feleslegesnek tartottam, hiszen kicsiny kis hazánkban is annyi, de annyi ismeretlen vidéket lehet találni, és mindössze csak pár száz kilométert kellene bejárni. Nekem Badacsony vagy Szentendre ugyanolyan pihenést és örömöket nyújt, mint a világ bármely más vidéke. Az ideális pihenőhelyem Bakonyban, a Rácz tanya. Amikor nyugalomra, kikapcsolódásra vágyom, csukott szemmel felidézem a varázslatos hajnalokat, amikor a fák között megjelennek az első napsugarak, a sűrű erdőt, a bakonyi hegyek sajátos hangulatát. Nővérem, annyira szerette volna, ha utazásaiban vele tartok, hogy engedtem a csábításnak és a nagylelkű felajánlásnak. Az én „magas” havi nyugdíjamból ugyanis jó, ha Hajdúszoboszlón futná egy

57

58

és én, ki vagyok?

Részletek

Hajnalban – lakótelepi szomszédaink örömére – a Trabantunk többszöri próbálkozás utáni sikeres beindításával: irány Lustenau! Szombathelyen még megtankoltunk, és vettünk két óriási görögdinnyét. Bécsnél most is sikerült – mint az első látogatásunk alkalmával – a gyorsforgalmi útról letérnünk a városba vezető útra. Akkor több mint két órát keringtünk Bécsben, mire kitaláltunk. Ezt elkerülendő most néhány kilométert, a forgalommal ellentétesen, vagyis hátramenetben találtunk vissza a helyes gyorsforgalmi útra, a körülöttünk és utánunk közlekedők ünnepélyes nemzetközi karjelzései és bősz dudálása kíséretében. Kicsit remegő gyomorral ugyan, de megúsztuk, még a rendőrök sem jöttek. Egy rövid szakaszt Németországon keresztül kellett megtennünk. Az előző évi tapasztalatunk alapján, már előre felkészültem kedves német barátaink fogadására. Csoportosan álltak ugyanis körülöttünk a parkolóban, és röhögve bámulták az autócsodánkat. Otthon lefordítattam egy szöveget: „Nevessetek csak nyugodtan, ezt ti, németek gyártottátok, kétütemű, négykerekű népautó, amellyel odavissza kétezer kilométer utat teszünk meg. További jó szórakozást.” Egy táblácskán kitettem az ablakba. Lefagyott a mosoly az arcukról, majd eloldalogtak.

előtti négy-öt év kemény megpróbáltatásait nem igazán tudtam feldolgozni: mint az öcsém betegeskedése, korai halála, a lánya súlyos betegsége és az ezzel kapcsolatos konfliktusok, majd a nővérem halála, „titkának” megismerése, az „öröksége” körüli gondok és a klub megannyi – tőlünk lényegében függetlenül érvényesülő – pénzügyi konfliktusai teremtettek számomra zavaró élethelyzetet. Csak álltattam magam, hogy: már nem aggódóm „mások” miatt, képes vagyok lazítani. Raktam egymásra a csalódásaimat, a kudarcaimat, a fájdalmaimat. A bennem végbemenő változásokat nem gondoltam át, „nem kezeltem” megfelelően. Lényegében nem számítottam rá, hogy ezeknek lehetnek egészségügyi következményei is. Mikor az újabb testi tünetek jelentkeztek, bíztam abban, voltam már ennél kutyább helyzetben is, de mindig kaptam haladékot, talán ezt is megúszom valahogyan. A mai napig sem vagyok száz százalékban meggyőződve arról, hogy a daganat egyértelműen a „lelki gondjaim” megoldatlansága rovására írható. Egyrészről, ha ez igaz volna, akkor szinte minden embernek daganata lehetne, hiszen talán nincs senki sem, akinek kevesebb problémája lett volna az élete során, mint nekem. Másrészről azonban az sem elhanyagolgató tény, hogy családomban – főként anyai ágon – már a dédnagyanyámtól kezdve, szinte minden nemzedékből többen haltak meg daganatban, vagy estek át daganatos betegségeken. Nem hiszem, hogy véletlen műve lehet az a tény, miszerint testvéreim, sőt többen az unokatestvéreim közül is daganatban haltak meg, és hogy az öcsém lányával teljesen azonos immunrendszeri daganatunk volt. Nemrégiben olvastam, hogy a génrendszerben előforduló hibák szerepe ma már bizonyított a rákbetegség gyakoriságában, amiknek kialakulását természetesen az életkörülmények is befolyásolják. Legalább két évvel hamarabb „kapcsolnom” kellett volna, mielőtt kimutathatóvá vált a daganat. Például az állandó – akadémiai és alternatív – orvosi kezelések ellenére visszatérő betegségekből, s egyéb kisebb-nagyobb jelből, mint a fokozódó fáradékonyságból, az orvos által javasolt gyógyhatású szerekből (pl. Avemar) és a megjegyzéseiből. Sőt az utolsó két évben bekövetkezett hirtelen fogyásom miatt komolyabban fontolóra kellett volna vennem a daganat lehetőségét. Azt gondolom, hogy többi között a nővérem hazaköltözése, betegsége, majd a halála és azt követő gondjaim, és ami számomra annyira fontos volt a családomért, a klubért való aggodalmaim mind-mind elterelték a figyelmemet saját bajaimról. Amikor pedig már minden területen összecsaptak a fejem felett a hullámok, elkéstem.

A betegség A daganat nem villámcsapásként sújtott le rám, nem egyik napról a másikra alakult ki. A testem kisgyermekkoromtól kezdve küldte a figyelmeztetéseket a szorongásaimra, félelmeimre utaló állandó hurutokkal, gyulladásokkal, majd fiatalasszonyként a méhszáj sebesedésével, a petefészek-gyulladásokkal és a későbbi mellhártyagyulladásokkal, ízületi panaszokkal. Mindehhez mintegy kísérőként járultak hozzá az állandó fejfájások, a migrén megkeserítette az életem. Gyakorlatilag csak azokban az években voltam viszonylag tünetmentes, amikor barátnőm elvitt az egyik alternatív gyógymódokat alkalmazó doktorhoz, akihez jártam is rendesen. Majd azt követően, amikor férjemmel „külön éltünk”. Többen óvtak a sok munkától. Az így gondolkodó emberek csak azt felejtik el, hogy a jókedvvel, örömmel és eredményesen végzett munka soha nem betegít meg. Szerintem beteggé a kudarcok, a sikertelenségek, és gyakran azok a körülmények teszik az embert, amelyekre nem tud hatni, de túllépni sem sikerül rajtuk, és esetleg a bajokért mégis csak magunkat hibáztatjuk. Azt gondolom, hogy esetemben a betegség

59

60

és én, ki vagyok?

Részletek

A fiam és az orvosom unszolására elmentem tüdőszűrésre. A kerületi tüdőgondozóban nem találtak semmi rendellenes elváltozást. Diadalmasan vittem az orvoshoz a negatív leletet. A fiam mégis addig erőszakoskodott, míg – gondoltam elsősorban az ő megnyugtatására – elmentem abba a kórházába is, ahol dolgozott. Előtte elmasíroztam a fodrászhoz, szép frizurát készíttettem, sőt manikűrt is csináltattam, ne járassam már le a doktor urat azzal, hogy az édes anyukája elhanyagolt külsővel állít be a tüdőszűrésre. Itt azonban a doktor asszony nem a külsőmmel foglalkozott. Nem a szokásos módon végezte az átvilágítást sem, ami többnyire abból szokott állni, hogy a felvételt készítő orvos felszólít: „Álljon közelebb, állát tegye fel, könyökét húzza beljebb, ne vegyen levegőt, lélegezhet, kész!” Nem, itt alapos vizsgálatnak vetettek alá. Az orvosnő több felvételt is készített, elölről, hátulról, oldalról, szóval alaposan „belém” nézett. Minden kétségen kívül megállapította a mellkasomban, a csecsemőmirigyemen a hat és fél centiméteres daganatot. S már nyúlt is a telefonért, hogy hívja belgyógyász és onkológus kollégáit, nézzenek meg ők is. „Neem – mondtam én – előbb szeretnék beszélni a fiammal és a kezelőorvosommal.” Na, gondoltam most, jól megnyugtathatok mindenkit. Mennyi időm lehet? A fiam és a természetgyógyász orvosom is erőszakoskodott, végeztessem el legalább a legszükségesebb onkológiai vizsgálatokat, például a biopsziát 27. Nagyon makacs voltam. Nem akartam. Nem szerettem volna megismételni öcsém szenvedéseit, nővérem kivizsgálásainak kálváriáját, megalázottságukat, úgy gondoltam, ha itt van az ideje, akkor az orvosok közreműködése nélkül is meg tudok halni. Abban bíztam, hogy amint a nővérem, én is megkapom a „kegyelmet”, és egyik reggel arra ébredek, hogy már nem vagyok. Úgy tűnik azonban, ehhez nekem nem volt szerencsém. Az orvosom mindenféle levekkel, külföldi csodaszerekkel etetett. A fiam is erőltette a különböző erősítőket, s hordta a vagonnyi csodaszert. Egyre rosszabbul éreztem magamat, nem kaptam levegőt, fuldoklottam, alig aludtam, éjszakákon át csak ültem az ágyban párnákkal kitámasztva, fájt a hátam, a mellkasom, a gyógyszerek nem hatottak. Jártam masszőrhöz, mint a nővérem, ami kezdetben segített. Pakoltam ismét magamra a népi gyógyító szereket, a mézes káposztát, disznózsíros dunsztkötést, a feldagadt

arcomra uborka szeleteket és a többit. Kicsit erősödtem, majd hirtelen elfogyott minden energiám. Egyik napról a másikra, akaratom ellenére szépen belesétáltam a tiszteletre méltó orvostudomány kelepcéjébe. Szerencsétlenségemre éppen a klubba kézültem, s a fiam autójában ájultam el. A Mária utcából éppen a Baross utcára hajtottunk ki, amikor csak annyit tudtam mondani: „Jé, csillagokat látok!” – és elsötétült minden. A fiam pedig, mint az ezotéria nagymestere a legközelebbi egészségügyi intézménybe, az I. számú Belgyógyászati Klinikára szállított. Innét már nem volt menekülési lehetőségem, napok alatt úgy legyengültem, hogy az egyik vizsgálattól a másikig tolókocsis, kiszolgáltatott vénasszonnyá váltam. Hiába mondta egyik legjobb barátnőm, amikor első látogatására megérkezett: „Látom, a frizurád rendben van. Akkor minden jó.” Hát, nem lett semmi jó. Már nem tudtam vállalkozni arra, hogy szépen kisétáljak a kapun, s hazameneküljek, még az ágyamtól a mosdóig is nagy nehezen jutottam csak el. A klinika főorvosa és az igazgató többször is megnéztek, kérdezgettek, és nem tudták felfogni, hogy egy tanult ember, miért akarja elutasítani az onkológiai kezelést. Ahhoz, hogy megértsenek el kellett volna mondanom életem történetét, a nagyanyám, a szüleim, a testvéreim szenvedéseit, amelyeket mind-mind végigasszisztáltam. Azt gondolom, a szűkre szabott idejükből mégsem fordíthattak rám annyit, amíg mindezt meghallgatnák, illetve megértenék. További vizsgáltatokra átküldtek a tüdőgyógyászati kórházba, ahol már nem kerülhetett sor a biopsziára, mert a főorvos asszony úgy ítélte meg, a vizsgálatot nem élném túl. Néhány órát, maximum egy napot „jósolt” nekem, a daganat már nem csak a csecsemőmirigyemben, de az egész mellkasomban szétterjedt. Jól elkeserítette férjemet és a fiamat. Elfogadtam a helyzetem, nagyon szerettem volna túl lenni már minden földi ügyemen, lelkileg is fel voltam készülve a távozásra. Körülöttem állt az egész család, de a külvilágot nem érzékeltem. Oxigént kaptam, csövek lógtak az orromból az arcomra, azokon keresztül jutottam levegőhöz. Időnként elvesztettem a tudatomat, nem érzékeltem semmit, és nem is érdekelt mi történik körülöttem. Csak azt éreztem, hogy elszakadok a környezetemtől. Valami szépséges, aranyló, meleg fény ölel magához. Mint valami könnyű tollpihe egyre csak emelkedek a fényben, lebegek a semmiben, mint fiatalkoromban, amikor azt álmodtam, hogy repültem. Nagyon jó volt a repülés, szeretet, melegség és csend, békesség vett körül. Nem láttam senkit, semmit nem érzékeltem, de tudtam, hogy nem va-

27 Egy diagnosztikai eljárás a betegség meghatározásához, mely során egy szerv darabjának vagy az élő szövetnek a kimetszése történik.

61

62

és én, ki vagyok? gyok egyedül. Nem tudtam mennyi idő múlt el. Egyszerre ismét ott voltam a kórteremben, mert a telefonom éles hangját hallottam: „Mama, ne halj meg! – üzente idősebb unokám. Ki fog nekem, akkor tanácsokat adni?” Később mesélték fiamék, hogy ugyanabban az időben a masszőrnél összejöttek ismerőseink, barátaink, körülülték a nagy ebédlőasztalt, amelynek a közepén egy ólomkristály hamutartó volt, és egy nagy szál gyertya égett benne. Mindenki a maga hite szerint meditált vagy imádkozott értem. Az unokám kórházba érkező üzenetével azonos időben az asztalon, egy hatalmas dörrenés kíséretében, mint ami a villámlást szokta követni, négy darabra tört a hamutartó. Az éjszakát túléltem, bár nem tudtam magamról. Másnap átszállítottak az onkológiára. A mentőautóban csupán egy pillanatra tértem magamhoz, annyit hallottam, hogy valaki sürgeti, hozzanak már oxigént, majd újra csend, némaság vett körül. Az onkológián, amikor az ápoló lemosott, tértem magamhoz. Nem tudtam hol vagyok, és azt sem, hogy ki lehetek. „És én, ki vagyok?” – kérdeztem az ápolótól. „Én, egy palesztin asszony vagyok?” Honnét vettem, éppen ezt a kérdést, miért gondoltam, hogy egy palesztin asszony vagyok? Nem tudom. Szerencsére azt sem tudtam, hogy még mi minden vár rám. A kórteremben három beteg volt. A mellettem lévő ágyon éppen akkor halt meg egy ötven év körüli asszony. A mai tudatommal elég furcsa volt, hogy ez egy cseppet sem zavart, sőt irigyeltem, hogy neki sikerült, már mindenen túl lenni. A másik beteg sem volt jobb állapotban nálamnál. Arra kért, hogy lehetőleg ne jajgassak hangosan, mert nagyon rosszul van és zavarom. Elnézést kértem, és megígértem, amikor magamnál vagyok, igyekszem fegyelmezni magam. Ez elég nehezen ment. Nagyon furcsa állapotban voltam. A tudatom, mintha kiterjedt volna a kórtermen, a kórházon, a falakon, a városon kívülre is. A kórterem a folyosó végén volt, de pontosan hallottam a bezárt ajtó ellenére is a folyosó másik felében lévő tévé hangját, vagy egy másik kórtermekben szóló rádiót, a betegtársaim telefonbeszélgetéseit, az evőeszközök, tányérok zörgését, sőt még volt hangja a villanylámpák izzásának is. Mintha minden és mindenki, az egész világ ott zajongott volna körülöttem. Eljutott hozzám és értettem, több kilométerről a fiam és az unokám beszélgetését, vagy azt, amint a férjem a kutyánkkal társalog a nyaralónkban. Ezek a hangok gyakran keveredtek a kórházi zajokkal, az agyam szét akart pattanni, zúgott, zengett körülöttem és bennem a világ. Ez az állapot még néhány napig tartott, majd nagy nehezen, fokozatosan visszazökkentem a „normális” világba.