Részlet a „Kalandos év a Föld körül” című könyvből
Ötödik fejezet NEPÁL és INDIA
Az első pillantásra átláthatatlannak tűnő forgatag hömpölygött Katmandu utcáin, a tömegben csak egy-egy európai külsejű embert láttam. Elképzeltem, hogy több ezer éve még tó lepte el a Katmandu-völgyet, és ugyanígy úszkáltak itt a vízi élőlények, mint ahogy most özönlik a gigászi sokadalom. Imazászlók lobogtak a szűk sikátorok két házsora közé kifeszített köteleken, sokan háromkerekű riksákban utaztak, de legtöbben motorral száguldoztak, szétugrasztva a gyalogló népet. Mindenki rendszertelenül dudált, a helyi árusok boltjaiból hangulatos nepáli zene szólt, s ha egy pillanatra is elbizonytalanodva megálltunk, azonnal odalépett hozzánk valaki, és szóba elegyedett velünk. Kézművesek kínálták portékáikat, mellénk szegődve bandukoltak, néhányan pedig kéregettek. Őket később észre sem vettük, úgy sétáltunk el mellettük, mintha ott sem lennének. Az épületek romosak, de szinte nem is tudatosultak bennünk a körülmények, mert akkora újdonság vett körül bennünket. – Nézd, milyen gyönyörűek ezek a nyakláncok! Figyeld, az a kedvenc boltom! – mutatott Andi a fából faragott és színes anyagból készített termékeket kínáló kereskedő felé. Minden második üzlet hegymászó- és túrafelszereléseket kínált, az otthoni áraknak a negyedéért. Még Thaiföldön kerestünk a Couchsurfingen nepáli kapcsolatot; lepakoltuk hát a szálláson nehéz zsákjainkat, és este hét órára megbeszéltük a találkozót Vishnuval és feleségével, Sophie-val. A szenzációsan működő szálláskereső oldal kiváló lehetőséget kínál akár egy baráti beszélgetésre, akár arra, hogy az itt élőktől valós képet kapjunk az országról. Vishnu maga is hegymászó, és imád túrázni a Himalájában; Sophie Franciaországból költözött Nepálba. Belépve lakásukba, hat különböző országból érkező kanapészörfös beszélgetett emelkedett hangulatban. A francia pár Laoszból és Kambodzsából érkezve folytatta útját Nepálban, a két kínai diákként tanul az országban, továbbá egy ír és egy svéd alkotta még az asztaltársaságot. Tapasztalatokat cseréltünk a világról, mindenki megosztotta a másikkal az átélt élményeit, hasznos információkat adva és kapva telt az este. Meglepődtünk, amikor magyar szót hallottunk az ajtóból: belépett a szobába Rita, aki árvaházban tanít angolt önkéntesként a szegényeknek. Három hónapot tölt Nepálban, négyszáz fonttal indult el Angliából. Gitároztunk, énekeltünk, Vishnu finom nepáli vacsorát főzött nekünk, és a
közös pancake-sütés is vidámságot csalt arcunkra. A közvetlenség és a spirituális tartalmú buddhista énekek, melyeket együtt dúdoltunk, hatalmas töltetet és emelkedett légkört hoztak a kis lakásba. Az „Om Mani Padme Hum”-ot ismételgettük, miközben Vishnu egyik barátja gitározott és énekelt, én a svéd fiúval doboltam. Az összes szakasz előtt elmesélték, hogy miről szól a dal, hihetetlen mély gondolatokat és bölcseleteket osztottak meg velünk, igazi átéléssel vett részt mindenki, már-már szertartásosra sikerült. Másnap megérkezett Paller Attila és dr. Makó Sándor barátom, így este együtt folytattuk Vishnuéknál a mulatságot; néhány üveg sör elfogyasztása után mindketten átvették a helyi hangulatot, Dokit le sem lehetett lőni a sztorizások közepette. Mindhárman rá akartuk venni, hogy gitározzon nekünk, de egy régi fogadalma miatt nem állt kötélnek. A katonaság után a Privátnihil nevű punkbandában játszott; akkoriban felléptek a Kispál és a Borz utózenekaraként, bár ő mindig úgy meséli, hogy a Kispál volt az előzenekar. Tizennégy évvel ezelőtt autóval zötyögtek el fél év alatt Nepálig – szerinte az ország semmit sem változott az eltelt idő alatt. Reggel érzékeny búcsút vettünk Anditól: ő visszarepült Indiába, ahol Vica barátnőjével találkozik, spirituális erőhelyeket látogatnak meg, és a Magyarországról érkező, közel harmincfős csoporttal töltik a két hetet, amíg mi a kék kos után járjuk a Himalája hegyeit. Katmanduból huszonöt perces repülőúttal jutottunk el Pokharába; a hegyvonulatok közül szinte kéznyújtásnyira emelkedett ki az Annapurna nyolcezer méter feletti csúcsa. Pokharából háromnegyed órás helikopteres utazás után landoltunk egy kicsiny himalájai faluban, ahol az emberek összesereglettek az érkezésünkre, s csodálkozva nézték a kígyószínre kifestett gépmadarat. Többségük mindenféle korosztályú gyermek volt, zsibongtak, integettek, és teljesen körbevettek minket. Később láttuk csak, hogy a leszállóhely mellett iskolaépület áll – a közeledő helikopter hangjára a gyerekek felugráltak a poros udvaron felállított padokról, s felrohantak az iskola szomszédságában magasodó dombra. A környékről mindennap bejárnak ide tanulni, némelyek akár négy-öt órát is gyalogolnak naponta. Színes, rongyos és piszkos ruhákban ácsorogtak, sokuknak folyt az orra, és mezítláb szaladgáltak a kövek között. Talpukon a fiataloknak is erősen kérges, repedezett, mély barázdás bőr képződött. Tátott szájjal szegezték felénk tekintetüket; amikor elcsodálkoztak, arckifejezésük mesélt nekem a vágyaikról. Az egyik kisgyerek annyira igyekezett előrefurakodni a tömegben, hogy a külvilággal mit sem törődve, csak jött és jött felénk, majd elbotlott a lába előtt heverő kőben, és hamburkázva gurult le a dombról.
Húszfős karavánnal indultunk az alaptábor felé; a hordárok vesszőkosarakban és ládákban vitték a valamennyiünk számára két hétre elegendő élelmiszert és felszerelést. Görnyedve cipelték a súlyos csomagokat, arcukról gyöngyözve csepegetett a veríték. Húszcentis havat tapostunk a tüskés, kopár bokrok mellett vezető úton, míg a déli lejtőkről teljesen leolvadt a hó. Gyönyörű hegyek vettek körül minket, mögöttem Doki és utána Attila araszolt. 3200 méter tengerszint feletti magasságból sétáltunk 3000 méter alá, az ösvényen keresztbe dőlt fenyőfák nehezítették haladásunkat. A szúrós, tövises bozótot a hófúvás barlangszerűen betakarta, kék- és Hemlock-fenyők nyújtóztak az ég felé. Messziről patakcsobogást hallottam; a sziklákról jégcsapok lógtak, amelyekből a serpák letörtek egyet-egyet, és szomjukat oltva ropogtatták a jeget. A hajnali kapkodás miatt nem is reggeliztünk, hanem négyórás sétával mindjárt leereszkedtünk a 2700 méteren fekvő táborunkba. Kísérőink minden kényelmet igyekeztek megadni, több alkalommal már-már kellemetlenné vált a gondoskodásuk. Rendszerint teaidővel kezdődött az étkezésünk; ilyenkor Mr. Mahesh, a csapatunk vezetője mellénk állt, és kempingszékét az emberek alája tolták, ő pedig kényelmesen elhelyezkedett rajta. Odahozták sapkáját és más apróságait is, amire éppen szüksége volt. A brahman kasztból származó nepáli, harminc éve szervez vadászatokat a területen, és biztos megélhetést nyújt embereinek. Megbecsülik, tisztelik – ha valaki a kegyeibe férkőzik, és munkájával bizonyít, hosszú távon megoldódnak anyagi gondjai. Mr. Mahesh sejtelmesen mosolygott rövid bajusza alatt, vékony testalkata ellenére határozott jellemű embernek tűnt, csak akkor beszélt, ha kérdeztük. A mi ülőalkalmatosságainkat is előkészítették, és a teát porceláncsészékben szolgálták fel. Megkérdezték, mennyi cukorral kérjük, és azzal elkeverve kínálták a forró italt. Abrosszal leterített tálcán kaptunk mindent, a serpák nagy figyelemmel vettek körül minket. Összemosolyogva néztünk egymásra, mert mindhármunk mellett állt egy kísérő, és kívánságainkat lesve, ugrásra készen várt. A tea után feltálalták a forró levest, majd a húst és a háromféle köretet – mindezt egy nomád tanyán a Himalájában. A kiszolgálás színvonala a következőkben sem csökkent, a 3600 méteren kialakított alaptáborban is hasonlóan történt mindez. Szabad tűzön készítették az ételeket, a szakács hihetetlen ízeket varázsolt a semmiből. Egyenként elvitték üres tányérunkat, s végül kandírozott gyümölcsöt vagy csokoládét kaptunk. Táborunkban harminc ember dolgozott: a serpák a vadászatban működtek közre, míg a teherhordók tamangok voltak. Ők a helyi falvakból kerültek a csapatba, Mahesh sokukat már húsz éve foglalkoztatja.
A tábor, ahol az első éjszakát töltöttük, patakparton feküdt, házi jakok és birkák ürüléke közt verték fel sátrainkat. Apránként a teherhordók is beszállingóztak a táborba, ahol megkönnyebbülve tették le kosarukat vagy ládájukat egy-egy kiemelkedő kőre. Élveztük a természetet, de vacsoránk után az esti hideg hamar a sátrunkba kergetett bennünket. Attiláék néhány perccel hamarabb tértek nyugovóra, jómagam még figyeltem a tábortűz lángjának játékát a közeli bokrok ágain. Andira gondoltam, hogy vajon megérkezett-e Indiába, és mama jutott eszembe, hogy mire tíz hónap múlva hazaérkezünk, már nem fog a bejáratnál ücsörögni öreg hokedlijén. Andi az első éjszakát egyedül töltötte a tibeti menekültnegyedben. Ahogy a naplójában írta: „Nagyon barátságosak és segítőkészek voltak az emberek, rögtön beszélgetésbe is elegyedtek velem. Ez nagy megnyugvással töltött el, ezért nem éreztem elveszettnek magam. Arcvonásaik nagyon tiszták, mosolygósak, nem hiába hegyi népről van szó.” Minket négyfokos hideg fogadott ébredés után, keményen fagyott odakint; a sátorcipzárt lehúzva, a hegycsúcsokat fényesen világította meg a napsugár. Reggelink után embereink negyedóra alatt lebontották a tábort, a teherhordók egymást indították útnak felfelé. Lekerekített köveken egyensúlyoztunk át a patakon, a túloldalon folyosószerű, bambuszfű szegélyezte ösvény kanyargott. Élen járó emberünk kukrijával leszabta a belógó növényzetet, ami életveszélyesen szúró miniatűr lándzsákat hagyott maga után. A levágott bambusz hegyes maradványai fél méterre ácsingóztak a föld szintje felett, óvatlan mozdulat esetén könnyedén felnyársalhatnák az embert. A kés, amelyet kísérőink használtak, első ránézésre ócskának tűnt, de a híres nepáli elit alakulat fegyverzetéhez tartozik. A gurkhák nepáli eredetű hadsereg, mely 1815-től a brit gyarmati katonaságba integrálódott, és a mai napig létezik. A nevezetes pengét hetekig készítik, míg az tökéletes nem lesz. A bambuszfű, amelybe az ösvényt vágták, a vörös panda legkedveltebb csemegéje; ebből a fajból immár csak elvétve találni egy-egy példányt. 3300 méteres magasságban már lábszárig érő hóban gázoltunk, mintegy harmincfokos szögben emelkedtünk alaptáborunk felé, amit kétnapos gyaloglással értünk el. Ekkorra a tamangok is megjelentek. Doki a homlokára emelte az egyik, közel ötvenkilós pakkot, amelyből kilógott a magunkkal hozott kakas. Néhány lépés megtétele után, rögvest átérezte a teherhordók emberfeletti teljesítményének nehézségeit. Szálláshelyünket lapos palakövekből építették, teteje hasított fenyőrönkökből állt, rajta méteres vastagságú hóréteg pihent. Barátaimmal közösen foglaltuk el alvóhelyünket, amely különben juhakolként teljesít szolgálatot. Padlóját száraz bambuszfűvel bélelték,
erre terítettük hálózsákjainkat. Szerencsére a hideg miatt a bolhák nem keltek életre, így csípések nélkül aludhattunk a nehéz vadásznapok után. A körülmények ellenére kényelmesen berendezkedtünk; az akol résein bevágott a hó, ezt sötétedés előtt mindig elsepertük. 3600 méteren éjszakáztunk, Attila egész nap rosszulléttel küzdött, épphogy elvonszolta magát a táborig. Nem a magassággal akadt gondja; valamiféle, az ételből származó baktérium okozhatta betegségét. Embereink havat olvasztottak, ebből teát készítettek és rizst főztek a vacsorához. Flaskájukat a maradék hólébe merítették, abból csorgatták kezünkre a vizet, azután a tűznél langyosított törülközővel szárazra dörzsöltük a kezünket. Dokival bebújtunk a konyhának kialakított kamrába, ahol vágni lehetett a sűrű füstöt, ami a bejáraton át távozott. A rizs alól kikaparták a parazsat, ezt azután a fedő tetejére hintették, és így párolták puhára a fehér szemeket. A tetőről megállás nélkül hordták be a havat, s amikor megolvadt, üvegekbe töltötték az így nyert vizet. Napközben is általában ezt fogyasztottuk, bár az ízétől öklendeznünk kellett, mert teljesen átjárta a füst keserű zamata. Vacsoránkat követően, azonnal elvackoltuk magunkat a szalmába – olyanok voltunk, mint a három kismalac. Doki sokáig viccelődött a helyzeten, amit Attilával csak fokoztunk: – Látod, betereltek minket az ólba, majd bezárnak, és itt kénytelenek vagyunk összebújni a hideg ellen... – Hajnalban majd arra kelünk, hogy fenik a késeket, és a gázperzselő hangját halljuk az akolban! – viccelődtem. – Reggel biztosan már enni sem kapunk: eddig ez volt a mézesmadzag, amit elhúztak előttünk... – mosolygott Attila. Vidáman szenderültünk álomra, Atti is jobban lett kissé; talán az alvás teljesen meggyógyítja. Andi közben Indiában már bekerült az őrült forgatagba, és Vicával nekivágtak a felfedezéseknek. Lássuk, mit írt erről a naplójában: „A legjobb barátnőm, Vica hajnalban érkezett egy magyar csoporttal. Ahogy megláttuk egymást, azonnal a nyakába ugrottam; nagyon örültünk egymásnak. Mindjárt belevetettük magunkat Delhi sűrűjébe: a Vörös Erődben és környékén derítettük fel a terepet, majd az utcákon sétálva, belecsöppentünk a nyüzsgő város mindennapjaiba. Ennyi embert egy helyen, koncentráltan, sürögve, dolgozva, henyélve, imádkozva és ilyen kaotikus közlekedéssel elképzelni sem tudtam. Láttam ugyan korábban róla képeket, filmeket, de ott lenni a helyszínen, része lenni az áramlatnak, bizony egészen más! Az úttesten keresztül-kasul, számomra teljesen átláthatatlan rendszer szerint rohantak egyszerre minden irányba az autók, a kerékpáros és motoros riksák, a gyalogosok, a lovas kocsik, a kerékpárosok és robogósok,
a buszok, a tehenek, a kecskék és a kóbor kutyák. A járműveken elképesztő embertömeg, a háromszemélyes motoros riksákba gyakran tizenöt ember is bepréselődik, fürtökben csüngnek az oldalán, ülnek a teherautók platóján, a csomagtartókon, az utánfutókban, megkapaszkodva lógnak a buszokon. A gyalogosok közül sokan cipeltek valamit a fejükön, a hátukon, vagy kiskocsit húztak maguk után, toronymagasra megpakolva. Ebben a forgatagban boltosok hada invitálta be a járókelőket, mások meg a templomok bejáratánál imádkoztak, tudatukból kizárva a külvilágot. Az épületek lerobbantak, valósággal hömpölyög a szemét, egészen egyedi szagok terjengnek; a lárma, a kutyák marakodása és folyamatos dudálás fülsiketítő. És mégis! Valami egyszerűen magával ragadott. A tibeti negyednek teljesen más a hangulata – olyan, mint a falu, ahová visszavonulhat az ember, és teljes biztonságban érezheti magát. Amikor este kiértünk a vonathoz, némi fennakadás történt a helyek kapcsán, ami néhányaknál nem kis nyugtalanságot okozott. Vicával a mázlisták közé tartoztunk, mert egyazon fülkébe kerültünk, és a Varanasiban élő hindu szobatársak is kedvesek voltak. Többen riogattak, hogy ha ez az első indiai látogatásunk, akkor Varanasi fejesugrás lesz a mély vízbe, akár sokkoló is lehet, legfőképp a halottégetés a Gangesz partján. Ehhez képest Vicával le voltunk nyűgözve a sokféle embertől, akiket láttunk, és magának a városnak a hangulatától. Nagyon tetszett az egész, és sokat beszéltünk a benyomásainkról, amelyek szinte azonosak voltak. Az utcák dugig voltak a markukat tartó koldusokkal és megnyomorított lábú kéregetőkkel – a velük való találkozás negatív érzés volt, mivel erőszakosságuk ellenszenvet váltott ki belőlünk. Voltak, akiket sajnáltam, de mégsem éreztem, hogy helyes lenne bármit is adni nekik. Ha mégis megesett a szívünk valakin, a legtöbb esetben csalódottan és segélykérően nézhettünk körbe, mert telhetetlenül csimpaszkodott utánunk, hogy még kér, mert ez kevés, és pillanatok alatt ott termettek a többiek is. Valóban sok borzalmat lehetett itt látni, de némi idő után olyan dolgokhoz is hozzászokik az ember szeme és elméje, amilyenekről sosem gondolta volna. Egy biciklis riksában ülve társalogtunk Vicával, amikor megláttunk egy letakart alakot. Hihetetlen volt rádöbbenni, hogy rezzenéstelen arccal találgatjuk: vajon halott-e, vagy csupán alszik, és mindezen már nem is szörnyülködtünk. Indiában az összképbe ez is belefér…” A változatosság kedvéért, reggelre most jómagam ébredtem gyomorfájással, ami megpecsételte a napom hangulatát. Egész éjjel havazott, a hegycsúcsokon is láttuk a friss takarót. Azok az ormok, amelyek tegnap szürkén meredtek a magasba, most szinte ijesztően világítottak. Táborunk mellett Geljen Huru és Mingma serpa pálcákat szúrt a hóba, ezeket mindketten a hegy felé irányították, és szalagokat kötöztek a végükre. A szél lobogtatta őket, és ekkor Geljen elvágta a magunkkal hozott kakas nyakát, amelynek a kukorékolására reggel
ébredtünk. Vérét ráfolyatta a fehéren csillogó hóra – ez volt a piros szalag –, majd rizst hintett a háta mögé – ez a fehér szalagot jelentette –, végül imát mormolt az istenekhez a sikeres és biztonságos vadászat reményében. Az áldozati szertartás után elindultunk a gyönyörű, de egyben zord hegyek felé. Egész nap kísért a hasfájás, amitől csak vánszorogtam, és félóránként leguggoltam valamelyik szikla tövébe. Az előttem gyalogló Mingma serpa zöld nadrágját figyeltem; örültem, ha tudtam tartani a tempót az erős emberekkel. Heten tapostuk a szűz havat, amibe helyenként derékig, sőt olykor combig is beleszakadtunk. – Megint ajándék lépés! – kiabáltam ilyenkor Dokinak. Ez annyira tetszett neki, hogy többször emlegette az út folyamán. A gyakori beszakadás kivette erőnket, csak botjaink segítségével kászálódtunk ki a hó fogságából. Egy óra szenvedés után kikukkantottunk a megmászott törmeléklejtő gerince mögül, és láttuk, hogy a szemközti sziklák alatt hét bharal legelte az elsárgult füvet. Hatalmas völgy tátongott közöttünk – az állatok légvonalban hétszáz méterre voltak. Geljen gyorsan kidolgozta a tervet, majd háromórás erőltetett cserkeléssel kétszázharminc méterre közelítettük meg őket. Az ötvenöt éves serpa ajka midig lefelé biggyedt, de mégis ő állt hozzám a legközelebb. Nyelvét néha öltögette, ilyenkor általában vidám volt, és koncentrált valamire. Az Everestrégióból, Luklából származik; amikor nem a vadászokat kíséri, túravezetőként dolgozik a hegymászóknak. Közben távcsöveztünk, és megállapítottuk, hogy a csapatban külön figyelmet érdemel egy erős kos alakja. Kikúsztunk arra a füves sziklapárkányra, amit már Geljen korábban elért. – Én oda nem megyek ki! Nekem már családom és gyerekem van! – szabadkozott Doki Óvatosan lépkedtem a csúszós, füves sziklákkal tarkított meredély felett, mely több száz méter mélyen szakadt alám. Végül Doki is rászánta magát a veszélyes traverzre, Attila pedig közben kamerázott. Puskám céltávcsövének szálkeresztje immár az erős kos oldalán pihent, de átadtam barátomnak az első lövés lehetőségét. Izgatottan kereste a vadat, végül ő is meglátta az általam kiszemelt bharalt. Két jerke legelt előtte, kissé felettük rövidebb csigájú kosok ácsorogtak. Hirtelen felkapták a fejüket, majd gyors mozdulattal átszökkentek a közeli sziklára. Kisvártatva odébb léptek – a takarás megszűnt, és Doki rálőtt a féloldalvást álló kosra. Az nyugtázta a lövést, de a kísérők nem voltak biztosak a találatban. Láttam, ahogy a kos elvált társaitól, és sebzetten, sántítva rohant lefelé a hegyoldalon. Céltávcsövemmel közben a többieket kerestem; optikám látókörében csak egy pillanatra villant meg egyikük, de a távolság miatt nem lőttem. Doki izgult – már ő is elbizonytalanodott a kísérők szavára. Hatalmas kerülővel értük el a rálövés helyét: másfél órás gyaloglás után találtuk meg az
első vérnyomot. A hegyekben a vadász kénytelen kikerülni a különösen meredek, az ember számára megközelíthetetlen részeket, így a rövid távok megtételéhez is sokszor órákra van szükség. Magam Geljennel próbáltam utolérni a lövésre elugrott bharalokat, de igyekezetünk kudarcba fulladt. Dokiék elindultak azon a csúszásnyomon, ahol a vad teste lesiklott a hólejtőn. Nemsokára mi is beértük őket. Miután barátom odalépett a szenzációs kék koshoz, elérzékenyülve beszélni kezdett: – Szeretném megköszönni neked, hogy elsőként lőhettem, igazi gentlemanhez méltó gesztus volt ez a részedről! Először az zavart, hogy a célzás pillanatában harmincas nagyításon át kerestem a kost, de miután visszaállítottam a távcsövet, azonnal megpillantottam. Úgy éreztem, hogy eltaláltam, amiben csak megerősített, hogy te is láttad a jelzést... – Jómagam mindvégig követtem a puskatávcsővel, és láttam a találatot. Ezért nem tudtam lőni a másikra; de örülök, hogy neked sikerült! – osztoztam barátom jókedvében. – Ez az idő, amíg megtaláltuk a vadat, kész örökkévalóságnak tűnt... – sóhajtotta Doki. Láttam arcán a megelégedettséget és a vidámságot; Attila is jól hátba veregette, füléig ért mosolya a boldogságtól. Lefelé menet összetalálkoztunk a teherhordókkal: miután meghallották a lövést, azonnal elindultak elénk a táborból. Mr. Mahesh is örömmel üdvözölte csapatunkat; akkor éreztük, hogy kicsit jobban megnyílt irányunkba. Mesélte, hogy ilyen könnyen senki sem hozott még kék kost terítékre, de örült, hogy a magyar vadászok ilyen nagy szerencsével jártak. A Dhorpatan vadászkörzetet 1983-ban alakították ki; ezt megelőzően szabályozatlan keretek között vadásztak Nepálban, amit én mészárlásnak nevezek, nem pedig vadászatnak. Sok ember sajnos mind a mai napig ezzel keveri össze a vadászatot, és téves következtetésekre jut. Az 1900-as évek elején Juddha Shamsher Rana miniszter hét vadászati szezonban négyszázharminchárom tigrist, kilencvenhárom leopárdot, ötvenhárom rinocéroszt, huszonkét medvét és megszámlálhatatlan mennyiségű szarvasfélét ejtett el. Ezek közül egyik faj sem él már a területen. A vadászatra szánt régió magassága 2800 méterről indul, s egészen 7000 méterig emelkedik. A lapos mezők az erdőhatár felett terülnek el, amelyeket „Patan” néven ismernek; ezek a legelőterületek fontosak a vadon élő állatok számára. A térséget át- meg átszövi a Gustang, Dogadi, Seng, Sauna és Uttar Ganga nevű folyók hálózata. A névadó falu a déli határon fekszik, régi, hagyományos útvonal mentén. A közelében található Dhorbarha, amelynek népessége hindu vallású, és az Uttar Ganga völgyében szent helyként ismerik. Lakosságát főként tibetiek és gurungok alkotják. Napjainkban az 1325 négyzetkilométeres
területen évente húsz licence-et adnak ki a kék kos vadászatára. A vadásznak sokszor esztendőket kell várnia álmai vadjának elejtésére. Andi és Vica ezalatt meglátogatta Varanasi közelében Sarnath-ot, ahol Buddha először tanított megvilágosodása után: itt közösen meditáltak egyet a sztúpa mellett (ismét következzék naplójának rövid részlete). „Úgy éreztük, hogy nem maga a sztúpa, amely erővel teli, hanem az emberek töltik fel szellemmel a szent hely környezetét. Ezen az estén buli volt a Gangesz partján, mert pont Siva ünnepét ülték. Rengeteg gyertya, virág, vidám zene és előadások, énekek adták hozzá az alaphangulatot. Megnéztünk egy halottégetést, ahol az elmúlás gondolatával szembesülhettünk. Korábban azt hittem, nyomasztónak fogom találni, de furcsa módon teljesen természetesnek hatott. A rokonok örülnek, amikor idős ember megy el, hiszen hitük szerint, aki Varanasiban hal meg, annak egyenes az útja a másik létbe, és nem születik többet a földi életbe. Sokan jönnek ezért ide meghalni, de a fiatalok elvesztése itt is szomorú. Megrakják a máglyát, ráhelyezik a bebugyolált testet, majd fölülről is beborítják fával, végül meggyújtják. A végső ceremónián csak a férfiak vesznek részt – ők a tűz mellett állnak. Az eseményeket követő, érzelmekre ható zene, amelyet többnyire dobszó, magas hangot adó harang és csengő játéka szolgáltatott, csukott szemmel hallgatva, többek szerint alkalmas lehet arra, hogy transzba ejtse befogadóját. Nagyon érdekesnek éreztem az egészet – tényleg nem olyan komor esemény volt, mint nálunk, Európában. Azon gondolkodtunk, vajon amiatte, hogy ezúttal magának a szertartásnak a hangulata ragadott magával, és hogy azonosulni tudtunk az itteniek hitével, vagy csupán azért, mert egyik elhunyt sem állt közel hozzánk...” Nem voltunk igazán messze egymástól, mivel Andi épp csak átugrott a szomszéd országba – mégis mennyivel más életbe cseppentünk bele!...
