Rendezni végre közös dolgaink…
Varsányi Viola interjúi hiánypótló kordokumentumok a községünkbe települt-őzött felvidéki családok történetéhez. Ha valaha nem csak virtuálisan áll össze a község története, hanem kötetben is testet ölt, ennek az anyagnak mindenképpen helye van benne. Hiszen egy ilyen készülı munkába minden narratívának be kell kerülni. Igaza van abban is az általam nagyra becsült tanárnınek cikkében (Így emlékszem, BH XXII./10., 12.o), hogy fontos lenne a megemlékezés e tragédia kapcsán is. Ha úgy is tőnik a megemlékezéseket tekintve, hogy a sváb oldala van hangsúlyozva a történetnek, én inkább úgy látom, nem a sváb oldala hangos, hanem a felvidékié halk. A kettı megfér egymás mellett, mint közös lakóhelyünk történetének szomorú szeletei. Sine ira et studio… E két szelet azonban túl szorosan kapcsolódik egymáshoz ellentétében, keményen hangzik és talán nem is pc, de lehet, hogy nem szerencsés a megemlékezés egy idıben és egy helyszínen, egyelıre. Még persze eljöhet ez az idı. Az én generációmat szerencséjére ugyan már nem fojtogatja az elsı kézbıl kapott pofon könnye, csupán felmenıink fájdalmát látva a megemlékezés szomorú meghatottságáé. Az egymás mellett élés, közös kapcsolódási pontok és élmények vagy pl. sok mőködı vegyes házasság és e házasságban fogant közös gyümölcs léte a bizonyíték, hogy az ellentétek szerencsére erodálódnak az idı múlásával. De beszéljek a magam nevében: nincs bennem harag, sıt attól érzem teljesnek magam, ha mindenki történetét jól ismerem és hirdethetem. Régóta tudom, a rosszindulat, ahogy a jóindulat, a hülyeség és sok minden más minden nációnál állandó, kortól, nemtıl független. Nincsenek kollektíven jobbak, rosszabbak… E közös történetben sem. De megértem azt az idıs embert, aki még személyesen emlékezik konkrét helyzetekre… Az a tragédia, hogy ebben az idıszakban a felvidékiek (lét)érdeke volt, hogy a svábokat kitelepítsék. Ha kényszer szülte is a dolgot. És érdeküket képviselték is. Magánszemélyek, a hatóság, a helyi elöljáróság – amelyben szégyen, de egyébként részben sváb származásúak is ültek! – forszírozták is a kitelepítést. Ahogy a felvidékiek – akiket szintén előztek – és az előzetés minden anyagi, lelki és mentális nyomását szenvedték, sem számíthattak semmi jóra a sváboktól. Így hát hazudhatnám, hogy nem így van, de nem olyan egyszerő közösen ünnepelni. Az én generációmnak igen. Ezért azt mondom, ha az átélık tudnak közösen ünnepelni, nincs kifogásom ellene, de az ı szemszögükbıl azt is megértem, ha nem. És a megemlékezéskor elıször mindig az átélı áldozatok tisztelete az elsı. Mert a még élı áldozatok nélkül nem lehetne méltón megemlékezni. Ha tehát ebben a kérdésben nem is, de abban azért egyetérthetünk, szerencsére a megemlékezés ma – nagyon helyesen – emelkedett és méltóságteljes, a szülıföld fájdalmas elvesztésérıl szól, és nem a sebek feltépésérıl és a sérelmek felhánytorgatásáról. Az elsı lépést megtettük a közös ünneplés felé. * Tovább olvasva Varsányi Viola cikkét, azt írja, hogy a kitelepítésben a magyar kormánynak, illetve Tildy Zoltánnak nem volt felelıssége, annak elindítása nemzetközi nyomásra történt. Itt szíves engedelmükkel tennék egy kis kitérıt, tekintve, hogy nyomtatásban nem jelenik meg a cikk, nem fognak terjedelmi korlátok. És nem is csak Ibi néni cikkére reagálnék e kitérıvel, hanem jelenségekre, amelyek a jelenkori történelemfelfogásban, köztudatban jelen vannak. A nemzetek 19. századi kedvelt játéka volt, tudniillik ki tud messzebbre pisilni a múltba. Fejlıdésünk ezen – egyébként társadalmilag, gazdaságilag termékeny szakaszán - a
vásott kölykök egyikeként természetesen mi magyarok is kivettük a részünket ebben a „játékban”. Tülekedı mítoszok születtek, és ezek már nem megtartó szimbólumokként szilárdultak meg a köztudattá hőlı eszmei lávatömegben, hanem bábeli zőrzavart okoztak: népek közti konkolyt vetettek. Ki volt itt elıbb, kinek ısibb és nemesebb a kultúrája, ki-kit tanított mire, ki volt délcegebb a másik leigázásában, ártatlan vagy áldozat ebben meg abban. Repkedtek az elméletek, aki nagyobbat akart, rajzolgatta térképeit, amelynek csak a képzelet szabott határt és büszkén vallotta mindenki, hogy ı lesz ısei álmainak beteljesítıje. Olyan álmoknak (és sokszor olyan ısöknek), amelyek valószínőleg nem is léteztek. Ezen a magunk mögött hagyott illetve azóta szubkultúrává zsugorodott jelenségen ma már majd minden értelmes ember jóízőt nevethetne egy kis pírral: mint mikor az érett felnıtt megsárgult suta kamaszverseire lel. Félre ne értse senki, én nem vitatom jogosultságát és vitathatóságát a szemléleteknek és értelmezéseknek. Nem vitatom, sıt fontosnak tartom a szimbólumokat, akkor is, ha sokszor nem a történelmi tárgyszerőség az alapja, hanem a pátosz. Mert a pátosz is kell! Fontosnak tartom az életutak ismeretét, amelyekhez sok minden tapadhat, képzetek, rossz helyzetelemzés, emberi gyengeség és olykor vér is. Néha egy-egy személy hordoz egyszerre jót és rosszat. Egy folyamat is hozhat jót és rosszat. És vannak megannyi árnyalatok, fıleg ha a fekete-fehérnek látszó dolgokat górcsı és ítélet alá vesszük. Ha valaki kilép a történelem színpadára, vállalnia kell az utókor ítéletét. Jót, rosszat ki kell mondanunk, akkor is ha fájnak. Az igazság keresése és kimondása azonban nem egyenlı azzal, hogy ne közelítene valaki adott esetben szeretettel vizsgálata tárgyához. És bizony sokszor lehet lelkiismeret furdalása a múltat fürkészı kutatónak, mert vitriolos klaviatúrája elıtt ülve, sok év elteltével könnyő ítélkezni döntéshozókon a jövı horizontjának ismeretében és a korabeli súlyok, korlátok terhe nélkül. Múltunk kertjébe ugyan már kevesebben vizelnek megméretkezésbıl – bár sajnos van igény a reneszánszára is -, inkább a kert ápolásának módja hagy kívánni valót maga után. Szándékosan írok kertrıl. Múltunkat – mint kertet - ápolni és ırizni kell. Csakhogy a kerthasonlat ott már sántít, hogy sokan abban a tévedésben vannak, hogy akkor tesznek jót, ha a gyomokat is kiszedik, ahogy a kertben szokás. Tévedéseket, botlásokat, bőnöket egyaránt. Ez pedig, ha jóhiszemő kertészek teszik is, kétségtelenül a múltápolás kártékony és félreértelmezett cselekedetei. Persze legyünk büszkék és ne hallgassuk el, amire büszkék lehetünk. Semmilyen érdekbıl. De merjük bevallani tévedéseinket, és bőneinket is. Ha nem a győlölet szüli és tárgyilagosságra törekszik, az nem hazaárulás. Ahogy egyéni katarzisok léteznek, létezhetnek nemzeti katarzisok is, amelyekhez a sok dicsı mellett tragédiák és bőnök ugyanúgy köthetık. A megbánásban és megbocsájtásban ugyanis ez utóbbiak is válhatnak nemzeti katarzissá. Ne tagadjuk hát ıket. Sajnos a sváb kitelepítés is egyik ilyen bőnünk. Kezdjük alulról. Helyi szinteken a kitelepítés sok esetben vagyoni kérdésként merült fel, vált kézzel foghatóan értelmezhetıvé. Ez visszaélésekre adott okot, hogy egyáltalán kit telepítettek ki. A korábban (1945-ben) megkezdıdött sváb ház és földkobzások és összetelepítések idején ez sok esetben különösen embertelen módon zajlott le, hiszen minden érintett jelen volt és 1947-ig maradt a faluban. Ekkor valóban történtek olyanok, hogy a politikai érintettség alapján készült listákról gazdasági tehetısség szerint válogattak ingatlankobzáskor, 24 olykor 48 órás kiköltözési idıt engedélyezve. Sajnos helyben egyéni kérésre is, minden esetben azonban a Földigénylı Bizottság kezdeményezésére, azon keresztül, amely Bizottságokban az újonnan betelepültek kaptak leginkább teret. Középszinten a magyar közigazgatás – hasonlatosan a zsidó deportálások idején megszokott precizitásához (noha személyi állományában természetesen javarészben váltás történt azóta) – végezte az egész mőveletet. A magyar karhatalom asszisztálásával.
Felsı szinten törvények szabályozták a kitelepítést, olyan törvények, melyek nem csak a náci rezsimhez való politikai igazodást büntették ezzel (nos, sok magyart is vagonra lehetett volna rakni ilyen alapon!), hanem nemzetiségi és anyanyelvi hovatartozás szerint is. Itt a (szintén magyar) ancien régime felelıssége is kimutatható: svábokat (magyar állampolgárok!) úgy sorozhattak a német hadsereg kötelékébe kormányközi megállapodás alapján, hogy az esetleges tiltakozásukat és magyar hadseregbe való sorozási kérelmüket is figyelmen kívül hagyták. További felelısség, hogy minden olyan német egyesületet betiltott a magyar kormány (még évekkel a német megszállás elıtt), amely lojális volt a magyarsághoz, egyedül csak a náci játékszerré váló Volksbundot ismerték el. A Horthy-korszak kormányai tehát finoman szólva is mulasztottak, nem védték meg kellıképp – újra hangsúlyozom magyar állampolgárságú (!) - sváb polgáraikat a náciktól. Ahogy a zsidókat sem. Még azokat sem, akik sok generáció óta asszimilálódtak és tán azt is elfelejtették, hogy zsidók Persze tudom, voltak kényszerek, nem is kevés nyomás, egy agresszív világbirodalom árnyéka, politikai alkuk és megszállástól való (jogos) félelem, de a felelısség akkor is elháríthatatlan. A hivatalosan a Szent Istváni állameszményt hirdetı kurzus önmaga arculköpése e lemondás, a kedvezıtlen etnikai arányokat nézve pedig luxus. Horthyt még egy további dolog is felelıssé teszi – mégpedig kimondottan svábkérdésben – Hitlernél ı vetette fel elıször kitelepítésük lehetıségét. Más oldalról a svábok egy része valóban Hitler-követıvé vált és nem vállalt többé közösséget a magyar hazával. Ezt sem tagadhatjuk semmiképp. Ahogy sokan a német vereség után természetesen tagadni igyekeztek náci szimpátiájukat. Ahogy azt sem tagadhatjuk, hogy pl. községünkben az egyébként kivétel nélkül meghalt vagy elmenekült önkéntes (!) SS katonák földjeit-házait, finoman szólva nem túl elegáns módon a svábok kezdték osztani maguk között. (Ez utóbbit egy hónapon belül gyorsan érvénytelenítették a magyar hatóságok.) Az 1945-ben fennálló új elit, megannyi párt (Tildy Zoltán pártja, a kormányzó Független Kisgazdapárt is) és értelmiségi magáévá tette a sváb kitelepítés gondolatát. Elég ha a korabeli – minden irányzathoz köthetı sajtótermék - gyalázkodó és kendızetlenül hazudó cikkeit vesszük. Nyilván a holdudvarhoz képest a hivatalos politikai irányvonal sokszor óvatosabban fogalmazott, de nem minden esetben. Valóban potsdamig a hivatalos magyar álláspont az volt, hogy a háborús politikai érintettség legyen a kitelepítés alapja. A konferencia elıkészületeirıl természetesen valamiféle tudomása informálisan lehetett a magyar kormánynak is. Több dokumentum tanúskodik arról hivatkozásszerően (sajnos nem eredetiben), hogy voltak megbeszélések a tárgyban a magyar kormány és a SZEB között. Még a konferencia elıttrıl (július 17-étıl augusztus 2-ig tartott) fennmaradt 1945. július 5érıl a magyar kormány SZEB-nek küldött jegyzéke, amelyben 200 ezerre becsülve, a Volksbund-tagokat és SS katonákat tartja kitelepítendınek családtagjaikkal. Ez az álláspont két körülmény miatt decemberre megváltozott. Az egyik ok valóban a potsdami konferencia nyomán a SZEB nyomása volt. A másik ok a felvidékiek telepítése és az ezzel járó elhelyezési nehézségek. Mégis én úgy gondolom, hogy a magyar kormány felelısségét ez nem teszi semmissé. És akkor Potsdamról. A potsdami határozatok valóban felelısséggel terhelik az azokat meghozó szövetséges nagyhatalmakat. A nagyhatalmak és országaik közvéleménye elıtt túl a saját érdekeiken általános paradigma volt, hogy úgy mondjam szakmai szempont, hogy a nem mőködı és újabb háborúhoz vezetı versailles-i békemő igazságtalan határait úgy húzzák meg, vagy hagyják helyben, hogy a gyıztes hatalmi érdekek érvényesüljenek, valamint nemzetállamokat képezzenek és homogén etnikai tömbök létrehozásával elejét vegyék az etnikai konfliktusoknak. Ezt telepítésekkel akarták kivitelezni. Hővös egy szempont. A németséget mindenképp meg akarták büntetni háborús szerepvállalásáért, de nem tették világossá, hogy milyen differenciálás alapján történjen kitelepítésük. Tervezett számokat hoztak a kormány tudtára, ami alapján nyilvánvalóvá vált, hogy jóval több sváb kitelepítettet
képzeltek el hazánk esetében, mint a politikai érintettek száma: 450 ezret, majd 500 ezret, ez körülbelül a teljes magyarországi németséget jelentette. Ez alapján került a magyar törvényerejő rendeletbe (12.330/1945. M.E. számú rendelet, 1945. dec. 22.) az anyanyelvi és nemzetiségi kitétel, mint telepítési szempont. Ráadásul – mivel a kitelepítésnek értelemszerően külföldi érintettsége is volt, idıintervallumot is megadtak, már 1945 telét kezdıpontnak, amelynek alapján a magyar kormánynak nem maradt ideje, hogy megbízható vizsgálatot tartson egyénenként a politikai, stb. érintettségrıl vagy a mentesítésekrıl. Mint egyetlen lehetıséget, az eljárás során juztismord aktív antifasiszta mivoltukat az érintetteknek kellett (volna) igazolni, bizonyítani. Ráadásul az 1946. január 15-én megjelent, rendelethez kötıdı végrehajtási utasítás 10 %-ban maximalizálta a mentesíthetık számát. Ezután indultak meg a szerelvények elıször 1946-ban Budakalászról. És itt leszámolnék azzal a széles körben elterjed tévhittel, hogy kizárólag a kommunisták bőne a kitelepítés. A kommunisták persze hagyományosan nem repestek az önállóságra büszke, átlagnál tehetısebb és persze „gyanúsan német” és vallásos svábok iránt, amelytıl megszabadulva, javaikat szétosztva más hálás szavazókat szerezhettek. De a retorikájuk tudatosan ekkor még nemzeti színezetet is kapott, ahogy a többi párté is. Óvatosak voltak, mert úgy látszik erre volt igény a magyar társadalom részérıl. Kutatásaim alapján nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a korabeli elit (csak egy kisebb része kommunista) össznemzeti kérdést csinált a svábok megbüntetésébıl, ebbıl minden politikai erı kivette a részét, a kérdéssel foglalkozó retorika kimondottan nemzeti jelleget öltött. A Nemzeti Parasztpárt retorikája volt talán a legszélsıségesebb, valamint a kommunistáké. A szociáldemokraták óvatosabbak voltak, hiszen földkérdésben nem tülekedhettek annyira a koncért és bázisukat tekintve sok sváb munkás és bányász volt soraikban, akiknek képviseletét el kellett látniuk. A Kisgazdapárt visszafogott retorikája abban állt, hogy a Nemzeti Parasztpárt és Kommunista Párt agitálta legjobban a telepeseket (leginkább a legszegényebb belsı telepeseket) és ez bizalmatlanná tette a közép és nagygazda bázisú Kisgazdapártot a telepesekkel szemben. A novemberi választások után (biztos 57 %-kal a háta mögött) ezt a politikát határozottabban képviselte. Paradox módon ettıl függetlenül mindegyik pártban, annak holdudvaraiban és helyi képviselıik a nemzeti bizottságokban kivétel nélkül szinte túllicitálták egymást a telepítések kapcsán, mert a földreform keretében elkobzott javak juttatásánál részben saját szavazókat protezsálhattak (de facto is), részben a telepítések élére kívánkozva akartak új szavazókért tülekedni a közvélemény elıtt. Kevés józan hang maradt ebben az idıben, az is inkább a kollektív büntetés fogalmának egy cizelláltabb irányba történı alkalmazását forszírozta, nemzetgazdasági érdekeket emlegetett vagy a humánus kivitelezést kérte számon. Talán a katolikus egyház állt ki leginkább ebben a kérdésben a svábság mellett, köztudottan a svábság túlnyomóan katolikusokat jelentett. Én a magyarság részérıl értem a leszámolás társadalomlélektani okait. A magyar társadalom németséghez való viszonyában ekkor meghatározó a világpolitika és közvélemény németekkel szembeni világviszonylatban általánosnak mondható negatív attitődje, s az a kényes lélektani állapot, amely a háborús pusztítás (pl. Budapest ostroma, emberveszteség) okozta sokkban és a háborús részvétel felelısségvállalásának a társadalom számára nehezen feloldható paradoxonában felerısítette e negatív viszonyulást. Természetes társadalompszichológiai jelenség ez, a magyarság háborús szerepvállalásával könnyebben tud szembenézni, önigazolást találni, ha önmagától megkülönböztethetı, kézzelfogható felelısöket tud felmutatni. Értem, magyarázatunk van, de semmiképpen sem felmentésünk. Egy ilyen helyzetben nem lenne politikailag felelıs Tildy, a miniszterelnökbıl lett köztársasági elnök? (miniszterelnök: 1945. november 15., köztársasági elnök: 1946. február 1. – 1948. július 31.) Tekintetbe véve az ekkoriban is szők külpolitikai mozgásterünket, mégis azt mondom, dehogynem. Nincs rá bizonyíték, hogy Tildy hatni akart volna arra, hogy enyhébb, az igazságosság irányába ható törvény szülessen. Összpolitikai pályafutását tekintve
(1945-47, 1956) kezdeményezıkézségben, határozottságban, kivitelezésben egyébként a súlytalanabb politikusaink közé sorolhatjuk. Ez talán annak köszönhetı, hogy bár felelısségtudattal áthatott politikus volt, rosszul mérte fel az 1945 utáni helyzetet és a pártjában pragmatikus alapokon azt a stabilitás-eszményt képviselte következetesen, amely nem minden naivitástól mentesen végsı soron a kommunisták folyamatos térnyerését legalizálta. Mindig engedett. Ami a sváb kérdést illeti, végsı esetben pedig, ha más nem, a politikusnak mindig ott van a kezében a lemondási lehetıség is. Ehelyett az aláírása egy embertelen törvény szövege alatt áll. Ettıl még lehet, hogy tele volt jóindulattal és lehet róla elnevezve a híd abban a községben, ahol lelkészként tevékenykedett a harmincas években. Noha a háború utáni rövid köztársasági idıszakban már adott volt a demokratikus deficit abban, hogy megszálló hadsereg állomásozott itt és folyamatos konzultációs kényszer volt a magyar vezetés és a SZEB (értsd: Szovjetunió) között, úgy gondolom ez nem egy olyan kényszerpálya volt ebben az idıben még, hogy a törvény szövegét vagy az alkalmazást, végrehajtást minden részletében érintette volna. Ha lett volna magyar részrıl erre nézve akarat. Különösen, hogy a kitelepítettek Németországba történı elhelyezése nemzetközileg is nehézkes volt. A magyar vezetés, mint láthattuk, a sváb kitelepítésben érdekelt volt és azt végre is hajtotta, csak a kapacitáson múlt, hogy be nem fejezte. Kételyei akkor támadtak csak, amikor ezzel az 1947-es békeszerzıdés elızményeként tárgyaló pozícióit féltette, t.i. a sváb kitelepítéssel, mint veszélyes precedenssel a szülıföldön maradás magyar érve dılt meg, ami a határontúli magyarokat érinthette (ahogy érintette is!) és ezáltal területmegtartó aspirációinkat gyengítette. A országon belüli szegényparasztság, majd fıként a Felvidékrıl megindult menekülthullám illetve kitaszítottak ezreinek lakás és földigénye kényszert szült. Illetve az a körülmény, hogy a nagyhatalmak úgy, mint a németségnél, a magyarság teljes lakosságot érintı szervezett és egyoldalú kitelepítéséhez nem járultak hozzá, enyhítette a magyar aggodalmakat. Örülök, hogy diskurzus indul meg kibeszéletlen múltunk kapcsán, mindig hálát érzek, ha valaki felvállalja ennek sokszor nem túl hálás feladatát. Több szót, több párbeszédet, tessék csak, tessék! Egyetértek Varsányi Violával, ki kell beszélni. Hát ez a mi munkánk, és nem is kevés…
Liebhardt András
