Schultheisz Emil
Renaissance és humanizmus (A Semmelweis Egyetem egyetemi jegyzetéből)
A renaissance medicinája azoknak, a későközépkorban lassan kezdődő, a XV. század második felében hirtelen gyorsuló szellemi áramlatoknak, új felfedezéseknek és az ebből fakadó szemléleti változásoknak következménye, melyek átalakítják a nyugati kultúrát és civilizációt. Ez az átalakítás egy additív folyamat, mely megőrzi a hagyományt. A régi ismereteket nem elveti, hanem új ismeretekkel egészíti ki új szellemben vizsgálja a világot. A folyékony átmenet nehézzé, csaknem lehetetlenné teszi a renaissance kezdetének vagy végének pontos meghatározását, akár a kultúrtörténetben, akár a művészettörténetben vagy a tudománytörténetben kíséreljük azt meg. 1420 és 1560 lehet némi önkénnyel a két dátum. A közötte levő időben indult el Itáliából az a kulturális változás, melynek folyamán újra felfedezték a világot és az embert. A világot földrajzi formájában, az embert fizikai alakjában és erkölcsi valójában. A kor emberének eszményképe az antik világ szépsége, tudása és egyetemessége lett. Az egyetemességre, harmóniára, az intellektuális elmélyülésre való törekvés, a vallás és a földi összebékítése a humanizmus lényege. A nyomtatás felfedezése és vele a könyv szélesebb körben való hozzáférhetősége, Amerika és az Indiába vezető tengeri utak felfedezése, a hadviselés megváltozása, a lőpor alkalmazása, a pénz- és bankgazdálkodás kifejlődése, a bányászat-kohászat fellendülése és kiterjedése, új birodalmak, köztük főként a spanyol kialakulása; Anglia hatalmának és gyarmatbirodalmának növekedése, de az európai parasztlázadások is mind, mind megváltoztatták Európa képét, gazdasági-szociális struktúráját és természetesen nem maradhattak befolyás nélkül a tudományra és medicinára sem. Új egyetemeket alapítanak Königsbergben, Leydenben, Edinburghban, Dublinban, olyan városokban, melyek eddig a kultúra perifériáján voltak. A művészetektől a tudományig új realizmus hatja át Európát minden téren. Egyre erősebb az individualizmus. A csillagász Kopernikusz, egyébként jól képzett orvos is, az univerzum teljesen új fogalmát adja, új világkép születik.
E korszak mégis tele van ellentmondásokkal. A renaissance nemcsak ragyogó művészi alkotások kora, a modern medicina és tudomány bölcsője, hanem ugyanakkor a babonák és a boszorkányüldözés "virágkora". A szép, de hihetetlenül piszkos városok világa. Az inkvizíció hatalmának kiteljesedését éli. Megjelenik a hírhedt "Hexenhammer" (1489), a boszorkányokat üldöző inkvizítorok kézikönyve. Félreismerhetetlen a művészet realizmusának az orvostanra gyakorolt megtermékenyítő hatása. A XV. század végén az évezredes sematikus anatómiai illusztrációkat realisztikus ábrák váltják fel. Művészek és orvosok között oly szoros a kapcsolat, hogy pl. Firenzében a festők és orvosok egy céhhez tartoznak. Leonardo da Vinci (1452–1519) jelképezi ezt a korszakot, aki festőként, mérnökként, anatómusként, kutatóként az emberiség talán egyik legnagyobb zsenije, jóllehet hatása a maga korában alig jutott túl a személyes kontaktusokon. Írásait, feljegyzéseit csak halála után mintegy 200 évvel publikálták. Boncolások alapján készített anatómiai rajzai, bonctani és művészi szempontból egyaránt bámulatosak. A görög és általában az antik tudomány újjászületését meggyorsították a Konstantinápoly török megszállása után (1435) Európába menekült görög tudósok. Lehetőség nyílt most az arab szövegek eredeti görög forrásokkal való egybevetésére, következményes korrekciójára. A filológiai kutatás sok tévedést igazított helyre, de Galenus már nyomasztó tekintélye kezdetben alig csökkent. Külön említésre méltó Leonicenus (Padua, 1428–1524), aki a Corpus Hippocraticum új, javított latin fordítását készítette el. Pliniust kritizálva, a botanikában új utakat nyitott. Az elsők között írt a szifiliszről, amelynek leírása Galenusnál nem található, így új megfigyelésekre, kutatásra ösztönözte az orvosokat. A növénytan talán az a terület, mely az új szemléletből leghamarább a legtöbb hasznot húzta. Az első nyomtatott orvosi könyvek között legtöbb a botanikai mű, az orvosi füvészkönyv. A XVI. század orvosbotanikusainak (Leonhard Fuchs, Otho Brunenfels, Conrad Gesner, Valerius Cordus), akik ugyanakkor még igazi polihisztorok voltak, munkássága új, racionális alapokra fektette a drogokkal való kezelést. Új szempontok érvényesültek a klinikai megfigyelésben és az epidemiológiában. Az arabizmus dogmatikus tanai – de nem a jól asszimilált élő elvei – elleni harcot hirdettek nem ritkán Galenus nevében, hiszen az ő tekintélye még nem szűnt meg. Leonhard Fuchs és Symphorien Champier egy újfajta, megtisztított galenizmus képviselői voltak, s ha nem is szűnt meg írásaik nyomán a skolaszticizmus tradíciója, a gondolkodás kiindulópontja új volt.
Fernel A század legnagyobb hatású klinikusa Jean Fernel (1506–1588) francia udvari orvos volt. "Medicine Universelle" című három részből álló könyvében a "physiologia" és a "pathologia" című fejezetek e tárgyak legkorábbi rendszerezett tanulmányai. Maga a mai értelemben vett fiziológia és pathológia fogalmak elnevezése is ide vezethető vissza. Fernel ismerteti az influenza klinikai tüneteit és a tuberkulózis postmortalis képét, a szifilisz fertőzési útját, tőle származik a "lues venerea" elnevezés. Kora orvosainak többségével szemben az asztrológia ellenzője volt.
A klinikai szemlélet E kornak köszönhető sok, addig a bizonytalan "Iáz" elnevezésű betegség közül, a máig ismeretlen kórokú "angol veríték", a sudor anglicus, a malária, a tífusz, a bárányhimlő, a szifilisz és a skarlát pontos kórleírása és elkülönítő diagnózisa. A klinikai szemlélet fejlődésének tudható be, hogy Európa egyik legfontosabb orvosi központjában Paduában Montanus 1543-ban bevezette a betegágy melletti oktatást. Innen vették át jóval később a hollandok. A humanisták már nem akarták tudomásul venni a "csodákat". Racionális, de legalább hihető magyarázatot kerestek, ami a pszichés tényezők jobb megismeréséhez vezetett. Az "imaginatio" fogalma, aminek talán a mai szuggeszció kifejezés a megfelelője megjelenik Cornelius Agrippa de Nettesheim, Paracelsus, Giovanni Pico della Mirandola írásaiban, mint pszichés betegségek okozója, s mint gyógytényező egyaránt. Johann Weyer (1525–1588) nevéhez fűződik az, az akkoriban merész állítás, hogy a boszorkánynak titulált szerencsétlen asszonyok nem az ördög megszállottai, hanem elmebetegek. Weyer kitűnő klinikus. Neki köszönhetjük a skorbut legteljesebb leírását.
A francia betegség 1495-ben a franciák hosszan, de eredménytelenül ostromolták Nápolyt. Ezt követően Európaszerte megfigyelhető lett egy "új betegség", a "nápolyi betegség", másnéven "francia betegség". Ez a szifilisz volt. E név Girolamo Fracastoro (1484–1553) veronai orvos, fizikus,
költő, geológus egy költeményében fordul elő először. Az, hogy Kolumbus matrózai hurcolták-e be Amerikából, vagy csak a fent említett differenciál-diagnosztikus gondolkodás miatt figyeltek fel rá, s különítették el egyéb kórképektől, ma sem eldöntött kérdés. Fracastorónak jóval többet köszönhet a medicina, mint e betegség elnevezését. Számos fogalommal gazdagította az orvostant. 1546-ban írott könyvében először olvashatjuk a fertőző betegségek tudományos értékű elméletét, melyet végül is a XIX. század mikrobiológiája erősített meg. Megfigyelései alapján arra a következtetésre jutott, hogy a járványos betegségeket
olyan
csírák
kell,
hogy
okozzák,
melyek
"saját
erejüknél
fogva
megsokszorozódnak a testben". Elképzelése szerint ezek a "csírák" vagy közvetlenül terjednek emberről-emberre vagy "fomes által, mely a fertőzést részben indukálja, részben közvetíti. (A fomes taplót, gyújtót jelent; a középkori latin nyelvben mindazt jelentette, amivel gyújtani, kárt, sőt kórt okozni lehetett.) A csírákat magukat specifikusnak tartotta! Úgy gondolta, hogy ok-okozati összefüggésnek kell lennie bizonyos járványos betegségek és a meghatározott csírák vagy fomesek között. Még arra is gondolt, hogy a járványok erősségének változása valószínűleg a csírák virulenciájának változásával függ össze. Az elsők között volt, aki a kiütéses tífuszt önálló kórképként írta le. Előbbi elméletéből vezette le a gyógyításra vonatkozó javaslatát: minél előbb elpusztítani a fertőzést okozó csírát. Alig több mint hat évtizede, hogy a sulfamidok felfedezésével (Domagh) ez a terápiás javaslat valóság lett.
Vesalius A renaissance a legnagyobb változást az anatómia terén hozta. Andreas Vesalius (1514–1564) a modern anatómia megalapítója. A galenusi tradíciót a leghatározottabban mellózve, a könyvtudást a boncasztalon végzett közvetlen kutatással helyettesítette. Régi orvoscsaládból származó, lenyűgöző egyéniségű orvos, 23 éves korában az anatómia professzora Paduában. 28 éves, amikor nagy műve a "De Humani Corporis Fabrica Libri Septem" megjelenik. Könyvében rámutat a medicina és chirurgia szétválasztásának a tudományt illető végzetes következményeire, arra, hogy az egyetemi képzettségű orvos minden manuális munkát lebecsülő tekintélyféltése milyen kárt okozott az orvostudománynak, miként gátolta a fejlődést többek között az a körülmény, hogy nem boncoltak. Azt a klasszikus hagyományt igyekezett újraéleszteni, melyben ez a teljes különállás még nem volt meg. Közvetlen megfigyelésekre építve munkáját, kiküszöbölte a mélyen gyökerező galenusi tévedéseket. A
kor érett volt e könyv befogadására, melyet Jan Kalkar tehetséges flamand festő képei illusztráltak. Természetesen egyik napról a másikra minden tévedést nem küszöbölhetett ki. Akadályozta munkájában a tetemek csekély száma is. A kor ugyan érett volt a modern anatómia megértésére, a tanszékvezetők azonban még nem. Saját tanítómestere Sylvius de la Boe (Jacques Dubois) a párizsi egyetem tanára a vesanus (értelmetlen, átvitt értelemben bolond) jelzővel ruházta fel zseniális tanítványát. Vesalius Galenust korrigáló fejtegetései ellenérveként azt a nem szellemtelen tézist hangoztatta, hogy Galenus ideje óta az emberi test sokat változott. Vesalius röviddel korszakalkotó műve megjelenése után, megunva az ellenfeleivel folyó meddő vitát, a katedrát és a tudo-mányos kutatást felcserélte a spanyol királyi udvar orvosi állásával és ellátta az udvari sebész funkcióját is. A XVI. század legnagyobb anatómusa Vesalius volt, de nem az egyetlen. Eustachius (1524–1574), Fallopius (1523–1562) nevének ismerete nélkül ma sem lapozható anatómiai atlasz. Fallopius tanítványa Fabricius ab Aquapendente (1547–1619) a vénabillentyűk leírója, William Harvey mestere volt. Teljesen elszakadni kora tudományától senki sem tud. Vesalius óriásit alkotott mint anatómus, klinikusként azonban a humorálpatológia elméletének híve maradt. A galenusi hagyományokkal való teljes szakítás nem jöhetett tőle.
Paracelsus Az az orvos, aki a humoralteóriát megtagadta Theophrastus Bombastus ab Hohenheim, vagy ahogy magát nevezte: Paracelsus volt (1493–1541). A visszahúzó hagyományokkal, dogmákkal való szembenállása már abból kiderül, hogy orvosi munkáit anyanyelvén, németül írta, lemondva ezzel a latin önmagából fakadó tekintélyéről. Igazán jelentős orvos – Paracelsus kivételével – akkoriban nem publikált németül. Német nyelvű csak az a sok száz népszerű orvosi irat, könyv és röplap volt, mely közvetlenül a könyvnyomtatás felfedezése után a piacokat elárasztotta. Svájci orvos fiaként született 1493-ban. Nyugtalan élete során egész Európát bejárta – Magyarországon is volt. 1527-ben professzori ténykedését Baselben azzal kezdte, hogy nyilvánosan elégette Avicenna és Galenus műveit. Lehet, hogy ez csak legenda, igazán bizonyító erejű hiteles leírás erről az esetről nem ismeretes; mindenesetre jellemző Paracelsus álláspontjára. A hagyományos könyveket tartotta a medicina fejlődése legnagyobb
akadályának. Félre a régi könyvekkel – hirdeti – térjünk vissza a "természet könyvéhez". Az orvosi tudás legfontosabb eleme a tapasztalat, még ha azt kevésbé képzett orvos szerzi is meg. A múlt egyetlen általa elismert tekintélye az empirikus Hippokrates volt. Hippokratészi és forradalmi volt az, ahogyan maga a sebészettel foglalkozott. Távolról sem volt viszont hippokratészi, még kevésbé forradalmi az a középkori hite, hogy isten – kinyilatkoztatásai útján – közvetlen forrása az orvosi ismereteknek, leginkább pedig az orvosi gondolkodásnak. Ő sem szakíthatott teljesen korával. Az asztrológia lenyűgözte. A csillagok konstellációja és a földi élet, következésképpen a csillagok állása és a betegség-gyógyulás összefüggését evidenciának tartotta. Ezzel természetesen nem állt egyedül. A világról alkotott szemléletünket forradalmasító asztronómusok, Kopernikusz, Kepler sem hittek kevésbé az asztrológiában, mint Fracastorius, Paracelsus vagy a kor bármely más tudósa. Az alchemia, nem kis mértékben a korszak kémiája. E téren bő ismeretei voltak. Betegségteóriáinak zöme kémiai jellegű. Az emberi test működését kémiai folyamatok összességeként képzelte el. Ez a feltevés indította el azt a mintegy 200 esztendeig tartó harcot, ami az új, a kémiai ("spagirikus") orvosi iskola és a régi, galenusi iskola hívei között dúlt. Nagy kémiai ismeretekkel párosult megfigyelései alapján hamar jutott arra a következtetésre, hogy a nedvek eddig vallott tana irreális. A maga teremtette "elemek" azonban szintén távol voltak a valóságtól. Amiben előremutatott, az a kutatási cél és forma volt, melynek segítségével új gyógyszerek után kutatott. Az alchemia legfőbb célja számára azoknak a specifikus, gyógykezelésre alkalmas anyagoknak a keresése, melyeket "arcanum"-nak hívott. Paracelsus megindította a modern időkre jellemző kutatást a specifikus anyagok után. Az ő befolyása révén kerül a gyógyszerkönyvekbe a vas, arzén, kén, káliumszulfát. Kísérletei kapcsán étert állított elő, megfigyelve annak narkotizáló hatását tyúkokon. Új betegségek "felfedezése" lehetőséget adott új szerek alkalmazására. Elsőként közölt egy elképzelést az anyagcsere-betegségekről. Ezekhez számította a köszvényt. Leírta, hogy ennek tüneteit olyan "lokálisan megtapadó" anyagcseretermék okozza, mely normális körülmények között a szervezetből kiválasztódik. Ő volt az első, aki felismerte a golyva és a kreténizmus közötti összefüggést. A láthatatlan "magvak" betegségeket okozó elmélete, a "mikrobaelmélet" előfutára. Az első könyvet a bányászok betegségéről ő írta. Életének és működésének tragikus paradoxonja, hogy a spekulatív galenusi rendszer elleni küzdelemben, az akkor adott körülmények között, maga is hasonló szisztéma felépítésére kényszerült. A másik nagy ellentmondás abban rejlett, hogy a racionális okokat kereső Paracelsus olyan újplatonista gondolatok, filozófiai áramlatok hatása alatt állt, melyek az intuíciót az arisztotelészi racionalizmussal szembeállították. Ezen belül pedig a
paracelzuszi filozófia önmaga is tele volt részben ellentmondásokkal, részben irracionális, misztikus elemekkel. Hitt az életnek egy misztikus princípiumában, amit "archaeus"-nak nevezett. Mágikus eredetű Paracelsus ún. "signatura"-tana is (pl. az, hogy a sárgaságot sárganövény gyógyítja). Ugyanakkor mindaz, amit a test és lélek összefüggéséről ír, a pszichoszomatikus medicina, legújabb ismereteinkkel sem ellentétes. Hozzátartozik a képhez az is, hogy a test-lélek egységét nemcsak az egyénre vonatkoztatta, hanem a szociális környezettel való összefüggését is hangsúlyozta, különös tekintettel bizonyos megbetegedések kialakulására. Az előítéletekkel telt orvosi rend sem jó, sem rossz gondolatait nem fogadta barátsággal. Dicséretes bátorsága keserűséggé, gorombasággá alakult. Paracelsus egy ellentmondásokkal teli korszak legellentmondásosabb alakja. Az új megalkuvás nélküli keresése, az orvosokra gyakran rákényszerített, minden ésszerűség nélküli, csak a hagyományokon nyugvó tekintély elleni lázadása minden kortársánál "modernebbé" tette. Mindent átitató misztikus vallásosságában ugyanakkor azoknál gyakran konzervatívabb figuraként jelenik meg. Írásai ragyogó megfigyelések, bölcs tapasztalatú leírások, okos következtetések és érthetetlen zavaros spekulációk különös keverékei. Sokféle szempontból lehet Paracelsus munkásságát vizsgálni. Egyet nem lehet: az orvostanra és az orvosi életre gyakorolt máig tartó hatását, orvostörténeti jelentőségét nem észrevenni. A fakultások Paracelsus személyét lebecsülő magatartása ellenére, már kortársai is a medicina jelképének tekintették, mint később Boerhaave-t, Virchow-t, vagy Freud-ot. Paracelsusszal bizonyos hasonlóságot mutat mentalitásban az olasz Girolamo Cardano (1501–1576) matematikus, fizikus, biológus, orvos. Ragyogó ötletei közé tartozik a vakok írásának elsó konstrukciója.
Sebészet A renaissance-nak köszönheti újjászületését a sebészet is. A tekintélyek némi csökkenése, a sebészek működése iránti – lőpor használatának "köszönhető" a megnövekedett szükséglet, a velük szembeni nagyobb igényesség világossá tette azokat a sebészeti kérdéseket, melyekre választ sem az igen alacsony képzettségű borbélyok, sem a humanista-filológus orvosok egyedül nem adhattak. Lassan megjelentek a tábori sebészek, nagy tapasztalaton alapuló képzettséggel és sok szellemes sebészi eljárással.
Hieronymus Brunschwig (1497–1530) és Hans von Gersdorff (1517) németül írott könyveikben számos, részben új sebészi eljárás, műtéti beavatkozás leírása mellett, főként a különféle lőtt és lövés által roncsolt sebek problematikáját tárgyalják nagy részletességgel, de nem túl magas szinten. A kor legnevezetesebb sebésze Ambroise Paré (1510–1590). Elsó eredményeit maga is tábori sebészetben érte el. Húsz hadjáratban vett részt, 20 könyvet írt, melyek a sebészet fejlődését erősen befolyásolták. Ugyanaz a Sylvius professzor, aki saját tanítványát Vesaliust gátolta nem galenusi gondolatai kifejtésében, több belátással volt Paréval szemben. Biztatására jelent meg legnagyobb műve a lőtt sebekról (1545). Azzal, hogy ismét bevezette az erek ligatúráját (1552), lehetővé tette a nagyobb sebészi beavatkozásokat és új operatív technikák alkalmazását. Az arabizmus és az ezt követő orvostan az antik érlekötést teljesen feladta és a távolról sem olyan alkalmas sebkiégetéssel helyettesítette. Ez a tény már önmagában is gátja volt a sebészet haladásának. Paré népszerűsége oly nagy volt, hogy ezt az ügyes és tapasztalt, de a medicina elméletében nem járatos borbély-sebészt, aki még latinul sem tudott, magasan kvalifikált sebészek felvették a Szt. Kozmáról elnevezett kollégiumukba. Később udvari sebész lett. Az egyszarvúról és a múmiaporról írott tanulmányaiban (1582) az orvosi szemléletű sebész ezeknek az akkori igen divatos "csodaszereknek" hatástalanságát írta meg. Említésre méltó sebész még e korban a Franciaországban született, de protestáns vallása miatt Svájcba menekült Pierre Franco (1500 körül született), aki egyebek között a sérvműtétek technikáját fejlesztette tovább. Gasparo Tagliacozzi (1549–1599, Bologna) az orr helyreállító sebészeti eljárásait újította fel és módosította.
***
Humanisták
A humanizmus korának megismeréséhez, tudományosságának megértéséhez hozzásegít két kiváló képviselőjének, a holland Rotterdami Erasmusnak és a magyar Zsámboky Jánosnak életébe, munkásságába való bepillantás.
Rotterdami Erasmus Jóllehet Rotterdami Erasmus (Desiderius Erasmus Rotterdamus) nem volt orvos, életműve mégis integratív része a medicina történetének is Azzá teszi egyrészt – és elsősorban – a kor tudományos életére gyakorolt óriási befolyása, a közgondolkodást formáló írásai, másrészt kapcsolata a kor sok jelentős orvosával. Tanulmányai elején a XV–XVI. század tudósainak szokványos útját járta. A deventeri latin iskola után egy augusztinus kolostor következett, majd házitanító és vándordiákként folytatta klasszikus tanulmányait, míg 1495-ben eljutott a párizsi Sorbonne auditoriumáig, ahonnan Angliába, majd Itáliába ment. Hollandiát elhagyva a teljes szellemi szabadság és függetlenség után vágyódó humanista – aki már diákkorában inkább tudós volt, mint tanuló – soha véglegesen le nem telepedett, s európai hírű tudósként sem vállalt katedrát vagy helyhez kötött papi stallumot, hogy véleményét mindig lehetőleg szabadon nyilváníthassa, vagy tarhassa meg magának. Párizsi stúdiumai végeztével felváltva él Angliában, Franciaországban, Olaszországban és Svájcban. Turinban 1506-ban megszerzi a teológiai doktorátust, amit ugyan sokra nem becsül, amire azonban elengedhetetlenül szüksége van, hogy "társaságképes" legyen egyszerű származása ellenére. 1500-ban jelenik meg az Magia, latin mondások gyűjteménye. Tulajdonképpen ez tette népszerűvé. 1514-ben Baselben telepszik meg egy időre Frobeniusná1, a nagyhírű tudós nyomdásznál és kiadónál. Jóval később ugyan, második baseli tartózkodása idején, 1526-ban e házban ismerkedik meg Paracelsusszal, aki Frobenius betegágyához hívtak. Paracelsussal messzemenően egyetértett az orvosok humanista műveltségének szükségességét illetően. Később a gyakran betegeskedő Erasmust is több ízben látta el orvosi tanáccsal Paracelsus. Erasmusnak róla nyilvánított jó véleménye alighanem hozzájárult ahhoz, hogy Basel város tanácsa a megüresedett városi orvosi állást Paracelsusnak ajánlja fel.
Első baseli tartózkodásának ideje és az ezt követő néhány év Rotterdamus életének alkotásokban leggazdagabb korszaka. Tudományos munkásságának első jelentős, és hozzátehetem mindjárt "eretnek" produktuma a szigorú filológiai kritikával görög eredetiben kiadott Újtestamentum volt. Ez az első kritikai bibliakiadás nemcsak irodalmi és nyelvészeti jelentőségű. Az egyház által approbált hivatalos bibliafordítás, a latin nyelvű Vulgata helyességének kétségbevonásával hozzásegített az egyházi dogmák alól való emancipációhoz, s így megerősítette a humanista tudományok elterjedését az egyház hivatalos tanaival szemben. Megtette az első nagy lépést, hogy a dogma helyébe az igazságot tegye, legyen az filológiai, történeti vagy természettudományos kérdés. Bibliafordítása ezzel messze túlnőtt az egyháztörténet keretein. Bár bibliakommentárjában egyáltalán nem törődik az egyház felfogásával, sőt egyik csúfondárosan szellemes könyvében a Balgaság Dícséretében magát a pápát sem kíméli, Erasmus nem egyházi reformátor. A világjavító szándék közelebb állott hozzá, mint az egyházjavító. Ezért is adta ki tragikus sorsú barátja Morus Tamás híres könyvét az Utópiát. Gondolatai általában túlszárnyaltak az egyes általa művelt tudományágak határain: egyetemes emberi érdeklődésűek. Ez jut kifejezésre a Quaerela pacis-ban (A béke panasza), melyben az európai hegemóniára törő uralkodókat inti bölcsességre, belátásra és békességre. Jellemző, hogy e munkájával elsősorban II. Gyula pápát haragította magára, aki az európai politikában inkább karddal, mint keresztényi gyengédséggel és alázattal kívánt beavatkozni. Erasmus álma az emberek és az emberi szellem békéje, a serenitas, melynek ô az első tudatos hirdetője az európai irodalomban. Klasszikus alakja lett az északi humanizmusnak, mely – az olasz humanizmustól eltérően – az egész néphez kívánt szólni. Erasmus munkássága segített ahhoz, hogy a humanizmus később megszűnt kevesek monopóliuma lenni. Irodalmi munkásságát rövidesen Európa-szerte ismerték, tekintélye óriási volt. Ezért próbálták királyok, pápák, reformátorok megszerezni maguknak segítségül szellemi hatalmát. Erasmus azonban nem volt hajlandó feladni szellemi szabadságát. Mind a tudományos vitákban, mind a hatalmi harcokban kívülálló maradt. Többnyire nem titkolta gondolatait, majd mindenről megmondta csendesen a véleményét, de sem uralkodóknak, sem reformátoroknak, sem az új egyházaknak, sem a réginek nem állott szolgálatába. Egyik párttal sem akart szembekerülni, s így elszakadt mindkettőtől: "A guelfek szemében ghibellin, a ghibellinek szemében guelf vagyok ...". Luther súlyos átokkal illeti, a pápa indexre helyezi minden művét. De sem fenyegetés, sem kérés nem viszi egyik táborba sem. Nulli concedo – senkihez sem akarok tartozni. Érthető ez, ha meggondoljuk, hogy az ellentétek harmonikus, a humanizmus szellemében való egybefogása volt egyik – lényegében soha meg nem valósult – , de az utókornak mindig iránymutató célja. Erasmus, az értelem embere nem nyilvánította
érzelmeit sem. Csupán egyetlen dolog volt, amit leplezetlenül gyűlölt: az értelem eredendő ellentétét, a fanatizmust. Tény, hogy Erasmus nem volt harcos egyéniség. De nem kellett-e bátorság ahhoz, hogy egyetlen tudósként, egyedül maradjon semleges egy olyan korban, amikor mindenki szükségképpen tartozott valahová, hogy békét hírdessen, amikor mindeki, pap és tudós, polgár és katona harcolt? Paradoxonnak tűnik, de így van: minden népszerűsége és nagy tekintélye ellenére tulajdonképpen idegen maradt saját korában. Szemléletének jellemzői: hite az ember eredendő jó voltában, szemben az egyház tanította eredendő bűnnel, pacifizmusa, érdeklődése az emberi lét szépségei és nem utolsósorban annak kényelme, valamint az egészség és a helyes életmód iránt csak a XVIII. században keltenek általános érdeklődést. Erasmus e vonatkozásban – és ez itt egyáltalán nem közhely – valóban megelőzte korát. Az ember jó voltában való hit mellett azonban mindig ott van ennek a csúfolódva dicsérő és egyidejűen kritizáló tudósnak egy másik jellemzője, a szkepticizmus. Ez a kételkedés sokszor csak a sorok között érződik, és sohasem egészen bizonyos benne az ember. Vajon igaza van-e Huizingának, Erasmus csakugyan nem tudta, mekkora tekintélyrombolást végez, amikor kritika tárgyává teszi a Biblia latin szövegét és megannyi más, századok óta szentesített keresztény hagyományt? A Colloquia mellett másik, mindmáig érdekes és mulatságos, de keserűen igaz műve a "Balgaság Dicsérete" (Encomion Moriae, 1509) nem ezt bizonyítja. A balgaság dicséri ebben a műben önmagát, mint minden nagyság és minden öröm alapját ezen a földön. A balgaság a spontán energia, mely nélkül nem lehet meglenni. Aki tökéletesen értelmes és komoly, az életképtelen. Az élhetetlen okos ember irigyli a szerencsés butákat, akiknek ölébe hull minden hatalom és dicsőség. Erasmus olyan kajánsággal tréfál az egész érvényes értékrendszer felett, mint akinek lelkét igen mélyen átjárta már a kételkedés. Az emberiséget mindenkor foglalkoztató filozófiai problémák elemzése, a klasszikus irodalommal való állandó foglalkozás mellett, jutott ideje a mindennapi élet kérdéseinek tárgyalására is. Többek között írt a testi tisztaság fontosságáról, amit azt mondhatnám, ő tett irodalomképessé. Addig ez a téma nem lehetett tárgya a bona litteranak, többnyire csak orvosi tractatusokban szerepelt. Erasmus nagy hypochonder volt. Egész élete állandó rettegés a fertőző betegségektől. Félt a pusztító pestistől, az akkor még heveny és félheveny formában graszszáló szifilisztől. Nemkevésbé félt azonban a "tudósok betegségétől", ahogy a náthát nevezi egyik levelében. Hypochondriájának, amit egyébként ő maga sem titkol, rengeteg nyoma van levelezésében. Ez a hypochondria volt egyik forrása legkedveltebb munkájának a Colloquiának. Ez mindennapi dolgokról szóló, de nem mindennapi szellemességű beszélgetések gyűjteménye.
Szereplői arról csevegnek, milyen veszélyes, ha a borbély, vagy chirurgus nem tartja tisztán instrumentumait, ha a fogadóban nem tiszta az ágynemű, stb. Csaknem mindegyik fejezet egy-egy önálló hygiéniai értekezés. Ezek az értekezések olybá tűnnek, mintha egy naiv, hideg-meleg vizes civilizációban felnőtt ember került volna vissza a XVI. század nagyszerű, de mosdatlan világába és írta volna ezeket a tanulmányokat. Ma is érdemes még a Colloquiát lapozgatni. Az olvasó nem egy helyen egészen modern közegészségügyi gondolatokkal találkozik: a paphoz közelhajoló, fertőző betegségben szenvedő gyónó leheletével terjeszti a kórt; fertőzhet a keresztvíz, a közösen használt kehely, de sorolhatnám Erasmus példáit tovább is. Ugyancsak e Beszélgetésekben olvashatunk a házasságról, melyet az Európa-szerte tomboló lues veszélyeztetett. Erasmus azt kívánja, hogy az ilyen házasságot a pápa haladéktalanul bontsa fel. Ebben a könyvében számol be egyik legkínzóbb betegségéről, gyakran fellépő vesekő-rohamairól is, melyek először velencei tartózkodása idején jelentkeztek, mikor az európai hírű kiadó Aldus házában lakott és étkezett. Betegsége egyik okaként éppen az ottani
étrendet
jelöli
meg.
A
Colloquiában
szerzője
klasszikus
szépségű
betegségmeghatározásokat közöl. Az egyes kórformák filológiai akribiával írott definitiója patológiai szempontból is kifogástalan. A Familiarium Colloquiarium Formulae, ahogy legelső címe szólt, első kiadása 1518ban jelent meg Frobeniusnál Baselben. Népszerűségét mutatja, hogy 1522-ig 25 kiadást ért meg. 1523–24-ben Erasmus bővített formában rendezte sajtó alá. A Colloquiával csaknem egyidőben hagyta el a nyomdát az orvosi művészetet dicsérő könyvecskéje: Encomium artis medicae. Lehet, hogy igazuk van az irodalomtörténészeknek, mikor azt írják, nyilván némi freudi sugallatra, hogy Erasmust talán túlzott tisztaságérzéke indította arra, hogy irtózzék a nem hibátlan szövegektől. A forrásokhoz, az eredeti, tiszta szövegekhez visszanyúlni, s a fordítások során eltorzított textusokat megtisztítani, legyen az – Galenus vagy Platon, nemcsak értelemszerű filológiai követelmény, hanem etikai és esztétikai szükséglet is Erasmus számára. Erasmus kapcsán érdemes szólni Joannes Antoninus Cassoviensisről, aki mint orvos és humanista
érdekes
szereplője
tudománytörténetünknek.
Kassán
született
1496-ban.
Tanulmányait Krakkóban, Freiburgban és Paduában folytatta, de sokat időzött Baselben is. Itt ismerkedett meg Erasmusszal, akinek röviden lelkes híve, eszméinek Magyarországon és Lengyelországban buzgó terjesztője lett. Nem véletlen tehát, hogy Erasmus Galenus műveinek latin fordítását (1526) fiatal orvos-barátjának ajánlotta. Második, ez alkalommal hosszú baseli tartózkodása idején kezelőorvosa volt a nagy szellemű, de törékeny testű
humanistának, akit ekkor nephrolithiasisa mellett epekőbetegsége is egyre gyakrabban kínzott. Antoninus orvosi működése neves páciensének feltehetően megelégedésére szolgált, mert ezután még több ízben konzultálta Erasmus magyar barátját. Kettőjük levelezésében is majd mindig van valahol valami utalás Erasmus betegségeire, illetve az Anatoninus ajánlotta kezelésre. A mohácsi csata után Joannes Antoninus végleg Lengyelországban telepedett le, de itt sem szűnt meg hirdetni, humanista barátja tanait. Thurzó Jánoshoz írott levelében Erasmus a magyar, Justus Deciushoz intézett ajánlásában a lengyel humanizmus tiszteletreméltó megnyilvánulásainak adózik elismeréssel. Mindkettőben fontos szerep jutott Antoninusnak. Erasmus igyekezett befolyását a felekezeti megoszlástól akkor még kevésbé érintett Közép- és Kelet-Európában kiterjeszteni, annál is inkább, mert nyugaton protestánsok és katolikusok szemében egyaránt gyanússá vált semlegessége, s egyre több pártfogója fordul el tőle. Mint egyik könyvének Thurzó Elekhez címzett dedikációjában írja, a humanizmus megmentésére a távolban keres segítséget. Ha a humanista tanulmányokat sikerül kiirtani, teszi fel Erasmus a kérdést, miben fog különbözni az emberi élet az állatétól? Kifejezetten Joannes Antoninus Cassoviensisre hivatkozva kéri Erasmus a királyi kincstárnokon keresztül a magyar király pártfogását a veszélyeztetett tudomány nevében a "szabad emberekhez méltó" tudomány helyzetének megvédésére. Magyar barátja Erasmust halála után is védelmébe veszi az egyre sűrűbben megjelenő támadó írásokkal szemben, amint az a nagy humanista halálakor írt elégiájából is kitűnik. Erasmus magyarországi orvosi vonatkozásairól szólva nem szabad említés nélkül hagyni a hosszú évekig hazánkban működött ferrarai orvost, Manardot. Orvosi epistoláinak a holland humanista oly nagy fontosságot tulajdonított, hogy egyik levelében azok kiadását ajánlja német kiadójának. Sok orvostörténeti érdekességű adat van egyébként is Erasmus több kötetre menő levelezésében. Nem szabad elfeledni, hogy ez időben a levélváltás, az epistolographia töltötte be az újság szerepét is. Erasmus, aki a békét és a nyugalmat kereste mindig, soha nem tudott igazán nyugodni. Semmivel sem volt igazán megelégedve, legkevésbé azzal, amit saját maga produkált. Egyszer Löwenben azt kérdezték tőle: "... miért árasztasz el bennünket könyvekkel, ha igazán egyikkel sem vagy elégedett?" Erasmus válasza: "... főként azért, mert nem tudok aludni".
Zsámboky János (Sambucus) A humanizmus korának legérdekesebb magyar orvosa Zsámboky János. Nagyszombatban született 1531-ben, Bécsben halt meg 1584-ben. Nevét latinosított, humanista alakjában Joannes Sambucus gyakrabban olvashatjuk. Tudjuk, hogy a magyar humanista tudomány a XVI. század későbbi időszakában a történetírás és filozófia teren csak Zsámboky munkásságában vált nemzetközi érdeművé. Zsámbokynak nagy része volt abban, hogy Miksa császár udvara és Bécs a humanista tudomány egyik európai hírű központja lett. Az orvostól megjelent kisszámú közlemény azonban a legjobb szándék mellett sem a valóságot leginkább megközelítő ábrázolást nyújtja. Orvosi működését, gyakorló orvosi ténykedését túlértékelik. Mindenáron "nagy orvosként" történő beállítása Zsámboky jelentőségét inkább csökkenteni látszik, mint növelni. Kétségtelen, Zsámboky szerepe a medicina történetében nem kis jelentőségű, de nem elsősorban az orvosi praxisra vonatkozik! Tanulmányainak néhány fontosabb állomása: Wittenberg, Ingolstadt után Strassburgban Sturm tanítványa volt. Párizsban lett a filozófia magistere. Paduában medicinát tanult, de továbbra is hallgatója volt a filológiai-történeti tárgyaknak, melyek változatlanul érdeklődésének középpontjában állottak. Az orvosi fakultás nagynevű professzoraival – közöttük volt a már akkor igen híres anatómus Vesalius – semmiféle személyes kapcsolatot nem tartott, jóllehet több humanistával már akkor élénken levelezett, sokkal közülük jó személyes kapcsolatban állott. Az 1555-ben megszerzett orvosi licenciátusnál fontosabb volt számára filológiai munkássága, kéziratok vásárlása, mint ez levelezéséből is kiderül. Zsámboky nyilvánvalóan szükségesnek találta, hogy klasszikus filológiai, irodalmi és történelmi műveltségét orvosi stúdiumokkal egészítse ki. Ez megfelelt a kor teljes és tökéletes műveltségére törekvő szellemének, akármi is lett légyen a tanulmányok sorrendje. A kitűnő hágai orvos és humanista, Justus Velsius azt kívánja "Oratio, utrum in medico variarum artium et scientiarum cognitio desideretur? " (Basel, 1540) című pamfletjében, hogy minden orvos legyen filológus és polihisztor. Hogy a korszak tudós orvosát kell-e humanistának tekintenünk, vagy a literátus humanista természettudományi, illetve orvosi stúdiumokkal egészítve ki tudományát, kívánt l'uomo universale-vá lenni, kizárólag munkásságából következik, a tanulmányok sorrendje legfeljebb sejteti. Még az egyetemi qualificatio, sőt a különböző gradusok sem egyértelműen meghatározóak. Utalnunk kell itt arra, a klasszikus nyelvek ismeretén alapuló képzési ideálra, mely az előbbi mellett, intencióiban látszólag ellentétes tendenciát mutat, újra felfedezve és irodalmi magasságra emelve a nemzeti nyelveket. Ez a hang Itáliában Dante és Petrarca nyelvén szólal meg. Német nyelvterületen ez az irányzat
azonban csak jó két évszázaddal később jut érvényre Luther és Paracelsus írásai révén. A XVI. század második-harmadik évtizede a természettudományok klasszikus auctorai iránti megújult érdeklődés időszaka. Plinius Naturalis historiája, Ptolemaeus művei, Dioscorides Materia medicája iránt nem kisebb a figyelem, mint a klasszikus literatúra, a történeti, a filozófiai munkák iránt. Ezt természetszerűleg követnie kellett – főleg a század második felében – az orvostan iránti érdeklődés fokozódásának, az orvosi klasszikusok újra kiadásának. Ez az új szellem az, mely a forrásokhoz való visszatérést kívánja. Következetesen purisztikus magatartása semmiféle elrontott szöveg használatát nem tűri. A szövegek torzulása nemcsak a többszöri, gyakran szakszerűtlen, csak mechanikus másolás következménye. Ennél nagyobb szerepet játszott az értelmezés-félreértelmezés annál a nagyon fontos, mégis nehézkes traductiós metódusnál, melynek révén a szöveg az eredeti görögből a szír, héber, illetve arab nyelven keresztül – néha még további spanyol közvetítéssel – a középkori latinba vezetett. Különösen így volt ez éppen az orvosi művek esetében. A humanista kör, mellyel Zsámboky levelezésben, elmélyült eszme- és adatcserében állott, igen széles volt. Tagjai között olyan ismert nagy nevekkel találkozunk, mint Sirleto bíboros, a vatikáni könyvtár prefektusa, Bessarion kardinális, Paulus Manutius és még több más híres és tudós nyomdász: Plantinus, Oporinus, H. Stephanus (étienne). E körbe tartozott az idősebb és ifjabb Camerarius, Hugo Blotius császári könyvtáros, a bécsi egyetem retorika professzora, Oláh Miklós érsek, Kolozsvári Jordán Tamás, Hunyadi Ferenc, Dudith András, a későbbi tinnini püspök, Johann Crato von Kraftheim császári tanácsos, udvari és házi orvos, Luther asztaltársa, Clusius a nagyhírű botanikus, Purkircher György pozsonyi városi orvos, Jakob Monau orvosdoktor és még sokan mások Jól tükrözik a kor orvosi gondolkodását a humanisták orvosi vonatkozású vagy kifejezetten orvosi levelei –| "Epistolae medicinales" –| melyek önmagukban is nagymértékben járultak hozzá a kor orvosi szemléletének alakításához, az ismeretek elterjesztéséhez. Zsámboky leveleinek nagyobb részét Bécsben való letelepedése után írta, leggyakrabban onnan is keltezve. A címzettek közöd van a neves iskolaalapító, Johannes Sturm, nyomdász és főként görög nyelvészettel foglalkozó humanista, az akkor európai hírű strassburgi gymnasium rektora. Sturm Párizsban orvosi előadásokat hallgatott, akárcsak Zsámboky Paduában, azonban ő sem azzal a céllal, hogy orvosi gyakorlatot folytasson, hanem hogy minél nagyobb műveltsége legyen. Egyetlen adat nem szól amellett, hogy valaha is orvosi működést fejtett volna is. Életpályája egyébként is több hasonlóságot mutat Zsámbokyéval. Mint protestánsnak – bár a legmagasabb császári elismerésben részesült
– vallása miatt voltak kellemetlenségei, ha más okból is, mint
Zsámbokynak. Sturmnak nem annyira a katolikus egyházzal, hanem buzgó kálvinista és
hugenotta barát lévén, Luther híveivel gyűlt meg a baja. Nem folytatott orvosi gyakorlatot Zsámboky egy másik levelező társa Joannes Oporinus sem, a baseli humanista nyomdász. Pedig ő, mikor Paracelsus 1527-ben Baselba jött, nála medicinát tanult és famulusa lett. Ez az idő nem volt hosszú. A baseli egyetemen 1537-től a görög nyelv és irodalom tanára. Három év múlva otthagyva az egyetemet, megvette az egykori Cratander-féle nyomdát. Nagy tudása, szerteágazó tudományos kapcsolatai folytán a kor legjobb és legkorrektebb könyvei kerültek ki műhelyéből. A medicina stúdiumára neki is csak az orvosi textus tökéletes megértéséhez és magyarázatához volt szüksége. Theodor Zwingernél is azt látjuk, hogy miután Baselban, Lyonban, Párizsban klasszikus nyelveket és hébert, spanyol nyelvet tanult, Paduában orvosdoktorrá avatták (1559). Visszatérve Baselbe, éveken keresztül görögöt és etikát tanított, s csak rövid ideig adott elő teoretikus medicinát, miközben Oporinus nyomdájában korrektorként működött. Nyilvánvaló, hogy a számos, általa kiadott mű közül sem a Hippokrates-editio, sem a "Theatrum vitae humanae" nem nélkülözhette az orvosi ismereteket. A humanisták orvosi vonatkozású levelezése, éspedig nemcsak a kifejezetten orvosi írások e tárgykört érintő eszmecseréjük, megjegyzéseik a recepciót szolgálták. A kor orvosi működésének hierarchiájában a klasszikus orvosi irodalom művelése nem állt alacsonyabb helyen, mint maga az orvosi praxis. Sőt, a fordítást és a kiadást, a kiegészítést és a kommentálást sem tartották kisebb jelentőségűnek, mint egyik-másik korabeli szerző eredeti vagy ekként megjelent írását. Ugyanakkor ez a szemlélet megszabadította a medicinát az elmélet és a gyakorlat hierarchikus dualizmusától. Ez tette lehetővé, hogy a XVIII. század vége felé az orvosi gyakorlatot már nem tekintették – általában – alacsonyabb rendűnek, mint a teoretikus tárgyak művelését. Ennek köszönhette a XVII–XVIII. század medicinája a mai értelemben vett klinikai oktatás kezdetét. Amit Zsámboky tulajdonképpen képviselt, az az úgynevezett medicina philologica. Mint ilyen Theodor Gaza (1398–1475) és Ugo Benzi seu Senensis (1360–1439) munkásságának magyar folytatója. Ennek a medicina philologicának a jelentősége túlnő a korrekt szövegfordításon, értelmezésen és kiadáson. Döntően járult hozzá az antik szerzők érdemi megítéléséhez. Addig a neves orvosokat nagyobbrészt "statikus" formában ismerték. Egyeseket nagyra tartottak másokat egyáltalán nem, vagy alig ismerték, s ha igen, nem jelentőségüknek megfelelően értékelték. A kiválasztott nagyságokat, mint – Hippokratest, Galenust hozzáférhetetlen magasságokban tisztelték, őket a legcsekélyebb kritika sem érhette. A már említett okokon kívül ez nem kis mértékben járult hozzá helyes megállapításaik egy részének félreértéséhez,
helytelen hipotéziseiknek pedig több évszázados fennmaradásához. A medicina philologica minden öncélú tekintélytiszteletet megszüntetett. Nemcsak a textusok kerültek a helyükre, de a szerzők is. Az összehasonlító szövegvizsgálat, több forrásmű egybevetése, utána a szövegek kiegészítése és a sok kitűnő jegyzet végül is nem csorbította, hanem emelte értéküket. Helyreállította például Galenusnak a középkor folyamán kritizálhatatlan, de a XV, század vége felé némiképpen megtépázott tekintélyét. Ez a galenizmus reneszánszkori térhódításának magyarázata. Hogy Zsámboky milyen nagymértékben ragaszkodott a filológiai pontossághoz és egyidejűleg a szaktudáshoz, kiderül a Hofkammerrathhoz írott, Bécsben 1565. április 26-án kelt leveléből és több más írásából. Ismerve Zsámboky alaposságát, tudván azt, hogy kortársai Európa-szerte elsősorban szövegkiadásait dicsérték, biztosra vehető, hogy az általa gondozott orvosi klasszikusok kiadásának pontosságához tartotta szükségesnek a medicina kellő ismeretét. Az orvosi művekkel kapcsolatos minden levele ezt a szemléletet tükrözi. 1566-tól állandóan foglalkoztatta Hippokrates kiadása, lett légyen az saját kézirata, vagy másé, illetve az ő kéziratával, fordításával és korrekcióival felhasznált kiadás. Ilyen a Zwinger-féle Hippokrates, melyet egy Bécsben 1566-ban kelt levelében említ. Dicséri a könyvet s külön megköszöni, hogy az előszóban a kiadó megemlíti az ő nevét is. Kifogásolja azonban, hogy Zwinger nem jelölte meg pontosan, mi származott Zsámbokytól, mi mástól, illetve másoktól. A történet teljességéhez tartozik annak ismerete, hogy egy Cratonak írt levél után, melyben az ő saját Hippokrateséhez kér előszót, megtudta, hogy Zwinger egy Hippokrates kiadását tervezi. Elküldte ezért a saját Hippokrates-szövegét a Paulis Aegineta és mások kommentárjaival együtt, hogy azokat Zwinger a kiadásnál felhasználhassa. Ezzel tulajdonképpen lemondott a saját Hippokrates kiadásáról. Az ügyet tartotta fontosnak, nem a tulajdonjogot vagy a prioritást. 1570-ben már arról számol be, hogy teljesen elfoglalja a századok legfontosabb "gyógyszerkönyvének", Dioscorides Materia medicája görög szövegének tisztítása. Ehhez kér Victoriustól olasz könyvtárakból anyagot. Hasonló kérést intéz Cratohoz 1570. szeptember 1jén kelt levelében. 1578. január 31-én Bécsből azt írja Joachim Camerarius juniornak Nürnbergben, hogy két római kézirat és egy firenzei fragmentum segítségével négy kérdéses szöveghelyet tisztázott. Tudjuk, hogy Sirleto bíborostól Dioscorides kéziratot kért és kapott. Három általa ismert, de még nem hiányzó kéziratot pedig Bessarion kardinális küldött meg. Ursinusnak szóló levelében írja, hogy bár a Dioscorides hét régi kéziratból javítva állította
össze és látta el kommentárokkal, kéri, hogyha valami fontos megjegyzése volna, küldje el a nyomdásznak (étienne), aki azt még figyelembe veheti. Ebbeli és egy más levélben fejti ki, hogy számos ismeretlen és valódi Dioscorides-fejezetet talált. A Dioscorides-kiadás csak halála után 14 évvel jelenik meg étienne kiadásában Genfben 1595-ben. Az előszóban olvasható: "...varias tum clariss. vici D. Sambuci, tum et aliorum hinc inde in Dioscoridem depromptas lectiones ... margine adscribere visum est". E szerény megjegyzés mögött Zsámboky hatalmas munkája búvik meg. Mindössze egy olyan Zsámboky-levelet ismerünk, mely túlnyomórészt orvosi témájú – ez is főként önmagára vonatkozik. Ennek a Cratohoz intézett epistolának értelemszerűen kellett, hogy egy hasonló tartalmú előzménye legyen, melyben e levélben már nem részletezett orvosi kérdéseket illetően intézett kérdéseket hozzá, többek között a fürdő gyógyhatásáról. Ez a levél vagy nem maradt meg, vagy lappang. A hivatkozott, tulajdonképpeni válaszlevélben úgy tűnik, hogy a fürdők hatása ügyében némi zavarban van, mert mint hallja, a fürdők sokaknak használt, jóllehet mint Cratotól most már tudja, egyeseknek "sub affectam aetatem" ártott is. Ezért ezt, valamint egyéb szereket óvatosan fog használni. Betegsége kapcsán nem sok jó tapasztalatot szerezhetett. Elítélőleg ír: a királyok és nagy emberek orvosairól "de medicis illis Maiorum gentium et regiis": nagyképűek és hiúk. Az említett orvosok csak a bécsi egyetem professzorai, illetve a fakultás tagjai között kereshetők. Más epistolákban a császár betegségéről is szó esik röviden. Ezekben mindig Crato von Kraftheim szerepel mint valódi kezelőorvos. A címzésből soha nem hiányzik az archiater megnevezés. Zsámboky érdeklődése nem túl nagy, inkább az udvari tisztviselő természetes kíváncsisága, helyenként aggódása olvasható ki. Ezek a levelek a császár betegségére vonatkozó egy-két udvarias mondattal kezdődnek, majd írójuk rátér valódi közlendőjére, ami mindig humanista-filológiai téma. Nem véletlen, hogy bárhol, bárhonnan és bárkinek írt a császár betegségét érintve, vagy egyáltalán az udvarban előfordult betegségekről, kezelésekről, önmagát, mint ezekben aktív résztvevőt, vagy akár konziliárust soha nem is említi. A róla írott, hozzá írott művek sem orvosi munkásságát dicsérik, hanem mint nagy filológust, történészt, elegáns poétát magasztalják, ahol pedig ez illő volt, udvariasan és tárgyszerűen említik orvosi licentiátusát és titulálják későbbiekben doktornak, címei között felsorolva az udvari orvos titulusát is. Ebben a korban a címek még funkciót fedtek, a megszólításoknak tartalma volt. Érdemes tehát e szempontból vizsgálni Zsámboky címeit. Még Bécsben való letelepedését megelőzően, 1557 decemberében Ferdinándtól
megkapta az "aulae regis familiaris" címet. Ez rendesen az első lépcsőfok volt a magasabb udvari tisztséghez. Valóban követte ezt végleges letelepedése után az udvari történetírói "historiographus aulae" cím és jelleg, mely valóságos történetírói, történészi funkciójának meg is felelt. Az udvari történetírói tiszttel többnyire együtt járt, vagy követte azt az udvari vagy császári tanácsosi cím. 1569-ben lett Zsámboky "S. Caes. maiestatis consiliarius ". A történetíró doktornak és nem az orvosnak szól például Rudolf császár egy fennmaradt leiratában használt megjelölés: "Honorabilis, doctus, fidelis nobis dilectus Joannes Sambucus doctor ac historiopgraphus noster". Minden korabeli forrásmű elsősorban udvari történetírónak nevezi. Fenti rangokhoz járult még az általa alig használt palotagrófi "comes palatinus" cím. Az orvosi címekkel, rangokkal a helyzet a következő e korban: a legalacsonyabb cím és jelleg az udvarnál a "medicus aulae titularis ". Ezt kapta és viselte élete végéig Zsámboky anélkül, hogy az udvarban végzett orvosi gyakorlatot jelző "medicus aulae actualis" címet és a velejáró fizetést valaha is elnyerte volna. Ez utóbbi címet viselők státusában is voltak jelentős különbségek aszerint, hogy egyszerűen csak az udvari orvos szerepét töltötték be (Hofarzt, 3– 400 forint évi fizetéssel), vagy pedig a császári család közvetlen kezelőorvosa volt (Leibarzt, évi 800 forint javadalmazással). Az udvari főorvos, archiater, egyben az uralkodó kezelőorvosa "maiestatis personae medicus" Johann Crato von Kraftheim évi 1000 forint fizetést élvezett. Mint látható, a cím-differenciák és a rangkülönbségek a valóságosan betöltött szerephez igazodtak. Zsámboky az udvarnál fizetést mint történetíró kapott. Sambucus nem közvetlen orvosi gyakorlata miatt jelentős személyisége a magyar és nemzetközi orvostörténelemnek. Az orvosi irodalomra gyakorolt hatása, főként néhány igen jelentős klasszikus orvosi mű megújított, tisztított és kiegészített kiadása, azok recepciójának előkészítése teszi nevét az orvostörténelemben is halhatatlanná.
