Kornis Mihály Rembrandt
Rembrandt Hermansz van Rijn születése négyszáz éves évfordulójának kellett eljönnie, hogy Magyarország ráébredhessen, persze csak ha akar, hogy a Szépművészeti Múzeumnak több mint kétszáz rézkarca van a hollandustól, akinél jobban rajzoló és festő művészt a jóistennek nem volt még érkezése a Földre küldeni. Tartok tőle, nem is lesz most már. Még egyszer ekkora csoda nem születik.
A Goggle–ban megnéztem, a kiállításon szereplő Rembrandt–karcok közül hányat ismertetnek képpel a neten, nem magyar gyártású oldalakon. Egyet se. Nincs híre a világban e példátlan kincsnek. Mit várjunk? Hosszútávra tervező, értékeivel ügyesen sáfárkodó mecenatúra nyilván állandó kiállítást tartana fenn az anyagnak, hát ez magától értetődik. A helyzet ahhoz hasonló, mintha Magyarország birtokolná a Shakespeare művek egy jelentős részének előadási jogát, így hozta volna ezt az élet, és a világ más államainak – ha csak nem óhajtanak irdatlan összegeket költeni a jogtulajdonos magyar társulat utaztatására – azt kéne mondaniuk polgáraiknak, hogy ha látni szeretnék a shakespeari életmű bizonyos, kiemelkedően fontos darabjait, nincs más hátra, utazzanak el Budapestre. Nálunk azonban a Rembrandt–kínálat általában el van zárva a nagyközönségtől. Bizonyára azt mondják az illetékesek, azért, mivelhogy nincs elég pénz rá, hogy a kincs védelmét és a kiállítás klimatizációját télen–nyáron egyaránt a megfelelő szinvonalon biztosítsák. Szerintem épp akkor lenne elég pénz rá – még a Szépművszeti költségvetésébe is besegíthetne – ha Rembrandt rézkarcainak önálló múzeuma volna Pesten. Prágában, Londonban vagy Párizsban a főtéren építenének – építettek volna már rég – önálló emlékhelyet ekkora jelentőségű anyagnak. Százezrek zarándokolnának oda évente, csak lássák. Uniós államokban ilyen gyűjteménybe a belépti díj 10–15 euró. Mi lenne, ha egyszer Illetékes Úr felfogná, hogy Rembrandt 290 rézkarcából 238, vagyis a döntő többségük Magyarországé? Állandó múzeuma micsoda állandó reklámja lehetne Budapest kulturális életének… De az utolsó negyven évben mi, magyarok is csak egyszer nézhettük meg e gyűjteményt egészében. Most is csupán azért tehetjük meg, mivel kutyafuttányi időre, tiszta véletlenségből egy, az érték fogalmával nagyjából tisztába jött párthivatalnok kezében volt a kulturális tárca. Adott pénzt Rembrandtra. Ám ősszel újra bezárják az egészet, és jó nagy lakatot tesznek az ajtóra. Még elektronikus figyelő–rendszerrel is körülveszik? Remélem. Ámbár úgyis csak a Rembrandtokat lopná el tőlünk, aki igazán szereti őt. Önsorsrontó mentalitásunkhoz nem nyúlna, mivel az nem csak értéktelen, de mozdíthatatlan is.
2
Rembrandt, az egyetlen Rembrandt mindent tud. Most dadogni fogok. Az igazi nagyság torokszorongató. Számomra Rembrandt bizonyos értelemben az egyetlen. Nem olyanok a képei, mint más festőkéi. Őszintén szólva, a szívem mélyén azt hiszem, a Földön ő volt az egyetlen, hatalommal festő és rajzoló ember. Akad lángelme kivüle is a képzőművészetben, tucatnyian vannak. Leonardo például az Utolsó vacsora freskóján azt a pillanatot ábrázolja, amikor Jézus kozmikusan magára marad, amikor beledöbben s feltárul előtte, mire vállalkozik, mi fog történni vele, illetve az emberi világgal órákon belül. Csodálatos kép. Szivem mélyéből kedvelek még egy csomó képzőművészt, akinek a keze munkájába akadálytalanul áramik át a tudása, Klimttől Csernusig, de Rembrandt külön kategória. Ő számomra nem egyszerűen nagy művész, képeinek nem csupán fergeteges ábrázoló erejük van, de úgy érzem, bennük a Teremtő megnyilatkozik. Mintha meghasadna az ég. Bármelyik művére pillantva akárha egy angyallal találkoznék, mint egyik képén a vak Tóbit. Elnémult áhitattal nézem a műveit, megújra megvígasztalódva, ahogyan csak a nyári csillagos, vagy napfényes–felhőjátékos égbolt képébe szoktam belefeledkezni. Végül általában elfutja a szememet a könny. Akkora erővel szembesít a földöntúlival és felfoghatatlannal, hogy kicsúszik alólam a szőnyeg. Míg nézem: látom, vagyis tudom azt, amit egyébként nem érek fel ésszel. Így csak a természet néhány képe és a Biblia egyes passzusai hatnak rám. Most kiállított rézkarcai voltaképp és többnyire előtanulmányok, képi tünődések festményekre szóló megrendelések, vagy álmok, az alkotó képzeletében kavargó tervek felett; a rajzok pedig szinte kivétel nélkül skiccek, firkák. Olyanok, mint egy író naplójában a hevenyészve odavetett szavak, aféle emlékeztetők – ám Rembrandt rögtönzései is hibátlanok. Mind. Ajánlom, a kiállítás látogatója hajoljon egészen közel valamelyik rajz fölé, s tanulmányozza a vonalakat, amikből összeáll. Látni fogja, a művész szeme élesebb képet lát, több részletet is képes megkölönböztetni, mint a legfinomabban beállított mikroszkóp, ami még hagyján lenne ahhoz képest, hogy könnyedén, de a valóságban
3
tapasztalhatónál magasabb rendben le is tudja rajzolni, ő a néző számára is láthatóvá teszi, legkisebb részleteit tekintve is figyelmet keltően hozza létre a képben mindazt, amit a látványban felfedezett. De, mit mondjak, még ez se túl érdekes ahhoz képest, amit az emberről, vagyis a végső titokról tud.
Képei által a Teremtő közöl velünk valamit, az, kinek a
kézügyességéhez szerintem csak Rembrandté hasonlítható, képei résén át úgy hirdettetnek ki a lét elviseléséhez szükséges titkok, ahogy az eleusisi misztériumokban, a kabbalában, vagy az evangéliumokban: kifecseghetetlenül. A titkot belőle nem tudjuk továbbadni Ellenben, ami egy Rembrandt–ábrázolásban kimondatik, azt láthatja a szemlélő, illetve szemlélheti a látogató. Megismerheti anélkül, hogy képes lenne szavakkal érinteni: pontatlanná tenni. Képeit látni kell. Sokszor, minél többször. Lehet, eleinte nem érted majd, mi bennük a pláne. De a benned ülő Nagyobb látja, és nem felejti el. Én sem tehetek kísérletet többre, mint vázolni a hozzá fűződő viszonyomat, hogy kedvet keltsek a vele való megismerkedéshez azokban, akik nem tudják, hogy Rembrandt Hermansz von Ríjn szeme nekünk örök segítség ahhoz, hogy felfogjuk, miben áll emberi létezésünk szépsége, a puszta lehetősége. S mért szükségszerű, hogy e lehetőség tragikus is, ugyanakkor.
Rembrandt kérdése Meg kellett őszülnöm, mire képes lettem válaszolni egy kérdésre, amit oly gyakran tettem fel magamnak, mióta 20 éves korom tájt az Ermitázsban földbe gyökerezett a lábam Tékozló fiú című képe előtt.
4
A kérdés így szól: a döbbenetes többlet, amit érzékelek a művészetében, abból fakad, hogy nem élt nála jobb kezű festő a világon, vagy Rembrandt, az ember is annyira
5
átlagon felül intelligens s művelt volt, – nem szokás tudni, Leidenben kora legjobb egyetemére járt – hogy mondhatni, duplán volt zseni: filozófusnak éppúgy, mint képzőművésznek? Most, a Szépművészeti Múzeum kiállításán ődöngve kezdetben azon merengtem, hogy itt ismét kiviláglik, ő alapvetően más alapállásból készíti önarcképeit, mint a Másikkal – az emberi világgal és a Biblia alakjaival – foglalkozó műveit. Magamagához szörnyű szigorú; több annál, kegyetlen. Az önteltség, a gőg, a nagyképűsködéssel vegyes ripacskodásra és öntetszelgésre való hajlam, a felszínes dolgok iránt is megmutatkozó, önimádó lelkessége jeleit örökití meg, arcát a tükörből lesve, festve és rajzolva, megértéssel, de briliáns humorral, s hetente, pályafutása elejétől a végéig. Fiatalabb korában is látja magában a durván testies, zülleni vágyó suhancot, ahogyan később a beérkezett, tehetséges és gazdag hólyagot, a „bravúr–festőt”, aki azt képzeli, övé a világ, öregen pedig a tönkrement, kiélt arcú, csalódott öregembert, aki már nem csupán elszegényedett, és nem csak elárvult, de időközben el is árult ezt–azt, a szeretteit, önmagát is nem egyszer, nem a képein ugyan, ott soha, de az életben igen, hébe–hóba. Jelentéktelen külsejű, nevetséges, fancsali öregembernek festi magát – „Híres vagy, hogy ha ezt akartad! S hány hét a világ, te bolond ?” – viszont a másik embert, aki nem ő, a bibliai történeteinek szereplőit, édesanyját, apját, barátait, a koldusokat és a gettó zsidóit, imádott nőit, Saskiát és Hendrickjét, egy életen át áhitatos tisztelettel és gyöngédséggel örökíti meg. Rembrandt mintegy a tenyerére veszi a másik embert. Akár egy különös Gulliver doktor, aki Liliputban született: a törpék közül való óriás. Mégis többnek, puszta létezésében szentebbnek, fontosabbnak, az elemi dolgokhoz közelebb állónak látja a másik embert, mint Rembrandtot, aki mindent tud. Holott nagyon is tisztában van vele, veszedelmesen világos előtte, már az édesanyja megmondta neki, első gyermekkori rajzai láttán, hogy ő egy óriás a többiekhez képest. Ezen merengve villant belém a gondolat: amit én a saját kérdésemnek hittem eddig vele kapcsolatban, valójában az ő kérdése. Életművének motorja, a hajtóereje. Ezen
6
gyötrődött egész életében. Önarcképei sokaságával ő kérdi magától: vajon tisztában vagyok–e vele, hogy ki vagyok? Gyanakszik önnön nagyságára. Hogy lehetek én ekkora, ha érzem és látom is, hogy sokmindenben milyen kicsi vagyok? Rembrandtot önnön szemével áldotta és átkozta meg egyszersmind az élet. Ezt hívják elhivatásnak.
7
Jelent–e valamit a tehetségem? Vagy a végítélet mérlegén nem több egy jókora bibircsóknál? Hogy lehet képes a kezem megformálni legkisebb lelki rezdülésemet is, ha másfelől az indulataimon, korhely vágyaimon s még annyi máson magamban képtelen vagyok uralkodni? Mit jelent az én mindentudásom? Van–e értéke? Ki az, aki Rembrandtnak mondja magát?
Nem én, ezt mondja Rembrandt hite és művészete egy. Botrányosan ritka alkat az ilyen. Nincs belőle öt. Giotto, Rubljov, Paul Klee, talán. Több festő hirtelenjében nem is jut eszembe. Franz Kafka. Nem én, ezt mondja Rembrandt. Bennem nem vagyok meg én, vagyis az, ami belőlem értékes, testvérem. Csak benned, világgá ment, világgá lett magamban találhatom meg azt. Remélem. Azt keresem benned, azért rajzollak, festlek, kutatlak, hogy találkozzak magammal, vagyis magamban azzal, amit én, a szem, az egyetlen én, csak látni tudok, de el nem érek. Ha csak nem tebenned, te koldus, elátkozott, megbélyegzett, te csecsemő ember. A vakfoltod vagyok: én teszem lehetővé, hogy lássad magad. Az vagy te, aki belőlem, az egyetlenből, aki maga a szem, hiányzik. Vagy mégsem. Ha létre hozom a képet, akkor látom. Te is látod: látsz. Látva láttatik.
8
Az Angyal elhagyja Tóbitot és családját
9
Rembrandt nem csak festő, hanem az én szememben ő a valaha élt legnagyobb teológus. Ez is pontatlan. Mivel művész, nem pap, neki dogmák keresztje nem nyomja a vállát. Nem vallásos, még annál is hedonistább; szüntelenül a Legnagyobb közelében óhajt tartózkodni, és nem a templomban. Abban hiszek, amiben ő. Rembrandt a tanítóm. Akár látszik rajtam, akár nem, ő tanít engemet emberismeretre és istenismeretre: viszonyra a világhoz. Hozzá járok önismereti órákra: meditálni a képein. Újabban felvettem antropológia–kurzusait, tanulmányozom szociális, illetve természeti jelenségekkel kapcsolatos hermetikus tanításait, még Testiség és
szentség összefüggései cimen futó kollokviumára is gyakorta beszököm. Elalvás előtt a képeit nézegetem. Állandó zarándokhelyeimmé vált Berlinben az ottani Szépművészeti Múzeum is, a Gamelde Galery 10–es terme, ahol Rembrandtnak hét óriási képe látható a falakon, köztük a Jákob az angyallal birkózik meg a Mózes összetöri a törvénytáblát, és az amszterdami Rijks Múzeum is, ahol a felülmúlhatatlanul szép Zsidó jegyespárt láthatom, mi több, egy kényelmes, öreg bőrfotelből sokáig bámulhatom. Leningrád vagy London rendszeres felkereséséhez én szegény vagyok, de azért a Tékozló fiút és a Hendrickje fürdik a folyóban–t időről–időre megnézem a Webmuseumban, vagyis a neten. Mert az ő képeit felkeresni olyan, mintha el lehetne menni valahova, ahol még fennen hirdetik a Szinájon kapott első Törvényt, csorbítatlanul.
Végül bemutatják a tömegnek És most itt van ez a gyűjteményes pesti rézkarc–kiállítása. Egyszer ott voltam, mert oda kell menni, hogy lássa az ember: legtöbb rézkarca, rajza tenyérnyi, a legnagyobb is akkora csak, mint az ember két keze, de elmélyedni a képekben a most kiadott katalógusban kell: a helyszínen túl nagy a tömeg. És ezek a rajzok valóságos csodák, hosszan kell tanulmányozni őket.Témáik sokszor azonosak a nagy, híres festményeivel, amikhez ezek előtanulmányok, mégis, a titkok előadása szempontjából ezek a jobbak, mert közvetlenebbek. Mikor nem akar hibátlan lenni, mégis az! Spontaneitása őszinte, virtuozitása akaratlan. És a világ legnagyobb történeteihez szól
10
hozzá. Néhány rajzáról külön szólni szerettem volna, de rájöttem, nem lehet. Én nem tudok. Nem szabad. Tessék megnézni őket.
Pilátus megmutatja Jézust a népnek* (no. 135.sz.) – a szinpadon a mezítlábas huligán Jézust tessék alaposabban megnézni, és alatta a szegények mit sem értő tömegét, meg a gazdagabbakat, az ablakos házaikban.. És Pilátust, a tekintélyétől szikár rabtartót… *(a pesti katalógusban: 78–79. oldal) Lázár feltámasztása* (30.sz) – itt a halálból visszatérő Lázár arcát tessék talán alaposabban megnézni, feltámadásának első pillanatában, s azt, milyen tekintettel fogadják a bámészkodók a tényt, hogy ez megtörténik… * (a pesti katalógusban: 32. oldal)
11
A körülmetélés
– a megmetélt Kisded arcára hívom fel a figyelmet. Mindenek
előtt azon érdemes eltünődnie annak, aki hallgat rám, mit látni azon a pici arcon. Lehet–e boldog derű, intelligencia az újszülött pofikájában? S azután: hát Jézust is körülmetélték? Jézus zsidó volt?
Miért fontos ez Rembrandtnak?
Ábrahám
feláldozza
Izsákot
–
most
kivételesen
ne
Ábrahám
hitét
tanulmányozzák e képen, hanem a fiáét, Izsákét. Milyen elszántan temeti apja kezébe az arcát… Miben bízik? Mi a sors?
Kőmellvédre támaszkodó önarckép* (9.sz.) – közel tessék hajolni a képhez: a ruha varrásai meg az arcszőrzet részletei mellett Rembrandt szemébe tessék csak belenézni, és tudni eközben, hogy ő a tükörbe néz, és azt látja, amit mi most… Mit is?
*(a pesti
katalógus címlapján és annak 20. oldalán is)
A tékozló fiú hazatérése (71.sz.) *(a pesti katalógusban a 36. oldalon) A tékozló fiú arcának sötétségén mélázz, rajta van azon minden, ami történt. És az apa, ahogy eléje futva csaknem elesik, és az arca, meg azután a mihaszna, értetlen szolgák közül hárman is, háromféleképpen, az ajtóban és az ablakban …S a fehér külvilág, a boltív mögött! A nagyvilág, a napfényes világ… Hogy vonz! Mit tett velünk!
Látva láttatik.
Pesten, 2006 július 29.
12
