Rejtélyek és titkok
ATLANTISZ Simon Cox és Mark Foster
Ed Davies, Susan Davies és Jacqueline Harvey közreműködésével
1
2
[A kötet képei hátul.] A fordítás alapjául szolgáló mű: An A to Z of Atlantis. Fordító: Füsti Molnár Zsuzsa
Simon Cox and Mark Foster with additional material by Ed Davies, Susan Davies and Jacqueline Harvey. Mainstream Publishing, Edinburgh and London, 2006 Szerkesztette: Róna Judit A borítót és a magyar kiadást tervezte: Kühne Andrea Copyright © Simon Cox 2006 Hungarian translation © Füsti Molnár Zsuzsa, 2009 Copyright © Gabo Kiadó Felelős kiadó: Földes Tamás Irodalmi vezető: Rózsa Judit ISBN 978 963 689 3385
3
BEVEZETÉS
Simon Cox Atlantisz című könyve éppoly ősi és rejtélyes történelmi titkokat fürkész, mint például az ókori Egyiptom kultúrája, Artúr király és a szent Grál legendája vagy az okkultizmus története. Aligha találunk más olyan történetet, amelyet a múló idő megannyi ellentmondása övezne, mint az Atlantiszét. Könyvek ezrei születtek az elveszett kontinensről, szó szerint több millió szót írtak le róla, a témát mégis ugyanakkora – ha nem nagyobb – érdeklődés kíséri, mint a múltban. Az Atlantisz című könyv e nagy múltú hagyomány legutóbbi termése. Ám az Atlantiszról megjelent számos egyéb könyvtől eltérően, ez az írás nem egyetlen kitüntetett elmélet népszerűsítését tűzte ki célul, és nem amellett érvel, hogy miért inkább az egyik helyen és nem a másikon feküdt Atlantisz. Ehelyett egy kötetbe gyűjtöttük az összes eltérő véleményt, hogy az elméletek legszélesebb körét tárjuk az olvasó elé. így számos helyen kutatunk Atlantisz nyomai után, és a legenda eredetét is megpróbáljuk felgöngyölíteni. Kitérünk azokra a híres személyiségekre is, akik hozzájárultak az „atlantológia” diszciplínájának, tudományának kialakításához. Úgy tűnik, bizonyos tabuk övezik Atlantisz tanulmányozását, mintha e téma nem lenne méltó a kutatásra. Mindenkor elnéző gúnyolódás tárgya, s beárnyékolja az a gyanú is, hogy akik Atlantiszról az igazságot kutatják, és azt vizsgálják, vajon létezett-e vagy sem, habókos fantaszták. Szerencsétlen és indokolatlan ez a tudós fölény, mivel a téma tanulmányozása gazdag és elbűvölő tudásanyag felhalmozásához vezethet. Kétségtelen, 4
hogy a múltban olykor félrevezető Atlantiszkutatások is folytak, amelyek ma már nem állják meg a helyüket, ám az a vélekedés, hogy valamennyi kutatás haszontalan, nem segít bennünket az igazság feltárásában. Egyes feltevések szerint Atlantisz tanulmányozása viszonylag új jelenség, az ún. New Age találmánya. Ám mi sem áll távolabb az igazságtól. Atlantisz története igen régi. Az első róla szóló feljegyzések csaknem két és fél ezer évvel ezelőtt készültek, s az embereket azóta is szüntelenül foglalkoztatja, töprengésre készteti Atlantisz helye, üzenete és jelentősége. Platón, az ókori görög filozófus ismertette meg a világgal Atlantisz témáját, s valószínűleg csupán azt ismételte meg, amit görög utazók Egyiptomban megtudtak a legendás országról. Könnyen elképzelhető, hogy több száz évvel Krisztus születése előtt már Athénban is arról vitatkoztak a tudósok, vajon Atlantisz valóban létezett-e, vagy Platón csupán kitalálta a történetet. Láthatjuk tehát, hogy ez a kérdés nem csupán modern korunkat foglalkoztatja, és hogy nincs új a nap alatt. A Római Birodalom térnyerésével tovább élt Atlantisz története, római történészek kutatták a legendás nemzet helyét. Ez az érdeklődés jóval Róma bukása után, a középkorban is fennmaradt, a reneszánsz virágzásával pedig az Atlantiszról szóló elméletek is megsokasodtak. Az olyan híres emberek, mint Athanasius Kircher és Sir Francis Bacon segítettek életben tartani Atlantisz eszméjét. Ne feledjük azonban, hogy az ezt követő évszázadokban számos, Atlantiszról szóló forrás és dokumentum semmisült meg, így az eltűnt szigettel kapcsolatos mai ismereteink nagy valószínűséggel szegényesebbek, mint az előttünk járókéi. Ám jelenlegi tudásunk jó része mégis a fennmaradt írásos beszámolókra épül, azokra a ritka töredékekre, amelyek gazdagítják megismerésünket. Az 1800-as években fellendültek a kutatások az elveszett királyságról, majd az amerikai Ignatius Donnelly írásaival a téma 5
a New Age mozgalom alapítóinak ölébe hullott, és az okkultizmus egyes művelői, mint például Blavatszkij asszony, eszméiket az Atlantisz-legenda köré építették. Talán ezért lepte be Atlantiszt az áltudományosság köde, ám a vad ötletek és a kisiklott elméletek alatt megbújik az igazság magja, a valóság, amelyet nem lehet megváltoztatni. Vajon a világ számtalan kultúrájában miért közös az özönvíz mítosza, s azé a néhány túlélőé, akik csónakokon és bárkákon menekültek el? Úgy tűnik, a pusztításról és megváltásról, megmenekülésről szóló történetekben jelen van az egyetemes emberi emlékezet. A kérdés az, hogy ezek a mítoszok és legendák világméretű áradásról szólnak-e, vagy pedig valamennyi egyetlen elpusztult helyről számol be – ez az a hely, amelyet majd Atlantisznak hívunk. Hogyan értelmezzük azt, hogy hasonló témák látszólag egymástól elszigetelt és különböző kultúrákban bukkannak elő? Miért építettek mind a közel-keleti, mind a közép-amerikai kultúrkörben piramisokat? Miért maradt fenn számtalan olyan mese, amelyben istenek jelennek meg a formálódó világ partjain, tudást és bölcsességet hozva magukkal, hogy megtanítsák az embereket a földművelésre és törvények alkotására, hogy azok szerint éljenek s azokra építsék föl társadalmukat? És ezek a mesék kapcsolódnak-e valamiképpen egymáshoz, s vajon tényleg egy elveszett emberfajról szólnak, amelynek sikerült túlélnie hazája pusztulását? Más szóval, a világ számos kultúrájának „istenei” talán nem voltak mások, mint az Atlantiszról jött bölcs emberek? Legendák is fönnmaradtak olyan törzsekről és fajokról, amelyek állítólag arról a helyről jöttek, amely erősen emlékeztet a Platón párbeszédeiből megismert Atlantiszra – ezek az emberek gyakran olyan megkülönböztető faji jellegzetességekkel rendelkeznek, mint a fehér bőr, a szőke vagy vörös haj és a kék szem. A Kanári-szigetek nemrég kihalt guanches, a Bahamák (szintén kihalt) lucayan törzse, az Ibériaifélszigeten élő baszkok, a kö6
zép-amerikai quichék vagy az észak-euró-pai frízek mind vagy azt állítják, hogy Atlantiszról származnak, vagy ma is élő meséikben megmagyarázatlan rejtély övezi eredetüket. A régmúltban vajon tényleg létezett egy valóságos Atlantisz, mely választ adhat ezekre a történelmi „fehér foltokra”? Elfogadhatjuk-e történelmi tényként, vagy csupán olyan rejtély, amelybe belevetíthetjük reményeinket? Az Atlantiszról alkotott egyik legizgalmasabb elképzelés szerint valóságos édenkert volt, olyan paradicsom, amelyben az emberiség először hozott létre nagyszerű civilizációt, s ahol az élet tényleg földi mennyországhoz hasonlított. Ez a téma időről időre felbukkan, és azoknak a helyeknek, ahol Atlantisz maradványai a feltevések szerint léteznek, megvannak a saját elképzeléseik erről a paradicsomról. Atlantisz örök vonzereje szorosan kapcsolódik reményeinkhez és vágyainkhoz, ahhoz a kívánsághoz, hogy a magunkétól eltérő világban élhessünk, olyan korban, amely valóban maga volt a földi paradicsom. Ez a történet ezért képes napjainkban is hatni. Azért hiszünk Atlantiszban, mert elbűvöl bennünket a valóságos édenkert idealizált meséje, ahol jobb élet folyt, és ahol az embereknek nagyszerű, dicső sors jutott. Talán egyszerűen azért létezik oly sok változata Atlantisz történetének és oly sok feltételezett helyszíne a mesebeli szigetnek, mert mindannyiunknak megvan a saját elképzelése erről az eszményinek elképzelt társadalomról. Bizonyára sok mindent elárul az emberi természetről, hogy az elveszett szigetről alkotott valamennyi mítoszunk és legendánk, régiek és újak, Atlantiszt mindig jobbnak ábrázolják saját koruknál. Az emberek ott hosszabb ideig éltek, bővebb termést arattak, bölcsebbek voltak, a társadalom önzetlenebb, az egyének pedig kevésbé önmaguk körül forgó egoisták. Ezért felmerül a kérdés, vajon nem csupán arról van szó, hogy közösen kitaláltunk egy tökéletes világot, amelyről szeret7
nénk elhinni, hogy valaha létezett? Vagy Atlantisz valóban létezett? Az igazság nyilvánvalóan az idő ködébe vész, ám ne feledjük: Platón szerint Atlantisz bukását a hatalom megromlása okozta, aminthogy az abszolút hatalom tökéletesen megront mindent és mindenkit. Atlantisz tanulsága minden bizonnyal ez a tény. Reméljük, hogy az Atlantisz című kötetben segíthetünk az olvasónak, hogy önmagának választ tudjon adni a tengernyi kérdésre. Simon Cox és Mark Foster 2006. szeptember
8
Aelianus
Aelianus (görögösen Ailianosz), teljes nevén Claudius Aelianus, görögül író római szofista filozófus, a bölcselet mestere – legalábbis elméletben – Praenestében született, s körülbelül i. sz. 170-től 235-ig élt. Nem tévesztendő össze a valamivel korábbi görög hadtudományi író Aelianus Tacticusszal, aki szintén Rómában élt. Retorikát (az érveléssel való meggyőzés tudományát) tanított Rómában, de íróként is jelentős. Művei közé tartozik Az állatok természete (Peri zóón idiotétosz/De Natur a Animalium) című, érdekes és erkölcsi tanulsággal is szolgáló mesegyűjteménye (amelyet a Loeb Classical Library kiadványának bevezetője úgy jellemez, mint „az állatok birodalmáról szóló tények és mesék érdekes válogatását, amely arra ösztönzi az olvasót, hogy eltűnődjön az emberi és az állati viselkedés különbözőségein”). Másik munkájának, a Tarka képeknek (Poikilé hisztoria/Varia Historia), hasonlóan erkölcsi töltetű történetei már az emberi életbe, történelembe és a legendák világába kalauzolnak. Valamennyi művét görögül írta, amelyek nagy népszerűségnek örvendtek, ám a későbbi kritikusok hiányolták belőlük a lényeget és a mélységet. Nyájas stílusának köszönhetően érdemelte ki a Meliglossus („Méznyelvű”) nevet. Több egyéb műve is fennmaradt, köztük igen érdekes 20 fiktív levele (Episztolái agroikikai/Parasztlevelek), valamint számos kisebb töredéke is, amelyek főként a sztoikus filozófia jegyeit viselik magukon. A sztoikus filozófia a nagy uralkodó, Marcus Aurelius császár életét irányító elveket foglalta magában; akinek az uralkodása idején született Aelianus is. A sztoi9
cizmus egyes elemeiből fejlődött ki a neoplatonizmus, amely i. sz. 250-től több mint két évszázadon át uralta az antik világ filozófiai gondolkodását. Meglepőnek találhatjuk, hogy a Római Birodalomban élő Aelianus főként görög nyelven írta munkáit. Annál is inkább, mivel korának hagyományőrző római polgárai nem kis megvetést tanúsítottak a görögök iránt, akiket harcedzett hódítókként gyakran elpuhultnak, dekadensnek és férfiatlannak tartottak. Azonban, főként Hadrianus császár (i. sz. 117-138) uralkodásától kezdve, aki nagyra becsülte vívmányaikat és tudásukat, elismerték azokat a tulajdonságaikat, amelyekre a tanult, civilizált római polgárok felnézhetnek. A múlt bölcsességébe mélyedő, tanult rómaiak egyre inkább eredeti nyelven olvasták a régi könyveket, és görögöket fogadtak fel, hogy gyermekeiket írásra, olvasásra és jóval régebbi kultúrájuk szeretetére, tiszteletére tanítsák. Aelianus is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy erről a leigázott, ám egyre befolyásosabb nemzetről kedvező kép alakuljon ki. Figyelemre méltó, hogy görögökből még római császárok is lettek, és hogy a görög nyelv a birodalom meghatározó, uralkodó nyelvévé vált. Amikor Aelianus meghalt, már észak-afrikai és szíriai származású császárok is kerültek trónra, és egykor barbárnak tekintett népek leszármazottai ültek a szenátusban. Éppen a szerző halálának évében kiáltottak ki császárnak egy katonai karriert befutott trák parasztot, Maximinust. Ha jól tudjuk, soha nem tette be a lábát Róma városába. Aelianus stílusából gyakran hiányolják a tisztaságot és az ékesszólást, s olyannyira kedvelt valószínűtlen történeteit egyesek a jelentéktelen könnyű műfaj darabjai közé utasították, mások szerint azonban szándékosan vette fel a nagy történetíró, Hérodotosz eklektikus stílusát. Mindazonáltal egyik kortársa, a görög szofista Philosztra-tosz azt állította, hogy Aelianus stílusa sokkal jobb annál, mint amit egy nem görög és nem Görögországban tanult írótól várni lehetne. Ez felfogható dicsérő, ám leereszkedő megjegyzésnek is. Talán Philosztratoszt nem az 10
lepte meg, hogy Aelianus jól ír görögül, hanem az, hogy éppen görögül ír. Az ókori filozófiák követői rendre összevetették saját nézeteiket és tanításaikat másokéival, ami nem meglepő módon, gyakran ádáz vitákhoz vezetett. Az epikureánusok, akik szerint az élvezet a boldog élet alfája és ómegája, különösképpen Aelianus megvetése tárgyát képezték. Munkáihoz forrásként a híres idősebb Plinius (meghalt i. sz. 79-ben), s a zoológiában jártas sebész, Szosztratosz műveit forgatta, de több más szerző írásait is tanulmányozásra érdemesnek ítélte. A hozzá hasonló közvetítők segítségével a tudósok még a korábbi írókról is gyűjthettek ismereteket. Ne feledjük, az ókori világ tudásanyagának jó része ma már elveszett számunkra, gyakran a korai kereszténység fanatikusainak gyűlölete miatt, akik nem tűrtek semmiféle kapcsolatot a pogány eszmékkel, s lerombolták az általuk ellenzett könyveket őrző könyvtárakat. Aelianus írásait kedvelték a keresztények, sőt gyakran merítettek is tanításaiból, így műveinek jelentős része megmaradt az utókor számára. Aelianus bizonyára jól ismerte Platón (i. e. 429 körül-347 körül) filozófiáját és tanításait, és valószínűleg, legalábbis részben, Platón Timaiosz című művéből szerzett tudomást Atlantisz legendájáról. Az állatok természete (De Natur a Animalium) című könyvében Aelianus így ír: „Az óceán partján élő népek azt mesélik, hogy a régi időkben Atlantisz királyai, akik Poszeidón leszármazottai, hatalmuk jelképeként a hím tengeri kos fejdíszét hordták a fejükön, feleségük, a királynék pedig, hatalmuk jelképeként a nőstény tengeri kosét.”
A szövegből úgy tűnik, hogy a tengeri kos, amelyről beszél, delfin vagy narvál, azaz tengeri egyszarvú. Azt nem tudhatjuk, 11
hogy leírásához Aelianus, Platón művén kívül, felhasznált-e más forrást is. Lásd még: Platón, idősebb Plinius
12
Ammianus Marcellinus
Ammianus Marcellinus (i. sz. 330 körül-395 körül) valószínűleg a mai Szíria területén található Antiochiában született gazdag görög család sarjaként. A római seregben szolgált; harcolt Galliában és Perzsiában II. Constantius, II. Julianus („a Filozófus”), majd annak rövid életű utóda, Jovianus uralkodása alatt. Katonai szolgálata befejeztével Egyiptomba és Görögországba utazott, végül Rómában telepedett le, és megírta a Római Birodalom latin nyelvű történetét az i. sz. 1. század végétől saját koráig. így tovább folytatta a nagy történetíró, Tacitus munkáját, akinek stílusát oly nagyra értékelte és követni kívánta. Néha megfeledkezünk arról, hogy Ammianus a néptömegek előtti, hangos felolvasásra szánta műveit, ami természetesen bizonyos mértékig meghatározza stílusát. Őt tartják a Tacitus (i. sz. 55 körül-120 körül) és a Dante Alighieri (1265-1321) működése közötti időszak legjelentősebb irodalmi képviselőjének. Ammianus az ókori világ utolsó nagy történetírója, munkásságával egy halódó műfajt élesztett fel. Történelmi munkája, a Rerum gestarum libri (amelyet időnként Res gestae címen is emlegetnek, mivel az előbbi címet egy ismertebb mű is viseli) vagy az Események krónikái, 31 könyvből állt, ám sajnos csak az utolsó 18 maradt fenn, melyek a 353 és a 378 közötti időszakot tárgyalják. Edward Gibbon a History of the Decline and Fall of the Roman Empire (A Római Birodalom hanyatlása és bukása, 1776-1788) című művének Ammianusról szóló részét a következő szavakkal zárja: 13
„A legőszintébb sajnálattal veszek most búcsút attól a pontos és megbízható történetírótól, aki korának történelmét a jelenkori történészekre jellemző előítéletek és szenvedélyek nélkül ábrázolta.”
Könyvei összeállításakor Ammianus saját jegyzetei mellett gyakran utalt más írók műveire is. Nagy gonddal írt, hogy stílusával kora művelt férfiainak igényeit kielégítse, ám érezhető, hogy irodalmi körökben nem mozgott otthonosan. Talán éppen „kívülállásának” következtében kerülte a rövid lélegzetű „miniatűrök” divatját, és helyettük inkább az ódivatú monumentális történetírást részesítette előnyben. Kendőzetlenül beszámol a régi uralkodó osztályok csalásairól, romlottságáról és cselszövéseiről; ahelyett, hogy hazafias, ám hazug dicshimnuszt zengene, meglehetősen realisztikus képet fest a Római Birodalomról. Sokkal korábban élt elődjéhez, Hérodotoszhoz hasonlóan ő is elidőzött azoknál a témáknál, amelyek különösen érdekelték, például részletesen bemutatott embereket, leírt olyan természeti jelenségeket, mint a szivárvány vagy a földrengés, kitért az adózás kérdéseire, a katonai fegyelemre, a harcok során használt fegyverekre és a régmúlttól kezdve örökzöld témára, a jogi pálya becstelenségére. Az i. e. 1. században élt görög történész és szónok, Timagenész műveiből merítve Ammianus azt írja, hogy a gall papok (drasidae, vagyis druidák) szerint saját népük nagyon régen egy távoli szigetről vándorolt Galliába. Ez táplálta azt a hitet, hogy ezek a gallok az elpusztult Atlantisz túlélői. Ezzel szemben Ammianus művei azt is sugallhatják, hogy míg Gallia egyes lakói ottani őslakók voltak, később mások is letelepedtek melléjük, akik a Rajnán túlról érkeztek és északkelet felé tartottak. Ammianus azt is hallotta a gall papoktól, hogy a helybeli asszonyok gyermekeket szültek, miután együtt háltak Herkulessel; másoktól pedig arról értesült, hogy a gallok Trója pusztulá14
sát követően menekültek akkori lakhelyükre. Több más ellentmondásos mese is terjengett a gallok eredetéről. Ammianus arról is beszámol, hogy az egyiptomi Alexandriában sokan vélték úgy, hogy Atlantisz léte történelmi tény, nem pedig legenda; ezt azzal magyarázták, hogy földrengések hatására a Föld egyes részei elsüllyedhetnek, és éppen ily módon pusztult el az Atlanti-óceán egyik hatalmas szigete. Ammianus történelemkönyvét először 1474-ben nyomtatták ki, és olyan nagy népszerűségnek örvendett, hogy – Adrian Murdoch újságíró és történész szerint – „1533 végéig legalább öt kiadást élt meg”. A napjainkig fennmaradt mű szinte teljes egészében egy 9. századi kéziratból származik, amelyet azóta többféleképpen is módosítottak, kiegészítettek, anélkül, hogy eredeti jelentése lényegesen megváltozott volna. Mindazonáltal Ammianus szavahihetőségét illetően Gibbon megjegyzi, hogy az ókori szerző nem teljesen objektív. Hajlamos arra, hogy eltúlozza a dolgokat, valamint az általa ábrázolt személyekkel szembeni pozitív vagy negatív érzelmei átütnek művén. Ám még egy modern szerző számára is rendkívül nehéz feladat, hogy elfogulatlanul viszonyuljon a vizsgált történelmi személyhez. Ezt bárki rögtön észreveheti, aki elolvas néhány életrajzi művet az angol III. Richárdról: egyesek megrágalmazott, sajnálatra méltó, tehetséges uralkodónak ábrázolják, míg mások öldöklő, zsugori, bizalomra teljesen méltatlan szörnyként festik le. Egyértelműen látszik, hogy Ammianust széles körben olvasták, és a szerző szabadon kifejthette saját véleményét. Katonai képzettsége és műveltsége pedig jó stílussal párosult. Ammianus korának gyermeke volt, beleártotta magát a politikába, veszélyeket élt át, és úgy mesélte el az eseményeket, ahogyan látta őket. Noha toleranciával viszonyult az eltérő vallási nézetekhez, ő maga pogány maradt egy olyan időszakban, amikor a kereszténység egyre nagyobb befolyásra tett szert a birodalmon belül; ezért nem illette olyan éles kritikával, mint a későbbi történészek, II. Julianus császárt (i. sz. 360-tól 363-ig 15
uralkodott), akit „Apostatá”-nak, „Hitehagyott”-nak is neveznek, amiért szembefordult a kereszténységgel. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy Ammianus bírálta Julianust egyéb cselekedetei miatt. Az Encyclopaedia Britannica megjegyzi: „Összehasonlítva a keresztény történészeket az olyan kiváló pogány szerzőkkel, mint például Ammianus Marcellinus [...], aki kész volt felnézni azokra a keresztényekre, akik megérdemelték, fény derül keresztény kortársainak intoleranciájára és szűklátókörűségére.” Hálával tartozunk neki történetírói munkásságáért, és megbocsáthatjuk időnként előforduló tévedéseit és képtelenségeit, mivel ezek meglepő tehetséggel párosulnak az elbeszélés és a leírás terén. Természetesen arról nem tudhatunk semmit, hogy Atlantiszról szóló megjegyzései igazak-e vagy sem.
16
Athén
Egyáltalán nem véletlen, hogy Platón, a nagy athéni filozófus műveiben, nevezetesen Timaiosz és Kritiasz című dialógusaiban írt Atlantiszról. Abban a városban, amely a szerző idejében fejlett kormányzati rendszerrel büszkélkedett és felsőbbrendűsége teljes tudatában virágzott, természetes lehetett, ha a korszak filozófusai érdeklődtek a múltba veszett mesés sziget iránt, amely érdekes tanulságokkal szolgálhat számukra. Athén a mai Görögország fővárosa. A város története az ókorba nyúlik vissza, amikor a görögök önálló városállamokban éltek, amelyek nem csupán a mai Görögországot ölelték fel, hanem kiterjedtek a mai Törökország, Olaszország, Szicília és a Földközi-tenger térségének területére is. A görögök nagy gyarmatbirodalmat alakítottak ki, nyelvüket többféle dialektus is gazdagította, folyton változó szövetségeket hoztak létre egymás között, és állandóan harcban álltak egymással. Egyes államok élén királyok álltak, másokat diktátorok, magisztrátusok vagy oligarchák irányítottak, ám annak az időszaknak a nagy részében, amikor Görögországot még nem olvasztotta be a Római Birodalom, az athéniek büszkék voltak arra, hogy i. e. 508 óta demokráciában élnek. Valamennyi állampolgárnak jogában állt a város fejlődését elősegítő intézkedésekre javaslatokat tenni és ezekről szavazni. Még a legmodernebb szemmel nézve is ez az igazi demokrácia tökéletes fogalmát testesíti meg. A gyakorlatban azonban az ókori athéni rendszernek megvoltak a maga korlátai. A nők nem vehettek részt a döntéshozó folyamatokban (hacsak valamikép17
pen meg nem tudták győzni férfi rokonaikat a véleményükről). Csak felnőtt férfit lehetett bármely tisztségre megválasztani, és csupán akkor, ha állampolgársággal rendelkezett. A rabszolgákat és az idegeneket teljesen kizárták a döntéshozásból. A jómódú férfiak megtanulták a nyilvános szereplés művészetét, és megkapták a rangjuknak kijáró tiszteletet. A tanulatlan kézművesek és napszámosok már nehezebben tudták elfogadtatni hallgatóságukkal nézeteiket és javaslataikat. így gyakorlatilag a gazdag és idősebb férfiak viszonylag szűk rétege hozta a döntéseket. Még ma is gyakran kritikátlanul azt állítjuk, hogy az athéniek „találták fel” a demokráciát, ami bizonyos mértékig igaz is. A mai demokratikus rendszerek vizsgálata azt mutatja, hogy az athéni modell bizonyos tökéletlenségei még most is makacsul tartják magukat. A státus és a hatalom még mindig hangosabban hallatja szavát, mint a szegénység és az alacsony rang. Mindazonáltal az athéniek inkább személyen, semmint választott képviselőkön alapuló demokráciával rendelkeztek, és ez a rendszer talán különb a mainál. Az athéni nép azonban nem mindig élvezhette a demokrácia áldásait. I. e. 560 körül Peiszisztratosz türannoszként került hatalomra (ami csupán „uralkodót” jelentett). Kétszer is megbuktatták, ám mindkét alkalommal megújult erővel tért vissza. Athén uralkodójaként halt meg i. e. 527 körül. Uralma mégis sok kedvező változást hozott az athéni nép számára, amely egyre büszkébben tekintett városára. Az uralkodói hatalom Peiszisztratoszról fiára, Hippiaszra szállt, aki a fokozódó elégedetlenség ellenére i. e. 510-ig meg tudta őrizni pozícióját; ekkor a spártaiak letaszították trónjáról a zsarnokot, és bár jelentős viták bontakoztak ki a további kormányzás formáját illetően, egy bizonyos Kleiszthenész demokratikusabb irányítás bevezetésére bírta rá az athénieket. Az évszázad végére az athéniek meghiúsítottak egy ellenük irányuló spártai hadjáratot, valamint legyőzték Boiótia és Khalkidiké seregeit, amelyeknek szomszédjuk földjeire fájt a foguk. 18
Az ókori görög népek – kevés olyan ismert kivétellel, mint a spártaiak – nagyra értékelték a kultúrát és a tanulást, és általánosan elfogadott tény, hogy kulturális fejlődésük legvirágzóbb korszaka i. e. 500 és 336 közé tehető. E fejlődés középpontjában Athén állt; itt a fejlett kereskedelem által felhalmozott vagyont erős hadiflotta védte. Az i. e. 490-es években a perzsák felismerték Athén jelentőségét. Ebben az időben I. Dareiosz perzsa király, legalábbis névleg, uralma alá próbálta hajtani a görög városokat, és területeket követelt tőlük hatalma elismerésének jeleként. A független görögök, köztük az athéniek is, nem akarták teljesíteni a „királyok királyának” kívánságait. Állítólag Dareiosz király külön arra a célra tartott egy rabszolgát, hogy az folyton emlékeztesse: „Ne feledd az athénieket!” Az athéni Parthenon még mindig rengeteg látogatót vonz a világ összes tájáról. Ez a város védőszentjének, Paliasz Athénénak a temploma, amelynek belsejében állt az istennő 11 méter magas krizelefantin (aranyból és elefántcsontból készült) kultuszszobra, azt ábrázolva, amint az istennő Nikét, a Győzelmet megmutatja népének. A szobrot Pheidiasz készítette, azoknak a korábbi Athéné-szobroknak a helyére, amelyeket 480-ban pusztítottak el a várost megtámadó perzsák. Az athéniek hittek abban, hogy hozzájuk hasonlóan Athéné is szereti a bölcsességet, és nagyra becsüli a művészeteket. Erejét apjának, Zeusznak, a legfőbb istennek – akinek a fejéből kipattant – az erejéhez hasonlították. A több mint kétezer év időjárásától, háborúitól és elhanyagoltságától megviselt Parthenon még mai állapotában is tükrözi a benne imádkozó és civilizációjukra büszke athéniek nagyságát. Felépítésével új erőre kapott a perzsák támadásától (480-479 körül) elgyötört város, bár a háborús konfliktus egészen 449-ig elhúzódott. A görög népek közötti addig példátlan összefogás győzelemhez vezetett a külső ellenséggel szemben: Marathónnál (490-ben) az egyesített athéni és plataeai seregek szétverték a perzsa haderőt, amit egy évtizeddel később a szala19
miszi tengeri csatában aratott diadal követett. Ennek szomorú előzményeként azonban a perzsa seregek kifosztották a várost és leégették templomait. A győzelem után végre beköszöntött az aranykor, amely csaknem az évszázad végéig tartott. Athén egyik legnagyobb alakja a híres szónok, Periklész (i. e. 490-429 körül) volt, akit húsz alkalommal választottak meg Athén sztratégoszává. Megszervezte a hadiflottát és megerősítette a város védelmét. Az általa emelt templomok és emlékművek a város büszkeségét testesítették meg; Periklész kevésbé tehetős polgárokat is megpróbált bevonni a kormányzásba. Sikereinek talán elkerülhetetlen következményeként túlbecsülte saját képességeit, amikor népe élén szembeszállt Spárta katonai erejével. Az athéniek menedéket keresve, a város falai mögé szorultak, miközben földjeiket felégette az ellenség. Ezért haragjukat Periklész ellen fordították; eltávolították hivatalából, perbe fogták és megbüntették. Periklész azonban elég sokat tett városáért ahhoz, hogy a szeszélyes athéni nép visszahívja, éppen halála előtt. Periklésztől nagyon különböző, ám legalább annyira jelentős alakja volt Athénnek Szókratész, akit „bögölynek” is csúfoltak, mivel gyakran azzal ingerelte beszélgetőpartnereit, hogy kérdéssel válaszolt a neki feltett kérdésekre. Arra próbálta ösztönözni az embereket, hogy gondolkodjanak, és saját maguk válaszolják meg azt az örök kérdést, hogyan lehet helyes, jó életet élni. Végül azzal vádolták meg, hogy hitetlen, hogy új isteneket talált fel, és hogy megfertőzi az ifjúságot nézeteivel. Miután halálra ítélték i. e. 399-ben, kiitta a bürökpoharat. Utolsó napjairól nagy csodálójától, Platóntól kapunk beszámolót, és főleg az ő műveiből ismerhetjük meg Szókratész filozófiáját. Arisztotelész pedig Szókratész „induktív érvelését és általános definícióit” elemezte. Szókratész filozófiája világos, semmilyen ködös vagy kétértelmű vonást nem találunk benne. Bár Athén fénykorát Szókratész és Platón művei képviselték, nem szabad megfeledkeznünk a januárban rendezett kis 20
Dionüsszia (Lenaia) és a márciusban megtartott nagy Dionüsszia alkalmából írt színművekről sem. Ezek célja nem csupán a szórakoztatás volt, hanem a kor eseményeit, erkölcseit és filozófiáját is tárgyalták. Az egész görög világ drámaírói versengtek színpadi műveikkel a legjobb tragédia és a legjobb komédia címének megszerzéséért. A színdarabokat az athéni Akropolisz lábánál álló Dionüszosz Színházban adták elő. Legtöbbjük mára már elveszett, ám a modern közönség számára azért maradtak fenn színművek ebből az időből is, például Aiszkhülosz Oreszteia-trilógiája, Euripidész Bacchánsnők című műve és Arisztophanész vígjátékai, többek között a Madarak, amely az ég és föld közötti Felhőkakukkvárban játszódik. Azonban ne gondoljuk, hogy a költők és művészek által megénekelt Athén igazán eszményi keretet nyújtott a mindennapokhoz, mint ahogy arra Arisztophanész is oly sok humorral rámutat. A nők mozgástere rendkívül szűk volt. A nem kívánt újszülötteket egyszerűen az utcára tették és hagyták éhen halni őket; leánygyermekeknek gyakrabban jutott ez a sors. Ha valaki eladósodott, gyakran el kellett adnia magát és a családját rabszolgának mindaddig, amíg – ha szerencséje volt – ismét meg nem tudta váltani szabadságát. A legtöbb férfinak fel kellett készülnie arra, hogy szükség esetén háborúban kell megvédenie városát. Athén polgárai gyakran hálátlanul viselkedtek vezetőikkel szemben. Nem Periklész volt az egyetlen, aki népe állhatatlanságát, szeszélyeit elszenvedte. I. e. 483-ban nagy mennyiségű ezüstöt fedeztek fel egy Laurion melletti állami bányában. A polgárok rögtön szét akarták osztani a zsákmányt, ám Themisztoklész bölcs előrelátásával és szónoki képességével meggyőzte őket arról, hogy az újonnan talált kincset egy 200 hajóból álló hadiflotta felépítésére fordítsák. Korábban már arra is sikerült rávennie őket, hogy a város számára Pireuszban alakítsanak ki egy jól védett hajóépítő műhelyt és kikötőt. Ennek és tengerészeti taktikai ügyességének köszönhetően győzelmet tudott arat21
ni a perzsák felett a szalamiszi csatában. Később Themisztoklész hosszú védelmi fal építését szervezte meg a város és a kikötő között. Ám nem kellett hozzá csupán néhány év, hogy honfitársai ellene forduljanak. Kiközösítették, száműzték, és a sors iróniájából életét éppen a perzsa király védelme alatt fejezte be. Ilyen hálás volt az athéni nép. A peloponnészoszi háború i. e. 464-ben tört ki Spárta és szövetségesei – akik nem nézhették tovább tétlenül Athén növekvő erejét – és az athéni szövetség között. A háború sok évig elhúzódott, míg végül Athén elveszítette gyarmatai nagy részét. A perzsa fenyegetéssel szemben, a görög államokból 477ben létrehozott déloszi szövetség eredetileg egyenlő partnerek közötti együttműködésként alakult meg. Ám a 450-es években az athéniek úgy emlegették szövetségeseiket, mint „az Athén uralta városokat”. 454-ben a szövetség kincstárát Athénba vitték azzal az ürüggyel, hogy ott nagyobb biztonságban lesz; az igazság azonban az, hogy az athéniek lassanként úgy tekintették a befizetéseket, mint hadisarcot. Athén gyengébb szövetségeseinek nem volt könnyű dolguk, ha el akartak pártolni Athéntől. A Leszbosz szigetén található Mütiléné népe 427-ben úgy döntött, hogy elszakad Athéntől. Spárta azonban ígérete ellenére nem sietett segítségére, így egy évvel később kénytelen volt megadni magát a szigetet tengeri zár alá vevő athéni erőknek. Az athéniek a népgyűlésen megszavazták, hogy minden mütilénéi férfit végezzenek ki, a nőket és gyermekeket pedig tegyék rabszolgává. Az utolsó pillanatban azonban visszavonták a határozatot, így a város lakói megmenekültek. Ez az eset nemcsak az athéniek szeszélyességét példázza, hanem azt is, hogy képesek voltak könyörtelenségükön felülemelkedni és emberséget tanúsítani. Azonban 415-ben a semleges Mélosz szigetét megadásra kényszerítették, és ott végrehajtották mindazt a kegyetlenséget, amelytől korábban Mütiléné népét megkímélték. 22
A Spártától elszenvedett megaláztatások után Athénnak politikai problémákkal is szembe kellett néznie a „harminc zsarnok” rémuralma alatt, akiknek biztonságára 700 spártai katona vigyázott. Bár a spártai vezetés alatt Athén némileg visszanyerte büszkeségét, és a korábbinál korlátozottabb mértékben demokratikus kormányzatát is, a város soha többé nem tudta visszaszerezni régi dicsőségét. Görögország többi részével együtt Athén Nagy Sándor fiának, II. Philipposz makedón királynak a fennhatósága alá került. Végül a Római Birodalom parányi szegletévé vált. Lásd még: Kritiasz, Platón, Timaiosz
23
Atlantisz városa
Platón szerint Atlantisz lakói rendkívül egyedi és érdekes módon kialakított, hatalmas városban éltek. Poszeidón isten eredetileg koncentrikus körök mentén alakította ki területét, amelyekből két kör szárazföldet, három pedig vizet alkotott, váltakozó zónákat képezve. Ezután az atlantisziak királyuk, Atlasz irányításával saját céljaiknak megfelelően formálták a területet, és egy hatalmas várost hoztak létre. Elsőként hidat építettek a vízzel teli gyűrűk fölé, majd a középpontban hatalmas palotát emeltek, amelyet a következő generációk mindig kibővítettek, így az évek múlásával egyre grandiózusabb és pazarabb lett. A várost a tengerrel összekötő csatornát is építettek, amely állítólag 9 kilométer hosszú volt: „Ástak ugyanis a tengertől a legkülső gyűrűig egy csatornát, mely három plethron széles, száz láb mély, ötven sztadion hosszú volt, és lehetővé tették a hajózást a tengerből odáig — mint valami kikötőbe —, kitágítva a torkolatát, hogy a legnagyobb hajók is befuthassanak. De ez még nem minden. Átvágták a tengergyűrűket elválasztó földgyűrűket is a hidak közelében, annyira, hogy egy háromsor-evezősnek átjárója legyen egyikből a másikba, de be is födték ezeket az átjárókat, úgyhogy ezek alatt az áthidalások alatt le-
24
hetett hajózni, mert e földgyűrűk oldalfalai elég magasan kiemelkedtek a tengerből.” (Platón: Kritiasz1)
Hatalmas falakat és tornyokat is emeltek a központi sziget köré, ezeket és a város többi épületét háromféle színű kövekből építették: fehérből, vörösből és feketéből; így valószínűleg csodálatosan nézhettek ki az épületek. Érdekes, hogy ugyanebből a háromféle színű kőből emelték az egyiptomi Gízánál a fennsíkot uraló piramisokat is. Építésükhöz fekete és vörös gránitot, valamint fehér turai mészkövet használtak. Ebből több szerző is arra következtetett, hogy Egyiptom magasrendű kultúráját egy atlantiszi törzs hozta létre – így felmerül a kérdés, vajon ez a három szín valamiféle szakrális jelentéssel bírt, és ezért használták bizonyos épületegyüttesekhez. A városfalakat fémmel vonták be: a külső falat rézzel, a következőt ónnal és a legbelső citadellát védő falat pedig oreikhalkosszal, amelyről Platón azt írja, hogy vöröses színű, ára az aranyéval vetekszik, és az Atlantiszt követő korok már nem ismerték. A város középpontjában álló királyi palotával együtt, e fémmel borított, fénylő falak mögött megépült Poszeidón temploma is. Platón Kritiasz című művéből ítélve ez lehetett Atlantisz legpazarabb épülete: „A templomot kívülről teljesen bevonták ezüsttel, az oromzat kivételével, melyet arannyal burkoltak. Ami pedig a belsejét illeti, az elefántcsont tető arannyal, ezüsttel és oreikhalkosszal volt díszítve; a 1
Amennyiben külön nem jelölj ük, az idézeteket a könyv fordítójának átültetésében közöljük. A Platón Kritiasz, valamint Timaiosz című műveiből származó valamennyi idézet forrása: Platón összes művei. III. Timaiosz, Kritiasz. Fordította Kövendi Dénes. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. 309–409.; 413–432. (Bibliotheca Classica) 25
falakat oszlopokat és a padlózatot pedig teljes egészében oreikhalkosszal burkolták. Aranyszobrokat állítottak fel a templomban: az istent, amint kocsiján áll és hat szárnyas lovát hajtja, s ő maga oly nagy, hogy feje tetejével a tetőt érinti.”
A város nagy része a külső gyűrűn kívül terült el, és jókora távolságot foglalt el a környező síkságból. A körülbelül 550 x 370 kilométer kiterjedésű síkságot csatornák szelték át. Az atlantisziak itt termelték meg gabonáikat. Az éghajlat állítólag olyan kedvező volt, hogy egyetlen év alatt kétszer is arathattak: egyszer télen, az esőnek köszönhetően, és egyszer nyáron, a csatornák lehetővé tette öntözés révén. A síkság szélén emelkedő hegyvidéki területet szintén benépesítették, és a síksághoz hasonlóan ezt is csodálatos bőség és a természet nyújtotta gazdagság jellemezte. „Sok népes falu volt bennük, meg folyók, tavak és rétek, elegendő táplálékul minden házi– és vadállatnak; temérdek erdő, változatos fajták, bármely munkára és mindenféle célra bőséges mennyiségben.” Platón ábrázolása szerint Atlantisz városa maga a paradicsom, az a hely, ahol férfi és nő semmiben nem szenvedett hiányt, és ahol maguk az istenek is bizonyára elégedetten éltek volna. Atlantiszról szóló beszámolónkat egy érdekes megjegyzéssel szeretnénk befejezni. A város Platón által leírt alaprajzának felülnézetéből az ún. „atlantiszi kereszt” alakja bontakozik ki, amelyet a koncentrikus körökben kialakított földek és az azokat átszelő csatornák mintázata nyújt. A kereszt szára az a széles csatorna, amely Atlantiszt a tengerrel köti össze. Állítólag ez a kereszt látható a megalitikus kőkörökben, az állóköveken és oltárokon szerte a prehisztorikus Európa területén; ennek a szimbólumnak az ábrázolásával Atlantisz legendáját és az emberiség múltjának emlékét akarták életben tartani. Egyébként nem ez az egyetlen hely, ahol a körök és a kereszt mintázata együtt 26
látható. Az egyiptomi ankh formája is hasonló, ha nem ugyanolyan, és számos kelta kereszt is meglepő hasonlóságot mutat ezzel a szimbólummal. Az atlantiszi keresztet az édenkerttel is összefüggésbe hozták. Állítólag a körökben lévő kereszt az édenkertbe ömlő négy folyót jelképezi, amely a négy égtáj felől érkezik. Ez beleillik a képbe, mivel a város leírása magának az eszményi államnak a leírása. Vajon lehetséges, hogy a kereszt eredeti jelentése az emberiség eredetére utal? Arra a helyre, ahol az ember először emelkedett ki barbár létéből és vált valóban civilizálttá? Az első városra és az első földre, ahol paradicsomban éltünk? Ez valóban ígéretes gondolat. Lásd még: Atlasz, Platón, Poszeidón
27
Atlasz
A görög mitológiának több Atlasz nevű alakja ismert, a leghíresebb köztük az égboltot a vállán hordozó titán. Ám Platónnál egy másik Atlasz játszik fontos szerepet Atlantisz történetében, és mi most erről az Atlaszról fogunk beszélni. Atlasz Poszeidón tengeristen gyermeke volt. A Platón idejében élő egyiptomi papok szerint az istenek fel akarták osztani a földet egymás között. Atlantisz szigetét Poszeidón kapta, akinek gyermekeire később az a feladat várt, hogy fejlett civilizációt hozzanak létre a szigeten. Atlantiszt tehát Atlaszról nevezték el, a sziget közepén található hegyet pedig Atlasz-hegynek hívták. A mitológia szerint Atlantisz legszentebb helyén, a sziget közepén Poszeidón találkozott egy helybéli asszonnyal, Kleitóval. Egyesülésükből öt fiú ikerpár született, ezek egyike Atlasz. Platón a Kritiaszban leírja találkozásukat. Érdemes az egész részt idéznünk, mivel annak egyes részletei magát a szigetet is bemutatják: „Az előzőekben már szóltunk az istenek közti sorsolásról, amellyel felosztották az egész földet itt nagyobb, ott kisebb részekre, s szentélyeket és áldozatokat rendeztek be maguknak. Így nyerte Poszeidón is Atlantisz szigetét, s itt telepítette le egy halandó nőtől származó ivadékait. A szigetnek ez a tája ilyen volt: a tenger felől, a sziget közepe táján egy síkság terült el, a hagyomány szerint a legszebb minden síkság közt s a legtermékenyebb. Továbbhaladva a sziget belseje 28
felér a síkság közelében, körülbelül ötvensztadionnyi távolságban emelkedett egy hegy, amely minden oldalról alacsony volt. Ezen lakott egy azok közül a férfiak közül, akik kezdetben itt a földből születtek: Euénór volt a neve. Vele lakott felesége, Leukippé. Egyetlen gyermekük született csak, egy leány Kleitó. Mikor a leány már férjhez menendő volt, meghalt apja-anyja, Poszeidón pedig szerelemre gyúlva iránta egyesült vele, és azt a dombot, melyen a leány lakott. Jól körülkerítette és körös-körül megerősítette. Felváltva kisebb-nagyobb tenger– és földgyűrűket vont ugyanis egymás körül.”
Poszeidónt gyakran féltékeny és zsarnok istenként ábrázolják, és itt ennek közvetlen bizonyítékát láthatjuk. Meglepetéssel fedezhetjük fel, hogy Atlantisz szigetének leghíresebb jellegzetességét, a földből és a tengerből álló koncentrikus köröket az isten nem másért vonta egymás köré, mint azért, hogy fogságban tartsa szerelme tárgyát. Később ebből a szigeten belüli szigetből alakult ki Atlantisz nagy városa, és a vízgyűrűk közötti földgyűrűket palotákkal és templomokkal építették be. Poszeidón és Kleitó elsőszülött fia, Atlasz lett a sziget első uralkodója ebben a tengeristen által létrehozott új világban. Platón Kritiasz című művében leírja, hogyan lett Atlasz Atlantisz királya: „[Poszeidón] fiúgyermekből öt ikerpárt nemzett és nevelt fel, és az egész Atlantisz szigetét tíz részre osztva, a legidősebb párból az elsőszülöttnek adta anyjar Kleitó lakhelyét és a körülötte fekvő tájékot – ez volt a legnagyobb és a legjobb rész. Őt a többiek királyává tette, de a többit is uralkodóvá, hiszen mindegyiknek sok ember fölötti uralmat és nagy kiterjedésű földet juttatott. Nevet is adott mindegyiküknek, a 29
legidősebbnek, a királynak azt, amelyről az egész sziget és a tenger elneveztetett – tudniillik az Atlantitenger – mert Atlasz volt az első király neve.”
Atlasz jóindulatú uralkodó hírében állott, és fivéreivel együtt ő teremtette meg Atlantisz kiemelkedő civilizációját. A szigetállam soha nem szenvedett szükséget semmiben, hatalma és gazdagsága nagyobb volt, mint azelőtt vagy azután bármikor. Platón műve szerint Atlasznak számtalan leszármazottja közül mindig a legidősebb fiú örökölte a trónt. Azokban az ősi időkben minden tökéletesen működött, és a királyok az istenek áldását élvezték. A Kritiaszban Platón leírja, hogy Atlasz utódai milyen önzetlenül szolgálták népüket: „Sok nemzedéken át, amíg az isten (Poszeidón) természete elég erős volt bennük, engedelmeskedtek a törvénynek és jó barátságban éltek a velük rokon isteni világgal. Gondolkodásuk igaz és fennkölt volt, megfontoltsággal párosult nyugalmat tanúsítottak mind a sors viszontagságaival szemben, mind egymással való érintkezésükben, ezért az erényt kivéve mindent megvetettek, nem sokat törődtek a múló kincsekkel, könnyen vették, sőt mint valami terhet tekintették az aranynak és egyéb javaknak tömegét, s nem részegedtek meg a gazdagságban való dőzsöléstől, s nem vesztették el önuralmukat.”
Az idő múlásával azonban a szigeten felütötte fejét a kapzsiság, és Atlasz leszármazottainak uralma véget ért. Platón Kritiasz című dialógusa befejezetlen maradt; a történetnek akkor szakad hirtelen vége, amikor Zeusz a többi istentől megkérdezi, mi legyen a sorsa az isteni eredetétől elfordult és „siralmas állapotban lévő” civilizációnak. Sejthetjük, mi lett a végzete, hiszen az istenek vízözönt árasztottak, és Atlantisz elsüllyedt. 30
Az imént már szó esett az Atlasz nevű titánról. Az egyik görög mítosz elbeszéli, hogyan változott a titán heggyé (amelyet később róla neveztek el), miután a hős Perszeusz levágta Medusza fejét és megmutatta neki. Ezt azért érdemes megemlítenünk, mert Atlantisz hegyét is Atlasznak hívták. Lehetséges, hogy a két, látszólag különböző Atlasz nevű hős rendelkezik némi hasonlósággal. Atlasz, a titán a világ legnyugatibb részén tartotta vállán az égboltot, miután Zeusz erre ítélte. Érdekes, hogy Platón is a világ legnyugatibb végében helyezi el Atlantisz szigetét. Ebből vajon azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Atlaszról, Atlantisz királyáról és magáról a szigetről is azt hitték, hogy ők tartják vállukon az eget és a földet? Ez természetesen nem biztos, de elképzelhető. Atlasznak számos kultúrában megtalálhatjuk a megfelelőjét, főként azokban, amelyekben jelen van a vízözön mítosza. A Frank Joseph Atlantisz-enciklopédiájában (The Atlantis Encyclopedia) szereplő guanches nép egy Atuaman vagy Ataman nevű istenséget tisztelt, amely név jelentése: ’az eget alátámasztó’; ez egyértelmű összefüggést mutat Atlasszal. Az észak-amerikai pawnee indiánok egy Atius Tirawa nevű égi isten létezésében hittek, aki szintén emlékeztet Atlaszra. Több más, Atlaszhoz hasonló istent is ismerünk, többek között a minósziak Ataó-ját, a baszkok Amaiurját és a hindu mítoszok Atriját. Végül a Piri Reis és Oronteus Finaeus ősi térképeit övező ellentmondásokkal, valamint azzal a ténnyel együtt, hogy állítólag ezek az atlantiszi királyok térképei alapján készültek, érdemes megjegyeznünk, hogy az 'atlasz' szó ma térképek könyvbe kötött gyűjteményét jelenti. Véletlenül vagy szándékosan, ez méltó megemlékezés Atlantisz első királyáról, a világ legnagyszerűbb országának uralkodójáról, amely ország abban az időben a világ legjobb tengerészeit és navigátorait mondhatta magáénak. Ha azok a tengerészek valóban elsőként térképezték fel a világot, 31
majd térképgyűjteményüket atlasznak nevezték el, az valóban a legjobb névválasztás lehetett. Lásd még: A baszkok, Kritiasz, A minószi civilizáció, Piri Reis térképe, Platón, Poszeidón, A guanchók
32
Azori-szigetek
Az Azori-szigetek az Atlanti-óceán közepén elszigetelten húzódó szigetláncolat. A kilenc szigetből álló szigetcsoport mintegy 1500 kilométerre található Portugáliától és 3400 kilométerre az Egyesült Államok keleti partjától. Az akkor még lakatlan Azori-szigeteket a portugálok fedezték fel 1427-ben – gyorsan benépesítették, és ma már csaknem negyedmillió ember él a szigeteken. Az Azori-szigetek mindegyike vulkanikus tevékenység eredményeképpen jött létre, legmagasabb csúcsa a Pico-szigeten magasodó Pico Alto. Legutóbb 1957-ben történt vulkánkitörés a szigetvilágban. Az Azori-szigetek csupán a csúcsát képezik az Atlanti-óceán mélyén húzódó hatalmas hegységeknek. Ha az Atlanti-óceán hirtelen eltűnne, a Pico Alto lenne a világ egyik legmagasabb hegye. Ignatus Donnelly Atlantis: The Antediluvian World (Az özönvíz előtti világ) című művében azt állítja, hogy Atlantisz igazi helye ott található, ahol Platón jelölte meg, éppen az Atlanti-óceán közepén. Az Atlanti-óceánban húzódó Delfinhegységről végzett kutatásai arra a következtetésre juttatták, hogy az Azori-szigetek az Atlantisz maradványai, mivel a hegység csúcsai olyan sorrendben rendeződnek el, ahogyan valamikor a sziget-kontinensen voltak láthatók. Ha az Azori-szigetek Atlantisz maradványai, akkor valóban megfelelnek a Platón Kritiaszában adott leírásnak, amely a sziget elhelyezkedéséről szól: 33
„Mindenekelőtt arra emlékezzünk, hogy nagyjából kilencezer évvel ezelőtt tört ki – mint mondják – a háború a Héraklész oszlopain kívül és belül lakó valamennyi ember között: ezt kell most előadnunk elejétől végéig. Már mondtuk, hogy emezek élén a mi városunk állt, és végig küzdötte az egész háborút, amazok élén pedig Atlantisz szigetének királyai. Ez a sziget valaha – mint említettük – Libüánál és Ázsiánál is nagyobb volt, de aztán földrengések folytán elsülylyedt, és most mint áthatolhatatlan iszaptömeg akadályozza a hajózásban azokat, akik innen indulnak ki a nagy nyílt tengerre.”
Az Azori-szigetek pedig éppen szemben találhatók a Földközi-tenger bejáratát alkotó Herkules oszlopaival – ez az a hely, ahol Platón leírásaiban Atlantiszt elhelyezte. Az Azoriszigeteken feltörő forró vizű források is megegyeznek a Kritiaszban leírtakkal, amelyben Platón arról számol be, hogy Atlantisz mind hideg vizű, mind meleg vizű forrásokban bővelkedik. Ignatius Donnelly szerint pedig a szigetet alkotó sziklák is bizonyítékul szolgálnak arra, hogy régen itt feküdt Atlantisz: „Platón leírásának igazságát az a tény is megerősíti, hogy az Azori-szigetek fölé fekete lávakövek, vörös és fehér sziklák magasodnak. És Platón szerint Atlantisz lakói fehér, vörös és fekete kövekből emelték épületeiket. Sir C. Wyville Thomson a következőket írja arról a keskeny földszorosról, amely a Fayal és a Monte da Guia között található, amelyet Monté Queimadának (»Megperzselt Hegy«-nek) is hívnak: »Részben sötét, csokoládé színű réteges tufából, részben porózus fekete lávarögökből képződött, amelyeknek hatalmas lyuk tátong a közepén; ezek a kövek egy fényes tűzijáték vulkáni bombáiként repül34
hettek szanaszét valamikor az Azori-szigetek történelmének hajnalán, ami viszont a sziget geológiai történetének későbbi szakaszát jelenti.« Wyville Thomson leírásában hatalmas fekete vulkanikus sziklafalak is szerepelnek.”
A szigetek vízszint feletti és alatti geológiai szerkezete azt mutatja, hogy a sziget régi folyórendszerei egy sokkal nagyobb földterület vizét gyűjtötték össze. A ma már óceán alá süllyedt csatornákban olyan sziklák fekszenek, amelyek felületét folyók csiszolták le; mindez arra utal, hogy ez a terület valaha kiemelkedett az óceánból. Azonban az elmúlt néhány ezer év vulkáni tevékenysége eltüntette ennek minden bizonyítékát, mivel a földfelszín többször is megváltozott. Feltételezhető, hogy a több millió tonna lávaréteg sok ezer éves városok maradványait és az emberi élet más bizonyítékait rejti maga alatt. Jól ismert tény, hogy az Atlanti-óceánt aktív vulkáni tevékenység jellemzi. Vulkánok hosszú láncolata húzódik az Azoriszigetektől a Kanári-szigetekig, végül a sort a Madeira-szigetek kialudt vulkánjai zárják le. A terület geológiai formálódása még nem fejeződött be, a tenger medrének erőteljes mozgása észlelhető az utóbbi száz esztendőben is. 1898-ban az amerikai távíró társaság egy elszakadt kábel megjavítása céljából hajókat küldött arra a helyre, amely az Azori-szigetektől mintegy 800 kilométerrel északra húzódik. A javítás során megállapították, hogy a kábel az egész tengerfeneket megemelő heves geológiai mozgások miatt tört el. A terület változékonyságát mutatja az is, hogy 1811-ben egy új sziget bukkant ki a vízből az Azoriszigeteknél, amelyre a britek tartottak igényt. Néhány éven belül azonban a sziget ismét elsüllyedt, és azóta sem emelkedett ki újra a hullámokból. Christian és Barbara Joy O'Brien The Shining Ones (Ragyogó emberek) című könyvükben azt állítják, bizonyítékot találtak 35
arra, hogy az Azori-szigetek körül valaha egy jóval hatalmasabb földtömeg terült el. Christian O'Brien nagy tapasztalattal rendelkező kutatógeológus, aki jeles szakértője a tengerfenék geológiájának: „Úgy nézett ki, mintha egy kelet—nyugati irányban 450, északdéli irányban pedig 300 mérföldes földtömeg északról délre megbillent volna, és belesülylyedt a hullámokba, nem hagyva mást a vízfelszín felett, mint hegyeinek csúcsát — amelyek ma az Azoriszigeteket alkotják [...] Képzeljünk el egy hatalmas, Spanyolország méretű szigetet, amelynek hegycsúcsai 12 ezer láb magasságban emelkednek a tenger szintje fölé, valamint egy kanyargó völgy rendszerben rohanó folyókat. Délkeleten egy általunk »nagy síkságnak« elnevezett képződmény uralta a vidéket, a maga 3 ezer 500 négyzetmérföldnyi területével, amelyet a londoni Temzéhez hasonló nagyságú folyó látott el vízzel. Mint látni fogjuk, ez sok közös vonást mutat a Platón Kritiászában bemutatott atlantiszi nagy síksággal.”
Az O'Brien szerzőpáros hisz abban, hogy ez a hatalmas földtömeg valamikor egy általuk „ragyogó embereknek” nevezett különleges fajnak adott otthont, akik világméretű civilizációt hoztak létre, és akiket egy katasztrófasorozat pusztított el. Ma még nem értjük pontosan azokat a geológiai folyamatokat, amelyek az Atlanti-óceán mélyén zajlanak. Talán ugyanaz a vulkáni tevékenység, amely a szigetvilág felszínét megváltoztatta az évek során, feltárja majd előttünk a keresett bizonyítékot, és újra felszínre juttatja az elsüllyedt területeket. És lehetséges, hogy a Pico Altót, amely talán valaha a nagy Atlasz-hegy csúcsa volt, ismét Atlantisz pillérének tekinthetjük. 36
Lásd még: Kritiasz, Dolphin hegygerince, Ignatius Donnelly, Herkules oszlopai, Platón
37
A baszkok
1905-ben megjelent, The Mysteries of Britain (Britannia rejtélyei) című könyvében Lewis Spence a baszkokról szólva megemlíti, hogy ők az atlantisziak leszármazottainak tartják magukat. Egyik népmeséjük elbeszéli, őseik hogyan szálltak partra a Biscayai-öböl partján, egy Atlaintika ('zöld sziget') nevű helyről elindulva, amely valamikor régen az óceán mélyére süllyedt. Spence arra is rámutat, hogy a baszkok nagy valószínűséggel a crô-magnoni embertől származnak, ami szintén arra utalhat, hogy Atlantisz szigetéről vándoroltak el. Ha más olyan emberfajtákat is szemügyre veszünk, amelyek állítólag Atlantisz túlélői, például a guanches népet, felfedezhetjük bennük a crômagnoni rokonság árulkodó jeleit, tehát lehetséges, hogy az emberiség ezen ágának Atlantisz volt az eredeti lakhelye. A baszkok ma Franciaország és Spanyolország határvidékén élnek. A történelem során hosszú ideig elnyomásban sínylődtek, és mindkét ország megpróbálta háttérbe szorítani kultúrájukat. A baszkok többsége ma a határ spanyol oldalán, baszk kormány által vezetett autonóm területen él. Még mindig sokan beszélik baszkul euskarának nevezett nyelvüket, amely az egyik legértékesebb öröksége ennek a népnek, és amely kulcsot adhat múltjuk és eredetük megfejtéséhez. Az euskara teljesen egyedülálló nyelv, nem hasonlít egyetlen más európai nyelvre sem. Azonban bizonyos elemeit egyesek a Kanári-szigetek guanches népének kihalt nyelvével és az északafrikai berberekével rokonítják, bár ez a feltevés ellentmondásokkal teli. Valójában az euskara egyedülállósága a fő oka annak, amiért az Atlantisz meséjében hívők az elsüllyedt szigetről 38
származtatják a baszkokat. Az euskara néhány vonásában egyes amerikai törzsek nyelvéhez is hasonlít. Ez olyan feltevésekhez vezetett, hogy a baszkok Atlantiszról hajóval érkezve gyarmatosították Spanyolországot. Hasonló elméletek születtek a guatemalai quiché néppel kapcsolatban is. Peter Stephen Duponceau, 19. századi nyelvész a következőket írja a baszk nyelvről: „Ez az Európa egyik félreeső szegletében, néhány ezer hegylakó által megőrzött nyelv talán az egyetlen megmaradt töredéke annak az azonos alapon képződött több száz dialektusnak, amelyet a világnak ezen a részén valaha beszéltek. A mamutcsontokhoz hasonlóan a régmúlt idők enyészetéből maradt itt emlékként. A maga nemében páratlan és egyedülálló ez a környező nyelvekkel semmilyen rokonságban nem álló nyelv.”
Hogy tovább fokozzuk e nyelv misztikumát, egy 18. századi apát, Dominique Lahetjuzan úgy vélte, hogy a baszk valójában az a nyelv, amelyet az édenkertben beszéltek. Állítása szerint megvizsgálta a Teremtés könyvében található szereplők nevének etimológiáját, és úgy találta, hogy e nevek eredete a baszk nyelvre vezethető vissza. Ez az elmélet a következő században is tartotta magát, az akkori apátok és püspökök egyetértettek Lahetjuzan érvelésével. Ignatius Donnelly az Atlantisz: The Antediluvian World (Az özönvíz előtti világ) című művében is feltételezi, hogy az édenkert színhelye Atlantisz volt. Egyes tudósok szerint valaha a baszkok uralták egész Spanyolországot és az Ibériai-félszigetet, s csak lassanként, évszázadok alatt szorultak vissza arra a kicsiny területre, amelyen ma élnek. Ha tehát elfogadjuk azt az elképzelést, mely Atlantiszt az Atlanti-óceánban helyezi el, mindez még nagyobb súlyt ad annak a mítosznak, mely szerint az elsüllyedt földrész túlélői a spanyol partokon léptek szárazföldre. 39
A baszkok és a Kanári-szigetek mára már kihalt guanches törzse közötti kapcsolat is egy ilyen diaszpóra bizonyítékának tekinthető. A két nép nyelve között hasonlóságok fedezhetők fel, és mindkettőben közös az egyébként egyedülálló kecskekultusz. Sok baszk haja vörösesbarna, és ugyanezt figyelték meg a guanches törzs tagjainál is. A baszkok eredetét még ma is homály fedi. Ha Atlantisz leszármazottai, hosszú utat tettek meg. Ma nincs saját hazájuk, Franciaország és Spanyolország határvidékén élnek; közülük sokan vándoroltak ki az Egyesült Államokba, Argentínába és Uruguayba. így a baszkok egyedi nyelve, az euskara, amelyet talán Atlantiszon beszéltek sok ezer évvel ezelőtt, folytatja elterjedését a világban. Lásd még: Kanári-szigetek, Ignatius Donnelly, A guanchók
40
Bimini-szigetcsoport
A Bimini-szigetcsoport a Bahamák területének kis részét alkotja a Karib-tengerben. Floridától mintegy 90 kilométerre északra helyezkedik el, kiváló búvár– és horgászparadicsomként ismert. Tengeri élővilága gazdag, és a búvárokat az itt található számtalan hajóroncs is vonzza. Ám Bimini nemcsak halairól és elsüllyedt hajóiról híres. 1968-ban egy később „Bimini-útnak” elnevezett kőképződményt fedeztek fel a Bimini-szigetcsoport északi részét körülvevő sekély vízben, körülbelül másfél kilométerre a parttól. A felfedezés dr. Mason Valentine paleontológus, geológus és zoológus nevéhez fűződik, aki búvárkodás közben talált rá az érdekes kövekre. Az „út” elnevezés tulajdonképpen megtévesztő. A kőképződmény azért kapta ezt a nevet, mert egy víz alatti kikövezett úthoz hasonlít. Ma már úgy gondolják, hogy a kövek valaha falakat alkottak, amelyek – ha a víz felszíne felett lennének – hasonlítanának a perui Cuzco melletti Sacsahuamannál talált falakra. A Bimini-szigeteknél több párhuzamos fal maradványai is találhatók a víz alatt egy elnyújtott kőcsoporttal együtt, amely fordított J betűre emlékeztet. A képződmény valamennyi köve 3x4 méteres nagyságú, és körülbelül 70 centiméter vastagságú. A Bimini-út felfedezésekor feltételezték, hogy a hatalmas kőtömbök tengerparti sziklák, amelyekből úgy alakították ki a képződményeket, hogy megformálták és egymásra fektették őket. Dimitri Rebikoff, francia óceánkutató arra hívta fel a figyelmet, hogy ezek a struktúrák feltűnő hasonlatosságot mutatnak a Földközi-tengerben talált ókori kikötők maradványaival – és a Bimini-út is éppen egy ókorban használt kikötő emlékét 41
őrzi. Az általa említett mediterrán kikötőket szintén tengerparti sziklákból építették, tehát egyértelmű a hasonlatosság. A tengerparti sziklák nem annyira porladó, használhatatlan kövek, mint azt sokszor állítják. A Bahamák körül található kövek mészkőből állnak – éppúgy, mint a gízai Nagy-piramis, amely már 4 ezer éve sértetlenül áll. Egy ókori kikötő megépítése ezen a helyen ésszerűnek tűnik. A Bimini-szigetcsoport egy atlanti-óceáni áramlat peremén helyezkedik el, amely északi irányban szeli át az óceánt az Azoriszigetek felé tartva, majd Nagy-Britanniához és Európához érkezve. A fal egyik része annyira szabályos ívet ír le, hogy az semmiképpen sem természeti képződménynek, hanem inkább emberkéz alkotta műtárgynak tűnik. Az 1970-es években dr. David Zink történész a Biminiszigetcsoportra látogatott, hogy szemügyre vegye a falmaradványokat, és hosszas tanulmányozásuk után arra a következtetésre jutott, hogy a kövek valamikor a nagy-britanniai Stonhenge-hez hasonló megalitikus templom építőelemei lehettek. A híres francia Jacques Cousteau, a Jacques Cousteau víz alatti világa című népszerű tévéfilm-sorozat sztárja is részt vett a kutatásban, s az 1970-es években filmre vette a képződményt. O azonban nem foglalt állást azzal kapcsolatban, hogy a Bimini-út vajon ókori vagy modern építmény, vagy éppen természeti képződmény. Egyes feltételezések szerint az ókori Bimini-utat képező kövek egy részét valamikor az 1920-as években elmozdították eredeti helyükről, és Floridába szállították, ahol kikötőgátak építéséhez használták. Ha ez igaz, akkor a képződmény eredeti alakja és jellege nagyon eltérhetett attól, amit ma látunk. Például állítólag az 1920-as évek előtt a kövek egy része kiemelkedett a vízből, amiből arra következtethetünk, hogy amikor kikotorták őket, annyira tönkretették az ősi falakat, hogy mára már csak az alapzatuk maradt meg. A Bimini-szigetcsoportot körülvevő vizekben más rejtélyes tárgyakat is véltek felfedezni; kőoszlopokat, márványtárgyakat, 42
sőt kő-köröket is, ám ez utóbbiak nagy része nem lehet más, mint élő szivacs. Azzal az elképzeléssel szemben, hogy ezek víz alatti, ember alkotta struktúrák, számos geológus és óceánkutató meggyőződése szerint a Bimini-út természeti képződmény, amely úgy jött létre, hogy a vulkáni tevékenység a kősorokat átpréselte az óceán alján kialakult repedéseken. Ezek a viták nagy valószínűséggel csendben zajlottak volna a geológusok köreiben és az óceánkutatók konferenciáin, ha egy ember nem vitte volna őket a széles nyilvánosság elé. A Biminiút vajmi kevéssé vonzotta a világ figyelmét, ám annál jobban magára vonta az 'alvó prófétá'-ét, Edgar Cayce-ét. A látnoki képességeiről híres Cayce be tudott számolni az emberek előző reinkarnációiról is, gyakran állítva, hogy egyesek az ókori Egyiptomban vagy Atlantisz szigetén éltek, amikor a legendás országot még nem nyelték el a hullámok. Az egyik ilyen látnoki víziója során, 1933-ban a Bimini-szigetcsoportot Atlantisszal hozta összefüggésbe: „Ahogy említettük, ugyanezek az építkezési módok (tuaoi-kőből vagy samottkőből) mai ismereteink szerint három helyen fordulnak elő a világon: Atlantisz vagy Poseidia víz alá merült szigetén, ahol az elsüllyedt templomok maradványai még feltárásra várnak a tenger iszaprétegei alatt, és a Floridához közeli Bimini-szigetcsoportnál...”
Cayce úgy gondolta, hogy a Bimini-szigetcsoport Atlanisz egyik külső részét alkotta, és az ősi időkben Altának hívták. Ám számos kutató úgy értelmezte Cayce szavait, hogy a Biminiszigetek egy nagyobb, Poseidia néven ismert terület része volt, amely Atlantisz fennhatósága alá tartozott. Cayce szerint Poseidia akkor keletkezett, amikor a nagy atlantiszi sziget, hatalmas erejű geológiai mozgások hatására három különálló részre szakadt. Ezek a következők: Og, Aryan és Poseidia. 43
Tehát amikor Cayce arról írt, hogy Atlantisznak ez a Poseidia nevű része újra kiemelkedik majd a tengerből és ismét felfedezik, sokan úgy vélték, hogy ez a jóslat a Biminiszigetcsoport melletti szenzációs leletekre vonatkozik. A 958-3. számú feljegyzésében találhatjuk a mára már híressé vált idézetet, amely a Bimini-út felfedezését vetíti előre: „Atlantisz részei közül Poseidia az elsők közt fog kiemelkedni a vízből; 1968-ban vagy 1969-ben várható ez az esemény, tehát már nincs túl meszsze.” Azonban még Cayce-nek a Szövetség a Kutatásért és a Felvilágosodásért (ARE) tartozó hívei közül is sokan kétlik, hogy Cayce valaha is összefüggésbe hozta volna a Biminiszigetcsoportot Poseidiával. Egy másik idézetben Cayce erre sokatmondó választ ad: „Kérdés: Ez [a Bimini-szigetcsoportot körülvevő terület] az Alta vagy Poseidia néven ismert kontinens? Válasz: Poseidia lakóinak ezen a környéken állt az egyik templomuk.”
Ezzel valószínűleg azt akarta mondani, hogy Poseidia lakói elfoglalták a Bimini-szigetcsoportot, de nem ez volt az otthonuk. Amint az imént említettük, Cayce valójában azt jósolta meg, hogy 1968-ban vagy 1969-ben Poseidia egyes részei és nem kifejezetten a Bimini-szigetek fognak kiemelkedni a vízből; így viszont azzal a problémával állunk szemben, hogyha Cayce nem a Bimini-szigetcsoporton helyezte el Poseidiát, nem beszélhetett a Bimini-út felfedezéséről. Ezenkívül a Bimini-út nem „emelkedhetett ki” a vízből, búvárok fedezték fel, és azóta is – ha akarjuk, ha nem – víz alatti képződmény maradt. Az viszont érdekes, hogy éppen 1968-ban fedezték fel – Cayce is erre az évre tette Poseidia kiemelkedését –, ám ez nem lehet több véletlen egybeesésnél. 44
Ha tehát a Bimini-szigetcsoport nem azonos Poseidiával, akkor vajon hol található ez az atlantiszi rész? Nos, az ARE több kutatója is azt állítja, hogy Cayce feljegyzései szerint Atlantisz nagy része a mai Sargasso-tenger környékén feküdt, majd elsüllyedt, és a víz felszíne felett maradt rész vált ismertté Poseidia néven. Ez a terület feltehetőleg a mai Azori-szigetek környéke az Atlanti-óceán közepén. Közismert tény, hogy az Azori-szigetek környéke különösen instabil, és a tengerfenék szintje helyenként valóban emelkedik. Ráadásul, az utóbbi száz évben beszámoltak arról, hogy hirtelen szigetek bukkantak ki a vízből, majd néhány év múlva elsüllyedtek; ez is megerősíti az Atlantióceán ezen részének kiszámíthatatlan geológiai jellegét. Másfelől viszont a Bimini-szigetek körül a tengerfenék nem emelkedik. Amikor Cayce megjósolta, hogy Poseidia 1968-ban vagy 1969-ben ismét elő fog bukkanni a vízből, talán nem a Bimini-szigetcsoportra vagy a Bimini-útra gondolt, hanem az Azori-szigetek egyes részeire. Ez sokkal valószínűbbnek tűnik. Az 'alvó próféta' egyes hívei azonban továbbra is azt bizonygatják, hogy Cayce igenis a Bimini-szigetekre gondolt, és ezt az 1968-ra vagy 1969-re jósolt felfedezéssel támasztják alá. Cayce jóslatait szemügyre véve, vajon találunk-e más olyan bizonyítékot is, amely arra utalhat, hogy a Biminiszigetcsoportnak köze lehet Atlantiszhoz, vagy az volt maga a mesés sziget? Az évszázadok során rengeteg információ veszett el. A Bimini-szigetcsoport eredeti lakóit kiirtották, ami együtt járt hitük és történelmük megsemmisülésével is. Az őslakók az arawak indiánok egyik törzsét képező lucayanok voltak, akik az egész Bahama-szigeteket benépesítették évszázadokkal – ha nem egy évezreddel – azelőtt, hogy az európaiak felfedezték az Újvilágot. Amikor Kolumbusz 1492-ben kikötött a Bahamákon, a lucayanok sorsa megpecsételődött. Azelőtt a karibok rendkívül agresszív és harcos népe vadászott rájuk, akik néhány évvel Kolumbusz megérkezése előtt foglalták el a szigeteket; ráadásul kannibálok hírében is álltak. A lucayanok a Karib-szigetek észa45
ki részébe húzódtak vissza a karibok elől. Amikor a spanyolok partra szálltak és a lucayanokat a testüket elcsúfító sebhelyek felől kérdezték, azt a választ kapták, hogy az emberevő karibok állandó üldözését kell elszenvedniük. Azonban a lucayanok csak azután kezdtek tömegesen pusztulni, hogy Kolumbusz betette a lábát a földjükre. A spanyolok rabszolgaságba hajtották az őslakókat, akik közül sokakat halálra dolgoztattak az aranybányákban és gyöngyhalászat közben. Még többen haltak meg európai betegségekben, amelyekkel szemben védtelenek voltak, mások pedig vagy megölték magukat, vagy a gyarmatosítók kegyetlenségének estek áldozatul. Néhány éven belül – többen ezt 30 évnél is kevesebbre becsülik – a lucayan törzs teljesen kihalt. Mindent, amit ma erről a népről tudunk, archeológiai leletekből ismerhettünk meg, mivel egyetlen lucayan sem élte túl a gyarmatosítást, és ma egyetlen élő ember sem állítja, hogy a lucayanok leszármazottja. Az Atlantisz Enciklopédiában (The Atlantis Encyclopedia) Frank Joseph azt írja, hogy a lucayanok nagyon ügyesek voltak és sok mindenhez értettek. Azt is megjegyzi, hogy szokatlan külsővel rendelkeztek, mivel világos bőrük, vörösesbarna hajuk és esetenként kék szemük volt. Ez a leírás érdekes módon illik a Kanári-szigetek guancsó népére is, akiket a spanyolok szintén lemészároltak. Joseph további kapcsolatot is feltételez a lucayanok és e távoli nép között, akik messze, Afrika partjainál éltek: „A lucayanok »Guanahani«-nak hívták a Biminiszigetcsoportot, ami szintén érdekes összefüggést mutat az ősi időkkel, mivel guanches nyelven a név jelentése: »Emberek (Guana) Szigete (Hani)«. A guancsók az Észak-Afrika északnyugati partjainál fekvő Kanári-szigetek őslakói voltak, amíg a spanyolok ki nem irtották őket a 15-16. században Bár a Bimini-szigetcsoporton nem találtak jelentősebb 46
építményeket, arawak nyelven a »guanahani« jelentése: »a körbekerítő falak helye«; a »hani« szó pedig a »koroná«-nak és a »koszorú«-nak is szinonimája volt A szigetnek ez a régebben ismert neve utalhatott arra a kőképződményre, amely 19 lábnyi mélységben fekszik a tenger alatt kevesebb, mint kétmérföldnyire a Bimini-szigetek északi pontjától.”
Ezek érdekes összefüggések, azonban a lucayanok kihalásával valószínűleg sok történetet elveszítettünk Atlantiszról, amelyek segíthettek volna kideríteni az igazságot erről a rejtélyes, eltűnt földről. Azzal az állítással szemben, mely szerint a Biminiszigetcsoport közelében talált víz alatti képződmények Atlantisz maradványai, Gavin Menzies 1421: The Year China Discovered America (1421: Az év, amikor Kína felfedezte Amerikát) című könyvében arról a meggyőződéséről ír, hogy a Bimini-utat a kínaiak építették, és a ma látható maradványok valamikor egy kikötő és egy szárazdokk részét képezték. Menzies szerint ezeket azért építették, hogy a kínai tengerészek megjavíthassák a Bimini-szigetcsoport körül viharban megrongálódott hajóikat. A szerző egyéb olyan emlékeket is bemutat, amelyeket a kínaiak korai utazásaik során hátrahagytak a világban. 2003-ban egy másik víz alatti leletre is rábukkantak a Bimini-szigetektől 160 kilométerre, a Bahamák legnagyobb szigete, Androsz mellett. Ez az Androsz-magaslatként ismert képződmény nagyon hasonlít a Bimini-útra. Az Androsz-magaslat egy 400 x 50 méteres terület, amely három sorban álló, hatalmas, derékszögű kőtömbökből áll; ezek körülbelül 10 x 8 méter nagyságúak és több mint fél méter vastagok. Ezek a Karib-tengerben meghúzódó víz alatti romok vajon Atlantisz maradványai, vagy csupán egy későbbi kultúra által emelt építmény emlékei? És ami még lényegesebb: egyáltalán emberkéz alkotta őket, vagy több millió év természeti folyama47
tai? Bármi is a válasz, a Bimini-szigetcsoport és az Androszmagaslat mindig is bővelkedett rejtélyekben és csodás mesékben. Emlékezzünk csak arra, hogy a Bahamák a legendás hírű Bermuda-háromszögön belül található, amely eltűnt hajókról és repülőgépekről szóló hihetetlen történetek és szokatlan jelenségek forrása. Az 1984-ben megjelent Atlantis: The Lost Continent Revealed (Atlantisz: az elveszett kontinens feltárása) Charles Berlitz visszaemlékszik egy ilyen történetre, amelyet dr. Ray Brown mesélt el neki. Brown a Bahamákhoz tartozó Berryszigetek partjainál búvárkodott, spanyol hajóroncsok után kutatva, amikor váratlan események történtek vele: „Hirtelen azt láttuk, hogy iránytűink körbe-körbe forognak, nyomásmérő készülékeink pedig nem mutatnak semmit. Északkeletre úsztunk el a szigettől. Sötét volt, ám váratlanul épületek körvonalai bontakoztak ki a víz alatt. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas víz alatti város. Öten voltunk búvárok, és mindannyian alámerültünk, hogy átfésüljük a területet. Ahogyan tovább úsztunk, a víz hirtelen áttetsző lett. 135 láb mélységben úsztam, közel a tengerfenékhez, és megpróbáltam lépést tartani az előttem haladóval. A sötét vízen keresztül a nap felé fordítottam tekintetem, és egy piramis alakú tárgyat pillantottam meg, amely tükörként csillogott. A tetejétől 35-40 lábnyira volt egy bejárata. Féltem beúszni a belsejébe.” Vajon mit bogozhatunk ki az ilyen leírásokból? Vannak, akik semmi mást, mint élénk fantáziájú emberek képzelgéseit; mégis nyilvánvaló, hogy nem minden beszámolót söpörhetünk félre egy kézmozdulattal. A Bimini-út valóban létezik, akárcsak az Androsz-magaslat. Remélhetőleg további kutatásainkkal rábírhatjuk ezeket a rejtélyes képződményeket arra, hogy feltárják élettörténetüket előttünk. 48
Lásd még: Azori-szigetek, Kanári-szigetek, Edgar Cayce, A guanchók
49
Blavatszkij asszony
Helena Petrovna Blavatszkij ezoterikus írónő és gondolkodó, a híres Teozófiai Társaság egyik fő alapítója volt. Gyakran úgy emlegetik, mint az úgynevezett New Age megteremtőjét vagy annak előhírnökét. Egyéni látásmódjának köszönhetően a saját útját járta, ami jól látszik egyik levelének idézetéből: „Semmi sem téríthet le az útról, ha már elindultam. Tudod, miért? Azért, mert mintegy húsz évvel ezelőtt elveszítettem az emberiségbe mint egyénekbe vetett hitemet, és most már mint közösséget szeretem, és univerzális, nem pedig egyéni értelemben dolgozom érte. Mindezt a saját módomon teszem. Már nem hiszek a tökéletességben, a tévedhetetlenségben és a feddhetetlen jellemekben sem. Mindegyikőnk egy többé-kevésbé fekete és – elnézést érte, de – bűzlő széndarab. Ám nincs olyan hitvány és piszkos széndarab, amely ne hordozná magában a jövőbeli gyémánt kezdeményét. Én pedig csak ezekre a részecskékre figyelek, a többit nem nézem, nem is akarom látni. Amint másokért tevékenykedem, és nem önmagamért, ezeket a részecskéket a közös ügy érdekében használom fel.”
Helena 1831-ben született Ukrajnában, orosz nemesek gyermekeként. Tizenegy éves volt, mikor édesanyja meghalt, s mivel édesapja katonaként nem tudott kellő figyelmet szentelni nevelésére, a déloroszországi Szaratovban élő gazdag anyai 50
nagyszülők gondjaira bízta őt. Helenát alig tizenhét éves korában hozzáadták egy negyvenéves alkormányzóhoz, ám három boldogtalan hónap után megszökött a házasságból. Kalandos életre adta fejét; utazásainak első állomása Konstantinápoly volt, majd a következő tíz évben bejárta Egyiptomot, Angliát, Franciaországot, Dél-Amerikát és számos más helyet is. Különösen indiai és tibeti útja során kezdtek benne megfogalmazódni azok a gondolatok, amelyeket később a Teozófiai Társaságnál végzett munkája és írásai által tárt a világ elé. 1875ben, 44 éves korában alapította meg a Teozófiai Társaságot. Ekkor már New Yorkban élt, ahol gyermekkorában kifejlesztett szellemi képességeivel sok embert lenyűgözött és hírnévre tett szert. A teozófia középpontjában az a hit áll, hogy a világ vallásai a teljes igazságnak csupán töredékeit hordozzák magukban. A teozófiai mozgalom lényege tehát annak a feltételezését jelenti, hogy az összes vallás tulajdonképpen ugyanannak az egésznek a részeit képezi. A teozófia minden olyan módszert magában foglal, amely lehetővé teszi az egyén számára, hogy meditáció, kinyilatkoztatás vagy más eszköz révén közvetlen tapasztalatot szerezzen Istenről. Azonban nem Helena Blavatszkij találta fel a teozófiát; az már évszázadok óta jelen volt a gondolkodásban, és az általa hirdetett tanok közül több is megtalálható magának Platónnak az i. e. 5. században született írásaiban. Mégis valószínűleg elsőként ő kezdte hirdetni a teozófia által megtestesített eszméket, és a Teozófiai Társaság megalakításával ő bontakoztatta ki a mozgalmat azáltal, hogy a saját és mások tanait egyetlen szervezetbe tömörítette, amely később világszerte hirdetni kezdte azokat. Az ezoterikus írásairól ismert Blavatszkij leghíresebb műve minden bizonnyal az 1888-ban megjelent The Secret Doctrine: The Synthesis of Science, Religion and Philosophy (A titkos doktrína: a tudomány, a vallás és a filozófia szintézise). Ebben a könyvében fejti ki gondolatait az Atlantiszról és az ott élő embe51
rekről. Munkáját nem sokkal Ignatius Donnelly Atlantis: The Antediluvian World (Az özönvíz előtti világ) című művének megjelenése után adta közre, és határozottan érezhető rajta annak hatása. Azonban a The Secret Doctrine ezzel együtt is jelentős írás, amely az Atlantisz-kutatás előmozdításával felhívta a közvélemény figyelmét erre a témára. Mint előtte oly sokan mások, Blavatszkij is azt állította, hogy az Atlantisz az ókor fejlett kultúrái közül soknak volt az őshazája: „Mi volt ez a nemzet? A titkos doktrína tanítása szerint ez az atlantisziak utolsó, hetedik alfaja, amely már elkeveredett az ariánusok egyik korai alfajával, azzal, amelyik fokozatosan elterjedt Európa kontinentális részén és szigetein, miután partra szállt a különböző tengerekről. Ez a faj Ázsia magas fennsíkjairól szállt alá, ahol a két faj menedéket keresett az Atlantisz pusztulásakor majd lassan elfoglalta és gyarmatosította az útjába kerülő űj területeket. Az elvándorolt alfaj gyorsan növekedett és szaporodott a szűz földeken; számos családra ágazott szét, amelyekből később nemzetek lettek. Az egyiptomiak, a görögök, a föníciaiak és az északiak így lettek ennek az egy alfajnak a leszármazottai.”
Atlantiszon kívül egy Lemuria nevű másik elsüllyedt földterületet is megemlít, s a The Secret Doctrine egyik részében arról ír, hogy az Atlantiszról és a Lemuriáról szóló legendák valamikor a múltban egyetlen legendává olvadtak össze: „Atlasz mítosza könnyen megérthető allegória. Atlasz Lemuria és Atlantisz öreg kontinenseit foglalja magában, amelyek egyetlen szimbólumban egyesülnek és testesülnek meg. A költők Atlasznak, akárcsak Proteusznak felsőbbrendű bölcsességet és univerzális tudást tulajdonítanak, és főként az óceán mélyének alapos ismeretét: mivel mindkét kontinens isteni tu52
dással bíró fajokat hordozott magán, és mindkettő a tenger fenekére süllyedt, ahol most arra várnak, hogy majd újra felszínre bukkanhassanak [...] Atlasz azonos Atlantisszal, amely a 'vállán' tartja az új kontinenseket és azok egeit.”
Blavatszkij erőteljes hatást gyakorolt a kortárs és a későbbi ezoterikus gondolkodókra, köztük a hírhedt, okkultizmussal foglalkozó Aleister Crowleyra, a filozófus Rudolf Steinerre, az ezoterikus íróra, Dion Fortune-re és James Churchwardra, aki a Lost Continent of Mu (Mu elveszett kontinense) című könyvében egy másik eltűnt világ létét bizonygatja. A Blavatszkij egyes írásait manapság célba vevő bírálatok és cinizmus ellenére ne feledjük, hogy kiemelkedő eredményeket ért el a filozófiában, és a Teozófiai Társaságnál kifejtett tevékenysége még ma is gyümölcsöző. Életműve védelmében a következőket írta: „A titkos doktrína sok millió ember közös tulajdona, akik különböző éghajlat alatt születtek, olyan időben, amellyel a történelem nem hajlandó foglalkozni, és amelynek az ezoterikus tanítások által megjelölt dátumait a geológia és az antropológia elméletei nem ismerik el.”
Blavatszkij az Atlantiszról szóló viták fellendítéséhez és az atlantiszi nép eltűnt fajának további tanulmányozásához is jelentősen hozzájárult. Szerinte valamikor a jövőben rábukkanunk egy olyan gazdag atlantiszi műemlékleletre, amely elkápráztatja a világot, és egyszer s mindenkorra bebizonyítja, hogy a sziget valóban létezett. Azonban még nem jött el az igazság pillanata. Mégis jó ezzel gondolatban eljátszanunk, hiszen talán éppen ez adja Atlantisz vonzerejét: örök hitünk egy szigetben, amely egy53
szerre volt földi paradicsom és legkorábbi őseink otthona, és amely lehetővé teszi számunkra, hogy álmodjunk és reméljünk. „Ki tudja, talán száz év múlva a világ nagy múzeumait az Atlantiszról származó gyémántok, szobrok, fegyverek és tárgyak fogják ékesíteni, a világ könyvtárai pedig e tárgyak feliratainak fordítását fogják őrizni, új fényt vetve az emberi faj elmúlt történetére és azokra a nagy problémákra, amelyek a mai gondolkodókat foglalkoztatják.”
Lásd még: Atlasz, Ignatius Donnelly, Lemuria, Mu, Platón, Rudolf Steiner
54
Brasseur de Bourbourg abbé
Charles-Étienne Brasseur de Bourbourg abbé leginkább Közép-Amerikáról szóló írásairól ismert, valamint olyan ókori dokumentumok feltárása fűződik nevéhez, amelyek hozzásegítettek bennünket az aztékok és a maják világának megértéséhez. Brasseur de Bourbourg 1814-ben született; filozófiai és teológiai tanulmányainak elvégzése után 30 éves korában római katolikus pappá szentelték. 1848-ban misszionáriusként KözépAmerikába utazott, ahol megszakításokkal 15 évet töltött. Mexikóban élénk érdeklődés ébredt benne a Kolumbusz előtti civilizációk iránt, amelyekből kifejlődött az ókori közép-amerikai világ, és amelynek romjai megtalálhatók szerte a kontinensen. Számos kéziratot gyűjtött össze, és nagy utat járt be azért, hogy megismerje Közép-Amerika kultúráit; bennszülött törzsekkel élt együtt, elsajátította a nahuatl nyelvet, Mexikó egyik fő nyelvét, valamint a cakchiquelt és a quichét. Kutatásainak eredményeként 1859-ben megjelentette az aztékok történetét. Több helyi nyelvet latin ábécé szerint írt át, és ő ismertette meg a világgal a de Landa-ábécét, a spanyol pap, Diego de Landa által 1556-ban lejegyzett, akkor még ismeretlen maja ábécét. Ennek a dokumentumnak segítségével sikerült megfejteni a maja hieroglifákat. Carl Scherzerrel együtt fedezte fel a Popol Vuh című négykötetes könyvet, amely a maja quiché nép híres teremtésmítoszát tartalmazza. Guatemala város egyik könyvtárában akadt a kezébe, és 1861-ben jelentette meg egyik első fordítását, francia nyelven. 55
A Popol Vuh elbűvölő története a quiché nép régen elveszített szülőföldjéről felkeltette Brasseur de Bourbourg érdeklődését Atlantisz iránt. Egyéb írásokat és kódexeket is talált, amelyek megerősítették az elveszett szülőföld mítoszát. Az egyik ilyen írás, a Chimalpopoca-kódex hatalmas vízözönről ad részletes leírást: „A napot Nahui-atlnak, »négy víznek« hívtak. A víz nyugodt maradt negyven évig, és még tizenkettőig, s az emberek harmadik, majd negyedik alkalommal születtek újjá. Amikor Nahui-atl eljött, már négyszáz év, meg két emberöltőnyi idő, és még hetvenhat év telt el. Ekkor az összes ember eltűnt, megfulladt és hallá változott. Az ég közelebb került a vízhez. Egyetlen nap alatt minden elenyészett, és a nappal, Nahuixochitl, »négy virág« elpusztította testünket [...] Még a hegyek is belevesztek a vízbe, és a víz nyugodt maradt ötvenkét tavaszon keresztül,”
Brasseur de Bourbourg meggyőződésévé vált, hogy Atlantisz az Atlanti-óceánban feküdt, és ez volt a maják eredeti otthona. Abban is hitt, hogy ha az olyan szavak, mint csónak, lándzsa és az olyan jogi intézmények, mint házasság és az olyan legendák, mint az özönvíz, az Atlanti-óceán mindkét partján léteztek, akkor valószínűleg közös az eredetük. A Popol Vuh bevezetőjében azt írja, hogy a szövegben említett Xibalba királysága meglepő hasonlatosságot mutat az Atlantisszal: „Mindkét ország csodálatos, rendkívül termékeny és nemes fémekben bővelkedő. Atlantisz birodalma tíz királyságból állt, élükön Poszeidón öt ikerfiával, köztük is a legidősebb volt a fő uralkodó. Ők tízen egy testületet alkottak, amely a birodalom ügyeit intézte. Haláluk után gyermekeikre szállt a hatalom. 56
Xibalba tíz királya között, akik (párosával) uralkodtak Hun-Came és Vukub-Came alatt (és akik együtt a királyság nagy tanácsát alkották) érdekes párhuzamokat fedezhetünk fel. És mindkét történetben előfordul mind a katasztrófa – mivel Xibalbát hatalmas áradat önti el —, mind Atlasz neve, amelynek az etimológiája egyedül a nahuatl nyelvben fordul elő: az atl, víz szóból ered; és azt tudjuk, hogy egy Atlan (»víz melletti«) város még a spanyol hódítás idején is létezett a Panama-csatorna atlanti-óceáni oldalán.”
Bármilyen jó szándék vezérelte is Brasseur de Bourbourg-t, beleesett korának csapdájába: engedte, hogy előre gyártott elméletek befolyásolják gondolkodását és hagyjanak mély nyomot írásain és fordításain. Ennek egyik klasszikus példája az akkor Troano-kódex néven ismert maja dokumentum fordítása volt, amely ma az átfogóbb Madrid-kódex része; ebben megtalálható hiányzó másik fele, a Cortesianus-kódex is. Akkor még Brasseur de Bourbourg azt hitte, hogy a maja hieroglifák ábécét alkotnak, ám később kiderült, hogy szótagoló írásról van szó, amelyben a szótagok jelekből, nem pedig betűkből állnak. Azt állította, hogy a fordításban a de Landa-ábécé jelentette a megoldás kulcsát: mint a rozettaköveket, úgy rakta össze segítségével a hieroglifákat. Arról azonban fogalma sem volt, hogy nem jól ismeri a de Landa-ábécét. Ezért szilárdan hitt abban, hogy az általa fordított szöveg Atlantisz pusztítását meséli el: „A Can hatodik napján, a tizenegyedik Mulacban, Zac hónapjában félelmetes földrengések rázták meg a földet, és eltartottak a tizenharmadik Chuenig. Mu agyagdombok földje és Moud földje nem tudott ellenállni a földrengés erejének Kétszer megrázkódtak, és éjszaka hirtelen eltűntek A föld alatti erők sok helyen folyamatosan megemelték, majd lesüllyesztették 57
a földkérget egészen addig, amíg mély repedések nem keletkeztek, amelyek válaszvonalat képeztek egyes országok között. Végül mindkét vidék megadta magát a hatalmas erőknek, és belesüllyedt az óceánba 64 millió lakójával együtt. Mindez 8060 évvel ezelőtt történt.”
Életműve nagy hatást gyakorolt olyan írókra, mint például Ignatius Donnelly, aki Brasseur de Bourbourg fordításával Atlantisz létezését igyekezett bizonyítani, és erre az ingatag alapra építkezve még merészebb kijelentéseket tett. Rajta kívül például James Churchward is felhasználta a fordítást, aki Mu meséivel, egy másik elveszett kontinens történetével gazdagította a világirodalmat. Más radikális nézetekkel rendelkező maja-kutatóktól eltérően, mint például Augustus Le Plongeon, Brasseur de Bourbourgt viszonylag hiteles szerzőnek tekintették, aki maradandót alkotott az ókori kultúrák tanulmányozásának terén. Le Plongeontól eltérően soha nem vált nevetségessé. Brasseur de Bourbourg fontos szerepet játszott a maja tanulmányok fellendítésében: a Popol Vuh és a de Landa-ábécé felfedezése hozzásegített bennünket Közép-Amerika történelmének megértéséhez. Hogy ezek a művek valóban bizonyítékot szolgáltatnak-e Atlantisz létezésére, az egészen más, egyelőre még nyitott kérdés. Lásd még: Ignatius Donnelly, Augustus Le Plongeon, Mu, Popol Vuh, Poszeidón
58
Kanári-szigetek
Ez a hét szigetből álló szigetcsoport az Atlanti-óceánban fekszik, Afrika északnyugati partjaitól mintegy száz kilométerre. Gyakran úgy emlegetik, mint Atlantisz lehetséges helyét, és azt is feltételezik, hogy a mai szigetek azoknak a hegyeknek a csúcsaiként maradtak fenn, amelyek a hajdani földtömeghez tartoztak. Maga Platón is azt hitte, hogy Atlantisz a Gibraltári-szoros bejáratát jelző Herkules-oszlopok mellett feküdt, így ezek elhelyezkedése mindenképpen megfelel az elméletnek. A Kanári-szigetek a guanches néven ismert különleges népcsoportnak adott otthont, akik úgy vélték, őshazájukat elnyelték a hullámok, ők pedig ottrekedtek a szigeteken. Sajnos a 15. században, miután a spanyolok meghódították a szigetet, a guanches nép kihalt, így történeteik és meséik mindörökre elvesztek. Görög és római utazók gyakran látogatták a szigetet, és a két birodalom írói feljegyezték, hogy a Kanári-szigetek őslakói Atlantisz pusztulásáról szóló legendákat tartanak életben. Mivel állítólag írástudatlanok voltak, szájhagyomány útján adták tovább történeteiket, így írásos feljegyzésekkel nem tudjuk megerősíteni ezt az állítást. A guanches nép kihalásával egész történelmük ködbe veszett. Állítólag a Kanári-szigetek adott otthont a görög mitológiából ismert Heszperidák kertjének. Ezt a mesebeli gyümölcsöskertet a Heszperidáknak nevezett nimfák gondozták, és a monda szerint a világ távoli nyugati végében fekszik. Héra itt termelte aranyalmáit, és azt, akinek adott belőlük, halhatatlansággal ajándékozta meg. Almái védelmére 59
Ladont, a százfejű sárkányt állította őrként a kertbe. Herkules, azzal a megbízatásssal, hogy lopjon el Héra almái közül hármat, hosszú útra indult, hogy megtalálja a kertet. Amikor odaért, végül sikerült megszereznie az örök életet adó almákat, ám ehhez meg kellett ölnie Ladont. Ahol a sárkány vére kiserkent, fák nőttek ki a földből, amelyekről azt tartják, hogy a ritkán előforduló sárkányfa (Dracaena draco) elődei voltak, melyek ma is megtalálhatók a Kanáriszigeteken. Ennek a fának a törzséből számtalan ágcsoport nő ki, így könnyű megérteni, miért tekintették a százfejű sárkány leszármazottjának. Élénkvörös színű, gyantás nedvét a guanches nép halottai bebalzsamozásához használta. A megszáradt sárkányvérnek hitt gyanta a középkori alkímia és varázslat segédeszköze lett. Hosszú ideig úgy tartották, és sokan még ma is úgy vélik, hogy a sárkányfa matuzsálemi kort ér meg. Egy 1867-ben kivágott példányáról azt állították, hogy több mint 6 ezer évig élt. Ha a Kanári-szigetekről a görögök azt gondolták, hogy valamikor ott pompázott a Heszperidák kertje, akkor ez egyértelműen összefügg azokkal az elméletekkel, amelyek szerint az édenkerthez hasonló földi paradicsomok Atlantiszon léteztek. Ignatius Donnelly Atlantis: The Antediluvian World (Az özönvíz előtti világ) című művében minden bizonnyal így gondolta. Ezért a Kanári-szigeteknek a Heszperidák kertjével való azonosítása még több súlyt ad annak a feltevésnek, hogy a Kanáriszigetek Atlantisz maradványa. Érdemes megjegyeznünk, hogy az elíziumi mezőket, a görög monda mennyországát, ahol a harcosok vigaszra leltek haláluk után, szintén a világ távoli, nyugati részén helyezték el – más szóval, Herkules oszlopain kívül, pontosan ott, ahol a Kanáriszigetek fekszik. Maga Homérosz is összekapcsolja a Kanáriszigeteket az elíziumi mezőkkel az Odüsszeia egyik érdekes részében: 60
„...a nyirkos utat mutogatta. Ókeanosz sodránál, Leukasz szirtje tövében mentek el ők, meg a nap kapuján át, és hol az álmok népe tanyázik: az aszphodelosz-réthez hamar értek, mert ott laknak a lelkek, az emberek árnyai együtt.” (Devecseri Gábor fordítása2)
Olyan utazásról mesél, amely a Herkules oszlopain túlra vezet, és nem lehet véletlen egybeesés, hogy az aszfodélosz nevű liliomféle a Kanári-szigeteken honos, és ott burjánzik. Vajon a Kanári-szigeteket azonosították az elíziumi mezőkkel, ahová a halottak tartanak? Azt se felejtsük el, hogy Dante Isteni színjátéka szerint a purgatórium is a Herkules-oszlopok mögött található, az Atlantióceánban. Talán a Kanári-szigetek egyikén? A Tenerife fölé magasodó Mount Teide sivár és kénes teteje valóban hasonlít a purgatórium hegyéhez, és illik annak a helynek a leírásához, ahol a holtak laknak. Egyes kutatók arról számoltak be, hogy az egyiptomiak is nyugaton helyezték el alvilágukat. Donald Mackenzei 1907-ben megjelent, Egyptian Myth and Legend (Egyiptomi mítosz és legenda) című műve szerint ezt a helyet Aalunak hívták: „Az Aalu paradicsomát Nyugaton találhatjuk. Kopár és száraz sivatagokon kell átkelnünk, amelyeket veszélyes hüllők népesítenek be; forró patakok is útját állják a zarándoknak, aki bármikor arra kényszerülhet, hogy visszaforduljon.”
Az Atlantisz-enciklopédiában (The Atlantis Encyclopedia) Frank Joseph úgy írja le Aalut, mint ókori egyiptomi nevet, amelynek jelentése a 'tűz szigete' egy nagy vulkanikus sziget a 2
Homérosz: Odüsszeia. Magyar Helikon, Budapest, 1974. 61
távoli Nyugaton (az Atlanti-óceánban). Ez kísértetiesen hasonlít a Kanári-szigetekre. A Kanári-szigetek mint mitológiai helyszín egy másik példában is megjelenik: ma úgy gondolják, hogy a kelta mitológiában szereplő Szerencsés Sziget vagy az Áldottak Szigete a Macaronesia-szigetekkel volt azonos, és ez a szigetcsoport magában foglalja a Kanári-szigeteket is. Ha valóban a Kanári-szigeteken játszódtak mindezek a halállal és az alvilággal kapcsolatos mítoszok és legendák, akkor ennek főként atlantiszi vonatkozása érdekes számunkra. Talán több is megbújik ezek mögött a mesék és történetek mögött? Vajon a világ ókori népei úgy tudták, hogy a Kanári-szigetek valaha az Atlantiszként ismert földtömeg része volt, és azért helyezték mitológiai alvilágukat erre a szigetre, mert azt hitték, hogy őseik valamikor itt éltek? A Kanári-szigetek minden bizonnyal jó eséllyel pályázhat a pusztító katasztrófa által elsüllyesztett kontinens helyszínének címére. A szigeteken a vulkáni tevékenység ma is élénk: La Palma szigete a világ egyik legkiszámíthatatlanabb vulkáni régiója – a legutóbbi vulkánkitörés 1971-ben történt. Ráadásul ez a vidék olyannyira instabil, hogy a tudósok egy lehetséges világkatasztrófára, úgynevezett mega-cunamira is figyelmeztetnek, amelynek kiindulópontja éppen a Kanáriszigetek lehet. A La Palmán, 1949-ben történt kitörés alkalmával a sziget nyugati felén lévő Cumbre Vieja hegygerinc több métert csúszott lefelé, az Atlanti-óceán irányába. Ha egy következő kitöréskor a sziget nyugati része leszakadna és belecsúszna az óceánba, hatalmas, több száz méter magas hullám keletkezne. Ez a hullám átviharzana az Atlanti-óceánon, és az Egyesült Államok keleti partjára, valamint a Karib-tengerre csapna le. Becslések szerint a hullám magassága, mire a Karib-tengerhez ér, elérhetné akár a 90 métert is. Ezek megdöbbentő és félelmetes előrejelzések. Vajon a múltban is valamilyen hasonló katasztrófa történt a Kanári62
szigeteken, és innen ered az özönvíz legendája? Platón határozottan ezt gondolta. Lásd még: A kelták, Ignatius Donnelly, A guancsók, Herkules oszlopai, Platón
63
Edgar Cayce
Edgar Cayce valószínűleg nagyobb népszerűségnek örvend napjainkban, mint saját korában. A New Age mozgalom egyik előfutáraként annak legjelentősebb ihletője maradt, több mint 60 évvel halála után is. Az 1877-ben Kentuckyban született Cayce meglehetősen hiányos oktatásban részesült szülei szűkös anyagi lehetőségei miatt. Azonban tizenhárom éves korában, tanulmányai befejezése előtt három évvel, rájött arra, hogy képes megtanulni egy könyv tartalmát csupán azáltal, hogy éjszaka a feje alá helyezi. Az iskola befejezése után számos foglalkozásba belekóstolt: többek között dolgozott farmon, könyvesboltban, biztosítótársaságnál és olajfeltárásnál. 21 éves korában hosszú időre megnémult, és mivel orvosai nem tudtak segíteni rajta, egy hipnotizőrhöz fordult segítségért, aki úgy próbálta meggyógyítani, hogy transzállapotba juttatta, és arra kérte, hogy ő írja elő magának a megfelelő gyógymódot. A fiatalember legnagyobb meglepetésére a gyógymód sikeresnek bizonyult: visszanyerte a hangját. Al Layne, a hipnotizőr azt tanácsolta Cayce-nek, hogy szellemi erejével próbáljon meg másokon is segíteni. Így kezdett el Cayce betegeket gyógyítani, és 1901-ben a hipnotikus gyógyító új és különös pályafutásának szentelte magát. Kezdetben nem találkozott személyesen betegeivel, csupán a nevüket és a címüket ismerte. Hihetetlen eredményeket ért el, és a következő tíz évben sikeres diagnózisainak köszönhetően egyre bővült páciensei köre. Miután az egyik országos lap is felkapta Edgar Cayce, a látnók történetét, nem csekély hírnévre tett szert. 64
Népszerű nevén „alvó prófétaként” emlegették, mivel szeánszai, ún. „igazlátásai” alatt behunyta a szemét és láthatóan transzba esett. Ő azonban „látnók diagnosztának” titulálta magát, és névjegykártyájára is ezt nyomtatta. Cayce összes feljegyzett igazlátásának többségét – mintegy 70 százalékát – ezek az ún. „egészségügyi igazlátások” tették ki. Azonban 1923-tól kezdve a páciensek egészségét nem érintő, ezoterikus témák is egyre inkább előkerültek szeánszain. A fő témák közé tartozott Jézus Krisztus, főként gyermekkora és korábbi inkarnációi, az asztrológia, az ESP (extraszenzoriális percepció), a reinkarnáció és a meditáció. A mi szempontunkból azonban az olyan témák a legfontosabbak, mint Atlantisz és az ókori Egyiptom, amely Cayce szerint az atlantisziakból álló ősi kolónia volt. Cayce azt hangoztatta, részleteiben is képes látni alanya előző életét, és számos pácienséről úgy tűnt a szeánszokon, hogy vagy Atlantiszon, vagy pedig az ókori Egyiptomban élt. Az évek során életükről és tevékenységükről még adatokat is közölt. Igazlátásai alkalmával Cayce azt állította, hogy Atlantisz története során három katasztrófát is megélt. I. e. 50 000 körül egy hatalmas földmozgás tönkretette a sziget erőforrásait. I. e. 28 500-ban három kisebb szigetre tört szét, ezek neve: Poseidia, Og és Aryan. Végül i. e. 10 500-ban történt a legnagyobb katasztrófa, amikor Atlantisz három szigete elsüllyedt. Az atlantisziak még jóval a végső pusztulás előtt Egyiptomba vándoroltak – jelentette ki Cayce, és az Egyiptomban kialakuló fejlett kultúra éppen akkor érte el csúcspontját, amikor Atlantisz elsüllyedt. Mindez egy Ra-Ta nevű főpap irányítása alatt történt, akit Oziriszhoz és Quetzalcoatlhoz hasonlóan a civilizáció megteremtői közé soroltak, és aki állítólag az egész világon megváltoztatta az emberiséget. I. e. 10 500-ban a többi nép előtt is modellként szolgáló Egyiptom az emberi fejlődés nagy vízválasztója lett, amely több tudományos eredményt produkált, mint 65
azóta az egész történelem – beleértve a modern kort is, vagy legalábbis Cayce korát, az 1900-as évek elejétől közepéig. A látnók egyik legszenzációsabb állítása az volt, hogy Egyiptomban létezett egy ún. 'feljegyzések csarnoka”, egy adatbázis, amely „információkat tartalmazott Atlantiszról, egészen annak az időszaknak a kezdetétől fogva, amikor a lélek testet öltött, vagyis megkezdte inkarnációit ezen a szigeten”. Más igazlátásaiban erről további részleteket is közölt: „A feljegyzések ennek az ősi civilizációnak az első pusztulásáig, az atlantisziak kivándorlásáig és Atlantisz végső megsemmisüléséig vezetnek vissza. Leírást tartalmaznak a Nagy Piramis építéséről, valamint jóslatokat arról, hogy ki és hol fogja megnyitni ezeket a feljegyzéseket.”
Cayce többször is utal arra, hogy a világon nemcsak egy feljegyzések csarnoka létezett, számos igazlátásában beszél egy másikról is, amely Dél-Afrikában található; erre példa a következő, 1933-ban adott igazlátása: „Mint említettük, az ugyanabból (a tuaoi kőből vagy samottkőből) való építkezési módok leírásai három helyen találhatók meg a világon, mai ismereteink szerint: Atlantisz vagy Poseidia elsüllyedt részein, ahol a templomok maradványai még most is megbújnak a tengervíz iszapja alatt, a Bimini-szigetcsoport közelében, Florida partjainál. Ezen kívül az egyiptomi templomokban talált feljegyzésekben, ahol az entitás (az igazlátás során megidézett lélek) később más lelkekkel együttműködve segített megőrizni a feljegyzéseket, amelyek arról a földről származnak, ahol valaha készítették őket. És végül idetartoznak a mai amerikai Yukatanból származó leírások, ahol ezeket a köveket (amelyekről oly keveset tudnak) az utóbbi hónapokban felfedezték.” 66
Tehát a feljegyzések csarnokai valóban léteznének? Annyi bizonyos, hogy a mai napig egyet sem találtak meg belőlük. Az mégis érdekes, hogy Cayce a Bimini-szigeteken helyezi el őket, ugyanis annak idején a szigetcsoport nem szerepelt az atlantiszi civilizáció lehetséges helyszínei között. Majd csak később, 1968-ban fedezték fel a mára híressé vált Bimini-utat a sziget melletti sekély vízben. Ez vajon véletlen egybeesés, vagy annak a bizonyítéka, hogy Cayce Atlantisz valódi történetét idézte meg igazlátásaiban? Míg a többi feljegyzések terméről meglehetősen gyér információkkal rendelkezünk, az egyiptomiról elég sokat tudhatunk meg Cayce-től. Egymást követő igazlátásaiban részletesen beszél róluk, mint például egy szintén 1933-ból származóban: „A feljegyzések kamráiban több volt a ceremónia, mint amikor összehívták a népeket a piramis építésének befejezése után. Itt azok, akiket az Áldozatok Templomában és a Szépség Templomában tanítottak, őrizték a feljegyzések kamrájának pecsétjeit. Ezeket úgy kellett megőrizni, ahogyan azt Atlantisz vagy Poseidia (a Templom) papjai átadták, amikor az Egyetlenre vonatkozóan ezeket a fajról, eseményekről és törvényekről szóló feljegyzéseket bevitték a termeikbe, és csak akkor lehet felnyitni, amikor azok visszatérnek az anyagi világba vagy a földi létbe, amikor a változás küszöbön áll a Földön.”
A fontosabb igazlátások során Cayce néha megengedte alanyának, hogy kérdéseket tegyen fel. Az alábbi igazlátásban a következő dolgokat tárta fel:
67
,,Kérdés: Ha a királyi kamra (a Nagy Piramis belsejében) az ötvenedik járatban van, melyik járatban található a lezárt kamra? Válasz: A feljegyzések lezárt kamrája más helyen található, nem ebben a piramisban. Kérdés: Mondja el részletesen, mit rejtegetett a lezárt kamra. Válasz: Atlantisz történetét annak az időszaknak a kezdetétől, amikor a Lélek testet öltött, vagy bezárta magát erre a földre, valamint a népek történetét földi tartózkodásuk alatt, elmesélte az első pusztulást és a földön végbemenő változásokat, a népek különböző tevékenységeit más földeken, az öszszes nemzet találkozását a pusztulásban, amely szükségszerűvé vált Atlantisz végső pusztulásával és a Beavatás Piramisának megépítésével, és hogy ki és hol fogja megnyitni a feljegyzéseket, amelyek az elsüllyedt Atlantiszról származó másolatok.”
Cayce újra meg újra hivatkozott olyan személyekre, akiket a feljegyzések csarnokában őrzött iratok megemlítenek, ezeknek a lelke a jövőben ismét reinkarnálódik, és fontos szerepet fognak játszani a Földön. Cayce azt jósolta, hogy 1998-ban meg fogják találni az információknak ezt a kincsestárát, ám az említett év a nagy felfedezés nélkül telt el. Sokak ebben mégsem Cayce tévedését látták, hanem olyan eseménysor kezdetét, amely végül mégiscsak elvezet a feljegyzések csarnokához. Azonban kiderült, hogy nem ez volt Cayce egyetlen olyan jóslata, amely nem vált valóra. Egy másik szerint 1958-ra rekonstruálni tudjuk az atlantiszi „halálos sugarat”. Azt is állította, hogy a 20. század végére New York, Los Angeles és San Francisco megsemmisül, Japán pedig teljesen a tenger alá süllyed: „Japán nagy részét valószínűleg ellepi a tenger.” Ami még riasztóbb, Cayce szerint 2001-ig a Föld tengelye tovább ferdül, ami a klíma megbolydulásához vezet. Végül azt is állította, hogy Kína 68
áttér a kereszténységre, és a vallásos hit zászlóvivője lesz. Ezúttal azonban Cayce nem jelölt meg pontos dátumot, így még van időnk kivárni a jóslat beteljesedését. Igazlátásai során Cayce mindig meghasonlottnak érezte magát. Egyrészt hívő keresztény volt, mégis azt gondolta, hogy a szeánszain megidézett személyek a résztvevők lelkének korábbi inkarnációi. Amint Cayce nagyon is jól tudta, a keresztény kánon nem ismeri el a reinkarnációt, tehát az nem volt összeegyeztethető a hitével. Úgy tűnik, valahogyan mégis feloldotta magában ezt az ellentmondást, vagy legalábbis nem engedte azt, hogy munkáját befolyásolja. Bár olykor kételyek gyötörték, az igazlátások azt sugallták számára, hogy folytatnia kell, amit elkezdett. Egyes állításai, valamint a Szövetség a Kutatásért és a Felvilágosodásért (ARE) nevű szervezet – amely 1931-ben jött létre és Cayce igazlátásainak értelmezésén dolgozik – tagjainak Cayce nevében tett kijelentései még gyanúsabbnak tűnnek, amikor megtudjuk, hogy az ifjú Cayce éveken át a Hopper Könyvesboltban dolgozott Hopkinsville-ben. Ez a könyvesbolt ezoterikus és főként okkultizmussal foglalkozó művekre specializálódott, így minden kétséget kizáróan tartott olyan, Atlantiszról szóló könyveket is, mint Ignatius Donnellynek az Atlantisz: The Antediluvian World (Az özönvíz előtti világ) című műve. Valójában az, amit Cayce igazlátásaiban Atlantiszról mond, csaknem teljesen megegyezik a Donnelly által felvázolt Atlantisz-képpel. Egy másik munkából, Frederic Oliver A Dweller on Two Planets (Két bolygó lakója) című könyvéből is meríthetett, amelyről szerzője azt állítja, hogy egy szellem-médiumként használva őt – diktálta le neki a történetet. A könyv Amerikát tartja a modern kor Atlantiszának, ami hihetetlen felfedezést jelenthetett az ifjú Cayce számára. Marie Corelli regényei is inspiráló forrásként szolgálhattak Cayce-nek; egyik regényének témája érdekes módon a reinkarnáció, nevezetesen az, hogy ez hogyan egyeztethető össze a kereszténységgel, és mint láttuk, Cayce élete során gyakran küszködött ezzel a problémával. 69
Annak ellenére, hogy Cayce egy okkult könyvesboltban töltötte legfogékonyabb éveit, fia, Hugh Lynn Cayce határozottan cáfolta, hogy apja találkozhatott ezekkel az olvasmányokkal: „nem olvasott Atlantiszról szóló könyveket, és amennyire tudjuk, fogalma sem volt erről a témáról,7 A Cayce igazlátásai iránti nagy igény és az a buzgalom, amellyel ennek kielégítésére törekedett, végül a látnók halálához vezetett. Állítólag 43 év alatt mintegy 25 ezer igazlátást tartott (amelyből 14 ezer írásos átiratban is létezik, és a mai napig rendelkezésünkre áll); élete végén naponta akár 8 szeánszot is rendezett azért, hogy eleget tegyen az elvárásoknak. Cayce nem törődött szervezete figyelmeztetéseivel és 1945-ben meghalt, miután az előző évben szélütést kapott. Szellemi öröksége, a Szövetség a Kutatásért és a Felvilágosodásért ma erősebb, mint valaha: 60 országban képviselteti magát. Tagjainak száma állítólag több tízezer, és saját leírása szerint tovább folytatja „az olyan transzperszonális témák kutatását, mint a holisztikus egészség, az ókori rejtélyek, a személyes spiritualitás, az álmok és azok megfejtése, az intuíció, valamint a filozófia és a reinkarnáció”. Valószínűleg soha nem kapunk választ arra a kérdésre, hogy Cayce igazi médium volt-e. Tény, hogy rendkívül következetesen gondolkodott, és ugyanarról a témáról – szinte változtatás nélkül – akár egy évtizeden keresztül is tartott igazlátásokat. Ám ha igazak is a zseniális memóriájáról szóló állítások, ebben nincs semmi rendkívüli. Mindenesetre, ha igazlátásai egytől egyig csupán kitalációk, hihetetlen képzelő-erővel kellett rendelkeznie, és hamis állításait egy 22 éves időszakon át észben kellett tartania anélkül, hogy hibázzon, vagy ellentmondjon önmagának. Lehetséges, hogy az életutakra, a múltra vonatkozó igazlátásai valóban helyesek voltak, míg a jövőről szóló jóslatai tévedtek? Ezt soha nem fogjuk megtudni, ám az tény marad, hogy 70
jóslatainak és történeteinek elemzése és személye köré is egész iparág fejlődött. Lásd még: Bimini-szigetcsoport, Ignatius Donnelly
71
A kelták
Hangsúlyoznunk kell, hogy helytelen lenne egységes népként kezelnünk „a keltákat” hiszen kevés a bizonyíték bármiféle komolyabb etnikai összetartó erőre a magukat ma keltának nevező népeknél. A rómaiak például, úgy tűnik, nem tekintették keltáknak a Brit-szigetek és Írország lakóit, viszont keltáknak tartották a városukat i. e. 390-ben (vagy 387-ben, attól függően, hogy melyik dátumot fogadjuk el helyesnek) lerohanó barbárokat. Ma széles körű viták folynak a „kelta” elnevezésről, amelyek még arra is kiterjednek, hogy az angol 'celt' (kelta) szó első betűjét c-nek vagy k-nak kell-e ejtenünk. A keltákról alkotott kép meglehetősen homályos, mivel az az elképzelés, hogy állandóan új területekre költöző hódító népről van szó, amely végül teljesen szétszóródott, hamis. Sokkal valószínűbb, hogy ezzel a mozgással együtt járt a beilleszkedés is, az őslakosok és az újonnan jöttek közötti keveredés. Vitathatatlan azonban, hogy sok-sok év alatt a keltáknak nevezett nép szülőföldjéről más területekre vándorolt, jobb feltételeket keresve a gazdálkodáshoz. Ennek egyik tipikus példája lehet a Spanyolország északi részének közepén élő keltibériainak nevezett nép, amelyről az Oxford Classical Dictionary azt írja, hogy „feltehetőleg a kelta hódítók és a helybeli ibériai lakosság összeolvadásából jött létre, ahol az utóbbiak hagyományai az uralkodók”. Az ókorban keltának gondolt etnikai csoportok népesítették be a Földközitengertől északra fekvő területeket, a kis-ázsiai Frígiától és Kappadókiától Északnyugat-Spanyolországig. 72
Az i. e. az első évezredben e népek jelentősen befolyásolták Európa fejlődését. Daphne Nash Coinage in the Celtic World (Pénzverés a kelta világban) című kitűnő munkájában így ír erről: „A mediterrán társadalmak valószínűleg úgy tekintettek a kelta Európára, mint az emberi munkaerő, a nyersanyagok és az egzotikus áruk kimeríthetetlen tárházára, míg a kelták a mediterrán világban a gazdagság elapadhatatlan forrását fedezték fel, amelyet változatos módon próbáltak megcsapolni: békés kereskedéssel, zsoldos-szolgálattal vagy egyszerűen rablással.”
Ma Skócia, Wales, Írország, Cornwall, Brittany és Man szigetének számos őslakosa büszke kelta eredetére, és néhányan még beszélik az ősi nyelvek különböző formáit, amelyek két csoportba sorolhatók: a goidelic (északkelta nyelvek: az ír és a skót gael), valamint a britonic (délkelta nyelvek: a welsh és a breton). Ez a kettősség azt jelenti, hogy a walesiek talán megértenek valamit a cornwalli vagy a breton nyelvből, valamint azt, hogy a gaelic nyelvet beszélő északi skót talán szót ért egy írrel, a skótok és a walesiek viszont aligha, bár a két nyelvben némileg felismerhető a közös eredet. A kelta nyelvek újjáéledése és tekintélyük helyreállításának ösztönzése gyakran nemzeti és kulturális érdekekhez kötődik. A „gaelic” melléknevet gyakran a „kelta” szinonimájaként használják az ír vagy a skót nyelvvel és kultúrával kapcsolatban. A rómaiak feljegyezték, hogy első találkozásuk a keltákkal akkor történt, amikor a szenonok, a kelta gall hódítók felfedezték, hogy az etruszkok Itáliájának van még olyan része, amelyet nem zsákmányoltak ki kellőképpen, ezért kinyilvánították, hogy békésen kívánják megszerezni, de ha kell, harcolnak is érte. Az etruszk érdekeket megvédeni próbáló rómaiak kétszínűén visel73
kedtek a gallokkal, ami természetesen felbőszítette őket. Amikor a rómaiak látták, hogy a magukat bátor harcosoknak kikiáltó gallok egyáltalán nem túloznak, szégyenletes módon kénytelenek voltak lefizetni őket. Beleegyeztek abba, hogy ezer font aranyat fizetnek váltságdíjként, ám rájöttek, hogy a gallok hamis súlyokat hoztak elő, ami még tetemesebbre növelte az összeget. A rómaiak tiltakozására állítólag Brennus, a gall vezér, előkelő mozdulattal a kardját is a mérleg serpenyőjébe dobta, még tovább súlyosbítva a sarcot, majd büszkén így szólt: „Jaj a legyőzötteknek!” („Vae victis!”) A történet, amelyet Livius római történetíró beszél el, úgy folytatódik, hogy röviddel ezután a rómaiak összeszedték erejüket, semmisnek mondták ki az egyezséget, szembeszálltak a keltákkal, és miután legyőzték őket, meggyilkolták hadvezérüket. Azonban a korábbi és valószínűleg pontosabb feljegyzések szerint a kelták sértetlenül elvonultak a váltságdíjjal. Nem csoda, ha ez a korai megaláztatás olyan mély nyomot hagyott a rómaiak emlékezetében, hogy amikor későbbi hódításaik során más kelta törzsekkel találkoztak, első gondolatuk az volt, hogy bosszút álljanak a barbárnak tartott népen. Ezek a „barbárok” több szempontból is különböztek a „civilizált” rómaiaktól. Hagyományaikat és tudásukat szóban adták tovább, kevés dolgot írtak le, bár ismerték az írást. Városaikat másként tervezték meg, mint a görögök és a rómaiak. A kelták nem alakítottak ki emberi és állati tömegmészárláshoz színtereket, mint a rómaiak az amfiteátrumokban. Művészetük nagyszerű, bár a rómaiakétól eltérő volt, és a világot is másként látták. Élükön arisztokrata réteg állt, és druida papjaik nagy hatalommal rendelkeztek. A rómaiak számára idegenek voltak. Mivel a kelták nem írták le történelmüket, csak azok feljegyzéseire hagyatkozhatunk, akik érdeklődtek irántuk; hátrahagyott műtárgyaik azonban nagy kézügyességről tanúskodnak. A kelta kézművesek a többi néptől igen eltérő módon értelmezték az őket körülvevő világot. A kacskaringós, bonyolult 74
mintákat szerették. Nyitottak voltak más kultúrák – köztük a görög-római világ – hatásaira, ám ezeket saját művészi kifejezésmódjukhoz alakították, és olyan műtárgyakat hoztak létre, amelyek még ma is meghökkentően különösnek és szépnek hatnak. Fejlett fémmegmunkálási technikákat alkalmaztak. A British Museum kelta műtárgyai közül kiemelkedik egy eredetileg arannyal bevont, körülbelül 78 centiméter magas bronzpajzs, amely az i. sz. 2. századból származik. A kelta törzsek által Angliában készített sokféle pénzérme között szerepelnek azok is, amelyeken – a koszorús portrét ábrázoló görög pénzérmék utánzataként –absztrakt figurák láthatók, amelyek közül csupán a koszorú ismerhető fel azonnal azok számára, akik ismerik az eredetit. Egyebek mellett testrészeikre szedett lovak, rákformák és tarajos sülre emlékeztető minták jelennek meg rajtuk. Nem mintha a kelta pénzverők nem tudtak volna hagyományos képi formákat ábrázolni, egyszerűen így különböztették meg az egyes témákat. Ez egyfajta kulturális kinyilatkoztatás volt. Hérodotosz görög történész a keltákról mint a „Herkules oszlopai mögött élő” népről beszél, ahová Platón is helyezte Atlantiszt, az elveszett kontinenst. Saját legendáik szerint a kelták egy elsüllyedt szigetről származnak, amelyet a mítoszok többféleképpen is hívnak, többek között Ysnek. Ys katasztrofális vulkánkitörés okozta pusztulása megegyezik Atlantisz megsemmisülésével, amint azt Platón Timaiosz című dialógusában részletezi. William Comyns Beaumont, a vitákat kiváltó történész 1946-ban megjelent The Riddle of Prehistoric Britain (A történelem előtti Britannia rejtélye) című művében ezt írja: „Atlantisz valahogyan beleolvadt a legkorábbi görög és föníciai mítoszok folyamába, amelyek Ókeanoszról, a 'földrengető' Poszeidónról, a gorgókról, a küklopszokról és másokról szólnak, és amelyek jól meghatározható okból mind az Atlanti-óceán északi 75
részéhez kötődnek. Ha ez így van, kizárhatjuk a Kanári-szigeteket és az Azori-szigeteket (ahová egyesek Atlantiszt elhelyezték), vagy Marokkót, ahol az Atlasz-hegység neve teljesen félrevezető, viszont elfogadhatjuk a Brit-szigeteket és Skandináviát, amely régen egy területet alkotott Nagy-Britannia északi részével, vagy csupán egy szélesebb folyó, vagy egy szoros választotta el őket. Egyszóval, számos ok miatt arra jutottam, hogy Atlantiszt a Brit-szigetekkel azonosítsam.”
Beaumont könyve azt sugallja, mintha Britannia lenne a fejlett civilizáció bölcsője, a görögök, a kelták és más kultúrák pedig az ő leszármazottaik volnának. Atlantisz pusztulásáról úgy véli: „Ez a borzalmas erejű esemény semmiképpen sem egyetlen helyre összpontosult, és az árvíz csupán az egyik dolog, amelyet az utókorra hagyott [...] Főként Európa északi részét sújtotta közvetlenül ám gyorsan elérte Amerika egyes, egymástól független részeit is. Epicentruma Skandináviában és a Brit-szigeteken helyezkedett el. Azóta számos olyan eposz és legenda emlékezik meg róla, amelyeknek helyszínét a történészek és a teológusok rosszul állapították meg, és többek között neki köszönheti létét a görög és a kelta Hadész birodalma és a pokol.”
Lásd még: Atlasz, Azori-szigetek, Kanári-szigetek, Platón, Poszeidón
76
Krantór
A filozófusként ismert Krantór körülbelül i. e. 335-ben született Kilikiában. Tanulóéveit Athénban töltötte, ahol a Platón tanítványaként ismert kalcedoni Xenokratész volt a mestere. Krantórt szoros baráti szálak fűzték a kor többi filozófusához, olyannyira, hogy halálakor javait Arkheszilauszra, Polemónra és Kratészra hagyta. Krantórt az a megtiszteltetés érte, hogy ő írhatta az első kommentárt Platón dialógusaihoz, amelyben kétségtelenül érződik mestere hatása. Bár ez a szöveg elveszett, Proklosz, aki később szintén írt kommentárokat Platón írásaihoz, utal rá műveiben. Krantór azt állította, hogy járt Egyiptomban, és meglátogatta Neith templomát, ahol Szolón először hallott az Atlantiszról szóló történetről, amelyet Platón később forrásként használt fel. Krantór állítólag látta a templomban az oszlopokat, amelyeken hieroglifák mesélték el az atlantiszi civilizáció pusztulását. Platón Timeiosza nyilvánvalóan hatott rá, mint ahogy utána még sok más nagy tudású emberre is. Krantórnak Peri penthusz (A gyászról) című műve műfajt teremtett, ennek mintájára írta az i. e. 43-ban meggyilkolt Roman Marcus Tullius Cicero saját Consolatio (Vigasztalás) című művét, két évvel szeretett leánya, Tullia halála után. Cicero annyira el volt ragadtatva Krantór írásától, hogy úgy ítélte, minden szavát kívülről meg kellene tanulni. A gyászról nem más, mint egy levél, amelyet gyermekét sirató barátjának, Hippoklésznek írt. Új irodalmi felfogást képvisel egy olyan korban, amikor a hirtelen halál, főként a gyermekeknél, gyakran fordult elő. Krantór érvelése szerint az élet volta77
képpen büntetés, a halál pedig a lélek megszabadulása. Művének megírásában valószínűleg inspirálóan hatott rá Platónnak a Szókratész halála után született Phaidónja, valamint Arisztotelésznek A lélekről alcímet viselő Eudemusa. Nem Cicero volt az egyetlen olyan író, aki csodálta Krantór stílusát. Azt talán nem mondhatjuk, hogy Krantór különlegesen eredeti gondolkodó volt, ám a klasszikus világban a kor divatjának megfelelő írásmódot tekintették a legfontosabbnak, ennek a követelménynek pedig megfelelt. Krantór az élet legnagyszerűbb dolgai közé az erényt, az egészséget, az örömöket és a gazdagságot sorolta, az előbbi sorrendben. Lásd még: Platón, Proklosz, Szolón, Timaiosz
78
Kréta
Kréta a Földközi-tenger ötödik legnagyobb szigete. Ma Görögországhoz tartozik, ám valaha a legrégibb mediterrán kultúrának tartott minószi civilizációnak adott otthont, amely körülbelül i. e. 2600-tól i. e. 1500-ig maradt fenn. Platón Timaiosz és Kritiasz című dialógusairól számos olyan kommentár született, amely szerint ezek a művek az ókori Kréta történetét és pusztulását mesélik el; ez utóbbi akkor következett be, amikor a Földközi-tengerben található Thera-vulkán hatalmas erővel kitört valamikor i. e. 1500 körül. Az bizonyos, hogy számos hasonló vonást fedezhetünk fel a minószi kultúra és a Platón által bemutatott civilizáció között. Azonban lehetséges, hogy Platón nem tudta pontosan, melyik szigetről ír. Ha, amint az feltételezhető, csupán újra elmesélte a Szolón által Egyiptomban hallott történetet, akkor valószínűleg nem ismerte a legenda részleteit. Végül is a minószi civilizáció bukása után 1000 évvel írta meg Platón a dialógusait, tehát lehetséges, hogy amiről beszámolt, az a Thera-vulkán kitörésének és a minósziak pusztulásának a története Kréta szigetén. A minósziak hatalmuk csúcsán álltak, amikor a Thera kitört és szörnyű pusztítást vitt véghez, mivel Kréta északi partjaitól csupán 100 kilométerre helyezkedett el. Ma a Thera maradványai alkotják Szantorini szigetét. Nem tudhatjuk, pontosan mekkora erővel tört ki, ám Szantorini földrajzi helyzetéből ítélve ez lehetett az utóbbi 20 ezer év egyik legnagyobb vulkánkitörése: a robbanások sorozata a szó szoros értelmében széthasította a szigetet, amely csaknem teljesen megsemmisült. 79
A modern korban történt vulkánkitörések közül ez egyedül az indonéziai Karakatoa 19. századi kitöréséhez hasonlítható. 1883-ban a Karakatoa-vulkánnak megnyílt a teteje és akkora erővel lövellt ki, hogy 13 ezerszer nagyobb pusztítást végzett, mint az 1945-ben Hirosimára ledobott atombomba. A hihetetlen robbanás hangja egész Ausztráliáig elhallatszott, és úgy tartják számon, mint az egész feljegyzett történelem legerősebb moraját. A kitörés pusztító hullámverést keltett, a vulkán forró gáz– és hamufelhőt lövellt ki magából, amely sokmérföld-nyi távolságban felperzselte a földet. Összesen mintegy 36 ezer ember halt meg, és a sérültek száma még ennél is magasabb volt. Joggal feltételezhetjük, hogy a Thera kitörésének ereje jóval meghaladta a Karakatoaét, és a vulkánnak a Földközi-tenger szívében elfoglalt központi helyzete – egy olyan világban, ahol a civilizációk a tengerpartokon virágzottak fel – némi képet adhat a katasztrófa méreteiről. Mai sejtéseink szerint a minósziak nem élhették túl a vulkán haragját, amely szó szerint a küszöbükön helyezkedett el, így a Thera számlájára írható a minósziak kipusztulása. Azonkívül, hogy kikötőiken és parti városaikon számos hatalmas erejű szökőár söpört végig, a légkörbe kerülő több millió tonna hamu és vulkanikus kő még több évvel azután is tönkretette a termést, hogy maga a vulkán a tengerbe zuhant. Még ha a földeket és a növényeket nem is borította volna be a hamu, az éghajlat évekre megváltozott. Ez azt jelenti, hogy ha bárki túléli a Krétán végigzúduló áradást, később éhen halt volna. Megjelenik tehát néhány olyan elem, amely Platón Atlantiszleírásában is szerepel: egy magas rendű kultúra kihalása, szökőár formáját öltő árvíz és egy sziget elsüllyedése. Ebben az esetben nem Kréta, hanem maga a Thera süllyedt el: Szantorini ma csupán a harmada annak, amekkora akkor volt, amikor a Thera fölötte tornyosult. Ráadásul a Platón Kritiaszában szereplő néhány szokás megegyezik a Krétán ismert szokásokkal. Különösen a Platón 80
által leírt bikaáldozati szertartások, amelyeket Atlantiszon tartottak, úgy tűnik, tükörképei a minósziak hitvilágának. Platón leírja, hogy a bikáknak szabad bejárásuk volt Poszeidón ligetébe, mivel szentnek tartották őket. Bizonyos alkalmakkor Atlantisz királyai egyedül maradtak a templomban, imádkoztak, majd fegyver nélkül, csupán „fával és hálóval vadászni kezdtek a bikákra, s amelyiket megfogták, azt az oszlophoz [a törvény szent oszlopához] vezették, s a tetejénél, a felirat fölött levágták”. Ez a templomban tartott bikavadászat tükörképe lehet Thészeusz és a Minótaurusz történetének, amelyben a görög hős legyőzi a félig ember, félig bika szörnyeteget a krétai Knósszosz labirintusában – a minósziak földjén. Nagyon is lehetségesnek tűnik, hogy Kréta azonos azzal az Atlantisszal, amelyről Platón ír. Elegendő, ha csupán magára az Atlantisz névre vetünk egy pillantást, mely Platón leírása előtt sehol sem fordult elő. Platón szerint ennek a következő az oka: „Szolón, minthogy ezt az elbeszélést fel akarta használni a maga költészetében, megtudakolta e nevek jelentését, azt találta, hogy az egyiptomiak, akik legelőször foglalták őket írásba, lefordították őket a saját nyelvükre – erre ő is elővette mindegyik névnek a jelentését, s a mi nyelvünkre [ti. görögre] lefordítva j egyezte fel.”
Lehetséges tehát, hogy már Platón előtt is léteztek beszámolók az Atlantisznak nevezett helyről, csak mi azért nem ismerjük fel őket, mert a sziget más néven szerepel bennük? Atlantisz vagy legalábbis egy hozzá nagyon hasonló hely már azelőtt is felbukkant az egyiptomi szövegekben, hogy Platón írt volna róla, ám ott az egyiptomi Keftiu néven szerepel. Számos tudós szerint Keftiu Krétára utal, amint azt Charles Pellegrino kifejti Unearthing Atlantis (Atlantisz felszínre hozása) című könyvében: 81
„Egyes papiruszok arra utalnak, hogy ősrégi kapcsolatok léteztek Egyiptom és a Keftiunak nevezett hely között, amelyet általában a minószi Krétával tartottak azonosnak. Keftiu nevét először a Kr. e. harmadik évezredből származó egyiptomi írások említik.”
Az egyiptomiak kereskedtek a minósziakkal, akiket „Keftiu lakóinak” neveztek. Feltételezhetően a Keftiu név is egy rövidebb szóból, a 'keft'-ből ered, amelynek jelentése 'oszlop'. Az egyiptomiak azt gondolták Keftiu szigetéről, hogy ott egy „égi oszlop” található, az eget tartó négy oszlop közül az egyik – más szóval, egy magas hegy. J. V. Luce az alábbi fontos megállapítást teszi 1969-ben megjelent, Lost Atlantis: New Light on an Old Legend (Az elveszett Atlantisz: Új megvilágításban a régi legenda) című könyvében: „Még az is lehetséges, hogy az egyiptomi papoknak valamiféle feljegyzései voltak a szent oszlopok tiszteletéről, amely oly nagyon jellemezte a minószi Krétát [...] Képzeljük el, Szolón mit tett volna, ha ugyanezt hallja az ősi Keftiuról. Mindenképpen Atlasz mítoszával kapcsolta volna össze, amelyben a titán az eget a vállán hordozza.”
Azonban egy-két dolog az azonosság ellen szól. Az egyiptomi legendák szerint elefántok éltek Keftiu szigetén, mint ahogyan Platón Atlantiszán is, tudjuk viszont, hogy Krétán nincsenek elefántok. Akkor tehát az egyiptomi papok által Keftiunak nevezett hely valóban Kréta, vagy netán maga Atlantisz? Ez vajon azt jelenti, hogy Atlantisz már azelőtt létezett, hogy a minószi kultúra kialakult Krétán; és hogy a minósziak atlantiszi menekültek voltak, akik a másik szigetről magukkal hozták kul82
túrájukat, többek között a bikák tiszteletét is? Egyszóval a Platón történetében szereplő elsüllyedt sziget a minósziak eredeti hazája lenne? Akár azonos Atlantisz Krétával, akár nem, emlékezzünk arra, hogy Kréta történetét és a minószi kultúrát puszta mítosznak tartották mindaddig, amíg Arthur Evans régész a 20. század elején bizonyítékot nem talált arra, hogy az történelmi tény, nem pedig legenda. Talán egy napon arra is bizonyítékot találunk majd, hogy Atlantisz is sokkal több egy mesénél? Lásd még: Atlasz, Kritiasz, Minószi civilizáció, Platón, Szantorini, Szolón, Timaiosz
83
Kritiasz
Az athéni filozófus Kritiasz (i. e. 460-403 körül) szónokként szerzett hírnevet, majd rétori képességeinek köszönhetően államférfivá vált. Annak, hogy ügyesen bánt a szavakkal, költőként is hasznát vette. Három tragédiájának és egy szatírjátékának töredékei maradtak fenn, későbbi szerzők pedig elégiagyűjteményéről és más műveiről is említést tesznek. Bár sokoldalúan tehetséges, korának élenjáró gondolkodója volt, mégis kevéssé ismerték, ám sokat vitatkoztak életéről és műveiről. Kritiasz – aki nagyra értékelte a híres Szókratész (i. e. 470 körül-399) bölcsességét – rokonságban állt Platón anyjával, így Platón visszaemlékezéseiből tudhatunk Szókratész életéről és haláláról. Szókratész állítólag sok időt töltött a szabadban, miközben beszélgetett gazdagokkal, szegényekkel, művészekkel, filozófusokkal, mesteremberekkel és politikusokkal, és némelyeket sikerült rábeszélnie a tudatos életút megválasztására. Mindenkit arra ösztönzött, hogy saját fejével gondolkodjon, és mérlegelje, mi alkotja a helyes, jó életet. Nem szerette a hazugságot: a „hamisság isteneként” emlegette azt. Nehezen tudta rávenni az embereket annak megindoklására, miért tartják magukat okosnak. Szókratész úgy vélte, hogy okosabb, mint beszélgetőtársai, ha másért nem, hát csak azért, mert ő legalább tudja, hogy semmit nem tud. Istentől kapott hivatásának tekintette megértetni az emberekkel, hogy mennyire keveset tudnak, valamint azt, hogyan válhatnak jobbá. Mint kötelességtudó athéni polgár katonaként szolgált, ám semmilyen politikai szerepet nem volt hajlandó vállalni, ez üt84
között volna elveivel. Kritiasz mint ismert polgár és a vitatkozó szellemű Szókratész követője, gyakran került a kortárs vígjátékírók élcelődésének kereszttüzébe. Kritiasz csodálata a nagy filozófus iránt addig nem terjedt, hogy ő maga is fellépjen a zsarnokság ellen, mint ahogyan azt Szókratész tette 404-ben. Abban az évben Szókratész megtagadta a harminc türannosznak – akiknek egyike éppen Kritiasz volt – azt a parancsát, hogy segítsen letartóztatni a rendszer egyik ellenségét. Akár az életével is fizethetett volna ezért, ha a harminc zsarnok uralma időközben meg nem dől. Kritiasz élete végén vezető szerepet játszott az athéni politikában: a Spártabarát csoportosulás tagja, majd a harminc zsarnok egyike lett 404 és 403 között. Athén szárazföldi és tengeri haderejét végül felmorzsolták a spártaiak és azok szövetségesei. Az ostromzár alá vett város lakói éheztek, ám végül fegyverszünetet kötöttek, és az athénieknek el kellett fogadniuk, hogy közösségen alapuló teremtő géniuszuk és szellemi nagyságuk fölé kerekedett egy fantáziátlan, konok, kemény és oligarchikus nemzet. A spártai király, Pauszaniasz (második uralma i. e. 408-394) elegendő diplomáciai érzékkel rendelkezett annak belátásához, hogy régi ellenségük teljes megsemmisítése felesleges lenne akkor, amikor a görög államok közötti egyensúly már megbomlott, és a békét sikerült helyreállítani. Spárta szövetségesei, a korinthosziak és a thébaiak ebben az időben szerették volna Athént letörölni a föld színéről, ám a spártaiak, akármilyen kegyetlenek voltak is, nem akartak ilyen messzire elmenni. Ahhoz azonban ragaszkodtak, hogy Athén számolja fel hajóhadának maradványait, bontsa le a Pireusz kikötőjét védő falakat, valamint a kikötő és a város között húzódó hosszú falat, engedje át külföldi gyarmatait, és száműzötteit, köztük az állam ellenségeit is, engedje visszatérni. Továbbá Athénnek szövetséget kellett kötnie a Peloponnészoszi Szövetséghez tartozó Spártával. Az athéniek kénytelenek voltak elfogadni ezeket a feltételeket, majd végig kellett nézniük, amint az 85
őket megvető zseniális, ám könyörtelen spártai hadvezér és államférfi, Lüszandrosz vezetése alatt lerombolják erődítményeiket. Nem volt más választásuk, mint beleegyezni abba, hogy a közülük választott harminc polgárnak átengedjék a hatalmat. A harminc zsarnok korlátozta a teljes jogú polgárok számát, és önkényuralmat vezetett be. Kormányzási módszereik rendkívül kegyetlenek voltak, egészen a rémuralomig fajultak. Lüszandrosz szigorú ellenőrzése alatt tartotta a politikai rendszert. Mintegy 1500, a harmincakkal szemben fellépő lázadót végeztek ki, és el akarták érni, hogy Alkibiadészt, a száműzetésbe menekült korábbi athéni vezért a számára menedéket nyújtó perzsa szatrapa ölesse meg. Mikor Lüszandrosznak útra kellett kelnie, a harmincak között viszály ütötte fel a fejét. Nyolc hónapi elnyomatás után az elkeseredett athéniek, az ekkor száműzetésben élő demokrata Thraszübulosz ösztönzésére, felkelést szerveztek. A thébaiak által titokban támogatott Thraszübulosz 403 májusában Pireusznál csapást mért a zsarnokokra, és e harcban Kritiasz is meghalt. A harmincak életben maradt tagjai elmenekültek, ám két év múlva őket is megölték. A további vérontás elkerülése érdekében bevezették a döntőbíráskodást, majd a következő három év során átdolgozták az athéni törvényeket, és módosították a polgárként való elismerés feltételeit. Sajnos a híres Szókratész számára az athéniek sorsának kismértékű javulása nem sokáig jelentett örömet. Túlságos szókimondásával sok hatalmasságot magára haragított. Ellenségei halálra ítélték, ezért kiitta a méregpoharat. Szintén sajnálatos módon Szókratész korábbi tanítványa, Kritiasz, hosszú és termékeny élete végén vezető szerepet játszott a harmincak zsarnoki uralmában, így hírnevét beszennyezte utolsó hónapjaiban betöltött politikai szerepe. Bár Kritiasz rendkívül tehetséges ember volt, hosszú távon nem tudott szert tenni arra a bölcsességre, amelyet Szókratész terjeszteni próbált. 86
Élettörténetét így összegzi dr. J. Lempriére 1788-ban megjelent Classical Dictionary című könyvében: „A harminc athéni zsarnok egyike, akiket a spártaiak ültettek hatalomba, az aigoszpotamoi végzetes csata után. Ekesszóló volt, és jó családból származó, ám veszélyes elveket vallott; könyörtelenül üldözte ellenségeit, és halálba is küldte őket. Azok ellen a polgárok ellen harcolva halt meg, akik uralma alatt számkivetetté váltak.”
Sírfeliratként ez bizonyára találó lenne, ám egy élet összefoglalásaként elég hiányos. Kritiasz neve manapság leginkább Platón egyik dialógusának címéből ismeretes. A Kritiasz című dialógust Szókratésznek az eszményi társadalomról szóló elképzelése indítja el. Kritiasz, a címszereplő egy Atlantisz és Athén között dúló háború általa igaznak tartott történetét meséli el, amely Platón korát 9 ezer évvel előzte meg. A dialógus szerint Kritiasz vele azonos nevű nagyapjától, az pedig az apjától hallotta a történetet, melyet valaha a felülmúlhatatlan tudású egyiptomi papok adtak tovább Szolónnak (i. e. 638 körül-559 körül), a nagy államférfinak, utazónak és költőnek. Lásd még: Athén, Platón, Szolón
87
Kristálykoponyák
A Közép-Amerikában talált több kristálykoponya közül a leghíresebb, amelyet Frederick Mitchell-Hedges lelt föl az 1920as években. Az angol felfedező akkor bukkant rá a koponyára, amikor ásatásokat végzett az ősi maja város, Lubaantun (a mai Belize) templomromjainál. A koponyát 3600 évesnek gondolta, ám azt soha nem fejtette ki, hogyan jutott erre a következtetésre. Lubaantunt a becslések szerint csupán i. sz. 700-ban alapították, ám lehetséges, hogy maga a műtárgy idősebb, mint a hely, ahol találták. Több szerző és kutató azt állítja, hogy létezik egy, a „Fonott Haj” nevű vének tanácsától származó ősi indián legenda 13 életnagyságú koponyáról, melyek információkat tartalmaznak az emberiség eredetéről, és a jóslat szerint, ha majd eljön az ideje, mindegyik előkerül, és felszínre hozza a magában tárolt tudást. Sokakban felmerült a kérdés, hogy az, amelyet Mitchell-Hedges talált, vajon egyike ezeknek a híres koponyáknak, vagy csak egy modern kori hamisítvány. A kétkedők megnyugtatására Anna Mitchell-Hedges 1970-ben a műtárgyat elküldte a kaliforniai Santa Clarában található Hewlett-Packard kristálytani laboratóriumába. A vizsgálatot végző csoport elsőként azt állapította meg, hogy a koponyát egyetlen kvarckristály-tömbből faragták ki. A kvarckristály majdnem olyan kemény, mint a gyémánt, ami elképzelhetetlenül nehézzé teszi kézi megmunkálását. Azonban szemmel láthatóan modern eszközök nem érintették a koponyát, a tudósok szerint igen valószínű, hogy azt kézzel formázták és csiszolták. Ráadásul a kristály rendkívüli keménysége miatt a 88
tárgy elkészítéséhez szükséges idő – figyelembe véve az alkalmazott technikát – nem években, hanem emberöltőkben mérhető. A koponya fantasztikus fényvisszaverő képességén kívül – például a koponyába alulról behatoló fénysugár a szemüregekben úgy törik meg, mintha tökéletes prizmán haladna keresztül – más érdekességet is felfedeztek. A koponyát a kristály egyik különleges fajtájából, piezoelektromos szilícium-dioxidból faragták. A kristálynak ezt a speciális típusát olyan modern elektronikai eszközök gyártására használják, mint a számítógépek és a precíziós órák. Ezért felmerül a kérdés, hogy a MitchellHedges-féle műtárgy készítői vajon tudták-e ezt, és egy meghatározott, általunk ismeretlen célra gyártották a koponyát, vagy ez csupán véletlen egybeesés. Az érdekes felfedezés ellenére, figyelembe kell vennünk, hogy lehetetlen meghatározni egy kristálydarab korát, így azt sem tudhatjuk, mikor faragták ki. Akármilyen csodálatos technikával munkálták is meg, az történhetett néhány száz évvel, de sok ezer évvel ezelőtt is. Mitchell-Hedgesnek a koponya megtalálásáról előadott történetével szemben is fölmerülnek kételyek. A Mystery of the Crystal Skulls (A kristálykoponyák titka) című könyvében Chris Morton és Ceri Louise Thomas felfedi, hogy a British Museum archívumában talált egyik jegyzet szerint 1944-ben egy bizonyos Sidney Burney árverésre adta át a koponyát a Sotherby aukciósháznak, a British Museumnak azonban nem sikerült megmentenie a műtárgyat, mert azt visszavonták az árverésről, és „Mitchell-Hedges úr” magántranzakció keretében megvásárolta. Úgy tűnik, ez világos bizonyítéka annak, hogy MitchellHedges nem Belizében találta a koponyát, mint azt állította. Ugyanakkor fogadott lánya, a koponya jelenlegi tulajdonosa, Anna Mitchell-Hedges egyszerű magyarázattal állt elő Mortonnak és Thomasnak: Burney pénzt adott kölcsön MitchellHedgesnek, és a koponya szolgált ennek fedezetéül. Amikor 89
Burney elhatározta, hogy eladja a koponyát, MitchellHedgesnek sikerült megszereznie az összeget, amellyel tartozott neki, s amikor visszafizette a kölcsönt, visszavonták a koponyát az árverésről, és magánúton elrendezték az ügyletet. Mire következtethetünk ebből a történetből? Bár egyedül Anna Mitchell-Hedges beszámolója áll rendelkezésünkre bizonyítékként, elég meggyőzőnek tűnik, mert ha nem így lenne, Burney miért ne bocsátotta volna továbbra is árverésre a koponyát? Végül 400 fontért adta el Mitchell-Hedgesnek; ha folytatódik az árverés, bizonyára ennél jóval nagyobb összeget kapott volna érte, főként mivel a British Museum is a lehetséges licitálók között szerepelt. Az a tény, hogy Burney visz-szavonta a koponyát az árverésről, és helyette magánúton adta el, Anna Mitchell-Hedges állítását támasztja alá. Anna Mitchell-Hedges nem hajlandó a koponyát további vizsgálatnak alávetni, egyszerűen azért, mert úgy véli, a szükséges adatokat már összegyűjtötték az 1970-es években. Bár egyesek szerint ez annak a végső bizonyítéka, hogy a hölgy tudván tudva valótlant állít, talán azonban mégsem jelent többet, mint egy nagyon idős asszony kívánságát, aki már nem akarja a kísérletezgetések és a viták újabb köreit lefutni élete végén. Talán majd a koponya következő örököse felveszi az elejtett fonalat, és egyszer s mindenkorra választ keres a fontos kérdésekre. Azok körében, akik hisznek a kristálykoponya eredetiségében, elterjedt az a nézet, hogy azt Atlantiszon készítették, jóval a sziget elsüllyedése előtt. Határozottan állítják, hogy a maják Atlantisz pusztulása után érkeztek Közép-Amerikába vagy egy ahhoz hasonló földrészre, és az efféle műtárgyakat megmentették, s magukkal vitték új hazájukba. Mint ahogy az a régi civilizációval foglalkozó nézetek nagy részére jellemző, most is elterjedt az az általános hit az „Atlantisz-rajongók” körében, hogy az atlantisziak széles körben használták a kristályt, és a kristálymegmunkálás fejlett technikáját birtokolták. Az igazság az, hogy erre vonatkozóan nincsenek meggyőző bizonyítékaink. Ez nem 90
jelenti azt, hogy az atlantisziak, ha léteztek, nem használták a kristályt mindennapi életükben, csak éppen erről semmit nem tudunk. Anna Mitchell-Hedges egy lépéssel még tovább merészkedett, és azt állította, hogy a koponya eredetileg egy másik bolygóról érkezett, és Atlantiszra került, mielőtt Belizébe szállították. Több más, föltehetőleg szintén Közép-Amerikából származó koponyát találtak, ám ezek eredete is kétséges, és állítólag olyanok is találhatók közöttük, amelyek Európában készültek. Akárhonnan származnak is, egyik sem olyan figyelemreméltó, mint a Mitchell-Hedges-féle koponya. És akármilyen régiek is, jól illusztrálják a kőfaragók ügyességét, és kétségkívül még sok éven keresztül magukban fogják őrizni a világ nagy rejtélyeit. Chris Morton a The Mystery of the Crystal Skulls (A kristálykoponyák rejtélye) című könyvében leírja azt a meghatározó élményt, amikor először vette a kezébe a Mitchell-Hedges-féle koponyát; szavai talán jól összefoglalják azt az alázatot, ám mégis szédítő erőt, amelyet ezek a kristálykoponyák sugároznak: „Amikor megvizsgáltam a koponyát, lágy körvonalait és szemüregét, arra gondoltam, hogy egy napon hogyan fogok meghalni, és hogy én sem leszek majd több mint egy üres koponya. Ám nemcsak rám, hanem mindenkire, akit ismertem és szerettem, ugyanez a sors vár majd. Elgondolkodtam azon, hogy talán éppen az a kristálykoponya célja, hogy saját mulandóságunkra és annak az időnek a tünékenységére emlékeztessen, amelyet mindanynyian ezen a Földön töltünk.”
Ha a koponya mindezt képes lenne megtanítani nekünk, valóban igen meggyőző, hatásos tárgy lenne. 91
Özönvíz-mítoszok
Érdekes módon a világ több mint 500 özönvíz-mítoszt tart számon, s ezek közül sok – még ha távoli, egymástól elszigetelt területekről származik is – nagyon hasonlít Noé és az özönvíz jól ismert történetére a Teremtés könyvéből. Ignatius Donnelly megpróbál magyarázatot adni erre 1882-ben megjelent Atlantis: The Antediluvian World (Atlantisz: az özönvíz előtti világ) című könyvében. Úgy véli, az özönvíz-mítoszok azért terjedtek el széles körben, mert Atlantisz elsüllyedését beszélték el és a túlélő atlantisziak a világ minden szegletébe eljutva magukkal vitték a katasztrófa és a túlélés meséjét. így bizonyos témák és ugyanazok az elemek újra meg újra felbukkannak az emberiség közös eredetéről szóló történetekben. Az özönvíz-mítoszok gyakori sémája, amelyet Noé története is követ, egy Isten (vagy istenek) által küldött árvíz, amely büntetés az emberi nem romlottságáért, és amelyből csak néhány kiválasztott menekülhet meg egy bárkán. Ők magukkal visznek néhány állatfajból egy-egy párt, és végül egy hegycsúcson kötnek ki, amikorra mindenki más elpusztul, kivéve a történet hősét és a bárka utasait. A Teremtés könyvében Isten az özönvízzel bünteti az emberek bűnösségét, ám Noénak ad hét napot arra, hogy felkészüljön az eseményre, és megmentse a családját. Arra utasítja Noét, hogy építsen bárkát, szálljon fel rá a családjával együtt, és a Föld összes állatfajából vigyen magával egy-egy párt. A nevezett időben elered az eső, majd 40 napon és 40 éjjelen keresztül nem áll el. Az áradás az egész bolygót elönti, és amikor az eső eláll, még 110 nap telik el, mire a bárka megfeneklik az Ararát-hegy tetején. Azért, hogy meggyőződjön róla, 92
elvonult-e az ár, Noé szabadon enged egy hollót, majd egy galambot. A galamb, miután másodszor is kirepül, egy olajággal a csőrében tér vissza. Hét nappal később Noé ismét útnak indítja a galambot, amely azonban ezúttal már nem tér vissza. Ekkor „elfordítá Noé a bárka fedelét, és látá, hogy imé megszikkadt a földnek színe”. Noé hányattatása mindent összevéve 12 hónapig és 10 napig tartott. Bár egykor azt hitték, hogy ez az egyetlen özönvízről szóló leírás, a bibliatudósok nagy örömére egy sor hasonló, Mezopotámiából származó, ékírással táblákra vésett beszámoló került elő. A sumer változatnak, amely az i. e. 3. évezredben keletkezett, és korábbi a bibliai özönvíz-történetnél, egy Ziusudra nevű pap-király a főhőse. Apja, Ubartutu úgy szerepel a sumér királylistában, mint az utolsó félig mitikus király, „aki az árvíz előtt uralkodott”, amely a királylista szerint i. e. 3000-ben történt Sumériában. Ekkor Enki, a sumer isten, a Föld ura meghagyta Ziusudrának, hogy építsen egy csónakot, amellyel megmenekülhet a hét napon és hét éjszakán keresztül „a Földön tomboló” árvíztől. Amikor a nap ismét előbújt, Ziusudra azt látta, hogy csónakja egy hegy tetején áll. Az özönvíz Babilonban (a mai Irakban) született későbbi, i. e. 2000-ből származó akkád változatát a Gilgames-eposzból ismerjük. Ez a sumer eposz feldolgozása, amelyben a főszerepet egy Utnapishtim nevű férfi játssza. Ebben is az istenek küldik az emberekre az özönvizet, bűneik megtorlásaként. Ea, az egyik isten, azt súgja Utnapishtim-nek, építsen egy 200 láb széles és 200 láb magas csónakot, menekítse fel rá családját, néhány mesterembert, juhokat, kecskéket, aranyat, ezüstöt, ételt és italt. Szörnyű vihar kerekedik, hat napon és hat éjjelen át esik az eső. Amikor a hetedik napon kisüt a nap, a csónak magasan, egy hegy tetején megfeneklik. Utnapishtim ekkor kienged egy galambot, egy fecskét, majd végül egy hollót, és amikor a holló nem tér vissza, Utnapishtim és társai elhagyják a csónakot. Egy másik, késői változat, amelynek Atrahaszisz a főhőse, leírja, 93
hogy mivel az emberek túl nagy zsivajt csapnak, az istenek járvánnyal és aszállyal próbálják megtizedelni őket. Azonban „az emberek mégis szaporodtak, és a Föld olyan volt, mintha bikák üvöltésétől visszhangzana; az istenek megelégelték a lármát” (Atrahaszisz-eposz), és végül árvizet küldtek le, amellyel sikerült megritkítani a világ népességét. Ha Ábrahám Ur városában született, amint azt a Biblia állítja, könnyű felismerni, miért lehetnek hasonló vonások az özönvíz babiloni és ótestamentumi verziói között. Arra azonban nem könnyű magyarázatot találni, hogy a hasonló leírások miért egymástól távol bukkantak fel. Indiában az i. e. 1000 táján keletkezett Védák is tartalmaznak leírást arról, hogy Vishnu isten hogyan figyelmezteti Manut, a bölcset a küszöbön álló áradásra. Ebben a történetben Vishnu csónakot küld Manunak és utasítja, hogy „vigyen fel a csónakra minden állatfajból két példányt, és gyűjtsön az összes növényből magokat”. Amikor Manu teljesíti a feladatot, a tenger megemelkedik, és hamarosan mindent eláraszt. Vishnu ekkor egyszarvú aranyhal alakjában jelenik meg, és a csónakot egy hegycsúcsra vontatja, és az ott is marad, amíg az ár el nem vonul. A heves és gyorsan terjedő áradás „minden teremtményt magával sodort, és Manu egyedül maradt” egészen addig, amíg egy nő elő nem bukkant a habokból egy évvel később. A görög Deucalion árvizének története azt meséli el, Zeusz hogyan bocsát pusztító árvizet az emberekre, büntetésül azért, mert fiúgyermekek húsával táplálkoznak. Prométheusz titán, Deucalion apja figyelmezteti fiát, és arra kéri, hogy építsen egy csónakot. Deucalion és felesége, Pürrha kilenc napon keresztül hányódnak a vízen, mielőtt elérnék a Parnasszus hegyét. Miután az árvíz az összes embert elsodorja, a megmenekült Deucalion és Pürrha elmennek a delphoi jósdá-ba, hogy megtudják, mitévők legyenek. Azt a tanácsot kapják, hogy ha újra be akarják népesíteni a Földet, anyjuk csontjait hajítsák a hátuk mögé. Szerencsére rájönnek, hogy ez Gaiát, a Föld anyát jelenti. Miután 94
Deucalion felmarkolt köveit eldobja, azok férfiakká válnak, Pürrha elhajított kövei pedig nőkké. Az Atlanti-óceán másik oldalán a megtizedelt emberiség témája a kanadai Haida törzs özönvíz-mítoszában jelenik meg, amelyben ismét előbukkan a csónakon való menekülés és a hegy tetején történő földet érés motívuma. Az aztékok özönvíztörténetéből, amelyet Axayacatl király Napköve (i. sz. 1479) ábrázol, megtudhatjuk, hogy „viharos esők és áradások” véget vetnek a Negyedik Napnak [a maja mitológiában az első négy korszakot megtestesítő és az őselemeket is jelképező Napok közül a negyedik]. A túlélőket, Coxcoxtlit és feleségét, Xochiquetzalt az istenek figyelmeztetik a közelgő áradásra, és megparancsolják, hogy építsenek egy hatalmas csónakot, amely végül egy hegycsúcson fog megfenekleni. Ugyanígy a középamerikai Mechoacanesecs mítoszának is visszatérő eleme, hogy Isten hatalmas árvízzel el akarja pusztítani az egész emberiséget. Csupán Tezpi, Mechoacanesecs felesége és gyermekei kerülnek ki sértetlenül az árból, néhány állattal, madárral, gabonával és maggal együtt, mivel Tezpi hatalmas csónakot épít, amely egy hegy tetején állapodik meg, miután Isten lecsillapítja a vizeket. Tezpi egymás után szabadon enged néhány madarat, ám ezek sorban elmaradnak, míg végül a kolibri egy ággal a csőrében visszatér. A Vietnamból, Burmából, Malajziából, Laoszból, Kínából és Thaiföldről származó egyéb legendák is arról mesélnek, hogy egy hatalmas áradás elöntötte az egész Földet, csupán néhány embert hagyva életben, akik gyakran magukkal vittek minden fajból két példányt. A felsorolt példákban látható párhuzamok sokaságát figyelembe véve nem valószínű, hogy a történetek közötti hasonlóságok pusztán véletlen egybeesések lennének. Nem túl gyakoriak, ám fontosak azok az özönvíz-mítoszok, amelyek az égen lévő lyukról mesélnek. Egy rabbinikus héber írás szerint az áradás úgy keletkezett, hogy Isten elvett két csillagot a Fiastyúk csillagképből, és az így támadt nyíláson keresz95
tül bezúdult víz elöntötte a Földet. Érdekes módon a kínai mitológia is ismer egy hasonló történetet. Ebben attól nyílik szét az égbolt, hogy egy mérges herceg megrázza az eget tartó nyolc oszlop egyikét, amitől az oszlop összedől, és az ég déli része szétszakad. Ezen a nyíláson azután beomlik a víz, és elárasztja Chi földjét (a Sárga-folyó körüli területet). A kínai időszámítás szerint ez az esemény i. e. 2953 körül történt. A süllyedő Atlantisz legendájához hasonlóan a földrengés, a vulkánkitörés és az áradás elemei az amerikai mítoszokban is előfordulnak. A krík indiánok egyik meséje arról szól, hogy amikor a hegyek teteje szétnyílt, hatalmas szörnyek szabadultak ki belőlük, majd abba az áradásba fulladtak bele, amely az emberiségnek is a vesztét okozta. A chilei Araucania vidékének egyik története azt beszéli el, hogy régen kitört egy vulkán, majd földrengés következett be, amely hatalmas, mindent elpusztító áradást okozott; egy brazil legenda szerint két fivér úgy összeverekedett, hogy a föld is megrengett tőlük, ettől pedig hatalmas zuhatag tört elő. A víz magasabbra tört, mint a hegyek, elérte a felhőket, mígnem az egész Földet elöntötte. Az egyedüli túlélők a fivérek és asszonyaik voltak, mivel megkapaszkodtak a fákban. Ez a téma Fenrir farkas skandináv legendájában is előbukkan: Fenrir megszabadul láncaitól, és olyan erősen megrázza magát, hogy a hegyek összedőlnek, és a Föld megremeg. Az embereket elöntik a túláradó folyók és tengerek, míg végül „a Föld a tenger alá süllyed”. Azonban nem mindenki hal meg, a túlélők egy új világ építésébe kezdenek. Az elsüllyedt sziget vagy város gondolata is megtalálható néhány özönvíz-mítoszban, mint például az észak-amerikai Appalache-hegység Okanagan völgyében élő törzsek hagyományában; eszerint az óceán közepén volt egy sziget, amely egy hatalmas árvíz miatt süllyedt el. Hasonlóképpen Tir-na-n-oge ír legendája egy nagy városról beszél, amelyet elnyeltek a hullámok; a haidák pedig őshazájukat egy távoli vidékre helyezik, 96
ahol egy mesés városban éltek, ám amikor Isten büntetésül hatalmas árvizet bocsátott rájuk, el kellett menekülniük. A mítosz más változatai olyan távoli forrásokból származnak, mint az észak-kanadai inuitok mondái – amelyek arról az időről szólnak, amikor a Földet egy gyorsan érkező áradat öntötte el, és csak néhányan menekültek meg –, valamint az ausztráliai bennszülötteké, akik egy Gumuduk nevű gyógyító emberről mesélnek, aki egy varázscsont segítségével esőt tudott csinálni. Gumuduk egyszer egy ellenséges törzs fogságába esett, ám végül megszökött és elásta a csontot. A csont által előidézett varázslat folytán azonban bárhová lépett, sós víz tört fel a földből, elárasztva és tönkretéve a síkságot. Amikor az ár levonult, a vidék ember és állat számára lakhatatlan, élettelen sivataggá vált. Vajon létezik bármiféle geológiai bizonyíték arra, hogy egy ilyen általános árvíz történt volna az ősi időkben, amely alátámasztja az özönvíz-mítoszokat? Az Irakban végzett régészeti ásatások tanúsága szerint az i. e. 4. évezredben számos árvíz öntötte el a területet, bár ezek miatt nem tapasztalható törés, hiány az anyagi kultúra emlékanyagában, ami arra enged következtetni, hogy az áradások nem voltak olyan pusztítóak, mint azt a beszámolók sugallják. Ur városában a lerakódott hordalékrétegek 2,5-3 méter mélyek, és bár a jelek szerint más helyeket is sújtottak áradások, ezek nem mind ugyanarra az időszakra esnek; mindez erőteljesen megcáfolja az univerzális árvíz elméletét, még ezen a viszonylag kis kiterjedésű vidéken is. Azonban a jégkorszaki események és az Északi-sark jégsapkájának olvadása már jóval az i. e. 4. évezred előtt is okozhatott komoly áradásokat. Az Atlantisz elsüllyedéséhez vezető árvíz keletkezhetett akár jégolvadás, majd az azt követő tengerszintemelkedés nyomán is. Peter James The Sunken Kingdom (Az elsüllyedt királyság) című könyvében hivatkozik Cesare Emiliani professzorra, a Miami Egyetem geo-kémikusára, aki a Mexikói-öbölből származó magminták radiokarbonos kormeg97
határozását végezte el. Ezeknek a rétegeknek a sótartalma arra utalt, hogy i. e. 9600 körül (átlagos időt számítva) hirtelen olvadás következhetett be az észak-amerikai valders-i jegesedés idején. Ebből az eredményből – amelyet a Science magazinban közölt 1975-ben – arra következtetett, hogy „ez az esemény, annak ellenére, hogy kulturális tekintetben nagyon régi időkbe vezet vissza, magyarázatot adhat a számos eurázsiai, ausztrál-ázsiai és amerikai tradíciókban közös özön-víz-történetekre”. Emiliani szerint Atlantisz elsüllyedésének Platón által megjelölt ideje, az i. e. 9600 „minden hibahatáron belül egybeesik azzal az időszakkal, amikor a Mexikói-öbölben a legmagasabb volt a jégolvadásból származó víz koncentrációja, de egybeesik a valders-i jegesedés idejével is”. Más tudósok ezzel szemben azt állítják, hogy olyan, fokozatosan kibontakozó folyamatról van szó, amelyet abban az időben az ott élő emberek aligha érzékelhettek. James szerint az Emiliani által megállapított 9600-as év csupán hozzávetőleges átlagszám, és ez az esemény bármikor történhetett 10 360 és 8720 között a radiokarbonos kormeghatározás szerint – vagyis a jégtakaró ilyen hosszú idő alatt olvadhatott el. Az igazság az, hogy képtelenek vagyunk felbecsülni, hogy a gleccser olvadása fokozatosan ment-e végbe vagy sem. Sőt a Barbados szigete melletti korallok vizsgálata arra enged következtetni, hogy a jég hirtelen olvadt el, és hogy 10 500-tól kezdve a tengerszint 24 métert emelkedett ezer év vagy még rövidebb idő alatt. Egy másik elmélet azt tartja, hogy a jégkorszaknak egy Atlantiszba becsapódó aszteroida vetett véget, amely szétrobbantotta a jeget, és hatalmas áradást okozott. (Erre utal az ókori egyiptomi Hajótörést szenvedett tengerész meséje is, amelynek főhőse egy varázslatos szigeten köt ki, ahol a szigetlakókat egytől egyig megöli egy földre lehulló csillag. Végül a sziget nyom nélkül eltűnik a tengerben.) Az aztékok is megemlítik, hogy az Első Nap korszakát egy áradás mosta el, amely az i. e. 11 600-ban történt (az 1533-ban írott Codex 98
Vaticano-Latino szerint). Az i. e. 3000 körüli időszakban is megemelkedett a tengerszint, amely egybeesik a sumer áradással, így Noé feltételezett árvizével, valamint Chi földjének víz alá kerülésével is 2953-ban. Manetho egyiptomi történész megemlíti, hogy Deucalion árvize a 18. dinasztia hatodik királyának uralma alatt történt. Az egyiptomi időszámítás alapján azonban i. e. 1500-ra tehetjük az árvizet, amellyel egy időben a földközi-tengeri Thera-sziget vulkánjának kitörése szétrobbantotta a szigetet. A Platón Timaiosz dialógusában szereplő szaiszi papok ezt az áradást tartják a nagy áradások sorozatában az utolsónak. „Csupán egyetlen árvízre emlékeztek, pedig sok történt” – mondták. Nyilvánvalóan olyan tudás birtokában voltak, amellyel mi már nem rendelkezünk. Lásd még: Timaiosz
Ignatius
Donnelly,
Platón,
Prométheusz,
99
Denderai zodiákus
Az egyiptomi Dendera Hathor istennő tiszteletére emelt templomában az állatövi jegyek két ábrázolása található: egy derékszögű alakzat a hüposztil csarnok mennyezetén, valamint egy kör alakú a templom egyik kápolnájának mennyezetén. Ez utóbbi a híresebb, és a Denderai zodiákus említésekor általában erre gondolnak. A Denderában jelenleg található állatövábrázolás csupán másolat, az eredetit a párizsi Louvre múzeuma őrzi. A zodiákus az éjjeli eget ábrázolja Denderából nézve, középpontjában a Sarkcsillaggal, amint azt egy sakál a mancsában tartja. Az állatövi jegyek ezt a középpontot fogják közre, meglehetősen kuszán elrendezve. Köztük elvegyítve találhatók az öt bolygó – a Jupiter, a Merkúr, a Szaturnusz, a Mars és a Vénusz – szimbolikus ábrázolásai, valamint az Orion, az Északi Vízikígyó, az Oroszlán és a Kentaur csillagképe. A bolygókat könnyű felismerni, mivel mindegyik egy uasz-jogart tart a kezében, a bőség és a boldogság szimbólumát, amely valószínűleg a csillagászati időméréssel is kapcsolatban áll. A kör külső peremén a 36 dekán istenei helyezkednek el, a hajnali horizont fölött látható egy-egy csillagot megtestesítve, tíznapos periódusonként. Magát a kerek zodiákust Észak, Dél, Kelet és Nyugat istennői, valamint nyolc sólyomfejű istenség támasztja alá. Bár a ma látható templomot i. e. 100 körül építették, majd a római korban felújították, egyesek szerint falait egy korábbi templom alapjaira húzták fel. Ezt a feltevést a szokatlanul mély alapok és azok az írásmaradványok támasztják alá, amelyek szerint a templomot „Hórusz követőinek korában tervezték 100
meg”. Ám ez önmagában nem bizonyítja a templom építésének valódi időpontját, hiszen az ókori világ számos kultúrája, az egyiptomit is beleértve, gyakran azzal próbálta erősíteni a szent helyek szakrális voltát, hogy korábbi időkből eredeztette őket. A szicíliai Diodórosz Bibliothéké hisztoriké (Történeti könyvtár) című művében azt írja az egyiptomiakról, hogy „Hihetetlenül sok éven át, egészen napjainkig megőrizték feljegyzéseiket az összes csillagról, és erre a tudományra nagy buzgalommal vigyáztak az ősi időktől kezdve”. Az ókori egyiptomiak valóban akkora „buzgalommal vigyáztak” asztronómiai ismereteikre, hogy a tudósoknak és a kutatóknak máig nem sikerült felfedniük a Denderai zodiákus valamennyi rejtelmét. 1846-ban Jean-Baptiste Biot francia matematikus megjegyezte, hogy a Szíriusz kétszer is szerepel a Denderai zodiákusban: a templom tengelyével és az Ikrek csillagjeggyel egy vonalban is megtalálható, ami a pontos helyét jelöli az égen; valamint Ízisz tehenének szarvai között és a Rákkal egy vonalban is látható. Biot értelmezésében ez azt jelenti, hogy építésének idején a templom a felkelő Szíriusszal állt szemben, amikor az az Ikrek jegyében állt, így kiszámította, hogy ez i. e. 700 körül lehetett. Ám a tudós René Schwaller de Lubicz szerint a Szíriusz második ábrázolása „a nyári napforduló alatt történő megjelenésével áll összefüggésben”, amiből Biot az egyiptomi asztronómusok „rendkívüli tudására” következtetett. Schwaller de Lubicz szerint a Denderai zodiákus egyértelműen azt mutatja, hogy az ókori egyiptomiak ismerték a napéjegyenlőségek előretolódását, amire „az Ikreken és a Bikán áthaladó vonal utal, jelezve, hogy i. e. 4000 körül volt az egyik precessziós időszak [a tavaszpont eltolódása az ekliptikán, főleg a Napnak és a Holdnak a Földre gyakorolt vonzása miatt]” (John Lasht idézi a The Atlantis Blueprint, Az Atlantisz tervrajza című könyv). A napéjegyenlőségek előretolódását a földtengely dőlésszögének változása okozza, ami miatt a csillagképek egy 26 ezer éves ciklusban járják körbe az eget, míg a zodiákus házai 101
2160 évenként változnak meg. Azonkívül, hogy ennek a jelenségnek a megfigyelése rendkívül hosszú időt vesz igénybe, a precessziót is „nehéz megfigyelni és mérni” ahogyan azt Graham Hancock megjegyzi a Fingerprints of the Gods (Az istenek ujjlenyomatai) című könyvében. A kutató John Antony West különleges jelentőséget tulajdonít a Rák jegynek, mivel az „érdekes helyzetet vesz fel” a Denderai zodiákuson belül. Serpent in the Sky (Kígyó az égen) című könyvében hangsúlyozza: „bármi legyen is az elhelyezkedés rendező elve, az bizonyos, hogy a Rák jegy különleges figyelmet igényel”. Sajnos e jegy kulcsának ismerete nélkül nehéz kibogoznunk, hogy az egyiptomiak mit is akartak mondani. A Nyugat nem tudja eldönteni, hogy a Denderai zodiákus vajon elegendő bizonyíték-e arra, hogy az ókori Egyiptom ismerte a precessziót. Ami fontos lehet ebből a szempontból, az az ötödik tengely, melyet John Lash mitológiakutató asztrológus fedezett fel, s Rand Flam-Ath és Colin Wilson tárgyalnak The Atlantis Blueprint (Az Atlantisz tervrajza) című könyvükben. Lash, aki hisz abban, hogy a Denderai zodiákus által hordozott információk tanúsága szerint az egyiptomiak ismerték a precessziót, az északi-déli, keleti-nyugati tengely mellett azonosított még egy tengelyt, azt, amelyik „a precesszió idejét mutatja, amikor egy teljes ciklus véget ér, és egy új kezdődik”. Ez az általa Etengelynek nevezett tengely a dekán [tíznapos időegység] külső pereméből indul ki, ahol négy kosfej magasodik az oltár fölé, áthalad a Halak jegy azon pontján, amely ma a tavaszi napéjegyenlőség idejét jelzi, végül a Szűz lábánál ér véget. Lash ennek rendkívüli jelentőséget tulajdonít, és kijelenti: „Jelenleg a 26 ezer éves ciklus utolsó két évszázadát éljük [...] a korok közötti átmenetet az E-tengely határozottan és szándékosan jelöli.” Lash azt is megjegyzi, hogy a Denderai zodiákusnak két északi pólusa is van, így az ókori egyiptomiak ismerték a mágnes által jelölt északot és a valódi északot. Végül kijelenti, hogy „az egyiptomi 102
csillagászok az egész 26 ezer éves ciklust annak formális szervezettségében értették”. A Denderai zodiákus is jelöli a ciklus felét, vagyis az i. e. 10 500-at. Keletkezési idejének megfelelően számos állatövi jegy mezopotámiai szimbólumokat hordoz, míg mások tipikusan egyiptomiak; ilyen például a Szűz, amely a kukorica egyiptomi istennőjét ábrázolja, a Vízöntőt pedig Hapi, a Nílus istene szimbolizálja. Azt azonban érdemes megjegyeznünk, hogy az egyiptomi zodiákus 12 állatövi jegyből állt, így a Nap 2160 évet töltött mindegyik jegyben – akárcsak az inka zodiákusban. The Lost Realm (Az elveszett birodalom) című könyvében Zecharia Sitchin a nevek és az állatövi jegyek ábrázolásának számos hasonlóságát sorolja fel a perui inkák és a mezopotámiaiak között. Ugyanakkor ez az egyiptomi állatövi jegyekre is vonatkozik. Míg az inkáknál a Vízöntő a Vízanya és a Vízapa, addig az egyiptomiaknál ugyanő Hapi, a Nílus istene, aki két kancsóból vizet önt ki. Ugyanígy, az inkák a Szüzet Kukorica-anyaként ábrázolták, az egyiptomiban gabonaistennőként jelenik meg, aki búzakévét tart a kezében. Ezek a hasonlóságok a közös örökséget látszanak megerősíteni. Meglepő, hogy a Denderai zodiákus által hordozott információk mennyire bonyolultak, valamint az, hogy a csillagászoknak milyen rendkívül hosszú időre lehetett szükségük ahhoz, hogy ilyen részletes megfigyeléseket tehessenek, és a precessziós ciklust is megismerjék. Ezt az asztronómiai tudást valószínűleg már jóval a templom építésének megkezdése és a zodiákus megalkotása előtt megszerezték. Ismereteink szerint az állatövi jegyek mai ábrázolása a mezopotámiaiból ered, ám figyelembe véve, hogy az egyiptomiak milyen hosszú időn keresztül tanulmányozták a csillagokat – amire i. e. 4240-ből származó naptáruk is utal –, igen valószínű, hogy ők voltak az első asztronómusok és asztrológusok. Létezik is egy olyan eszmei irányzat, amely szerint Atlantisz túlélői Egyiptomba mentek, és magukkal vitték csillagokról szerzett ismereteiket, amelyeket később a „Hórusz 103
követőidnek nevezett csoport őrzött meg. Ezért lehetséges, hogy végső soron az atlantisziaknak köszönhető a Denderai zodiákus. Lásd még: Hórusz követői, Szicíliai Diodórosz
104
Szicíliai Diodórosz
Amint arra neve is utal, Diodórosz Szicíliából, az i. e. 1. században Agurionban tartózkodó görög közösségből származott ('Siculus' egyszerűen 'szicíliai'-t jelent). Valószínűleg i. e. 80ban, vagy kevéssel korábban született, és i. e. 21 körül halt meg. Bibliothéké hisztoriké (Történeti könyvtár) című munkájáról ismert, amely koráig terjedően az egész világtörténelem átfogó leírását nyújtja. Bár i. e. 60 és 56 között Egyiptomban tett utazásokat, és meglehetősen sok helyen járt, művének gerincét az általa legjobban ismert témák, vagyis a görög, a római és a szicíliai történelem adják. Ám foglalkozott az egyiptomi, a mezopotámiai, a szkíta, az arab, az észak-afrikai és az indiai történelem eseményeivel is. A Bibliothéké 40 kötetéből tizenöt épen, míg több más kötet töredékekben maradt fenn. Művében képet ad a peloponnészoszi háborúról, amely öszszehasonlítható Thuküdidész leírásával, valamint Nagy Sándorról és apjáról, II. Fülöp macedón királyról. Nem próbálta meggyőzni olvasóját az általa nyújtott információk pontosságáról (ami a korban nem szokatlan), így nem támaszkodhatunk kizárólag rá. Az Encyclopaedia Britannica 1911-es kiadása élesen bírálja őt: „Diodórosz hibái részben vállalkozásának természetéből fakadnak, és a krónikák esetlen formájából, amelybe beleágyazta leírásának történelmi részét. Nem rendelkezik a történészek kritikus beállítottságával, és csupán részletek összefüggéstelen halmazát tárja elénk. Színtelen és monoton leírásai105
ban hemzsegnek az ismétlések és az ellentmondások.”
Diodórosz mégis felbecsülhetetlen szolgálatot tett a mai tudósok számára, ha másért nem, azért, mert gondos másolatokat készített a nála régebbi szerzők mára elveszett műveiből, így neki köszönhetően lehet némi fogalmunk az ő írásaikról. Másfelől egyik legnagyobb hibája az, hogy jobban kedvelte a szokatlant és a valószínűtlent, mint azt, amit történelemnek tekinthetünk. Szicíliai Diodórosz monumentális munkája, amely modern fordításaiban tizenkét kötetet tesz ki, három részre osztható: az első a népek története, amely a trójai háború leírásával együtt számos mítoszt tartalmaz; a második az ezt követő időszakot ismerteti Nagy Sándor i. e. 323-ban bekövetkezett bukásáig; a harmadik és egyben az utolsó a következő, csaknem három évszázad történelmét meséli el, köztük Julius Caesarnak a gallok ellen viselt háborúit. Utolsó híres történelmi személyiségként Octaviánust említi (akit ma inkább Augustusként ismerünk). Szicíliai Diodórosz azt állítja, hogy az atlantiszi emberek nem ismerték a gabona ókori római istennőjének, Ceresnek a terményeit. Az istennő, akinek a nevét a mai 'cereal' ('gabona') szó őrzi, a növénytermesztés, főként a gabonatermesztés védelmezője volt. A szerző szerint tehát az atlantisziak nem ismerték a gabonák áldásait, ami talán azt is jelenti, hogy nem sütöttek kenyeret és süteményeket, valamint nem fogyasztottak sört. Azoknak, akik Atlantiszt valahol Amerika közelében képzelték el, nem szabad megfeledkezniük arról, hogy bár Észak– és DélAmerika őslakói még nem ismerték az Óvilág gabonáit, ismertek más olyan terményeket, amelyek azóta az egész földön elterjedtek. A kukorica és a burgonya két olyan élelem, amellyel az amerikai kontinens ajándékozta meg a világ többi részét. Diodórosz, kortársaihoz hasonlóan, természetesen nem ismerhette az amerikai kontinenst. De mi a helyzet Atlantisszal? 106
Hérodotoszhoz hasonlóan Diodórosz is „atlantisziként” mutat be néhány líbiai törzset, akik „az óceán partjához közel” éltek. Azt állítja, hogy az Atlantiszt benépesítő titánok Uranosz és Gaia egyesüléséből születtek. Az ő gyermekük Krónosz is, aki apját letaszította a trónról, és a helyébe lépett. Platón úgy gondolta, hogy az atlantisziak felett királyok uralkodtak; Krónosz azonban istennek számított és a titánok is félistenek voltak. Ebből arra következtethetünk, hogy Szicíliai Diodórosz Atlantiszról szerzett benyomásait nem Platón művéből merítette, ha egyáltalán merítette valahonnan. Diodórosz számára az amazonokként ismert harcos nők faja valóban létezett. Ok uralkodtak és háborúztak, miközben férjeik az általában női munkának tartott háztartási teendőket látták el. Leírja, hogy királynőjük, Mirina, uralma alá hajtotta Atlantiszt, és alattvalójának tekintette az atlantisziakat. Győzelmük után az amazonok az Atlantiszra veszélyt jelentő kígyóhajú, szárnyas női szörnyetegekkel, a Gorgók-kal találták szembe magukat, és bár ki voltak téve a még mindig haragos atlantisziak bosszújának, megtámadták a Gorgókat. Azonban nem sikerült teljes diadalt aratniuk, így később Perszeusz végezte be a feladatot. Diodórosz története példabeszéd, amellyel férfitársait kívánta figyelmeztetni arra, milyen következményekkel jár, ha az aszszonyoknak túl nagy szabadságot adnak az otthonukon kívül. A harcos nők gondolatát nevetségesnek, a férfiak feletti uralmát elképzelhetetlennek, természet– és civilizáció-ellenesnek mutatja be. Diodórosz a patriarchális társadalom értékrendjét tárja elénk, amelyben a görögök – még a rómaiakon is túltéve – éltek. Talán a saját félelmeit is megfogalmazta, amikor eljátszott azzal a gondolattal, hogy milyen lenne az élet, ha a nőknek átengednék azt a hatalmat, amellyel a férfiak rendelkeztek. Mivel amazonjai nem képesek megbirkózni a rájuk ruházott természetfeletti feladattal, és nem tudják elhárítani a Gorgók fenyegetését, Diodórosz megszabadul félelmeitől, és örvendezik afelett, hogy egy férfi, Perszeusz lesz a végső győztes. 107
A minószi művészet sajátos vonása, hogy a nőket sportolás közben is ábrázolják. Ez nem jellemző az ókori görög asszonyokra (ami alól Spárta az ismert kivétel), ám a minószi nőket láthatjuk birkózás, ökölvívás és bikára való felugrás közben. A képeken gyakran nagyobbnak tűnnek a velük együtt ábrázolt férfiaknál, és egyes ábrázolásokon a férfiak köszöntik a nőket, vagy istennők láthatók, amint fegyvert viselnek. Úgy tűnik, a minósziak életében a nők legalábbis egyenrangúak voltak a férfiakkal. Vajon lehetséges, hogy ezek a szokatlan vonások a távoli múltból, Szicíliai Diodórosz Atlantiszából erednek? A Dictionary of Ancient History (Az ókori történelem szótára) ezt a sommás véleményt fogalmazza meg Diodóroszról: „Pontatlansága, zavarossága és plagizáló hajlama megdöbbentő, ám nélküle a görög történelemről szóló ismereteink sokkal hiányosabbak lennének.” Lásd még: Minószi civilizáció, Platón
108
A dogon törzs
A dogon törzsre az 1970-es évek közepén figyelt fel a világ, miután Robert Temple őket helyezte a The Sirius Mystery (A Szíriusz rejtélye) című vitatott könyvének középpontjába. Állítása szerint a törzs vallásos szertartásai és a Szíriuszról szóló ismeretei alátámasztják azt az elméletét, miszerint a távoli múltban ókori asztronauták látogatták meg a Földet. A dogonok a nyugat-afrikai Mali egyik vidékén élnek, számuk mintegy 300 ezer fő. A Bandiagara-fennsík által uralt területet lakják, és sok dogon falu a körülbelül 150 kilométer hoszszan elnyúló sziklafalakra épült. A dogonok előtt a tellemek népesítették be a sziklákat. A dogonok elűzték őket, és ma sok dogon foglalatoskodik azzal, hogy tellem relikviák után kutat a meredek sziklákon, amelyeket azután nyugati vevőknek elad. A dogonok vallását az animizmus jellemzi, de manapság akad köztük iszlám vallású, sőt kisebb arányban keresztény is. Ennek ellenére még mindig a régi vallás az uralkodó, az a hitrendszer, amelyről azt tartják, hogy több ezer éve alakult ki. Azt a hitüket, hogy minden teremtménynek és tárgynak lelke van, s irántuk való tiszteletüket kidolgozott rituálékkal és táncokkal juttatják kifejezésre; az ebben résztvevők pompázatos maszkokat viselnek, és táncukat dobszó kíséri. A dogonok a totemállatokban is hisznek, amelyek minden egyént megvédenek. Eredetileg a falvak egy részét az emberi test alakja szerint formálták, ami szintén az élőlényeknek a hitvilágukban betöltött fontos szerepét jelzi, valamint a természetfeletti erőkkel fenntartott kapcsolatukra utal. 109
A dogonok vallásának jellemző vonása, az ősi rituálékon és a szellemekkel való kapcsolattartáson kívül, a világegyetem pontos ismerete. Hiedelemviláguk középpontjában a Szíriusz áll. A Szíriusz az esti égbolt legfényesebb csillaga, és évezredek óta rendkívül nagy becsben áll az egész világon, hiszen például az ókori egyiptomiak számára jelenlétével jelezte, hogy a Nílus mikor fog áradni. így talán nem túl meglepő, hogy egy távoli törzs imádatának egy ilyen csillag a tárgya. Azonban amikor az 1930-as években két francia antropológus, Marcel Griaule és Germaine Deiterlen látogatást tett a dogonok földjén, meglepődve tapasztalták, hogy a törzs igen különös Szíriuszkultusznak hódol. 15 évet töltöttek a dogonok körében, mire befejezték kutatásaikat, amelyek eredményéről az 1940-es évek végén számoltak be. Leírták, hogy a dogonok hite szerint a Szíriuszt egy rendkívül nagy súlyú, láthatatlan társcsillag kíséri, amely azt 50 éves periódusokban kerüli meg. Ezt a csillagot a dogonok 'po toló'nak ('legkisebb mag'-nak) nevezték el. A csillag rendkívüli súlyossága ragadta meg leginkább figyelmüket, azt mondták a kutatóknak, hogy a Föld minden lakója egymás mellé állva sem lenne képes fölemelni ezt a segédcsillagot, melynek fehér a színe, annak ellenére, hogy a Földről nézve ezt nem lehet megállapítani. Ám mint kiderült, ez korántsem csupán mítosz; a Szíriusz egy bináris, azaz két csillagból álló csillagrendszerrel rendelkezik. A második csillagot ma Szíriusz-B néven tartják nyilván. Az 1840-es években ennek a csillagászati objektumnak a létére a Szíriusz-A-ra gyakorolt gravitációs hatásából következtettek. Majd 1862-ben teleszkóppal sikerült megpillantani a halványan látszó égitestet és bizonyosságot szerezni arról, hogy valóban létezik. Azonban a Szíriusz-A fényessége miatt az 1970-es évekig nem tudták megfelelően lefényképezni és leírni. Továbbá – ami szintén a dogonok állítását igazolja–, bár a Szíriusz-B nagyon kicsiny, hihetetlenül nehéz, mivel a fehér törpecsillagok 110
csoportjába tartozik. Sokak számára, Temple-t is beleértve, ez döbbenetes felfedezés volt. A dogonok hogyan jöhettek rá a társcsillag létezésére, amikor a mai technológia csupán az 1970es években tette lehetővé, hogy egyáltalán megpillantsuk? A dogonok egy harmadik, 'emme ha toló'-nak, vagyis a 'nők csillagá'-nak nevezett csillagról is beszéltek Griaule-nak és Dieterlen-nek. A tudósokat azóta is foglalkoztatja a gondolat, hogy a Szíriusz esetleg trináris és nem bináris rendszerű, és egy 1995-ben írt tanulmány arra utal, hogy a Szíriusz-A pályájának rendellenességeit talán egy harmadik csillag, a Szíriusz-C okozza. Ha ez egyértelműen bebizonyosodna, kétséget kizáróan állíthatnánk, hogy a dogonok részletes tudással rendelkeznek a csillagrendszerről, olyan tudással, amelynek birtokába mi még nem jutottunk. Temple feltételezi, hogy a dogonoknak ezt a titkot egy garamantes nevű észak-afrikai törzs adta át, amely viszont az egyiptomiaktól szerezte meg a szent tudást. Temple azt állítja, hogy a garamantes törzs tagjai a 11. században átvonultak azon a területen, ahol a dogonok éltek, ekkor kezdődhetett az információcsere a két törzs között. Az Egyiptommal való kapcsolatot érdemes egy kicsit közelebbről megvizsgálnunk. A dogonok egyik legfontosabb hite szerint a halottak lelke a Földet elhagyva a Szíriusz közelében állapodik meg. Ez nagyon hasonlít az ókori egyiptomiak azon hitéhez, hogy halottaik csillaggá válnak a mennyországban, és hogy a Duat, az egyiptomi alvilág és a holtak birodalma a csillagokban található. A Szíriusz nagy jelentőséggel bírt az egyiptomiak számára, mivel szorosan összekapcsolódott Izisszel, Ozirisznak, a holtak istenének feleségével. A világ teremtéséről szóló dogon mítoszok is nagyon hasonlítanak az egyiptomiakéira. A dogonok szerint a világot egyetlen teremtő, Amma hozta létre, aki életre hívta Nommót. Azután Nommo négy ikerpárrá osztotta magát. Ez nagyon is egybevág az egyiptomiak heliopoliszi kozmogóniájával, amely leírja Atum 111
megjelenését, akit később Su, Tefnut, Get és Nut isten, valamint azok leszármazottai, Ozirisz, Izisz, Széth és Neftisz követtek. A dogonok mítoszában a Nommo ikrek egyike nem fogadott szót Ammának, és ezzel nagy zűrzavart keltett az univerzumban, így Amma – azért, hogy helyreállítsa az egyensúlyt – feláldozta őt. A halott Nommo testét darabokra vágták, majd szétszórták a világegyetemben. Az ezzel párhuzamba állítható egyiptomi történetben Ozirisz válik gyilkosság áldozatává, akit testvére, Széth öl meg, majd Ozirisz feldarabolt testét szétszórja Egyiptomban. A Szíriusz társbolygójával azonban nem merül ki a dogonok világegyetemről szerzett tudása: azt is tudják, hogy a Föld körül keringő Hold élettelen, hogy a Szaturnusznak gyűrűi vannak, és hogy a Tejút spirális alakot ölt; ismerik a Jupiter négy nagyobbik holdját, fogalmuk van arról, hogy a Föld a tengelye körül forog és a Nap körül kering, végül azt is tudják, hogy a csillagok valójában olyan napok, mint amilyen a mi naprendszerünk középpontjában is található. Bár Robert Temple-lel együtt sokan azt a nézetet vallják, hogy a dogonok tudásukat a Szíriuszról és olyan égitestekről, mint a Szaturnusz csakis a Földre látogató idegenektől szerezhették, erre más magyarázat is elképzelhető. Ha Atlantisz kultúrája valóban olyan fejlett volt, mint ahogyan azt Platón és más szerzők sugallják, akkor egyértelmű, hogy részletes ismeretekkel rendelkezhettek a csillagokról és a világegyetemről is. A dogonok elmesélték Griaule-nak és Dieterlennek, hogy tudásukat a Szíriuszról általuk nommóknak nevezett lényektől kapták (akiket talán az eredeti Nommo istenek leszármazottaival vagy magukkal az istenekkel azonosítottak). Azonban Temple értelmezésével ellentétben valószínűleg nem igaz, hogy a dogonok bármikor is azt hitték, hogy a nommók magáról a Szíriuszról jöttek. Feltehetőleg földön kívüli látogatóknak tartották őket, amint bárkájukkal leereszkednek a Földre. Ez azonban az özönvíz emléke is lehet, és utalhat az ár levonulása után megfeneklő csónakokra – hasonlóan Noé földet éréséhez az Ararát112
hegy csúcsán. Vajon ez az a tudás, amelyet a dogonok oly sok éven át szentként őrizgettek? Vajon Atlantisz túlélőit értik rajtuk, akik apró részletességgel mindent megtanítottak nekik a csillagokról? Érdemes megjegyeznünk, hogy a dogonok a nommókat „a víz szellemeinek” nevezték, amelyek mindenféle vízben megtalálhatók. Valójában a nommó nevet is a 'víz urai'nak fordíthatjuk. Ez ismét egy olyan emberfaj emlékét idézheti, amely kiválóan ismerte a hajózást, és behajózta az egész világot. Temple annak a lehetőségét is felvetette, hogy a dogonok Oannes istentől szerezték pontos ismereteiket a Szíriuszról és annak társcsillagáról. Ez azért érdekes, mert Oannest is úgy ábrázolják, mint az ókori törzsek Oziriszt és Quetzalcoatlt, mivel őt is a barbár törzsek nevelőjének és civilizátorának tekintették. Quetzalcoatlhoz hasonlóan ő is a tengerhez kapcsolható, és a babiloni mítoszok szerint pikkelyekkel fedett teste egy nap felbukkant az óceánból azért, hogy a babilóniaiakat bölcsességre tanítsa. Talán a dogonok is egy hasonló lénytől hallottak a Szíriuszról, s ez a lény vajon Atlantiszról jött? Bizonyára ez is egy lehetőség, és valójában a legtöbb ember számára sokkal hihetőbb, mint az a történet, hogy a dogonok földönkívüliektől tanulták mindazt, amit tudnak. Ennek fényében úgy tűnhet, hogy a nommókról szóló történetek azokkal az Atlantiszról jött látogatókkal vagy túlélőkkel kapcsolatos emlékek, akik Afrikában kerestek menedéket, miután otthonuk elpusztult a nagy áradásban. Lásd még: Platón, Quetzalcoatl
113
Dolphin hegygerince
Ignatius Donnelly Atlantis: The Antediluvian World (Atlantisz: az özönvíz előtti világ) című könyvében került a Dolphin hegygerince először az érdeklődés homlokterébe. Az 1870-es években a HMS Challenger hajó és az orosz Dolphin tengeralattjáró egy hatalmas, körülbelül 2 ezer kilométer széles víz alatti földdarabot talált csaknem 5,5 kilométer mélyen. Ez az elsüllyedt földtömeg az Azori-szigetek része, és csupán a csúcsa egy hatalmas víz alatti hegységnek. 1882-ben megjelent könyvében Donnelly azzal az elmélettel állt elő, hogy ez a struktúra valaha Atlantisz volt, amely egy heves földrengéssorozat után a víz alá süly-lyedt. Továbbá néhány váratlan felfedezést is tett a Dolphin hegygerincével kapcsolatban: „Annak bizonyítéka, hogy a hegygerinc valaha szárazföld volt, abban a tényben rejlik, hogy »felszínének egyenetlenségei, a hegyek és a völgyek nem alakulhattak ki az üledéklerakódás törvényei szerint sem pedig a tengerfenék felemelkedése által; hanem épp ellenkezőleg, a tenger szintje felett ható tényezők hozták létre«. (Scientific American 1877. július 28.)”
1915-ben Pierre Termier, kiváló francia geológus az Annual Report of the Smithsonian Institution számára írt cikkében 3 ezer méter mélyről felhozott kőzetminták elemzésének eredményeit közölte. Eszerint a minták kristályosodott lávamaradványt tartalmaztak, amelynek kristályszerkezete csupán légköri nyomás 114
hatására jöhetett létre, nem pedig mélyen az óceán alatt alakult ki. A kérdés csupán az, hogy ez a földtömeg mióta fekszik a tenger mélyén. Termier cikke végén megpróbál erre választ adni: „Ez a vonal Izlandtól az Azori-szigetekig terjed, az Atlantióceán mozgékonyság, instabilitás és élő vulkántevékenység jellemezte zónájának közepén. Helyes következtetésnek tűnhet tehát, hogy az Azori-szigetektől északra eső terület, és talán maguk az Azori-szigetek, amelyeknek talán csak a romjai látszanak, nem túl régen süllyedtek el, esetleg a geológusok által jelennek nevezett korban, mert az igen közeli, s számunkra, a mai emberek számára olyan, mintha tegnap történt volna.”
E bizonyítékot figyelembe véve elképzelhetőnek tűnik, hogy a Dolphin hegygerince valaha Atlantisz elsüllyedt kontinense lehetett, bár azt is tudnunk kell, hogy még nem tisztázott az a folyamat, amely által egy ilyen hatalmas földdarab viszonylag rövid idő alatt – legalábbis geológiai értelemben – ilyen mélyre süllyedhetett. Valójában az a feltevés, hogy ilyen katasztrófa nem lehetséges, vezette a legtöbb tudóst arra a következtetésre, hogy soha nem is történt meg. Természetesen történtek tétova kísérletek az esemény megmagyarázására; a legéletszerűbb elmélet szerint nagyméretű üregek találhatók mélyen az óceán alja alatt, amelyekben semmi más nem található, mint gáz. Feltételezések szerint, ha ez a gáz vulkanikus tevékenység vagy más geológiai esemény miatt kiszabadul, s az üregek összeroskadnak, hatalmas víz feletti területek süllyedhetnek el. Scince fiction vagy tudományos tény? Amíg nem kapunk meggyőző tudományos bizonyítékot arra, hogy ilyen természeti 115
jelenség előfordulhatott a múltban, a Dolphin hegygerince rejtély marad; Atlantisz egyik lehetséges előfordulási helyének titkát 5 ezer méter mélyen rejti az óceán. Lásd még: Azori-szigetek, Ignatius Donnelly
116
Ignatius Donnelly
Ignatius Donnellyt ma leginkább az Atlantiszról szóló, 1882ben megjelent, Atlantis: The Antediluvian World (Atlantisz: az özönvíz előtti világ) című könyvéről ismerjük. Úttörő vállalkozása sok év után először állította Atlantiszt ismét a figyelem középpontjába. Az Atlantiszról szóló számos ma is élő elmélet először Donnelly könyvében fogalmazódott meg. Donnelly 1831-ben született Philadelphiában. Kezdetben jogot tanult, később republikánus képviselő lett, az 1860-as években kezdte el politikai pályafutását. Miután 1878-ban feladta közhivatali ténykedését, ismét jogászként dolgozott, ám folytatta az írást és a kutatást, és életének ebben a korszakában született az Atlantis is. Donnelly húsz évvel korábban akadt rá Platón Atlantiszról szóló művére, mely mély hatást gyakorolt rá. Ezért magára vállalta azt a feladatot, hogy megpróbálja Atlantiszt új megvilágításba helyezni, ám hosszú időn keresztül csupán a bizonyítékokat gyűjtögette, míg úgy nem érezte, hogy elegendőt szedett össze olvasói meggyőzéséhez és a nyilvános közléshez. Mire könyvét befejezte, Donnelly pénzügyi helyzete megromlott. 1882-ben New Yorkba utazott, abban bízva, hogy jelentős művet alkotott; és erről hamar bizonyosságot szerezhetett, mert a Harper & Brothers lecsapott a kéziratra, és a könyv rögtön szenzációs sikert aratott. Akkora sikert, hogy az első nyolc évben huszonhárom kiadást ért meg, és azóta is a könyvesboltok polcán áll. Nem csupán a hétköznapi emberek fantáziáját ragadta meg; a brit miniszterelnök, William Gladstone még kiadása első évében 117
elolvasta, és olyannyira lenyűgözte a történet, s annyira meggyőzték Donnelly érvei, hogy utasítást adott az angol flottának az elveszett kontinens utáni kutatásra. Csupán akkor érte kellemetlen meglepetés, amikor a pénzügyminisztérium megtagadta az expedícióhoz szükséges pénzt. Donnellyt szenvedélyesen érdekelte a történelem, főként a mai ember eredete. Megfigyelte, hogy a világ nagy civilizációi közül sok feltűnő módon hasonlít egymásra, és elmélete szerint ez nem lehet a véletlen műve, hanem az az oka, hogy mindegyik egyetlen helyről: Atlantiszról terjedt szét. Amint azt ma is teszszük, Donnelly is Platón művéhez nyúlt vissza, s ahelyett, hogy legendának tekintette volna a történetet, hamisítatlan történelmi tényként kezelte. Donnelly szerint Atlantisz pontosan ott feküdt, ahová Platón helyezi: a Földközi-tengeren és Herkules pillérein kívül, az Atlanti-óceán kellős közepén. Ezért történhetett, állítja Donnelly, hogy a világ civilizációi a Földközi-tenger környékén alakultak ki: „Hogyan lehetséges, hogy a régmúlt civilizációi mind a Föld-közi-tenger partjairól sugároztak szét? A Földközi-tenger egy zsákutca, és Atlantisz a bejáratával állt szemben. A partjain virágzott valamenynyi kultúrának vannak olyan vonásai, amelyek Atlantiszéira emlékeztetnek [...] A Földközi-tenger a modern világ központja, mivel egy régi civilizáció szétáradásá-nak az útvonalában fekszik; e civilizáció hajói gyarmatosították partjait, amint Amerika partjait is. Platón azt írja: »a nemzetek úgy csoportosulnak a Földközi-tenger partjai körül, mint békák a mocsár körül«.”
Ám Donnellynek ezt az érvét bírálói ellene fordították, azt állítva, hogy ha Atlantisz valamikor a Földközi-tengerben he118
lyezkedett volna el, akkor a civilizáció eredetének számos rejtélyét könnyebben meg lehetne magyarázni. Donnelly meggyőződését ez azonban nem ingatta meg. Az Atlanti-óceán mélyének kutatása akkor kezdődött el, amikor könyvét írta, és éppen ezzel a kutatással próbálta meggyőzni olvasóit arról, hogy Atlantisz valódi helye az Atlanti-óceán, és ezen belül is a Dolphin hegygerincének nevezett képződmény. Abban is szilárdan hitt, hogy Atlantisz valóban az eredeti, özönvíz előtti világ volt, a Bibliában leírt világ, az előtt az özönvíz előtt, amelyből Noé megmenekült. Ezért Donnelly számára ez egyben az éden kertjét, a Heszperidák kertjét, az elíziumi mezőket, az Olümposz hegyét, a csillagkaput és a világ helyi tradíciói által megőrzött szent helyeket is jelentett. Az ő szavaival élve „forrása az egyetemes emlékezetnek egy nagyszerű földről, ahol a korai emberiség hosszú időn keresztül békében és boldogságban élt”. Mintha ez nem lenne elég radikális állítás, Donnelly még azt is hozzáteszi, hogy Atlantisz volt az a hely, ahol az emberiség eredetileg kiemelkedett a barbárság állapotából, és civilizálttá vált. O volt az első, aki ezt állította, hiszen maga Platón erről nem tesz említést. Donnelly úgy gondolta, hogy az olyan nagy kultúrák, mint a dinasztiák korának Egyiptoma, kezdetben atlantiszi gyarmatok voltak, mielőtt a kontinenst elmosta volna az ár. Ennek bizonyítékául az olyan távoli civilizációk hasonló vonásait hozta fel, mint az egyiptomi, a maja és a guanches. Az évek során számos bírálat érte Donnellyt, nem utolsósorban azt is szemére vetették, hogy ő teremtette meg az „áltudomány” műfaját. Ez vajon jogos? Kétségtelen, hogy Donnelly sokszor tévedett, ám az összehasonlító mitológia kibontakozásának idején valakinek utat kellett törnie. Összességében Donnelly jó munkát végzett, mivel elindított egy vitát, és amit leírt, abból sok minden ma is megállja a helyét. Vajon hány mai munkáról mondhatjuk ezt el 120 év múlva? 119
Norman Wolcott, aki Donnelly legjobb művét feldolgozta a Gutenburg Projekt weboldala számára, és aki hosszú időn át tanulmányozta Donnelly írásait, úgy nyilatkozott: „Donnellyt nem szabad túlságosan kritikus szemmel néznünk Atlantisz kora tudományának műve volt. Schliemann Trójánál és Mükénénél végzett feltárásai azt bizonyították, hogy az ókori görög legendákat olyan komolyan kell vennünk, mint az igazi történelmet. Mi sem alkalmasabb ennek elkezdésére, mint Platón Atlantisza. Akkor még keveset lehetett tudni az új világ geológiájáról vagy etnológiájáról, amelyet a következő évszázad tárt fel. Ráadásul Donnelly túlzásoktól sem mentes szónoklata még szórakoztatóvá is teszi az olvasást Főnixmadara még feltámadhat a történelem hamvaiból.”
Úgy gondolom, ezt a részt Donnelly szavaival kell lezárnunk, amelyeket híres könyvének utolsó fejezetéből idézünk. Jól összefoglalják azt a szellemi áramlatot, amely több mint 100 évig tartotta magát, attól kezdve, hogy először megjelent Atlantis: The Antediluvian World (Atlantisz: az özönvíz előtti világ) című műve: „A tudomány még csak most kezdi felépíteni a múltat és újraéleszteni az ókori népeket és nincs másik olyan tanulmány amely erősebben megragadhatná a képzeletet mint amely erről az elsüllyedt igazi özönvíz előtti világról szól. Ők voltak szinte minden művészeti ág és tudomány megalapítói, hitvilágunk szülőt az első kiművelt emberfők, az első hajósok, az első kereskedők, elsőként hódították meg a földet, az ő kultúrájuk már régi, amikor az egyiptomiaké még igen fiatal, és évezredekkel ko120
rábban enyészett el, mintsem Babilonról, Rómáról vagy Londonról álmodni lehetett volna. Ezek az eltűnt emberek a mi őseink, az ő vérük csörgedezik a mi ereinkben, mindennapi szavaink, a maguk egyszerű formájában hangzottak föl városaikban, udvaraikban és a templomaikban is. Minden faj, gondolat, hit, vér vonal hozzájuk vezet.”
121
Húsvét-sziget
A Jacob Roggeveen tengernagy által 1722 húsvétján felfedezett szigetet a Csendes-óceán szigeteinek lakói Rapa Nui néven ismerték. Ez a kis barátságtalan, háromszög alakú vulkanikus sziget a Csendes-óceánban helyezkedik el, mintegy 3600 kilométerre a chilei partoktól; legközelebbi szomszédja a 2092 kilométerrel távolabb fekvő Pitcairn-sziget. Felfedezése óta a Húsvét-sziget csodálatot kelt és vitát kavar az egész szigeten megtalálható, 'moai'-nak nevezett hatalmas szobrok miatt. Számos olyan teória létezik, amely szerint ezeket a rejtélyes, tűnődő óriásokat idegenek, atlantisziak vagy lemuriak emelték. Edgar Cayce amerikai látnok szerint a Húsvét-sziget szobrai és egyedülálló rongo-rongo írása Lemuriáról, az elveszett kontinensről származik, amelynek kultúrája a Csendes-óceán számos szigetét és népét hódította meg. Cayce az egyik transzállapottal kísért igazlátásában azt állította, hogy Lemuria i. e. 8700-ban „kezdett elenyészni”. Ha igaza volt, a szobroknak és az írásnak e dátum előtt kellett keletkezniük. A Húsvét-szigeten 887 moai áll, de feltehetőleg még több felfedezésre vár. Közülük 230-at alapzatra (ahu) állítottak fel, melyek 15 darabból álló csoportot alkotnak, s tagjai csendesen állnak a sorban. A többi szétszórtan helyezkedik el a szigeten. Bár első pillantásra egyformának tűnnek, valójában mindegyik más formájú vagy méretű. Igaz, valamennyinek hosszúkás, téglalap alakú feje és teste van, oldalt lelógó karokkal és hosszú, vékony kezekkel, amelyek egy nagy has alatt helyezkednek el. A lábukat nem faragták ki, bár az ágyékkötőjük felső része felismerhető. 122
Ha a szobrok arcát szemügyre vesszük, láthatjuk erős szemöldöküket, hosszú orrukat, kiugró állukat, hosszúkás fülüket, gyakran kilyukasztott fülcimpájukat, amelybe valamiféle korongot tettek. Az alapzatra állított szobroknak fehér és piros szemet illesztettek be ma már üres szemüregeikbe, amelyek kissé felfelé, az ég felé tekintettek, és legtöbbjük fejét kőkalappal ékesítették. A legnagyobb, még ma is a kőbányában fekvő szobor 20 méter hosszú és körülbelül 270 tonna súlyú, míg a legnagyobb álló szobor 82 tonnát nyom. A szobrok érdekes módon nem isteneket ábrázolnak, hanem 'aringa orá'-k, a szigetlakók régen elhunyt, nagy hatalmú őseinek „élő arcai” voltak. A szobrok az elődök emlékét életben tartó síremlékként készültek. Elképzelhető, hogy még életükben faragták őket, de a talapzatra csupán akkor állították fel, amikor meghaltak. A legkorábbi szobrok keletkezésének idejét általában i. sz. 600-1100 közé teszik, sokkal későbbre, mint az Edgar Cayce által megjelölt kor. Az egyik fő ok, amiért sokan úgy gondolják, hogy a húsvétszigeti szobrok egy fejlett technológiával rendelkező kultúrában jöttek létre, a méretükben rejlik; az alapanyagként szolgáló kő kibányászása, a szobrok szállítása és felállítása hihetetlenül nehéz feladat lehetett. Azonban a szobrok hatalmas mérete ellenére nem biztos, hogy bonyolult eszközök vagy technikák kellettek a megformálásukhoz. Lávakőből (összetömörült és megkeményedett vulkáni hamuból) készültek, amely viszonylag puha, és bazalteszközzel könnyen megmunkálható. A hátukon fekvő szobrokat a bányában faragták ki, alapjukat a lejtő felé irányították. Valamennyi fontos részletet kifaragtak rajta, mielőtt leválasztották a szikláról, majd levitték a lejtőn. A talajba hasított vájatok segítségével irányították a szobor útját, s kötelekkel és emelőkkel vontatták a helyére, amely akár 10 kilométerrel távolabb is lehetett. A vontatást valószínűleg úgy oldották meg, hogy a szobrot faszánra erősítették, és kötelekkel húzták előre. Ennek megkönnyítésére kenőanyagot is használtak – feltehetőleg szétzúzott gyökeres zöldségeket, vagy amikor elegendő faanyaguk 123
volt, fagörgőket készítettek. Maguk a szigetlakók azonban azt állítják, hogy a szobrokat általában álló helyzetben szállították, és az ennek bizonyítására végzett kísérletek azt mutatták, hogy egy alap, néhány fagörgő és kötelek segítségével elmozdíthatók a szobrok, ha elegendő számú személy veselkedik neki. Az alkalmazott technika valószínűleg a szobor méretétől és súlyától függött. Amikor a szobrot felállították a talapzatára, emelőkkel és kövekkel húzták fel a megfelelő szintre, majd a helyére tolták. Úgy tűnik, a szigeten élő különböző törzsek közötti versengés abban is megnyilvánult, hogy mindegyik csoport megpróbálta túlszárnyalni a másikat azzal, hogy a legnagyobb és a legtöbb szobrot igyekezett felállítani, ami a szobrok nagy számához vezetett. Míg a Húsvét-szigeten álló szobrok korát viszonylag pontosan meg tudjuk határozni, már nehezebb a dolgunk a szigeten használt írás korának megállapításával, bár keletkezését általában a 18. század végére teszik. A rongorongo (jelentése: 'elbeszélés') írást fatáblákra vésték, amelyekből csupán 25 maradt fenn. Az íráshoz használt szimbólumok nagyon hasonlítanak a Húsvét-sziget művészi sziklarajzaira, és tárgyakat, valamint állatokat ábrázolnak. Ez az írás nem alfabetikus és nem is szótagoló, hanem mnemonikus, vagyis emlékeztető szimbólumokból áll. A „szöveg” mint olyan, amelyet énekelve adtak elő, változhatott, attól függően, hogy ki olvasta; egyedül a történet váza maradt állandó, a részletek nagymértékben változtak. Ebből következően az írás pontos megfejtése csaknem lehetetlen. A Húsvét-sziget lakóinak eredete számos vita tárgyát képezi. 1947-ben Thor Heyerdahl norvég felfedező balsafa-tutaján indult el Peruból azért, hogy bebizonyítsa elméletét, miszerint a Húsvét-sziget őslakói Dél-Amerikából származnak. Sajnos azonban vállalkozása kudarcba fulladt, mivel az erős csendesóceáni áramlatok Tahiti partjaihoz sodorták őt és kisszámú legénységét. Heyerdahl azonban bebizonyította, hogy egy lélekvesztővel is le lehet hajózni több ezer kilométert a Csendes124
óceánon, elismerve ezzel a Húsvét-sziget első telepeseinek bátor és kimerítő tettét. Ma már egyetértés uralkodik abban a kérdésben, hogy ezek a telepesek nyugatról érkezett polinézek voltak. A helyi tradíciók szerint Hotu Matuát, a Hiva szigetvilág Marae Renga szigetének egyik törzsfőnökét harcban legyőzték, és távozásra kényszerítették, így rokonságával együtt a Húsvétszigetre hajózott. Egy másik hagyomány arról számol be, hogy a Húsvét-szigettől nyugatra fekvő Hiva-szigeteket elnyelte a tenger, ezért valamennyi lakójának el kellett menekülnie – ez a történet feltűnően hasonlít Edgar Cayce látomásaira. Ezzel szemben az archeológiai és a nyelvészeti bizonyítékok arra utalnak, hogy i. sz. 400-ban népesült be a sziget. Nehéz elképzelni, hogy az első telepesek képesek voltak ilyen hatalmas távolságot megtenni az óceánon. A polinézek azonban kiváló hajósok voltak, akik nem csupán a csillagok állását használták fel a tájékozódáshoz, hanem a hullámok mintázatából és a felszíni áramlatokból is ki tudták olvasni, hogy hol található szárazföld. A fiúkat már gyermekkorukban megtanították ennek a módszernek az alkalmazására, amelyhez mattangot használtak segédeszközül. A mattang pálcikákból font, kereszt alakú eszköz, amely egymásba kulcsolódó mintákat ábrázol. Ezek a minták a hullámok szigetek körüli mozgását utánozták, és a polinézek, ezeket megtanulva, tapintással is képesek voltak megkülönböztetni a hullámok és áramlatok fajtáit, és a mattang mintázatát felismerni a hajóhoz ütköző hullámokban. Valamikor a 17. században valószínűleg lázongások törtek ki a Húsvét-szigeten, amelyek során az óriási szobrok egy részét szándékosan ledöntötték. A földrengés kizárható, mivel erről nem tesz említést a sziget szájhagyománya, és egyéb bizonyítékok sem utalnak rá. A sziget néphagyománya viszont megemlékezik „egy szobordöntögető háborúról”. A törzsek egymás ellen fordultak és lerombolták az ősök műemlékeit, amelyek felállítása oly sok időt és fáradságot vett igénybe. A belső viszálykodások, valamint a fogyatkozó termőföld és élelem körüli konfliktu125
sok miatt kirobbant háborúk végül egy nagy összeütközésben csúcsosodtak ki két törzs között. A Húsvét-sziget sorsa ökológiai katasztrófába torkollt. Elszigeteltségük miatt a szigetlakók csupán saját természeti erőforrásaikra támaszkodhattak, ám ezekkel rosszul gazdálkodtak, ráadásul a letelepedéskor magukkal hozott állatok is elpusztították, így elérkezett az az idő, amikor az emberek már nem tudták megfelelően ellátni, fenntartani magukat. A hanyatlás fő okai az élelmezés céljából kezdetben behurcolt állatok voltak, mivel betegséget terjesztettek, és elpusztították a természetes élőhelyeket. Ez idézte elő például a sirálypopulációk számának csökkenését, mivel tojásaikat megették a polinéziai patkányok, magukat a madarakat pedig az emberek fogyasztották el. Valamikor 1400 és 1640 között a patkányok a valaha dús esőerdőt is tönkretették, csakúgy, mint más fákat és bokrokat; megették a pálmafák magjának belsejét, ami a fák teljes kipusztulásához vezetett. Az emberek által végzett erdőirtás – azért, hogy tűzifát szerezzenek, tutajokat építsenek, a szobrokat szállítsák, és termőföldhöz jussanak – még inkább fokozta a bajt. A sziget fáinak kipusztítása a talaj erózióját váltotta ki, az egyre gyengébb minőségű talaj kihatott a termésre, amelyre az embereknek pedig egyre nagyobb szükségük lett volna. A fahiány a halászatot is visszavetette, mivel nem tudtak nagyobb méretű kenukat építeni. Mindez annak az együttműködésre épülő rendszernek felbomlásához is vezetett, amely alapján korábban felosztották az erőforrásokat, és megépítették a hatalmas szobrokat. A háború által okozott további károk és annak következményeként a termények szándékos megsemmisítése előbb éhínséget, végül a korábban virágzó és termékeny sziget hanyatlását eredményezte. Amint azt Patrick Kirch, a Húsvét-szigetről tanulmányt készítő régész megjegyezte: ,,[a sziget] átmenetileg, ám zseniális módon fölülmúlta önmagát, míg végül kétségbeejtően tönkrement.” 126
Lásd még: Edgar Cayce, Lemuria
127
Epagomenális napok
Az epagomenális napok szó szerinti jelentése: 'időn kívüli napok'. Ezek azok a többletnapok, amelyekkel az ókori naptárakban kiegészítették az év napjait. Érdekes, hogy számos ókori naptár 360 naposnak tekintette az évet, nem pedig 365 naposnak, mint a mostani naptárak. A 360 napos évvel számoló kultúrák közé tartozik a héber, a római, a maja, a kínai, a babilóniai és az egyiptomi. Például Plutarkhosz görög történetíró i. sz. 75ben így ír: „Romulus uralkodása alatt ahhoz az egyetlen szabályhoz tartották magukat, hogy az év háromszázhatvan napból áll.” A 360 napos naptárt gyakran a primitív kultúrák eszközének tartották, az év hosszúságát nem ismerő népek egyszerű naptárának, amely világméretekben elterjedt. Ám az egyiptomiak, több más néppel együtt, lelkes csillagászok hírében álltak, akikről feltételezhető, hogy ismerték a precessziónak nevezett jelenséget, azt a 26 ezer éves ciklust, amelyet a Föld tengelyének az elmozdulása okoz. Ha az egyiptomiak képesek voltak kiszámítani a precessziót, elképzelhető-e, hogy nem tudták kiszámítani a Föld Nap körüli pályáját? Az egyiptomiaknál maradva, vizsgáljuk meg, mikor és hogyan változott meg a naptáruk. A későbbi 365 napos egyiptomi naptárt egyértelműen a korábbi, 360 napos naptár alapján készítették, úgy, hogy öt epagomenális nappal egyszerűen kiegészítették az év végét. Így az év 12 hónapból állt, a hónapok pedig 30 napból, plusz az említett öt napból. Ezt az új naptárt valamikor i. e. 2900-ban vezették be, és azelőtt az egyiptomiak feltehetőleg 360 napos naptárt használtak. Az egyiptomi naptár még az 128
öt epagomenális nappal együtt sem került összhangba a Föld tengelyének elmozdulása által diktált valódi évvel, mert nem vette figyelembe a ma már ismert szökőnapot, így adta meg pontosan az évszakok idejét. Ezért ezt a naptárt annus vagus ('vándorló év') néven ismerték. Hogyan is jöttek létre az epagomenális napok? Az egyiptomi mitológia szerint Thot isten adta ezt az öt többletnapot az évhez. Az íbiszfejű isten egyik feladata az idő mérése volt, így nem meglepő, hogy ő kapcsolódik a történethez. A mítosz szerint a hatalmas Su isten szörnyű haragra gerjedt, amikor megtudta, hogy Nut nevű leánya a saját bátyjával, Gebbel hált, és teherbe esett. Bosszúból kijelentette, hogy Nut nem szülheti meg gyermekeit a 360 napos év egyik napján sem, annak ellenére, hogy öt gyermeket hordott a szíve alatt. Thot úgy próbálta megoldani a problémát, hogy a Holdtól kockán elnyerte minden napnak az egyhetvened részét. A 360 napos évnek pedig az egyhetvened része éppen öt nap, amelyet a Hold fényéből alkotott. így az öt epagomenális nap hozzáadódott az évhez, és Nut megszülhette gyermekeit: Oziriszt, Hóruszt, Széthet, Iziszt és Nephtüszt – mindegyiket az öt megszentelt nap egyikén. Ami igazán érdekes ebben a mítoszban, az a Hold szerepe. A Hold jelentőségét az is megerősíti, hogy Thot áll a mítosz középpontjában, akit a Hold isteneként ismertek. Talán ez a történet azt az ősi hitet rejti magában, amely szerint a Föld Nap körüli pályáját valami módon a Hold változtatta meg? És ez a változás vajon 2900 körül következett be, és a világ naptárait is ezért kellett megváltoztatni? Immánuel Velikovszkij 1950-ben kiadott Worlds in Collision (Világok összeütközése) című, sokat vitatott könyvében azzal az elmélettel áll elő, hogy a Föld keringési pályájának a 360 naposról 365 naposra való átállását egy csillagászati esemény idézte elő; más szóval, egy nagyméretű üstökös vagy égitest haladt el a Föld mellett, és örökre megváltoztatta keringési pályáját. 129
Velikovszkij szerint egy ilyen esemény lehetséges mellékhatásai közé tartoznak a hatalmas árvizek, amelyek kétségtelenül nagy pusztítást vihetnek végbe a Föld felszínén. Valójában nem Velikovszkij vizsgálta meg elsőként ennek a lehetőségét. PierreSimon Laplace csillagász már 1799-ben is figyelmeztetett azokra a veszélyekre, amelyeket egy nagy üstökös okozna, ha közel kerülne a Földhöz: „A (Föld) tengelye és rotációs mozgása megváltozna. A tengerek elhagynák medrüket és az új egyenlítő irányába törekednének; az emberek és az állatok nagy része megfulladna az univerzális özönvízben, vagy a földgolyót ért hatalmas lökés pusztítaná el; fajok pusztulnának ki; az emberi tevékenységek valamennyi eredménye megsemmisülne; ilyen katasztrófákra lehetne számítani, ha a Földéhez hasonló tömegű üstökössel ütköznénk össze.”
Vajon ez az esemény okozta Atlantisz pusztulását, és növelte meg öt nappal a Föld keringési idejét, és ez a változás tette szükségessé a világ naptárainak öt nappal való megtoldását? A megfejtés egyik kulcsát a kör adja. Ha a naptárunk 365 napos, akkor hogyan lehetséges – kérdezték a kutatók –, hogy a kört 360 fokra osztjuk fel? Talán ez arra az időre utal vissza, amikor még csak 360 napból állt az év? Érdekes kérdés, és nem könnyű rá választ adni. Ám amint Richard Mooney Colony: Earth (Kolónia: Föld) című könyvében utal rá, a válaszra talán a Távol-Kelet történelmi feljegyzéseiben bukkanhatunk rá: „Az ókori kínai naptár szerint az év 12 hónapból állt, a hónapok pedig 30 napból. Később hozzáadtak 5 és ¼ napot az évhez, és a kört 365 és 14 fokra osz130
tották fel, így az év új hosszúságát a geometriában is alkalmazták.”
Ez a változás állítólag az i. e. 4. században ment végbe, és azt mutatja, hogy a kör fokokra osztását az év hossza határozza meg, ami szintén azt bizonyítja, hogy valamikor a történelem során valóban 360 napból állt az év. Bármi okozta is a Föld pályájának ezt a durva megváltozását, nem lehetett kellemes esemény; az epagomenális napokban és a világ naptárainak megváltozásában olyan világméretű katasztrófa bizonyítékát vélhetjük felfedezni, amely Atlantisz elpusztításához is elég erős lehetett. Lásd még: Denderai zodiákus, Plutarkhosz
131
Hórusz követői
Manethón egyiptomi pap és történész (aki az i. e. 3. században élt), valamint a Torinói Királyi Kánon – az i. e. 13. században, II. Ramszesz uralkodása alatt összeállított és az összes uralkodót felsoroló királylista – szerint Hórusz követői (shemsu hor) ismeretlen számú, félig-meddig mitológiai félistenek voltak, akik 13.400 évvel azelőtt regnáltak, hogy Egyiptomot az első halandó király egyesítette uralma alatt. Jelentőségük ellenére az egyiptológusok kevés mélyreható elemzést végeztek annak érdekében, hogy többet megtudjanak Hórusz követőiről, szerepükről és fontosságukról. Míg az ókori egyiptomiak a predinasztikus kor félistenuralkodóinak tekintették, az egyiptológusok egyszerű mitológiai alakokká minősítették le őket. Henri Frankfort, a londoni egyetem tanára 1978-ban megjelent, Kingship and the Gods (A királyi rang és az istenek) című könyvében megjegyzi, hogy a Hórusz követői „a távoli múlt királyainak bizonytalan megnevezését jelenti [...], ám azt nem lenne bölcs elsődleges történelmi tényként kezelni”. Az elfogadott nézet szerint a dinasztikus kor fáraói, hatalmuk legitimizálása céljából a távoli múlt isteneinek és mitikus lényeinek hosszú sorával hozták magukat összefüggésbe. Fekri Hassan, a londoni University College tanára megállapította, hogy mivel az egyiptomi királyi rang már korai időktől kezdve szorosan kötődött Hóruszhoz, a sasfejű istenhez, a Hórusz követőinek fogalmát az uralkodó elit valószínűleg uralkodáshoz való jogának alátámasztására használta fel. így Hórusz követőinek több közük volt a királyi ősök imádatához, mint a valóságos történelmi személyekhez. 132
Az alternatív történeti kutatás sok más szerzője azonban azt az elméletet alakította ki, hogy Hórusz követői valójában az atlantiszi katasztrófa túlélőiként érkeztek Egyiptomba, és kifinomultságot, bölcsességet, valamint magas szintű műszaki ismereteket hoztak magukkal. A Torinói Királyi Kánon Hórusz követőit „tiszteletreméltó shemsu korokként” említi, kiemelve azt a megbecsülést és tiszteletet, amely őket övezte. Ennek ellenére az írásos feljegyzések és régészeti leletek túl kevés bizonyítékot nyújtanak ahhoz, hogy átfogó képet alkothassunk ezekről a titokzatos személyekről. Ha Hórusz követői atlantiszi menekültek voltak, maradtak-e fenn régészeti bizonyítékok egy egzotikus nép Egyiptomba érkezéséről? 1961-ben megjelent, Archaic Egypt (Az archaikus Egyiptom) című könyvében az egyiptológus Walter Emery azt a nézetét fejti ki, hogy Hórusz követői egy idegen, arisztokratikus „uralkodó faj” tagjai voltak; ez utóbbi szókapcsolat azonban már korábban lejáratta magát, mivel a náci Németországot idézte. Emery azt állította, hogy Hórusz követői alkották Egyiptom civilizált uralkodói elitjét az i. e. 3100-ban történt egyesítés előtt és után. Elmélete alátámasztására a Dél-Egyiptom északi részén feltárt csontvázakat említi meg, amelyek magasabbak és nagyobb koponyával rendelkeznek, mint amelyek az Emery által bennszülöttek közé soroltak után maradtak fenn. Azt is hozzáfűzi, hogy az anatómiai eltérések és a temetkezési szokásokban megnyilvánuló különbségek „annyira szembetűnőek, hogy semmiképpen nem lehet ezeket az embereket az egyiptomiaktól származtatni”. Ám elismeri, hogy „ezeknek a hódítóknak a faji eredete ismeretlen, és azt is homály fedi, milyen útvonalon át jutottak Egyiptomba”. A „dinasztikus faj” elméletét a kiváló egyiptológus, Sir Flinders Petrie fogalmazta meg elsőként, aki az 1890-es évek vége és a 20. század eleje között számos felsőegyiptomi predinasztikus lakóhelyet tárt fel. Petrie a temetkezési szokások és az anyagi kultúra hirtelen változását észlelte, amit egy hódító faj megjelenésének tulajdonított. Megállapította, 133
hogy az egyiptomi kultúrában az i. e. 4000 és 3500 közötti időszakban (amelyet amrati korszaknak ismernek) végbement változások „egy északról érkezett szőke faj” megjelenésének következményei, míg a következő, gerzehi korszakban kelet felől áramlottak be „hódítók” Egyiptomba. 1956-ban Douglas Derry The Dynastic Race in Egypt (A dinasztikus kor faja Egyiptomban) címmel írt cikkében is azt állítja, hogy a csontmaradványokban látható különbségek tanúsága szerint létezett egy felsőbbrendű faj Egyiptomban, amely „talán kisszámú volt, ám intelligenciában felülmúlta az eredeti népességet”, és Keletről érkezett. Petrie és Derry azonban ellentétes következtetésekre jutott. Petrie, miután 334 koponyát megvizsgált a dél-egyiptomi Tarkhan-ban, megállapította, hogy a hódító uralkodó osztály tagjainak kisebb a koponyájuk, mint a bennszülötteké, míg Derry úgy hitte, hogy az általa tanulmányozott 19 koponya a Kelet felől érkezett hódítók maradványai közé tartozik. Mára Emerynek a dinasztikus kori fajról szóló elmélete megbukott, mivel a későbbi felfedezések bebizonyították, hogy ÉszakEgyiptom bennszülött népe magasabb volt, mint a déli népek. Érdekes módon a predinasztikus kor palettáin és jogarfejein olyan ábrázolások láthatók, amelyek az egyiptológusok szerint „Hórusz követőinek a zászlói”. Ezek a portrék a király négy zászlóvivőjét mutatják; mindegyikük egy rudat visz, amely végén valamilyen tárgy található. Az egyik tárgyról azt feltételezik, hogy egy húsdarab, a másik Wepwawet isten ('az utak megnyitója') ábrázolása, míg az utolsó két zászlóvivő a Hóruszt jelképező sólyomfejet hordozza. A zászlók a király hatalmának jelképei, és mindig a királlyal együtt mutatják őket. Ám azt nem tudjuk biztosan, miért éppen ezeket a szimbólumokat választották, és azt sem, hogy mit jelentenek. Elképzelhető, hogy a zászlók Egyiptom bizonyos területeit ('nomes'-nek nevezik őket) jelképezik, ám az sem kizárható, hogy mélyebb, máig ismeretlen jelentést hordoznak. 134
A legkorábbi utalások Hórusz követőire a piramisszövegekben találhatók. Ezek az Obirodalom számos piramisának falára írt varázsigék (a gízai piramison nincsenek), amelyeknek célja az, hogy segítsék a királyt túlvilági halhatatlanságának elérésében. Bár a piramis-szövegekben kevés utalást találhatunk, ezek azt mutatják, hogy Hórusz követőinek megtisztító szerepe volt, amely a király mennybemeneteléhez kapcsolódott. Ők azok, akik kiszolgálják a királyt, és elmondják a mennybemenetel imáit, tehát ebben a vonatkozásban a pap szerepét töltik be. Ennek megfelelően a 471. kinyilatkoztatásban ez áll: „Hórusz követői megtisztítanak, megfürdetnek, megszárítanak engem, elimádkozzák nekem 'az annak szóló varázsigét, aki jó úton jár', elimádkozzák nekem 'az annak szóló varázsigét, aki felmegy a mennybe', és akkor felmegyek a mennybe.”
Hórusz követői tehát nem egyszerűen elmondják az egyes varázsigéket, de ezek a varázsigék hatnak is, ami azt mutatja, hogy titkos és hatalmas tudással bírtak. Ezt a Holtak Könyvének egyik része is hangsúlyozza, amely Hórusz követőit „a tizenegyedik barlangban található lények” közé sorolja, akik „titkos tudást rejtegetnek”. A titkos dolgokra való utalás tehát olyan tudással függ össze, amely nem mindenki számára hozzáférhető. Nos hát miből is állt ez a tudás? A dél-egyiptomi Dendera templomának egyik felirata megemlíti, hogy a templom alaprajzát közvetlenül Hórusz követői tervezték. Bár a templom az i. e. 4. században épült, Emilé Chassinat-nak és Francois Daumasnak az épületről írt hatkötetes munkája azt állítja, hogy a templom mellett talált rituális alapkövekből ítélve az alaprajz elkészítése és az építkezés elkezdése korábbi időkre nyúlik vissza. A felirat szerint: 135
„A denderai templom magasztos alapításáról azok az ókori írások emlékeznek meg, amelyeket bőrtekercsre írtak Hórusz követőinek idején. Ez a tekercs Memphisből, a királyi palota egyik ládájából került elő, és Pepy fáraónak, Alsó– és FelsőEgyiptom uralkodójának, a két föld urának idejéből származik.” Eszerint az írásokat körülbelül i. e. 2200-ban fedezték fel, noha Hórusz követőinek említése sokkal korábbi időszakra utal. Itt is, akárcsak a királylista esetében, a templomnak az ősi időkkel való összefüggésbe hozása arra szolgált, hogy örök kapcsolatot teremtsen a múlt, a jelen és a jövő között. így mind a királylista, mind az alapkövek biztosabban tudják beleilleszteni az isteneket és a félisteneket az egyiptomi történelembe. Ehhez hasonlóan az edfui Hórusz-templomban található edfui szövegben az olvasható, hogy „hét bölcs” érkezett Egyiptomba egy szigetről, amelyet elpusztított az árvíz. A legtöbben a vízben lelték halálukat, ám a túlélőknek sikerült eljutniuk Egyiptomba. A szöveg tanúsítja, hogy a megmenekültek „az építő istenek [...], a szellemek, az ősök [...], a tiszteletreméltóak voltak [...], akik bevilágították ezt a földet, amikor egyesült erővel előálltak”. Robert Bauval és Graham Hancock Keeper of Genesis (A teremtés fenntartója) című könyvükben úgy vélik, ez nagyon hasonlít Hórusz követőinek szerepére, mivel mind a hét bölcs, mind Hórusz követői templomot terveztek. Bauval és Hancock szerint Hórusz követői házastársaikat a helyi uralkodó osztály tagjaiból választották, és gyermekeik közül a legokosabbakat és legméltóbbakat avatták be tradícióikba. Véleményük szerint Hórusz követői a királyság mögött álló „spirituális erőt” képviselték, és az volt a szerepük, hogy nemzedékről nemzedékre biztosítsák az ősi tudás átadását. Bauval és Hancock abban is hisz, hogy Hórusz követői tervezték a három gízai piramist is. Ehhez csillagászati, műszaki és magas szellemi tudással rendelkező embercsoportra volt szükség, akik hosszú időn keresztül figyelték a csillagok mozgását, a napéjegyenlőségek precesszióját és a naptárat, azért, hogy a nagyszabású tervet sikerre vigyék. 136
Bauval és Hancock úgy gondolja, hogy a 'Hórusz követői' elnevezést azért választották, mert ezek az asztronómusok végigkövették a Nap (amelyet Hórusz égisten képvisel) járását, amint áthalad a zodiákus jegyein. René Schwaller de Lubicz ezoterikus szerző szerint az elnevezés onnan ered, hogy ezek a „felsőbbrendű lények követték Hórusz útját”, és ők biztosították a fáraók származási ágát. Ebben az értelemben ők alkották a társadalmi és spirituális elitet, akik ismereteiket és „szent tudományukat” az ország egyesítése és az egyiptomi civilizáció csodáinak megalkotása szolgálatába állították. Lásd még: Denderai zodiákus
137
A guancsók
A Kanári-szigetek őslakói a rejtélyes guancsók voltak. Spanyolország a 15. században hódította meg a szigeteket, ám csupán 100 évig tartó, hosszú és keserves küzdelmek árán tudta megszerezni a guancsóktól. Amikor Spanyolország végül teljes győzelmet aratott, ahelyett, hogy uralkodott volna a legyőzött nép felett, kiirtotta őket, így a guancsó kultúra is megsemmisült. Azonban néhány fennmaradt emlék egy igen figyelemreméltó népről tanúskodik. A guancsók megőrzött maradványai azt bizonyítják, hogy a szép arcú, vörös vagy szőke emberek magasak voltak, a férfiak között a 6 lábat [kb. 183 centimétert] meghaladó magasság is gyakran előfordult. A spanyolok szerint az észak-európai népekre hasonlítottak, ám termetük még azokénál is nagyobb volt. „Minden történész egyetért abban, hogy a Kanári-szigetek lakói szépek voltak. Magasak, jó felépítésűek és arányosak, ugyanakkor erősek és bátrak, jó szellemi képességekkel rendelkeztek A nők igen szépek, és a spanyol urak gyakran közülük választottak feleséget. A spanyol hódítás idején elterjedt az a nézet, hogy a Kanári-szigetek ókori lakói hoszszú ideig éltek.” (Alf Bajocco: The Early Inhabitants of the Canary Islands / A Kanári-szigetek őslakói)
Nevük a 'guanchinerfe' szóból származik, amelynek jelentése: 'tenerifei férfi'; Tenerife pedig a Kanári-szigetek legnagyobb tagja. 138
Ez azért érdekes, mert maguk a guancsók azt tartották, hogy ők valamikor túléltek egy nagy áradást, amely elpusztította korábbi, jóval nagyobb szülőföldjüket, és fajuk csak úgy maradhatott fenn, hogy Tenerife nagy vulkánjának, a Teide-hegynek lejtőin kerestek menedéket, amely Spanyolország legmagasabb hegycsúcsa. A guancsó nép eredete homályba vész, története az ókor legnagyobb rejtélyei közé tartozik. Sokan feltételezik, hogy a guancsók a crô-magnoni ember közvetlen utódai, akárcsak az északnyugat-afrikai berberek. Érdemes megjegyeznünk, hogy a crô-magnoni ember a feltételezések szerint több szempontból is különbözött a modern embertől, többek között erősebb testfelépítésében és nagyobb agyi kapacitásában. Ez minden bizonnyal megfelel a guancsókról kapott leírásnak. Az is rejtély, hogyan került ez a nép a Kanári-szigetekre. Ha Atlantisz tragédiájának túlélői lennének, az a mai embert izgató számos kérdésre választ adna. Figyelemre méltó mozzanat, hogy amikor a guancsókra rábukkantak a 15. században, észrevették, hogy ezek az emberek nem értenek a hajózáshoz, sőt félnek a tengertől, és halászni is csak a dagály által feltöltött kis tavakban mernek. Az egyes szigeteket a tenger elválasztotta egymástól, és úgy tűnt, mintha a szigetlakók szándékosan húzódoznának a tengertől. Az az általános vélemény, hogy a guancsók eredetileg hajóval érkeztek a Kanári-szigetekre, ám ebben az esetben meglepő lenne hajózási ismereteik teljes feledésbe merülése. Azonban, ha egy hatalmas árvíz vetette őket a szigetekre, akkor sokkal érthetőbb, hogy nem tudnak és nem akarnak hajózni. Egyes korai utazók a guancsók körében érdekes utalásokat fedeztek fel Atlantiszról. Marcellus római szerző az i. sz. 1. században tett látogatást a szigeteken. Frank Joseph a The Atlantis Encyclopedia (Atlantisz Enciklopédia) című könyvében Marcellus felfedezéseinek jelentőségét méltatja:
139
„A Kanári-szigetek és Atlantisz kapcsolatát taglaló fennmaradt művek közül talán Marcellus Tois Aethiopikes című írása a legsokatmondóbb. I. sz. 45ben leírta, hogy 'Poszeidón atlantiszi szigetének lakói őriznek egy őseiktől származó emléket Atlanisz szigetéről, amely hatalmas, nem kisebb, mint ezer sztadion (körülbelül 115 mérföld) nagyságú volt, amely valóban létezett, és amely hosszú időn keresztül uralta az Atlanti-óceán összes szigetét'. Idősebb Plinius is megerősíti Marcellus állítását, amikor azt írja, hogy a guancsók valójában az atlantiszi nép közvetlen leszármazottai.”
A guancsók megőrzött maradványaira, mint bizonyítékokra, már utaltunk. Ezek az emberek az ókori egyiptomiakhoz hasonló módon bebalzsamozták halottaikat. Az Egyiptommal való kapcsolatra egyebek is utalnak. A Kanári-szigetek jelenlegi nevét latin elnevezéséből kapta, amelynek jelentése: 'kutyák szigete'. Az ókori utazók megfigyelték, hogy a guancsók szentként tisztelték a kutyákat, főként bebalzsamozott halottaik temetési szertartásain. Egyiptomban Anubisz, a sakál-fejű isten irányította a mumifikálás szertartását. A guancsók lépcsőzetes piramisokat építettek szigeteiken, amelyeknek szerkezete hasonlít az Egyiptomban és DélAmerikában találtakéra, bár kisebb méretűek. A tenerifei Guimarban hat ilyen piramist fedeztek fel. Fekete vulkanikus kőzetből épültek, pontosan kelet-nyugati tengely mentén elhelyezve. Lehetséges, hogy régen sokkal több létezett belőlük. Idősebb Plinius római tudós megemlíti, hogy amikor Hanno karthágói király megérkezett a szigetekre, hatalmas építmények romjait látta. Ezek az egyiptomi kultúrával rokon vonások vajon csak véletlenszerűek, vagy pedig a két nép közös eredetét jelzik? A tenerifei piramisok nemcsak az egyiptomiakkal mutatnak meglepő hasonlóságot, hanem a Mexikóban és Peruban találtak140
kal is, és ez az összefüggés még érdekesebbé válik, ha a guancsók megjelenését is tekintetbe vesszük. Dél-Amerikában az aztékok és az olmékok Quetzalcoatl nevű istenüket északi vonásokkal ruházták fel: világos bőrrel, vörös vagy szőke hajjal és szakállal. A legenda szerint a tenger felől érkezett, és megtanította e népek őseit arra, hogyan kell piramist építeni és kukoricát termeszteni. Amikor Kolumbusz Dél-Amerikába érkezett, istenként tisztelték, mert az őslakosok azt hitték, hogy ő is Quetzalcoatl legendás fajának leszármazottja. Érdekes egybeesés, hogy Kolumbusz újvilágbeli útjára a Kanári-szigetek La Gomera nevű városából indult el. A Tenerifén élő guancsók először nem engedték meg Kolumbusznak, hogy partra szálljon szigetükön, mert a szakállas európai nagyon hasonlított rájuk, ezért nem bíztak meg benne. Vajon lehetséges, hogy Quetzalcoatl valójában guancsó volt, és tényleg ő ismertette meg a dél-amerikaiakat a piramisépítés fortélyaival? Avagy a guancsók a Kanári-szigetek helyén valaha létezett civilizációnak, magának Atlantisznak a leszármazottai? Lehetséges, hogy a kérdésekre adható válaszok akkor enyésztek el örökre, amikor a hódító spanyolok a guancsókat eltörölték a föld színéről. Lásd még: Kanári-szigetek, Idősebb Plinius, Quetzalcoatl
141
Charles Hapgood
Az egyetemi tanár Charles Hapgood két elméletével is megdöbbentette a világot. Az egyik a sarkok eltolódásának elmélete, az a gondolat, hogy a Föld pólusai hirtelen helyet változtathatnak, a másik pedig a földkéreg elmozdulásának elmélete, vagyis az, hogy „a földkéreg időnként elmozdul a belső, puhább réteg fölött, ahhoz hasonlóan, ahogy a narancs héja, ha az lazább a húsánál, egyben mozoghat a belső részek fölött”; ez a folyamat hatalmas pusztítást visz végbe a Föld egész felszínén. Az 1904-ben született Hapgood történelmet tanított az egyesült államokbeli New Hampshire-ben, és egyik hallgatója ösztönzésére ott kezdte el Atlantisz elsüllyedésének kielégítő földrajzi magyarázatát keresni. Hapgoodra nagy hatást gyakoroltak Hugh Auchincloss Brown írásai, aki a sarkok katasztrófáktól kísért pólusváltásairól szóló elméletét Cataclysms of the Earth (A Föld kataklizmái) című munkájában fejti ki; a szerző már a nyolcvanas éveiben járt, amikor a könyvét kiadták. 1953-ban, amikor Hapgood úgy érezte, hogy kutatásaiban eredményeket ért el, beszámolt azokról Albert Einsteinnek, akinek annyira tetszett az elmélet, hogy Hapgoodnak ezt válaszolta: „Érvei nagyon meggyőzőek, és az a véleményem, hogy hipotézise helyes. Nem kételkedhetünk abban, hogy a földkéreg jelentős elmozdulásai többször és rövid időn belül előfordultak.” A két tudós egészen Einstein haláláig folytatta a levelezést. Halála előtt Einstein előszót írt Hapgood könyvéhez, amely 1958-ban jelent meg, Earth's Shifting Crust: A Key to Some Basic Problems of Earth Science (A Föld kérgének elmozdulása: kulcs a földtani kutatások néhány alapvető kérdéséhez) címmel: 142
„Gyakran keresnek meg azzal a kéréssel, hogy véleményezzem addig ismeretien elméleteiket. Mondanom sem kell, hogy ezeknek az elméleteknek ritkán van tudományos értékük. Azonban Hapgood úrnak már az első levele is felvillanyozott. Elmélete eredeti, egyszerű, és ha továbbra is megállja helyét, nagy hatással lesz a földkéreg történetének kutatására.”
Majd így foglalta össze Hapgood elméletét: „A sarkvidékeken a jég összefüggően helyezkedik el, de nem szimmetrikusan oszlik el a sark körül. A Föld forgása hat ezekre az aszimmetrikusan elhelyezkedő tömegekre, és centrifugális erőt fejt ki, amely a földkéregre is áttevődik. Az így képződő, folyamatosan növekvő centrifugális lendület, amikor elér egy bizonyos pontot, mozgásba hozza a földkérget a föld többi része felett, és ennek hatására a sarkvidéki területek az Egyenlítő felé mozdulnak el.”
Hapgood elméletének része az is, hogy az Északi– és a Délisark nem mindig ott helyezkedett el, ahol jelenleg, valószínűleg többször is megváltoztatta helyét, ami olykor hirtelen következett be. A földrajztudósok körében ma már csak kevesen értenek egyet Hapgood gondolataival; a legtöbb szakember inkább a tektonikai lemezek jól bevált elméletéhez ragaszkodik. Lehetséges azonban, hogy Hapgood teóriáját hozzá lehetne illeszteni a tektonikai lemezek elméletéhez, és a két elmélet együtt szolgálhatna magyarázatul a földtömegek hosszú távú mozgására. Hapgood elméletei jelentősen befolyásolták az Atlantiszkutatást is. A földkéreg elmozdulásáról szóló teóriája Atlantisz 143
elsüllyedésének egyik lehetséges magyarázatát adhatja. Ha Atlantisz valóban létezett, amikor ezek az elmozdulások történtek, akkor a szigetre nézve ezek végzetes következményekkel járhattak. Nem nehéz elképzelnünk, hogy a földkéregnek ilyen „elcsúszása” pontosan olyan típusú árvizet eredményezhetett, amely elmosta Atlantiszt. Az is könnyen belátható, hogy egy hatalmas földtömeg elsüllyedhet, ha az egész földkéreg megmozdul, és megváltoztatja helyzetét. Hapgood idővel módosította elméletét. Míg eredetileg azt állította, hogy ez az elmozdulás hirtelen következik be, később arra a véleményre jutott, hogy a földkéreg mozgása sok ezer év alatt megy végbe. Ám még az is elképzelhető, hogy az elmélet mindkét változata helyes: a lassú elmozdulások folyamatosan és állandóan történnek, míg ezzel együtt hirtelen kilengésekre is sor kerülhet – amint azt Einstein is magyarázta – a jégnek a sarkoknál való felhalmozódása következtében. Amellett, hogy Hapgood felfedezései magyarázatot adhatnak arra a folyamatra, amely Atlantisz pusztulását okozhatta, a kérdés másfajta, radikálisabb megoldásához is elvezethetnek. Hapgood elméletét Rand Flem-Ath továbbfejlesztette, és feleségével együtt 1995-ben megírta a When the Sky Fell (Amikor az égbolt leszakadt) című művet. Gondolatukat Graham Hancock is felhasználta a Fingerprints of the Gods (Az istenek ujjlenyomatai) című sikerkönyvében. Rand és Rose Flem-Ath ebben a továbbfejlesztett elméletben azt állítják, hogy Atlantisz nem feltétlenül süllyedt el; szerintük Atlantisz az a földdarab, amelyet ma Antarktisz néven ismerünk. Ez a radikális elmélet azt feltételezi, hogy az Antarktisz nem mindig a Déli-sarknál helyezkedett el, hanem a Föld egyik mérsékelt égövű területén feküdt, ahol az atlantiszi civilizáció kivirágozhatott. A Hapgood elméletében szereplő földkéregelmozdulás az, amely Atlantiszt a Déli-sark felé irányította, ahol fenntarthatatlanná vált az élet, bármilyen fejlett kultúrával ren144
delkeztek is a sziget lakói. Eszerint Atlantiszt nem a víz mosta el, hanem a jég temette maga alá. Hapgoodot az olyan ókori térképek is foglalkoztatták, mint Piri Reis térképe, és 1966-ban megjelent, Maps of the Ancient Sea Kings: Evidence of Advanced Civilization in the Ice Age (Az ókori tengeri hatalmak térképei: a jégkorszak fejlett civilizációinak bizonyítékai) című könyvében azt írja, hogy az ókorban, még mielőtt a legutóbbi földkéreg-elmozdulás megtörtént, valószínűleg létezett olyan fejlett civilizáció, amely képes volt feltérképezni az egész világot (a jégmentes Antarktisszal együtt). Graham Hancock Fingerprints of the Gods (Az istenek ujjlenyomatai) című könyvének 1995-ös megjelenésével Charles Hapgood elmélete ismét a figyelem középpontjába került, és sokan elhitték, hogy a földkéreg elmozdulása küszöbön álló jelenség. Ez az ezredforduló előtti világvége-próféciáknak jó táptalajt nyújtott, és sok ember valóban azt gondolta, hogy 1999. december 31-én eljön a világvége, amikor a földkéreg erőteljesen elmozdul, és ez egy csapásra letörli a föld színéről modern kultúránkat, éppúgy, mint valaha Atlantiszét. Szerencsére a katasztrófa nem következett be, azóta is itt vagyunk, és vitatkozunk arról, hogy ez a jelenség valóban lehetséges-e, és valószínű-e, hogy a jövőben bekövetkezzen. Abban biztosak lehetünk, hogy Charles Hapgoodnak még sok mondanivalója lenne erről a kérdésről, ha még ma is élne. Lásd még: Piri Reis térképe
145
Hermész
Hermész, a levegő és a szél görög istene az ókori világ puszta szelleméből vált fontos istenné. Nem csupán az utazók és a kereskedők, de a pásztorok védelmezőjeként is ismert. Ő találta fel a három–, majd héthúrú lantot/lírát, az egyedülálló formájú húros hangszert, amelyet teknős páncéljából készített. Mivel tehetséges szónok volt, az a gondolata támadt, hogy segíthetné az irodalmi tehetségek kibontakozását. A lantjukat pengető, szónokló poétáknak minden okuk megvolt rá, hogy hálával gondoljanak Hermészre. Neki tulajdonítják az első pánsíp és fuvola készítését is. Hermész befolyással bírt az élők világára, ugyanakkor az alvilágban is megjelent, mivel varázsbotjával ő kísérte a halottak lelkét. Az istenekről egyébként úgy gondolták, hogy vagy a földön, vagy a föld alatt, Hadész birodalmában laknak. Hermész az egyedüli, aki mindkét birodalmat látogatta. Tökéletes atlétatermetű, gyönyörű fiatal férfi képében jelenik meg, akihez a sikerekre vágyó atléták imádkozhattak segítségért, hogy így kárpótolják tehetségbeli hiányosságaikat. A hozzá imádkozó megígérhette, ha kívánsága teljesül, Hermész jutalomban részesül, feltehetőleg elég busás jutalomban ahhoz, hogy kedve legyen teljesíteni a kérést. Olykor az ellenkezője is megtörtént: az elkeseredett és elégedetlen imádkozó valamilyen büntetést helyezett kilátásba. A pogány istentisztelethez az is hozzátartozott, hogy az emberek alkudoztak az istenekkel. Ennek a nyilvánvalóan „túlterhelt” istennek az is a feladatkörébe tartozott, hogy isteni hírnökként szóbeli táviratokat kézbesítsen. Hermészt gyakran ábrázolják fején karimás kalappal, amelynek mindkét oldalán 146
szárny látható, valamint szárnyas csizmával vagy később saruval a lábán. Kezében kerikeiont vagy caduceust tart, vagyis egy hírnökbotot, amely köré két kígyó tekeredik; ez a gyógyulás jelképévé vált. Talán meglepő, de Hermész a tolvajok istene is volt. Röviddel születése után ellopta Apollón teheneit, hátrafelé vezetve őket, hogy ne lehessen felderíteni a nyomukat. Apollón csak akkor fedezte fel a lopást, amikor észrevette, hogy Hermész az általa újonnan feltalált lírára/lantra tehénbélből készített húrokat. Apollónt azonban legalább annyira elbűvölte a hangszer, mint amennyire bosszantotta a lopás. Végül Apollón megkapta a lírát, amelynek később híres mesterévé vált, Hermész pedig cserébe megtarthatta a csordát. Hermésznek, mint fiatal törvényszegőnek tehát volt köze a tolvajokhoz. A történet megmutatja, hogy az ókori világ hogyan tekintett az istenekre. Bár istenek voltak, mégis lehettek ingatagok, erkölcstelenek, kapzsik és megbízhatatlanok; ez az istenfelfogás a mai ember számára nehezen érthető. Hermészt a rómaiak is istenként tisztelték. A római mitológiában Mercurius néven szerepel, és a különleges fém, a higany is róla kapta nevét. A higany mágikusnak tűnő tulajdonságokkal rendelkezik – például apró folyadékcseppekké választható szét, más fémekkel is vegyíthető stb. –, bár ma már rendkívül veszélyes anyagnak tartjuk, amellyel nagyon óvatosan kell bánni. Vegyjele: Hg, amely a 'hydrargyrum', görögből latinba átültetett szóból ered. A rómaiak Merkúrnak nevezték el azt a bolygót is, amely a leggyorsabban kering a Nap körül. Hermész Zeusz főisten és Maia nimfa törvénytelen egyesüléséből született. Híres nemzőképessége okán több, szintén termékenységéről ismert istennővel is hírbe hozták. Hódításai közül az egyik Aphrodité, vagyis a görög Vénusz volt. Kettőjük szerelméből született Hermaphroditosz. Az ókorban a határokat oszlopokkal vagy kövekkel jelölték, amelyeket görögül Hermész-szobroknak neveztek, és Athénban 147
a házak mellé is állítottak, azért, hogy távol tartsák a gonoszt. E faragott oszlopokat – tetejükön Hermész (általában szakállas) fejével, lejjebb pedig férfi nemi szervekkel – szentnek tekintették. A peloponnészoszi háború idején, i. e. 415-ben nagy botrány tört ki Athénban, ahol a Hermész-szobrokat lerombolták röviddel azelőtt, hogy az athéni hajóhad kikötött volna Szicíliában, és megtámadta volna Siracusát. Általános vélekedés szerint a Hermész-szobrok megcsonkítását a hadjáratot ellenző férfiak követték el, ami rossz előjelnek számított, és felbőszíthette Hermészt, akinek az utazók isteneként vigyáznia kellett a háborúba induló hajósokra is. A hadjárat megkezdődött, ám röviddel utána egyik vezetőjét, Alcibiadészt visszahívták, és őt vádolták meg a szentségtörő cselekménnyel. Ő pedig ahelyett, hogy felvette volna a harcot politikai ellenfeleivel, Spártába menekült. A hadjárat gyászos véget ért: vezetőit kivégezték, az életben maradtakat pedig Siracusa kőbányáiba zárták. A mai napig sem derült ki, kik követték el a Hermész-szobrok elleni merényletet. Az i. sz. 1-3. század körül görög, latin és kopt nyelvű szövegek gyűjteménye került elő, amelyeket az egyiptomi istennek, az íbiszfejű Thotnak tulajdonítottak, akit Hermész Triszmegisztosz néven is emlegettek; ennek jelentése: a 'háromszor nagy Hermész'. Thot iránti különleges tiszteletük jeléül a görögök a Khemenu nevű egyiptomi várost is átnevezték Hermopolisnak, azaz 'Hermész városá'-nak. A görög Hermész és az egyiptomi Thot egymással való azonosítása azzal magyarázható, hogy mindketten isteni hírnökként működtek, és mindkettőt az írás ihletőiként tartják számon, amelyhez különleges tehetség kellett. Mivel a görögök a Ptolemaiosz-dinasztia uralkodása alatt évszázadokon át befolyásuk alatt tartották Egyiptomot, egészen a római hódításig, az egyiptomiak vallása egybeolvadt a hasonlóan többistenhiten alapuló görög vallással. Miközben a görögök, majd később a rómaiak is kigúnyolták a Nílus melletti meghódolt ország állatkultuszát, elismerték annak nagyszerű múltját, és tisztelettel tekintettek a papok által felhalmozott hatalmas 148
tudásra. így az istenek ötvöződtek a görög istenekkel, és olyan hitek kialakulásához vezettek, mint amelyet Hermész Triszmegisztosz követői is gyakoroltak. Írásairól, amelyek között voltak csillagászati, teológiai, filozófiai, okkult, mágikus és alkímiáról szóló művek, egyesek azt feltételezték, hogy a sülylyedő Atlantiszról menekülők vitték Egyiptomba. Az alkímia egyik ága, a fémek átalakítása – különösen aranykészítés céljából – elbűvölte a középkor és a reneszánsz tudósait és sarlatánjait, akik azt gondolták, hogy ezek a klasszikus világból fennmaradt írások kulcsot adhatnak a kezükbe céljuk eléréséhez. A mai diákok számára hasznos lehet Hermész Triszmegisztosz gondolata: „Aki tudásra tesz szert, jó és kegyes; máris isteni.” Lásd még: Athén
149
Hidroforiák
A hidroforiák egy minden év tavaszán megrendezett ünnep neve az ókori Athénban, amellyel Deukalión árvizének áldozataira emlékeztek. Az özönvizet Zeusz zúdította a Földre azért, hogy elpusztítsa a bronzkori emberiséget, minden vívmányával együtt. Zeusz azért haragudott meg az emberekre, mert egy fiút áldoztak fel számára, annak ellenére, hogy megtiltotta az emberáldozatot. Állítólag csak két ember élte túl az áradást, Deukalión, Atlasz egyik unokaöccse, és felesége, Pürrha. Azért menekültek meg, mert istenfélők voltak és tiszta szívűek. Deukaliónt apja, Prométheusz előre figyelmeztette a hatalmas pusztításra. Deukalión készített egy ládát, és Pürrhával együtt abban hányódott kilenc napon és éjjelen át a víz tetején. Végül Parnasszus hegyén értek földet, ahol elhagyták a biztonságot nyújtó ládát; ők voltak az özönvizet túlélő egyetlen emberpár. Szívükben eltelve a Zeusz iránti hálával, amiért megmentette őket, áldozatot mutattak be, és elmentek a delphoi jósdába, hogy megkérdezzék, hogyan népesíthetnék be újra a Földet. A következő tanácsot kapták: „Födve legyen fejetek, s a ruhátokat öv ne szorítsa, s hajítsátok magatok mögé csontját a hatalmas anyának.” Miután megértették, hogy az „anya” ebben az esetben magát a Földet jelenti, Deukalión és Pürrha köveket markoltak fel, s azokat a hátuk mögé dobták. A Deukalión kezéből elhajított kövek férfiakká váltak, Pürrha köveiből a női nem született újjá. így újult meg a Föld népessége. A hidroforiák ünnepe azt a célt szolgálta, hogy kiengeszteljék mindazok szellemét, akik elpusztultak, valamint hogy meg150
békítsék Zeuszt, mielőtt ismét hasonló nagy haragra nem gerjed. Ignatius Donnelly Atlantis: The Antediluvian World (Az özönvíz előtti világ) című könyvében így mutatja be az ünnepséget: „Az olümposzi Zeusz temploma mellett odavezettek egy mindössze 1 sing (45,72 centiméter) hoszszú földbe vájt hasadékhoz, amely állítólag az áradás vizét elnyelte. Így minden évben az Anthesteria-ünnep harmadik napján, amely a halottaknak szentelt gyász napja – vagyis Anthesterion hónapjának tizenharmadik napján, március elejéhez közel —, az volt a szokás, hogy itt is, akár Bambyce városában, liszttel és mézzel elkevert vizet öntöttek a hasadékba, valamint az athéniek gyászáldozatai alkalmával a sírok nyugati oldalára ásott lyukakba is.”
Ez a leírás egyértelműen párhuzamba állítható az Atlantiszt elnyelő árvízzel és Noé özönvíz-mítoszával. Az a tény, hogy a történet szerint Deukalión Atlasz unokaöccse, azért érdekes, mert Atlasz, Poszeidón fia volt állítólag az első atlantiszi király, így ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy talán Deukalión és Pürrha is atlantisziak voltak, és hogy a mítoszban szereplő események magának Atlantisznak a pusztulását, lakóinak szétszóródását a világban és a Föld újbóli, általuk történő benépesítését beszélik el. A regényíró C. J. Cutcliffe Hyne bizonyára így gondolta, mivel 1900-ban írt, Atlantiszról szóló, The Lost Continent (Az elveszett kontinens) című fantasztikus regényének főhősévé Deukaliónt tette meg. Lásd még: Atlasz, Ignatius Donnelly, Poszeidón, Prométheusz 151
Athanasius Kircher
Amikor a reneszánsz kimagasló tudósaira gondolunk, mindenekelőtt Leonardo da Vinci jut eszünkbe. Athanasius Kircher neve szinte teljesen feledésbe merült, ami azért sajnálatos, mert tehetséges és sokoldalú ember volt. Valószínűleg 1602-ben született Geisában (a mai Németországban található város), és 1628-ban szentelték jezsuita pappá. Különféle nyelveket ismert, köztük a hébert, a görögöt és a szíriait, s amikor az ókori Egyiptom hieroglifái iránt kezdett érdeklődni, a tanulmányozott szimbólumok megfejtésével próbálkozva elsajátította a koptot, az egyiptomi keresztények nyelvét is. Több mint 40 könyvet jelentetett meg életében, köztük számos Egyiptomról szólót. Prodromus coptus sive aegyptiacus című műve volt az első részletes kopt nyelvtankönyv, majd 1643-ban a Lingua aegytiaca restitua című könyvében azt magyarázza meg helyesen, hogy a kopt az ókori egyiptomi nyelv fennmaradt változata. Tanulmányai arra az Oedipus aegyptiacus című művében leírt következtetésre vezették, hogy a Hermész Triszmegisztosz néven ismert alak nem más, mint Mózes, a bibliai próféta. Kirchert Kína is elbűvölte, Kínáról szóló enciklopédiája az ország térképei mellett a kínai nyelvről szóló megfigyeléseit is tartalmazta. Végül Konfuciuszt is Hermész Triszmegisztosszal, illetve Mózessel azonosította, feltételezve, hogy egyazon bölcs és tanítással is foglalkozó személyről van szó. Kircher etikát és matematikát tanított a würzburgi egyetemen, mielőtt a franciaországi Avignonba költözött, abban az időben, amikor 152
Európában politikai nyugtalanság uralkodott. 1638-ban Rómába hívták, majd miután ott néhány évig nyelveket és matematikát oktatott, életét tanulmányainak és az írásnak szentelte. A kor tudósainál szokatlannak számító módon, írásaiból fenn tudta magát tartani. Szerteágazó érdeklődése az orvostudományra is kiterjedt; kezdetleges mikroszkóp segítségével képes volt megfigyelni a kórokozókat a pestis áldozatainak a vérében. Eredményeit Scrutinium pestis (A pestis vizsgálata – 1658) című könyvében közölte, azt állítva, hogy a betegséget baktériumok váltják ki. Ebből a feltevésből kiindulva olyan intézkedéseket javasolt, amelyek meggátolják a betegség terjedését; ilyen például az áldozatok elkülönítése, valamint a velük érintkező ruhák és tárgyak megsemmisítése. Maszk viselését is ajánlotta a betegápolók részére, amellyel elkerülhetik a fertőzést. Még a kiapadhatatlan tudásszomjjal rendelkező emberek szemében is rendkívül veszélyesnek tűnhet az az expedíció, amelyre Kircher azért vállalkozott, hogy a Föld geológiáját jobban megismerje. 1638-ban az éppen kitörni készülő Vezúvhoz utazott, és a vulkáni tevékenység megfigyelése céljából leereszkedett a kráterébe. Idősebb Pliniustól eltérően, akinek a Vezúv működése iránti kíváncsisága tragédiához vezetett, Kircher eljutott odáig, hogy kutatásai eredményét Mundus subterraneus című, 1678-ban megjelent könyvében összefoglalja. Ebben a munkájában egy Atlantiszt ábrázoló térképet is megjelentetett, amelynek ezt a címet adta: „A ma már tenger alatt fekvő Atlantisz elhelyezkedése, ahogyan az egyiptomiak elképzelték, és ahogyan Platón leírta.” Feltételezhetően egy régebbi dokumentumból másolta le a térképet, amelyre talán Rómában, a Vatikán archívumában bukkant. Egy mai ember számára talán szokatlan a térkép, mivel Észak az alján található, Dél pedig a tetején. Ennek megfelelően Afrika Spanyolország fölé került, míg az amerikai kontinens és az Atlanti-óceán a térkép jobb oldalát foglalja el. Atlantisz szigete az Atlanti153
óceánban helyezkedik el, Herkules oszlopai mögött, a Gibraltári-szoroson kívül. Ha ez egy ókori egyiptomi térkép másolata, akkor érthető, miért került Dél a térkép tetejére. Az egyiptomi térképeken a Nílust mindig úgy ábrázolták, mintha fentről lefelé folyna, holott délről északra folyik. Ugyanígy Felső-Egyiptom délre került, míg Alsó-Egyiptom északra. A Kircher térképén szereplő Atlantisz formája némileg hasonlít a Piri Reis térképén feltüntetett Antarktiszéra; ez utóbbi egy 16. századi térkép, amely részletesen bemutatja azt a kontinenst, amelyet akkor még nem is fedeztek fel. Kircher Rómában megalapította a Museuo Kircherianót, a természettudományok és az ókori világ egyik legkorábbi gyűjteményét. Amikor Bernini, a szobrász a római Piazza Navonán Négy folyam kútja című alkotásával szemben egy egyiptomi obeliszk felállításán dolgozott, Kircher segített neki a munkában. 1680-ban bekövetkezett halála után szívét a Róma melletti Santuario della Mentorella templomában temették el, amelyet ő épített újjá egy feltehetőleg Nagy Konstantin által építtetett templom romjaiból. Lásd még: Hermész, Herkules oszlopai, Piri Reis térképe, Platón, Idősebb Plinius
154
Lemuria
Lemuriának azt az Atlantiszhoz hasonlóan elsüllyedt szigetet nevezték el, amely egyes feltételezések szerint egykor valahol a Csendes-óceánban feküdt. Így nevezik még az Indiai-óceán egyik elsüllyedt, legendás szigetét is. A Lemuria nevet – melyet egy kistestű emlősállat nevéből alkotott – Philip Sclater zoológus használta először 1864-ben. Mivel elmeszesedett lemur-maradványokat Indiában és Madagaszkár szigetén találtak, ám Afrikában nem, Sclater arra a következtetésre jutott, hogy Indiát és Madagaszkárt régen hatalmas földtömeg kötötte össze, amely azóta a tenger mélyére süllyedt. Ezt a feltételezett földtömeget nevezte el Lemuriának. Lemuria létezését számos tudós évtizedeken át elfogadta, mindaddig, amíg a tektonikai lemezek be nem vonultak a tudomány világába, és a kontinensek eltávolodásának elmélete meg nem cáfolta azt. Ekkor megértették, hogy ha a kontinensek eltávolodásának elmélete igaz, Lemuria nem tűnhetett el nyomtalanul. Ennek ellenére Lemuria nagy szenzációt keltett akkoriban. Blavatszkij asszonynak, az okkultizmus nagy mesterének, a Teozófiai Társaság alapítójának képzeletét is megragadta a legendás kontinens, melyről azt állította, hogy az emberiség „harmadik törzsfajának” adott otthont; ezek az ősi lények a mai embernél szellemileg fejletlenebbek voltak, ám spirituálisán felette álltak, és hermafroditaként tojással szaporodtak. Valódi „harmadik szemük” is volt:
155
„E hím-nőstény emberi lények kialakulásának korai szakaszában négykarúak is előfordultak közöttük; egy fejük és három szemük volt. Előre és hátrafelé is láttak [...] Amikor a negyedik törzsfaj elérte középkorát, belső látása mesterséges ösztönzés által még élesebbé vált, ezt a folyamatot a vén bölcsek jól ismerték. Harmadik szemük így fokozatosan elkorcsosult, majd hamarosan eltűnt A kétarcúból egyarcú lett, és a harmadik szem mélyen behúzódott a fejbe, majd a haj is befedte. A belső lény (meditáció) aktivitása során ez a szem megnő és kiterjed.”
Blavatszkij asszony szerint Lemuriát föld alatti, valószínűleg vulkanikus eredetű tüzek pusztították el. Ám nem minden Lemuriáról szóló legenda tűnt el, amikor a kontinensek eltávolodásának elmélete meghódította a modern világot. Ma Dél-India és Sri Lanka egyes tamil törzsei Lemuriát Kumari Kandam elsüllyedt, mesés földjével azonosítják, amely a tamil tradíciók szerint India déli végének partjai mellett húzódott. Legendáik szerint Kumari Kandam a dravidák ősi földje, amely népcsoportnak a tamilok képezik az egyik ágát. Ebből az következik, hogy ha a tamilok a dravidák többi csoportjával együtt Lemuria őslakói voltak, akkor ez a világ egyik legrégebbi népe. A tamilok még ma is siratják ősi földjüket, és 'kadatkol' szavuk, amelynek jelentése: 'a föld víz alá süllyedése', megmutatja az őket körülvevő óceántól és annak veszélyeitől való félelmeiket. A tamil kultúrában az országra 2004-ben lesújtó szökőár nem ismeretlen fogalom. A tamilok nyelve nagyon régi és teljesen egyedülálló, nem tartozik az indoeurópai nyelvcsaládhoz. írott történelmük 2 ezer évre nyúlik vissza, így vajon elképzelhető-e, hogy Lemuria viszonylag új elméletének van némi igazságalapja, és hogy az va156
lójában Kumari Kandam mesés földjére vonatkozik, amelynek a létezésében a tamilok hisznek, és amelyet eredeti hazájuknak tekintenek? Lehetséges-e továbbá, hogy ez a föld nem is India partjainál terült el, hanem a másik hatalmas elsüllyedt szigettel, Atlantisz-szal azonos, valamint hogy a nagyszerű ország pusztulása után az árvíz túlélői India déli partjainál és Sri Lankán találtak menedéket? Lásd még: Blavatszkij asszony
157
Augustus Le Plongeon
Augustus Le Plongeon feleségével, Alice Dixon Le Plongeonnal együtt elsőként készített leírást a Yucatán állambeli Chichen Itza és Uxmal maja településekről. Koruk úttörőiként ásták ki nagy gonddal és fotózták le a maja kultúra romjait. Főként a fényképezés alkalmazásával hoztak új lehetőséget a régészet számára. Le Plongeon 1826-ban született Jersey szigetén. Tanulmányai befejezése után Dél-Amerikába készült, amikor Chile partjainál hajótörést szenvedett. Ott maradt egy ideig és tanítóként dolgozott, amíg 1849-ben a kaliforniai aranylázról hallva San Franciscóba utazott és földmérő lett. Később rövid időt Angliában töltött, ahol fényképészetet tanult, majd 1855-ben visszatért San Franciscóba, és portréstúdiót nyitott. Néhány évvel később, 1862-ben műhelyét áttelepítette Peruba. Az országban elszórtan heverő inka romok felkeltették érdeklődését, és a következő nyolc évet ezek fényképezésével töltötte. Ebben az időben ismerkedett meg Charles-Etienne Brasseur de Bourbourg írásaival, amelyek szerint a civilizáció az Újvilágból ered. 1873-ban találkozott Alice Dixonnal, azzal az asszonnyal, akivel élete hátralévő részét töltötte, és aki legfőbb munkatársává vált. Még ugyanebben az évben a mexikói Yukatánfélszigetre utaztak, itt kezdtek abba a munkába, amely mindkettőjük nevét emlékezetessé tette. Több mint tíz évet töltöttek el maja romok leírásával és kiásásával. Állítólag abban az időben bárkiből lehetett maja-kutató és régész, akinek volt pénze az utazásra és kedve az ásatáshoz. Le Plongeon alapos módszereit azonban egy mai régész is megiri158
gyelhetné. Még a yukatán bennszülöttek, a yucatec maják nyelvét is megtanulta azért, hogy megfejthesse a műemlékeken található feliratokat. Le Plongeon Chichen Itzában találta meg azt a heverésző alakot ábrázoló szobrot, amelyet 'chaacmol'-nak nevezett el; ennek módosított változatát, a 'chacmool'-t a mai napig is használjuk az ilyen szobrok megnevezésére. Le Plongeon értékes életművét beárnyékolják azok az elméletek, amelyeket dél-amerikai tartózkodása idején alakított ki. Ma már úgy tűnik, mintha Le Plongeon azzal a feltett szándékkal utazott volna a Yucatán-félszigetre, hogy bebizonyítsa már meglévő elméleteit, és ez a tévedése alaposan aláásta mindannak a kemény munkának a hitelét, amely során oly nagy gonddal tárta fel a maja sírok titkait. Valójában már mexikói útja előtt kijelentette: „azzal a határozott céllal utazom oda, hogy igazolást vagy cáfolatot találjak arra a véleményemre – amely már a Tiahuanuco romjainál való kószálásaim során megfogalmazódott –, hogy a világ civilizációjának bölcsője ez a kontinens,' Egyik legvitatottabb elképzelése szerint az ókori Egyiptom kultúráját a maják alapították, akik először Délkelet-Ázsiába vándoroltak, majd nyugat felé, Észak-Afrikába vették útjukat. Abban az időben még nem derült ki egyértelműen, hogy a maja kultúra fiatalabb, mint a közel-keleti civilizációk. Ám amikor később meggyőző módon bebizonyosodott, hogy az egyiptomi kultúra sokkal régebbi, mint a maja, Le Plongeon továbbra is makacsul ragaszkodott elméleteihez, sőt teljesen „új” történelmet talált ki, amely az ő nézeteihez igazodott. Az 1880-as évek végére az általa felvázolt történelemhez már részletes kronológiát is kidolgozott. Azt állította, hogy a mai világ civilizációját a maják alapították, akik KözépAmerikából keletre, Atlantisz szigetére vándoroltak, majd onnan Egyiptomba és a Közel-Keletre. Le Plongeon, az általa talált faragásoktól és feliratoktól ihletve, még egy Mu királynőnek nevezett személyt is kitalált, aki Queen Moo and the Egyptian Spphinx (Mu királynő és az egyiptomi szfinx) című könyvének 159
főszereplője. Ebben a könyvben a királynő bátyjával, Chacmool herceggel együtt rengeteg cselszövés célpontja; miután végül Chacmool herceget Aac herceg meggyilkolja, Mu királynő elmenekül Közép-Amerikából, és Egyiptomban keres menedéket, ahol kiderül, hogy ő valójában Izisz, Egyiptom régen eltűnt királynője. Mu hercegnő Egyiptomban megemlékezik szeretett Chacmool hercegéről, és egy hatalmas macskaszobrot emeltet tiszteletére, amelynek emberi feje van – ez a Gízánál található szfinx. Állítólag a Chacmool név jelentése 'a leopárd ereje', így ez az óriási szobor a halott herceg emlékét őrzi. Amikor Le Plongeon 1896-ban megjelentette ezt a maják és egyiptomiak eredetéről szóló könyvét, nyíltan kigúnyolták, látható tehát, hogy elméleteit már a maga korában is nagy kétkedéssel fogadták. Le Plongeon még az ókori egyiptomi szent papi iratokat is felhasználta a yucatai Xochicalcóban talált piramis feliratának lefordításához, melyen szerinte az állt: „Egy óceánban fekvő föld megsemmisült, lakóit pedig azért pusztították el, hogy porrá legyenek.” Ugyancsak lefordította, méghozzá kiválóan, a Troano-kéziratot, amelyről azt állította, hogy az annak a Munak lerombolását írja le, amelyet ő Atlantisz-szal azonosított. Azonban ez a fordítás is csupán további kételyeket ébresztett. E nézetei miatt vegyes vélemény alakult ki Le Plongeonról, s fáradságos régészeti munkáját sem értékelték méltóképpen. Munkájában rendkívül módszeres megközelítést alkalmazott: az épületek dokumentálásához azok teljes homlokzatát lefényképezte, egyetlen részletet sem hagyott figyelmen kívül. Ugyanezt a módszert követte az összes feltárt tárgy esetében is. Ezért fájlalhatjuk, hogy képtelennek bizonyult ugyanezzel a tudományos szigorral kezelni elméleteit is; a világ egyik legnagyobb régésze válhatott volna belőle, ha rögeszméit feladja. Ahelyett, hogy tudósok példaképévé vált volna, fantasztikus ábrándokat kergető szerzők és kutatók ihletője lett, köztük James Churchwardé is, aki Mu elveszett kontinensét ismertté tette. 160
Le Plongeon azonban hajthatatlan maradt, aminek bizonysága, hogy élete vége felé közeledve is így írt: „Hosszú ideje azzal vádolnak, hogy olyan nézeteket hirdetek az ókori Amerikáról, amely szemben áll az amerikai régészet szaktekintélyeinek véleményével. És valóban ez a helyzet. Bár nem az én hibám, mégis szerencsétlen helyzetbe hoz, mert rám zúdul e szakemberek haragja, annak következményeivel együtt. Mégis, kik ezek az állítólagos szaktekintélyek? Semmiképpen nem az amerikai egyetemek és főiskolák élén álló doktorok és professzorok; mivel nemcsak, hogy semmit nem tudnak az ókori amerikai civilizációról, hanem a levelükből ítélve, többségük nem is akar semmit megtudni róla.”
Lásd még: Brasseur de Bourbourg abbé, Mu
161
Minószi civilizáció
1900-ban Sir Arthur Evans feltárta a krétai Knósszosz ókori városát; az ásatások során egy i. e. 1500-ban épített hatalmas palotára, valamint ugyanott, az annak helyén álló korábbi palota maradványaira bukkant, amely i. e. 2000-ből származik. Az utóbbi palota, amelyet ma inkább templomegyüttesnek tartunk, négyszögletes központi udvarból és az abból nyíló szobákból állt. A több emeletet elfoglaló épületegyüttes rendkívül fejlett módon, csatornarendszerrel, WC-vel és fürdőszobával épült. A templom falait élénk színekkel festett, csodálatos freskók díszítették, amelyek bikákat, bikaugrást, táncosokat, halakat és delfineket ábrázolnak. Ezek, a megtalált kerámiákkal, ékszerekkel és szobrocskákkal együtt a kézművesség magas színvonaláról tanúskodnak, és egy rendkívül kifinomult és fejlett társadalomra utalnak. A knósszoszi palota feltárása óta sokan azt állítják, hogy Kréta területén húzódott Atlantisz, vagy legalábbis a minószi civilizáció valamiféle „visszatükrözése” volt az elveszett kontinensnek. A 'minószi' szót Sir Arthur Evans alkotta a knósszoszi palota nagyszámú bikaábrázolása, valamint az ókori Krétának Minósz királyhoz és a legendás Minotauruszhoz fűződő kapcsolata miatt. Krétának Atlantisszal való azonosítása számos földrajzi és kulturális tényezőn alapul, mindemellett az Atlantiszkutatók Kréta ókori nevében is kerestek utalást Atlantiszra. Egyik lehetséges neve a rejtélyes egyiptomi Haunebut, amelynek szó szerinti jelentése: 'a szigetek mögött', vagy fordítható úgy is, mint 'Isten háta mögötti szigetek'. Eduard Meyer egyiptológus szerint Kréta tehát nem más, mint a hükszoszi időszak (i. 162
e. 1650-1550) egyiptomi szövegeiben említett Haunebut, bár ezzel az elmélettel nem mindenki ért egyet. A hükszoszokat követő dinasztiából származó II. Ahhotep egyiptomi királynő a „Haunebut partjainak úrnője” címet viselte, ám egyéb utalást nem találunk erre a helyre. A legtöbb egyiptológus az Égeitenger szigeteivel hozta összefüggésbe ezt a nevet, míg mások szerint az egyszerűen a távoli, idegen helyek általános elnevezése. Egyes szerzők azonban több jelentőséget tulajdonítottak neki, és azt állították, hogy a 'haunabha' szanszkrit szó, amelynek jelentése: 'a köd népe' vagy 'az oszlop népe', ez pedig Atlantiszt és az ott található oszlopokat juttatja eszünkbe, köztük a Platón Kritiaszában leírt Poszeidón-templom rituális oszlopát, amelyre a sziget törvényeit vésték. A legtöbb egyiptológus szerint az egyiptomiak a 'keftiu' nevet használták, amellyel gyakran „a tenger közepén álló szigeteket” jelölték. Elképzelhető, hogy ez az egyiptomi fonetikus átírása annak a névnek, amellyel a minósziak saját magukat nevezték meg; az akkád elnevezés 'kaptara', a héber pedig 'kaphtor'. Feltehetőleg a 'keftiu' a 'keft' szótőből ered, amelynek jelentése 'oszlopfő'. Kréta és a minószi civilizáció a The Times egyik 1909-ben megjelent, The Lost Continent (Az elveszett kontinens) című cikkének köszönhetően került az érdeklődés középpontjába. Az írás névtelen szerzője – akiről később kiderült, hogy K. T. Frost, a belfasti Queen's Egyetem tanára –azt állította, hogy az Arthur Evans által feltárt romok Knósszosznál az ókori Atlantisz maradványai. Azt is hozzátette, hogy „a minósziak nagy kiterjedésű és régi birodalmát ugyanaz a tenger tartotta össze, amely elválasztotta a többi országtól, olyannyira, hogy külön kontinensnek látszott, különálló szellemiséggel”. Később kijelentette: „ha az Atlantiszról szóló leírásokat összehasonlítjuk Kréta történelmével, valamint annak Görögországhoz és Egyiptomhoz fűződő kapcsolatával, teljesen bizonyosnak látszik, hogy a minósziak tükörképével állunk szemben.” 163
Frost továbbfejlesztette elméletét, és az erről szóló cikket 1913-ban a Journal of Hellenic Studies 33. kötetében The Critias and Minoan Crete (Kritiasz és a minószi Kréta) címmel jelentette meg. Ebben amellett érvel, hogy Atlantisz a minószi Krétára „emlékeztet” és kiemeli a kettő közötti hasonló vonásokat, főként a gyakran látható, bikát ábrázoló festményeket és a Krétára jellemző bikakultuszt. Ezt pedig összevetette a Platón Kritiaszában bemutatott atlantiszi ceremóniákkal, amelyek közé tartozott a vasfegyver használata nélküli bikavadászat. A knószszoszi freskók a bikaugrás minószi vallási szertartását mutatják be, amelyeken egy férfi vagy egy nő átugrik a bika szarvai között. Az ugrást végző személy védelmére és azért, hogy a bika ne emelhesse fel a fejét, két segítő leszorította a bika szarvát. Az ugró, miután átugrott a bika szarvai között, bukfencet vetett a hátán, majd mögé ugrott. Az „isteni ugrást” a bikafuttató udvar északnyugati sarkában lévő kőtömb tetejéről hajtotta végre az ugró, aki segítők közreműködésével lendült át a bika feje fölött. Frostnak a bikakultuszok közötti kapcsolatra vonatkozó elméletét támasztja alá Charles Pellegrino, aki Unearthing Atlantis (Atlantisz feltárása) című könyvében arról ír, hogy a krétai sírokon található edények „falára bikaviadalt ábrázoló jeleneteket véstek. A bikák nyakán kötél látható. Hasonló témájú falfestményekkel találkozhatunk a knósszoszi palotában is – ezek a jelenetek pontosan abban különböznek a történelemben ismert minden más bikaviadaltól, amint azt Platón is hangsúlyozta, hogy nem használtak fegyvereket, csupán kötelet”.
Peter James azonban The Sunken Kingdom (Az elsüllyedt királyság) című könyvében megjegyzi, hogy „a bikakultusz valójában rendkívül elterjedt volt az ókorban a Földközi-tenger vi164
dékén”, így szerinte ennek a közös vonásnak „nincs különösebb jelentősége”. Spyridon Marinatos professzor, a Görög Régészeti Szolgálat igazgatója 1939-ben arról írt, hogy a Krétától északra fekvő Théra szigetén hatalmas vulkánkitörés történt az ókorban. Marinatos azt gyanította – a kaldera (a szétrobbant kráter) méretéből ítélve, amely 80 négyzetkilométer kiterjedésű volt, négyszer nagyobb, mint a Krakatoa 1883-ban történt kitörésekor keletkezett kráter –, hogy ez a kitörés borzalmas pusztítást végzett Théra környékén, különösen Krétán. Mivel a Krakatoa kitörését 3500 mérfölddel távolabb is hallani lehetett, több mint valószínű, hogy ez a kitörés Egyiptomban is hallható volt. Marinatos erről így ír: „az egyiptomiak kétségkívül hallottak egy elsüllyedt szigetről, és ez Théra volt, ám apró és jelentéktelen szigetről lévén szó, nem ismerték. Így elképzelésük szerint ez az esemény Krétán történt, amely szintén súlyos károkat szenvedett, és amelylyel minden kapcsolatuk hirtelen megszakadt.”
Az 1950-es és az 1960-as években Angelos Galanopoulos szeizmológus professzor a thérai vulkánkitörést i. e. 1500-ra tette, mely a minószi új templom időszakával eshetett egybe, i. e. 1700 és 1470 között. Ekkor a minószi civilizáció, bonyolult építészetével, valamint nagyszabású freskófestészetével és művészetével a fejlettség magas fokán állt; az összetett társadalom szertartásrendszerében a nők magas státust foglaltak el. Ekkor az ún. lineáris A írást használták Krétán, amely azonban máig megfejtetlen, mivel nem ismerjük az alapját képező nyelvet. Bizonyított tény, hogy i. e. 1500 körül Knósszoszt és Kréta többi részét valamiféle katasztrófa, valószínűleg a Théra kitörése által előidézett földrengés sújtotta. Ennek ellenére Knósszosz talpra állt, és még száz éven keresztül egy sikeres állam fővárosaként 165
működött. Azonban éppen abban az időben, amikor Kréta újjáépült a katasztrófa után, a mükénéi kultúra befolyása alá került. A lineáris B írásnak, amely a görög nyelv primitív formája, i. e. 1400 utáni megjelenése is a mükénéi hatást bizonyítja, amely i. e. 1400 és i. e. 1380 között a minószi civilizáció hanyatlását idézte elő. A minószi kultúra bármilyen kapcsolatot tartott is fenn Egyiptommal i. e. 1500-ig, ez a kapcsolat nem „hirtelen szakadt meg”, ahogyan Marinatos állítja, hanem fokozatosan. A Krétától északra fekvő kicsiny Théra– (gyakran Szantorininek nevezett) szigeten az Akrotirinél végzett ásatások fantasztikus leleteket hoztak felszínre, amelyek nagyon hasonlítanak a Knósszosznál feltártakra. A régészek két– vagy háromemeletes házsorokat találtak, melyek kifinomult díszítései tengeri jeleneteket ábrázolnak. A „minószi Pompeji”-ként becézett épületegyüttes annyira fejlett csatornarendszerrel és csővezetékekkel rendelkezett, hogy az egyes házakba is bevezették a folyó vizet; ami Platón leírását idézi az atlantisziak hideg-és forróvíz-hálózatáról. Földrajzi adottságait tekintve Théra a leírások alapján meglepően hasonlít Platón Atlantiszához, ahol a tenger és a szárazföld váltakozó koncentrikus körei a vulkánkitörés utáni Thérát idézik, melyen hatalmas, félkör alakú lagúna képződött, közepén kör alakú szigettel. Mivel azonban Théra nyilvánvalóan sokkal kisebb, mint amekkora Atlantisz lehetett, a kutatók – hogy alátámasszák azt a feltevésüket, miszerint az Atlantiszról szóló egyiptomi leírások valójában Krétára és Thérára vonatkoznak – arra a következtetésre jutottak, hogy az egyiptomiak Krétát is a Théra-sziget részének képzelték, így azt hitték, hogy valaha mindkettő egy nagyobb földtömeg része volt. Théra kinézete megfelelne az Atlantiszról szóló leírásnak, méretei azonban már nem. Ez a sziget sokkal kisebb, mint amilyennek Atlantiszt általában képzelik, így az Atlantisz-kutatók nehezen tudják a kettőt azonosítani. Galanopoulos és Edward Bacon 1969-ben megjelent, Atlantis: The Truth Behind the 166
Legend (Atlantisz: igazság a legenda mögött) című könyvükben úgy próbálják feloldani ezt a dilemmát, és bebizonyítani feltevésüket, hogy Atlantisz méreteit tízes nagyságrenddel csökkentik. Szerintük az egyiptomi papok rossz mérési adatokat adtak meg Szolónnak, valamint Atlantisz pusztulásának időpontjában is tévedtek, amely az ő teóriájuknak megfelelően 900, nem pedig 9000 évvel Szolón látogatása előtt történt. Ehhez hasonlóan Marinatos is azt állította, hogy amikor Szaisz papjai i. e. 600ban, 900 évvel a Théra vulkánjának kitörése után, elbeszélték Atlantisz történetét Szolónnak, „tízszeresen felnagyították a múltat”. Amint arra azonban Peter James rámutat The Sunken Kingdom (Az elsüllyedt királyság) című könyvében, lehetetlen félreérteni a számokat jelölő egyiptomi hieroglifákat, mivel minden jel más, és nem lehet egyszerűen kihagyni egy nullát. A másik gyakran említett hasonlóságot Théra háromféle színű kövei jelentik, amelyek az Atlantiszon bányászott köveknek felelnek meg, vagyis „az egyik fehér, a másik fekete, a harmadik pedig vörös színű”. Am Peter James a Dorothy Vitaliano nevű geológusra hivatkozva megemlíti, hogy ilyen színű kövek nemcsak Théra szigetén fordúlhattak elő, hanem az Égei-tenger környékén mindenhol megtalálhatók, csakúgy, mint a szintén „Atlantisz-jelölt” Azori-szigeteken. A minósziak Atlantisz-elméletének másik bökkenője az, hogy Platón egyértelmű állítása szerint Atlantisz nagyobb volt, mint Líbia (Észak-Afrika) és Ázsia (Közel-Kelet), holott Kréta nyilvánvalóan kisebb. Ráadásul Herkules oszlopainak nem a megfelelő oldalára helyezték el, ismét csak azért, hogy a Kréta,Atlantisz elméletet megfeleltessék az egyiptomi leírásoknak, K. T. Frost azonban azzal érvelt, hogy az egyiptomiak szemében Kréta a világ nyugati pontjának tűnhetett. Úgy gondolta, hogy amikor a minószi civilizáció elpusztult, az egyiptomiak „kitalálták az elsüllyedt sziget mítoszát”. Ám James szerint Platón valószínűleg ismerte Krétát, annak földrajzi helyzetét, kultúráját és hagyományait, és nem közvetítette volna az egyiptomi papok 167
téves információit. Sőt Platón Minószról is írt, a krétai királyról, így nem keverhette össze Kréta szigetét Atlantisz kontinensével – hacsak nem elképzelt leírást adott egy elképzelt kontinensről. Desmond Lee angol Timaiosz– és Kritiasz-fordításához csatolt, Appendix on Atlantis (Függelék az Atlantiszról) című írásában kifejti, hogy Platónt nem a történelmi tények érdekelték, hanem csupán azok az ellentétek, amelyek „látszat és valóság” politikai „elv és gyakorlat” valamint „amiről azt gondoljuk, hogy lennie kellene és ami sajnos van” között feszülnek. Platón Köztársasága ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, abban az öszszefüggésben, hogy miként kellene irányítani az embereket, milyen elvek alapján kellene megszervezni a társadalmat, hogyan korcsosul el a társadalom – egyszóval az ideákkal és a valósággal –, s valószínűleg ezeket az ideákat fejti ki, amikor Atlantiszt bemutatja. J. V. Luce, a dublini Trinity College tanára 1969-ben megjelent könyvében – Lost Atlantis: New Light on an Old Legend (Az elveszett Atlantisz: új fény derül a régi legendára) – azt feltételezte, hogy Platón Atlantisz-leírása valójában a minószi civilizáció bukásáról ad részletes képet. Bármi motiválta is Platón leírását, nem valószínű, hogy Kréta lehetett Atlantisz szigete. Ennek és a nyilvánvaló ellentmondások ellenére Kréta, Théra szigete mégis az elveszett kontinens babérjaira pályázik. Lásd még: Kréta, Kritiasz, Herkules oszlopai, Platón, Szantorini
168
Mu
Atlantiszhoz hasonlóan Mu is egy eltűnt kontinens, egy elveszett földdarab. Feltétezések szerint ezt is a hullámok nyelték el, azzal a különbséggel, hogy Mu állítólag a Csendes-óceánban, nem pedig az Atlanti-óceánban feküdt. Mu nevét a 19. századi utazó, Augustus Le Plongeon ismertette meg a világgal. Mint már említettük, Le Plongeon és felesége sok évet töltött Chichen Itza és a Yukatán-félsziget maja emlékeinek fényképezésével és feltárásával. Le Plongeon meg volt győződve arról, hogy a maja kultúra korábban keletkezett, mint az ókori egyiptomi. A Troano-kéziratként ismert szöveg fordítása közben olyan utalásokat vélt felfedezni, amelyek azt mutatták, hogy a maja kultúra nemcsak az ókori egyiptominál volt régebbi, hanem Atlantiszt is megelőzte. Továbbá azt állította, hogy a kézirat egy Munak nevezett földdarab történetét is elmeséli. A Csendes-óceánban elhelyezkedő kontinensre az Atlantiszhoz hasonló katasztrófa sújtott le, amelynek következményeként elnyelték a hullámok. A Mu pusztulását túlélő emberek alapították a maja civilizációt, állította Le Plongeon. Később felfedezték, hogy Le Plongeon fordítása sok kívánnivalót hagy maga után, ám ő soha nem ismerte el, hogy tévedett, és elméletéhez haláláig ragaszkodott. Mu történetét egy későbbi író, James Churchward ezredes elevenítette fel. 1926-ban megjelent The Lost Continent of Mu (Mu elveszett kontinense) című könyvében azt állította, bizonyítékokkal rendelkezik arról, hogy Mu – az óriási földtömeg, amely Mikronéziától nyugatra egészen a Hawaii-szigetekig ter169
jedt – valaha létezett a Csendes-óceánban, és hogy tízezer évvel ezelőtt pusztult el. Churchward egy elmélettel is előállt annak magyarázatára, hogy Mu és Atlantisz miért süllyedt el: úgy gondolta, hogy mélyen a föld felszíne alatt számos hatalmas barlang húzódik, melyeket régen gáz töltött ki, majd mikor később hirtelen kiszökött a barlangokból, a felettük lévő hatalmas földtömeg a tenger szintje alá süllyedt. Churchward harminc évig szolgált a brit hadseregben, és éppen Indiában tartózkodott, amikor állítása szerint találkozott egy pappal, aki ismeretlen nyelvű írással teleírt táblákat mutatott meg neki. A pap elmondta, hogy ez a kihalt nyelv anaacal, és megtanította Churchwardot a táblák elolvasására. Churchward a Mu bemutatásával nagyszerű világot tár elénk. A 64 millió embernek – naacalnak – otthont nyújtó földdarabon már 50 ezer évvel a mai kor embere előtt virágzó civilizáció bontakozott ki, amelynek technológiai fejlettsége jóval meghaladta az ókori Egyiptomét és a majákét. Churchward merészen még azt is állította, hogy Mu volt maga az édenkert. Churchward elméletét sokan kétségbe vonják, és főként a tudományos szigort hiányolják belőle. És ami még rosszabb, a forrásként szolgáló anyagot, azokat a bizonyos ókori táblákat sem lehet ellenőrizni, mivel azóta senki sem látta őket. A tudósok a Csendes-óceánban mindenütt jelen lévő korallzátonyokat hozzák fel ellenérvként, figyelmeztetve arra, hogy ezek több millió év alatt alakultak ki. A geológusok szerint pedig csupán azon egyszerű ok miatt is elvethetjük a Muhoz hasonló földdarabok létét a Csendes-óceánban, mivel a kontinentális földtömegek szilícium-alumínium összetételű, könnyebb sziklákból állnak, amelyek az óceán fenekét alkotó, szilícium-magnézium összetételű, nehezebb sziklákon nyugszanak; a Csendes-óceán medencéjében folyó kutatások során pedig egyáltalán nem találtak szilíciumból és alumíniumból álló sziklákat, ami arra utal, hogy Mu soha nem létezhetett azon a vidéken. 170
Mindazonáltal a Csendes-óceán szélén találtak egy elsüllyedt földtömeget, amely lehetne a Mu is, ám ez nem a Churchward által megjelölt helyen fekszik. Ez Szunda-föld (Szundaszigetek), az Indonéziát körülvevő kontinentális zátony, mely a jégkorszakok alatt még kiemelkedett a tengerből. Az utolsó jégkorszak elmúltával ismét elnyelték a tenger hullámai. Egyes állítások szerint Szunda-föld egy elveszett civilizáció otthona lehetett, és csaknem bizonyos, hogy rajta keresztül érték el először, majd népesítették be Ausztráliát. Bár nincs komoly bizonyíték, amely Mu egykori létét alátámasztaná, mégis a népi kultúra részévé vált. Számos írót ihletett meg, köztük H. P. Lovecraftot, s filmek, videojátékok témája lett, sőt a zene világába is bevonult – ennek legjobb példája a Justified Ancients of Mu Mu nevű együttes, amelyből később megalakult a slágerlistákat vezető KLF. Lásd még: Augustus Le Plongeon
171
Új Atlantisz
Sir Francis Bacon filozófus, író, politikus és jogász Angliában élt, I. Erzsébet, valamint I. és VI. Jakab uralkodása alatt. Elete során több könyvét is kiadták, ám bennünket leginkább érdeklő műve, a The New Atlantis (Új Atlantisz) csak egy évvel halála után, 1627-ben jelent meg. Francis Bacon 1561-ben született Angliában, tanulmányait a cambridge-i Trinity College-ban végezte, ahol egyre nagyobb kétkedéssel tanulmányozta az arisztotelészi filozófiát. Gray's Inn egyetemén jogot tanult, és 1582-ben ügyvéd lett belőle. Később jogászkarrierjéhez parlamenti képviselői és filozófusi tevékenysége társult. Anyai ágon rokoni kapcsolat fűzte Robert Cecilhez, I. Erzsébet miniszterelnökéhez, és ezt az összeköttetést fel is használta pozíciója megerősítéséhez. Robert Devereux-vel, Essex grófjával való ismeretsége révén újabb pártfogóra talált, aki azonban sikertelenül próbálta meggyőzni Erzsébetet arról, hogy Bacont nevezze ki főügyésszé. Amikor 1601-ben Essex grófja fellázadt Erzsébet ellen, s ezért perbe fogták, és hazaárulás vádjával kivégezték, korábbi barátja, Bacon az árulás leghalványabb látszatát is igyekezett elkerülni. Hogy tisztázza az ügyben betöltött szerepét, és hangsúlyozza ártatlanságát, 1604-ben megjelentette Apologie in Certaine Imputations Concerning the Late Earle of Essex (Maga mentése bizonyos, a néhai Essex grófjával kapcsolatos vádakkal szemben) című írását. Amikor 1603-ban VI. Jakab skót király I. Jakab néven trónra lépett Angliában, a többi udvaronchoz hasonlóan Bacon is az új király szolgálatában szerette volna egyengetni karrierjét. 1603ban Robert Cecil befolyására lovaggá ütötték. A királynak 172
ajánlva publikálta Advancement of Learning (A tudomány haladása) című művét, mely azzal tűnt ki a korabeli tudományos művek sorából, hogy angolul íródott. A király azzal viszonozta a bókot, hogy 1613-ban főállamügyésszé nevezte ki, feltéve a koronát Bacon jogi pályafutására. Novum Orgánum (Új módszer) című műve, melyben új módszereket javasol a természet világának megismerésére, 1620-ban jelent meg, és ez az időszak jelenti közéleti munkásságának csúcsát. Alig egy évvel később a megvesztegetés vádját hozták fel ellene, s miután beismerte, hogy pénzt fogadott el, lemondott hivataláról, majd visszavonult, s az írásnak szentelte életét. Halálát 1626-ban kísérletező kíváncsisága okozta: miközben azt próbálta megvizsgálni, hűtéssel lehet-e húst tartósítani, s egy tyúkot hóval tömött ki, megfázott, és súlyos hörghurut következtében meghalt. The New Atlantis/Nova Atlantis (Új Atlantisz) című művének keletkezési ideje tisztázatlan, vagy 1614-ben, vagy 1623-ban született. A regény egy országot mutat be, ahová hosszú vándorlás után utazók érkeznek, akiknek elmesélik Atlantisz történetét: „Abban az időben és az egész következő korban, vagy tovább is, a nagy Atlantisz népei igen hatalmasak voltak És ha az az elbeszélés és leírás, amelyet a ti világotoknak egy kiváló embere készített (arról ti., hogy Neptunus leszármazottai telepedtek ott le, és a nagyszerű templomról, palotáról, városról és dombról, meg a gyönyörű és hatalmas folyamok többszörös gyűrűiről, amelyek megannyi láncként övezték a templomot és a várost; s végül a soklépcsős feljárókról, amelyek mintegy az ég lépcsői voltak), mesés és költői is, mégis bele van keverve az az igazság, hogy Atlantisz államai – mind Peru, amelynek neve akkor Coya volt, mind a mexikóiak régi régi királysága, amelyet akkor Tirambelnek ne173
veztek –hadseregben, hajóhadban és kincsekben bővelkedő, hatalmas és büszke országok voltak Oly hatalmasok, hogy ugyanabban az időben (vagy legalábbis tízévi időközön belül) két nagy hajósexpedícióra vállalkoztak a tirambeliek az Atlanti-óceánon át a Föld-közi-tengerig, a coyaiak pedig a Délitengeren át a mi szigetünkig. Úgy látszik, a ti szerzőtök az előbbi vállalkozásról tudott meg valamit attól az egyiptomi paptól, akire hivatkozik. Az ugyanis kétségtelen, hogy volt egy ilyen vállalkozás.” (Sarkady János fordítása3)
Az utazók által meglátogatott országot, mely Amerika közelében fekszik, Bensalemnek hívják, és egy utópisztikus társadalom képét nyújtja. Az Újvilág közelében található Atlantisz gondolata később, a 19. században Charles-Étienne Brasseur de Bourbourg és Augustus Le Plongeon műveiben is visszatér. Lásd még: Brasseur de Bourbourg abbé, Augustus Le Plongeon
3
Francis Bacon: Uj Atlantisz. Lazi Kiadó Bt. Budapest, 2001. 174
Oera Linda Book
Az Oera Linda Book először 1867-ben került a nyilvánosság elé, amikor a Hollandia északi részén lévő Frízia tartományban Cornelis Over de Linden egy helybeli könyvtárosnak átadta a könyvet, mondván, családja már több generációra visszamenőleg, 1256 óta őrzi azt. A gondjaira bízott könyvnek Over de Linden azonban egyetlen sorát sem tudta elolvasni. Dr. Verwijs könyvtáros – miután megállapította, hogy a mű a fríz nyelv egyik ókori változatában íródott – négy évet töltött lefordításával. Amint sikerült áttörni a nyelvi korlátokat és áthatolni az idő rétegein, hihetetlen történet bontakozott ki. Az ókori szöveg a fríz nép történetét és eredetét beszéli el: eszerint ez a nép egy Atland nevű szigeten élt, az i. e. 2194. év körül azonban földjüket vulkanikus és geológiai csapások sújtották, amelyek katasztrófával végződtek. Az Orea Linda Book 22. fejezete – amelynek címe A rossz idők eljövetele – bemutatja, hogyan semmisült meg a frízek őshazája: „Egész nyáron át a nap a felhők mögött bujkált, mintha nem is akarna ránézni Irthára. Állandó csend uralkodott, és a nyirkos köd átázott vitorlaként lebegett a házak és a mocsarak fölött. A levegő nehéz és nyomott volt, és az emberek szívében nem lakott sem öröm, sem derű. A csend közepette Irtha egyszerre megremegett, mintha halálán lenne. A hegyek megnyíltak: tüzet és lángot okádtak. Voltak hegyek, amelyek Irtha keblébe süllyedtek, máshol a 175
síkságon tornyosultak elő hirtelen. Aldland, amelyet a hajósok Atlandnak hívtak, eltűnt, és a vad hullámok a hegyek és a völgyek fölé szöktek, míg végül mindent elnyelt a tenger. Sok embert Irtha temetett maga alá, míg a tűzből megmenekültek, a vízben lelték halálukat.”
A frízek hanyatt-homlok menekülve szétszóródtak; egyesek skandináv földön kerestek menedéket, mások a Brit-szigeteken. Voltak, akik még távolabbra szakadtak hazájuktól, és a Földközi-tenger partvidékére vetődtek. A könyv megemlít olyan szereplőket, mint Nef Tunis és Nef Inka, akik saját királyságot alapítottak. Nef Tunist Neptunus istennel hozzák összefüggésbe, és egyes kutatók szerint Nef Inka nyugatra hajózott, majd DélAmerikában kötött ki, és az inkák az ő tiszteletére róla nevezték el népüket. Bár ez csupán találgatás, mivel az Oera Linda Bookban nyoma vész Nef Inkának, mégis érdekes következtetés. A könyv szereplői közé tartozik Nyhellenia is, akit Minerva (a görögöknél Paliasz Athéné) néven is ismerünk. Állítólag ő alapította Athént, és ő lesz a görögök és később a rómaiak híres istennője. Ez a történet határozottan hasonlít arra az Atlantisz-képre, amelyet Platón hagyott ránk. Az Oera Linda Bookban számos utalást találunk a két legenda közös eredetére. Például Nef Tunis, Nef Inka és más civilizáció-alapítók olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint Ozirisz vagy Quetzalcoatl, akik fontos elméleti és gyakorlati tudást adtak át az emberiségnek. Egy másik érdekes jelenség, hogy Atland egyes lakóit úgy írja le a könyv, mint magas, világos bőrű és kék szemű embereket. Márpedig ezek a jellemzői az Atlantisz legendájában szereplőknek is, csakúgy, mint a Kanári-szigetek guanches népének, sőt még magának Quetzalcoatlnak, a közép-amerikai istennek is. Az Oera Linda Book egyik lenyűgöző része Atland istennőjének, Fryának a bemutatása. Atland matriarchális társadalmát a 176
földanyáknak nevezett nők csoportja irányította. Ezek a királynők vagy papnők szüzek voltak, és az Oera Linda Book első fejezeteinek egyikében arról olvashatunk, Adela hogyan utasítja vissza a megtisztelő rangot, mivel férjhez akar menni, és családot kíván alapítani. Ez az istennőkultusz is Platón Atlantiszról szóló könyvét idézi. A mű i. sz. 1256-ban keletkezett, egy korábbi, i. sz. 803-ban íródott változat átdolgozásaként, egyes részei i. sz. 560-ból származnak, sőt akadnak olyanok is, amelyek i. e. 2194-ből valók. Állítólag a könyv azért maradhatott fenn ilyen régóta, mert újra meg újra lemásolták, és az egyes generációk féltve őrizték. Ezt a folyamatot maga a könyv is leírja; a szöveg bevezetővel indul, amely nem más, mint a szerzőnek fiához, Okkéhez írt levele: „Okke fiam – Ezeket a könyveket szívvel-lélekkel kell őrizned. Egész népünknek, sőt őseinknek a történetét is magukban foglalják. Műit évben kimentettem őket az árvízből, akár téged és édesanyádat; ám átáztak, és így bomlásnak indultak. Azért, hogy megőrizzem, lemásoltam őket. Ha te öröklöd meg őket, neked is ugyanígy le kell másolnod a könyveket, és majd a gyermekeidnek is, így soha nem fognak elveszni. Ezt Liudwerdben írtam a 3449. évben, miután Atland elsüllyedt – ez a keresztény időszámítás szerint az 1256-os év. Hidde, vezetéknevem Oera Linda – Óvatos légy!”
Ma a frízeket általában germán népnek tekintik. A hollandiai Fríziában, valamint Németország és Dánia egyes részein élnek. 177
Nem meglepő, hogy elveszett földjük, Atland nem lehetett messze Észak-Európától, mivel korábbi lakói közül oly sokan telepedtek le azon a vidéken. Hol is terülhetett el pontosan Atland? Az Oera Linda Book ezt egész pontosan leírja: ,,Mielőtt a rossz idők bekövetkeztek, a mi földünk volt a legcsodálatosabb az egész világon. A nap magasabban állt az égen, és ritkán fagyott. A fákon és bokrokon sokféle gyümölcs termett, ennek azonban már vége. A szántóföldeken nemcsak árpa7 zab és rozs nőtt, hanem aranyként fénylő búza is, amelyet a nap melegével is meg lehetett sütni. Az éveket nem számoltuk, mivel az egyik éppen olyan boldogan telt, mint a másik. Az egyik oldalról a Világtenger határolta földünket, amelyen csupán mi hajózhattunk; a másik oldalról a széles Twiskland terült el, amelyen keresztül Finda népe nem merészkedett átvágni, a sűrű erdők és a vadállatok miatt.”
Tyskland több észak-európai nyelven, például norvégül és svédül is Németországot jelenti, így a szövegben leírt Atland a mai Hollandia lehetett, amely Németországgal, az Északi-tenger nagy felületével és talán még a Brit-szigetekkel is határos. Vajon ezek a területek régen összekapcsolódtak, és a tenger szintje fölé értek? Számos geológus úgy véli, hogy a Brit-szigetek és Hollandia valamikor egybefüggő területet alkottak, és csupán egy deltatorkolat választotta el őket. Vajon lehetséges, hogy az Oera Linda Bookban leírt katasztrófa hatására egy nagyméretű földdarab belezuhant a tengerbe, vagy egy hatalmas áradás egyszerűen maga alá temette ezt a területet? Ez érdekes lehetőség, amely megmagyarázná, hogy Britannia miért részesedett igazságosan az Atlantisz-mítoszokból, és néhány esetben miért tartották az Atlantisz lehetséges helyszínének? 178
Az Oera Linda Book által felvetett egyik érdekes kérdés a fríz és az angol nyelv hasonlósága. Ha a két ország valamikor az Atlandként ismert, sokkal nagyobb terület része volt, az megmagyarázná a hasonlóságot. Hollandiát és Nagy-Britanniát csupán az Északi-tenger választja el egymástól, így természetesen a hasonlóság lehet pusztán a migráció következménye is. Mindazonáltal az Oera Linda Book által felvetett sokkal nagyobb közös szülőföld lehetőségét sem szabad elvetnünk. A könyv szerint azok, akik Britanniában telepedtek le, magukkal vitték a Texet, vagyis azokat a legkorábbi szövegeket, amelyek később az Oera Linda Bookot alkották, és amelyekre Atland jogi rendszere épült; ezt Frya istennő nyújtotta át e terület népének. Egyes kutatók azt feltételezik, hogy később ez vált a régi angol szokásjog alapjává. Erre a szokásjogra az Oera Linda Book sok helyen hivatkozik, például a következő részben is: „Ha a szomszédainknak olyan földje vagy vize van, amelynek birtoklása számunkra is előnyös lenne, úgy helyes, ha felajánljuk megvételét. Ha nem hajlandók eladni, tartsák meg maguknak. Frya Texe így rendelkezik, és igazságtalan, jogtalan lenne, ha ezzel ellentétesen cselekednénk.”
Lehetséges tehát, hogy az Oera Linda Book valóban Atlantisz pusztulását és lakóinak szétszóródását meséli el? Egyes bizonyítékok arra utalnak, hogy a papírt, amelyre a könyvet írták, 1850 körül, egy papírgyárban készítették. Ám egyéb jelek szerint a tinta nagyon régi, akár a 13. századból is származhat, amikor állítólag a könyvet összeállították. így váltakoznak a mellette és ellene szóló érvek. Egy dolog azonban bizonyos: ha az Oera Linda Book valóban eredeti dokumentum, amely a frízek generációin keresztül érkezett el a mába, Európa történelmét alaposan át kell majd írnunk. És ha kiderül, hogy a könyv hamisítvány, bárki találta is 179
ki, nagyon okos lehetett, mert mikor fordult még elő, hogy egy fikció olyannyira tökéletesen igazodott a valósághoz, és annyira tisztán beleillett a történelembe, hogy sikerült kitöltenie ismereteink hézagait és kiegészítenie gyér történelmi tudásunkat? Lásd még: Athén, Kanári-szigetek, A guancsók, Platón, Quetzelcoatl
180
A föníciaiak
A Bibliából ismert kánaániták alkották a korai föníciai népet. Eredetileg a mai Palesztina, Libanon, Izrael és Szíria egy részének területén éltek. Kétezer évvel a kereszténység megjelenése előtt értékes cédrusfát szállítottak Egyiptomba. Kiváló hajózási ismereteiknek köszönhetően kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki. A föníciaiakat is Atlantisz elveszett kontinense lehetséges népének tartják, így hát nézzük, mit is tudunk róluk. A föníciaiak (a név jelentése 'vörös emberek') számos települést alapítottak a Földközi-tenger partvidékén, például Palermót, Marseilles-t és Cádizt. Spanyolország, Szicília és Málta még mindig hordozza a föníciaiakkal (más néven punokkal) való kapcsolat nyomait, és a föníciaiak a Vörös-tengeren is kialakítottak kereskedelmi bázisokat. Az egyik leghíresebb kultúra, amely a föníciaiaknak köszönhette eredetét, a rómaiak korai vetélytársaként föllépett karthágói volt – a mai Tunézia területén –, amelyet végül Róma legyőzött. A héber, a görög és a római ábécé a föníciaiak által kifejlesztett írásrendszerből alakult ki. A föníciai az egyik legkorábbi nép, amely megértette, hogy bármilyen kereskedelmi ügylet lebonyolításához nagyon fontos az írástudás. Mielőtt kifejlesztették saját írásrendszerüket, ékírást használtak. Az ókori világ nagy kereskedői közé tartoztak, és az általuk készített, jó minőségű művészi tárgyaknak köszönhetően hírnévre tettek szert. A föníciaiak nagy jómódban éltek, főként abból gazdagodtak meg, hogy ónt adtak el a háborúskodó görögöknek. Görögországban az ón nem fordult elő, vagy csak kevés volt belőle; a görögök rézzel ötvözték ezt a fémet, és az így kapott bronzból fegyvere181
ket gyártottak, amelyeket meglehetősen gyakori helyi viszálykodásaik során használtak fel. Készítettek még tartályokat, szobrokat és más tárgyakat is ónból. Athenaeusz a kissé korábban, i. e. 350 körül élt Hermipposzra hivatkozva luxuscikkekről is ír: „Föníciából a pálma gyümölcse és finom liszt [származott].” A perzsa király gyakran vette igénybe a föníciai tengeri hajókat a Földközi-tengeren. I. e. 460-ban az athéniek segítséget nyújtottak a perzsa hódítók elleni egyiptomi felkelőknek. A hadjárat vereséggel végződött, amelyet az athéniek részben a föníciaiak szerepének tulajdonítottak. Ezután Athén megpróbálta kiszorítani a föníciaiakat a számukra fontos bázist jelentő Ciprusról. Ez a kísérletük is kudarccal zárult. Felmerül a kérdés, vajon a megalkuvó föníciai kereskedők a konfliktus ideje alatt is fenntartották-e kereskedelmi kapcsolataikat Athénnel és annak szövetségeseivel? Vagy ők is megszenvedték a háborút? És így az athéniek elestek a datolyától és a finom liszttől, amelyből legjobb kenyereiket és süteményeiket készítették? Az athéni szövetségesek és a perzsák közötti tengeri csaták bevett harcmódja szerint a könnyű, magas építésű, jól irányítható föníciai hajók beúsztak az ellenség nehezebb hadigályái közé, 30 vagy még több harcosuk átugrott rájuk és megölte a görögöket. Ez a taktika jól működött az artemiszioni csatában 480-ban, ám ugyanabban az évben Szalamisz zárt vizein az ellenség nekivezette hajóit a föníciai hajóknak és elsüllyesztette őket. Azonban a 467-ben, az eurümedoni ütközetben az athéniek már nem ezt a taktikát követték, hanem saját katonáikkal győzték le az ellenséget. Ehhez hoplitákat, íjászokat és gerelyhajítókat vetettek be. Bár a 430-as években az athéniek utólag rájöttek, hogy az elsüllyesztés a legjobb harci taktikájuk, nem minden görög város folyamodott ehhez a célravezető módszerhez. I. e. 332-ben Nagy Sándor elvette a föníciai tengeri bázisokat a perzsáktól. E hatékony erővel az oldalán ki tudott állni a görög hajóhaddal szemben a Naxosztól délkeletre fekvő Amorgosznál, és győzelmet is aratott. A föníciaiak kétségtelenül örültek, hogy 182
hosszú idő után bosz-szút állhattak a szalamiszi vereségért. Azonban miután Nagy Sándor elfoglalta a Földközi-tenger keleti partvidékét, beolvadtak a környező népek hellenisztikus kultúrájába, és megszűntek önálló nép lenni. A föníciaiak különleges vonása, hogy nem áhítoztak más népek területeire; egyszerű, békés kereskedők voltak, és nagyrészt kis településeken éltek. (Kivéve Szidón nagy városát, amely szoros kapcsolatot tartott fenn Athénnal, és ezt a föníciaiak felett álló perzsa királyok is eltűrték.) A föníciaiak sok éven át még járadékot is fizettek, amiért Karthágót a kezükben tartották. Karthágót a föníciai Tyre városából érkező kivándorlók alapították, valószínűleg kevéssel i. e. 800 után. Az afrikai és a spanyol törzsek fémet vettek tőlük, cserébe más, számukra fontos áruval, például szőttessel és borral fizettek. A karthágóiak agresszívebbek voltak, mint a Földközi-tenger keleti partvidékén elő őseik: kereskedelmi monopóliumaik megtartása érdekében rendre megsemmisítették a rivális államok szállítmányait. Városuk védelmére erős falakat építettek, mivel belátták, hogy harcias viselkedésükkel időnként magukra vonják mások haragját. Végül a felemelkedő Római Köztársaság érdekei öszszeütközésbe kerültek Karthágó érdekeivel. A nehezen megvívott pun háborúk későbbi szakaszában a híres Hannibál Karthágó spanyolországi területeiről elindulva átkelt az Alpokon, északról megtámadta Itáliát, és sok éven át rettegésben tartotta Rómát. Végül i. e. 146-ban a rómaiak győztek; Karthágót lerombolták. Ám a föníciaiakat nem tudták kiirtani; ma sincs olyan része a Földközi-tenger medencéjének, ahol a lakosságnak ne lennének genetikai kapcsolatai ezzel a néppel. A rómaiak pedig később újraalapították Karthágó városát. Anthony Birley kiváló könyve, a Septimius Severus: The African Emperor (Szeptimiusz Szeverusz: az afrikai császár) Szeptimiusz hatalomra jutását, valamint i. sz. 193-tól 211-ig tartó uralmát mutatja be. Rövid időre két fia is követte őt a trónon. A líbiai Lepcis Magnából származó Szeptimiusz is pun 183
gyökerekkel dicsekedhetett, és valószínűleg, ha akcentussal is, de beszélte a föníciaiak nyelvét, éppúgy, mint a latint. Föníciaiként egy ideig ő uralta a Földközi-tenger vidékét. Oly büszke volt származására, hogy hatalmas összegeket fordított szülővárosa fejlesztésére és a városlakók büszkeségének erősítésére. A tengerre néző város maradványai ma is megcsodálhatok. Szicíliai Diodórosz, az i. e. 1. században élt görög történész azt állította, hogy a föníciaiak birtokoltak egy hatalmas és bőven termő szigetet nyugaton, Herkules oszlopai mögött, amelyet féltékenyen őriztek. Mivel a föníciaiak valószínűleg az akkor ismert világ mind a négy sarkába eljutottak hajóikkal, könnyen ismerhettek olyan területeket, amelyeket mások nem. Vajon ennek az ismeretlen földnek köze lehet Atlantiszhoz? Egyesek szerint az egyiptomi papok által Szolónnak elmesélt történet, amely végül Platónhoz is eljutott, föníciai kereskedőktől ered. Mivel ismert hajósok voltak, ez nem lehetetlen. Továbbá arra vonatkozó állítások is léteznek, hogy az a Földközitengert uraló hatalom, amelyről Platón beszél, eredetileg nem atlantiszi, hanem föníciai volt, és az általa leírt csaták nem Athén és e titokzatos atlantiszi erők között folytak, hanem Athén és régi ellenségei, a föníciaiak között. Ma már úgy gondoljuk, a föníciaiak nemcsak a Földközitenger térségében kereskedtek, hanem akár Amerikában is. Mark McMenamin geológus egy i. e. 350 és 320 között vert, Karthágóból származó pénzérmén az akkori világtérképet vélte felfedezni. Ezen a térképnek vélt rajzolaton úgy tűnik, Ázsia, Európa és az Újvilág látszik. Lehetséges vajon, hogy a Közép-Amerika partjain kikötő istenek, a hajókkal érkező szakállas, fehér bőrű utazók valójában föníciaiak voltak? Mindezek felvetik annak a lehetőségét, hogy a föníciaiak ihlették Atlantisz történetét, és hogy a föníciai civilizáció – kultúrájának nagyságával és messze eljutó tengeri haderejével – volt az, amelyről Platón mesél. 184
Lásd még: Athén, Szicíliai Diodórosz
185
Herkules oszlopai
A Herkules vagy Héraklész oszlopainak nevezett földrajzi képződmény a Gibraltári-szoros keleti végében, a Földközitenger bejáratát alkotó két hegyfok. Az ókori mitológiai hős Héraklésznek tizenkét próbát kellett kiállnia büntetésül azért, mert megölte feleségét és gyermekeit. Talán ma inkább római nevén, Herkulesként emlegetjük. A Herkules oszlopaira való legkorábbi utalás az i. e. 5. században élt görög történész, Hérodotosz műveiben fordul elő. Ám Herkules oszlopait leginkább Platón i. e. 360-ban írt Timaiosz című művéből ismerjük: „Városotoknak sok csodálatos nagy tette van itt feljegyezve, de nagyságban és hősiességben egy kiemelkedik valamennyi közül: feljegyzéseink ugyanis elmondják, mekkora hatalmat szüntetett meg egykor a városotok, mikor az fennhéjázva vonult egész Európa és Ázsia ellen, kívülről, az Atlantióceántól kelve útra. Akkor még be lehetett járni az ottani tengert; mert az előtt a szoros előtt, melyet ti Héraklész oszlopainak hívtok, volt egy sziget, amely nagyobb volt, mint Libüa és Ázsia együttvéve. Innen az akkori utazók átkelhettek a többi szigetre, e szigetekről pedig az egész szemben lévő szárazföldre, mely amaz igazi tenger körül terül el. Mert mindez, ami az említett szoroson belül van, keskeny bejáratú öbölnek tűnik fel; azt ellenben tényleg tengernek le186
het nevezni, mint az őt körülvevő földet is teljes joggal igazi szárazföldnek.” (Kövendi Dénes fordítása)
Északi oszlopnak a gibraltári szirtfokot, délinek pedig általában az észak-afrikai spanyol enklávéban, Ceutában magasodó Monté Hachót nevezik. Ám gyakran a marokkói Jebel Musát is azonosítják a déli oszloppal. A görög mitológia szerint az oszlopok akkor keletkeztek, amikor Herkules a tizenkét próba egyikét végrehajtotta. Tizedik próbaként Herkulesnek el kellett lopnia Gerüón marhacsordáját, amelyet a Földközi-tenger nyugati részén fekvő Erytheia szigetén tartott. A sziget felé tartva Herkules útját magas hegy torlaszolta el. Ez a hegy valamikor Atlasz titán volt, aki heggyé változott, miután Perszeusz megmutatta neki Medusza levágott fejét. Herkules, ahelyett, hogy megmászta volna a magas hegyet, a buzogányával kettéhasította. Ezzel a tettével örökre megváltoztatta a táj kinézetét; az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger vize ezentúl egybefolyt, és így keletkezett a Gibraltári-szoros. Az eredeti hegy egyik feléből a Monté Hacho lett, a másikból pedig a gibraltári szirt. Azóta őket Herkules oszlopaiként emlegetik. A két hegy ma a spanyol zászlón a címerpajzsot támasztja alá. Érdekes a zászlón szereplő latin mondás: Plus Ultra, amelynek jelentése: „azon túl van még folytatás”. Ez állítólag Herkules oszlopaira utal, amely a világ többi része felé nyíló kapu, és nem csupán a Földközi-tenger bejárata. Most ismét Platónhoz folyamodunk, mint azt tettük már többször is. Platón a Kritiaszban is tesz említést az oszlopokról. A következő részből kitűnik, hogy ezek az oszlopok a mediterrán civilizációk ismert világát a külső, ismeretlen világtól választották el: 187
„Mindenekelőtt arra emlékezzünk, hogy nagyjából kilencezer évvel ezelőtt tört ki – mint mondják – a háború a Héraklész oszlopain kívül és belül lakó valamennyi ember között: ezt kell most előadnunk elejétől végéig.” (Kövendi Dénes fordítása)
Ha az oszlopokat ebbe a megvilágításba helyezzük, felmerül a kérdés, vajon a földrajzi határokon kívül nem képeztek-e valamiféle spirituális határvonalat is. Sokat olvashatunk a korai szentélyek és a későbbi templomok, valamint katedrálisok belsejében lévő oszlopok jelentőségéről az egész Földközi-tenger vidékén. Vajon mit éreztek a Herkules oszlopain túlra hajózó tengerészek, amikor átléptek a külső világba? Csak találgathatjuk, milyen érzelmek törtek fel bennük, amint elhagyták az északi és a déli oszlopokat, ismert világuk biztonságát. Erre a választ talán Dante Isteni színjátékának Pokla adja meg. A 26. énekben Dante Odüsszeusszal (a görög hőssel, aki a faló ötletének segítségével vetett véget a trójai háborúnak) találkozik a pokol nyolcadik körének nyolcadik bugyrában. Odüsszeusz elmondja Danténak, hogy csupán azért hajózott Herkules oszlopain túlra, hogy megtalálja a Purgatórium hegyét. Ekkor örvénybe keveredett, hajója elsüllyedt, és mindenki a tengerbe veszett. Rendkívül érdekes az a gondolat, hogy a purgatórium az oszlopokon túl található. Számos utalást találhatunk Dante művében arra, hogy Herkules oszlopai jelképezték az emberi kíváncsiság megengedett határait: „S vén, lassú volt már a kis társaság, s a szoroshoz értünk, mely arra fekszik, hol Herkules emelte oszlopát, Hogy onnan már ne menjen senki messzibb, 188
s jobbkézről lassan elmarad Sevilla, balkézről Septa tünedezni tetszik. 'Ó, társak, bár veszélyek ezre víjja sziveteket, mégis Nyugatra hágtok; ha látástokból, bármi sok a híja, őriztek' — szóltam...” (Babits Mihály fordítása4)
Vajon ez a babona Platón idejében is tartotta magát? Milyennek tekintették Atlantisz lakóit, ha földjük az ismert világ határain kívül feküdt? Ezt soha nem tudjuk meg, de legalább hálásak lehetünk Platónnak, amiért a jövő generációit megismertette Herkules oszlopaival, így tovább kutathatjuk Atlantisz valódi helyét. Lásd még: Atlasz, Platón
4
Dante Alighieri: Isteni színjáték. Európa Kiadó, Budapest, 1957 189
Piri Reis térképe
Piri Reis térképe számos vitát váltott ki térképészeti körökben, ugyanis az Antarktiszt jégmentesnek tünteti fel, és világosan feltérképezi annak földrajzi jellegzetességeit. Mivel ma az Antarktiszt csaknem teljesen – néhol 2,5 kilométeres vastagságot is elérő – jégtakaró fedi, a tudósok csupán az 1940-es években voltak képesek feltérképezni a kontinensnek mélyen a jég alatt húzódó partvonalát. Ha Piri Reis térképe valóban az Antarktiszt ábrázolja, akkor ez azt jelenti, hogy azt akkor rajzolták, amikor az Antarktiszt még nem borította jég. Arról, hogy mikor lehetett jégmentes, megoszlanak a vélemények, ám több kutató szerint ez valamikor i. e. 15 000 és 6000 között képzelhető el. Még tovább bonyolítja a dolgot, hogy nincs olyan ismert civilizáció, amely abban az időben képes lett volna ilyen térképet elkészíteni. így az a kérdés merül fel, hogy a Piri Reis-térképen valóban az Antarktisz látható-e? Ahhoz, hogy megválaszolhassuk a kérdést, először tekintsük át magának a térképnek a történetét. Piri Ibn Haji Mehmed 1465-ben született Gallipoliban. A török haditengerészetnél előbb kalózkapitányként kezdett el harcolni, többek között Spanyolország, Genova és Velence ellen. Amikor később a szultán kérésére hivatalosan is csatlakozott az oszmán tengerészeihez, megkapta az admirálisi rangot, amely törökül 'reis7; ezért is ismerjük őt Piri Reisként. Tengeri kalandjai során Piri Reis annyi térképet gyűjtött öszsze, amennyit csak tudott, s ő maga is lerajzolta az általa meglátogatott partvidékek térképét. Mindezekből összeállította a Kitab-i Bahriye (A tenger könyve) című vaskos gyűjteményt, 190
amelyet Nagy Szulejmán szultánnak is bemutatott. Mindazonáltal nem az egész kötet, csupán annak egyetlen térképe tette őt híressé. Piri Reis 1513-ban készítette el azt a térképet, amely ma a nevét viseli. A gazellabőrre rajzolt térkép mára megmaradt része egy nagyobb világtérkép bal oldali fele, mely 117 helységnevet és 30 feliratot tartalmaz. Az egyik felirat azokat a térképeket nevezi meg, amelyeket Piri Reis forrásként használt fel térképe készítéséhez. Szám szerint húszat sorol fel, többek között nyolc, Ptolemaiosz által készített egyiptomi térképet, amelyek állítólag Nagy Sándor idejéből származnak, egy arab térképet, négy portugált és egy Kolumbusz által készítettet, amely az Újvilágot ábrázolja. Piri Reis térképének nagy erénye a részletessége, mely főként Dél-Amerika partvonalának megrajzolásában mutatkozik meg. Még a kontinens belsejét is megmutatja, s tisztán kivehetők az Andokból kilépő folyók, amelyek a tengerbe ömlenek. Ami figyelemre méltó ezen a térképen, az annak a déli földterületnek a feltüntetése, amely nagymértékű hasonlóságot mutat az Antarktisszal, és amely oly fontossá tette Piri Reis térképét. Az Antarktiszt hivatalosan az 1820-as években fedezték fel, és 1821-ben tette be oda először ember a lábát. így felettébb különös, hogy egy 1513-ban készült térképen szerepel. A kor más térképein is látható az, amiről a tudósok azt állítják, hogy egy elképzelt déli terület, az úgynevezett 'terra austral is' vagy 'a dél ismeretlen földje' (amely alapján Ausztráliát végül is elnevezték). Ám Piri Reis térképét az teszi különlegessé, hogy a rajta feltüntetett legdélibb kontinens rendkívüli mértékben hasonlít az Antarktiszra. Charles Hapgood, a Maps of the Ancient Sea Kings (Az ókori tengeri királyságok térképei) szerzője vizsgálatot kezdeményezett arról a kérdésről, hogy mennyire pontos Piri Reis térképe. Kikérte Harold Ohlmeyernek, az Egyesült Államok légierőfelderítő százada parancsnokának véleményét is, aki szerint Piri 191
Reis térképe érdekes módon megfelel az Antarktiszról 1949-ben készült szeizmikus vizsgálatok eredményeinek, ám nem talált magyarázatot arra, hogyan tartalmazhatta ezt az információt egy 1513-ban készült térkép. Hapgood arra a következtetésre jutott, hogy az Antarktisz nem mindig a Déli-sark közelében feküdt. Azt állította, hogy az általa „földkéreg-elmozdulásnak” nevezett folyamat következtében a földkéreg képes egyben elmozdulni, akár egy narancs meglazult héja. Hapgood eredetileg úgy gondolta, hogy ez a folyamat nagyon gyorsan végbemehet, amint valamilyen esemény kiváltja. Ez utóbbi állításáért sokan bírálták őt, figyelmen kívül hagyva, hogy Hapgood később módosította számításait, melyek eredményeként úgy vélte, hogy ez a folyamat akár 5000 évig is eltarthat. Szerinte a legutóbbi elmozdulás i. e. 9500-ban történt, és ennek hatására az Antarktisz a Déli-sark mellett „kötött ki”. Hapgood azt is kijelentette, hogy Piri Reis olyan térképek birtokába jutott, amelyek ez előtt a katasztrofális esemény – i. e. 9500 – előtt készültek, és hogy a forrásként szolgáló térképet megrajzoló tengerészek az egész világot feltérképezték, így az Antarktiszt is. A későbbi szerzőknek már csak fel kellett ezt használniuk, így például Rand és Rose Flem-Ath When the Sky Fell (Amikor az ég leszakadt) című könyvében azzal a gondolattal áll elő, hogy az eltűnt Atlantisz valaha az Antarktisz volt, mielőtt még a kontinens el nem szenvedte a Hapgood által felvázolt 30 fokos kéregelmozdulást. A középkorban legendák terjengtek a 'terra australis'-ról, a még felfedezésre váró déli földdarabról, és Charles Hapgood bírálói szerint Piri Reis térképe ezt ábrázolja, nem pedig az Antarktiszt. Ám ha egy pillanatra elvetjük a Hapgood által előtárt bizonyítékokat, és elfogadjuk azt a feltevést, hogy Piri Reis egy mitikus földet mutat meg nekünk, egy kérdés továbbra is fennmarad: ha a déli földterület legendája mindig is létezett, vajon 192
honnan ered ez a mese? Talán tengerészek találták ki, akik látták a forrásként szolgáló régi térképeket? Azt soha nem fogjuk megtudni, hogy a térkép egyes részeit milyen régi térképekről másolták. Az északnyugati részt valószínűleg Kolumbusz saját térképéről másolták, mivel ugyanazok a hibák fordulnak elő mindkettőn, bár a forrástérkép valamennyi vonását nem tudjuk világosan felderíteni. Bár Kolumbusz térképén nem szerepel az Antarktisz, Piri Reis térképén látható. Ne feledjük, Piri Reis elmondása szerint olyan forrástérképeket használt fel, amelyeket valamikor az egyiptomi Alexandriá-ban őriztek. Az ókorban Alexandria könyvtárát lerombolták, és hogy milyen térképeket tartalmazhatott, azt még elképzelni is nehezen tudjuk. Lehetséges, hogy a régen ott őrzött térképekből másolták ki az Antarktisznak gondolt kontinenst? A vita végső soron egy kérdésre összpontosul: Piri Reis vajon olyan térképre bukkant, amely részletesen tartalmazta az Antarktisz földrajzi jellemzőit, és ezeket az elemeket tüntette fel saját térképén, vagy pedig csupán egy olyan legendás déli földet ábrázolt, amelyet még fel sem fedeztek? Még nem sikerült végleges választ találnunk a kérdésre. Lásd még: Charles Hapgood
193
Platón
Platón (i. e. 427 körül-347 körül) előkelő athéni családból származott. Erőteljes hatást gyakorolt rá nagyra becsült mestere, Szókratész élete és halála. Szókratész halálos ítélete után Platón egy időre elhagyta Athént, kiábrándulva a város kormányzati rendszeréből. Úgy gondolta, addig nem lehet jó kormányzásról beszélni, amíg nem a filozófusokat választják meg vezetőknek, vagy a vezetők nem válnak filozófusokká. Néhány éven át utazással töltötte idejét; járt például Itáliában és Szicíliában – ahol, bár sikertelenül, de megpróbálta népszerűsíteni a filozófuskirály eszményképét – és egyéb helyeken, talán Egyiptomban is. Kétségtelenül Platón volt az antik világ legnépszerűbb filozófusa. Mintegy ötven év alatt számos munkát alkotott, amelyek legtöbbje fennmaradt az utókor számára. Művei közül kettőben, a Timaioszban és a Kritiaszban fordul elő először Atlantisz elsüllyedt szigetének témája, melyekben Platón vagy egy rég eltűnt kontinens legendáját őrizte meg, vagy a történelem egyik legnagyobb ábrándkergetését indította el. Amikor ma Atlantisz lehetséges helyszínei felmerülnek, a szerzők Platón leírásához folyamodva hasonlítják össze a csatornákról és Atlantiszról szóló leírását a vizsgált helyek földrajzi adottságaival. A teljes egészében fennmaradt Publikációk 25 dialógust és az Apológiát, Szókratész védőbeszédét foglalja magába. További 13 levél számos vita tárgyát képezi, mivel egyes tudósok szerint nem eredeti. Korai dialógusai rövid karakterábrázolások. Szókratészről készült leírása, amely nélkül semmit sem tudnánk a nagy filozófusról, egy fizikailag csúnya, ám briliáns, vitatkozó szellemű, erős, makacs és határozott ember képét tárja elénk. 194
Platón példaképével együtt hitt abban, hogy az erény tudás, ám hogy ennek a tudásnak milyennek kellene lennie, arról csupán homályos képet kapunk. Talán azt jelenti, hogy az embernek ismernie kell a jóságot és az örömöt, amely benne él. Az erény tanítható, ezért a Szókratész tanításairól szóló írásában Platón csodálkozását fejezi ki, amiért a városok élén álló uralkodók nem igyekeznek megtanítani azt fiaiknak. Az igazi tudás azt jelenti, hogy az ember szándékosan nem tesz rosszat, és ennek következtében boldog lesz. Szókratész nyilvánvalóan ingerelte a hozzá forduló embereket, mivel lerombolta azt a meggyőződésüket, hogy tudnak valamit. Olyan kérdéseket tett fel nekik, amelyekkel egy bizonyos választ próbált előhívni. Végül gyakran rávezette őket arra, hogy megrögzött nézeteik hamisak. Mivel senki sem szereti, ha bolondnak nézik, vagy bebizonyítják, hogy téved, Szókratész nem is örvendett nagy népszerűségnek, sőt végül koholt vádak alapján halálra ítélték. Platónra akkora hatást gyakorolt Szókratész pere és annak kimenetele, hogy az saját filozófiáját is megrengette. Platón mélységes fájdalmat érzett barátjának és mentorának halálba üldözése miatt egy demokratikusnak számító államban, s arra a meggyőződésre jutott, hogy a jó kormányzat élén olyan szakembereknek kell állniuk, akiket a kormányzott nép egyáltalán nem vonhat felelősségre, és akik nem állnak merev szabályok ellenőrzése alatt. A jogrendnek csupán a szakértelem hiányában lehet hasznát venni. Ezután következik a sorban a jóindulatú monarchia, a törvénytisztelő arisztokráciával és a demokrácia; ennél is alacsonyabb rendű a törvénytelen demokrácia, majd végül az oligarchák és a zsarnokok uralma következik. Ennek az elképzelésnek az a rögtön szembeötlő gyakorlati hibája, hogy a kormányban helyet foglaló „szakértőknek” valóban nagyon kivételes embereknek kell lenniük ahhoz, hogy ne éljenek vissza a korlátlan hatalommal. Platón Köztársaság című művében annak a véleménynek is hangot ad, miszerint „a de195
mokrácia zsarnokságba csap át”. Az ideális kormányzat annyira megfoghatatlan, hogyha ténylegesen létezne, mindannyian annak az uralma alatt szeretnénk élni. Platón nézeteit kortársai nem fogadták osztatlan egyetértéssel; például Isocrates nem sok gyakorlati hasznukat látta, mivel nem a fontos dolgokkal foglalkoznak. Szerinte a hasznosságnak kell az oktatás középpontjában állnia. Helen című művében Isocrates így ír: „Egyes emberek nagyon büszkék arra, hogy abszurd és gyakorlati haszon nélküli javaslatokat tudnak megfogalmazni, majd elég jól megvédeni. Vannak emberek, akik [...azt mondják] lehetetlen hamis állítást tenni, vagy azt megcáfolni [...] Emlékezniük kellene arra, hogy sokkal jobb gyakorlati ügyekben hozni értelmes ítéletet, mint bármennyire is pontos, ám haszontalan tudást birtokolni, és többet ér a kis mértékű fölény fontos ügyekben, mint a kiterjedt, ám haszontalan tudás.”
Euthüdémosz című dialógusában Platón nevetségessé teszi a névadó szofistát, aki Szókratésznak be tudja bizonyítani, hogy apja, Szophroniszkosz nem az apja, csupán azáltal, hogy olyan kérdéseket tesz fel, és olyan kijelentéseket állít, amelyeket nem lehet megcáfolni. A realitásokhoz közelebb álló Isocrates érezte, hogy ennek a szójátéknak alig van, vagy egyáltalán nincs értelme. Amikor Athénban tartózkodott, Platón főként a Hekadémosz nevű hősről elnevezett ligetben álló Akadémia tornacsarnokában tanított. Platón véleménye szülőföldjéről, Attikáról nem volt túl hízelgő. Kritiasz című dialógusában azt írja, hogy Attika „olyan, mint egy betegség által elgyötört test csontváza; a puha, termékeny talaj eltűnt, a földnek csupán a csontja és a bőre maradt meg”. (Kövendi Dénes fordítása) 196
A Görögországba látogatók ma azt tapasztalhatják, hogy több mint két évezreddel később is elég termékeny a talaj ahhoz, hogy megfelelő vegetációt tartson fenn, és vonzóvá tegye ezt a helyet. Éppígy, akik manapság Platón írásait olvassák, elámulnak változatos stílusán; műveinek egyes elbeszélő részei humort vagy szomorúságot fejeznek ki, a nagy eseményeket pedig gyakran szenvedéllyel vagy ünnepélyességgel ábrázolja. Platón filozófiája túlélte korát. A Római Birodalom filozófusait, köztük a nagy Marcus Tullius Cicerót (i. e. 106-43) is elbűvölték Platón gondolatai. Cicero pedig halála után még hosszú ideig hatott az olyan korai keresztény írókra, mint Szent Jeromos és Szent Ambrus. Cicero korában arról bontakoztak ki viták, hogy az erény vajon Isten kegyelméből származik-e, vagy emberi erőfeszítés eredménye. 1345-ben Veronában megtalálták Cicero leveleit, amelyeket Petrarca lemásolt, és saját gondolatainak nagy részét is rájuk építette. Több más humanista szerző is hasonlóképpen cselekedett. Betty Radice Who's Who in the Ancient World (Ki kicsoda az ókori világban) című könyvében rámutat: „A görög gondolkodás folytonosságát Rómában és a nyugati civilizációban nehéz lett volna megőrizni, ha Cicero nem töltötte volna be a közvetítő szerepét”. Ez a „görög gondolkodás” természetesen nagyrészt Platón filozófiáját jelenti. Platón azonban nemcsak a keresztény világra hatott. A nagy iszlám bölcsek, mint például Al-Farabi (i. sz. 878-950 körül) és Averroés (i. sz. 1126-1198) jól ismerték az olyan görög filozófusok tanításait, mint Platón és nagyszerű tanítványa, Arisztotelész. A muszlimok számára Platónnak az a gondolata, hogy a filozófusokból lesznek a legjobb uralkodók, teljes mértékben összeegyeztethető tanítójuk és vezetőjük, Mohamed tanaival. Platón, valamint Arisztotelész és az iszlám filozófusok tanításai a zsidó filozófiára is hatást gyakoroltak, bár a zsidó gondolkodók elsősorban Arisztotelész filozófiáját tartották tanulmányozásra érdemesnek. 197
Az i. sz. 3. században ismét újjáéledő platonizmust, amely rendkívül fontossá vált a pogány világ gondolkodói számára, neoplatonizmusnak nevezzük. Ez az irányzat Platón filozófiáján kívül Pitagorasz és Arisztotelész, valamint a sztoikusok tanításait is magában foglalja. Bár Justinianus császár felszámolta a még 529-ben is működő pogány iskolákat, a görög filozófusok hatása túl erős volt ahhoz, hogy végleg megsemmisüljön. Plótinoszról (i. sz. 204 körül-270) azt tartják, hogy ő a neoplatonizmus megalapítója, bár ezt a fogalmat csupán a 19. század elejétől kezdve használják, így Plótinosz egyszerűen platonistaként határozhatta meg önmagát. A reneszánsz idején Giovanni Pico della Mirandola (1463-1494), olasz nemes, a De hominis dignitate (Az emberi méltóságról) című mű szerzője új lendületet adott a filozófiának, különösen a humanizmusnak, amely elfogadta azt, hogy a vallásos hitet mind a keresztények, mind a nem keresztények megérthetik, legalábbis részlegesen. Pico számára Platón és iskolájának filozófiája teljes érvényű filozófia volt, és a reneszánsz alatt még inkább megerősödött hitele. Pico a keresztény gondolkodás szemszögéből kívánta próbára tenni a filozófia és a vallás valamennyi formájának értékét. Homérosz költészetét úgy jellemezték, hogy megértése olyan, mintha egy hagymát próbálnánk meghámozni: minden lefejtett réteg alatt egy újabb réteg húzódik. Ez Platón műveire is érvényes. Saját gondolatait és tanításait nagymértékben befolyásolták mások, főként példaképe, Szókratész. Egyesek szerint a dialógusokban – mivel egyértelműen Szókratész a főszereplő – Platón azonosul Szókratésznak mint történelmi személynek a nézeteivel, nem csupán közvetíti azokat. Nem tudhatjuk pontosan, hogy maga Platón mit gondolt, hiszen nagyon sok utalást tesz, ám nem fejti ki egyértelműen a nézeteit. Filozófiáját kiegészítette és módosította tanítványa, Arisztotelész, majd a következő évszázadok tudósai és gondolkodói is ezt tették. A világ nagy vallásainak teológusai is sokat köszönhetnek Platónnak: ő az első olyan nagy gondolkodó, aki azt vallotta, hogy a lélek 198
halhatatlan, mivel Isten teremtette. Míg a betegségek elpusztíthatják a testet, az Istentől eredő lélek megsemmisíthetetlen. Az Encyclopaedia Britannica így foglalja össze Platón életművét: „Platón hatása az egész nyugati kultúrában nyomon követhető, Arisztotelésztől Szent Ágostonon keresztül Pascalig és A. N. Whiteheadig, a kiváló huszadik századi filozófusig, aki kijelentette: »Az európai filozófiai tradíció legbiztosabb általános jellemzője az, hogy Platónra hivatkozó lábjegyzetekkel van tele«.”
Lásd még: Athén, Kritiasz, Timaiosz
199
Idősebb Plinius
Gaius Plinius Secundus (i. sz. 23 körül-79), akit idősebb Pliniusként ismerünk – e jelzővel megkülönböztetve őt unokaöcscsétől és nevelt fiától, az ifjabb Pliniustól –, 79 augusztusában az itáliai Misenumnál a római flotta parancsnoka volt. Ekkor már egy ideje tanulmányozta a forrongó Vezúv hatalmas csúcsát, amelyet jól láthatott a Nápolyi-öbölből. Éjszaka izzó, vörös fényt látott, nappal pedig egyre sűrűbb füstoszlopot. Elbűvölte a látvány, amelyre mindennapi teendői során is gyakran visszagondolt. Vespasianus császár (i. sz. 69-től 79-ig uralkodott) barátjaként nagy hatalommal és befolyással bírt, ám nem politikusként írta be magát a római történelembe. A szenátori rangtól nem sokkal elmaradó lovagi rend tagja volt, így kényelmesen, anyagi gondok nélkül élhette életét. A vele azonos rangban állók általában katonai pályára léptek, vagy pedig a jogi vagy köztisztviselői hivatást választották. Pliniust a katonai karrier vonzotta, egy ideig még egy lovasszázad kapitánya is lett, ám ő nem az a fajta ember volt, aki a szabadidejét tiszti kocsmákban múlatta volna. Míg Germániában állomásozott, könyvet írt hazája germánok elleni hőstetteiről, valamint egy monográfiát is a dárdával felfegyverzett lovasság harci módszereiről (akkoriban dárdát általában vidéki kisegítő csapatok, nem pedig városi katonák használtak). Megírta barátja és patrónusa, Pomponius Secundus életrajzát is, akire sok tekintetben hasonlított. I. sz. 58-ban visszatért Itáliába, ahol nyugodt, visszavonult életet élt. Feltehetőleg nem becsülte sokra Néró császárt és az akkori kormányzatot, így elzárkózott a világ elől. Talán alkal200
manként jogászi munkát is végzett, ám ideje nagy részét tudományos kutatásainak szentelte. Néró i. sz. 68-ban elkövetett öngyilkossága és három trónigénylő rövid uralma után a keleten szolgáló légiók Vespasianus iránt nyilvánították ki támogatásukat; Vespasianus ekkor éppen hadjáratot vezetett a zsidók ellen, akik ismét fellázadtak a római uralom ellen Palesztinában. Amikor őt jelölték császárnak, fiára, Titusra hagyta a hadjárat befejezését, és Rómába indult, hogy császári kötelességének eleget tegyen. Titus és Plinius régebben együtt szolgáltak Germániában, így Plinius ismerte az új uralkodócsaládot, és ennek köszönhette azt is, hogy fontos vezetői tisztségekre nevezték ki, többek között Hispániába, Galliába és Afrikába. Vespasianus, a földön járó, gyakorlatias és jó humorú császár minden bizonnyal jobban megfelelt Plinius ízlésének, mint Néró. Mivel Plinius jól végezte munkáját, a császári tanács tagjává is megválasztották. Szabadidejében többek között egy 31 kötetből álló történelmi munkán dolgozott, amely csak halála után jelent meg. Egy másik, még ma is hozzáférhető művét, a Historia Naturalist (Természettörténet) régi katonatársának, Titusnak ajánlotta. Egyéb írásairól ifjabb Plinius tesz említést; ezek közül néhány a nyilvánosság előtti beszéd technikájának csiszolását taglalja. A 37 kötetből álló Historia Naturalis a témák olyan széles körét fogja át, mint a botanika, a zoológia, az orvostudomány, a geológia, a művészet és az építészet. Szemére vethetnénk, hogy nem tesz különbséget a valószínű és a valószínűtlen dolgok között; egyes állításairól még életében kiderült, hogy tévesek, másokról talán egykor elhitték, hogy igazak, de voltak egyértelműen nevetségesek is. Bár Plinius nem tanulmányozta a tudományos módszereket, sok megfigyelése értékes és figyelemre méltó. Többek között mesél nekünk társadalmának kicsinyes csalásairól, például arról, hogy a felszabadított rabszolgák, sőt a rabszolgák is, arannyal bevont vasgyűrűt viseltek az ujjukon, így 201
próbálva elhitetni az emberekkel, hogy ők is, akár maga Plinius, a lovagi rang birtokosai. A Római Birodalom kultúrájának egyik legvonzóbb vonása az, hogy az Itálián kívüli társadalmaknak az elit rétege is magáévá tudta tenni a hagyományosan római szokásokat és eseményeket, és részt vehetett bennük. Ez vezetett a britonok [Anglia őslakói], afrikaiak, a görögök, a gallok, az ibériaiak és más népek asszimilációjához. Plinius ebben a kulturális gyarmatosításban a rómaiak isten adta kötelességét és más népek civilizálásának feladatát látta. A római felsőbbrendűség régimódi és hagyományos nézetét vallotta, és ez az attitűd a birodalom felépítését és hosszú fennmaradását szolgálta. Több modern kori birodalomalapító is hangoztatott hasonló elveket népének természetes felsőbbrendűségéről, ám általában nem ért el ilyen tartós sikereket. Plinius hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát az őt körülvevő világ megismerésébe. Elképzelhetjük, mit érezhetett, amikor a Vezúv a szeme láttára tört ki. Flottájának kiadta a parancsot, készüljön fel a közeli túlsó partra való átkelésre, hogy segítséget nyújtsanak és kimentsék a veszélybe került embereket. A levegőt kénes bűz hatotta át; kilövellt gázokból és törmelékekből álló sűrű felhő emelkedett fel, majd tartalmát az alatta lévő szerencsétlenekre árasztotta. Forró gázok áramlatai hömpölyögtek le a vulkán oldalán, és kegyetlenül felégettek mindent, ami az útjukba került. Herculaneum lakóinak kevés esélyük maradt a menekülésre, míg Pompejiben azok, akik a kitörésről időben értesültek, és elég gyorsak voltak, el tudták hagyni a várost. Pliniust megdöbbentette a látvány, ám annyira kíváncsi volt, hogy a lehető legközelebbről akarta megfigyelni a jelenséget. A vakmerő férfi az életével játszott, és el is veszítette azt, amikor a fojtogató füst utolérte a közeli Stabiae-nál. Emlékezetét azonban tovább őrzik nagyszabású munkái. Historia Naturalis című könyvében Plinius megemlíti, hogy Uba, az észak-afrikai Numidia királya, a murex nevű tengeri 202
csiga tenyésztését tervezte, amelyből Atlantiszon értékes festéket gyártottak. Ezeknek az élőlényeknek a nyálkájából készült a híres türoszi bíborszínű festékanyag. Plinius az egész folyamatot leírja, a puhatestűek kihalászásától, amelyhez kagylót használnak csalétkül, a nyálka kivonásán és a festék gyártásán keresztül a festésig. Plinius Atlantisz szigetét a spanyolországi Cadiztól 12 ezer kilométerre helyezi. Ráadásul egy másik, szintén Atlantisznak nevezett szigetről is beszámol, amely viszont Afrika partjainál fekszik.
203
Plutarkhosz
A reneszánsz idején Plutarkhosz Bioi paralléloi (Párhuzamos életrajzok) című műve ismét divatba jött, és sokaknak meghozta a kedvét a klasszikus irodalom és kultúra tanulmányozásához. A Nyugatrómai Birodalom bukása után az 1453-ig fennálló Keletrómai, úgynevezett Bizánci Birodalom sokat megőrzött az antik világ szelleméből, és ugyanez jellemezte a feltörekvő iszlám államokat is. A bizánci gondolkodóknak – különösképpen a mai Izmir (Törökország) mellett született Maximus Planudesnek (i. sz. 1260 körül-1310 körül) – köszönhetően maradt fenn Plutarkhosz számos műve is. Mesztriusz Plutarkhosz a görögországi Khairóneiában élt, 32 kilométerre a jósdájáról ismert delphoi Apollón-templomtól. A templom a Parnasszus hegyének lejtőjére épült, a még ma is látható hatalmas olajfaliget fölé. Öregkorában Plutarkhosz is tagja lett a templom papságának. Elég gazdag volt ahhoz, hogy birtokot tartson fenn, ahol olvasói meglátogathatták, és elég szerencsés ahhoz, hogy tehetségét még életében felismerjék. A hozzá hasonló rangú emberektől elvárták, hogy a helyi közélet szereplői legyenek, így szülővárosában ő is az arkhóni hivatalt töltötte be. Írói tevékenysége mellett tanított is, és ennek köszönhetően nemcsak a közeli Athénba, de Itáliába és Egyiptomba is eljutott. Kiváló gondolkodó lévén, hírneve az egész Római Birodalomban elterjedt. A templom közelében, ahol szolgált, egy forrás található, amelynek a vize a bölcsesség ajándékát nyújtja annak, aki iszik belőle. Ha ez igaz, és ha Plutarkhosz is ivott belőle, talán érthető, miért lett belőle nagy gondolkodó. Plutarkhoszt 204
leginkább a különböző emberi életek, viselkedésformák érdekelték. Dialógusokat írt, 78 esszét és más műveket is alkotott. A monumentális Életrajzokon kívül másik nagyszabású műve az Éthika/Moralia (Erkölcstani írások). Ennek egy részét rövid esszék alkotják, amelyek korábbi írók, például Arisztotelész és Platón vagy a sztoikusok és az epikureusok művei alapján készültek, és az erkölcs kérdéseit taglalják. írásain átüt barátságos személyisége, és érezhetően kellő tapasztalatot gyűjtött ahhoz, hogy tanácsokkal lássa el a politikai pályára készülő fiatalokat. Plutarkhosz a saját életében szerzett tapasztalatok mellett a történelmi kutatásaiból levont morális konklúziókat is felhasználja. Műveit dialógus formájába öntötte, így beszélgetések során tárta fel filozófiai nézeteit. Ez nemcsak a maga idejében számított kedvelt műfajnak, hanem korábban is. Püthiai dialógusai nem csupán filozófiai kérdésekre szorítkoznak, hanem a vallás és a hit témájára is kitérnek, és nagyrészt az Apollóntemplom papjaként szerzett tapasztalataira épülnek. Egyes felvetései ma már talán mosolygásra késztetik az olvasót. Felteszi például azt a kérdést, vajon a vízben élő állatok értelmesebbek-e, mint a szárazföldiek. A hangsúly azonban nem azon van, hogy így vagy úgy megválaszoljuk a kérdést, hanem hogy racionálisan elgondolkodjunk a felvetett témákon. Filozófiája Platón tanításain alapul. Platón követőjeként elkerülhetetlen, hogy életrajzaiban említést tegyen Atlantiszról. Lükurgoszról szóló életrajza az ideális közjó utópikus államának képét vázolja fel. A Párhuzamos életrajzok Szolónról szóló részében így ír: „Platón különös becsvággyal fogott hozzá, hogy élete mesterműveként megírja Atlantisz történetét; fel akarta ékesíteni, akár egy családi örökségből rámaradt szép fekvésű földdarabot, pompás palotát akart építeni belőle nagy oszlopcsarnokkal, termekkel és díszes udvarokkal; egyszóval olyan művet 205
akart alkotni, amelyhez egyetlen más mítosz vagy költemény sem hasonlítható. De már későn kezdett hozzá, és életéből nem telt a nagy mű befejezésére. Bármennyi gyönyörűségünket leljük is abban, amit megírt, mégis hiányzik, ami megírat-lanul maradt. Mint az athéniek sok szép alkotásuk közt az olümpiai Zeusz templomát, úgy hagyta Platón bölcs elméje is befejezetlenül az Atlantisz történetét.”
(Máthé Elek fordítása5) Plutarkhosz a Római Birodalomban élt, így korának hivatalos nyelve a latin volt, ám a görög nyelvű területeken a latin inkább csak második nyelvnek számított. Ugyanakkor a magas szintű görög nyelvtudás egyre inkább a tanult emberek megkülönböztető jegye lett még Rómában is, és ez a tendencia idővel csak erősödött. Plutarkhosz korának azon pragmatikus görögjei közé tartozott, akik elfogadták, hogy míg népük a szellemi hatalmat tartja kezében, a katonai hatalmat a rómaiak birtokolják, és azzal érveltek, hogy a két különböző erő jobban jár, ha együttműködik, mintha szemben állna egymással. Ez az egyik fő oka annak, hogy a görög városok egymással versengve próbálták elnyerni azt a kegyet, hogy templomot emelhessenek a római császárok tiszteletére; inkább ezt tették, mint hogy nyögve viselték volna az elnyomó rómaiak igáját. A római hódítók pedig még sok évvel Görögország meghódítása után is örültek annak, hogy az alávetett nép megőrzi régi szokásait és törvényeit, sőt még saját pénzt is veret, feltéve, hogy ezek a tevékenységek nem sértik a rómaiak tekintélyét és érdekeit. A helyi pénzérmék kibocsátása, még az alexandriai billon tetradrachmáé is, i. sz. 296-ban, a nagy Diocletianus császár uralma alatt megszűnt. Másfelől viszont, amint a Nyugat5
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 206
római Császárság kétségbeesetten küzdött uralma fenntartásáért, egyre inkább a birodalom keleti fele vette át a hatalmat, így a görög nyelv, kultúra és szokások felülkerekedtek a római világ felett. Plutarkhosz Párhuzamos életrajzai, amelyből több mint háromnegyed millió szó maradt fenn, mindig párban, egy római és egy görög – valamilyen tekintetben hasonló – személyiség életét hasonlítja össze. A szerző a hangsúlyt mindvégig az emberi természet különleges vonásaira helyezi. Az évszázadokkal korábban élt emberek életrajzi adatainak felkutatása nehéz és időigényes feladat lehetett. Még sokat váratott magára a nyomtatott és tömegesen előállított könyvek kora. A görögök közül az athéni Thészeusz (az ókori király és hős), Periklész és Nikiasz (mindkettő politikus és hadvezér) szerepel Plutarkhosz életrajzaiban, csakúgy, mint a spártai Agisz és Ageszilaosz (mindkettő király) és Lükurgosz (az alkotmány megteremtője), valamint Pelopidasz, az energikus thébai államférfi, hadvezér és hazafi. Az említésre méltó rómaiak között szerepel a nagy Julius Caesar és rokona, Gaius Marius, konzul és hadvezér, valamint a politikus és ügyvéd Cicero és a legendás Coriolanus. Az Oxford Classical Dictionary így jellemzi a Párhuzamos életrajzokat: „Míg egy történész számára gyötrelmes és csalóka élményt okoznak Plutarkhosz életrajzai, számos generáció megszerette, mivel a részletek pontos bemutatásával, élő és emlékezetes előadásmódjukkal, valamint rugalmas és visszafogott stílusukkal e művek jelentették az ókori világ megismerésének fő forrását.”
Lásd még: Athén, Platón, Szolón
207
Popol Vuh
A Popol Vuh a maja civilizációhoz tartozó guatemalai Kiesé (Quiché) Királyság szent könyve, jelentése 'a közösség könyve”, bár egyes fordítók 'írott lapok könyvének' fordítják. A népszerű nevén 'maja biblia' a maja teremtéstörténetet tartalmazza: származásukról mesél, valamint arról, hogyan kerültek KözépAmerikába, és hogyan alapították meg a Kiesé (Quiché) Királyságot. A meglehetősen kalandos történetet megélt könyvet az 1800as évek közepén dr. Carl Scherzer fedezte fel, vagyis pontosabban, fedezte fel ismét. Úgy tűnik, egy sokkal régebbi, latin betűkkel írt könyv maja nyelvű példányáról van szó, amit az magyaráz, hogy a maja hieroglif írást a spanyol hódítás után betiltották. A könyvet 1702-ben egy Fransisco Ximénez nevű spanyol pap találta meg egy guatemalai városban. Ahelyett azonban, hogy a bevett szokás szerint megsemmisítette volna a pogánynak minősülő művet, lemásolta, sőt lefordította spanyol nyelvre. Ez a változat azután Guatemala város könyvtárába került, ahol a többi dokumentum közé keveredve több mint száz éven át rejtve maradt. Dr. Scherzer volt az, aki Brasseur de Bourbourg-ral együtt 1854-ben újra felfedezte a könyvet. A négy kötetből álló Popol Vuh néhány bevezető fejezete – amelyből megtudhatjuk, hogy az első emberek fából készültek – a Föld keletkezésével foglalkozik. Az istenek azonban elpusztították ezeket a teremtményeket, mivel nem volt lelkük, és nem tudták dicsőíteni teremtőjüket:
208
„És azután elárasztották őket vízzel, és ezt az Ég Szíve határozta el. És nagy árvíz keletkezett és ömlött a fejére a bábuknak, amelyeket fából faragtak. Tcitéből készült a férfi teste, amikor a Teremtő és Alakító faragta. Nádból az asszony akit a Teremtő és az Alakító faragott,”
Ám ezek a teremtmények is elpusztultak: „De ezek a teremtmények nem gondolkodtak, nem beszéltek Létrehozójukkal, Megvalósítójukkal, ezért megsemmisítették, vízbe fojtották őket. Nehéz gyantaeső hullott az égből. És jött a Szemkivájó, ahogy nevezik, és kivájta szemüket; és jött a Haláldenevér, és levágta fejüket; és jött a Leselkedő Jaguár, és felfalta húsukat. És jött a Dühöngő Jaguár, és széttépte őket, összezúzta csontjaikat és idegeiket. Összemorzsolta és megőrölte csontjaikat. Arcuk büntetése volt ez, mivel nem gondoltak sem az Anyára, sem az Atyára, az Ég Szívére és Egylábú Villanásra. Elsötétült a Föld színe. Fekete eső zuhogott nappal és éjszaka.”
Végül embereket teremtettek, akik egy Tulan nevű helyen gyűltek össze. Azonban sok gonddal kellett szembenézniük, míg végül a törzsek nyelvei elkülönültek; ekkor egy végső vándorlásra szánták el magukat. Tohil isten vezetése alatt indultak útnak, és számos nehézség árán elérték a tengert. Ekkor a tenger kettévált előttük: „Nem egészen világos, hogyan keltek át a tengeren, úgy keltek át, mintha nem is lett volna tenger. Sok-sok kövön lépkedve jutottak át. 209
A kövek ott voltak halomban a homokban, és azokon mentek át. Sok-sok sziklasor volt, és Meghasadt Homoknak hívták. Hogy át tudjanak menni, ott a tengeren. A víz kettévált, amikor ők ott áthaladtak.” (Boglár Lajos és Kuczka Péter fordítása6)
Vajon lehetséges-e, hogy a „sorban álló kövek” valójában szigetek voltak, amelyeken keresztülhaladva a törzsek elérkeztek új otthonukba? Ez érdekes gondolat, és más kielégítő választ nem is találhatunk erre a kérdésre, hacsak nem maguk az istenek léptek közbe. A Popol Vuh egyik részében azt meséli el, hogy egyes törzsek hogyan jutottak el Keletre, míg mások Nyugatra; azokból, akik Közép-Amerikába mentek, lett a kiesé nép. Ez érdekes hasonlóságot mutat az Oera Linda Bookban szereplő észak-európai fríz nép történetével, mely szerint Nef Tunis és Nef Inka követői keleti, illetve nyugati irányba indultak, miután otthonuk, Atland elpusztult. Egyéb közép-amerikai mítoszok is beszámolnak nagy vándorlásokról: az aztékok egyik legendája azt beszéli el, hogyan érkeztek Közép-Amerikába egy Aztlan nevű helyről, miután hosszú hajóutat tettek meg. Sok más törzsnek is vannak hasonló történetei arról, miként menekültek meg egy nagy árvízből, és jutottak el új otthonukba. A Popol Vuhban felidézett eredeti haza az a hely, ahol az emberiség született, és ahol minden faj békében, egyetértésben élt egymás mellett: „Azután nagy számban voltak ott fekete emberek és fehér emberek, sok osztályhoz tartozó emberek és sok nyelven beszélő emberek, és csodálatos volt hallani őket.”
6
Popol Vuh. Helikon, Budapest, 1984. 210
Bár a Popol Vuhnak a birtokunkban lévő változatát valamikor a 16. században írták, olyan eseményekről számol be, amelyek jóval a történelem előtti korokban estek meg. A kicsék szent könyvének első angol nyelvű fordítását Lewis Spence jelentette meg 1908-ban. Úgy vélte, a Popol Vuh története szájhagyomány útján szállt egyik generációról a másikra, és a benne lévő mítoszok ily módon maradhattak élők: „A maja civilizáció valószínűleg nagyon távoli múltba nyúlik vissza, bár ezt a felvetést nem támasztják alá megfelelő bizonyítékok. Egy valami mégis bizonyos: a spanyol hódítás idején az írott nyelv már a piktografikus formából a fonetikusideografikus formába való átalakulás folyamatában volt, és ezért a Popol Vuhnak semmilyen rögzült irodalmi formája nem maradhatott fenn hosszabb ideig. Sokkal valószínűbb, hogy sok generáción át szájról szájra adták át történetét –az irodalmi művek megőrzésének ez a módja rendkívül elterjedt az amerikai népek körében. Az amerikai őslakosok emlékezőtehetsége mindig is kiváltotta azok csodálatát, akik kapcsolatba kerültek velük. A spanyol hódítókat ámulatba ejtette az a könnyedség, amellyel a mexikóiak elképesztő hosszúságú verseiket és szónoklataikat adták elő, és az indiánok nagyszerű memóriateljesítményeinek is számos példája ismert.”
Könnyen meglehet tehát, hogy egy ókori mesét tartunk a kezünkben, amely az Atlantiszról szóló más beszámolókat visszhangozza. Ezek az egymástól független történetek minden bizonnyal a számos civilizáció kiindulópontját jelentő közös hazáról szólnak, amelyet azok alapítottak, akik elhagyták a pusztuló 211
őshaza süllyedő partjait, és új otthont teremtettek Keleten és Nyugaton. Lásd még: Oera Linda Book, Brasseur de Bourbourg abbé
212
Poszeidón
Valószínűleg Cape Sounion az az ókori hely, amely a legalkalmasabb arra, hogy a hatalmas tengeristen, Poszeidón birodalmáról fogalmat alkothassunk. Itt, Athéntől néhány kilométerre állnak Poszeidón templomának romjai, amelyek a magaslatról messze tekintenek a tenger fölé. Poszeidón ide készült nagyméretű bronzszobrát ma a görög főváros Nemzeti Múzeumában őrzik, ám a látogató, ha van fantáziája, még mindig érezheti jelenlétét a templom romjai között és a hatalmas víztömeg fölött, ahonnan – mint ókori követői állították – időnként kiemelkedik. Mivel Görögország hegyek és szigetek földje, a tenger fontos útvonalat jelentett, és jelent ma is. A sziget belsejében, egymástól csupán néhány mérföldnyire található, ám magas hegyek által elválasztott városok azt az érzetet keltik, mintha különböző bolygókon lennének. A modern út– és alagútépítő technikák megoldottak ugyan néhány közlekedési problémát, ám néhol még mindig hajóval lehet a leggyorsabban és a legkönnyebben eljutni egyik helyről a másikra, és a repülőtérrel nem rendelkező szigeteket gyakorlatilag csak hajóval lehet megközelíteni. Egy nyugodt, napsütéses napon csábító a hajóút gondolata; ám amikor Poszeidón haragra gerjed, ami elég hirtelen megtörténhet a Földközi-tenger és az Egei-tenger környékén, a hajó utasa nem tehet mást, mint hogy biztonságos kikötőért imádkozik. A nagy hatalmú istent, Poszeidónt imádni és gyakran békíteni kellett, mivel a tengeri utazó élete legalább annyira múlott az isten jóindulatán, mint a tengerészek ügyességén és szakértelmén. Platón Kritiasz című dialógusában leírja, hogy Atlantisz 213
városának palotájában található egy Poszeidón tiszteletére állított szentély. így mutatja be a templomot: „egy sztadion hosszú, három plethron széles s ennek megfelelő magasságú volt, de formájában volt valami barbár. A templomot kívülről teljesen bevonták ezüsttel, az oromzat kivételével, melyet arannyal burkoltak. [...] Aranyszobrokat állítottak fel a templomban; az istent, amint kocsiján áll és hat szárnyas lovát hajtja, s ő maga oly nagy, hogy feje tetejével a tetőt érinti.” (Kövendi Dénes fordítása)
Az ókori görögök fő fehérjeforrása a rengeteg fajta hal volt, ezért a halászok nagy többsége természetesen Poszeidón hívei közé tartozott. Az istenek panteonjában magas rang illette meg, és az athéni Akropoliszon álló Parthenon melletti Erekhtheum templomában is ő volt az egyik isten, akihez imádkoztak. Ezt a különleges templomot nem csupán egyetlen istenség tiszteletére emelték: Poszeidón mellett Athénénak, a város védnökének, és Erechtheusnak, a legendás királynak is szentelték. Erekhtheusz király Athén történelmének korai szakaszában állítólag palotát építtetett az Akropoliszra. Ebben az időben Poszeidón el akarta nyerni a város lakóinak tetszését azért, hogy uralkodhasson felettük. Egyesek szerint megölte Erekhtheuszt, míg mások azt állítják, hogy Poszeidón fivére, a főisten Zeusz mennykőcsapása végzett vele. Erekhtheusz halála után palotáját templommá alakították, őt pedig istenként tisztelték. A még ma is álló Erekhtheumot, amelynek építését i. e. 406 körül fejezték be, három isten – a névadó király-isten, Athéné és Poszeidón – megnyerése céljából építették. A rómaiak Neptunus néven ismerik Poszeidónt, és a görögökhöz hasonlóan ők is erőteljes alaknak tekintik, aki nem csu214
pán a tengerek ura, hanem a földrengések okozója is. Mindent összevéve nagyon veszélyes istenség, akiben – mint általában az istenekben – nem szabad túlságosan megbízni, és mindenekfelett soha nem szabad felbőszíteni. Poszeidónt általában háromágú szigonnyal a kezében ábrázolják, gyakran valóságos vagy mitikus tengeri teremtményekkel körülvéve. Azonban nehéz egyértelműen azonosítani a Poszeidón-ábrázolásokat, mivel a görög-római világ sok más tengeristent is ismert, például Ókeánoszt, akivel könnyen össze lehet téveszteni. Platón egyszer egy tó partján üldögélő békákhoz hasonlította a görögöket, ezzel utalva az őket körülvevő tengertől való függőségükre. És természetes, hogy ezek a „békák” úgy hitték, számos istenük áll kapcsolatban a vízzel. Poszeidón, kezdetben mindenféle víz istene, fokozatosan változott át a sós víz istenévé. Poszeidón a lovak istene is volt. Altalános az egyetértés abban, hogy ezt a tisztségét már jóval azelőtt is betöltötte, hogy a tenger uralkodója lett. Platón a Kritiaszban leírja, hogy Atlantisz királyai éjjelente lóáldozatokat mutattak be Poszeidónnak. A lovakkal való összekapcsolása abból a történetből eredhet, amely elmeséli, hogy anyja, Rhea hogyan védte őt meg apjától, a hatalmas Krónosztól, akinek megvolt az a kellemetlen szokása, hogy rögtön születésük után felfalta gyermekeit. A nála szemmel láthatóan okosabb Rhea egy fiatal csikót tálalt fel neki, amelyet Krónosz felfalt, így fia megmenekült. Végül hasonló módon megmenekült testvéreivel együtt letaszították apjukat a trónról. Poszeidón a tenger, Zeusz az égbolt, Hadész pedig az alvilág istene lett ekkor. Meg kell jegyeznünk, hogy ennek a történetnek több változata is létezik. Néhány fennmaradt illusztráció és ábrázolat lovas szekéren ülve jeleníti meg Poszeidónt, például Platón is így írja le. Impozáns látványával félelmet keltett a legbátrabb szívekben is. Könyörtelen ellenfél tudott lenni. Egyedül a minden hájjal megkent Odüsszeusz mert vele szembeszállni. Homérosz így ír az Odüszszeia elején: 215
„Az isten mind könyörült már rajta; Poszeidáón egyedül gyűlölte szünetlen isteni hős Odüsszeuszt, valameddig csak haza nem tért.” (Devecseri Gábor fordítása)
Odüsszeusznak a trójai háború után Ithakába történő hazatérése során, a sötét borszínű tengeren átélt hányattatásai képezik az eposz alapját. Poszeidón egyszer azzal próbált imponálni az athénieknek, hogy versenyre hívta ki istennőjüket, Athénét, amely során meg kellett mutatniuk, melyikük ér többet a város lakói számára. Poszeidón a földbe döfte háromágú szigonyát, és azon a helyen sós víz tört fel. Az istennő, akit ez nem ejtett ámulatba, a földbe szúrta lándzsáját, amelynek helyén termő olajfa jelent meg. Mivel az olívát, az olajbogyót szerették, értékesnek tartották az emberek, míg a sós vizet nem különösebben becsülték, Athéné lett a győztes. Rodosz szigetének lakói áthajóztak Théra (Szantoriniként is ismert) vulkanikus szigetére, és templomot emeltek Poszeidón Aszphaliosz, vagyis a biztonságot nyújtó Poszeidón tiszteletére. A templomnak erre a helyre való építése egyértelműen az isten földrengést okozó feladatkörével áll összefüggésben, valamint a környéken élők azon kívánságával, hogy elnyerjék jóindulatát. Érdekes, hogy ez a sziget az a hely, ahol – Angelos Galanopoulos és Spyridon Marinatos professzorok szerint – Atlantisz állt, amíg egy hatalmas vulkáni kitörés el nem pusztította i. e. 1500 táján. Annak ellenére, hogy a vetélkedésből győztesen kikerülő Athéné lett Athén fő istene, Poszeidón értékes vigaszdíjként a korinthosziak védőistenévé léphetett elő. A korinthosziak Hélioszt, a napistent is imádták, ám eléggé tisztelték a földet meg216
rengető Poszeidónt ahhoz, hogy az ő védnökségére is pályázzanak. A mítosz szerint Pegazus, a szárnyas ló Poszeidón és Medusza egyik leszármazottja volt, és hosszú időn keresztül a korinthoszi pénzérmék hátoldalán az ő képe szerepelt. Poszeidón a pogány világ egyik magas rangú istenének számított. Talán ma már nehéz elképzelni, hogy régen sokan hittek a létezésében, sőt a thesszáliai és a messzénéi uralkodócsaládok ősüknek tekintették, így próbálva növelni hírnevüket. Kétségtelen, hogy a jövő nemzedékei számára is éppilyen hihetetlen lesz számos mai vallási eszme, és az, hogy voltak olyan rászedhető emberek, akik elhitték őket. Lásd még: Athén, Atlasz, Kritiasz, Platón, Szantorini
217
Proklosz
Proklosz görög filozófus i. sz. 412-ben született. Leginkább Platón műveihez írt kommentárjairól ismert. Proklosz idejében Platón számos művét félreértették, így Proklosz feladatának tekintette Platón műveinek elemzését és filozófiája tekintélyének helyreállítását. Proklosz Memorande című művének egyik érdekes részében azt állítja, hogy 300 évvel Szolón egyiptomi utazása után Krantór, egy másik híres görög filozófus ellátogatott a Nílus északnyugati deltájában található Szaisz városába. Itt megmutatták neki Neithnek, a város védőistenének – aki egyben a vadászat és a háború istennője is – templomát; benne egy hieroglifákkal teleírt oszlopot látott, amely Atlantisz történetét meséli el. Krantór egyiptomi tudósokkal lefordíttatta a szöveget, akik elmondták neki, hogy a történet tökéletesen megegyezik Platón leírásával. Sem az oszlop, sem Neith temploma nem létezik ma már Egyiptomban, így csupán az ókori forrásokra támaszkodhatunk. Plutarkhosz is beszámol Neith templomáról, és a következő feliratról: „Én vagyok minden, ami volt, van és lesz. Eddig még egy halandó sem tudta fellebbentem a fátylat, amely engem borít.”
Ez akár Atlantisz elsüllyedt szigetének sírfelirata is lehetne. Lásd még: Krantór, Platón, Plutarkhosz, Szaisz 218
Prométheusz
Ahhoz, hogy megértsük Prométheusz és az Atlantisz rejtélye közötti összefüggést, el kell ismernünk azt a tényt, hogy legenda, mítosz, népi emlékezet és vallás elválaszthatatlanul fonódott össze az ókori világban. A görögök tisztában voltak azzal, hogy a múltban történtek katasztrófák, s megpróbáltak magyarázatot keresni a jelenségekre és azok okaira. Például, sok más kortársukhoz hasonlóan, úgy gondolták, hogy a Földet valamikor szörnyű árvíz árasztotta el. Noé és bárkája mítoszában vagy a sumer Gilgames-eposzban (amelyből Utnapishtim-nek Atlantisz legendájával párhuzamokat mutató történetét ismerjük) és más, többek között a Kolumbusz előtti Amerika, Skandinávia, Kína és India kultúráinak mítoszaiban hasonló tradíciókat fedezhetünk fel. A görögöknek is megvoltak a maguk Atlantisz-mítoszai, amelyek egyike szerint az athéniek, utolsó védőbástyát alkotva, sikeresen visszaverték a korábban minden népet meghódító atlantisziak támadását, és arra kényszerítették őket, hogy visszatérjenek hazájukba. Vereségüket követően a legyőzött atlantisziakat országukkal együtt egy földrengés után elnyelték a hullámok. Noé árvizéhez hasonlóan ezt is a régmúltba, az ókor ködös korszakába helyezik. Egy másik változatban az atlantisziak óriásokként vagy titánokként jelennek meg. A történelemnek ebben a korai szakaszában a görögök úgy gondolták, hogy vannak istenek – hatalmasak és szeszélyesek, akikkel nem árt jó viszonyban lenni – és emberek – jobbára gyengék és törékenyek, kitéve az élet viszontagságainak. 219
Az emberek és az istenek viszonylag jól körülhatárolható csoportja között találhatók még félistenek vagy emberfeletti lények, akik gyakran az emberek és az istenek kereszteződéséből jöttek létre, és akik képesek voltak beavatkozni mind az istenek, mind a halandók világába. Bizonyos mértékig talán a keresztény kultúrkör angyalai hasonlíthatók hozzájuk. A keresztény hit szerint Isten elküldte Gábriel arkangyalt Máriához azért, hogy vele üzenje meg, milyen szerepet szánt neki. Gábriel nem volt sem isten, sem ember. Más hasonlóságok is fellelhetők, például a Sátánról alkotott régi keresztény képzetek; ezek szerint a Sátán nem Isten, mégis képes közelükbe férkőzni és megkísérteni az embereket, annak ellenére, hogy nem is ember. Pindarosz (i. e. 518 körül-438 körül), a lírai költő leírja, hogy amikor Zeusz, Poszeidón és Hadész felosztották egymás között az eget, a tengert és a földet, Héliosz, akiből a napisten lett, nem volt jelen, és amikor kiderült, hogy neki nem jutott birodalom, ő azt az emberek számára oly értékes „földdarabot” választotta magának, amelyet az óceán mélyéről látott kiemelkedni. Héliosz egy nimfát vett feleségül, akitől hét fia született. Ez érdekes kérdéseket vet fel a görög istenekről. Például azt, hogy a nimfák mennyire álltak közel az isteni léthez, és hogy az istenek és a nimfák fiai mennyiben voltak emberek vagy istenek. És a gyermekeik? Hány generáció után válnak ezek az átmeneti lények halandókká? Az emberek és az istenek közötti különös kapcsolat egyik példája, hogy egy hős, bár halandóként kezdi pályafutását – ilyen az isteni származású Herkules is –, olyan csodálatos tetteket visz véghez, hogy végül maga is istenné válik, és akként is imádják az emberek. Miután Görögország beolvadt a Római Birodalomba, a görögök általában boldogan emeltek templomokat az isteni császároknak. Ezt maguk a rómaiak nem tették, legalábbis uralkodóik életében nem, és a császárok 'géniuszá'-nak vagy gondoskodó szellemének elismerése inkább politikai kérdés volt. 220
A Zeusznak és testvéreinek hatalomra kerülése előtt istennek számító titánokat és titánnőket az Olimposz új istenei letaszították trónjukról. A titánok óriások voltak, és nagyon jó uralkodók. Az embereket Prométheusz titán teremtette, aki rájuk mosolygott, és arra biztatta őket, hogy éljenek békében, és osztozzanak meg a föld javain. Amikor az olimposzi istenek megjelentek a színen, a titánok érthető módon nem akarták átengedni birodalmukat a jövevényeknek. Az egy évtizedig tartó harc után a titánokat Tartaroszra száműzték (amelynek jelentése 'mély gödör' vagy 'pokol'). Ha halhatatlanok voltak, vajon elég ügyesek és ravaszak ahhoz, hogy visszajussanak a Földre? A fortélyos, ám általában jóindulatú Prométheusz (nevének jelentése: 'előrelátás') többször is kihívta maga ellen a hatalmas Zeusz haragját. Prométheusz Iapetosz és a csodálatos bokájáról híres nimfa, Klümené fia volt. Testvéreinek egyikét, Atlaszt, Zeusz arra kárhoztatta, hogy az eget a vállán hordozza. Prométheuszt, akit Hésziodosz, a régmúlt költője „kifinomultnak és ravasznak” ír le, Zeusz arra ítélte, hogy kötözzék ki egy oszlophoz, és egy sas mindennap tépje ki a máját. A szerencsétlen titán, halhatatlan lévén, túlélte a kínzást, sőt minden éjszaka új mája nőtt, de csak azért, hogy azt a következő nap ismét elveszítse. Ennek a kínszenvedésnek az idők végezetéig kellett volna tartania, illetve a mítosz egyes változatai szerint csupán 30 ezer évig. Herkules azonban elűzte a sast, és kiszabadította Prométheuszt. Zeusz megbocsátott Herkulesnek, szeretett fiának, mivel ez a tette csak növelte hírnevét, és végül meghagyta Prométheusz szabadságát is. Mivel haragította magára Prométheusz Zeuszt? Azonkívül, hogy Prométheusz csupán egy megvetett titán volt, egyik alkalommal meg akarta téveszteni Zeuszt, amikor állatáldozatot mutattak be neki. Szokás szerint – hacsak az egész állatot el nem égették áldozatként (ez az eredeti jelentése a 'holokauszt' szónak) – a hús egy részét az istennek szánták, másik részét pedig az áldozatot bemutató résztvevők ették meg. Prométheusz arra 221
próbálta rávenni Zeuszt, hogy csupán hájba csomagolt csonttal is érje be, amelynek a tápláló csontvelőn kívül nem sok haszna volt. Hésziodosz Theogónia (Istenek születése) című művében leírja, hogy ettől a naptól fogva a halandók felvették azt a szokást, hogy az áldozati állatnak csupán az ehetetlen részeit ajándékozták az isteneknek. Zeusz azzal torolta meg a sérelmet, hogy megtiltotta az embereknek a tűz használatát. Prométheusz azonban egy nádszálba rejtve ellopta a tüzet, és az értékes ajándékot az embereknek adta. Zeusz bosszúból megalkotta Pandórát, a csodálatos asszonyt, az összes nő ősanyját azért, hogy a nők „óriási átkot hozzanak a férfiakra, akikkel együtt élnek; nem segítenek a nyavalyás szegénységben, viszont szívesen osztoznak a gazdagságban. Olyanok, mint a herék, akiket a dolgozók táplálnak a méhkasban, és akik társak a bűnben A dolgozók naplementéig szorgoskodnak és fehér lépeket építenek, míg a herék a méhkas biztonságában otthon maradnak, hasukat mások munkájának gyümölcsével megtöltve. A magasban mennydörgő Zeusz azért alkotta a nőt, hogy hasonló átok legyen a halandó férfiaknak, és partner a bosszantásban.”
Ne feledjük, Hésziodosz, az egyik legkorábbi görög költő jóval a nők felszabadítása és a politikai szabályozottság időszaka előtt élt. Hésziodosz a továbbiakban azt is kifejti, ha egy férfi – az említett átkot elkerülendő – nem házasodik meg, támasz nélkül marad öregkorában, ami nem egészen logikus, ha a nők valóban csak koloncot jelentenek a férfiak nyakán. Nem tudjuk, Prométheusz két bűne közül melyikkel vívta ki azt a büntetést, hogy leláncolják, és a máját sas tépkedje. Hésziodosz azt állítja, hogy az istennek szánt áldozat megkurtításával, ám Aiszkhülosz athéni drámaíró szerint (ha valóban Aiszkhü222
losz írta a Leláncolt Prométheuszt) a tűz elcsenésével. Aiszkhülosz arról is ír, hogy Prométheusz ismerte Thétisz titkát, miszerint születendő fia még apjánál, Zeusznál is nagyobb hatalmú lesz, és Prométheusz, szabadságáért cserébe, ezt elárulta a főistennek. A történet más változataiban Thémisz, a jós fedi fel ezt a titkot, melynek hatására sem Zeusz, sem Poszeidón nem akar többé gyermeket Thétisztől, és átengedik őt a kalandor Péleusznak, akit leginkább megérdemel. A görög mítoszok és legendák gyakran bonyolultak, ellentmondanak egymásnak, és egy-egy történetnek több változata is létezhet. A római Ovidius (i. e. 43-i. sz. 17) azt írja Metamorphoses (Átváltozások) című művében, hogy Prométheusz vízből és földből teremtette az embert, amin valószínűleg agyagot kell értenünk. Az istenek képére alkotta az embert, aki „egyenesen áll, és szemét az ég felé fordítja”. A legendából azt is megtudhatjuk, hogy miután Prométheusz létrehozta az embert, harmadik fivérét, a meglehetősen komor Epithémeuszt azzal a feladattal bízta meg, hogy minden élőlényt különböző képességekkel ruházzon fel: egyeseknek a gyorsaság, másoknak az erő vagy a fegyverrel való bánás képességét adta; volt, akit repülni tanított meg és volt, akinek türelmet kínált fel ahhoz, hogy a föld alatt éljen stb. A teremtményeket tehát más-más képességekkel és különböző étkezési szokásokkal látta el. Epithémeusz azonban csak az állatok túlélésére gondolt, így amikor Prométheusz látta, hogy az embereknek másra is szükségük van, nekik adta az alkotás képességét, amellyel javíthatnak életükön. Ellopta számukra Héphaisztosztól, a fémművesség sánta istenétől a kézművesség, Athénétől, a bölcsesség istennőjétől pedig a művészi alkotás tudományát. Mindezek tetejébe még a tüzet is ellopta, amiből oly sok baja származott. A tüzet a tudás szimbólumaként értelmezhetjük, akárcsak az Éva által megízlelt almát az Édenkertben. így Prométheusz, aki az emberek barátja volt, a hozzájuk való jóságáért keservesen megszenvedett. 223
Lásd még: Özönvíz-mítoszok
224
Punt
Punt az ókori egyiptomiak által bemutatott föld, amelyet Ta Netjer, vagyis 'Isten földje' néven is ismertek. Erről a legendás földről azonban csak az egyiptomi feljegyzésekből tudhatunk meg részleteket. Annak ellenére, hogy a fáraók állítólag több hadjáratot is indítottak Punt földjére, még mindig nincs fogalmunk arról, hol is lehetett ez a mesés terület. Óvatos feltételezések szerint Kelet-Afrikában helyezkedett el, talán ott, ahol ma Szudán és Eritrea vagy esetleg Szomália fekszik. Punt földje azért érdekes számunkra, mert egyes állítások szerint nem csupán egy ország volt Afrikán belül, hanem maga Atlantisz. Az általunk részletesebben ismert összes expedíciót inkább tengeri, mint szárazföldi úton hajtották végre. Ez önmagában még nem jelenti azt, hogy Afrika kivétel volt, hiszen a Puntban megszerzett zsákmányt nehéz lett volna Afrikán keresztül szállítani, így a hajóflotta jelenthette ennek a legkönnyebb módját. Ahhoz, hogy eldönthessük, Punt azonos-e Atlantisszal, először vizsgáljuk meg az odalátogató egyiptomiak leírásait. Az első hadjáratot Sahure király idejében, valamikor i. e. 2480-ban szervezték, és a feljegyzések szerint a hadjáratban résztvevők többek között mirhával, malachittal és elektrummal, arany-ezüst ötvözettel tértek vissza Egyiptomba. A következő ismert expedíció Punt földjére körülbelül i. e. 2000-ben, II. Montuhotep uralkodása alatt történt, amely során tömjénre, illatszerekre és gumira, az egyiptomi vallási szertartások és a halottbalzsamozás kellékeire tettek szert. A Puntba indított leghíresebb és legjobban dokumentált hadjáratra Hatshepsut királynő uralkodása idején került sor, az i. e. 225
15. században. Hatshepsut királynő öt hatalmas hajót indított útnak a Vöröstenger kikötőiből. A hajók minden elképzelhető termékkel gazdagon megrakodva tértek vissza: „a hajók súlyos terhe Punt országából származó csodálatos dolgokat rejtett: Isten földjéről való mindenféle illatos fát, több halom mirha-gyantát, élő mirha-fákat, ébent és tiszta elefántcsontot, Emu zöld aranyát, fahéjat, khesyt fát, kétféle tömjént, szemfestékeket, valamint majmokat, kutyákat, a déli leopárd bőrét, bennszülötteket és azok gyermekeit. Ehhez hasonlót még soha nem kapott egyetlen király sem.”
Hatshepsut királynő Deir el-Bahriban található templomát számos olyan dombormű díszíti, amely ezt az expedíciót meséli el, és magát Punt földjét mutatja be. Parakhut, Punt törzsfőnökét nagydarab és egyesek szerint ormótlan feleségével, Atyval láthatjuk. Punt földjének két embertípusát ábrázolják a domborművek: egy sötétebb típust, mint amilyenek a nyugat-afrikaiak és egy másikat, amely magukra az egyiptomiakra hasonlít. James Henry Breasted amerikai egyiptológus úgy véli, Deir el-Bahriban láthatók egész Egyiptom legszebb domborművei. A History of the Early World (A korai világ történelme) című művében ezt írja: „Kétségkívül ezek a legérdekesebb egyiptomi domborművek, és szinte egyedül ezek alkotják a Punt földjéről szerzett ismereteink korai forrását. Éppolyan gyönyörű a kivitelezésük, mint amilyen fontos a tartalmuk. Az akkori királynő egyik jelentős hadjáratáról mesélnek, amely uralkodásának kilencedik éve előtt sikerrel végződött.” 226
Egyes kutatók úgy vélik, hogy Hatshepsut királynő hihetetlen szépségű temetkezési templomegyüttese punti modell alapján készült, az ottani építészeti stílus másolataként. Annyi bizonyos, hogy semmilyen Deir el-Bahrihoz hasonló építmény nem létezett Egyiptomban sem Hatshepsut királynő uralkodása előtt, sem azután. Továbbá, semmilyen, akárcsak rá halványan is emlékeztető épületet nem találtak sehol másutt Afrikában. Viszont úgy tűnik, a templom a Platón által bemutatott Atlantisz épületeivel mutat hasonlatosságot. Azonban nem sikerült olyan feliratokra bukkannunk, amelyek azt bizonyítanák, hogy léteztek ilyen épületek Punt földjén, a Deir el-Bahri domborművein pedig valószínűleg csak a vidék jellegzetes fakunyhói láthatók. Bármilyen csábító is az a gondolat, hogy Punt földje azonos lehet Atlantisszal, valójában semmilyen bizonyíték nem támasztja alá ezt a feltevést. Például utalást sem találunk arra, hogy Puntot az atlanti-szihoz hasonló katasztrófa sújtotta volna. Nincsenek feljegyzések sem árvízről, sem arról, hogy a terület elsüllyedt volna a tengerben. Sőt a dinasztikus Egyiptom idején Punt nemcsak hogy nem pusztult el, hanem kiapadhatatlan forrásként ontotta kincseit, ha hihetünk a fáraók feljegyzéseinek. Azonban ismerünk egy körülbelül i. e. 1900-ból származó különös történetet, amely az ókori Egyiptomból maradt fenn. A hajótörött tengerész meséjének hősét egy szigetre vetik a hullámok, melyet három nap múlva rettenetes égzengéshez hasonló hangos morajlás ráz meg: „A fák megremegtek és a föld megmozdult. Felfedtem arcomat és láttam, amint egy kígyó közeledik felém Harminc sing hosszú volt a szakálla pedig két singnél is hosszabb; testét arany borította, színe pedig olyan volt mint az igazi lazulié. Összetekeredett előttem [...] Azután beszédem hallatán elmosolyodott és így szólt: »Nem bővelkedsz illatszerekben, mivel nincs másod, mint közönséges tömjén. 227
Én viszont Punt földjének hercege vagyok, finom illatszerekkel megáldva. Csupán az olaj, amelyet felajánlottál, nem ismert ezen a szigeten. Ám amikor elutazol innen, soha többé nem látod viszont ezt a szigetet hullámokká fog változni«.”
Nem tudjuk biztosan, hogy magát a szigetet Puntnak hívtáke, a kígyó csupán azt állítja, hogy annak a földnek hercege; ám érdekes összefüggéssel állunk szemben, mert ez az egyiptomi legenda egyidejűleg említi a süllyedő szigetet és Puntot. Vajon lehetséges, hogy Punt nem Afrikában helyezkedett el, hanem maga Atlantisz volt, tele természeti kincsekkel, ahogyan azt Platón is leírja? Ez természetesen lehetséges. Az azonban sokkal valószínűbb, hogy Punt a mai Szomália vagy Szudán területén feküdt. Ami az 'Isten földje' elnevezést illeti, ez is olyan rejtély, amelyet még nem sikerült megoldanunk. A Deir el-Bahri-templom egyik felirata, ahelyett, hogy segítene tisztázni a problémát, még több kérdést vet fel. A felirat szerint Hatshepsut királynő Punt összes kincsét Amun istennek ajánlja: „[Amun] azzal bízott meg, hogy Puntot felépítsem számára ebben a házban. Puntot a kertben alakítottam ki [...] Őfelsége maga ajándékozza oda Punt csodáit Amurinak [...] Ezekhez foghatót még egyik király sem hozott, amióta világ a világ [...], ilyen dolog még soha nem történt meg egyetlen királlyal sem.”
Úgy tűnik tehát, Hatshepsut királynő a sok értékes tárgyon kívül számos állatot és növényt is hozott Puntból, hogy Amun megelégedésére újjáteremthesse Egyiptomban az úgynevezett 'Isten földjé'-t. Ez nem ad választ arra a kérdésre, hogy Puntot miért képzelték Isten földjének, ám azt megerősíti, hogy fontos hely lehetett az ókorban. 228
Érdekes adalékként még hozzátesszük, hogy amikor 1998ban Szomália északkeleti részének egyik régiója félautonóm állammá vált, vezetői bejelentették, hogy attól kezdve Puntföldnek nevezik a területet. Sokan hiszik, hogy a legendás Punt földje a mai Szomália helyén feküdt valamikor, és a régió kormánya szemlátomást egyet is ért ezzel. Lásd még: Atlantisz városa, Platón
229
Quetzalcoatl
Quetzalcoatl közép-amerikai isten nevének jelentése: 'tollaskígyó'. Főként az olmékok, toltékok és aztékok fő istene volt, akinek igen szövevényes a története. Az őt tisztelő kultúrákban számos szerepet szántak neki, s az eredetéről és az életéről szóló legendáknak több különböző változata ismert. A vele kapcsolatba lépő embereknek sok ajándékot és tudást adományozott. Például neki tulajdonítják a maják által használt fejlett naptárt, amellyel ki tudták számítani a világ végének napját. Quetzalcoatlt gyakran világos bőrűnek és szakállasnak írják le, így megjelenésében teljesen különbözött Közép-Amerika őslakosaitól, akiknek nem nőtt szakálluk. A sors iróniája, hogy éppen istenük kinézete vezetett az aztékok pusztulásához. Amikor Hernán Cortés, a spanyol hódító 1519-ben megjelent Amerika földjén, úgy fogadták, mint Quetzalcoatl inkarnációját, anynyira hasonlított a legendák istenéhez. Az aztékok annyira tisztelték Cortést, hogy törzsfőnökük, Moctezuma ajándékokkal, köztük Quetzalcoatllal kapcsolatos kincsekkel halmozta őt el, és az isten szobráról való fejdíszt is neki adta. Ha az aztékok nem fogadják tárt karokkal Cortést, s a spanyol hódítást még csírájában elfojtják, mielőtt az idegeneknek idejük marad elnyerni más helyi törzsek támogatását, akkor a hadjárat kimenetele egész másként alakulhatott volna, s az azték nemzet talán megmenekül. Cortés csupán 500 katonával szállt partra, így nehezen képzelhető el, hogy el tudta volna pusztítani az aztékokat, ha nem szívélyes, hanem ellenséges fogadtatásban részesül. 230
Quetzalcoatl történetének tölték változatából megtudhatjuk, hogy az isten hosszú távollét után visszatér népéhez, és megtanítja őket a művészetekre és a tudományra. Az Introduction to the Study of Maya Hieroglyphics (Bevezetés a maja hieroglifák világába) című művében a tudós Sylvanus Griswold Morley így jellemzi Quetzalcoatl örökségét: „A maja kultúrában a nagy Kukulkán isten vagy Tollaskígyó felelt meg az azték Quetzalcoatlnak, a fény, a tudás és a kultúra mexikói istenének. A maják panteonjában őt tekintették a nagy szervezőnek, a városok alapítójának, a törvények megalkotójának és a naptár megteremtőjének. Élettörténete és tulajdonságai tulajdonképpen annyira emberiek, hogy talán létező történelmi személy, valamiféle nagy törvényhozó és szervező lehetett, akinek a jótéteményeiről jóval halála után is megemlékeztek, és akit végül isteni rangra emeltek.”
Quetzalcoatl és az egyiptomi Ozirisz között számos hasonló vonás lelhető fel. Az egyiptomi legenda szerint Ozirisz, mint Egyiptom első királya, uralkodása kezdetén elhagyta trónját, és az országot járva tanította-nevelte az embereket. Főként mezőgazdasági ismeretekre oktatta őket. Hasonlóképpen állítólag Quetzalcoatl ismertette meg az emberekkel a kukoricát. Éppígy Oziriszt is összefüggésbe hozták a gabonával, akihez vetés és aratás idején is imádkoztak. Ozirisz a halál istene volt, de az újjászületésé és a megújulásé is, mivel Ízisznek köszönhetően rövid időre visszatérhetett az életbe. Quetzalcoatlt szintén a halál és a feltámadás istenének tekintették. Neki tulajdonították a naptár és az időmérés, valamint az írás és a könyvek feltalálását is; az egyiptomiak ezeket a szerepeket Thot istenre osztották. A tölték mítoszokban Quetzalcoatlnak létezik egy ellenpárja is, Tezkatlipoka, a sötét, 231
gonosz erő, aki száműzetésbe küldte Quetzalcoatlt. Ekkor állítólag Quetzalcoatl egy kígyókkal teli tutajon elhagyta KözépAmerikát, és megesküdött, hogy egy napon visszatér. Ez a mítosz nagymértékben hasonlít Ozirisz és fivére, Széth konfliktusának történetére. Vajon lehetséges, hogy Ozirisz és Quetzalcoatl valójában egy és ugyanaz az isten? Vagy talán mindketten Atlantiszról érkeztek Egyiptomba, illetve Közép-Amerikába, hogy ugyanazokat a képességeket és értékeket terjesszék? Ez érdekes lehetőség. Quetzalcoatl fizikai megjelenése minden bizonnyal ezt támasztja alá. Világos bőre és szakálla crô-magnoni származására utal, és Atlantisz lakóiról is ugyanezt feltételezik. Az Atlantiszról származtatott másik népcsoport, a Kanári-szigetek guanches népének tagjai rejtélyes módon hasonlítottak Quetzalcoatl ábrázolásaira, ami közös eredetükre utal. Ám Quetzalcoatl nemcsak Oziriszre hasonlít, hanem az inkák bálványára, Virakocsára is. Ót is világos bőrűnek, vörös hajúnak és szakállasnak mutatják be. A legenda szerint Virakocsa a perui Titicaca-tóból emelkedett ki, és az embereket kövekből alkotta. Quetzalcoatlhoz hasonlóan ő is mindenre megtanította népét, mielőtt elhajózott. A közép-amerikai kultúrában Quetzalcoatlnak számos neve van: Kukulkán, Itzamana, Nacxit, Gukumatz. Vajon ezek a nevek ugyanarra a személyre utalnak, vagy lehetséges, hogy ugyanabból a fajból több személy is partra szállt ezen a vidéken, akárcsak Quetzalcoatl, akik mindannyian ugyanarról a helyről jöttek, és ugyanazzal a céllal: hogy megosszák a tudásukat a helyi lakossággal? Graham Hancock Fingerprints of the Gods (Az istenek ujjlenyomatai) című könyvében olyan maja tradíciókról tesz említést, amelyek megerősítik ezt: „A Chilam Balam Könyveiként ismert ókori maja vallásos szövegekben található egyes mítoszok 232
például arról írnak, hogy a »Yukatán-félsziget első lakói a kígyó emberei voltak«. Keletről érkeztek hajóval, vezetőjükkel, Itzamanával, a »Kelet Kígyójával«, aki kézrátétellel gyógyított és aki feltámasztotta a halottakat [...] »Kukulkán« is hagyományt teremtett, tizenkilenc társával érkezve, akik közül kettő a hal istene, kettő a mezőgazdálkodásé, egyikük pedig a mennydörgésé volt«.”
Úgy tűnik, számos tradíció maradt fenn fehér bőrű, szakállas emberekről, akik azért keresték fel a bennszülötteket, hogy megtanítsák őket a jó szándékú, sikeres, bőséget adó életre. Amikor azonban teljesítették feladatukat, elhagyták Közép-Amerika partjait és visszatértek oda, ahonnan jöttek. Azt, hogy ez Atlantisz volt-e vagy más hely, soha nem fogjuk biztosan megtudni. Nagyon érdekes az a szöveg, amely leírja, hogyan hagyja el Quetzalcoatl Közép-Amerikát a „kígyók tutaján”. Ha Quetzalcoatl valóban egy Atlantiszról érkezett személy volt, aki a bennszülötteket tanította, és átadta nekik összes tudását, minden bizonnyal hajóval, valószínűleg vitorlással utazott. Vajon honnan ered a „kígyós tutaj” kifejezés? Talán a bennszülöttek előtt felbukkanó, soha nem látott hajók kígyózó mozgására utal? Ez igen lehetségesnek tűnik, és egyértelmű, egyszerű magyarázat lenne arra, hogy Quetzalcoatlt a hajójáról nevezték el, s a 'tollaskígyó' nem jelent mást, mint vitorlás hajót. A legenda szerint Quetzalcoatl egy Coatzacoalcos nevű helyről indult útnak Közép-Amerikából. Ennek a névnek a jelentése: 'a kígyó rejtekhelye', vagy Graham Hancock fordítása szerint 'a kígyó szentélye'. Ha a tollaskígyók azok a hajók, amelyeken Quetzalcoatl utazott, akkor ez a név valószínűleg azt a kikötőt jelöli, ahol a hajók kikötöttek. Lásd még: Kanári-szigetek, A guanchók 233
Szaisz
Kevés, mondhatni gyakorlatilag semmi nem maradt fenn az ókori egyiptomi Szaisz valaha igen fontos, jelentős városából (ókori egyiptomi nevén Zauból), amelynek történelme legalább az első dinasztiáig (i. e. 3050-2850) nyúlik vissza. Az elefántcsont feliratok azt állítják, hogy Horaha király építtette Neith templomát Szaiszban, mely i. e. 727 és 715, valamint 664 és 525 között élte fénykorát, amikor a 24. dinasztia és a 26. Saitedinasztia fáraóinak székhelyévé vált. Az északnyugati delta vidékén fekvő város védőistene a háborút kedvelő Neith istennő volt. Platón Timaiosz és Kritiasz dialógusai szerint Szolón, a görög törvényhozó, az athéni demokrácia megalapítója, a szaiszi Neith templomának papjaitól hallott Atlantisz történetéről és pusztulásáról, amely az ő i. e. 565. évi látogatása előtt 9 ezer évvel történt. Spyridon Marinatos, az athéni egyetem régészprofesszora 1971-ben Some Words about the Legend of Atlantis (Néhány szó Atlantisz legendájáról) című könyvében azt feltételezi, hogy Szolón Atlantiszról szóló története, amelyet a szaiszi papoktól hallott, valójában egy népszerű egyiptomi mese, A hajótörött tengerész története. Az egyiptomi Középbirodalom (i. e. 20611786) idejére visszanyúló történet azt meséli el, hogy egy hajótörött tengerész hogyan köt ki egy rejtélyes szigeten, ahol egy hatalmas kígyó lakik. Ez a különleges kígyó beszél, óriási méretű, szakállas, testét arany borítja és szemöldöke lazúrkő. Mikor meglátja a tengerészt, kiragadja a vízből, és a fészkébe viszi. Azonban nem akarja bántani őt, hanem tudtára adja, hogy Isten kegyelméből „a lélek szigetére” jutott, ahol minden megtalálha234
tó, ami szem-szájnak ingere, valójában „semmi nincs, ami ne fordulna ott elő, tele van jó dolgokkal” (Ancient Egyptian Literature/Ókori egyiptomi irodalom. 1. Miriam Lichtheim). A kígyó arról is beszél, hogy valamikor fivérei és azok gyermekei is ott éltek a szigeten, ám egy lehulló csillag rajta kívül mindenkit elégetett. Megjósolja a tengerésznek, hogy négy hónap múlva honfitársai megmentik, és sok értékes ajándékkal halmozza el, amelyeket majd hazavihet. Azt is elárulja azonban, hogy a tengerész távozása után a szigetet mindörökre elönti a tenger. Marinatos szerint ez a történet bizonyítéka annak, hogy az ókori egyiptomiak ismerték a boldog, mesés sziget fogalmát, amelynek rendkívüli lakói elpusztultak, és amely végül elsülylyedt a tengerben. Úgy véli, az egyiptomi mese „összekeveredhetett más, hagyományos Atlantiszról szóló leírásokkal, mivel ezek hasonlítanak egymásra”. A hajótörött tengerész meséje azonban kifejezetten allegorikus történet, amely a halállal és az újjászületéssel foglalkozik, és a papok elég okosak voltak ahhoz, hogy különbséget tegyenek az ismert, és akkor már réginek számító példabeszéd, valamint Atlantisz legendája között. Érdekes módon Plutarkhosz (i. sz. 46-126 körül) Athén felemelkedése és bukása című művében említést tesz két papról, akiktől Szolón bizonyos dolgokat megtudott, és akikkel filozófiáról vitatkozott: az egyik a héliopoliszi Pszenophisz volt, a másik pedig a szaiszi Szonchisz. Plutarkhosz úgy jellemzi őket, mint „a legtanultabb egyiptomi papokat”. Ezért nagy a valószínűsége annak, hogy az imént említett szaiszi Szonchisz is mesélt Atlantiszról Szolónnak, mivel kétségkívül ismernie kellett a templom ókori feljegyzéseit. Bár Platón nem említi, milyen formában maradtak fenn az egyiptomi „szent feljegyzések” amelyek minden „nagyszerű és csodálatos eredményről vagy figyelemre méltó eseményről” megemlékeztek, Proklosz (i. sz. 412-485) a Timaioszhoz írott kommentárjában azt állítja, hogy ezeket a feljegyzéseket Neith templomának oszlopaira írták, amint azt Krantór, Platón egyik 235
követője is tanúsítja. Sajnos Krantór egyetlen olyan írása sem ismeretes, amely megerősíthetné ezt az állítást. Mivel az ókori Szaisz helyén kevés tanulmányozni való műemlék maradt, és mivel sehol nem találunk utalást az egyiptomi feljegyzésekben említett oszlopokra, nem valószínű, hogy valaha is bizonyítékot vagy cáfolatot találhatnánk ezen oszlopok létezésére, és így Atlantisz vagy a predinasztikus Egyiptom és környezetének történetére az ókori egyiptomiak leírásai alapján. Az egyik klasszikus szerző, aki i. e. 454 körül tett egyiptomi utazása során ellátogatott Szaiszba és megnézte Neith templomát, Hérodotosz volt. A görög-perzsa háborúkról szóló művében megjegyzi, hogy a szaiszi templom „figyelemre méltó, hatalmas építmény”. Különösen tetszett neki a templom bejárata, „amely bámulatos munka, kiterjedésében és magasságában jóval felülmúlja az összes többi hasonló épületet, és ritkán látott méretű s minőségű kövekből készült”. Noha említést tesz a templom udvarairól, obeliszkjeiről, szent taváról, valamint „pálmafát mintázó oszlopairól”, egyáltalán nem beszél olyan hieroglifákkal televésett oszlopokról, amelyek Atlantisz történetét mesélik el. Ám megemlít egy szaiszi építményt, amelyet „az összes csodálatos épületegyüttes közül” a legbámulatosabbnak tart, nevezetesen olyan, egyetlen tömbből formázott termet, amelyhez a követ három évig tartott egy dél-egyiptomi kőbányából Szaiszba szállítani; más esetekben 20 napba telt a szállítás. Mára Szaisz öszszes csodálatos és nagyszerű épülete eltűnt. Ennek egyrészt az az oka, hogy a középkorban a régi köveket is felhasználták az építkezésekhez, másrészt pedig a megmaradt agyagtéglákkal a termőtalajt javították fel. Platón Atlantiszról szóló dialógusában elmeséli, hogy a szaiszi papok szívesen látták Szolónt, és örömmel mesélték el neki Atlantisz és Athén történetét. Platón megerősíti, hogy az egyiptomiak „nagyon barátságosak voltak az athéniekhez, és azt állították, hogy a két népnek van valamiféle köze egymáshoz”. Szicíliai Diodórosz i. e. 30 körül írt Bibliothéké (Könyvtár) című 236
művében utalást tesz egy régi hagyományra, mely szerint szaiszi telepesek alapították Athént. Továbbá egy másik, ezzel ellentétes hagyományt – arról, hogy Szaiszt éppen Rodoszból vagy Athénból érkezett emberek alapították – is megemlít, kiemelve Görögország tényleges vagy kívánt kapcsolódását az ókori Egyiptomhoz. Lásd még: Krantór, Kritiasz, Szicíliai Diodórosz, Platón, Plutarkhosz, Proklosz, Szolón, Timaiosz
237
Szantorini
Szantorini a Földközi-tengertől északra, az Égei-tengerben elhelyezkedő szigetcsoport. A ma látható szigetek egy valaha nagyobb, összefüggő sziget maradványai. A tenger szintje fölé emelkedő rész valójában egy kaldera, amely a valamikor i. e. 1500-ban, egy hatalmas kitörés során teljesen szétrobbant Théra-vulkán maradványa. Ez a végső kitörés állítólag legalább kétszer olyan erős volt, mint a Jáva-tenger és az Indiai-óceán közötti Szunda-szorosban található Krakatoa 1883-as, drámai következményekkel járó kitörése. És körülbelül negyvenszer erősebb, mint a Szent Ilona-vulkán 1980-ban végbement kitörése. Ez a katasztrófa a Földközi-tenger partvidékén felvirágzott számos kultúrára – melyek mind a vulkán rosszindulatú közelségében helyezkedtek el – végzetesnek bizonyult. A kitörés után hatalmas árhullám söpört végig a vidéken, városokat pusztítva el, és mélyen benyomulva a sziget belsejébe. Forró hamu és habkő csóvái emelkedtek magasan az ég felé, majd hullottak vissza a környező területekre. Több tízezer ember, ha nem több, halt meg a kitörés utáni napokban. Ám ezzel még nem ért véget a katasztrófa. A termést több tonna hamu temette be, és a Földközi-tenger időjárása évekre megváltozott. Valószínűleg, és szerencsére, soha nem fogjuk megtudni, hogy összesen hányan lelték halálukat a Théra kitörésének következtében. Arról azonban van némi fogalmunk, milyen volt az élet ebben a szörnyű időszakban, mivel történelmi beszámolók, mítoszok és legendák emlékeznek meg a kitörés borzalmas következményeiről szerte a vidéken, évszázadokon át rettegéssel 238
idézve föl az eseményeket. Számos kutató úgy véli, hogy Euripidész, a görög drámaíró Hippolütosz című drámájában a Théra kitörése után keletkezett szökőárat mutatja be: „Hát ott a föld mélyéről tört elő a hang, mint Zeusz ha mennydörög, borzalmas hallani. Fejét feltartva és fülét hegyezve áll a ló, mi rémülten lessük, honnét jöhet a dörrenés. A tengermosta part felé fordulva látjuk, hogy magasba tornyosul egy hullámhegy s az égre törve két szemem elől Szkeirón szikláit eltakarja már, eltűnt az Iszthmosz és Aszklépiosz köve. S a hullámhegy tovább dagadt, körös-körül, a tenger habja örvénylett, amíg a part felé tartott s a négylovas szekérhez ért. A harmadik hullámveréssel partra lép a tengerárból egy hatalmas, vad bika, a tájat borzalmas bőgése tölti be, visszhang felel reá a föld felől, szemünk nem tudja elviselni ezt a látomást. A négy lovat nagy nyugtalanság szállja meg.” (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása7)
A szökőár és a tengeri bika összekapcsolása a szövegben érdekes adalékul szolgál, mivel a minósziak – akiknek a kultúrájában központi szerepet játszott a szentként tisztelt bika – gyarmatosították Szantorinit, és éppen e miatt a katasztrófa miatt omlott össze egész kultúrájuk.
7
Euripidész: Hippolütosz. Európa Kiadó, Budapest, 1984 (A világirodalom klasszikusai). 239
Egyes kutatók összefüggésbe hozták a Théra kitörését az Egyiptomot sújtó bibliai csapással, amely Mózes és a zsidók Egyiptomból való kivonulását és új hazájukba, Palesztinába való érkezését előzte meg. Valóban úgy tűnik, hogy a hatalmas vulkánkitöréssel járó számos jelenség tükröződik az egyiptomi csapásokban. A Bibliában a zsidók Egyiptomból való kivonulásáról szóló részben a következőket olvashatjuk: „Az Úr pedig mondta Mózesnek és Áronnak: Vegyétek tele markaitokat kemenczehamuval, és szórja azt Mózes az ég felé a Fáraó szeme láttára. Hogy porrá legyen Égyiptomnak egész földjén, s emberen és barmon hólyagosan fakadó fekéllyé legyen Égyiptomnak egész földjén. Vevének azért kemenczehamut és a Fáraó elé állának, és Mózes az ég felé szórá azt; és lőn az emberen és barmon hólyagosan fakadó fekély.” (Károli Gáspár fordítása8)
A kivonulás bibliai története azt sugallhatná, hogy Isten teremtette ezeket a csapásokat, hogy figyelmeztesse az egyiptomiakat a rabságban lévő zsidók felszabadítására, ám a Théravulkán képében sokkal földközelibb bűnbakra lelhetünk, és a vulkán valóban produkálhatta ezeket a rémisztő jelenségeket. Egyiptomban a Nílus deltája kevéssel több mint 800 kilométerre fekszik a Théra-vulkántól. A Smithsonian Intézet azonban olyan hamuréteget tárt fel a Nílus deltájában, amely úgy tűnik, közvetlenül a Théra-vulkánból származik. Ha ez valóban igaz, akkor a Théra kitörése Egyiptomban is pusztító következményekkel járt. Íme, újabb idézetek a Kivonulás könyvéből:
8
Biblia. Magyar Bibliatársulat, Budapest, 2003. 240
„És tűz szállá le a földre [...] És lőn jégeső, és a tűz egymást éré az igen nagy jégeső közt, a melyhez hasonló nem volt az egész Egyiptom földjén, mióta nép lakja [...] És mondta az Űr Mózesnek: Nyújtsd ki a te kezedet az ég felé, hogy legyen setétség Egyiptom földjén és pedig tapintható setétség. És kinyűjtá Mózes az ő kezét az ég felé, és lőn sűrű setétség egész Egyiptom földjén három napig.” (Károli Gáspár fordítása)
Ráadásul magában Egyiptomban is maradtak fenn olyan írásos emlékek, amelyek ugyanezekről az eseményekről adnak számot. Ilye-nek például az Ipuwer nevű egyiptomi bölcs egyetlen papiruszra vetett siralmai, amelyekre Memphiszben bukkantak rá, és most a hollandiai Leidenben őrzik. Íme, néhány részlet belőle: „Valójában a föld úgy elfordult, mint egy fazekaskorong [...] Városok pusztultak el, és FelsőEgyiptom kietlen pusztává vált [...] Az árpa mindenhol tönkrement, és az embereknek már nincs ruhájuk, fűszerük, olajuk; mindenki ezt mondja: »Semmi sincs.« A raktár üres, és tulajdonosa kiterítve fekszik a földön.”
A papirusz olyan eseményekről számol be, amelyek korábban soha nem fordultak elő Egyiptomban, és amelyek nyilvánvalóan katasztrófát jelentettek, mivel az életkörülményeknek és magának a civilizációnak az összeomlásával jártak. Ipuwer papirusza állítólag valamikor az i. e. 13. században íródott, ám olyan eseményekről mesél, amelyek az i. e. 19. és 16. század között történhettek; ez nagy felfordulás időszaka volt Egyiptomban, amikor több dinasztia harcolt egymással a trónért. 241
Elképzelhető, hogy a zűrzavart és a hatalmi harcot a Théra kitörése által kiváltott katasztrofális helyzet idézte elő. Sőt egyesek szerint a hükszoszok idegen hordái ekkor nyomultak be Egyiptomba, és győzték le harc nélkül az országot. Több párhuzamot is vontak Ipuwer papirusza és a Kivonulás könyve között, s valóban számos hasonlóság fedezhető fel bennük. Például a Kivonulás könyvében azt olvashatjuk, hogy „És vér vala egész Egyiptom földjén”, miközben az ipuweri papiruszon az áll, hogy „Az egész vidéket csapás sújtja. Mindenhol vér folyik”. A Kivonulás könyvének egy másik része azt írja: „És mind vérré változék a víz, mely a folyóban vala”; Ipuwer írása ezzel is összecseng: „A folyó csupa vér.” És úgy tűnik, hogy több más rész is ugyanarról a katasztrófáról szól, így ugyanazok az események nemcsak a zsidók szent könyvében jelennek meg, hanem az egyiptomi szövegekben is feltűnnek. A tizedik csapás az a végső katasztrófa, amely a Kivonulás könyvében és Ipuwer papiruszán egyaránt felbukkan. A Bibliában ez az a történet, amikor Egyiptomban minden elsőszülött gyermek meghal, köztük a fáraóé is. Ám egyes tudósok szerint ez a csapás egy Egyiptomot sújtó kataklizma haláleseteire utal. Immánuel Velikovszky Ages in Chaos (Kaotikus korok) című könyvében ez a kataklizma egy sok életet követelő földrengés: „A haggáda hagyomány [a zsidó legendakincs] szerint nemcsak az elsőszülöttek, de Egyiptom lakosságának nagy része is elpusztult a tizedik csapás alatt”. Ipuwer papirusza ugyanazt az eseményt látszik megjeleníteni: „A hercegek gyermekei a falakhoz csapódtak.” A Kivonulás könyve ezt írja: „És fölkele a fáraó azon az éjszakán és mind az ő szolgái és egész Egyiptom, és lőn nagy jajgatás Egyiptomban; mert egy ház sem vala, melyben halott ne lett volna.” Vajon előfordulhatott, hogy a Théra kitörése után földrengés rázta meg Egyiptomot? Ez igen meggyőzőnek tűnik. Az egyiptomi történelemnek ebben a korszakában történt katasztrófákat megvizsgálva lehetségesnek látszik, hogy Mózes 242
kivonulásához a Théra pusztulása által kiváltott események vezettek. A kitörés hosszú távú hatásaként élelemhiány léphetett fel, és a termés kiesése, valamint a Nap eltűnése emberek ezreinek halálát okozhatta. Talán ez késztette Mózest arra, hogy kivezesse népét Egyiptomból? Egyszerűen ki akart szabadulni a sanyarú körülmények közül, és olyan földet találni, amely mentes az efféle csapásoktól? Könnyen meglehet. Szantorinire visszatérve, a valaha létező egyetlen szigetből mára több sziget lett, amelyek egy nagyobb földtömeg vázát alkotják. A szigetek közül a legnagyobbat ma is Thérának nevezik, de mellette még ott van Theraszia és Aszproniszi, középen pedig Nea Kameni és Palea Kameni. Az egyetlen sziget szigetcsoporttá való átalakulása nem egyik napról a másikra ment végbe, és az i. e. 1500-ban történt rendkívüli erejű vulkánkitörés óta a sziget a folyamatos átalakulás állapotát éli. I. e. 230-ban egy másik földrengés hatására Théra és Theraszia elszakadt egymástól. Palea Kameni i. e. 196-ban emelkedett ki a tengerből, és jóval később, 1570-ben a Théra összeomlott, így a fő sziget jelentős része a tengerbe csúszott. A Szantorinin végzett ásatások során kiderült, hogy a krétai minószi népcsoport Szantorinira is betelepült. A szigeten lévő településeik közül a legismertebb Akrotiri kikötője, ahol fantasztikus leletekre bukkantak. Vibrálóan élénk és részletgazdag falfestményeket találtak, amelyek minószi sáfrányszedőket és ókori halászokat ábrázolnak. Akrotirinél a világ legrégebbi vízvezetékének maradványait tárták fel, amelyek hihetetlen módon mindig dupla vízvezetékek voltak, hogy a város lakóit hideg és meleg vízzel egyaránt elláthassák. Akrotiri épületeinek mérete, kifinomultsága a kikötőváros egykori jelentőségére és gazdagságára utal, így sejthetjük, hogy az Égei-tenger egyik legfontosabb városa lehetett. A Théra „haláltusája” során több tonna hamu és habkő temette be a várost, amelyet csupán az 1800-as évek végén fedeztek fel újra, majd teljes feltárását az 1960-as években fejezték 243
be. Az a tény azonban, hogy holttesteket nem találtak a hamuréteg alatt, valamint a fémtárgyak és az egyéb szállítható tárgyak hiánya arra utal, hogy az itt lakók valami módon megtudhatták, hogy a Théra hatalmas kitörés előtt áll, így még jóval a végzetes nap előtt elhagyták a várost. A városban leülepedett habkő legalsó rétege azt mutatja, hogy ez az anyag mintegy két éven át a légkörben maradt, majd egy sokkal magasabb réteg rakódott rá. Tehát Akrotiri lakói nagy valószínűséggel átéltek egy korábbi, sokkal kisebb méretű kitörést is, és talán ez az esemény késztette őket a sziget végleges elhagyására, a még pusztítóbb kitörés előtt. A minósziak Szantorinit Sztrongülének nevezték, amelynek jelentése 'a kör alakú'; ez arra a tökéletesen kerek formájára utal, amely még azelőtt illett rá, mielőtt a vulkán örökre tönkretette. Még ennél is korábban Kalliszté, a tengeri nimfa nevét viselte a sziget. A legenda azt tartja, hogy apja Triton isten volt, aki egy földgöröngyöt adott Euphemosz argonautának, amelyből végül Szantorini szigete lett. A történet az i. e. 3. században élt görög költő, Apollóniosz Rhodiosz Argonautica (Aranygyapjas vitézek) című művében szerepel: „Euphemosz miután emlékezetébe idézte álmát, elmesélte Iaszonnak. Az álom Iaszónt Apolló egyik jóslatára emlékeztette, és így kiáltott fel: »Nemes barátom, nagy hírnév vár rád! Amikor ezt a földdarabot a tengerbe veted, az istenek szigetté változtatják, ahol majd gyermekeid gyermekei fognak élni. Triton a barátjává fogadott ezzel a líbiai földdarabbal. Triton adta ezt nekünk, nem pedig más isten« Euphemosz örömmel hallgatta Iaszón jóslatát, és annak megfelelően járt el. A tengerbe dobta a földgöröngyöt, majd abból kinőtt egy sziget, melynek neve Kalliszté, leszármazottainak szent dajkája.” 244
A Théra pusztító kitörése után Szantorini szigete egy időre lakatlanná vált. A görögök gyarmatosították Krétát, a minósziak korábbi szigetét, ám Szantorinit elkerülték, talán féltek a Théra haragjától és erejétől. A föníciaiak népesítették be újra a szigetet i. e. 1200 körül, erről az első írásos beszámoló Hérodotosz A görög-perzsa háborúkat bemutató művében található: „Az akkoriban Kalliszténak nevezett Théra szigetén éltek ugyanis a phoinikiai Poikilész fiának, Membliarosznak a leszármazottai. Mert Kadmosz, Agénór fia ugyanis Európét keresvén, kikötött a most Thérának nevezett szigeten, s vagy mert megtetszett neki a föld, vagy más oka volt rá, mindenesetre néhány phoinikiaival otthagyta a szigeten egyik rokonát, Membliaroszt. Az otthagyott phoinikiaiak utódai már nyolc nemzedék óta éltek Kalliszté szigetén, mikor Thérasz el akart menni Lakedaimónból.” (Muraközy Gyula fordítása9)
A keresztény vallás korán meghódította Szantorinit. Az i. sz. 4. században templom épült a szigeten, amely a Bizánci Birodalom fennhatósága alá került, és megerősítette a szigeten a keresztény befolyást. Később, az 1200-as években Szantorini a katolikus naxoszi hercegség részévé vált, ekkor kapta mai nevét is, a szigeten alapított és a máglyán elégetett mártírról elnevezett Szent Irén-kápolna tiszteletére. A Théra kitörésében sokan Platón Atlantisz-történetének az előzményét látták, azt a magot, amely élő mesévé virágzott Platón tollán. A vulkán kitörésével a Földközi-tenger sok szomszédos szigete is elpusztult. Ma már az a véleményünk, hogy a Kré9
Hérodotosz: A görög—perzsa háborúk. Osiris, Budapest, 2004. 245
tán egykor kifejlődött minószi kultúrát is a Théra dühöngése döntötte romba, talán nem egy csapásra, mint ahogyan azt Platón sugallja, hanem néhány évtized leforgása alatt. Továbbá a kitörés után a Théra egy részét szintén elnyelték a hullámok, és talán ez az a másik elem, amely szintén beépült Platón történetébe. Platón azt állítja, hogy Atlantisz története az egyiptomiaktól származik. Vajon lehetséges tehát, hogy az egyiptomi írnokok megőrizték a Théra kitöréséről és a krétai minószi kultúra pusztulásáról szóló leírást az ókori Egyiptom levéltáraiban, ám idővel a történet részletei elvesztek vagy megváltoztak, és a Platón által Atlantisznak nevezett sziget helye a Földközi-tengeren kívül található? Sokan elfogadják ezt a hipotézist, úgy gondolva, hogy ésszerű magyarázatot ad Atlantisz történetére, amely nem beszél elsüllyedt kontinensekről az Atlanti-óceánban. A Théra, amely még mindig ott áll Szantorini szívében, korántsem kihunyt vulkán. Lehet, hogy alszik, de csak a megfelelő időre vár, hogy ismét kitörjön. Lehetséges, hogy a következő nagy kitörés még több ezer évig várat magára, ám a vulkánok kiszámíthatatlansága miatt akár már küszöbön is állhat a pusztító erejű kitörés. A következő alkalommal talán a mi modern kultúránk látja majd kárát a Théra haragjának. Lásd még: Kréta, Minószi civilizáció, A föníciaiak, Platón
246
Szolón
Szolónt Platón műveiből ismerhetjük meg. Timaiosz és Kritiasz című műveiben Platón arról ír, hogy Atlantisz történetét Szolón tárta a világ elé. Szolón i. e. 638 körül született, és az athéni alkotmány megalkotása fűződik nevéhez, ezért a világ első demokráciájának atyjaként tartják számon. Szolón idejében állítólag nagyon elharapózott a zsugoriság és az önzés Athénban, ezért olyan törvényeket alkotott, amelyek nemcsak a gazdagok, hanem valamennyi polgár érdekeit védték. Plutarkhosz szerint Szolón szegény embernek tartotta magát, és nem is áhítozott gazdagságra, amint ez a következő verséből is kiderül: „Vágyom a gazdagságra, de semmit igaztalanul nem Vennék kézbe: a jog megtorol és igazol, mert csakis az maradandó kincs, mit az istenek adnak, nőve az ifjúval, míg csak a csúcsra felér. Ámde mi gőggel tölti az embert, jóra sosem visz, enged a bűnös kéz tetterejének a kincs.” (A múzsákhoz, Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása) „Sok gaz gazdag, amíg nyomorognak a legderekabbak. El ne cseréljük azért kincseikért az erényt! Mert maradandó ez mindenkor, míg a világon kézről kézre tovább perdül örökkön a pénz.” (Kétféle ember, Kárpáty Csilla fordítása10) 10
Görög költők antológiája. Szerkesztette és az utószót írta Szepessy Tibor. 247
Állítólag az athéni törvények megalkotása után Szolón tíz éven át utazgatott a Földközi-tenger partvidékén; nemcsak azért, hogy felfrissüljön a törvényalkotás unalmas munkája után, hanem azért is, hogy hazaérve meglássa, hogyan vált be az új alkotmány. Ellátogatott Egyiptomba is, a Nílus deltájában fekvő Szaisz Neith templomának papjai meghívására. Szolón utazása idején Szaisz volt Egyiptom fővárosa, a 26. dinasztia és II. Amaszisz király birodalmának központja. Ekkor politikai zűrzavar uralta a várost, mivel Egyiptom és Babilon között háború dúlt, és a görögök segítségével Egyiptomnak sikerült megakadályoznia az ellenség előrenyomulását. Ám Szolón látogatása után néhány évvel a perzsák legyőzték Egyiptomot. A Timaioszban Platón leírja, amint nagyapjának, Kritiasznak Szolón elmeséli Atlantisz Egyiptomban felfedezett történetét: „Hallj hát Szókratész, egy nagyon különös történetet, amely azonban teljesen igaz, mint a hetek legbölcsebbike, Szolón mondta egykor. O rokona s jó barátja volt dédapánknak, Drópidésznek, mint sok helyütt maga is mondja költeményeiben; Kritiasznak, a mi nagyapánknak pedig – ahogy az öreg nekünk emlegette – elmondta, hogy városunknak nagy és csodás régi tettei mentek feledésbe az idő múlása s az emberek elpusztulása miatt; mindezek közt az volt a legnagyobb, amiről most helyénvaló lesz megemlékeznünk...” (Kövendi Dénes fordítása)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982 (A világirodalom klasszikusai). 248
Plutarkhosz úgy véli, hogy Egyiptomban Szolón sokat tanult a héliopoliszi Pszonophisz és a szaiszi Szonchisz nevű papoktól, és Neith istennő templomában ismerte meg az Atlantisznak nevezett országot és annak történetét. Platón elmagyarázza, hogy abban az időben Neith istennőt tartották az egyiptomi főváros megalapítójának, akinek görög megfelelője Athéné volt. Azóta bebizonyosodott, hogy ez nem igaz; Platón talán azért gondolta így, mert mindkét istennő a háború istennője is. A Timaioszban leírtak szerint Szolónt szívesen látták Szaiszban, és elmesélték neki, hogy a görögöket valamiféle rokonság fűzi az egyiptomiakhoz, ezért a történelmük is közös. A papok, mondván, hogy ő és a többi görög szinte semmit nem tud a régmúltról, elkezdtek neki történeteket mesélni a régi világról, az özönvizekről, a katasztrófákról és végül Atlantisz eltűnt királyságáról: „Atlantisz szigetén tehát nagy és csodálatra méltó királyi hatalom keletkezett, mely nemcsak az egész szigeten, hanem sok más szigeten, sőt ama szárazföld egyes részein is uralkodott. Ezenkívül az erre befelé eső földek közül Libüán is uralkodott egész Egyiptomig, s Európán is Türrhéniáig.” (Kövendi Dénes fordítása)
A papok szóltak arról, hogy Athént Neith istennő alapította 9 ezer évvel Szolón látogatása előtt, s az ezt követő háborúról is Athén és az atlantiszi hódítók között, akik az egész Földközitenger vidékét megtámadták. A háborúból, egy nagy csatát követően, végül az athéniek kerültek ki győztesen. Majd elmesélték a papok, hogy nem sokkal azután, hogy Athén felszabadította az atlantisziak által legyőzött területeket, heves földrengések történtek, és „a szerencsétlenség egyetlen napja és éjszakája alatt” Atlantisz elsüllyedt a tengerben. Úgy történt tehát, hogy 249
Atlantisz történetét, amely azóta is kísért bennünket, Szolón Kritiasznak adta tovább, majd végül Platónnak, aki pedig Timaiosz és Kritasz című műveinek köszönhetően, nekünk. Sok tudóst foglalkoztatta az a kérdés, vajon Szolón miért nem dolgozta fel a hallottakat; például miért nem írt egy hosszú verset az epikus történetből. Hiszen költő is volt, nemcsak törvényhozó. Platón is érinti ezt a kérdést a Timaioszban: „S akkor a nemzetség tagjai közül valaki – akár mert ez volt a véleménye, akár mert kedveskedni akart Kritiasznak — azt mondta, hogy az ő szemében Szolón minden tekintetben a legbölcsebb, a költészetben pedig az összes költők közül a legnemesebb. Az öreg erre — jól emlékszem – nagyon megörült, és elmosolyodva így szólt: »Amünandrosz bizony ha nem mellékesen foglalkozott volna a költészettel, hanem komolyan, mint mások, s ha azt az elbeszélést, amelyet Egyiptomból hozott magával, befejezte volna, s a lázadások s egyéb bajok miatt, amiket hazajövet talált, nem kényszerült volna félretenni, véleményem szerint sem Hésziodosz, sem Homérosz, sem egyetlen más költő sem lett volna híresebb soha őnála«.” (Kövendi Dénes fordítása)
Valóban nagy kár, hogy Szolón nem ültette át versbe ezt a csodálatos történetet; ha megtette volna, az méltó vetélytársa lenne az Odüsszeiának és az Iliásznak. Az elmulasztott lehetőség felett ott lebeg a kérdés: miért nem mondta el Szolón a történetet a saját szavaival? Miután a hosszú utazás során megszerezte Atlantisz meséjét, miért nem írt belőle a történetet megillető drámai művet? Tudjuk, hogy amikor tíz év után Szolón viszszatért Athénba, már az élete végén járt. Állítólag valamikor i. e. 250
560 körül érkezett vissza, és 559-ben halt meg, tehát nem lett volna ideje ilyen nagylélegzetű mű megírására. És amint Platón írja, Szolón a politikai zűrzavar állapotát élő Athénba tért haza, és sok tennivalója akadt. Vajon ez lehet-e az oka annak, hogy Platónra hárult a feladat feldolgozni a Szolón által hallott Atlantisz-történetet? Vagy, amint azt többen feltételezik, talán Platón találta ki az egészet? Erre a kérdésre csak Platón és Szolón tudná a választ. Lásd még: Athén, Kritiasz, Platón, Plutarkhosz, Szaisz, Timaiosz
251
Jürgen Spanuth
Spanuth 1907-ben született az ausztriai Leobenben; Németországban, a frízek lakta Bordelumban lelkipásztorként szolgált. Itt ismerkedett meg a fríz mítoszokkal, köztük az Oera Linda Bookkal, amely a régen elsüllyedt Atland vidékén található területről mesél. Rengeteg kutatás után, 1953-ban Spanuth megjelentette Atlantis of the North (Észak Atlantisza) című könyvét, amelyben vitatott új elméletét tette közzé Atlantisz helyéről. Spanuth szerint Atlantisz az Északi-tengerben húzódó német szigetvilág, Heligoland szomszédságában helyezkedett el. Azt állítja, hogy amikor a sziget nagy része az i. e. 12. század táján elsüllyedt, csak a ma látható kis szigetcsoportot hagyta hátra. Spanuth ennek bizonyítékát az i. sz. 1200-ban lejegyzett, ám valószínűleg ennél sokkal régebbről származó, Eddák néven ismert norvég hősi énekekben véli felfedezni, amelyek egy Attland nevű északi területről és az azt körülvevő Atle útjának nevezett tengerről írnak. Ez megfelel az Oera Linda Book által említett Atlandnak. Spanuth szerint Atle ókori tengeri király volt, aki az egész terület felett uralkodott, és akiről az Atlantióceánt is elnevezték. Atle és Atlasz, Atlantisz első királyának neve között meglepő a hasonlóság. A görög mitológia egyik legendája a hüperboreoszoknak nevezett népről szól, amely Görögországtól északra lakott. Spanuth Hüperborea földjét azonosította az Eddák Attlandjával. Az a görög hiedelem, miszerint a hüperboreoszok földjén évente csupán egyszer kel fel és nyugszik le a nap, arra enged következtetni, hogy egy messze északon fekvő királyságról lehetett szó. 252
A sarkkörön túl a nap nyáron valóban hat hónapon át süt, míg télen állandó a sötétség. Hüperborea állítólag a kelták birodalmával szemben feküdt, így valószínűleg Britannia lehetett; ami összhangban áll azzal az elmélettel, amely szerint ez a földtömeg is ott feküdt, ahová Atlandot is elhelyezik. Spanuth másokkal együtt azt hitte, hogy a mai Heligoland mellett fekvő Atland volt a szülőföldje annak a tengeri népnek, amely i. e. 1200 környékén meghódította a Földközi-tenger vidékét, miután eredeti hazája egy közeli meteorit-becsapódás által kiváltott katasztrófa következtében elsüllyedt. Ennek a hódításnak a részleteiről mesélnek, többek között, az egyiptomi Thébában (a mai Luxor) található Medinet Habu-templom falán lévő feliratok. Az elméletét alátámasztó bizonyítékok után kutatva Spanuth több expedíciót is szervezett az Északi-tenger vidékére, részben a saját pénzéből, részben mások támogatásával. Az elveszett királyság nyomait kereste, amelyről szilárdan hitte, hogy valaha ezen a vidéken létezett. Azt állította, hogy Heligoland szigete körül mindig is találtak elsüllyedt épületeket, és azért szervezett expedíciót, hogy egyszer s mindenkorra tisztázza, vajon azok az elsüllyedt Atlantisz maradványai-e. 1953-ban Heligolandtól 8 kilométerre, 14 méter mélyen egy elsüllyedt város nyomait vélte felfedezni. Spanuth számára a perdöntő bizonyíték az a tény volt, hogy háromféle színű: vörös, fekete és fehér kőből épített párhuzamos falakat talált. Platón szerint pedig éppen ebből a háromféle színű kőből építették fel az Atlantisz városát körülvevő falakat: „A szükséges követ pedig a középső sziget széléről körös-körül s a külső és a belső gyűrű mélyéből fejtették, részben fehéret, részben feketét, részben pirosat [...] Az épületek részben egyszerűek voltak, részben azonban a kövek keverésével színessé 253
tették őket a változatosság kedvéért, hogy természetes gyönyörűséget keltsenek.” (Kritiasz, Kövendi Dénes fordítása)
Spanuth teóriájával mégis van egy komoly probléma. Platón a saját koránál 9 ezer évvel korábbra teszi az Atlantiszról elmenekült tengeri nép hódításainak, valamint az atlantisziak és az athéniek közötti háborúnak az időpontját. Ez azonban semmiképpen sem esik i. e. 1200-ra. Sok kutató azonban úgy véli, hogy Platón összezavarodott a kérdést illetően, és 900 évvel korábbi időpontra gondolt. Ha így történt, akkor ez nagyjából valóban megegyezik az i. e. 1200-zal, amikor az írásos feljegyzések szerint a Földközi-tenger partvidékén hódító háborúk folytak. Ha Spanuth északi Atlantiszról szóló elméletét helytállónak fogadjuk el, azt is el kell ismernünk, hogy Platón tévedett. Vagy talán az is lehetséges, hogy a Platón által említett 9 ezer éves időtartam akkor változott meg, amikor a történet a hosszú évek során szájról szájra járt? Igen, lehetséges; ám csupán erre támaszkodva nem fogadhatjuk igaznak el a Heligoland melletti Atlantisz és Attland meséjét. Így további tenger alatti kutatásra és expedícióra van szükség ahhoz, hogy megállapítsuk: ez volt-e Atlantisz valódi helyszíne. Ha Atlantisz valóban a német partok közelében feküdt, és valóban i. e. 1200-ban süllyedt el, akkor mindenképpen megtaláljuk kultúrájának kézzel fogható bizonyítékait, amelyek alátmaszthatnák Spanuth állításait. A válasz, mint Atlantisz esetében mindig, valahol a tenger mélyén nyugszik – ezúttal az Északi-tenger mélyén. Lásd még: Atlasz, A kelták, Oera Linda Book
254
Rudolf Steiner
Rudolf Steiner osztrák filozófus az 1800-as évek közepén született. Páratlan gondolkodóként számos olyan elméletet fejlesztett ki, amelyek megelőzték korát; ilyen például a biodinamikus mezőgazdaság elmélete, az antropozófia tudománya, valamint saját nevelési módszere, amelyet ma Waldorfnevelési programnak nevezünk. Steiner hitt abban, hogy Atlantisz létezett a régmúltban, és 1904-ben írt, Kozmikus emlékezet: a Föld és az ember korai története című könyvében teljes részletességgel tárja elénk e tárgyról alkotott elképzeléseit. Steiner igencsak vitatott nézetei főként abból származtak, hogy – állítása szerint – Atlantiszról alkotott fogalmaira nem a hagyományos kutatás módszereivel tett szert, hanem közvetlenül az Akasha krónikából; ez az ismerettár állítólag nem a fizikai világban, hanem egy spirituális létdimenzióban található. Az Akasha krónikáról (mely a teozófusok által alkotott kifejezés) mindazok, akik képesek hozzáférni, azt állítják, hogy az a Föld és az univerzum valamennyi ismeretanyagát tartalmazza, és hogy elméletileg bárki olvashat benne; továbbá, a maga módján mindenki hozzájárul ehhez a mindent átfogó könyvtárhoz. Steiner az Akasha krónika címen kiadott esszéiben írja le, hogyan szerzett tudást ebből a forrásból. Teljesen nyilvánvaló, hogy az Atlantisz-kutatás buktatókkal teli terület a szakemberek számára. Az Akasha krónika tökéletes segédanyagnak tűnhet a kutatáshoz, ám ki tudja megmondani, hogy az egyén által „kapott" információk helyesek-e, vagy csupán a képzelet szüleményei? Így, bár Steiner érdekes beszámolót tár elénk Atlantiszról, nem tudjuk ellenőrizni annak helyességét. 255
Hozzá kell tennünk, hogyha az Akasha krónika valóban létezik is, valószínűleg rendkívül megbízhatatlan forrás. Minden ember más világlátással és a többiekétől eltérő élettapasztalattal rendelkezik; elegendő, ha csak a világban jelenleg zajló eseményekre gondolunk, beláthatjuk, hogy a történelem nem feketefehér dolog, hanem egyéni elfogultságok, előítéletek és hitrendszerek által tarkított. Ha valóban van ilyen mindent átfogó könyvtár, valószínűleg ellentmondásos információkat tartalmaz, és az Akasha krónikát böngésző emberek valószínűleg és teljesen természetesen, olyan információkat fogadnak be belőle, amelyek a saját elméleteiket és gondolataikat támasztják alá. Tehát ez az eszköz – ha létezik egyáltalán – kétélű kard. Ám mit is mondott pontosan Steiner Atlantiszról? Lényegében azt, hogy az ősi, atlantiszi ember gondolkodása alapvetően különbözött a mai emberétől: „Atlantiszi őseink jobban különböztek a mai embertől, mint azt képzeljük; a mai ember tudása teljesen az érzékek birodalmába záródik be. A köztük lévő különbség, a külső megjelenésen túl, a spirituális képességekre is kiterjed. Az atlantisziak tudása, technikai ismeretei, egyszóval egész civilizációja különbözött attól, amit ma láthatunk. Ha az atlantiszi emberiség kezdeti szakaszát tanulmányozzuk, azt látjuk, hogy mentális képességeik teljesen eltérőek a mienkéitől. A logikus gondolkodás, az aritmetikai kombinációs készség, amelyre minden mai dolog épül, teljesen hiányzott az első atlantisziakból. Másfelől viszont rendkívül fejlett memóriával rendelkeztek Szellemi képességeik közül ezt volt az egyik legfontosabb. Például nem úgy számoltak, mint mi, akik megtanuljuk a szabályokat, majd alkalmazzuk őket. A szorzótáblát egyáltalán nem ismerték Senki nem véste az eszükbe, hogy három256
szor négy egyenlő tizenkettővel. Az ilyen számítást azért tudták végrehajtani, mert visszaemlékeztek az ugyanolyan vagy hasonló helyzetekre. Felidézték, hogy akkor mennyi volt az eredmény.”
Steiner arra is rámutatott, hogy ez az ősi ember nem beszélt, hanem a telepátia útján kommunikált a többiekkel. Az atlantisziak gondolkodásmódjában rejlő különbségben látta Steiner Atlantisz nagyságát, és az ebből merített fogalmakra építette új gyermeknevelési módszerét. Talán ez Steiner legfőbb öröksége. Módszereit a világ számos speciális iskolájában alkalmazzák, Steiner– vagy Waldorfoktatás néven. A Waldorf-iskolákban a gyermekek növekedését három különböző szakaszra osztják: a fizikai test szakaszára, amely a születéstől hétéves korig; az étertest szakaszára, amely hétéves kortól tizennégy éves korig; és az asztráltest szakaszára, amely tizennégy éves kortól huszonegy éves korig tart. A fejlődés első, fizikai test által dominált szakaszában a gyermekek kreatív tevékenységeket végeznek, például kötnek, tornáznak, festenek. Fontos, hogy a gyermek ne tanuljon meg hétéves kora előtt olvasni; az írás és az olvasás nem megengedett ebben az érzékeny fejlődési szakaszban. Amikor a gyermek eléri az étertest stádiumát, megkezdődik az írás, az olvasás és a matematika, valamint olyan humán tárgyak, mint a történelem oktatása. A kreatív tevékenység még mindig fontos, ám most már tervezettebb, és olyan dolgok is jelentős teret kapnak, mint a mesélés. Csak amikor a gyermek tizennégy éves korban eléri a fejlődés utolsó, asztráltest-szakaszát, akkor kerül sor a tudományok oktatására. A Steiner– vagy Waldorf-iskola fő jellemzője az, hogy a gyermeket elsősorban emberi alakban megjelenő, reinkarnálódott lélekként kezeli, ezért együtt érző és sajátos módon neveli. A gyermek iskolai fejlődésének előrehaladtával fokozatosan alakul ki egyéni felelőssége abban, hogy megtalálja a világban 257
jelen lévő igazságot, és egész életére megtalálja a maga egyéni útját. Mindez kapcsolódik a Steiner által kialakított antropozófia tudományához is, amelyet az univerzum jobb megértésére alkalmazott. Az új tudományág értelméről és céljáról Steiner így nyilatkozott: „Az antropozófia a tudás útja, amely az emberben lévő szellemit az univerzum szellemijéhez vezeti. Az antropozófusok olyan alapvető életszükségletként tapasztalják meg az emberek és az univerzum természetéből eredő egyes kérdések kutatását, mint az éhséget és szomjúságot.”
A Steiner által bevezetett nevelési módszer sok embert érdekel, és népszerűsége egyre nő. A felmérések azt mutatják, hogy az ezekbe az iskolákba járó gyermekek körülbelül nyolcéves korukig lemaradnak a hagyományos iskolákba járó, hasonló korú gyermekek mögött (főként amiatt, mert a Waldorfiskolákban hétéves koruk előtt nem tanulnak meg írni és olvasni), ám ezután gyorsan behozzák lemaradásukat, sőt le is hagyják a hagyományos iskolákba járó gyermekek többségét. A Waldorf-módszer szemmel láthatóan sikeres a gyermeknevelés más területein is, még akkor is, ha teljes tantervét nem alkalmazzák. Például egyes pszichológusok ma már úgy gondolják, hogy a gyermekek ötéves kor alatti írás– és olvasástanítása, amelynek az a célja, hogy „helyzeti előnyhöz” juttassa őket, lényegében káros hosszú távú fejlődésükre nézve. Steiner Atlantiszban való hitének csupán azért van jelentősége még ma is számunkra, mert Atlantiszról szóló történetét számos Waldorf-iskolában tanítják, így naponta sok gyermek találkozik Steinernek az elveszett szigetről szóló gondolataival. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy Steiner – mint körülötte a 20. század fordulóján oly sokan mások, köztük Blavatszkij asz258
szony és a teozófusok – szilárdan hitt a „gyökérfajok” elméletében, vagyis abban, hogy az emberiség története egyes etnikai fajok létezésére osztható fel. Ez igen vitatható elképzelés, kényes kérdés, és a második világháború óta – amikor a fajelmélet következményei tisztán megmutatkoztak –tabutémává vált. Magát Steinert is a rasszizmus vádja érte, és bár követői szerint soha nem állította, hogy bármelyik faj is magasabb rendű lenne, egyes magyarázatai ma, finoman szólva is, „kifogásolhatók” és mindenképpen kiváltják az említett vádat. Egyik fő állítása szerint, bár minden jelenlegi faj hanyatlásnak indult, a fehér faj hanyatlása lassúbb, és így alkalmasabb arra, hogy a jelen korban sikeresebb legyen. Ez nyilvánvalóan rengeteg vitát váltott ki, hiszen ma is működnek Waldorf-iskolák, és félő, hogy a rasszizmus ismét felütheti fejét ebben a környezetben. Igaz, hogy egy 1995-ben, Hollandiában végzett felmérés kimutatta, hogy a Waldorf-iskolákban nem tanítanak rasszista nézeteket, ennek ellenére intézkedéseket hoztak a helyzet közelebbi vizsgálatára. Bár Steiner Atlantiszról szóló nézeteinek olvasása érdekes szórakozást ígér, az elsüllyedt szigetnek és népének végérvényes történetét összeállítani igyekvő tudósok és történészek nem vehetik azt komolyan, mivel Steiner mindenképpen az Akasha krónikát tekinti elsődleges forrásnak. Ennek ellenére sok embert megihletett, és Atlantiszról szóló könyve ismét az érdeklődés homlokterébe állította az eltűnt kontinenst. Különösen nagy hatást gyakorolt Edgar Cayce-ra, aki, bevallása szerint, szintén felhasználta az Akasha krónikát. Lásd még: Blavatszkij asszony, Edgar Cayce
259
Sztrabón
A görög Sztrabón a pontoszi Amesszeiából (ma Törökország része), a Fekete-tenger mellől származik. Jómódú családja révén megengedhette magának, hogy utazások segítségével gyarapítsa ismereteit. A kor megítélése szerinti jó nevelésben részesült, többek között tanult nyelvtant, földrajzot és filozófiát és egy kevés vallási ismeretet is, annak is a korában követett válfaját, a peripatetikus (sétáló) iskolát, amely azért kapta ezt a nevet, mert megalapítója, Arisztotelész az athéni Lükeion kertjében sétálva adta elő tanításait. Sztrabónt az ezzel rokon sztoikus filozófia is vonzotta, amelyet gyakran a peripatetikus filozófia egyik válfajának tekintettek, mivel ahhoz hasonló eszméket tanított. A sztoikusok, azaz a sztoicizmus követői előadásaikat elsőként az athéni piactér (agora) „oszlopcsarnokai” ('sztoái') között tartották, innen ered a nevük. Tanításaik szerint az emberi érzelmek hamis ítéletekből erednek, és az igazán okos ember csupán az erényen keresztül szerezheti meg a boldogságot. Egyedül a bölcs ember igazán szabad, és akik nem okosak, nem mások, mint szolgák, érzelmeik szolgái. Az igazi sztoikus nem érez sem örömet, sem fájdalmat. Sztrabón, aki körülbelül i. e. 63-tól legalább i. sz. 21-ig élt, főként írásairól ismert. A Római Birodalom földrajzát bemutató 17 kötetes Geographika igen terjedelmes, ám sajnálatos módon a még hosszabb Hisztorika hüpomnémata (Történeti feljegyzések) szinte teljes egészében elveszett számunkra, hacsak a jövőben egy szerencsés feltárás során napvilágra nem kerül. Az i. sz. 79-ben, a Vezúv szörnyű kitörésekor vulkáni hamu alá került Herculaneumból talán még előkerülnek papiruszok, amelyek 260
kiegészíthetik az ottani könyvtárban, a 18. század során feltárt papiruszokat. Sztrabón művei is közöttük lehetnek, vagy talán valahol Alexandriában, Athénban, esetleg másutt megbújva várják, hogy valaki felfedezze őket. Jóval Sztrabón előtt élt egy Eratoszthenész (i. e. 275 körül194 körül vagy más források szerint 284-202 körül) nevű földrajztudós Szüéné-ben, aki a nagyszerű alexandriai könyvtár vezetője és III. Ptolemaiosz Euergetész gyermekeinek tanítója volt. Eratoszthenész a világot gömbként képzelte el, és Sztrabón is elfogadta ezt a véleményt. Elég hamis tehát az az elképzelés, miszerint az ókorban a Földet egyöntetűen laposnak gondolták. Hozzá kell azonban tennünk, hogy Sztrabón nem értett egyet Eratoszthenész minden következtetésével, amit Geographika című művében fejt ki. Ez a mű a matematikai földrajz alapjait vetette meg, és Eratoszthenész külön érdeme, hogy módszert dolgozott ki a Föld kerületének kiszámítására. Sztrabón írásaival Eratoszthenész életművének modernizálására törekedett, bár igaz, szubjektív módon választotta ki, hogy abból mit dolgozzon át, és egyes területeken igencsak hiányos a tudása. Azonban, amint arra az Oxford Classical Dictionary is rámutat, „életműve az információk tárháza, történelmi földrajz és a földrajz filozófiája”. Természetesen nem várhatjuk el, hogy annak a kornak a földrajza nagymértékben hasonlítson a napjainkban művelt tudományra, ennek minden előnyével, ám az mégis igaz, hogy Sztrabón életművében helyenként a mitológia és a földrajz túlságosan közel kerül egymáshoz. Sztrabón szenvedélyesen rajongott Homéroszért, és a földrajzi információk forrásaként is felhasználta, miközben módszeresen figyelmen kívül hagyta Hérodotoszt, akire viszont inkább támaszkodhatott volna. Ám egyedül Sztrabón írásain keresztül ismerhetjük meg Eratoszthenész homéroszi földrajzát. Eratoszthenész Homérosz iránti csodálatával másokat is képes volt beoltani, amit az is bizonyít, hogy az általa tanított egyiptomi IV. Ptolemaiosz Philopator fáraó Alexandriában templomot építte261
tett Homérosz emlékére, ahol az ókori költő kultuszát alakította ki. Nem meglepő, hogy a római világra csodálattal tekintő Sztrabón i. e. 29-ben, harmincas évei derekán Rómában telepedett le, miután már fiatalabb korában is folytatott ott tanulmányokat. Utazásai során eljutott Egyiptomba, Boldog Arábiába (az „Áldott Arábia” néven is ismert tartományba, amely Arábiának a legtermékenyebb része volt) és Etiópiába. Sztrabón azt írja, hogy Arisztotelész szerint, aki Platón tanítványa volt, mestere csupán azért találta ki Atlantiszt, hogy tanításait szemléltesse vele. Sajnos erről csak Sztrabón művéből értesülhetünk, mivel bármi, amit Arisztotelész mondhatott erről a témáról, már nem hozzáférhető számunkra. Sztrabón a következőket írja Geographika című művében: „Ami Atlantiszt illeti, Platón szerint Szolón, miután beszélt az egyiptomi papokkal, arról számolt be, hogy Atlantisz valamikor létezett, ám megsemmisült; egy sziget volt, de méreteit tekintve nem kisebb, mint egy kontinens; és Poszeidóniosz úgy gondolja, hogy jobb így vélekedni erről a témáról, mint azt mondani Atlantiszról, »A k i kitalálta, úgy tüntette el, mint a költő a trójai falakat«.”
Sztrabón itt is Homérosz Iliászára utal. Sztrabón hatalmas életműve nagyrészt korábbi művek kritikus összeválogatásából áll. Ily módon kiváló képet nyújt kora földrajztudományának helyzetéről, rámutatva a forrásként felhasznált anyagok erősségeire és gyengéire. Ez az egyetlen teljes információforrás az Augustus korának görög-római világát alkotó országokról és azok népeiről. Az első két kötet a régi szerzők kritikáján keresztül tárja elénk a szerző földrajzi tudásról alkotott nézetét. A következő négy Ibériát, Galliát és Itáliát mutatja be, szintén korábbi szerzőkre építve. A hetedik kötet a Dunát és 262
a Fekete-tenger európai partvidékét öleli fel, míg a következő három, Görögországról szóló kötet nagymértékben Homérosz és az őt kommentáló költők műveiből merít. A tizenegyediktől a tizennegyedikig terjedő kötetek a Fekete-tenger ázsiai oldalát, a Kaukázust és Kis-Ázsiát mutatják be. A földrajzi helyek ismertetése Trójával, Indiával és Perzsiával folytatódik (Nagy Sándor hódításait alapul véve), majd a tizenhatodik kötetben Mezopotámiába (nagy része a mostani Irak), Szíriába, Palesztinába és a Vörös-tenger vidékére kalauzol bennünket. Bemutatásukhoz a Marcus Antonius és Augustus hadjáratairól készült beszámolókhoz, valamint az ókori görög szerzők műveihez folyamodott segítségül. A tizenhetedik, utolsó kötetben Sztrabón a Földközitenger észak-afrikai partjairól ad leírást, többek között Egyiptomról is, amelyhez nemcsak korábbi szerzők műveiből, hanem személyes tapasztalataiból is merít, mint azt az egyéb, általa meglátogatott helyek esetén is teszi. Saját tapasztalatai azonban a Geographika csupán egy kis részének megírásában játszottak szerepet. Az általa nyújtott információk nagyrészt a forrásként felhasznált szerzők idejében uralkodó állapotokat tükrözik, ám forrásmunkáinak széles köréért dicséret illeti. Az egyes helyek bemutatásánál említést tesz a távolságokról, a határokról, a mezőgazdaságról, az iparról, a politikai helyzetről, a vallásról és a néprajzról. Ugyanakkor mítoszok, legendák, geológiai jellemzők és történelmi témák is szerepelnek bennük. Sztrabón Geographikaja hibái ellenére is értékes munka, mindenképpen ott a helye a görög és a római világról tanuló diákok könyvespolcán. Lásd még: Athén, Platón
263
Tartesszosz
Az Encyclopaedia Britannica „félig a történelem, félig a legendák” világába sorolja Tartesszoszt. A görögök által Tartesszoszként, a rómaiak által Tartessusként ismert vidék talán azonos a Bibliában Tarsus, Tarzus néven szereplő várossal. Spanyolország déli részén helyezkedett el (elképzelhető, hogy a mai Sevilla területén), a Guadalquivir folyó alsó és középső folyásánál, amelyet a Római Birodalom idején Baetisnek hívtak. A minósziak már nagyon korán látogatták ezt a vidéket, és egy ideig a föníciaiak lakták. A szamoszi és a phokaiai görögök ismerték Tartesszoszt, amely gazdagságáról vált híressé, a karthágói és a föníciai kereskedőkkel folytatott árucserének köszönhetően. A tartesszosziak az ókori világban keresett cikknek számító ónnal kereskedtek, amelyet talán Britanniában és Cornwallban bányásztak, valamint Rio Tintóból származó arannyal, ezüsttel és rézzel. Az itt élők jólétének másik forrása a földművelés és az állattenyésztés volt. A város hírnevét annak is köszönhette, hogy Herkules híres oszlopainak közelében helyezkedett el, amelyet a legenda szerint a névadó hős azért emelt, hogy megjelölje az Afrika és Európa közötti határokat. A napisten is itt fogta ki lovait az egész napos, megerőltető munka után, legalábbis az ókori költők képzeletében. Tartesszoszt a rómaiak a távoli Nyugat irdatlan meszszeségében rejtőző helynek tekintették. Tartesszosz lakói saját írásrendszerrel rendelkeztek, amelyet a mai napig nem tudtak megfejteni, államformája pedig örökletes monarchia volt. Valószínűleg a karthágóiak pusztították el a várost i. e. 500 körül. Feltehetőleg az adott okot a támadásra, hogy a 264
tartesszosziak kölcsönökkel segítették a phokaiakat perzsák fenyegette városuk védelmének megerősítésében. Úgy tűnik, ekkorra a föníciaiak kiszorították Tartesszoszt vezető pozíciójából, és átvették az uralmat a kereskedelem terén. Az is valószínű, hogy a kézműiparban a vas megnövekedett használata a puhább fémek rovására, szintén hozzájárult a térség gazdasági hanyatlásához. A várost néha összetévesztik a spanyolországi Cádizzal, amely – dr. J. Lempriére, a Classical Dictionary szerzője szerint – egy kis szigeten fekvő, szintén Tartesszosznak nevezett település mellett feküdt. A későbbi korok költői egész Spanyolországot, sőt Európa teljes nyugati felét Tartesszoszként emlegették. Az Antiquity 2004. júniusi számában Rainer W. Kühne azt állítja, hogy Sevillától délnyugatra, a Guadalquivir folyó torkolata mellett, „Tartesszosz városának feltételezett helyén” kell talán keresnünk Platón Atlantiszát; a cikkben a szerző más tudósokra is hivatkozik, akik osztják véleményét. „Érdekes tény, hogy az új műholdfelvételeken hatalmas építmények romjai láthatók a Guadalquivir folyó medencéjének alsó részén” – írja. Ezek közül az egyik egy Poszeidónnak emelt templom romja is lehet, amely a Kritiaszban leírt temploméhoz hasonló méretű. A többi rom között pedig akár Kleitó és Poszeidón temploma is ott lehet. A legenda szerint Poszeidón és Kleitó, a tengeri nimfa annak az öt ikertestvérnek szülei, akiket Atlantisz első királyaivá választottak. Kleitó, Evenor és Leucippe leánya, Atlantisz egyik hegyén élt. Halandó volt, ám Poszeidón őt választotta feleségéül. Cikke végén Kühne ezt írja: „Platón művében Atlantisz és a Földközi-tenger keleti medencéjének országai között dúló háborúk az i. e. 1200-ban élt tengeri népek tevékenységét tükrözik [...] lehetséges, hogy Atlantisz városa és társadalma vagy a 265
vaskori Tartesszoszt, vagy a bronzkor DélnyugatSpanyolországát jeleníti meg.”
Lásd még: Kritiasz, Minószi civilizáció, A föníciaiak, Herkules oszlopai, Platón, Poszeidón
266
Timaiosz
Timaiosz, a görög pitagoraszi filozófus állítólag az itáliai Locriból származott. Bár Platón Timaioszának főszereplője, meggyőző bizonyítékok nem támasztják alá létezését. Nagyon is lehetséges, hogy csupán egy Platón által kitalált személy. Azt azonban figyelembe kell vennünk, hogy a Timaiosszal összefüggő másik mű, a Kritiasz névadó főhőse valóságos történelmi figura. A filozófusként számon tartott Timaiosz nem azonos Nagy Sándor barátjával vagy az i. e. 3. században élt szicíliai történésszel, akik szintén ezt a nevet viselték. Platón Timaiosza beszélgetés formáját ölti, amely maga Timaiosz, a filozófus Szókratész, Kritiasz és egy bizonyos Hermokratész között zajlik; ez utóbbi is lehet kitalált személy. Szókratész és Kritiasz azonban ismert történelmi alakok, tehát az is elképzelhető, hogy Hermokratész Platón korának ismert szereplője volt. Ebben a művében Platón a világegyetem keletkezésének általa elgondolt változatát tárja elénk. Ez a világegyetem egyértelműen rendezett és szeretni való, a matematika törvényei uralják, és egy jóindulatú lény keze alkotta. Olyan modellt állít az emberek elé, amelyet követniük kellene. A Timaiosz késői Platón-mű, és az a célja, hogy a befejezetlen Kritiaszt folytatva, tovább fejtegesse a szerző kozmológiáról, fizikáról és biológiáról vallott nézeteit. Timaiosz asztronómusként szerepel benne; ez a tudományág az i. e. 4. században sokkal szélesebb körű ismereteket ölelt fel, mint amivel a jelenkori asztronómusok foglalkoznak. A mű elején a bátor athéniek szembeszállnak a 267
világuralomra törekvő agresszív atlantiszi királyokkal, és legyőzik őket. A dialógusból körvonalazódik Platónnak a világegyetemről alkotott felfogása, mely szerint az univerzum a formák hierarchikus rendje, „a létezés nagy lánca”. A Timaiosz elmagyarázza, hogy a vízelem összesűrűsödve kővé és földdé válhat; amikor ezek megolvadnak, levegő lesz belőlük, a levegő pedig meggyulladva tűzzé alakul, majd az eloltott tűz ismét levegő lesz. Az összesűrűsödött levegő felhővé vagy köddé válik, amelyből ismét folyó víz lesz, és így bezárul a kör. Bár ez az elmélet semmiképpen sem képviseli az elemek modern felfogását, egész a reneszánszig fennmaradt. Kimondja, hogy a formák nem állandók, hanem folyton változnak. A teremtés során Isten szép és jó dolgokat alkotott, olyan formákból, amelyek nem voltak szépek és jók. Platón formái mégsem csupán egyszerű anyagi elemek, hanem egyben az értelem számára hozzáférhető elvont fogalmak. Ott van például a szép formája – az abszolút tökéletes szépségé. A szépnek talált közönséges tárgyak valamilyen mértékben mind tökéletlenek vagy ellentmondásosak. Ezek nehezen megragadható fogalmak, és talán az megnyugtathat bennünket, hogy még maga Platón is fölismerte ennek a nehézségét, és nem is érezte magát képesnek ideái tökéletes megmagyarázására. A Timaioszban Platón a világ teremtését egy kézműves, teremtő által képzeli el. A későbbi keresztény teológiától eltérően az univerzumot nem a semmiből teremtette Isten, hanem a víz, a föld, a tűz és a levegő elemeiből. Platón tanításai szerint minden általunk tapasztalható dolog e négy elemből tevődik össze. Az ókori szerző ezután a fizikáról, az asztronómiáról, a biológiáról és a kémiáról fejti ki nézeteit. A Timaiosz az egyetlen olyan darabja Platón terjedelmes életművének, amely a természettudományok témáját is érinti. Eszméi óriási befolyást gyakoroltak a középkor gondolkodóira. Platón szerint az emberi lélek egyik részét a teremtő isteni vonásokkal ruházta fel, míg a másikat, a halandó részt az ala268
csonyabb rendű istenek uralják. Ez utóbbi viszi tévútra a lelket, amelyre majd büntetés vár a túlvilágon, és újjászületés ebben a világban. Ezért a teremtő nem hibáztatható az emberi gyarlóságokért. Ezek az istentelenség és engedetlenség azon elemeiből származnak, amelyeket az ember a titánoktól örökölt, akik kezdetben maguk is istenek voltak, ám később gonosszá váltak. Talán ez jól tükrözi az emberi természetet; gondoljunk csak Krisztus azon intelmére, hogy legyünk olyanok, mint a kisgyermekek. A Kritiasszal együtt a Timaiosz tartalmazza az első írásos beszámolót Atlantisz elveszett civilizációjáról. Tekinthetjük úgy is, mint egy nagy filozófus érvei alátámasztására kitalált történetét. Az is lehet azonban, hogy olyan valóságos katasztrofális eseményekről ad számot, amelyek jóval Platón kora előtt történtek. Ha ez így van, a kérdés az, hogy Platón leírása mennyire felel meg a valóságnak. Lásd még: Kritiasz, Platón
269
Tuatha Dé Danann népe
Tuatha Dé Danann tündérnépe a hódítók negyedik hullámával érkezett valaha Írországba. Magával hozta Lug lándzsáját, amely mindig célba talált; Dagda üstjét, amelyből soha nem fogyott ki az étel; Nuadu legyőzhetetlen kardját; valamint Fái kövét, amely felkiáltott, amikor Írország igazi királya lépett rá. Nevük jelentése óír nyelvből fordítva 'Danu istennő népe'. Az istenszerű szellemekhez fűződő mítoszaik főként a Book of Invasions (Hódítások könyve) vagy a Lebor Gabála Erenn (Írország meghódítása) című műben találhatók, amely utóbbi az i. sz. 12. században keletkezett. Ez az írás az ír nép történetét – amely az izraelitáknak eredetükről szóló legendáihoz hasonlatos – próbálja bemutatni, gael és pre-gael pogány mítoszokból merítve, ám a kereszténység szellemében újraértelmezve azokat. Az igába hajtott népről, kivonulásról, vándorlásról és az ígéret földjéről szóló 'történelmi múlt' pogány elemei azonban részben megmaradtak, mivel arról is beszámol a könyv, hogy Tuatha Dé Danann istennői közül néhányan gael férfihoz mentek nőül, azután, hogy a gaelek meghódították Írországot. A Hódítások könyvében föltűnnek varázslók és boszorkányok, harcok és istenek, természetfeletti lények, az ír nép genealógiáját pedig egészen Noéig vezeti vissza. Tuatha Dé Danann története más népek történelméből is merít, többek között az alexandriai szónok, Timagenész írásaiból, akit i. e. 55-ben hadifogolyként hurcoltak Rómába. A gall ősökről szóló beszámolója, akik háborúk és áradások miatt hagyták el kelet-európai szülőföldjüket, feltűnően hasonlít Dé Danann legendájára. (Ezekről a háborúkról Ammianus Marcellinus, az 270
utolsó nagy római történész és katona is ír Rerum gestarum libri / Események krónikái című művének a késői Római Birodalomról szóló részében.) A Hódítások könyvét más történetek is megelőzték, amelyek mind írásos formában, mind a bárdok szájhagyománya útján maradtak fenn, és amelyből a Hódítások könyve is merít. Jane Francesca Speranza Wilde Ancient Legend of Ireland (Írország ősi legendái) című, 1887-ben megjelent könyvében bemutatja a Tuatha Dé Danann nép lovait, amelyek, gazdáikhoz hasonlóan, egy évszázadnál is hosszabb ideig éltek. Az utolsó ilyen lovat állítólag egy brit hivatalnok vásárolta meg egy connaughti árverésen. A lovász, aki megpróbálta megnyergelni az állatot, leesett róla és meghalt. Wilde asszony így ír a lovakról: „Azoknak a lovaknak, amelyeket Tuatha Dé Danann népe tenyésztett, nem volt párjuk a világon – szélnél is sebesebben vágtattak; ívelt nyakuk, széles mellük, remegő orrcimpájuk és nagy szemük is megmutatta, hogy tűzből és lángból formálták őket, nem pedig renyhe, nehéz földből. A Tuathák domboldalakba vájt nagy barlangokban készítettek számukra istállókat, ezüst patkóval és arany kantárral ékesítették őket, és szolga soha nem ülhetett a hátukra. A Tuatha Dé Danann lovagok kavalkádja pompázatos látványt nyújtott. Hét tucat paripa, mindegyiknek ékkő ragyogott a homlokán, akár egy csillag; rajtuk hét tucat lovas ült, mind királyfi, arannyal szegélyezett zöld köpenyben, aranysisakkal a fején, arany lábvérttel a lábán és aranylándzsával a kezében.”
271
Az idézetben szereplő előkelő lovasok nagyon hasonlítanak a Seelie Court skót legendájára, és lehet, hogy a Daoine Sidhe ennek az ír változata. A tuathák varázslói költői és zenei tehetségükről voltak híresek, valamint az építészetben is jeleskedtek. Mágikus képességük különösen érdekes, mivel az eredetükről szóló egyik legenda Perzsiából származtatja őket, amelynek lakói hasonló hírnévnek örvendtek a régmúltban. Írországot kezdetben a fir bolgok, azaz a 'lándzsás emberek' népesítették be, akik ellen Tuatha Dé Danann népe harcba szállt, amikor Írország földjére lépett. Ám nem ők voltak egyedül őshonosok; ott laktak még a fomorok is, akik talán a tulajdonképpeni istenek előtt élt görög titánokhoz hasonlíthatók. A fomorokat a vadon szellemeiként jellemezhetnénk, míg a tuathák a civilizáció istenségei voltak, akik végül diadalmaskodtak ellenfeleiken. Őket pedig később az Írországba betelepülő milesiusi kelták győzték le, akiknek az utódait Daoine Sidhének, vagyis tündérnépnek hívták ('sidhe' írül 'tündéri'-t jelent). Ezek a tündérek a dombok alatti üregekben élnek, és különböző neveken emlegetik őket, többek között Davana, 'a dombok népe', Áes Si, Áes Sidh, Áos Sidhe és Danu gyermekei. A milesiusiak, akiket Spanyolországból származó kelta népnek tartottak, meghódították Írországot, és átvették a hatalmat Tuatha Dé Danann népétől. Dagda, a tuathák nagy hatalmú királya nem tudta megvédeni országát a keltáktól, így híveivel együtt a Sidhe-dombok közé menekült. Bár a tuathák kezdetben óriások voltak, a milesiusiaktól elszenvedett vereségük és írországi uralmuk elvesztése után sokkal alacsonyabbak lettek. Ezután már csak időnként bukkantak fel, hogy megvédjék az igazságot, kezükben égő lándzsával és varázspajzzsal, láthatatlanul. Közéjük tartozik Etáin is, Midhir és Etáin szerelmi történetének csodálatos hősnője; e történetnek több változata is ismert, és megtalálható benne a boszorkányság, a szelek és a háborúskodás 272
motívuma. Olvashatunk benne Tir-na-n-ogéról, az Ifjúság Földjéről, amely nyugatra fekszik, a tengeren túl, ahová a tuathák egy része elmenekült, miután a milesiusiak legyőzték őket. Tirna-n-oge az időtlen paradicsom, egyfajta éden, ahol dúlnak ugyan csaták, de a legyilkolt feltámad, hogy másnap ismét harcoljon. Nincs öregség, betegség, halál. Egyes feltevések szerint Atlantisz legendája az Írországba menekült Tuatha Dé Danann néptől ered, és maga Írország az atlantiszi kultúra hordozója. Ma Daoine Sidhe népének legismertebb alakja Finvarra, az ír tündérfolklór nagy királya. Néhány történetben a halottak királyaként szerepel, aki a Knockma-domb alatt lakik. Brian Froud és Alan Lee Faeries (Tündérmesék) című könyvében arról ír, hogy a Daoine Sidhék nemcsak jó harcosok és a hokizás ír sportjának ügyes játékosai voltak, hanem mesterien sakkoztak is, és több óvatlan halandó minden vagyonát elveszítette, miután arra fogadott Finvarrával, hogy le tudja győzni őt. Sok embernek a tündérekről apró, szárnyas lények jutnak eszébe, akik hosszú ruhában járnak, kezükben esetleg varázspálcával, ám régen komolyabb jelentés hordozói voltak. Az emberek a természeti jelenségeket sokáig istenek, mágikus dolgok vagy emberek felett álló szellemek közreműködésével magyarázták. A régmúltban úgy gondolták, hogy az istenek jót vagy roszszat tesznek, pillanatnyi szeszélyeik szerint, az emberek pedig áldozatokat mutattak be nekik és imádkoztak hozzájuk, hogy jobb belátásra bírják őket. Időjárás, termés, baleset, veszteség, betegség, egészség, mind láthatatlan erők irányítása alatt állt. A kereszténység európai térhódítása után sem tűnt el teljesen ez a felfogás, és a pogány tündérek – gyakran álcázott formában, néha különös, gyönyörű vagy rút alakban, és csaknem mindig szeszélyekkel tele – tovább éltek. A reneszánsz idejére az irodalom és a színjátszás témáivá léptek elő. A tündérek 'paranormá273
lis' lények, akiket Robert Kirk, gael tudós és az episzkopális egyház lelkésze az 1691-ben írt Secret Commonwealth (Titkos közösség) című könyvében „az ember és az angyal közötti köztes lényként” határozott meg. Lásd még: Ammianus Marcellinus
274
Nemo kapitány [Vingt mills lleues sous la mer Húszezer mérföld a tenger alatt]
Az Atlantisz elsüllyedt szigetével foglalkozó egyik legnépszerűbb könyv Jules Verne Nemo kapitánya. A tenger alatti kalandokról szóló, 1869-ben megjelent fantasztikus regény egy bizonyos Pierre Aronnax professzor kalandjait beszéli el, aki a Nemo kapitány parancsnoksága alatt hajózó mesés tengeralattjáró, a Nautilus fedélzetére kerül. Gyakori félreértés, hogy az eredeti cím (Húszezer mérföld a tenger alatt) az óceánok mélységére utal, holott valójában a Nautilus által megtett távolságot jelöli. Nemo visszavonultan, a víz alatti világ tudományos kutatásának szenteli életét, tengeralattjáróján járva a tengereket. Számos helyre elviszi Aronnaxot, többek között a Vörös-tenger korallzátonyaihoz, az Antarktisz jege alá és a Vigói-öböl melletti csatában elsüllyedt hajók kincseihez. A cselekmény egyik csúcspontja az, amikor Nemo egy még aktív víz alatti vulkán közelében egy romvárost mutat meg Arronaxnak, amelyről azt állítja, hogy az maga Atlantisz: „Mint mikor villanyfény cikázik át a fekete éjszakán, egyszerre megvilágosodott bennem minden! Atlantis! Platón Atlantisa! Az elsüllyedt földrész, amelynek Origenes, Porphyros, Iamblicos, D'Anville, Malte-Brun és Humboldt tagadta a létezését, s az eltűnt földrészt a legendák és mesék kö275
rébe utalta –de Posidonius, Plinius, Ammienus, Marcellinus, Tertullianus, Engel, Scherer, Tour nef ort, Buff on és D'Avezac hitt a létezésében! S most itt terült el a szemem előtt, végpusztulása kétségtelenjeleivel! Az elmerült ország, amely Európán, Ázsián, Líbián tűi, Herkules oszlopai mögött terült el; itt élt az atlantidák hatalmas népe, akik ellen a régi Görögország első háborúit viselte.” (Kilényi Mária fordítása11)
Aronnax professzor elmagyarázza, hogyan pusztították el az Atlanti-óceánban a rengések és az itt található vulkánok kitörései a tengerfenéknek ezt a részét, amely oly nagy veszélyeket rejtett, hogy még a hajókon is hallani lehetett a mélyben végbemenő rombolást. A professzor azt is elképzelhetőnek tartja, hogy ugyanennek a vulkáni tevékenységnek köszönhetően Atlantisz újra kiemelkedik majd. Elbeszéli, hogyan néztek ki Atlantisz romjai, mélyen a tenger alá süllyedve: „S ekkor egy elpusztult, összeomlott város romjait pillantottam meg lent a mélyben. Beomlott tetőket, ledöntött templomokat láttam; széttört boltívek, leroskadt oszlopok hevertek a földön, de romjaikban is felismerhetők voltak a toszkánai építészetre emlékeztető világos arányok. Távolabb egy óriási vízvezeték megmaradt ívei látszottak, emitt a széttöredezett fellegvár s rajta a Parthenon-szerű templom inkább csak sejthető alakzata. Amott, távolabb, kikötő nyomai látszanak, mintha az eltűnt óceán partján, ősrégi időkben, kalmárok hajóinak s hadi11
Jules Verne: Nemo kapitány. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1954. 276
gályáknak szolgáltak volna biztos révül. S még messzebb összeomlott falakat láttam, széles, kihalt utcák hosszú sorát [...] Nemo kapitány egy víz alá temetett Pompéjit támasztott fel szemem előtt!” (Kilényi Mária fordítása)
Verne kétségkívül megelőzte korát, és számos olyan technológia részleteit tárja elénk, amelyek még vagy ismeretlenek voltak, vagy nemrég találták fel őket. Például a Nemo kapitány által vezetett tengeralattjárót valószínűleg a világ első jól sikerült, és 1800-ban vízre bocsátott tengeralattjárójáról nevezték el Nautilusnak, amelyet az akkor az első konzul tisztségét betöltő Napóleon rendelt meg. Azonban a név jelenti az egyetlen hasonlóságot a két járműben. Míg a regénybeli Nautilust elektromos áram működteti, az igazinak a propellerét a legénység tagjainak kézi ereje hajtotta. Továbbá a regényben a sok embernek hosszú időn keresztül kényelmes szállást nyújtó jármű valódi változata hat óránál többet nem tudott víz alatt maradni. Verne fantasztikus története Ignatius Donnellyvel együtt több írót is arra ihletett, hogy az elveszett sziget valódi történetével foglalkozzon. A Nemo kapitány minden bizonnyal felébresztette a vágyat az emberekben arra, hogy kifürkésszék Atlantisz titkait, és azét a földét, amelyet Aronnax professzor megmutat Nemo kapitánynak. Ahogyan Verne leírja Nemo kapitány ámulatát a víz alatti romok elhagyása előtt, kiválóan érzékelteti a rejtélynek és kíváncsiságnak azt az atmoszféráját, amelyet Atlantisz teremt a titkai után kutatók lelkében, és hangot ad annak a kimondhatatlan vágyunknak, hogy néha szeretnénk egy másik korban élni; egy olyan korban, amely talán egyszerűbb, mint a miénk. „Így álmodoztam, s igyekeztem emlékezetemben e lenyűgöző táj minden részletét megrögzíteni. 277
Nemo kapitány pedig egy moha lepte sírkőpillérre könyökölve, mozdulatlanul, szinte megkövülten állt néma elragadtatásban. Vajon e letűnt nemzedék sorsán töpreng-e a kapitány? Tőlük vár-e feleletet a kérdésre, hogy milyen sors vár az emberiségre? Azért jött-e ide e különös férfiú, akinek nem kell a modern idők élete, hogy elmerüljön a történelmi emlékekben, s átélje a régi korok életét? Mit nem adtam volna, ha olvashatok gondolataiban, ha osztozhatok érzéseiben, ha megérthettem volna őt!” (Kilényi Mária fordítása)
Lásd még: Ignatius Donnelly
278
Köszönetnyilvánítás
Simon a következő személyeknek szeretné leróni tiszteletét és kifejezni háláját: Susan Daviesnek, aki rendkívül tehetséges témavezető. Ösztönző, lenyűgözően sokoldalú és nélkülözhetetlen. Ed Daviesnek a kiegészítő kutatásokért és az állandó segítségért; Mark Fosternek, aki szerzőtársam ebben és sok más jövőbeli írásban – végre fény az alagút végén! Jacqueline Harveynak és családjának a fáradhatatlan erőfeszítésért és a nagyszerű munkáért. Az amerikai csapatnak: a zseniális Jennifer Clymernek; MJ Millernek – tudod mit? Még mindig rólam van szó, öregem! Jason Meltonnak – miféle könyv? Mamának és Papának, a Gozo-szigeten, Marknak és Claire-nek Yorkshireben. Gemmsnek és Samnek Bichesterben. Marknak és Jillnek, Iannak és Vivnek, a skót társaságnak, a hosszú esti beszélgetésekért, az egy-két korty itókáért és a sajtos borsóért! A szintén skót Gordon Rubbernek, Bobnak és Lindsey Brydonnak (Bob tényleg azonos Fulcanellivel?) Ian Grimstonnak a víg csevegésekért. Mindenkinek, aki az utóbbi két évben a Fringe (Bojt) Fesztiválon sikert aratott, főként Naomi Hare-nek. Ricknek a Joystick Junkiesból a klassz pólókért. Kairóból Ahmednek és Salahnak, kitartó barátságukért, támogatásukért és jó humorukért. Abdallah Homoudának, a TGLE-től. Richard Belfieldnek a Fulcrumtól. A PFD-nél Robert Kirbynek, aki ügynök, barát és nagyszerű fickó. Catherine Cameronnak, aki egyszerűen fantasztikus! A Mainstream 279
Kiadónál a fáradhatatlan Fiona Brownlee-nek; Ailsa Bathgate-nek; megszállottan dolgozó szerkesztőnknek, Claire Rose-nak; és Bili Campbell-nek, aki elindította a kiadást. Jane-nek és Alexandernek – remélem, az íjászat továbbra is jól megy. A Roberts klánnak, Alisonnak, Neilnek, Joe-nak és Imogennak – van még valaki? Mark Freitagnak a forró vízért és az áramért. Az összes szomszédnak, amiért elviselték a hangosan játszott skandináv szimfonikus rézfúvósokat. A Kamelotnak, az Epicának, az After Forever-nek, a Within Temptationnek, a Sonata Arcticának, a Night wish-nek, a Journey-nek, az Opethnek a csodálatos zenei háttérért. Az Apple-nek a folyamatosan megjelenő új zenei darabjaiért, amelyeket muszáj megvennem! Mark a következő személyeknek szeretne köszönetet mondani: Ali Russellnak, szeretetéért és támogatásáért, és amiért teljessé tette az életem. Édesanyámnak, Susan Fosternek, a régi angol leckékért és mellette sok minden másért. Fivéremnek, Simon Fosternek, aki mindig mellettem állt, amikor kellett. Simon Coxnak, szerzőtársamnak – köszönöm, amiért oly sokáig kitartott mellettem. Nagylelkű támogatása, hite és mindenekfelett barátsága oly sokat jelent nekem. Andrew Gough-nak, aki a legeslegjobb, igaz barátom. Greg Taylornak a régóta tartó barátságáért. Még sokáig gyűjtse maga köré a barátokat. Craig Davisnek, amiért ő az Ember; és Borgendaal-nak. Susan Daviesnek barátságáért, hihetetlen energiájáért és hatékonyságáért. Barry McCann-nek a hitéért és a szórakoztató levélváltásokért. Victor Russellnek a számtalan anekdotáért és csevegésért; inspirált engem. Antoinette Daxnak az olvasmányokért és az izgalmas eszmecserékért. És mindenki másnak, aki számít: Geoff Webb, Kate és Paul Struys és a lányok; Sonja és Andy Howells; Ralph Ellis; Adam Miller; Mark Oxbrow; Ian Robertson; Jay és Sonia. Végül köszönetet szeretnék mondani a Mainstream Kiadó összes munka280
társának kemény munkájáért, mindenekelőtt Emily Blandnek humoráért és odaadásáért.
281
Bibliográfia
Allan, D. S.-Delair, J. B.: Cataclysm! Compelling Evidence of a Cosmic Catastrophe in 9500 BC. Bear and Co. 1997 Ashe, Geoffrey: Atlantis: Lost Lands, Ancient Wisdom. Thames & Hudson, 1992 Bacon, Francis: The New Atlantis and The Great Instauration. Harlan Davidson, Inc., 1989 Bahn, Paul G.: The Enigma of Easter Island. Weidenfeld Illustrated, 1997 Baines, John-Malek, Jaromir: Atlas of Ancient Egypt. Time Life Books, 1990 Bauval, Robert-Hancock, Graham: Keeper of Genesis. Arrow, 2001 Bellamy, H. S.: The Atlantis Myth. Faber & Faber, 1948 Benest, D.-Duvent, J. L.: Is Sirius a Triple Star? Astronomy and Astrophysics No. 299.1995 Berlitz, Charles: Atlantis: The Lost Continent Revealed. Macmillan, 1984 Berlitz, Charles: Atlantis: The Eighth Continent. Faucett Books, 1984 Berlitz, Charles: The Mystery of Atlantis. Souvenir Press, 1969 Bierhost, John: The Mythology of Mexico and Central America. William Morrow & Co., 1990 Birley, Anthony R.: Septimius Severus: The African Emperor. Yale University Press, 1989 Blavatsky, H. P.: The Secret Doctrine: The Synthesis of Science, Religion and Philosophy. Theosophical Publishing, 1888 Braghine, A.: The Shadow of Atlantis. Turnstone Press, 1986 Bray, Warwick: Ever day Life of the Aztecs. B. T. Batsford, 1968 282
Bro, Harmon H.: Edgar Cayce: A Seer Out of Season. Signet Books, 1990 Brown, Hugh Auchincloss: Cataclysms of the Earth. Twayne Publishing Inc., 1967 Cameron, Ian: Kigdom of the Sun God: A History of the Andes and Their People. Guild Publishing, 1990 Campbell, Joseph-Moyers, Bill: The Power of Myth. Doubleday, 1988 Castleden, Rodney: Atlantis Destroyed. Routledge, 1998 Castleden Rodney: Minoans: Life in Bronze Age Crete. Routledge, 1993 Cayce, Edgar: Edgar Cayce on Atlantis. Warner Books, 1968 Churchward, James: The Lost Continent of Mu. BE Books, 1988 Churchward, James: The Sacred Symbols of Mu. BE Books, 1988 Clark, R. T. Rundle: Myth and Symbol in Ancient Egypt. Thames & Hudson, 1959 Coe, Michael D.: Breaking the Maya Code. Thames & Hudson, 1992 Comyns Beaumont, William: The Riddle of Prehistoric Britain. Rider & Co., 1946 Concepción, Jose L.: The Guanches, Survivors and their Descendants. Ediciónes Graficolor, 1984 Cutcliffe Hyne, C. J.: The Lost Continent. Fontana, 1972 Dalley, Stephanie: Myths from Mesopotamia: Creation, The Flood, Gilgamesh, and Others. Oxford Paperbacks, 1991 Dante: The Divine Comedy. Volume I. Inferno. Penguin Books, 1971 Davis, Nigel: The Ancient Kingdoms of Mexico. Penguin Books, 1990 Derry, Douglas: The Dynastic Race in Egypt. Journal of Egyptian Archaeology No. 42.1956 Desmond, Lawrence Gustave-Messenger, Phyllis Mauch: A Dream of Maya: Augustus and Alice Le Plongeon in NineteenthCentury Yucatan. University of New Mexico Press, 1988 283
Dieterlen, G..-de Ganay, S.: Le Génié des eaux chez les Dogons. Librairie Orientaliste Paul Geuthner, 1948 Donnelly, Ignatius: Atlantis: The Antediluvian World. Mars ton & Co. Ltd, 1882 Donnelly, Ignatius: The Destruction of Atlantis: Ragnarok, or the Age of Fire and Gravel. Whittim, 1883 Douglas, J. D.: The New Bible Dictionary. Inter-Varsity Press, 1962 Ellis, Richard: Imagining Atlantis. Alfred A. Konpf Inc., 1998 Emery, Walter B.: Archaic Egypt. Penguin Books Ltd, 1991 Faulkner, Raymond O.: Ancient Egyptian Book of the Dead. British Museum Press, 1989 Faulkner, Raymond O.: Ancient Egyptian Pyramid Texts. Aris & Phillips, 1985 Feuerestein, Georg-Kak, Subhash-Frawley, David: In Search of the Cradle of Civilisation.Quest Books, 1995 Fix, William R.: Pyramid Odyssey. Mayflower Books, 1978 Flem-Ath, Rand and Rose: When The Sky Fell. Stoddart, 1995 Flem-Ath, Rand-Wilson, Colin: The Atlantis Blueprint. Dell, 2002 Forsyth, Phyllis Young: Atlantis: the Making of Myth. McGillQueen's University Press, 1980 Frankfort, H.: Kingship and the Gods. University of Chicago Press, 1978 Frazer, J. G..: The Golden Bough. Macmillan, 1963 Frost, K. T.: The Critias and Minoan Crete. Journal of Hellenic Studies, Volume 33., 1913 Froud, Brian-Lee, Alan: Fairies. Pavilion Books, 2002 Galanapoulos, Professor Angelos-Bacon, Edward: Atlantis: The Truth Behind the Legend. Thomas Nelson & Sons Ltd, 1969 Gill, Christopher: Plato: The Atlantis Story. Bristol Classical Press, 1980 Gordon, Cyrus H.: Before Columbus: Links Between the Old World and Anciant America. Crown Publishers, 1971 Graves, Robert: The Greek Myths. I—II. Penguin Books, 1984 284
Hancock, Graham: Fingerprints of the Gods. Crown, 1995 Hapgood Charles H.: Earth's Shifting Crust: A Key to Some Basic Problems of Earth Science. Pantheon Books, 1958 Hapgood Charles H.: Maps of the Ancient Sea Kings: Evidence of Advanced Civilizations int he Ice Age. Turnstone Books, 1979. Hapgood Charles H.: The Path of the Pole. Chilton Books, 1970 Hawkins, Gerald S.: Beyond Stonehenge. Arrow Books, 1977 Herodotus: The History. University of Chicago Press, 1987 Hope, Murry: The Ancient Wisdom of Atlantis. Thorsons, 1995 James, Peter: The Sunken Kingdom: The Atlantis Mystery Solved. Jonathan Cape, 1995 Joseph, Frank: The Atlantis Encyclopedia. Career Press Inc., 2005 Joseph, Frank: The Destruction of Atlantis: Compelling Evidence of the Sudden Fall of the Legendary Civilization. Inner Traditions Press, 2002 Kirch, Patrick V.: The Evolution of the Polynesian Chiefdoms. Cambridge University Press, 1984 Kühne, Rainer W.: Location and Dating of Atlantis. Antiquity Volume 78, No. 300, June 2004 Lempriére, Dr J.: Classical Dictionary. Bracken Books, 1984 Leonard, Cedric: The Quest of Atlantis. Manor Books, 1979 Le Plongeon, Augustus: Queen Moo and the Egyptian Sphinx. Paul Trench, Truebner, 1896 Lichtheim, Miriam: Ancient Egyptian Literature. 1. The Old and Middle Kingdoms. University of California Press, 1905 Luce, J. V.: Lost Atlantis: New Light on an Old Legend. HarperCollins, 1969 Mackenzie, Donald: Egyptian Myth and Legend. Gresham Publishing Co., 1907 Marinatos, Spyridon: Some Words about the Legend of Atlantis. Deltion Publications, 1971 285
Menzies, Gavin: 1421: The Year China Discovered America. William Morrow & Company, 2003 Michell, John: The New View over Atlantis. Thames & Hudson, 1983 Milton, Joyce-Orsi, Robert-Harrison, Norman: The Feathered Serpent and the Cross: The Pre-Columbian God-Kings and the Papal States. Cassell, 1980 Mooney, Richard: Colony: Earth. Souvenir Press, 1974 Morton, Chris-Thomas, Ceri Louise: The Mystery of the Crystal Skulls. Element, 1997 Muck, Otto Heinrich: The Secret of Atlantis. Collins, 1978 Nash, Daphne: Coinage in the Celtic World. Spink & Son, 1987 O'Brien, Christian and Barbara, J.: The Shining Ones. Collectors Books, 2001 Oliver, Frederick: A Dweller on Two Planets. Poseid Publishing Company, 1920 Pellegrino, Charles: Unearthing Atlantis: An Archaeological Odyssey. Random House, 1991 Plato: Timaeus and Critias. trans. Desmond Lee, advisory ed. Betty Radice. Penguin Books, 1977 Plutarch: The Rise and Fall of Athens: Nine Greek Lives by Plutarch. Penguin Books, 1973 Popol Vuh. trans. Dennis Tedlock. Simon & Schuster, 1985 Radice, Betty: Who's Who in the Ancient World. Penguin Books, 1973 Roberts, Anthony: Atlantean Traditions in Ancient Britain. Rider & Co., 1975 Ryan William-Pitman, Walter: Noah s Flood: The New Scientific Discoveries about the Event that Changed History. Simon & Schuster, 1999 Santillana, Giorgio de-Dechend, Hertha von: Hamlet's Mill. David R. Godine, 1977 286
Sarmast, Robert: Descovery of Atlantis: The Startling Case for the Island of Cyprus. Origin Press, 2003 Schwaller de Lubicz, R. A.: Sacred Science: The King of Pharaonic Theocracy. HarperCollins, 1982 Scrutton, Robert: Secrets of Lost Atland. Spearman, 1978 Sitchin, Zecharia: The Lost Realms. HarperTorch, 1990 Spanuth, Jürgen: Atlantis of the North. Sidg wick & Jackson, 1953 Spence, Lewis: The History of Atlantis. University Books Inc., 1968 Spence, Lewis: The Mysteries of Britain. Senate, 1905 Spence, Lewis: The Problem of Atlantis. Rider & Sons, 1924 Steiger, Brad: Atlantis Rising. Berkeley Books, 1981 Steiner, Rudolf: Cosmic Memory: Prehistory of Earth and Man. Harper & Row, 1969 Stobbart, Lorainne: Utopia —Fact or Fiction? The Evidence from the Americas. Alan Sutton, 1992 Sugrue, Thomas: There is a River: The Story of Edgar Cayce. ARE Press, 1988 Taylor, Thomas: Proclus’ Commentary on the Timaeus of Plato. The Prometheus Trust, 1998 Temple, Robert K. G.: The Sirius Mystery: New Scientific Evidence for Alien Contact 5,000 Years Ago. Destiny Books, 1998 Thompson, J. Eric: The Rise and Fall of Maya Civilization. Pimlico, 1993 Tomas, Andrew: Atlantis: From Legend To Discovery. Robert Hale, 1972 Tomas, Andrew: We Are Not the First. Souvenir Press, 1971 Tompkins, Peter: Secrets of the Great Pyramid. Harper, 1971 Velikovsky, Immanuel: Ages in Chaos. Double day, 1952 Velikovsky, Immanuel: Worlds in Collision. Doubled ay, 1950 Verne, Jules: Twenty Thousand Leagues under the Sea. Scholastic, 1982 Wallis Budge, E. A.: Osiris and the Egyptian Resurrection. The Medici Society, 1911 287
Walters, Frank: Books of the Hopi. Penguin Books, 1963 Warren, William F.: Paradise Found: The Cradle of the Humánt Race at the North Pole. Houghton, Mifflin & Co., 1885 West, John Anthony: Serpent in the Sky: The High Wisdom of Ancient Egypt. Quest Books, 1993 Whishaw, E. M.: Atlantis in Spain. Adventures Unlimited Press, 1997 Wilde, Lady Francesca Speranza: Ancient Legend, Mystic Charms and Superstitions of Ireland. Ward & Downey, 1887 Wilson, Colin: From Atlantis to the Sphinx. Virgin, 1997 Zangger, Eberhard: The Flood from Heaven: Deciphering the Atlantis Legend. Pan Macmillan, 1993 Zapp, Ivar-Erikson, George: Atlantis in America: Navigators of the Ancient World. AUP, 1998
288
Tartalom
Bevezetés Aelianus Ammianus Marcellinus Athén Atlantisz városa Atlasz Azori-szigetek A baszkok Bim ini-szigetcsopor t Blavatszkij asszony Brasseur de Bourbourg abbé Kanári-szigetek Edgar Cayce A kelták Krantór Kréta Kritiasz Kristálykoponyák Özönvíz-mítoszok Denderai zodiákus Szicíliai Diodórosz A dogon törzs Dolphin hegygerince Ignatius Donnelly Húsvét-sziget Epagomenális napok Hórusz követői A guancsók 289
Charles Hapgood Hermész Hidroforiák Athanasius Kircher Lemuria Augustus Le Plongeon Minószi civilizáció Mu Uj Atlantisz Oera Linda Book A föníciaiak Herkules oszlopai Piri Reis térképe Platón Idősebb Plinius Plutarkhosz Popol Vuh Poszeidón Proklosz Prométheusz Punt Quetzalcoatl Szaisz Szantorini Szolón Jürgen Spanuth Rudolf Steiner Sztrabón Tartesszosz Timaiosz Tuatha Dé Danann népe Nemo kapitány Köszönetnyilvánttás Bibliográfia
290
291
292
293
294
295
296
297
298
299
