Regöczi Gergely. Töredékek. Rövid önéletrajzi történetek 2012

Regöczi Gergely

Töredékek Rövid önéletrajzi történetek

BUDAPEST 2012.



Regöczi Gergely: Töredékek



A „Töredékek” nem egy összefüggő novella, hanem – címéből is kikövetkeztethetően – rövidebb, vegyes történetecskék halmaza. Afféle emlékfoszlányok saját életemből. Olyasmiket igyekeztem felidézni és lejegyezni, melyek talán mások számára is tartogathatnak érdekességet – bénázásaimat, agyament ötleteimet, rácsodálkozásaimat a világra. … (A történet időbeli elhelyezése: 1985 ősz, 1986) (Lejegyzés időpontja: 2012. 04. 20.) Iskolás lettem. Ez minden bizonnyal a legtöbb gyerek számára különleges alkalom, akár kellemes akár kellemetlen értelemben. De nekem egy további problémával is szembe kellett néznem. Anyukám akkori, második férje ugyanis zenészként Németországban dolgozott, és mi, a család is ott éltünk már körülbelül egy éve. De mivel a zenekar minden tagja magyar volt, és közös szállásuk volt egy nagy, viszonylag félreeső épületben, így én nem igazán érintkeztem a németekkel, nem volt semmi nyelvismeretem. Így az első iskolai napom reggelén a szüleim gyorstalpaló üzemmódban megtanítottak három fontos kifejezést németül: igen, nem, WC-re kell mennem. Ennyi volt a szókincsem. Meglehetősen bizonytalanul léptem be az osztályterembe. Amikor a szüleim elmentek, akkor még sírtam is egy kicsit, nagyon egyedül éreztem magam a teljesen idegen környezetben. További kínos eset volt, hogy (legalábbis ott és akkor) szokás volt egy csomagnyi édességet venni ajándékba a gyerekeknek az első napra, amit a szilveszteri trombitákra emlékeztető alkalmatosságba csomagoltak a szülők. Mivel mi nem hallottunk erről, így nekem nem is volt ilyenem, amit nem különösebben bántam, de a tanárnő észrevette, és odajött, megpróbált beszélgetni velem, ami természetesen nem igazán volt működőképes. Végül valahogy elmagyarázta, hogy akkor rajzoljak magamnak egy ilyen ajándékcsomagot. Ezt meg is tettem, az a rajz azóta is megvan, egyik legrégebbi tárgyi emlékem gyerekkoromból. Amúgy szerencsém volt ezzel az iskolával, ezzel az osztállyal. Ugyanis nem én voltam az egyetlen külföldi, a tanár külön foglalkozott velünk, és szerencsére a német gyerekek is megkedveltek, az udvari szünetekben együtt játszottunk az iskola jókora játszóterén és focipályáján. Akkoriban még az agyam is jól fogott, az első osztály végén kapott írásos értékelésben kiválónak minősítették a teljesítményem, egyáltalán nem tartottam nehéznek megtanulni az egyszerű írásos és matematikai feladatokat. És mivel minden nap német nyelvű közösségben kellett mozognom, elég gyorsan rám ragadt a nyelv is, már amennyit egy hathétéves gyerek ebből használ. Beszélni ugyan nem szerettem már akkor sem (általában meglepődtek, ha valamit kérdés nélkül mondtam…), de mindent megértettem, amit az iskolában hallottam, sőt idővel már rendes filmeket is meg tudtam nézni a tévében, előfordult, hogy én fordítottam a szüleimnek. Van négy speciális élményem is a német iskolával kapcsolatban, ahová – utólag azt mondom – sajnos csak egy és egy negyed évet járhattam: Egy kisvárosban éltünk, ahol iskolabusszal szállították a gyerekeket suliba. Viszont néhányan – köztük én is – eléggé kiestünk a busz útvonalából, így külön kocsit küldtek értünk, sofőrrel. Egy Mercedes limuzin volt, és tényleg az, hiszen két sor hátsó ülés volt benne. Egyébként úgy nézett ki, mint azok a Mercik, amiket ma már régiként kategorizálunk (akkor még nem számíthatott elavult modellnek), csak hosszabb volt. Extrák természetesen nem voltak benne, de már attól is, hogy olyan hosszú, limuzin típusú volt, és sofőr jött értünk, nagyon vagánynak éreztük magunkat… Már nem tudom, milyen feladatot csináltunk, de nekem nagyon jól sikerült, a tanító néni meg is dicsért, és ráírt egy szép nagy egyest a lapomra. Én ezt nem tudtam mire vélni, így átjavítottam ötösre, mivel csak annyit tudtam, hogy Magyarországon ez számít a legjobb jegynek, az egyes pedig a legrosszabbnak. Amikor újra odajött a tanárnő, csodálkozott, és visszajavította egyesre a jegyet, de látta, hogy mennyire meg vagyok lepődve, így

1






elmagyarázta, hogy Németországban az egyes a legjobb jegy. Ezek után már annak örültem, ha egyest sikerült szereznem… Az első évfolyam végén részt vehettem egy évzáró bulin, amit ott valószínűleg minden évben megrendeztek. Szinte úgy éreztem magam, mintha egy vidámparkba csöppentem volna. Játékos ügyességi feladatokat kellett teljesíteni, volt vagy 20-30-féle. Mindenki kapott egy kis füzetet, amelybe az adott feladatnál lévő felnőtt beírta az eredményt. Már nem emlékszem minden feladatra, de volt például olyan, hogy megmérték, három kalapácsütésre hány centinyit tudom beljebb verni a szöget; egy másiknál darts-al lehetett lufikra célozni; egy harmadiknál pedig egy spirálba hajlított fémcső tetején begurítottak egy borsószemet, és amikor alul kiért, el kellett találni egy gumikalapáccsal. Azt nem mondom, hogy vérprofi lettem volna, de nagyon élveztem a játékokat. A végén a pontszámaim feljogosítottak arra, hogy válasszak némi ömlesztett apróságból. Egy tollat és egy csomag Mentos vegyes gyümölcsízű olvadós rágócukorkát (akkor ettem életemben először ilyet, és hosszú évekre nagy kedvencemmé vált) kértem. A második osztályt még Németországban kezdtem járni, de ebből már csak 1-2 hónap jött össze, mert utána visszaköltöztünk Magyarországra. Mai ésszel azt mondom, nagyon megható volt, ahogy a tanárnőm és az osztálytársaim is sajnálkoztak, hogy elmegyek. Kaptam egy mesekönyvet az osztály nevében, amit mindenki aláírt, de volt néhány lány, aki rajzolt is nekem kis szívecskéket, hogy mennyire szeretnek… Én szintén szomorú voltam, mert már én is megszerettem az ottani életet. … (A történet időbeli elhelyezése: 1985 körül) (Lejegyzés időpontja: 2012. 04. 26.) Az említett német kisvárosban, Bad Lippspringében a „magyar zenészkolónia” egy eredeti céljára már nem használt nővérszállót vehetett igénybe. A kívülről fehérre festett épület két emeletes volt, emlékeim szerint legalább 60 méter hosszú. Hosszanti irányban középen áttetsző üvegajtókkal szakaszolt folyosók futottak végig a szinteken. Ezek a járatok sötétek voltak, főként este, ha manuálisan nem kapcsoltunk villanyt. Az épület két oldalán egy-egy lépcsőház kapott helyet. Összesen lehetett az épületben úgy 30 kétszobás lakosztály, ezen kívül minden emeleten volt közös konyha és közös fürdőszoba. (Gyerekként semmi gondot nem okozott nekem ez a közösködés.) Mivel a zenekar mindössze 10-15 tagú lehetett, így az épület jelentős része üresen állt. Szerencsére azonban sok muzsikus családostul élt itt, így voltunk négyen-öten hasonló korú gyerekek. Egy este kitaláltuk, hogy bújócskázunk-fogócskázunk. A terület az egész épület összes nyilvános tere, tehát a lakórészekbe nem lehetett bemenni, de bármelyik folyosó, konyha, fürdőszoba használható volt búvóhelykeresésre. A felszerelés egy elemlámpa fejenként, rendes világítás felkapcsolását tilosként definiáltuk. Mivel a zenekar esti koncertjének időtartama alatt játszottunk, így attól se nagyon kellett tartani, hogy felnőttek kapcsolják fel a fényeket. Egyvalaki a menekülő szerepet kapta, a többiek pedig vadásztak rá. Nehéz megfogalmazni, mennyire izgalmas, sejtelmes, kissé félelmetes volt hat-hétéves gyerekként a menekülő szerepben lenni. Természetesen a saját lámpám lekapcsoltam, hogy ne vezessem nyomra üldözőimet. Így a lépcsőházakban csak némi kintről beszűrődő holdvilágos derengés biztosított számomra tájékozódási alapot, de maguk a folyosók szinte teljesen sötétek voltak, annyira különültek el egymástól a dolgok, hogy az ajtók beugrói még sötétebben ásítoztak. Akkor igazi akcióhősnek, első osztályú kémnek érezhettem magam, ahogy igyekeztem észrevétlenül osonni üldözőim elől. Szerencsém volt, mivel ők csak ritkán váltak külön. Így kezdetként meghúztam magam az egyik lépcsőház első emeletén, és némán figyeltem. Ha hangokat hallottam, igyekeztem bemérni az irányt, ha fényeket láttam, még egyértelműbb volt

2






a helyzet. A veszély várható irányával mindig ellentétesen mozogtam. Ha a lépcsőház felől jöttek, óvatosan kihajtottam a folyosó ajtaját, hogy ne csapjak zajt, és lábujjhegyen átfutottam a másik lépcsőház felé, de mielőtt kiléptem volna oda, óvatosan kikukucskáltam, körülnéztem. Ha a folyosó felöl érkeztek, fel- vagy lementem egy emeletet, és az ottani folyosót használva jutottam át a túlsó lépcsőházba. Elég hosszú ideig sikerült ilyen rafkósan trükközve láthatatlannak maradnom. De persze egy idő után játszótársaim megunták, hogy nem tudnak megtalálni, és kitalálták, hogy szétválnak, és megpróbálnak több irányból beszorítani. Sajnos ekkor a perceim már meg voltak számlálva. Mivel két lépcsőház és három folyosó volt, így még úgy is sikerült párszor kicsúsznom a kezeik közül, hogy négy irányból érkeztek. Sőt, olyan is előfordult, hogy beszorultam egy folyosóba, de szerencsém volt, mert csak bevilágítottak két oldalról, de nem vették észre, hogy az egyik ajtóbeugróba simultam. Végül persze elkaptak. De mégis ez volt életem legemlékezetesebb (épületen belüli) bújócskája-fogócskája, ha ma eszembe jut az emlék, szinte ugyanúgy átérzem a gyermeki izgalmat, mint akkor. Remélem, lesz majd valaha saját gyerekem, és sikerül vele egy hasonlóan tágas és zegzugos helyen bújócskát játszani, hátha ő is annyira élvezné, mint én annak idején… … (A történet időbeli elhelyezése: 1985, 1986) (Lejegyzés időpontja: 2012. 04. 27.) Annak a bizonyos lippspringei „fehér háznak” nem csupán a belső terei nyújtottak kiváló alkalmat gyermekkori kalandozási hajlamaink kiélésére. A környezete is csodás volt. Az épület mellett patak folydogált, mögötte egy füves rét, azt követően pedig parkerdő terült el. Félpercnyi sétával egy játszótér és egy minigolf-pálya is elérhető volt. Az egész a városka peremén terült el, egyetlen, szinte forgalommentes bekötőút vezetett oda. Számos kellemes és néhány – saját hülyeségem okán – kellemetlen emlékem köthető oda. De haladjunk szép sorjában. Kb. hatéves voltam, amikor megkaptam életem első biciklijét, az akkori méreteimnek megfelelő, piros színű járművet. Mivel kisegítő kerekeket nem kaptam hozzá, mondván, hogy azokkal sokkal lassabban fogom megérezni az egyensúlyi helyzetet, így egyedül csak hosszas előkészületek után kezdhettem neki az attrakciónak. Az első időkben Atti, a nevelőapukám próbált segíteni. Megtartotta a bicajt, amíg nagy nehezen nyeregbe pattantam, aztán futott utánam, és nem hagyta, hogy elessek, mivel jó ideig még a pedálokat se tekertem (nem tudtam egyszerre a pedálozásra és a kormányzásra koncentrálni). Viszont úgy, hogy tartotta a bicikli hátulját, szintén nem éreztem meg az egyensúlyt, és elég sok alkalom után sem jutottam előre. Viszont nagyon szerettem volna megtanulni, hiszen a többiek már tudtak, és irigyeltem őket emiatt. Egyik délután, amikor Atti dolgozni volt, megkíséreltem rávenni anyukámat, hogy jöjjön le velem tanítani, de nem akart utánam futkorászni. Így fogtam magam, egyedül kivittem a bicajt, és a ház előtti enyhe lejtő tetejére toltam. Arra gondoltam, hogy lefelé gurul magától, nem kell tekerni, így csak egy dologra kell egyszerre figyelnem. Az ötlet egész jól bevált, hiszen lefelé már elsőre is sikerült úgy legurulnom, hogy nem estem el a lejtő aljáig. Sokszor megismételtem, hogy gyalog feltoltam a bicajt, aztán legurultam vele, és eközben egyre jobban ráéreztem az egyensúlyra is. Idővel megpróbáltam tekerni is gurulás közben, a legvégén pedig nekivágtam a lejtőnek felfele, és hamarosan ez is sikerült. Tehát jóformán magamtól tanultam meg egyetlen délután alatt. Hihetetlen jó érzés volt suhanni a bicajjal, ma úgy fogalmaznék, hogy annyira de annyira szabadnak éreztem magam! Nagyon rákaptam a dolog ízére, hamarosan már minden nap a környező parkerdő ösvényeit szántottam a bicajjal. Aztán a következő mániám az lett, hogy szeretnék sebességmérőt és kilométerszámlálót a gépemre. Hamarosan ez a vágyam is teljesült. Atti

3






felszerelte a készüléket, ami akkor még teljesen mechanikus volt, és elég nagyméretű, mint egy szappantartó. Ezután már azt néztem, mennyit tudok tekerni aznap, és milyen maximális sebességgel, a 30-at sikerült elérnem vízszintes terepen. Nagyon élveztem. Amikor aznapra már be akartam fejezni a bicajozást, és a park egyik kavicsos ösvényéről kanyarodtam ki a ház előtti útra, megcsúszott a hátsó kerekem a kavicson, pedig egyáltalán nem mentem gyorsan. Elvesztettem az egyensúlyom, és olyan villámgyorsan felborultam, hogy ésszel nem is tudtam követni az eseményeket. Csak arra figyeltem fel, hogy a felhőket látom magam fölött, és a bicajom első kerekét, ahogy forog a levegőben. Felálltam, megnéztem magam, de szerencsére nem sérültem meg, csak a fejem kóválygott pár percig. Talpra segítettem a cajgát is, és kétségbeesetten meg kellett állapítanom, hogy összetört a sebességmérőm, betört az üveg, és a mutató hasznavehetetlenül fityegett egy rugón. Onnantól kezdve csak a kilométerszámláló működött. A legbosszantóbb az egészben az volt, hogy rögtön az első napon összetörtem, ráadásul úgy, hogy az azt megelőző hetekben, és utána se estem el egyszer sem… Pechem volt… … (A történet időbeli elhelyezése: 1985) (Lejegyzés időpontja: 2012. 05. 26.) Volt egyszer egy Parkfest. Ezt követően ugyan többször is részt vehettem az évek során hasonló ünnepségen, de a legmeghatározóbb élmények mégis a Bad lippspringein értek. Talán, mert ez volt az első, nem volt összehasonlítási alapom, illetve még elég fiatal is voltam, hogy nagyra értékeljek kisebb különlegességeket is. Tudni kell, hogy Németországban a „Bad” előtagú települések fürdővárosokra utalnak, ahová üdülni, pihenni, gyógyulni járnak az emberek, így számos ehhez kapcsolódó létesítmény található ezekben a városkákban. Én magam is több ilyen településen jártam életemben, és mindnek közös jellemzője volt a hatalmas, szépen gondozott, rendben tartott park. Egy budapesti kerületnek megfelelő méretű városkának átlagosan akkora parkja volt, mint nálunk a Városliget. Így volt ez Lippspringében is. A zenekar, amelyben Atti játszott, szintén az üdülővendégek szolgálatában állt, napi két-három koncertet adtak, általában klasszikus zenékből válogattak, de hétvége esténként és bizonyos ünnepi alkalmakkor pörgősebb tánczenét játszottak, akkori német és külföldi slágereket, valamint örökzöldeket. A Parkfest, magyarul park-ünnepség is ilyen alkalom volt. Kellemesen langyos nyári délutánra időzítették. Az előkészületek már korán megkezdődtek. A park számos sétányát színes papírtartókba helyezett teamécsesekkel szegélyezték, de még nem gyújtották meg azokat. Bizonyos területeken, főként a szabadtéri táncparkett és a környező asztalok, széksorok környékén színes papírlampionokat is kifüggesztettek. A vendégek táncolhattak, sörözhettek, süteményt, fagylaltot rendelhettek a koncertteremhez tartozó étteremből. A zenekar kb. délután 5-6 fele kezdhetett el játszani a szabadtéri színpadon, extra hosszú műsorral jelentkeztek, mert mire befejezték, már jócskán besötétedett. Mi, gyerekek, erre vártunk. Ugyanis a szervezők megengedték, hogy alkonyatkor mi járhassuk végig a park sétányait, és gyújthassuk meg a mécsesekből álló sorfalat. Ehhez egy farúd végére felszúrt gyertyát biztosítottak, amelyet csak óvatosan be kellett ereszteni a mécses kanócához, hogy az is tüzet fogjon. Mivel akkoriban még – mondhatni – enyhén piromániás voltam, ezt kifejezetten élveztem. Mire végeztünk, már teljesen besötétedett. Fantasztikus látvány és élmény volt ekkor a parkban bolyongani. Az elektromos világítást ebből az alkalomból nem kapcsolták be, így bármerre nézett az ember, a színes papírpoharakon átszűrődő mécsesek halványan remegő fénye veszett bele a távolba, szabályos sorokban kijelölve a gyalogutak vonalát. Ehhez társult a szabadtéri koncertnek a szellőben

4






enyhén elmosódó-hullámzó zenei aláfestése. Ahogy erre visszagondolok, ma is életem egyik leghangulatosabb élményének érzem. Örülnék, ha még egyszer részt vehetnék hasonlón. Persze gyerekként nem elégedtünk meg a már-már misztikusan sejtelmes hangulattal, egyéb szórakozásokat is kitaláltunk. Például néhány mécsest eloroztunk, kerestünk széles, lapos fadarabokat, ezeken úsztattuk a kis tavon, vagy a szökőkútban a gyertyákat. Azon versenyeztünk, hogy kié borul fel, alszik ki legkésőbb. Trükkös módon néhány mécsest eleve meg se gyújtottunk, hanem zsebre tettük későbbi, „szűkösebb” időkre. Ahogyan néhány papírlampiont is megtartottunk magunknak. Ezek a szerzemények még két évtized elteltével is megvoltak, csak valamelyik költözködésem során dobtam ki – nehéz szívvel – a már jóformán elporladt lampionokat, a megsárgult viaszú mécseseket. Maga az élmény azonban nem halványul emlékezetemben. … (A történet időbeli elhelyezése: 1985) (Lejegyzés időpontja: 2012. 05. 10.) Csak emlékfoszlányaim maradtak életem első és eddig egyben utolsó kiruccanásáról Kölnbe. Az biztos, hogy a szüleim rövid időre ellátogattak valakihez, de már fogalmam sincs, kihez, és talán ebből az apropóból, mivel már úgyis közel volt, útba esett, mentünk el Kölnbe. Két benyomás maradt meg bennem olyan tartósan, erősen, hogy közel 30 év távlatából is élénken fel tudom idézni (leírni sajnos csak jóval felületesebben). Az egyik, hogy a dóm belső tere milyen hatalmas és félhomályos volt, és az óriási színes, csúcsíves ablakokon milyen sejtelmesen vetült a fény a padlóra. A másik, hogy elmentünk a TV-toronyba. Már a lift is érdekes volt, hiszen szinte teljesen zajtalan volt, alig éreztem bármit, mégis roppant hamar felért. Szokatlan volt a magyar panelházakban megszokott zörgő-csattogó-nyikorgó alkalmatosságokhoz képest. Odafönn egy körpanorámás étterembe jutottunk. Engem természetesen csak a kilátás érdekelt. Sajnos felhős-borús idő volt, így túlzottan távolra nem lehetett ellátni, ami viszont nagyon lenyűgözött, hogy lefelé, a torony tövébe pillantva a széles főúton haladó kamionok nem látszottak nagyobbnak, mintha összehasonlításképp magam elé tettem volna egy egy-két centis tárgyat. A tornyok iránti lelkesedésem azóta is megmaradt, ha olyan helyen járok, mindig igyekszem feljutni a tornyok, kilátók legtetejére. … (A történet időbeli elhelyezése: 1985 tél) (Lejegyzés időpontja: 2012. 05. 02.) Lippspringéből még mindig van történetem. Elérkezett a tél, mindent vastag, ropogós hótakaró fedett be. És melyik gyerek ne imádná a havat? Ahogy kiléptem az épületből, és végigpillantottam a réten, káprázni kezdett a szemem a havon szikrázó napsütéstől. Annyira csillogott, hogy sokáig nem is lehetett nézni. Viszont gyönyörű volt a háttérben sátorszerűen behavazott fákkal. Ropogott a lábam alatt, ahogy elindultam, és az külön tetszett, hogy városszéli terület lévén elég kihalt vidék volt, így még a sajátjaimon kívül egyetlen lábnyomot sem fedeztem fel a nagy szikrázó fehérségben. Ez is olyasféle érzés volt, mint amikor az embert elöntik a végtelenség, a határtalanság, a szabadság hullámai. A patakparton magasodó facsoporthoz sétáltam, ahol a növények kívülről viszonylag sűrű falat alkottak, de ha bebújtam, belül tágas üregek voltak, ezt búvóhelyként használtuk a többi gyerekkel, afféle bunkerként. De most, akármilyen óvatosan is próbáltam bejutni, a nyakamba hullott a hó, és hidegen csiklandozott. Ugyan még kicsi voltam, de nagyon megfogott a téli táj szépsége. Az elkövetkező napokban számtalan téli mulatságot próbáltunk ki játszótársaimmal. Egy közeli dombocskára elmentünk szánkózni, amit még annak ellenére is nagyon élveztem, hogy

5






nem sok tapasztalatom volt a lejtőn szánkózásban, így rendszeresen becsúsztam a domb alján álló fák közé, ahol az ágakról mindig jókora adag hó zúdult a nyakamba. Egyszer jött a hókotró is, félretolta a ház előtti útról a havat, és az épület melletti parkolóban fordult meg, itt olyan magas sánc keletkezett hóból, hogy alig láttunk át felette. Kitaláltuk, hogy ebből is lehetne bunkert építeni, így jégcsapokat használva vésőként elkezdtünk üreget mélyíteni a hósáncba. Hárman-négyen dolgoztunk rajta órákon keresztül, mire akkora lyuk keletkezett, hogy mind belefértünk, igaz eléggé össze kellett kuporodnunk. Nagyon élveztük. Azt már – én legalábbis – kevésbé, amikor bementem a lakásba, és a még kesztyűn keresztül is teljesen átfagyott kezem elkezdett átmelegedni, és apró tűszúrás-szerű nyilallásokat kellett elviselnem végtelennek tűnő perceken keresztül. Kint a játék hevében nem is tűnt fel, hogy teljesen zsibbadtra, érzéketlenre fagyasztottam a kezem… Mivel a hóbarlang túl szűkösnek bizonyult, valamelyik következő napon egy kis hóvárat is építettünk. Igyekeztünk valamelyest szögletes rögöket formázni a hóból, aztán ezeket négyzet alakú vonalban egymásra halmoztuk. A falat kb. olyan magasra építettük, hogy mögé guggolva eltakarjon minket. De ha jól emlékszem, ebben a várban nem került sor hógolyócsatára. Azzal viszont szórakoztunk, hogy amikor elkezdett sötétedni, de még nem kellett bemennünk, elemlámpával bújócskáztunk a hóvár, hóbarlang és az ezek mellett lévő játszótér területén. Meglehetősen sejtelmes és izgalmas volt, bár talán nem annyira, mint az épületen belüli változat volt. Az épület pincével is rendelkezett, amelynek kívülről is volt (sosem használt) bejárata, egy lépcső, mögötte egy betonfallal körülvett katlan. Kisgyerekként meglehetősen hatalmasnak tűnt az üreg, de ha ma visszamennék oda, valószínűleg jóval szerényebb méretűnek találnám. Kis barátaimmal ennek a téli hasznosítását is megszerveztük. A parkból összeszedtünk nagyobb letört ágakat, ezeket keresztbe fektettük a betonperemen, majd a közeli fenyőkről „szereztünk” kisebb gallyakat sok levéllel, amelyek már megfogták a havat, amit rálapátoltunk. Csak egy akkora rést hagytunk, amelyen keresztül közlekedni tudtunk. Odalenn meglehetősen sejtelmes félhomály uralkodott, nagyon eltaláltnak éreztük ezt a bunkit, sok időt töltöttünk benne, illetve a környékén katonásdit játszva. Természetesen építettünk hóembert is a ház mögötti réten, és ezen a nagy szabad felületen jókora hógolyó-csatákat is rendeztünk. Iskola után, illetve hétvégén jóformán egész nap kint voltunk, mozogtunk a friss levegőn. Egyik este az egyik zenész felesége házilag sütött kiflit, és kijött megkínálni minket, játékban megfáradt gyerekeket. Ha visszaemlékszem arra, ahogy az átfagyott kezeimet kellemesen melengette a frissen sült péksütemény semmi máshoz nem fogható illatát árasztó kifli, mindmáig összecsordul a nyál a számban. Főleg, ha még az ízét is hozzáképzelem, mely langyosan annyira lágy és foszlós volt, mint valami frissen sült vajas pogácsa. Egy baja volt csak. Nagyon hamar elfogyott… Nem sok olyan télre emlékszem, amikor ennyi kellemes élményben, kalandban lett volna részem. … (A történet időbeli elhelyezése: 1985, 1986) (Lejegyzés időpontja: 2012. 05. 25.) Néhány további apró benyomás-emlékfoszlány Lippspringéből: A „fehér ház” mögött nem messze erdősáv kezdődött, melyen szépen kiépített gyalogösvények vezettek keresztül. Az egyiken egy kis tisztást lehetett megközelíteni, kőből kiépített szalonnasütő hellyel. Mivel vonzódtam a tűzhöz, különösen szerettem, amikor kimentünk szalonnát sütni. Nem egyszer előfordult, hogy több család közösen vágott neki a kalandnak, ilyenkor mi, gyerekek, segíthettünk ágakat gyűjteni a tűzrakáshoz, utána tüzet gyújtani, aztán vagy mi is kaptunk nyársat, és süthettük a szalonnát, vagy a tisztáson rohangálva játszottunk, és időnként odamentünk a felnőttekhez lenyúlni egy-egy zsíros

6






kenyeret zöldséggel. Mindez különösen hangulatos volt olyan alkalmakkor, amikor menet közben besötétedett, és csak a tűz lobogása adott sejtelmes, villódzó fényt. A tisztás körüli fák közötti rések pedig sötéten ásítoztak, és félelmetes zörgés, susogás szűrődött elő, amikor kicsit feltámadt a szél, vagy motoszkált valami apró éjjeli állatka. Érdekes, hogy a tűz már gyerekként is biztonságérzetet és bátorságot adott, hogy időnként kicsit a sötét erdőbe is behatoljunk, utána persze visszatérve a tűz köré játszani. Szép élmények voltak ezek. Aztán a szalonnasütés másnapján előfordult, hogy a kialudt tűzből elszenesedett fadarabokat szedtünk ki, és azzal rajzoltunk a beton járdalapokra. A ház előtti autóút enyhe emelkedőn vezetett fel a parkolóhoz. Néha sikerült kiharcolnom, hogy amikor kocsival indultunk valahova, Atti megengedje, hogy én kormányozzak egy pár száz méteren. Ilyenkor az ölébe ültem, hogy rendesen kilássak és elérjem a kormányt. A motor nem volt beindítva, az autó üresben gurult le a lejtőn, Atti kezelte a féket, ha szükséges volt, én pedig egyenesben tartottam a járművet. Meg kell hagyni, nagyon élveztem, csak az volt a baj, hogy túl rövidnek találtam ilyenkor a lejtőt… Egyszer nagymamámék is meglátogattak minket Lippspringében. Jó volt őket viszontlátni, hiszen akkor már szerintem legalább 1-2 éve nem jártunk Magyarországon. Kocsival jöttek, hoztak magukkal mindenféle „hungarikumot”. Amire máig emlékszem, hogy hoztak csípős paprikás Medve sajtot is, amit már olyan rég nem ettem, hogy utána minden reggelire azt kértem, amíg el nem fogyott. Kaptam tőlük egy bélyegalbumot is néhány csomag, kezdőknek szánt, ömlesztett bélyeggel is. Akkor ez is megtetszett, és elkezdtem bélyeget gyűjteni, persze szakértővé sose váltam, csak ha kaptam levelet vagy szereztem valakitől használt borítékot, akkor legőzöltem a bélyegeket, és beraktam az albumba. Egy pár év múltán meg is untam a dolgot, és abbahagytam, de a bélyegek egy része azóta is megvan nálam (például a korabeli német forgalmi bélyegekből gyűjtött sorozatom), a másik része pedig az öcsémhez került. Nagymamáék ottléte alatt egyszer Dortmundba is ellátogattunk, ahonnan csak egy dologra emlékszem, méghozzá a TV-toronyra. Ott is felmentünk megcsodálni a kilátást, de a kölnivel ellentétben itt a torony parkos környezetben állt, és a kilátás is sok zöldre nyílt. Nem volt olyan magas sem, de ettől függetlenül nagyon élveztem. … (A történet időbeli elhelyezése: 1985, 1986) (Lejegyzés időpontja: 2012. 05. 09.) Persze a lippspringei évek nem csupa kellemes élményből álltak. Volt egy-két olyan húzásom is, amit már akkor megbántam, és most visszaemlékezve se vagyok rájuk egyáltalán büszke. Például gyerekkoromban igencsak szerettem tüzeskedni, amit természetesen csak titokban tehettem. Egyik délután, amikor majdnem mindenki dolgozni volt, és szinte üres volt a szálláshely, az egyik közös konyhában találtam egy ottfelejtett öngyújtót. Azon nyomban le is csaptam rá. Kimentem, és az egyik bokorban gyakoroltam a meggyújtását. Aztán amikor ez már ment, elindultam körülnézni, hogy min lehetne kipróbálni. A ház egyik beugrójában tárolták az elszállításra váró szemetet nagy műanyag zsákokban. Pechemre pont ezt a nagy tömegű gyúlékony anyagot sikerült kiválasztanom. Elsőre csak kiolvadt az egyik zsák a hőtől, de rögtön el is aludt. Másodszorra már kis lángocska keletkezett a zsákon, és gyorsan meggyulladt az is, ami benne volt. Nagyon hamar túl nagy lett a tűz, ekkor már láttam, hogy hülyeséget csináltam, és szívesen meg nem történtté tettem volna az esetet. Berohantam a konyhába, és két bögre vízzel tértem vissza. A tűzre locsoltam, de ekkorra az már annyira elharapózott, hogy kevés volt ennyi víz. Szóltam két másik gyereknek, hogy segítsenek az oltásban. Utána már hárman szaladgáltunk a vízzel töltött bögrékkel, és így néhány perc alatt sikerült elfojtani a tüzet. Szerencsére csak egy-két zsák égett (nem is tudom, mi történt volna, ha mind a legalább 10 meggyullad…), de ebből is hatalmas kupac szétömlött,

7






megperzselődött, eláztatott szemét keletkezett. Azt hazudtam, hogy német suhancok gyújtották meg a szemetet, de hamar lebuktam, mivel tényleg elég félreeső környék volt, és senki sem látott semmit. Így a szüleim lapátolták össze a szétborult szemetet, én pedig jókora letolást kaptam a szobafogság mellé… A tűzhöz való vonzódásom ettől persze nem csökkent, de annyit mindenképp megtanultam, hogy legyek nagyon óvatos és körültekintő. Így a későbbiekben a tanévek végén az orosz nyelvkönyveimet illetve a gyufából összeragasztgatott házikókat már a falusi nagymamám kertjében lévő homokozóban tüzeltem el, teljesen biztonságos, kontrollált körülmények között… Középiskolás koromra szerencsére teljesen elmúlt ez az enyhe piromán hajlamom, azóta sem éreztem vágyat, hogy bármit is eltüzeljek. Egy másik negatív kimenetelű történet a tűzzel ellentétes elemhez, a vízhez kötődik. A zenészlakot övező parkerdőn egy patak is keresztülfolyt. Nem volt se túl széles, se túl mély, így semmi félelmet nem keltett bennem. Gyakran szórakoztam azzal, hogy ágakat, deszkákat helyeztem a vízre, a játékban ezek voltak a hajók, én pedig a partról követtem az útjukat. Viszont csupán néhány száz méteren volt szabadon járható a part, utána egy autóút hídjának betonpillérei torlaszolták el. Azonban a jobban tetsző „hajókat” sose akartam veszni hagyni, így ha nem értem el őket a partról, a vízbe kellett gázolnom, hogy kihalászhassam őket. Ezzel nem is volt túl nagy gond, ha épp nyár volt, és rövidnadrágban, szandálban voltam. Viszont ősszel vagy tavasszal, amikor hűvösebb volt, és hosszú nadrágot viseltem, eléggé furán festettem a combig átázott ruhadarabban. Amikor először meglátott így anyukám, alaposan leszidott, és megtiltotta, hogy még egyszer belemenjek a patakba. Általában szófogadó voltam, de ezügyben nem igazán, nagyon vonzott a csobogó vízfolyás. Persze igyekeztem óvatosabb lenni, hosszabb ágakkal kihalászni a „hajóimat”, vagy ha ez nem jött össze, amennyire lehet, feltűrni a nadrágom szárát. Elég hosszú ideig meg is úsztam így a dolgot. Egyszer azonban mégis meglehetősen vizes lettem. Nem mertem így hazamenni, kerestem egy napos helyet, és ott álldogáltam, hátha megszárad a ruhám. De még csak tavasz volt, ráadásul már délután, ment le a Nap, így nem igazán működött a dolog, nagyon lassan száradt. Elkezdett alkonyodni. Hallottam a távolból, hogy anyukám kiabál, keres. Mivel úgy ismertem a környéket, hogy ha nem akartam volna, soha senki nem talál meg, egy ideig rejtőzködtem, mígnem eléggé megszáradt a nadrágom ahhoz, hogy ne legyen feltűnő. Ekkor szedtem az egyik tisztáson található orgonabokrokról egy jókora csokornyi virágot, és visszaindultam a ház felé, útközben már anyukámmal és a keresésben a segítségére siető többiekkel is összefutottam. Azzal magyaráztam késői visszaérkezésem, hogy virágot szedni voltam anyának. Ugyan fel volt zaklatva, meg volt ijedve, hogy hová tűnhettem, de meg is hatódott, így megúsztam letolás nélkül az incidenst. Amikor egyszer télen léptem bele a patakba, már nem volt ekkora szerencsém. Esély se lett volna, hogy megszáradjon a nadrágom, így némi további játék után hazamentem. Érdekes módon a játék hevében fel sem tűnt, hogy a nadrágom szára szinte keményre fagyott a hidegben, én egyáltalán nem éreztem kellemetlennek. Azt már annál inkább, amikor ennek folyományaként kijött rajtam egy elég durva megfázás, és napokig lázas, taknyos voltam, köhögtem. Ez a következmény jelentősebb nevelő hatással volt rám, mint a szüleim elmarasztaló szavai, hiszen ettől kezdve csak tényleg jó időben, nyáron „patakoztam”. Volt egy olyan ötletünk is a játszótársaimmal, amelyet utólag az egyik legveszélyesebbnek gondolok, de akkor ezzel egyáltalán nem törődtünk. A lakóházunk mellett egy erdősáv helyezkedett el, ennek a túloldalán autópálya vezetett. Ez kerítéssel el volt szeparálva, de nekünk sikerült rést találnunk rajta, és mivel felfedeztünk egy klassz földhányást az út túloldalán, képesek voltunk átrohanni keresztbe az autópályán, hogy utána a néhány méter magas földhalmon csúszkálhassunk le. Aztán hazafelé természetesen újra át kellett szaladni az úton, még szerencse, hogy legalább arra figyeltünk, hogy csak akkor menjünk át, amikor még távol vannak az autók, hiszen Németországban meglehetősen

8






gyorsan képesek közlekedni az autópályákon. Anyukám már attól elhűlt, amikor meglátta, hogy milyen mocskos lettem ettől a fura játéktól, azonnal a zuhany alá küldött, még a ruhám alól is földdarabok peregtek ki, és jó barna lett a víz, ami a testemet érte. Mi lett volna, ha anya azt is tudta volna, hogy milyen módon közelítettük meg az ominózus játszóhelyet? … (A történet időbeli elhelyezése: 1985) (Lejegyzés időpontja: 2012. 05. 21.) Nem sokkal az ominózus tüzeskedés után elszállították a szemetet, én pedig észleltem, hogy az egyik pinceablak – nem tudom, hogy a hőhatástól, vagy utána a szétborult szemét összeszedési munkálatai közben – kis helyen betört. Ez felkeltette az érdeklődésem, kíváncsiságom. Ugyanis az épület alatt hatalmas pince húzódott, de ennek jókora része le volt zárva. Mivel a szabadon használható részen volt mosókonyha, teregető helyiség, egy sportszoba pingpongasztallal, és egy már lakatlan, de rendesen berendezett szoba is, ahol gyakran időztünk a korombeliekkel, játékként használható cuccok után kutatva, azt gondoltam, hogy ha ennyi érdekes hely van a nyitott területen, vajon mennyi egyéb lehet ott, amit elzártak előlünk. Mivel a betört ablak pont a lezárt részhez tartozott, úgy véltem, hogy ha sikerülne kinyitnom, és bemászni a nyíláson, szét tudnék nézni odalenn. Mivel a lyuk kicsi volt, lábbal az üvegbe rúgva sikerült kicsit tágítani rajta. Megítélésem szerint kellő méretűre. Természetesen azzal tisztában voltam, hogy sokkal nagyobbra nem szabad, mert az már minden bizonnyal feltűnne a felnőtteknek is. Ezt követően benyúltam a nyíláson, megkíséreltem elérni a kallantyút, de be volt szorulva, nem sikerült elfordítanom. Miközben kifele húztam a karom, alig hallható, reccsenés-szerű zajra lettem figyelmes. Arra gondoltam, biztos a pólóm ujja akadt bele az ablakkeretből késszerűen kiálló egyik üvegdarabba. Megnéztem, de a pólómnak nem esett bántódása. Ekkor megvizsgáltam a karom is, és észleltem, hogy a könyököm alatt nem sokkal, 3-4 centi hosszan elég mély sebet okoztam magamnak. Ekkor már jobban megijedtem, bár azon nagyon csodálkoztam, hogy egyáltalán nem éreztem fájdalmat, és szinte nem is vérzett. Egy rövid ideig filóztam azon, hogy meg merjeme mutatni anyának, de végül szerencsére győzött a józan eszem, és bevallottam a legújabb őrültséget, amit műveltem. Szegény sokkal jobban megrémült, mint én, hirtelen azt sem tudta, mit tegyen. Nem nagyon tudott németül, és egyébként se volt a közelben semmi olyan hely, ahová fordulni lehetett volna. A kettes számú apukám, Atti, a többi zenésszel együtt dolgozott, ő sem tudott segíteni. Így annyi történt, hogy anya az egyik játszópajtásom anyukájával közösen bekötözte a sebem, aztán nagy nyugalommal rajzfilmet néztem, amíg Atti haza nem jött. Visszagondolva erre, hihetetlennek tartom, hogy nem éreztem semmi fájdalmat, de tényleg így volt. Biztos olyan éles volt az üveg, hogy alig roncsolta a szöveteket, inkább csak egy nagy, tiszta vágást ejtett, amit anya azóta is úgy emleget, hogy úgy nézett ki, mint egy szétnyílt szilva. Végül Atti vitt el kocsival Paderbornba egy kórházba, ahol műtőasztalra fektettek, letakartak a filmekből ismerhető zöld anyaggal, aztán összevarrták a sebem. Gondolom, kaphattam valami érzéstelenítőt, mert semmit nem éreztem, pedig ébren figyeltem. Bár még az is lehet, hogy érzéstelenítőre sem volt szükség, ha addig se fájt. A könyököm alatt maradt heg feledhetetlenné tette az esetet. De ha ennyi nem lenne elég, azóta is gyakran emlegetik családi összejöveteleken, amire én is határozottan emlékszem, hogy hazafele menet nagyon jókedvű voltam, anyát pedig így köszöntöttem: „Paderbornban nagyon jól varrnak, oda menjünk máskor is…” …

9






(A történet időbeli elhelyezése: 1986) (Lejegyzés időpontja: 2012. 05. 25.) A hazaköltözésünk Lippspringéből elég megrázó élmény volt számomra. Ott kellett hagyni egy olyan helyet, ahol évekig csodásan éreztem magam, még iskolába járni is szerettem. A szüleim talán nem akartak teljesen elszakadni Magyarországtól, ezért döntöttek a visszaköltözés mellett (mert egyébként annak a zenekarnak számos tagja azóta is Németországban él, tudom, hiszen később újra találkoztam velük), de én akkoriban már Németországot inkább az otthonomnak tartottam, elvégre életem azon szakaszának, amelyre már tudatosan visszaemlékeztem, nagyobb részét töltöttem ott, mint itthon. De ettől függetlenül még költözni kellett. Annyi cuccunk gyűlt össze az ott töltött 3 év során, hogy vennünk kellett egy kiszuperált lószállító utánfutót, ezt dugig töltöttük, ahogy a kocsi összes szabad zugát is. És még így is selejtezni kellett. Az biztos, hogy a saját dolgaim közül sikerült néhányat megmentenem. Máig megvannak például az abban az időben kapott kisautóim, a matricagyűjteményem abból a korból származó darabjai vagy néhány kezdetleges rajzom. Arról a pici fehér szintetizátorról nem is beszélve, amilyen a Trio nevű együttes „Da, da, da, ich lieb’ dich nicht, du liebst mich nicht…” refrénű számában is a ritmust adja… A rengeteg csomag lomhává tette az autót, az utánfutó maximális sebessége pedig 80 km/órában volt korlátozva, így az autópályán csak figyeltük, hogy a hatalmas kamionok is röhögve suhannak el mellettünk. Az út Miskolcig – már nem emlékszem pontosan – körülbelül 1500-1600 kilométer volt, kiszámolható, hogy nagyjából egy egész napig tartott a kegyetlenül unalmas és fárasztó vánszorgás. Aztán a parkokkal megszórt, erdőkkel körülvett kisváros friss levegőjéhez szokott orrunkat érte galád orvtámadásként a Budapestre történő behatolásunk, szabályosan kaparta torkunkat a szmog. Nem nevezhettem volna éppen kedvezőnek az első benyomásom Magyarországról. De végül megérkeztünk Miskolcra. Hamarosan iskolába is kellett mennem. Ez is egy tortúra volt. Az osztály- és iskolatársaim nem igazán fogadtak szeretettel, már annak is örültem, ha békén hagytak, de előfordult, hogy nácinak csúfoltak, amiért néhány évet külföldön éltem. Voltak, akik rendszeresen belém kötöttek, főleg felsőbb osztályosok. Ez rosszabb volt, mint az, hogy meg kellett szoknom a magyar helyesírást, hiszen eleinte „sch”-t írtam „s” helyett, vagy „z”-t „c” helyett, és a többi. De ebbe hamar belejöttem. A cikizést sokkal rosszabbul viseltem. Anya néha még ma is meséli, hogy az első nap sírva jöttem haza a suliból. Egy szerencsém volt, hogy néhány hónapon belül egy nagyobb lakásba költöztünk, Miskolcon belül, a Vörösmarty utcai lakótelepre. Ettől kezdve iskolába is ide jártam. Anya szerint az első napon itt mosolyogva mentem haza. És valóban, arra a 6 évre, amíg a Vörösmarty általánosba jártam, jó szívvel emlékszem vissza. Két jó barátom is lett, Sugár Peti, és Herényi Tibi, akikkel folyton együtt lógtunk, az ő hatásukra kezdtem például képregényeket is rajzolni. Azt hiszem, a másodikos tanárnőm még németül is beszélgetett velem néha, és ebben a suliban végig szerettem tanulni is (kivéve talán az oroszt…), mindig 4,5 fölött volt az átlagom. A kellemetlen kezdet után szerencsére pozitívan folytatódott magyarországi hazatelepülésünk. … (A történet időbeli elhelyezése: 1988) (Lejegyzés időpontja: 2012. 05. 26.) Miután Lippspringéből hazaköltöztünk, már csak az iskolai nyári szünetek idejét töltöttük Németországban, mivel nyáron a Miskolci Nemzeti Színházban, ahol Atti dolgozott, nem voltak előadások, így ő ezekre a hónapokra Németországba ment egy kis extra pénzt keresni. (Azt most nem akarom részletezni, hogy akármennyit is keresett ő, mindig képes volt

10






könnyedén elpazarolni, így látszatja nemigen volt ennek a pluszpénznek. Viszont eltölthettem számos csodás nyarat néhány csodás helyen, így számomra mindenképp megérte.) 1988-ban jártunk először Bad Nauheimban. Ez a Frankfurt közelében fekvő városka is meghatározó élményeket tartogatott számomra. Emlékszem, hosszú utazás után kora reggel értünk oda. A város szélén, egy kertészet mellett állt egy kívülről fából, belülről gipszkartonból épített ház, amit mi magyarok magunk között csak barakknak neveztünk. A ház korábban a kertészet raktára volt, valószínűleg azért alakították át emberi életvitelre úgyahogy alkalmas hellyé, hogy a város itt szállásolhassa el a magyar zenészeket. Két négyszobás részből állt az épület, egy-egy közös konyhával és fürdőszobával, így összesen 8 zenész (és esetlegesen családjaik) húzhatták meg itt magukat. Nekünk, mivel 4 tagú volt családunk, egy valamivel nagyobb szoba jutott, de természetesen az még így is elég szűkös volt, főleg az alvás volt kényelmetlen ketten a tesómmal két egymáshoz fordított keskeny díványon. Nem is tartózkodtunk túl sokat a szobánkban… Szerencsére itt is voltak hasonló korú gyerekek, akikkel azonnal megtaláltuk a játszási lehetőségeket, és nem a házban, hanem odakinn. Hiába állt hosszú út a hátunk mögött, mivel sütött a Nap és jó idő volt, én már nem akartam aludni. Inkább a többiekkel felfedeztük a környéket. Volt a barakkal szemben egy nagyobb rét, négy fával a négy sarkában, ezt azonnal ki is neveztük focipályának, bár én soha nem szerettem focizni, így ilyet csak ritkán játszottunk. Viszont felkeltette érdeklődésünket a barakk egyik sarkához boruló, kissé elvadult, túlburjánzott bokorrendszer, csalánrengeteggel a szélein. Megkerestük azt a helyet, ahol a legkevesebb volt az ág, a csalán, és botok segítségével lekaszabolva a csípős növényt, behatoltunk a bokor belsejébe. Bent meglepően tágas térségeket találtunk. A bokrok töveit ugyanis körülbelül egy méter távolságra ültették annak idején a ház falaitól, így a befelé növekvő ágak a házfalnak támaszkodtak, boltozatos tetőt képezve, és csak a kifelé növekvő ágak borultak a talajra, szinte áthatolhatatlan akadályt képezve a befelé igyekvők előtt. A bokortövek egymástól is úgy egy-egy méter távolságban sorakoztak párhuzamosan a fallal, így általunk „termek”-nek nevezett helyiségek képződtek. Ezeket is csalán borította. Végigkaszaboltuk belülről is a bokor termeit, így már biztonsággal közlekedhettünk végig a 6-8 méter hosszú folyosón és a belőle kiöblösödő termeken. Felfedeztük, hogy legutolsó bokor egy hatalmas, elvadult rózsatő volt, belülről is megcsodálhattuk a bordó virágokat, élvezhettük a finom illatot. Ekkor neveztük el Rózsa Bunkernak a helyet, ez az elkövetkező 8 évben rajta is ragadt. Már ekkor, az első bejárás alkalmával úgy döntöttünk, hogy külső csalán-övet nem bántjuk, az lesz a bunki védelmi rendszere. Az első csínyt is ekkor követtük el. A kint bóklászó öcsémet, aki akkor még csak 5 éves volt, elkezdtük szólongatni bentről, a legnagyobb teremből (itt valamiért dupla távolságot hagytak a két szomszédos bokortő között), amely előtt még nem takarítottuk el a csalánt. Ő pedig még nem ismerte ezt a növényt, és elindult felénk, át akart vágni a gazon. Szegény hogy üvöltött, aztán percekig sírt. Utána megbántam a dolgot, és őt is felvettük a bunker tagjai közé. Hamarosan elkészült a főteremhez a letört gallyakból spárgával egymáshoz kötözött, négyzetrács alakú felvonóhíd is, ezt később felváltotta egy masszívabb alkalmatosság, a barakk mögötti, szintén elvadult, már-már erdővé vált egykori kertben ugyanis találtunk egy kaput, amit sikerült leszerelni a tartóoszlopáról, és elcipeltük a Rózsa Bunki új felvonóhídjaként. Ez már 7 éven keresztül szolgált minket. Még ebben az első évben szereztünk egy másik, kisebb kaput is, ami a Rózsa-terembe került elhelyezésre, kijárati ajtóként. Én voltam az is, aki kifejlesztette a kívülről is működtethető nyitó-záró szerkezeteket. Ennek a működését nem egyszerű írásban elmagyarázni, de azért megpróbálom. Maga a zár úgy nézett ki, hogy a kapu két felső szélére kötöttük egy hosszú kötél két végét, ezt a kötelet átvezettük a kapu fölé keresztbe felkötözött vastag farúdon, onnan tovább egy

11






lefűrészelt, vastag, függőleges bokorághoz, amely elég masszív volt ahhoz, hogy megtartsa a kapu súlyát még úgy is, ha valaki kívülről rángatta. Ezen átvetettük a kötél szárát, és az ajtó zárva volt. A kinyitó rendszer úgy működött, hogy a tartókötél alatt felülről U-alakban átvezettünk egy másik spárgát, ezt kivezettük a bunki külső oldalára. Amennyiben ezt meghúztuk, az U-alak alja felfelé mozdult, és lepattintotta a kaput tartó kötélszárat a tartóoszlopról. Mivel ezt a rendszert hamar kiismerték olyanok is, akiket nem akartunk beengedni, illetve huzamosabb rángatástól amúgy is lecsúszott a kötél az oszlopról, így egy tartalék biztonsági rendszert is kidolgoztam. Ez nem másból állt, mint egy vállfáról leszerelt kampóból. Fúrtunk egy lyukat a kaputartó kötél oszlopának tetejébe, és ha ebbe a lyukba beleállítottuk a kampót, ez még akkor is megakadályozta a kapu nyílását, ha a kötél magáról az oszlopról lecsúszott. A kampó tetejére kötöttünk egy vékony madzagot, és jól elrejtettük a bunki külső felét borító levelek közé, így csak mindkét nyitómadzag meghúzása esetén lehetett bejutni. A „kiléptető rendszer” pedig pont ellentétesen működött. Ott a kapu nem a talajon támaszkodott, hanem a tetejét rögzítettük a bokor ágaihoz, és kötéllel az alját lehetett a magasba emelni. A kötelet viszont ugyanúgy átvetettük a bokor egyik lefűrészelt, függőleges ágán, ez alatt U-alakban másik madzagot vezettünk át, amelyet ha kintről meghúztunk, a gravitáció zárta be a magasban lógó kaput. Lehet, hogy nem szép dolog az öndicséret, de ezt a rendszert olyan jól kifundáltam, hogy még a felnőttek közül is többen meglátogatták a közismertté vált Rózsa Bunkit, és elismerően nyilatkoztak róla. A későbbi évek során beépített csodákról nem is beszélve. De erről egy külön történetben mesélek majd. Ez volt tehát a Nauheimban töltött első nyaram legelső, legfőbb felfedezése, fejlesztése. Legkedvesebb játékunk a bunkizás lett, reggeltől estig. Katonai rangokat találtunk ki magunknak, kardot készítettünk mogyoróágból, ezekkel vívni próbáltunk, és különböző kiképzési feladatokat találtunk ki magunknak. Míg Magyarországon rendszeres tévénézőnek számítottam, itt ez annyira nem hiányzott, hogy még a gondolat se fordult meg a fejemben. (Nekünk ugyan nem is volt tévénk ezekre a pár hónapokra, de az állandóan ott dolgozó zenésztársaknak igen, és simán be lehetett volna kéredzkedni hozzájuk, ha nagyon akarjuk.) Ebből is látszik, hogy ha egy gyerek megfelelő környezetbe kerül, akkor egyrészt feltalálja magát, és tud magának játékot keresni, másrészt hajlandó egészséges, testmozgással járó, jó levegőn végzett tevékenységekre is. … (A történet időbeli elhelyezése: 1989) (Lejegyzés időpontja: 2012. 05. 30.) Egy újabb nyári szünetben történt, szintén Bad Nauheimban, hogy épp nem volt autónk, és jó lett volna valami, amivel a nyár folyamán lehet furikázni. Anyáék valami nagyon olcsó, átmeneti kocsiban gondolkodtak. Ilyen után böngészték az apróhirdetési újságot. Nem ment azonnal, hiszen volt, amelyik már elkelt, mire felhívták volna, némelyik túl messze volt, netán kiderült, hogy nem üzemképes, és hasonlók. De nemsokára eljött a mi időnk is. Atti egy négyajtós, öreg Ford Taunusszal tért vissza a barakkba. A kocsin már meglátszott az idő nyoma. Az ülések kárpitozása néhol már kikopott, a jobb első ajtót be lehetett ugyan zárni, de bármilyen lapos tárgyat a zárba illesztve azonnal ki is lehetett nyitni. Mi, gyereket is gyakran azzal szórakoztunk, hogy csavarhúzóval kinyitottuk a kocsit, és beültünk, fogtuk a kormányt, zenét hallgattunk (ez a gyújtás ráadása nélkül is működött), és utazósat játszottunk. Az autó bizonyosan balesetes is volt, hiszen az első lökhárító középen enyhén be volt horpadva, és a motorháztető matt fekete volt, miközben az egész autó narancssárga színben pompázott. De ezt leszámítva tökéletesen lehetett használni, a 2 literes motorja pöccre indult, mélyen duruzsolva repítette a széles, hosszú kocsit, melynek

12






még a hagyományos, négyajtós, lapos csomagtartós, szögletesebb alakja volt. Atti mondogatta, hogy milyen kényelmes, úgy ringatózik az úton, mint egy hajó. Egyszóval nagyon megkedveltük ezt az autót, arról nem is beszélve, hogy mindösszesen 10 márkába került, ami akkoriban szerintem 500 forintnak felelt meg. A volt tulaj azért adta jelképes összegért, mert már csak pár hónapra volt forgalmi engedélye, ő már nem akarta tovább megtartani, és a roncstelepre beadás sokkal költségesebb lett volna számára. Mi viszont jól jártunk, mert így egész nyáron tudtunk autózni, jóformán csak a benzin áráért. A kocsi ugyan elég sokat fogyasztott, de akkoriban még nem voltak olyan durván magasak az üzemanyagárak, mint manapság. Még az is megfordult a fejünkben, hogy hazahozzuk, megtartjuk az autót, de végül elvetettük az ötletet, mivel a vámot nem a vételi ár arányában, hanem a magyar hatóságok által becsült forgalmi érték alapján vetették volna ki, ami már nem érte volna meg. Így, amikor hazaindultunk, szegény autót egy parkolóban hagytuk sorsára. A szüleim se akarták kifizetni a roncstelepre leadás költségeit, viszont akkoriban még nem mentek a külföldi szabálysértők után, így nem tartottunk attól, hogy megbüntethetnek minket. Ebből az okból parkolt Atti gyakran úgy, hogy nem dobott be pénzt a parkolóórába. Nem zavarta, ha megbüntetik, csak arra figyelt, hogy amikor visszamegyünk a kocsihoz, épp ne legyen ott a közterületes. Ezt manapság már biztosan nem lehetne megtenni. … (A történet időbeli elhelyezése: 1988 és 1995 között) (Lejegyzés időpontja: 2012. 05. 30.) Ez a nyolc év volt az, melyek során minden nyári szünetet Nauheimban tölthettem. Örök emlék marad számomra ez az időszak, életemben nem voltam annyit a szabadban, mint ekkoriban, és mégse unatkoztam egy percet sem. Egy korábbi bejegyzésben már említettem, hogy szeretnék még írni a Rózsa Bunker fokozatos fejlődéséről. Ahogy meséltem, a kapukat már első évben feltaláltuk, beszereltük, alkalmaztuk. Ezeken az évek során már szinte semmilyen további fejlesztést nem kellett alkalmazni. Voltak azonban látványos változások. Tudni kell ehhez, hogy már első nyáron annyira lenyűgözött a bunki (pedig akkor még alig volt benne valami), hogy Magyarországra hazatérve már rögtön azt vártam, hogy mikor lesz újra nyár, és mikor mehetünk ismét Nauheimba. A közbülső időszakban megrajzoltam az előző szezon bunkertérképeit (volt több létesítményünk is), és időnként azon elmélkedtem, hogy milyen további fejlesztésekkel lehetne növelni a bunkerok komfortfokozatát. Zene: Az első időkben egy kazettás-rádiós walkman-t alkalmaztam egy pici, passzív hangszóróval kiegészítve. Ha nem zajongtunk túlzottan, élvezhető volt a hangerő. A rádiót gyakrabban hallgattuk, mert a kazettalejátszás nagyon hamar lemerítette az elemeket. Később egy lomtalanítás során szereztünk egy kazettás magnót, csak annyi volt a baja, hogy néhány gomb már kiesett belőle, vagy le volt törve az antennája. De a gombok alatt lévő fémpöckökkel így is lehetett használni a magnót, a rádiózáshoz pedig egy drótot erősítettünk az antennacsonk végére. Ez a szórakoztató elektronika már jobb minőséget, nagyobb hangerőt biztosított. És már hálózati áramról működött. Mivel a háznak jelentősen túlnyúló tetőszerkezete volt, így az egyik ablakon kivezetett, és a falhoz rögzített vezetékek mindig szárazak maradtak, erre külön figyeltem. Világítás: A legelején egy tanszerboltban beszerzett borszeszégő, és háztartási boltban akkor még kapható petróleummal üzemelő viharlámpa biztosított némi sejtelmesen vibráló fényt az esti órákban. A középső állomás az volt, hogy itthon vettem 10 méter vezetéket, körülbelül 10 zseblámpaizzót és ezekhez való foglalatot, az égőket párhuzamosan kötöttem, és az elektromos kisvasutunk trafójáról kapta az áramot. Mivel ez fokozat nélkül

13






szabályozható volt, a világítás az épphogy csak parázslótól a viszonylag fényesig állítható volt. Sajnos a trafó nem volt elég nagy kapacitású ahhoz, hogy minden izzó teljes fényerővel világíthasson, így néha kicsavartunk egy-két égőt a kevésbé frekventált helyeken, így a maradék erősebben világított. Azt nem mondanám, hogy ez a rendszer nappali világosságot teremtett volna a bunkiban, de jól lehetett tájékozódni, beszélgetéshez, kártyázáshoz elegendő volt. És már a felnőttek érdeklődését is felkeltette, hiszen kintről is látszott. Így néhányan bekéredzkedtek, és megcsodálták a berendezést. Ez a világítás, és az áram alatt lévő hálózat gondos víz elleni védelme elismerést váltott ki belőlük. A világítás harmadik fokozata az volt, amikor már rendes, 220 voltos hálózatról működtettem négy-öt 40 wattos izzót a házfalra szerelve. Ez már hatalmas fényt adott, még olvasni is simán lehetett, bár hangulatosságból sokat veszített a rendszer. Ekkor a régi trafót arra használtuk, hogy egy vezetékre három zseblámpaizzó-foglalatot szereltem, közvetlenül egymás mellé, és az otthoni karácsonyi lámpafüzérből egy piros, egy fehér és egy zöld égőt kiszedve létrehoztam az úgynevezett „zászlóvilágítást”. Kimásztam a bokrok fölé, és a házfal magasabb pontjára szögeltem a vezeték végét, így a magyar színek sötétben már több száz méterről hunyorogtak, jelezve a Rózsa Bunker fennhatóságát. Egyéb berendezések, bútorok: Szinte rögtön az első években sikerült szereznünk egy közeli lomtalanításról egy kisebb faasztalt. Három széket pedig találtunk a barakk pincéiben is. Ezek bekerültek a Rózsa Bunkiba. Akkoriban hárman voltunk a bunki tagjai, mindannyiunknak jutott saját szék az asztal körül. Ekkor már tényleg kényelmesen lehetett pihengetni a mindig kellemesen hűs árnyat nyújtó lombok alatt, de rendszeresen pókereztünk is játékpénzben odakinn. Sőt, amikor már gimibe jártam, és elkezdtem rajzolni a Jót ’s Jól képregényeket, jó pár oldalt nyaranta rajzoltam, itt, a bunki hangulatos magányában. Ezen kívül volt még egy házfalra szerelt polcunk, egy tartó a „szolgálati darts”-okhoz, és két zászlórúd. Ez utóbbiakat mi magunk fűrészeltük mogyoróágból, zászlóként pedig átlátszó irattokba bújtatott színes – piros-fehér-zöld – papírlapok szolgáltak. A legutolsó évben pedig egy közeli parkfelújítás helyszínéről elhordtunk úgy 3 négyzetméternyi kockakövet, amivel a főterem padlóját burkoltuk le, így elegánsabb lett, és esős időben se lett sáros a cipőnk, ha bementünk. Ez kemény munka volt, nagyon nehéz volt a sok kő, egyszerre 10 darabnál többet nem is tudtunk elhozni fejenként. Kb. 500 méter távolságról kellett cipelni, és biztos fordultunk vagy 10-szer, kemény kiképzés volt… Védelmi rendszer: Az első hét évben kézi csomózású, spárgából készült hálókkal zártuk le a könnyebben áthatolható réseket, de ez nem biztosított kellő védelmet a magyar családok gyerekei között lévő egyetlen elmebeteggel, Danival szemben. Pont a legutolsó évben sikerült szereznünk a közeli kertészetből némi kerítésnek való alumíniumhálót/rácsot, és szögesdrótot, de arra már nem maradt időm, nem volt módom, hogy fel is szereljem. Fegyverek: Volt a bunkiban darts, de ezt már említettem. A székem aljába elrejtettem egy könnyen előcsúsztatható kést is. Ezen kívül saját készítésű fegyvereink voltak. Én egy nem tudom mire való összecsavarozott fémdarabot rákötöttem egy fanyélre, ez lett a buzogányom. Ezen kívül mindnyájunknak volt kardja, szövetszalaggal borított, faragott végű markolattal, kézvédő keresztrúddal. Az enyém még mindig megvan, idén lesz 19 éves… Az utolsó évben még egy bútorlapba is belevéstem a Rózsa Bunki tagjainak neveit és a színvonal körülbelüli fejlődési görbéjét, afféle emléktáblaként. Ezt hazahozni nem tudtam helyhiány miatt, de legalább egy fotó fennmaradt róla. Körülbelül ennyit lehet tudni a Rózsa Bunkerról. Ez volt a fő létesítményünk, és a leggondosabban megtervezett-felépített is. De két további hely azért még érdemes arra, hogy röviden megemlítsem. Az első igazából nem is bunki, hanem egy kötéllétra volt. Mogyoróágakból fűrészeltem a fokait, a szélein körbe rovátkát véstem beléjük, hogy a kötél ne csússzon le róluk. Körülbelül 10 méter magasságba másztam fel egy fára, és kötöztem az ágakhoz a tetejét. Bolond módon viszont a létra első tesztjére lefelé mászva kerítettem sort, és az erősebbnek látszó műszálas

14






madzag azon nyomban elkezdett elpattogni, én pedig a lefelé vezető út felét repülve tettem meg. Úgy érkeztem a talajra, mint amikor fekvőtámaszozik az ember, igyekeztem is kitámasztani magam a karjaimmal, de a lendület akkora volt, hogy nem bírtam a fejem megállítani, lefejeltem a talajt. Még szerencse, hogy csak föld volt, és nem kő vagy beton… Így nem lett semmi bajom szerencsére. De tanultam az esetből. Utána a sokkal erősebb, növényi alapú spárgából készült a létra, többszörös túlbiztosítással, de még így is alulról próbáltam először felmászni rá. Immár nem volt gond, sőt olyan erős lett, hogy előfordult, egyszerre hárman hintáztunk rajta, és megbírt minket. A másik hely a Fenyő Bunkinak nevezett létesítmény volt. A barakk pincéjében találtam egy használaton kívüli, leszedett, deszkákból készült ajtót. Jó masszív, nehéz darab volt, a sarkain forgatva tudtam csak elcipelni a rendeltetési helyére. Egy fiatal mamutfenyőt (a város parkjának hozzánk közel eső részén volt egy ilyen növény, a törzsét még félig sem értem át, és biztos volt olyan magas, mint egy 10 emeletes ház) szemeltem ki, ugyanis szinte tökéletesen vízszintesen nőttek az ágai, ráadásul a legalsó ág is elég magasan volt ahhoz, hogy ne mindenki tudjon felmászni oda. Megvizsgáltam, hogy hol találok két ágat azonos magasságban, egymással körülbelül 60-70 fokos szöget bezárva. Miután ez is megvolt, már csak arra kellett rájönnöm, hogyan teszem fel oda az ajtót. Mivel felemelni nem bírtam, egy olyan módszer jutott eszembe, hogy a fatörzsnek támasztottam, a tetejét spárgákkal az alsó ághoz kötöztem, utána az aljához is madzagot rögzítettem, átvetettem az egyik faágon, és felhúztam a magasba. Odakötöztem, utána az ajtó másik végéhez újabb köteleket erősítettem, feljebb húztam az egészet, a korábbi kötéseket leoldottam, aztán újra emeltem, és így fokozatosan ellebegtettem az ajtót a megfelelő helyre. Ott alaposan az ágakhoz rögzítettem, és ehhez is készítettem egy felhúzható kötéllétrát. Itt kevesebb időt töltöttünk, de annyiból jó volt, hogy Dani, az egyetlen aktuális hülyegyerek a környéken, képtelen volt feljutni oda… A bunkerezés hosszú éveken át jól lekötötte a kreativitásomat, hiszen az utolsó évben, amikor Nauheimban voltunk, már közel 16 éves voltam, de még mindig szívesen töltöttem az időm a Rózsába visszahúzódva. Ekkor persze már nem a katonásdi játék volt a lényeg, hanem inkább kellemes lugasként szolgált a hely, ahol jól lehetett elmélkedni, rajzolgatni, beszélgetni. A bunkerozás is hozzájárult ahhoz, hogy úgy érezzem, igazán kellemes, élményekben gazdag gyerekkorom volt, amit nem szívesen cserélnék el mással, másra. … (A történet időbeli elhelyezése: 1988 és 1995 között) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 01.) Bad Nauheim volt az a hely, ahol a legközelebbi kapcsolatba kerültem az állatvilággal is. Több szép, aranyos emlékem is van ebben a témakörben. Volt a barakk mellett egy körülbelül 15x15 méteres fás-bokros rész, amit mi csekély mérete alapján „Kiserdőnek” neveztünk el. Mivel időnként (jobban mondva, rendszeresen) még sötétedés után is kint játszottunk egy darabig az udvaron, hamar feltűnt, hogy a Kiserdőben fények villódznak. Amikor becsörtettünk, ezek kialudtak, de ha nyugton maradtunk, hamarosan újra elkezdtek röpködni a szentjánosbogarak, ezen az egy helyen rengetegen voltak, egyszerre talán 10-20 is világított. Gyönyörű, sejtelmes látvány volt. Gyakran jártunk ki ide csak azért, hogy álldogáljunk, és nézzük a vibráló-cikázó fénypontocskákat. Mivel amúgy nagyon sötét volt ott, majdnem olyan volt nézni a szentjánosbogarak táncát, mintha a csillagos égboltra pillantottunk volna. Volt, hogy megpróbáltunk fogni is szentjánosbogarat, de ez a sötétben sose sikerült, nappal meg nem jöttünk rá, hogy milyen kinézetű rovart kell keresni… Éjszakánként a sündisznók is előbújtak rejtekükből, és szép komótosan baktattak a füves területeken keresztül. Ha kiszúrtuk őket, odamentünk nézegetni, de természetesen nem bántottuk őket. Egyetlen egyszer csináltunk olyat, hogy egy vödörbe bottal belegörgettünk

15






egy sünit, aztán bevittük a házba megmutatni a felnőtteknek is, de aztán szabadon engedtük. Ez is egy aranyos állatka. A város parkjában annyira elkényeztették a madarakat, hogy ha az ember kenyérmorzsát vagy magokat szórt a tenyerére, viszonylag nyugodtan megállt, és kinyújtott karral, nyitott tenyérrel várt, nagy valószínűséggel egy percen belül megközelítette egy vagy több színes énekesmadár. Ezek rárepültek a tenyeremre, leginkább az ujjaimon szerettek ülni, és csipegették a csemegét. Ha nem csináltam hirtelen mozdulatot, végig ott ült, amíg falatozott. Cukik voltak. Örök kedvenceim mégis a mókusok lettek. Itt a viszonylag nagytermetű, vörös bundájú és vörös farkú változat élt. Őket is megszelídítette már a rengeteg turista és látogató, hiszen ha a parkban valaki mókust látott, már vette is elő zsebéből a törökmogyorót, leguggolt, és kinyújtott tenyerében előrenyújtotta a csemegét. Nekem is a mókusetetés volt az egyik kedvenc szórakozásom. Mindig volt a zsebemben néhány szem, amit odaadhattam. Ha türelmesen guggoltam, a mókus először csak távolról, általában egy fa törzséről vagy valamelyik alsó ágáról figyelt, aztán egyre közelebb jött, végül elcsípett egy mogyorót, kicsit távolabb szaladt, és két lábon állva, a kezeiben fogva a zsákmányt rágcsálni kezdett. Nagyon cuki volt. Ha nem zsibbadt még el a lábam és nem mocorogtam, akkor a mókus visszajött, elvett még egy szemet, és talán már nem is futott el, hanem karnyújtásnyira megállt mellettem, és teljes nyugalommal elfogyasztotta a csemegét. Sőt, előfordultak olyan mókusok is, amelyek szinte egyáltalán nem féltek, ha az egyik tenyerembe tettem a mogyorót, a másik kezem pedig eléraktam afféle sáncként, a mókus átmászott rajta. Vagy miközben elvette kezemből a mogyit, a másik kezemmel végig tudtam simítani a bundáját. Fantasztikusan édesek voltak! Egyszer, sajnos mindössze egyetlen napra, volt saját mókusunk is. A gyerekekkel játszottunk a parkban, és észrevettük, hogy egy kismókus van a fűben, és felénk jön. Látszott rajta, hogy még gyerekmókus. Akkoriban már hallottunk arról, hogy bizonyos fiatal állatok az embert is képesek szülőjüknek tekinteni, és követni. Lehet, hogy ez a mókusok esetében nem így van, de mi arra gondoltunk, a kismókus talán ezt teheti, miután eltévedt. Nem akartuk otthagyni, simán engedte magát megfogni, és berakni a tágas nadrágzsebembe. Hazavittük a barakkhoz, és lázas sietséggel házikót építettünk neki kartondobozból, amelyet a Rózsa Bunkiban helyeztünk el, hogy természetes környezetben élhessen. Tettünk be neki kis tálakban vizet, tejet és mogyorót. Már egyedül is tudta rágcsálni a magokat, ennek azért örültünk. Aznap késő estig csak a mókus volt a téma, iszonyú cuki volt, fogtuk a kezünkben, simogattuk, felmászott a ruhánkba kapaszkodva a vállunkra, és hasonlók. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki el akarna menni. Estére a bunkibeli dobozába tettük, de szándékosan nem zártuk be, úgy gondoltuk, hogy ha el akar menni, tehesse meg, hátha hazatalál. Másnap koncertszüneti nap volt, ilyenkor egyetlen zenész se dolgozott, és általában minden család elment vásárolni, kirándulni, ahogy mi is. Természetesen amint visszaértünk, már mentem is ki a bunkiba, de sajnos a mókus már nem volt ott. Ezen kissé elszomorodtunk, de nem lett volna semmi gond, ha abban a tudatban maradhatunk, hogy csupán hazament. Viszont hamarosan felfedezett valaki egy elütött mókust a több száz méterrel arrébb lévő főút aszfaltján. Nem voltunk benne biztosak, hogy a mi mókusunkról van-e szó, de nagyon annak tűnt a mérete és színezete alapján. Egy idegen mókust biztos nem siratunk meg ennyire, de bevallom, én órákig nem bírtam abbahagyni a bőgést, úgy sajnáltam, úgy elérzékenyültem, annyira megható volt visszaemlékezni arra, ahogy a mókus bízik bennem, rám mászik, a kezemből eszik, hagyja magát simogatni, hogy törődhettem vele, gondoskodhattam róla, még ha csak egy napra is. Amikor kicsit lehiggadtunk, a szüleim segítettek eltemetni a mókust, kis keresztet is állítottunk neki, és nagyon sokáig rendszeresen megemlékeztünk róla. …

16






(A történet időbeli elhelyezése: 1988 és 1995 között) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 01.) Nauheimban is volt egy elég jelentős méretű komplexum az üdülővendégek szolgálatában. A Kurhaus-nak nevezett létesítményben volt koncert- és színházterem, táncterem, étterem, kültéri színpad, mindez hatalmas parkkal övezve. Itt dolgoztak a magyar zenészek is. És mint dolgozók, jogosultak voltak bizonyos kedvezményekre. Ami minket, gyerekeket ebből megfogott, az a kedvezményes fagyi és süti volt. Míg a rendes vendégeknek – ha jól emlékszem – 4,50 márkába került 3 gombóc fagyi, és a süteményszelet is 3-4 márka körül lehetett, addig mi ugyanezt 1 márkáért kaptuk meg, ami akkoriban kb. 50 forintnak megfelelő összeg lehetett. Sőt, ha egy bizonyos Volker nevezetű cukrász dolgozott a konyhában, akkor ő a gyerekeknek 1 márkáért nem 3 gombóc fagyit adott, hanem kifejezetten fagylalt-kompozíciót készített üvegkehelybe, gyümölcssalátával, 5-6 gombóc szabadon választható fagyiból, tejszínhabbal. Kegyetlenül finom volt, nekem a diófagyi volt a kedvencem, ebből mindig kértem legalább egy gombóccal. De a többi is kiváló volt, mindmáig úgy emlékszem vissza arra a helyre, hogy ott ettem életemben a legfinomabb fagyit. Ugyanígy a legjobb, legzamatosabb Sacher tortát is. Nem csoda, hogy szerettünk koncertre járni, mert utána szinte mindig sikerült kiharcolni egy fagyit vagy sütit… Ha egyszer sikerül visszajutnom arra a helyre, szeretném megkóstolni, hogy még mindig olyan finom-e ott minden, ahogy emlékszem, bár az biztos, hogy dolgozói áron már nem fogok hozzájutni eme ínyencségekhez… … (A történet időbeli elhelyezése: 1988 és 1995 között) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 05.) Nauheimban elég sok olyan élményem is volt, amelyek nem kapcsolódnak a bunkizáshoz, de mégis érdekesek, emlékezetesek maradtak számomra. A lakhelyünktől úgy negyed óra sétányira volt egy gyakorló golfpálya, ahol kezdőket oktattak alapismeretekre, hogy miként kell fogni az ütőt, megütni a labdát, és hasonlók. Amikor épp folyt az oktatás, majdhogynem életveszélyes volt a pálya melletti sétálóösvényen közlekedni, még a kerítés ellenére is. Viszont amikor elhagyatott volt a pálya, gyakran odamentünk, és összeszedegettük a kerítésen kívülre repült labdákat. Nem is kellett túl sok alkalom hozzá, hogy egy egész szatyornyi összegyűljön, aztán utána már nem is érdekelt a dolog. Utólag be kell vallanom, azt sem tudom, miért gyűjtöttem egyáltalán a golflabdákat, hiszen nem tudtam mire használni őket, csak évekig ott álltak háborítatlanul a szatyorban, mígnem egyszer kiselejteztük őket… Mindig is szeretettem a vihart nézni, ahogy zúg a szél, dörög az ég, cikáznak a villámok, ömlik az eső – persze természetesen valami fedett hely oltalmából. Mivel a Rózsa Bunki fölé kinyúlt a barakkunk teteje, így időnként ott vészeltük át a nyári zivatarokat, szárazan ültünk székeinken, miközben tőlünk pár centire már a szinte összefüggő vízfüggöny zuhogott alá. Előfordult persze, hogy nem értünk időben fedett helyre. Egyszer épp egyedül voltam az említett golfpálya környékén, amikor meghallottam, hogy dörög az ég, és észleltem, hogy kezd beborulni. Azonnal sietősen hazafelé vettem az irányt, de még félútig se jutottam, elkezdett szakadni az eső, így csuromvizessé váltam, mire hazaértem. De akkoriban ez nem igazán tudott zavarni, átöltöztem, elállt az eső, én pedig már újra kint voltam. Volt egy-két olyan nyár, amikor a birtokunkban volt egy leamortizált, lomtalanításon szerzett pedálos gokart. Mivel a barakk egy enyhe emelkedő tetején foglalt helyet, mi rendszeresen száguldoztunk lefelé a gokarttal a bekötőúton, és hogy megnöveljük a lehetséges távolságot, bekanyarodtunk egy kaviccsal felszórt gyalogösvényre, amelyen tök jól lehetett a hátsó féket működtetve és a kormányt félrerántva farolgatni is. Egyszer egy ilyen játék közben balesetet is sikerült szenvednem, amikor a tesóm vezetett, és én a gokart elején

17






kapaszkodva utaztam. Neki erősen fékeznie kellett valamiért, én pedig nem bírtam megtartani magam, repültem egy jót, jelentős felületen lehorzsolva a térdeimről a bőrt. Eléggé fájt, és sokáig nem volt jó érzés letérdelni, ettől fogva nem kíséreltem meg többé a gokart elején való utazást… Egy elmebeteg találmányunkkal is rengeteget, valamint nagyon kellemesen szórakoztunk. Amikor vásárolni voltunk, időnként az áruk szállítására, tárolására használt nagyobb kartondobozban hoztuk haza a cuccot. Ezeket a dobozokat mi a tesómmal „átalakítottuk” autónak. Az oldalára tollal ajtókat, kerekeket rajzoltunk, az elejére, hátuljára lámpákat, a felső peremére pedig műszerfalat. Használni pedig úgy lehetett, hogy beletérdeltünk, és kézzel hajtva csúszkáltunk vele a házban. Ha ezt ma megcsinálnám, biztos zárt osztályra kerülnék, de akkor jó bulinak tűnt, utólag pedig viccesnek. Ennek a játéknak a továbbfejlesztése lett az, hogy felvittük a kartondobozt a padlásra, a lépcső elé álltunk vele, meglöktük magunkat, majd a lépcsőkön lesiklottunk a földszintre. Izgalmasabb volt, mint a csúszdázás, talán mert veszélyesebb is volt, de szerencsére egyszer se borultunk fel… Hasonló játék volt, amikor kartondobozokból és hungarocellből építettünk anyahajtót a Matchbox repülőinknek, aztán madzagot kötöttünk az „anyahajóra”, és azzal húzgáltuk körbe az udvaron. Ezzel még nem is lett volna gond, de egyszer valamelyik gyerek kitalálta, hogy húzzuk körbe a parkon keresztül. No hát ekkor már meglehetősen furcsa pillantásokat vetettek ránk a járókelők… A parkban volt egy közepes méretű tó két szigetecskével. Ezen a tavon lehetett csónakázni, volt evezős és elektromos csónak is, az utóbbi bérlése természetesen költségesebb volt, de mi gyerekek mindig kiharcoltuk, hogy az elektromos csónakkal mehessünk egy fél órás kört. De még ezek közül se volt mindegy, melyiket választjuk, mert volt egyetlen egy olyan csónak, amelynek volt az erős napfény ellen védő teteje, és kétfokozatú volt a motorja, így gyorsabb is volt a többinél. Ez volt a slágerhajó, ha épp nem állt bent a kikötőben, meglehetősen csalódottak tudtunk lenni. Az utolsó évek egyikében kitaláltam, hogy sportolni kellene, a futásra gondoltam, helyszínnek pedig a tó körüli gyalogút leküzdését. Nem tudom, hogy pontosan hány méter volt a táv, de az biztos, hogy rossz futó voltam, az iskolai 400 méteres távok esetén is az utolsó néhány ember között voltam. A tó körülfutása (néhol sétálása) eleinte több mint 7 percembe került. Minden nap körbefutottam egyszer, nyár végére sikerült megközelítenem a 6 percet, amit nagy eredménynek tartottam. De mivel az iskolai időszak során nem folytattam az edzéseket, hamar el is veszett ez a kis extra kitartás, edzettség. Még az első évek egyikén leöntöttek egy nagy kupac homokot a kertészet kapuja elé. Gondolom, valamiféle munkálatokhoz akarták felhasználni, de napokig csak ott állt. Így mi, gyerekek vettük használatba. Mivel rengeteg homok volt, építettünk rajta egy egész várost, volt repülőtér is, ahol a már említett Matchbox repülők parkolhattak. A kifutópályát hosszasan előkészítettük, először keményre tapostuk a homokot, aztán még kézzel is döngöltük egy ideig. Végül úgy összetömörödött a homok, hogy amikor a kifutó alá parkolót ástam a kisautók számára, nem szakadt be még akkor sem, amikor valamelyikünk kísérletként rálépett teljes testsúlyával a tetejére. Gyerekként amúgy nagyon szerettem homokozni, várakat, tornyokat építeni, amikor mód adódott rá (azaz megfelelő minőségű, tapadós homok), akkor azt mindig kihasználtam. Ez a homokkupac nagyon jó minőségű volt, csak sajnos egy-két hét után egyik reggel arra ébredtünk, hogy markolóval ellapátolták az egészet… A kertészet egyéb kalandoknak is helyszíne volt. Miután esténként bezárt, senki sem maradt ott, nem volt például éjjeliőr sem. Így előfordult, hogy átmásztunk a kerítésen, és szétnéztünk. Általában nem csináltunk semmi rosszat, csak felderítettük a terepet, vagy ott is volt egy kisebb homokdomb éveken keresztül (ez nem volt olyan jó minőségű, ahogy száradt, elkezdett peregni, mállani), illetve egy nyitott raktárban egy hatalmas kupac apró kavics, amit

18






az ösvények felszórására szoktak használni. Ennek is felmásztunk a tetejére, és csúszkáltunk lefelé róla, netán felültünk a traktorokra, és azt játszottuk, hogy vezetjük. Sajnos csak az utolsó években kezdtük el a távolabbi környezetünket is felderíteni, ekkor jöttünk rá, hogy a nem is túl messzi erdőben milyen kellemes sétaösvények vannak. Utána rendszeresen jártunk ide bicajozni, mivel a hosszú, lejtős ösvényeken jól lehetett száguldozni. Találtunk az erdőcske túloldalán egy elvadult, már nem gondozott egykori málnaültetvényt is. Már eléggé ellepte a csalán és valami más tüskéságú bokor is elburjánzott, de kellő óvatossággal egész sok málnát lehetett szedni. Volt, hogy hazavittünk egy kisebb szatyornyival, és mivel nagyon finom volt, jóízűen meg is ettük. Rendszeresen jártunk leszüretelni a termést. Egyszer még anyát is sikerült rávenni, hogy sétáljon el velünk odáig, ami elég nagy szó volt, mivel ha kimozdult a barakkból, akkor maximum napozni vagy vásárolni jött ki. Volt egy év, amikor üres volt a barakkunkban a negyedig szoba, és sikerült kiharcolnom, hogy aludhassak ott egyedül, így a tesóm is kényelmesen elfért a két egymás felé fordított díványon, és én is az ágyon. Viszont ez a szoba az elvadult hátsó kertre nézett, ahonnan semmiféle fény nem szűrődött be, még a Holdé se nagyon, hiszen sűrű lombozatú fák álltak az ablak előtt. Ha bent lekapcsoltam a lámpát, abszolút semmit se láttam már. Így tartottam egy elemlámpát is az ágy feletti polcon, hogy ha ki kell mennem, akkor ne kelljen a sötétben botorkálnom. Egyik éjjel közepén felébredtem, mert WC-re kellett mennem. Nyúlok a fejem fölé, tapogatok, hogy hol lehet a polc az elemlámpával, de nem találtam meg, csak a levegőt markoltam. Félálomban eléggé megzavarodtam ettől a hirtelen és váratlan „sokkhatástól”. Mivel akkoriban elég sok ufós könyvet is olvastam, még az is eszembe jutott, hogy talán engem is eltérítettek. Aztán ahogy kezdtem jobban magamhoz térni és logikusan gondolkodni, kitapogattam a falat körbe, így hamarosan megtaláltam a polcot és a lámpát is, a lábam irányában. Valahogy sikerült úgy fetrengenem alvás közben, hogy 180 fokban megfordultam az ágyon, ezért nem találtam a helyén a polcot, és azért nem jöttem rá erre azonnal, mivel koromsötét volt. Hihetetlen, milyen könnyen el tudja veszíteni az ember a tájékozódó képességét. Elképzelni nem tudom, milyen nehéz lehet egy vak ember élete… Az egyik korombeli srác apukájának volt egy akkoriban modernnek számító Amiga (vagy Atari, erre már nem emlékszem pontosan) számítógépe, amit zenei programok futtatására használt, de elég sok játéka is volt. Nekünk három kedvencünk volt, a Barbarian, ahol egy kardos fickóval kellett legyőzni az ellenfeleket, a végén egy bögyös nőt lehetett elnyerni jutalomként. És ha sikerült lefejezni az ellenfeleket, viccesen pattogott vért fröcsögve a fej, amit utána egy manó rúgott ki a pályáról. Aztán volt a Rolling Thunder, ahol egy épület belsejében kellett bolyongani (még 2 dimenzióban), és lelőni az ellenségeket. Végül a Test Drive, ahol autót kellett vezetni egy szakadékokkal szegélyezett út szélén, és ha túlléptük a sebességhatárt, akkor üldözőbe vettek a zsaruk is, de le lehetett rázni őket. Amikor ezt játszottuk, négy széket elrendeztünk az autóülések sémája szerint, aki vezetett, az a bal elsőben fogta a joystick-ot, kanyarokban pedig mind a megfelelő oldalra hajlongtunk, vagy ha ütközés volt, kizuhantunk a székekből. Vicces volt. Az egyik haverommal egyszer kitaláltuk, hogy kicsit megtréfáljuk az öcsémet. Valami bunkerozós szerelés közben összecsikartuk az alkarunkat, ez volt a sztori alapja és bizonyítéka. Odahívtuk Attilát, az öcsémet, és valami ilyesmit mondtunk neki: „Képzeld, találkoztunk egy ufo-nautával. Azt parancsolta, hogy este, amikor már besötétedik, menj egyedül, lámpa nélkül a Bébifa (így hívtuk azt a helyet, ahol a kötéllétra volt felszerelve, mivel sok vékonyabb törzs ágazott szét minden irányba, oldalra leomló, kívülről szinte átláthatatlan koronával) törzsei közötti üregbe, mert beszélni akar veled. Mi tiltakoztunk, nem akartunk beleegyezni, még rá is támadtunk, de simán eldobott minket a bokorba, akkor sérültünk meg, láthatod!” Közben mutogattuk horzsolásainkat, csikarásainkat. Ő pedig elhitte, mivel elég meggyőzőek voltunk, és biztos nem gondolta, hogy szándékosan megsebesítjük

19






magunkat valami hülye vicc kedvéért. Ráadásul még elég fiatal is volt, 6-7 éves. Arra természetesen nagyon ügyeltünk a haverral, hogy a találkozó idejére jó alibink legyen. Mondtuk Attilának, hogy a Rózsa Bunkiban fogunk várni. Látta is, ahogy bemegyünk, és bezárjuk az ajtót. Ő ment tovább a Bébifa felé, mi pedig a titkos hátsó kijáraton, amiről ő nem tudott, kiosontunk, át a szomszédos Kiserdőbe, ahol elbújtunk az aljnövényzet, a bokrok között. Amikor Attila megérkezett a Bébifa törzsébe, elváltoztatott, elmélyített, lassított hangon megszólítottuk, hogy „Én vagyok az ufó”. Beszélgettünk vele, megpróbáltunk olyan dolgokat megjósolni, amelyekbe kevesebb esély volt belebukni, például a másnapi időjárást, vagy hogy lesz-e dugó az autópályán. Illetve megbeszéltük vele, hogy mikor jöjjön legközelebb. Miután elbúcsúztunk, sietősen visszaosontunk a bunkiba a titkos bejáraton keresztül, és mire Attila odaért, már úja bent voltunk, és izgatottan kérdezgettük, hogy mi történt, mit látott-hallott. Egy pár alkalommal el tudtuk játszani mindezt, mire Attila gyanakodni kezdett, hogy az ufó hangja hasonlít az enyémre… További éjszakai kaland, hogy ugyan nagyon sokszor kint maradtuk sötétedés után még valamennyit játszani, de inkább csak a barakk környékén, vagy a Rózsa Bunkiban. Egyszerkétszer viszont előfordult, hogy bújócskázni támadt kedvünk. Kijelöltük a területet, ahol szabad volt a játék. Meghatároztuk, hogy a félkörívben a barakkot elkerülő főbb úton tilos átmenni, de így is jelentős körzet (becslésem szerint kb. 2 hektár) maradt a bujkálásra, sok vastag törzsű fával, rengeteg bokorral, épületek közötti beugrókkal. Egyvalaki bujkált, a többiek elemlámpával felszerelkezve keresték. Nagyon tetszett ez a játék, főleg amikor én voltam a menekülő. Lekapcsolt lámpával, az utcai világítás távoli, halvány fényeiben tájékozódva másztam be a bokrok közé, meglapultam, izgalmasan-félelmetesen sejtelmes volt a csend, amit csak az ágak összezördülése, az avar ropogása a lábam alatt, vagy a távoli üldözőim zaja tört meg. Mivel lehetett búvóhelyet változtatni, az is előfordult, hogy felmásztam egy fára, és a törzshöz lapulva próbáltam eggyé olvadni a sötétséggel. Ha nem világítottak felfelé, nem nagyon vehettek észre. Mivel elég nagy volt a terület, jó sokáig lehetett bujkálni a felfedezés veszélye nélkül. Nagyon élveztem! Ilyesmi kalandjaim voltak gyerekkoromban, németországi tartózkodásaim során. … (A történet időbeli elhelyezése: 1994, 1995) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 22.) Az utolsó két nauheimi évben találtunk egy újabb jó játékot is, utólag sokat sajnálkoztunk azon, hogy ilyen késve fedeztük fel. Egy körülbelül két méter széles, kisebb patak folydogált szálláshelyünktől nem messze, a park kevésbé frekventált részén. Egyszer észrevettük, hogy egy bizonyos szakaszán vastag élfákból épített kisebb duzzasztógát található, mögötte enyhén kiszélesedik a meder, melynek közepén kavicsos hordalék-lerakódás emelkedett ki a vízből. A bokrok között lemásztunk a mederbe, majd ki erre a „szigetre”. Fokozatosan jöttünk rá, hogy mennyi mindent ki lehet ide találni. Először nagyobb, lapos kövekkel középen kettévágtuk a szigetet, az lett az én és az öcsém földje közötti határfolyó. Aztán szintén a vízből bányászott tégladarabokat helyeztük el épületek gyanánt a szigeten. Ezzel elég jól elszórakoztunk, de egy esős nap után lemenve a patakhoz azt vettük észre, hogy a megemelkedett vízszint elmosott mindent, amit addig építettünk, feldőltek az épületeink, betemette a hordalék a „határfolyónkat”, stb. Úgyhogy elkezdtünk gondolkodni, hogy mit lehetne tenni „árvízvédelem” ügyében. Először is a lapos ásókövekkel a sziget partja mellett kimélyítettük a medret, hogy ott gyorsabb folyással több víz levezetése válhasson lehetővé, a kitermelt hordalékból pedig a sziget partjára építettünk gátat. De mivel így a patak vízszintje alacsonyabbá vált a medermélyítés miatt, a kettévágott szigetet elválasztó „folyóba” nem jutott víz. De erre is találtunk megoldást. Ugyanis a folyó bevezető szakaszából kiindulva tölcsérszerűen szélesedő

20






töltést emeltünk egészen a patak duzzasztógátjáig, így arányaiban több vizet tereltünk a „folyónkba”, a töltések között magasabb volt a vízszint, mint a patak többi részén, így biztosított volt a szintkülönbség a megfelelő áramláshoz. Az már csak hab a tortán, hogy ástam egy tavacskát is a szigetem közepére, amelyet a magasított vízszintű „folyó” táplált, de zavart, hogy mindig telesodorta falevéllel a víz a tavamat. Ezért szűrőt telepítettem a tó bejáratához egy lyukacsos profilú tégla képében. Amúgy a gátépítések után már nem tudott annyi eső esni, hogy kárt tehessen az építményeinkben. Volt ugyan, hogy a gátak felső részén hömpölygött a víz, a szigeten pedig némi belvíz keletkezett, de amint elvonult az ár, mindez megszűnt, és nem volt szükség újjáépítésre. Nagyon jól elszórakoztunk öcsémmel ebben a vízmérnöki szerepkörben. A pataknak ezen a szakaszán azonban felfedeztünk egy további érdekességet is. Ahol a bokrok a partról a víz fölé hajoltak, észrevettük, hogy a víz a felszínre mosott valami porózus, sziklás-köves alapzatot. Mivel érdekesnek találtuk, megpróbáltunk letörni ebből a kövezetből. Sikerült is kisebb-nagyobb darabokban kifejteni a kőzetet, és ahogy kimostuk belőle a sarat, homokot, és alaposabban megszemléltük, arra jutottunk, hogy valószínűleg egykor élő növények gyökérzetére rakódott le kéregszerűen, rétegesen valami kőszerű anyag, később pedig kirohadt belőle maga a gyökér, így ami maradt, szűkebb-szélesebb, csőszerű járatokból álló kőzetlabirintus. Rengeteget összegyűjtöttünk ebből a különleges kőfajtából, valószínűleg több száz kilónyit. De mivel nyár végén nem tudtuk hazahozni mindet, így csupán 4 közepes méretű, de talán a legszebb szikladarab maradt meg emlékül számomra. … (A történet időbeli elhelyezése: 1988 és 1989 között) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 15.) Amikor Miskolcon a Vörösmarty utcára költöztünk, a panelház ötödik emeletéről egy cég telephelyére láttunk rá, kisebb faházakkal, gépkocsi-beálló udvarral. Ezt a létesítményt hamarosan elbontották, és park, focipálya, játszótér építésébe kezdtek. Miután elszállították a korábbi építmények törmelékeit, jókora földkupacokat borítottak le a területre. Néhány osztálytársammal – amíg el nem egyengették a földet – szinte minden délután azzal szórakoztunk, hogy lementünk oda, és a földhalmokra felmászva vagy kisautóztunk, vagy pedig a nagyobb földrögökből megpróbáltunk erődítményt építeni. De a legjobb az egészben az volt, hogy mindig, amikor lementem játszani, anyától kaptam egy-egy húszast, a házunk mellett pedig egy kis fagyis bodega is állt. Akkoriban 2 forintért mértek egy gombócot, szóval a húszasomból egész délután kellemesen elfagyizgattam, néha még el sem költöttem az összes „vagyonom”… … (A történet időbeli elhelyezése: 1989 körül) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 01.) Elmesélem, hogyan sikerült az öcsémet hosszú időn keresztül megtévesztenem, de jelen esetben ez számára csak előnnyel járt. Én 11 éves lehettem, ő pedig 6, tehát még ki tudtam használni a hiszékenységét. Anya tavasszal ültetett valami virágot az erkélyládába, talán petúniát, nekem – fogalmam sincs, honnan jött, de – furcsa ötletem támadt. Elemeltem némi sötétzöld cérnát, aztán a saját pénzemből kivettem néhány 1 és 2 forintost, ezekre celluxszal rögzítettem a cérnát, melynek másik végét a petúnia szárához kötöztem. Ezután döbbent meglepetéssel az arcomon rohantam öcsémhez, hogy jöjjön azonnal, meg kell néznie, mi történt az erkélyen. Kijött, mutattam neki, hogy mi nőtt a növényen, ki is neveztük „pénzvirágnak”. Nagyon nehezemre esett, hogy ne röhögjem el magam kissé hitetlen csodálkozását látva. Nagylelkűen megengedtem, hogy ő szüretelje le a termést.

21






Talán egy-két hónapon keresztül is sikerült néhány naponta észrevétlenül új pénzeket a növényhez applikálnom, mire valahogy lebuktam, talán anya is észrevette a dolgot, és elárult öcsémnek. Amúgy ő is egyre inkább gyanakodott, főleg azon, hogy miért celluxszal tapad a pénz a növény részének tartott cérnaszálhoz… … (A történet időbeli elhelyezése: 1991 körül) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 01.) Időnként még mindig kieszeltem valami akkoriban mókásnak tűnő dolgot az öcsém megtréfálására. Én lehettem ekkor 13 körül, ő pedig 8. Megtaláltam Atti lomjai között azt a pici, elemes mikrofont, amelyet még Németországból hoztunk, és úgy működött, hogy rádiófrekvencián sugárzott, amit be lehetett fogni pár méterről 88,5 MHz környékén. Így a rádióadást képes voltam kazettára rögzíteni. Elrejtettem a mikrofont a nagyszobában, aztán lefizettem öcsémet valamivel, hogy átmegyek a másik szobába, és amikor senki nem hallja, üvöltözzön hülyeségeket, beszéljen össze-vissza, netán mondjon saját magáról kompromittáló dolgokat. Én átsétáltam a kisszobába, beindítottam a magnón a felvételt, aztán csak röhögtem, hogy miféle adás jön a szomszéd szobából rádión keresztül. Amikor befejezte, én is leállítottam a felvételt, visszatekertem a szalagot, és behívtam őt is. Lejátszottam neki a cuccot, közben majdnem halálra röhögtem magam. Utána már ő szeretett volna valamivel lefizetni, hogy töröljem le a felvételt. Azt hiszem, egy idő után ezt meg is tettem. Ettől kezdve néha már ketten próbáltunk ilyen módon kompromittáló felvételeket gyártani azokról a haverjainkról, osztálytársainkról, akik feljöttek hozzánk. Néhány esetben ez sikerült is, de sose használtuk fel ellenük bizonyítékként, inkább csak jókat nevettünk a hülyeségeken. … (A történet időbeli elhelyezése: 1991 körül) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 13.) Megemlítenék még két rövid sztorit én és az öcsém közös repertoárjából, az egyik szülőprovokáló, a másik teljesen békés. Mivel kisebb korunkban sokat verekedtünk, veszekedtünk Attila öcsémmel, így ha ő üvöltött, anya már messziről tudta, hogy mi folyik, hamarosan be is rontott a szobába jól letolni minket. Ezt a kiszámítható reakciót használtuk fel egyszer, hogy megtréfáljuk őt. Fogtam egy műbőrrel bevont ülőkét, és elkezdtem tenyérrel csapkodni, jó csattanós hangja volt, mintha vernék valakit. Attila pedig megbeszélésünk szerint üvölteni kezdett, mintha bántanám. A hatás nem is maradt el, anya szinte azonnal a szobába ért, és már kintről hallottuk, ahogy a szokásos szöveget kiabálja, valami olyasmit, hogy „Mi a fenét csináltok már megint? Miért kell folyton egymást ölni?” és hasonlók. Amikor anya meglátta, hogy átvertük, egy pillanatra döbbenten elnémult, mi pedig röhögésben törtünk ki, amit még akkor sem bírtunk abbahagyni, amikor anya most már azért kezdett szidni minket, mert ilyen csúnyán átvertük… Amíg Miskolcon a Vörösmarty utcán, egy panelház ötödik emeletén laktunk, ahol volt egy kis erkély is, gyakran játszottunk odakinn. Egyszer valahogy felötlött bennünk, hogy vajon ilyen magasról milyen messzire lehet egy papírrepülőt elröptetni. Elkezdtünk kísérletezni, sorra dobáltuk ki a repülőket az erkélyről. Némelyik hamar lezuhant, némelyik – bizonyosan a kedvező széljárásnak is hála – több száz métert repült, körbe a ház előtti téren. Ha egy repülő jól működött, és láttuk, hova száll le, le is mentünk összeszedni. De ez elég macerás volt. Jött egy új ötlet. A repülőhöz cérnát rögzítettünk, és így engedtük útjára a papírmadarat, hasonlóan ahogy a sárkányeregetést szokás csinálni. Rossz széljárás esetén a

22






röpcsi a rücskös betonfalba akadt, és elveszett. De ha jó irányból fújt a szél, leereszthettük a teljes guriga cérnát, a repülő pedig már csak apró fehér pontként látszott a távolban, de még mindig a levegőben volt. A módszer még tovább is fejlődött, ugyanis egyre hosszabb cérnagombolyagokat használtunk fel. Csak azért vettem a boltban 500 méteres cérnát, hogy ezzel rekordot dönthessek. Ez sikerült is, de a saját gurigájára már nagyon szaporátlan lett volna visszacsévélni, így az akkoriban még fénykorát élő magnókazetták tokjaira tekertük vissza a cérnát, jelentősen felgyorsítva a papírrepülő bevontatását. Ezzel a játékkal is gyakran, hosszú ideig elszórakoztunk, ráadásul nem ártottunk vele senkinek. … (A történet időbeli elhelyezése: 1987 és 1993 között) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 13.) Az öcsémmel, Attilával eleinte gyakran „öltük” egymást. Sokat veszekedtünk, verekedtünk, és mivel én voltam az 5 évvel idősebb, általában én kerekedtem felül, de pont a korom miatt én kaptam a letolásokat is a szüleinktől. Egyszer aztán szinte törésszerűen változás állt be kettőnk viszonyában. Én 10-11 éves lehettem, ő pedig 5-6, amikor kezdtük megtalálni a közös hangot. Ebben két közös játék volt segítségünkre, a korábbi még gyermekibb, létező tárgyakhoz kötődött, a későbbi már szinte teljesen szellemi síkon zajlott. Az első játékfolyamhoz kitaláltunk jó pár képzeletbeli személyiséget, a lakást pedig országokra osztottuk fel (még térkép is készült róla), a bútorok lettek a különböző személyek, csoportok birtokai, épületei, a kisautók a járművei. Gyártottunk játékpénzt is ehhez, a kibocsátásra jogosult személyek így hihetetlen gazdagságra tettek szert (tán nehéz elhinni, de összesen több tízezer szabványos méretű papírfecni létezett, ha jól emlékszem, 3,5 milliárd forint értékben, rendszeresen készítettünk ugyanis vagyonleltárt, úgynevezett „gazdagsági versenyt”), a többi fiktív személy a nekik nyújtott szolgáltatások díjaiból éldegélt. A kisszobai polcunkat teljesen beépítettük ennek a játéknak a kellékeivel. Kakaósdobozokból készültek a páncéltermek a játékpénzünk raktározására, régi mesekönyvek kemény fedeleiből többszintes parkolók a kisautóknak és hasonlók. Néha még jobban kiterjesztettük a játékteret, így előfordult, hogy papírból hajtogattam várfalakat, tornyokat, doboz alakú épületeket, amelyeket odaragasztottunk a parkettához, mint egy várost. Máskor anyahajót készítettem papírból, volt belső merevítése is, hogy elbírja a Matchbox-repülőket is. Aztán ez az anyahajó tudott cirkálni körben a lakásban. Külön említést érdemel a légicsaták története is. Ilyenkor hajtogatott papírrepülőket használtunk, hogy a Matchbox-ok ne sérüljenek. A repülők orrával megpróbáltuk felszakítani a másik gép szárnyát, és hasonlók. Nagyon hamar kialakult egyfajta „fegyverkezési verseny”, mert rájöttem, hogy ha celluxszal bevonom a papírt, szinte sérthetetlenné válik a repülő, de persze ezt a trendet öcsém is követte, így egyre több réteg cellux-burkolatra volt szükség ahhoz, hogy épp enyém legyen a legerősebb gép… Egyszer még Németországban szereztünk több száz, négyzet alakú söralátétet is, ezekből is építettünk mindenfajta alakú és méretű építményeket, amelyeket adott esetben rázuhanással bombázhattak a papírrepülők, vagy amelyeket erődítményként használhattak a műanyag katonáink. Egyszer ugyanebből a söralátétből sikerült egy plafonig érő tornyot is létrehoznom – harmadik próbálkozásra. 2,5 méter magas lett, gyönyörű látvány. Az viszont sokkal bosszantóbb volt, amikor másodszorra már csak 20 centi hiányzott, és pont akkor omlott össze… Ezzel a játékkal elég sok időt el tudtunk tölteni, és eközben kezdtünk is összecsiszolódni, egyre ritkábban vesztünk össze valamin, de az igazi harmóniát a második nagy közös játékunk feltalálása hozta meg. …

23






(A történet időbeli elhelyezése: 1992 és 1998 között) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 13.) 12-13 éves lehettem, Attila öcsém pedig 7-8, amikor új játékot alkottunk, amelyhez ráadásul már szinte semmilyen kellékre sem volt szükség. Az egész úgy indult, hogy kitaláltunk képzeletbeli személyiségeket (nagy részüket a korábbi játékból emeltük át), majd az iskolai földrajzi világatlasz és a Föld országai című könyv alapján (ez utóbbiban konkrét adatok voltak népességről, területről, GDP-ről) országokat rendeltünk hozzájuk, és megindult világpolitikai játszadozásunk. Természetesen mindkettőnknek voltak kedvenc szereplői és kedvenc országai, így igyekeztünk részrehajlóan ezeket előnybe hozni. Valami azonban félrecsúszott. Belekezdtünk jó pár háborúba, mely végül világháborúba torkollott, ahol az egész Föld egyetlen személy uralma alá került, netán teljesen elpusztult egy globális atomháborúban. Ekkor elakadtunk, mert megszűntek a kihívások, már nem volt sem szükség sem lehetőség tárgyalásokra, izgalmas cselszövésekre, néhány hét alatt meguntuk az egészet, és abbahagytuk. Maga az alapötlet azonban jónak tűnt, de kétszer-háromszor is nekifutottunk a játéknak, mire sikerült elkerülni a fentebb említett csapdát. Menet közben felismertük, hogy a kontrolálatlan, túlzott önzés és sóvárgás a hatalom iránt krízishez, legrosszabb esetben az emberiség pusztulásához vezet. Pedig akkoriban még nem is olvastunk olyan korszakalkotó műveket, mint David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma, vagy Drábik János: A pénz diktatúrája, melyek bebizonyítják, hogy a zabolázatlan kapitalizmus teljes mértékben közömbös az emberek, az emberiség vagy a Föld bolygó állapota, sorsa iránt. Ha a rövid távú profitérdekek úgy kívánják, akkor még akár egy atomháború is lehet pénzügyi szempontból előnyös… Így néhány próbálkozás után eljutottunk arra a szintre, ahol tudatosan igyekeztünk gátat szabni a totális hatalom megszerzésének, és inkább a tárgyalások, szövetségek, uniók lettek a jellemzők. Természetesen itt is előfordultak még háborúk, de legtöbbször már nem országok között, hanem olyan kitalált veszélyekkel szemben, mint az ufók támadása, vagy az anarchista terroristák hadjárata. Miután a kezdeti nehézségeken túljutottunk, már folyamatosan fejlődött a játék. Nagy szerepet kapott a társadalmi-gazdasági rendszerek fejlesztése és a tudományos kutatómunka, a felfedezések, melyekre az emberi civilizáció újbóli és újbóli előrelépése épült. Így idővel a Föld már csak a játék terének parányi szeletévé zsugorodott, és már galaktikus, intergalaktikus méretekben folyt az emberiség terjeszkedése, más fajokkal szövetségre lépése. Izgalmas játék volt, mert az érdekesebb jeleneteket mindig el is játszottuk, mint egy színdarabot, de legalábbis párbeszédek szintjén levezettük a tárgyalásokat. Eközben rengeteg olyan ötlet jutott eszünkbe, amelyek a későbbi „írói munkásságom” jelentős részét képezték. Filozófiai gondolatok az utópiákhoz, találmányok ötletei a sci-fikhez. Összegezve, ez az alacsony költségvetésű játék egyrészt tökéletesen összecsiszolt minket az öcsémmel (azóta is szívesen elmélkedünk együtt a világ dolgairól), rengeteget alakított a világlátásunkon, izgalmas, érdekes, szórakoztató, kreatív elfoglaltságot biztosított. Igazából csak akkor hagytuk abba, amikor már nem egy háztartásban laktunk, és túl ritkán találkoztunk ahhoz, hogy rendszeresen felvehessük a cselekmények fonalát. … (A történet időbeli elhelyezése: 1991 és 1993 között) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 15.) Már említettem, hogy a miskolci Vörösmarty Mihály Általános Iskolába szívesen jártam. Konkrétabb emlékeim azonban inkább csak a felső tagozatból vannak. Néhányról ezek közül már beszámoltam, néhány rövidebb történetet pedig itt szeretnék elmesélni. A két legjobb barátom, akikkel a legszívesebben töltöttem együtt az időt, a Suci és Tibi becenevű srácok voltak. Ha a tanárok megengedték, igyekeztünk a tanórákon is egymás

24






közelébe ülni, de legrosszabb esetben a szünetek során lógtunk együtt, aztán suli után együtt mentünk haza, mindig mást kísértünk el a saját lépcsőháza elé, ahol még szintén hülyéskedtünk egy darabig. Talán Suci kezdett el legelőször képregényeket rajzolni, őt követte Tibi, én pedig harmadikként csatlakoztam hozzájuk ebben a műfajban, de sok év kellett hozzá, mire meg tudtam közelíteni rajzolási színvonalukat. De nem is ez a lényeg, hanem hogy az általános suli utolsó 2-3 évében teljesen a hatalmába kerített minket a bolondos történetek kitalálása és megrajzolása. Olyannyira, hogy nemritkán előfordult, hogy az unalmasabb órák némelyikén is rajzoltunk, leginkább úgy, hogy a padok alsó, könyvtároló rekeszébe tettük a papírt, és ott próbáltunk rajzolni, hogy kevésbé tűnjön fel a tanárnak. Egyszer az is megesett, hogy Sucival közösen voltunk ügyeletesek, és egyik napon a portán kellett ülnünk, becsengetnünk, kicsengetnünk, útbaigazítanunk az esetleges látogatókat. Nem volt egy masszív elfoglaltság, kitaláltuk, hogy itt is rajzolhatnánk képregényt. Miközben ötleteket osztottunk meg egymással, nagy nehézséget okozott, hogy visszafojtsuk az elő-előtörni készülő röhögésünket, márpedig nem lett volna jó, ha a hatalmas, visszhangzó aulában kezdünk el nyeríteni… Végül megszületett egy képregény, Sugár Péter alkotásai közül a Karambol című, 1992. 01. 06. dátumozással. Az ügyeletes „munkakörrel” járó szünetbeli járőrözésekről könnyen le tudtunk volna mondani, de ilyen, a portán hülyéskedéssel eltöltött napokból többet is el tudtunk volna képzelni magunknak… Pont, amikor ügyeletesek voltunk, egyik nap délutánján tartottak valamiféle zenés rendezvényt, afféle diszkót általános iskolásoknak, ahol lehetett üdítőt inni és táncolni azoknak, akik szerettek volna, vagy nem tartották cikinek. De nekünk a rendre kellett vigyázni, járőröztünk a folyosókon, és amikor felfedeztük, hogy bizonyos kétes elemek (akik már egy-két éve nem jártak ebbe a suliba) bemásztak az első emeleti WC ablakán keresztül (csak a földszinten volt rács), értesítettük a felsőbb hatóságokat, magyarán a tanárokat. Lehet, hogy ez bizonyos szintig spicliség, de nekünk sem voltak szimpatikusak a züllött kinézetű, kekeckedő figurák. Jobb volt megszabadulni tőlük. Minden tanév kezdete környékén szokás volt akadályversenyt rendezni, ahol az egész suli felkerekedett, kiment a Bükkbe, ahol a tanárok kijelöltek egy pályát, amelyen minél gyorsabban végig kellett jutni, közben különböző feladatokat teljesíteni, például kötélre mászni vagy célba dobni. Aztán az osztályokat rangsorolták, díjazták. Én kedveltem az ilyen kirándulásokat, főleg miután véget ért a futás, és kezdetét vette a délutáni szabad program. Ilyenkor elég jól elszórakoztunk az erdőben, fogócskáztunk, bújócskáztunk, vagy egyszerűen csak hülyéskedtünk, ahogy szoktunk. Valamelyik évben, valószínűleg már 8.-ban, vittem a bicskámat is, és Sucival kitaláltuk, hogy az egyik sima törzsű bükkfába belevéssük a monogramunkat, a dátumot, és hogy barátok vagyunk. Ezt meg is tettük. Utána hosszú évekig nem jártam azon a környéken. Körülbelül 10 év elteltével az öcsémmel arrafele kirándultunk, és eszembe jutott, hogy meg kellene keresni ezt a bizonyos fát. Elég jól emlékeztem a helyszínre, így rövidesen meg is lett. Meglehetősen nosztalgikus érzelmek uralkodtak el rajtam. Utána megint eltelt közel 10 év. Nemrég, 2012. májusában ismét arra vetődtünk a tesómmal és a párommal. Most volt nálunk fényképezőgép is, így felvetettem, hogy keressük meg újra a fát, és fotózzuk le a bevésést. Neki is láttunk, de sehogy se találtuk azon a környéken, ahol emlékezetem szerint lennie kellett volna. Így egy jóval tágabb körben is átfésültük az összes fát, de így se jártunk sikerrel. Arra kellett gondolnom, hogy biztosan kivágták, vagy egy vihar kidöntötte időközben a fát, így a múltnak ez a tárgyi emléke örökké elveszett számomra. Sajnálom, hogy már nem sikerül legalább lefotóznom, de immár nem tehetek semmit. Talán nyolcadikban rendeztünk egy osztálybulit. Egy este összegyűltünk az iskolában, az osztálytermünkben, a falak mellé toltuk a padokat, mindenki hozott innivalót, sütit, rágcsálnivalót, zene is volt, az akkoriban menő bandák kazettáit nyomattuk, konkrétan a

25






Rapülőkre teljes bizonyossággal emlékszem. Az osztályfőnökünk egy fiatal nő volt akkoriban, és mivel látta, hogy nem nagyon merészel senki sem táncolni, rávette a fiúkat, hogy táncoljanak vele, és megtanította a keringő alaplépéseit nekünk. Utána pedig bíztatott, hogy kérjük fel a lányokat. Ekkoriban E.-n kívül Zs. is nagyon tetszett, így hosszú hezitálás és bátorsággyűjtés után rávettem magam, hogy felkérjem egy táncra. Igaz, hogy elég bénán lépegettem, de mégis nagyon élveztem a táncot, leginkább azért, mert közben egyik kezemmel foghattam Zs. kezét, a másikkal pedig a derekát… Csak azt sajnáltam, hogy hamar vége lett a dalnak, utána pedig már nem mertem még egyszer felkérni sem őt sem mást. Azóta is szemrehányást teszek magamnak emiatt… Volt egy sztori, amely miatt az egész osztály kollektív büntetésben részesült, noha nem mindenki vett részt a csínytevésben, többek között én sem. Történt ugyanis, hogy valamelyik osztálytársam felfedezte, hogy a biológia terem előtti tárolószekrények egyikét nem zárták be jól, és kivett belőle egy csomó szikét. Egy idő után azonban ez valahogy kiderült. Én csak akkor szereztem tudomást az egészről, amikor rendkívüli szülői értekezletet rendeltek el a „szikelopási ügy” miatt. Nem tudom, hogy miért nem szóltam anyukámnak, hogy mi lesz a téma, és hogy én tiszta vagyok, de az biztos, hogy őt eléggé lesokkolta ez az egész, de amikor utána otthon megbeszéltük a dolgot, inkább azon háborgott, hogy túlzottan felfújta a suli vezetősége ezt a dolgot, és nem igazságos a kollektív büntetés, mely többek között az volt, hogy még az osztályfőnökünket is kirúgták, pedig őt mind nagyon szerettük, és egyébként se tehetett semmiről. Egy másik vad történet az általános suliból a gázspray-es eset volt. Erről is készült képregény, szintén Sugár Péter alkotása „Ádám és Gondos párbaja” címmel, 1991. 10. 28-i keltezéssel. Azt nem tudom, hogy min, de egy alkalommal Ádám osztálytársunk és Gondos a D-ből valamin súlyosan összeszólalkoztak, tettlegesség lett a vége, lökdösték egymást, birkóztak, próbálták megütni is egymást. Ekkor Ádám egy óvatlan pillanatban előkapott a zsebéből egy gázspray-t, és lefújta Gondost. Az áldozat káromkodva-sziszegve menekült a mosdó felé, a küzdelem ez alkalommal véget ért. De hamarosan következett a revans. Gyülekezett az osztályunk a biosz terem előtt, amely pont a folyosó legvégén volt. Egyszer csak megjelent Gondos, és szó nélkül nekirontott Ádámnak, és sikeresen betörte az ablaküveget Ádám fejével. Ekkor avatkoztak közbe a tanárok. Ádámnak pedig szerencséje volt, mert semmi baja nem lett, csak az üvegszilánkokat kellett kiszedegetni a hajából… Egy szó mint száz, kalandos eseményekben is bővelkedett ez az időszak. … (A történet időbeli elhelyezése: 1993) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 16.) Ebben az évben kerültem a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumba. Ide már nem szerettem annyira járni, mint általános suliba. Ennek nem a társaság volt az oka, hiszen az osztálytársaimat kedveltem, jól el tudtuk szórakoztatni egymást. Inkább az volt a probléma, hogy a legtöbb tantárgyból nem sikerült motiválttá válnom, hol a tananyag, hol a tanerő hibájából. Két kivétel volt, a földrajzot és a németet imádtam, ezekből végig kitűnő is voltam. Matekból viszont olyan végzetesen elakadtam már a legelején, hogy a négy évet csak a házik lemásolásával, a dogákon puskázással tudtam átvészelni, érettségin is mázlim volt, mert volt egyetlen olyan feladat a dolgozatban, amelyet meg tudtam oldani (mivelhogy az még az általános iskolában felszedett ismeretekkel is megoldható volt), és így kettessel átcsúsztam… De a legbrutálisabb mégis a magyar nyelv és irodalom volt. Itt már rögtön az első napon ízelítőt kaptunk abból, hogy mi vár ránk négy éven keresztül. Míg az első nap minden más tanárnál azzal telt, hogy bejött, bemutatkozott, mesélt a suliról, kérdezgetett minket, hogy kik vagyunk, mit szeretünk csinálni, miért ide jelentkeztünk, netán még poénkodott is, de a magyartanár más volt… Bejött, és „in medias res”, a dolgok közepébe vágott. Felsorolta,

26






hogy az első félévben mik lesznek a kötelező olvasmányok, részletezte, hogy hogyan kell mindegyikről olvasónaplót vezetni, aztán rögtön el is kezdte tartani az órát. A témára már nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy a székely irodalom, főleg Sütő András és Kányádi Sándor volt a vesszőparipája, az összes tanóra fele biztosan arra ment el, hogy róluk és más erdélyi magyar alkotókról regéljen, áradozzon. Voltak más ínyencségek is. Kitalálta például, hogy minden óra elejére a hetesnek olyan jelentéssel kell készülnie, amely tartalmazza az éppen tanult irodalmi alkotó valamely idézetét, melyet „szövegkohézióval” szépen át kellett vezetni a mi életünkhöz, mindennapjainkhoz kapcsolódó aktuális történésekhez. Nem csoda, hogy senki sem szeretett hetes lenni… Vagy olyan is rendszeresen előfordult, hogy berobogott az órára, köszönés helyett valami ilyesmit vakkantott: „psalmus, 55, gajárda”. Mi csak néztünk egymásra, hogy most mi van. A tanár ekkor sorra ránk mutatott, várva a rejtvény megoldását. Mondhatni, talán egyetlen kivétellel egyikünk se tudta a választ. Ilyenkor röpködtek a rossz pontok. Magyarórára gyomorgörccsel mentünk be. Egész idő alatt lapítottunk a padokba húzódva, mukkanni sem mertünk, kerültük még a tekintetét is. Ha megúsztuk a villámkérdések vagy feleltetés nélkül, nagy megkönnyebbülés volt, amikor kicsöngettek. Amúgy a félelem ellenére is rendkívül motiválatlanok voltunk, valamint dacból nem is tanultunk legtöbben. Így ha feleltetésre került sor, csak álltunk, megvártuk, hogy megkapjuk az egyest, aztán jött a következő felelő. Egy-egy félév során nekem is sikerült átlagosan 10 egyest összeszednem. Még szerencse, hogy a tanár valamelyest azért kiszámítható volt, mivel félév és évvége közeledtével mindig adott lehetőséget javításra. Ilyenkor általában verseket kellett megtanulni, és elszavalni. Ezzel viszonylag kis fáradsággal lehetett szerezni egy-egy ötöst, így a bizonyítványba mindig 3-as volt a legrosszabb jegy, ami bekerült. Ez az egy pozitív tulajdonsága volt az illetőnek. Összegezve kijelenthető, hogy kollektívan utáltuk ezt a tanárt, rögtön az első vele átszenvedett első óra után megkaptuk az infót a felsőbb osztályosoktól, hogy az egész suliban mindenki hasonlóan érez iránta, a bevált gúnyneve pedig TBC, a rendes neve (ezt nem akarom közzétenni) kezdőbetűiből alkotva. Nagyon találónak tartottuk, mi is alkalmaztuk négy éven keresztül. Hamarosan folytattam is általános iskolában megkezdett képregény-alkotói hobbim, immár TBC számára megrajzolva különböző halálnemeket, kivégzési módokat, illetve a furcsa mániái kifigurázását, karikírozását. TBC irodalmi iskolaújságot is készített (mi gépeltük be, hogy elkerüljünk néhány további rossz pontot), ennek Jót ’s Jól volt a címe, a jelképe pedig egy emberi szem. Nosza, én is újságot csináltam a képregényeimből, ugyanez lett a címe, csak a jelképe lett egy kiszúrt szem. Amikor megmutattam az osztálytársaimnak, hatalmas sikert arattam vele, öröm volt hallgatni a már-már fulladásba hajló röhögésüket. Innentől folyamatosan érdeklődtek, mikor jön a folytatás. Noha az első újságok elég bénán sikerültek rajztechnikai szempontból, a vége felé már egész jók lettek, használt a sok gyakorlás. Mindezzel arra akarok kilyukadni, hogy TBC-nek még köszönettel is tartozok, hogy közvetve megtanított rajzolni… … (A történet időbeli elhelyezése: 1993) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 16.) Gimiben is volt egy lány, aki a leginkább tetszett, végig a négy év folyamán. Őt nevezzük Cs.-nek. Magas, karcsú alkatú lány, gyönyörű, hatalmas barna szemekkel, és hosszú, mogyoróbarna hajjal. Nem a mi osztályunkba járt, viszont a nyelvórákon a csoportokra bontás miatt (lehetett választani, hogy a németet vagy angolt akarjuk-e nagyobb óraszámban tanulni, illetve

27






mindkettő esetén, hogy kezdő vagy haladó szintről szeretnénk-e indulni) az angol kezdő csoportban összekerültem vele. Már első alkalommal kiszúrtam, és ha tehettem, benne gyönyörködtem. Hamarosan megtanultunk annyit angolul, hogy egyszerűbb dolgokat képesek voltunk kifejezni. Éppen a lakásokról, helyiségekről, berendezési tárgyakról tanultunk, és az volt a házi, hogy írjuk le, milyen családra vágyunk, és milyen lakásban szeretnénk élni. Terveztem egy lakást, hozzá egy átlagos családmodellt, felolvastam. Utána jött Cs. Vicces volt, mert pont ugyanolyan családot képzelt el ő is, ráadásul a lakásterve is tökéletesen megegyezett az enyémmel a szobák számát illetően. Valaki be is szólt, hogy nyilvánvalóan összebeszéltünk, és van valami közös tervünk, pedig akkor még a köszönésen kívül egy szót se váltottunk egymással… Láttam Cs.-n, hogy elpirul, és szerintem én is hasonlóképpen festhettem, eléggé zavarban is voltam, hiszen valóban örültem volna neki, ha közelebbi ismeretségbe kerülünk, de hirtelen nem tudtam kinyögni semmilyen frappáns reagálást, pedig azzal talán előmozdíthattam volna az ügyet. Egyszer útban a suli felé is összefutottam vele, ekkor már hülyéskedtünk is egy kicsit, megbeszéltük, hogy kinek mi a véleménye TBC-ről. Mivel ő biológia szakos osztályba járt, ilyen jellegű kivégzési ötletei voltak, például hogy gézbe tekerve élve kellene múmifikálni… Ezt a beszélgetést követően folyamatosan terveztem, hogy megmutatom neki is a TBC-s képregényeimet, de valahogy utána soha nem futottunk össze suli előtt, bent pedig nem nagyon volt rá alkalom, hiszen más osztályba jártunk, a szünetekben pedig ő a saját barátaival lógott. Rólam viszont tudható, hogy minél nagyobb egy csoport, annál nehezebben és bénábban szólalok meg benne, így ilyenkor nem mertem megkockáztatni a beszédbe elegyedést. Később rendeztek egyfajta „Földes Diszkót”, ahová csak azért mentem el, hogy hátha találkozom Cs.-vel. Abban is nagyon bíztam, hogy ha így adódna, akkor legyen elég bátorságom beszédbe elegyedni vele, felkérni táncolni, és hasonlók. Sajnos ez nem jött össze, mivel ő nem volt ott. Így hoppon maradtam, elég hamar, csalódottan hazamentem. Szánalmas, hogy négy év során egyszer se sikerült rászánnom magam, hogy határozottabb lépést is tegyek az irányába, amiből ő is rájöhetett volna, hogy mi jár a fejemben vele kapcsolatban… … (A történet időbeli elhelyezése: 1997) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 16.) A gimivel, annak is a végével kapcsolatban van egy vicces történetem. Szokás ilyenkor elmenni a tanáraink lakásához, és az ablakuk alatt szerenádot adni, azaz tehetségünkhöz mérten kornyikálni. A mi osztályunk is bérelt egy buszt, valaki megszervezte az útvonaltervet, hogy a fontosabb tanárok sorra kerülhessenek, aztán estefelé útnak indultunk. Kicsit meglepődtem rajta, hogy többen magukkal hoztak egy-egy flaska alkoholtartalmú italt, mivel legtöbb osztálytársammal nem voltunk annyira haveri viszonyban, hogy iskolán kívül is találkozzunk, így nem tudtam róluk, hogy mi módon szoktak „kikapcsolódni”. Vidám volt a hangulat, de én pia nélkül is nagyon jól éreztem magam. Ahogy megérkeztünk egy-egy tanárhoz, kiszálltunk, az ablaka alá vonultunk, gyertyákat gyújtottunk, aztán énekelni kezdtünk. Azt is ekkor tudtam meg, hogy néhány osztálytársam tud gitározni, néhányan pedig kiválóan énekelnek. A szerenád után a tanárok felhívtak minket a lakásba, sütivel, üdítővel kínáltak, kicsit beszélgettünk, sokukról kiderült, hogy órán ugyan szigorúak, de amúgy kedves, barátságos emberek. Az egyik legemlékezetesebb és legmókásabb dolog mégis az volt az egészben, hogy az egyik állomásunk után visszaszálltunk a buszba, de a sofőr hiába indítózott, a motor csak betegesen hörgött, nem akart beindulni. Néhány próbálkozás után a vezető hátraszólt, hogy szálljunk már le, és toljuk be a buszt… Ha nem akartunk ott maradni az ismeretlen

28






környéken, kénytelenek voltunk megtenni. Leszálltunk vagy tízen, és hátulról nekifeküdtünk a busznak. Meglepő módon az ormótlan járművet sikerült elég hamar kellően felgyorsítanunk ahhoz, hogy a sofőr be tudja indítani. Innentől már minden simán ment. A buszok magyarországi karbantartottsági foka viszont nyilvánvalóvá vált, és a helyzet ezen a téren szerintem azóta sem javult sokat… … (A történet időbeli elhelyezése: 1996) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 23.) A nauheimi korszak után két nyár iskolaszünetének egy részét Bad Nenndorfban töltöttük. Itt nem történtek különösebben említésre méltó dolgok, események, csupán néhány – kinek a szemében vicces, kiében borzalmas – mozzanat ragadt meg emlékezetemben. Amikor kiutaztunk, megnéztük a létesítményt, amelyben laktunk. Kívülről egy nagy családi ház benyomását keltette, de belülről nyilvánvalóvá vált, hogy inkább valamiféle munkásszállásról volt szó. Több különálló szoba volt benne, ezen kívül emeletenként közös fürdőszobák, az alagsorban pedig egy nagy közös konyha. Ez a bizonyos konyha tartogatott némi érdekességet, mely által ismét bebizonyosodott, hogy Atti nem szeret különösebben rendet tartani. Amikor Atti megmutatta, hogy melyek az ő polcai a hűtőben, szétnéztem, hogy mi áll rendelkezésre, mit lehet megenni. Találtam egy felbontott paradicsomsűrítményt fél literes kartondobozban. Láttam, hogy már le van járva, így ki akartam önteni a mosogatóba a paradicsomlevet, a dobozt pedig csak utána kidobni, hogy ne folyjon szét a kukában. Csak az volt a gond, hogy ez nem jött össze, mert egy hatalmas, szőrös, zöld penész bedugaszolta a doboz nyílását. Ezt látva azonnal meggondoltam magam, és inkább mégis kidobtam egyben az egészet… Előkerült egy kistányérra helyezett, szederjessé aszalódott étkezési paprika, mely már annyi ideje állhatott ott, hogy szinte mumifikálódott, mert amikor hozzáértem, szinte beomlott az oldala. Ez is a szemetesben végezte. A következő érdekesség egy liter dobozos tej volt. Bontatlan csomagolásban, fél éve lejárt szavatossággal. Ezt már puszta kíváncsiságból nyitottam ki, hogy vajon mi történik a tejjel ennyi idő után. Ha a szagától eltekintünk, nem is volt olyan vészes. A doboz aljára leülepedett valami tejfölszerűen besűrűsödött fehér réteg, felette kb. ugyanolyan vastagságú sárgás, áttetsző folyadék lötyögött… Atti a mosásért se igazán rajongott. Egyik reggel indult volna dolgozni, de rádöbbent, hogy nincs tiszta fekete zoknija, amilyen a fellépő-öltözékhez kell. Elővette hát a szatyrot, amelyben a szennyest tartotta, beleszagolt, elfintorodó arccal zárta össze a zacskó száját, közben fújogott. Bizonyosan nem lehetett túl illatos. (Ekkor én és az öcsém már fetrengtünk a röhögéstől…) De ettől a problémája még nem oldódott meg. Kisvártatva újra elővette a szatyrot, kivett a tetejéről egy pár fekete zoknit, ezeket külön is megszagolta. Az arca ugyan ismét eltorzult kissé, de azt mondta, „Ez nem is olyan vészes”, és felhúzta lábára… De hogy jót is mondjak Attiról, nagyon finomakat tudott főzni. Mindig élvezettel ettük, amit készített, időnként újdonságokkal is kísérletezett, amelyek nagy része szintén jól sikerült. Csupán néha magával a készítés folyamatával adódtak gondok. Egyszer délelőtt elvoltunk valahol, talán vásárolni. Már amikor hazaértünk, éhesek voltunk. Atti kijelentette, hogy azonnal megy is le a konyhába főzni. Főzeléket tervezett konzervlencséből. Erről mi is tudtuk, hogy nem lehet bonyolult összedobni. Amikor biztonság esetére azért megkérdeztük, hogy mennyi idő alatt fog elkészülni, sejtésünkkel összhangban rávágta, hogy fél óra. Öcsémmel ezért úgy döntöttünk, hogy ennyit már kibírunk, nem eszünk mondjuk édességet ebéd előtt. Belekezdtünk egy hosszas, filozófiai eszmefuttatásokkal tarkított beszélgetésbe. Amikor megakadtunk, észleltük, hogy eltelt közel két óra. Lementünk a konyhába ismét rákérdezni, hogy mi van a kajával. Atti erre azt mondta, fél óra, és tényleg kész… Nos, ehhez képest ismét minimum háromnegyed óra eltelt, mire valóban enni lehetett az ebéd helyett inkább már

29






vacsorának beillő főzeléket. Kiderült, hogy elbeszélgette az időt a szintén ott lakó kollégáival, azért nem haladt a főzéssel. … (A történet időbeli elhelyezése: 1998, 1999) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 22.) Az utolsó hosszabb németországi tartózkodás helyszíne, amelyre pillanatnyilag visszatekinthetek, a Hannoverhez, vagy Hamelnhez, a patkányfogó-városhoz közel eső Bad Pyrmont volt. Szinte szokásos módon ez is egy kis üdülővároska. Minden irányból erdővel borított kisebb-nagyobb dombok koszorúzzák, szóval szép a természeti környezete, de az építészete is hangulatos, barátságos, nyugalmat sugárzó. Amikor először itt jártunk, én már közel 20 éves voltam, az öcsém is 15, szóval itt már nem bunkeroztunk, és egyéb kisebb gyerekeknek való játékokkal sem foglalkoztunk. Viszont elhatároztuk, hogy a korábbi mulasztásainkból okulva jobban felfedezzük a környezetünket, mint eddig, amikor is szinte csak a legszűkebb környéken mozogtunk. A korábbiaknál jóval több fényképet is készítettünk. (Ezen kívül, amikor épp a lakásban voltunk, a tesóm első regényén dolgozott, én pedig a Hero Brothers képregényt rajzoltam itt.) A városon belül jártunk a koncertteremben; a nem túl nagy, de hangulatos, vizesárokkal körülvett erődben; a parkban, amely egyúttal a pálmakertnek is helyet adott; ittunk a különböző gyógyforrások vizéből; barangoltunk a sétálóutcán, és a belőle szétágazó kisebb utcákon, nézegettük az épületeket. Egyszóval a korábbiaknál alaposabb felderítést végeztünk. Ami viszont nagyon lenyűgözött minket, és napi rutinná vált, az a közeli erdő bejárása volt. Rövid séta után eljutottunk egy 2 kilométer hosszú fasor elejéig, mely egyenesen felvitt az egyik erdős dombra. Onnan a szerpentineken viszonylag hosszú túra során el lehetett jutni a domb tetejére épített fémszerkezetes kilátótoronyig. Mi viszont lerövidítettük az utat, és toronyiránt, a fák, bokrok között átvágva másztunk fel a csúcsra. Ez így viszonylag fárasztó volt a meredek terepen, de nagyon gyors. Minden alkalommal felmentünk a toronyba, körülnéztünk, gyönyörködtünk a kilátásban, tényleg minden irányban zöld erdők látszottak, alant a völgyben pedig a városka leginkább piros cseréptetős házai. Ezután indultunk tovább az erdő valamely ösvényén. Igyekeztünk minden irányba eljutni néhány kilométer távolságban, de természetesen voltak kedvenc ösvényeink is, ahol rendszeresen túráztunk, és már jól ismertük minden kanyarulatát. Miközben sétáltunk, rengeteget beszélgettünk Attila öcsémmel, hol komoly, filozofikus, világlátásbeli dolgokról, hol csupán ábrándoztunk, netán viccelődtünk, hülyéskedtünk. Annyira kedveltük ezt az elfoglaltságot, hogy az 1998-as és 1999-es évek nyári szüneteinek két-két hónapja során, amit itt töltöttünk, minden nap megtettünk egy 3-4 órás sétát, kivétel talán csak az volt, ha esett az eső. Megérte, hiszen jó levegőn voltunk, sokat beszélgettünk, és javult általános erőnlétünk is. Előfordult persze, hogy extrém időjárási körülmények között is túráztunk. 1998 decemberében a téli szünetet is itt töltöttük, és egyszer elterveztük, hogy elmegyünk egy helyet felfedezni, amelyen a túratérképek szerint egy obeliszk található. Kíváncsiak voltunk, hogy milyen, mekkora lehet, illetve minek állítottak emléket vele. Azon a napon az időjárás egyáltalán nem volt kedvező. Esett a hó, és fújt a szél. De még a lakásban úgy ítéltük meg öcsémmel, hogy ez nem tántoríthat el minket. Alaposan felkészültünk. Két nadrág, két pulcsi a vastag dzseki alá, három zokni a bakancsba, sapka, sál, kesztyű. De amikor még csak a városban jártunk, már akkor is elgondolkodtunk, hogy nem kellene-e inkább elhalasztani a túrát, mert kint már sokkal zordabbnak tűnt az idő, mint ahogy bentről látszott. De amíg hezitáltunk, egyre távolabb jutottunk, végül már úgy voltunk vele, hogy ha ennyit jöttünk, akkor nem fordulunk vissza. A szél erősen fújt, ráadásul pont szemből, így folyton hunyorogni kellett, mert a szemünkbe repültek a hópelyhek. A hidegtől kezdett elfagyni az orrunk, még az a szerencse, hogy volt nálunk egy-egy tartalék sál is, amit a szánk, orrunk elé

30






tekertünk. Ha netán úgy határozunk, hogy bankot rabolni megyünk, akkor se lett volna szükség nagyobb álcázásra, úgy nézhettünk ki, mint valami banditák. Ezzel a felszereléssel már egész jól viseltük a megpróbáltatásokat, bár amikor a végén levettem az arcom elől a sálat, érdekes volt, hogy a külső oldalára ráfagyott a jég, ahol a leheletem átjárta az anyagot… Ráadásul a célpont is messzebb volt, mint amire a térkép alapján számítottunk. Úgy terveztük, hogy maximum 4 óra alatt megjárjuk oda-vissza, ehhez képest majdnem ennyi idő volt csak az odaút. És hogy ez ne legyen elég, maga az obeliszk nevetségesen semmitmondó volt. Alig volt magasabb egy embernél, néhol a házak kerítésoszlopai tekintélyesebbek, azt sem tudtuk meg, hogy miért áll ott. Szóval nagy tortúrát vállaltunk a szinte semmiért, de utána ez is jó sztorivá vált, amit fel lehet idézni nosztalgiázások alkalmával. Ugyanezen a télen találtam ki, illetve valósítottam meg, hogy bementem az egyik bankba, és megkértem a pénztárost, hogy váltson már be nekem 200 márkát 5 márkás bankjegyekre. Szerettem volna ugyanis gyűrődésmentes papírpénzhez jutni, amit el lehetett volna tenni a gyűjteménybe, és úgy gondoltam, hogy 40 darab közül csak lesz használatlan is. Nos, a vártnál sokkal nagyobb szerencsém volt, ugyanis adtak 2 darab 20-as köteget, banki szalaggal átkötve, és szerintem az a pénz jóformán még „meleg” volt, akkoriban érkezhetett a nyomdából, tökéletes állapotú, egymást követő sorszámozású példányok. Így ugyan kissé nagyobb kiadásba vertem magam, mintha az eredeti tervek szerint kiválasztottam volna a 40ből a legjobb 5-10 darabot, a többit pedig elköltöm, de ha már sorozatot kaptam, megtartottam. Ha eltelik elegendő év, mondjuk a dédunokám idejében, már biztos jelentős értéknövelő tényező lesz, hogy folyamatos sorszámozású bankjegyek lesznek a birtokában. Egyszer Attit, az öcsém apukáját, nekem nevelőapámat is sikerült rávennünk, hogy jöjjön el megnézni a kilátótornyot. Ekkor nyár volt, kellemes kirándulóidő. Elkészültünk, elhagytuk a lakást. Indultunk volna keresztül a városon, amikor Atti megállt a kocsi mellett, és nyitotta az ajtaját. Mondta, hogy csak arról volt szó, hogy feljön megnézni a tornyot, arról nem, hogy gyalog… Úgyhogy végül autóval mentünk. Némi keresgélés után sikerült megtalálni a felfelé vezető utat (öcsémmel csak gyalogos szempontból ismertük a járást), a dombtetőn volt egy parkoló is, ahol vége szakadt az aszfaltnak. Atti kiszállt, megnézte az útbaigazító táblát, és kissé elkomorulva vette tudomásul, hogy az utolsó pár száz métert csak gyalog teheti meg. Ezt a lustaságot elszomorítónak tartottuk öcsémmel, de azt a módot, ahogy Atti előadta mindezt a kelletlenséget, mégis nagyon viccesnek találtuk. Ettől vált emlékezetessé ez az eset. … (A történet időbeli elhelyezése: 1996 és 1999 között) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 13.) Ha új ismerősökre teszek szert, és megemlítem nekik, hogy egyik kedvenc hobbim a történetek írása, meg szokták kérdezni, hogy mikor és miért kezdtem ezzel foglalkozni. Ilyenkor be kell vallanom, hogy a tőlem öt évvel fiatalabb öcsém szolgált példával, és adta a motivációt a kezdeti lépésekhez. Ő már 11-12 évesen belekezdett egy sci-fi regénybe, amely arról szólt, hogy egy fekete lyuk magába szív bolygókat, és akik bekerültek, találkoznak egészen más civilizációk korábban elnyelt képviselőivel is (a középkori fejlettségi szintűektől kezdve a modern technikájú társadalmakig), hol harcolniuk kell, hol megpróbálnak együttműködni, a cél egy módszer megtalálása, amivel ki lehet menekülni a fekete lyukból. Attila nekem olvasta fel a már elkészült részeket. Visszagondolva erre, természetesen sok helyütt kissé gyerekes volt a történet, de arra határozottan emlékszem, hogy számos nagyon jól, érdekesen, humorosan megírt jelenet volt benne, amit mondjuk az adott regény felújított, hihetőbbé tett történetvezetésű változatában is nyugodtan fel lehetett volna használni. Már ekkor kezdtem kicsit megirigyelni az öcsém írói vénáját. Aztán úgy alakult, hogy ő sem fejezte be ezt a regényt, én sem fogtam történetírásba még pár évig. Bevallom, amíg bármiféle iskolába jártam, ahol irodalmat tanítottak, nagyon utáltam írni, mert néha kötelező volt

31






valamiféle fogalmazást kiszenvedni, ami egyáltalán nem lelkesített. Még az is előfordult, hogy anyukám írta meg helyettem, hogy ne kapjak egyest, mivel én nem voltam hajlandó… A következő állomás 1998-ban volt. Ekkor főiskolára jártam, és éppen a gimiben elkezdett tanárkritizáló Jót ’s Jól képregény-újságom 5. évfordulós jubileumi kiadását készítettem az AKTA (Anti Kegyetlenkedő Tanár Alakulat) képregénnyel, amikor felmerült bennem, hogy társszerzőkre is szükség volna. Megkértem az öcsém, hogy írjon egy vicces novellát az újságba. Közösen ötleteltünk, de a nem túlzottan szalonképes, viszont abszolút találó novellát egyedül ő írta. Esténként megmutatta nekem, hogy mennyit haladt, én lektoráltam, kijavítottam pár elgépelést és helyesírási hibát, eközben gyakran már sajogtak a hasizmaim a röhögéstől. Egyszóval le voltam nyűgözve. Már nagyon érlelődött bennem a gondolat, a vágy, hogy nekem is meg kellene próbálnom leírt szavak segítségével képzeletbeli történetet létrevarázsolnom. Erre 1999 legvégén került sor, pontosan szilveszter napján fejeztem be első parodisztikusnak szánt sci-fi novellám, melynek főszereplője én és főiskolai csoporttársaim – jó barátaim – voltak. Még kicsit kezdetleges novella volt, de az első lépést már megtettem. 21 évesen fogtam hozzá az íráshoz, 10 évvel idősebben, mint ahogy az öcsém kezdte. Nem igazán fiatalon vágtam bele, de jobb későn, mint soha… … (A történet időbeli elhelyezése: kb. 1985 és 2000 között) (Lejegyzés időpontja: 2012. 04. 19.) Egész életemben imádtam zenét hallgatni. Néha meglepő stílusirányzatokat, de ez most mellékes. Manapság sokan már nem is emlékezhetnek a ’80-as és ’90-es évek fő hangrögzítő adathordozójára, a magnókazettára. Én még ezek között nőttem fel. Már a szüleim is rengeteg rádióból felvett számmal rendelkeztek, és én is bővítettem eme gyűjteményt. Amikor nem, akkor pedig a korábbi felvételeket hallgattam. Volt egy kedvenc kazettám is, amelyre édesapám vett fel egy Sweet és egy Uriah Heep albumot, még a születésemet megelőzően. Ahhoz képest, hogy milyen gyakran hallgattam, csodával határos módon csak tinédzser koromban ment végleg tönkre, amikor annyira begyűrte a magnó a szalagot, hogy már szétszedni sem tudtam. Korábban az apróbb begyűréseket még az érintett szakasz kimetszésével, a maradék celluxszal történő összeragasztásával orvosolni tudtam. Ezzel a végzetes veszteséggel a hátam mögött döbbentem rá a magnószalagok sérülékenységére. A CD-ről még nem hallottam, tán még nem is létezett. De azt elhatároztam, hogy megpróbálom megmenteni a kazettás felvételeimet a jövő számára. A projekt úgy indult, hogy vettem egy csomó üres kazettát, aztán nekiláttam minden egyes régi kazettámat átmásolni, hogy két példányban is meglegyenek a felvételek. Mivel a másolat mindig rosszabb minőségű lett egy kicsit, így az eredetiket jelöltem ki archiválás céljából. Dobozokba pakoltam a kazikat, és a konyhai vákuumfóliázó készülékkel becsomagoltam őket, ráadásul két rétegben. Azt ugyan nem tudom, hogy a levegőtől elzárás jelentett-e bármiféle védelmet a mágneses úton rögzített jelek megóvása érdekében, de legalább már a lejátszások során fellépő mechanikai elhasználódást kiküszöböltem. Ha jól emlékszem, 1993-ban, amikor épp Németországban jártunk, a spórolt pénzemből vettem egy kisebb Hi-Fi tornyot, amiben már volt CD-lejátszó is. Ehhez ott helyben néhány CD-lemezt is szereztem. Egy évre rá az öcsémmel közösen megkaptuk első PC típusú számítógépünket is, amihez ugyan még csak floppy meghajtó volt, de már volt hozzá egyszerű hangrögzítő- és szerkesztő program, amivel a Windows-os .wav formátumot lehetett kezelni. Ekkor merült fel bennem az ötlet, hogy ha létezik a CD technológia, amelyet akkor tökéletesnek és adatveszteség-mentesnek gondoltam, valamint szintén létezik a számítógépes

32






hangrögzítés lehetősége, akkor idővel biztos kitalálnak valamit, amivel kazettáról át lehet játszani számítógépre a zenét, onnan pedig CD-re kiírni. További néhány év elteltével sikerült szereznünk egy CD-írót (kemény 2-szeres sebességre volt képes hivatalosan, de nálunk csak 1-szeres sebességgel működött, szóval egyetlen CD elkészítése minimum 74 percet vett igénybe). De még ekkor sem kezdhettem hozzá a nagy projekthez, mert az írható CD még drága volt, és wav-fájlokként nagyon sok helyet foglalt volna a minimum 100 kazettányi zene… Az áttörés 2000-ben érkezett el hozzánk az mp3-technológia képében (míg wav esetében 1 perc zene kb. 10 megabájt helyet foglalt, mp3-nál már elfért 1 megabájtnyi helyen is ugyanennyi, ráadásul egész jó minőségben). Néhány, ismerősöktől szerzett mp3 CD-nk már volt ugyan korábban is, de olyan programot, amely képes mp3 formátumban rögzíteni a bemenő analóg jeleket, csak ekkor sikerült szereznünk. Igaz, ez még meglehetősen egyszerű program volt, hiszen utólagos szerkesztésre nem volt benne mód. Így nagyon gyakran előfordult, hogy felvettük a kazettán előtte lévő szám végét, vagy éppen a következő elejét is. De akkor ezt is nagyszerű lehetőségnek tartottuk. Egy egész nyári szüneten át szinte minden nap több órányi felvételt játszottunk át számítógépre, majd írtunk fel CD-re. Brutális munka volt, hiszen kb. 150-200 órányi zenei anyagról volt szó, amit végig kellett hallgatni, a számok elején indítani, a végén megállítani a lejátszást illetve felvételt, beállítani az elérhető legjobb hangzást, a lehető legkevesebb recsegéssel, zúgással, és hasonlók. De végül elkészültünk. A kazetták ma már nincsenek meg, de a róluk átmásolt mp3-ak még igen. A mentőakció sikerrel járt, még több mint egy évtized után is működnek az eredeti CD-k, de biztonság esetére azóta már külön winchestert is rendszeresítettünk a zenék számára. Ha ezeket a régi felvételeket hallgatom, nem csak azért fognak el nosztalgikus érzések, mert gyerekkorom zenéit élvezhetem újra, hanem a különös, „kazettás” hangzás miatt is. A CD-ken felnőtt „mai fiatalok” már nem is tudhatják, milyen is az, amikor a régi vagy nem túl jó minőségű szalag megnyúlt, és így a zene sebessége lelassult, netán váltakozva lassult-gyorsult, a hangok eközben eltorzultak, vagy a lejátszások számával egyenes arányban nőtt a háttérzaj mindenféle tompa zúgás és reccsenések képében. Ma már bármelyik számot letölthetném a netről, de mégis pont az eltorzult hangzás miatt szeretem időnként újrahallgatni ezeket a régi felvételeket, mert ezek idézik fel bennem a maguk teljességében azt a letűnt korszakot. … (A történet időbeli elhelyezése: 1992 és 1998 között) (Lejegyzés időpontja: 2012. 05. 10.) Leszögezhetem, hogy szinte egész életemben folyton szerelmes voltam valakibe, de a félénkségem, önbizalom-hiányom legtöbbször meggátolt abban, hogy ezt az illető tudomására hozzam. Mindig attól tartottam, hogy valami hülyeséget mondok, vagy az izgalomtól remegni fog a hangom, és így elrontom az egészet, aztán csak kinevetnek. Utólag visszagondolva biztos vagyok benne, hogy még akkor is jobban jártam volna, ha megkockáztatom ezt a negatív reakciót, mint hogy utána hosszú időn keresztül emésszem magam az elszalasztott lehetőségek miatt. Általános iskolában osztálytársam volt egy lány, nevezzük E.-nek. Vékony, kecses alkatú, barna szemű, mosolygós lány volt, vállig érő barna hajába gyakran tűzött apró színes szalagot, masnit. Ráadásul nagyon okos is volt, az egyik legjobb tanuló az osztályban. Ha épp olyan helyen ültem, ahonnan ráláttam, folyton benne gyönyörködtem. Egy alkalommal, hetedikes vagy nyolcadikos lehettem, épp behatoltunk a számítástechnika terembe, mindenki igyekezett jó helyet foglalni magának a Commodore 16osok, és a Videotonok között. Amíg nem kezdődött az óra, szabad volt játszani is. Így legtöbben betöltöttek valamit, ezzel ütvén el a tanárnő megérkezéséig hátralévő időt. Én is így

33






tettem. Eközben E. a hátam mögött beszélgetett néhány másik lánnyal. Egyszer csak felfigyeltem rá, hogy rólam van szó. Odafordultam, azt gondolván, nekem szólnak valamiért. - Gergő olyan aranyos – jelentette ki E. eközben egy másik osztálytársnőmnek. - Na és mikor mentek moziba? – célozgatott azonnal kajánul az a másik lány. Amikor észrevették, hogy őket figyelem, lezárták ezt a témát. Én pedig iszonyú zavarba jöttem, szerintem totál elpirultam, bambán vigyorogtam, és nem jutott eszembe semmi épkézláb gondolat, hogy mit lehetne erre frappánsan válaszolni. Saját bénaságomtól megszégyenülten visszafordultam a gép elé folytatni a játékot. Rengetegszer eszembe jutott, hogy egyszerűen annyit kellett volna tennem, hogy felállok, odalépek, és határozottan kijelentem, hogy ez a mozi igen jó ötlet, lenne-e kedve eljönni valamikor. Lehet, hogy E. nemet mondott volna. Lehet, hogy igent, aztán néhányszor találkozunk kettesben, és csak utána derül ki, hogy mégsem jövünk be annyira egymásnak, mint hittük. De az is lehet, hogy hosszú kapcsolat alakult volna ki a dologból, hiszen hallottam már olyan történeteket, hogy bizonyos párok gyerekkoruktól ismerik egymást, együtt vannak. Ezt mindenesetre már sosem fogom megtudni, de ha azokra az időkre visszaemlékszem, folyton belém hasít önnön pancserságom tudata, hogy elszalasztok egy ilyen kivételes lehetőséget, amikor pont az a lány tesz rám pozitív megjegyzést, akiért titokban epedezem. Ez a kijelentés jelentősen csökkentette a megszólításával járó kockázatot, de még ahhoz is gyáva voltam, hogy egy jóformán nyílt felhívást elfogadjak. Ezzel persze nem zárult le az E. iránt érzett titkos vágyakozásom korszaka. Később egy matekórán pont mellé ülhettem, már előre készülve egy ilyen lehetőségre. Akkoriban a képregény-rajzolásom kezdetleges korszakában jártam, és lemásoltam az egyik humorosnak szánt alkotásom, majd úgy helyeztem el a füzetemben, hogy kissé kilógjon a sarka. Aztán mintegy véletlenül sikerült erre terelnem a szót, és ajándékba adnom E.-nek a képregényt. Ezt már nagy merészségnek tartottam, de mivel a képregény úgymond harmadik személyről szólt, semmi célzás nem volt benne kettőnkre nézve, így nem is lett folyománya. Más-más középiskolába jártunk. Mivel a magyarórákat a TBC-nek becézett tanár miatt nagyon utáltam, és rettegtem is tőlük, stresszeltem, így ha ezek első órára estek, néha lógtam. Otthonról időben elindultam, aztán bóklásztam az utcákon, hogy elteljen az idő. Egyszer összefutottam E.-vel. Ő is suliba igyekezett, elkísértem, beszélgettünk. Így tudtam meg, hogy hova jár. Kellemes élmény volt ez a húszperces séta vele, még úgy is, ha arra ismét nem volt merszem, hogy általános témákon kívül mást is megpendítsek. Viszont innentől kezdve majdhogynem rendszeresen lesben álltam a lakásuk környékén, aztán ha megláttam kilépni a lépcsőházból, gyorsan olyan irányból kerültem a házak között, hogy úgy tűnjön, mintha csak véletlenül botlottam volna bele. Így többször is elkísérhettem a sulijába, egyszer még a színházi ruhakölcsönzőbe is vitt vissza valamit, bár ez lehet, hogy már később volt. A lényeg, hogy a legfontosabb dologról nem volt szó. Nem tudom, ő mit gondolt rólam, hogy volt-e barátja akkoriban, vagy ő is arra várt, hogy csináljak már valami értelmeset, esetleg eleve nem is voltak ilyen szándékai, elképzelései. Ezt szintén nem fogom már megtudni. Ismét eltelt néhány év. Amikor főiskolára jártam a Miskolci Egyetemre, néha nem volt első órám (innen sosem lógtam, esküszöm…), egyszer csak összefutottam E.-vel a buszmegállóban. Beszélgettünk, kiderült, hogy ő ’98-ban lett ott elsőéves (én akkor már másodéves voltam), és hamarosan gólyabál lesz, ahol ő is táncolni fog. Megkérdezte, nem megyek-e el. Elmentem, megnéztem a táncot, gyönyörű volt, mármint ő… No persze a tánc is, de arra akkor nem igazán tudtam koncentrálni. A műsor után összefutottam vele, sajnos kiderült, hogy épp van barátja, mivel vele volt. Így hiába készültem egy speciális képregénnyel erre az alkalomra. Ekkor a sok TBC-ellenes képregény létrehozásával gyakorlatot szerezve már sokkal jobban tudtam rajzolni, és egy nagyon nyílt, őszinte, romantikus képregényt készítettem E.-nek, leplezetlen utalásokkal. De mivel nem egyedül volt, nem adtam át, és soha ezután sem.

34






Persze néhányszor még találkoztunk, beszélgettünk, egyszer még az egyik előadására is beültem, csak hogy vele lehessek, de mindez már csak haveri kapcsolat reményében történt. Az biztos, hogy az „Ábrándozás” című, első művészi rajzomnak aposztrofált alkotás eredetijét még neki adtam. Miután elvégeztem a főiskolát és Budapestre költöztem, E. végleg eltűnt a látókörömből. De arra azért kíváncsi lennék, hogy megtartotta-e ezt a rajzot… … (A történet időbeli elhelyezése: 1992 és napjaink között) (Lejegyzés időpontja: 2012. 04. 19.) Általános iskolában olyan osztályba jártam, amely matematika és számítástechnika tagozatos volt, így minden héten volt néhány számtech óránk is. Akkoriban a teremben volt kb. 10 Commodore 16-os gép, egyetlen Commodore 64-es (mindenki ehhez szeretett volna ülni…), illetve néhány Videoton számítógép, amely a C-64-es magyar megfelelője lehetett körülbelül. A legtöbb géphez kazettás magnó tartozott, ezek segítségével lehetett – meglehetősen lassan – betölteni a programokat. Rá volt írva a kazetták dobozára, hogy hányadik fordulattól hányadikig kell lejátszani a szalagot, hogy az adott program betöltődjön. (Nekünk akkoriban otthon C-64-es volt, ráadásul floppy meghajtóval, még a nagyobb méretű, valóban hajlékony lemezessel. Ez nagyon menő dolog volt, és gyorsabb is, mint a kazettás, így több osztálytársam is feljárt hozzánk játszani…) Órákon a Basic programozási nyelvet tanulgattuk, illetve a számítástechnika alapelveit, néha játszhattunk is kicsit. Amúgy a Commodore gépekhez, főleg a 64-eshez rengeteg egész jó játék létezett, amelyek mai szemmel elég egyszerűek és megmosolyogtató grafikájúak, de annak idején még a csúcstechnológiát képviselték, és napokon-heteken keresztül nem tudtuk megunni, szabadidőnkben szinte folyamatosan játszottunk. De most nem is erről akartam mesélni. Hanem arról, hogy amikor 1992 szeptemberében nyolcadikos lettem, és első alkalommal volt számtech óránk, nagy meglepetés ért minket. A tanárnő bejelentette, hogy kapott az iskola 3 darab IBM XT típusú PC-t, és hogy onnantól ezekről fogunk tanulni. Mivel a csoportban tizenegynéhányan voltunk, négyesével ültünk egy-egy gépnél. A tanárnő továbbá eldicsekedett vele, hogy két PC-n ugyan floppyról kell betölteni a rendszert, de a harmadikban van winchester, méghozzá 10 megabájtos!!! Természetesen ez lett a slágergép, mert nem kellett minden bekapcsolásnál megvárni, míg a lemezekről betölti a rendszert. Ezeken a gépeken tanították meg a DOS parancsokkal történő fájlkezelést (Windows-t csak évekkel később láttam először), de ezeken találkoztam először a Norton Commanderrel, amely a mai Windows Commander és egyéb fájlkezelők őse volt, ezeken játszottam először olyan ikonikus játékokkal, mint a Prince of Persia, amelyben mellesleg nagyon béna voltam, sose jutottam túl messzire, mindig belezuhant a figurám valamibe, ami felnyársalta… Akkoriban mindez óriási dolog volt. És egyáltalán nem gondoltam volna, hogy mennyire gyorsan fog fejlődni a számítástechnika, és annak hardveres része. ’94-ben lett először otthoni PC-nk az öcsémmel közösen, ebben már 400 megabájtos winchi volt (két év alatt 40-szeres fejlődés). Mókás dolog, hogy ezen a gépen még volt „Turbo” gomb, ha ezt benyomtuk, akkor 40 MHz-en ment a processzor, ha kikapcsoltuk, kb. negyed sebességgel. Mivel a 40 MHz brutálisan gyorsnak tűnt számunkra minden megelőzőleg látotthoz képest, így eleinte szándékosan kikapcsoltuk a turbót, nehogy megszokjuk a „túl gyors” sebességet… Ez fokozatosan elmaradt, aztán az ezt követő években lett CD-írónk, 2 gigabájtos winchink (azért volt fontos, hogy egyáltalán tele tudjunk tölteni egy CD-t…), és a fejlődés csak folyik tovább. Én sose veszek csúcsgépet, mert jobban megéri, ha vár az ember egy-két évet, sokkal olcsóbb lesz a még mindig bőven megfelelő technológia. Most, 20 év után, 500 gigás winchinél, 2 GHz feletti processzornál tartok, DVD-ket írok, gyönyörűen élethű grafikájú játékokkal játszom, kisujjnyi méretű, de mégis 16 gigás pendrive-on szállítom az adatokat,

35






miközben tudom, hogy ennél már jóval komolyabb gépek, technológiák léteznek, de amire használom, arra még tökéletesen megfelel a mostani… Kíváncsi leszek, hogy további 20 év elteltével milyen nosztalgikus emlékek fognak felsejleni bennem a technika mai állapotáról… … (A történet időbeli elhelyezése: 1997 és 2000 között) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 17.) A Miskolci Egyetem Német Nyelvtanári szakára jártam ezekben az években, ami egy 3 éves, főiskolai szintű képzés volt. Leginkább azért jelentkeztem ide, mert gimiben ez volt a két tantárgy egyike, melyből jó voltam, és egyáltalán esélyem volt rá, hogy felvegyenek. Ez sikerült is, bár arra ekkor még nem gondoltam, hogy kifejezetten nem nekem való a tanárkodás. Amit meg kellett tanulni, azt megtanultam, a németet szerettem (végig elég jó átlagom volt ahhoz, hogy egész szép ösztöndíjat is kapjak), és mindmáig szeretem, de amikor ki kellett állni egy osztály elé gyakorlati órákon, és fegyelmet tartani, figyelmet fenntartani, szerepelni, hát ettől mindig rám izzadt a ruha, és óra végére mindenem remegett. Újfent rá kellett döbbennem, hogy nem nekem találták ki azt, ha nagyobb csoportok előtt kell produkálnom magam. Ettől függetlenül ez a három év is tartogatott kellemes, meghatározó élményeket számomra. Például szert tettem egy kiváló barátra, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot. A kezdet persze ezúttal sem volt zökkenőmentes. A második évfolyam elején került a csoportunkba Judit, aki másik főiskoláról jött át. Szinte mindenben pont az ellentétem, pörgős, beszédes, talpraesett, határozott, mindig kiáll az igazáért. Eleinte nem sokat beszéltünk, csupán szokványos, sulival kapcsolatos dolgokról. Aztán elérkezett a február, közelgett Judit születésnapja. Meghívott mindenkit a tankörből, hogy este menjünk fel a kollégiumi szobájába, és bulizzunk egyet. Nem sok híja volt, hogy el is menjek, hiszen szívesen lettem volna a közelében, mert már ekkor is szimpatikus volt, és tetszett is Judit. Csak az tántorított el, hogy sose merészkedtem még be a kollégiumi épületekbe, nem ismertem ki magam ott, ráadásul azt is hallottam, hogy a portások is kekeckedni szoktak a nem odavalósiakkal. Ha lettem volna olyan előrelátó, hogy megbeszélem egy-két tankörtársammal: menjünk együtt, akkor nem lett volna gond. Így viszont – másnap mesélték – lemaradtam egy kellemes beszélgetésről, utána pedig egy buliról az Egyetem saját diszkójában, amit E/2-nek neveztek, az épület alapján, amelyben helyt kapott. Mélységesen elszomorított mulasztásom súlya, így a következő alkalommal, amikor tankörbulit szerveztek (tizenegynéhányan voltunk a csoportban, ebből ezt követően leggyakrabban 5-6-an jártunk közösen bulizni, a két Judit, Viki, Gabi, Tibi, én), már én is mentem. Ettől fogva egy-két hetente, de néha egy héten többször is jártam az E/2 diszkóban, előtte legtöbbször Judit kollégiumi szobájában találkoztunk, ahol beszélgettünk, hülyéskedtünk, mígnem eléggé késő nem lett ahhoz, hogy érdemes legyen lemenni a diszkóba, hiszen ott csak 11 fele indult be az élet. Elég sok hullarészeg alkesz tántorgott ott, és a cigifüstöt is vágni lehetett, ez zavaró volt, viszont tényleg élveztem a barátaimmal töltött időt, rengeteget dumáltunk, viccelődtünk, ugráltunk a zenére. Szerencsére a mi kis csapatunk tagjai közül senki se cigizett, és alkoholt is csak nagyon mértékkel fogyasztottunk, sose rúgtunk be, maximum kicsit spiccesek lettünk. Ezt így még én is tudtam élvezni, noha soha nem voltam, és azóta sem vagyok bulizós típus. Alapjáraton nem is a diszkó miatt voltam ott, hanem hogy együtt lehessek a haverjaimmal, kiváltképp Judittal… Judit következő szülinapján már ott voltam, szuper buli volt, és úgy általában is, amikor csak tehettem, mellé ültem előadásokon, egyre többet beszélgettünk, egyre komolyabb témákról is. Mivel jól tudtam, hogy párkapcsolatban él, így kizárólag barátság lehetett köztünk, az már más kérdés, hogy én akkoriban plátói szerelmemként tekintettem rá.

36






Amint elvégeztük a főiskolát, ő hazaköltözött Kisvárdára, én hamarosan Pestre jöttem dolgozni, nagyon messzire kerültünk egymástól. Mivel hiányzott, írtam neki levelet, ekkor már abszolút nem hülyéskedő stílusban, hanem komolyan. Elmeséltem, mi történt velem a suli után, érdeklődtem, mi van vele. Szerencsére válaszolt. Érdekes, hogy pont miután már nem igazán volt módunk találkozni, nyíltunk meg teljesen egymás előtt. A levelekben minden örömünket-gondunkat megosztottunk egymással, a szerelmi csalódásoktól és új párkapcsolatok hírétől kezdve a családi dolgokon keresztül a munkaügyi helyzetekig mindent. Jókora mappákban őrzöm ennek az immár több mint egy évtizede tartó levelezésnek (nosztalgiából még mindig papíralapon kommunikálunk) a teljes anyagát. Ha valamelyikünkről valaha életrajzot szeretnének írni, akkor ezek a levelek felbecsülhetetlen értékű forrásként szolgálhatnának. Barátságunk jegyében Judit meghívott az esküvőjére, ezen kívül többször is jártam nála és a szüleinél Kisvárdán (sajnos – szégyellem is – nekem csak egyszer sikerült viszonoznom ezeket a meghívásokat), ilyenkor hosszú sétákat tettünk, majd éjszakába nyúlóan beszélgettünk, felelevenítettük a régi szép idők emlékezetes eseményeit. Ritkán nevettem annyit, mint akkor. Elbúcsúzni viszont nagyon szomorú volt. Judit, köszönöm, hogy a barátom lettél! … (A történet időbeli elhelyezése: 1997 és 2000 között) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 17.) A főiskolai évek tartogattak egyéb érdekességeket is. Tibi tankörtársammal is jó haverok lettünk, vele is sokat hülyéskedtünk együtt. Többször is előfordult például, hogy szóbeli vizsgák előtt, amikor ünneplő ruhában ott üldögéltünk az aktuális tanár ajtaja előtt, várva a sorunkra, értetlenül néztünk végig a többieken, akik idegesen, feszült arccal még mindig a tételsorokat bújták. Mi úgy voltunk vele, hogy ha nem tudjuk, most már úgyis késő nekifogni, ha meg megtanultuk, akkor a gyors lapozgatás már csak összezavar, felidegesít, így leültünk amőbázni. Ez még segített is elterelni a figyelmünket a várható fenyegetésről, jó stresszoldónak bizonyult, nyugtatóan hatott. Komoly meccseket játszottunk, az pedig külön mókás volt, amikor a többiek felfigyeltek rá, hogy mivel foglalkozunk, és értetlenül kérdezték, hogy miként lehetünk vizsga előtt ilyen nyugodtak… Életemben először és utoljára ekkoriban jártam kondizni is. Tibi vett rá, hogy kísérjem el, mivel egyedül unalmas. Az Egyetemen volt konditerem is, kedvező áron lehetett bérletet venni, így elmentem. Bevallom, jót tett, érdemes volt járni (most se ártana, csak kár, hogy túl lusta vagyok…). Tízes ciklusokban csináltuk a gyakorlatokat. Kezdetben a két kitámasztott könyökkel súlyzózás esetén alig bírtam az üres, tízkilós rúddal megcsinálni a gyakorlatokat. Pár hónap elteltével már ment a 25 kiló is. Ugyanígy a fekvenyomás üres 20 kilós rúddal indult, ezt is sikerült megduplázni. Vagy volt az a gép, ahol ülni kellett, és fentről a hátunk mögé lehúzni a rudat, itt is 25 kilóval indultam, és 45-50-ig jutottam. Persze ezek még mindig csak szerény eredmények voltak, és nem sokkal lettem kevésbé vézna, de mégis nagy sikerélmény volt. Kár, hogy véget ért a főiskola, így a közös kondizásnak is vége szakadt. Egyszer részt vettem az Egyetemen egy szilveszteri bulin is, az egyik kollégiumban tartották. Mivel a saját tankörtársaim, barátaim közül is ott voltak páran, rá tudtak beszélni, hogy én is menjek, noha rajtuk kívül szinte senkit nem ismertem. Így én a saját csoportommal jól elszórakoztam, szokás szerint mi csak mértékletesen fogyasztottunk alkoholt, viszont tanulságos volt megfigyelni azokat, akik nem így tettek. Volt egy srác, végig pezsgősüveg volt a kezében, gyakran meg is húzta azt, ezen kívül volt egy bögréje is, amiben szintén valamiféle itóka lötyögött. Eleinte meglehetősen jól is bírta a kiképzést. Később azonban felfigyeltem rá, hogy leült az egyik ágyra, és csak bámul maga elé elhomályosult, kimeredt

37






szemekkel. Egyszer csak kiesett kezéből a bögre, a földre koppant, kiömlött maradék tartalma, de a srác arca se rezdült, talán észre sem vette, fel sem fogta, mi történt, pedig abba az irányba meredt. Alaposan kiüthette magát. Aztán elérkezett az éjfél. Ekkor mindenki kiment a közös helyiségbe, ahol a tévé volt, és figyelték a visszaszámlálást. Amint pontban éjfél lett, mintha összebeszéltek volna, majdnem mindenki felrázta a külön erre a pillanatra félretett pezsgősüvegét, a dugók durranva repültek el, és pattantak vissza a plafonról, a pezsgő egy része pedig szökőkútként feltört, majd a padlón végezte, szinte tocsogott a lábunk alatt. Már ekkor együttérzéssel, szánakozással gondoltam a takarítókra, akiknek másnap fel kell mosniuk az akkorra ragacsosan odaszáradó cuccot. Ez a buli kicsit már túl durva volt nekem. Főiskolára járva folytattam a képregény-rajzolást is. Ekkor már egész tűrhetőnek éreztem a színvonalat, amelyre képes voltam, és kitaláltam az AKTA (Anti Kegyetlenkedő Tanár Alakulat) ötletét is, erre építettem a Jót’ s Jól újságom két további folytatását, illetve volt bennük „Best of” is, amely a középiskolai kiadványok legjobb-legbrutálisabb rajzainak felújításából készült. Az utolsó, 7. újságomat már nem csak A/4-es lapok halmazaként bocsátottam közre, hanem A/3-as lapokra fénymásoltattam az oldalakat úgy, hogy összefűzve megfelelő sorrendben kövessék egymást. Ez igazán látványos és tekintélyes munka lett. Néhány példányt sikerült is eladnom önköltségi áron a csoporttársaimnak, illetve korábbi gimis osztálytársaimnak, akik szintén a Miskolci Egyetemre jártak. Akik viszont még nem ismerték ezt a brutálisabb oldalamat, képesek voltak meg is lepődni rajtam… A főiskolai éveimhez köthető első két novellám megírása is, mindkettőt itteni barátaim előtti tisztelgésként alkottam, hiszen rajtam kívül ők a főhősei. Ezen kívül elkezdtem a tankörtársaim portréit is megrajzolni, a tervem az volt, hogy mindet lefénymásolom annyi példányban, ahányan vagyunk, és az első novellával egy dossziéba helyezve, emlékül adom nekik. Ehhez a projekthez talán túl későn kezdtem, így csak 4 portré készült el, de ez legalább fontossági sorrendben, így a legkedvesebb barátaimnak tudtam adni a rajzokból és a novellából is. Sőt, az ekkoriban újdonságnak számító mp3-technológiával készült zenéket is gyűjteni kezdtem, és kiválogattam belőlük olyanokat, melyeket akkoriban az E/2-ben is gyakran játszottak, majd mikrofonnal felvett szóbeli ajánlás kíséretében minden kedves csoporttársamnak adtam egy-egy felírt CD-t ezekkel a zenékkel. A temperával festett rózsás képeim színes fénymásolatait pedig a lányoknak osztogattam… … (A történet időbeli elhelyezése: talán 2000) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 23.) Rég volt, a pontos évére nem emlékszem, amikor én, Attila öcsém és anyukánk hármasban részt vettünk egy csoportos párizsi úton. Az biztos, hogy nem léptünk még be a XXI. századba, mivel még mindenhol frankkal fizettünk, egy-két érme azóta is megvan emlékbe. Busszal mentünk, hosszú és fárasztó út volt, ráadásul csak 4 napos, így folyton rohanni kellett, reggel korán kelni, este későn feküdni, ez tovább fokozta a kimerültség érzését. És valószínűleg alig láttuk a városnak, sőt még a hivatalos látnivalóknak is csupán a töredékét. Jártunk Versaillesben, de a parkban se idő nem volt sétálni, se alkalmas időjárás, ugyanis esett az eső. Amikor az Eiffel-tornyot néztük meg, az időjárással nem volt gond, csupán akkora sor kígyózott a talpainál, hogy meg se kíséreltünk feljutni. Inkább a környéken sétálgattunk. Volt egy délelőtt a Louvre múzeumra is, ami szintén csak arra volt elég, hogy gyorsan körberohanjunk, alaposabban szemügyre venni valamit irreális lett volna. Egyik délután, aki akart, önállóan mehetett bóklászni a városban, aki szeretett volna, elbuszozhatott az Euro Disneylandbe. Az időjárás nem igazán volt ehhez alkalmas, mivel elég erősen esett az eső. Attila öcsémmel ugyan volt nálunk ernyő, de a nadrágunk combig elázott a szélben nem éppen függőlegesen hulló vízfüggönyben. Csak azért mentünk be valami

38






épületbe, hogy száradjunk egy kicsit. De azért pozitív élmények is értek minket. A hullámvasút a vadnyugati szigetre, a gőzhajó, vagy a kísértetkastély nagyon tetszett. Ez utóbbi annyira lenyűgöző volt, hogy háromszor is visszamentünk, pedig minden alkalommal egy jó félórás, kígyózó sort kellett végigállni. De megérte. Maga az épület kívülről valóban igényes, villaszerű volt, szándékosan az enyészet jegyeivel megspékelve. Ahogyan a hozzá tartozó park is elvadult benyomást keltett a felborult, összetört virágtartó edényekkel. Ismeretlen forrásokból női ének hallatszott síri hangon. Ez azért tetszett különösen, mert a kedvenc zenei irányzatomra, a gótikus metálra emlékeztetett. Bent liftbe szálltunk, amelynek átlátszó volt a fala, és lefele süllyedve látni lehetett, hogy „mi van a föld alatt”, mintha egy temetőt néznénk talajszint alatt, oszladozó hullák, csontvázak, nagyon élethűen. Lent egy folyosó halvány fényekkel, pókhálókkal, hologramos festményekkel, melyek közeledve békés csendéletet, tájat ábrázolnak, de melléjük érve átváltozik háborgó, ijesztő témává. Kisvonatba ültünk, mely végigvitt a báltermen, ahol nagyon élethű szellemek táncoltak valami hátborzongató zenére, volt önmagától feldúlt dallamot játszó zongora, az ajtórésekből kinyúló csontvázkezek és hasonló attrakciók. Hiába múltam már el 20 éves, de ennek az egésznek a hangulata, igényessége teljesen lenyűgözött. Szívesen megnézném még egyszer. Amúgy, talán mondani sem kell, hogy ahogy közeledett a csoportunk találkozási ideje a busznál, úgy javult rohamosan az időjárás és fogytak a látogatók, amikor mennünk kellett, már pár perc alatt bárhol sorra lehetett volna kerülni. Egyszóval sok szempontból pechünk volt ezzel az úttal, nagyon hajszolt volt, nem a legjobb időjárást fogtuk ki, de mégis sok szépet láttunk, kedvcsinálónak jó volt egy esetleges jövőbeli, hosszabb úthoz. … (A történet időbeli elhelyezése: 2000 nyara) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 17.) A főiskolai évek lezárásához két helyi hagyomány kapcsolódott. Az egyik az úgynevezett „pezsgős ballagás”. Ez abból állt, hogy az egész évfolyam felkerekedett, és egy-egy üveg pezsgővel a kezünkben végigjártuk az összes tanárunk szobáját, mindenkivel koccintva ittunk, jókívánságok kíséretében búcsúztunk el egymástól. Illendőségből én is fogyasztottam a pezsgőt, de úgy éreztem, hogy nem ittam sokat, teljesen tudatában voltam önmagamnak és a környezetemnek is. Viszont amint vége lett az eseménynek, és kiléptem az Egyetem viszonylag hűvös épületeiből a nyári hőségre, szinte azonnal fejbe vágott az ital, a buszon hazafelé még le is kellett ülnöm, mert nagyon hasogatott a fejem, és szédültem is. Elég durva volt, pedig tényleg szolid volt a fogyasztásom. Ráadásul aznapra elvállaltam otthon, hogy sütök palacsintát, ezt is kifejezetten „élvezetes” volt eltompult aggyal véghezvinni. A másik hagyomány a fáklyás felvonulás. Az Egyetem összes végzőse Miskolcon a városháza előtti téren csoportosult, mindenkinek osztottak fáklyát is. Aztán amikor már elkezdett sötétedni, beszédet mondott a polgármester és az Egyetem vezetői, sikert kívánva nekünk az élethez. Ekkor már a fáklyák sejtelmesen romantikusan lobogó lángjai fényében kísértük figyelemmel az előadást. Amint befejeződött, végigvonultunk a sétálóutcán, majd tettünk még egy kört, közben lehetett beszélgetni még, amit ki is használtunk, hiszen nem sokszor találkozhattunk már ezt követően. Szép látvány volt a felvonulás, de én szomorú voltam, mert egyre inkább tudatosodott bennem, hogy ismét lezárult egy kihívásokkal teli, de mégis szép korszak az életemből. … (A történet időbeli elhelyezése: 2000 és 2002 között) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 17.)

39






Aki ismeri az „írói munkásságom”, az már találkozhatott Az utolsó háború című regényemmel, melyet nem egyedül írtam, hanem felváltva egy Adrienn nevű lánnyal. Ennek az ismeretségnek sem szokványos története van. 2000 júniusában véget ért a főiskola, viszont 2001 januárjáig egyelőre Miskolcon éltem, és mivel még nem dolgoztam semmit, volt időm azon töprengeni, hogy nem jó magányosan élni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve feladtam az egyik helyi apróhirdetési újságban egy barátkozós-társkeresős hirdetést (akkoriban még nem az interneten keresztül működött a dolog), és vártam a reakciókat. Kaptam leveleket, de legtöbb nem volt szimpatikus, kivéve pont a legelsőt, mely Adrienntől érkezett. Nem volt nagy az önbizalma, magát unalmasnak és szürke egérnek állította be, de sok olyasmit is leírt, amiben nagyon egyezőnek tűnt a világlátásunk. Úgyhogy neki válaszoltam, elég gyorsan mentek az üzenetváltások, egyre kíváncsibb is lettem rá. Megírtam a telefonszámom is, én nem tudtam volna ugyanis őt felhívni, mert akkoriban nem volt vezetékes telefonjuk, mobil meg nem is nagyon létezett még. Aztán egyszer megszólalt a telefon, ő hívott. És ugyan számíthattam volna erre, de ott és akkor mégis váratlanul ért a dolog, így elég határozatlan voltam. Végül megbeszéltünk egy találkozót a városi könyvtár elé. Odamentem, és hosszú ideig vártam, de Adri nem jött el. Ekkor már biztos voltam benne, hogy nagyon érezhette a hangomon a zavaromat, amit bizonytalanságnak vélhetett, hogy talán nem is szeretnék találkozni vele, és ezért nem jött el. Utána írtam levelet, és meg is erősített ebben a feltételezésemben. Így egyelőre maradtunk a levelezésnél. De még mielőtt újra felmerült volna a találkozás lehetősége, elköltöztem Budapestre, távolsági akadályok merültek fel. Ettől függetlenül sokat gondoltam Adriennre, és mivel említette, hogy ő is írt korábban rövidebb történeteket, azt találtam ki, hogy írjunk közösen egy regényt. Egy félbehagyott regényem első két oldalát küldtem el neki, és felvetettem az ötletet, hogy felváltva írjuk a folytatásokat, mindenki kitalálhat új kanyarulatokat a cselekménynek, új személyeket, bármit, csak annyi a lényeg, hogy a megelőző részekhez logikusan kell kapcsolódniuk az új epizódoknak. Ez az ötlet neki is tetszett, így az idők során megírtunk 200 gépelt A/4 oldalnyi utópisztikus történetet. Mivel így folyamatos volt a kontaktusunk, nem igazán tudtam őt kiverni a fejemből, hiszen élőben még mindig nem láttam. Ezért egyszer, amikor Miskolcon jártam, korszakalkotó tettre szántam el magam. Mivel a címét tudtam a levelezésünk alapján, egyszerűen odamentem, szerencsémre valaki pont kijött a lépcsőházból, így oda is simán bejutottam, aztán már csak a bejárati ajtó volt hátra. Mielőtt bekopogtam volna, azért néhány percig még sétálgattam fel-alá a lépcsőfordulóban, bátorságot gyűjtve, de végül megtettem. Szerencsére Adri otthon volt. Bemutatkoztam, vittem neki kis ajándékot is, ő pedig behívott, de amíg ott voltam, végig látszott az arcán, a szemein, hogy teljesen váratlanul érte a megjelenésem, ezt többször is elmondta, miközben aranyosan mosolygott és a fejét csóválta. Végül több órányit beszélgettünk, és mikor eljöttem, nagyon jól éreztem magam, sikerélményem volt, hiszen végre nem futamodtam meg egy bátorságpróbának is beillő helyzet elől. Ráadásul az sem volt igaz, amit az első levelében állított, hiszen érdekes is volt, és csinos is a karcsú alakjával, szürkéskék szemeivel, hosszú barna hajával. Mindez annyira motivált, hogy két novellát is írtam neki. Ettől kezdve mindig, amikor Miskolcon jártam, meglátogattam őt, beszélgettünk, tervezgettük a közös regényünk folytatását és Depeche Mode-ot hallgattunk. Neki ez volt a kedvenc együttese, én pedig rájöttem, hogy az egyik kazettámon az a néhány szám, ami nagyon tetszett, de nem tudtam, hogy ki az előadójuk, szintén Depeche Mode. Úgyhogy még a zenében is volt egyezés az ízlésünk között. Valószínűleg 2001-ben lehetett egy Depeche Mode koncert Budapesten. Ekkor még két jegyet is vettem rá, és felajánlottam Adrinak, hogy ha van kedve, meghívnám, vendégül

40






látnám, amennyiben nem zavarja, hogy pillanatnyilag egy barakkban, a munkahelyemen húzom meg magam ideiglenesen, takarékossági okokból. A koncertlátogatás végül nem jött létre, szerintem azért, mert csak barátkoztunk addig is, és az, hogy kettesben töltsük a koncert után az éjszakát, nem tudván, hogy mire ragadtatom el esetleg magam, túl aggályosnak tűnt számára. És egyébként is, a túlzott távolság lassan eltávolított minket egymástól, a vége felé már inkább csak kötelességből írtam a regényhez is a folytatásokat, aztán amikor Pesten is elkezdtem ismerkedni, és zavarosabbá vált az életem, ezt is felfüggesztettem. Be kell ismernem, hogy főleg az én hibámból szakadt meg a kapcsolatunk, barátságunk, maradt félbe a közös regényünk. Már vagy 10 éve nem találkoztunk, egy-két egyedi alkalom kivételével nem is leveleztünk. De ha netán valami módon olvasná ezeket a sorokat, azt mindenképp tudnia kell, hogy nagyra becsülöm őt, és a beszélgetéseink, a közös regényünk mindig szép emlékként fog továbbélni bennem. … (A történet időbeli elhelyezése: 2001) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 17.) Még nem említettem, de amikor gimibe jártam, és valamelyik osztálytársam behozott egy példányt az akkoriban újnak számító Morbid című újságból, nagy rajongóvá váltam. A címéből is kikövetkeztethető morbid stílusa ugyanis elég jó egybevágott az én képregényeim témájával. Szóval innentől kezdve sok éven át rendszeres Morbid-vásárló voltam, egészen addig, amíg túlzottan el nem térült az újság irányultsága a számítógépes grafikával készített, ha jól tudom, mangának nevezett stílus felé. Amikor 2001-ben Budapestre költöztem, és elkezdtem dolgozni, a kezdeti időkben az új alapítású cégnél időnként nagyon rá lehetett érni, ezért kitaláltam, hogy képregényt fogok rajzolni a Morbidba, hiszen tudni lehetett, hogy oldalanként 3000 forintot fizetnek minden megjelent műért. Sajnos megkésve, szerencsétlen időben jött ez az ötlet. Megrajzoltam ugyanis kb. 20 oldalnyi felújított, közérthetővé tett AKTA-képregényt, és beküldtem. Hamarosan visszaírtak, hogy nagyon tetszik, amit csináltam, de pont most váltanak színesre, így a sima tollal rajzolt képregényeim már nem tudják leközölni. Hezitáltam, hogy ha már feleslegesen dolgoztam kb. egy hónapot, akkor újrakezdjem-e elölről, de aztán nekifogtam a rajzolásnak, hajtott a dicsvágy, hogy a Morbidban szerepelhetek. Ismét át kellett dolgoznom az AKTA-történetet, mert csak filctollal tudtam színezni, viszont ez vastagabb szerszám, mint a toll, így nagyobb képeket kellett rajzolnom, az egész történetet pedig jelentősen leegyszerűsítettem, de még így is 10 oldal lett, plusz rajzoltam egy 6 oldalas Dr. Hentes felújítást is, színesben. Mivel természetesen hosszabb idő volt ennyit alkotni, először csak az AKTÁ-ból küldtem be 8 oldalt, és amikor láttam, hogy az első kettő megjelent, akkor kezdtem rajzolni a tervezett mennyiség második felét. Amint elkészültem, ezt is beküldtem. De ekkor sem volt szerencsém. Ugyanis az első 8 oldal rendben meg is jelent, viszont a többi már nem. Biztos vagyok benne, hogy elveszett a postán a boríték, benne több napnyi munkával. Ekkor már tényleg eljutottam oda, hogy azt mondtam, nem rajzolom meg még egyszer. Pedig visszagondolva, megtehettem volna, hiszen volt az elveszett cuccról biztonsági fénymásolatom, így a fő vonalakat át tudtam volna másolni, és csak színezni kellett volna. De ez elmaradt. Így Morbidos pályafutásom rövidre sikeredett, de ekkor már úgyis kezdett nagyon elnyálasodni a stílusa, azóta nem is veszem az újságot. Pár évvel hamarabb kellett volna kezdenem, akkor jókat kaszálhattam volna, és hosszú ideig lehettem volna állandó szerző. … (A történet időbeli elhelyezése: 2001 és 2003 között)

41






(Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 17.) Amikor Budapestre kerültem, szerencsére hamarosan sikerült szereznem egy számítógépet, amelyet a novellák írásán kívül leginkább arra használtam, hogy betárcsázós modem segítségével a Randivonalon lányokkal ismerkedjem. Elég sziszifuszi tevékenység volt, hiszen ha elküldtem mondjuk 100 levelet (ez nem irreális szám) azoknak, akik pár soros bemutatkozásuk alapján talán hasonlóak hozzám, akkor ebből jó esetben is csak 15-20 válasz érkezett, nagyrészt elutasító. A maradék maximum 10 jelöltből pedig a részletesebb levelezéseink során morzsolódtak le azok, akikről kiderült, hogy mégsem vagyunk annyira hasonlók, mint amennyire korábban gondoltuk, netán az első találkozás után. De azért az évek folyamán csak sikerült megismernem néhány lányt, akivel jó barátok lettünk, sőt a Páromra is ilyenformán találtam rá. Z. volt a legelső randivonalas lány, akivel nagyon hamar nagyon szimpatikusak lettünk egymásnak. Rengeteget e-maileztünk, és rendes papírleveleket is küldözgettünk egymásnak. Többek között az tetszett benne nagyon, hogy filozofikus alkat volt, ő is szívesen merengett a világ dolgain, ezen kívül érdekelte a globalizáció és a kapitalizmus árnyoldalainak kérdésköre is, rajta kívül nem sok lányt tudtam rávenni arra, hogy olvassa el a Tőkés társaságok világuralma című könyvet. Ő ráadásul még értékelte is ezt, mondta, hogy nagyon tanulságos, mélyen elgondolkodtató. Idővel találkoztunk is, többször sétáltunk a városban, voltunk moziban, beszélgettünk, komoly és komolytalan dolgokról is. A moziban a Moulin Rouge című romantikus vígjátékszerűséget néztük meg, közben csodáltam Z. gyönyörű nevetését. Később is volt hasonlóra példa, amikor egyszer meglátogattam őt, és elvittem CD-n a Macskafogó című rajzfilmet, amit számítógépen néztünk meg. Ő akkor látta először, én pedig jóformán nem is a mesét néztem, hanem azt, ahogy Z. nevet. Annyira aranyos volt! Mi volt mégis a baj? Az, hogy vele egy időben más lányokkal is megismerkedtem a Randivonalon, és utólag kijelenthetem, hogy rosszul állapítottam meg a sorrendet. Egyikükről úgy gondoltam, hogy szeretnék vele járni, rá is ment vagy két év a próbálkozásra, mire végre beláttuk, hogy nem vagyunk eléggé kompatibilisek. Ezen idő alatt Z.-t pedig barátként kezeltem, és nem figyeltem fel azokra a jelekre, amelyeket utólag úgy értékelek, hogy célzás volt arra, ennél többre vágyna. Pedig voltunk közösen egy vidéki barátom esküvőjén (a fentebb említett barátnő-jelöltem nem volt hajlandó eljönni), közös szobát kaptunk, ahol aludhattunk volna a buli után, de mi végül párnacsatáztunk és játékosan birkóztunk. Máskor sétáltunk kézenfogva a Gellér-hegyen, voltunk együtt szilveszteri buliban táncolni, ami után még azt is felajánlotta, hogy aludjak náluk, mert én a város túlsó végén laktam. Nem fogadtam el, mert még a másik lányba próbáltam szerelmes lenni, és nem éreztem volna fairnek, ha ily módon „megcsalom”. Aztán mire tisztázódtak ezek a zavaros dolgok az életemben, Z. megismerkedett egy másik sráccal, akivel azóta már össze is házasodtak. Azt nem tudhatom, milyen lehetett volna a kettőnk kapcsolata, ha az komolyra fordul, de az biztos, hogy még ennek a kipróbálási lehetőségét is elszalasztottam egy olyan viszonyért, ami feleannyira se volt jó, mint amit Z.-vel barátként megtapasztalhattam. … (A történet időbeli elhelyezése: 2003 és napjaink között) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 17.) Ami a Randivonalat illeti, ennek köszönhetek a Páromon kívül még két lánybarátot is, akikkel már lassan egy évtizede tartjuk a kapcsolatot annak ellenére is, hogy már mindketten házasok, és én is régóta együtt élek a Párommal. Végül is, amikor elkezdtünk ismerkedni, még egyikünk se tudhatta, hogy mi fog kialakulni a kapcsolatunkból, de én hiszek a fiú-lány barátságban is, mert ezek ilyenek, minden romantikus vonzódástól és testiségtől mentesek.

42






Amikor A.-val először találkoztam, még nem ismertem túlzottan Budapestet, így megkérdeztem tőle, hogy tud-e egy jó helyet. Ő mutatta a Batthyány téren a palacsintázót, ami azóta is törzshelyünk, ha néha-néha személyesen is sikerül találkoznunk. Vele leginkább üldögélni szoktunk, és némi nasi, üdítő mellett megbeszéljük az élet kis és nagy dolgait a munkától kezdve a párkapcsolaton át a hobbikig és a világ kilátástalan állapotáig. Gyorsan el szokott telni az a néhány óra, amit alkalmanként sikerül együtt tölteni. Cs.-vel mostanában bizonyos körülmények miatt már nem tudunk találkozni, de levelezni szoktunk. Régebben, amikor még függetlenek voltunk, viszont rendszeresen „lógtunk” együtt. Amikor először találkoztunk, alaposan megsétáltattam a városban, azóta is emlegeti, hogy legalább egy kicsit beülhettünk volna egy Mekibe pihenni, mert teljesen kikészült, mire hazakísértem. De én izgultam is, tapasztalatlan is voltam, utólag már nem tudom bepótolni ezt a mulasztást. Vele több közös „kalandunk” van, ahogy emlegetni szoktuk speciális városfelfedező útjainkat. 2003-ban például olyan alacsony volt a Duna vízállása, hogy a Margit-hídnál le lehetett mászni egészen a híd pilléréig, és száraz lábbal körbesétálni azt. Miután itt már kinézelődtük magunkat, még sétáltunk a szigeten, mígnem teljesen besötétedett. Érdekes módon a Margitszigeten alig van (volt) közvilágítás, csak hosszában az autóút mentén. De mi szándékosan a sötét ösvényeket választottuk, nagyon sejtelmes és izgalmas volt az egyre sűrűsödő homályban előretörni. Útközben találtunk egy kétszemélyes hintát is, amelyet minden bizonnyal kisgyerekek számára állítottak fel, ugyani alig fértünk bele, de csak belepréseltük magunkat, és versenyeztünk, hogy ki tudja magasabbra lendíteni magát. Közben jókat nevettünk azon, hogy milyen bolondok vagyunk. Végül megnéztük a világító-zenélő szökőkutat, amit addig szintén nem láttam még sose sötétben, és ez a találkozás véget ért. Persze jártunk más helyeken is. Megnéztük a Várlabirintust, többször is az évente megrendezett ARC plakátkiállítást, nyaranta bevált program volt a fagyikehely-fogyasztás, vagy voltunk borostyán-vadászaton az erkélyládájuk számára. Párszor meg is látogatott, kártyáztunk, filmet néztünk, távirányítós autóztunk. De volt még egy igazán emlékezetes eset. Még akkor történt, amikor 2003 környékén épphogy csak elkezdtem saját lakás után nézelődni, anyukám egyik ismerőse pedig szólt, hogy valahol fenn a Budai hegyekben van egy kis házikója, amit nem használ semmire, és ha szeretném, lakhatok benne. Megkérdeztem Cs.-t, hogy lenne-e kedve eljönni megnézni a környéket. Neki is vágtunk, tél volt, hó volt, hosszú emelkedőkön kellett felkaptatni, mire odaértünk. Maga a környék nagyon tetszett, a házakhoz hatalmas kertek tartoztak sok fával, és amúgy is nagyon közel volt az erdő. Két probléma volt csak a dologgal. Az egyik, hogy pontosan a város átellenes végén dolgoztam, így minimum másfél óra lett volna oda is és vissza is eljutnom. A másik, hogy a ház se volt valami jó állapotban. Üres volt, lepusztult, és valamelyik közmű sem volt még bevezetve, de erre már nem emlékszem. Szóval erről a házról lemondtam, hazafelé viszont más úton jöttünk, további gyönyörű épületeket, kerteket megcsodálva. Egyszer csak Cs. szólt, hogy nézzek már hátra, mert egy fickó már csomó ideje utánunk jön. Megnéztem, hogy ki az, aztán tovább haladtunk. Tényleg igaza volt abban, hogy még hosszabb út megtétele után is a nyomunkban volt. Mondtam is viccesen, hogy „biztos egy szatír, és rád pályázik, mert olyan csinos és szép vagy”. Cs. amúgy valamiért nem szerette, ha bókoltam neki, pedig komolyan gondoltam. A jelen helyzetben pedig különösen rossz néven vette az egész megjegyzést, mert tényleg attól tartott, hogy valami rossz szándékú ember követ minket. Az egyik utcakereszteződésnél azonban a „szatír” más irányba ment tovább, elmúlt a veszély, de mi utólag gyakran felelevenítettük a „szatíros” kalandot, jót mulatva rajta. … (A történet időbeli elhelyezése: talán 2005) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 23.)

43






Az évre már nem emlékszem pontosan, csak az a biztos, hogy miután elvégeztem a főiskolát, sajnos nagyon szétszéledt a kedvelt tanköröm, nagyon ritkán sikerült valamelyikükkel találkoznom. Már Budapesten dolgoztam a gumiabroncs-kereskedésben, amikor egyszer Tibi, a főiskolai haverom, megtalált a neten, aztán személyesen is eljött az üzletünkbe, mert gumit szeretett volna a menő motorjára. Mi nem igazán foglalkoztunk akkoriban motorgumikkal, de azért megígértem, hogy utánakérdezünk. Végül nem nálunk vásárolt, de elhívott bowlingozni, ráadásul felajánlotta, hogy elvisz motorral. Én sose voltam túlzottan vagány és halált megvetően bátor, így ez a motorozás se igazán jött be nekem. Főleg, hogy Tibi igyekezett menőzni, így legalább kétszer annyival száguldott a városban, mint amennyivel az autók átlagosan mentek, cikázott a sávok között, átsiklott a két egymás mellett lévő sávban haladó autók között, és hasonlók. Arra gondoltam, hogy ha véletlenül beleakadnánk valamelyikbe, akkor biztos, hogy ott maradnánk... Az utazást túlélve, a bowlingozás már teljesen jól sikerült, igaz, hogy lealázott, minden bizonnyal nagyobb gyakorlata volt benne, mint nekem. De ezzel nem volt problémám. Már csak annyi maradt, hogy mivel egy közeli kisvárosban volt a törzshelye, így kénytelen voltam elfogadni a visszafele történő motoros szállítást is. Szerencsére este már alig volt forgalom az utakon, így nem tűnt annyira veszélyesnek, amit művelt. Mindenesetre örültem, amikor otthon épségben leszálltam a mociról, és bevallom, nem nagyon szeretnék újra ilyen utazáson részt venni. Az is igaz, hogy Tibivel azóta se találkoztam újra, minden bizonnyal mindkettőnknek kialakult a saját élete, új barátokkal, így a régiek egy része – főleg amennyiben egyik fél sem tesz ez ellen – kétségtelenül, menthetetlenül megszűnésre van ítélve. … (A történet időbeli elhelyezése: 2011 nyár) (Lejegyzés időpontja: 2012. 06. 23.) Körülbelül 10 év elteltével ismét módom volt Németországban járni. Már előre nosztalgikus érzelmekkel vártam az eseményt, annak ellenére is, hogy az útiterv szerinti vidékeken még sose jártam korábban. A párommal, Kingával, és egy baráti családdal közösen béreltünk egy hét erejéig egy apartmant Németország déli határvidéke mentén, Inzell falucskában. Mint említettem, ezidáig sose jártam az országnak ezen a hegyvidékes táján, de nagyon tetszettek a magasba törő, sziklás csúcsok is, előtérben a sötétzöld erdőkkel borított alacsonyabb dombokkal. Tettünk is egy-két hosszú túrát a környező erdőkön-mezőkön keresztül, szegény Kingának fel is törte a lábát a cipő, a nyakunkat és arcunkat pedig megégette az érezhetőnél jóval erősebb Nap… Autóval pedig kiruccantunk néhány közeli, érdekesebbnek tűnő településre. Münchenben az idő rövidsége miatt csak egy buszos városnézésen vettünk részt, azon kívül csupán a TV-toronyba jutottunk fel, ez azért volt fontos, mert nagyon szeretem a tornyokat, ha ilyesmi akad az utamba, nagyon ritka az, hogy nem megyek fel megcsodálni a kilátást. Salzburgban is voltunk a dombtetőre épített várban, ahová üvegezett oldalú, panorámás siklóval mentük fel, ettünk Sacher tortát az erőd teraszán lévő vendéglőben, ami nagyon finom volt, a második legjobb a nauheimi után. Sétáltunk a belvárosban, láttunk kastélykerteket is. A nap végén pedig elruccantunk Hellbrunnba, ahol ugyan a kastély már bezárt, de a vízijátékokat még sikerült megtekinteni. Néhány száz éve egy mókás kedvű uraság különböző rejtélyes helyekről előtörő vízsugarakkal igyekezett megviccelni vendégeit, és néhány látványos trükköt is beépítettek, például vízmeghajtással mozgatott fabábukkal modellezett korabeli városi életet, vagy vízsugárral felrepített koronát, amely nem esett le a vízsugár csúcsáról, és mindig a kiindulási helyére tért vissza, ha csökkent a víznyomás.

44






Hallstattban sóbányát néztünk meg, ahová a feljutás volt a legkalandosabb, itt is üvegezett oldalú, meglehetősen testközeli kilátást biztosító sikló vitt fel a hegyoldalba, elég magasra ahhoz, hogy beláthassuk onnan az egész települést és a tavat, amely mellett fekszik. Persze a barlang és a sóbányászat technológiája is érdekes volt. És bentre is telepítettek izgalmat fokozó eszközt, volt ugyanis egy nagyon hosszú, fából faragott csúszda, más út nem létezett lefelé, és fent, ahol felültünk rá, nem látszott, hogy pontosan hol van az alja, milyen mély az akna. Elég jól fel lehetett gyorsulni rajta, a galádok pedig fotóztak lent, a kijáratnál meg lehetet vásárolni az ijedt fejünket megörökítő képeket… Berchtesgadenban Hitler egykori Sasfészkét tekintettük meg, ahol állítólag szinte sose járt, de neki készült ajándékba, most vendéglő van az épületben. Itt is szinte a feljutás volt a legizgalmasabb, legérdekesebb. Kocsival mentünk, meg is érkeztünk a településre. Megtaláltuk az utat, amelyik felfelé vezet a Sasfészekhez. Amint bekanyarodott az erdőbe, váratlanul olyan meredekké vált az út, hogy az előttünk néhány hellyel haladó autó motorja lefulladt, megtorpant az egész sor. Aztán amikor újra el akartak indulni, több autó elkezdett visszagurulni, én is megijedtem egy időre, hogy az előttem lévő belém gurul. Hiszen hátrafele nem lehetett tolatni, mert mögöttem is sor volt. Szerencsére nem lett semmi gond, de az tény, hogy a mi autónk is csak bőgő motorral, kézifékes módszerrel tudott elindulni a meredek emelkedőn. Néhány kilométert kanyarogtunk felfelé a dombon, aztán egy parkolóba érkeztünk. Innen csak busszal lehetett tovább menni. Ez igazán látványos volt, egy keskeny, szerpentines úton haladtunk felfelé, itt már eltűnt az erdő, a belső oldalon magasba törő sziklafalak, kifele a busz kerekeitől alig fél méterre a mélybe vesző szakadék, azon túl az alant elterülő völgy, a távolban a többi hegyekkel. Az út itt is meredek volt, folyton bedugult a fülünk, viszont a kilátás lenyűgözően gyönyörű. Megérkeztünk a busz felső megállójához. Itt egy kétszáz méter hosszú alagút fogadott minket, annak a végén egy autentikus, eredeti, sárgaréz borítású, díszes lift, amely állítólag szintén kétszáz métert vitt még felfele minket. Ekkor már a vendéglőbe jutottunk, ahonnan tényleg csodás panoráma nyílt a közeli hegyekre és a közöttük megbújó Königssee nevű tóra. Egy gond volt csupán ezzel a német úttal. Hihetetlenül hamar eltelt a rendelkezésre álló egy hét, pedig még bőven lett volna mit felfedezni a környéken. Talán majd legközelebb…

… Amint sikerül újabb, valamelyest talán érdeklődésre számot tartó történetecskéket felidéznem, fokozatosan kibővítem az itt olvasható „töredékeket”. Addig is köszönöm az eddigi figyelmet.

45

Regöczi Gergely. Töredékek. Rövid önéletrajzi történetek 2012

Recommend Documents