FARKAS GERGELY TÖRTÉNELEM 2001

SZAKDOLGOZAT

FARKAS GERGELY TÖRTÉNELEM 2001

1

SZAKDOLGOZAT

Készítette: Farkas Gergely Történelem szak Témavezető: Dr. Erdődy Gábor egyetemi docens 2001.

2

I. A magyar nemzetiségi politika a kiegyezés után 1867 elején gróf Andrássy Gyulát kinevezték magyar miniszterelnökké és az országgyűlésen törvénybe iktatták a kiegyezést. A kiegyezéskor Magyarország lakosságának csak 46 %-a volt magyar anyanyelvű, a lakosság többségét tehát a nem magyarok tették ki, bár egyenként egyetlen nemzeti kisebbség létszáma sem érte el az össznépesség 20 %-át /I. sz. melléklet/. A magyaron kívül hat nagy létszámú /román, német, szlovák, szerb, horvát, kárpátukrán/ és több kisebb /szlovén, bolgár, lengyel, cseh, örmény, görög, cigány/ nép vagy néptöredék élt az országban, többnyire egymással erősen keveredve. Ennyiféle nép együttélése, egymáshoz és az államhoz való viszonya, nemzeti fejlődésének biztosítása egész sor bonyolult gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai problémát vetett fel, amelyeket a polgári átalakulás időszaka előtérbe állított, rendkívül kiélezett és megoldatlanul hagyott a kiegyezés utáni korszak nemzedékeire. Érthető tehát, hogy a dualizmus korának mindvégig egyik alapvető problémája volt a nemzetiségi kérdés, amelynek megoldatlansága végül is a soknemzetiségű történelmi Magyarország felbomlásához vezetett. A dualizmus legfőbb hibája az volt, hogy kettősnek minősített egy államalakulatot, amelynek valójában sokkal több alkotóeleme volt. A kiegyezés a két legnagyobb létszámú, legerősebb nemzetet privilegizálta a többi rovására, akik azonban a lakosság többségét tették ki. Magyar oldalon a Béccsel való kiegyezés szükségszerű kiegészítése a nemzetiségekkel való megbékélés kellett, hogy legyen, ami azonban nem sikerült. A szabadságharc bukásának keserves emlékeit és azt, hogy ebben a harcban a nemzetiségek jelentős része a másik oldalon sorakozott fel, nem lehetett elfelejteni. Magyarok és nem magyarok nem a közös, hanem az egymástól elszenvedett sérelmeket panaszolták. Ha a márciusi forradalom idején egyesek még hitték, hogy a nemzetiségek az új polgári szabadságeszme jegyében lemondanak önálló államaik kiépítéséről, két évtizeddel később ilyenek már nemigen akadtak. Románia megalakulása, Szerbia megerősödése megnövelte a román és a szerb mozgalmak erejét, a magyarságon belül pedig azt a meggyőződést, hogy a nemzetiségek követeléseinek teljesítése esetén jogaikat

3

elszakadásra használják fel. Még Deák is úgy vélte, hogy a nemzetiségeknek a területi autonómiát megadni lehetetlen, mert ez Magyarország feldarabolódásához vezetne.1 A kiegyezés alkotói a nemzetiségek kérdését a Monarchia kereteiben akarták megoldani liberális alapon, de a viszonyokhoz alkalmazkodva. A magyar politikai élet liberális vezetői, elsősorban Eötvös József és Deák Ferenc, nem akarták elnyomni a nemzetiségeket, sőt óvták a magyarságot az erőszakos elnyomástól. Eötvös szerint "a nemzetiségi kérdés megoldása... közös érdeke minden nemzetiségnek, melynél nem egynek supremátiája vagy mesterséges elnyomása, hanem csak az lehet célunk, hogy minden e hazában lakó nemzetiségnek méltányos igényei a lehetőségig kielégíttessenek... Az egyedüli út, mely a nemzetiségi kérdés megoldásához hazánkban nyilik, csak az egyéni szabadság teljes biztosításában kereshető."2 Eötvös és elvbarátai úgy gondolták, hogy egy esetleges liberális rendszer keretein belül a magyarok megőrzik "első az egyenlők között" helyzetüket és ezáltal biztosítani tudják hegemóniájukat. Az 1868. évi nemzetiségi törvény kompromisszum volt az elvi liberalizmus, a nemzeti autonómiák rendszerét meghonosítani akaró nemzetiségi programok és az egységes magyar jellegű nemzetállamot követelők tábora között. A törvény - a megszorítások ellenére - alapvetően liberális alkotás. A nem magyar nyelvek széleskörű használatát biztosította. Minden polgár anyanyelvén nyújthatta be a községhez, megyéhez, annak közegeihez és a kormányhoz intézett beadványait, és ezekre anyanyelvén is választ kellett kapnia. A törvényeket az országban lakó valamennyi nemzetiség nyelvén ki kellett adni. Az alsó fokú bíróságok előtt bárki anyanyelvét használhatta. Megkötés nélkül használhatták az anyanyelvet az egyházak, egyházi hatóságok és az általuk fenntartott intézmények, és a törvény részben az állam kötelességévé tette a középszintű nemzetiségi nyelvű oktatásról való gondoskodást. Egyik legfontosabb intézkedése kimondotta, hogy "a nyelv, művészet, tudomány, gazdaság, ipar és kereskedelem előmozdítására... az egyes honpolgárok...

társulatokba

vagy

egyletekbe

összeállhatnak...

pénzalapot

gyűjthetnek.”3 A törvény a következő bekezdéssel kezdődik: „Magyarország 1

Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon Bp. 1986. 273. o. Eötvös József: A nemzetiségi kérdés Bp. 1903. 40. o. 3 Magyar Törvénytár 1836-1868. Bp. 1986. 493. o. 4 Uo. 490. o. 2

4

összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja.” 4 A politikai magyar nemzet - a kifejezés Deáktól származik -, mely az ország összes honpolgárát magában foglalja, nem egyéb, mint egyenes utódja a rendi korszak natia Hungarica-jának, mely magában foglalta az oláh és német nemeseket is, de mégsem volt német-magyar-oláh nemzet, hanem csak magyar nemzet. Deák szemében ez az új fogalom csak az állam külső megjelenésére korlátozódik, anélkül, hogy az ország lakosait szabad nemzeti fejlődésükben bármiképp is akadályozná.

5

A törvényből hiányzott az egyes nemzetiségek külön politikai

egyéniségének

elismerése,

ezért

elfogadhatatlannak

tűnt

a

nemzetiségi

politikusok zömének, akik hat egyenjogú országos nemzetet akartak: magyart, románt, szerbet, szlovákot, oroszt, németet. A parlamenti és parlamenten kívüli tiltakozás, mellyel nemzetiségi részről a törvényt elutasították, végleg megpecsételte annak sorsát is. A kormánypárt többsége, majd idővel az ellenzék is ezt ürügyként, a törvényből hiányzó szankciókat pedig lehetőségként kihasználva, a nemzetiségi törvényből igyekezett minél kevesebbet megvalósítani. A középszintű apparátus, - mely többnyire a tönkremenő nemesekből került ki és kezdettől fogva vitatta a széleskörű nemzetiségi jogok célszerűségét, - gondoskodott arról, hogy ezek a politikában ne érvényesüljenek, veszélytelenebbnek

a

megyékben tartott

korlátozva,

gazdasági,

községi

szintre

egyházi-kulturális

szintre

és

a

szorítva

maradjanak. A 48-as nemzedék liberális nagyjainak letűntével egyeduralkodó lett az az álláspont, mely tagadta a nemzetiségek külön egyéniségét, és országos érdekekre hivatkozva a szabadságjogok korlátozásának sikamlós útját választotta. Az 1870-es évek elejétől a nemzetiségi politikusok részéről és a nemzetiségi sajtóban egyre sűrűbben hangzottak el panaszok amiatt, hogy a törvény rendelkezéseit nem hajtják végre, és az alsó- és középfokú közigazgatásban, valamint a bíróságoknál a nem-magyarok nyelvi jogait sértő gyakorlat terjedt el. 1875 után a magyar államnyelv hivatalos használata lassanként messze túlterjedt a törvényben megszabott határokon, a nemzetiségi nyelvek pedig egyre jobban kiszorultak a megyei, a városi és egyes községi hivatalok használatából. A 5

Székfű Gyula: Három nemzedék Bp. 1989. 206. o.

5

nemzetiségi vidékekre egyre több olyan magyar tisztviselő került, aki nem ismerte a lakosság nyelvét és nem is igyekezett azt elsajátítani. 1879-ben törvénybe iktatták a magyar nyelv, mint államnyelv kötelező tanítását minden nem-magyar népiskolában, aminek egyik hatása az lett, hogy a Bánffykormány alatt a nem-magyar oktatási nyelvű iskolák száma 30 %-kal csökkent. Kampány indult az asszimiláltak neveinek magyarosítására és megkezdődött a nemzetiségi területeken a helységnevek magyarosítása. A nemzetiségi sajtót pedig tömegesen ítélték el sajtóperekben. Talán helyesebb lett volna tudomásul venni, hogy az ország lakosságának fele nem magyar nemzetiségű és az elszakadás kockázatát vállalva, föderatív alapra helyezkedni. Ezt azonban maga a dualizmus akadályozta meg. Magyarország csak történelmi határai között lehetett egyenrangú társa a Lajtán túli országoknak. A magyarlakta területekre szorítkozó Magyarország a föderatív Nagy-Ausztria egyszerű tartományának szintjére süllyedt volna. A föderatív Ausztria azonban éppúgy nem őrizhette volna meg integritását a különböző nemzetek centrifugális törekvéseivel szemben, mint a föderatív Magyarország. A kiegyezés után a nemzetiségi mozgalmak irányításának súlypontja fokozatosan a kialakuló nemzeti burzsoázia és a köréje tömörülő értelmiség kezébe került, amely saját sajtójára és politikai pártjaira támaszkodva küzdött a nemzetiségi jogok elismeréséért. Tanulmányomban a magyarországi románság politikai mozgalmait és azt a folyamatot szeretném bemutatni, ahogy a külföldi közvélemény elkezdett érdeklődni a magyarországi nemzetiségi kérdés iránt.

6

II. A románság gazdasági és társadalmi élete A kiegyezés után meginduló tőkés fejlődés, a gazdasági és társadalmi élet modernizálása, az ország különböző vidékein nem egy időben vette kezdetét és nem is haladt egyforma ütemben. Ennek megfelelően az országban élő népek között is jelentős különbségek mutatkoztak a gazdasági és kulturális fejlettség szintje, a társadalom polgárosultsági foka és differenciáltsága, a nemzeti fejlődés előrehaladottabb vagy elmaradotottabb volta tekintetében. Az ország északkeleti felében lakó kárpátukránok közel 90%-a még 1900-ban is mezőgazdaságból élt, s igen csekély volt az önálló iparosok, kereskedők, az ipari munkások és a városlakók száma. A szerb, a szlovák és a horvát társadalom differenciáltsága és polgárosodási foka már jóval előrehaladottabb volt, a németek gazdasági és társadalmi fejlettségi szintje pedig a magyarokét is felülmúlta. A nem-magyar népek nemessége, birtokos osztálya nagy részében nyelvileg és magatartásában a magyar uralkodó- és középosztályokhoz asszimilálódott, a XIX. század közepén erőteljesen kibontakozó nemzeti mozgalmakban tehát alig játszott szerepet. A nemzeti mozgalmakat mindenütt kisebb vagy nagyobb néhány száz, vagy egy-kétezer főnyi - értelmiségi csoportok irányították, akikhez számban csekély, de néha elég vagyonos burzsoá elemek is csatlakoztak. A kiegyezés körüli években a szlovák és a kárpátukrán nemzeti mozgalomban főleg a papok és mellettük az ügyvédek játszottak szerepet. A szerb mozgalomban azonban a politikai vezetés már szinte teljesen a világi értelmiség kezébe került és a papság kiszorult a nemzeti mozgalom irányításából. A hazai románságnál hasonló volt a helyzet, mint a szlovákoknál és kárpátukránoknál. A kiegyezés idején még a görög katolikus és ortodox papság, főleg a főpapok irányították a mozgalmat, de a világi értelmiség már a hetvenes évek elején harcot indított a papok vezetése ellen és a nyolcvanas évek elejére teljesen kiszorította őket a mozgalom irányításából. Magyarország területén az 1880-as népszámlálás szerint 2 403 041, az 1900-as szerint pedig 2 798 559 román élt. Hazánk teljes népességének 1880-ban 17,5 %-

7

át, 1900-ban 16,6%-át tette ki a románság.4 Ezek az adatok azt mutatják, hogy a románság lélekszáma nagymértékben nőtt, csak az össznépességen belüli aránya csökkent.

Ebben

a

létszámnövekedésben

szerepet

játszott

a

magyarrá

asszimilálódás minimális volta is: 1880-ban a románoknak csak 5,7 %-a tudott úgy-ahogy magyarul, továbbá befolyásolta az alacsony természetes szaporodás /1896-1900 között 5,8 ‰/ és a kivándorlás is. A románság társadalmi struktúrája még nem volt annyira differenciált, mint a szerbeké vagy a szlovákoké /II. sz. melléklet/. Ez a táblázat jól mutatja, hogy a románok 87,33 %-a a mezőgazdaságból élt. A század végére volt már egy néhány ezer főt számláló középbirtokos réteg, sőt néhány tucat nagybirtokos is, egyenként több száz, sőt néhány ezer holddal. A hazai románság élete tehát döntő részben a tipikusan kisparaszti kultúra keretei között zajlott, a parasztság a többi népeknél nagyobb mértékben - legalábbis Erdélyben a magyarokhoz és szászokhoz viszonyítva - alkotta bázisát a román társadalom vezérkarát szolgáló középosztálynak. Az erdélyi román polgárság kötődött a legkevésbé a városokhoz, s csak a századvégtől válik urbánus réteggé. Az 1850-es években a felsőbb klérus körül tömörülő néhány száz művelt lelkész, tanár, néhány gazdag kereskedő és a nagyszámú román kisnemességből kinőtt kevés politizáló értelmiségi alkotta a polgárosult elemet. Súlyos gondot jelentett, hogy nem volt pár ezer anyagilag független, kellően képzett emberük, ezért az abszolutizmus idején - és még azután is - a hivatali állásokba nem akadt soraikból elegendő pályázó. A 48-as nemzedékből az itthon maradottak legnagyobb része eleinte állami állásban volt, de a Bach-korszak központi tisztviselő garnitúrájából összesen is csak háromszáz a román. Igy azután ugyanazon néhány vezető embernek kellett egyszemélyben csinálnia mindent: a politikát, az újságokat, gazdasági társaságokat, kultúregyleteket. Az értelmiségiek száma közben gyarapodott. Sokuk 1867-ben úgy érezte, hogy a nemzeti fejlődés távlata veszélybe került, és túlságosan is szemben állt a kiegyezéssel és az unióval, semhogy jól beilleszkedjék a dualista rendszerbe. Az évek során jó néhányan kivándoroltak Romániába, az ottani iskolákban, kultúrpolitikában elhelyezkedve külön színfoltot képeztek a maguk latinos, magyarosnak számító műveltségével és mindig a felszínen tartották a magyarországi románság problémáit. 4

Raffay Ernő: A vajdaságtól a birodalomig Szeged, 1989. 51. o.

8

A feltörekvő értelmiségi nemzedék nagyobb része azonban megtanult élni a beköszöntő liberális világ előnyeivel és a maga javára kamatoztatta a két tönkremenő réteg, a nemesi középbirtokos és a paraszti törpebirtokos romlását. Új román középosztálytípus alakult ki, az ügyvédeskedő földbirtokos, aki polgári foglalkozását földvásárlásban kamatoztatja. Az agrártermelés kapitalizálódása folytán a mezőgazdaságban a banktőke jelentősége egyre jobban növekedett, a földbirtokok nagyrésze eladósodott és a bankok felvásárolták a földet. A román középréteg a ‘80-as években kezdte szaporítani a maga bankjait. Az 1871-ben alapított Albina mellett, mely vezető szerepre tesz szert, a kisebb-nagyobb román bankok - a szászvárosi Ardeleana, a temesvári Timisana stb. - hamarosan komoly súlyt kezdtek jelenteni. 1899-ben Magyarországon 72 román pénzintézet működött, mintegy 50 millió Ft alaptőkével. Ez az összeg a korabeli erdélyi magyar és szász tőkéhez mérve kevés ugyan /kb. 15-20 %/, mégis jelentős, mert a román nemzeti mozgalom jórészt ennek segítségével alakította ki politikai mozgalmát.5 A bankrészvényesek egyúttal az eladósodott földek fölvásárlói is. A politikai vezetők között igen sok a bankügyész, a bankigazgató: George Baritiu még csak az alapításoknál szerepel, Partenie Cosma, Juliu Maniu már valósággal bankvezérek. Tehát az új román polgárság a XIX. század végén már a "nemzeti földbirtokon" kifejlődő bankburzsoázia körül tömörült. Ez az ügyvédeskedő földbirtokos vált a csonka társadalmú románság középosztály vagy intelligencia néven ismert burzsoáziájának irány- és jellegadójává. E középosztály többségében közvetlenül népi, paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt. Képviselőik úgy mondták, hogy a románság maga a tiszta demokrácia megtestesítője, csakhogy a nemzeti harcban prioritásokat kellett megállapítani és mozgósítható csapatokat szervezni. "Erős középbirtokosságra van szükségünk" - hangzott a rendszeresen visszatérő jelszó. A meggyőződést sem nélkülöző parasztvédő frazeológia nem hiányzott ugyan, de a román polgárság sem vált a plebejus demokrácia hordozójává.6 5 6

Uo. 53. o. Erdély története Bp., 1987. III. köt. 1612. o.

9

A román polgárság nemzeti alapon elkülönült életet élt. A kor nacionalizmusa mellett a sokféle politikai ellenségeskedés, a számos vallásfelekezet, a túltengő nemesi gőg megannyi akadálya volt a közeledési szándéknak. A román értelmiség nehezen találta helyét a magyar társadalomban. "Mit keresnénk mi, dicső ős nélküliek és rangtalanok olyan társadalomban, ahol a kurtanemesnél, biztositóhivatalnoknál kezdődik a nagyságos cím" - fakad ki a század végén egy elfogulatlan kortárs.7 Az állami hivataloktól nagyrészt elszigetelt, a megyei állásokba is alig beeresztett román értelmiség jobbára kénytelen volt "szabadfoglalkozásokból", nemzeti egyházaik, iskoláik, intézményeik tisztségeiből megélni. Voltak saját klubjai, kaszinói,

sportkörei,

társasági

élete

is

intézményei

körül

szerveződött.

Hangversenyeiken mindenféle zenei művet előadtak, csak lehetőleg magyart nem, mert a teljes elszigetelődésre is volt törekvés. A román középréteg eltávolodott

a

hatalmi

gépezettől,

érdekei

sem

kötötték

a

"magyar

államegységhez", valójában elidegenedett az államtól. Ami talán mégis odafűzte: tradíció, öröklött dinasztiahűség, saját erejének csekély volta. A Habsburg Monarchiát még a századforduló nemzedéke is reálisnak fogadta el, célként annak gyökeres vagy mérsékeltebb reformját tekintette. Éltek vágyak ugyan egy összromán állam megteremtésére, erről azonban a világháborúig konkrét politikai elgondolás nem alakult ki.

7

Moldován Gábor: Magyarok, románok. A nemzetiségi ügy kritikája. Kolozsvár, 1894. 69. o.

10

III. ÚTKERESÉSEK A kiegyezés által megteremtett új viszonyokban a románság politikai mozgalmát több tényező is befolyásolta. Ezek közül a legfontosabb a politikai helyzet gyökeres megváltozása volt. Immár a magyarság vezető rétegei lettek saját hazájuk urai, személy szerint jórészt azok az emberek, akik az 1848-49-es események vezető garnitúrájához tartoztak, s akik ellen akkor a románság fegyveresen támadt. E vészjósló tényező mellett a másik legfontosabb az volt, hogy megszűnt Erdély közjogi különállása. Ezzel a magyarok számára megvalósult az egyik legnagyobb követelésük, a románság számára viszont ez azt jelentette, hogy míg Erdélyben a lakosságnak mintegy kétharmadát, addig az egységes Magyarország lakosságának csak 16-18 %-át alkották.8 Veszendőbe mentek az unióval az 1863-64. évi erdélyi országgyűlés által törvénybe iktatott nyelvi és nemzeti jogok is. Az ismét hatályossá vált 1848-as választójogi törvény igen hátrányos volt a románságnak, akik ugyan Erdély népességének abszolút többségét adták, a választójoggal rendelkezőknek azonban egynegyede sem volt román. Az 1863-ban hozott törvény szerint a választásokon a 24. életévüket betöltött /nem cselédsorsú/ férfiak vehettek részt, ha fejadóval együtt legalább 8 forint egyenes adót fizettek. Ebben a törvényben nem a választójogosultak számának a bővítése volt a legfontosabb, hanem a szavazótábornak az átalakítása, ugyanis 1848-ban minden nemes automatikusan választó maradt, most viszont csak azok, akik megfeleltek a cenzusnak. A parasztsorú nemesek nagyrésze nem felelt meg, és ez volt az a réteg, mely a magyar politika fő hordozója volt, tekintet nélkül magyar vagy román etnikai hovatartozására. Ráadásul az 1848. évi törvény magasabb cenzust írt elő. Ilyen okok miatt az erdélyi román értelmiség körében már 1865-ben felmerült a politikai passzivitás, vagyis az országgyűlési választásoktól való távolmaradás gondolata. A román politikára nagy befolyással bíró Andrei Saguna ortodox érsek 8

1891-ben Erdélyben 697 945 magyar (31 %), 1 276 890 román (56,72 %), 216 670 szász (9,67 %) élt. (Magyar Statisztikai Évkönyv 1893. 34.o.)

11

javaslatára

azonban

végül

is

részt

vettek

1866-ban

az

országgyűlési

választásokon. Erdélyből 14 román képviselő került be a pesti parlamentbe, ahol a szűkebb magyarországi képviselőkkel együtt 38-an képviselték a román nemzetiség érdekeit. A parlamenti részvétel ellenére a román közhangulat nem nyugodott bele a helyzetbe. Az intelligencia két táborra szakadt. Az aktivizmus mellett, aránylag kevesektől támogatva, a derülátó Saguna szólalt fel. Azért ajánlotta a harc felvételét

a

parlamentben,

mert

a

kétségbeesett

románság

teljes

lelki

elernyedésétől félt. A passzivisták vezére, George Baritiu, szóvivőjük pedig a Gazeta Transilvaniei című újság szerkesztője, Ioan Ratiu volt. Támogatta őket Alexandru Sterca-Sulutiu görög katolikus érsek, aki azzal vigasztalta magát, hogy az unióval a hazai románok legalább egységes tömböt fognak alkotni. A passzivisták a magyar példán véltek okulni, amikor a magyar országgyűléstől távol akarták tartani a románságot. Az aktivizmust a hosszú szarvú, de kevéstejű tehénnel hasonlították össze és tiltakoztak az ellen, mintha a passzivista magatartás a képzelt beteg cigányhoz lenne hasonló, aki lefeküdve várja a halált. A nem-cselekvés csak a parlamenti életre vonatkozik, de az élet minden vonalán a legteljesebb tevékenységre van szükség.9 Az

Erdély

különállásának

felszámolásával

megbízott

br.

Péchy

Manó

kormánybiztost első helyzetfelmérő körútja során több helyen, így Tordán és Nagyszebenben

a

kiegyezéssel

szemben

ünnepélyesen

tiltakozó

román

értelmiségiek fogadták. Péchy, érthetően, a befejezett tények elfogadását ajánlotta nekik, leszögezve, hogy egyedül ezen az úton remélhetnek jogokat és kulturális-gazdasági fellendülést. Alkudozásokba nem bocsátkozott, és elutasította Sulutiu érsek kérését egy román nemzeti gyűlés összehívására. 10 Annak azonban nem volt akadálya, hogy az ASTRA, a másodvirágzását élő román kulturális egyesület égisze alatt egybegyűljenek Kolozsvárott, amihez a városvezetés rendelkezésükre bocsátotta a Redoutot és a Nemzeti Színházát. A kormánybiztos és helyettese is megjelent az első ülésen és az azt követő hangversenyen, viszont távol maradt belső meghasonlás miatt Baritiu, az ASTRA titkára, az alelnök, valamint az elnök Saguna. Utóbbit az erősödő passzivista irányzat hívei le is 9

Gáldi László-Makkai László: A románok története,... Bp. 1972. 322.o. Erdély története III. köt. 1647.o.

10

12

váltottak tisztségéből, helyébe állítva saját emberüket, a több kormánytisztséget megjárt főtörvényszéki elnök, Vasile Ladislau Popp személyében. Ez a politikai tartalmú gyűlés határozta meg egy időre az irányvonalat: kivárni, amíg a dualista kísérlet megbukik, közben minden lehető alkalommal tiltakozni a kiegyezés és az unió ellen. A románok ekkor még őrizték a reményt, hogy sikerülhet idővel valamilyen, Horvátországéhoz hasonló státust biztosítani Erdélynek. A kolozsvári gyűlés után folytatódott az éles harc aktivisták és passzivisták között. G. Baritiu és I. Ratiu továbbra is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy bojkottálni kell az országgyűlést. Cikkeikben, nyilatkozataikban többször megtámadták a Saguna véleményét népszerűsítő, Nagyszebenben megjelenő Telegraful Romant, gyalázatos klikknek nevezve az újság munkatársait.11 Mégis voltak olyan eképzelések is Baritiu és politikai eszmetársai részéről, hogy aktív propagandára kell felhasználni a választásokat, sőt a pesti országgyűlést is, ha már oda bevonultak a képviselők. Ezt bizonyítja, hogy a parlamentben a román képviselők többször tiltakoztak az unió és a készülő nemzetiségi törvényjavaslat ellen saját javaslatot beterjesztve. A 14 erdélyi képviselő azonban nem érhetett el semmit. Ezért az erdélyi román értelmiség képviselői 1868. május 15-én tartott balázsfalvi gyűlésükön - húsz évvel az első balázsfalvi népgyűlés után - elégedetlenségüket deklarációban fogalmazták meg. A Pronunciamentonak nevezett nyilatkozat első pontjában hitet tettek Erdély autonómiája mellett, a második pontban követelték az 1863-64. évi erdélyi törvénycikkek visszaállítását, a harmadik pontban pedig kinyilvánították akaratukat "egy valóban népképviseleti elv alapján... összehívandó erdélyi diéta mellett", mert "a pesti országgyűlést nem tekinthetjük felhatalmazottnak, hogy érvényes törvényeket hozzon Erdély számára. De nem tekinthetjük az abban levő erdélyieket sem országunk törvényes képviselőinek”.12 A publikálást vita előzte meg. Egyesek azt javasolták, hogy terjesszék a császár elé, mások az országgyűlési képviselőkhöz kívánták eljuttatni. A többség azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a sajtóban kell nyilvánosságra hozni. A 11 12

Jordáky Lajos: A Román Nemzeti Párt megalakulása Bp. 1974. 78.o. Uo. 82.o.

13

nyilatkozatot közölte a Gazeta Transilvaniei és a Federatiunea, majd átvette a pesti magyar és a bécsi német sajtó. Emiatt sajtópert indítottak a hatóságok a lapok szerkesztői ellen és vád alá helyezték Iacob Murasant, több balázsfalvi kanonokot és professzort. Hónapokig tartott a bűnügyi vizsgálat, amelyet a marosvásárhelyi törvényszék végül is megszüntetett. Nem mindenki értett egyet a Pronunciamentoval. A régi ellenségeskedés fellángolt. Saguna lapja, a Telegraful Roman nem tartotta "opportunusnak", s úgy minősítette, hogy nem több "üres demonstrációnál". Az sem volt véletlen, hogy a balázsfalvi gyűlés idején Saguna Pesten tartózkodott és részt vett a Felsőház ülésein.13 Agitációk, gyűlések és tárgyalások egymást követték a románság vezetői között, de egy szorosabb szövetség, egy nemzeti párt megalakításának a gondolata ekkor még nem merült fel. Az

1868.

év második

felét

a

nemzetiségi

törvény előkészülete

körüli

megbeszélések és viták töltötték ki. 1868. november 24-én tárgyalás végett az országgyűlés elé terjesztették a nemzetiségi bizottságnak és a bizottság kisebbségben maradt tagjainak a törvényjavaslatát. A nemzetiségi törvény előterjesztése előtt néhány hónappal az országgyűlés megszavazta a román görögkeleti egyháznak a szerb ortodox egyháztól való függetlenítéséről és a szebeni püspökségnek érseki rangra emeléséről szóló törvényt. Ez Sagura győzelmét jelentette és pozícióját nyilván erősítette a görögkeleti román értelmiség

és

tömegek

soraiban.

Amikor

azonban

a

két

nemzetiségi

törvényjavaslatot a parlament elé terjesztették, nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzet fogalmának meghatározása körül áthidalhatatlan ellentétek vannak a magyar és a közös román-szerb álláspont között. Az ellentéteket nem is sikerült megoldani. A képviselőház 1868. december 5-én szavazta meg a nemzetiségi egyenjogúságról szóló XLIV. törvénycikket, a császár másnap szentesítette, s december 7-én ki is hirdették. Ugyanaznap az országgyűlés hatálytalanította Erdélyben az osztrák törvényeket s az unió maga jogilag és gyakorlatilag is érvénybe lépett. A román nemzetiség politikai életében új fejezet kezdődött. A passzivisták teret nyertek, és egyre gyakrabban vetődött fel egy nemzeti politikai párt megalakításának kérdése. Országgyűlési választások

14

közeledtek, s I. Ratiu ismét feltette a kérdést G. Baritiuhoz írott egyik levelében: "Mit tegyünk a pesti országgyűlésbe történő választásokkal? Egyesek azt mondják: ne válasszunk...”14 Egészen eltérő volt az erdélyieket számban megközelítő bánáti és keletmagyarországi helyzetben

románok

voltak,

mert

politikai

vezetőinek

Magyarországon

magatartása.

jóval

több

Ők

román

kedvezőbb rendelkezett

választójoggal, mint Erdélyben, és számos választókerületben a román választók voltak többségben. Ezért a magyarországi románok - akiknek politikai vezetői a gazdag bánáti makedon-román nagybirtokos család tagjai, a Mocsonyiak voltak a kiegyezés körüli években aktívan részt vettek a politikai életben. Már 1866-ban 24 román képviselőt választottak meg, részben radikális nemzeti, részben a Deákpárthoz közelálló programmal. A képviselők megalakították saját parlamenti klubjukat, ezzel egy lépéssel közelebb jutva a pártalakítás felé. Elnöknek Antoniu Mocsonyit, titkárnak Aurel Maniut választották meg. A klub alapvető programja lett a teljes egyenjogúság követelése minden nemzet számára, Magyarország területi integritásának tiszteletben tartásával. Alaposan megvitatták az unió kérdését, s miután megállapították, hogy a román képviselőket "befejezett tények" elé állították Erdélynek Magyarországgal való egyesítése tekintetében, elismerik, hogy Erdélynek vannak közös ügyei Magyarországgal, valamint az egyesített Magyarországnak is a Monarchiával való kapcsolatában. Ugyanakkor leszögezik, hogy vannak olyan erdélyi problémák is, amelyek függetlenek Magyarországtól és a Monarchiától. Erdély sajátos problémáival kapcsolatos véleményüket 16 pontos határozatba foglalták. Ebben többek között szükségesnek nyilvánítják az erdélyi diéta fenntartását, önállóságának elismerését, önálló törvénykezési jogának biztosítását provinciális viszonylatban, a románok nemzeti, felekezeti, nyelvi egyenjogúságát, a román egyházak és iskolák autonómiáját, a románok egyesülési jogát, hitelbank és gazdasági kamara szervezését és román egyetem felállítását.15

13 14

Uo. 83.o. Uo. 90.o.

15

A képviselők országos belpolitikai kérdésekben is jól tájékozódtak. Egy részük a Deák-pártot támogatta, egy másik részük a balközéppel rokonszenvezett, néhányan pedig a szélsőradikális baloldallal szimpatizáltak, tehát pártállásukat nemcsak román nemzeti politikájuk, hanem társadalompolitika nézeteik is befolyásolták. A klub kapcsolatot teremtett és szorosan együttműködött az országgyűlés szerb képviselőivel. Az együttműködés eredménye volt az 1868. novemberében közösen beterjesztett nemzetiségi törvényjavaslat, amit azonban nem sikerült keresztülvinni. Ezek után a magyarországi román politikusok Pesten kiadott lapjaikban, az Alexandru Roman által szerkesztett Federatiuneaban és a Vincentiu Babes szerkesztésében megjelenő Albinaban heves harcot vívtak a kiegyezési rendszer ellen, a nemzetiségi jogok megvalósításáért és a polgári demokratikus szabadságjogok érvényesítéséért. S miközben az erdélyi románság köreiben aktivisták és passzivisták vitatkoztak, addig a magyarországi románok vezetői előkészületeket tettek egy nemzeti politikai párt megalakítására. A jelet Alexandru Mocsonyi adta meg, egy, a Telegraful Romanban közölt nyílt levéllel, amelyben a politikai helyzet alapvető kérdéseit boncolgatja. Szerinte az országgyűlés ahelyett, hogy Magyarország nemzetei közt keresné szövetségesét, "a haza jövőjét egy olyan természetellenes szövetséggel biztosíthatja...amely tökéletesen nem verhet gyökeret sem a magyar, sem a német nemzetben". Ez a szövetség "gyengítette a nem magyar nemzetek bizalmát és kiváltotta ellenkezésüket". Ehhez járult a nemzetiségi törvény,

amely

"tagadása

azoknak

az

elveknek,

amelyek

a

nemzetek

elidegeníthetetlen jogaiban, az egyenlőség eszméiben rejlenek". 16 Alex. Mocsonyi szerint a nemzetiségi, a választójogi és a sajtótörvény nem demokratikus, ezért súlyosan érinti a magyar nemzetet is. "Ebből az következik, hogy a mi harcunk nem a magyar nemzet elleni harc, vagyis mi nem a magyarságot támadjuk, hanem támadnunk kell teljes erőnkből azokat a politikai pártokat, amelyek ugyan a magyar nemzet nevében támadták meg nemzeti létünket és becsületünket, de nyilván nem képviselik, mert nem képviselhetik sem a magyar nemzet, sem a

15 16

Uo. 61.o. Telegraful Roman, 1869. 9-10.sz.

16

közös haza igazi érdekeit”.17 Konklúzióiban eljut arra a megállapításra, hogy szükség van mindenütt nemzeti politikai klubokra és egy olyan központi klubra, amely meghatározza a politikai programot. A választásokon való résztvételt szükségesnek tartja, de csak olyan képviselők megválasztását helyesli, akik elfogadják a nemzetiségi tervezetet, akik meg vannak győződve a nemzeti politikai párt szükségességéről és akik egyetlen olyan párthoz sem csatlakoznak, amely szembenáll nemzetiségi tervezetükkel.18 Néhány nappal Alex. Mocsonyi nyílt levelének megjelenése után, 1869. január 26án összeült a bánáti és magyarországi románok nemzeti gyűlése, amelyen 500 delegátus vett részt. A nemzeti gyűlés 9 pontból álló határozatot fogadott el, s kimondta a Román Nemzeti Párt megalakítását. A párt tagjai nem lehettek kapcsolatban semmilyen más politikai párttal és magukévá kellett tenniük a párt programját, amelynek alapját a következő célkitűzések képezték: a./ Szolidaritás az ország hasonló érdekű népeivel. b./ A román és a szerb képviselők törvénytervezetének fenntartása. c./ Erdély kérdésében az erdélyi román képviselők által előterjesztett javaslat fenntartása. d./ A nemzetiségi törvény elvetése. e./ A horvát nemzeti program támogatása az országok önkormányzata tekintetében. f./ Községi önkormányzat. g./ A liberalizmus és demokrácia alapelveinek elfogadása a közélet minden területén. A

nemzeti

gyűlés

köszönetet

mondott

a

Mocsonyi

családnak

politikai

tevékenységéért, bizalmat szavazott a nemzeti képviselőknek, elhatározta a választásokon

való

részvételt

és

kimondta,

hogy

a

képviselőjelöltek

becsületszóval kötelezik magukat a "pártért és a nemzeti programért" való harcra, a megválasztott képviselők pedig nem vállalhatnak állami állást. A párt elnökévé Alex. Mocsonyit választották, a választások levezetésére pedig elhatározták egy

17 18

Uo. Uo.

17

Temesváron székelő 15-25 tagú központi bizottság, valamint megyei, kerületi és községi bizottságok megválasztását.

19

A pártalakítás és a demokratikus program meghozta eredményét: az 1869. évi választásokon a magyarországi románok 25 képviselőt küldhettek a parlamentbe. A csoport azonban nem volt egységes. A képviselők egy része megalakította a román képviselők nemzeti klubját, ebbe azonban csak tízen léptek be, majd később még öt képviselő csatlakozott hozzá. A többiek nagyrészt a kormányhoz csatlakoztak. Közben Erdélyben folytatódott az aktivisták és passzivisták harca. Az aktivisták Saguna érsek és hívei - szerint "bár a román nép majd mindent elvesztett, nem elégedhetik meg a passzivitással, tiltakozásainak kétes eredményei vannak, éppen ezért minden területen aktivitásba kell mennie, hogy elnyerje nemzeti jogait”.20 A passzivisták 1863-64-re hivatkoztak és változatlanul azt mondták, hogy nem szabad bemenni a pesti országgyűlésbe, nem lehet 1848-at, az uniót és a választási törvényt elfogadni. Éles vádakat hoztak fel Saguna ellen: eladta magát, a magyar kormány szolgálatába lépett, már nem szolgálja a román ügyet. A passzivisták az országgyűlés bojkottálására készültek fel, de egyidejűleg fokozták az agitációt, tiltakozó gyűléseket szerveztek, a sérelmi politika útját követve a széles

közvélemény

mozgósítására

törekedtek.

Elsősorban

a

megyei

közgyűléseket használták fel és vitaesteket rendeztek, de sajtópropagandát is folytattak. A Federatiuneaban, Onu din Campie álnéven, Ioan Ratiu írt cikket a passzivitás mellett. Cikkének alapgondolata, hogy a " pesti országgyűlésbe pedig soha nem választunk képviselőket".21 Az Albinában Alex. Mocsonyi írt "az erdélyi románok legális passzivitásáról". Szerinte az erdélyi románok állásfoglalásai tiltakozásuk mellett lényegében igazolják a román és szerb képviselők nemzetiségi törvényjavaslatának a helyességét, amelyet az országgyűlés elvetett. 22

19

Jordáky L.: i.m. 96.o. Uo. 91.o. 21 Federatiunea, 1869. 8.sz. 22 Albina, 1869. 2.sz. 20

18

A bánáti pártalakítástól függetlenül, bár kétségtelenül annak hatására is, érlelődött egy erdélyi román nemzeti párt megalakításának gondolata is. A gondolatokat tettek követték. 1869. március 7-én a Szeben vármegyei Szerdahelyen mintegy 400 delegátus részvételével kezdte meg munkáját a román nemzeti konferencia. A konferencián - amelyet a kormányzat engedélyezett - a néhány jelenlévő aktivista politikus, mint Iosif Hossu és Ioan Puscarin figyelmeztetett a várható veszélyekre: a passzivitás a népükkel szembeni értelmiségi felelősségről való lemondással egyenértékű, a paraszti tömegek más politikai irányzatok befolyása alá kerülhetnek, elvész az a szabad fórum is, amelyet a parlament jelent. Ennek ellenére 396 szavazattal 4 ellenében úgy döntöttek, hogy nem vesznek részt a pesti parlament munkájában. Saguna, mint az aktivisták szellemi vezére, saját táborát nem kívánta harcba vinni a másik oldal ellen, sőt, abban bízott, hogy a román egyházakat a kormányzat kedvezőbben bírálja el, ha van egy erős, hozzájuk képest szélsőséges irányzat is. Éppen ezért minősítette egy alkalommal "mohamedán indifferentizmusnak" politikai ellenfelei magatartását. 23 A konferencia másik fontos határozata az erdélyi Román Nemzeti Párt megalakítása volt. Egy 25 tagú választott bizottság, a nemzeti központi bizottság kapta feladatul a párt megszervezését. A bizottság székhelye Nagyszeben, elnöke Ilie Macelaru lett. A bizottságban az értelmiség túlsúlya érvénysült. A vezetőségben volt 7 pap, 6 ügyvéd /pl. Ioan Ratiu/, 4 volt osztrák tisztviselő, egyegy orvos, újságíró, /G. Baritiu/, tanár, bankár, jegyző, 2 kereskedő és 1 földbirtokos /Sever Axente/. A párt azonban meg sem kezdhette működését. Március 22-én Péchy Manó kormánybiztos közölte velük, hogy a belügyminiszter az "állandó bizottság" működését betiltotta, április 14-én pedig magát a pártot is, mint amely egy sor alaptörvény érvényesítésének megakadályozására szervezkedik. A hatalom amúgy sem ismerte el a nemzeti kizárólagosság alapján szerveződő pártok legalitását. A románok számára ekkor kezdődött a dualista korszak nagyobb szakaszára jellemző állapot, hogy pártjuk a törvényesség határán állt, működését időnként betiltották. Ugyanakkor a kormányok a tilalmat sosem kezelték szigorúan, a nemzeti pártot hol hallgatólag, hol nyíltan maguk is politikai erőnek számították. 23

Gáldi-Makkai: i.m. 325.o.

19

A betiltás mindenesetre erősítette a passzivistákat. A választásokon számottevő lett a román szavazók távolmaradása. Két aktivista és két passzivista jelölt kapott mandátumot, az utóbbiak természetesen távol maradtak az országgyűléstől. Az erdélyi románság körében 1870-ben tovább szélesedett a passzivisták offenzívája. 1870. januárjában I. Macelaru és I. Ratiu vezetésével passzivista értekezletet tartottak Tordán több megye román értelmiségének küldötteivel. Az értekezlet célja a parlamenten kívüli tevékenység módozatainak meghatározása volt. A kormány tiltó rendelkezését megkerülve egy 6 tagú "deputációt" választottak, amelynek tagja lett többek között I. Macelaru, I Ratiu és Gavril Manu. A képviseletnek kapcsolatot kellett teremtenie az erdélyi és a magyarországi értelmiséggel és vele együtt kialakítania a nemzeti jogok programját, valamint feladata volt a megyei ellenállás megszervezése.24 A

magyarországi román

képviselők eközben

igen

tevékenyek voltak a

parlamentben. Folyamatosan támadták a nemzetiségi törvényt és sorozatosan hangot adtak a nemzeti sérelmeknek. Szorosabbra fűzték kapcsolataikat a szerb képviselőkkel és tárgyalásokat folytattak az Irányi Dániel vezette szélsőballal egy új nemzetiségi törvény beterjesztéséről. Az együttműködésből mégsem lett semmi, mert az új tervezetet Irányiék pártja nem fogadta el. A passzivisták és aktivisták harca 1872 tavaszán, az új országgyűlési választások előtt újult ki ismét. Az aktivisták Saguna vezetésével májusban Nagyszebenben tartottak nemzeti értekezletet. Az értekezlet 56 pontba foglalta a román nemzet problémáit, sérelmeit és követeléseit, és a választásokon való részvételt határozta el. Az emlékiratban ismételten a kormányhoz fordultak az erdélyi román nemzet kérdésében. Leszögezték, hogy a román kérdés nem veszélyezteti az állami integritást, ahogy azt gyakran vádként hangoztatták, de nem is mellőzhető, mert a román nemzet a magyar mellett a legszámosabb az államban.25 A magyarországi román képviselők klubja Aradra hívta össze a román szervezetek és egyletek küldötteit. A gyűlés tárgya a választásokra való 24 25

Jordáky L.: i.m. 105.o. Uo. 108.o.

20

felkészülés és a nemzeti program meghatározása. A szintén májusban megtartott értekezlet kimondta, hogy "a Román Nemzeti Párt továbbra is fennmarad", s mind a választásokon, mind az országgyűlésen mint "önálló nemzeti politikai párt" lép fel; hivatásának tartja, hogy minden legális eszközzel küzdjön, hogy a párt mellett "elkötelezett és határozott" jelölteket válasszanak meg. A konferencia 9 pontos programot fogadott el, amely az 1869-es program megismétlése volt.26 Az erdélyi passzivisták 1872. június végére hívtak össze értekezletet. Soraikban azonban zavar támadt, mert több résztvevő a nagyszebeni gyűlésen is ott volt. Hosszú vita után az értekezlet kimondta "a totális tartózkodást a pesti országgyűlésbe

való

képviselő-választásokon,

a

szerdahelyi

konklúziók

szellemében".27 Még az értekezlet előtt Lónyay Menyhért miniszterelnök erdélyi látogatása során felkérte a passzivista vezetőket követeléseik előterjesztésére Ez a két tábor ellentétét tovább élezte. Néhány román vezető - köztük Ioan Vancea görög katolikus érsek, G. Baritiu, I. Macelaru és I. Ratiu - Balázsfalván, július 2-án fogalmazta meg 12 pontos emlékiratban követeléseit. A memorandum az unió és a dualizmus rendszerének elfogadását Erdély nemzeti alapon történő új közigazgatási felosztásától, a román hivatalos nyelvként való törvényesítésétől, demokratikusabb választójogtól, a teljes vallásszabadságtól, iskolai autonómiától és egy sor román tisztviselő kinevezésétől tette függővé. 28 A követelések túlmentek azon az alapon, amelyről a bukásra álló Lónyay-kabinet tárgyalásokat kezdhetett volna. Az 1872. évi választásokon Erdélyben általában a román tartózkodás volt a jellemző. Két román képviselőt választottak meg: Hátszegen I. Macelarut, aki azonban nem ment el az országgyűlésre és Ioachim Muresianut, aki viszont elfoglalta helyét a képviselőházban a kormánypárt oldalán. A magyarországi részeken 22 román képviselőt választottak meg. Itt feltűnt két képviselő, akiknek később nagy szerep jutott: Partenie Cosma, valamint a majdani pártelnök, Gheorghe Pop de Basesti, még, mint függetlenségi párti, egy ideig annak alelnöke. Ezek ellenére a románok igen érzékeny veszteségeket szenvedtek. A 26 27

Uo. 110.o. Uo. 112.o.

21

két vezéregyéniséget, Alex. Mocsonyit és Vincentiu Babest megbuktatták, velük együtt további három Mocsonyit. A hanyatlástól és széthúzástól elkeseredett Saguna, az aktivisták újabb gyengülését látva, teljesen visszavonult a politikai élettől. A következő évben meghalt, utolsó szavaival is állítólag azt kérve környezetétől, hogy ne veszekedjenek. Utódai már nem rendelkeztek az övéhez hasonló politikai tapasztalattal és érzékkel, még kevésbé az ő tekintélyével. Halálával a román nemzeti mozgalom lényegében kiszabadult a főpapság gyámsága alól és az aktivisták napja is leáldozott. Saguna szinte gondviselésszerű feladatot teljesített népe életében. Egész sor alapítvány, iskolai és tudományos könyv, politikai és művelődést terjesztő lap, színházalap, iskola- és templomépület köszönheti neki létét. Résztvett 1871-ben az Albina bank megalapításában, és az ő nevéhez fűződik az ASTRA /a román irodalom és a román nép művelődésének erdélyi egyesülete/ és a Statutul Organic /Szervezeti Szabályzat/ néven ismeretes egyházalkotmány is. A hetvenes évek közepén és második felében a fáradtság és csüggedés jellemzi a román politikát. A parlamenti választások előtti gyűléseken megerősödik Erdélyben a passzivitás, ami gyakorlatilag a tényleges passzivitást jelentette. A magyarországi románok együttműködése tovább mélyül a szerbekkel, ami az egyes választásokon is megnyilvánul, kölcsönösen egymás jelöltjeire szavaznak. 1875-ben

Erdélyben

az

aktivisták

mindössze

egy képviselőt

küldtek

a

parlamentbe. A Tisza Kálmán vezette Szabadelvű Párt nyomása alatt a magyarországi románok közül is csak 14, 1878-ban 12 fő jutott mandátumhoz. De már nincsenek közöttük a Mocsonyiak, sem V. Babes. A régi harcos politikusok közül csak Alexandru Roman és egy-két képviselő maradt meg, mert a többiek elkedvetlenedve visszavonultak a parlamenti küzdőtérről. A román képviselőket csak a Trefort Ágoston által beterjesztett 1879. évi iskolatörvény rázta fel. A románok élesen bírálták a törvényt és kijelentették, hogy a románság meg fogja védeni nyelvét, vallását, szokásait. A kormány ezzel a törvénnyel elindította a meglévő nemzetiségi jogok korlátozását. A politikai

28

Erdély története III. köt. 1650.o.

22

fejlődésre jellemző, hogy ekkor már a Függetlenségi Párt nagy része is elfogadta az iskolatörvényt és csak Mocsáry Lajos és néhány társa tiltakozott ellene. Az iskolatörvény új fordulópontot jelentett a román nemzetiség politikai történetében. Az aléltság időszakát a harc, a passzív magatartást ismét a cselekvő passzivitás váltotta fel. Gheorge Pop de Basesti 1879 februárjában kilépett a Függetlenségi Pártból, mert szerinte a függetlenségiek nacionalista alapra helyezkedtek, ő azonban hű maradt politikai eszméihez. A románság vezető rétegeiben véglegesen megérlelődött egy egységes, az egész országra kiterjedő

nemzeti

párt

megteremtésének

az

igénye.

A

tárgyalások

a

magyarországi és az erdélyi román vezetők között 1880-ban kezdődtek, az erdélyiek egyben felújították a cselekvő passzivitás politikáját. A tanácskozások csúcspontja az 1880. októberében Nagyszebenben megtartott értekezlet 29 erdélyi és magyarországi román vezető részvételével. Itt megállapodtak, hogy a következő választásokon az erdélyi és magyarországi románok egységesen lépnek fel, meghatározzák a román nép politikai helyzetét, közös

akcióprogramot

dolgoznak

ki és megkezdték a

választói klubok

megalakítását. A program kidolgozására héttagú bizottságot választottak. A bizottság tagjai: Vincentiu Babes, G. Baritiu, P. Cosma, Nicolae Popea, Gh. Pop de Basesti, I. Ratiu és V. Roman.29 A passzivisták központi orgánuma, Baritiu lapja: az Observatoru volt. A lap erőteljes propagandát folytatott a passzivitás mellett, valamint a párt, a pártprogram és a párttaktika kérdésének megvitatása érdekében. Az erdélyi román választók képviselőinek konferenciája 1881. május 12-én nyílt meg Nagyszebenben 103 erdélyi és 48 magyarországi delegátus részvételével. 30 A delegátusok többsége ügyvéd, pap, tanár, bár az ügyvédek többsége egyben földbirtokos is volt. G. Baritiu például földbirtokos, gyáros és lapszerkesztő, V. Roman bankigazgató, I. Ratiu ügyvéd és földbirtokos. Tehát már ekkor irányította a mozgalmat a kialakuló középosztály.

29 30

Jordáky L.: i.m. 122.o. Uo. 128.o.

23

A konferencián Erdélyre a passzivitást, a magyarországi részekre az aktivitás folytatását fogadták el. Megalakították az egységes Román Nemzeti Pártot és megválasztották 11 tagú központi vezetőségét. A párt elnöke N. Popea, alelnöke P. Cosma lett. A párt programja Erdély autonómiáján kívül tartalmazta még a román nyelv hivatalos

használatának,

a

románlakta

vidékeken

román

tisztviselők

beiktatásának, a nemzetiségi törvény felülvizsgálatának, az egyházak és iskolák önkormányzatának,

az

általános

választójognak

és

gazdasági-pénzügyi

intézkedéseknek a követelését.31 Újat tehát - az általános választójogon kívül - az egységes párt programja sem hozott, mert elsősorban az Erdély autonómiájában kicsúcsosodó régi követeléseket rendszerezte, de nem tért ki társadalmi kérdésekre, így a parasztság problémáira, mert a román vezető rétegnek sem volt erős a szociális érzéke, pedig közülük néhányan régóta harcoltak a parasztok érdekeinek védelmében. Ezen a konferencián határozták el egy olyan memorandum elkészítését, amelyben a hazai és az európai közvélemény előtt feltárják a magyar korona alatt élő románok összes sérelmét. Az emlékirat szerkesztője G. Baritiu lett, aki 1882ben négy nyelven publikálta. A dokumentum főleg történeti jogi érveléssel támasztotta alá a románság kívánságait. Kifejtette, hogy a románok azért ellenzik az

uniót,

mert

az

valójában

fúzió

volt,

Erdély

teljes

egybeolvasztása

Magyarországgal. Késznek nyilatkozott azonban elfogadni egy olyan uniót, amelyben

Erdély,

Horvátországhoz

hasonlóan,

bizonyos

fokú

belügyi

autonómiával rendelkezne. Ez az öntudatos, de befelé forduló, kevés taktikai lehetőséget nyújtó program maradt a román nemzeti mozgalom alapokmánya egészen 1905-ig.32 Az 1881. évet demarkációs vonalnak tekinthetjük a magyar államban élő románok politikájában,

új

korszak

kezdetének

a

nemzeti

követelésekért

folytatott

harcukban. Az agitációnak új formája jelent meg, s az már nemcsak a sérelmi A konferencián résztvevők számára eltérő információkat találhatunk. Erdély története c. munkában 117 erdélyi és 34 szűkebb magyarországi küldött szerepel (III. köt. 1651.o.). Kemény G. Gábor 153 képviselőről ír. (A magyar nemzetiségi kérdés története, 136.o.) 31 Jordáky L.: i.m. 128-129.o.

24

politika eszközeit kívánta használni, hanem a politikai harc minden formáját. Az új periódus egyben a nacionalizmus erősödésének időszaka és ha mostanáig minden programban megjelent a testvéri együttélés gondolata is, ezután két kifejlődő nacionalizmus, a magyar és a román nézett farkasszemet egymással és harcolt egymás ellen. Bár nincs közvetlen összefüggés a Román Nemzeti Párt megalakulása és Románia szabad és független királyságnak való elismerése között, a két esemény dátuma egybeesik, s így 1881. májusában új korszak kezdődött Románia és a magyar államban élő románság közötti kapcsolatokban is.

32

Magyarország története Bp. 1987. 6/2. 1381.o.

25

IV. Az erdélyi románok ügye a Román Királyságban A polgári Románia társadalma természetes érdeklődéssel és testvéri érzülettel viseltetett a magyar állam román lakosai iránt. A 48-as forradalmak után a modern román állam megteremtői közül sokan a magyar emigrációval együttműködve egy független, európai középhatalom méretű liberális magyar államtól remélték az erdélyi románság számára a polgári-nemzeti szabadságjogok biztosítását. Az új államiság megteremtésével, a függetlenség megszerzésének gondjaival teli hatvanas-hetvenes évtized Romániájában az erdélyi románok támogatásának ügye - noha gesztusok néha a kormányok részéről is történtek, mint 1868-ban és 1873-ban, amikor Erdély autonómiájának visszaállítását hozták szóba Andrássy Gyulánál - elsősorban az értelmiséget, a főiskolai ifjúságot foglalkoztatta. Az új román irodalmi és közművelődési irányzatot hordozó, részben Bécsben tanuló egyetemi ifjúság a költő, Eminescu és az erdélyi író, Ioan Slavici vezetésével tartott 1871-ben nagy zarándoklatot Putnába, Nagy István moldvai vajda sírjához, szimbólumaként a mindenütt lakó románok összetartozásának és kulturális egységének. Románia állami tekintélye nagyot emelkedett az 1877-78. évi orosz-török háborúban, amikor az elakadt orosz offenzívát román segítséggel sikerült győzelemre változtatni. Függetlenségi háborújának hatása átsugárzott a Kárpátok innenső oldalára. A magyar állam románjai körében lelkes mozgalmak indultak: pénzt, ruhaneműt, egészségügyi cikkeket gyűjtöttek elsősorban a sebesült katonák szenvedéseinek enyhítésére. A Tisza-kormány aggodalommal figyelte a románok felbuzdulását, ismervén az erősödő gondolatokat, hogy már csak idő kérdése Erdély Romániához csatolása. A gyűjtéseket korlátozta, bár nem kívánta teljesen megakadályozni. A román függetlenség kivívása után a Kárpátokon túl magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai. Elszaporodtak az ún. dákóromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatják a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig. A lapokban sűrűsödtek az Erdéllyel foglakozó cikkek, melyek egy részét a Kárpátokon innenről írták. Az ellenségesebbeket kitiltották Magyarországról, ami azonban nem volt eredményes, mert a lapokat titokban vagy megváltoztatott név

26

alatt, továbbra is behozták. Bukarestben néhány olyan függetlennek tekintett szervezet is alakult, amely felkarolta az erdélyi románság ügyét. Például 1867-ben alapította August Treboniu Laurian a Transilvania egyesületet. 1882-ben jött létre az

erdélyi

román

fiatal

értelmiség

segélyezésének

céljául

-

Slavici

közreműködésével - a Carpatii egyesület, amely a kulturális célok mellett politikai egységtörekvéseket is szolgált. Vezetőit többször foglalkoztatta egy román felkelés terve, amelyet hozzá akartak kapcsolni egy feltételezett orosz-osztrákmagyar konfliktushoz. A magyarországi románság támogatásának legjelentősebb szervezete azonban csak 1891-ben jött létre. A Liga Culturala egyik alapítója Slavici volt, célja pedig a Kárpátok két oldalán élő románok kulturális egységének megteremtése, de anyagi támogatást nyújtott és jelentős külföldi propagandát is folytatott az erdélyi románság számára.33 A nyolcvanas évek néhány emberre szorítkozó lelkes tervezgetéséhez azonban nemcsak a társadalmi alap hiányzott, hanem a nagypolitikai feltételek sem kedveztek. A Román Királyság Oroszország ellensúlyozásához Németországban és a Monarchiában keresett támaszt. Az utóbbi azért is szorgalmazta a kapcsolatok szorosra fűzését, hogy ennek révén egy számára kedvező kül- és belpolitikai stabilitást teremtsen Romániában. 1883-ban a liberális román kormány a Monarchiával kötött titkos szerződés formájában csatlakozott a Hármas Szövetséghez. Ezután Románia a Monarchia-ellenes agitációktól mindenkor elhatárolta magát, kialakítván azt a kettős gyakorlatot, hogy anyagi támogatást nyújtott Magyarország románjainak kulturális-nemzeti törekvéseihez, ugyanakkor mérséklő súlyát is latba vetve, a legalitás megtartása irányában befolyásolta ezeket. 1883-tól a Carpatii egyesületet a bukaresti kormány ellenőrzése alá vette, 1885-ben pedig irredenta összeesküvést fojtottak el, a röplapokat elkobozták, hat szervezőt kiutasítottak az országból. A Monarchia külképviselete éberen figyelte a román mozgalmakat és rendszeresen interveniált Bukarestben minden, Erdéllyel kapcsolatos politikai tevékenység felszámolása érdekében. A nyolcvanas évtized közepére kialakult egy egyensúlyi állapot: Bécs diplomáciai úton részben elfojtotta, részben - közvetlen veszélytelenségét felismerve - beletörődött egy szerény méretű román egységmozgalom meglétébe.

27

A román kormány előzékenységének azonban nemcsak határai, hanem ára is volt. Az erdélyi románok helyzete és sorsának alakulása Romániában belpolitikai s ezzel pártpolitikai kérdéssé lett, így a vékony szálon függő hármas szövetségi csatlakozás fenntartása miatt, bukaresti kormánybuktatás felidézése nélkül, Bécs az erdélyi kérdésben nem érvényesíthette teljes nagyhatalmi súlyát. A bukaresti kormányok viszont, éppen a nemzeti kérdésben otthon könnyen meginogtatható pozíciójukra és hűségükre hivatkozva, idővel az erdélyi románok számára kedvezőbb nemzetiségi politika kialakítására igyekeztek rávenni a magyar uralkodó köröket. Nyomatékul hármas szövetségi csatlakozásuk periodikus megújításának alkalmait használták fel, amikor a felmondás lehetőségével ijesztgetve próbáltak eredményeket elérni a magyar nemzetiségi politikában, amihez Bécsben csekély, Berlinben néha komolyabb pártfogásra találtak. A nemzeti mozgalmak törvényszerű fejlődését a hatalmi politika eszközeivel megakadályozni nem, legfeljebb csak korlátok közé szorítani lehetett. Ha a hármas szövetségi csatlakozás Bukarestet a nemzeti mozgalom kezelésében látszólag a Monarchia készséges eszközévé tette, a valóságban megnyitotta számára az utat ahhoz, hogy az erdélyi románok nemzeti fejlődésének kérdésébe hivatalosan is beleszóljon. Amikor úgy tűnt, hogy kialakult az elfojtást, csillapítást szolgáló mechanizmus, amellyel a Monarchia kiüti Románia kezéből az erdélyi kérdést, valójában akkor kezdett növekedni szerepe az erdélyi románok politikájában, és ezzel sorsának alakulásában. Az ellenzéki lapok ugyanis mindig a felszínen tartották az erdélyi románság helyzetét, és az ellenzéki politikai vezetők nyíltan támogatták a magyarországi román nemzeti mozgalmat. Különösen kiéleződött a helyzet 1888 után, amikor az eddig kormányzó liberális párt szorult ellenzékbe, és az erdélyi kérdés felvetésével igyekezett a konzervatív kormányt megbuktatni. A liberális képviselők szemére vetették a kormánynak, hogy semmit nem tesz az erdélyi románok súlyos helyzetének javítása érdekében, és nem igyekszik a magyar kormányt nemzetiségi politikája megváltoztatására bírni, holott erre szövetségesei, Bécs és Berlin támogatásával módja lenne.

33

Erdély története III. köt. 1657.o.

28

V. A "Memorandum" – mozgalom 1884. április 26-án Nagyszebenben megjelent egy modern román napilap, a Tribuna első száma, amelyet Romániában tanult erdélyi fiatalok készítettek és Ioan Slavici szerkesztett. A Tribuna levelezői hálózatának kiépítésével maga köré gyűjtötte a fiatal román értelmiséget, megteremtve ezzel egy új, fiatal és radikális politikus generációt. Ez a Román Nemzeti Párton kívüli értelmiség a korábbinál jóval élesebb hangon támadta a kormányzatot. "Mi elégedetlenek vagyunk - írja a lap egyik cikke - s nem fontos, hogy a magyarok elismerik-e elégedetlenségünk indokolt voltát. Elégedetlenek vagyunk, egyedül ez fontos dolog, mellyel a trónnak és a magyaroknak is számolniok kell.” Támadást indítottak az egy hónappal korábban Miron Romanul nagyszebeni érsek és Gheorghe Serb kúriai bíró által megteremtett, hangsúlyozottan mérsékelt román nemzeti párt ellen is. A párt megpróbálta a passzívizmust megtörni, lemondott az erdélyi függetlenség és az általános választójog követeléséről, mindössze

a

felekezeti

egyenjogúsítást

és

a

románokra

kedvezőbb

magyarországi választótörvénynek Erdélyre való kiterjesztését kötötte ki, cserében a lojális magatartásért. De másfél év alatt a párt szétszóródott, gyengén szervezett hetilapjuk, a Viitorul megszűnt, ahogy a Tribuna írta: „ a mérséklet betegségében kiszenvedett”.34 A fiatalok harmadik feladata a passzivista taktika átértelmezése volt. Nem érték be a nemzeti mozgalom vezetőinek szinte csak ünnepélyes deklarációkra és kultúrmunkára

szorítkozó

„óliberális"

módszereivel,

hanem

a

szélesebb

néprétegek mindennapos gondjait is bevonták a nemzeti-sérelmi politikába. Arra törekedtek, hogy az egész hazai románságot az állandó készültség állapota felé hajtsák. Ezt maguk forradalmasításnak tekintették: "Forradalminak nevezzük azt a helyzetet, amikor az állam egyik konstruktív tényezője a törvények ellen lép fel, s nem akarja magát azoknak alávetni" – vallották.35 A Tribuna honosította meg az erdélyi románok körében a modern polgári publicisztika gyakorlatát, a minden 34

Idézi Bíró Sándor: Az erdélyi román értelmiség eszmevilága a XIX. században Bp. 1944. 173.o.

35

Erdély története III. köt. 1656.o.

29

ellentétes felfogással szembeni kíméletlenséget, a bukaresti vagy budapesti nagy lapokéhoz hasonló energikus stílust. A reformkor tradícióit őrző publicisztikát felváltotta a nemzeti öntudatot harcos nacionalista kizárólagossággá átértékelő napi cikkek sorozata, mellyel az értelmiség mellett a tanulóifjúságot igyekeztek érzelmileg megalapozott, szilárd ideológiával ellátni. A jogtörténeti érvrendszer mellé odakerült az erőviszonyok egyszerű, a polgár számára értelmesebbnek tűnő számbavétele. „Nem

vizsgáljuk

most,

vajon

megalapozott-e,

vagy

sem

a

románok

elégedetlensége: elegendő, hogy ez letagadhatatlanul létezik, mint valami elementáris kalamitás" - írta beköszöntőjében a lap.36 Nem tagadván "egy mind nekünk, mind más nemzetiségű polgártársaink számára elviselhető modus vivendi” megteremtésének szükségét, nem egészen félév múlva már azt írta: "Ha a magyar államban a román etnikum megerősítése nem lehetséges... akkor nem marad részünkre más szabadulás, mint egy ilyen magyar állam felszámolása.." 37 Egy év múlva az állammal szembeni hagyományos hűség és hűtlenség mezsgyéjén kanyarogva leszögezte: „Ha a magyaroknak megengedhető volt a mi akaratunk és a Pragmatica Sanctio ellenére Erdélyt Magyarországgal egyesíteni, nehéz a románokat meggyőzni, hogy nekik nem szabad Erdélynek, ugyancsak a Pragmatica Sanctio és a magyarok akarata ellenére valamely más országgal való egyesítésére törekedniök".38 A magyarsággal kapcsolatos álláspont néhány év múlva a következő: „A román egy dolgot tud: mióta a magyar ismét uralomra került, kicsúfolta őt, érdekeit semmibe vette s állandóan arra törekedett, hogy megfossza vallásától, népétől, nyelvétől. Ezért a román ma már nem hiszi, hogy a magyar uralomnál elviselhetetlenebb legyen a világon".39 Az új irányzat a román nemzet egységtudatát megpróbálta új alapokra helyezni. Lapjuk nyelvében a regáti irodalmi nyelvet kezdték használni, és büszkén hirdették a Kárpátok két oldalán élő románság egységtörekvéseit. Felerősítették a magyarországi román politika bukaresti kapcsolatait: "A románok számára a nap Bukarestben kel fel" - adja ki a jelszót a Tribuna.40 A magyar politikai élet hivatalos fórumain való aktív részvétel helyett a magyar nemzetiségi politika túlkapásainak 36

Uo. 1656.o. Tribuna, 1884. szeptember 26. Idézi Bíró S. i.m. 171.o. 38 Tribuna, 1886. január 9. Uo. 172.o. 39 Idézi Makkai L., i.m. 256.o. 37

30

leleplezésére, az uralkodóval való jó viszony fenntartására, a románság gazdasági és kulturális színvonalának emelésére törekedtek. Távolabbi célként felmerült bennük a Kárpátok két oldalán élő románok politikai egyesülése is. A Román Nemzeti Párt központi bizottságába 1887-ben a tribunista fiatalok is bekerültek: az elnöki tisztet betöltő I. Ratiu mellett Eugen Brote lett az alelnök, Slavici pedig a főtitkár. Slavicit a következő évben cikkei miatt sajtóperben egy évi államfogházra ítélték. Ennek letöltése után Romániába emigrált, az erdélyi román mozgalomra azonban továbbra is fontos befolyást gyakorolt. 1887-ben az erdélyiek mellett a magyarországi románok is passzivitásba vonultak. A karánsebesi kerület ugyan két ízben is román nemzeti jelöltet választott meg képviselőjéül, de azok egyike sem foglalta el helyét a parlamentben. A karánsebesi választók végül is 1888-ban Mocsáry Lajosnak ajánlották fel a mandátumot, aki azt - a magyar nacionalista közvélemény és sajtó nagy felháborodására - el is fogadta. A tribunisták befolyására a Román Nemzeti Párt központi bizottsága 1887-ben elhatározta, hogy a románok sérelmeit és kívánságait memorandumban terjeszti az uralkodó elé, tőle kérve védelmet a magyar kormányzat elnyomó politikájával szemben. A bizottság mérsékelt tagjainak /Alex. Mocsonyi, V. Babes/ javaslatára azonban a Memorandum benyújtását későbbi időpontra halasztották. Végül is az 1890. szeptemberi pártértekezlet adott utasítást az emlékirat elkészítésére, amit I. Ratiu és egy kis csoport vállalt. A memorandum szorgalmazói a '90-es évek elejétől már Bukarestből is kaptak támogatást. 1891 elején a bukaresti egyetemi ifjúság megalakította a "Szövetség az összes román kulturális egységéért" szervezetet, a Liga Culturalát, amelynek alapítói között volt I. Slavici is. A Liga feladata a román nemzeti egység és szolidaritás gondolatának ápolása és propagálása volt. A szervezet idővel Párizsban, Berlinben és Antwerpenben is létesített szekciókat, melyek nemzetközi propagandatevékenységet folytattak. Élénkítően hatott, hogy az ellenzékben lévő liberális párt a nemzeti kérdésben találta meg a kormánybuktatás csodaszerét, és így az erdélyi románok mozgalmát pártpolitikai fegyverként is felhasználta. 40

Uo. 255.o.

31

Támogatta, sőt gyorsan vezetése alá vonta a Ligát, amely már 1891-ben kiadta a román

egyetemisták

emlékiratát,

amivel

külföldi

társaikhoz,

a

"holnap

Európájához" kívántak fordulni, feltárván előttük a magyarországi románok helyzetét. A 15 ezer példányban román, francia, német és olasz nyelven terjesztett röpirat a románság történetét és az európai fejlődésben elfoglalt helyét taglaló bevezető után az 1867 utáni nemzeti sérelmeket sorolta fel, előre jelezve a készülő óvodatörvényt is, amely kötelező erejével és a magyar nyelvbe való bevezetés elrendelésével "merénylet a nemzetiségek és a mai idők szelleme ellen".

41

Hivatalos ösztönzésre a magyar egyetemisták Moldován Gergely kolozsvári kormánypárti

román

professzor

segítségével

készítettek

egy

sor

fontos

mozzanatot tartalmazó, de természeténél fogva elfogult választ, erre azután a magyarországi román tanulóifjúság részéről Aurel C. Popovici orvostanhallgató 1892-ben Nagyszebenben adott ki viszontválaszt, amelyre a nyugati publicisztika és néhány közéleti személyiség is felfigyelt. Ebben, a Replicanak nevezett röpiratban Popovici összegezte a román nemzeti sérelmeket, de hangsúlyozta, hogy ezek ellenére sem kívánnak elszakadni, mert a Monarchia fennállása a románoknak

is

érdekük.

Szükségesnek

tartják

azonban

a

birodalom

demokratikus, föderatív átalakítását. A Replica miatt Popovicit izgatás vádjával bíróság elé állították 1893 őszén. Popovici hiába hivatkozott arra, hogy ő nem izgatott a Monarchia ellen, csupán reformprogramot terjesztett elő, a kolozsvári bíróság négy év államfogházra ítélte, ő azonban a büntetés elől Romániába menekült. 1892 január 20-21-én tartotta sorrendben ötödik nagyszebeni konferenciáját a Román Nemzeti Párt. Itt I. Ratiu a röpiratháború hatását értékelve kijelentette: "Panaszainkat, melyek így egész Európában elterjedtek, meghallgatja, igaznak és jogosnak ismeri el minden nemzet, és nem mi vagyunk a bűnösök abban, hogy az európai közvélemény eljutott annak felismeréséhez, hogy valami korhadt ebben az államban."42 Ezen a konferencián határozták el a Memorandum haladéktalan benyújtását. A román politikusok most ismét két táborra oszlottak. Az 41

Idézi Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez...I.köt. /1867-1892/ Szerk. Kemény G. Gábor Bp. 1952. 813.o.

32

antimemorandisták, főként a hajdani bánsági aktivisták, Mocsonyi tekintélyes táborából kerültek ki. Ők, a kudarcot elkerülendő, csak egy politikailag alaposan előkészített, a kormány és a korona által bekért emlékirat benyújtására voltak hajlandók, ezért a "kellő időpont" kivárása címén ellenezték, majd szabotálták az egész akciót. Hozzájuk csapódott a merev passzivisták közül - főleg a Gazeta Transilvaniei köréből - néhány olyan tekintélyes erdélyi, aki még az 1863-64. évi szebeni országgyűlés gondolatvilágában élt. A nagyobb erőt ekkor már a memorandisták alkották, élükön Eugen Brotével, a bukaresti liberálisok egyik "tribunista" bizalmasával. Őket támogatta Gheorghe Pop de Basesti, az emlékiratot mindig pártoló I. Ratiu, de a bánságiakkal sokszor összekülönböző aradiak is, akiknek fő szószólója a tüzes nacionalista agitátor, Vasile Mangra görögkeleti teológiatanár volt. A szűkebb vezetőség mégis úgy döntött, hogy vár az emlékirattal. De a párt március 26-27-én tartott újabb közgyűlésén a tribunisták akarata érvényesült. A fiatalok csoportja a közgyűléssel - próbaszavazás ürügyén érvényesítette az "azonnali benyújtás" híveinek álláspontját. Új pártvezetést is választottak, aminek élére Ratiu került és beválasztottak Brotén kívül egy sor tribunistát, köztük A. C. Popovici-ot is. Ezen a konferencián fogadták el a Memorandum végleges szövegét, amit Ratiu szerkesztett. Egy emlékirat-akcióhoz valóban kedveztek a körülmények. Magyarországon kormányválság és választási láz volt. Németország fontos szerepet szánt Romániának a Balkánon, ezért a titkos szerződés megújításáról 1891-92-ben folytatott tárgyalások eredményessége érdekében megpróbált pressziót gyakorolni Budapestre, egyenesen áldozatokat kérve a nemzetiségi politikában. Ekkor erősödött meg Romániában „a feltételes szövetség" gondolata, ami szerint Románia a szövetség feltételéül szabja a Monarchiában élő románokkal szembeni jobb bánásmódot. 1892. januárjában pedig I. Károly román király Budapesten tárgyalt gróf Szapáry Gyula miniszterelnökkel, kérve őt az erdélyi választójog kibővítésére és a nyelvi magyarosító kísérletek, a kulturális intézményeket érintő közigazgatási sérelmek megszüntetésére. Az elsőt Szapáry nem volt hajlandó megadni, az utóbbiakat a Szabadelvű Párt kemény magjától és az ellenzéktől való félelmében nem merte vállalni. A miniszterelnök álláspontját Ferenc József is 42

Idézi Erdély története III. köt. 1658.o.

33

megerősítette, aki általában nem avatkozott be a magyarországi nemzetiségi kérdésbe. I. Károly végül is egyetértett a memorandisták akciójával, amit a szövegtervezet késztőinek meg is mondott.43 A Memorandum az egyezkedni kész aktivista, a fennállót mereven tagadó passzivista és a szélesebb társadalmi érdeklődésű tribunista csoportosulások kompromisszumát tükrözi. Tartalma a hagyományos sérelmi politikán alapul, de már felhívja a figyelmet azokra a veszélyekre, melyek a közös hazára a jelenlegi magyar

kormánypolitikából

származnak.

Részletesen

megindokolja,

hogy

tiltakozásul miért mondtak le a románok az országgyűlési képviseletről: Az uniót a román

nép

megkérdezése

és

Erdély

autonómiáját

biztosító

törvények

figyelembevétele nélkül hozták létre. Erdély különállásának megszüntetése "nem egyéb, mint nyílt semmibe vétele a román népnek". Az unió a magyar nemzet hegemóniáját biztosítja.44 A terjedelmes panaszirat pontokba szedve elemzi a törvényhozás, közigazgatás, a gazdaság- és kultúrpolitika intézkedéseinek tükrében a román kisebbség helyzetét.

A

választójogi

törvény

a

magyar

hegemónia

fenntartásának

„mesterséges eszköze”, a cenzus magas, az alföldinél lényegesen gyöngébb földből nem lehet a cenzust elérni. Felpanaszolja a választási csalásokat és a választókerületek rossz kijelölését, mert ezek megakadályozzák a románokat, hogy

súlyuknak

megfelelő

képviselethez

jussanak.

Javasolja,

hogy

a

választókerületeket a nyelvi határok alapján alakítsák ki. Elítéli a nemzetiségi törvényt, mert "a címén kívül az egész törvény semmit sem tartalmaz az egyenjogúság

nagyszerű

eszméjéből",

a

politikai

nemzet

fogalmának

bevezetésével pedig nyílt merényletet követ el a nem-magyarok nemzeti léte ellen. A korábbinál nagyobb súlyt kap az agrárpolitika kritikája: a jobbágyfelszabadítás egyes elhúzódó ügyeiben a parasztokkal szemben a kincstár a földesurak érdekeit szolgálja és tényleges célja a románságot vagyonából is kiforgatni. A román paraszt nem érzi biztonságban földtulajdonát. 43

Uo. 1659.o. A Memorandum egykorú román kiadásának címe: Memorandul Romanilor din Transilvania si Ungaria catra Maiestatea sa Imperiala si Regala Apostolica Francisc Josif I. Teljes terjedelemben közli Kemény G. Gábor i.m. I. köt. 827-846 o. 44

34

Részletesen felpanaszolja az iskolai magyarosítást, a román egyetemi és gimnáziumi oktatás hiányát és az egyházi autonómia csorbítását. Ugyan az 1868. XLIV. törvény biztosítja az egyház és önkormányzat számára a vallás és népoktatás ügyeiben az autonómiát, de ezt a magyar kormány törvényekben támadja. A nem-magyar anyanyelvű népiskolák tanítói kötelesek magyarul megtanulni, ami nyílt támadás a nem-magyarok ellen. A rendszer alig alkalmaz román tisztviselőket, az értelmiséget üldözi, így "arra a meggyőződésre kell jutniok, hogy idegeneknek tekintik őket saját hazájukban. Nincs gyülekezési és egyesülési szabadság, magyarosító egyletek sértik nemzeti önérzetünket, naponta kihívnak és szemérmetlenül gyaláznak bennünket.” A külön erdélyi sajtótörvénnyel elnémítják a tiltakozókat. A nagyszebeni sajtótörvényszéket, amely túl sok felmentő ítéletet hozott, megszüntették, és helyette Kolozsvárott és Marosvásárhelyen hoztak létre törvényszéket, mert itt az esküdtek magyarok. Az egész dokumentumon végigvonul a polgári ellenzéki taktika kettőssége: kétségbe vonja a kiegyezés, az unió, a nemzetiségi törvény - tehát az egész rendszer - létjogosultságát, hogy azután másutt az egyes törvények végrehajtását kérje számon. A jogszerzés időszakának tekintett 1848-1866. közötti periódussal szemben az 1867-es rendszer törekvése, hogy "mindent elvegyen tőlünk, amit az egységes monarchiától kaptunk". Amióta "a magyar elem kezébe került az államhatalom, az csak saját nemzeti hegemóniájának biztosítására törekszik”. Az emlékirat hangvételét is meghatározó alaptétele az, hogy "25 év alkotmányos lét után a lelkek ellenségesebben állnak szemben egymással, mint valaha", és a románok, "többé nem bízhatnak sem a budapesti országgyűlésben, sem a magyar kormányban". Fordulatot csak az uralkodó természetes közvetítésétől várhatnak, hogy "törvényes formában és az erre hivatott tényezők közreműködésével megváltoztassák hazánk kormányzati rendszerét”. De nem feledkezik meg a többi nemzetiségről sem: „ A románokhoz hasonló helyzetben vannak a magyarországi német és szláv polgártársaink is, s ugyanaz az államérdek követeli, hogy az ő törvényes érdekeiket is előmozdítsák.”

35

1892 májusában, a dualizmus negyedszázados ünnepségének előestéjén, Ratiu vezetésével nagy delegáció utazott Bécsbe, hogy ott - egy ironikus kifejezés szerint - bevádolja a magyar királyt az osztrák császárnál.45 Ferenc József kabinetirodájának főnöke május 29-én azonban - valószínűleg a magyar kormány kérésére - elzárkózott a küldöttség fogadása elől, kijelentve, hogy audiencia csak Budapest hozzájárulásával engedélyezhető, ezért SzőgyényMarich Lászlóhoz, az uralkodó személye körüli miniszterhez utasította őket. Ratiu beszámolója szerint a miniszter illetéktelennek mondta magát - ő sem volt hajlandó a vezetők számára a magyar kormány megkerülésével audienciát kieszközölni, - és tanácsolta, hogy a küldöttség forduljon a belügyminiszterhez, majd egy újabb találkozó előtt elutazott Bécsből. Ezért Ratiu június 1-én lepecsételt borítékban a kabinetirodában hagyta a Memorandumot. 46 Onnan felbontatlanul

Budapestre

küldték,

a

miniszterelnökség

pedig

ugyanúgy

továbbküldte Ratiu tordai lakcímére. Az akció első, még a hagyományos sérelmi taktika keretében vezetett szakasza ezzel kudarcot vallott. A Bécset megjárt nagy delegáció, a külföldi lapok érdeklődése sem nem tudta feledtetni, hogy az erdélyi román vezetők egy tekintélyes része nem támogatta az akciót, és még külföldön is volt olyan visszhang, amelyben a lépést előszobai kéregetésnek minősítették. A

sikertelenség

ellenére

a

Memorandumnak

nem

várt

hatása

volt.

Nagyszebenben még 1892 júniusában 11 ezer román és 2 ezer idegen nyelvű példányban kinyomtatták és a Liga Culturala segítségével terjesztették, ezért gyorsan megismerhette a közvélemény. A korabeli magyar sajtó egyhangúlag elítélte a Memorandumot és a román küldöttség bécsi útját. A kormánypárti Nemzet a küldöttség sikertelenségét hangoztatta, amely, szerintük, azt mutatja, hogy nincs igazuk és ezt a bécsi körök is felismerték. A függetlenségi Egyetértés a románok panaszait alaptalanoknak tartotta, s kijelentette, hogy az esetleges sérelmek orvoslásáról csak parlamentáris 45

A küldöttség létszámáról megoszlanak a források: Kemény G. Gábor 300 főről tud /Iratok a nemzetiségi ...II. köt. 5.o./, az Erdély története III. köt. 237 főről /1660.o./ ír. 46 Ratiu jelentése a Memorandum bécsi fogadtatásáról /Luminatoriul, 1892. jún. 15. 42.sz./ Közli Kemény G.G. Iratok ...I. köt. 848.o.

36

úton, a politikai passzivitás feladásával lehet szó. A klerikális sajtó vezető lapja, a Magyar Állam már a Memorandum-akció előkészületeit is elítélte.

47

A Szabadelvű Párt erdélyi szócsöve, a Kolozsvár 1892. június 2-án megjelent „Hol vannak a hazafias románok?” című kemény hangvételű cikkében foglalkozott az üggyel. Ebben elítéli a román szervezkedést és tudni véli, „hogy az ismertebb és tiszteltebb nevű tagok eleve ellene mondottak”, de a szavazásnál kisebbségbe kerültek. A lap szerint ez az akció csakis egy kisebbség izgatása lehet, akiknek célja „a haza elleni merénylet, a magyar nemzet elleni gyűlölet szítása”. Felszólítja a román „állítólagos és feltételezett jó hazafiak”-at, hogy utasítsák el ezt a közös haza elleni támadást, mert bármely „önérzetes és szabad nemzet” a hazát sértő megnyilatkozásokat „haragjának fergetegével seperné el”. A haza elleni támadás ügyében senki nem lehet közönyös, mert aki a „közönyösség köpenyébe” burkolódzik, az a támadók cinkosa. A szerző szerint a reformokat csak egy alkotmányosan szervezett párton keresztül lehet kezdeményezni, de semmilyen reform nem irányulhat „Szent István birodalmának egysége és állami fensége” ellen.48 A jobboldali szabadelvű elemek sajtója, a Budapesti Hírlap 1892. június 11-én megjelent számában a memorandisták politikai kapcsolataival fogalkozott. Megállapítja, hogy a szervezők kisebbségben voltak a Román Nemzeti Párton belül, talán ezért is utasították el őket mind Bukarestben, mind Bécsben, így politikai támogatás nélkül kellett az akciót lebonyolítaniuk. Tömeg is azért kellett, mert más támogatásra nem számíthattak. Pénzt is csak külön gyűjtésből tudtak szerezni. A lap szerint „soha kedvezőbb alkalom nem kínálkozott az oláh nemzeti kérdés megoldására, mint most”. Mert a „túlzók”, akik az akciót vezették kisebbségben vannak és most felsültek, itt az ideje, hogy olyanok kerüljenek a románság élére, akik hajlandók tárgyalni, megbékélni. „A vezetést a józanok kezébe kell átjátszani.” A túlzókat meg kell büntetni.49 Az ellenzék vezetésévek a

Képviselőházban is éles vita folyt a románok

akciójáról, bár ez a vita inkább a kormány felelőségét taglalta, de teljes valójában 47

Idézi Kemény G.G. i.m. II. köt. 6 o. A cikket teljes terjedelemben közli Kemény G.G. i.m. II. köt. 7-8.o. 49 A cikk szerint a Román Nemzeti Párt márciusi konferenciáján 212 küldöttből 78 igen, 56 nem és 78 tartózkodó szavazat volt. A cikket közli Kemény G.G. i.m. II. köt. 8-10.o. 48

37

mutatta, hogy a kormánypárt és ellenzék között érdekazonosság van a nemzetiségi kérdésben. A soviniszta szólamokban is bővelkedő Memorandum-vitát Ugron Gábor interpellációja indította el 1892. július 13-án. Felszólalásában hevesen bírálta és az

alkotmány

és

a

törvényes

rend

elleni

támadásnak

minősítette

a

Memorandumot. Hivatkozott az 1878. évi büntetőtörvényre, melynek 173. paragrafusa szól a király személyének sérthetetlenségéről és az alkotmány és dualista államrend ellen elkövetett cselekmények megtorlásáról. Ezek alapján kérdezte, hogy a kormány miért nem vizsgálja ki az ügyet. Másnap Szilágyi Dezső igazságügyminiszter válaszában elmondta, hogy a petíciót ismeri, mert zárt borítékban - másokkal együtt - megkapta. Kifejtette, hogy kérvényezésre mindenkinek joga van, azt büntetni nem lehet. „Elismerjük az ország polgárainak kérvényezési szabadságát, még ha kérvényüknek tartalmát a leghatározottabban kárhoztatjuk, vagy elítéljük is, de csorbítani nem akarhatjuk. Ez az igazi szabadelvű álláspont.” - mondta felszólalásában, majd hozzátette, hogy a büntetőtörvényekbe ütköző kérdéseket, gondolatokat kérvény formájában sem lehet terjeszteni, mert ha „... egy petitio nyilvánosan közzététetik és terjesztetik, már akkor a köztörvény határozatai alá esik. Ezt az igazságügyi kormányzat minden habozás nélkül érvényesíteni fogja.”50 Ugyanezen a napon Apponyi Albert is interpellációt intézet a miniszterelnökhöz a Memorandummal kapcsolatos bel- és külföldi román agitáció tárgyában. Szapáry Gyula válaszában kijelentette, hogy a kérdés nem érinti a Magyarország és Románia közötti jó viszonyt. A nemzetiségi kérdésben a kormány feladata, hogy megtegye „ az intézkedéseket arra, hogy ennek az országnak minden polgára itt jól érezze magát”. Ehhez jó közigazgatás, helyes igazságszolgáltatás kell, a másik fontos eszköz a kérdés megoldására a magyar nyelv terjesztése, de nem erőszakos úton. A Memorandum-akció kudarca ismét élesen megosztotta a román politikusokat, az aktivisták a passzivistákat okolták a kudarcért, a másik oldal a maga véleményét látta igazolva az elutasításból. Ebből a helyzetből a kormány mentette meg a román vezetőket. Az ellenzék támadásai, a nacionalista közhangulat és a

38

sajtó reagálása ellenére a kormányzat hosszú ideig habozott eljárást indítani, bár az igazságügyi minisztérium - Szilágyi Dezső válasza szerint - az ügyet gyorsan kivizsgálta, és ez alapján a lehetséges vád is kialakult. Az eljárást csak 1893 májusában indították el az aláíró Ratiu elnök, Gheorghe Pop alelnök, a két titkár és az értelmi szerzőséget szintén vállaló többi vezetőségi tag ellen sajtó útján elkövetett izgatás vétsége, állam és alkotmány ellen szóló dokumentum terjesztése miatt.

50

A felszólalásokat a Képviselőházi Napló alapján közli Kemény G.G. i.m. II. köt. 11-14.o.

39

VI. A Memorandum-per és hatása A tárgyalás 1894. május 7-én kezdődött Kolozsváron. A sok szereplő és a nagy érdeklődésre való tekintettel a Redoute nagytermében. Mindkét oldal nagy színjátékra készült. A vádlottakat már odautazásukkor egy sor állomáson megünnepelték. Kolozsváron és más városokban tüntetésekre került sor. Ratiuék a román közönség sorfala között vonultak a tárgyalóterembe. A terem megtelt magyar és román hallgatósággal, a pesti, bécsi, bukaresti lapok tudósítóival és külföldi újságírókkal. A román párt Kolozsváron külön sajtóirodát állított fel. A Liga Culturala szimpátiagyűléseket rendezett Romániában, fokozta propagandáját Nyugat-Európában, és titkára vitt pénzt Nagyszebenbe, hogy a hatóságok által betiltott Tribuna rövid szünet után, 1894 januárjában újra megjelenhessen. A magyar kormány a per idején igyekezett mérsékletet tanúsítani, ezért óvatos volt a karhatalom alkalmazásában. A rendőrséget és csendőrséget Erdélyben megerősítették, és a kolozsvári - szinte teljesen román 64. ezred - helyett Erdély más részéről vezényeltek át katonaságot, külön vasúti őrséget szerveztek.

51

Ezekre az intézkedésekre azonban leginkább a közvélemény és az ellenzék megnyugtatására volt szükség, mert román részről a kezdeti lelkes hangulat gyorsan megszűnt, a tüntetések elmaradtak, atrocitásokra nem került sor. Bukarestben az ellenzéki liberális párt vezetősége az eseményeket a kormány megbuktatására akarta felhasználni, és azt ajánlotta, hogy a per elől az egész román nemzeti párt vezetése meneküljön külföldre. A központi bizottság többsége azonban a hátsó szándékot felismerve Erdélyben maradt, bár bíztak abban, hogy Románia és Németország szóvá teszi a nemzetiségi kérdést Bécsben. A sajtóper előkészületei a külvilág elől részben eltakarták a belső meghasonlást. A széthúzás valóságának elfedését szolgálta, hogy a perbe fogottak védelmére szlovák és szerb ügyvédek mellett antimemorandista ügyvédeket is felkértek, akik közül többen el is vállalták a megbízást.

51

Br. Szentkereszty György jelentése a belügyminiszternek (1894. május 19.) Idézi Kemény G. G. II. köt. i.m. 247-248.o.

40

A tárgyalás azonban vontatottan haladt. Sokáig a jegyzőkönyv nyelve, majd a védők által használandó nyelv körül folyt a vita. A törvényszék a vádlottaktól nem tagadta meg anyanyelvük használatát, de a védőktől a magyar nyelvű szereplést követelte, annak ellenére, hogy a bírók tudtak románul. Aztán megbomlott a vádlottak és védők közötti összhang, ezért az utóbbiak egy elnöki önkényt ürügyként felhasználva, a negyedik napon visszaléptek. A bizottság alapgondolata az volt, hogy a pert ne hagyják egyszerű sajtóper szintjén megrekedni, hanem nagyszabású politikai polémiává változtassák. Ezt csak részben sikerült megvalósítani. A tárgyalásvezető elnök ugyanis elutasította számos dokumentum - például a Pragmatica Sanctió, a Corpus Juris stb. anyaghoz csatolását. Nem sikerült magát a Memorandumot sem tartalmi vitára bocsátani.52 Vita Sándor főügyész tartózkodóan színtelen vádbeszéde után, a tárgyalás lezárásaként, Ratiu mondta, ill. felolvasta a védőbeszédet, amelyet a párt titkára és egy bukaresti liberális politikus szerkesztett. Ebben kijelentette, hogy az egész román nép küldte őket Bécsbe a trón védelmét kérni lábbal tiport jogaik védelmében, mert a magyar kormányban és országgyűlésben már nem bízhatnak. A Memorandum "hü tükre a román nép évszázados szenvedéseinek és sérelmeinek", a rendszer éppen ezért kívánja megbosszulni. Valójában " a magyar nemzet és a román nemzet közötti évszázados perről" van szó, melyben létezik "egy másik, nagyobb bíróság, felvilágosultabb, s bizonyosan elfogulatlanabb, mely mindnyájunk felett ítélni fog: ez a művelt világ bírósága, s az egyszer az eddiginél is jobban és még szigorúbban elítéli majd Önöket. A türelmetlenség szelleme, Európában példátlan fajfanatizmus által bennünket elítélve, csak azt sikerülhet bizonyítani a világ előtt, hogy a magyarok egy zavaró hang a civilizáció koncertjében”.53 A tárgyalás 17. napján, május 25-én a per végetért. A büntetés rendkívül szigorú volt, mert a bíróság a Memorandum és a vádlottak egész szemléletét ítélte el, eleget téve ezzel nemcsak a magyar nacionalizmusnak, hanem a konfrontációt kereső román nemzeti bizottság óhajának is. 14 főt sajtó útján elkövetett izgatás 52 53

Erdély története III. köt. 1663.o. A beszéd magyar szövegét közli Kemény G. G. i. m. II. köt. 253-254.o.

41

címén 2 hónaptól két és fél évig terjedő államfogházra ítéltek, Ratiu 2 évet, az akció főszervezőjének képzelt Vasile Lucaciu lacfalusi pap a maximális büntetést, 5 év államfogházat kapott.54 Egyébként az államfogház volt akkoriban a legalacsonyabb fokú fegyintézet, a foglyoknak különféle jogaik voltak. A kollektív fellebbezést a Kúria elutasította, és az elitéltek július végén megkezdték Vácot és Szegeden büntetésük letöltését. A kormány 1894 júniusában a pártot betiltotta, majd 1895 januárjában a bizottságot is feloszlatta. A kormány csillapító politikája a per után is folytatódott. Hieronymi Károly belügyminiszter bejárta Erdélyt, megígérte a jogosnak tartott - közigazgatási, választási - sérelmek orvoslását. A miniszter nem rejtette véka alá, hogy hibáztatja a helyi közigazgatás túlzó sovinisztáit. Hasonló szellemben nyilatkozott Wekerle Sándor miniszterelnök is, de azért ő sem változtatott a magyar nemzetiségi politika alapelvein, és a hatóságok gyakorlatát sem tudta enyhíteni. A Bánffykormány pedig elítéltekből nem akart mártírokat csinálni, ezért a minisztertanács javaslatára 1895. szept. 14-én az uralkodó kegyelemben részesítette a még fogházban lévőket, akiket szeptember 16-án szabadon is engedtek. Egyes vélemények szerint az amnesztia Ferenc József kívánságára történt, amit befolyásolt a román király az az ígérete is, hogy az erdélyi románságot Romániából nem fogják támogatni. A per alakulását - a hatásos román propaganda következtében - a nemzetközi közvélemény is figyelemmel kísérte. Kolozsvári nemzetiségi sajtóiroda és 30 külföldi újságíró tudósította az európai sajtót. Nagy belga, francia és olasz napilapok naponta közöltek tudósításokat. Már a per előtt mutatkozott a román propaganda eredménye. Például a római nemzetközi békekongresszus is foglalkozott az erdélyi románok ügyével. Az 1891. decemberében tartott kongresszuson Flava román küldött vetette fel a problémát. Felszólalásának hatására Renato Imbriani olasz radikális képviselő határozati javaslatot terjesztett elő: a kongresszus ismerje el minden nép jogát a nemzeti egységre. A javaslatot német, osztrák-magyar ellenkezésre elvetették.

54

Ítéletet közli Kemény G. G. i. m. II. köt. 257.o.

42

A per idején Félix Lesueur a „République Francaise”, Georges Patinot a „Journal des Débats” hasábjain foglalkozott a román üggyel. Clémenceau a „La Justice” 1894. máj. 12-i számában (Lutte des races) bírálta a magyar nemzetiségi politikát.55 Oxfordban 1894. március 5-én a diákok és tanárok rokonszenvtüntetést rendeztek a románok mellett. A gyűlés elnöke, W. R. Morphill, egyetemi tanár Ratiuval levelezett. Gladstone brit miniszterelnök és lord Edmund Fitzmaurice külügyi államtitkár is érdeklődött a kérdés iránt. 1894. május 11-én a Sorbonne-on volt nagy tiltakozógyűlés. A szónokok: Ernest Lavisse és Alfred Rambaud francia történész-professzorok állást foglaltak a románok ügye mellett. Az olasz parlamentben interpellációt

Imbriani intéztek

és a

radikális kormányhoz:

képviselőtársai „Mit

óhajt

1894. tenni

május

27-én

latin

népek

a

Magyarországon lábbal tiport nemzeti jogainak védelmére?” címmel. Megkezdődött a világlapok kiküldött tudósítóinak utazgatása a nemzetiségi területeken. Így 1893/94 fordulóján Fitz Gérald neves angol újságíró, a Daily News kormánylap tudósítója járt Erdélyben és Romániában, és cikksorozatban számolt be a magyarországi románok helyzetéről. 1894-ben készült el az „Album de voci latini” című. kiadvány, amelyben a francia, belga, olasz tudomány és közélet neves képviselői nyilatkoztak a román kérdésről. Már 1893. nov. 27-dec. 13. között lezajlott a román kamara és szenátus túlfűtött hangulatú vitája az erdélyi román kérdésről és a Magyarországgal szemben követendő román politika irányáról. Az európai közvélemény tehát megismerte és rokonszenvezett az erdélyi románok ügyével. Ennek hatása azonban csak a századfordulón mutatkozott. A per közvetlen hatása a hazai nemzetiségi közvéleményben volt nagyobb. Egyrészt összekovácsolta a román nemzetiségi társadalmat és a Memorandum végleges román nemzetpolitikai programmá vált, másrészt szorosabb lett a hazai nemzetiségek között a politikai együttműködés. Az együttműködés kezdetei a nyolcvanas évekre nyúlnak vissza, amikor a különböző nemzetiségi kongresszusokon megfigyelőként más nemzetiségek küldöttei is jelen voltak. A legszorosabb kapcsolat a szlovákok és románok között 55

A külföldi sajtóvéleményekről adatokat közöl Kemény G. G. i. m. II. köt. 226-227.o.

43

alakult ki. Szlovák küldöttek már az 1892. januári nagyszebeni konferencián is részt vettek és felszólaltak, és a perben a vádlottakat szlovák ügyvédek is képviselték. Egy közös kongresszus ötlete szlovák részről merült fel a nagyszebeni konferencián. Az előkészületek 1893 januárjában szerb, szlovák és román vezető politikusok értekezletén kezdődtek. Végül a konferenciát 1895. augusztus 10-én Budapesten tartották meg, ahol Pavel Mudron szlovák politikus elnökölt. Bár

az

együttműködésből

a

következő

években

néhány

értekezleten,

levélváltáson és a millenniumi ünnepségek elleni szolid tiltakozáson túl nem lett semmi, a konferencián elfogadott határozat mégis figyelemre méltó, mert a századforduló

utáni

nemzetiségi

program

alapját

alkotta.

A

22

pontos

dokumentum túllépi a sérelmi politikát és a radikalizálódást jelzi. Követeli az önálló nemzetiségi minisztérium felállítását, az általános és titkos választójogot, a megyei alapon szervezett nemzetiségi autonómiát, a teljes egyházi és iskolai önállóságot. Elhatározza a választásoktól való távolmaradást és az európai közvélemény folyamatos tájékoztatását. A

legnagyobb

eredményt

a

56

magyarországi

nemzetiségi

helyzet

külföldi

ismertetésében sikerült elérni. A következő években több nemzetközi politikai kongresszus határozatot fogadott el „a többnyelvű államokban a nemzetiségeket megillető kérdésekről”.

56

A dokumentum magyar szövegét közli Kemény G. G. i. m. II. köt. 379-381.o.

44

Utószó A románság passzivista politikája akkor szilárdult meg, amikor a kiegyezés megszületett, és abból az indokolható helyzetmegítélésből indult ki, hogy a dualizmus csak rövid átmeneti kísérlet lehet csupán. A hetvenes évek elején azonban a rendszer megszilárdult, az átalakítására irányuló kísérletek megbukta. Ezért a passzivista politika a kezdeti taktikai hibából stratégiai tévedéssé vált, hiszen nem tudta megakadályozni a kormányzat politikai tevékenységét, a közigazgatás és az iskolák lassú magyarosítását, sőt, a távolmaradással, az ünnepélyes tiltakozásokkal egyenesen annak kezére játszott. Az országgyűléstől való elfordulás súlyos önkorlátozásnak bizonyult. A román választók - saját jelölt híján - a kormány jelöltjeire szavaztak, akik között mindig volt néhány nemzeti érzésű román férfiú is. Erdély választókerületei így a kormánypárt biztos vadászterületeivé váltak. Ennek ellenére a passzivista irányzat politikája mégsem vált hasonlatossá az ellenzői által emlegetett képzelt beteg cigányhoz, aki lefeküdve várta a halált. Mert az idők változása a helyzet módosulását is meghozta. A dualista korszak gazdasági fellendüléséből részesedett a románság is, társadalmi gyarapodásuk, egy új értelmiségi nemzedék felnövekedése és a külső erők megjelenése lehetővé tette a passzivista program új tartalommal való megtöltését és új módszerek alkalmazását. A dualista kor nemzetiségi politikájában két irányzat alakult ki : az egyik az Eötvös József, Deák Ferenc, Mocsáry Lajos és később Jászi Oszkár által képviselt kompromisszumos irányzat, a másik a Tisza Kálmán, Bánffy Dezső és Apponyi Albert nevéhez fűződő uralmi, vagy „álszabadelvű” irányzat. E két felfogás küzdelméből

a

hetvenes

évek

végétől

az

uralmi

került

fölénybe,

a

kompromisszum, a tárgyalásos rendezés hívei reménytelenül visszaszorultak. Ennek eredménye, hogy a nemzetiségek egyre inkább radikalizálódtak és a nemzetközi közvélemény felé fordultak. A magyar kormányzat pedig, saját igaza tudatában,

elhanyagolta

a

külföld

tájékoztatását,

aminek

hosszútávu

következményei lettek, hiszen így a magyarországi helyzetről a nemzetiségek eleve elfogult helyzetértékelését ismerték meg az európai politikusok. Mindez akkor történt, amikor a századfordulón megváltoztak a politikai frontvonalak és a demokratikus, a kollektív szabadságjogok nagyobb figyelmet kaptak NyugatEurópában.

45

A Memorandum-per után a román nemzeti mozgalom egy időre lehanyatlott. Nem is a zaklatások, a bebörtönzések - hiszen az elitéltek egy év múlva amnesztiával szabadultak - hanem a mozgalom irányvesztése miatt. Az akció a hagyományos Habsburg-barát irányvonal kudarcát jelentette, a többi hasonló lépéstől csak annyiban tért el, hogy megtelt - válaszként a magyar nacionalizmusra - nagy adag nacionalizmussal. De itt is kieszközölte, hogy Ferenc József a román kérdést magyar belügynek tekintette. Bánffy Dezső miniszterelnök a mártírok gyártását elhibázottnak ítélte, inkább a titkosrendőri fellépésre és a helyi szinteken történő elnyomásra helyezte a súlyt. Ennek csődje után ismét a szabadabb kezelés korszaka /Széll Kálmán, Tisza István/ következett. Az alapállás azonban nem változott: a román értelmiség a magyar hegemóniától látta veszélyeztetve nemzeti létét, a magyar politikusok viszont a románok nemzeti önállósodásától Erdély esetlege elszakítása miatt féltek. Az új század első évtizedében mind a románok politikájában, mind a magyar politikában új vonások jelentkeztek. 1905-ben a nagyszebeni konferencián a románok hosszú évek belső harcai után feladták eddigi merev álláspontjukat, formálisan is elfogadták az uniót, és az aktivizmus útjára léptek, résztvettek a parlament

munkájában.

Gazdasági,

társadalmi-kulturális

és

szervezeti

megerősödésük a Habsburg-birodalom belső feszültségei egyaránt abban az irányban hatottak, hogy a hivatalos körök megpróbálják a románokat politikailag is integrálni a dualista államba. Ferenc Ferdinánd trónörökös titkos kapcsolatot épített

ki hozzájuk,

gr. Tisza

István pedig miniszterelnökként hivatalos

tárgyalásokat kezdett a román párt vezetőivel egy megegyezés /"paktum"/ létrehozására. A nézetkülönbségek azonban túlságosan is nagyok voltak ahhoz, hogy gyorsan meg lehessen állapodni. A hosszabb alkufolyamatra kedvezőtlenül hatott a mindkét oldalon uralkodó nacionalizmus, a magyar belpolitikai krízis, a külső támogató Románia ingadozó magatartása. A magyar államban élő románság helyzetének újrarendezésére a történelem sem hagyott időt, hiszen közeledett a sokaktól sejtett "nagy háború" kitörése.

46

Így a Memorandum-per maradandó hatása az volt, hogy feltárta az európai közvélemény

előtt

a

magyarországi

nemzetiségi

viszonyokat,

tekintélyes

nemzetközi fórumokon megingatta a magyar liberalizmusról eddig táplált kedvező véleményt, együttérzést.

és

felkeltette

a

nemzeti

jogaikért

küzdő

kisebbségek

iránti

47

Irodalomjegyzék

Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon /Kossuth, Bp. 1986./ Bíró Sándor Az erdélyi román értelmiség eszmevilága a XIX. században /Bp. 1944./ Borsi Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák /Akadémiai Kiadó Bp. 1993./ Eötvös József:

A nemzetiségi kérdés /Bp.1903./

Gáldi László-Makkai László : A románok története, különös tekintettel az erdélyi románokra. /Bp. 1972./ Gergely András - Szász Zoltán: A kiegyezés után /Gondolat Bp. 1978./ Gáll Ernő:

Kelet-európai írástudók és a nemzeti-nemzetiségi törekvések / Kossuth Bp. 1987./

Hanák Péter:

A másokról alkotott kép. Polgárosodás és etnikai előítéletek. Századok, 1985. 5-6 sz. 1079-1104.o.

Herczegh Géza:

Magyarország külpolitikája I.köt. /Kossuth Bp. l987./

Jászi Oszkár:

A Habsburg-Monarchia felbomlása /Gondolat. Bp. 1982./

Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában (1894-1918) /Magvető, Bp. 1986./ Jordáky Lajos:

A Román Nemzeti Párt megalakulása /Akadémiai Kiadó Bp. 1974./

Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés tanulmányozásához Magyarországon a dualizmus korában. (1867-1917) I-II.kötet /Bp. 1956./ Kemény G. Gábor: A magyar nemzetiségi kérdés története I. rész.: A nemzetiségi kérdés a törvények és tervezetek tükrében (1790-1918) /Bp. 1947./ Köpeczi Béla szerk.: Erdély története I-III. kötet /Akadémiai Kiadó Bp. 1987./ Magyarország története 6/2 és 7/1 köt. /Akadémia kiadó Bp. 1988./ Makkai László:

Magyar-román közös múlt /Héttorony könyvek, Bp, 1989./

Mikó Imre:

Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika /Kolozsvár, 1944./

48

Raffay Ernő:

A vajdaságoktól a birodalomig. /JATE Kiadó, Szeged, 1989./

Révész T. Mihály: A sajtószabadság érvényesülése Magyarországon 1867-1875. /Akadémiai Kiadó Bp. 1986./

49

I. sz. melléklet A lakosság nemzeti megoszlása Magyarországon /1880-1900/

Nemzet

1880 fő

1900 %

fő

%

Magyar

6 404 070

46,6

8 651 520

51,4

Német

1 870 772

13,6

1 999 060

11,9

Szlovák

1 855 451

13,5

2 002 165

11,9

Román

2 403 041

17,5

2 798 559

16,6

Kárpát-ukrán (ruszin) Horvát

353 229

2,6

429 774

2,5

196 781

1,2

Szerb

639 986

4,6

520 440

3,1

Egyéb

223 054

1,6

244 956

1,4

Összesen

13 794 603

100

16 838 255

100

Forrás: Magyarország története 7/1. 414.o.

50

II. sz. melléklet A magyarországi románság társadalmi tagozódása /1900/ _________________________________________________________________ Nagy - és középbirtokos, bérlő 100 holdon felül 0,09 % _________________________________________________________________ Kisbirtokos: 50-100 holddal 5-50 holddal 5 hold alatt

0,34 % 43,59 % 17,47 %

Egyéb önálló őstermelő 0,16 % _________________________________________________________________ KISBIRTOKOS Összesen 61,56 % _________________________________________________________________ Mezőgazdasági és erdőmunkás 25,77 % _________________________________________________________________ MEZŐGAZDASÁGBÓL ÉL 87,33 % Napszámos és házi cseléd Bányász és ipari munkás Munkás a kereskedelemben és a szállításban

4,10 % 2,42 % 0,42 %

Önálló iparos és kereskedő Gazdasági és közszolgálati tisztviselő, értelmiségi, katonatiszt

2,81 % 1,19 %

Egyéb 1,64 % _________________________________________________________________ _________________________________________________________________ ÖSSZESEN 100 % Forrás: Raffay Ernő: A vajdaságoktól a birodalomig, 52.o.