Reflexió a párizsi eseményekről (Jutta Hausmann)
A múlt heti párizsi merényletek világszerte döbbenetet váltottak ki és az áldozatokkal való szolidaritás nyilatkozatait, valamint a terrorizmus elutasítását hívták elő. Mindezzel párhuzamosan
keresztény
tollak
nyomán
is
napvilágot
láttak
differenciálatlan
megnyilvánulások, amelyek a vallások közti törésvonalakat inkább mélyítik, semmint áthidalják. Teológusként kihívás előtt állunk, újra kell gondolnunk, hol is állunk azon a szőttesen, amely egyfelől erőszakból, vallási intoleranciából és rasszizmusból, másrészt pedig emberi nyitottságból, a saját identitás erőszakmentes közvetítéséből és szolidaritásból fonódik össze. Ehhez kapcsolódik az a kérdés is, miként viszonyulunk a képek hatalmához – a vizuálisan megragadhatóakhoz, valamint az éppoly fontos nyelviekhez. Igen, pont az utóbbiak azok, amelyek erejét túlságosan gyakran alábecsülik. Egyik partnerintézményünk, a neuendettelsaui Augustana Teológiai Egyetem (Bajorország) munkájába betekintve, impulzusokat szerezhetünk erről. Markus Buntfuß professzor (Rendszeres
Teológiai
Tanszék)
2015.január
11-én
kelt
egyetemi
istentiszteleti
prédikációjában ezeket a kérdéseket mélyebb reflexióba foglalta. Az alábbiakban ennek kéziratos változatát közöljük.
A képek hatalma A vízkereszt utáni első vasárnapon, 2015. január 11-i egyetemi istentisztelet keretében elhangzott prédikáció a neuendettelsaui Szent Laurentius templomban. Igehirdető: Prof. Dr. Markus Buntfuß (Fordította: Móricz Nikolett)
Amikor múlt hét elején elkezdtem készülni a mai istentiszteletre, elhatároztam, hogy a reformáció évtizedének idei „Reformáció –Kép és Biblia” című témájáról fogok prédikálni. Aztán múlt hét közepétől aggodalmat keltő, szörnyű hírek jutottak el hozzánk Franciaországból. Először Michel Houellebecq „Meghódolás”1 című regényéről bontakozott ki heves diszkusszió, amelyben egy olyan országról fest képet, amely az iszlám uralma alá került. Egy nappal később következett be a Charlie Hebdo nevű szatirikus lap munkatársai elleni merénylet, amely tizenkét ember életébe került, ismét egy nappal később pedig a túszdráma egy párizsi zsidó üzletben négy halottal, nem feledkezve meg a három megölt tettesről sem. A történteket természetesen rögtön összefüggésbe hozták egymással. Akadtak hangok, amelyek a merényleteket a fiktív regény megerősítéseként értelmezték, mások a szatirikus magazin karikaturistáinak meggyilkolását a nyugati médiában megjelenő iszlámellenes ábrázolások bosszújaként fogták fel, ez utóbbiak közé sorolták be Houellebecq könyvét is. Némelyek azt a következtetést vonták le, hogy a hatalmat átvevő iszlám fiktív képe egyáltalán nem esik távol a realitástól, mások pedig arra a konklúzióra jutottak, hogy egyáltalán nem kellene csodálkoznunk a radikális reakciók miatt, ha a médiában emberek vallási meggyőződését nevetségessé tehetik. Mindezt szem előtt tartva, az aktuális történtek kétségkívül rettenetes kommentárt szolgáltatnak a reformáció évtizedének éves témájához. Hiszen a képek hatalma, mind a nyelvieké, mind az ábrázoltaké semmi esetre sem csak olyan művészettörténeti vagy teológiai motívum, amelyet a reformáció korának képein és szövegein tudományos módon tanulmányozhatunk, hanem a képek hatalma – főként vallási kérdésekben – napjainkig hatóan nagy indulatokat kavaró, pattanásig feszülő politikai téma.
1 Michel Houellebecq 2022-ben játszódó utópisztikus regényében az iszlám Franciaországról mesél. A könyv a terrormerényletek napján jelent meg Franciaországban, sőt, Houellebecq is szerepelt a „Charlie Hebdo” legfrisebb kiadványának karikatúrájában. Forrás: http://www.zeit.de/video/2015-01/3983502234001/michelhouellebecqs-unterwerfung-eine-tragische-satire-gegen-europa-in-seiner-jetzigen-verfassung (A fordító megjegyzése)
1. A 16. századi reformátorok számára a képek a hitbeli bizonyosság közvetítőiként nem játszottak különösebb szerepet. Míg Kálvin és a reformátusok a képekhez kritikusan viszonyultak, Luther a képeket az adiaphoron dolgokhoz sorolta, tehát azok közé, amelyek a hit és üdvösség kérdésének szempontjából közömbösek és eltekinthetünk tőlük a jó vagy rossz közti különbségtételben. Személyes épülésünkre felhasználhatjuk, avagy el is hagyhatjuk őket, így hangzik Luther állásfoglalása. A hit mindenképpen az élő szó hallásából fakad, nem pedig a képek szemléletéből. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy Luther eltekintett volna a képek hatalmától korának teológiai és valláspolitikai vitáiban. Ellenfeleihez hasonlóan ő is gyakran élt a képi ábrázolás erejével, hogy a másik oldalt a karikatúra eszközeivel nevetségessé tegye, akár a pápát, akár a parasztokat vagy a zsidókat, valamennyiüket, részint drasztikus gúnnyal figurázta ki. Mivel nem képzőművész, hanem a szavak embere volt, főként nyelvi képeket és irodalmi polémiát alkalmazott. A vaskos karikatúrák terén mások voltak illetékesek – pl.: id. Lucas Cranach: „Pápaszamár Rómának” (1523).2 Tehát a képkérdés már a reformáció korában sem volt pusztán teológiai, hanem tömör valláspolitikai és médiaetikai kérdés is. Éppoly csekélységet tulajdonítottak neki az üdvösség elérésében, mint amennyire kevésbé akartak lemondani a képek saját érdekeknek megfelelő érvényesítésében. Hiszen a képek kedélyekre kifejtett szuggesztív hatása felülmúlhatatlan volt és a mai napig az, mert a leegyszerűsítést és túlzást szolgálják, gyakorta a jó ízlés, az illem és a kölcsönös tisztelet határán túl. A reformáció korában hatalmuk mindenekelőtt abban állt, hogy nem feltételeztek olvasási készséget és csak egy röpke pillantásra volt szükség a megértésükhöz. Ezenfelül gyorsan lehetett másolni és tömegesen terjeszteni azokat. Így tehát a vallási propaganda már akkoriban is előszeretettel nyúlt a képek plakátszerűen felhívó erejéhez. Ezért a reformátori képkritika és a sok egyházban jelenlévő reformátori vihar csupán 2 Kép forrása: http://www.museum-digital.de/san/singleimage.php?imagenr=25508&inwi=1&w=1363&h=610 (A fordító kiegészítése.)
féligazság, ha korrektül akarjuk felmérni a képi média hatását a reformátori nézetek sikerében és érvényesülésében. 2. És ma? Napjainkban is átélhetjük a képek töretlen hatalmát a társadalmi, politikai és nem utolsósorban a vallási életben. Lényegtelen, hogy karikatúráról, fotóról, avagy videóról van szó. Képekkel vagyunk körülvéve és az egész világból jövő képáradat határozza meg világképünket. Amellett gyakorta éljük meg mi is a képek ambivalenciáját, amelyeket sokszor elhamarkodottan pars pro toto vesznek, mintha nem csak egy aspektust és egy látásmódot, hanem a teljes valóságot képeznék le. Képvitában találjuk magunkat mi is, nem is annyira a képekről szólóban, hanem inkább a bennünk és velünk lévő képekkel, melynek során ellentétes érdekek és ideológiák küzdenek a hatalomért. Míg vannak, akik színes képet festenek a világról, amelyen a különböző kultúrák és mentalitások, felekezetek és vallások békésen egymás mellett élhetnek és kellene élniük, mások meg csak a fekete és fehér színhez nyúlnak, hogy olyan képet fessenek szemünk elé, amelyen csak jó és rossz, igaz és hamis, a saját védelme vagy az idegen általi meghódítás látható. Ezeknek a képeknek a szuggesztív hatalma leszűkíti a kapcsolatok sokszínűségét és túlságosan gyakran egyértelműséget szuggerál ott, ahol a valóság többértelmű és komplex. Ennélfogva a leegyszerűsítő képek a valóságot fenyegetik, amelyek közül egyetlen képet sajátítanak ki maguknak, rövidítenek meg és torzítanak el. Akkor személyek plakátjai kerülnek előtérbe és a festmények elfojtják a mögöttük álló történeteket, amelyeket ismernünk kellene, hogy tisztelhessünk és megérthessünk más embereket, más hagyományokat, más szokásokat és más meggyőződéseket. 3. Mindez a képek csábító erejével szembeni masszív fenntartáshoz vezethetne. Némelyek talán a zsidóságban és iszlámban lévő képtilalomra gondolnak, amely a kereszténységben különféleképpen került megítélésre. Mégis, az általános képkritika biztosan elhibázott lenne és a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntenénk. Az általánosító képeket illető jogos kritika
maga is formálissá válik, amint a fókuszt a képek értékére, illetve jelentőségükre helyezi át benyomásaink feldolgozása és a valóság bennünk végbemenő megértése szempontjából. Mert a képalkotás egészen elementáris szükséglet, amely az emberi tájékozódást segíti. És ha nem alkothatunk képet valamiről, ez még biztosan nem garancia arra, hogy egy tényálláshoz vagy emberhez igazul viszonyulunk. Szükségünk van a képekre és rá is vagyunk utalva képekre, mert képek nélkül nincs képzelet, nincs vélemény és nincs tájékozódás. Akinek nincs kép a szeme előtt egy dologról vagy emberről, az nem tud valamit vagy valakit elképzelni, a dolog vagy személy kontúrok nélküli, fakó, homályos és absztrakt marad. Ebből kifolyólag a teológusok és filozófusok nem csak kritikával illették a képeket, hanem dicshimnuszt is zengtek róluk. Különösen nyomatékosan jelenik ez meg Georg Gottfried Hamann-nál, aki Immanuel Kant kortársa és kritikus útitársa, továbbá Johann Gottfried Herders tanára volt. Hamann írja (Aesthetica in nuce): „A nézetek és indulatok nem úgy beszélnek és értendők, mint a képek. A képekben benne foglaltatik az emberi megismerés és lelki boldogság teljes kincse. A teremtés kezdete és történetírójának első benyomása; -- a természet kezdeti megjelenése és kezdeti gyönyörűsége egyesülnek az igében: És lett világosság! Itt kezdődik a dolgok jelenlétének megérzése. Végül Isten dicsőségének érzékelhető kinyilatkoztatását mesterművével, az emberrel koronázta meg. Isteni alakban teremtette meg az embert; -- Isten képmására teremtette őt.” Hamann az Ó-és az Újszövetség bibliai hagyományát nem csak könyv- hanem képvallásként is értelmezi. A Biblia elején a teremtés úgy jelenik meg előttünk, mint egy kép, és a láthatatlan Isten képmásaként áll az ember ennek a teremtési képnek a középpontjában. Ezen a képen természetesen minden ember származásától és bőrszínétől, nemétől és korától, társadalmi státuszától és személyes teljesítményétől függetlenül Isten teremtményeként és képmásaként rajzolódik ki szemünk előtt. Miként azt teológiailag az egyediben megértettük, most is úgy kellene ezt elénk állítani. Érdemes lenne erről teljes igehirdetési sorozatot tartani. Bárhogy is legyen, döntő, hogy a bibliai vallások semmiként sem képellenesek vagy kép nélküliek, és nem is lehet így értelmezni őket.
Az üdvös és jó képekben inkább „az emberi megismerés és lelki boldogság teljes kincse” foglaltatik, - legalábbis Hamann így mondaná, és Herder még hozzáfűzné ehhez, hogy az ember istenképűségéről szóló bibliai kép az ember igaz emberségre és emberszeretetre történő meghatározottságának élő és szemléletes képe. Éppen ezért a reformáció évtizedének idei „Kép és Biblia” című témáját az ambivalens és erőszakos képek aktuális benyomása alatt sem akarom úgy értelmezni, mint felhívást az általános képkritikára. Mert a képekben, csakúgy mint a szavakban és gesztusokban az emberek mindkét oldalt kifejezésre juttathatják: tiszteletet és provokációt – toleranciát vagy ellenségességet – elismerést vagy elutasítást – megbecsülést vagy becsmérlést. Nem csak a jelen események tanítanak bennünket valami újra, hanem már azok a történések is, amelyekről a reformáció fogalma alatt már különböző perspektívákból megemlékeztünk és áttekintettünk. És így őrizzen meg bennünket Isten békességéjének üdvösséges képe Jézus Krisztus személyének élő képében. Ámen.
