Randevú Heidenauban. Andai Ferenc

5_Andai.qxp:Layout 1

2/22/10

12:07 AM

Page 14

• Andai Ferenc • RANDEVÚ HEIDENAUBAN

Andai Ferenc

Randevú Heidenauban Az idei esztendôben szinte egész éven át ünnepli az ország Radnóti Miklós születésének századik évfordulóját. Most, amikor régi jegyzeteimet lapozgatva, e sorokat írom, visszaemlékszem a bori rabtársakra, barátaimra, a heidenaui táborra a szerbiai Érchegységben, ahol 65 éve hosszú, keserves hónapokat szenvedtünk Radnóti Miklóssal és még négyszáz fogollyal együtt. Az egykori heidenaui tábor már nem létezik, helyét dús erdôség borítja. A néhány megmenekült heidenaui fogoly már az örök vadászmezôkön nyugszik.Volt, aki a táborban lelte halálát, volt, akit a visszavonulás útján kaszaboltak le. Gyilkolták ôket Cservenkánál, Abdánál és útszéleken, és akik túlélték mindezt, azok többsége németországi büntetôtáborokban vesztette életét. Csupán maroknyi „heidenausnak” jutott természetes szenderülés a túlvilágba. Ma augusztus 20-át írunk. Ugyancsak augusztus 20-át írtunk hatvanöt évvel ezelôtt, egy vasárnapi reggelen, amikor a heidenaui foglyok lábairól lekerültek a spárgákkal szorított fapapucsok és visszakapták elkobzott bakancsaikat. Valamiféle rendkívüli esemény volt szimatolható a felajzott levegôben. A heidenaui és a többi bori táborok története csepp a tengerben, csupán parányi része a II. világháború borzalmainak. A magyar nemzetnek azonban a „Heidenau Lager”, említése sokkal többet jelent. Itt élt, itt szenvedett, itt végzett rabszolgamunkát életének utolsó hónapjaiban Radnóti Miklós, a költô, akinek versei, különösen a heidenaui versei a világirodalom gyöngyszemei lettek. Mint korábban említettem, a heidenaui tábor rabjai már nem élnek. A sors különös kegye: engem még itt felejtettt, hogy bori életünk szomorú napjairól, sebesült lélekkel, beszámoljak az utókornak. •••

1943 ôszén, érettségi után, aktatásával kezemben mind keserûbben, reményt vesztve kódorog-

tam a pesti utcákon. Az egyetemek kapui bezárultak elôttem. Munkát kerestem. Segédmunkát, ipari munkát, bármilyen munkát a szûkös megélhetéshez. A rengeteg helyen, ahol munkára jelentkeztem, hol durván, kíméletlenül, olykor sajnálattal, vagy utálattal józanítottak ki, oszlatták el reményeimet. Hiába kószáltam, hiába próbálkoztam, mindenhonnan kiebrudaltak. A belvárosi gimnáziumban a nemzeti ünnepek alkalmával büszkén tûztem ingemre a kokárdát, szívvel-lélekkel magyar voltam, vágyaim, reményeim az egekig értek. A reménytelen álláskeresés, az egyetemek rideg visszautasítása mint jeges zuhany zúdult kobakomra. Zsidó fajú állampolgár lettem, felesleges, kellemetlen személy. A gimnáziumi években nem éreztették velem „kiváltságomat”. A diákok római katolikusok, reformátusok, evangélikusok, izraeliták voltak, így szerepeltünk az évkönyvekben, betûrendben. Nem fajok voltunk, hanem vallások, barátok és hazafiak. A II. világháború, Hitler világot pusztító fantazmagóriája magával ragadta a „csatlós országokat”, vérfürdôben pancsolt a fél világ, százmilliók nem érték el életük delét. Kétségbeesett munkakeresésem 1944 tavaszán megoldódott. Május 16-án, kedden, hajnali öt óra tájban valaki dörömbölt ódon bérházunk földszinti lakásának ajtaján. Özvegy anyámmal kettesben laktuk a szoba-konyhát, a szûk kis speizban pedig a nálunk is szegényebb Máthé házaspár lakott; a WC az udvarban volt, fürdôszoba csupán az álmok világában létezett. A dörömbölés erôsödött. Kikászálódtam az ágyból, kócosan, álmos szemekkel kinyitottam a riglivel zárt konyhaajtót. Kefebajszú, komor fullajtár papírcetlit nyomott a kezembe. A küldönc, SAS (Siess, Azonnal, Sürgôs), dringend-behívót adott át, közérdekû munkaszolgálatra. Füle mellôl tintaceruza került elô, a ceruzát komótosan megnyálazta, majd orrom alá bökte, hogy aláírjam az átvételt.

• 14 •


2/22/10

12:07 AM

Page 15


Egy pillanatig haboztam. Forgott velem a világ. Mit tegyek? Mit is tehetnék? Aláfirkantom. De vigyázok, hogy szép, lendületes gyöngybetûket írjak. Ügyeltem rá, hogy a kezem ne remegjen. Miért? Ôrület. A kézbesítô most táskájába teszi plajbászát, köszönésül fejéhez emeli kezét, majd elrobog. Anyu, apró kis asszonyka, most veszem észre, már mellettem áll flanel hálóingjében, remeg, még nem tudja, mi történt, de sejti; kapiskálja, hogy valami olyan szörnyûség kezdôdik a mi kis életünkben, amire eddig még nem volt példa háborús napjaink szomorúságában. Ami most történik velünk, valami sokkal gyötrelmesebb, mint a megélt kilakoltatások sora, a pénztelenség és az állástalanság nyomorúsága. Thury néni, házmesterünk, az örök kíváncsi kukucskáló már a konyhánkban van. Látta a futárt, érzi, hogy rossz hírt hozott, Anyu körül toporog, simogatja, vigasztalja. A behívót már százszor is elolvastam, pontosan a nevemre szólt. Lám, valaki mégiscsak vagyok. Ismernek. A hatóság ismer, pedig sohasem találkoztam velük. És dolgozni hívnak. Közérdekû munkaszolgálatra. Hova? És mit kell majd csinálnom? Majd megtudom késôbb. Vácott kell jelentkezni 18-án, vagyis két nap múlva, holnapután. Itt kell hagynom édesanyámat és a szûkös kis lakásomat. És ez elszomorít. Itt hagyom életemnek egy elveszett darabját. Úgy érzem, hogy váratlanul jogfosztottabb lettem, mint egy bûnözô, akit a túlkapástól ügyvédek, törvények védhetnek. Hirtelen mindenféle zagyva, kavargó gondolat cikázik fejemben. Elkeseredés, mintha béklyó csavarodott volna szívemre, félelem, aggódás anyámért, düh és bosszúság tehetetlenségemért. Mi is kell az ilyen bevonuláshoz? Gondolom, mint a cserkészek kirándulásához. Bakancs, viharkabát, kulacs, bicska, kanál-villa és hátizsák. Összes tulajdonom egy agyonmosott kötött ing, kifordított hosszúnadrág és egy kitaposott, lyukas, papundeklival házilag foltozott félcipô. Aztán bekecs is kellene a hideg napokra. De nincs. Pénz sincs. Micsoda gondok. A jólelkû házmesterné kapuzásból összekuporgatott pénzébôl 100 pengôt kölcsönöz Anyunak a vásárláshoz. Kevés idônk van holnapig. Rohanunk a Vilmos császár úti cserkészboltba csajkáért, kulacsért, hátizsákért. Féktelen zûrzavar, tülekedés, zsivaj, rimánkodás a szükséges portékákért. Bekecs még volna az üzletben, de a pénznek már nyaká-

ra hágtunk, a bakancsok már elfogytak, az értelem minden kísérlete szertefoszlott. Anyám fátyolos szemekkel, de türelmesen nézi a kavarodást, a bolti veszekedést. Lassacskán a lárma csitul, a dulakodó emberek még fel sem fogták teljesen a váratlan behívó parancsot, most tudatosulnak bennük a SAS behívók gonoszul csengô mondatai. Csaknem mindenemtôl megfosztva érkeztem félcipôben Vácra. Az állomásról egy ormótlan hodályba irányítottak A helyiség már megtelt, cókmókok a priccseken. Ismerkedés, zsivaj, Ukrajnát már megjárt veteránok és zöldfülû fiatalok, akárcsak én. Az önszánakozásnak ezekben az órákban nem volt helye. Hiszen mindannyian elhagyatottak lettünk, éreztem, hogy egymásra vagyunk utalva, az egyedüllét érzése a veszélyben további veszélyeket jelent. Ismeretlen érzés kerített hatalmába. Nem emlékeztem, hogy valaha is tapasztaltam volna már ehhez hasonlót: féltem, lábam-kezem hideg volt. Nem voltam roszszul, csak éppen untam önmagamat és dühöngtem, anélkül, hogy mutattam volna. A váci hodály, amit mi Curia szállónak neveztünk, zsúfolásig megtelt. Esteledéskor az újonnan érkezôket Szôdligetre terelték. A váci óriás barakkban hamarosan megindult a találgatás: hova visznek minket? Az Ukrajnát már megjárt munkaszolgálatosoknak, talán a keretlegénység körébôl, talán a jóég tudja honnan, sikerült „kondérhíreket” beszerezniük, tôlük értesültünk mi többiek, hogy állítólag a szerbiai rézbányákba megyünk az elôzô 43-as kényszermunkásokat felváltani. „Hurrá” – kiáltott fel pökhendien az egyik kajlalábú fiatal –„ Szerbia; még soha nem voltam külföldön, most talán sikerül.” Viccnek szánta? Félelmében mondta? A többiek bosszúsan lehurrogták a bohókás féleszût. Már tizedik napja vagyunk Vácott. Eddig semmi sem történt velünk. Lófrálunk ide-oda a tábor területén. Mint kaleidoszkóp-képek, minden nap számtalanszor cserélôdnek a „kondérhírek”. Találgatások, optimista-pesszimista álmok zûrzavara. Május 24-én már többé-kevésbé tudjuk, hogy rövidesen Borba szállítják a Vácra gyûjtött népséget. Május 27-én kora hajnalban a váci Csuka-telepi futballpályára terelik nemcsak a váci munkaszolgálatosokat, de ide irányították már a szôdligeti és kosdi különítményt is. Mintegy kétezren tolongtunk a futballpályán. Radnóti Miklós is közöttünk van, ôt a szôdligeti táborból irányították ide.

• 15 •


2/22/10

12:07 AM

Page 16


A keretlegénység egy harcsabajszú zupás ôrmester segítségével délre elrendezte a századokat, szakaszokat, és menten a váci vasútállomás marhaszállító szerelvényeihez terelték a vegyeskorú társaságot. Nem tudom melyik kocsiba lökték be Radnótit, valószínûleg hasonló, trágyás szalmákkal bélelt marhavagonba, mint a többieket... Hamarosan csikordultak a szerelvények kerekei, becsapódtak a vagonajtók, kattantak a zárak; összepréselt, ketrecbe szorított rabok lettünk. Tehetetlenek vagyunk. Odatartottuk nyakunkat a pribékeknek. Ez ôrület. Ki érti ezt? A csapda bezárult. A bori hegyekbe költözünk. Ott kell majd élnünk. De meddig? Öt napot töltöttünk a lezárt marhavagonokban. Egymáshoz préselve, asztmás hörgések, penetráns bûzök felhôjében, a rothadó szalmán kuporogva. A fiatalok sírnak, az öregek vitatkoznak, szóváltások csattannak, fokozva a feszültséget. A szellôzônyíláson áramlik be olykor egy kis szellô és egy kis sápadt fény. Szerelvényünk hol Zimonynál, hol Karlócánál, Eszéknél vesztegel, légitámadások, bombák robbanása a közelünkben. Egy idegrohamos öreg felordít: „Bár már telitalálat lenne ezen az átkozott vonaton!” A többiek lehurrogják, durva, rekedthangú szitkok, káromkodások repülnek felé. Belgrádon túl, Nis után, a Zajecari pályaudvaron a keretlegények kinyitják a csikorgó vasajtókat. Pislogunk a hirtelen beszûrôdô fényáradattól. Gémberedett tagjainkat ropogtatjuk, szedelôzködünk, az ügyeletes katonák már ordítoznak felénk, hogy siessünk, siessünk mihamarabb. A pályaudvaron fegyveres, szürkemundéros, német katonákat látunk; „schnell, schnell”, kiáltoznak a magyar keretlegénység felé. Tereljétek gyorsan a bandát a szomszédos keskeny nyomtávú síneken várakozó nyitott szeneskocsikhoz. Zaj, rikácsolás, sürgésforgás és kakofónia – a bolgár határ közelében, ahol vagyunk. Az öt napos út a lezárt vagonokban szörnyû volt. Az éhség és a kialvatlanság még elviselhetô volt, de a szomjúság önkívületig feszítette idegeinket. A megállóknál vízért ordítottunk, keserves ordibálásunk süket fülekre talált, fütyültek ránk. A légitámadások alatt ôreink elhagyták a vagonokat, a szabad ég alatt hasrafeküdve kerestek menedéket a közelbe csapódó bombák elôl. A zajecari pályaudvaron hamarosan elhelyezkedünk a nyitott szeneskocsikban. Június elsejét írunk, szikrázó napsütés, hunyorgatunk a fényben. Vonatunk most keskeny nyomtávú síneken

halad. Két kimustrált, liliputi gôzmozdony elôl, két mozdony pedig hátul prüszköli a füstpamacsokat. A kis kanyargó „kávédaráló” most nem szenet, hanem kényszermunkásokat szállít a bori rézbányák területére, a Szerb-érchegység szívébe. A sínpálya meredek hegyoldalon fut, váratlan hajtûkanyarokkal, lejtôkkel, emelkedôkkel váltakozva. A szenesvagonok végtelen sorát húzzák, tólják a sipolgató, recsegô gôzmozdonyok. Az egyik frézszínû szeneskocsiban, amelyikre kis cókmókommal felkapaszkodtam, talán húszan-harmincan lehetünk. Vegyesen, idôsebbek, fiatalok. A táj káprázatos. Vad erdôk, sziklaszirtek, bársonyterítôs, tarka színekkel hintett vadvirágos völgyek ölén kanyarog velünk a „kávédaráló”. Pillanatokra elfelejtkezünk, hogy nem turisták, hanem balsorsú foglyok vagyunk; nem önakaratunkból kerültünk erre a lenyûgözôen szép vidékre, és még nem ismerjük a borongósnak sejthetô végsô állomást. Kocsinkban az oldalak körül otromba falócák húzódnak. Az egyik lócán markáns arcú, szelíd mosolyú férfi ül és magyaráz. Bricsesznadrágot, meg drapp viharkabátot visel. Szôkésbarna, hullámos haját felborzolja a hegyi fuvallat. Volt valami a lényében, talán csillogó szeme, talán szerény mosolya, ami tüstént barátságossá tette és bizalomgerjesztô, megnyugtató hatást keltett. A fiatalembert többen körülállták; szorongó kérdések tucatját röpítették felé. Bonyolult talányok, rebesgettük, hogy csupán találgatás lehet a felelet. Fohászkodtunk, hogy a férfi válasza ne borongós, hanem kedvezô legyen. Kérdezték: mit gondol? Mikor lesz orosz offenzíva? Valóban borzalmas a bori bánya? Vannak-e partizánok körülöttünk és kinek a pártján? Mit gondol, lesz-e invázió és ha igen, mikor? Találgatások, feltevések. Özönlöttek a kérdések a férfi felé, mindenki megnyugató válaszra várt, mint betegek az orvosi rendelôkben. Szoros gyûrû formálódott a viharkabátos körül. A férfi homlokából hátrasimította haját, higgadtan, fesztelen figyelemmel nézegette a többieket; minden kérdésnél kis ideig mérlegelte válaszát. Kezével vékonyka angol pipát pörgetett, a parázs már régen elhamvadhatott. Az egyik sorstárs, kis pufók emberke oldalba bökött, hangjában mély tisztelettel, megilletôdéssel suttogta fülembe: – Ez Radnóti Miklós –, majd hozzátette: Radnóti, a költô. Sorstársam mélyen arcomba nézett, bejelentésére valamilyen hatást várt, csodálatot, vagy meghökkenést, de semmi sem történt. Hogy tovább érzékeltesse a

• 16 •


2/22/10

12:07 AM

Page 17


viharkabátos férfi jelentôségét, társam buzgón hozzátette: „Tanár is.” Ekkor történt ismerkedésem Radnóti Miklóssal, a Bor felé pöfögô szeneskocsiban, 1944. június elsején. Ôszintén szólva, restellem, de ekkor hallotam elôször a költô nevét, verseit soha nem olvastam, magyar tanáraim a középiskolában nem említették verseit, meakulpázom mûveletlenségemért. Már félórája kanyarog velünk a gôzös a Szerbérchegységben, amikor az erôs napsütést komoly esôfelhô-gomolyagok váltják fel. Viharos szél süvít, mire Borba érkezünk. Alkonyodik. Az állomáson már vár reánk a helyi keretlegénység. A közeli Dresden táborba terelik a népséget. Menten ízelítôt kapunk a fogadtatásból, türelmetlen vad kirohanások, puskatusolás, félelmetes parancsok hirdetése, durva lökdösôdés és komisz nyelvezet. Nem is olyan régen még tiszteletet váró emberpéldányok voltunk, most egycsapásra élôhalott agyagfigurákká váltunk, megdermedve a durva keretlegénység örjöngésétôl. A Dresden táborban olasz foglyok szakácskodnak, Badoglio tábornok volt katonái. Bûzös burizslevest öntenek csajkáinkba. Undor és émelygés kavarja különösen a fiatalok gyomrát, az orrfacsaró, szürkés lét csupán az edzett, Ukrajnát járt férfiak hörpintik le egyhajtásra. Az idôsebb tapasztalt veteránok figyelmeztetik a fiatalokat, hogy enni kell, akár a mocskot is, enni muszáj. Az „ukisok” felkészültek erre a fogadtatásra, a fiatalok akkor avatódtak be. Most kezd elérni a tudatunkhoz, hogy barmok lettünk, akiket széttaposhatnak mint kártékony férgeket. Egy-kettôt fújnak ránk és úgy eltûnhetünk a föld színérôl, mint aki soha nem is élt. A II. világháború során a németek leigázták az európai országok többségét, az egykori Jugoszlávia, amelynek Szerbia volt a központja, ugyancsak „náci”-német fennhatóság alá került. A Szerbia területén lévô rézbányába az 1943-44-es években, a németek követelésére, a magyar állam szolgáltatta a munkásokat. A németek persze pompás üzletet csináltak. Rengeteg ingyen munkást kaptak a bányába. Mind a mai napig vitatható, hogy az akkori magyar állam vezetôsége szabotálhattae a német követeléseket, avagy örömmel látta, hogy végre valahára megszabadulhatott a kellemetlen „kétes elemek” ezreitôl. A Dresden tábor siralmas éjszakája után, másnap a hajnal derengô fényében a szomszédos Berlin táborba terelik a szeneskocsik újoncait. Ez egy nehéz nap nyitánya volt.

A Berlin láger a központi tábor. A szögesdróttal körülvett Berlin tábor mint a pokol tornáca. Rongyokba bugyolált, ólomszürke, fekélyes lábú-karú csontbrigádok csoszogtak el az ágaskodó kikötô póznák elôtt, némán, hangtalanul, tudván-tudva, hogy velünk, újoncokkal beszélni szigorúan tilos, és nekünk tilos hozzájuk szólni. A kopasz, emberszabású roncsok, szürke szemekkel meredtek felénk. Ezek az élôhalottak alig egy esztendôvel elôttünk kerültek ide Magyarországról. Az áldozatok feletti iszonyatot nem lehet felejteni. A néma brigád sebesre gyalogolt lábait látjuk, fülünkben csengenek, amit csak képzeletünk hall, a jajgatás, panaszkodás és nyöszörgések átkos szörnyûségei. Közvetlenül a Berlin tábor mögött terül el a hírhedt rézbánya, ahol lépcsôzetesre vájt kráterek sorakoznak. Itt dolgoznak, csákányoznak, csilléznek két 12 órás turnusban a lealázott rabok ezrei. Messzire hallatszik a markológépek zakatolása, az éjjel-nappal cikázó törpemozdonyok pöfögése. Amikor megpillantjuk „Dante poklát”, látszólag minden úgy megy, mint más napokon. Zakatolás, robbantólyukak fúrása, csillekocsik rakodása, ürítése, bánya-terasz vájás; mint apró hangyák nyüzsög az alultáplált emberek serege. A Berlin táborban pillantjuk meg elôször az összes bori táborok hirhedt parancsnokát, Marányi Ede alezredest. Katonai eleganciával öltözött, hivatásos katonatiszt. Enyhén pocakos, testére szabott mundér, fényesre suvikszozott csizma, mint földesúr, aki birtokát szemléli, lovaglópálcájával ütemesen csapkodja csizmaszárát. Heherészô tisztjei veszik körül, cigarettával kínálgatják egymást, idônként közömbösen felénk néznek, ott állunk elôttük felsorakozva, kimerülten, alig harminc méternyire a „vezérkartól”. Éjszakára a Berlin tábor egyik szutykos karámjába terelnek bennünket. A kimerültségtôl, a látottaktól álmatlanul forgolódunk, lelki szemeinkkel látjuk borús jövônket, hogy rövidesen mi is szívet szomorító élôhalott roncsok leszünk, mint 43-as elôdeink. Félelem? Egy pillanatra sziklaszilárdan érzem, hogy egy magasabb hatalom irányítja sorsunkatt. Nehéz hinni a balsejtelmeknek. Tudjuk, veszély fenyeget bennünket; megrázkódom, félek, de érzem, hogy gyáva nem vagyok. A következô hajnalban röpke percek alatt kiebrudaltak bennünket cókmókunkkal együtt a mocskos karámból. Terepjáró teherautók sora-

• 17 •


2/22/10

12:07 AM

Page 18


koztak a tábor tisztása elôtt. Nem tudom megokolni miért, de a gyöngeség és csüggedés hulláma gyorsan eltûnt. Már sejtettem, hogy valahova visznek minket, újonnan érkezetteket errôl a sátáni helyrôl. Mindegy hogy hova, csak vigyenek, vigyenek, többet szót sem ejtek fenyegetô veszélyekrôl. A bori honvédek néhány perc leforgása alatt oszlopokba rendezik a kiválasztott századot, mint birkákat felgyömöszölnek bennünket a nyitott teherautókra, a motorok felberregnek. Messzire? Közelre visznek bennünket? És miért? Az ôrség néma, mi nyugtalanok vagyunk. És tehetetlenek. Ilyen némán kell tartanunk a nyakunkat. A túlerôvel tehetetlenek vagyunk. A teherautós karaván német sofôrökkel, berregô motorokkal északnyugat felé kanyarog a göröngyös, repedezett, sziklatörmelékekkel teli országúton az Érchegység, a Homoljske planine belsejébe. A nyitott jármûvekrôl kilátunk a festôi tájra, elbûvölôen szép a tavaszi természet erdôszéli vadvirágainak burjánzása, a harmatos dús zöldek változatossága. Az út mentén hamarosan, mintegy tizenöt perces autózás után feltûnik az Innsbruck tábor, mélyzöldre pingált faépület. Tábla a kapu felett: „O.T. Innsbruck”. Ahogy emelkedve haladunk a göröngyös országúton, további táborok bukkannak fel az út baloldalán; majd a Kupinova glaván, a Szerb-érchegység csúcsán, ezerméternyire a tengerszint felett elôbukkan az ugyancsak sötétzöldre mázolt épület: „O.T. Lager Heidenau”. A német sofôrök leállítják a berregô motorokat. A málhás utasok, ki ügyesen, ki ügyetlenül, lekászálódnak a teherautókról. Az egyik felhevült fiatal dongalábú hórihorgas, izgalmában éles hangon, röhögve elkurjantja magát: „Végre megérkeztünk! Hurrá! Randevú Heidenauban”. Idegfeszültség, idegfeszültség, mormog az egyik veterán, aztán hozzáteszi: ”szegény gyerek”. Száll Antal, tartalékos hadnagy, a Heidenau láger parancsnoka helyettesével, Turner György zászlóssal, továbbá néhány keretlegénnyel már felkészülve várták a tábor jövendô „vendégeit”. Mielôtt a drótkerítéssel körülvett, heidenaui tábor területére irányítanák a századot, elôbb a táborral szemben elterülô rétre terelik a honvédek az újdonsült népet. A vegyes társaságból egyenes sorokat faragnak a keretlegények. A tisztek nem teketóriáznak: kemény szavakkal máris hirdetik, hogy mit nem szabad, mi a tilos, és a vétkekért milyen megtorlás jár a bûnösöknek. Az igehirdetések után megkezdôdött Turner zászlós parancsára a pokrócok kiterítése. Majd a

hátizsákok, zsebek kiürítése. A mitugrász Turner zászlós hangja keményen csattogott: „ mindenféle pénzt kirakodni; forintot, dinárt, pokrócra vetni ékszert, fényképezôgépet, zseblámpát, könyveket. Hátizsákot, bekecs-, gatyazsebeket kiüríteni.” Sisák tizedes, akire már a Berlin lágerben felfigyeltünk, lassú, csattogó hangon közli a muszosokkal: „Szökésért, szökéskísérletért halálbüntetés jár.” A kaján Sisák ívet köröz, mindegyik fogollyal aláíratja a szökésrôl szóló hirdetményt. Bakancsainkat elkobozták, fapapucsban vonulunk be a Heidenau láger területére. A zöldre pingált Heidenau láger tölgyfakerítéssel van körülvéve, a kerítés körös-körül szögesdróttal szegélyezett. A nagykaputól jobbra elterülô hat barakkba osztják szét a muszosokat. Horváth tizedes végzi a szortírozást. A hatos számú barakkba kerülnek a törvények által zsidóknak tekintendô keresztények, a további öt barakkba kerülnek a többiek. A kikeresztelkedettek fehér, a többiek sárga karszalagot viselnek. Balra, a boltíves kapun belül húzódnak a legénységi barakkok, az orvosi rendelô, az élelmiszerraktár, a konyha. A tisztek szállása tágasabb. A német todtista munkavezetôknek külön helyiség jut a legénységi szállás közelében. A rabok barakkjaival szemben, mintegy harminc-harmincöt méter távolságban tégla alakú latrina lejt. A Heidenau láger parancsnoka, Száll hadnagy, szôkehajú harmincöt év körüli jómegjelenésû férfi már az elsô napon megbízottakat jelöl ki a muszosok közül. Száll hadnagy, aki tartalékos tiszt, úgy tûnik favorizálja a megbízotti pozíciókra a nemrégiben még tartalékos tiszti állítmányhoz tartozott munkaszolgálatosokat. Junger József dr., hajdani zászlós, neves jogász, a Magyar Cionista Szövetség alelnöke lesz a láger fômegbízottja. Kisportolt, határozott, egyenestekintetû, energikus fiatalember, ukrajnai poklot megjárt, tapasztalt férfi, akibôl sugárzik, hogy vezetô egyéniség. Junger hamarosan mindenki által respektált összekötô lesz a rabok és a rabtartók között. Kovács Zoltán volt tartalékos fôhadnagy és Gara György ex-zászlós adnak segítséget Junger megbízatásához. A barakkok szorosan egymás mellett voltak. Csupán a bejárataik voltak 8-10 méter távolságra egymástól. Mivel hat barakk volt a 402 rab számára, nem számoltam, de gondolom mintegy hatvanan lehettünk egy barakkban, sorokban három emeletes priccseken. Orvosoknak, szakácsoknak és még néhány úgynevezett vételezônek külön szállása volt. A hatos barakkban „fehé-

• 18 •


2/22/10

12:07 AM

Page 19


rek”, az ötös barakkban erôteljes, viharvert ukrajnások és fiatalok zöme. Radnóti a 6-os barakkban volt. A szomszédos 5-ös barakkban tömörült az érettségizett fiatalok többsége, akik irodalomkedvelôk voltak; az 5-ös barakkban volt Junger és Háy Károly is, továbbá a Miklóshoz hasonló korú Ukrajnát járt intelligencia tekintélyes része. Junger is az 5-ös barakkban volt, az ajtóval szemben, a második emeleti priccs volt a fekvôhelye, nekem az egyik földszinti jutott. A mi barakkunkban volt többek között Junger két „segédje”, Gara Gyuri és Kovács Zoli is, Rubinyi Ervin, Rubinyi Mózes irodalomtudós fia, Szüsz Péter, iskolatársam, a késôbbi világhírû matematikus, priccs-szomszédom pedig Radnóti Miklós pesti ismerôse, Háy Károly László festômûvész volt. Az elsô éjszaka félálomban telik. Az alvók nyivákoló lélegzése és sipító horkolása, a nyögések, hörgések kakofóniája a gyöngeség és csüggedés hullámait zúdítja ránk. Meghatottság nélkül látjuk, hogy mint az emberiség csöppnyi szigete, pillanatok alatt milyen feneketlen mélyre süllyedtünk. Hajnali öt órakor ébresztô, sorakozó. A konyhán feketekávészerû lét mérnek csajkánkba, két napra szóló, penészedô, félkilós kenyeret osztanak.Vissza a barakkhoz. Körzettakarítás. Rohanás a latrinára, lökdösôdés a hatalmas, mélyrevágott vájú elôtt; bûz és utattévesztett fröcskölés; állattá vedlett szeméremsértôk vagyunk. Sorakozó. Munkára indul a rabok hada. Az országút túlsó oldalán, göröngyös dûlôn menetel ormótlan fapapucsokban a század. Mintegy tizenöt percnyire a tábortól elérjük kiszemelt munkaterületünket. A Todt szervezet vezetôje már várta a társaságot; Schleghorn a neve, Junger lép hozzá, rövid beszélgetés, majd tolmácsolja számunkra a Todt vezetô utasításait: négyes brigádokat kell kialakítani csillézéshez, csákányozáshoz, talicskázáshoz. Nagyszabású földmunka kezdôdik vasútépítéshez. Rövidesen kialakulnak a négyes brigádok. Junger tolmácsolja, hogy szabadon alakíthatjuk brigádjainkat. Rubinyi Emillel csákányozom, Szüsz Péter és Duschinszky Feri talicskázik nekünk. Közvetlenül a mellettünk lévô brigádban egy talicskát emelgetô, már ismerôs arcot látok. Igen, ez a kellemes arcú költô, akit a szeneskocsiban oly mohón kérdezgettek, Radnóti Miklós. Kezdôdik a munka. A Todt vezetôk újabb és újabb utasításokat adnak. Junger tolmácsol, az

egyik todtista tajtékzó dühvel puskatussal hadonászik, hogy ilyen kubikoláshoz nem értô bandát küldtek ide vasútépítéshez. Lassacskán megértjük, hogy majd alapot kell döngölni a késôbb lerakandó vasúti vágányokhoz. Radnóti visszafelé tolja kiürített talicskáját, Szüsz Pétert megállítja és mutatja Péternek, hogy ne felülrôl, hanem alulról markolja a targoncát, úgy könnyebb és eredményesebb. Délben tábori konyha gördül a völgybe, ahol dolgozunk. Csajkánkba burislevest öntenek. Radnóti ebédidôben a fiatalok körül ül a lombos fák árnyékában és lassú tempóban csajkájából kanalazgat. A földmunka, lapátolás, talicskázás, csillézés szinte minden nap ugyanaz, mint az elsô napon. Munka közben, ahogy jövünk-megyünk néhány szót váltunk egymással. Nem vagyunk munkaôrültek, fásultan, komótosan csapkodjuk csákányainkat a todtisták nagy dühére. A déli pihenôkön lassacskán ismerkedünk; az egyik lágerorvos Bárdos Arthur színigazgató fia, Wellesz Bélának drogériája volt a Vilmos császár úton és Ede bácsi harcos szocialista volt. Radnótitól megtudjuk, akit Miklósnak szólítunk, hogy már kétszer megjárta a munkatáborokat, bori kirándulása a harmadik. Ahogy múlnak a monoton, fizikai munkával telt napok, lassacskán hozzáedzôdtünk a felügyelôk ocsmány pocskondiázásához. Az építési határidôket akarják velünk teljesíttetni, de ezek a határidôk rátermett kubikusokra, nem pedig különbözô korú, vegyes foglalkozású kényszermunkásokra voltak szabva. Két különbözô szemlélet összeütközése történt. A todtisták szinte reménytelennek látták feladatuk sikerét, mi reménytelennek sorsunk jobbrafordulását. Ebédidônkben menekülünk a tûzô nap elôl, a munkahely közelében csörgedezô Lipa patak partján keresünk menedéket a bükkfák és sudár tölgyek árnyékában. Munkaruhát nem kaptunk, saját holminkban kubikolunk. A fák sûrû lombjai alatt félmeztelenül hûsölünk, szeretteinkrôl álmodozunk és beszélgetünk. Az Ukrajnát-járt muszosok ijesztô történetekre emlékeznek viszsza, Radnóti szelíd mosollyal említi, hogy 1940ben kapta elsô, azonnali behívóját, másodszor 1942-ben Erdélybe indították útnak. Lassacskán a mindennapos déli sziesztánkon, ahogy az ismerkedés melegedik, már „régi szép idônkrôl” is beszélgetünk, családról, munkáról, hivatásról, olykor vallásról is. Bíztatjuk egymást, hogy rövidesen végetér a háború, hazatérünk szeretteinkhez.

• 19 •


2/22/10

12:07 AM

Page 20


Álmodozunk a hûs páfrányok alatt. Miklós már névrôl ismeri az irodalmat kedvelô fiatalokat, mi zöldfülûek meg szeretjük a társaságát. Az ifjak közül Ervin, Rubinyi Mózes fia jól ismeri Radnóti költeményeit, az irodalom lelkes híve. Junger Jóska privilégiumokkal rendelkezik. Ôt nem kopaszították le a láger borbélyai, megtarthatta bakancsát, a robottól, a fizikai munkáktól mentesült; összekötô a rabok és rabtartók között. Junger egy pillanatig sem hasonlítható a hírhedt kápókhoz. Junger velünk van, érezzük, hogy minden respektusával a mi és kizárólag a mi érdekeinket képviseli. Észrevesszük, hogy Jungert nemcsak a tisztek, de még a legveszedelmesebb, szadista keretlegények is respektálják. Junger minden nap részt vesz a munkára vonulásokon, tárgyal a todtista munka-vezetôkkel, figyeli a tábori konyha érkezését, az ételadagolást, olykor perceket szakít a déli beszélgetésre velünk. Junger udvarias, határozott, sugárzóan szerény, de még a pokol tornácán is, érezhetôen vezetô egyéniség. Jungernek bámulatos memóriája van. Szinte napok alatt megtanulta és már névrôl ismeri a láger rabjait. Vizitálja a barakkokat, ellenôrzi a konyhát, igyekszik megoldani az ügyes-bajos emberi problémákat, intézni a tisztálkodást, a mosást, tompítani a veszekedéseket, a civakodásokat; mint volt ügyvéd, mindkét fél érdekét respektálva, mosolygó megértéssel bogozza ki a gordiuszi csomót, hogy az egymásnak feszülôk visszálykodását egyengesse. Ebédidônkben olykor mellénk heveredik. Junger mindenkivel barátságosan cseveg, nem érezteti velünk „rangját”, vagy szellemi felsôbbségét. Radnóti és Junger mint szellemi társak egymásra találtak, mind többet és többet látjuk ôket ebédidônkben a hûs lombok alatt beszélgetni. Mi fiatalok körülüljük ôket. Tábori problémák, háborús értékelések, apró kis napi problémák, hazai visszaemlékezések. Munkában lassan, ebédszünetekben, amikor irodalom is terítékre kerül, villámgyorsan repülnek perceink. Szüsz Péter ad Jungerrôl információkat; Junger édesapja, Dr. Junger Mózes a hittan tanára volt és a Zalaegerszegi Hitközség fôrabbija. Három fiú volt a családban, Mihály, Károly és József, aki most itt Borban velünk raboskodik. Péter mesélte, hogy Junger két testvére Argentínába került. Junger József Siklóson, Baranya megyében született, a zalaegerszegi Deák Ferenc reálgimnáziumban 1929 tavaszán kitüntetéssel érettségizett, ôsszel már a pécsi Erzsébet Tudomány Egyetem jogtudományi karának hallgatója lett.

Egyetemi tanulmányait is kiváló eredménnyel végezte, majd 1934-35-ben mint ügyvédjelölt dolgozott Budapesten. 1938 júniusában biróiügyvédi oklevéllel jutalmazták. Délceg, kisportolt, barnaszemû, feketehajú férfi volt Junger, katonaviselt, kellemes mosolyú, közvetlen és szolgálatkész, elragadó ember, bámulatos polihisztor, aki vállán hordozta Borban a közösségi életérzés minden búja-baját. Vasárnap munkaszünet. Délutánonként a tábor területén belül, közel a Mlava folyóból átszorított vizecske melletti füves emelkedôn félkörben Radnóti és Junger Jóska köré heveredünk és mûvészetrôl, könyvekrôl, irodalomról beszélgetünk. „Asztaltársaságunkhoz” az irodalomkedvelôk csatlakoznak; a Junger-Radnóti korabeliek többsége már munkatáborokat járt 35-40 éves: Lorsi Miklós hegedûmûvész, Hollós Olivér lipótvárosi jogtudós, priccs-szomszédom Háy Károly László festômûvész-rajztanár, Junger József író –polihisztor, Bárdos József amatôr szinikritikus és lágerorvos, egyetemekre vágyakozó fiatalok, Szüsz Péter, Rubinyi Emil, Reiner Bandi, hogy néhány név említésre kerüljön. Mirôl is beszélgetünk? Hogy mennyire hasonlítanak egymásra a spanyol drámák, katolikus színezetûek és lovagiasak; Lafontaine verses meséirôl cseveg Miklós. Victor Hugo-ról hallunk tôle és a francia nagy-romantikáról. Lorsi Miklós, akinek hegedûjét csodálatosképpen nem kobozták el, varázslatos szépen muzsikál, Háy Kari tarajos kakasokat, középkori várakat szkeccsel vázlatfüzetébe, meg papundeklire. Junger bibliai történeteket mesél az egyiptomi szolgaságról és Kiss Józseftôl idéz verseket. Radnóti a röpke vasárnapi délutánokon ismertet meg bennünket, fiatalokat eddig soha nem ismert nevekkel, alkotásokkal, mint a szimbolista Verlaine, a bolondos Max Jacob; tôle halljuk elôször Jean Cocteau, Paul Éluard, García Lorca és sok más írónak, költônek a nevét és irodalmi irányzatokkal ismerkedünk. A fiatalok, de az idôsebbek is verseket, anekdotákat, emlékeket idéznek Adytól, Aranytól, József Attilától. Amikor elakadunk, mert sokszor elakadunk, Radnóti, vagy Junger, olykor Rubinyi Emil segíti ki a társaságot. A régmúlt idôkre visszaemlékezve, elgondolkodom, hogy Radnóti ezeken a vasárnap délutánokon vajon miért nem beszélt saját verseirôl, mint ahogy Junger sem említette korábbi írásait. A vasárnap délutánok gyorsan tovatûntek, hirtelen visszatértünk a 2x2 józan világába, rádöb-

• 20 •


2/22/10

12:07 AM

Page 21


bentünk, hogy veszélyben vagyunk, minden porcikánkban éreztük a napok nyomorúságát. Vasárnap délelôttökön, olykor munkanapok végeztével, a közeli Zagubica környékérôl szerb asszonyok, férfiak ácsorogtak a tábor oldalánál, közel a 6-os barakkhoz, a drótkerítés túloldalán; brinzát, málélepényt, Drina cigarettát, kenyeret, fagyasztott zsírt, szalonnát árultak, de fôleg csencseltek a muszosokkal a hipistôl megmentett cókmókjaikért. Gondosan spórolt tartalék ingeket, gatyákat, szvettereket csereberéltek, néha titokban ôrzött pénz is elôkerült. Egy szôke, göndörhajú bakfis, talán 12-13 éves lehet, gyakorta feltûnik az árusok között. Bámészkodom, merengek a drótkerítés mellett. Karórám nincs, soha nem is volt, hogy „bedobhassam” csencselésre; de mégis van valami, egy kopott, másodkézbôl levetett angórasál. Miklós tartalék ingét csencseli brinzára és szerb iskolásfüzetekre, „Avalákra”. Az egyik júniusi vasárnap délelôttjén engedélyt kaptunk, hogy kihurcoljuk barakkunkból a priccseket és gyertyákkal égessük a résekbôl a poloskapeték millióit. Ezen a júniusi vasárnapon, a délutáni zsibvásáron cserélte Miklós ingét Avalákra. Júliusban, az elsô „avalai” költeménynek, a Hetedik eclogának, Junger, Háy Kari és néhány fiatal volt az elsô hallgatósága. Az egyik napon, a sovány estebéd után, Miklós átjött hozzánk az 5-ös barakkba. Junger Jóska priccsén lógatta lábait és felolvasta versét. Ezeket a perceket felejteni nem lehet. Nem lehet, mert nekünk a vers nem költemény volt, hanem életünk tükre: a tölgykerítés körülöttünk, a fogolytábor... itt állunk most Miklós elôtt rongyosan és kopaszon, igen, mindent elvettek tôlünk a láger ôrei, a férgek, az „ejtôernyôs poloskák” ezrei falják éjszakánként testünket, és minden pillanatban felvillan fejünkben a kiûzhetetlen nyöszörgés, élneke szeretteink, van-e még hazánk és ki éli túl a szenvedéseket? Július derekától Miklós esténként, munka után, mind gyakrabban vizitálja barakkunkat. Néha Junger Jóska priccsén lógázza lábait; elmerülve beszélgetnek, forgatják Junger Bibliájának lapjait, vitatják Ésaiás könyvét és a Példabeszédeket. Aztán napok múlnak, hogy nem látjuk Radnótit a munkahelyen, sem a barakkunkban. Jungertôl halljuk, hogy fogaival bajlódik, illetve sérvével és a gyomrával is. Junger elintézte Bárdos doktor segítségével, hogy Miklósnak a sziklabontásból egy napra menedéke legyen.

Aztán vannak napok estebéd után, amikor Miklós a „földszinti” priccsre, Háy Kari fekhelyére telepedik. Olykor zsebébôl elôkerül a kis iskolás füzet, vagy csupán irodalomról, néha suttogó hangon a háborús eseményekrôl beszélgetünk. A hórihorgas Gara Gyuri, a pufók Reiner Bandi, Junger és még többen a fiatalok közül, no meg a bécsi születésû Hirschberger Walter, a Nemzeti Színház volt kellékes fônöke. Az idôsebbek, a 40 éven túliak közül sokan nyöszörögnek. Radnóti legtöbbször Arany Jánosról beszél nekünk fiataloknak. Tudja, hogy ismerjük Arany János verseit iskolai tanulmányainkból. Majd említi és megismerteti velünk Berzsenyi, Babits és József Attila verseit. A franciák közül, mint mondja, legjobban Apollinaire-t kedveli. A beszélgetések folyamán Barbusse, Lukács György, Kautsky, de még Marx munkássága is terítékre kerül. Junger Jóska gyakran van közöttünk az irodalmi beszélgetéseken. Ilyenkor biblikus témák is szóba jönnek, mint például a gazdagság hiábavalósága, a bölcsesség értékelése, a gonoszoknak külsô egyformasága és még tengernyi téma, ahogy emlékezem. Junger ilyenkor gyakran lapozgatja fréz-fedelû kopott Bibliáját; megtarthatta, nem került elkobzásra. Augusztus elején Miklós a Gyökér címû versét olvassa fel barakkunkban. Visszaemlékezve a régmúlt napokra, azon tûnôdöm, hogy Miklós a vasárnap délutáni „Radnóti Kör”-i találkozásainkkor, vajon miért nem mondta, vagy olvasta fel saját verseit? A Gyökér után alig két nap múlva halljuk barakkunkban A la recherche... költeményét. Végtelen diskurzusokat folytatunk családról, balatoni szép napokról, színházi élményekrôl, szerelmekrôl; igyekszünk pillanatokra felejteni nyomorult sorsunkat, repülô szônyegen utazgatunk ilyenkor vissza az emlékezetünkben a megszépített múltba. Arcunk napról-napra beesettebb lett, egyre gyakoribbak lettek a megveszekedett keretlegények brutalitásai, mind több és több embert kötöttek póznákra – de esténként elhesegettük magunktól a valóság lidérces képeit. Junger Jóska a galutbeli cionizmusról és Velencében töltött napjairól mesél, Miklós párizsi emlékeit eleveníti fel. Radnóti 1944. július 23-án tábori lapot ír Borból, feleségének, Fanninak. „Drága Egyetlenem, ez már a második lapom, remélem megkaptátok az elsôt s megkapod ezt is.”

• 21 •


2/22/10

12:07 AM

Page 22


„Egészséges vagyok, szép és egészséges helyen dolgozom, kicsit lefogytam, de semmi bajom.” Junger három nappal késôbb, július 26-án küld tábori lapot Borból feleségének, Stern Mártának. „Édes kicsi Angyalom! Remélem elsô lapomat megkaptátok már. Én változatlanul jól vagyok, egészséges.” Csupa jó, csupa szép, megnyugtató szavak. A veszedelmeket, a borzalmakat vasfüggöny takarja. A barátság, a szellemi kapcsolat, észrevehetôleg mind erôsebben növekszik a két férfi között, Junger csupán két évvel fiatalabb Radnótinál. Két szellemóriás furcsa helyen történt találkozása. Amikor Miklós Második és Harmadik eclogáját írja 1941-ben, abban az esztendôben jelenik meg Kolozsvárott Junger könyve a A zsidó népiség problémái címmel. A következô esztendôben, amikor Radnóti Virágének versét írja, Junger József jogásztársával, Kasztner Rezsôvel publikál könyvet. A két férfi szellemi rokonsága kétségtelen. Mindketten szakadatlan lapozói a Bibliának, mindketten magyarok a szó legszebb értelmében, barátaik a fiatalok és a mûvészetek kedvelôi. A Nyolcadik eclogát elôször augusztus végén halljuk. Amióta barakkunkban elôször hangzottak el Náhum próféta hangjai, nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy Junger József személye ihletést jelenthetett Radnótinak. Junger szeretetreméltó, népszerû férfi a lágerben. Elöl-hátul 20 centiméteres Dávid-csillag rikít szürke pufajkabekecsén. Magafaragta göcsörtös bottal, gyors tempóban járkál a felhevült, a csüggedt rabok között. Meg-megáll pillanatokra, buzdítja a fiatalokat, istápolja az elesetteket, csitítja a veszekedôket; mint jogtudós, talmudi bölcsességgel tesz igazságot a felhevült viszálykodók között. Segítô, harcos egyéniség, példaképe, barátja volt az elveszetteknek. Az esti órákban igyekszünk hessegetni magunktól a munkanap rémségeit és fáradalmait; inkább kényszerbôl odahagyott családról beszélünk, vajon mi történik velük. Miklós olykor hitvesét, Fannit említi, hiába várja, nincs felôle hír. Junger, ugyancsak feleségétôl, Mártától várja reménykedve az életjelet. Mi fiatalok szüleink, testvéreink, rokonságunk jólétéért rimánkodunk. Az egyik estén, Háy Kari priccsén heveredve, a zsidóság ôsi sorsáról folyik a beszélgetés. Az idônként fellángoló üldözések, a pogromok, kiûzések, vádak és gyilkolások meg nem szûnô sorozatáról. A galut-cionista Junger felesége, Stern Márta 1944-ben keresztény hitre tért, akárcsak Radnóti és felesége Fanni. A beszélge-

tés Háy Kari priccsén, ezen az estén mind elmélyültebb lesz, Junger, a polihisztor, az emberi érzelmek kutatója, úgy értékeli, hogy a vallási címke csupán szükségszerûen értelmezett. Az igazi hitélet a szívek mélyén él. Bármelyikünk lehet akár zsidó, akár keresztény, vagy más egyéb vallás vállalója, de egyszemélyben lehet jó, vagy rossz, megértô, vagy szemellenzôs ember is. Junger apósa, Stern Miksa a Richter Gedeon gyár vezérigazgatója volt. Legjobb barátai pedig Barankovits István, a Demokrata Nép Párt elnöke, a kiváló jogász, akihez rokoni kapcsolat is fûzödött és Petschauer Attila olimpiai bajnok volt. Radnóti, a rendszeretô, mosolygós, könnyen barátkozó költô ugyancsak fittyet hányt a vallási hovatartozásnak, amikor barátait megmérette. Ezen az estén láthattuk, hogy mind a költô, mind a jogtudor, volt katonatiszt, cionista, lelkük mélyén, ôszintén, még ebben a gonosz világban is magyar volt, magyar maradt. Augusztus elejére sokasodtak már a rémhírek. Mind jobban elszaporodtak a kikötések, atrocitások, az ôrség gépfegyverállásokat helyezett el a bunkerek körül. Horváth tizedes könyökével üt jobbra-balra és trágárul szidja anyját-apját a muszosoknak. A gyilkospofájú Sisák jancsiszöges bakancsával rúgdossa farba az agyongyötört embereket. Az eszeveszett todtista Backbauer bikacsökkel ütlegeli a népet a munkahelyen. Kondérhírekbôl halljuk, hogy Marányi alezredes már gyilkol a központi Berlin lágerben, elszabadult a pokol. Vasárnap, Szent István napján, a tábor lakói visszakapják az elkobzott bakancsokat. Két nap múlva menetkészültség. Augusztus végén felszámolják a hegyi lágerokat. Fuccsot mondott a németek vasútépítési terve. Erôltetett menetben trappolunk az országúton Bor felé. A menetoszlopból tilos kilépni, aki szökni próbál, azt agyonlôjük. Értettem? A második napi menetelés után a förtelmes Brünn lágerbe terelik a népet. A vérengzô Marányi alezredest és smasszerjét, a kajla bajszú, kegyetlen Császár fôtörzsôrmestert újra látjuk. Az elképzelhetetlenül szutykos Brünn lágerben szeptember elejére közel háromezer foglyot zsúfoltak össze a különbözô lágerekbôl. Már itt elszabadult az eddig ismeretlen pokol. Veremfogság, bikacsökös ütlegelés, kikötés és gúzsbakötés, mûvészi fokra emelt szertartásokkal körítve ál-vétségekért. Marányi alezredes tükörfényes csizmáját paskolva, buzdítja pribékjeit az atrocitásokra. A Brünn lágerben, rokonok, ismerôsök, régi barátok és iskolatársak találnak egymásra. Rubi-

• 22 •


2/22/10

12:07 AM

Page 23


nyi Emil fivérével borul össze, Szalai Sándor szociológus a filozófus Radnóti Miklóst ölelgeti. Horváth Gyurival a gordonkamûvésszel találkozom, akivel szomszédok voltunk egy bérházban a IX. kerületben, a szociáldemokrata Justus Pali is közöttünk van, no meg a mindig mosolygó Kardos G. Gyuri (Egyidôsek voltunk, mindkettônket érdekelt az irodalom, ô is írt már, én is. Késôbb, az ötvenes években ismét egymásra akadtunk. Mint újságírók néha az Újságíró Szövetségben futottunk össze. Késôbb Tardos Péter törzsasztalánál ebédeltünk együtt a Béke Szálló éttermében. Könyveit olvastam, csodálatos, nagy író volt). És még sokan mások; neves tudósok, mûvészek az Operaházból, egyetemek, fôiskolák katedráiról. Esténként Junger József priccse körül tömörült az újabb tagokkal bôvült „Radnóti Kör“. Itt olvassuk fel Szalai Sándorral Radnóti Avalájából a Nyolcadik eclogát. Szalai Sanyi a poéta, én verselem a próféta strófáit. Sajnos mindketten racscsolunk. (Itt jegyzem meg, hogy Radnóti Miklós Szalai Sándorra bízta átmásolt bori verseit, amelyek Temesváron jelentek meg elôször. Szalai Sándorral együtt megmenekültek. Együtt búslakodtunk Temesváron, nem tudtunk Miklós sorsáról. A háború után, mit ad a végzet, Szalai tanárom lett a budapesti egyetemen. Évek múlva New York-ban találkoztunk, amikor az Egyesült Nemzeteknél dolgozott, még késôbb Montreálban elevenítettük fel a múlt idôk borzalmait és a fél cipónyi penészes kenyeret, amit Radnóti Miklóstól kaptunk ajándékba a Berlin lágerben , amit Miklós poloskás szalmazsákja alatt ôrzött.) A Brünn lágerbôl szeptemberben áttereltek bennünket a Berlin lágerbe Ez a legszörnyûbb láger. Itt búcsúzkodunk. Az elsô, mintegy 3000 munkaszolgálatos rövidesen, szeptember 17-én útnak indul hazafelé. Kiderül, hogy a Heidenau láger marad. Száll hadnagy minden tekintélyét latba veti, hogy a heidenaui lágert betuszkolják az induló elsô csoportba. Sikerült. Az utolsó pillanatban mégis létszámtöbblet mutatkozik. Újabb tárgyalások következnek. Siker. Illetve félsiker. A Heidenau tábor útnak indulhat, de 20-25 személy már nem fér a kvótába. Mégiscsak van létszámtöbblet. Ezek majd a második csoportal indulnak. Mikor? És lesz-e második csoport? Ki legyen a visszamaradott? A muszosok tudják, érzik, hogy a visszamaradás halált jelent. Már feltûntek az SS egyenruhák a tábor közelében. Hirdetik a visszamaradottak neveit. Szalai Sándor, Háy Kari, Jusztus Pali, Kardos G. György,

Két Heidenaui: Andai Ferenc és Szüsz Péter (New Hampshire, 2004)

Reiner Bandi, Kádár Gyuri, Radnóti Miklós és még vagy két tucat marad. Síri csend. Junger mindent megtesz, hogy mindenki indulhasson. Az utolsó pillanatban Radnótit besuszterolják az elsô csoportba. Szeptembert írunk. Több mint három hónapos barátság után a közeli viszontlátásig búcsúzunk egymástól. A viszontlátás elmaradt. •••

Mint ismeretes a Heidenau láger rabjait lekaszabolták. Néhány közülük mint létszámtöbblet visszamaradt és túlélte a borzalmakat: Kádár György volt Ukrajnás, kereskedôsegéd, Hollós Olivér állami közjegyzô, Reiner Endre az Eötvös utcából, Rubinyi Ervin, az irodalmár Rubinyi Mózes fia. Szüsz Péter, akit Radnóti elsô csoportjával vittek el, de Smederevo (Szendrô) elôtt megszökött, ugyancsak életben maradt. Mint tudjuk Radnóti Abdánál lelte halálát. Junger túlélte Cservenkát A Buchenwaldból érkezett névsor 2. oldalának 7. sorában, Junger József, 1911. VIII. 6. Siklóson született egyén mint elhalálozott van feltüntetve. A „Radnóti Kör”, ahogy mi hívtuk magunkat, a tragikus események sorozatában szétröppent. Volt, aki Cservenkánál veszett el, Lorsi Miklóst a menetelés során ölték meg, volt, aki németor-

• 23 •


2/22/10

12:07 AM

Page 24


szági lágerekben lelte halálát. Gara György, Turán György, a kiváló matematikus, Bárdos József, a tábor egyik orvosa, Duschinszky Feri, a Lónyay utcai kereskedô egyetlen fia, az Adyversek szerelmese, mind-mind odaveszett. Szüsz Péter, akirôl már korábban említést tettem, a halálmenetbôl megszökött, visszatért Magyaroszágra, majd az Egyesült Államokban élt nemrég bekövetkezett haláláig. A „Radnóti Kör“ néhány tagját a Tito-partizánok szabadították fel az úgynevezett „második lépcsô” rabjaival egyetemben: Háy Károly, Hollós Olivér, Rubinyi Emil, Breuer István, a Pinokkió, Sági Emil, Kádár Gyuri megmenekültek és visszatértek Magyarországra. Háy Kari az Iparmûvészeti Fôiskola (azt hiszem így hívják) tanára lett az Üllôi úton (közel a Ferenc körúthoz), Borbála lánya, néhány évvel

ezelôtt megkeresett Budapesten, édesapjáról beszélgettünk, akit ô alig ismert, hiszen oly parányi volt még akkor, amikor édesapját elhurcolták. Rubinyi Emillel évekig leveleztünk, sakkoztunk, hol a Gellért-hegyen, hol a Gellért Fürdôben. Kádár Gyurival, aki igazgató lett egy kereskedelmi cégnél, utoljára a Kossuth Lajos utcában találkoztam. Éppen Szepesi Györggyel ballagtunk, visszatérve az egyik belvárosi presszóból. Breuer Pista a Rákóczi úton, közel az Uránia mozihoz dolgozott mint cégvezetô egy zöldséges üzletben, gyakorta beugrottam hozzá egy kis tereferére. Utoljára valahol Óbudán voltam vele együtt egy kis társasággal. Szüsz Péter hol nálam vendégeskedett Ottawában, hol én látogattam meg ôt amerikai otthonában. Sági Emil vendége voltam Rákóczi úti otthonában, ô talicskázott Radnóti Miklóssal; és így tovább, dióhéjban.

• 24 •

Randevú Heidenauban. Andai Ferenc

Recommend Documents