RADÓ POLIKÁRP
A MEGÚJULÓ ISTENTISZTELET
Múlt – jelen – jövő
ECCLESIA BUDAPEST 1975
TARTALOMJEGYZÉK TARTALOMJEGYZÉK........................................................................................................... 2 ELŐSZÓ ................................................................................................................................ 3 I. AZ ŐSI ISTENTISZTELET................................................................................................... 4 Az Úr szent vacsorája ........................................................................................................ 4 Az apostolok istentisztelete................................................................................................ 5 Az apostolok utáni száz esztendő............................................................................................ 6 Istentisztelet a katakombákban.......................................................................................... 7 II. ISTENTISZTELET AZ ARANYKORBAN ......................................................................... 11 Négy ünnepélyes felvonulás a misében ........................................................................... 12 A római miseliturgia rögzítése.......................................................................................... 14 A római Kánon szerzése.................................................................................................. 16 Az Istendicséret (zsolozsma) kifejlődése ............................................................................... 18 Az istentisztelet szentségei.............................................................................................. 20 III. ISTENTISZTELET A KÖZÉPKORBAN........................................................................... 25 A frank-római liturgia........................................................................................................ 26 A román lelkiség nyoma a liturgiában............................................................................... 29 Istennek báránya. Te elveszed a világ bűneit.................................................................... 32 A gótikus lelkiség hatása a liturgiában ............................................................................. 33 A zsolozsma továbbfejlődése a középkorban ......................................................................... 38 A szentségek liturgikus fejlődése.......................................................................................... 40 IV. A LITURGIA AZ ÚJKORBAN ......................................................................................... 43 A mise körüli visszaélések ............................................................................................... 44 A tridenti zsinat misekönyv reformja................................................................................. 48 A Tridentinum utáni kor eszméi a liturgikus reformmal kapcsolatban ............................... 50 V. ISTENTISZTELET A XX. SZAZADBAN .......................................................................... 52 A megújulás hajnala......................................................................................................... 52 A második lépés .............................................................................................................. 54 A harmadik lépés ............................................................................................................. 55 Átmeneti újítások a Zsinat előtt ............................................................................................ 60 VI. AZ ISTENTISZTELET ÁLTALÁNOS MEGÚJHODÁSA .................................................. 62 A liturgia kérdése a zsinaton ............................................................................................ 62 A liturgia megújításának elrendelése a zsinaton .............................................................. 66 A zsinat liturgikus konstitúciójának végrehajtása.............................................................. 72 A Második Instrukció........................................................................................................ 77 Az eukarisztia titkáról szóló Instrukció.............................................................................. 79 Három új kánon ............................................................................................................... 82 Az egyházi rend új rítusa.................................................................................................. 83 A házasság megújított rítusa............................................................................................ 84 Az egyházi év egyszerűsítése ............................................................................................... 85 A teljesen megújított miserend......................................................................................... 88 A keresztény-avatás ........................................................................................................ 92 Az új lekcionárium............................................................................................................ 95 A keresztény végtisztesség.............................................................................................. 97 Egységes szerzetesi fogadalom....................................................................................... 99 Az új Vatikáni Misekönyv ................................................................................................100 Az eukarisztia ünneplésének életszerűbbé tétele ....................................................................104 A „Liturgia Horarum” – az imaórák liturgiája ....................................................................105 A szentségek újabb rendjei .............................................................................................109 JEGYZETEK ......................................................................................................................115
2
ELŐSZÓ Ha valaki betekinthetett a II. Vatikáni Zsinat munkájába, és láthatta azokat a több kötetbe foglalt javaslatokat, amelyeket az un. liturgikus szkéma tárgyalása során a világ minden tájáról egybegyűlt zsinati atyák, bíborosok, püspökök és szakértők terjesztettek elő a szent liturgia megújítása érdekében, az csodálkozva szemlélhette, hogy évszázadok folyamán mennyi gondolat és kívánság halmozódott össze a hívek és a papság lelkében ezen a téren. Amikor ennek a könyvnek írója a helyszínen szem és fültanúja lehetett a Zsinat mindent megújító munkájának, a lelkében kibontakoztak a liturgia fejlődésében lejátszódó – múlt, jelen és jövő – körvonalai, hivatásbeli feladatának érezte, hogy könyvben tárja a magyar olvasóközönség elé ennek a csodálatos folyamatnak az útját. Az utolsó vacsora terméből indult el ez az út, és napjaikon keresztül vezet Isten boldogító színelátására. A II. Vatikáni Zsinat óta egyre jobban féljük, hogy csak „megújuló” istentiszteletről beszélhetünk; hiszen Szentséges Atyánk, VI. Pál pápa, akárcsak az evangéliumi családapa, fáradhatatlan buzgósággal hozza elő az Anyaszentegyház lelki kincstárából az új és a régi gyöngyszemeket a liturgia felújítására. – Egyébként is, művem lassanként alakult ki a Hittudományi Akadémián tartott előadásaim során. Ezt az anyagot bővítettem ki az időközben különböző folyóiratokban megjelent tanulmányaim felhasználásával. Minthogy könyvemben történeti sorrendben iparkodtam feltüntetni a liturgia fejlődésének menetét, a dolog természetéből következik, hogy látszólagos ismétlődések fordulnak elő benne. Pedig ezek nem ismétlődések, hanem elénk tárják a liturgia öltözetének az egyes korszakokban bekövetkezett színpompás alakulását. Mindenképpen hálás köszönetemet fejezem ki mindazoknak, akik ezen szerény munkám kiadását lehetővé tették, vagy elkészítésében segítséget nyújtottak. Kedves olvasóimat pedig szent X. Pius pápa áldó közbenjárásába ajánlom, hogy szerény művem olvasása és tanulmányozása által részvételük a szent liturgia minden területén tevékenyebb lehessen, így valósuljon meg bennük a zsinati liturgikus megújulás célja: „A liturgia legyen az első és nélkülözhetetlen forrás, amelyből a hivők az igazi krisztusi szellemet merítik.” (Lit. Konst. 14.) Pannonhalma, 1973. szent X. Pius pápa emléknapján. Dr. Radó Polikárp
3
I. AZ ŐSI ISTENTISZTELET Amint az emberi egyed ugyanaz születése pillanatától haláláig, ha lényegét szemléljük, és mégsem ugyanaz, mivel folyton változik, ha minden egyéb tulajdonságát tekintjük, így van ez a kereszténység legnagyobb ajándékával, a szentmisével is. Lényegileg minden mise az utolsó vacsora megismétlése, annak a szent cselekménynek ünneplése, amely megjeleníti a Kereszt áldozatát, mégpedig azzal, hogy titokzatos módon a valóságos Krisztust áldozat alakjában a szentségi színek leple alatt felajánlja a mennyei Atyának. Minden egyéb tulajdonsága a misének lényegtelen abban az értelemben, hogy körülveszi, díszíti, magyarázza a voltaképpen pillanat alatt történő szent cselekményt. Ez a járulékos anyag, mint minden az Egyház történetében, ami nem a lényeghez tartozó, a fejlődés törvényének van alávetve; a századok folyamán az Egyház lassanként kifejlesztette, létrehozta azt a sok szépséget, oktató elemet, mely a hivő emberek lelkét alkalmas a szentmisében történő lényeg megismerésére és befogadására előkészíteni. Mindjárt elöljáróban meg kell mondanunk, hogy tévedés volna azt vélni, hogy az őskorban, tizennyolc, vagy tizenkilenc századdal ezelőtt minden egészen más volt. A mise ugyanis nemcsak lényegében, hanem liturgiájában is, fő vonásaiban erre a korra mutat vissza, ebben az őskorban találja gyökereit, azaz a Kr. u. 33-150 közötti évtizedekben. Az Úr szent vacsorája az volt, amelyet Krisztus Urunk mutatott be a Coenaculumban, abban az emeleten fekvő ebédlőteremben, mely János-Márk, a későbbi evangélista édesatyjának házában volt s ahol Jézus az utolsó vacsorán a kenyér és a bor konszekrálásával bemutatván a legelső szentmisét, az „új húsvétnak új törvényét” megszerezte. 1. A legújabb kutatók szerint nagyon valószínűnek kell vennünk, hogy a legelső szentmise teljesen a húsvéti szent vacsora keretébe illeszkedett bele. (1) Húsvét előestéje volt ugyanis, midőn a Tizenkettő összegyűlt, nem is sejtve, mily nagy intézmény megszületésének lesznek szemtanúi, részvevői és majdan folytatói. Minden elő volt készítve ehhez a szent vacsorához. Szokatlan volt, amit Jézus e vacsora előtt tett: a lábmosás, mikor sajátkezűleg mosta meg tanítványainak lábát, az alázatosság példaadására s a lelki tisztaság Jelképéül. Utána a zsidó húsvéti vacsora szokása szerint egy nagy közös serlegbe bort töltöttek, a családapa a rituális áldás szavaival megáldotta azt, és mindnyájan ittak belőle. Kézmosás után megáldotta az asztalon lévő ételeket: a húsvéti bárányt, melyet nyárson, egyben megsütött állapotban tettek oda, a keserű salátát, az ecetet, a kovásztalan kenyereket és a kharószet nevű mártást, amely almából, dióból, fügéből és borból készült. Előétel gyanánt a kharószetbe mártott keserű salátából evett a családapa és mindenkinek nyújtott belőle. Jézus nyilván ennél az első serlegnél mondotta: „Vágyva-vágytam ezt a húsvéti vacsorát enni veletek, mielőtt szenvedek!” 2. A második serleg megtöltése vezette be a szent vacsora második részét, mert mialatt megtöltötték, a legifjabbnak meg kellett kérdeznie, mire valók ezek a szokatlan szertartások. Az utolsó vacsorán ezt a kérdést nyilván Szent Jánosnak kellett feltennie. A felelet a húsvéti Haggada volt, azaz a családapa megmagyarázta az egyiptomi szolgaság korát, s a szabadulás történetét a Vörös-tengeren való átkeléssel együtt. Hálaadásul a jelenlévők elénekelték a „Kis Hallelt”, vagyis a kis dicséretet: a 112. Zsoltárt s a 113. első felét: „Alleluja! Dicsérjétek az Urat, ti szolgái, alleluja! Dicsérjétek az Úr nevét, alleluja! Áldott légyen az Úr neve, alleluja! Most és mindörökre, alleluja! Napkelettől napnyugatig, alleluja! Dicsértessék az Úr neve, alleluja!” A zsoltárdicséret befejezése után a második serleg bort vették magukhoz s elkezdték a tulajdonképpeni étkezést. Asztalhoz telepedtek, vagyis jobban mondva az akkori szokás szerint kerevetekre dőltek. Az első az volt, hogy a családapa kezébe vette a kovásztalan kenyeret, mely éppen az Egyiptomból való kivonulás emlékére volt kovásztalan, hiszen a gyors menekülés miatt a zsidók nem értek rá a kenyér kovászosítására. Ezért darabokra törte, „megszegte” azt és közben ezt mondotta: „Íme, itt a nyomorúság kenyere, melyet atyáink ettek, mikor kivonultak!” Az utolsó vacsorán itt történt az első jelentős változás. Jézus ugyanis aligha mondotta el ezeket a sza4
vakat, de mindenképpen ekkor, midőn kezébe vette a kovásztalan kenyeret, jelentette ki: „Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem, mely érettetek adatik!” A kovásztalan kenyér kiosztása után elfogyasztották a húsvéti bárányt, vele a keserű salátát és a kharószetet. Szent Lukács és Szent Pál elbeszélése szerint (Lk 22,15-20 és 1Kor 11,23-25) biztosra vehető, hogy a kenyér konszekrálása után, mellyel kapcsolatos volt természetesen annak magukhoz vétele, azaz a legelső szentáldozás. Krisztus és tanítványai folytatták a húsvéti vacsorát, vagyis megették a húsvéti bárányt. Pál apostol és kedves tanítványa. Lukács ugyanis világosan megjelöli ezt azzal, hogy először a kenyér konszekrálásának szavait közlik, utána a kehelyét, de ezzel a megjegyzéssel: „Miután megvacsoráltak” (méta tó deipnésai), ami alatt az újabb magyarázók szerint (Hanssens, Goossens, Sickenberger, Schürmann, Meinertz, J. A. Jungmann) egyértelműen a húsvéti rituális vacsora folytatását kell érteni. 3. A szent vacsora lakomás részét befejezték a harmadik serleg megtöltésével és megáldásával. E serleget „az áldás serlegének” nevezték, mert különleges, hosszabb áldással áldották meg azt. Az utolsó vacsorán ekkor történt a bor konszekrációja. Jézus ugyanis – fölegyenesedve a kerevetről, mint a családapa szokta ezen alkalommal – a megtöltött serleget kezébe vévén, azt kissé felemelte és ezt mondotta: „Ez a kehely az új szövetség az én vérem által, mely értetek kiontatik.” Amint a régi, rituális vacsorán a jelenlévők erre rögtön megitták a harmadik, „az áldás serlegének” tartalmát, ugyanúgy az apostolok is a bor konszekrációja után magukhoz vették Jézus szent vérét. Hálaadásul minden húsvéti lakomán a „Nagy Hallelt”, vagyis a nagy dicséretet énekelték el (Zsoltár 113,9-117,29). Hogy az utolsó vacsorán is megtartották e szokást, Szent Máté és Márk evangéliumai tanúsítják (Mt 26,30 és Mk 14,26): kai hymnésantes, miután a szent éneket elmondották. Ilyen volt a legelső szentmise, amely soha többé teljesen ugyanezen rítussal nem ismétlődött meg. Milyen volt tehát: Az apostolok istentisztelete 1. Gustav Bickell, (2) azaz 1872 óta, voltak, akik azt vélték, hogy az apostolok az utolsó vacsorának a húsvéti szent vacsora által adott kereteit ismételték meg. Ez a nézet azonban manap már tarthatatlannak bizonyult. Igaz, hogy az apostolok a parancsot vették: „Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre!” Ez azonban nem jelenthette azt, hogy betűről betűre úgy tettek minden nem lényegest, amint az utolsó vacsorán történt. Ezt már abból is látni lehet, hogy az evangélisták – éppen nemzedékük liturgikus praxisa miatt – alig közölnek valamit a húsvéti vacsorából, amint azt a zsidók az ő korukban még ünnepelték. Mintha csak azt akarták volna ezzel jelezni, hogy azt a szent rítust, melyet az apostolok nemzedéke „kenyértörésnek” (klasis tou artou) nevezett, mi pedig misének, nem a húsvéti rituális vacsora szertartásaival vették körül. Ez természetes is, ha meggondoljuk, hogy Jeruzsálem pusztulásáig (Kr. u. 70) a Jeruzsálemi zsidó-keresztények még megtartották az ószövetség ceremoniális törvényeit, e szerint pedig a húsvéti vacsora csak egyszer az évben volt megengedett, ők pedig a „kenyértörést” naponként és házanként végezték, mint az Apostolok Cselekedetei mondják (2,46). Hozzátehetjük ehhez, hogy még az apostolok idejében megtörtént a kenyér és a bor konszekrációjának egymás mellé tevése legalábbis mint fakultatív eljárásmód, amint az Máté és Márk elbeszéléséből látható, akik elhagyják a kehely konszekrációja előtt a „miután megvacsoráltak” szavakat. A mise tehát nem a húsvéti vacsora rítusa szerint folyt le. Sajnos, mintegy száz évig az apostolok után alig tudunk valamivel többet a szentmiséről, mint azokat a vonásokat, melyek még nagyjából az apostolok első nemzedékének idejéből maradtak meg. 2. Ezek a jellemző vonások a következők. A misének új voltát ékesen bizonyítja az új név. „kenyértörés”, mely mind a korabeli zsidó, mind a hellenista irodalomban ismeretlen. Tény, hogy a jeruzsálemi templom liturgiáján részt vettek, de a kenyértörést házanként, tehát kisebb csoportokban végezték. Szent János apostol halála után alig néhány évvel Antiochiai Ignác már arra buzdít, hogy amennyire lehet, „törekedjenek egy eucharisztiával élni”, azaz nem kis csoportokban, hanem lehetőleg az egész közösség. Ez a kenyértörés imádsággal járt együtt, amint az Apostolok Cselekedetei mutatják: „Állhatatosán kitartottak az apostolok tanításaiban, a kenyértörésnek közösségében és az imádságban” (2,42). Minden erőltetés nélkül vallhatjuk, hogy az „apostolok tanításán” azt a beszédet kell érteni, melyet a kenyértöréssel, 5
tehát a misével kapcsolatban mondottak. Annál is inkább” mert egészen biztos, hogy Szent Pál ilyen hosszúra nyúló beszédet mondott a régi Trója romjain épült új kikötővárosban, Troasban, amint Lukács, a szemtanú megírta: „A hét első napján pedig (azaz szombat estétől kezdve) midőn egybegyűltünk a kenyérszegésre, Pál... a beszédet egész éjfélig nyújtotta” (20,7). 3. Legjellemzőbb vonása azonban az apostolok miséjének, hogy az utolsó vacsorát annyiban utánozták, hogy a szentmisét vacsora keretében ünnepelték. Első és biztos bizonyítéka ennek Pál apostolnak tanúságtétele, melyet az ókori Korinthos híveiről tett. Egészen nyilvánvaló, hogy a miséről van szó e klasszikus helyen (1Kor 11,20-34), mivel az „Úr vacsorája”, kyriakon deipnon a neve, melyen „aki méltatlanul eszi ezt a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vetkezik az Úr teste és vére ellen” (11,27), már pedig közönséges emlékvacsorán nem lehetne szó a szentségtörés ilyen bűnéről. Viszont éppen olyan biztos, hogy ez a szent cselekmény valódi étkezés közben bonyolódik le, mert a dolog nem lévén jól megszervezve, a tehetősebbek dőzsölnek s így „míg az egyik éhezik, a másik ittas” és ekként „meg is szégyeníti azt, akinek nincsen” (11,21 k.). Megjegyzendő, hogy Pál apostol nem magát a gyakorlatot ítéli el, hogy a mise ily, később „agapénak”, szeretetlakomának nevezett étkezéssel kapcsolatos, hanem csupán a visszaélést. Biztosra vehető az is, hogy Korinthos városában – és nyilván a többi szentpáli egyházban is – a kenyér és a bor konszekrációja még el volt egymástól választva; kiváló újabb kutatók így értelmezik e helyet: E. B. Allo, továbbá J. Arnold és főképp J. A. Jungmann standard workjében. (3). Az apostolok utáni száz esztendő 1. Ha az I. század közepét vesszük, attól számítva Justinosig, ki Kr. u. 155 körül írt Első Apológiájában a mise első koronatanúja, épp száz évet kapunk, melyben csupán töredékek és következtetések segítenek előre a mise fejlődésének ismeretében. Az első, amit megállapíthatunk, a hálaadó imádság erős hangsúlyozása, amely imádságnak görögül „euchatistia” (hálaadás) a neve, s mely már az I. század utolsó évtizedében nemcsak a hálaadó imádságot jelentette, hanem magát a misét, illetve az arra egybegyűlt gyülekezetet, valamint a szent ételt, amelyet ott magukhoz vettek. Hogy hálaadó imádságot nemcsak a zsidó rítus ismert a liturgikus lakománál, az magából a keresztény lelkiségből következik. Hiszen aki eledelt és italt vesz magához, természetadta kötelességnek tartja a mindenek Teremtőjének hálát adni. Az az étkezés pedig, ahol az utolsó vacsorán nyújtott mennyei eledelt kapja, kétszeresen megérdemli a hálaadást. Magától értetődő volt tehát a hálaadó imádság fokozatos kiépítése és christologiai tartalommal való megtöltése. Krisztus az, aki szerezte ezt a szent úrvacsorát, ő jelenik meg a szent színek alatt, tehát hálát kell neki adni. Ily hálaadás nyomait találjuk a Szentírás után legrégibb keresztény iratban, az I. század utolsó évtizedében írt Didachéban. Nem bizonyos, hogy maga a szöveg, melyet rögtön közlünk – bár eléggé közismert – valóban maga szoros értelemben vett liturgikus szöveg. Általában azt vélik, hogy csupán étkezési imádságok; leghelyesebb talán Péter són véleménye, ki azt tartja, hogy a Didaché étkezési imádságai (c. 9. 10.) egy ókeresztény kenyértörési imádság utánzása. (4) Az imák ezek: „Ami pedig a hálaadást (eucharistiát) illeti, ekként adjatok hálát (eucharistésate). Először a kehelyről: Hálát adunk neked, Atyánk, a te fiadnak, Dávidnak szőlőtőjéért, amelyet megismertettél velünk a te fiad Jézus által, néked légyen dicsőség mindörökké! A megtört kenyérről pedig: Hálát adunk neked, Atyánk az életért és az ismeretért, mellyel megismertettél bennünket a te fiad. Jézus által, neked légyen dicsőség mindörökké! Amiként ez a kenyér szétszórva volt a hegyekben és összegyűjtve eggyé lett: ekként legyen összegyűjtve a te egyházad a fölei határaitól a te országodba, mert tiéd a dicsőség és a hatalom Jézus Krisztus által mindörökké. Senki sem egyék és igyék a ti eucharisztiátokból, csak akik meg vannak keresztelve az Úr nevére, az ilyenekről mondotta ugyanis az Úr: Ne vessétek a szent dolgot az ebek elé.” Aligha tévedünk, ha Petersonnak igazat adunk: itt csakugyan liturgikus imádság nyomai maradtak ránk, mégpedig abból az időből, mikor Szent János evangéliumát írta. Különösen érdekes maga a cím: „A hálaadásért pedig így adjatok hálát” – ez ugyanis a betű szerinti fordítás, mintha itt már az „eucharistia” magát a szent ételt jelentené. Ezenkívül erre utal, úgy látszik, a rendelkezés, hogy csak megkereszteltek vehetnek részt e lakomán. A tüstént következő hálaadó imádság még inkább ezt mutatja (5). Ebben ugyanis ez a cím.– „A jóllakás után ekként adjatok hálát” és az imádságban többek között hálát ad, hogy „megajándékoztál bennünket szellemi étellel és itallal és az örök 6
élettel a te fiad, Jézus által”. 2. A hálaadó imádság mellett azonban más imádságok is szokásban voltak már ebben az időben: azok az imádságok, amelyeket „közös imáknak”, vagy közösségi imáknak nevez a II. század közepén Justinos. (6) Ilyen közös imádságnak szavai visszhangzanak Római Szent Kelemen levelében, melyet Kr. u. 96-97 körül írt a korinthosi híveknek: „Kérünk téged. Urunk, légy segítőnk, oltalmazónk! Akik közülünk szorongattatást szenvednek” azokat tedd szabaddá, az alázatosoknak irgalmazz, az elesetteket karold fel, segítsd az ínségeseket, gyógyítsd a betegeket, népednek tévelygőit térítsd meg! Tápláld az éhezőket, váltsd ki a foglyokat, támogasd a támasz nélkül valókat, vigasztald a kislelkűeket. Hadd ismerje meg minden nemzet, hogy csak Te vagy az Isten és a te fiad, Jézus Krisztus, mi pedig néped és legelődnek juhai vagyunk… Adj egyetértést és békét nekünk és minden földlakónak, mint ahogy megadtad atyáinknak, kik hitben és igazságban könyörögtek hozzád. Adj békét nekünk, kik meghajolunk erővel teljes és mindenható neved előtt, és engedelmesek vagyunk uralkodóinknak, és elül jár óinknak a földön... Csak magad adhatod meg ezeket és a többi jókat, téged magasztalunk a mi lelkünk pártfogója és főpapja, Jézus Krisztus által, kiben Neked légyen dicsőség, felség, most és nemzedékeken s a századoknak századain által. Ámen.” (7) 3. Ebben a száz esztendőben azáltal is fejlődött a szentmise, hogy lassanként elvesztette étkezéssel kapcsolt voltát. A korinthosi viszonyok már rámutattak azokra a visszaélésekre, melyek ezt az eredeti állapotot megszüntetendőnek javalltak. Csakugyan, az I-II. század fordulóján mind több lett a keresztények száma, az ifjabb Plinius, a kisázsiai Bithynia helytartója Kr. u. 111 körül ezt írta Traianus Caesarnak: „Nemcsak a városokban, hanem még a falvakban s a tanyákon is elterjedt ennek a babonának a fertőzete” és beszámol arról, hogy a (pogány) templomok már csaknem elhagyatottak voltak, s alig akadt, aki áldozatot bemutattatott volna. Nagy tömegnél pedig, különösen miután sürgették, mint láttuk, a lehetőleg közös részvételt, nem lehetett gyakorlatilag megoldani a közös étkezést. Lassan tehát megszűnt ebben az időben a több asztal a gyülekezetben, ehelyett csak egyetlen „mensa” maradt, melyet majd később oltárnak neveznek. Kivételként az agapés mise még soká megmaradt a régi, tiszteletre méltó szokás emléke gyanánt, így például Afrikában még Szent Ágoston korában († 430) is megvolt nagycsütörtökön a lakomával egybekötött mise az utolsó vacsora emlékére, s a házakban ünnepelt misék sokáig még étkezéssel kapcsolódtak. 4. Valami azonban már ebben a században kifejlődött, amit a 155 körül írt Justinos-féle Apológia már feltételez, mások pedig már részletesebben ismertetnek: s ez a mai „igeszolgálatnak” nevezett miserésznek terebélyes őse, a vigília. Belőle lesz majd az aranykorban, a IV. század folyamán különválás folytán a zsolozsmás vigília, azaz az éjszakai officium, a mise előtt pedig csökevényként az eredeti terjedelmességéről rövidített előmise. Addig is azonban szemügyre kell venni ezt a vigíliát, amint a II. század közepétől kezdve már teljes fényben ismerhetjük, mert kétségtelen, hogy még az apostolok utáni században fejlődött, ámbár a források hiánya miatt nem említik. Istentisztelet a katakombákban 1. A misét megelőző „vigília”. Szent Justinos, az első keresztény filozófus, ez a kedves és bátor ember, aki Kr. u. 120 körül Názáretben járva még látta azokat a faekéket és igákat, amelyeket maga a Názáreti készített, írta le először részletesen a korabeli vigíliát, majd az utána következő tulajdonképpeni misét. 155 körül Antoninus Pius Caesarhoz intézett egy Apológiát, melynek végén ír ezen keresztény intézményekről, hogy megértesse vele: nincs semmi elvetendő ezekben a dolgokban. A vigíliáról ezt írja: „A Napról elnevezett napon (vasárnapon) összegyülekeznek mindazok, akik a városokban vagy a falvakban élnek, a közös ünneplésre. Olvasnak az apostolok emlékirataiból, vagy a prófétáknak írásaiból annyit, amennyi az időből futja. Ha a felolvasó befejezte szolgálatát, az elöljáró beszédet mond, amelyben arra buzdít, hogy amit éppen hallottunk, a szép tanításokat az életben is kövessük.” (8) Ezt persze korántsem úgy kell érteni, ahogy mai olvasó értené: a dies solis-on, a Napról nevezett napon (ma: vasárnapon) jöttek össze, azaz reggel, vagy délelőtt. Minthogy akkor ez a nap munkanap volt; (csütörtök volt a dies Jovis, Jupiter napja, szünetnap), meg az üldözések miatt is, csak éjnek idején jöhettek össze. A vasárnapra virradó éjszaka volt tehát a gyülekezet, me7
lyet épp ezért vigíliának hívtak. Justinos erről nem szól, mert ez nem érdekelte a caesart, épp úgy nem szól arról sem, hogy a keresztények énekeket is mondanak eme gyülekezeten. Pedig ez mind megvolt Justinos ideje előtt, az apostolok ideje óta és ezt egy pogány író nyomozása tartotta fenn számunkra, az említett Plinius, aki azt jelentette császári barátjának, hogy a vallatásnak alávetett keresztények által ezt tudta meg: „Azt állították, hogy vétkük vagy tévedésük mindössze abból állott, hogy bizonyos napon pirkadat előtt össze szoktak jönni, és egymással váltakozva (secum invicem) Krisztusnak, mint Istennek, éneket (carmen) mondottak, esküvel pedig magukat nem valami gonosztettre kötelezték, hanem arra, hogy lopást, rablást, házasságtörést nem követnek el, hogy a hűséget meg ne szegjék, s a törvény elé idézettnek óvadékukat meg ne tagadják. Ezek után széjjelmenni szoktak, majd újból összejöttek étkezésre, de ez közös és ártatlan valami volt; de rendeletem után ezzel felhagytak.” (9). Mindebből teljesen világos, hogy a mise előtti istentisztelő virrasztás, a vigília, már az apostolok idejében is megvolt, mint Pál apostol idézett példája Troasban tanúsítja, s hogy ez rendes, állandó szokássá vált. Közelebbről azonban, mint már említettük, csak a II-III. századi kútfők ismertetik ezt. Elsősorban a II-III. század fordulóján élő Tertullianus tanúskodik erről. Háromféle vigília volt már ekkor szokásban. Az első a „vigilia dominicalis”, a vasárnapi virrasztás, mely minden szombatról vasárnapra virradó éjjelen volt szokásos. A leszálló éjszaka folyamán összegyűltek a keresztények és hosszas vigíliájuk után hajnal felé a szentmise következett. A második vigília a „vigilia stationalis” –, stációnak, állomáshelynek hívták a gyülekezőhelyet, melyről kihirdették, hol lesz. Ezek a virrasztások Tertullianus szerint szerdán és pénteken voltak szokásban. (10) Ősi mivoltukat mutatja a Didaché buzdítása az I. század végéről, hogy szerdán és pénteken böjtöljenek a keresztények. Ez a magánájtatosságra való buzdítás volt, és sok századon át megmaradt; még a szerdai félböjt is az egész középkoron át szokásban volt, aminek nyoma mai napig Európa sok országában a szerdai „tésztás nap”. A harmadik fajta virrasztás a „vigilia coemeterialis”, a temetői virrasztás. Mivel a keresztény felfogás szerint a halál csak ideiglenes valami, mely szerint nemcsak a lélek marad meg, hanem a világ vége után a test is feltámad, ezért keresztény őseink a halált álomnak, szünetelésnek mondották (dormitio, pausatio, görögül koimésis), a coemeterium, görögül koimétérion tehát alvóhelyet jelent. Mivel a római törvény szerint a temetkezési helyek sérthetetlenek voltak, a keresztények is építettek szeretteik sírja fölé sírboltot s így temethették el a vértanúkat. Sírjaikon a halál évfordulóján összejöttek és vigíliával, meg misével ünnepelték a napot. 2. A vigília alkotó elemei. Tertullianusnál megtaláljuk annak leírását, hogyan folyt le egy ilyen vigilia: „A gyülekezetben az Űr titkainak ünneplése közben zsoltárokat énekelnek, (szent) írásokat olvasnak föl és kéréseket mondanak.” (11) A zsoltározás módja ebben a korban csak egyféle volt: felelgető zsoltározás (psalmus responsorius). A nép cselekvő (aktív) módon kapcsolódott bele ebbe a zsoltározásba. A részvételt két mozzanat biztosította: a zsoltár végén mindig azonos záró sorok éneklése. Egyik ilyen zárósor máig is használt. „Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek.” A másik mozzanat az volt, hogy a zsoltár minden egyes verssora után azonos, mindig ismétlődő refrént (antifónát vagy hüpakoét) énekelt a nép. Meglehetős hosszadalmas éneklési mód volt ez, de a cselekvő részvételt valóban biztosította. Liturgiánkban a Zsinatig már csak csökevények maradtak meg ebből az éneklési módból (Gyertyaszentelőn és Virágvasárnapon), de a liturgikus megújhodás teljes egészében visszaállította ezt a felelgető zsoltározást: megjelent már az Egyszerű Énekeskönyv (=Graduale simplex). A mise énekeit, úgy ahogyan a liturgikus könyvekben vannak, így végezhetjük ezentúl, hogy az egyszerű és rövid antifónát a nép egyszeri hallásra megjegyezni és énekelni tudja, a zsoltárt pedig egy kis kar énekli egy hangon és közérthetően. Mekkora hatással van ez a fajta éneklésmód, csak az tudja, aki azt már megélte. Magától értedődik, hogy ez a zsoltározási mód a nép nyelvén történik. A 150 zsoltár az ószövetségi bibliában található. A keresztény ókorban nagyon sokan voltak, akik magán–zsoltárokat is szereztek (=psalmus idioticus). Ilyen volt például a II. század második felében Markion, a gnósztikus-eretnekvezér, aki 150 új zsoltárt írt az ószövetségiek helyett. Igazhitűek is írtak ilyeneket, így Athenogenész, akinek zsoltárai nagyon népszerűek vol8
tak. A IV. században ezek nagyrészét eltiltották, mert az eretnekek visszaéltek a lehetőséggel: saját szerzeményű magán–zsoltáraikon keresztül lopták a hívek lelkébe tévtanaikat. A latin liturgiában csak egy maradt meg belőlük: a mise Glóriája: „Dicsőség a magasságban Istennek”. Írásokat is olvastak a vigília alkalmával: ezek a „szent és isteni írások”, azaz az ószövetség és újszövetség szent könyvei. Keresztény őseink az ószövetség gyakorlatából vették át a Biblia olvasását a gyülekezetben. Az apostolok idejében a zsinagógában két olvasmány hangzott el: a Törvényé (Tóra – Mózes öt könyve) és a Prófétáké (ApCsel 13,15). A keresztények természetszerűen ezt a gyakorlatot folytatták, de még Pál apostol életében szokássá vált az ő leveleit is olvasni. Az I. század végén természetes és magától értetődő volt, hogy az evangéliumokat is olvasták, hiszen a legelső őskeresztény írók már folyamatosan idézik azokat. A könyörgések az ókeresztény gyülekezet harmadik elemét jelentik. Minden zsoltár után mondták azokat. A gyülekezet vezetője, püspök vagy pap saját maga mondta a könyörgést, a hívek, akik a zsoltározás alatt ültek, felálltak vagy bűnbánati napon (péntek) térdeltek. Néhány ilyen, a legelső időkből származó imádságot bemutatunk. „Imádkozzunk, hogy Jézus uralkodjék fölöttünk, hogy országunkban szűnjenek meg a háborúk. Szűnjenek meg bennünk a testi vágyakozás kísértései és ha mindez elül, akkor pihenjen meg ki–ki szőlője, fügefája és olajfája alatt. Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek árnyékán pihenjen meg lelkünk, amely magában helyreállította a békét a testtel és a lélekkel” (Origenész). (12) – Egy másik imafoszlány Cyprianus vértanú-püspöknél található: „Imádkozzatok, hogy a jó Isten méltósága beteljesítse a mi vallomásunkat és hogy a világnak ebből a sötétségéből minket dicsőségesen kimentsen, így azután bennünket a szeretet és béke kötelékei fonjanak össze. Nem félünk és ellenállunk az eretnekek és a pogányok kísértéseinek és együtt örvendezünk majd a mennyek országában.” (13) – Bűnbánati imádságot is találunk egy régi papiruszban: „Egyedülvaló Úr Isten, ki az eget és a földet meg a tengert alkottad, és mindent, ami bennük van, segíts engemet, könyörülj meg rajtam, töröld el bűneimet, ments meg engem a mostani és az eljövendő világban Jézus Krisztus, a mi Urunk és Üdvözítőnk által, mert tiéd a hatalom és a dicsőség most és mindörökkön örökké. Ámen.” (14) – Más alkalommal homília után így imádkoztak őseink: „Könyörögve kérjük, mindenható Isten, irgalmasságodat, tégy minket ne csak igéd hallgatójává, hanem annak megvalósítójává is. Vezesd át lelkünket vizeidnek özönén és pusztítsd el bennünk, aminek pusztulnia kell és tedd élővé, aminek a Te ítéleted szerint élőnek kell lennie a mi Urunk Jézus Krisztus és a Szentlélek által, kinek dicsőség légyen mindörökre. Ámen.” (15) – A következő imában a láthatatlan dolgokra irányul figyelmünk: „Bár az Úr Jézus maga tenné a szemünkre kezét és kezdenénk nemcsak a láthatókra nézni, hanem a láthatatlanokra is. Bár nyitná meg Ő szemünket, hogy ne a jelenlevőket nézzük, hanem az eljövendőket. Bár nyitná meg szívünk tekintetét, mellyel Istent látjuk majd a Lélekben ugyanazon Urunk Jézus Krisztus által, kinek dicsőség és hatalom légyen mindörökkön örökké.” (16) 3. Az áldozati adományok előkészítése. A vigília után, hosszabb-rövidebb szünettel az áldozati adományok elfogadása következett. Ennek legrégibb formája az agapés misékben található. Felajánlás, adomány-átadás (latinul offertorium vagy offera) volt ez. Abban állt, hogy a hívek összehozták a bort, kenyereket s más felajánlott adományokat. Ezekből kiválasztották a diakónusok az áldozathoz szükséges mennyiségű kenyeret és bort. A többi eledelt szeretetlakoma formájában elfogyasztották. Az agapés miséknél az étkezés után következett az eukarisztia. – Mihelyt az agapék megszűntek és önálló szentmisék lettek, azonnal megkezdődött a szoros értelemben vett offertorium: az áldozati adományok előkészítése. A gyülekezet helyén ott áll az oltár asztala mellett egy külön oltár, a felajánlás oltára (prothesis). Sok mindenfélét hoztak a hívek, kenyeret és bort is amulákban (kancsók), azonkívül viaszt, gyapjút, olajat és mindenféle mást. Az adományok felajánlásának kettős célja volt. Az egyik karitatív, az őskeresztény egyház szeretet (karitász) gyűjtése volt a szegények és a papság részére; a másik cél szakrális: az ószövetségi zsenge-áldozatnak mintegy folytatása az újszövetségben. Minden termés zsengéjét, azaz legelső szép termését felajánlották az Istennek. Kévéket az aratás után, a legszebb szőlőfürtöt, gyümölcsöt, madarakat stb. A III. században ez a szokás annyira túlfejlődött, hogy már rendezni kellett. Megállapították, hogy mit szabad a püspöknek vagy papnak elfogadnia. Tilos lett mást tenni az Isten oltárára, mint mézet vagy tejet, kenyeret és bort. Tilos lett bármily más alkoholos italt, erjesztett gyümölcsleveket, madarakat vagy bármily más állatot vagy hüvelyes veteményeket felajánlani. Csak akkor, amikor frissen termett, lehetett kalászokat, vagy szőlőt hozni és 9
olajat, semmi mást. Ezeket a IV. században rendelték el, amiből látható, hogy azelőtt mi mindenfélét vittek a gyülekezetbe. Amint nőtt a hívek száma, ez lehetetlenné vált. – Az aquileai dóm mozaik padlóján 317-ből való ilyen offera-jelenetet láthatunk. A kép közepén az eukarisztia szimbóluma van: kosárkában kenyerek, mellette bor. Kisebb emblémák veszik körül, ezeken emberek láthatók, amint kezükben ajándékokat visznek: bort, kenyeret, gyümölcsöt, virágot, madarakat. A dómban azon a helyen állhatott a prothesis oltára, mert most is ott van az asztallábak helyén a mélyedés. 4. Az eukarisztikus csúcsimádság. Az áldozati adományok előkészítése után következett az anafora, latinul oblatio az eukarisztiás csúcsimádság vagy főimádság, németül Hochgebet, franciául priére eucharistique, mai nyelven. Ennek első része hálaadás volt, mert Jézus is az utolsó vacsorán „megáldotta hálákat adván” a kenyeret és a bort és átváltoztatta azt testévé és vérévé. Ebbe a hálaadásba ágyazták bele az utolsó vacsora történetének elbeszélését, benne az átváltozás (konszekráció) szavaival, anélkül, hogy azokat bármilyen módon kiemelték volna. Az Úrfelmutatás szokása csak a XII. században alakult ki, amikor a hívők bizonyos emberi kíváncsisággal igényelték, hogy az átváltozás csodáját láthassák. Justinos erről az imáról ennyit mond: „Az elöljárónak kenyeret hoznak és egy kelyhet, amelyben vízzel kevert bor van. Ezt elfogadja és a mindenség Atyjának a Fiú és Szentlélek neve által dicséretet és magasztalást mond és hálaadást. Ha befejezte ezeket az imádságokat és a hálaadást az egész jelenlévő nép helyeslőén kiáltja: Ámen. Az ámen héber szó és azt jelenti, így legyen”. (17) – Egy Kr. u. 220-250 körül Rómában írt liturgikus mű, az Aposztoliké Paradoszisz, magyarul „Apostoli Hagyomány” ebből az időből közli a legelső eukarisztikus csúcsimádságot: „Hálát adunk neked Istenünk, szeretett Fiad, Jézus Krisztus által, akit az idők teljében, mint Megváltót, Üdvözítőt és akaratodnak követét küldtél el. Ő a te elválaszthatatlan Igéd, aki által mindent alkottál és kiben neked kedved telt. Az égből Szűz méhébe küldted. Testet öltött és anyai méhében hordta Mária azt, aki a Szentlélektől és a Szűztől születve, mint a te fiad mutatkozott. Teljesíteni akarta akaratodat, neked szent népet akart nyerni, ezért szenvedéseiben kitárta karjait, hogy megszabadítsa a benned hívőket a kínoktól. Önként engedte magát gyötörni, hogy a halál fölé emelkedjék, a sátán bilincseit elrepessze, az alvilágra taposson, az igazaknak világosságot gyújtson, határt szabjon és feltámadását nyilvánvalóvá tegye. Mindezen felül kezébe vette a kenyeret, hálát adott neked és így szólt: Vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely megtöretik értetek. Hasonlóképpen kezébe vette a kelyhet és mondta: Ez az én vérem, mely kiontatik értetek. Valahányszor ezt teszitek az én emlékezetemet ünnepelitek. – Megemlékeztünk haláláról és feltámadásáról és kenyeret és bort ajánlunk fel és hálát adunk neked, hogy méltónak tartottál minket arra, hogy előtted álljunk és teneked szolgáljunk. Egyszersmind kérünk, küldd le Szentlelkedet a szent egyház áldozatára! Váljék az kegyelmedből mindenkinek megszentelésére, és a Szentlélekkel való eltelésre, az igazságba vetett hit megerősödésére, hogy dicsérjünk és magasztaljunk fiad, Jézus Krisztus által, aki által tisztelet és dicsőség legyen neked, az Atyának és a Fiúnak, a Szentlélekkel egyetemben most és mindenkoron. Ámen.” (18) Meg kell jegyeznünk, hogy nem ez az egyetlen eukarisztikus csúcsimádság a három első keresztény századból, vannak még mások is és Jungmann már ebben az ősidőben három típus kialakulását fedezi fel. Hippolytosé a krisztologiai típus; van emellett a zsinagógás imádságokon iskolázott típus is, ebben a hálaadás a teremtés tényével kezdődik, az ószövetségi nép kegyes vezetésével folytatódik, majd áttér azután az újszövetségre és ebben mondja el az utolsó vacsora szent szavait. Az Izajás próféta látomásánál (6. fej.) hallott háromszoros „Szent, szent, szent...” éneke az utolsó vacsora szavai előtt felcsendül a népnek ajkán. A harmadik típus azután a hellenisztikus bölcselet szókincsével látja el ezt a hálaadó imát és Istent „keletkezésnélkülinek, kifürkészhetetlennek, kimondhatatlannak, felfoghatatlannak” magasztalja. 5. Áldozás. Az eukarisztikus főimádság után következik a szent áldozás, ennek gerince már Hippolytosnál meglelhető. A püspök előkészítő szavakat szól, nyilván imádságot; későbbi források említik, hogy a nép közben fejét meghajtva áll. Azután a püspök megtöri a szent kenyeret, tehát ekkor már egészben konszekrálta s az egyes részeket szétosztja, mondván: „Mennyei kenyér Krisztus Jézusban”, mire az áldozó ámennel felel. A papok, ha nincs elég pap, a diakónusok, kelyhekből nyújtják a szent vért, mely alkalommal szintén ámennel válaszolnak. A IV. század első felében Jeruzsálemi Szent Cyrill mondja el bővebben az áldoztatást ebben az ősi szentmisében, bizonyos, hogy már a III. században így történt, csak Cyrill mondja el a szokást, 10
hogy az áldozok ekként vették a szent adományokat: „Tedd bal kezedet trónussá a jobb kéz számára, mely a Királyt fogadja majd be, homorítsd tenyeredet, fogadd Krisztus testét, és mondd rá az áment. Azután szenteld meg szemeidet a szent testtel és azután vedd magadhoz, de ügyelj, hogy semmi le ne hulljon belőle, mert ha valami leesnék, az olyan, mintha saját tested egy tagja menne veszendőbe!” (19) Ugyancsak Cyrill említi az áldozás utáni hálaadó imát, mely szintén egészen bizonyosan megvolt már a három első században. Ha azt kérdezzük, egységes volt-e ez az ősi, egyszerű rítus az első három században, azt kell felelnünk, hogy igen is, meg nem is. Monumentális egyszerűség, tökéletes szabadság és kereteiben – az egész világon – teljes egység jellemzi. Ferdinánd Probst, a múlt század híres liturgiatörténésze azt írja: Una, sancta, catholica est apostolica liturgia. – Bár kereteiben teljesen egységes, az imákat, énekeket és olvasmányokat szabadon választják. Az imádságokra vagy előkészülnek, vagy ott rögtönzik. Sem a zsoltárok, sem a szentírási szakaszok, sem külön a papi imádságok nem voltak tehát rögzítve. A mostani szentmisének előmiséje nem más, mint a vigília csökevénye, viszont a vigília teljes formájában megmaradt a mostani matutinumban, az éjszakai zsolozsmában. Ez a kettő nem volt elkülönítve az őskeresztényeknél: a vigília után az áldozat következett. A IV. század végén Etheria a Jeruzsálem! keresztények életéről azt írja, hogy a vigília hajnalig tart és utána következik a szentmise (oblatio). Ebben az időben teszik át a mise idejét délelőttre, ezért van előmiséje, egy lerövidített vigília. Éjszaka azért megtartják a nagy vigíliát. Egységes volt annyiban, hogy a vázolt keret mindenütt a világon egységes volt. Szent Polykarpos szmirnai püspök (†156) Rómában járván Anicetus pápa (155-166) jelenlétében végezte a szent áldozatot, semmi nehézség, mai nyelven szólva, rítuskülönbség nem volt. Ha a keretek tartalmát nézzük, azaz az imádságok szavait, ezek rögtönözöttek voltak, olyanok, mint manap a szentbeszéd: készültek rá, de szabadon adták elő, mint Justinos mondja, „amennyire ki-ki képes erre”. Egy valami viszont egészen biztos: vannak elemek, melyek az apostolok ideje óta – bár nem a mise dogmatikai lényegéhez tartoznak – már mindig megvoltak s a mai napon is megvannak a Kelet és a Nyugat minden liturgiájában. Ezek a következők: a püspök, vagy a pap a népet „Dominus vobiscum”–mal, az Úr legyen veletek” ószövetségi áldásformulával köszöntötte, mire a nép „Et cum spiritu tuo” – „És a te lelkeddel!” felelt, Szent Pál leveleiből vett kívánsággal. Minden imádság végén volt már záró-doxologia. azaz dicsőítés, mint az idézett szövegekből láthattuk. Ezekben szinte mindig benne van az örökkévalóságra való utalás; „in saecula saeculorum” – „a századoknak századain” keresztül, tehát az örökkévalóságon át tart Isten uralma és az örök élet. Az eukarisztikus imádságot mindenütt dialógussal vezették be: „Sursum corda” – „Fel a szívekkel” és a „Gratias agamus Dominó Deo nostro” felszólítással, melyre a maival azonosan feleltek. Kezdettől fogva megvolt a „Szent, szent, szent...” éneke. Mindezek csíráját képezték annak a gyönyörű szertartásnak, amely azután a hivő nép épülésére a IV. századtól kezdve színpompásabbá és tartalmasabbá gazdagodott.
II. ISTENTISZTELET AZ ARANYKORBAN Az első három század viharos, az üldöztetésektől barázdált kora feloldódott a konstantinuszi békének szinte váratlanul jött szabadságában. Immár nem volt többé ok a félelemre, mindinkább nagyobb tömegek tértek az Egyházba. Szabad volt az istentisztelet és Konstantinusnak és édesanyjának. Szent Helénának hallatlan bőkezűsége folytán a római Birodalom legnagyobb városaiban és a Szentföldön gyönyörű, pazar bazilikák épültek. Minden városban szerte a Földközi–tenger egész világában szinte varázsütésre emelték a templomokat és ezzel megadatott a liturgiának az, ami eddig hiányzott: az élettér, a hely, ahol kifejthette önmagát. A hívek bámulatos gyorsasággal szaporodó serege mindig megtöltötte ezeket a szent helyeket; a nagy tömeget az istentisztelet méltó fényének emelésében nemcsak a hivatásos énekkarok, a „skálák” segítették, hanem a IV. században még a család körében élő aszkéták és a szent szüzek, azok, akik Isten tökéletes követésére szentelték életüket s akik mintegy vallásos társulatokat, askétérion-okat alkottak. Ezek voltak a liturgia kórusának szilárd magva, körülöttük és általuk fejlődött ki a zsolozsma, mert a IV. század folyamán az egykori vigília önálló, külön istentiszteletté lett, a szentmise viszont szintén önállóan fejlődött. A klérus is számosabb lett; lektorok, 11
kántorok, akolitusok (gyertyavivők) segítették a papokat és a diakónusokat. Az egykori vigília emlékére, mint valami csökevény, a tulajdonképpeni áldozati mise elé az „előmise” került, vagy, amint szintén nevezték, a katekumenok miséje, mert ebben a korban a hittanulók, akik még nem voltak megkeresztelve, az áldozati misén nem vehettek részt. Ez az elnevezés.– „hittanulók miséje, előmise” manap már elavult, a II. Vatikáni Zsinat ezért új nevet adott ennek az első miserésznek: az Ige szolgálata, vagy liturgiája. Röviden: „Igeszolgálat”, vagy „Ige-istentisztelet” (Liturgia Verbi és Liturgia Eucharistica). (20) Az első három század miséje monumentálisán egyszerű volt, keretei azonosak az egész világon, a keretet megtöltő tartalom azonban szabad. Az aranykorban, mely az első három századra következő három századnak ideje, a IV-VI. század, kettős munkát végezett el a szentmise rítusának gazdagításában. Az egyik a fejlesztés, a másik a rögzítés, azaz állandó formulák, szövegek kialakulása. Politikai történelem szemszögéből a római impérium utolsó századai ezek az idők: 313tól a milánói béke–rendelet kiadásától 604-ig, Nagy Szent Gergely haláláig, aki mintegy összefoglalója, rendezője az addig kialakult liturgiának az akkor már csak egykori nyugat-római birodalomban. E három századból álló aranykor idején látjuk a szentmise fejlődését; oly elemekkel gazdagodott az őskor egészen egyszerű miséje, amelyek azóta is megvannak. Mit hozott ez a fejlődés, a következőkben vázoljuk rövid vonásokkal. Négy ünnepélyes felvonulás a misében Ezek mind Keleten, mind Nyugaton megvannak s a következők: 1. Az ünnepélyes bevonulás, introitus, görögül mikra eiszodosz, a kis bevonulás. – 2. Az olvasmány és az evangélium közötti ének, mely az evangéliumos-könyvet vivő körmenetet kíséri: graduale, a görög prokeimenon. – 3. A felajánlásra az oltárhoz vonuló hivők offertoriumát kísérő ének: az offertorium, megalé eiszodosz görögül, a nagy bevonulás. 4. A hívek felvonulása a szentáldozáskor s az azt kísérő ének: a kommunió. 1. A bevonulást a papság végezte, amely ünnepélyesen körülvette püspökét és a bazilikán keresztül vonult a szentélyhez. Mivel nincs nyomasztóbb valami, mint a teljes csendben történő felvonulás, magától adódott, hogy ezt a felvonulást énekkel kísérték. Az „előmise” tehát ezentúl már nem az olvasmányokkal kezdődik, amint nagypéntek liturgiájában ősi archaizmusként mai napig láthatjuk, hanem az introitusszal, a bevonulással mely nevet azután megtartotta az ének is. Rómában az V. század folyamán már biztosan megvan ez a bevonulás és az azt kísérő ének, lehet, hogy I. Coelestinus pápa (422-432) volt „elrendelőjé”. A rendes szokás az volt, hogy zsoltárt énekeltek, olyat, amely főleg az ünnepeken annak gondolatvilágába beleillett. Kivételképpen más szentírási szöveg is szerepelt, például karácsonynak napi miséjében ezt énekelték antifóna gyanánt: „Gyermek született nekünk, fiú adatott nekünk, hatalmának jelvénye vállán, a nagy tanács angyalának fogják nevezni”. Ezt az Izajás jövendöléséből vett antifónát énekelték a 97. Zsoltár egyes versei után, addig amíg a bevonulás és elhelyezkedés tartott. Ebből a zsoltárból a középkor óta már csak egyetlen vers maradt meg, rendszerint az első, utána mindjárt következik a minden zsoltárt berekesztő doxologia, záró-dicsőítés, a Gloria Patri, s az antifóna megismétlése. Legtöbbször azonban ez az antifóna is a zsoltárból vett, abból, amelyet énekeltek, és ez éppen a legjellemzőbb, mintegy az illető miseszövegnek s az ünnepnek, vagy vasárnapnak alapgondolatát csendíti meg (vezérmotívumát). A mai Római misekönyvben olvasható introitusok legnagyobb része már a VIII. században leírt Liber antiphonariusban megtalálható. (21) 2. Az evangéliumhoz való ünnepélyes felvonulás s az azzal kapcsolatos ének (graduale, prokeimenon) valószínűleg a IV. század folyamán keletkezett, s a következőben terjedt el, mint a többi is, mindenesetre az V-VI. században már ünnepélyesen megvan Rómában is (az I. Ordo Romanus ugyanis erre a korra mutat vissza). Maga a zsoltárének már régen megvolt, hiszen ez a vigíliának alkotó része volt, és itt, az előmisében csak összezsugorodott csökevényként élt tovább minden liturgiában. Responzoriális, felelgető módon énekelték, azaz a nép mindig csak refrénnel felelt, mialatt a kántor a zsoltár egyes verseit énekelte. Ehhez az olvasmányok közti zsoltáréneklés-maradványhoz járult az evangélium körmenete. A diakónus áldást kért a püspöktől, megcsókolta lábát, s ő így szólt hozzá: „Legyen az Úr szívedben és ajkadon!” Azután levette az oltárról az evangéliumos könyvet; ezek mindig a legdíszesebben írott köny12
vek voltak, akárhányszor ezüst vagy arany betűkkel, táblájuk sokszor domborművekkel borított elefántcsont- vagy ezüstlemez kötésű, vagy díszes selyem- vagy bársonykötés volt: a Krisztus szavai iránt való tiszteletből. Ez a tisztelet hozta létre azt a szokást is, hogy ezt a könyvet mindig megcsókolták; a hívek Keleten most is, ha bemennek a templomba, kérik, hogy láthassák az evangéliumos könyvet és megcsókolják. A diakónus is megcsókolta a könyvet, s a menet felállott: előtte két szubdiakonus a tömjénezővel, azok előtt két gyertyavivő gyertyákkal és így vonulnak az ambóhoz, mialatt még a graduálét énekelik. Az olvasás után a püspök és minden körülálló tisztelettel Krisztus szavai iránt megcsókolják az őt jelképező könyvet. A graduale voltaképpen annak a zsoltáréneklésnek a csökevénye, amely az ősi vigíliában az olvasmányok után történt. A graduale szorosan véve (tehát az allelujáig) egy responsum, azaz felelet az episztolára, egy énekelt elmélkedés a hallottakról. Az utána következő alleluja-vers egészen más jellegű és tőle független, ezt mutatja a más tónusú dallam is, de elsősorban a tartalom. A graduale hátrafelé tekint, az alleluja-vers pedig előre; az evangéliumra. Az alleluja-vers egy evangéliumot előkészítő, ráhangoló, imádságos ének, győzelmi harsona az evangélium olvasása előtt. A legtöbb misében megtalálhatjuk ezt a kettős Janus-arcot. Ez a kettősség nincs meg a bűnbánati időben s a húsvétiban. Ebben az utóbbiban csak allelujavers van, ez azonban kettős. A húsvét előtti időben húsvétig pedig elmarad az alleluja–vers, de viszont archaikusán hosszabb a responzoriális zsoltáréneklés; a graduale után következő éneknek „elnyújtott”, latinul traktus a neve. 3. A harmadik körmenet az offertóriumé. Igaz, hogy a hívek az őskorban is odamentek a papsághoz, hogy átadják adományaikat, ez a felvonulás azonban a nagy bazilikákban rendezendő volt, hogy illetlen tolongás ne támadjon. A IV. században már a hatalmas templomhajókban a férfiak és a nők külön voltak, külön a hajadonok, az özvegyek és a gyermekek. Magától értetődő valami volt, hogy ezt az offertórium-járást is énekkel kellett kísérni. Úgy látszik Afrikában kezdődhetett e szokás, Szent Ágoston (22) élete végén ugyanis panaszkodik, hogy azt is szemére hányták, miért kezdte az új szokást, „hogy himnuszokat mondottak a Zsoltárok könyvéből akár az obláció előtt, ez az áldozati mise (= oblatio) előtti felajánlás a nép részéről, akár amikor szétosztották a népnek, amit felajánlottak” (azaz az áldozásnál). Ez az éneklés is responzoriális, felelgető módon történt, azaz a nép minden egyes zsoltárversre felelt az azonos refrénnel, az antifónával. Gyönyörű részeket válogattak ki, amelyek mind a szentmise áldozati jellegét emelik ki, vagy az ünnep gondolatvilágát hangsúlyozzák. A verseket azután elhagyták (a XI. század óta) és csak maga az antifóna maradt meg rendszerint az offertórium-körmenetet kísérő énekből. Az offertórium-körmenet sokhelyütt Európában a mai napig megmaradt; mint népi szokás bizonyos esetekben (temetési mise, nászmise, vagy délutáni esküvő, mely azt helyettesíti), vagy nagyobb ünnepeken, mint nálunk is, az ilyen esetben az oltárt megkerülik, s mivel már az eredeti célt nem tudták, a pap feszületet csókoltat („oltárkerülés, offera”). 4. A negyedik felvonulás, az áldoztatásra való járulás. Az oltárhoz menés, visszatérés, a hívek nagy tömege áldozás alatt magától értetődővé tette azt, hogy énekeljenek ezen aktus alatt. Szintén már Szent Ágoston tanúja ennek, a fent idézett helyen, de ezen esetben nem ő az első tanú, hanem 348 körül Jeruzsálem! Szent Cyrill, aki elmondja, hogy a 33. Zsoltárt szokták énekelni a hívek áldozása alatt. Valóban gyönyörűen illik a szentáldozás hangulatához ez a zsoltár: „Isteni dallammal hívnak benneteket a szent titkok közösségére, mikor mondják: Ízleljétek meg és lássátok, mily édes az Úr!” (23) Szent Jeromos félévszázaddal később tanúskodik e palesztinai áldozási énekről, midőn kijelenti, hogy „mindennap mondjuk a mennyei kenyér vétele után: Ízleljétek meg és lássátok, mily édes az Úr!” (24) A római liturgiának a változatosságot kedvelő szellemében ez az áldozási ének minden misében más–más lett, azonban itt is csak az antifóna maradt meg. A középkor hatása alatt, midőn igen ritka lett a szentáldozások száma, érthető ez, most azonban, mikor újra nagy tömegek áldoznak megint, ezt a zsoltár–antifónát, melynek „communio” a neve, szabad kibővíteni, ami úgy történik, hogy vagy saját zsoltárával lehet énekelni, váltakoztatva az antifónát a zsoltár mindenegyes versével, vagy, ha nincsen saját zsoltára a communiónak, mert más a szövege, az introitus zsoltárába szabad a communio-antifónát beleszőni. Ezt azért lehet megtenni, mivel a communio zsoltára rendszerint azonos az introituséval. Kivétel az egész Szent Negyvennap ideje, mikor is a communio zsoltárai lectio continua-ban vétetnek egymás után, a csütörtök mindig kimarad, mert e rendezés idején még nem volt mise ezen a napon. Ez a négy ünnepélyes felvonulás, énekkel kísérve, jelentősen szebbé és szívhez szólóbbá tette 13
az ősegyház egyszerű miserítusát. Szövegeiket szabadon válogatták eleinte e korban; a püspök határozta meg, mit kell énekelni ezen alkalmakkal. De a korszak végén Nagy Szent Gergely már meghatározza, mit kell és mily dallammal énekelni: nem mintha ő maga válogatott volna mindent ki, Gergely működése a rendezés és a végleges megrögzítés volt, mind eme négy ének szövegében és dallamában, mind pedig az állandó miseénekek (Kyrie, Gloria, Sanctus) rögzítésében. Erről külön kell még egy-két szót szólnunk. A római miseliturgia rögzítése A négy változó mise–ének fejlődését láttuk, három új ének is került azonban a misébe, amelyet nem ismert az ősegyház, és ez a Kyrie, a Glória s a Credo éneke, ezek változatlan énekek. 1. A Kyrie éneke az ősi litánia-ének maradványa, amint azt a keleti egyházak énekelték és énekelik ma is, szinte végtelen hosszúságban a mise folyamán. E görög énekeket „ekteniának” nevezik, s bár a „litánia” is görög szó, mégis a keleti liturgiák az előbbit használják. A Kyrie eleison „Uram irgalmazz” ősi emberi kiáltás az istenséghez. Nemcsak a Zsoltárok könyvében fordul elő, hanem a pogányok is használták. A Zsoltárok görög Hetvenes fordítása is így adta vissza a héber eredetit: „Eleison me Kyrie” (Zs 6,3), vagy „Kyrie eleison me” (Zs 40,5.11), azaz „Uram irgalmazz nekem!”. 390 körül Etheria, az aquitaniai zarándoknő Jeruzsálemben tapasztalta ezt az éneklési módot, ahol a diakónus, vagy maga a püspök egyes kéréseket mondott, amire a gyermekek (pisinni) kara mindig „Kyrie eleison”-nal válaszolt. Azt is megjegyzi, hogy náluk otthon „Domine miserere”-t felelik, ami ugyanazt jelenti, Tehát a IV. században már megvolt ez a könyörgésfajta, az ektenia. Keleten is és legalább is Gallia déli részén, Aquitania-ban. A Kyrie eleison csupán felelet, nem önálló imádság. Rómában is az V. században így volt, e század végéről meg is maradt a „Deptecatio Domini Gelasii”, Gelasius pápa könyörgésének szövege „pro universali ecclesia”, az egyetemes egyházért, melyben a 18 kérésre a nép legtöbbször Kyrie eleison-nal felelt, néha latinul (Domine miserere), vagy: „Add meg Urunk, add meg!” (25) Nagy Szent Gergely a misében, legalábbis a köznapi misékben lerövidítette a puszta Kyrie eleison énekére, melyhez még a „Christe eleison”-t is hozzáfűzte. Még az ő idejében azonban nem háromszor, hanem soká énekelték a Kyrie-ket: „Az énekkar az (introitus) antifónáját befejezvén, elkezdi a Kyrie eleison-t, vezetőjük pedig ügyel a főpapra, hogy mikor int neki, hogy változtassák meg a könyörgésnek számát”, azaz mikor hagyják abba. (26) Nagyon szép és megragadó imádság ez a Kyrie: azt fejezi ki, hogy a szent és félelmetes titkok ünneplése előtt bűnbánatra van szükség, és egyúttal mindenért, amire a keresztény embernek s az Egyháznak szüksége van, a bánattól megtisztult lélekkel könyörög. 2. A Glória = „Dicsőség a magasságban Istennek” – a nagy doxologia, dicsőítő ének már a IV. században megvolt, mint magánzsoltár, amely szinte egyedül maradt meg a Szentíráson kívül írt dicsőítő énekekből. A keleti liturgiában a zsolozsmában van meg a helye, a hajnali istenszolgálaton, melyet görögül orthrosz-nak, szlávul „utrenye”-nék., „hajnalinak” hívnak; ebből a magyar középkorvégi kódexekben a brevárium éjszakai istentiszteletének (manap matutinumnak) ómagyar „ueternye” neve lett. Rómában a Glória az előmisébe került, mégpedig rögtön a Kyrie után. Mikor történt ez, biztosan nem lehet tudni: egy teljesen bizonyos, hogy nem Telesphorus pápa († 136) a szerzője, amint a Liber pontiticalis téves közlése alapján sokan vélték. Bizonyos, hogy a Liber Pontificalisnak ez a jelentése 530 körül került bele, akkor tehát már régi szokásnak kellett lennie, annál inkább elhihető, hogy Symmachus pápa (†514) a vasárnapokra és vértanú– ünnepekre is kiterjesztette a Glória használatát, mint a Liber Pont. mondja. Ebből tehát az következik, hogy az V. század folyamán már megvolt Nyugaton ennek a gyönyörű himnusznak a használata, melyet valószínűleg csak Szent Hilarius útján, a IV. században ismertek meg. A római szokás szerint csak a püspöki misében, a pap csupán húsvét napján élt vele, (a püspök és az angyal az Apokalypsis hét levele alapján ti. szoros összeköttetésben álló személynek számított ker. őseink szemében), míg az északi országokban már a koraközépkorban szokás volt, hogy a papok is mondották a Glóriát. 3. Mivel még mindig az egész mise fejlődését kísérjük figyelemmel, hitvallásról; latin nyelven: a Credo-ról is kell szólnunk, de mindjárt azzal a fenntartással, hogy Rómába a Credo csak II. Henrik császár kérésére került 1014 körül. Egyébként már régen, még a tárgyalás alatt lévő korszakban., a szentmise aranykorában vették be a nicea-konstantinápolyi hitvallást a misébe. 14
Biztos, hogy Konstantinápolyban Timoiheos pátriárka (511-517) vezette be, Nyugaton Hispániában a mozarab liturgiába került, mégpedig ugyanazon helyre, mint Antiokiában, a Pater noster előtt. Ezért valószínűbb, hogy Antiokia volt a szülőhazája a Credo recitálásának, mert a gallikán típusú liturgiák antiokiai hatás alatt állottak. Hispánia bizánci uralom alatt álló parti városai vezették be e szokást és a wizi-gótok megtérése után (586) a Credo is bekerült az egész ország által immár követett honi liturgiába. A gallikán liturgia is átvette a Credot, Nagy Károly valószínűleg Alkuin tanácsára szintén belevette a misébe, immár a római rítusú misébe, de az evangélium után, hogy ezzel jelezze a hitet az evangélium szavai iránt, másrészt pedig, hogy a tulajdonképpeni áldozati mise elé tegyék. (27) 4. A Sanctus („Szent vagy”) ősi éneke már az előző korszak miséjében is megvolt, így most már csak az van hátra, hogy a római rítusban mind a változó, mind a változatlan (Kyrie, Gloria, Sanctus énekeknek állandósításáról beszéljünk. Damazus pápa rendelte el a Sanctusénekét. Ezt a művet Nagy Szent Gergely fejezte be (†604), mint az ősrégi hagyomány állítja, amit a kételkedő szkepszis ellen határozottan meg kell védeni. Az első kétely a Liber Antiphonarius kiadójától származik, Gaussainville-tól, 1675-ben; a kételyt határozott formában mondta ki F. A. Gewaert 1890-ben (28) szerinte 11. Gergely, vagy III. Gergely érdeme lenne ez a rendező szerep († 731, ill. 741). Erről szó sem lehet. Joannes diaconus, Nagy Szent Gergely életírója világosan szól római kutatásai alapján és Nagy Szent Gergely szerzőségét állítja. Ezt teljesen megerősíti az angliai Egbert, York püspöke, ki 732-ben írja: „A mi tanítónk, a boldogemlékű Gregorius, antifonáriumait és misekönyvét a mi pedagógusunk, boldogemlékű Ágoston által küldötte nekünk”. Ez idő tájt halt meg II. Gergely, tisztára lehetetlen tehát, hogy ne Nagy Szent Gergelyt értette volna, akit különben is megjelölt a Canterbury-i Ágostonnal († 604) való kapcsolata. – Emellett Th. Klauser visszaállította a VIII. századi Gergely-féle Antiphonale azon formáját, amely Honorius pápa idejében használatos volt, tehát 625-638 között, negyedszázaddal Nagy Szent Gergely halála után. (29) 5. Az olvasmányok kialakulása is a rögzítés munkájához tartozik. A katakombák egyházában a Szentírást olvasták a vigíliákon, ószövetséget és újszövetséget egyaránt, kivétel nélkül minden könyvét. Ez volt az első fázis, az első létezésmódja az olvasásnak: egymásután olvasták a bibliai könyveket, ott folytatták a következő együttlétkor, ahol abbahagyták az előző alkalommal. Ezt az olvasásmódot lectio continua, folytatólagos olvasás néven ismerjük. Ahogyan Justinos mondotta a II. század közepén, addig olvastak, amíg az idő engedte. Mivel a katakombák korában az egyházi év a vasárnapokból állt, semmiféle ünnep nem volt a húsvéton kívül és; ez is vasárnapra esett a pünkösddel együtt, ezért nem kellett válogatni, mit olvassanak. Természetes, hogy a húsvéti szent ötvennapban Jézus húsvéti misztériumáról, azaz szenvedéséről, haláláról és föltámadásáról olvastak, bizonyos rögzítések csírában már ekkor is észlelhetők, pl. a húsvéti szent éjjelen az Exodus 14. fejezete az egyiptomi kivonulásról, az Apostolok Cselekedetei és a János-evangélium a húsvéti időben stb. A liturgia olvasmányaiban, a misében a második fázis a sorrendben való olvasás, amelyre akkor lett szükség, mikor már ünnepek keletkeztek és szükség volt ebből a célból kiválogatott szakaszokra a könyvekből. E szakaszokat görög műszóval perikopának nevezzük. A IV. század folyamán egyszerre keletkezett a nagyböjt, a húsvéti idő részletei (mennybemenetel ünnepe, a húsvét és pünkösd hete), karácsony, epifánia stb. Ezen ünnepeken kívül maradt a folytatólagos olvasás, legalább annyiban, hogy a perikopák az egymás után következő fejezetekből vétettek. Ilyen sorrendben való olvasás nyoma pl. a pünkösd utáni szentlecke-perikopák rendszere (a VI-XXIV. vasárnapig, kivéve a XVIII.-at). A harmadik fázis az olvasmányok módjában a teljes perikopa-rendszer, ez a szabadságot és a változatosságot kedvelő római liturgiában teljességgel érvényesült. Természetesen a püspök jelölte meg az illető vasárnapon, ünnepen, mily szentlecke és evangélium legyen. Korán megvannak a nyomai ennek a rendszernek, már Nagy Szent Leó beszédeiből vissza lehet állítani részben, mily perikopák voltak használatban, ugyanígy kortársánál Krizolog Péternél a Ravennában használatos. Nagy Szent Gergely († 604) pápánál már nagyjában a későbbi római rendszer látható. Azt mondhatjuk, hogy a perikóparendszer Leó és Gergely között, tehát 450600 közt: már nagyjából Rómában kialakult. Nagy Szent Gergely liturgiát rendező szerepe véghezvitelének idejében már kettévált a Kelet és a Nyugat liturgikus csoportja és ettől kezdve már csak a nyugati, főleg a római liturgiát vizsgáljuk. A 15
legkiválóbb és legsajátszerűbb új alkotás az aranykorban: A római Kánon szerzése 1. Canon actionis a neve ennek a tündöklő stílusú, mély dogmatikai tartalommal, kissé mérsékelt formában kifejezett műnek, azaz „a mise–cselekmény szabálya”; „actio”-n ugyanis az áldozati misét értették. A Canon ősi magva, eredeti rövidségében már a IV. században megtalálható. Egy ismeretlen szerzőjű irat a Supra quae kánon-ima szövegét ismeri 375 körül, mikor azt írja, hogy „a mieink a misében főpapnak” mondják Melkizedeket. (30) – A római kánon legrégibb emléke az V. század elejéről való, mégpedig a De sacramentis című műben, amelyet sokan Szent Ambrusnak tulajdonítottak és ezért Szent Ambrus művei között szokták felsorolni. A legújabb kutatás nagyon valószínűvé teszi, hogy Szent Ambrus nem lehet a szerzője ennek a műnek, hanem az őt tisztelő és műveit fel is használó balkáni, nagytekintélyű püspök Nicetas Remesiana főpásztora († 420 körül) a szerzője. (31) Nem Nicetas állította össze ezt a canont, a használatban levőt ismerteti. A kutató, Klaus Gamber, megállapítja, hogy észak-afrikai hatással Rómában alkották meg ezt a csúcsimádságot. A De sacramentis beszédsorozat a Canonról, négy imádságot szóról-szóra idéz belőle Nicetas. Éppen a lényeget, a középponti részt kommentálja. Ezek a következők: „Kérünk tehát Istenünk” (Quam oblationem), utána rögtön: „A kínszenvedés előtti estén” (Qui pridie a konszekrálással) „Megemlékezünk tehát” (Ergo memores), végül: „Nézd kegyes” (Supra quae kissé eltérő szöveggel). (32) A kánon többi imádsága is tanúságot nyer, mégpedig a római pápák idézéséből, I. Ince például 416–ban írt levelében, I. Bonifác 420 körül írt levelében és I. Celesztin 430 körül írt levelében tanúskodnak ilyen imádságokról, úgy hogy az V. század első három évtizedében már a római kánonnak ezek az imái megvoltak, jelentéktelen szövegváltozatokkal: „Könyörögve kérünk tehát” (Te igitur) „Kérünk tehát Istenünk” (Quam oblationem) „A kínszenvedés előtti estén” (Qui pridie) „Megemlékezünk tehát” (Unde et memores) „Nézd kegyes” (Supra quae) „Mély alázattal” (Supplices) „Istenünk te mindezeket” (Per quem haec omnia) „Őáltala” (Per ipsum) A dőlt betűkkel jelölt imádságok azok, amelyekről Nicetas nem szól. Ezekkel az imákkal együtt szép és egységes imádságos füzért találunk magunk előtt. A prefáció, ez a változó imádság a kánonnak mintegy „előszava”. A Te igitur-tól a többi imádság 1400 éven át változatlan maradt, így érthető, hogy a Te igitur „T” betűjét kiemelték és festett iniciálét készítettek belőle, a betű alakja magával hozta, hogy hamarosan már csak kereszt lett belőle. Erre a középkor későbbi századaiban ráfestették a Megváltót is, az iniciáléból pedig hamarosan külön, egy egész lapot elfoglaló kép lett, a „kánon-kép”. – Ha elővesszük misekönyvünket, és a fentközölt nyolc imádságot egybeolvassuk, szép öszszefüggést találunk bennük és egybeláncolásukban is. A középpont a Qui pridie (A kínszenvedése előtti estén) vagyis a konszekráció (átváltozás). Ezzel szervesen kapcsolódik az Unde et memores („Megemlékezünk tehát”), az un. anamnézis azaz „visszaemlékezés” Jézus halálára és feltámadására, vagyis a megváltás húsvéti misztériumára és megtalálható azonos jelentésű tartalommal minden más liturgiában, hiszen valóra váltása az Űr intelmének: „Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre!” Előtte is, utána is a hálaadás ősi gondolatát már mintegy feltételezve, a felajánlás gondolata, motívuma csendül fel. Két imádság a konszekráció előtt („Könyörögve kérünk” és „Kérünk tehát Istenünk”); két imádság pedig a konszekráció után („Nézd kegyes” és „Mély alázattal”). Az egész kánon záradéka két dicsőítés, doxologia: „Istenünk Te mindezeket” és az ünnepélyes záró dicsőítés: „Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd Mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké.” 2. A kánonnak ez a tiszteletre méltó ősi tormája azonban már erősen különbözik a régi eukarisztikus imáktól és a keleti egyházak anaforáitól. Az ősi kánon azonban még gazdagodást nyert bővítések által, mégpedig az V. század folyamán. Ezek a bővítések a következők: Az első az élőkről való megemlékezés (Memento = „Emlékezzél meg Urunk”). Ez már kétségtelenül meg16
volt I. Ince pápa alatt, aki 416-ban írt levelében így ír a mise áldozati részéről: „Először az áldozati ajándékokat fel kell ajánlani, és akkor kell elmondani azoknak a nevét, akik adták, hogy ekként a szent titkok közepette nevezzük meg őket, nem más imák között, amelyeket előre végzünk el.” 3. A szentek közösségéért való könyörgés („A szentek közösségében” = „Communicantes”) kétségtelenül az V. század alkotása. A szöveg minden bizonnyal még az efezusi zsinat (431) előtti időből való, mert a zsinat hivatalos szövege: „A szent, dicsőséges, Istenszülő és mindig Szűz Mária”, míg a Communicantesben ez áll: „A dicsőséges, mindenkor Szűz Mária Istenünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak édesanyja”. (33) Ennek az imádságnak az ünnepi betoldásairól csak a VI. században hallunk, Vigilius pápa (538-555): „Amikor húsvétról, vagy Urunk mennybemeneteléről vagy pünkösdről. Vízkeresztről és Istennek szentjeiről ülünk ünnepet, ezeknek a napoknak megfelelő részleteket vetünk közbe és így emlékezünk meg az ünnepről vagy azokról, akiknek születésnapját (= mennyei születésnapját, halálát) ünnepeljük”. (34) Az ember felveti a kérdést: hátha ez az imádság is éppen olyan csak bizonyos alkalmakkor betoldott valami volt, mint a Hanc igitur, és ez is belekerült változatlan szöveggel minden misébe? Vigilius pápa levelében azt mondja, hogy apostoli hagyomány a Canon, tehát nagyon régi volt már az ő korában s így a Communicantesről is biztos, hogy régen előtte már megvolt. Hogy mikor, azt onnan tudhatjuk, hogy a kutatás szerint (35) Nagy Szent Leó pápa legalább is a pünkösdi Communicantes változó részének szerzője, tehát már előtte meg kellett lennie ezen imádságnak. Az imádság maga semmi egyéb, mint szerves összeköttetés a Mementoval: a földön élő emberekért imádkozunk, akik a pappal együtt a misét bemutatják, velük együtt a szent ősökhöz, akik szintén egykor részt vettek ebben a cselekményben, Szűz Máriától kezdve és az apostoloktól, egészen néhány ókori római pápáig és kiváló, főleg római szentekig. 4. A Memento etiam „Emlékezzél meg Urunk” az elhunyt hívekért való emlékezés a Canonnak rendes és állandó tartozéka csak későn lett. Az I. Hadrianus által Nagy Károlynak küldött hivatalos Sacramentarium Gregorianumban nincsen benne, sőt még akad X. századi kódex is, ahol hiányzik. Ennek azonban az a magyarázata, hogy csak akkor mondották, ha köznapokon, vagy halottakért miséztek és így a Nagy Szent Gergelyhez oly közelálló Paduanum-ban, mely Honorius pápa idejére megy vissza, megvan ezzel a rubrikával –. „Ha vannak halottak, nevüket a diakónus olvassa föl és mondja: emlékezzél meg Urunk...” Az öt betoldott ima közül ennél látszik leginkább, hogy azért nincs az eredeti Canonban, mert nem mindig használták. Régiségéhez azonban szó sem férhet; talán a legarchaikusabbnak ható darab a Canont alkotó imádság–füzérek gyöngyeiből. „Akik a hit jelével előttünk távoztak” („Qui nos praecesserunt”), akik minket megelőztek, egyenesen a katakombák frazeológiája: a hit jegyével, szintén őskeresztény kifejezés: a keresztség eltörölhetetlen jegye ez, mely belépőjegy az örök életre. – „A béke álmát alusszák.” – Valóban „alszanak” a halottak, ez a kifejezés az Úr példája nyomán (Mt 9,24 „nem halt meg a leányzó, hanem alszik”, ugyanez Lázárról: Jn 11,11), tehát oly halottakról, akiket nemsokára feltámasztott Jézus, a keresztény halottakról az őskeresztények rendes szavává vált. Hiszen reményük van a biztos és dicsőséges feltámadásra. Ezért „dormientes, pausantes, koiméthentes”, azaz „alvók” a halottak. A „béke álma”, a „békesség helye” semmi egyéb, mint Krisztus békéje, vagyis Isten színelátása, de nem precíz különbségtétellel. Az, aki meghalt, a feltételezés szerint nem kárhozott el, sorsa tehát: a béke biztos, ezért a „béke álma” az, amelyben van. Ám ugyanez az imádság kéri, hogy Isten „elengedés” által („indulgeas”!) juttassa el őket az „enyhület, világosság és béke helyére”, azaz a tisztítótűzből az Isten színelátására. A másvilági tisztulás helye nagyon világos kifejezést nyer már a 202-ben vértanúhalált halt Perpetua aktájában, semmi okunk, hogy a kánon nem ezt tételezné fel. A legnagyobb archaizmus azután az, hogy a halottakért való megemlékezés a konszekráció után van, mégpedig ahhoz az imádsághoz kapcsolva, amely a szent áldozatban való szentségi részesedés gyümölcsöző voltát kéri (valahányan csak vesszük szent „Fiadnak szentséges testét és vérét ezen oltár áldozatából részesülve, a mennyei áldás és kegyelem teljessége töltsön el”.). Ezért van a Memento elején az „etiam”, „is” szócska: mi a szentáldozás által bőséges kegyelemben részesülünk, a halottak már nem áldozhatnak, kérjük tehát Istent, tekintsen a „hit jegyére”, a keresztségre s az abban gyökerező többi szentség kegyelmére, melyben a halottak részesültek és irgalmazzon meg nekik. Az ősiség abból látszik, hogy Egyiptom egyik legrégibb anaforájában, a Serapion-félében (Kr. u. 340 körül) a halottakért való megemlékezés szintén a konszekráció után van, mégpedig ott is ugyanily kérelem után és szintén az „is” szócskával kezdődően. (36) 17
5. A római szellemnek a helyes mérték és szimmetria iránti érzéke azután a halottakért való megemlékezéshez a Nobis quoque („Nekünk is”) imádságot csatolja. Eredetileg ez az imádság rövidebb volt: csak az apostolokat és vértanúkat említette, s ezért az V.-VI. század fordulóján a Communicantes névjegyzékét kiegészítették itt. Ez az imádság is ősi eredetű, ha nem is volt benn az eredeti Kánon–szövegben. Az 1928-ban felfedezett egyiptomi IV. századi papyrustöredékben, mely a Márk-anafora legrégibb emléke, pontosan ilyen imádság van: „Adj az elhunytak lelkének nyugalmat,... és add, hogy részünk legyen és örökségünk (merida kai kléron echein) a te szent prófétáid, apostolaid és vértanúid társaságában”. (37) Ez a szöveg szinte szóról szóra megvan a Nobis quoque latinjában: „Adj kegyesen némi részt és közösséget szent apostolaiddal és vértanúiddal”, – Az imádság maga az áldozatot bemutató papság esedezése, maga a „bűnös szolgák” ősi keresztény kifejezés. Az örök életre gondolva, ahol az elhunytak elnyerik az Isten boldogító látását, miután valamennyiüknek esedeztek a szentáldozás bőséges kegyelméért, az áldozatot bemutató papság arra gondol, hogy másoknak prédikálván, kárhozott ne legyen és ezért kéri, hogy „bár meg nem érdemeljük, végtelen irgalmából mégis” bebocsátást nyerjen társaságukba. Ezt a szellemet akarta fenntarani és hangsúlyozni a szokás a IX. század óta (Amalarius már említi), mikor a Kánont már csendesen mondták, hogy itt a pap felemeli szavát és hangosan mondja a „Nobis quoque peccatoribus”-t. A Communicantes és a Nobis quoque szentjeinek névsorát különösen Symmachus pápa († 514) bővítette, véglegessé Nagy Szent Gergely († 604) rendezte. Nem szabad azt gondolni, hogy a Kánonba toldott öt ima talán megzavarta annak rendjét; nem zavarta, hanem gazdagította. Minden erőltetés nélkül tagadhatatlan szimmetriát láthatunk az imádságok füzérében; ezek a konszekráció köré csoportosulnak. Az Istendicséret (zsolozsma) kifejlődése 1. Láttuk már, a vigília milyen volt a katakombák korában. A vigília vagyis éjszakai virrasztás rendszerint a misének bevezetése volt: az Isten igéjének olvasása, megmagyarázása, azaz hirdetése (kérügma) és a zsoltárok felelgető éneklése. Utána következett a mise. Az első három század, a katakombák egyháza ilyen embrionális állapotban mutatja a vigíliát, amely azonban már akkor is némely esetben egymagában volt, nem következett utána a szentáldozat. Szó sem volt arról, hogy mindennap lett volna gyülekezet, vigília, és mise, vagy csupán vigília. 2. Ugyanilyen kezdetleges állapotban az Istendicséret más órái is megvoltak már a katakombák idején. A különbség a későbbi „hivatalos” zsolozsma órái és az első három század dicsőséges ideje között az, hogy nem volt kötelező, nem volt megszabva a mértéke: mit és mennyi ideig imádkozzak és leginkább az, hogy nem papi imádság volt, hanem Isten egész népének Isten-dicsérete. Egyébként teljes szabadság volt ezen a téren, semmiféle szabály nem létezett, így pl. a katakombák idején magától értetődő volt, hogy reggel imát mondottak. A legkedveltebb reggeli Isten-dicséret a „Dicsőség a magasságban Istennek” (Glória). A keleti egyházban a mai napig a reggeli Isten-dicséretben használják, ennek a neve orthrosz, ugyanezt a nevet használták már a katakombák idejében is. A régi Egyház nyugati részén, a latin nyelvű római birodalomban ennek a reggeli órának a neve volt matutini, vagy matutinae, amely kiegészítendő a laudes szóval, ami reggeli imádságot, illetve reggeli dicséreteket jelent. Egy zsoltárt mondtak el közösen, vagy egyedül rögtönzött imádságot, nagyon sok szent egyházatya feljegyzéseiben maradt meg ilyen hosszabb–rövidebb imádságnak a szövege. – A nap leáldozta után magától értetődőnek vették, hogy az este beálltakor újra imádkoztak. Ez az esti imádság a nyugati egyházban a lucernarium nevet viselte, ami lámpagyújtást jelent. A keleti egyház görög nyelven epilüchnikon névvel illette, ami ugyanazt jelenti. A keleti egyház a mai napig használja a Fósz hilaron (= vidám fényesség) című IV. századi himnuszt. – A napnak egyéb óráit is megszentelték. Az egész ókori római birodalomban a városokban az un. „nyilvános órákat” gongütésekkel jelezték. Ezek voltak: Harmadik óra (tertia), a napnak első órája ugyanis a mi reggeli 6 óránk, így tehát az említett „nyilvános óra” a mi reggeli 9 óránknak felel meg. Erre az időjelzésre is a katakombák idején, amint a III. század elején Alexandriai Kelemen írja, „némelyek bizonyos meghatározott órákat szentelnek az imádságra, mint pl. a Harmadik, Hatodik és a Kilencedik órát”. (38) Hangsúlyoznunk kell, hogy ez mind tisztára magánjellegű imádság volt. 18
Ennek az imádságnak az első három század idején már ugyanazok voltak az alkotóelemei, amelyek mindvégig megmaradtak: zsoltárok és a szentírásból vett olvasmányok. Keresztény őseink elég sok zsoltárt tudtak betéve, felelgető módon, pedig szinte valamennyit ismerték hallomásból. Méltán írhatta Szent Vazul, a IV. század vége felé: „A zsoltár elűzi a gonosz lelkeket, segítségül hívja az angyalokat, oltalmul szolgál az éjszakai félelmek ellen, a nappali munkákban elpihenés, a gyermekeknek biztonság, az ifjúság ékessége, az öregeknek vigasztalása. A zsoltár a kezdőknek kezdet, gyarapodás az előre haladóknak, az egyháznak hangja, vidámmá teszi az ünnepnapokat”. (39) – Nagy Szent Atanáz, Alexandria püspöke kiemeli a zsoltárok elsőbbségét más szentírás fölött: „Minden írásunk, mind az ó– mind az újszövetség Istentől sugalmazott és hasznos tanulság... De a Zsoltárok könyve olyan, mint az Istennek tündérkertje, az összes többi könyvnek gyümölcseit magában gyűjti össze”. (40) 3. Az Egyház aranykorában nagy fejlődésbe került az eddigi inkább magánjellegű imádkozás. Nem szabad felejteni, hogy a roppant római birodalom városaiban mindenütt egy-két évtized leforgása alatt Kr. u. 313 után szinte gomba módra szaporodtak a templomok. Hatalmas bazilikák, kisebb templomok épültek ezrével. Az addig tartott szokás szerint csak vasárnap gyülekeztek a hívek egybe az Isten Igéjének és az Úr vacsorájának, az eukarisztiának ünneplésére. Furcsának tetszett, hogy ezek a szent helyek egész héten át kongjanak az ürességtől, voltak viszont már ekkor a IV. században mindenfelé olyanok, férfiak és nők, akik életüket az evangéliumi tanácsok szerint rendezték be. Ezek bár általában ebben a korban még családjuk körében maradtak, de önként vállalták a házasság nélküli, önmegtartóztató életet. Ezek „Istennek szentelt” egyéneknek számítottak, akik egymás között szövetségben állottak. Ezt a társulatot aszkétérion-nak nevezték, őket magukat „aszkétá”-nak, azaz „gyakorlók”-nak, mivel az Istennek való odaadó életben gyakorolták magukat. Ezek mentek naponta a bazilikákba és a katakombák korában már rögzített imádságos órákban zsoltárokkal, szentírás–olvasással, könyörgésekkel dicsérték az Urat. – így a IV. században mindennap megvolt a templomokban – teljesen önkéntes résztvevőkkel – az éjszakai Isten-dicséret, a vigília, azután a reggeli Istendicséret, a Harmadik, Hatodik és Kilencedik óra istentisztelete, valamint az esti hóra, amelyet latinul Vesperae-nek, azaz Estéli imaórának hívtak. Nem kell mondanunk, hogy ezek az állandó Isten-dicsérők jópéldájukkal sok más hívőt is magukhoz vonzottak, tekintve, hogy az istentisztelet a nép nyelvén folyt és mindenki megérthette. Megváltozott azonban a zsoltározás módja. A responzoriális, felelgető zsoltározás lassanként megszűnt és helyette az jött szokásba, hogy a résztvevők két kórust alkottak és a zsoltárokat versekként váltakozva mondották. Ez az un. „antifonális” zsoltározás lehetséges volt akkor, amikor a szűkebb körű és állandó részvétel biztosította azt, hogy a zsoltározók tudják a zsoltárokat. Mert egészen szinte a legújabb korig megmaradt a szokás, hogy a 150 zsoltárt megtanulták, Itália bencés monostoraiban pl. még századunk elején a noviciusok (újoncok) az első évben megtanulták mind a 150 zsoltárt. Ennek a zsoltározási módnak az előnye mellett, hogy szép, zúgó kórusok hangja váltakozott egymással, megvolt viszont az a hátránya, hogy a nagy néptömeg már nem kapcsolódott bele, mint azelőtt az azonos refrén felelgetésével, így megkezdődött már a IV. században bizonyos mértékig az Isten népének háttérbe szorulása, a „hallgató” passzív szerepe. 4. A keleti egyházban új elem jutott a zsoltározásba azáltal, hogy költői alkotásokat, himnuszokat, istendicsérő énekeket is bevezettek az egyes imaórák elején és végén. A himnuszoknak ez a felhasználása, valamint a zsoltározás új módja, a két kórusú éneklés a nyugati egyházba is elkerült. Szent Ambrus, az egykori római prefektus (tartományfőnök), mint Mediolanum (Milano) püspöke vezette be. Kr. u. 385 nagyhetén történt ez, Szent Ágoston jelen volt ennél az eseménynél: „Isten népe ott őrködött a templomban... Akkor kezdtek himnuszokat és zsoltárokat énekelni a birodalom keleti részeinek szokása szerint, hogy a nép ne unja el magát, azóta a mai napig így tartják, sokan majdnem már mindenütt a földkerekség egyéb részein is követik ezt”. (41) 5. A VI. században lett kötelezővé a zsolozsma. A régi, családjukban lakó „aszkéták” hamarosan különváltak és monostorokban, távol családjuktól éltek. A legpontosabban megtartották az imaórákat, amelyek mind tovább tartottak, a nép ellenben ezekben a templomokban kevésbé vehetett részt, mert nagyobbrészt elhagyott helyeken, sivatagokban, hegyeken épültek. Emellett azonban a nagy városokban is maradtak ilyen szerzetesházak, azonban azok csak a saját maguk templomát látták el az istentisztelet végzésében. Érthető volt tehát, hogy a többi templom részére a zsolozsma végzésére az egyházmegyés papságot kezdték elköte19
lezni. Ennek állomásai a következők: 528-ban Justinianus császár megparancsolta, hogy „minden papnak, akit saját temploma részére szenteltek, személyesen kell elvégezni éjjel, reggel és este a zsolozsmákat... Ha ugyanis akárhány laikus saját lelkének üdvösségére a szentegyházakba tódul és a zsoltározás körül buzgónak mutatja magát, mennyire nem helyénvaló dolog, ha a klérus tagjai, akiket erre rendeltek, nem töltik be hivatásukat”. (42) Azelőtt enyhébben, de mégis rendelkeztek, ha nem is az egész zsolozsma, hanem legalább a reggeli és az esti zsolozsma elvégzését minden papra kötelezőnek mondották ki. Nyugaton pl. az Agde-i zsinat Galliában 506-ban, Tarragonában, Spanyolországban 516-ban. (43) 6. A IV.-V. század folyamán két új, voltaképp már meglévő célt szolgáló imaóra került a sorozatba. Az első a Prima (= első óra), ez reggel 6 órakor volt, miután már az éjszakai zsolozsmát és a hajnalit elmondották. Betlehemben látta ezt Cassianus, aki Keleten járva, az ott virágzó szerzetességet átültette az Egyház nyugati felébe. A reggel imádsága tulajdonképpen a Laudes, mivel ezzel túl korán végeztek, és utána még lefeküdtek a szerzetesek és sokszor a Harmadik imaóráig aludtak. Ezért tették Első órára (= 6 óra) az új reggeli imát. Mindenesetre mindenfelé elterjedt, az egyházmegyés papok átvették és egészen napjainkig használatban volt, a II. Vatikáni zsinat megszüntette. – Az estéli imádság, az eredeti (Vesperae) a lámpagyújtás imádsága volt, tehát az estének kezdete. Itt nem mondható duplázásnak mint a Prima esetében az új imádság, amelyet ugyancsak szerzetesek lefekvés előtt a közös hálóteremben mondottak. Ennek a neve Befejező imádság, latinul Completorium. Erről is Cassianus számol be, de a nevét és végső elrendezését a nyugati szerzetesség atyjának. Szent Benedeknek köszönhetjük, aki Reguláját 529-ben írta meg. (44) A zsolozsmázás órái azonosak voltak, felépítésük már csak nagyjából, az alkotóelemek műfajukat tekintve azonosak (zsoltár, himnusz, könyörgés, szentírási olvasmány, egyházatyákból vett olvasmány), de a kiválasztás: melyik zsoltár, milyen bibliai könyvből vett olvasmányt, melyik egyházatyákból vett olvasmányt stb. már sok lehetőséget adott különböző stílusok kifejlődésére. Nyugaton kialakult három irányzat (= kurzus, latinul cursus): A szerzetesirányzat (cursus monasticus), a gallikán irányzat (= cursus Gallicanus), a mai Észak-Itália, Franciaország, Spanyolország, és Anglia területén, végül a római irányzat (= cursus Romanus), amely Rómában és Róma környékén dívott, de hivatva volt arra, hogy meghódítsa az Egyház túlnyomó részét. Az istentisztelet szentségei 1. A legelső kezdettől fogva egyre világosabban bontakoznak ki a szakramentumok, magyarul a szentségek. Az Egyház meggyőződése szerint ezek Krisztus által rendelt szent jelek, amelyek az ember különböző lelki szükségleteinek kielégítésére és beteljesítésére szolgálnak. Hét ilyen kegyelmi forrást nyitott meg Jézus. A bibliából világosan csak háromnak a krisztusi rendelő szavait találjuk meg, a keresztségét, az eukarisztiáét és a bűnbánat szentségét. Nekünk most feladatunk az, hogy nagy vonásokban bemutassuk, hogyan gyakorolta Egyházunk a legrégibb időktől kezdve liturgiája által az emberek megszentelését a szakramentumok által. 2. Az eukarisztiáról már hosszasan szóltunk, mint áldozatról és mint szentségről. Most csak az eukarisztia harmadik valóságát vizsgáljuk: azt, hogy az eukarisztia lényegéhez tartozik. Krisztus szentségi jelenléte. A szentostyában és a borban Krisztus testét és vérét vesszük magunkhoz. Ez pontosan azt jelenti, hogy Krisztus az eukarisztiában jelen van, és ezért a megőrzött eukarisztiának is imádás jár, isteni tisztelet, nemcsak a vétel pillanatában. Biztos, hogy keresztény őseink az eukarisztiában magát Krisztust személyesen (= substantialiter), és valósággal (realiter) látták benne. 1952-ben találtak Rómában egy régi ház romjai alatt egy feliratot. A felirat pontosan elárulja keletkezésének időpontját, és ez a Kr. u. 78. év. A felírásos szöveg tagolását és megfejtését Ezió Cannata archeológus végezte el. A felírásos emléknek ez a szövege: „Vettem a Kenyeret a világosságban, Krisztust fogadtam magamba április 30-án Commodus és Priscus konzulsága idején” (vagyis a 78-ik évben). A Kenyér nyilvánvalóan az eukarisztikus Kenyér. Ezt a Kenyeret „a világosságban” vette magához. A világosság, megvilágítás a keresztségnek rejtjeles neve az első századokban (Fótiszma görögül). (45) Kr. u. 107-től kezdve nagyon világosan fejezi ki Krisztus valóságos jelenlétét Ignatios, Antiokia 20
püspöke, amikor megbilincselve Rómába vitték, hogy ott vértanúhalált haljon. A szmirnai keresztényeknek ezt írja a keresztények hitéről: „Azt vallják, hogy az eukarisztia a mi Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak teste, mely a mi vétkeinkért szenvedett és a mennyei Atya jóságában feltámasztott.” (46) Erről a kenyérről írta az aggastyán püspök Rómába az őt már váró keresztényeknek: „Nem gyönyörködöm romlandó táplálékban, sem ennek a világnak élvezeteiben. Isten kenyerét akarom, amely Jézus Krisztusnak teste és romolhatatlan.” (47) Kr. u. 155 körül teljes világossággal vallja a már említett Justinos az őskeresztények hitét, ez mintegy az eukarisztikus hit Magna Chartája, ahogyan a császárnak próbálta megmagyarázni: „Ezt az eledelt nálunk hálaadásnak (= eucharistia) nevezik. Senki másnak sem szabad ebben részesedni, csak annak, aki hiszi, hogy igaz, amit tanítunk és a bűnök bocsánatára rendelt szent fürdőben részesedik és úgy él, ahogy Krisztus meghagyta nekünk, mert nem vesszük magunkhoz, mint közönséges kenyeret és közönséges italt: azt az eledelt, amely a Jézustól származó ige imádságára eukarisztiává lett. Ugyanannak a Jézusnak, aki testet öltött, ez teste és vére, erre tanítottak minket. Az apostolok ugyanis azokban a könyvekben, amelyeket evangéliumnak neveznek így írták meg és ránk hagyták a nekik adott parancsot.” (48) Még egy sírfeliratban is megvan az eukarisztia hitvallása rejtjeles nyelven. A kisázsiai Hierapolis püspöke, Aberkiosz szerezte önmagának. Kr. u. 216-ban vésték a követ. Az eukarisztiára vonatkozó rész ez: „Mindenütt hit vezetett és ott állt készen az Étel, Mindenütt friss forrás hala várt rám, tiszta egészen. Szent az a Szűz, aki fogta s ajándékul nekem adta, Jó bora jó italát kenyerével asztalom hordta.” (49) Az imádás mozzanata kezdettől fogva öntudatos volt. Például idézzük Jeruzsálemi Cyrillt: „mélyen meghajolva az imádás és a tisztelet jeléül járuljatok a Vér poharához!” (50) Szent Ágoston pedig így nyilatkozott: „A földről való a test és Mária testéből nyerte azt és mert ugyanebben a testben járt itt a földön és ugyanazt a testet nekünk ételnek adta üdvösségünkre, ezért senki sem eszi ezt a testet, ha csak előbb nem imádta azt.” (51) – Meg kell azonban mondanunk, hogy az eddigi kutatás nem talált adatot arra, hogy a misén kívül a betegek esetleges áldoztatására mindig eltett eukarisztiát felkeresték volna, hogy imádják. Nem mintha azt hitték volna, hogy csak a vétel pillanatában van jelen. Alexandriai Cyrill egyenesen megcáfolja némely hivőnek a véleményét, aki azt állítja, hogy „semmit sem használ már az ember megszentelésére”. A szent egyháztanító kijelenti, „nincsen eszük azoknak, akik ilyet mondanak, mert nem lesz mássá Krisztus és nem változik meg az ő szent teste”. (52) – Az, ami hiányzik az első évezredből, mindössze az, hogy eddigi adataink szerint nem volt szokás a szentséglátogatás. Ugyanígy nem volt szentségi ájtatosság, szentségi körmenet, áldás, szóval az eukarisztia misén kívüli tisztelete nem volt még szokásban. 3. A keresztségnek liturgiáját nagyon jól ismerjük a szentíráson kívül is a legrégibb keresztény iratokból. A legelső szentíráson kívüli keresztény könyv, a Didaché pontosan leírja a keresztség föladását: „Így keresztelkedjetek: az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében élő vízzel, ha ellenben nincsen élő víz, más vízzel keresztelj, ha nem tudsz hidegben, akkor melegben. Ha mind a kettő hiányzik, onts háromszor vizet a fejére az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében. A keresztség előtt böjtöljön az is, aki keresztel és akit megkeresztelnek és mások is, ha bírják. Annak, aki megkeresztelkedik, hagyd meg, hogy böjtöljön egy vagy két nappal már előzőleg.” (53) Hamarosan körülvették a keresztséget jelképes szertartásokkal. Az apostoli időkben ennek a szentségnek a kiszolgáltatása a lehető legegyszerűbb volt: vízbe merítették vagy leöntötték vízzel és mondották a Jézus által megállapított szavakat. A bűnök bocsánatára jelképként használt rituális lemosás különben sem volt ismeretlen a Krisztus előtti zsidóknál, különösen pedig a Chirbet Qumrani zsidó szektában sem. – Lehetséges, hogy már az apostoli korban volt kézfeltétel is a keresztséggel kapcsolatban, amint erre a héber levélből következtetnek. A keresztségi oktatásokban a zsinagóga szokása szerint sokszor kísérte a könyörgést kézfeltétel. (54) A II. században a keresztséget leírja Justinos: „A hivők mindnyájan böjtölnek és imádkoznak és utána lemossák őket vízben, a Szentháromság említése is megvan. A hitet is megvallja a lemosás alkalmával a keresztelendő, utána következik a mise, amelyben azt, aki hitt és hozzánk csatlakozott, a testvérek közösségébe vezetik és ott ő is kap az eukarisztiából.” (55) Bővebb rítust találunk már a II. század vége felé. Az afrikai keresztények között Karthágóból tanúskodik 21
Tertulliánus, hogy a megkereszteltet olajjal is felkenik, a keresztelésnél pedig mézzel édesített tejet is adnak neki és ezzel szóról szóra valóra váltották azt, amit Péter apostol írt képletesen metaforával: „Kívánkozzatok a szellemi hamisítatlan tej után, akár az újszülött kisdedek!” (56) A III. században kifejlődött a katekumenátus intézménye. „Katekumen”-nek, azaz hittanulónak nevezték azt, aki meg akart keresztelkedni. Kellettek érte kezességet vállaló emberek, akik bevezették őt a kereszténységbe, betegeket látogattak vele, nélkülözőket segítették, minden perverz beszédtől való tartózkodásra oktatták, istendicséret mondására tanították, megvetették a kevélységet és alázatosságra törekedtek. (57) A IV. és V. század folyamán nagyon kifejlődött és tetőfokát érte el a katekumenátus intézménye. Már katekumen volt az, aki „odaadta a nevét”, vagyis beiratkozott a keresztségre várakozók közé. Ez volt az első osztály. A második osztályba tartoztak azok, akiket „választottaknak”, Keleten „megvilágosítandóknak” neveztek. Ezek abban az évben felvették húsvét szent éjszakáján, a vigíliák vigíliáján” a keresztséget. Ezek mindennap megjelentek az este mondott miséken és ott résztvettek az igehirdetés liturgiáján, amely épp ezért kapta, a „katekumenek miséje” nevet. Őket mindenről megtanították ezeken a miséken és külön oktatásokon is, de a szentségekről nem szóltak nekik semmit. Magát a szentmisét, annak áldozati részét: sem ismerték, mert előtte el kellett hagyniuk a gyülekezetet. Szükség volt tehát a harmadik osztályra is, a „megvilágosítottak” osztályára. A húsvét utáni hét minden napján résztvettek a misén– és akkor elmagyarázták, milyen szent titkokban részesültek a nagy éjszakán. Ezek az oktatások voltak a titkokba bevezető, azokat feltáró (= misztagogikus) tanítások. Ilyeneket olvashatunk Jeruzsálemi Cyrillnél a 348. évből; a IV. század végéről Szent Ambrusnál (De mysteriis) és Nicetasnál is (De Sacramentis). – A választottak, avagy a „megfelelők” (= competentes) amint mondottuk, a nagyböjt folyamán külön oktatásban részesültek. Vizsgálatot is tartottak több alkalommal (= scrutinium) az említett Etheria spanyolországi zarándoknő Kr. u. 390 körül így írja le a scrutiniumban a püspök kérdéseit: Jó életet él-e, szüleivel jól bánik, vajon nem iszákos-e vagy gőgös, és az egyes vétkeket, amelyek súlyosabbak, kutassa ki és ha látja, hegy feddhetetlen mindenben, amiről megkérdezte a jelenlévő tanúkat, sajátkezűleg jegyezze fel a nevét. Ha ellenben valamiben vétkesnek találják, akkor küldje őt ki és mondja, javuljon meg és ha majd megjavul, akkor részesülhet a szent fürdőben. (58) Ezeknél a vizsgálatoknál egyúttal exorcizmust, a gonosz lélek távoltartására szolgáló könyörgést is végeztek. Megjelölték homlokát a kereszt jelével és ezzel mintegy birtokba vették Krisztus részére és a pap kezét is föltette reájuk. Ünnepélyes szertartás volt a hitvallás és az „evangéliumi törvény” (= Miatyánk) átadása. Ezeket senkinek nem volt szabad leírni, a püspök a mise első részében, az Ige-liturgiájában mondotta el és a katakumeneknek meg kellett tanulni, senkivel nem volt szabad közölni. Ez a rítus a római liturgiában a nagyböjt IV. vasárnapja után szerdán történt. A „redditio”, vagyis ennek a két titkos szövegnek „visszaadása” nagyszombat reggelén történt, akkor mindegyik katakumen külön-külön elmondotta azokat. A keresztség maga a húsvéti vigílián, azaz a vasárnapra virradó szent húsvét éjjelén történt meg. A katakombák idején lehetőleg folyóvízben vagy mély medencében teljes alámerítéssel történt. Az aranykorban néhol látni lehet – némely egészen régi bazilikában megvannak az ilyen keresztkutak, medencék –, hogy akkor a medence már sekély volt, kb. térdig ért, és így keresztelték meg, hogy bőségesen a fejére öntötték a keresztvizet, amelyet előbb egy könyörgéssel megszenteltek. 4. A bérmálás kiszolgáltatása. A bérmálás kiszolgáltatása a katakombák idején mindjárt a keresztség után következett. Első leírása nagyon rövidnek és egyszerűnek mutatja. A már említett paradosis. Apostoli hagyomány 220-250 között így mondja el: „A püspök kezét reájuk helyezi és segítségül hívja az Istent, mondván: Uram, Istenem, méltóvá tetted őket, hogy elnyerjék a bűnök bocsánatát a Szentlélek újjászületésének fürdője által, az Anyaszentegyházban most és mindörökkön örökké. Utána szentelt olajat önt kezével fejükre és ezt mondja: felkenlek téged szent olajjal a mindenható Atyaúristen és Krisztus Jézus és a Szentlélek nevében. És megjelölve homlokukat csókolja meg őket és mondja: az Úr legyen veled, és akit megjelöltek mondja: És a te lelkeddel. És így tegyen mindegyikkel.” Ugyanezeket az elemeket megtaláljuk a III. században mindenütt. (59) Amint látjuk, egészen rövid volt a bérmálás az első négy században. De mivel Nyugaton az V.VI. század folyamán a bérmálás elszakadt a keresztség szentségétől és külön szolgáltatták ki, a bérmálás túlságosan rövidnek mutatkozott. Ezért ebben az időben lassanként kibővült. A X. szá22
zadban már megvolt ez a bővített bérmálási rítus. A Szentlelket segítségül hívó imádságot dramatizálták: Könyörgést mondott a püspök a Szentlélekhez és utána így folytatta: „A bölcsesség és az értelem Lelkét” és rázúgta mindenki: Ámen. – „A Tanács és az Erősség Lelkét” mindenki áment mondott. – „A tudomány és a jámborság Lelkét” – Ámen volt újra a felelet. Negyedszer a püspök mondotta: „Töltsd el őket a te félelmed Lelkével és jelöld meg őket Krisztus keresztjének jelével, kegyesen az örök életre” – amire újra ámennel felelt mindenki. Az erre következő bérmálás egyénenként történt, s elég hosszúvá tette a szentség kiszolgáltatását, mivel sokan bérmálkoztak, több helyről gyűltek ugyanis össze. A bérmálás kiszolgáltatásának a végén viszont kerek hálaadást szerkesztettek: „íme így áldják meg azt az embert, mindenkit, aki féli az Urat.” Utána ünnepélyes áldásban részesítette őket. Némi bővítéssel ez volt a bérmálás liturgiája egészen a II. Vatikáni Zsinat megújító tevékenységéig. (60) 5. A bűnbánat szentségének liturgiája. A bűnbánat liturgiájáról beszélhetünk a keresztény ókorban: katakombák idején és az aranykorban egyaránt. Mert kétségtelen, hogy magángyónás volt ebben az időben is, de egyáltalán nem abban az arányban, elterjedettségben, mint most, a nyilvános bűnbánat viszont annál inkább kifejlődött. Ilyet elsősorban a fő bűnökért kellett elvégezni, ezek a hittagadás, a szándékos gyilkosság, és a botrányos házasságtörés. Az ilyeneknek vétkükért vezekelni kellett, mai nyelven mondva az „elégtételt” előre kellett elvégezni. Tertulliánus mondja el, milyen volt ez a vezeklés: „Fegyelem ez, az embernek lékeli borulnia és meg kell aláznia magát... Rendelkezik a ruházatról és az élelemről is: Zsákban kell járni, hamut kell szórni fejére, testét szennyesen hagyni, lelkét bánatossá tenni annak az: embernek, aki vetkezett. Leginkább pedig böjtökkel kell táplálni a: könyörgéseket, sóhajtozni, könnyezni és nyögni, éjjel és nappal az Úrhoz a te Istenedhez, a presbiterek előtt letérdelni. Istennek: kedves embereinek térdét átkulcsolni, minden hittestvérnek lelkére kötni, hogy könyörögjenek érette. – Az aranykorban egészen hasonló még a vezeklés, Szent Ambrus mondja el, a bűnös reménykedjék a bocsánatban, esedezzék érte könnyeivel, esedezzék sóhajaival, esedezzék az egész nép könnyei által, könyörögjön, hogy megbocsássanak neki és midőn másodszor és harmadszor elhalasztják visszafogadását, gondolja azt, hogy lanyhán könyörgött és növelje sírását.” (61) A feloldozás nyilvánosan történt Rómában a IV. századtól kezdve Nagycsütörtökön, hasonlóképpen Afrikában; Mediolanumban (Milano) azonban Nagypénteken. A bűnbánók, akik vezeklésüket már elvégezték, megjelentek a templomban. A diakónus felszólította, őket, hogy boruljanak a földre és kérte a püspököt: „Apostoli főpap, állíts vissza bennük mindent, ami bennük az ördög rombolása következtében elromlott és könyörgéseidnek érdemével az isteni kiengesztelődés kegyelme által tedd az embert Istennek közelébe!” – A püspök ezután intette őket, hogy amit bűnbánatukkal eltöröltek, azt ismételt bűnözéssel ne vonják újra magukra. Az egész nép könyörgő litániát mondott a bűnösökért. A főpap azután fölment az ambóra, a bűnbánók mindannyian letérdeltek előtte, a diakónus kijelentette: „Imádkozzatok bűnbánók földreborulva, várjátok, hogy az isteni irgalmasság a főpap szolgálata által kiengeszteljen titeket!” A püspök ezután az ambóról több imádságot mondott, amelyekkel Isten bocsánatáért esedezett. Közben a presbiterek a főpap nevében a bűnbánók fejére helyezték kezüket. A püspök befejezte imáját, a diakónus így szólt a feloldozottakhoz: „Keljetek fel a földről: kiengesztelést nyertetek az Úrtól.” (62) 6. A betegek kenete, régebbi neve szerint „utolsó” kenet, ősiségét sokszor kétségbe vonták. Elég rámutatnunk arra, hogy Szent Jakab apostol levele is említi: „Beteg valaki köztetek? Hívassa az Egyház papjait. Imádkozzanak fölötte és kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó imádság üdvére lesz a betegnek és az Űr megkönnyebbíti őt, ha pedig bűnben van, bocsánatot nyer.” (63) Az Újszövetségnek ezt a levelét a Kr. u. első században írták. 1963–ban találtak Jeruzsálemben a régiségvásáron egy rézlemezt (60x24 mm). Ezen a kis lemezen első századi héber betűkkel a betegek kenetének a rítusát írta le egy Datenozan nevű presbiter, aki nyilvánvalóan zsidókeresztény volt. Az olajat meg–hintés formájában alkalmazzák a betegre, a szöveg kétség nélkül Szent Jakab levelét idézi. Az imádság szövege elmondja, hogy Isten adja meg a betegnek a gyógyulást és bocsássa meg bűneit. (64) Rítusáról ugyancsak a már többször idézett Paradosis ír 220-250 között. Ha valaki olajat ajánl föl (a miséhez, a pap) hasonló módon adjon hálát mondván: „Szenteld meg ezt az olajat, Isten, adj egészséget, akik élnek vele és használják, evvel kented fel a királyokat, főpapokat és prófétákat.” Ez maga még nem mondja, hogy szentségről van szó, de minden bizonnyal a betegek szentségének kenete rejlik benne: A megáldja és a betegek egészséget várnak tőle. A régi pontifikálékban, főpapi szerkönyvekben a mai napig ezt a 23
szöveget („királyokat, főpapokat és prófétákat”) a betegek kenetének olaja megszentelésénél találjuk meg, ami azt mutatja, hogy nyilvánvalóan a paradosisban is erről volt szó. (65) – Keleten, Egyiptomban 340 körül Serapion, Thmuis püspöke szerkönyvében írja ezt az áldást a betegek olajának imádságában: „Könyörgünk, hogy gyógyító erődet bocsásd az egekből erre az olajra, hogy akik ezzel a teremtménnyel megkenetnek és azokat elnyerik, legyen nekik minden kór és minden betegség elűzésére, szolgáljon minden gonosz lélek ellenszeréül... és legyen nekik jó kegyelemmé, bűneik bocsánatává, az élet és az üdvösség gyógyszerévé, a testnek és .a léleknek egészségére és épségére váljék”. (66) Ezek és még más tanúi vannak, hogy az első négy században használatban volt a betegek kenete. Senki sem vonja kétségbe a következő tanút: L Ince pápát. 416-ban írt Decentiushoz, és világosan elmondta neki a betegek kenetéről szóló egyházi tanítást. „Az, amit Szent Jakab levelében írt: Beteg valaki közületek... a beteg hívekről értendő, a krizma szent olajával kell őket megkenni, amelyet a püspök szentelt meg, de a presbiterekről (papokról) mondotta ezt, mert a püspökök mással vannak elfoglalva, és ezért nem tudnak minden beteghez maguk menni... Ez a kenet egy fajtája a szentségnek... (és ezért írta ezeket I. Ince), hogy a te egyházad a rómainak a szokását, amelytől eredetét nyerte, meg tudja őrizni és tartani.” (67) A rítusnak kifejezett szövegét eddig még csak a VII. században írott, Hispániából való Mozarab liturgikus könyvben találhattuk meg. (68) A pap a betegnek homlokát keni meg kereszt alakban, a kenést követő imádságban imádkozik a mi Urunk Jézus Krisztus Üdvözítőnkhöz, hogy a beteg, akit betegsége a halál felé hajt és erőinek gyengülése a halálba hajlít, „annak váljék a szent olajnak ez a kenete a jelen betegség elűzésére és bűneinek áhított bocsánatára”. – A VIII. századtól kezdve nagyon sok liturgikus forrást találunk már. Ennek a rítusnak tanulmányozása A. Chavasse érdeme. Megállapította, hogy sok eltérés és sokféleség van Nyugaton a rítusokban. (69) – Nem szabad azonban feledni, hogy a régi római liturgia teljesen világosan feltételezi a betegek kenetének szentségét. Nem találunk semmit róla a legrégibb római liturgikus könyvben, a Leoniánumban, de ennek kódexe meg van csonkítva. Nagy Szent Gergely Sacramentáriumában megtalálunk egy beteglátogatási rendtartást, (70) ez két imádságot tartalmaz, egyikük megvan a mai napig a római rituáléban. Hasonló van a Gelasianumban is, amely szintén mutatja azt, hogy a beteget ellátták. (71) A keleti liturgiákban nagyon hosszadalmas a betegek kenetének föladása. A szentségek neve „az imádság olaja” (euchelaion). A bizánci liturgia szerint kiszolgáltathatja több pap is, hét presbiter. Az első pap áldja meg ott a betegnél az olajat, amelyet használni fognak. A Szentháromság segítségül hívása után a bűnbánati zsoltárt, az 50. Miserere, mondják el, azután énekben segítségül hívják Jézus Krisztust és a szenteket. Azután olvasmány következik Szent Jakab leveléből erről a szentségről, majd az evangéliumot olvassák az irgalmas szamaritánusról. Utána mondják el a szentségi imádságot és a presbiterek megkenik a beteget. (72) 7. Az egyházi rend szentsége három fokozatból áll, A püspök, a presbiter (áldozó pap) és a diakónus személyének felszenteléséből. Mind a háromnak a szentírás alapján a kézfeltétel a lényeges cselekménye. A kísérő imádságot, amely meghatározza, mit jelentsen ez a kézföltétel (forma) az Egyház határozza meg és eléggé meg is változtatta azokat a szavakat, mondatokat, amelyek a cselekményt kísérő imákat képezik. A legrégibb emléke a hármas szentelési rítusnak megint csak 220-250 között Rómában írt Paradosis, az Apostoli Hagyomány, amelyet Hippolytosnak tulajdonítottak. Mind a három rendnek a szentelése rendkívül egyszerű a III. század elején. A diakónusoknak egyedül a püspök végzi el a kézrátételt, mert „nem papságra, hanem a püspök szolgálatára” rendeli. A papnak a felszentelésére a püspök illetékes, „ő teszi a leendő pap fejére a kezét, és együtt érintik a papok is”. A püspök szentelésénél valamennyi jelenlévő püspök „tegye a szentelendőre a kezét és a papság álljon nyugalomban”. Mindez teljesen csendben történt, utána felszólították a népet, hogy imádkozzék a szentelendőkért: „Mindnyájan azonban maradjanak csendben, és szívükben imádkozzanak csak a Lélek leszállása miatt”. A kézrátétel meghatározása ilyen célból történt, vagyis a „forma” mind a három rendnél egy imádság, amelyet a püspök mond. Mind a három imádság más szövegű, és kérő lármában, könyörgés alakjában mondja el, hogy mi legyen az illetőből. A püspök szentelésénél pl. ezt mondotta a többi püspök nevében is az arra fölkért püspök: „Isten, Jézus Krisztus Atyja, az irgalmasság Atyja és minden vigasztalásnak Istene, ki a magasságban lakozol és az alázatosokra tekintesz, Te mindeneket ismersz, mielőtt megszülettek volna. Te szabtad meg a határokat az Egyházban kegyel24
mednek igéjével, kezdetben előre meghatároztad Ábrahám igazainak nemzetét, vezetőket és főpapokat állítottál és szent helyedet nem hagytad szolgálat nélkül. A világ kezdete óta úgy tetszett neked, hogy hirdessenek téged azokban, akiket kiválasztottál. Most áraszd reájuk azt az erőt, amely benned van. A vezérlet lelkét, amelyet szeretett fiadnak, Jézus Krisztusnak adtál, amit ő a szent apostoloknak adományozott, akik megalakították az Egyházat mindenik helyen, a Te megszentelésedet, nevednek dicsőségére és véget nem érő dicséretére. Add meg, a szívnek az ismerője, Atyánk, ennek a te szolgádnak, akit kiválasztottál püspökségre, hogy legeltesse szent nyájadat és a papság vezetését neked fölajánlja, hogy gáncs nélkül szolgáljon éjjel és nappal, szüntelenül engesztelje orcádat és Egyházadnak szent adományait fölajánlja...” (73) – Ez a három felszentelő imádság, a későbbi római liturgiában semmiféle nyomot nem hagyott. A püspökszentelés szentelési imája azonban 1968-ban a három nagyobb rend új szentelési rítusába került be. (74) – A Paradosis után a tiszta római liturgiában teljesen más szövegek kerültek a liturgiába. Új mozzanat volt a szentelendőknek a bemutatása: a szentelő püspök felszólította, hogy ha valakinek kifogása van a szentelendők ellen, álljon elő és mondja meg. A szentelő imádságok megvannak a három nagy ősi római Sacramentariumban (Leonianum, Gregorianum, Gelasianum). (75) 8. A házasság szentségét maguk a házasulandók szolgáltatják ki egymásnak. Ezt a kölcsönös szentségkiszolgáltatást azonban nagyon korán egy szentelmény keretébe ágyazták bele. A szentelmény az Egyháznak az áldása, miután hivatalosan tudomásul vette a házasság megkötését. Hogy mikor kezdődött ez az áldás, pontosan nem tudjuk, nevezetesen az apostoli korra vonatkozóan. Valószínűleg akkor is úgy volt, mint a II.-III. században. Tudta minden keresztény az Egyház első éveitől kezdve, hogy a házasság felbonthatatlan kötelék, a házasságot azonban minden bizonnyal a szokásos polgári, társadalmi módon kötötték, így pl. a zsidókeresztények használhatták a Tóbiás könyvében leírt szertartást, amikor a leány atyja, gyermeke kezét a vőlegény kezébe tette és ezt mondotta: „Legyen veletek Ábrahám Istene, Izsák Istene, meg Jákob Istene, ő kössön össze benneteket, teljesítse áldását rajtatok.” (76) Azután elkészítették a házasságlevelei és lakomáztak. A görög és római környezetben biztosra vehetjük, hogy házasságkötésnél megvolt a gyűrűcsere, a csókadás, a közös lepényevés (confarreatio) ismeretes volt a kézfogás is. A menyasszony fejére piros kendőt kötöttek. Ez a „flammeum”. – Az első biztos nyoma a liturgikus cselekménynek megvan már a II. század végén, Tertullianus mondja a keresztény házasságról: „Hogyan tudjuk kellőképpen elmondani annak a házasságnak a boldogságát, amelyet az Egyház köt össze, megerősíti az áldozat fölajánlása és megpecsételi az áldás adása, az angyalok hirdetik ki és az Atya jóváhagyja.” (77) Az említett házassági misének a szövege megvan már a három legrégebbi Sacramentáriumban; szép, a bibliából vett motívumokkal bővített áldások ezek. Az a jegyesek miséje, amely a Római Misekönyvbe került, teljes egészében a Gregorianumból való. Más szertartásokat leírva nem látunk, következtetni lehet rájuk. Pl. a jobb kéz fogása bizonyítható a IV.-V. századi szarkofágok vésett képeiről, az evangélium könyvére téve kezüket fognak kezet és Krisztus maga tartja a jegyesek fölött a házassági fátylat. Ez világos bizonyítéka a liturgikus szokásnak. (78) – A gallikán típusú liturgiákban a házasság liturgikus ünneplése egyes szokásokkal bővült, így pl. a Bobbioi misekönyvben (VII. század) megtalálható már a nász–szoba és nászágy megáldása. A rákövetkező imádság kéri Istent, hogy adja meg a házasság kegyelmét: „Ezek a jegyesek öltsék magukra Sára szeretetét, Rebeka bűnbánatát, Ráchel szerelmét, Zsuzsanna báját és szeretetét.” A gallikán típusú liturgiákban külön nászmisét eddig nem találtak. – A mozarab liturgiában még bővebben találjuk leírva a házasság liturgiáját. Az eljegyzés rendje, a házasságkötés rendje, a föntemlített áldásnak a rendje ismeretes a VII. századból. (79)
III. ISTENTISZTELET A KÖZÉPKORBAN Ha valahol, éppen az istentisztelet fejlődésének történetében Nagy Szent Gergelytől kezdve († 604) kell számítani a középkor kezdetét. A római mise rítusa az ő pápasága alatt szinte egészen elkészült, szertartásaiban és szövegeiben egyaránt. Ezt a „római rítust” csak Rómában és környékén használták még, elterjedése ellenben már megkezdődött. Anglia ugyanis Gergely halálakor már megismerte, bár egyelőre csak kis területen, az éppen a nagy pápa által küldött angol származású szerzetes–misszionáriusok révén. A szigetvilág többi részén még javában és hosszú ideig megmaradt a latin nyelvű kelta rítus, amelyet a britek, Anglia őslakói, valamint a skótok és a szintén kelta Íror25
szág használt. A pogány angolok ellenben, akik katolikussá lettek, éppen a Rómától legtávolabb eső területen a római rítust követték. A gallikán típusú liturgiák megmaradtak másutt is – egyelőre, mint Galliában (a mai Franciaországban), Észak-Itáliában az ugyanilyen típusú ambrozián liturgia, Hispániában (a mai Spanyolország és Portugália) a wizi–gót, vagy mozarab, szintén gallikán típusú liturgia. Mikor azonban az újonnan szervezett nyugati szerzetesség Szent Benedek Regulája alapján mindenfelé elterjedt, ezzel óhatatlanul terjedt a római egyház rítusa, mert az új szerzetességre kötelező volt a misében a római egyház szokását követni. Megkezdődött különösen a Merowingek alatt álló Galliában, amelyben a frankok nemzete uralkodott, a rítus–keveredés. Galliában a régi gallikán rítus mindinkább bővült római elemekkel, ezt azonban nem püspökök rendelték el, hanem bárki tetszése szerint hozott be új, római rítusokat. Valóságos liturgikus anarchia keletkezett, aminek azután Kis Pippin a római antilonárium, azaz éneklési mód bevezetésével, Nagy Károly pedig a Sacramentarium Gregorianum elrendelésével véget vetett. 790 körül kapta ezt meg L Hadrianus pápától, aki atyai barátja volt. Szigorú parancs volt nemcsak Galliában, hanem az egész nagykárolyi birodalomban: a Pireneusoktól Budáig, az Északi-tengertől Rómáig a római rítus követése. Az új istentisztelet azonban ettől kezdve is változik: lényegében azaz rítusainak lényegében megmarad ugyan rómainak, de ettől kezdve ez is változásoknak és bővüléseknek van alávetve. Ha ezeket a változásokat és bővüléseket a középkor végéig szemügyre vesszük, világosan megkülönböztethető hatáscsoportokat állapíthatunk meg. Az ilyen hatáscsoport eredménye a J. A. Jungmanntól „frankrómainak” nevezett liturgia. A frank-római liturgia A latin, illetve „román”, vagyis kissé már elfajzott latin nyelvet beszélő gallorománok alkotása ez a liturgia. A rómaiak uralma alatt a kelta népiségű gallok teljesen átvették a rómaiak nyelvét, viszont frank uralom alá kerültek s a velük lassan elegyedő népcsoport megtartotta ugyan nyelvét, de megmaradt kelta lelkisége. Ez erősen ragaszkodott gallikán liturgiájához, lemondott sajátos liturgiájáról, elfogadta a rómait, de a kelta lelkiség mégis beszivárgott az egyszerű, prózai római liturgiába. Ennek a kelta lelkiségnek kell tulajdonítani azt, hogy a behozott misekönyv, a Gregoriánum, valamint a liturgiának minden egyéb része a kelta lelkiségű szövegekkel és rítusokkal bővült. 1. Magánmisék. A kelta lelkiségben gyökerezik a gallikán liturgia, amely megszűnése után is tovább hatott. Egyik legkirívóbb vonása az erős individualizmus. A legszembetűnőbb újítás, amely Galliában keletkezett, a magánmise bevezetése. Gallikán liturgikus területen szűnt meg az ókeresztény együtt-misézés (koncelebráció). Míg Rómában egy templomban csak egy mise volt, illetve annyi, amennyi csoportnak szüksége volt rá. Ha több pap volt jelen, az együtt állt az oltárnál és együtt mondotta a misét. Ennek megfelelően a római rítusban a rendes szokás: egy templomban egyetlen oltár. Galliában viszont már régen elterjedt a szokás, hogy a pap magánmisét is mondott s a templomokban ezért keletkeztek a mellékoltárok. A kora-középkori Róma sokáig tiltakozott a magánmise intézménye ellen, míg a koráramlatoknak nem lehetett már ellenállni és magában Rómában is szokás lett a mellékoltár és a magánmise. A szerzetespapok nagy száma, a halottakért való misék ismétlése, a votívmisék (= egy kívánságra, szándékra mondott mise) elszaporodása érthetővé teszi ezt még Rómában is, ahol a VIII. század előtt nem voltak még kisebb közösség előtt sem mondott valóságos értelemben vett magánmisék (Missa solitaria, speciális vagy privata). 2. A magán imádságok ugyancsak a kelta lelkiség hajtását jelentik. Az eredetileg rendkívül józan, tárgyilagos, közösségi szellemű szövegekkel a kelta individualizmus nem volt megelégedve és ezért mindenütt kitermelte magából a magánjellegű, egyéni imákat. Ilyenektől hemzsegnek a gallikán típusú liturgiák Galliában, Hispániában, Felső-Itáliában és a Brit szigeteken. Nem csoda tehát, hogy a római liturgia behozása után hamarosan magánjellegű imádságok is belekerültek a Rómából hozott liturgikus könyvekbe. Ilyen imák pl. a liturgikus ruhák felvétele alatt mondott imádságok. Azután az imádság, amelyet a pap mondott az oltárhoz vonulás közben, mialatt a skóla (énekkar) énekelt. Ilyen volt pl. a zsoltár imádkozása „Introibo ad altare Dei” (Isten oltárához járulok), amíg az oltárhoz vonult, mondta ezt a pap segédletével együtt; így keletkezett a lépcső-imádság. – Ugyanekkor a bűnök megbánása többféle formulát hozott létre. Ezek az apológi26
ák, vagyis védekezések, bocsánatkérések. Ilyen pl. ez a IX. században széliében használt szöveg: „Ante conspectum... Szent felségednek színe előtt Uram, ezen szenteknek, neked Istenemnek és Teremtőmnek, megvallom: én vétkem! Mert vetkeztem gőg által, gyűlölet és irigység által, kapzsiság és fösvénység által, paráznaság, tisztátalanság által, ittasság és részegség által, hazugsággal, hamis esküvel és minden bűnnel, mely ezekből származik. Mi több: látással, hallással, szaglással, ízléssel, érintéssel; veszve vagyok mindenképpen; gondolatban, szóban és cselekedetben. Ezért, Te, aki igazzá teszed a gonoszokat, tégy engem megigazulttá, támassz fel az életre a halálból, én Uram, Istenem!” (80) Ezek a magánjellegű imádságok az egész misét lassanként áthatolták, mindenütt gazdagították a régi római rítus szófukarságát. Mindez már a IX. század eleje óta történt, koronatanú rá az ebben a korban írt Amiens-i Sacramentarium, melynek szövegét fentebb idéztük. (81) Nemcsak a mise előtt tartalmaz egész sorozat előkészítő imát, hanem evangélium előtt és után, a felajánlásra, mely a római rítus végtelen egyszerűségében csupán egyetlen felajánló imádságot ismert (super oblata). Ezen magánimádságok között van a „Fogadd el Szentháromság” (Suscipe sancta Trinitas) kezdetű imádság, amely a középkor óta bent volt a római misekönyvben, 1969-ig. Benne vannak e könyvben magánimák a szentáldozás előtt és után, köztük már megtalálható az „Uram Jézus Krisztus, élő Isten Fia” kezdetű is, amely mai napig megmaradt a római misekönyvben. Természetes, hogy az eredeti római rítus kötelező maradt, kevésszámú és nagyon szűkszavú imádságai mellett ezek az új számos imák mintegy fakultatívak voltak, szabadon választhatók... Ahány liturgikus kódex, annyi imádság. Egymásból kiírják hol ezt, hol azt, némelyik kézírásos könyvben valósággal túlburjánzanak és eltakarják az eredeti római egyszerűséget. – Ezek az új imádságok leginkább azzal árulják el magukat, hogy a római kollektív szellemtől teljesen idegenül egyes számban, a pap nevében szólnak az Istenhez. Nem az Isten népe imádkozik közösen, hanem az egyén, aki létrehozza az áldozatot, a pap vagy a résztvevő. Jó, ha hangsúlyozzuk, hogy ez nem szükségképpen baj, az individualizmusnak is lehet érzékelhető formája a liturgikus szövegekben: így mindenfajta lelki típusnak, fajnak, nemzetnek és koroknak megfelelőbb és időállóbb lehetett. 3. Új szertartások, rítusok is kerültek a misébe a gallikán liturgiából. Mindenekelőtt az oltár megfüstölése a mise előtt és a felajánlás (offertorium) szakaszában, aminek az az oka, hogy az egykori offertorium-körmenet lecsökkent. Rómában csak a pápa miséje előtt használták a tömjént; csak arra való, hogy bevonulás közben méltóságának jelzésére égő tömjénfüstölőt vigyenek előtte. Galliában ellenben Keletről átvették a tömjén használatát a mise közben is és a kedves szokást belevették a római rítus átvétele után is a misébe. Mint az eddig említett változások, a IX. század elejével kezdődnek ezek a behatolások az eredeti római rítusba. Tagadhatatlan, hogy hasznos és szép szokások voltak, melyek a római rítus túlságosan egyszerű voltát az újonnan megtért népek előtt szebbé és szakrálisabbá tették. – A VII. században már ismeretes gallikán miséből való evangélium ünnepélyes olvasása előtt a diadalkiáltás: „Gloria tibi Domine!”, miután körmenetben hozták a Krisztust jelző evangéliumos könyvet az ambóra, és meg is, füstölték a tisztelet jelképezésére. Így mondja a gallikán mise leírása e korból: „Elindul a szent evangélium körmenete, mint Krisztus hatalmassága, mely a halálon győzedelmeskedett... az olvasószékre felmenvén, mint ahogyan Krisztus szállott Atyja országának királyi székére, hogy onnan felhangozzon a papság kiáltása az élet ajándékaiért: Dicsőség neked. Urunk! Az angyalok képében, mondják ezt, kik az Úr születésekor a pásztoroknak énekelték: Dicsőség Istennek a magasságban!” Más ilyen új szokások: az „Imádkozzatok testvérék”-nek (Orate fraters) imádságot követelő kérelme a VIII. század óta, miután már az áldozati ajándékok az oltáron vannak: a pap kéri, hogy a nép imádkozzék az áldozat sikeréért, hogy elfogadható legyen Isten előtt. Ezen természetesen megint csak az egyéni lelkiállapotot érti, hogy az bemutatható legyen lelkileg, egyénileg méltó erre a szent cselekményre. – Megkezdődik az ünnepélyes mise asszisztenciájának színpompás, dramatizált kifejlesztése, így pl.. az I. Ordo Romanus szerint a pápát hét akolitus előzi meg, ám már gallikán földön ebből a római szokásból bonyolult rítus lesz másképp sorakoznak rendbe a bevonuláskor, másképpen az olvasmányok alatt, másképpen azok után. Ekkor kezdik a szokást, hogy a diakónus és subdiákonus a liturgikus ruhát, a planétát, hol teljesen viseli, hol felgöngyöli (Jungmann I, 101). Valami nagyon érdekes szokást kezdhettek el, véleményem szerint, ebben a korban. A gallikán típusú liturgiák közül a galliaiban, nem tudjuk – a források hiánya 27
miatt –, volt-e proskomidia, azaz a keleti rítusok mintájára, még a mise megkezdése előtt, az oltáron az adományok előkészítése, a kenyéré s a kehelyé, melybe már ekkor öntötték bele a bort és a vizet. A mozorab liturgiában megvan ez az előkészítő-rítus a mise előtt, bizonyos, hogy Galliában is megvolt. Az tény, hogy a középkor folyamán sok missaléban megtaláljuk. A magyar-romái liturgiában egyenesen jellemző valami ez a proskomidia a mise elején, 1632-ig szokásban maradt. 4. Újstílusú imádságok. Az imádságok tudvalevőén a nem-római rítusokban egészen más stílusúak. Először is jóval hosszabbak, terjengősségre hajlanak, retorikai alakzatokkal bővelkednek, szónokiasságra hajlók, semmi sincs bennük az antik műpróza ritmikusságából, mint az órómai oratiók klasszikusan szép, rövid, mélytartalmú és nutnerózus hangzásában. Gyakran fordulnak egyenesen Krisztushoz; az ilyen imákat tehát nem lehet „Per Dominum nostrum Jesum Christum”-mal befejezni, hanem más záradékkal: „Qui vivis ét regnas”, vagy: „Qui in Trinitate perfecta, vivit et regnat...” Ezek a keleti stílust utánzó gallikán stílusú imádságok – a változó miseimákat kell ezeken érteni – jobban megfeleltek a kelta szellemiségnek, könyveik telve vannak ilyen oratiókkal. Ha az 1970 előtti misekönyvünket felütjük, könnyen találhatunk ilyen gallikán stílusú, következésképpen gallikán eredetű imákat foenne: ezek mind ebből a korból származnak, tehát a IX. századtól, amikor a gallikán liturgikus könyvek adójukat lerótták az akkor új római könyveknek, azáltal, hogy legszebbnek vélt imádság–gyöngyeiket átadták nekik. Elég elolvasni a Missaléban (82) az (1956 óta elhagyott) virágvasárnapi pálmaszentelést, vagy a február 2-iki gyertyaszentelés imáit, hogy rögtön megláthassuk, mily gallikán imák kerültek bele. Ugyancsak a gallikán imakincsből való s a középkor végéig megmaradt a mise végén a püspöki misékben a minden misében változó szövegű, hármas tagozódása püspöki áldás (benedictio episcopalis). Ezeket még a 800 körül Alkuin által szerkesztett Supplementum (Pótlék) függesztette a római Sacramentariumhoz. 5. Nagyon jelentős a társadalmi változások tükröződése, amely a misét bemutató hivő nép és a klérus viszonyában beállott és kifejezésre jutott a szentmisében ebben a korban. Amint ebben a korban vált véglegessé a külön liturgikus, egészen más öltözet, amint ekkor tartja meg a klérus a „uestis Romana-”t, a római ruhát, azaz a hosszú tunikát a germán rövid ruha és nadrág helyett, úgy más különbségek is keletkeztek elválasztó korlátként a nép és a papság között. Elsősorban a latin nyelv teljesen szakrális nyelvvé vált; csak nagyon vékony művelt réteg volt, amely ezt a nyelvet értette. Még a Merowing-uralkodók alatt a gallikán liturgiát megérthették, de mire a római rítus új, rövid, tehát nehezebben érthető imáival végleges lett, már megtörtént Galliában a latin nyelv lassú átalakulása a „román” nyelvbe, vagy ha tetszik, az ófranciába. A nép tehát már nem értette a liturgia nyelvét, csak az, aki pap volt. Még inkább ez volt a helyzet Angliában és Germaniában, s a későbbi középkor többi országában: sehol nem értették a szentmise nyelvét, de azért mégis még az olvasmányokat is kizárólag latinul olvasták. Mint Jungmann nagyon találóan mondja, ezzel újfajta „disciplina arcani”, titokfegyelem keletkezett, mely fátyollal takarta el a nép elől a szent titkokat. Újabb függönyt is vontak a legszentebb rész elé, mely az átváltozást rejtette ménében, a kánont eltakarták azzal, hogy ebben a korban kezdődött a Kánonnak halk hangon történő recitálása, úgy, hogy senki sem hallhatta, még ha latinul véletlenül értett volna is. – A harmadik, hamarosan emelkedő korlát volt a klérus társadalmi helyzetének rohamos emelkedése, a papság és a főpapság vezető réteggé vált, mely szinte egyedül volt a műveltség birtokában. Mindez magával hozta, hogy az a tagadhatatlan, mert isteni rendelkezésen alapuló válaszfal, mely a népi embert, a „laikust”, elválasztja a „kiválasztottól”, a klérustól, a kelleténél erősebb társadalmi hangsúlyt kapott. Valóban a pap a közvetítő Isten és ember között, de azért a nép is valóban – általános értelemben – részese Krisztus papságának, ő is bemutatja a szentmisét. Nem „különleges” pap a laikus, és ezért soha az ókorban sem tartotta senki, hogy misét mondhatna. Most ellenben nagyon kimutatták a laikus nép és a klérus közötti különbséget és ezt szimbolikus intézményekkel érték el. Az oltár, mely eleddig a félkör alakú szentély átmérőjének közepén állt, szembe a néppel, mindinkább a templom fala közelébe kerül, úgy, hogy a püspök „kathedrája” is oldalt, az evangéliumos oldalra kerül eredeti helyéről, az oltár mögötti faltól. A pap az oltár elé áll és hátat fordít a népnek, így testével is hozzájárul ahhoz a szellemi ikonosztázhoz, mely e korban a misét eltakarja a nép elől. Mennyire ez a szétválasztás lebegett e kornak szeme előtt, mutatja, hogy a római kánonban Alkuintól származó változtatás van: az élőkről való Mementoba az eredeti: „Akik ezt a dicsőítő áldozatot fölajánlják” szükségesnek tartotta eléje tenni a 28
megkülönböztető szavakat: „Akikért ezt a dicsőítő áldozatot fölajánljuk”, akikért mi neked bemutatjuk, vagy akik neked bemutatják – az utóbbi eredeti szavakat mégsem merték törölni. 6. Más lett a felfogás az eukarisztia tekintetében is. Felesleges megjegyeznünk, hogy nem valami hitbeli eltolódásról van szó, bár a IX. században Scotus Eriugena személyében ilyen próbálkozás is akadt, hanem az eukarisztiától, tisztelet címen a laikusokat mindjobban távolabb tartották. Itt van mindenekelőtt a kétségtelen tény: a kovászos kenyér megszűnése Nyugaton, ínig Keleten mai napig megvan. Első nyomai szintén Alkuinnál találhatók, tehát a IX. század elején, a korban, melyről szólunk. A tisztelet ti. bizonyos aggályosság eredménye: a kovásztalan kenyér, az „ostya”, sokkal kevesebb morzsával jár, mint a kovászos, amellett hófehér, jobban szimbolizálja a tisztaságot, mellyel vételére járulni kell. – A misetál, paténa, mely arra szolgált, hogy benne, felette törjék meg a konszekrált kenyeret az áldoztatásra, kis tányérkává csökkent, a „partikulák” pedig előre elkészített apró kenyérkékké, melyek más kehelybe kerülnek, a ciboriumba. – Aminek megint új következménye volt: az ókeresztények a római rítus szerint egészen eddig az ideig úgy áldoztak, hogy az áldozó kezébe kapta Krisztus testét és maga vette magához. Most a laikus voltának kihangsúlyozása miatt nem kezébe, hanem egyenesen szájába adták az Eucharisztiát és elkezdődött a tilalom, hogy laikus nem foghatja meg azt. – Eddig állva áldoztak, most már térdelve, és korláttal választották el a szentélyt a néptől, mely a középkor további folyamán egyre magasabbra nőtt, míg az áldozások gyakorisága egyre csökkent. * A szentmise és vele együtt a liturgia többi részének változása a frank-római liturgiában a kelta népiség lelkiségének hatásával párhuzamosan jelentkezik már egy másik hatás is, és ez: A román lelkiség nyoma a liturgiában Ez a hatás-csoport párhuzamosan indul az előbbivel a karoling reneszánsz idején, majd időbelileg kissé eltolódva hat a román stílus idején. Ez az idő körülbelül a IX-XI. század és hordozó alanya a román lelkiség, mely a román művészet stílusában, az élet formájának alakulásában, s végül a liturgiában is hatással volt. Ez a román lelkiség a germán népiségben gyökerezik: a „latin” országokban, azaz azokban, amelyek egykor a római birodalomhoz tartoztak, a frank, illetve wisigót, longobard vezetőréteg, a nemesség, a románnak, amely azután lombardra, toszkánira, provánszira, franciára, katalánra, spanyolra tagozódott. A többi országban egységes homogén népiséget találunk, de ezek a kultúrát s vele a liturgiát elsősorban a latin országoktól veszik át. A VIII. század óta egyre nagyobb szerepe jut ennek a germán vezetőrétegnek a püspökségek és a monostorok vezetésében. A román lelkiség rövid jellemzését az ókeresztény stílushoz viszonyítva A. L. Mayernek köszönhetjük. (83) Az antik római szellemiséget a mérték és az arány iránti szigorú érzék jellemzi, a germán népiség az antik kiegyensúlyozottsággal szemben mozgalmas, és nyugtalan. Elég a koraközépkori ornamentikát szemlélni az építészet kisplasztikájában: nyughatatlan, egymást hajszoló állat-jelképek, egymásba fonódó növénydíszítések, a templomok falain és a kódexekben egyaránt. – A román lelkiség erősen alanyi, ennek következtében a legalanyibb költői műfajnak, a lírának kedvelője. – Az antik liturgia a reális jelképeket ismeri: amelyek egyúttal végre is hajtják, amit ábrázolnak, a germán lelkiség saját életének példájára nagy mértékben kibővíti ezeket és tisztára ábrázoló jelképeket alkalmaz. Gyakorlatilag e lelkiség a román stílust eredményezi és ezt a következőkben szemlélhetjük. 1. A mozgalmas nyugtalanságnak megfelelően a misének ünnepélyes püspöki rítusa hallatlanul dramatizált formát nyer a XI. századig ez teljes pompájában kifejlődik, és számos új rítust eredményez. Az ornamentika iránti hajlam, mely mindent betölt a könyvekben, iniciálékkal és lapszéli ornamentikával, a falakon és oszlopokon kisplasztikával, a liturgiában is működött: az oltár immár nem érinthetetlen valami, ahol kizárólag csupán a szent áldozathoz szükséges szerek vannak. Díszesebb kezd lenni: már úgyis a falhoz szorították, tehát eleinte a falat díszítik festményekkel, majd az oltárnak mind nagyobbá való hátsó felépítményét (retable). Magára az oltárra teszik a X. századtól kezdve az akolitus gyertyáit; eladdig csupán mellette állottak, 29
az oltárra kerülnek és ott is maradnak megnövekedve és állandóan, mint díszítő elem. 2. A román kor terméke a miseénekek ránövéseinek feltalálása. Ez a germán szellemiségben találja magyarázatát. Ez ugyanis kedvelte a hosszú, véget nem érő énekeket, (Edda-Lieder, Niebelungen stb.). Költészete erősen szubjektív, lírai és ez a költészet talált magának utat a liturgiába, főképp a misébe. Jellegzetesen germán jelenség a liturgia „elköltőiesítése”, nemcsak szellemi eredetét, hanem földrajzi származását (frank föld) és formáját tekintve. A karoling reneszánsz idején ugyanis, a VIII.-IX. században még szigorúan az antik időmértékes, metrikus verselés dívik, míg a román liturgikus költészetben a ritmikus verselés tör utat magának, azaz a hangsúlyt teszi meg lüktetőnek az időmértékessel szemben. Eleinte teljesen kötetlen formában, erősen alanyi, lírai tartalommal. Kétféle ez a liturgikus román költészet a szentmisében: prosa és trópus. A prosa, további fejlődési fokán a sequentia, mely már jóval kötöttebb az eredeti prosánál, a graduale „ránövése”, kibővítése, mivel ez az ének, eredetileg hosszú szövegű s a IX. századig már igen gazdag dallamú alkotás, mégis rövidnek tetszett a román kornak. Hihetetlen hosszú volt pl. az alleluja „jubilus-a”, az „a” hangzóra énekelt hosszú hangsor (= „sequentia”). A prosa mindenegyes hang alá egy-egy szótagot tesz. Egészen ősi formájában nem volt tekintettel még a ritmikára sem, azért mégis és erős mértékben költői alkotás, mert első ismert szerzője vérbeli költő volt: Notker Balbulus († 912), a Sankt-galleni prosa-költő, aki egy normandiai szerzetestől ismerte meg a „prosa”-költészetet, aki Jumiéges-ből jött. Limoges-ban, a S. Martialis apátságban is ismeretes volt a prosa-költészet, vannak is fennmaradt emlékei. Notker prosáiban mély lírai költészet található, formabontó volta miatt egészen modernnek tetszik: kezdetleges ritmika, és szótagszámlálás, rövid, szaggatott mondatok minden metrum és rím nélkül. Közismert remekmű az egész középkoron keresztül énekelt prosája a pünkösd ünnepére: Sancti Spiritus assit nobis gratia, quae corda nostra sibi faciat habitaculum. Expulsis inde cunctis vitiis spiritalibus. Spiritus alme, illustrator hominum. Horridas nostrae mentis purga tenebras Amator sancte sensatorum semper cogitatuum Infunde unctionem tuam clemens nostris sensibus. Tu purificator omnium flagitiorum Spiritus, Purifica nostri oculum interioris hominis. Ut videri supremus genitor possit a nobis.
A Szent Léleknek légyen velünk kegyelme, ki szíveinket önnönmagának lakássá tegye. Hajtsa el onnan a bűn mindnyáját lelkeinkből. Kegyes jó Lélek, embereknek fényessége! A szörnyűt bennünk: oszlasd lelkünk homályát. Szereted mindig az értelmes és szent gondolatokat. Áraszd el a te keneteddel kegyesen érzékeinket! Te tisztogatója vagy minden vétkeinknek, Szentlélek. Tisztogasd bennünk szemét az odabent való embernek. Hogy láthassuk mindenek nemzőjét, így legyen nekünk!
Ilyen az eredeti „prosa”, mely azután a román korszak vége felé, a XI. század derekán már a himnuszok ritmikus költői alkotásainak köntösébe öltözik és a további gótikus korban, mindinkább csengő-bongó, páros, ölelkező, és középrímekkel cicomázni kezdi magát. A teljesen naivan muzsikáló gótikus sequentia és az ősi prosa között mintegy félúton láthatjuk Wipo húsvéti miseénekét 1050 körül (Victimae paschali laudes). 30
3. Minden más miseéneknek, változónak és változatlannak bővítésével, betoldásával keletkezett a trópus. Első szerzője a hagyomány szerint a szintén sankt-galleni Tuotilo († 915). Míg a prosa, illetve a sequentia, voltaképpen új ének, hozzáadás a graduáléhoz, mégpedig erősen más jelleggel, addig a trópusok valóban ránövések: oly túlburjánzóak, hogy sokszor szép szövegeiknek és dallamaiknak repkényé alatt csak üggyel-bajjal találhatjuk meg az eredeti liturgikus szövegnek eltakart falát. Ha már most megfontoljuk, hogy csakhamar mennyi sequentia lett, hogy, különösen ünnepekkor, szinte sohasem énekeltek „csupasz” introitust, Kyrie-t. Glóriát, Sanctus-t, hanem rengeteg változatban bővített: „tropizált” szövegeket, elképzelhetjük, mily változatos, de jelen ízlésünknek mennyire szörnyen idegen, és mily elképzelhetetlenül hoszszú lehetett ilyen középkori mise a román kornak a gótikus korszakba való alkonyulása idején. Elég, ha példaképpen bemutatunk egy misét. A XII. század végén például Mária mennybevétele ünnepén bármely templomban, ahol rendelkezésre állt a kórus – ez pedig bámulatosán sok helyen volt meg – énekelhették a következő misét a trópusokkal, melyek persze mások is lehettek volna, de mi ezeket válogattuk össze. (84) Feltételezzük, hogy a szentleckét nem énekelték trópusokkal, ez is lehetséges lett volna, mert ilyenek is vannak, továbbá, hogy a graduálét is bővítés nélkül énekelték, csupaszon. Az Alleluja után magától értetődően hatalmas sequentiát énekeltek, ilyet sokat találunk a középkori liturgikus költeményekben. Az aug. 15-iki ünnep, Nagyboldogasszony, Mária mennybevétele nagyon népszerű ünnep volt, ezért meglehetős sok ilyen „tropizált” szövegekkel bővített éneke van. Kiválasztunk egy bevezető éneket, introitust, egyike a rövideknek. Magyar fordításban adjuk vissza, így hangzott a X. századi kéziratokban rengetegszer előforduló alakban: Szentlakodba jött néped, Vígan dicsér. Szűz, Téged, Könyörög az egész nép, Mely íme Hozzád idejött. Mennybevételedre, hogy az ég kapuja megnyíljék neki Nagyasszony napján. És utána énekelték a liturgia rendes introitus énekét: „Örvendezzünk mindnyájan az Úrban...” A Kyrie egyike lehetett a sok, Mária tiszteletére tropizált közül. Egy XII. századit idézünk, a rövidebbek közül való: Király, szüzek kedvelője. Isten, Mária ékessége Irgalmazz, Uram, irgalmazz! Királyi nemzetségtől Híres Máriát teremte Irgalmazz, Uram, irgalmazz! Fogadd, ó, el kéréseit Méltán kérlelt e világért, Irgalmazz, Uram, irgalmazz! Krisztus Isten az Atyából Ember lett a Szűzanyától, Kegyelmezz, Krisztus, kegyelmezz! Boldogságos méhe hordta, Szűz Mária földre hozta, Kegyelmezz, Krisztus, kegyelmezz! Dicséretünk felajánljuk, Szűz Máriát magasztaljuk, Kegyelmezz, Krisztus, kegyelmezz! Szentlélek, ki beárnyaztad Máriának drága testét, Irgalmazz, Uram, irgalmazz! 31
Méltán tetted hajlékoddá Máriának szűz ölét, Irgalmazz, Uram, irgalmazz! Égmagasba fölragadtad Máriának szép lelkét. Engedd meg, hogy hozzájussunk. Erőd vigyen bennünket, Jóságos Lélek: Irgalmazz, Uram, irgalmazz! Azután felcsendül a celebráló pap ajkán a Glória, a kórus pedig ezt az egyszerű és az egész középkor folyamán minden Mária-misében használt Glóriát zengte: „Dicsőség a magasságban Istennek, – békesség a földön a jó–akaratú embereknek! Dicsérünk Téged, – áldunk Téged – imádunk Téged, – hálát adunk nagy dicsőségedért. – Istenünk és Urunk, – mennyei Király, – mindenható Atyaisten! – Urunk Jézus Krisztus, – Szentlélek, árváknak gyámola! – Istenünk és Urunk – Isten báránya, az Atyának Fia – A Szűzanyának Máriának egyszülöttje! – Te elveszed a világ bűneit: Irgalmazz nekünk! – Te elveszed a világ bűneit: fogadd el kérésünket! – Máriának dicsőségére – Te az Atya jobbján ülsz: egyedül Te vagy a Szent, – és Máriát megszenteled. – Egyedül Te vagy az Úr, – és Márián uralkodói. Egyedül Te vagy a Magasságbeli és Máriát megkoronázod: – Jézus Krisztus – a Szentlélekkel együtt az Atyaisten dicsőségében. Ámen.” Ha feltételezzük, hogy a graduále és a felajánlás változó énekei nem kerültek ilyen bővítéssel előadásra, akkor maradt még a Sanctus, Szent vagy kibővítése. Mária tiszteletére sok Sanctustropus van. A rövidebbek közül mutatunk be egyet: Szent: az Atya és atyai édes magzatával Mária. – Szent: az Atya lényéből Sarjadott, anyja Mária. – Szent: a Lélek és az Istenséggel teljes Mária. – Mindenség Ura, Istene! Hozsanna a magasságban – mindenkinél kiválóbb vagy az érdem szülője, Mária! Áldott, ki az égből az Atya küldötteként, aki jött sajátjába, a testté lett Ige, édesanyja Mária, az Úr nevében.” Amint látható, az énekből hiányzik a második hozsanna. Ennek megvan az oka, ebben a befejező háromszavas mondatban („Hozsanna a magasságban!”) a két szó között az egyik változat szerint még 16 soros, a másikban 26 soros vers van még, elhagytuk őket. Az „Isten báránya” (Agnus Dei) szintén nem maradhatott ment a liturgikus ránövéstől, a trópustól. Mária ünnepein az egyik ilyen ének ez: Istennek báránya. Te elveszed a világ bűneit Ki az égből alászálltál Könyörülő Istenünk, Megszületni nem utáltál Szűz Mária ménéből: Irgalmazz nekünk! Isten báránya, Te elveszed a világ bűneit Ki választottad Máriát, Kegyelemnek anyja lett, A gonosznak bősz haragját Istennél kiengesztelt. Irgalmazz nekünk! Isten báránya. Te elveszed a világ bűneit Add meg, amit Tőled kérünk, Máriának kedvéért. Egyetértést adj minekünk, S elnyerjük az égi bért. Adj nekünk békét! Befejezésül még a misét záró felszólítást szerényen kibővítette a diakónus (Ite missa est). Ekként: Menjetek (= Ite) Dicsőítsétek, Máriát ünnepeljétek. 32
Mert értetek Szent Fia Áldozatul küldetett (= hostia missa est) A germán lelkiség parttalan lírizmusából és szentimentális szorgalmából óriási termés fakadt. Ha elgondoljuk, hogy ez a mellékesnek vélt és alig ismert beütés a misébe mekkora méreteket vett fel: 382 trópus az Introitushoz, 21 a szentlecke olvasmányaihoz, 100 a Graduáléhoz, 162 a felajánláshoz, 83 az áldozáshoz, 165 a Kyriéhez, 52 a Glóriához, 91 a Sanctushoz, 44 a Hozsannához, 86 az Isten bárányához. – És végezetül még 25 az Ite missa est-hez. (Az idézett Blume-Bannister-féle kiadásban). – Nyugodtan elmondhatjuk, ha manap bármely pap jelen volna ilyen misén, egyáltalán nem ismerné ki magát, hol és mit végeznek, annyira elborította a liturgikus költészet vadhajtása az ókorból való szövegeket. 4. A román korban keletkezett az ábrázoló liturgikus jelkép. Ez szintén a germán lelkiség eredője. Ilyen pl. a bot, amelyet a germánság hozott be a maga jogi szimbolikájával. A hatalom jele a bot, a pásztorságé, és így érthető, hogy a wisigótok és frankok területén kezdik használni a VII. században, míg a román kor vége felé, a XI. században a liturgiába is bekerül mint liturgikus jelvény. A misével kapcsolatos a bűnösök kiűzése a templomból, botot adtak a kezükbe, ezt meg is áldották. A zarándokok botjait is megáldották, a nyilvános bűnös is, aki vezeklésre indul, botot kap, mert zarándokolnak az egyházon kívüli és az oda-vissza vezető úton. – A bérmálásban az arculütés (alapa) az újonnan szentelt papnál és a szűzavatásnál a kéz belehelyezése a püspök kezébe a frank jogból átvett szokás felvétele a román korban. A misében mindenekelőtt a germán hűbéreskünél szokásos összetett kezeknek rítusa a megkötöttség jele, a meghódolásé. A liturgiába is belekerül ez a gesztus, mégpedig pontosan azon imáknál, amelyek az ókorban nem voltak még meg. A római imádságoknál megmaradt a kitárt kezekkel való imádkozás. – Ekkor a román korban kezdődött az evangélium olvasása nem a nép felé fordulva, hanem észak felé. Semmi más ez, mint jelképes ábrázoló gesztus: Észak a sötétség jelképe, ősi szentírási szimbolika szerint tehát a gonosz lélek országáé. – A keresztjelek az áldozati adományok fölött a kánonban, – konszekráció előtt és után – szaporodnak. 25 keresztjelet vezettek be. Nagy fontosságot tulajdonítottak nekik, a IX. század fordulója óta tisztára ábrázoló gesztusként fogták föl ezeket: a keresztáldozatot jelentik, amelyet az oltáron újra megjelenítenek. (85) Ezeket a kereszt jeleket 1967 óta lecsökkentették, az egész misében összesen négyszer jelöl a pap kereszttel. A „frank-római” mise, vagy talán helyesebben a fuzionált Gregoriánum, egész Európa alaptípusa lett a IX. századtól kezdve. Helyi és metropolitai, egyházmegyei, valamint nemzeti sajátosságok ezen belül alakulnak ki a középkor folyamán, átvéve mindenütt a román lelkiség-adta vonásokat is. Németország is ezen az alapon fejlesztette a maga német-római miserítusát, hiszen a szoros értelemben vett megkötöttségről akkor még nem lehet beszélni. A skandináv országok tőle kapták liturgiájukat, Cseh- és Morvaország is, míg Magyarország a frank birodalom északnyugati részéről vette át liturgiáját. Nevezetesen azt a XI. század elején kialakult új Ordo missae-t találjuk meg nálunk a Pray-kódex-ben, amelynek létezését Jungmann fedezte fel, s amelyet „Séez-csoportnak” nevezett el (1. 2. kiad.), majd később, 1952-ben (3. kiad.) „rajnai miserend”-nek. Mi inkább a lotharingiai szerzetes-reform rítusának neveznők e miserendet, mely nálunk meg is maradt és a középkor végéig önállóan fejlődött tovább a magyar-római liturgia keretében. Ezt vette át Zágráb is, és fejlesztette tovább horvát-római rítussá. – Mindezek a lokális színezettel bíró, a római rítusnak helyi szenteket is tisztelő alfajai azután még a gótikus lelkiség hatása alá jutottak. A gótikus lelkiség hatása a liturgiában Amint L. A. Mayer idevonatkozó alapvető tanulmányában megállapítja, nem gótikus emberről beszélünk, hanem gótikus szellemiségről. A XII. században, a pregótika korában kezdődik ugyanis az a hatalmas szakadék, mely itt a középkort elválasztja: a különbség szinte nagyobb a középkor két fele között, mint a középkor és a reneszánsz közt. (86) 1. A konstruktív individualizmus jegyében keletkezik a gótikus művészet, és egyúttal a törekvés: rendszerezni az egyén szemszögéből nézve a világnézetet, ily: szellemben építeni rendszereket és óriási épületeket: nem hiába vették már régen észre a lelki alkat azonosságát a roppant gótikus katedrálisok és az ebben a korban keletkező hittudományi Summá-k között, mind33
kettő ennek az individinumra vonatkoztatott világnézeti rendszernek pozitív alkotása. Negatív alkotás a destrukció-szerű nominalizmus, mely az individualizmus jegyében annyira ment, hogy csak az érzékek útján tapasztalhatót tartotta valóságnak: az általános fogalmakból már semmi sem igaz a nominalizmus szerint, csupán csak a név. A konstruktív individualizmus csoportjába tartozik mindjárt a gótikus korba eső Teljes misekönyv, (Missale plenum, vagy mixtum) kialakulása és végleges elterjedése. Eleddig a pap a liturgiának első, de mégis csak egyik végzője, az énekkar énekeli az énekrészeket, a lector, szubdiákonus, diakónus énekli az olvasmányokat. Az ősi „misekönyvekben” – tudományosan nem is szokás azokat így nevezni, hanem „sacramentariumnak” – csak a pap által elmondandó imákat találjuk meg, a miseimákat, a Kánont, esetleg még néhány szentség, vagy szentelmény rítusát. Ilyen Sacramentarium hazánkban a XI. századból való Hahóti-kódex, ilyen az 1192-1195 között írt Pray-kódex is, a Boldvamenti Szent János apátság részére írt sacramentárium, mely azonban rituális részeket is tartalmaz, pl. a temetést, ahol a Halotti beszédet is olvashatjuk. Introitusokat, graduálékat, olvasmányokat hiába keresnénk e könyvekben. A gótika mindent egybefoglaló szellemében a már addig elszórtan, szükség szerint pl. vándor-misszionáriusok részére meglévő teljes Missale most általános lesz. A XIII. század után már nagy kivétel a sacramentarium-műfaj és általános lesz a teljes misekönyv. Ennek következménye az, hogy a pap teljesen független lesz az énekkartól és a diakónusoktól, egymaga is tud misézni, el is terjed, szinte ijesztő módon a misék sokszorozása. Az individualizmus győzelme, hogy az eddig is meglévő papi magánimádságok a mise elején, az offertóriumkor és az áldozás szakrális körében a gótika korában mintegy hivatalos pecsétet nyernek – anélkül azonban, hogy a XVI. század óta alapított római központi szerv végezné ezt. Mindenesetre azok az imák, amelyek az offertorium körében a papnak egyes számban mondott imái – szám szerint nyolc – ebben a sorrendben és a máig használt szövegben (87) sok más akkoriban divatos hasonló imádság közül ekkor választatott ki. A gótikus kor új nagy szerzete,. a „kisebb testvéreké” (ferencesek) kérte ezt, akik egyrészt teljes uniformitásra, másrészt a római szokásokhoz való alkalmazkodásra törekedtek, s ezért Haymo de Faversham generális 1241-ben összeállította ezt a sorozatot és jóváhagyatta IV. Ince pápával. Nagyon sokan mások is használták ezt az új rendi misszálét, mely Róma zászlaja alatt futott, mint a „Kisebb testvérek misekönyvrendje a Római Kúria szokása szerint”, úgy, hogy nagy elterjedtsége miatt ez került az V. Pius-féle első hivatalos Római misekönyvbe. – Hasonló az eset az áldozás miserészének imáinál, ezek is Haymo szerkesztésének kézjegyét s a pápai jóváhagyást – a ferences-rendnek – hordják magukon. Ez a tíz imádság időállóan szerencsés választás volt, mivel ezeknél sokkal inkább egyéni jellegű és hosszadalmas imák is voltak nagy számban divatban. Ám a gótikus korszak imakincséből bölcs mérséklettel ezeket választotta ki Haymo, úgy hogy ebben a szövegezésben és sorrendben kerültek V. Pius Missáléjába. (88) A népi ájtatosság a mise alatt nem került ugyan liturgikus szövegezésbe, mint érdekességet azonban meg kell említenünk a gótikus lelkiségre jellemző mivoltát. A „mise alatt” való heterogén, azaz idegen-veretű imádkozás szokásossá lett: Istenhez imádkoztak, szentolvasót mondtak, Máriához és a szentekhez végeztek imádságokat. A Krisztus-jámborság is bizonyos egyoldalúságot mutat: a misében, melyből a nép semmit sem értett, Krisztus szenvedését, vagy egész életét látták ábrázolva, jelképes allegóriában, és erről elmélkedtek és imádkoztak. A pap kivonulása az oltárhoz Jézus fogolyként való elővezetését jelenti, a Confiteor Annás és Kaifás főpapok előtti megaláztatását, a Kyrie Mária látogatását Annás házában, ahol azért könyörgött, hogy Fia szenvedéseinek részese lehessen, a Glória Krisztus megvigasztalását az angyal által az Olajfák kertjében, az offertorium éneke és az oltárhoz vonulás jelenti Mária kíséretét Jézus keresztútján, a Kánonból már csak egyedül a sok kereszt jel magyarázata maradt érdekes a XV. században. (89) – A gótikus korban azonban más magyarázatok is voltak a szentmiséhez: mind arra szolgált, hogy a nép tudjon mit kezdeni a mise alatt. Hazánkfia, a XV. században külföldön jól ismert Michael a Hungária, misemagyarázatában a misének 33 részét számlálja elő és mindegyikben Krisztus földi életének egy-egy esztendejét látja. (90) 2. A gótika lelkiségének másik vonása a realizmus, mely mindent a maga vaskos valóságában szemlél, amely mindent ábrázol, képszerűén néz. Ekkor kerül előtérbe a kereszten szenvedő Krisztus a maga realisztikus szemléletében, ekkor lesz az ókor jeruzsálemi „Feltámadás”-temploma, a 34
„Szent Sír” templomává; ekkor kezdik felfedezni, gyűjteni és először lemásolni, majd csakhamar jóhiszeműen eredetinek tartani a Szentföld ereklyéit: így pl. 45 „kánai” kőkorsót ismerünk még mindig. Minden a vaskos és naiv realizmus jegyében történik: Krisztusnak 5456 sebe volt, szenvedésében 28 430 csepp vért ontott el. Megmaradt a szenvedés legkisebb kínzóeszköze is, éppúgy mint Mária tejének a betlehemi barlangban lecsöppent nyomai. Annyira nem értették a késő-gótikában (XV. század) már a régi román Krisztus-ábrázolást, hogy a román feszületek hosszú tunikába öltöztetett Megfeszítettjét, királyi koronával a fején vértanúnak gondolták és ebből keletkezett Szent Wilgefortis, a szakállas vértanúszűz legendája is. A gótika realizmusa, legelsősorban ha a liturgiát tekintjük, a látás vágyában, hogy úgy mondjuk: vizuális realizmusban valósul meg. Ez a látás vágya (désir de voir, Schaulust) sok mindenre vonatkozik: ereklyék megmutatására, ami a nagy zarándok-központokban szokott történni, a keresztül pontos lemásolásában Európa-szerte, a szentmisének fejlődésében pedig létrehozta a legkimagaslóbb szertartásos eseményt: az Úrfelmutatást, az elevatiót. 1907-ben már a neves kutató, Thurston rámutatott arra, hogy nem a Berengarius-féle, XI. századi eretnekség elleni reakció az Úrfelmutatás, hanem a XII. század végén, két párizsi magister vitája szolgáltatott erre alkalmat, Petrus Comestor és Petrus Cantor ugyanis azt állították, hogy a konszekráció csak akkor következik be, amikor már a bort is átváltoztatták. Ezt a nyilvánvaló tévedést akarták korrigálni a konszekrált ostya felmutatásával és imádásával. Ez annyiban igaz, hogy a kehely felmutatására későbbi időben került csak sor, tehát az elevatio első elrendelése Eudes (= Odó) de Sully párizsi érsek idejében (1196-1208) ezért tette az elevatiót mindjárt az ostya konszekrációja után. Viszont a vita a konszekráció pillanatáról és a felemelés a maga lélektani gyökereit a megváltozott népi ízlésben találja, amint újabb kutatók hangsúlyozzák (Dumoutet, Browe és Kennedy). Valóban a látni vágyó nép éppen arra a pillanatra volt kíváncsi, amidőn az eukarisztikus csoda megtörténik: a kenyérből Krisztus teste lesz. Hazánk abban az időben, mikor a párizsi vita zajlott, annyira az európai szellemi élet részese volt, hogy a XII. század utolsó évtizedében írt Pray-kódexben a konszekrációnál az átváltoztató szavaknál ez áll: „Hoc est enim corpus meum. Hic vére fit corpus Christi = Ez az én testem. Itt valóban Krisztus teste lesz.” Viszont nincs még elevatio, tehát az Eudes de Sully által behozott szokás akkor még nem volt meg. Az Úrfelmutatással bizonyossá vált, mekkora népi erők rejlenek a gótikában: a már régóta érinthetetlennek tartott Kánon közepén képes volt egy ennyire jelentős és kiemelkedő újítást létrehozni – állapítja meg helyesen Jungmann (91). Mert nagyon népszerű valami volt születése idején az Úrfelmutatás: a papok hosszasan mutatták fel, sőt jobbra-balra forgatták a szent ostyát; az elevatio idejére az oltár mögé sötétszínű függönyt vontak a franciák és az angolok, hogy az ostya fehérsége annál jobban látható legyen; nagy gyertyát gyújtottak s a pap háta mögött magasra emelték. Az imádás gondolata rögtön ezzel az elevatióval kapcsolódik. Ez is új valami, addig nem jutott eszébe senkinek az azonos menetű Kánonban megszakítani a cselekményt, az immolatio-t, azaz Krisztus felajánló áldozatát, hiszen Krisztus valóban megjelenik a kenyér és bor színe alatt, de nem azzal az elsődleges célzattal, hogy imádják, hanem, hogy érettünk feláldozza magát. Az adoratio gondolata természetesen logikus következménye ennek a megjelenésnek, csak eddig nem hangsúlyozták és természetesen nem egyedüli és kizárólagos értelme a szentmisében történő konszekrációnak. Soká tartott, míg mindenkit rá lehetett szorítani az elevatio alkalmával a tiszteletadásra.– a kíváncsiság ugyan megvolt és a hitből fakadt, de a következmény levonása még váratott magára. Színes kép lehetett, amint a XIII.-XIV. századi források megmutatják az elevatio pillanatát. Az emberek általában a templom padlóján kuporogtak, nagy dolog volt, hogy legalább felálljanak. Voltak, akik azt követelték, így Guido ciszterci bíboros Kölnben, hogy „véniát tegyenek”, azaz boruljanak a földre; bizonyos, hogy ezt néhányan meg is tették. Mások állva maradtak, de viszont kezüket esengve nyújtották ki a felmutatott Ostya felé, ezt még az ülve maradtak is megtették. – Csakhamar már haranggal adtak jelet az Úrfelmutatásra, a templomban pedig csengőszóval. A piacon állók erre rohantak a templomba, hogy megláthassák az Úr testét és utána megint kimentek. A gótikus realizmus harmadik szülötte a szemléltető szimbolizmus, jelképesség: Mindent ábrázolni kell és megmutatni a népnek. Ez a törekvés a misében nyolc, ma már csak részben megmaradt változást eredményezett. – (1) Az első, hogy az evangélium olvasására a pap menjen át az oltár másik felére, így észak felé fordulva mondhatta az evangéliumot; észak a go35
nosz lélek országának bibliai jelképe. Most már nem az oltárnál, hanem az ambónál és a nép felé fordulva mondják az evangéliumot. – (2) Másik szemléltető mozzanat a paténa elrejtése a korporálé (kehely-abrosz) alá. Szándékolt értelme az volt, hogy Krisztus is ekként rejtőzött el a szenvedése előtti napokban. Megszűnt 1967-ben. (92) – (3) Hasonló eredeti szimbolika a főhajtás, a halottakról valá megemlékezés (Memento etiam) után. Jungmann szerint ez gótikus szokás, és azt akarták vele ábrázolni, hogy Krisztus lehajtván fejét, kiadá lelkét. (93) – (4) Ilyen szimbolikus ábrázolás még egy keletkezett a gótikus korban: a kánont záró doxologiánál (istendicsőítés) a szentostyával öt keresztjeiét kellett végezni. Ezzel Krisztus öt szent sebét akarták jelképezni; ez már 1965-ben megszűnt. – (5) Idetartozik még a szentostya részecskéjének (partikula) a kehelybe való ejtése, az elegyítés (immixtio), amelyet ide előrevételeztek, hogy az utána rögtön következő békekívánság („Az Úr békéje legyen mindig veletek”) a feltámadott Jézus köszöntése lehessen. A középkor szemlélete szerint az elegyítés a test és a vér újraegyesülését szimbolizálja. – (6) Krisztus utánzására az utolsó áldásra a mise végén a papnak is fel kell emelnie szemét és kezét és azután adja az áldást, mert Krisztus is így tett mennybemenetele előtt. – (7) A hetedik ábrázoló mozzanat: a liturgikus színek végleges megállapítása. III. Ince pápa († 1216) már a manap is használatosokat sorolja fel. Használatuk kizárólag jelképes, ezt aztán egyes ünnepeken fura módon is megokolhatták: pl. Krisztus mennybemenetele ünnepén fehér a szín, mivel a felhő, amely eltakarta az Urat, ilyen színű volt. – (8) Kifejezett ábrázoló jelkép a miseruhán alkalmazott kereszt. A villás kereszt díszítésként már régtől fogva szokás volt, a gótika egyenes szárú keresztté változtatta, nem lehetett elszalasztani az alkalmat ilyen jó ábrázolásra. Természetes, hogy a reális gondolkodású gótika a keresztre a Megfeszítettet is ábrázolta, így a pap hátán a Megfeszítettel állott népe előtt, mert hiszen a rövid pillanatokat leszámítva, mindig csak hátulról láthatták. Ez a – manap nem túlságosan ízlésesnek tűnő – mozzanat újabb elfejlődést okozott: a miseruha nem maradt ruha-szerű, hanem mindinkább kemény anyaggá lett és így a miseruha (kazula) elvesztette köpeny jellegét. 3. Nagyon jellemzi a gótikát a túlzó tisztelet (hyperveneratio). A tiszteletadásnak, mai szemmel nézve túlzott kifejlesztése ebben a korban található, elég az „udvariasságra” gondolni, vagyis a fejedelmi és várúri udvarokban dívó bonyolult tiszteletadási szertartás-szövevény előírásait szemlélni. Mai napig erről nevezik el a helyesnek tartott viselkedést, amelyet az említett udvarokban tanultak el. Innen az „udvariasság” szava (courtoisie, Höflichkeit, Cortesia). A liturgiában mindez nem haladt el nyom nélkül. A túlzó tisztelet eredménye, hogy a szentmiséről való felfogás bizonyos mértékben módosult. Amint Jungmann helyesen hangsúlyozza, az óegyház elsősorban az eukarisztiát, eredeti jelentése szerint a hálaadást látja benne, az Egyház akcióját és az őáltala történt felajánlást. A gótika azonban elsősorban és szinte kizárólagosan az Isten megváltó működését szemlélte benne, tehát inkább Isten oldaláról nézte azt. „Az eukarisztiából így epifánia lett, Isten eljövetele, aki megjelenik az emberek között és kiosztja közöttük kegyelmeit.” (94) A gótikának ezt a túlzott tisztelő lelkületét megértjük, minden kornak megvan a maga korszelleme. A tisztelet azonban megvolt azelőtt is, tehát nem lehet okvetlenül szükséges és örökké érvényes a gótikában megjelenő új formáiban. Már nagyon régieknek hatnak ma, megőrzésük nem szükséges és nem is hasznos. Az Egyház ezért ezeket a formákat 1965 óta erősen redukálta vagy fakultatívvá tette. (95) Ilyen forma pl., hogy a pap a konszekráció után –a hüvelyk – és mutatóujját egymáshoz szorítja és csak akkor nyitja .azt szét, ha a szentostyát megfogja. – Akkor kezdődött az a szokás is, mely soká kötelező rubrika lett, hogy a pap mielőtt elfordul az oltártól, megcsókolja azt, mintegy bocsánatot kérve, hogy hátat fordít neki. – Ugyanilyen szakrális udvariasság, a gótikus korból való, hogy mielőtt a Szentséghez nyúlna, térdet hajt és utána is, midőn már letette. A gótika találta ki a tiszteletadás szokását, de ez eleinte csak fejhajtással történt, és csak a késői gótika hozta be az egy térd meghajtását a XV. század folyamán; ez került azután a Római misekönyvbe. – Általában az eukarisztia külső jelekkel való tisztelete a gót szellemnek tulajdonítható. Mindazok a jelek, amelyekkel a Szentséget köszöntik, a nagyurak üdvözlésének gótikus ceremonieljéből való. így már az egy térddel való térdhajtás, azután a miniatűr trónus a baldachinnal, amire a Szentséget helyezik, a királyoknak, nagyuraknak, püspököknek előbb emeltek trónust, mint a Szentségnek. Ugyanide tartoznak az eukarisztikus gyertyák egyre szaporodó számukkal, az öröklámpák is. A tiszteletnek ezek a jelei magukban véve finom dolgok. Egy valamiben azonban a gót kor, különösen a modern katolikus szemlélet szerint, Szent X. Pius óta, súlyosan hibázott: A 36
túlzott tisztelet miatt ugyanis egyre inkább csökkent az áldozás gyakorisága. Még 813-ban a tours-i reformzsinat kimondotta, hogy nem tekinthető kereszténynek az, aki karácsony, húsvét és pünkösd ünnepén nem áldozik. Mint buzdítást az aacheni zsinat, 836-ban még a minden vasárnapon történő áldozást sürgette, a gótika újszerű felfogását legjobban Petrus Blosius karthauzi író jellemzi 1200 körül: „A gyakori vétel megvetést szül, a ritka vétel tiszteletet gerjeszt a Szentség iránt.” (96) A IV. Lateráni zsinat 1215-ben az évenkénti legalább egy áldozást írta elő, húsvétkor. A korszellemnek megfelelően csakugyan szerzetesek és szentek is nagyon ritkán áldoznak. A domonkos laikus testvéreknek előírás volt, hogy évenként négyszer áldozzanak, a brigittinus apácák ötször áldoztak közösen egy esztendőben. A szentek közül Szent IX. Lajos francia király hatszor, Portugáliai Szent Erzsébet királyné háromszor áldozott évente. Másik sajnálatra méltó szokás is keletkezett a hyper-venerációból: a szent Vér vételének megszűnése a XIII. század folyamán. Fő oka ennek a beteges félelem, hogy az áldoztatásnál a szent Vér kicsordul vagy lecsöppentik és így tiszteletlenség történik. Ez a lehetőség 1200 évvel ezelőtt is megvolt, tehát kár volt éppen most kisarkítani, de a gótikus szellemnek nagyon megfelelt. Hozzájárult másik ok gyanánt a teológiai megokolás, amely joggal mondja ki, hogy aki egy szín alatt áldozik, az is az egész Krisztusban részesül. Márpedig, ha így van a dolog – fűzi hozzá a gótikus korszellem – „az áldozok részéről a legnagyobb tisztelet és óvatosság szükséges, hogy semmi ne történjék, ami ekkora Szentségnek gyalázatára válnék. Márpedig ez különösen a Vér vételénél történhetnék meg; ha ezt gondatlanul vennék, könnyen kiönthetnék”, maga is érzi, hogy más okot is kell hozni, így hozzáfűzi: „És mivel megnőtt a keresztény nép sokasága, aggastyánok, ifjak és gyermekek vannak közötte, akiknél nem olyan nagy a vigyázat, ezért némely egyház azt teszi előrelátó módon, hogy nem adja a Vért a vételre, hanem csupán a pap veszi azt magához”, – mondja nem kisebb ember, mint Aquinói Szent Tamás. (97) – Hozzá kell fűzni, hogy mivel ritkán áldoztak, ezért egy alkalommal valóban nagy tömegek tolongtak azon az egy–két napon, amikor gyakorlatilag majdnem mindenki áldozott. Gyakori áldozásról egyébként alig lehetett szó abban az időben, mikor pl. Angliában, a Coventry-ben tartott zsinat három napi böjtöt írt elő laikusok részére áldozás előtt, másutt hat napi megtartóztatás a húsféléktől. Ebben az időben lett gyakorlati elvvé, amit partikuláris zsinatok néha ki is mondtak, hogy minden áldozás előtt gyónni kell. 4. A gótikus szellemiség nagyon jellemző vonása a kumuláció, a halmozás hajlama, L. A. Mayer szerint a „Kumulationsdrang”. Rítusokat, képeket, ábrázolásokat halmoz, szereti az ismétlést, rítusokban, imákban, oszlopokban, tornyocskákban. A szentolvasó kifejlődése és elterjedése a maga ismételt Üdvözlégyeivel tipikusan a gót lelkiség gyümölcse. „Imádkozik vala ezer Avet és teszen vala ezer véniát” egy-egy nagy ünnep vigíliáján, írja Szent Margitról a Ráskai Lea-féle legenda. Ekkor kezdenek el mise-sorozatokat mondani, egy–egy misében több könyörgést mondani és csak arra kellett ügyelni, hogy mindig páratlan számuk legyen. A kumulációs hajlamnak hajtása a gót korban kezdődő szentek túlburjánzó kultusza. Az oltárok retable-ja, oltártáblája, megtelik szentek képeivel, elkezdődik a gót kumulációs hajlam egyik művészeti megnyilatkozása: a szárnyas oltár. A liturgiában is hallatlanul nőni kezd a szentek ünnepeinek száma. Elsősorban a XIII. században és utána is ennek a mozgalomnak vezetői a ferencesek, akik számos rendi szentjüket mind belevették a Római Kúria misekönyvébe, amely azután maga is elterjedt, és vele együtt a sok, jórészt franciskánus szent is. Abban az időben nem volt még rendezve az ünnepnapok és a vasárnap viszonya, és így egy szentnek ünnepét vasárnapon is megülhették. Ezzel az egyházi évnek az alappilléreit döntötték ki. Magam is találtam a gótika utolsó századából, a XV.-ből származó kézírásos misekönyveket, melyekben a pünkösd utáni vasárnapok hiányzanak. Nem volt már rájuk szükség, mert akármilyen szentnek ünnepe ünnepelhető volt vasárnap. A sokszorozási hajlam terméke a kétarcú, három- és négyarcú mise (missa bifaciata, trifaciata, sőt quadrifaciata) találmánya. A találmány oka az volt, hogy a XI. századtól kezdve szigorúan tilos volt többször misézni, így hát egyetlen kánonhoz, tehát egy konszekrációhoz hozzáfűztek az elején két, három vagy, négy misét az offertóriumig (ma úgy mondjuk, az Ige liturgiája), és a Kánon után hozzáfűzték a végén minden egyes mise befejező részét. A híveknek azt állították, hogy ez felér ugyanannyi számú misével. A szórványos tilalmak ellenére sokáig kísértett ez a visszaélés. A kumulációs hajlam azután megnyilvánult abban is, hogy az egyes templomokban fan37
tasztikusan sok misét mondottak. Az iparosok céhei a középkor végén már szinte minden városban vagy önálló templommal rendelkeztek, vagy legalább is egy kápolnával, s esetleg csak saját oltárral. A lényeg mindenesetre az volt, hogy a legtöbb oltárnak saját papja volt, akit egy céh vagy család, más testület díjazott. A miséket az ilyen oltároknál saját szentjeik tiszteletére mondották, minden tekintet nélkül az egyházi évre. Mai embernek elképzelhetetlen, hogy a gótikus templomokban mennyi oltár volt, minden oszlophoz odaragasztottak egy kis oltárt, valósággal tülekedtek a templomban az oltárok. – A sok miséhez sok pap kellett, s így a klérus száma egészségtelenül megnövekedett. A XV. században pl. a wrotclavi székesegyházban 250 „altarista” volt: papok, akik csupán csak miséztek, sohasem gyóntattak vagy prédikáltak. A XII. század végén már Petrus Cantor magister felszólalt ez ellen Párizsban, és követelte, hogy kevesebb, de jó pap legyen, és kevesebb misét mondjanak. Mert nagyon sok volt a misék száma. A kumulációs hajlam behozta ugyanis azt, hogy egy halottért, vagy egy szándékra nem egy, hanem sok misét mondjanak. Közönséges dolog volt pl., hogy valaki végrendeletében elrendelte, hogy száz, vagy ezer misét mondjanak érette. Volt oly misealapítvány, mely elrendelte, hogy minden napon mondjanak valaki lelkiüdvéért misét. Voltak alapítványok, hogy bizonyos oltárokon mindig ugyanazt a misét mondják: pl. minden szombaton Mária-misét, sőt esetleg minden napon, és ezt megtették, bármily ünnep lett is volna, a tilalomra pedig látomásokkal és magánkinyilatkoztatásokkal feleltek. A kumulációnak szintén a gót korban keletkezett módja azután a mise-sorozat, így pl. a halottakért a XV. században megvolt a „gregorián és Bonifác-féle sorozat” 45 miséje: ebből 3 a Szentháromságról, 5 a szent Keresztről, 7 a Szentlélekről, 9 az angyalokról, 4 Ker. Sz. Jánosról, 12 az apostolokról, 4 Szűz Máriáról, egy minden szentekről mondandó. Természetesen megszakítás nélkül, tekintetbe sem véve, mily ünnep lett volna, mondották buzgón e sorozatokat és sokféle mást. A Tridenti zsinat szigorúan megszüntette a sorozatokat, kivéve az egyetlen Gregorián harminc misét. A kumulációnak egy másik vadhajtása azután az un. Skatulyás-misék szokása: a templomokban egyszerűen nem volt idő az örökösnek rendelt énekes misékre. Ezért elkezdték az egyik misét énekelni az egyik oltárnál pl. a B. Szűz tiszteletére, eljutottak az offertóriumig, akkor abbahagyták, a pap ettől kezdve csendesen folytatta a misét. Abban a pillanatban a másik oltárnál már megkezdték a következő énekes misét szintén a felajánlásig, és így ment ez egész hajnalban és délelőtt. Magától értetődő, hogy éppen a gótika eme jelenségénél már nem beszélhetünk a szentmise semminemű gazdagodásáról. Nagy kárára volt az Egyháznak és magának az isteni intézménynek, a misének, mert az újkor küszöbén leginkább a misében tapasztalható visszaélések miatt támadták legtöbbet az Egyházat. A gót kornak nagyon megfelelt az előző korban már megkezdett sequentia és trópus stílus. A sequentiák ritmikusak maradnak, de rímesek lesznek, strófákba, sokszor mesterkélt strófákba épülnek és nagyon sok lesz belőlük. A nagy költők után, mint Ádám a S. Victore († 1192), középszerűek is fellépnek, úgyhogy kb. ötezer sequentiát ismerünk. Egy-egy missaléban változó a számuk, van 100 körül is némelyikben a gótikus kor végére (Lyon 96, Köln 1520: 108 darab, Augsburg 1555: 98), a magyar nyomtatott missálékban 40-50 körül vannak. Természetes, hogy a sequentiákban is nagyon sok mesterkélt, nem természetes és oda nem való elem akadt. A zsolozsma továbbfejlődése a középkorban 1. Ahogyan a szentmise továbbfejlődött és a római liturgiából hazai gallikán elemek fölvétele által, valamint új kompozíciók következtében a VIII.-IX. században frank-római lett a misekönyv, ugyanígy beszélhetünk frank-római zsolozsmáról is. Ez az irányzat (cursus) frank-rómainak nevezhető, mert egyre erősebben különbözött a tiszta stílusú rómaitól. Pl. ha szentnek ünnepe esett egy napra, akkor az kettős nap volt (duplex), mert végigimádkozták a napi zsolozsma imaszövegeit és ezenkívül elvégezték a szentnek is a zsolozsmáját (officium). Így a „duplex” = kettős ünnep Rómában betűről betűre igaz volt. Nagy Károly birodalmában ellenben bölcs rövidítéssel éltek. Rómában megmaradt ez az állapot egészen a XII. századig, a frank uralom alatt azonban a zsolozsmát a szentekről mondták. – Más különbség is van és ez a zsoltáros könyvnek a szövege. A frank birodalomban Szent Jeromosnak 382-ben készült un. második kiadását (Recensio) 38
használták, Rómában azonban megtartották a néhány évvel előbbi, ugyancsak szent Jeromos által készített latin zsoltárszöveget. Ezt nevezik azért Római Zsoltároskönyvnek (Psalterium Romanum), a Rómán kívül elfogadott újabb Szent Jeromos-féle szövegkiadást Psalterium Gallikánumnak. A Római Zsoltároskönyvet egészen Szent V. Piusig Rómában mindenütt használták, mikor kiadták az új breviáriumot (1568), akkor tértek át a gallikán szövegkiadásra. Egyedül a Szent Péter bazilikában maradt meg a régi római zsoltárszöveg. – Harmadik különbség a római és a gallikán eredetű területeken: egész Nyugaton használták a zsolozsmákban a himnuszokat, Rómában ellenben himnuszokat nem énekeltek. A himnuszok használatát a frank birodalomban Szent Benedek szerzeteseitől vették át, Szent Benedek ugyanis a himnuszok használatát kötelezővé tette. Ezért a kanonokok, vagyis a közös házban élő világi papok is, már a IX. században átvették a himnuszok használatát, mint Amalarius tanúsítja. (98) – A negyedik különbség az olvasmányok rendjében található: A római irányzat az első részben (Nocturnus) az ószövetséget, a II-ban a szentatyákból, a III–ban Szent Pál leveleit olvasta. Nagy Károly ellenben meghagyta Paulus Diaconusnak, a montecassinói szerzetesnek, hogy „a katolikus atyák által mondottakat gondosan vizsgálja át és erről a hatalmas rétről virágokat szedjen össze és ami hasznos, azt csokorba kötve adja át”. (99) A szentatyáknak műveiből vett homíliákat a III. Nocturnusban olvasták, az I-ben Szent Pál leveleit. Paulus Diaconus homília-gyűjteménye azután a Rómában használatos Nagy Szent Gergely homíliái miatt lassanként kiszorult a zsolozsmából. A X. századig bármilyen irányzat lett légyen, mind különálló könyveket használt. Az egész közösségnek a zsoltárokat kellett mondani, ezeket majdnem mindenki betéve tudta. Volt azért zsoltáros-könyv (Psalterium) állványra kitéve, amely forgatható volt, úgyhogy négy könyvet lehetett elhelyezni négy oldalán. Az olvasó állvány előtt álltak a skóla tagjai (énekkar), és a forgatható könyvállványon elébük forgatták a négy könyvtartót. A másodikon ott volt a Hymnarium, a himnuszok könyve. Egy-egy imaórában mindig más himnusz került használatra, a liturgikus idő és az ünnepek szerint változott a himnusz is. A harmadik könyvtartón volt az antifonálé, amelyen ott voltak a zsoltárokhoz szükséges karversek = antifónák. A negyedik könyvtartón volt a Lectionarium. Az Első óránál olvasandó a Martirologium, amelyben a napra eső vértanúk és szentek rövid életadatai vannak feljegyezve. Külön olvasmányokat tartalmazott a zsolozsmában olvasandó szentek élete: a Passionarium; a szentatyák beszédeiből való olvasmányok megvoltak a Homiliáriumban. A kórus vezetője püspök, nagyprépost, apát vagy perjel stb. a Collectariumot használta, amelyben a napi könyörgések voltak összegyűjtve. Sokszor volt még Capitularium, vagyis a rövid olvasmányok könyve, amelyeket az imaórák végén szoktak mondani. Mivel sokszor egyenesen a Bibliából is olvastak, így a zsolozsmához tíz könyvet lehetett használni. 2. Érthető, hogy az első ezredév után feltalálták a rövidített könyvet: a breviáriumot, ennek a neve „rövid összefoglalást” jelent. Eddig még a XI. század előtt nem találtak breviáriumot, a XI. században is elég kevés maradt reánk, ami azt mutatja, hogy nem írtak belőle annyit, mint más liturgikus könyvből. Ha ugyanis egy szerzetes pap útrakelt, akkor ott állott be a zsolozsma végzésébe, ahol éppen egy társas-templomot vagy egy monostort talált. Ha utazás alatt olyan helyen volt, hogy nem volt ilyen szent hely, akkor Szent Benedek tanácsa szerint „azok sem hagyják el a meghatározott imaórákat, hanem úgy végezzék, ahogyan tudják, és szolgálatuknak feladatát ne mulasszák el megadni”. (100) A XI, században a szellemiség változott; az erkölcsök nagymérvű eldurvulása miatt szigorú reform-mozgalom keletkezett. Szent Nílus görög szerzetes. Szent Romuald, a kamalduli szerzetesség alapítója, Szent Bonifác és Elek monostora a római Aventinus hegyen, Damiáni Szent Péter és monostora. Fonté Avellano hordozói ennek a szigorú lelkiségnek. Egyik legnagyobb képviselőjük Szent Adalbert, akinek szerzetesei a csehországi Brewnowból Pannonhalmát népesítették be, ezek valamennyien az Aventinusról származtak. – A breviáriumot kezdetben csak közösségben élő papok használták, ha úton voltak. Hogy minden papnak legyen ilyen, kétségtelenül lerövidített zsolozsmája, azt már a XIII. században kezdték mint kötelességet sürgetni, így pl. a trieri 1227-ben tartott zsinat elrendeli, „minden papnak legyen breviáriuma, amelyből imaóráit olvashassa, ha úton van”. (101) 3. Rómában magában is kezdett maga a Róma-városi liturgia átalakulni, fejlődni. Ez onnan volt, hogy a pápák és nagyszámú udvartartásuk, amelybe a hivatalok is beleértendők: a Kúria, ebben az időben független lett a római nagy bazilikáktól, főleg a Laterántól és a Vatikáni Szent Pétertől, amelyek mellett lakni szoktak. 1145-53, III. Jenő pápa idejétől kezdve 40 évig tartózkodtak Rómán 39
kívül számkivetésben a pápák, egész kúriájukkal együtt. Ekkor kezdődött a misének és a zsolozsmának a megrövidítése. Mikor azután visszatértek Rómába, akkor már csak nagy ünnepeken vettek részt a bazilikák liturgiáján, hanem saját házi templomukban a lerövidített istentisztelettel éltek. Nagy sors várt erre az új, jóval rövidebb liturgiára. A XIII. században, pontosan 1223-ban, az új nagy szerzetesi mozgalom, a ferencesek, azaz „kisebb testvérek” rendje akkor még élő alapítójától, Assisi Szent Ferenctől azt a parancsot kapta, hogy a testvérek mindenütt alkalmazkodjanak az isteni szolgálatban a római Kúria szertartásrendjéhez. Ezt végleg 1241ben eszközölte ki Haymo ferences generális. A ferencesek tehát a Kúria misekönyvével együtt terjesztették a breviáriumot is. Ez a Római Breviárium kezdete. Abban az időben officium modernumnak nevezték. (102) Két következménye lett ennek az elterjedésnek. Egyrészt a szentek tisztelete háttérbe szorította a liturgikus időknek a szerepét, másrészt növelte egyre a duplex ünnepeket, mert azoknak a terjedelme jóval rövidebb volt. Így a Temporale, vagyis a liturgikus időknek a jelentősége mindinkább elhalványult, akár csak a misében, amint már láttuk. Ez a törekvés némileg érthető, mert a hétköznapi (feriális) zsolozsma a XI. századtól kezdve azért is nehezebb lett, mert el kellett még mondani a 15 „lépcsős zsoltárt” (= psalmus gradualis), azonkívül Szűz Mária kis officiumát minden hétköznapon, nagyböjtben pedig a hét bűnbánati zsoltárt. Ez megmagyarázza, miért törekedtek a szentek ünnepeinek szaporítására, mert a szentek napjain ezek elmaradtak. A ferencesek által így meglehetősen átalakított breviáriumot és misekönyvet magában Rómában is bevezették. III. Miklós pápa 1280-ban rendelte el. Más szerzetek, amelyek a XI.-XIII. századig keletkeztek, azonban megtartották a frank-római breviáriumokat: a premontreiek; a frank-római liturgia párizsi változatát tartották meg a XIII. században a. domonkosok és a karmeliták. Még azt hozzá kell tennünk, hogy a középkor végére emiatt annyira elszaporodott a szentek kultusza, a misekönyvben és a breviáriumban is, hogy a rendes szentírási olvasmányok alig-alig kerültek elő, azonkívül nem tetszettek a szenteknek az olvasmányai sem a (legendák, ami annyit jelent, mint „olvasandók”), mert rendkívül sok történetileg nem hiteles és fantasztikus elem került a szentek olvasmányaiba, úgyhogy a „legendás” azonos értelmű lett a valótlannal, a lehetetlennel, a groteszkkel. A szentségek liturgikus fejlődése 1. Az eukarisztiának a kultuszával újra foglalkoznunk kell, mert az első ezredév után új formákat hozott létre, amelyek csak másodlagosan liturgikusak, de mégis erősen hatással voltak a liturgiára, de méginkább a keresztény hitéletre. A következőkben Péter Browe alapvető kutatásait követtük. (103) A XI. században a század közepétől kezdve egy Berengárius nevű teológus tanítása nyugtalanította a közvéleményt, aki Krisztus jelenlétét az eukarisztiában pusztán jelképesnek tartotta. Fejhajtással fejezték ki először tiszteletüket az eukarisztia iránt, majd mint már láttuk a gótikus korban térdhajtással. A maguk tiszteletét kifejezték az eltett eukarisztia előtt is, amelyet a betegek esetleges áldoztatására őriztek. – Az eltett eukarisztiát meglátogatni, imádni ebben a korban kezdődik el. Eddig első biztos nyoma: Szent Becket Tamás canterbury-i érsek írja Anglia királyának, hogy „Krisztus testének felsége előtt szoktam Önért imádkozni”. Ettől kezdve a látogatás (vizitáció, adoráció) egyre jobban terjed, és a lelkiéletnek hathatós eszköze a mai napig. – Az egyik vallási szokás hozza magával a másikat: ha valakit meglátogatunk, annak lakás is kell. Az eltett szentséget egyszerűen egy dobozban őrizték a sekrestyében, amikor kellett, kivették belőle. A XI. század óta először ezüst galambba tették; ez, lévén az oltárnak négy lábon álló baldachinja, ennek a közepéről láncon csüngött alá. A ház gondolatát azonban csakhamar felkapták, alkalmazni kezdték és a IV. Lateráni zsinat elrendelte, hogy mindenütt legyen a templomokban a főoltáron szentségház, amelynek a neve „tabernákulum”, azaz sátor legyen. Ez 1215-ben történt; egyetemes zsinat lévén, mindenütt keletkeztek ilyen tabernákulumok, sokszor nem az oltáron, hanem mellette a tál fülkéjében vagy külön kis épületben. (104) Új áhítatformák is keletkeztek. Beszéltünk már a vágyról, hogy lássák az eukarisztiát. Ebből származott az Úrfölmutatás, magától értetődik, hogy üdvözlő köszöntések, fohászimák is keletkeztek ekkor. Egyike az elsőknek, az a fohász, amely a XII. század legelején lett beírva az akkor új Praykódexbe az átváltozáshoz: „Üdvözlégy szentséges Test, az én legfőbb gyönyörűségem mindörökké”. A bor átváltoztatásához pedig ez a fohász: „Üdvözlégy mennyei ital, énnekem mindenekelőtt és min40
denekfölött édességes”. (105) A XIII. század elejétől a XIV. századig hatalmas eukarisztikus mozgalom keletkezett a gótikus korban. Ennek a dualista eretnekségek, a waldi-ak és az albigensek téves tanítása az oka, akik tagadták Krisztus testi valóságát, következésképpen az eukarisztiát is. A XIII. századot joggal hívják az „eukarisztia századának”. A század elején, 1209-ben Boldog Julianna, a Liége (Lüttich) melletti Mont Corneille zárda apácája, először részesült a látomásban, hogy Krisztus Testének ünnepét be kell vezetni az Egyházba. Bár csak 20 év múlva árulta el erre vonatkozó magánkinyilatkoztatásait, IV. Orbán pápa mégis az egyetemes latin Egyháznak elrendelte az ünnepet 1264-ben Orvietóban, ahol akkor a pápai Kúria székelt. Ez a szentéletű pápa ugyanis liége-i fődiákonus volt és személyesen ismerte Juliannát. Ez az ünnep azóta is fennmaradt az Egyházban, bár sok helyen a rákövetkező vasárnapon ünnepelik meg. Meg kell jegyeznünk, hogy manap a körmenet jelenti a legnagyobb vonzóerőt és látványosságot ebben az ünnepben, pedig ezt IV. Orbán még nem ismerte, ő csupán ünnepélyes misét és zsolozsmát rendelt el, amelyeket Aquinói Szent Tamás szerzett és hangsúlyozta, hogy lehetőleg mindenki áldozzák ezen a napon. Akkor senkinek sem jutott eszébe eukarisztikus körmenet, a gótikus kornak szemléltető hajlama létrehozta. Ezért ereklyetartóba kell tenni a Szentséget, hiszen az Krisztus teste, tehát maga a legnagyobb ereklye, amely ránk maradt. Sokkal többet ér, gondolták a gótika korában, mint egy szentnek az ereklyéje. Krisztus teste, amely valósággal közöttünk lakozik. Mivel pedig szenteknek a csontjait: fejet, kezet vagy kisebb csontrészt szoktak nemesfémből és üvegből készített tartóba tenni és már régóta szokás volt azt körmeneten körülhordozni, közelállóit a gondolat, hogy ezt kell tenni az Oltáriszentséggel is. így született meg az első oltáriszentséges körmenet, az eukarisztia ünnepén, Úrnapján, eddigi tudásunk szerint Kölnben, az ősi Szent Gereon templomában 1274-79 között. Utána a XIV. század folyamán egész Európában szokásossá lett a szentségi körmenet a monstranciába tett szentostyával. – A második eukarisztikus áhítatforma a Szentséggel adott áldás. Az ereklyékkel is adtak áldást már régóta, természetesnek látszott, hogy a legnagyobb ereklyével, Krisztus Testével is meg kell ezt tenni. Első nyoma ilyen eukarisztikus áldásnak 1311-ből van meg Hildesheimben. „A pap álljon az oltár előtt és a szentséges ostyával áldja meg a népet.” – A harmadik áhítatforma a Szentség kitétele hoszszabb-rövidebb ideig. Németországban, minden városában volt meg az első szentségkitétel. Az első engedélyt erre Browe szerint Budavárában Boldogasszony templomában (= Mátyás templom) Nagy Lajos király szerezte meg, minden csütörtökre. (106) A szentségkitételt a misén kívül manap is gyakorolják, a szentségkitétellel történő misét azonban az Egyház megszüntette. (107) A századok gördülnek tova az időtlenségbe, fölvetődik a kérdés, miért vannak a vallásos életben ilyen feltűnően nagy változások. Az első évezred nem ismerte az eukarisztia tiszteletét a misén kívül, bár szilárdan hitt Krisztus jelenlétének valóságában a megőrzött szent színek alatt. Megvolt viszont a legelső három században majdnem általánosan a napi szentáldozás, a hivők által hazavitt szentostyákkal. Az első ezredév végéig még megvan az áldozásnak elegendő gyakorisága. A hívőknek ebben az időben elegendő volt az eukarisztikus áldozat és áldozás, minden áhítatukat lekötötte. Utána 600 éven keresztül ritka volt a szentáldozás és annál gyakoribb az eukarisztia látogatása és különböző áhítatformái. Mi jelenleg a XX. században mind a kettőnek birtokában vagyunk, az eukarisztikus áldozat egyre bensőségesebbé váló részvételében, gyakori áldozásban, egyúttal megtartottuk a későbbi századok egyéb eukarisztikus áhítatformáit is. A történelem elmélkedő szemlélete figyelmeztet arra, hogy magában véve sem a gyakori mise és áldozás, sem az eukarisztikus áhítatformák nem elegendők ahhoz, hogy valaki tökéletes keresztény legyen. Ehhez saját egyéni közreműködésünk is szükséges és ennek eszközei: a szeretetnek cselekedetei, az önfegyelmezés és önmegtagadás, az erényeknek gyakorlata. Ezeknek elhanyagolása mellett akár liturgikus, akár eukarisztikus élet mellett is a kegyelemnek alacsonyabb fokán állhat valaki, mint a régmúlt idők sok hivője. 2. A keresztség szentségének kiszolgáltatása Európa népeinek megtérése után elvesztette ünnepélyességét. Az egész középkoron keresztül a kisdedeket megkeresztelték, mégpedig mind nagyobb aggályossággal eljutottak odáig, hogy minél előbb kereszteljék meg, s így legtöbbször a születés után, sokszor ugyanazon a napon már megkeresztelték. Az ókornak a különböző, több héten át történt rítusait összevonták és egyszerre egy alkalommal a névadástól egészen a keresztelésig mindent elvégeztek. – Két szertartás rendje alakult ki a legkülönbözőbb változatokkal a középkor folyamán. Egy hosszabb, amelyet Alb. Castellani adott ki 1523-ban, a kö41
zépkori szokásokat mintegy összegyűjtötte. (108) Ugyanez a szerző egy rövidebb szertartásrendet is közölt. Mind a kettő azonban csak magánkiadvány volt, gyűjtemény. Mindezt azonban felhasználták később a Római Szertartáskönyv (Rituálé Romanum) kiadói, 1614-ben, amikor V. Pál kiadta azt. 3. Ami a bérmálást illeti, a XII. században alakult ki végleg a Római Kúria Főpapi Szerkönyve (Pontificale Curiae Romanae). Ekkor keletkezett a máig használt forma: „Megjelöllek téged a kereszt jelével és megerősítelek téged (= confirmo, bérmállak) az üdvösség krizmájával az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében.” – Durandus a franciaországi Mende püspöke, aki magánszorgalomból átrendezte és kibővítette ezt a Pontifikálét, így kibővítette a bevezető rítust is, azt a szokást ő hozta be, hogy a bérmálkozó a püspöktől könnyed arculütést kap, ez a nagykorúság kinyilvánítását jelentette. A keresztség után a bérmálkozó Krisztus teljességének korát éri el és sohasem szabad megtagadnia őt, hanem bátran meg kell vallania. – Ugyancsak kibővítette a hálaadást is, bevéve egy új antifónát: „Erősítsd meg Istenünk, amit bennünk e szent templomodban műveltél...,” a hozzátartozó versekkel. –Durandus átdolgozásai kerültek a római Főpapi Szerkönyv szövegébe. A Vatikáni Zsinat után elrendelt megújítás ezt a rítust is megváltoztatja. 4. A bűnbánat szentségénél jelentős változást észlelhetünk. Manap elképzelhetetlen vezekléseket róttak a szegény bűnösökre a VII-XII. századokban. Minderről tanúskodnak a nyugati egyháznak „Vezeklés-rendjei” (Ordo poenitentiae). (109) Angolszász vezeklési rend pl. ezt mondja: „Ha presbiter vagy diakónus részegségében annyira jut, hogy hány, 11 napig vezekeljen; s ha szerzetes, 30 napig vezekeljen, ha laikus hivő teszi ezt, akkor 15 napig vezekeljen”. (110) Frank vezeklési rend írja ezt elő: „Ha valaki házasságtörést követett el, vagyis másnak a feleségével, 7 évig vezekeljen vagy ítéljék számkivetésre és több alamizsnát adjon. Hogy ha jól viselkedett, az évek elteltével a szentáldozáshoz járulhat, mert különben csak a szent útravalót veheti magához”. Ugyancsak frank vezeklési rend így intézkedik a gyilkosságról: „Ha püspök, vagy presbiter követ el gyilkosságot, 12 évig, letéve egyházi rendfokozatát, zarándoklatban vezekeljen. Ha diakónus vagy szerzetes követte el, az 10 évig, ha laikus vagy nő, az 7 évig a bortól és a hústól tartózkodjék és egyszer egy évben járulhat az oltárhoz.” Egy IX. századból való angolszász vezeklési rend így intézkedik: „Ha valaki házasember és szolgálóját ágyasnak tartja, l évig vezekeljen, és bocsássa őt szabadon, különösen, hogy ha fia született tőle.” Érthető, hogy ebből kiutat kerestek. A XI. század folyamán szokásba jött, hogy a vezeklést meg lehet váltani, különösen a pápák gyakorolták ezt. A megváltás (redemptio) valamilyen jócselekedet volt, így pl. II. Sándor pápa 1063-ban mindenféle vezeklést elengedett, ha valaki résztvett Spanyolországban a keresztényeket elnyomó mórok elleni háborúban. Minden vezeklést elengedett II. Orbán pápa 1099-ben azoknak, akik „fölveszik a keresztet”, vagyis résztvettek a keresztes háborúban, így keletkezett ebben a korban a búcsúk rendszere. Püspökök is adtak részleges búcsúkat, úgy hogy a IV. Lateráni zsinat elrendelte, hogy ha püspökök templomot szentelnek, nem adhatnak nagyobb búcsút egy évnél, a templomszentelés évfordulóján pedig 40 napot. A középkor végére búcsúk már visszaélésbe fordultak; középkorvégi magyar kódexeinkben találhatunk bejegyzéseket latin vagy magyar nyelven tízezer és húszezer évi búcsúkról is. Nem kell mondani, hogy a Szentszék valóban sohasem adott ilyet. 5. Az egyházi rend szentségének liturgiája is a frank-római szellemben alakult át. A diakónus szentelésnél bővült a rítus az un. követeléssel (= postulatio): „Követeli az Anyaszentegyház, hogy a jelenlévő szubdiákonusokat diakónussá szentelje”. Durandus azután a XIII. században végrehajtotta a rítusnak a teljes kialakítását. Ekkor került be az a rítus, amelyet a kor egyházjogászai igen jószemmel láttak, hogy a püspök jobbját a szentelendő fejére teszi és mondja: „Vedd a Szentlelket...” A papszentelés Durandus átalakításában új buzdító beszédet kapott, amely 1968-ig használatban maradt. A papok liturgikus ruhájának feladásánál a püspök által mondandó formulákat is Durandus hozta be. A kezek megkenése szent olajjal a gallikán rítusból került a frank-római papszentelésbe. A X. században fordul elő először a Római-Germán Pontificale új rítusa, a misekehely és paténa átadása (Traditio instrumentorum). A gallikán liturgiákból való ez a színes szokás, a középkorban tévesen azt hitték, hogy ez a papszentelés lényeges része, mikor a püspök azt mondotta: „Vedd a hatalmat, hogy áldozatot mutathass be az Istennek és misét mondhass élőkért és holtakért”, és közben átadta a kelyhet és a paténát. Az újonnan szentelt papoknak 42
az együttmisézése a püspökkel még nem volt általános, amint Aquinói Szent Tamás tanúsítja: „Némely egyház szokása szerint az újonnan fölszentelt papok együtt miséznek a szentelő püspökkel.” (111) A rítus végén az újonnan szentelt pap hitvallása, a föloldozás hatalmának jelképes átadása, a püspöke iránti engedelmesség megígérése mind Durandus rendezéséből való. A püspökszentelésnél a frank-római időben (VI-IX. század) új felszentelő imádság került bele. Ekkoriban szerkesztették, az ősi III. század első feléből való Apostoli Hagyomány szövege eltűnt. Az új szövegnek egyrésze már bent van a Leoniánumban és a Gregorianumban. Rómában ebben a korban, valószínűleg a VIII. században, keleti szokást vettek át: az evangéliumos könyvet a püspök fejére és vállára helyezik. Ugyancsak új szokás a püspöknek székébe való bevezetése, ezt is Rómában kezdték el: „Miután vége van a szentelésnek, az Apostoli Úr (=a pápa) megcsókolja őt... és akkor az Apostoli Úr minden más püspök elé ülteti őt.” (112) 6. A házasság szentségének megáldása a frank-római rítusban jelentősen kibővült. Megtalálható a tizedik századi Római-Germán Pontifikáléban. A pap a templom ajtajánál fogadja a jegyeseket, azután megkérdezi a menyasszony atyját, vagy azt helyettesítő legközelebbi rokonát: „Akarod ezt a leányt ennek a férfinek feleségül adni?” Igenlő válasz után a menyasszonyt átadták a vőlegénynek, utána bemennek a templomba, megáldják a gyűrűt, azt átadja a vőlegénynek, aki azután a menyasszony ujjara húzza azt és ezt mondja: „Ezzel a gyűrűvel téged magamhoz veszlek az Atya, Fiú és Szentlélek nevében.” A pap utána Tóbiás könyvéből könyörgést mond: „Ábrahám Istene... ő őrizzen meg benneteket...” – Utána hármas tagolású áldás következik, mindegyik áldás mondásra Ámennel felelnek. Nincs már szó fátyol-leborításról, a kézfogás mindig szokásban maradt. A XII. század folyamán a korszellemnek megfelelő bővülések történtek, így pl. a jogi gondolkozásnak megfelelően a XII. században III. Sándor dekrétuma értelmében megkezdődött a házassági beleegyezés kifejezett megformálása: „Én téged magamhoz veszlek”. (113) Ebből az lett, hogy könnyítés céljából a pap kérdezett és arra feleltek: „Akarod N. leányzót feleségül venni?” A házasság kijelentése történt meg ezután, néha kijelentő módon: „Én titeket házasságra kötlek össze”. Néha megállapítja csak, hogy a házasság megköttetett, pl. az augsburgi 1487-es rituáléban: „Az egymás között megkötött házasságot erősítse meg az Isten és én azt jóváhagyom és az Egyház színe előtt ünnepélyesen kihirdetem a szent és oszthatatlan Háromság nevében. Ámen.” (114) A sokféle szokás között, amelyek a házasságkötéssel kapcsolatban használatosak voltak, egy megmaradt, amely tudomásunk szerint manap csak Magyarországon dívik: a házassági eskü. Ezt hazánkban annyira becsülik, hogy róla nevezték el a házasságkötést is „esküvőnek”, olyannyira jellemző elnevezés, hogy még a polgári kötést is polgári esküvőnek hívják. A középkor folyamán az egyházjogászok nagyra becsülték, hogy ha a házasságkötéskor esküt is tettek, hogy halálukig meg akarják tartani fogadásukat, amint ezt Gasparri bíboros megállapította. (115) Középkori több házassági rendtartás (Ordo) tartalmaz esküt a házasságnál. Az egyik pl. francia nyelven, mert a párizsi Ordo ezt mondatja a pappal, miután a menyasszony kezét a vőlegény kezébe tette: „Te Mária, és te János megígéritek, eljegyzitek egymást és megesküdtök rá, hogy egyik a másiknak megtartja a hűséget és becsületességet, és megőrzitek egymást kölcsönösen egészségben?” (116) Az első magyar házassági esküformulát egy nyomtatott középkori magyar használatú misekönyvben találtam. Kézírásos bejegyzés és mai helyesírásra átírva így szól: „Isten téged úgy segéljen szent háromosság Krisztusban, hütednek teljes volta, hogy te az N. asszonyt szereted: szeretvén hozzád vetted keresztény szentegyháznak módja szerint, örök feleségül holtodig holtáiglan, semmi nyavalyában meg nem hagyod, Isten téged úgy segéljen” (117).
IV. A LITURGIA AZ ÚJKORBAN Midőn a reneszánsz kivirágzásával, a puskapor és Amerika felfedezésével, a könyvnyomtatás feltalálásával és a könyves-propaganda, valamint a korai kapitalizmus elindulásával az újkor megkezdődött. Az Egyház helyzetét annak legfőbb és legszentebb intézménye, a szentmise is osztotta. Elvénült a középkor, a gótika már nagyon roskatag és avítt ruházat volt, új eszmék és törekvések feszültek a napvilágra. Az egykoron monumentálisán egyszerű, nagyvonalúan szabad és közérthető szentmise az ókorból átfejlődve a kora-középkorba, a kelta, majd a román, végül a gótikus szellemiség köntösét vette egymásután magára. Ez azonban úgy történt, hogy – lényegének mindig érintetlen maradása mellett – ezeket a kornak megfelelő „divatos” köntösöket 43
egymásután vette magára, de úgy, hogy konzervativizmusa mellett majdnem minden előző lelkiségruhát megtartott. A gótika erősen individualista jellege hozta magával, hogy ez a ruha helyenként nagyon is változó lett és így a középkor alkonyán, a XV. század második felében nekünk szinte elképzelhetetlenül tarka-barka és sokszínű köntös borította be az utolsó vacsora egyszerű testét, helyenként és egyházmegyénként, rendenként kaleidoszkópszerűen váltakozva. A reneszánsz és az újkor emlőin táplálkozó reformáció leginkább éppen ezt a misét támadta meg, hogy mint „emberi találmányt” megszüntesse. A hitújítók éles szemmel vették észre a bajokat, melyek a mise ruházatát érték, s ezért az egész misét eltörlendőnek vélték. Vegyük tehát számba először, melyek voltak ezek a bajok, amelyeket nemcsak a reformátorok, hanem maga a Tridenti zsinat így úgy hívott, hogy: A mise körüli visszaélések latin nyelven: „abusus missae”. Körülbelül az egész századot „kell áttekintenünk, hogy tisztán láthassunk: a XV. századnak derekától a XVI. közepéig, illetve jobban mondva 1570-ig, amikor a .Zsinat Missaléja Szent V. Pius tekintélyével megjelent. Sok és változatos volt a baj, mely szemünkbe ötlik. 1. Itt volt a középkor végére a tény, hogy rengeteg új ünnep volt. Bármely püspök vagy rendfőnök a tridenti zsinat előtt jogosult volt új ünnepek bevezetésére, ehhez maga íratott miseformulát, sequentiát, trópusokat. Akárhányan a plébániákon vagy monostorokban még ezzel sem törődtek, hanem, ha tetszett nekik egy ünnep s annak a miséje, egyszerűen belemásolták mise–kódexükbe és éltek vele. Voltak helyes, illetve elviselhető ünnepek és misék, pl. a gyermek Jézus megtalálásának ünnepe, a Töviskorona, a Szent lándzsa, a Szent Szegek miséje és ünnepe, Jézus szent arcának miséje. Jézus Neve ünnepe és sok más hasonló. De ezek között akadt olyan is, .amely már a kortársak gondolkozó része előtt sem tetszett, ilyen pl. a XV. század első felében keletkezett Huszonnégy Vénnek miséje, az Apokalypsis 24 vénét, egy szimbolikus látomás szereplőit, melyek Izrael 12 törzsét és a 12 apostolt jelképezték, valóságos mennyei lényeknek vélték, azt állítva, hogy minden negyedévi böjtön tanácskoznak az égben, mi legyen a földiek sorsa a következő évnegyedben. Ezeket akarták a misével megengesztelni és jóakaratukat biztosítani. A reformációt hatvan évvel megelőző és korát is megelőző Nicolaus Cusanus bíboros 1453ban a brixeni zsinaton elrendelte és keresztül is vitte, hogy egységes kalendáriuma legyen az egész egyházmegyének és ne írhassanak tetszés szerint miséket a missáléjuk-ba. Ezért elrendelte, hogy minden plébános tartozik bemutatni, akkor még kizárólag kézzel írott missáléját. 2. Az ünnepek és a misék önkényes alkotása mellett mindinkább lábra kapott, különösen miután már a reformáció szele megérintette az Egyházat, a rítusok teljesen önkényes változtatása, amin nem valamely meghatározót rítus-csoportot kell érteni (keleti stb.), hanem a szentmise egyes szertartásait. Ferdinánd császár 1561-ben vizitációt tartott örökös tartományaiban és az önkényes rítus–változtatásoknak szörnyű példáit állapította meg: voltak nagyszámmal papok, akik a Kánont egyszerűen kihagyták és úgy miséztek, mások elhagyták legalább a szentek neveit belőle, ismét mások saját imákat vettek a misébe, vagy elhagyták az énekrészeket, az introitust, graduálét stb. Ugyanebben az évben Hosius bíboros Lengyelországból jelenti a Zsinatnak, hogy még ugyanannak a templomnak papjai sem miséznek egyformán, hanem más-más rítusokat követnek, a hívek pedig gúnyos kíváncsisággal figyelik meg ezt a jelenséget. Az önkényes változtatás annyira jutott, hogy Lengyelországban 1555-ben már lengyel nyelvű misekönyveket merészeltek kinyomatni. A hitújítók nemzeti nyelvű „miséje”, mint Luther „Deutsche Messe”-je annyiban nem tartozik ide, mert azoknak csak neve volt ez, a lényeg, a szentmise áldozati jellege ugyanis már elmaradt belőle. 3. Az egyházi év szinte teljesen eltűnt a szentek túlburjánzó ünnepei mellett és az önkényes változtatások miatt. A szentek ünnepei elnyomták a vasárnapokat, olyannyira, hogy a középkor végén vannak misekönyvek, amelyekben a pünkösd utáni vasárnapok már benn sincsenek. Az önkényes változtatások is töröltek az egyházi év jellegéből: voltak papok, akik az egyházi, de nagy mértékben egyháziatlan zene ürügyén egyszerűen elhagyták a szentleckét, mint a Credot is, nem énekelték a prefációt és így tovább. 44
Az egyházi év teljes eltakarására azután segített a gyászmisék és a fogadalmi (uotiv) misék visszaélése is. Akármilyen ünnep volt, akkor is mondtak gyászmisét, vagy votívmisét, ha valaki azt rendelt és így a tehetős magánszemélynek esetleg teljesen indokolatlan óhaja a híveket megfosztotta bármily nagy ünnepnek miséjétől. Az 1517-iki firenzei tartományi zsinat elrendelte, hogy azok a papok, akik még vasár– és ünnepnapokon is gyászmisét mondanak és így a hívektől az ünnepi misét megrabolják, két dukát büntetést fizessenek. Máshol azonban semmi ilyen intézkedésről nem tudunk; a portugáliai Braga püspöke még 1562-ben panaszolja a Zsinaton, hogy vannak, akik a legnagyobb ünnepeken is requiemet mondanak. Hosius bíboros pedig Lengyelországból jelenti, hogy a „missae particulares”, azaz a gyász- és votív-misék teljesen felforgatták az egyházi évnek tiszteletreméltó rendjét. Ám ez nem csupán anyagiasságból történt: a kor szellemének nem volt érzéke már az egyház esztendeje iránt. H. Jedin, (118) Loyolai Szent Ignác naplójából megállapítja, hogy ő, akinél szó sem lehet kapzsiságról, 1544-ben két és fél hónap alatt mindennap misézett, de csak 23-szor használta a napi misét. A többi esetben, tehát 41 napon magán–ájtatosságára votív-miséket mondott: 18 misét a Szentháromságról, tízet Szűz Máriáról, hetet Jézus nevéről, ötöt a Szentlélekről, egyet Jézus szent sebeiről. Pedig abba az időbe húsvét esett és a húsvét előtt két héten mindig a napi misét mondta, amin persze korántsem a de tempore rész miséjét kellett érteni, hanem legtöbbször a napi szentét. A magánérdek, akár jámborság, akár anyagi érdek képében jelentkezett, elnyomta tehát az egyházi évet. A lehetőséget az individualizmus eme végletes formájára az adta meg, hogy akkoriban nem voltak még szilárd szabályok, mikor lehet és mikor nem lehet votív-miséket mondani. Régebben nem volt szükség ilyen normára, mert a józan közösségi érzés magától értetődőnek tartotta, hogy vasárnap és ünnepnapon, sőt az egész Negyvennapban nem lehet ilyen miséket mondani. 4. A votív-misék túlzott szeretete már átvezet a középkor s az újkor küszöbén abba a terrénumba, mely már a babonák világába tartozik. A votív-miséknek ezt a népszerűségét a katolikus kutatók is részben babonás túlbecsülésből eredeztetik (Ad. Franz, Jedin, Jungmann). Csakugyan, klasszikus példáját találtam a budapesti Egyetemi Könyvtár egy Missale Strigoniensepéldányában. Ez az 1518-ban nyomtatott példány egy még a mohácsi vész előtti misesorozat ajánlását tartalmazza a „pestilentia”, azaz a döghalál, a pestis ellen. Nem a nyomtatott szövegben, hanem kézírással jegyezte be a pap eme sorokat: „Aki ezt ebben a döghalálban elmondatja, sem a döghalál, sem a hirtelen halál nem fog rajta... Aki ebben kételkedik, vagy az én szavaimnak hinni nem akar, az ebben a döghalálban meg fog halni. És egész házanépe. És örökre elkárhozik... És aki ezt a kinyilatkoztatást leírja és elküldi városból városba, faluból faluba és házról házra, azt a Magasságbeli Isten megáldja és egész házanépét...” A Magyarországon író pap II. Gyula „papa modernus” szájába adja ezt a talmi és babonás „kinyilatkoztatást” (119) – A mise-sorozatok is végeredményben babonás túlértékelésre vezettek. Egyedülinek maradt meg a mai korig a Szent Gergely-féle harminc mise, a Tricenarius. Az újabbkori dogmatika azonban erre nézve is megállapította, hogy nem csalhatatlanul az a lélek kapja meg, akire alkalmazzák. – A „gyertyás misék”, amelyeknél bizonyos számú gyertyákat kellett gyújtani, szintén lassanként a babona útvesztőjébe vitték az eleinte gótikus ábrázolási hajlamból fakadt rítust. Nálunk pl. 1489-ben írtak Batthyány Boldizsár, akkoriban kőszegi várkapitány részére egy missálét, melyben Szent Zsófia tiszteletére rablás és lopás ellen mondattak misét, ebben hét collectát kellett mondani és mindenegyes collectára egy gyertyát gyújtottak, offertóriumkor hét kenyeret kellett felajánlani és hét dénárt, az áldozás utáni könyörgéseknél mindenegyes postcommunio imájára el kellett oltani a hét külön-gyertyából egyet-egyet. (120) 1546-47-ben a tridenti zsinat első ülésszakán Salazar ferences teológus tanácsadó a Spanyolországban dívó Szent-Amator-misék ellen kelt ki, melyeknél szintén bizonyos szabályok szerint gyertyákat kellett meggyújtani; radikalizmusában még a Gregorián harmincas mise– sorozatot is megtámadta. 5. Mértéktelenül sok volt a sequentiák száma a misénél, kb. ötezer a nyilvántartott középkorvégi sequentia; könyvek jelentek meg, amelyben magyarázták azokat, egy-egy egyházmegyei missáléban száznál több is akadt. A reneszánsz a sequentiákat barbár költészetnek tartotta és valamennyit kiirtandónak hirdette a szentmiséből. Csakugyan csak négyet hagyott meg a Zsinat misekönyve, ami kár volt, mivel nagyon szép és bensőséges darabok maradtak ki, csupán az indokolatlan elv miatt, hogy a ritmikus költői forma nem felel meg a latin nyelv szellemének. Valóban, a klasszikus latin költészet nem ismert mást a metrikus versformákon kívül, ám a kö45
zépkor bebizonyította, hogy a latin nyelv élő nyelv maradt a középkor századai idején is, és a bizánci ritmikus költészet s a germán népek költészete joggal lehetett termékenyítő hatással a latin egyház liturgikus költészetében is. A sequentiák mellett a középkor őszén a prefációk is szaporodni kezdtek, pedig ez oly műfaj, mely nem ismerte szinte az egész középkoron át a túlburjánzást. Voltak prefációk Szent Ágoston, Jeromos, Szent Rókus és Kristóf tiszteletére, az említett Batthyány-féle missálé Szent Zsófia tiszteletére is tartalmaz egyet. 6. Tagadhatatlan tény, amit a korai hitújítók a „pápás” egyház szemére vetettek: a mise– szolgáltatással kapcsolatban kapzsi anyagiasság ütötte fel a fejét. Valóságos papi proletariátus keletkezett: olyan papok serege, akiknek nem volt lelkipásztori állásuk, hanem kizárólag a misézésből éltek. Ezért érthető, ha éppen a gyászmiséknél s a votívmiséknél a kiuzsorázás jelenségeivel találkozunk. A céheket pl. súlyosan nyomta a kötelező céhmisék intézménye, ahol még a segédeknek is kellett a negyedévenkénti, kántorböjti céhmisék alkalmából dénárokat és az akkor nagyon drága méh-viaszt offerálni. A Batthyány-missalé offeráját már közöltük, a II. Gyula pápára hivatkozó pestis-mise pedig előírja, hogy öt napon keresztül kell szolgáltatni minden misében felajánláskor egy-egy dénárt, a szolgáltatónak és egész házanépének hármas gyertyát kell égetni, mégpedig mindenegyes személynek, és minden misére még ezenfelül három dénárt kell fizetni. Ez, a gyertya drága árát nem is számítva 20 dénár, amely pénzért a XVI. század elején egy nyomtatott missálét lehetett kapni (2 flór. = 20 dénár). 7. Mindennek megfelelő volt a közönség viselkedése a mise alatt, amelyről az egykorú források és a panaszok szemléletesen tanúskodnak. Egy portugál teológus a tridenti zsinat első ülésszakán 1546-/47-ben elmondja, Itáliában mily fegyelmezetlen a közönség a szentmisén: fel és alá sétálnak a szent cselekmény alatt a templomban. Huizinga és Gobineau festenek képet a templomi viselkedésről. A lovag megjelenik a templomban és hölgyét köszönti, az viszont megcsókolja őt. A beszélgetés egészen közönséges valami volt. Mások pedig hátat fordítva az oltárnak, Szűz Mária vagy egy szentnek a szobra előtt térdeltek és mondottak magánimákat. Az ünnepi istentisztelet alatt is garmadával mondtak megrendelt kis-miséket a mellékoltároknál, úgy hogy valóban nagyon sivár benyomást tehetett áhítat dolgában egy középkor-végi ünnepi mise, annál is inkább, mivel a nép egyáltalán semmivel sem kapcsolódott bele a szentmisébe, az egyetlen Úrfölmutatást leszámítva; áldozásról természetesen a legritkább esetben, húsvét táján volt csak szó. Az éneket kizárólag hivatásos, sokszor kisebb templomokban ad hoc bérelt kisebb csoport látta el, mégpedig a XIV. század óta Franciaországból kiindulva a polifon ének, mely már egészen elszakadt a korális énektől. Ez a zene az auignoni pápai udvar Rómába költözésével Itáliába is eljutott. Ugyanezen időtől kezdve az orgona tökéletesítése által és más hangszerek felhasználásával egyre inkább függetlenedett a liturgiától és a nép aktív részvételétől. Mennyire új volt ez a fajta zenei kíséret, mutatja az egyházi zene patrónusainak a változása is. Míg a tiszta római „gregorián” ének kultusza virágzott. Nagy Szent Gergelyt tisztelték az egyházi zene mennyei pártfogójának. A polifon énekkultúra kezdetei után már Keresztelő Szent Jánost választották az egyházi zene patrónusának: hiszen ő adta vissza édesatyjának, Zakariás papnak a hangját, mikor leírta az írótáblácskára; „János az ő neve!” A XV. század óta már Szent Cecília lett pártfogó, mivel legendájában a „cantantibus organis”-t orgonaszóra értették, holott az csak a különféle (pogány) hangszereket jelentette. E téren mennyire elromlott a közfelfogás, ékesen mutatja Borgia: Szent Ferenc, a JézusTársaság harmadik generálisának 1558-ban. tett javaslata, hogy a pap, mialatt az énekkar a Credót énekli, csendesen folytassa az offertoriumot, s a prefációt és a Pater nostert korlátozza csupán a kezdő szavakra (121). – A missale-reform. ekkor még nem történt meg, de mindez élénk fényt vet azon állapotokra, amelyekben a szentmise a középkor végén leledzett. 8. A reformátorok és a liturgia. A reformátorok teljes jószándékkal – többek között – nagyon erős ellenszenvet éreztek a siralmas állapotba került misével, zsolozsmával, a szentségek kiszolgáltatásával és vételével szemben. Az ösreformátorok, John Wicklefet követve, osztoztak annak alaptévedésében: aki halálos bűnben van, érvénytelenül végzi a szent cselekményeket, ha ilyen volt a szenteléskor, nincs fölszentelve, az egyház szerinte láthatatlan, nincs pápa, püspök, pap, hanem minden keresztény általános papsága, nincs tehát látható egyház és ezért nincs látható áldozat sem. Minden egyedül a hiten múlik, a szentségek nem saját erejükkel, hanem 46
a hitnek az erejével hozzák létre hatásukat. A hit által üdvözülünk, mint atyáink, idézi Luther Szent Péter apostolt (121. a.). Hasonlóképp nyilatkozik Melanchthon, és Kálvin. Csak a keresztséget és az Úrvacsorát fogadják el szentségnek, mert ezek egyenesen a Szentírásból bizonyíthatók. Az eukarisztiára vonatkozóan Krisztus valóságos jelenlétét Luther fogadta csak el, a többiek ezt tagadják és csak Krisztus isteni erejét ismerik el az eukarisztia működésében. Luther Karlstadt, Zwingli, Oecolampadius és Kálvin-ellen hevesen védelmezte írásaiban és haláláig kitartott véleménye mellett: „Ha százezer ördög a rajongókkal együtt iderontana és mondaná: hogyan lehet a kenyér és a bor Krisztus teste? – akkor is tudom, hogy minden szellem és tudós együttvéve sem olyan okos, mint az isteni felségnek ujjahegye”. Az Augsburgi Hitvallásban, annak eredeti szövegében olvasható: „Az Úrvacsoráról azt tanítják, hogy Krisztus teste és vére a kenyér és a bor színei alatt valóban jelen van és szétosztják azt.” (121. b) Luther a reformáció második esztendejében, 1817-18-ban a Héber-levélhez írt kommentárjában korrektül gondolkozik a miséről, azaz a másfélévezredes hagyomány szellemében: „Most sem szűnik meg a mi áldozatunk (oblatio),... mert mindennap felajánljuk Krisztust magunkért... Krisztust ugyan csak egyszer áldozták föl, hogy azután mi naponta föláldozzuk, az nem anynyira föláldozás, mint annak a föláldozásnak emlékezete, amint mondotta: ezt cselekedjetek az én emlékezetemre”. (121. c) 1520 nyarán írja először, hogy a mise az újszövetség testamentuma. Krisztus végrendeletet hagyott, ez a bűnök bocsánata az ő szavaiban („ez az én testem... a bűnök bocsánatára”), ő az örökhagyó, mi pedig az örökösök, testének és vérének szent jegyeivel mintegy megerősítjük azt. –Luthert a visszaélések keserítették el, főleg a hallatlan üzérkedés a misepénzekkel. Ezért kijelentette, hogy „a miséből az emberek művét alkották” és a mise kánonjából hamarosan szinte mindent eltörölt, mert valóban gyakran áldozatnak mondják ott a misét. „Mert eddig mindig és mindenütt valódi áldozatnak mondták a misét, amely megigazulttá tesz, bűneinkért elégtételt ad és kiengesztel, és ezt kiárusították; ezzel kicsalogatták az emberektől a pénzt és szégyenletesen becsapták őket”. (121. d) Három visszaélést ró fel Luther a misével kapcsolatban. Elrejtették Krisztus szavát, hogy a papok csendesen mondják azt és ne hallhassák Jézus végrendeletéről, azaz a bűnök bocsánatáról. A második visszaélés az, hogy az emberek művévé tették, pedig az Isten irgalmasságának ajándéka. A harmadik és legnagyobb visszaélés az a fölfogás, hogy a mise áldozat. (121. e) Pedig az első századtól kezdve keresztény őseink valóságos áldozatnak tekintették az eukarisztiát, mint a kereszt áldozatának emlékezetét, amelyben Krisztus valósággal jelenvalóvá lesz. A reformátorok teljes jóhiszeműségét el kell ismernünk, mert a legrégibb forrásokat akkor még nem fedezték fel. Bemutatjuk ezeket sorjában. Az I. század végéről való Didaché-t 1883-ban adta ki Bryennios konstantinápolyi pátriárka, aki azt Jeruzsálemben fedezte föl. – Római Szent Kelemen leveleit a korinthusi egyházhoz ugyanabban a jeruzsálemi kódexben olvashatjuk, amelyben a Didaché szövege áll. Bryennios adta ki Konstantinápolyban 1875-ben. A Didaché ugyanis világosan kimondja, hogy a kenyér és a bor hálaadása (= eukarisztia) legyen „tiszta áldozat” és ez az áldozat, amelyről Malakiás megjövendölte, hogy mindenütt és minden időben tiszta áldozatot mutatnak majd be az Úr nevének, Római Kelemen pedig arról beszél, hogy ezt a püspökök hajtják végre. (121. f) – Antiochiai Ignatios, aki Kr. u. 107-ben azt vallja, hogy az eukarisztia Krisztus teste és vére, és hogy az asztal az áldozati oltár (thysiastérion). (121. g) Hét levelének első kiadása Amsterdamban jelent meg 1646-ban, a reformátorok tehát nem ismerhették. – Justinosnak apológiája, melynek tanúságtételét már idéztük, Róbert Étienne párizsi kiadásában 1551–ben jelent meg, Luther és Zwingli nem ismerhette. – A már szintén idézett, II. századból származó Pektórios föliratát, mely az eukarisztiának rejtjeles megvallása, 1830–ban találták meg. – Irenaios, a galliai Lugdunum (= Lyon) püspöke a legszebb hitvallást teszi az eukarisztia titkáról, idézi Malakiás jövendölését, hogy abban a cselekedetben teljesült be, mikor Jézus ezt mondotta: ez az én testem... ez az én véremnek kelyhe. „Ezzel az új szövetségnek új áldozatára tanított, amelyet az egyház áthagyományozva kapott az apostoloktól és az egész világon Istennek ajánlja föl”. (121. h) Irenaios nagy művét már Rotterdami Erasmus 1526-ban adta ki. Luther 1527-ben már idézi a „rajongók” elleni írásában, amelyben Krisztus jelenlétét az eukarisztiában védelmezi és elismeri, hogy a nagy egyháztanító áldozatnak mondja azt, midőn kenyeret és bort ajánlunk Istennek, de csak hálaadó áldozatnak ismeri el. (121. i) 47
A tridenti zsinat misekönyv reformja A szentmise köntösének elvénülése óhatatlanul magával hozta a parancsoló szükségességét, hogy így nem maradhatnak az állapotok. Tenni kell „valamit”, de hogy mit, arról viszont szétágaztak a vélemények. Háromféle út kínálkozott önként fel, mint minden ilyen elavultsági krízisben. 1. Az egyik út a teljes megszüntetés (abolitio) útja. Akárhány intézményt az Egyház maga szüntetett meg, bár századokon át szokásos volt, szerzetesrendeket oszlatott fel és így tovább. Erre az útra lépett a hitújítás, nem is ismerve még javarészét azon ókeresztény iratoknak, melyek a szentmise létezését az első időktől kezdve bizonyították. Ez hozta magával, hogy a középkor végén, midőn valóban a közfelfogásban már alig ismerték a mise áldozati jellegét és inkább isteni epifániát láttak benne, lehetőnek tartották a mise egyszerű megszüntetését, amit mihelyt módjuk kínálkozott, meg is tettek. Tagadhatatlan, hogy ez a végzetes lépés vitte rá a római egyházhoz hű „pápás” teológusokat, hogy a mise áldozati jellegét, melyet az ókor és főleg a középkor már eléggé kidolgozott, most már egészen alaposan feltárják. A szentmise megszüntetése, mint isteni intézményé, tehát nem volt lehetséges, sőt: éppen ezen a címen kellett okvetlenül megszabadítani a századok folyamán a középkor végéig reárakódott bajoktól. 2. A hagyományhoz hűen maradó párt részére így már csak két út maradt meg. Az egyik út ezek közül a radikalizmus útja: midőn a szentmise isteni lényegének érintetlenül hagyása mellett nagyon sokat meg akartak változtatni, teljesen új, hogy úgy mondjuk, „korszerű”, azaz akkoriban annak látszó intézkedésekkel. Magán a tridenti zsinaton is volt ilyen irányzat. Witzel teológus 1542-ben a protestánsokhoz közeledett azon véleményével, hogy magánmisét csak akkor mondjanak, ha hétköznapokon vannak jelen, akik áldozni akarnak. Vagyis gyakorlatilag azon időben: sohasem, leszámítva a vasárnapokat. Az ilyenfajta intézkedés, ha abból az alapelvből indult ki, hogy a mise semmi más, mint úrvacsora, azaz áldozás, lehetetlen lett volna; magában véve azonban lehetséges, bár cseppet sem bölcs, egyházfegyelmi intézkedés lett volna, hiszen végeredményben az ókorban s a középkor hajnalán sem volt szükségképpen napi szentmise. Másik ily radikális jellegű javaslat az un. „evangelizmus”, azaz az a felfogás, hogy csupán szentírási szövegeket lehet a misében felhasználni az énekes részeknél. Seripando, az ágostonosok generálisa, későbbi bíboros, 1546/7-ben a Zsinaton javasolta ezt az akkoriban Európaszerte vallott elvet. Magában véve nem lehet helyeselni, mert a hagyomány szerint, mely akkoriban már legalább ezer esztendős volt, nagyon szép és szívhez szóló szövegek voltak a legrégibb római mise-énekekben, melyek nem a Szentírásból valók és igazán kár lett volna ezeket szűklátókörű radikalizmusból kiirtani, mint ahogyan a zsolozsma terén Quinones, a Santa Croce bíborosa tette reform–breviáriumában, mely 100 kiadást ért meg, míg a tridenti zsinat el nem tiltotta. Seripando ez irányú javaslata Cervini bíboros, a későbbi II. Marcellus pápa, ellenkező véleménye miatt nem is győzedelmeskedett a zsinaton. 1562/63-ban újra előkerült a privátmisék kérdése, a radikális javaslat szerint csak akkor lett volna szabad ilyet mondani, ha legalább két „hallgatója” van az ilyen misének, de ez a javaslat is javaslat maradt. – Ugyanezen, 1562. aug. 8-án beadott terjedelmes szakvélemény szerint dogmatikus megfontolásokból javasolták kihagyni a konszekráció előtt a „szeplőtelen áldozat”, „üdvösség kelyhe” (hostia immaculata, calix salutaris) kifejezéseket, viszont a konszekráció után a keresztvetéseket az Eukharisztia fölött, amelyet már nem lehet „megáldani”. Az imát az elegyítéskor („Fiat commixtio...”) is eltörlendőnek vélték, mert ez azt a látszatot kelthetné, mintha Krisztus feláldozott teste nem volna egységes. E mellett még javasolták, hogy a halottas misének ókeresztény fordulatokban bővelkedő és késői füllel félreérthető offertórium-szövegét is meg kell változtam, mert az úgy beszél, mintha a halott lelkét a halál után a pokoltól akarnák megóvni, illetve kiszabadítani. Mindezt a Zsinat nem tagadta el; az Egyház nem tévedhet ezer esztendőn keresztül, tehát nem kell megváltoztatni a szövegeket, hanem helyesen érteni. 3. A harmadik út, amelyen a mise reformja elindulhatott, a reprisztináció útja, vagyis az a törekvés, hogy a régibb, eredetibb tormáját visszaállítsák. Erre az útra lépett a Zsinat, majd a tervet gyakorlatilag megvalósító Szentszék. A Zsinat csupán megkezdeni tudta a művet, azt is 48
csak éppen elvben. Az első ülésszakon nem jutottak tovább (1546-47) a puszta megbeszélésnél; ugyanígy volt 1552-ben, midőn hirtelen el kellett napolni a Zsinatot, mert a szász választófejedelem már Augsburghoz közeledett. Az utolsó ülésszakon nagyon fontos dolog volt, hogy 1562. aug. 8-án a nagy reformtervezet beadatott az atyák elé. Azonban ez is még csak alapelvgyűjtemény volt, hozzá még túlságosan radikális, nem pedig kész reform-misszálé. Ennek a bizottságnak radikalizmusát jellemzi, még az imént említett eseteken kívül, az a szándék, hogy mindössze csak négy votívmisét akart meghagyni, valamint az un. dogmatikus nehézségek felvetése. E bizottság, mely három olasz, egy–egy német és spanyol püspökből, azonkívül Dudith András pécsi püspökből állott, mégis derekas munkát végzett; néhány javaslata keresztül is ment, legfőképpen a legalapvetőbb: az egységes világmissálé gondolata. Nagy dolog volt ez, hiszen szinte minden egyházmegyének saját missáléja volt, már többszörösen kinyomtatva. Szent István koronájának országaiban volt pl. az Esztergomi Misekönyv (Missale secundum chorum almáé ecclesiae Strigoniensis) 1474 óta 18 kiadásban kinyomtatva, a pécsinek is volt saját misekönyve (1499) és a zágrábinak (1511), valamint a pálos rendnek. Már Magyarországon is próbálkoztak egység-missáléval, a legelső nyomtatott Missale ilyen volt: 1470ben jelent meg a Missale dominórum ultramontanorum. Az egység elvét most ez a bizottság fejezte ki teljes világossággal; a protestantizmus keletkezése óta ugyanis kiderült, hogy a püspökök, érsekek, sőt még az egyházmegyei zsinatok (Firenze 1517, Köln 1536, Strassburg 1549), tartományi zsinatok (Mainz 1549), állami próbálkozások (Speyeri birodalmi gyűlés 1526, az augsburgi reformprogram 1548) hiába rendelkeztek arról, hogy a mise ilyen vagy olyan legyen és a püspökök, illetve metropoliták ezen és azon elvek szerint reformálják: semmi sem történt. Midőn azután hosszú huzavona után az 1562-ben beadott terjedelmes reform-javaslatot már negyedszerre átdolgoztatták – ez még mindig csak élv és nem kész missalé! – nem lehetett letárgyalni, mert a pápa, IV. Pius egészségi állapotáról a legrosszabb hírek érkeztek és így nyakra-főre befejezték a zsinatot. Az 1563. dec. 5-én kiadott záró-decretum tehát sommásan intézkedik ugyan, de mégis óriási horderejű rendelkezést hozott. „Amit a zsinati atyák végeztek, a római pápára kell bízni, az ő ítélete alapján s az ő tekintélyével adják ki a Misekönyvet és a Breviáriumot.” Ezzel a Romanus Pontifex kezébe tették az ügyet, mégpedig véglegesen, hiszen a Zsinat ezen a napon oszlott fel és hallgatólagosan eme lakonikus rendelkezéssel eldöntötték a Zsinaton többször vitatott kérdést: püspökök hajtsák-e végre a missalé és breviárium reformját vagy pedig a Szentszék. Bennfoglaltan ez utóbbi döntésben a Missalé és breviárium egységessége is eldőlt. Míg a Zsinat 18 év alatt nem tudta elintézni az ügyet, amely pedig sürgős volt, a Szentszék öt év múlva kiadta a breviáriumot, hét esztendő múlva pedig a missalét (1568, ill. 1570). 4. A Tridenti misekönyvreform alapvető tulajdonságai nagyjából ezek. Legelső és óriási fontosságú az egységes Világmissálé bevezetése, melyet a Zsinat végre is, látván a püspöki reformpróbálkozásoknak tökéletes sikertelenségét, az újkor szellemének megfelelően megalkotott. Az a mód, ahogyan végrehajtotta, a reprisztináció enyhe formája, a legmegfelelőbb s az Egyház tiszteletreméltó és bölcs konzervativizmusának érett gyümölcse volt, A misének külső formáját viszszaállították a karoling reneszánsz utáni korszaknak un. „frank-római” miséjének színvonalára, arra az alaptípusra, amelyből egész Európa, később annyira széjjeltartó irányba fejlődő miserítusai származtak. Nem állították vissza az ősi tiszta stílusú római rítust, mert annak sokarcú gazdagodása a „frank-római” miserítusban okvetlenül szükséges volt, hogy ne pusztán rómavárosi, hanem világegyházi liturgia lehessen, amennyire akkor lehetséges volt. Az 1502-ben kiadott Burchard-féle rubrikák kötelező elrendelése létrehozta az egyféle szertartást, olyan időben, amikor már Hosius bíboros Lengyelországból azt a panaszt jelentette be, hogy még egyetlen templom papjai sem miséznek egyformán! Bölcs csökkentések a votivmisék számában, a sequentiákban és a prefációkban és leginkább a szentek ünnepeiben, melyeket 130-ra szorítottak vissza, a vadul burjánzó középkori ránövésektől szabadították meg a misét. A szentmise, illetve az egész liturgia hivatalos nyelve szigorú dekrétum alapján a latin nyelv maradt. Ez négyszáz évvel későbbi szemmel nézve hiba lehetett, de akkor nem voltak képesek a lényeget: a tartalom azonosságát fölfedezni, a nyelv különbözőségén túl. A nemzeti nyelvű protestáns liturgiák ellen védőbástyának vélték a latin szót. Éppen a XVI. századi, addig soha nem látott földrajzi látókör–bővülésben, a világmisszióknak addig sose tapasztalt, hihetetlen kitágulásában úgy lát49
ták: kellett ez az egységes és szakrális anyanyelv. Ami azonban a népnek a szentmisében és a liturgiában való aktív részvételét illeti, arra sem voltak meg a kellő szellemtörténeti előfeltételek a Zsinat korában. Akkoriban nem is tehettek másképp. Európa nagyobb része elszakadt Rómától: úgy vélték, hogy meg kell húzni a szigorú határvonalat az újhitű és az ortodox tábor között. Az egyetlen kivétel, amelyet tettek a két szín alatt való áldozás dolgában, I. Ferdinánd sürgető kérésére, egyáltalán nem vált be. így tehát az új miserítus, a „Ritus Pianus”, Szent V. Pius-féle liturgia megmaradt szigorúan latin archaizmusában. Mind ennek a reformnak ezek miatt egyre inkább kiderülő súlyos hátránya is volt: az istentiszelet megmerevedett, változatlanná vált. Amint B. Fischer 1965-ben a Berlinben tartott Liturgikus Kongresszuson kijelentette, a liturgia 400 éven át gipszkötésben volt (122). Éppen ami a hívek bekapcsolódását illeti, a Tridentinum óta állandóan fokozódtak a törekvések, hogy itt valamit cselekedni kell, hogy a ma folyó óriási liturgikus átalakulás motívumait kellő távlatból szemlélhessük; szemügyre kell ezeket is venni, nevezetesen azt, melyek voltak: A Tridentinum utáni kor eszméi a liturgikus reformmal kapcsolatban 1. Mindenekelőtt újra és újra, valamilyen formában megtalálni a népnyelv szerepeltetésének gondolatát. Hiszen magán a Zsinaton is akadtak, akik óhajtották, hogy ne ítéljék el a nemzeti nyelvek használatát a misében, amint ezt a Tridentinum történetéből látni lehet. Maga a dekrétum, amelyet a Zsinat hozott a latin nyelv használatáról, anatémát mondván azokra, kik állítják, hogy „a misét csak köznyelven szabad mondani”, nem dogmatikus jellegű. A múlt században a római liturgiáknak fáradhatatlan harcosa Franciaországban, Prosper Guéranger, még ezt tartotta; azóta nem kisebb személyiség, mint H. Schmidt S. J. a Gregoriana professzora, 1950– ben kimutatta, miután a zsinati tárgyalásokat alapos vizsgálat tárgyává tette (123), hogy ez fegyelmi jellegű döntés. Voltak ugyan a zsinati atyák között, akik 1552-ben, midőn ez a kérdés tárgyalásra került, a latin nyelvnek kizárólagos használatát akarták kihirdettetni, ám mégis az a felfogás győzött, hogy csupán disciplináris döntést kell hozni. A felhozott ok az volt, hogy a latin az illő nyelv, mivel ez az irodalom és a tudomány nyelve (akkor); nehéz jó fordítást készíteni, amellet veszélyes a nemzeti nyelv keresztülvitele, végül pedig nem kell az „eretnekeket” utánozni. Schmidt utal arra, hogy ezek az okok azóta folyton veszítettek súlyúkból. 2. Hogy a nép aktív részvételét biztosítsák, a nagyon is cselekvő bekapcsolódást biztosító protestáns liturgiákkal szemben, kerülő utakra kellett a katolikus reformáció fáradhatatlan harcosainak lépnie. Egyik leghathatósabb és azóta is megmaradt út volt a nemzeti nyelvű ének meghonosítása a latinul énekelt misében. Maimban, 1605-ben jelent meg az első népi nyelvű katolikus Cantuale, az „Ordtnung in dem Singampt zu halten”. A szentmise változó énekei, az un. „Proprium-énekek” helyett lehet német énekeket mondani, tehát az introitus, graduále, offertorium s a Communio helyén, valamint az Agnus Dei után, az Úrfelmutatás után nemzeti nyelvű ének vagy imádság már régen, a középkor vége óta megvolt. Nálunk is győzött ez az irányzat; 1651ben adta ki Kisdi Benedek egri püspök költségén Ragyóczi Péter egri kanonok a „Cantus catholici Régi és új Deák, és Magyar ájtatos egyházi Énekek és Litániák” című könyvét, majd 1676ban Kájoni János ferences a maga Cantionaléját. Náray György esztergomi kanonok pedig 1695-ben az „Égi Lant” című (Lyra coelestis)-t Nagyszombatban. De már előzőleg is voltak ilyen próbálkozások kéziratban, a kolozsvári könyvtárakban magam láttam XVI–XVII. századból való ily kéziratokat, a Nemzeti Múzeum is megszerzett egy eperjesi hatalmas magyar nyelvű és kiadatlan énekeskönyvet, Graduált az 1632. évből. Hangsúlyozni kell az újabb kutatások szerint, hogy a XVIII. századig csak a Proprium énekeit, tehát a misének változó énekeit énekelték, de a változatlan énekeknek soká latin maradt a nyelve a nép ajkán is, tehát a Kyriét, Glóriát, Sanctust stb. latinul énekelték. (124) Németországban az 1726-os paderborni énekeskönyv használja először az „Ordinarium” énekeit, vagyis a változatlan énekeket is német nyelvű új dallamokkal. Érdekes, hogy Mainzban 1787-ben maga a nép állott e teljesen német nyelvű mise bevezetésének ellen. Mindenesetre nagyon hasznos valami volt az elv: a népet énekeltetni a mise alatt, még a latin énekes mise alatt is. Többszáz éves szokásjog volt már ez, amikor a nemzeti ének pietista és romanticista ellágyulása és elsekélyesedése miatt jelentkező reakcióként Németországban megindult az un. „cecíliás” mozgalom, azaz a jóízlésű és „egyházias” 'Szentzene a múlt században. Elsősorban a 50
népnyelvvel kevert latin énekes misének helyes voltát támadták, és német nyelvterületen el is érték, hogy számtalan vidéki templomban is kórusok alakultak, amelyek több hangon e mozgalom által alkotott énekeket adták elő latin nyelven. Pasztorális szempontból ez a mozgalom, amint ezt pl. Jungmann professzor teszi, aki már 1948-ban kiemelte, hogy e mozgalom következményeként a népet a liturgiánál, tudatosabban mint valaha, a néző szerepébe szorították és a latin liturgia feltárását a laikus előtt részben elvből visszautasították. Ez az irányzat manap már régen elavultnak tekintendő, hiszen a „Mediator Dei” enciklika a leghathatósabban sürgette, hogy a nép a szentmisében „partém activam habeat”, cselekvőén vegyen részt. 3. A népnyelv kérdését a negyvenes években tagadhatatlanul akkor megengedhetetlen módon „oldották meg” sok helyen. A Mediator Dei szóvá is tette, hogy akadtak, akik nemzeti nyelven „merészelték” a misét mondani. Franciaországban már akkor is volt mozgalom, mely a nemzeti nyelv nagymérvű propagandáját űzte, – a püspöki kar 1945-ben még azt mondotta ki, hogy véleménye szerint a latin nyelv nem korlát, mely a népet a liturgiától elválasztja; viszont éppen a franciák kapták meg már 1947–ben az új francia közös Rituálét, melyben igen széles tere nyílt a liturgiában a nemzeti nyelvnek, hasonlóan a Rituálé Germaniae-ben is. Angliában 1944 óta erős mozgalom indult el a nemzeti nyelv érdekében a misében is, a The English Liturgy Society akkoriban azért alakult meg, hogy a „vernacular”-nek, a nemzeti nyelvnek használatát előmozdítsa a liturgiában. Ezek már akkor is a nemzeti nyelvvel óhajtották volna felcserélni a latint. A westminsteri érsek akkor kijelentette, hogy „szomorú nap volna Anglia részére az, ha el kellene hagynunk a latin nyelv használatát a misében”. Azóta tudjuk: tévedett. Sohasem írta elő senki sem, hogy a latin nyelvet el kell hagyni. Azóta sem. Ám gyökeres változás állott be 1947-ben a legfőbb egyházi vezetés részéről: XII. Pius kiadta Mediator Dei liturgikus körlevelét. Ez az enciklika különbséget tett a szentmise és szentségek liturgiája között: ugyanis félreérthetetlenül kijelentette, hogy „a köznyelv használata nem kevés szertartásban nagyon hasznos lehet a nép számára, mindazonáltal egyedül az Apostoli Szék joga ezt megengedni” (125). Jungmann professzor már akkoriban nagyon bölcsen oldotta meg az elvi kérdéseket ezzel kapcsolatban: a nyelvnek az a funkciója, hogy a gondolat közlője legyen, ez pedig háttérbe szorult. Oly vallás, mely a résztvevők szellemi együttműködését kívánja, mégsem mondhat le teljesen arról, hogy meg is értsék. A latin nyelv ma egyre inkább még a művelt emberek számára is idegen lesz. Vajon lesz-e egykor a szentmise határterületén e téren lazulás? – kérdezte joggal Jungmann. Újra és újra fel kell vetni a kérdést, mert bízik abban, hogy e probléma – talán nem is beláthatatlan időn belül – megoldható lesz. 4. Az 1947. óta egyre összegyűlt liturgikus tanulmányi kongresszusok minden más problémát is fölvetettek, melyek megoldásra várnak. Ilyen például a perikopák kérdése, melyet hathatósan tárgyaltak. Ez a kérdés nagyon régi probléma már: hiszen a Tridentinum első ülésszakán (1546-7-ben), maga Cervini bíboros, a későbbi II. Marcellus pápa vetette fel az eszmét, hogy a perikopákon változtatni kellene, de javaslatát a zsinati bizottsági tagok nem tették magukévá. 1568-ban a szakértői bizottság, mely a Missale Romanumot előkészítette, immár a Zsinat befejezése után, Lancini érsek tollából részletes „Informatione”-t terjesztett be, melyben azt javasolta, hogy a köznapok részére, ha a vasárnap miséjét ismétlik, legyenek külön szentírási olvasmányok (szentleckék és evangéliumok), amint az a középkorban egyébként a pünkösd utáni időben meg is volt szerdákon és szombatokon. Űj volt ebben a meg nem valósult javaslatban, hogy minden héten három napra legyenek ily szentírási olvasmányok és azoknak tervszerű kiválogatásában az eddig soha olvasásra nem került újszövetségi szakaszok szerepeljenek. 5. Az Apostoli Szentszéktől függetlenül, önálló módon is volt egy áramlat a XVII. század második felétől a XIX. század közepéig, két névvel jelezhetjük: episzkopalizmus és felvilágosodás. Az első eszmeáramlat a püspököknek a pápától való függését majdnem egészen kétségbe vonta, megnyilvánulási formái a gallikanizmus Franciaországban, febronianizmus Németországban és a jozefinizmus. Ez az irányzat egyházkormányzati téren majdnem teljes függetlenséget követelt a Szentszékkel szemben, annál inkább ismerte el az abszolút monarchiának főfelügyeleti jogát. A liturgia területén szuverén módon liturgikus szövegekből új misekönyvet, sőt egy sorozat misekönyvet az egyes francia egyházmegyék óhaja szerint összeállítottak. Ugyanígy történt a breviárium területén is. Teljesen önálló latin nyelvű breviáriumot és misekönyvet adtak ki a párizsi érsek és a király jóváhagyásával 1680-ban Párizsban (Breviárium et Missale 51
Parisiense). Ennek mintájára azután Németországban iá jelentek meg „neogallikán”, azaz teljesen újonnan szerkesztett liturgikus könyvek. Más volt bennük a zsoltárbeosztás, a himnuszok, nagyon szép és bő szentírási olvasmányokat hoztak és értékes egyházatya–szövegeket. A misekönyvekben a Kánon megmaradt teljes egészében, de a misék szövege erősen változott, kevesebb szentnek az ünnepét ülték, számos új prefációt is vettek bele, részint régi forrásokból, részint néha új kompozícióban. Mai szemmel nézve az illegitim függetlenítésen kívül még fölróhatjuk, hogy teljesen újak voltak és elszakadtak a hagyományos régi szövegektől, majdnem egészen. Viszont kétségtelen, hogy a XX. századi liturgikus megújulás nem egy egészséges elvüket és szövegüket is magáévá tette. A másik irányzat a felvilágosodás (racionalizmus). Rövid áttekintést adunk ennek az irányzatnak liturgikus törekvéseiről. Ricci Pistoia-i püspök liturgikus reformjának 1784-ben püspöki zsinaton adott hangot. A Zsinat lefektette az elveit: Minden templomban egy oltár legyen csak, mint az ősegyházban, és a magánmisék szűnjenek meg egészen, annyi mise legyen, ahányszor közönsége van. Be kell újra vezetni mindennap az együttmisézést (concelebratiot), a templomok díszét le kell csökkenteni, egyszerűnek kell lennie. Természetesen a népnyelv bevezetését is helyeselték. Ugyanezt tette egy teológiai tanár Eichstáttben, Vitus Anton Winter (1754-1814). A népnyelv bevezetését ő is szükségesnek tartotta, és erős redukciót javasolt a misében: bevezetőének, könyörgés, szentlecke, evangélium, szentbeszéd, az utolsó vacsora elbeszélése, az átváltoztató szavak latinok maradnak, azután a Miatyánk, az áldozás, utána a perselyezés és a befejező ének. Lehetőleg minden képet el kell távolítani a templomokból, a Kánon pedig gyakran változzék. A liturgikus ruhákat csak – azért hagyja meg, mert a nép hozzászokott s így egyelőre tűrni kell őket. – Persze radikálisabban is jártak el némelyek, így pl. Benedikt Mária Werkmeister († 1823), aki a liturgikus reformok mellett követelte a polgári házasságot, a válást, a papok laicizálását. Nagy előmozdítója volt az „elszakadt testvérek”-kel való egyesülésnek. – Egy bajor plébános, Anton Selmát, 1810-ben a liturgiának teljes megújítását követelte mondván, hogy „sok szokás, amely a középkorban született, már éppen elég sokáig élt”. Természetesen a népnyelvnek ő is szószólója volt. (126)
V. ISTENTISZTELET A XX. SZAZADBAN Ezerötszáz éven át az istentisztelet szervesen fejlődött. Kétségtelen, hogy ennek a hatalmas időnek a végén az elöregedés és a szétesés jelenségeit mutatta. A Tridenti Zsinat egységes latin liturgiája valami egészen újat, addig nem látottat hozott létre. Viszont tagadhatatlan, hogy ez a nagyjában 350 év a Tridentinum óta századunkig a megmerevedés kora volt. Fejlődés, egészséges növekedés, új formák kialakulása semmiképpen nem volt lehetséges. Egy fejlődött csak: a szentek ünnepei. A tridenti reform 133 szentnek az ünnepét hagyta meg. Maga a Szentszék, illetve az V. Sixtustól alapított Rítuskongregáció útján rendelték el az újabb és újabb szentek ünnepét, míg a XX. században, 1911-ig 266 ünnep volt. Ezekkel bővült a liturgia, az ősi vasárnapokat igen ritkán ünnepelték, mert majdnem mindig valamilyen szentnek az ünnepe esett reájuk. A liturgia egyes fajaiban semmi változás nem történt, ami említést érdemelne. Változatlan maradt a Római Breviárium (1568), azután a Római Misekönyv (1570) és a szentségek liturgiája, a Római Rituálé (1614). A változást, jobban mondva az újjáalakulást századunk eddig legnagyobb pápája, Szent X. Pius indította el (1903-1914). A megújulás hajnala 1. A Gondviselés 1903-ban Giuseppe Sarto-t emelte a pápai székbe, aki már régóta foglalkozott a gondolattal, hogy a liturgiát meg kell újítani. Ezért legelső működésével már megadta az indítást. 1903. nov. 22-én adta ki Motu Proprio-ját, olasz nyelven, ami magában véve is szokatlan volt. Címe: „Tra le sollecitudini” (= gondok között). (127) Ezt ugyan a szentzene kódexének szokás nevezni, valóban a templomi zene kinövései ellen irányul elsősorban. X. Pius ki is jelenti, hogy apostoli tekintélyénél fogva „a szentzene jogi kódexe” (Codex musicae sacrae iuridicus) ez a kiadvány. Valóban elsősorban azzal is foglalkozik, de elárulja a liturgiára vonatkozó alapelvét. Kimondja ugyanis a megújulás legfőbb alapelvét, hogy a liturgiában a hívők cselekvő módon vegyenek részt. Kétségtelen, hogy nem sokan figyeltek fel, amikor a szentzenével foglalkozó ki52
adványban először találták meg az alapelvet, amit a pápa azután annyit hangoztatott: „Nagyon szívünkön viseljük, hogy a valódi keresztény lelkület minden hívőben mindenütt újra virágozzék és éppen megőrizzék... A templomokban a hívők azért gyűlnek össze, hogy ott az első és szükséges forrásból merítsék ezt a (valódi keresztény) lelkületet és ez a forrás a cselekvő részvétel a szent misztériumokban és az Egyház nyilvános és ünnepélyes imádságaiban.” 1903-ban hangzott el először, még pedig olasz nyelven a vezérszó, amely az egész liturgikus megújulásnak a célja: cselekvő részvétel = „la partecipazione attiva”. (128) Most, utólag látjuk, hogy ez a kifejezetten gyakorlati és lelkipásztori pápa pontos programmal indult működésébe: „Mindent megújítani Krisztusban” (Inistaurare omnia in Christo). Valóban a dokumentum után öt évvel kiadta az Egyház tekintélyével a régi, gyönyörű eredeti formákba visszaállított gregorián miseénekek könyvét, a Graduale Vaticanum-ot. Félévszázados előkészítő pionír-munka után, amelyben mint plébános, esperes, teológiai tanár, püspök és bíboros mindig résztvett, kiadta a gyakori, sőt mindennapi áldozásról szóló, az Egyház életében felbecsülhetetlen jelentőségű dekrétumot. Forradalmi jelentőségű újítást jelentett ez abban az időben, amikor kolostorokban és zárdákban is csak vasárnaponként áldoztak és ádáz teológiai vita folyt a mindennapi áldozás megengedett vagy meg nem engedett volta körül. (129) Ennek a dekrétumnak dogmatikus jelentősége van, mert évszázados kétes kérdést döntött el: „Jézus Krisztus és az Egyháznak óhaja, hogy minden keresztény hivő naponta járuljon a szent lakomához, még pedig azért, hogy Krisztus hívei a szentség által Istennel kapcsolatba jussanak és ebből erőt nyerjenek a bujaság elnyomására, a mindennap előforduló kis bűnök eltörlésére és a nagy bűnöknek, amelyeknek az emberi gyarlóság ki van téve, megelőzésére... Jól értették meg Istennek ezt az akaratát az első keresztény hívők, akik mindennap az életnek és az erőnek az asztalához járultak”. X. Piúsnak ez a dekrétuma a nagy tridenti reformzsinat szavaiba kapcsolódik bele, amellyel azt óhajtotta, hogy a misén jelenlévők necsak lelkileg áldozzanak, hanem szentségileg is. Ezzel, bár első pillantásra nem gondolná az ember, az igazi liturgikus életnek vetette meg alapjait. V. Pius misekönyve és breviáriuma gyökeres újításra szorult. A nagy instaurátor, X. Pius kezdettől fogva segíteni akart ezeknek a könyveknek reformálásában. 1911. nov. 1-én adta ki „Divino afflatu” kezdetű apostoli konstitúcióját, amelyben a breviárium megreformálása történt. (130) A szent pápa nem akarta a szentek ünnepeit eltörölni, csupán csökkenteni; természetesen ezt is csak részben tette meg. Mivel a baj az volt, hogy vasárnapokon is megülték a szentek ünnepeit és az ősi nagyböjti napi misék szinte sosem voltak mondhatók, X. Pius új liturgikus törvényekkel, „rubrikákkal” segített. Megengedte azt, hogy a nagyböjti hétköznapokon tetszés szerint (ad libitum) lehetett misézni a szentről, akinek napja volt, vagy az ősi köznapi (= feriális) misét. A vasárnapokon úgy segített, hogy csak I. és II. rangú ünnepek voltak vasárnapokon megülhetők. X. Pius ezt a művet a liturgia megújulásában csupán „első lépésnek” jelentette ki. Nem egészen három év múlva kitört az első világháború 1914-ben és X. Pius aug. 20-án a háború harmadik hete után szent halállal elpihent. A Rítuskongregáció nemsokára kijelentette, hogy a liturgikus reform folytatásának előkészítése még két–három évtizedet igényel. X. Pius reformja csak félsikert ért el. A nagyböjtben lehetővé tette, hogy a legtöbb napon nem kellett a szentek ünnepeit mondani, hanem lehetett mondani a nagyböjti miseszövegeket is, a hivatalos miséket ellenben, az un. Konvent-miséket a káptalanoknak, a szerzetes testületeknek továbbra is a szentekről kellett mondani és így maradt ez 1960-ig. Nincs módunk elmondani X. Pius reformjának részleteit, elég sok mindenre terjedt ki ez a reform, valamit azonban – utólag visszatekintve – sajnálatosnak kell mondanunk. Mindössze gyakorlati és jogi jellegű hibának mondható. Megmaradt ugyanis az V. Pius-féle „általános rubrika” (Rubricae generales), X. Pius pedig csak „Adalékok és változások” címen adott ki egy függeléket ehhez (Additiones et variationes). Ettől kezdve nem volt egységes a misére és zsolozsmára vonatkozó liturgikus jognak a szövegezése: az Általános rubrikákban hemzsegtek a megszűnt szabályok, az Adalékok és változások viszont csak a változásokat hozták. Az eredeti szabályokat igazában csak nagyon kevesen tanulmányozták és kézikönyvekből, tehát másodkézből vették csupán a misére és breviáriumra vonatkozó tennivalókat. 2. A pápa meghalt, a liturgia reformja folytatódott csendes munkában. A pápák pedig magukévá tették utána az alapelvet a cselekvő részvételről. XV. Benedek például a célt is körvonalazta: az aktív részvétel a liturgia szent misztériumaiban azt akarja elérni, hogy „a hivő népet egyesítse 53
a pappal, az Egyházhoz vezesse azt, táplálja áhítatát, felszítsa hitét és jobbá tegye életét”. XV. Benedek (1914-22) pontifikátusának, pápaságának hat első esztendeje javarészt a háborúban folytatott nagy békemunkájában telt el, a Rítus-Kongregáció csendesen dolgozott a misekönyv reformján. 1920-ban a X. Pius által körvonalazott elvek alapján megjelent a Római Misekönyv új kiadása, amely tartalmazza az Adalékokat és Változásokat. Négyszáz-éves szünetelés után ebben két új prefáció is megjelent (Szent József prefációja és a halottaké). 3. XI. Pius pápa (1922-1939) két újabb prefációt rendelt el, a Krisztus Király és a Jézus Szíve prefációját. A pápa egyébként egy körlevelet adott ki „Divini cultus” címen (1928. márc. 20.) a liturgia és a szentzene előmozdítására. (131) A pápa ebben hangsúlyozottan kiemeli X. Pius munkáját, mert ebben az évben X. Pius Motu Propriójának huszonötéves fordulója volt. Ebben a körlevélben a liturgiáról is beszélt: „Felettébb szükséges, hogy a hivők ne mint néma szemlélők, mint kívüllevők legyenek jelen a szent szertartásokon, hanem szavukat a pap szavával az előírások szerint váltogassák”. XI. Pius halálával, majd a II. világháború kitörésével véget ért a megújulásnak kezdeti stádiuma, amelyben „az első lépés” megtörtént. A múlt századtól a mi századunknak a közepén túl egy rövid századig a liturgikus részvétel a lefordított misekönyvek által történt. Nevezhetnék ezt a korszakot a „kis misekönyv” korszakának is. Tilalommal kezdődött ez is: 1857–ben a Szent Officium megtiltotta a misekönyv lefordítását. Nagyon érdekes, hogy ezt a rendelkezést először hazánkban nem vették tudomásul: 1865-ben adta. ki a Szent István Társulat kiadásában Zsigovits Ferenc, „központi papnevelő-intézeti lelkiatya” Officium Divinum (= istentisztelet) című kiadványát, mint „Kalauzt a keresztény katholikus magán- és nyilvános isteni szolgálatra”. Ebben a könyvben ugyanis egy szabályszerű bilingvis, azaz kétnyelvű (latin-magyar) vasárnapi misekönyv volt elrejtve (229-960. l.). Mivel az 1857–iki rendeletet nem ellenőrizték és nem is sürgették, a pápa, IX. Pius halála után (1878) Gérard van Caloen 1882-ben Belgiumban francia kis misekönyvet tett közzé, 1884–ben pedig az ugyancsak bencés Anselm Schott először adta ki az egész misekönyvet németre fordító munkáját; a „Schott” csakhamar meghódította a német nyelvterületet. Húsz év múlva százezer példány kék el belőle, fél évszázad eltelte után pedig 1 650 000 darab. Természetesen sokan mások is adtak ki kis misszálé-fordításokat mindenféle nyelven. Tudomásunk szerint ennek a kornak a legnagyobb misszálés könyvsikerét a J. A. Stedman angol nyelvű vasárnapi misekönyve érte el, amely 6 év alatt (1939-45) 15 milliós példányszámot ért el. A mozgalom győzött, XIII. Leó pápa 1897-ben a római Index új kiadásában a masszáié-fordítás tilalmát hallgatólagosan visszavonta, amennyiben nem volt benn a tilalmazott művek között. (132) A második lépés 1. X. Pius halála óta a H. világháborúig csendes korszak a liturgia szempontjából: a liturgia reformja nem haladt tovább. Mintha csak Szent X. Pius ebben is előrelátott volna, éppen 30 év telt el 1912, az „első lépés” óta, amikor XII. Pius (1939-1958) intézkedései megkezdődtek, ezek ennek a második lépésnek előkészítői voltak. 1945-ben ugyanis megjelent a Zsoltároskönyv (Psalterium) új latin nyelvű fordítása. Ettől kezdve mind a közös-, mind a magán-zsolozsmázásban ezt az új szöveget lehetett használni, amely jóval érthetőbb az 1500 éven át használt régi latin szövegnél. Fontos lépés volt a liturgiának eszmei, valamint gyakorlati síkon való megalapozásában a „Mediator Dei” (= Isten közbenjárója) című enciklika, amely 1947. nov. 20-án jelent meg. Addig ennyire részletes és fontos útbaigazítás nem jelent még meg, úgy hogy hamarosan a liturgia Magna Charta-jának nevezték. Véleményünk szerint a II. Vatikánum után is jogos ez az elnevezés, mert alapvető fontosságát megőrizte. A Zsinat, majd a Zsinat utáni Liturgikus Tanács működése ezen az alapon szerves céltudatossággal építette tovább a liturgiának eszmevilágát, elmélyítette azt, a gyakorlat pedig most is folyamatosan alkotja nem törvény-jellegű, hanem életrugalmas iniciatíváknak, a kezdeményező kedvnek utat hagyó irányításait. Főbb pontjai ennek a magisztrális körlevélnek a következők: Világos meghatározást ad a liturgiáról, ezt azonban a Zsinat tovább fejlesztette. Megállapítja, hogy a liturgiát a hitnek kell megelőzni, mert a liturgia nem határozza meg, hanem feltételezi és követi azt. Részletesen foglalkozik a túlzó elhajlásokkal, és egyedüli törvényhozónak az Apostoli Szentszéket jelöli meg. A Zsinat a püspöki karokat is belevette a törvényhozók közé, ennyiben tovább fejlesztette ennek a körlevélnek rendelkezését. 54
A liturgia legnagyobb cselekményének és kimagasló részének a misét jelenti ki. Meghatározza annak céljait, illetve hatásait kifejti, lényegét a kettős konszekrációban állapítja meg. Nagyon sürgeti a cselekvő részvételt; a szentáldozásnak a helye a misében van, nem előtte vagy utána. Meghatározza a zsolozsmát; helyesnek jelenti ki az eukarisztikus áhítatokat, szentségimádás, szentségkitétel, szentségi körmenet. A misén kívüli ájtatosságok nem ellenkeznek a liturgiával. Megmagyarázza miben áll az egyetemes papság, foglalkozik az egyházi év értelmével. Krisztus jelen van minden liturgikus cselekményben. (133) 2. Hat év csendes, a nyilvánosság által nem is sejtett előkészítő munkálatai után a liturgikus mozgalom régi kívánsága váratlanul teljesedett: 1951-ben a Szentszék megengedte, hogy mindenütt követni lehet a 700 év óta szünetelő ősi szokást, hogy húsvét vigíliáját az éjszakai órákban, eredeti idejükben lehet megtartani. Három éven át ez a reform csupán megengedett volt. Bölcs mérséklettel először kipróbálták, mennyire sikerül. Óriási irodalom keletkezett a húsvéti vigília megünneplése körül, maga a szertartás is jelentősen változott, főleg rövidebbé lett. A siker mindent elsöprő volt. Amíg 700 éven át a nagyszombat reggeli óráiban végzett istentiszteleten alig néhányan vettek részt, az éjszakai órákban tartott vigília-ünneplésről mindenfelől tömegek részvételét jelenthették. – XII. Pius nem állt meg ennél a ténynél. 1953-ban az 1400 év óta fennálló szentségi böjt szigorúságát jelentősen enyhítette, ezt az alaptörvényt azután 1957-ben betetőzte az egészen egyszerű, azóta megtartott szentségi böjt törvényével (1957. márc. 19.). Mindössze az a változás történt, hogy időtartamát VI. Pál pápa egy órára csökkentette a szentáldozás előtt. 3. Közben két másik nagyon jelentős változást is hozott XII. Pius reformáló tevékenysége. A liturgikus törvények, azaz a rubrikák egyszerűsítésére 1955. márc. 23–án nagyfontosságú, rövid szövegezésű, sok mindent változtató dekrétum látott napvilágot. (134) Ez a rendelet eléggé megváltoztatta és valóban egyszerűbbé tette a liturgiát. A szent idők része a misekönyvben és a breviáriumban, a Temporale ismét előtérbe nyomult, mert ezentúl a nagyböjtben nemcsak a miséket, hanem a zsolozsmát is lehetett a nagyböjt napjairól, a „feriákról” végezni, a közös zsolozsmázásban azonban ez továbbra is tilos maradt. Minden más üdvös és hasznos változásról nem szólunk ezúttal. Egy tényt azonban meg kell állapítanunk: a liturgikus jog még zűrzavarosabb lett akkoriban, mert X. Pius kétféle és egymást kiegészítő, de egymásnak ellent is mondó jogforrásához most egy harmadik is járult, az említett egyszerűsítő rendelet. Ezekhez csakhamar a kételyekre adott válaszok és egyéb dekrétumok is hozzájárultak. A hozzáértők, illetve beavatottak, különösen olyanok, akik tagjai voltak az állandó bizottságnak, amelynek létezését 1955-ben tudtuk meg, elárulták, hogy ez 1955. márc. 23-i dekrétum csak átmeneti jellegű. XII. Pius rezsimje tehát folytatta a munkát, hogy a liturgiát megújítsa. 1955-ben megjelent az egész nagyhetet újjáalkotó „Szent Hét Rendje” (Ordo Hebdomadae Sanctae), amely szintén teljesen újjáalkotta, erősen megrövidítette és főképp az esti órákra helyezte a nagyhét fő liturgikus eseményeinek az időpontját. – XII. Pius utolsó liturgikus tette az volt, hogy halála előtt egy hónappal megjelent a „Szent Zenéről és Liturgiáról való Instrukció”, 1958. szeptember 3-án, Szent X. Pius ünnepén. (135) Egy hónap múlva XII. Pius pápa váratlanul elhalálozott. Az Instrukció technikai okokból csak halála után jelent meg. Bugnini szerint (136) éppen ezért „kedvezőtlen körülmények között” érkezett, ami nem jelenti azonban azt, hogy a liturgia megújhodása az utóda, XXIII. János uralkodása alatt megállóit volna, sőt ellenkezőleg: Hamarabb történt meg a harmadik lépés, mint bárki gondolta volna: A harmadik lépés Az igazat megvallva ugyanis, senki sem várta, hogy az egyetemes zsinatig nagyobb változtatás történik. Annál változatosabb hírek keltek szárnyra, milyen reformok várhatók majd magán a zsinaton. Nyugodtan mondhatjuk, hogy nagy meglepetést keltett, mikor 1960 júliusában, a hónap végén a rádió, majd napi sajtó közölte, hogy új liturgikus törvénykönyv született. XXIII. János pápa a Rubrikák Új Kódexét kísérő Motu Propriójában jelentette ki: az egyetemes zsinat feladata, hogy a liturgia általános megújhodását magasabb elvek szerint elvégezze, addig is azonban nem halasztható már tovább a breviárium és a misekönyv rubrikáinak kijavítása. Valójában ez azt jelenti, hogy az említett bizottság tagjai is észrevették, mennyire nehéz a sokféle szöveg rendelkezései között kiigazodni és ezért, nyilván több évi és rendkí55
vül gondosnak mondható munka eredményeként kiadták a Rubrikák Kódexét. Ezzel a ténynyel egyúttal megszűnt az eddig említett és részletesen felsorolt liturgikus törvények kötelező ereje, valamint a Rítuskongregációnak minden olyan dekrétuma, amely a rubrikáknak ezen új formájával meg nem egyezik. Megszűnt egyúttal az ezeknek ellenmondó minden kiváltság, felmentés vagy szokásjog is. Helyettük új, világos szövegezésű, közérthető szöveget kaptunk, amely szinte minden kételynek egy csapással véget vet. Igaz, hogy akik addig a régi szerint végezték a szentmisét és a breviáriumot, azoknak ez bizonyos zökkenőt jelentett, azoknak ellenben, akik már csak ezt veszik kézhez, rendkívül egyszerűvé és könnyűvé teszi az eligazodást. A Szent Hét Rendje és annak kiegészítései, a szentségi böjtre vonatkozó rendelkezések és az 1958-i Instrukció azonban érintetlenül maradtak, mert a többi említett forrásból minden, ami érvényes volt, új szövegezésében belekerült a Rubrikák Kódexébe. A Szentszék hivatalos lapja, az Acta Apostolicae Sedis formátumában 137 oldalra rúgó törvényszöveg részletes ismertetésétől eltekintünk és e helyett, nem a törvénykönyv rendjében, hanem szisztematikus csoportosításban röviden rámutatunk az akkori liturgikus kodifikáció legszembeötlőbb sajátosságaira. 1. Az egyházi év változásai. A Rubrikák Új Kódexe meghozta a Temporale végső győzelmét. Ez a legjelentősebb esemény voltaképpen a törvénykönyv paragrafusai között el van bújtatva és úgy kell rájönni annak jogi szempontból brilliánsan egyszerű fogalmazásaiban, ezt azonban mindenben megerősíti a világegyház részére kiadott római Kalendárium. A Szent Negyvennapban 1961től kezdve immár kivétel nélkül mindenki a mindennapra komponált ősi misék szövegeit mondja és a zsolozsmákat is a miséknek megfelelően a napról imádkozzak ezentúl. Kivétel mindössze négy ünnep: Szent Péter katedrája (febr. 22), azután Szent Mátyás apostol ünnepe (febr. 24), ha a nagyböjtbe esnek, azután Szent József ünnepe (márc. 19), valamint Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe (márc. 25). Minden egyéb ünnep megmarad a kalendáriumban a nagyböjt idején is, de ebben a szent időben csupán csak megemlékezés volt róluk (csak a zsolozsmában 1967. óta). Ugyanez az eljárás a karácsony előtti kilenc adventi napban is. A liturgikus év oszlopai, a vasárnapok is jelentős módon nyertek rangemelést: az advent és a szent negyvennap vasárnapjai, valamint húsvétvasárnap, fehérvasárnap és pünkösdvasárnap semmiféle rájuk eső ünnepnek nem engednek, kivétel csak Szeplőtelen Fogantatás ünnepe volt, amelyet az adventi vasárnapon meg kell ünnepelni. Minden egyéb vasárnap II. osztályú rangot kapott, ami azt jelenti, hogy csak I. osztályú ünnepeket ülnek meg a vasárnapon és az Úr Jézus II. osztályú ünnepeit. Tehát Szűz Mária II. osztályú ünnepei, pl. Sarlós Boldogasszony (júl. 2), Kisasszony napja (szeptember 8), Mária anyasága (október 11), az apostolok ünnepei (kivéve Péter és Pált) vasárnapon többé nem ülhetők meg. Ezzel régi kívánság teljesült, hogy a vasárnapi liturgia, melynek szövegei a VI. századba nyúlnak vissza, szinte teljes egészükben mindig érvényesülhet. Ami az ünnepeket illeti, egyszerűsödött a rangsorolás. Megszűnt az eddigi elnevezés is (duplex, duplex május, simplex) és I., II. és III. osztályú ünnep lett ezentúl. A III. osztályú ünnepekbe kerültek az addig duplex május, duplex és simplex jelzésű ünnepek valamennyien. Az ünnepek közül néhányat XXIII. János reformja megszüntetett, összesen nyolcat. Például: Szent Kereszt megtalálását (máj. 3), Szent János evangélista május 6-i ünnepét. Szent Mihály megjelenésének ünnepét (május 8), Szent Péter bilincseinek ünnepét (augusztus 1). Más ünnepeket, összesen tizet, puszta megemlékezésre csökkentették; lényegében ez is az ünnep megszűnését jelenti, ez a sors érte például a Kármelhegyi Boldogasszony ünnepét (júl. 16), bár ezt természetesen a karmelita templomokban továbbra is meg szabad mint rendi ünnepet tartani. Ugyanígy szűnt meg pl. Szilveszter napja is, továbbá Fogolykiváltó Boldogasszony (szept. 24), amelyen tehát ezentúl mi, magyarok háborítatlanul ünnepeljük azóta Szent Gellért ünnepét. Hangsúlyt kaptak azok a bűnbánati napok is, amelyeknek értelme már szinte feledésbe merült: az április 25-i Nagy Könyörgések napja, amelyet nálunk Búzaszentelőnek neveznek, valamint a Kisebb Könyörgések, nálunk Keresztjáró napok is. Ezek a napok körmenet által megült ünnepek kezdettől fogva, azaz a VI. század óta. Most, ahol a körmenet megtartása már nem időszerű, helyettük bármilyen könyörgő ájtatosságot lehet tartani, a püspök rendezése mellett. Lényeg csak az, hogy a Mindenszentek litániája is helyet kapjon benne. Óriási jelentőségű, hogy a Szentszék ezúttal elsőízben hagyta el az európai szemléletet és világrészekben gondolkozva megengedte, hogy 56
ahol ezek a napok nem esnek, mint Európában, az aratás előtti időkre, mint például Brazíliában, Indiában, Ausztráliában stb., ahol éppen fordítva vannak az évszakok, mint nálunk, ott ezentúl az illető ország püspöki karának bölcs belátása szerint az év bármely megfelelő időszakára lehet ezeket áttenni. Változás, illetve könnyítés itt is történt: a papok, akik a néppel együtt a nép nyelvén végezték a litániát, kötelességüknek már eleget tettek. Az egyházi év egyéb napjait, amelyek nem számítanak ünnepnek, a Rubrikák Kódexe szintén átfogó módon újra rendezte. A liturgikus napok, feriák, négy osztályba vannak sorolva és ezek között I. osztályúak a hamvazószerda, valamint a Szent Hét (Nagyhét) minden egyes napja, ezeket semmiféle ünnep nem szoríthatja ki. Három ünnepnek van csak nyolcada (oktávája), húsvétnak és pünkösdnek, valamint karácsonynak, amely II. osztályú nyolcad. Ebben a nyolcadban ugyanis ünnepeket is ülnek, Szent István első vértanú, Szent János evangélista és az aprószentek ünnepeit. A másik két nyolcad nem tűr meg semmilyen ünnepet. Ezek az ünnepek azonban, ha karácsony nyolcadában vasárnapra esnek, a vasárnapot kell megünnepelni és az ünnepekről csak megemlékezés történik, ami addig szinte elképzelhetetlen volt és világosan megmutatja a vasárnap hatalmas liturgikus jellegét. Az egyházi évben vannak naphoz rögzített ünnepek, mint például karácsony. Szűz Mária, a szentek és az Úr Jézus egyéb ünnepei és párhuzamosan mellettük vannak un. „mozgó ünnepek” is, amelyek minden évben a naptár más-más napjára esnek, amilyen például húsvét, pünkösd és a velük összefüggő egyéb ünnepek, valamint az év minden vasárnapja. Advent, Szent Negyvennap, a Szenvedés két hete és az egész húsvéti idő. Már körülbelül fél évszázada beszélnek arról, hogy ebből az ősi kettősségből származó ütközéseket, amelyek latin műszava „occurrentia”, véglegesen megoldják. Ez a végleges megoldás volna az un. örök naptár, amelyben mindenegyes vasárnap, velük együtt húsvét, pünkösd stb. minden évben ugyanarra a naptári napra esnék. És akkor soha többé nem kell gondolkozni azon, abban az évben milyen naptári napon lesz húsvét és a többi tőle függő ünnep, továbbá, hogy milyen hétköznapra, vagy vasárnapra esik a karácsony és az összes többi naptári naphoz rögzített ünnep. Az egyház eddig ettől a megoldástól elzárkózott, senki sem tudhatta, hogy a kérdés a leendő egyetemes zsinaton tárgyalásra kerül-e? Az ütközés feloldását rendkívül egyszerűen oldotta meg: közölt ugyanis egy un. „Rangelsőbbségi Táblázatot” (Tabella Praecedentiae). Nem kell mást tenni, mint azt megnézni és rögtön tudjuk, melyik ünnepet kell előnyben részesíteni, ha kétféle ünnepből abban az évben egy napra esnek. Több mindent lehetne még az egyházi évről mondani, de abból úgyis sok manap már másképp van megint és ezért ismertetjük azt, melyek lettek akkoriban, 1960–ban: 2. A szentmise változásai. A misének a következők a fajai: van énekes mise (in cantu) és van „olvasott”, nálunk „csendes”-nek mondott mise. Az énekes mise háromféle: az ünnepélyes mise, amelyben a pap diakónus és szubdiákonus és asszisztencia segédletével végzi a misét. A diakónus és szubdiákonus ezentúl mindig csak dalmatikában és tunicellában szolgál. – Az énekelt mise (cantata) nevet kapja az a mise, amelyben a pap egyedül végzi a misét, de az előírt részeket énekli. Ebben a misében szabad az oltárfüstöléseket elvégezni, úgy, – mint az ünnepélyes misében. – A harmadik fajta mise a főpapi mise, amelyet püspök, vagy erre jogosított személy, un. főpap mondhat a liturgikus szabályok megtartása mellett. A főpap nem köteles a miseruha alatt a dalmatákat és tunicellát is felölteni. Liturgikus szempontból a legfontosabb a konventmise, azaz az a mise, amelyet a kórus tartására kötelezett testületek előtt kell mondani (káptalanok, egyes szerzetek). Eddig sokszor előfordult, hogy egy napon két konventmise volt, ezentúl mindig csak egy van, kivéve karácsony napját, amikor két konventmisét kell végezni, egyet éjfélkor, a másik az ünnepi nagymise. Alapvető elv, hogy a konventmise mindig a zsolozsmával egyezik. Kivétel csupán a Nagyobb és Kisebb Litániák napjai, ezeken a könyörgés miséjét kell elvégezni; továbbá a pápa koronázásának és megválasztásának, valamint a megyéspüspök évfordulójának napjain ezekről a főpapokról kell mondani a konventmisét is; halottak napjának nyolcadában kell elvégezni, mint konventmisét az összes elhunyt püspökökért és kanonokokért, a legutóbb elhunyt püspökért pedig konventmisét mondanak halálának évfordulóján. Az elhunyt papokért, jótevőkért minden hónapban kell egy konventmisét bemutatni. A konventmisének legalább énekelt misének kell lenni, ha engedély alapján olvasott mise volna, azon is a kórus-tagoknak részt kell venni és a mise egyes részeit hangosan imádkozniok kell. A konventmise ideje mindig a Harmadik óra (Tertia) után van, hacsak a kórus vezetője át nem teszi. 57
3. A mise egyes részeihez szólva meg kell említem, hogy a lépcsőimádság bizonyos esetekben elhagyandó, de csak liturgikus fő-misében: a Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, Hamvazószerdán, Virágvasárnapon, a húsvéti vigílián és a könyörgések (búzaszentelő, keresztjáró napok) miséjében, valamint bizonyos misékben, amelyek konszekráció (például templom-, temetőszentelés) után vannak. Az „angyalok éneke”, a Glória nemcsak az addig előírt alkalmakkor mondandó, hanem a tágabb értelemben vett ünnepi misékben is, vagyis azokban, amelyeket mondani lehetett olyan szentről, akiről megemlékezés történt a misében, vagy akinek a neve azon a napon a római martyrológiumban (= szentek jegyzékében) előfordul. A votív misékben is Glóriát kell mondani, kivéve, ha viola színben mondandó a mise. A IV. osztályú votív misében már nincsen Glória, kivéve, ha a mise az angyalokról szól és Szűz Mária szombati miséjében. Mindez azonban ma már gyökeresen megváltozott, a Glória használata 1969 óta erősen lecsökkent. A szentmise könyörgéseinek (oratio) szabályai is egyszerűsödtek. Az alapelv érvényesült az egész egyházi évben, hogy a legtöbb misében csak egy könyörgés legyen. Azóta, 1967 óta mindig csak egyetlen könyörgést mondunk. A mise tanító részében, 1960-ban a következő változásokat kell feljegyeznünk. Az évszaki (kántor) böjtök terén az új rendelkezés szerint az epistola előtt még egy olvasmány van a következő alkalmakkor: a) a kántorböjtök szerdáin; b) a nagyböjt 4. hetének szerdáján; c) a nagyhét szerdáján. A kántorböjtök szombatján pedig hat olvasmány van. A kántorböjti szerdákon és szombatokon a könyörgés előtt a pap térdelésre hívja fel a híveket: „Flectamus genua” (térdeljünk le). Régebben erre csak a pap maga hajtott térdet, de rögtön utána fölhangzott a „Levate” (keljetek föl), 1960 óta ellenben minden egyes esetben az őskeresztény rítust állították vissza: a pap letérdel, a segédlet is és a hívek is, csendben imádkoznak egy ideig, a „Levate” szóra pedig fölkelnek. Öt évvel előbb, 1955 óta már a nagyhéten ez volt a rítus. A szombati évszaki böjt miséjében a hat olvasmányból csak az elsőt és az utolsót kellett elvégezni, a többi négyet ki szabad hagyni. 1970-ben ezek a napok eltűntek a Missaléból. Az evangéliummal kapcsolatban javasolja a Rubrikák Kódexe, hogy legyen utána vasárnapon és parancsolt ünnepeken „rövid homília”. Ez óhaj és nem kötelező parancs volt 1960-ban. Mindenképpen kötelező azonban, hogy rövid legyen, a szentbeszéd hosszabb volta manap legtöbbször már egyáltalán nem alkalmas és a misén kívüli szentbeszédnél lehet csak indokolt. Tilos azonban ez alatt a rövid homília alatt a misét tovább mondani. Azt meg kell szakítani és a rövid beszéd után a Credóval folytatni. A Credo minden vasárnapon mondandó, I. osztályú ünnepeken és votív misékben, az Úr Jézus és Szűz Mária II. osztályú ünnepein is és a három ünnepi oktávában minden misében, ezenkívül az apostolok és evangélisták fő ünnepein. A Credo tehát kevesebbszer mondandó, mint eddig, II. osztályú ünnepeken és votív misékben már nem mondható és az egyháztanítók ünnepein is elmarad. 1969 óta a Credo is ritkábban kerül sorra. 4. A szentmise középponti része a prefációtól az áldozásig terjed. A prefációk száma nem szaporodott 1960-ban, 8 új prefációt csak 1968-ban adták ki, 1970-ben pedig már 81 prefáció lett. Az átváltozás után „szent csendet” javasol az egyház, az átváltozás alatt az éneknek el kell hallgatni és ahogy szokás, az orgonának is. Az olvasott misékben a Pater Nostert, mivel kifejezetten a szent áldozásra előkészítő imádság, a nép a pappal együtt mondja. Eddig is így volt már öt év óta nagypénteken. A hívek áldozása, mint természetes helyén, a szentmise közben a pap áldozása után történjék. 1961. óta nem volt szabad már elmondani a közgyónást (confiteor). A pap rögtön kehelylyel a kezében kifordul és úgy mondta: „íme az Isten Báránya...” és „Uram, nem vagyok méltó...”. A szentmise záró részénél is akkoriban feltűnő változásokat kellett elkönyvelni. Gyakorlatilag 1961-től kezdve minden mise, kivéve persze a gyászmiséket, „Ite missa est” felszólítással végződik. A mise végén a papi áldás alatt az orgonának el kell hallgatnia, a pap pedig olyan hangosan mondja az áldás szavait, hogy minden hivő megérthesse azokat. 5. Néhány kiemelkedő mozzanatra kívánunk még rámutatni. Sok szentnek a miséjében a szövegeket az un. „közös misékből” (Commune) kell venni, ebből az alkalomból elő szokták írni, hogy pl. a vértanúk vagy hitvallók közös miséjéből hányadik számút kell venni. Ezentúl a papra van bízva, hogy a több lehetséges miséből melyiket választja, és mivel némelyik közös misének több 58
szentleckéje vagy evangéliuma van, ezek között is szabadon választhat a miséző pap. Ugyancsak megengedett az is, ha egy szentnek „némely helyen mondandó miséje” (pro aliquibus locis) van, egyébként pedig mindenütt másutt a „közös misékből” kellene venni, ezentúl a „bizonyos helyek” miséjéből is vehette a pap a mise szövegeit. Jelentős engedmény az is, hogy a szemináriumok másodrangú kápolnájában miséző papok követhetik saját egyházmegyei vagy szerzetesi kalendáriumukat, így pl. elmondhatja egyházmegyei, vagy rendi szentjeinek a miséjét, bár az illető templomban, vagy egyházmegyében más mise van előírva. Ugyanúgy ez a szabály irányadó hajón, akár tengeren, akár tavon vagy folyamon, vonaton, vagy repülőgépen mondott miséknél is, valamint minden misében, amelyet szent helyen kívül végeznek, pl. tábori misénél, végül minden magánoratóriumban. 6. Külön meg kell említenünk a Rubrikák Kódexének rendkívül alapos szabályozását, amelyet a votív misék körül rendel el. Bizonyos ugyanis, hogy az egyházi év szabályozása következtében sokkal többször lesz lehetőség gyászmiséket és votív miséket mondani. Az egyház akkoriban új liturgikus törvénykönyve világos és áttekinthető rendszerben sorolja el ezeket az „istentisztelet rendjén kívül álló” miséket. A gyászmiséknek is, valamint a votív miséknek négy osztálya van, és elég sokszor lesz alkalom ezeket végezni. Az egyház egyenesen felkínálja a papoknak, hogy akár a hívek kérésére, akár a pap egyéni áhítatának növelésére mondjon votív miséket. Új votív misék egyelőre még nem voltak, csak itt is megvan a lehetőség, hogy a meglévőkből szabad mondani a „némely helyeken mondható misék” közül is bárkinek, amelyik neki tetszik. Az egyház békés szellemét tükrözi a rendelkezés, hogy a „pogányok elleni mise” ezentúl „az egyház oltalmára” mondott mise címet viseli, a „skizma megszüntetésére” végzett mise pedig ezentúl „az egyház egységéért mondott mise” címet kapta. Ami a gyászmiséket illeti, itt is egységes és részben új szabályokat hoztak. Elég legyen egyet megemlíteni. Ezentúl minden „temetéssel kapcsolatos mise” (exsequialis mise) után akár énekes, akár csöndes, el kell végezni a „tumulusnál”, azaz az odaállított üres koporsónál az absolutiót, énekes mise után énekkel, olvasott mise után fennszóval. Megfelelő ok esetén ilyen absolutiót szabad végezni olyan mise után is, amelyet a halottért mondottak, de színben az illető napról. Halottak napjának nyolcadában, tehát november 2-9 között minden mise, amelyet halottért mondanak, gyászmise lehet. A Rubrikák Törvénykönyve részletesen szabályozza a liturgikus színeket is. Némely változást itt is észlelhetünk. Figyelemre méltó a pontos és részletes előírás arról, hogy az olvasott misében mit kell fennhangon mondani és mit csendesen. Az ünnepélyes misében a papnak ezentúl nem szabad mondania azokat a részéket, amelyeket a diakónus vagy szubdiákonus énekel, ez alatt ő is hallgatja a szentleckét és az evangéliumot. Nem lesz tehát már többé az az anomália, amely sokszor kínos zavart okozott, amikor ünnepélyes misében a miséző pap csendesen olvasta az evangéliumot és a hívek már akkor habozva felálltak, pedig a diakónus később az ő részükre énekelte az evangéliumot. 7. A zsolozsma változásai. A zsolozsmát, vagyis a misén kívüli hivatalos istendicséretet az egyház a szent szolgálatra rendelt személyekkel végezteti: a papokkal és szerzetesekkel. A könyv, amelyből ezt végzik, a második liturgikus könyv a misekönyv után, a breviárium. Sokágú változás és könnyítés történt itt is. Új breviárium kiadása is a leendő zsinat feladata lett, és a zsinat atyái azt szükségesnek is látták. A breviáriumra vonatkozó 1960-iki újításokból csak néhányat közlünk, amelyek a laikus hivőket érdekelhetik. Mindenekelőtt feltűnő, az egyház mennyire sürgeti és javallja a zsolozsma közös végzését. A zsolozsmát ugyanis háromféleképpen lehet elvégezni. Az első a zsolozsma elvégzésének ünnepélyes módja, a kórusban (karban) elvégzett breviáriumozás (in choro). Ennek megvannak a maga szabályai, „kórusnak” csak azt a testületet nevezzük, amelynek tagjai az egyházi törvény szerint kötelesek mindig közösen elvégezni a breviáriumot, a káptalanok tagjai és a régi szerzetek tagjai, például bencések, ferencesek, az újabb szerzetek tagjai nem kötelesek a kórusra, pl. piaristák. – A breviáriumozás másik módja a „közösen” (in communi) végzett zsolozsmázás, ha olyanok végzik közösen, akik nincsenek erre kötelezve, még akkor is, ha csak három vagy akár két személy mondaná közösen. – A zsolozsmázás harmadik módja, ha valaki „egyedül” (a solo) mondja a breviáriumot. A breviáriumról szóló törvények folyamán gyakran emlegeti az egyház a „közösben” végzett zsolozsmázást, és kedvezményeket is fűz ehhez. Akár kórusban, akár közösen, tehát pl. másodmagával mondja va59
laki a breviáriumot, joga van ahhoz, hogy a kórus vagy társának a breviáriumát használja. Ez úgy értendő pl., hogy mindenki eleget tesz kötelezettségének, ha pl. a bencések, vagy ferencesek kórusán azoknak sajátos breviáriumát mondja. A szerzetes is viszont eleget tesz kötelezettségének, ha pl. egy világi pappal együtt a római breviáriumot közösben végzi. Az imaórák ideje is új szabályozást nyert. Nem parancs, hanem óhaj, azaz un. „direktív” törvény, hogy a breviárium részeit, az imaórákat a természetes nap megfelelő idejében mondják. Ez a hasznos, mivel az imaórákat éppen arra rendelte az egyház, hogy a napnak bizonyos óráit általuk megszentelje és lelki hasznot is az ilyen, egyes órákra széttagolt végzéssel lehet nyerni. Tartsák meg tehát a papok lehetőleg azt az időt, amely minden egyes imaórának a valódi ideje. Mindazonáltal eleget tesz kötelezettségének az a pap, aki a napnak huszonnégy óráján belül elmondja az összes imaórákat. Egy kivétel van csupán. A zsolozsma főrészét, a Matutinumot el lehet már mondani az előző nap délutánján is, de csak 14 órától (azaz du. 2 órától) kezdve. Ez a szűkszavú törvény több dolgot rejt magában: ez végezhető így, előre vételezve (anticipálás), akár kórusban, akár közösben, akár magában végzi valaki a breviáriumot. Nem tartozik azonban az anticipáláshoz a Laudes, a hajnali istendicséret imaórája, mert erről azt mondja, hogy kórusban és közösben, kora reggel kell elvégezni és így illik magában végzett zsolozsmázáskor is. Továbbá: bizonyos papi egyesületeknek megvolt az a privilégiuma, hogy már déli 12 órától kezdve szabad volt anticipálni, ez a kiváltság megszűnt, amint a Rubrikák Kódexét közzétévő Motu proprio előszava világosan mutatja. Lehetséges, hogy a Szentszék adományoz újabb kiváltságokat ezen a téren, amíg azonban ez meg nem történik, a délután 2 óra előtt végzett Matutinum elmondása érvénytelen lenne. Az esti imaórát, a Vesperát kórusban és közösben mindig a délutáni órákban kell mondani. Van azután az egyháznak a hivatalos és szép esti imádsága, a Befejező óra (Completorium); szerte a világon, így hazánkban is nem egy templomban végzik el ezt a hívek saját nyelvükön. Az egyház most azt akarja, hogy a breviáriumot végzők életében is ez az imaóra legyen az esti imádság és ezért azt a privilégiumot adta, hogy a Completoriumot mindig a nap végén lehet elmondani, mint a nap utolsó imádságát, még akkor is, ha a Matutinumot, amely voltaképpen a következő napnak az első zsolozsmás imádsága, elővételeztük volna. Hogy egészen esti imádsággá tegye a Completoriumot, az új törvény elrendeli, hogy ha a nap végén mondják, akkor a Confiteor előtt mondandó Páter noster helyett lelkiismeret-vizsgálatot tartsanak, akár kórusban, akár közösben, akár magányosan és utána mondják el a bűnbánat imádságát, a Confiteort. – Új, hogy az antifónákat kivétel nélkül mindig az egész zsolozsmában teljes egészében el kell mondani nemcsak a zsoltár után, hanem a zsoltár előtt is. Voltaképpen keveset mondtunk el a Rubrikák Kódexének ismertetésében. Keveset azok részére, akik hivatásszerűen forgatják a Missale és a Breviárium évszázados, ősi imáktól megszentelt lapjait. Eleget azonban mindenesetre és reméljük, nem túlságosan sokat azok részére, akik a földön vándorló anyaszentegyháznak nagy tömegét képezik, a hívők seregének. Ezeket is érdeklik ezek a liturgikus reformok, hiszen papjaik vezetésével ők is részét képezik a küzdő egyháznak, amelynek krisztusi áldozata és zsolozsmázó imádsága Krisztus kórusává avatja az egész világot. Átmeneti újítások a Zsinat előtt 1. A Rubrikák új kódexe alapján megjelent a Római Misekönyv hivatalos kiadása (editio typica) 1962 áprilisában. A régi, immár használhatatlanná vált utasítások, a „rubrikák” helyett a Rubrikák kódexének Általános utasításai, valamint a misére vonatkozó szabályok gyűjteménye található a misekönyv elején. Az új rubrikákat a misekönyvben végig következetesen érvényesíteni kellett, ezt a munkát az editio typicaban teljes mértékben elvégezték. Új volt a kalendárium is, azaz az ünnepek sora az egyházi évben, amint azt a Rubrikák kódexe rendezte. Mivel azonban a törvénykönyvben minden változást felesleges lett volna bevenni, a breviárium és a misekönyv új kiadására a Rítusok Szent Kongregációja 1960. október 5-én a kiadók részére részletes utasítást tett közzé (Ordinationes ad editores), amely 777 pontból állott, ezek szerint készült el a misekönyv új mintakiadása. Elég nagy a különbség az eddig használt misekönyv és az új között. Mindjárt a misekönyv elején található a mise mondásának részletes szabályzata (ritus celebrandi), ebben is észlelhetünk változásokat. Mindenütt végrehajtották a Rubrikák kódexének rendelkezéseit, 60
mint például a miserészek új neveinél, a liturgikus idők elnevezéseinél. Kisebb jelentőségű egyszerűsítések is vannak benne, ma már közkeletűek lettek, pl. a birétum (liturgikus papi süveg) használata a misénél tetszőleges lett, nem kötelező. Jelezve van, mikor marad el bizonyos alkalmakkor az „előmise”, a letérdelés a „Flectamus genua” (hajtsunk térdet) felszólításra. Mindenütt közli a rubrika az énekes misének pontos rítusát, amikor a pap diakónusok nélkül mondja a misét, ebben akkor az oltárfüstölés is megengedett lett és máig így van. A kilenc liturgikus idő neve címként mindenütt szerepel a misekönyvben, az egyes vasárnapok, köznapok, oktávák, vigíliák, ünnepek mindig az új liturgikus néven és rangfokozattal vannak ellátva. A nagyhét természetesen az 1956 óta bevezetett megújítás rítusa szerint volt olvasható. A szentek miséi közül hiányzanak a Rubrikák kódexe által eltörölt ünnepek, viszont benne vannak az utóbbi kiadások óta elrendelt újabb ünnepek miséi a megfelelő napokon, mint például Mária királynőé, Szent József Munkásé, Szent X. Piusé stb. A votívmisék, vagyis a hívek kívánságára végezhető misék száma hattal bővült. Új votívmisék voltak a következők: az ezüst- és aranymenyegző évfordulójára való mise, szerzetesek és szerzetesnők fogadalomtételére való misék, a papi hivatásért való könyörgő mise, másik mise a papi hivatások megóvására, mise a szerzetesi hivatások kérésére és megóvására. Az új votívmisék szövege gazdag gondolatkincset tartalmaz és szövegezésük majdnem mind az egyház régi korából való. A legjelentősebb változást egy eddig alig figyelemre méltatott részben találhatjuk: ez a „Némely helyeken mondható misék” (pro aliquibus locis) fejezete. Új engedmény volt, hogy az itt olvasható miseszövegeket bárhol, bárki használhatja, 1962-ig ugyanis csak ott lehetett élni velük, ahol erre a Szentszék engedélyt adott. A változás abban áll, hogy az eddig itt található misék közül tizenhatot kihagytak. Ezek közül kilenc Jézus bizonyos helyeken eddig megült ünnepeinek a miséje, három Szűz Mária helyi ünnepeinek miséje, kettő pedig szenteké (Szent Filoménáé és Nepomuki Szent Jánosé). Új mise viszont huszonhat került bele, tetszőleges felhasználásra. Öt közülük olyan ünnep, amelyet a Rubrikák kódexe megszüntetett mint egyetemes egyházi ünnepet: Kereszt megtalálása (máj. 3.), János evangélista május 6-i ünnepe, Mihály főangyal megjelenése (május 8.), Péter bilincsei (augusztus 1.), István első vértanú megtalálása (augusztus 3.). Ezen ünnepek miséi az 1962-es misekönyvben most ebbe a részbe kerültek, hogy használhatók legyenek olyan helyeken, ahol az ünnepet mint helyi ünnepet meg lehet ülni. – Tizenegy szentnek az egyetemes egyházban volt eddig is ünnepe, de mivel csak a közös részből veendő miséjük volt eddig, most saját, új miseszöveget kaptak, ezentúl használható bárhol az új is. Az egész egyházban jelentős szerepet vivő szenteket tüntetett ki az 1962-es misekönyv szép, új szövegekkel; ezek: Szent Ambrus, Szalézi Ferenc, Benedek apát, Páduai Antal, Páli Vince, Vianney János, Bernát, Ágoston egyháztanító, Nagy Terézia, Borroméi Károly, Keresztes János. – Tíz másik szentnek nincsen az egyetemes egyház kalendáriumában ünnepe, de mivel ezeknek a szenteknek az ünnepe sok helyen megvan a partikuláris naptárakban és tiszteletük is eléggé elterjedt, saját misét kaptak. Ilyenek például: Cabrini Franciska, Észak-Amerika első szentje; Chanel Péter, Óceánia első szentje, Grignion Lajos, a „tökéletes Mária-tisztelet megalapítója”, Cottolengó József, Don Bosco példaképe; Savio Domonkos, Don Bosco első tanítványa, Goretti Mária és mások. Sajnos; ezek a „némely helyen mondható misék” az 1970-es Missaléból kimaradtak. 2. Közben beszámolunk egy liturgikus újításról, mely hosszú ideig vajúdott és a Zsinat előtti periódusban lelte meg a beteljesülést: a miseruha visszaállítását az ősi formában. Tudjuk, hogy a külső jelenségek egyházunkban változásoknak vannak alávetve, nem maradnak évezredeken át azonosak, csupán a lényeges dolgok, így van ez a miseruhával is. Az első keresztény századok idején egyáltalán nem is volt külön miseruha: ugyanazokban a ruhákban mutatták be a szent áldozatot, amelyekben a világban jártak, legfeljebb ünnepi ruhákat öltöttek magukra a papok. – Az ókeresztény kor vége felé, tehát az V-VI. században már rendszerint a napi életben is használt köpeny volt használatos a szentmisénél. Az egész római birodalomban divatos volt ez a hosszú, kerek köpeny. Beborította az egész testet köröskörül, nem volt rajta semmi kivágás. Kezüket úgy tudták használni, hogy jobbról-balról felgöngyölítették, s így szép redőkben omlott le karjukról. A görögök „felonion”, a latinok „paenula” néven nevezték, az afrikai és galliai keresztények pedig népi elnevezéssel „kazula”, azaz „kis ház” gyanánt emlegették. – A középkorban ez a ruha a mindennapi életből eltűnt, és csupán az istentiszteletnél maradt meg és ekként liturgikus ruhává lett. A középkor folyamán csakhamar kivágásokat al61
kalmaztak rajta. A latinok oldalt vágták ki, de csak annyira, hogy azért egészen csuklóig ért. A keletiek ellenben elölről vágták föl, egészen a mellig, és manap is így használják a miseruhát, amely hasonlít a mi vecsernyepalástunkhoz. Nyugaton azonban, sajnos, a divat tovább változott. A reformáció korában már annyira ment a kivágás, hogy a pap karjai majdnem egészen szabadon maradtak, éppen csak a vállát borították még be a selymek. A barokk s főképp a rokokó művészete jobb ügyhöz méltó buzgalommal vetette magát rá a kazulák díszítésére, amely már a vállat sem borította be egészen, a karokat teljesen fedetlenül hagyta, a kazulának pedig elülső részét mindinkább kicsinyítette, úgyhogy a végén teljesen hegedű formája lett az elülső résznek. Ezzel a kazula ruha-jellegét egészében elveszítette. A múlt század dereka táján indult el a régit restauráló, visszaállító mozgalom. Belgiumban, Franciaországban, Angliában, Németországban kezdtek beszélni és írni arról, hogy állítsák vissza az ó-keresztény kazulának formáját, abban az időben gyakran „gótikusnak” is nevezték. Különösen Bock Aix-la-Chapelle-i kanonok és Dóm Pugin angol bencés voltak a mozgalom szószólói, egyes egyháziruha–készítők pedig csakhamar elkezdették a gyártást. Rómában a Rítusok kongregációja felfigyelt az ügyre és tanulmányozásra adta ki a kérdést 1858-ban. Öt évig tartott a tanulmányozás, 1863. augusztus 21-én jelent meg a dekrétum, mely eltiltotta az „új” divatot. Hozzáfűzte azonban, hogy a Szentszék megkérdezése nélkül tilos az újdivatú kazulák használata. Minthogy a dekrétumot csak a főpásztorokkal közölték és nem tették közzé, s a Rítuskongregáció döntvény-gyűjteményébe sem vették föl, az „ókeresztény” kazulák divatja tovább terjedt. Szent X. Pius a híres bécsi professzornak, Swobodának meghagyta, hogy népszerűsítse a kazulának ezt a helyreállított formáját. Voltak túlzások is, mire a rítusok kongregációja 1925– ben újra kijelentette, hogy a püspököknek ebben az ügyben a Szentszéket kell megkérdezniük, és egyúttal közzétette az eddig ki nem adott 1863-iki dekrétumot. A bizonytalanság megszüntetésére azután végre a Szentszék végleges döntést hozott: 1957. augusztus 20-iki dekrétummal kihirdette, hogy az ordináriusok adhatnak egyszer s mindenkorra engedélyt az ősi formákra visszaállított kazulák gyártására és használatára, amely már mindenütt a világon, így minálunk is, mind inkább meghódítja a hívek tetszését. (137)
VI. AZ ISTENTISZTELET ÁLTALÁNOS MEGÚJHODÁSA A liturgia kérdése a zsinaton Négy éven keresztül (1962-65, októbertől decemberig) ez a látvány ragadott meg mindenkit Rómában, a Szent Péter bazilika előtti téren. Csütörtök kivételével minden hétköznap félkilenc tájban látni lehetett a Róma minden részéből vágtató elegáns autóbuszokat. A hatalmas üvegablakok mögött violaszín villan: mindenfelől a Piazza San Pietróra tartanak és a roppant téren gyülekeznek a világegyház püspökei. Előírás szerint talpig viola reverendában vannak, karingben és mantelettával, mert csak a nyilvános üléseken vesznek részt pluviáléban és mitrával. Az un. általános gyűléseken – congregatio generális – az említett püspöki díszruhát, nem a liturgikus öltözéket viselik. Azután fölmentek a bazilika lépcsőin minden oldalról és ki-ki elhelyezkedett a kétoldali lépcsőzetes tribünön a maga kijelölt helyén. 1. Nagy meglepetést okozott 1962-ben, hogy a zsinat adminisztratív megszervezése, mintegy megalakulása után a tárgyalás nem – a nyomtatásban kiadott „schema” sorrendje szerint a dogmatikus teológia tárgyalásával kezdődött, hanem a szent liturgiáéval. Különböző okai lehettek ennek, de nem tévedünk, ha a liturgia fontosságát is számításba vesszük. Hiszen a liturgiáról szóló konstitúció világosan kimondja, hogy „a zsinat különleges módon tartja feladatának a liturgia gondozását és megújítását”. Az ok pedig az, hogy a zsinat „célul tűzi a keresztény élet fokozását a hívek között és az egyházi intézményeket, amennyiben változásoknak vannak alávetve, korunk szükségleteihez mindinkább alkalmazni”. A liturgiának ez az adaptációja a római liturgiát érinti, más katolikus rítusokat csak annyiban, amennyiben a dolog természetéből következik. Az egyház történetében először fordult elő, hogy egyetemes zsinat ünnepélyesen kijelenti minden katolikus rítus egyenjogúságát, azoknak további fenntartását és védelmét. Ezt eddig csak a pápák maguk tették meg. (138) 62
2. A kor szükségleteihez való alkalmazkodás (adaptatio) nagyon sokat foglalhat magában. Mennyi minden fér ebbe a fogalomba, azt mutatja, hogy milyen sok előterjesztés történt írásban és szóban a liturgia területén. Először még a zsinat megkezdése előtt: mindenfelől kötetekre rúgó prepozíciók futottak be a zsinatot előkészítő liturgikus bizottsághoz. Többek között ezek az előterjesztések is alapul szolgáltak ahhoz a nagyon gondosan elkészített „schema”-hoz, amelyet a központi bizottság változtatásai után a zsinati atyák tárgyalni kezdtek, s amelyhez még az ülések során is számos újabb javaslat futott be. November közepén a liturgia tárgyalása már befejeződött, számot vethetünk arról, ami történt. Az első, amit megállapíthatunk az, hogy nagyon eltérő irányokat mutatott, kik mit tartottak szükségesnek a korviszonyokhoz való alkalmazkodás terén. Ezért aztán inkább az az irányzat került felül, amely sok esetben az illető ország vagy terület püspöki konferenciáira, vagy akár az egyes püspökökre bízza a közelebbi megoldást a liturgia valamelyik területén, mert egyetemes intézkedés éppen a különbözőségek miatt kérdéses volt. Példákat hoztak fel arra, milyenek ezek a különbözőségek. A csók a nyugati kultúra szimbolikájában a baráti, testvéri szeretet jelképe, és mint ilyen került az Ókor óta alkalmazásra a liturgiában, az ünnepélyes misében és a papszentelésnél. Indiában viszont a csóknak egyértelműen csupán szexuális jelentése van. Éppígy nehézséget okoz Ázsiában a Szentléleknek galamb képében való ábrázolása, a galamb ugyanis a nemi kicsapongás jelképe. A nyál használata ugyanezen területeken a keresztség kiszolgáltatásánál lehetetlen volt, mert egyértelműen a megvetés szimbólumául szolgál. A nagy ünnepek fehér liturgikus színe Kínában éppen az ellenkező hatást éri el, mert a teher a gyász színe. A vörös szín viszont Japánban okoz nehézséget. A liturgiában az istenszeretetet jelképezi, s ezért a vértanúk ünnepein és a Szentlélek miséiben alkalmazzák, a japánoknál viszont alkalmatlan, miért ott a vörös a gyűlölet jele. A szakrális tánc kérdése is érdekes módon problémát okoz. Magam is találkoztam nagyon intelligens 26 éves nigériai teológussal, aki nagyon becsüli hazája hithirdetőit, csak éppen a tánc kérdésében nem tud velük egyetérteni. Ennek tudatában nem lepett meg, mikor a zsinat sajtójából értesültünk, hogy Indonéziában Van Bekkum püspök egyházmegyéjében megengedte a misék után a hívőknek a szent táncot, mert különben nem érzik, hogy imádkoztak és Istennek áldozatot mutattak be. A búzaszentelő és a keresztjárónapok ideje az európai évszakok szerint igazodik, Brazíliában, illetve DélAmerikában, Ausztráliában akkor a gazdasági év vége van. A Rubrikák kódexe már részben segített ezeken a nehézségeken, az illető országok püspöki karára bízva e napoknak más időre helyezését, úgyszintén a színek megváltoztatását is a Szentszékkel egyetértésben. 3. A zsinat alkalmával kiderült azonban, hogy egyes körök mind ennél sokkal többre vágynak. A zsinati atyák nagyobb része nagyobb szabadságot kért a Szentszéktől a liturgia terén, hiszen a teljes megkötöttség valójában csupán négyszáz év óta, a Tridenti zsinat óta van érvényben, mely a liturgikus intézkedés jogát teljes egészében a Szentszékre ruházta. Voltak viszont – kisebb számban – akik ezt a megkötöttséget fenn akarták tartani; sokan úgy vélték, hogy a két álláspont között egy középutas megoldás lesz a zsinat eredménye. Különösen a liturgikus nyelv kérdése váltott ki sok vitát és kétségtelenül rámutatott néhány, a Szentszék szándéka ellenére keletkezett gyakorlatra, így például a zsinaton mondották, hogy az indiai krishnagari egyházmegyében sokhelyütt bengáli nyelven mondják a misét, a keletiek gyakorlatáról pedig IV. Maximos Saigh antiokiai melkita pátriárka nyilatkozott francia és nem latinnyelvű, nagy feltűnést keltő beszédében. „Minden nyelv liturgikus nyelv” – jelentette ki a pátriárka, ő volt az is, aki az amerikai melkitáknak megengedte a liturgia végzésénél az angol nyelvet, amit azután a Szentszék megtiltott, XXIII. János pápa ellenben személyesen jóváhagyott. Mindez arra mutatott, hogy sok a kívánalom. Általános vélemény szerint biztosra vették, hogy az egykori „előmisében” legalább a szentlecke és az evangélium, a nép nyelvén hangzik majd föl, még pedig a celebráló ajkáról, akár pap, akár diakónus legyen az. A nagymisén a felajánlás idején tervbe volt véve az un. „közös könyörgés”, vagy „egyetemes könyörgés”, imádságok az egyház különböző szándékaira, ezeket a nép nyelvén mondja majd a pap, a nép pedig litániaszerű feleleteket ad. Viszont a zsinat elején az is biztosnak látszott, hogy az egész misét sehol sem fogják a nép nyelvén végezni. Az afrikai püspökök akkor egyöntetűen a latin nyelv mellett nyilatkoztak, mert a sok afrikai nyelv bábeléből nem találtak más kiutat. A valóság óriási módon rácáfolt a Zsinat első ülésszakának találgatásaira: kilenc év múlva minden népnek minden liturgikus könyvét a népnyelveken használják. A szentségek és szentelmények kiszolgáltatásánál vi63
szont egyre inkább terjedt a Rítuskongregáció engedélyével a nemzeti nyelvű rituálé. 4. Magától értetődő, hogy szélsőséges és keresztülvihetetlen álmodozások is felhangozhattak a zsinati üléseken, tekintve az ott uralkodó tökéletes szólásszabadságot, így például a XII. congregatio generalison egy fülöpszigeti püspök, Mons. Duschak, ama kalandos terv mellett tört lándzsát, hogy legyen a latin nyelvű mise mellett a nép számára egy „ökumenikus mise”. Ebben ne legyen semmi a szentmise történetileg kifejlődött rítusaiból, amelyeket külön magyarázni kell, kövesse az egész az utolsó vacsora rítusát, „a hangsúly legyen a szentíráson” – mondotta Duschak püspök. Ha a múlt századok embere teremthetett rítusokat a mise részére, miért ne tehetné meg ugyanezt az egyetemes zsinatok legnagyobbika? A lehetőségtől azonban a megvalósulásig hosszú az út. Egyetemes zsinat nem foglalkozhat gyakorlati részletekkel. Éppen ezért, mint a zsinat elnöksége többször hangsúlyozta, s az atyák el is fogadták, a zsinat az alapelveket szegezi le, a részletes megvalósítás pedig a zsinat után felállítandó, szakértőkből álló bizottság feladata lesz. Így is lett. 5. Az elvek eléggé részletes fogalmazást nyertek, így például mint vörös fonál húzódik végig a liturgia megvitatásánál a mindig visszatérő gondolat: a liturgiának közösségi aktusnak kell lennie, azon a jelenlévők minél cselekvőbben vegyenek részt. A konstitúció ünnepélyesen kijelenti, hogy „az anyaszentegyháznak mi sem kedvesebb, mint, hogy minden hivőt a liturgikus cselekményekben való teljes, öntudatos és aktív részvételre neveljenek.” Ez. a zsinaton hangoztatott legfontosabb alapelv, amelyet elsősorban a nyelvi engedményekkel, a nép „szorgos és türelmes liturgikus oktatásával”, a cselekvő részvétel módozatainak megvalósításával kell elérni. Más fontos alapelveket is törvénybe iktatott a zsinat, így például azt, hogy minden liturgikus könyvet: a misekönyvet, breviáriumot, rituálét és pontifikálét – felül kell vizsgálni és újjá kell alkotni (instaurare); a cél az, hogy a nép az isteni dolgokat, amelyeket a liturgia jelez, világosabban megérthesse. Ezért ezeket a liturgikus könyveket néhány éven belül újra ki kell adni, az előírásokat tartalmazó rubrikákban a nép részvételére nézve is legyenek előírások. Az alapelv a könyvek, megváltoztatásánál az legyen, hogy az egészséges hagyomány figyelembevétele mellett a haladásnak is út nyíljék. Mindez kilenc év után meg is valósult. 6. Újabb alapelv, az eddig elmondottakra való tekintettel, hogy a liturgiát a népek lelkületéhez és szokásaihoz kell alkalmazni, ezt az elvet a zsinat kifejezetten hirdette. A főpásztorok, illetve a népek püspöki karainak konferenciája szabja meg az alkalmazkodás kereteit, úgyszintén a liturgikus nyelv használatának határait, mindkettőt a Szentszék elé terjesztve. A püspököknek így valóban az eddigihez képest jelentősen több szerep jutott a liturgia terén való intézkedésre. Az alapelvek világos megfogalmazása mellett azonban szép számban találhatunk olyan megoldásokat is, amelyek maguk után vonhatnak vagy magukban rejtenek intézkedéseket. Alapelgondolás volt például, hogy a szentmise rendje (ordo missae) újra alkotandó, úgy, hogy egész elrendezése és egyes részei világosabbak legyenek. A beadott és elhangzott javaslatok közül a következők valósultak meg: az „előmise” helye nem az oltárnál lesz a közösségi miséknél, hanem a hívőkhöz közelebbi helyen; megritkítják a keresztvetéseket, térdhajtásokat a misében. A prefációk száma bővül, például vasárnapi, templomszentelési, adventi prefációval; elmarad az utolsó evangélium és hasonlók. A szentmisében az olvasmányok (szentlecke, evangélium) egy évre vannak rögzítve és évenként ismétlődnek. Jobb lesz, ha a szentírás sosem olvasott részei is sorra kerülnek, ha ez a rendszer két-három évre terjed. Javaslat hangzott el arról is, hogy a püspökök bizonyos meghatározott esetekben megengedhessék a két szín alatti áldozást is a híveknek, a „schema” is tartalmazta ezt az engedményt. Sok püspök helyeselte is ezt, mint a németek s az Egyesült Államok püspökei, de nem tartották gyakorlati szempontból kivihetőnek az afrikai és az ázsiai püspökök. Úgyszintén nem igényelték ezek a közös-misézést (koncelebrációt), amikor több pap közösen áll az oltárnál és egyszerre végzi a szentmisét. Ezt az engedélyt a zsinati atyák bizonyos esetekben a monostorokra kívánták korlátozni, valójában sokkal kiterjedtebb lett. 7. A XIV. kongregáció generális november 7-én kezdte tárgyalni a szentségek liturgiáját. A felnőttek keresztelésénél, amely különösen a misszóikban aktuális, felvetették a katekumenátus bevezetését, ez a liturgiában is bizonyos rítusok elrendelésével jár majd, amelyekkel fokozatosan avatják őket a keresztény ember méltóságába. Az egyes bennszülött népek avatási szokásait is be lehet iktatni a keresztség rítusába, amennyiben azok nem ellenkeznek a keresztény hittel. A gyermekek keresztelésének rítusát módosítani kell olyan érte64
lemben, hogy kiderüljön: egy még értelmének használatában nem lévő csecsemőről van szó, például ne kérdezzék tőle, hogy meg akar-e keresztelkedni. Jobban kell ezért a szülők szerepét kidomborítani a rítusban. A keresztvizet nemcsak húsvétkor lehet majd szentelni, hanem szükség szerint rövid formulával magában a keresztelés rítusában. Az „utolsó kenet” sok félreértést okozó nevét a zsinat a „betegek kenete” névre változtatta. A szentségek kiszolgáltatásának sorrendje lesz: a gyónás, a betegek kenete és azután az áldozás, amely eddig az utolsó kenet előtt történt. A kenések számát is le kell csökkenteni, magát a szent kenetet ismételni lehet majd, ha a betegség hosszabb ideig tartott, akkor is, ha nem forog fenn újabb halálveszély esete. – A papszenteléseknél a püspök buzdító beszéde, amely eddig latin nyelven hangzott el, a nép nyelvén lenne végzendő. Az összes szertartásokat szakértőkből álló bizottságnak kell felülvizsgálnia és egyszerűsítenie. A házasság rítusában a zsinat nagyon óhajtja, hogy az egyes nemzetek sajátos szokásait gondosan megőrizzék, ebben a szentségben találhatók ugyanis a legnagyobb különbségek az egyes népek között, például sehol sincs meg a házassági eskü a házasság rítusában, csak nálunk. A missziós területeken pedig be lehet iktatni, az illető terület püspökeinek rendelkezése szerint mindazokat a népi szokásokat, amelyek a házasság alkalmával használatosak. Ügyelni kell arra, hogy a házasságkötésnél asszisztáló pap a házassági beleegyezést mindenképpen kivegye a házasságot megkötőktől. A házasságot rendszerint szentmise keretében kell megkötni, az evangélium után mondott szentbeszéd után – eddig ez a mise megkezdése előtt történt; a mise keretében elhangzó áldást pedig népnyelven kell végezni. Meg kell reformálni a szentélmények, rítusát is, így többek között a temetését is. Amint láthatjuk, a zsinat utáni időre várt a szentségek és szentelmények rítusának újjáalkotása, akárcsak a szentmise rítusáé is. 8. A schema IV. fejezete alapján a zsolozsmával is foglalkozott a zsinat. Mindjárt elöljáróban meg kell jegyeznünk, hogy a zsolozsma, avagy az azt tartalmazó breviárium nem kizárólag a papokat érdeklő dolog, hanem az egész egyház ügye. Amint a zsinat konstitúciójának szövegében hangsúlyozta, az egyház a szent zsolozsmát minden keresztény nevében és az ő javukra imádkozza, a szentmiseáldozat bemutatása mellett, a Mindenhatóhoz. Amint a szentmise nem a papnak privát ügye, úgy a zsolozsma sem az. A breviárium rövidebb lesz, mert a zsoltárokat hosszabb időtartam keretében kell elvégezni. Megváltozik a zsoltárok szövege is, mert a XII. Fiústól fakultatívnak kijelentett zsoltárszöveg újabb revíziónak lesz alávetve. Ugyanígy a vallásos költészet gyöngyeit, a breviárium himnuszait is visszaállítják eredeti szövegeik szerint. 1630 körül ugyanis Vili. Orbán túlzottan klasszikus latinra és önkényesen dolgoztatta át azokat. A breviárium olvasmányaiban, a lekciókban nagyobb mértékben olvastatják majd a szentírást, mint eddig, a szentek életéről szóló lekciókat pedig a szigorú történeti kritika szellemében revidiálják. 9. A liturgikus vagy egyházi évvel is foglalkozott a zsinat a schema V. fejezete alapján. A zsinat megfontolta, hogy az egyházi évet is meg kell újítani, instaurálni, úgy, hogy annak eredeti jellege minél jobban kidomborodjék s a hivők áhítatának növelésére alkalmasabb legyen. A javaslatok alapján a zsinat utáni bizottsági munka vissza akarja állítani és jobban megvilágítani az advent jellegét; két saját prefációt is adott ennek a szent időnek; az egyiket december 16-ig, a másikat december 17-től karácsonyig; a karácsony előtti hét napnak, az Ó-antifónák napjainak (december 17-23) pedig saját miseszövegeket. – Az Úr napja, a vasárnap vissza kell, hogy kapja eredeti jellegét: azt, hogy Krisztus feltámadásának emléknapja, amelyen a megváltásba kapcsolódásunk megtörtént s ezért saját keresztségünknek is emléknapja. – A nagyböjt szent negyven napját is a zsinat megreformáltatja, legyen az újra a bűnbánat és vezeklés, a lélek gyakorlatainak ideje, bár a böjti fegyelem enyhítését megtartja és nem kívánja szigorítani. – Minthogy a liturgikus év elsősorban Krisztus misztériumának megünneplése, Mária és a szentek ünnepeire vonatkozóan a zsinat elvként állapítja meg, hogy az egyetemes egyházban csak azokat a szenteket kell megünnepelni, akiknek valóban egyetemes jelentőségük van, a többit az egyes nemzetek, egyházmegyék, szerzetesrendek tiszteljék a liturgiában. A reformbizottság a zsinat után valóban végrehajtotta ezt az elvet, a szentek ünnepei meg is csappantak, de annál jobban előtűnik az egyház valódi esztendeje és annál nagyobb jelentősége lesz a megmaradt kisebb számú, de nagyobb jelentőségű szentnek. A zsinat elvben, röviden, de annál nagyobb hathatósággal, állást foglalt az un. világnaptár kérdésében is. Tudvalévő, hogy már mintegy negyven éves az a mozgalom, amely céljául tűzte ki az 65
állandó naptár megteremtését. Az ezt szorgalmazó szövetség (World Calendar Association) többször fordult már annak idején a Népek Szövetségéhez, újabban pedig az ENSZ-hez. Azt akarja, hogy minden évben a hét napjai mindig ugyanarra a dátumra essenek. Mivel ezzel a naptárral a húsvétnak ezernyolcszáz év óta mozgó ünnepe is mindig ugyanarra a vasárnapra esnék, érthető lenne, ha az egyház vonakodnék ilyen kalendárium bevezetésétől. Ebben az esetben viszont szakadék keletkeznék a polgári élet és az egyházi között. A zsinat tehát kijelenti, hogy hajlandó a maga részéről alkalmazkodni bármely rendszerű világkalendáriumhoz, ha ezt elfogadták. Egy feltétel van csupán, hogy a hét napból álló hetet megtartsák. 10. A zsinat végül foglalkozott az egyházi zene és az egyházművészet kérdéseivel is. Bár lényegileg ebben semmi újat nem hozott, aláhúzottan jelentette ki az alapelvet: az egyház nem ragaszkodik semmihez csak azért, amiért régi és semmi újat, semmiféle nép sajátos kultúrájából eredő dolgot, vagy a technika haladásából származót el nem utasít, míg az nem ellenkezik a liturgia szent jellegével. A legfontosabbakat említem csak meg a zsinaton felvetődött gondolatok közül. A schema VI. fejezete a liturgikus felszerelést tárgyalta, meg akarják hagyni ugyan az eddigi, az anyagra és a felszerelés alakjára vonatkozó törvényeket, de a püspöki konferenciáknak joga lesz majd ezen a téren is a szükséges változtatásokat eszközölni. – Javaslat hangzott el arról is, hogy a főpapi liturgikus jogokat azokra korlátozzák, akik püspökök, szerzetes apátok, vagy különleges joghatósággal felruházott személyek, vagy olyan prelátusok, akiknek a Szentszék külön rendeletben ezek használatára engedélyt ad. Ez valóra is vált. A szentzenére vonatkozóan utoljára teljes részletességgel az 1955-iki „Musicae sacrae disciplina” kezdetű apostoli konstitúció és az 1958. szeptember 3-iki szentzene-törvénykönyvet tartalmazó Instrukció mindent elmondott. Mivel az utóbbi közvetlenül XII. Pius halála után jelent meg, alapvető jellegét nem vették kellő figyelembe és nem is hajtották még megfelelő módon végre. A zsinaton foglalkoztak a gondolattal, hogy befejezik a liturgikus énekeskönyvek kritikai kiadásait (a Responsoriale Romanum még nem jelent meg), és a X. Pius óta kiadottakat javított kiadásban teszik közzé. A missziókra vonatkozóan a zsinat foglalkozott azzal is, hogy a bennszülött népek sajátos zenéje és zenei hangszerei is megfelelő alkalmazást kaphassanak a liturgiában. Valóban már eddig is megjelentek sajátos hazai dallamkincs alapján komponált misék egész Afrikában, Kínában és Indiában, s ezeket a miséket hazai hangszerek kísérik. A zsinaton említették a chilei püspökök, hogy a harmóniumot náluk nem is ismerik, orgonáról számos templomban szó sem lehet és ezért szokásos náluk a gitárszóval kísért egyházi ének. Az egyházművészet területén nagyon hasznosnak látszik majd a zsinaton hangoztatott alapelv: az egyháznak nincsen saját egyházművészeti stílusa és irányzata. Korunkban is szabad kell, hogy legyen minden időnek és kornak, és minden népnek és fajnak sajátos művészete; ha kellő áhítattal valósítják meg, mindegyik alkalmas arra, hogy a liturgia szent helyeit felépítse és feldíszítse. A liturgia zsinati tárgyalása mindenesetre azt a mondást illusztrálta, amelyet XXIII. János pápa a zsinat első ülésszaka alatt egy kihallgatás alkalmával mondott: „Róma városa tele van múzeumokkal, de az egyház nem múzeum. A múlton túl kell lépnie és haladnia kell a korral.” (139) A liturgia megújításának elrendelése a zsinaton A liturgikus előkészítés munkálatairól legyen elég csak annyit mondanunk, hogy az 1962–iki első ülésszak után a zsinati atyák észrevételei a liturgiáról 1057 gépelt oldalt tettek ki. Akinek módjában állott kissé betekinteni az ügyvitelbe, tudja, csak nyomtatásban mi előzte meg a liturgikus konstitúciót: először a zsinat előkészítő bizottsága kiadta az Acta et documenta címen összegyűjtött, a zsinatot megelőző püspöki javaslatokat, ennek II. kötete a liturgikus skémának anyagát tartalmazza. Ennek alapján a Liturgikus előkészítő bizottság munkáját (Schema constitutionis de sacra liturgia) a Központi Bizottság 1962 októberében a zsinat elé terjesztette, mert a liturgia ügyének tárgyalását tűzte ki XXIII. János pápa elsőnek. Már ezen az eredetin is változtatott a Központi bizottság, így került az atyák kezébe (Schemata constitutionum). Az első ülésszak során az eredeti öt füzet, mely a liturgikus konstitúciót tartalmazta, átalakult. Először közzé tették az atyák hozzászólásainak összegezését (Módi a Patribus propositi) szintén öt füzetben, majd mindezek alapján az alapszöveget – sok helyen nagyon alaposan – kijavították. Ezt a kijavított szöveget is kiadták 66
(Emendationes a Patribus postulatae), immár tizenegy füzetben. Részenként szavazták meg azokat és így elkészült a Szent liturgia konstitúciója. 1. A kihirdetés a II. nyilvános ülésen 1963. dec. 4. Reggel kilenc órakor a zsinati atyák liturgikus öltözékben fölvonultak és elfoglalták helyüket. A misét a Szent Kollégium elnöke, Tisserant bíboros celebrálta, elmondván a Szentháromság miséjét. A Veni Creator eléneklése után Felici érsek, a zsinat főtitkára jelentette VI. Pál pápának: „Szentséges Atya! A Szent liturgia konstitúcióját elfogadta 2147 atya, ellenezte négy”. Viharos taps a zsinati atyák részéről. A pápa ezután ünnepélyes formulával kihirdette a konstitúciót: „A szent és egy Háromság, az Atya, a Fiú s a Szentlélek nevében! Az imént felolvasott határozatokat a szent egyetemes II. Vatikáni Zsinaton egybegyűlt atyák elfogadták. És mi: Krisztustól elnyert apostoli hatalmunknál fogva e határozatokat az atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, elhatározzuk és elrendeljük, és amit ekként zsinatilag elrendeltünk. Isten dicsőségére közzétevését parancsoljuk”. A zsinat főtitkára ezek után fölolvasta a Szentatya rendelkezését, hogy 1964. február 16–án, nagyböjt I. vasárnapján lép életbe a liturgikus konstitúció. Időközben a pápa gondoskodik arról, hogyan és milyen módon hajtsák végre a zsinat határozatait. A pápa ezután trónján ülve, buzdító beszédet intézett az egyetemes zsinat résztvevőihez. A Szentatya nyomatékosan hangsúlyozta a liturgia új fogalmazását, a liturgián ugyanis nem egyszerűen a szertartások összességét kell érteni. „A szent liturgia – jelentette ki VI. Pál pápa – első forrása annak az isteni csereviszonynak, amely által az Isten életét maga közli velünk. A liturgia lelkűnknek első iskolája, s az első adomány, amelyet a keresztény népnek át kell adnunk.” (140) Valóban a zsinati konstitúció teljesen világosan fejezi ki ezt az új fogalmazást. A liturgia arra való, hogy a keresztény nép abban a kegyelem teljességét elnyerje. Hogy ez minél biztosabban történhessek meg, a zsinat elrendeli a liturgiának általános megújhodását, az instaurációt. A liturgia ugyanis, hangsúlyozza a zsinat, részben isteni parancson alapuló változatlan elemekből áll, de legnagyobbrészt változásoknak alávetett elemek képezik: ezeket az idők múlása szerint megváltoztatni lehet, vagy esetleg kell. (141) A reform célja hármas, amint a zsinati konstitúció kifejti: világosabban legyen kifejezve, amit a rítus jelenteni akar, a népnek könnyen kell .azt megértenie, végül a megújhodott liturgiában el kell érni a népnek tökéletes és cselekvő részvételét. A megújításnak progresszív módon kell történnie a zsinat rendelkezése szerint: azaz gondos teológiai, pasztorális, és történeti kutatás előzze azt meg. Azután: figyelembe kell venni a liturgia általános szerkezeti törvényeit és annak szellemét, számba kell venni az eddig tapasztaltakat; az új formák szervesen kapcsolódjanak a már meglévőkhöz; végül ügyelni kell arra, hogy ne legyenek számottevő különbségek egymással határos területeken (142). Első eszköz ennek a célnak elérésére: A liturgikus könyveket minél előbb felül kell vizsgálni (és újabb kiadásukat napvilágra hozni) „szakértőket kell igénybevenni és gondosan ügyelni arra, hogy a rubrikák a hívek szerepét is megjelöljék.” (143) 2. A püspöki testületek liturgikus jogköre. A középkor végén a reformáció beköszöntésével a XVI. százáé derekán valóságos liturgikus anarchia kapott lábra. A Tridenti zsinat emiatt – miután megteremtette az első valóban egyetemes római rítust – a püspököknek mindenféle liturgikus törvényhozói jogát megszüntette és a Szentszékre ruházta. Különösen a Rítusok szent Kongregációjának alapítása (1588) óta a püspököknek, illetve a helyi főpásztoroknak (ordináriusoknak) nem maradt egyéb joga, mint „annak szorgos ellenőrzése, hogy a szent kánonoknak az istentiszteletre vonatkozó előírásait gondosan megtartsák”. (144) Ez azonban gyökeresen megváltozott 1963-ban, amikor a II. Vatikáni Zsinat ünnepélyesen kihirdette, hogy a liturgiában való intézkedés joga az egyházat illeti, az egyház pedig ezt a jogát három fórumon keresztül gyakorolja. Az első fórum az Apostoli Szék, közelebbről a Rítuskongregáció, a második a törvény normája szerint a püspök, a harmadik fórum pedig a törvényesen megalakult területi püspöki kar. (145) Az egyes püspököknek juttatott liturgikus jogok a következők: Minden püspök, vagy ha tetszik több egyházmegye közösen Liturgikus egyházmegyei bizottságot alakítson meg, hogy ez a liturgia ügyét a püspök irányítása mellett intézze. – A püspök gondoskodjék arról, hogy a hívek minden rétege a maga szerepének megfelelő módon cselekvő részt vegyen a szent cselekményekben. – A püspöknek joga van megengedni a két szín alatt való áldozást, de csupán az Apostoli Szék által megállapított esetekben. – A főpásztor engedélyezheti több pap együttes misézését, a 67
koncelebrációt a törvény által megszabott esetekben. – Azokon a helyeken, ahol nincsen pap, a püspök kiküldhet diakónust vagy másvalakit az Isten igéje szolgálatára. – A püspök engedélyezheti a rádió vagy televízió általi továbbítást a szent cselekményekről. – A főpásztor véleményezése szerint bizonyos szentelményeket, különleges körülmények között, laikusok is kiszolgáltathatnak, azt azonban eddig nem tudjuk, melyek ezek a szentelmények. – A főpásztor egyes esetekben és kellő okból fölmentheti saját alattvalóját a zsolozsma elvégzésének kötelessége alól, teljesen vagy részben, azt is megengedheti, hogy más imádságot végezzen helyette, például a szentolvasót. Ugyanő engedélyt adhat arra is, hogy a pap a zsolozsmát egyes esetekben nemzeti nyelvű fordításban végezhesse el. (146) A területi püspöki karok jogait a következőkben állapítja meg a zsinati konstitúció. A püspöki karnak meg kell alapítania saját területi összessége részére is a Liturgikus Tanácsot és lehetőleg a Pasztorális liturgia Intézetét. – A nemzeti nyelv használatára és annak módjára nézve döntést hoz, amelyet azonban az Apostoli Szék elé kell jóváhagyásra felterjeszteni. – A szentségek és szentelmények rítusában az egyes népek hagyományai és jellege szerint szükséges változtatásokat előterjeszti a Szentszéknek elrendelésre. – A missziós területeken ugyanezen norma szerint bevezethet olyan rituális avató elemeket, szokásokat, amelyeket a keresztény rítussal össze lehet egyeztetni. – Megállapítja a házasság saját rítusát területén, ezt is fel kell terjeszteni a Szentszékhez. – Az egyházi évet a helyi szokásokhoz alkalmazhatja, egész területére nézve, ez az intézkedés is az Apostoli Szék jóváhagyására szorul. – A nagyböjti bűnbánati gyakorlatokat korunk és a különböző vidékek lehetőségei szerint a híveknek ajánlja. – A Szentszék jóváhagyásával a szentzenét a sajátos zenei hagyománnyal rendelkező népek jellegéhez igazíthatja, és meg is engedheti sajátos zenei hangszereik használatát a liturgiában, ha megfelelnek a templom méltóságának és a hívek épülésére szolgálnak. Hasonló föltétel mellett a liturgikus ruhák és berendezés anyagát és alakját is alkalmazhatja népe sajátos ízléséhez. (147) A törvény által megszabott jogok ezek, de melléjük VI. Pál pápa nagyvonalúsága még külön, nagyon jelentős felhatalmazásokat (facultates) és kiváltságokat is adományozott a püspökök részére. Kiadta ugyanis a zsinat második ülésszaka alatt, még a Zsinati konstitúció promulgálása, közzététele előtt, 1963. nov. 30-án a „Pastorale munus” kezdetű Motu propriót. Célja az volt, hogy „méltó megvilágításba helyezze a püspöki méltóságot és egyúttal a lelkipásztori hivatást hatékonyabbá és könnyebbé tegye”. Ezért negyven felhatalmazást adott a püspököknek és egyéb főpásztoroknak (apostoli vikáriusok, prefektusok, adminisztrátorok, nullius apátok és prelátusok). A nyolc kiváltság csak a megyés és a címzetes püspököket illeti meg. – A felhatalmazások közül a legfontosabbakat megemlítjük. Az említett püspökök és főpásztorok maguk engedhetik meg kellő okból, hogy a papok kétszer misézhessenek, akár hétköznapon is, vasárnapokon és parancsolt ünnepeken pedig háromszor. – Ugyanők engedhetik meg vak papoknak a misézését. –Az alapítványi misék redukcióját a püspök engedheti meg, eddig csak a Szentszék. – Megengedhetik a papoknak, hogy keresztutat állíthassanak fel, ezeknek a rendes rítust kell elvégezniük. Maga a püspök csupán egyszerű keresztjellel áldhatja meg a rózsafüzéreket, kereszteket, érmeket, skapulárékat. – Megengedhetik a gyóntatóknak, hogy (kivéve bizonyos eseteket) a Szentszéknek fenntartott fenyítékek alól is feloldozhassák a híveket. – A megyés és a címzetes püspökök maguk mindenütt a világon bárkit gyóntathatnak és föl is oldozhatják a híveket az említett fenyítékek alól. A püspököknek adott egyéb felhatalmazások a továbbiakban még előkerülnek. (148) 3. A nemzeti nyelv kérdése. Kétségtelenül a zsinat egyik legforróbban vitatott problémája volt a nemzeti nyelv alkalmazása a liturgiában. Kérdés, amely már a XVI. században ketté osztotta az embereket és csak a Tridentinum fegyelmi döntése állította vissza a katolikus táborban az ezer év óta magától értetődő gyakorlatot: a liturgia nyelve nem lehet nemzeti nyelv, hanem „liturgikus, szakrális” nyelv legyen, tehát a latin. A liturgikus anarchia terén, amely a XVI. század első felét betöltötte s a nagy missziós lendületben, mely a század második felében indult el, jó is volt a latin nyelv kizárólagos használata, hiszen egyszerre szinte lehetetlen lett volna – akkoriban – annyi új népnek nyelvén liturgikus szövegeket szerkeszteni. Sajnos azonban a túlzott konzervativizmus győzött, és éppen a kínai nyelv területén. V. Pál ugyanis 1615-ben megengedte a misének kínai nyelvre fordítását. A dolog húzódott a nagy ellenzések miatt, csak Boldog XI. Incének mutathatták be a kész kínai misekönyvet, de az soha approbációt 68
nem kapott. Méltán mondhatta tehát napjainkban Constantini bíboros, hogy nem a kínai fal, hanem a latin fal akadályozta meg Kína misszionálását. – Kelet népei valóban alig mozdultak meg az egyház felé: India lakosságának 1,4 százaléka, Kínáénak 0,5, Japánban 0,3 százalék katolikus. (149) A latin mozdulatlanság a XIX. század legvégéig maradt meg. Új szellem ébredezése lassan derengett a láthatáron, nagyon fontos, alapvető változások az egyházfegyelem terén először kivételes engedélyek megadásában árulják el létezésüket. Már 1897-ben kapott approbációt a linzi egyházmegye rituáléja, melyben még igazán gyér, de mégis németnyelvű szövegek is voltak. Ettől kezdve sorozatosan és mindig bővebb szövegek láttak napvilágot római jóváhagyással, míg most a zsinat döntése a problémát véglegesen rendezte. Alapvető és új princípiumot, alapelvet hirdetett ki ugyanis a zsinati konstitúció a liturgia nyélvére vonatkozóan: „A latin nyelvnek használata, a partikuláris jogot kivéve, maradjon meg. Minthogy azonban akár a misében, akár a szentségek kiszolgáltatásánál, akár a liturgia egyéb részeiben a honi nyelvnek használata a nép számára nagyon hasznos lehet, ennek (nemzeti nyelvnek) tágabb teret kell juttatni: az erre vonatkozóan megállapított normák szerint” (36. cikk. 1. és 2. §). A normákat a zsinati konstitúció a liturgia egyes részeire alkalmazta. A zsolozsmára nézve még csak kevés volt az engedmény. A papoknak a latin nyelvet kell megtartani, de a főpásztor egyes esetekben megengedheti olyanoknak, akiknél a latin nyelv akadályozná az offícium kellő elvégzését, hogy nemzeti nyelvű fordításban végezhessék azt. Ugyanott intézkednek azonban valamennyi szerzetesnőről és azokról a férfiakról, akik nem klerikusok: mindezek részére illetékes főelöljárójuk engedélyezheti a népnyelvű fordítás használatát. Az egyház engedményeként olyan papok, akik az imént említettekkel együtt végzik népnyelven a zsolozsmát, eleget tesznek kötelezettségüknek. Ami a szentségek és szentelmények liturgiáját illeti, „a népnyelvnek bővebb helyet kell adni”, a következő megszorításokkal: legyenek bent a nemzeti nyelvű rituálékban azok az utasítások (instrukciók), amelyek a római rituáléban az egyes rítusok előtt olvashatók és készítsék őket az új római rituálé mintájára. A pap-szenteléseknél csak a püspök által mondandó allokúciókat lehetett nemzeti nyelven végezni, ugyanúgy a nászáldásnál mondott ünnepélyes áldó imádságot is. (150) 4. A szentmise megújhodása. A misére vonatkozó reformelveket a zsinat ekképpen körvonalazza: a rítusokat jellemezze nemes egyszerűség, rövidek és érthetők legyenek, kerüljék a felesleges ismétléseket, a hívek felfogásához idomuljanak, és általában ne szoruljanak magyarázatokra. – A zsinat parancsa szerint az Isten igéjének minél gazdagabb asztalát kell a hívek részére megteríteni, ezért a szentírási szakaszokat nem egy (liturgikus) évre korlátozzák, hanem több év leforgása alatt a Szentírásnak minden fontosabb szakasza olvasásra kerüljön. – A mise rendjét úgy kell megújítani, hogy az egyes részeknek sajátos jellege minél jobban kidomborodjék és kölcsönös összefüggésük világosabb legyen, s a híveknek áhítatos és cselekvő részvételét megkönnyítse. – Homília legyen minden nép által látogatott misén, vasárnap és parancsolt ünnepen, és csak fontos okból hagyható el. Ez a homília része a liturgiának és ezért a liturgikus esztendő folyamán a szent szöveg alapján fejtse ki a hit titkait és állítsa a hívek elé a keresztény élet példáit. Ez a direktív szabály természetesen nem csupán az evangélium perikopára, hanem a liturgiának minden szövegére vonatkozik. – A zsinat elrendelte a nép által látogatott miséken az „egyetemes imádságot”, avagy a „hívők imádságát”, vasár- és ünnepnapon. Az evangélium és a homília után van ez az imádság, amelyben a nép feleletekkel cselekvőén részt vesz, és közösen imádkozik azokért, akik minket kormányoznak, azokért, akik szükségben vannak s az egész világ jólétéért és üdvösségéért. A misének középpontiságát a zsinat azzal is hangsúlyozni óhajtotta, hogy más liturgikus funkciókat is a szentmisébe kapcsoltat bele. Ajánlja például bérmálás szentségének kiszolgáltatását a mise alatt (71. cikk), valamint a házasság szentségéét, amelynek rendes kiszolgáltatási helye a nászmise közben van az evangélium és a homília után. – Az összes ordinációk a mise alatt voltak eddig is” valamint az apátavatás. A szerzetesi fogadalom letételének helye is dicséretesen a mise alatt lehet. (151) Azt, amit a Zsinat konstitúciója néhány száraz szóval körvonalazott: a rítusok reformját, jórészben megvalósította a régóta érő megújhodás értelmében a Missale 1962-iki kiadása: ez már a 69
zsinaton meghirdetett eszmék szerint alakíttatott át. Ennek a reformnak lelkülete nyilvánul meg az újra sürgetésben, amellyel a zsinat a cselekvő részvétel ügyét kíséri. Szent X. Fiús volt az első, aki ezt a fogalmat és a szót is fölvetette, mint annyi más dolgot; a Mediator Dei enciklika, majd az 1958. szept. 3-iki Instrukció a szentzenéről és a szent liturgiáról részleteiben is megállapította ennek mibenlétet. (152) A zsinat most ünnepélyesen kijelentette: „az anyaszentegyház nagyon óhajtja azt, hogy a hivők egyetemességét arra a teljes, tudatos és cselekvő részvételre elvezessék, amelyet magának a liturgiának természete követel”. A lelkipásztoroknak ezért egész lelkipásztori működésükben gondosan kell arra törekedniük, hogy népüknek ezt a teljes részvételét megteremtsék. Éppen a cselekvő részvétel miatt nagy hangsúlyt kap a misének az a része, amelyet eddig előmisének, vagy a katekumenek miséjének szoktak nevezni. A zsinat Isten igéje szolgálatának (celebratio Verbi Dei) nevezi el ezt a részt és nagy fontosságot tulajdonít neki. Első részében a Szentírás és az egyház szavaival mi fordulunk az Istenhez, a szentleckétől kezdve az Isten szól mihozzánk. A zsinat” mint már mondottuk, elrendelte, hogy a Szentírás olvasmányai „bővebbek, változatosabbak és alkalmasabbak” legyenek az eddigieknél, s a homília mellett ajánlja magának a liturgiának menetében (in ipsis ritibus) a „Liturgikus oktatást” (catechesis liturgica) is; ezek „rövid figyelmeztetések, amelyeket a pap vagy más illetékes” mond „előírt vagy azokhoz hasonló szavakkal”. Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt a lehetőséget, amely ezekben a szavakban rejlik az aktív részvétel elmélyítésére. Éppen ezért nem csodálkozunk, hogy a zsinat parancsa szerint a lelkipásztoroknak a híveket figyelmeztetni kell, hogy egész misén vegyenek részt (integram missam. participent), különösen vasár- és ünnepnapokon. (153) A szentmise ideje és helye körül a főpásztorok jelentős felhatalmazásokat nyertek a „Pastorale munus” Motu Proprióban. Minthogy a délutáni órák most sem képezik a misézés rendes idejét, azokon eddig a misézést a főpásztorok csak lelkipásztori szempontból engedhették meg. Magános misét, ahogy nevezi a Zsinat „Missa singularis-t” is megengedhet most már a főpásztor „kellő okból a nap bármely órájában”, az ok tehát nemcsak a pasztorális haszon, de bárminő egyéni ok (iusta causa) lehet. Ugyanígy megengedheti az esti órákban az áldoztatást is. – A helyre nézve széleskörű felhatalmazást kaptak a főpásztorok. Első az, hogy kellő okból minden papnak megengedhetik a misézést oltárkövön, nem templomban, hanem bármely tisztes helyen, de nem hálószobában, egyes esetekben. Állandóan is megengedhetik, de csak súlyosabb okból. 1969 óta nem kell oltárkő. – Második jelentős felhatalmazás volt: .a főpásztor megengedheti oltárkő helyett a keleti rítusokból átvett antimensium használatát; ez egy vászonkendő, amelynek jobb sarkába vértanúk ereklyéi vannak bevarrva s a püspök áldja meg azt. Az áldás szövege már megvan a Pontificale új kiadásában (1961. ed typica, az „apostolico indulto” törlendő). – Harmadszor jelentős felhatalmazást kaptak a főpásztorok, amennyiben beteg vagy idős papoknak engedélyt adhatnak, hogy mindennap otthon misézhessenek, ugyanúgy engedélyt adhatnak, hogy hajón utazók (akár tengeri, akár folyami hajón) misézhessenek. (154) – Több pap közös misézését megengedheti a főpásztor nagycsütörtökön az esti misében s a délelőtti krizma-szentelő misében is, azonkívül zsinati összejövetelek, vagy papi és püspöki gyűlésekkor. Főpásztori engedéllyel szabad olyan templomokban, ahol nem szükséges minden papnak hivatalos misét mondania, a főmisét együttesen celebrálni, minden papnak megmarad azonban a joga magánosán miséznie (57. és 58. cikk). A koncelebráció rítusát ki kell dolgozni. 5. A breviárium reformja. A zsinat ünnepélyesen kijelentette, hogy a zsolozsmának jobb és tökéletesebb elvégzése céljából tovább folytatja az Apostoli Széktől megkezdett reformot s a római rítusra nézve a következőket rendeli el. A XII. Pius idején kiadott új zsoltárfordítást revízió alá kell venni, a fordításban tekintettel kell lenni a keresztény latinitás kifejezéseire, amelyeknek meg kell maradniuk, valamint a liturgikus használatra s az egész keresztény hagyományra. Hír szerint, ha elkészül ez a revízió, azt már mindenütt kötelező lesz használni. – Új lesz a zsoltárok elosztása is, elvként kimondotta a zsinat, hogy a zsoltárokat már nem egy hét, hanem „hosszabb időszakon át” kell széjjelosztani, amivel kétségtelenül csökkenni fog a breviárium terhe, mert így kevesebb zsoltár kerül egy napon elmondásra. Az egyes imaórák rendszere is változik. A Matutinumot úgy kell megszerkeszteni, hogy a nap bármely órájában el lehessen mondani, ezen azt értik, hogy annak túlzottan éjszakai jellege ne legyen. Zsoltár kevesebb, lekció pedig bővebb legyen benne. A zárózsolozsmát, a kompletóriumot át kell alakítani szoros értelemben vett esti imádsággá; a Príma megszűnik, 70
mert a reggeli imádság a Laudes lesz ezentúl. A három visszamaradó imaórát már – karban végzett imádságon kívül – nem kell mind elmondani, egy mondandó közülük a nap szakának megfelelően. A zsolozsma anyagára vonatkozóan változások lesznek: a szentírási olvasmányokat meg kell szaporítani, a szentatyákból, egyháztanítók és egyházi íróknak írásaiból jobb kiválogatást kell eszközölni, a szentek életrajzait a történelmi igazsághoz kell igazítani. – A himnuszokat vissza kell állítani a VIII. Orbán korában végzett klasszicizálási folyamat következtében túlzottan súlyos és nehezen érthető szövegből az eredetire és újabb himnuszokat is kell kiválasztani a himnológiai kincsből. (155) 6. A szentségek liturgiája. A szentségek világába lépve, újra meg kell állapítanunk, mennyire a misztériumos valósághoz közeledő a zsinat terminológiája, amelyet az évtizedekig tartó liturgikus megújhodás mozgalma hozott napvilágra a feledés homályába borult hagyományból. A liturgián ugyanis ezentúl már sohasem értjük a szent cselekmény külső elvégzését, hanem annak teljességét. Ezért mondhatja joggal a zsinati konstitúció, hogy a szentségek és szentelmények liturgiája a jól felkészült híveket életüknek szinte minden mozzanatában megszenteli az isteni kegyelemmel, amely Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának húsvéti misztériumából fakad s a szentségek és szentelmények erejüket ebből a misztériumból merítik (61. cikk). A szentségeknek kettős célja van a zsinat szerint: arra rendeltettek, hogy az embereket megszenteljék Krisztus testének felépítésére, azontúl pedig arra, hogy megadják Istennek a tiszteletet, mint jelek pedig egyúttal okulásunkra is szolgálnak. Mivel idők folyamán a szentségek és szentelmények rítusába olyan elemek kerültek bele, amelyek a mi korunkban már azoknak természetét és célját kevésbé világítják meg, a zsinat szükségesnek látta, hogy a szentségek és szentelmények liturgiájában is létre hozzon bizonyos változásokat. A keresztségnél a zsinat különböző alkalmazkodást, akkommodációkat rendelt el, ezek majdnem mind a jövőben valósulnak csak meg. Ma megvan már a felnőttek keresztelésénél a katekumenátus bevezetése, ahol a főpásztor ezt jónak látja, rítusa hét különböző alkalommal végzendő és már előre megjelent 1962. ápr. 16. Emellett megmarad a felnőtt-keresztelés egyszerű módja, ahogyan a Rituálé Romanumban olvasható, hazánkban pedig engedélyezett Collectió-nk szerint a felnőttek a kisdedek keresztelésének rítusával keresztelhetek. – A kisdedek keresztelésének rítusát is át kell alakítani a kisdedek valódi helyzetének megfelelően s a rítusban a szülők és keresztszülők helyzete és kötelességeik nyilvánvalóak legyenek. – A szükség-keresztségben részesült kisdedek részére a szertartások pótlására új rítus készítendő, amelyben kifejezésre jusson, hogy a csecsemő már az egyháznak tagja. Hasonlóképpen új szertartást kell alkotni azok részére, akik feltételes keresztségben részesítendők (69. cikk). – A keresztvizet a húsvéti időn kívül lehet majd megáldani rövidebb formulával a keresztség kiszolgáltatásánál. – A Missale-ba be kell venni egy w; misét a keresztség ünnepélyesebb kiszolgáltatása alkalmával. A bérmálással kapcsolatban már említettük, hogy misének keretében lehet kiszolgáltatni, egyébként a zsinat elrendelte, hogy rítusát át kell dolgozni, világosabban kifejezésre kell jutni e szentség benső kapcsolatának az egész keresztényavatással, ezért a keresztségi fogadások megújítása előzze meg e szentség felvételét. – Mindezt a legpontosabban megvalósították. A két szín alatti áldozás szabad lesz az Apostoli szék által meghatározandó esetekben, mint például – mondja a zsinati konstitúció – a püspökök ítélete alapján: a felszentelteknek a szentelési misében, a fogadalmat tevőknek is saját miséjükben, a felnőtteknek keresztségük miséjében. Mindez azóta érvénybe lépett. A Szentszék a nászmisében is engedélyezte a két szín alatti áldozást, ahogy azt az előkészítés stádiumában többen kérték. A bűnbánat szentségének rítusát a zsinat rendelkezése szerint úgy kell átalakítani, hogy ennek a szentségnek a természetét és hatásait világosabban kifejezhesse. Az előkészület idejében különösen a kézrátétel valamelyes alkalmazásáról volt szó, hiszen annyira fontos volt az ókorban, mint a visszafogadás és megbocsátás gesztusa. Ezenkívül esetleg revízió alá kerül az exkommunikáció említése is, bár nem lehet tudni, mi kerül még sorra. Az utolsó kenet említésénél mindjárt e szentség neve ötlik fel, a zsinat ugyanis kijelentette, hogy „az utolsó kenetet betegek kenetének is hívhatjuk és ez jobb” (etiam et melius), nincs szó tehát arról, hogy az eddigi nevét, amelyet a Tridenti Zsinat is használt, eltiltsuk. A zsinat az eredeti szövegezést készakarva változtatta fakultatívvá. (73. cikk.) Jobb az új elne71
vezés, amely különben már szintén szerepelt a Tridentinumban és sokkal ősibb a XII. század óta használt „utolsó” elnevezésnél, jobb azért, mivel sokan vélik, hogy az „utolsó” kenet felvétele mintegy halálra szánja a beteget. – A betegek kenete felvételének idejére nézve a zsinat fontos döntést adott, mikor kijelentette, hogy nem az az idő, mikor a beteg végveszélyben van, hanem akkor adható már fel, amikor betegség vagy öregkor miatt halálos veszélyben kezd lenni. – Ezeken kívül még valamiben változtatott a zsinat: ha a beteg három szentséget vesz fel, azaz gyónik és áldozik is, akkor a szentségek sorrendje ez legyen: gyónás – szent kenet – áldozás. Az egyházirend, azaz a papszentelés szentségére és szentelményeire vonatkozóan a zsinat csak nagyon tág kerettörvényt alkotott, a többit a Szentszékre bízta. Ugyanis csak azt rendelte el, hogy az összes szentelések rítusát revízió alá kell venni, mind a szertartásokat, mind pedig a liturgikus szövegeket. Éppen ezért csak sejteni lehetett, milyen lesz az új ordinációs rítus. 1968-ban megjelent a diakónus-, pap- és püspökszentelés rítusa. A házasság szentségénél a Rituálé Romanum szertartásrendjét át kell dolgozni, amint a zsinat elrendeli, bővíteni kell a rítust, hogy az a szentségi kegyelmet alkalmasabb módon jelképezze, valamint a házasság kötelességeit is hangsúlyozottan kiemelje. Ha a házasság szentségét misén kívül szolgáltatják ki, kötelező a nászmise lekciójának és evangéliumának felolvasása a rítus elején. (156) 7. Egyéb liturgikus intézkedések. Az egyház esztendejéről, azaz a liturgikus évről a zsinat kijelenti, hogy az egyház Krisztus teljes misztériumát fejti ki az év körforgásában: a megtestesüléstől s a születéstől egészen a mennybemenetelig és pünkösdig, meg a boldog reménység s az Úr jövetelének várakozásáig. – A vasárnapot kiemeli, felhívja erre az apostoli intézményre a figyelmet: az egész liturgikus évnek talapzata és magcsírája. – Az egyházi év megújítását is elrendelte a zsinat: a szent időket alkalmazni kell korunkhoz, és eredeti jellegüket meg kell őrizni, illetve helyre kell állítani, nevezetesen a híveknek lelkét az Úr ünnepeire kell elsősorban irányítani, és a temporális részeknek elsőbbséget kell biztosítani a szentek ünnepei fölött. A zsinat végleg meg akarja ezt a kérdést oldani és ezért – az eddig már elért eredményekhez – elrendeli a szentek ünnepeinek olyatén csökkentését, hogy sok szentnek ünnepét saját partikuláris egyháza számára, vagy nemzete, szerzetesrendje, egyházmegyéje számára rendeli csak el, a szentek ünnepei közül csak azok maradnak, amelyeknek valóban az egész egyházra kiterjedő jelentőségük van. A kérdéssel összefügg szervesen a világnaptár problémája is. Már sok év óta tárgyalják a kérdést, nem lehetne-e új világnaptárt bevezetni, amelyben a hétköznapok minden évben ugyanarra a naptári napra esnének. Alapelvül a zsinat kimondotta, hogy az egyház ragaszkodik a hét napból álló héthez és a vasárnaphoz és ahhoz az elvhez, hogy ne legyenek az évben a heteken kívül álló napok, bár nagyon súlyos okok esetében ettől is hajlandó eltekinteni. Amennyiben beleegyeznének elsősorban az elszakadt testvérek is, a húsvét ünnepét is a gregorián naptár valamelyik meghatározott vasárnapjára lehet rögzíteni. A zsinatot egyébként is világra terjedő tág felfogás jellemzi, így például ünnepélyesen kijelentette, hogy nincsen sajátosan „egyházi stílus”: a művészetnek semmilyen stílusát sem tartja sajátjának, hanem a népek és az életkörülmények változatossága szerint bármely kornak módját elfogadja, az egyházban a mi korunknak és minden népnek, minden tájnak művészete szabadon gyakorolható. Ez a nagylelkűség adta a zsinat ajkára a szép kijelentést: „A minisztránsok, a lektorok, a kommentátorok, az énekkarhoz tartozók: valóságos liturgikus szolgálatot teljesítenek” (157) A zsinat liturgikus konstitúciójának végrehajtása Az 1964. év elején voltunk. Eljött az idő, hogy a végrehajtás megkezdődjék, bár hangsúlyozni kell: ez a végrehajtás még korántsem lehetett végleges. Nem készült még el az új Misszálé és az új breviárium, valamint a szintén gyökeresen megváltoztatandó Rituálé, a Pontifikálénak pedig még csak a fele jelent meg az új, megváltoztatott kiadásban. A liturgikus konstitúció azonban sok artikulust tartalmaz, amely már végrehajtható. Erre a célra VI. Pál pápa 1964. január 25én alapított egy Liturgikus Tanácsot a konstitúció végrehajtásának eszközlésére. Ez az erősen episzkopális jellegű Tanács valóban nemzetközi, a 42 tag 24 nemzetből van kiválasztva. A Tanács 72
elnöke a gyakorlati liturgia nagy előmozdítója tollával és leginkább pasztorális irányú intézkedéseivel a bolognai érsek, Lercaro bíboros lett, titkára pedig Annibale Bugnini professzor, a zsinati liturgikus előkészítő bizottság titkára. Mennyire serényen dolgoztak a január végén történt kinevezés óta, abból látható, hogy 1964. szept. 26-iki kelettel már kiadták „A Szent Liturgia Konstitúciójának helyes elrendezésére szóló Végrehajtási Utasítást” (Instructio ad exsecutionem Constitutionis de sacra liturgia recte ordinandam). A kelet után azonban, sajnos, mindig túlságosan sok idő telik el, amíg valóban az illetékes főpásztorok és szakemberek kezébe kerül, így volt itt is. Az Osservatore Romano az Instrukció latin és olasz szövegét csak 1964. okt. 18-án közölte, a zsinaton jelenlévő atyáknak is kiosztották azt. A hivatalos lap szövegébe csak jóval később került (158), valójában január elején jelent meg ez a szám. 1. Kilencvenkilenc pontból áll ez a végrehajtási utasítás, amelyet saját szava szerint azért adtak ki, „hogy a Konstitúció magyarázatánál eloszlassa a kételyeket, a püspöki karok tisztét a liturgia körül világosabban meghatározza, és némely elvet, mely a Konstitúcióban csupán általános fogalmazást nyert, szorosabban fejtsen ki, végül pedig, hogy néhány dolgot, amely a liturgikus könyvek újrarendezése előtt is már gyakorlatba vehető, megengedjen, vagy elrendeljen”. Az öt fejezet közül az első általános normákat közöl. Itt van mindenekelőtt a „Miért” kérdése: mire válók ezek a változtatások? Az Instrukció is erre a lehetséges ellenvetésre felel, midőn kijelenti, hogy a liturgikus konstitúció „azért változtatja meg az istentisztelet formáit és szövegeit, hogy azok a hívek okulására lehessenek, a lelkipásztori működést elősegítsék és a liturgiát legfőbb, legfontosabb dologgá tegyék és a „lelkiélet forrásává”. 2. Bőven ismerteti az Instrukció az egyházmegyei és országos liturgikus bizottságoknak feladatát, ügyrendjét, munkamódszerét. Legfőbb szerv az egyházi területi hatóságnak, azaz egy ország püspöki karának liturgikus bizottsága. Ez amennyire lehet, a püspöki kar tagjaiból álljon, de mindenképpen legalább egy-két püspök legyen benne, és legyen benne néhány a liturgiában és lelkipásztorkodásban járatos pap is, egy évben néhányszor tartsanak ülést. Idézhetem idevágóan egy magyar lelkipásztor véleményét: „Szervezzenek benne egy Titkárságot, amely nem áll többől, mint öt-hat emberből. Ezeket ne az egyházmegyék delegálják, hanem nevezze ki a Püspöki Kar, hozzáértőkből”. Több gyakorló lelkipásztor beküldött írásbeli véleményét is idézzük még a következőkben. A területi (országos) püspöki karnak lehet csak és kell a számára előírt változtatásokat végrehajtani. A reformok készséges vállalásához szükséges, hogy mind a papság, mind a hívek előkészítve legyenek azokra, hogy az értelmét átlássák, miért történnek azok, s hogy a hívők részvételének aktivizálása a cél. Egy kiváló paptársam ezt írja a hivők „liturgizálásáról”: „Túltengtek a magánájtatosságok és a jámbor társulatok. A laikus elem szerepe a karitászra és az egyházi teherviselésre korlátozódott, katolikus akciója egyesületesdi jellegét viselte, lelkisége individualista, helyzete erősen szubordinált, mintha még mindig kiskorú lenne”. 3. A miserend változásai. Miserendnek nevezzük a Tridenti zsinat óta a szentmisének szertartási rendjét, úgy, ahogyan az a zsinat rendelkezése folytán az Apostoli Széktől kiadott Római Misekönyvben megvolt egészen 1962-ig. Némi változtatást már az 1962-ben megjelent új mintakiadás (editio typica) hozott, amely után minden más cég által kiadott misekönyvet nyomtatni kell. A liturgikus konstitúció végrehajtási Instrukciója azonban már jóval mélyebben nyúl bele a négyszáz év óta teljesen változatlan miserendbe. „Míg a teljes miserendet meg nem újítják, addig is már a következőket kell megtartani” – mondja az Instrukció bevezetőben. Ez az egy pont (n. 48), terjedelmes szövegében rendelte el az 1965. márc. 7-én életbe lépő változtatásokat. A mise változó részeinek (introitus éneke, graduálé, offertórium és az áldozás énekei) elmondását a pap elhagyja, ha ezeket az énekkar (skóla) vagy a nép énekli, természetesen bármilyen nyelven. Ugyanígy az Ordinárium énekeit (Kyrie, Glória, Credo, Sanctus, Benedictus, Agnus Dei) a néppel vagy a skólával együtt énekelheti akkor is, ha népnyelven történik ez. Már azelőtt megtörtént az új intézkedés, hogy ha a mise szentleckéjét és evangéliumát más énekli, azt a pap maga nem olvassa. Az Instrukció új rendelkezése tehát tökéletesen megszüntette a szimultán kettősséget: azt, hogy ugyanazt a szöveget, akár olvasmány, akár ének legyen, egyszerre ketten végezik. Változás történt a lépcsőimában is: a 42. Zsoltár (Judica) elmaradt minden misében. E rendelkezéssel kétségtelenül rövidebb lesz a lépcsőimádság és a mindig újramondott zsoltárral nem 73
borítják homályba minden misének saját, külön bevezető zsoltárát: az introitust (= bevezető ének). Az Instrukció itt a rubricisztikában is meghonosította a lépcsőima (Staffelgebet, priéres au bas de l'autel) latinra fordított népies elnevezését („preces ad pedem altaris”). 1969 óta nincs már lépcsőima. Változás történt egy különleges imádságnál, melyet latinul „secreta”, azaz titkos, esetleg „csendes” névvel fordíthatnánk. A felajánlás legvégén elmondott s az összes felajánlási imádságok között legősibb ima ez. A „csendes” értelmezése ennek az imának azért lett szokásos, mert valóban már a VIII. századtól kezdve nem fennhangon, hanem halkan kellett mondani. Eredeti neve „oratio super oblata”, vagyis „imádság a felajánlott adományok fölött”, ezt a nevet az Instrukció is véglegessé tette. Hogy ennek az ősi imának elrejtett volta megszűnjék, ezentúl olvasott misében fennhangon kell recitálni, énekes misében pedig a szokásos módon énekelni kell. Az orgonának tehát már a prefáció megkezdése előtt el kell hallgatnia. Jelentős újítás található a szentmisének áldozati imájának, a Kánonnak végén. A Kánont lezárja egy ősrégi és nagyon szép rítus. Egyrészt visszafelé tekint ez a szertartás: a legszentebb része a misének be van fejezve, a szent áldozat, a Kálvária véres áldozata megújult és itt van a vértelen mód titokzatos leple alatt az oltáron. Dicsőíteni és magasztalni kell azt. Másrészt előre is pillant e rítus: ezután rögtön megkezdődik az egyesülés, a kommunió, magyar nyelven az „áldozás” része. Ez a Janus-arcú rítus a záró doxológia, dicsőítés. „Őáltala, ővele és őbenne legyen a tiéd, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké.” Valamikor ezt a mély és szép istendicsőítést énekelve, fennhangon mondták és a nép rázúgta: „Ámen” – így van, így legyen. A pap felmutatta a kelyhet, benne Krisztus szent vérét és fölötte tartva a szent ostyát mintegy megmutatta: íme, ez a szent áldozat eredménye. Krisztus teste és Krisztus vére. Egyúttal ez a gesztus meghívás is volt: hamarosan, pár perc múlva lépjetek az oltárhoz, és vegyétek, amit Krisztus számunkra készített. A IX. század óta szokássá lett a Kánon összes imádságait halk hangon mondani, ezzel együtt a gyönyörű záró-doxológia is a láthatatlanságba és hallhatatlanságba süllyedt. Most az egyház, a liturgikus mozgalom eredményeként, újra közkinccsé akarta tenni azt. Ezért elrendelte, hogy minden misében fennhangon kell azt mondani vagy énekelni. A gótikus kor óta öt keresztvetés járult a rítushoz: a pap a szentostyával ötször keresztet vetett. Most a kelyhet fölemelve tartja és úgy mondja vagy énekli a szöveget, a „per omnia saecula saeculorum” – mindörökkön örökké szavakkal együtt. Az egész nép felelje rá „Ámen!”: így van, hisszük és elfogadjuk, Krisztus teste és vére, a szent áldozat itt van közöttünk. Ha a pap a néppel szemközt misézik – ez külföldön viharsebesen terjed –, akkor látni is lehet ezt az ősi Úrfölmutatást. Az erre adott „Ámen''-felelet után az áldozópap tüstént elkezdi a szentáldozáshoz tartozó asztali imádságot, a Miatyánkot. Az Instrukció engedélyezi, hogy a nép nemzeti nyelven is akár együtt mondja, akár együtt énekelje a pappal a Miatyánkot. Ennek az imának utolsó kérését kibővítő záradékot (embolizmus) ezentúl a papnak hangosan kell recitálnia vagy énekelnie. A mise vége jelentékenyen megrövidült. Elmaradt ugyanis 1965 óta az un. „utolsó evangélium”, amely csak a középkor végefelé vált szokásossá, és végleg megszűnt az ún. Leó-féle imádság. Éppen nyolcvan esztendeig mondották olvasott misék után az oltár lépcsőjén térdelve ezt az imádságot. XIII. Leó pápa rendelte el 1884-ben, az egyház szorongatott helyzetére való tekintettel, amíg ez az állapot tart. Ügy tetszik, ezt a mozzanatot egyházunk feje most nem óhajtja hangsúlyozni. 4. A közösségi vonást az Instrukció, akár csak az alap-konstitúció, mindenütt szem előtt tartja. Ezért teremtette meg a „néppel együtt bemutatott misék” (missae cum populo celebratae) tógáimat. Minthogy az egyháznak nyilvánvaló és számtalan ízben kijelentett szándéka az, hogy a misét érthetővé tegye a nép számára, korántsem kell ezeken csak vasár- és ünnepnapi miséket érteni, az Instrukció ugyanis semmiféle megszorítást nem tett ezen a téren. Egy plébános kérdi levelében, hogyha a pap temetési misét mond, és ott van a rokonság egy nagy része, akkor ez számít-e ilyen misének? Világos, hogy igen, mert, mint mondottuk, az egyház nem tesz semmiféle megszorítást, hanem éppen ellenkezőleg a mise érthetőségét akarja. Ha tehát egy kápolnában vagy templomban csak néhányan vannak a pap miséjén és más misét nem zavarnak, azoknak épp úgy lehet élni a megadott privilégiumokkal, mint amikor „hivatalos” mise van. 5. Éppen a megérthetőség miatt mozdítja elő az egyház új törvényhozása az oltár láthatóságát. 74
Az Instrukció egy régebbi törvény enyhítésével kimondja ugyanis, hogy a nép felé forduló oltár használata akkor is megengedett, ha azon tabernákulum van; ez, hogy a láthatóságot fokozza, legyen alkalmasan kicsiny. Magától értetődik, hogy a láthatóság csak akkor valósul meg, ha ezt a „szembe–oltárt” megfelelő dobogóra helyezzük, úgy hogy mindenfelől jól látni lehessen. Hiszen már Montini bíboros, a mai VI. Pál pápa, megmondotta, hogy „vannak monumentális főoltárok, de homályos apszisok távolában el vannak temetve”. Szavai szerint az ilyen oltárok helyett ideiglenes oltárokat kell felállítani, (159) ahol mindent látni lehet. A Vatikáni zsinaton is a monumentális Bernini-féle főoltár elé állítottak a templom aulájával szembe forduló oltárt és nap-nap után így miséztek, követendő példát akarván adni az egész világnak. 6. Az Ige szolgálata (celebratio verbi) néven jelölte a liturgikus konstitúció a misének tanító részét, amelyben az Isten szól a néphez a bibliai olvasmányokon keresztül, a nép vezetője, a pap magyarázza és kifejti az Isten igéjét, az egész közösség pedig az imádság és az ének hangján szól az Istenhez. Nem tagadható: erősen elhanyagolt területet kell újra meghódítani. Ezért az igeszolgálatot bele kell építeni a misébe. Az olvasmányok nemzeti nyelven hangzanak el, és minden misében, amelyen a nép részt vesz, vasár– és ünnepnapokon homíliát is kell mondani. A homília az evangélium után tartandó, tárgya a „bibliai olvasmányokból veendő, legyen azoknak magyarázata, vagy valamilyen okból kiragadott szempont, használható más szöveg is a misének szövegéből, lehet szólni az ünnepi misztériumról, amelyet megülnek, vagy a hallgatók különleges szükségleteiről”. Mindenfajta misén így kell lennie, akár konventmise, akár énekes vagy főpapi mise legyen az (ugyanott). Szabad természetesen ilyen homíliát a mise közben tartani hétköznapokon is (feriákon) tartani, különösen advent és a negyvennap idején és általában olyankor, mikor a hívek tömegesebben jelennek meg. Tehát semmiféle korlátozás nincs, csak mindig feltételezik a napi misének olvasmányait. Vannak azonban az un. „bibliaórák”, vagy szentírási katekézisek. Ezekre vonatkozóan gyakorlati, ha kissé forradalmi kérdést vet föl egy Isten háta mögötti, hegyvidéki plébános: „Nálunk (nemcsak ott, mindenütt R. P.) létkérdés, hogy a szentmise tanító része újra azzá legyen. Abszurd dolog az, hogy pl. templomi katekézist tartsunk fél óráig és utána részt vesznek még egy félórás misén. Lehetetlen dolog, hogy ha valaki bibliaórát akar tartani, a szentmisétől külön választva kell tartania, különben túl hosszúra nyúlik”. Eddig helyes a vélekedés, így beleépíthető a misébe az igeszolgálat. De egyelőre a jelen lehetőségein túllép ugyanaz a paptársam, mikor követeli: „Engedjék meg, legalább hétköznap, hogy ahol a szentírást folyamatosan magyarázzák, ott rövid bűnvallomással és könyörgéssel ez lehessen a szentmise tanítórésze. És ekkor utána folytatódhassák az áldozati résszel a mise, anélkül, hogy el kelljen mondani a hivatalos előmisét.” Gondolatnak nem rossz, püspökkari kereteken belül nem valósítható meg, csak magasabb szintű engedéllyel. Az Igeszolgálat helye is az Instrukció szerint kifejezi majd, hogy a nép részére történik a szent szavak olvasása. Az Instrukció ugyanis alternatívákat ad, hol lehet a szent olvasmányok olvasása. A néppel közösen bemutatott miséken az olvasmányokat, a szentleckét és az evangéliumot a nép felé fordulva kell olvasni, vagy énekelni. Ha nemzeti nyelven olvassák azokat, szabad énekes misékben is csupán felolvasni a szövegeket, éneklés nélkül. A mindenkori feltétel tehát: mindig a nép felé fordulva történjék az olvasás. Hogy milyen helyen, arra nézve ez az intézkedés: lehet az oltárnál is olvasni, ha maga a misét mondó pap végzi az olvasást. Lehet azonkívül mindig az áldoztató-rácsnál (kancellusnál), vagy pedig az „ambón” az olvasást elvégezni. Kétségtelen, hogy az ambó tágan értendő, végső soron szószéknek. Ha ott végzi a pap az igeszolgálatot, ott olvassa a szentleckét, elmondja a gr aduálét, vagy la éneklik, magyarul vagy latinul, velük tart. Utána fölolvassa az evangéliumot, elvégezve a „Munda cor”-t, az oltár felé fordulva és mélyen meghajolva. A misével kapcsolatosan meg kell emlékeznünk az énekről is. Tág lehetőségek nyílnak itt: a népnek lehet nemzeti nyelven énekelni a „Propriumot” vagyis a mise váltakozó énekrészeit és az „Ordináriumot”. Ez az utóbbi ki is van már adva. A Szent vagy Uram magyar népének, római engedély alapján felhasználható mint liturgikus ének, az új liturgikus rendben, természetesen azzal a szigorú követelménnyel, hogy a miserésznek megfelelőek legyenek azok az énekek. A hívek imádságát vagy az „egyetemes könyörgéseket” a homília és a felajánlás között 75
lehet bevezetni, ha az illetékes püspöki kar ezt jónak látja. Minálunk már ki van adva. 7. Egyéb liturgikus újítások. Az eddig ismertetett változások a misére vonatkozóan az Instrukció II. fejezetében találhatók (48-60). A III. fejezet a szentségekkel és szentelményekkel foglalkozik (n. 61-77). A keresztségre vonatkozólag elrendelte, hogy a szükség-keresztségben részesülteknél a szertartások pótlásánál el kell hagyni az exorcizmusokat, azaz ördögűzéseket, mert ezek már semmiképpen sem aktuálisak. Hiszen a szükségkeresztségben részesültek a keresztség lényegét: a vízzel való leöntést a szentségi szavakkal együtt már megkapták s így már részesültek a szentté-tevő kegyelemben, nincs tehát szükség immár exorcizmusra. A bérmálás kiszolgáltatására nézve a liturgikus konstitúció óhajtja, hogy az lehetőleg mise keretében történjék. Az Instrukció szabályozza ennek a módját. Ha a bérmáló püspök mondja a misét, akkor a szentséget a miseruhában szolgáltatja ki. Ha más mondja a misét, akkor illik, hogy a püspök részt vegyen azon, a bérmáláshoz illő liturgikus öltözékben. A misét az evangélium és a homília után felfüggesztik és ekkor történik meg a bérmálás kiszolgáltatása. A mise szövege lehet a Szentlélekről szóló votivmise. A bérmálás formájánál a püspök csupán egyszer vet keresztet a bérmálandóra. A betegek ellátásának liturgiájában azt rendeli el az Instrukció, hogy a gyónás után és a betegek kenete előtt kell a beteget a pápai áldásban részesíteni. A házasságra nézve újítás, hogy az un. tiltott időkben is, ha a főpásztor engedélyt ad, vehető a jegyesek votivmiséjének szövege. A nászmisét lehetőleg ugyanaz végezze, aki az esketést. Ha a misét más mondja, az evangélium és a homilia után azt félbeszakítja és csak akkor folytatja, ha az esketés szertartása már megtörtént. A nászmisében lévő ünnepélyes áldást tiltott időben is el kell ezentúl végezni és akkor is, ha a házasfelek egyike vagy akár mind a kettő már másodszor házasodik. Ha nászmise nélkül történik a házasság kiszolgáltatása, akkor ez a sorrend tartandó: rövid buzdító beszéd – a nászmise szentleckéjének és evangéliumának népnyelven történő olvasása – homília – a házasságkötés rítusa – végül a nászáldás. Figyelemre méltó engedmény, hogy karácsonykor azok a hívők, akik az éjféli misén már áldoztak, karácsony napján bármely misében még egyszer meg áldozhatnak. Ugyanígy tehet, aki a húsvét éjszakai miséjében áldozott már. A szentelményekre nézve is vannak újítások. Nagy lelkipásztori óhaj valósult meg azzal, hogy az áldások fenntartása gyakorlatilag szinte megszűnt. Az alapelv ez: „Minden áldás, amely a Római rituáléban eleddig fenn volt tartva (= tit. IX. 9. 10.11. fejezet), bármely pap által kiszolgáltatható”. Ez azt jelenti pl., hogy egyedül a keresztút megáldása van a püspöknek fenntartva, de ő is delegálhat erre más papot. Egyébként minden pap megáldhat és búcsúkkal láthat el; mindenfajta skapulárét, cingulumot, imafüzért, különösen a szentolvasót, érmeket, pl. az un. Szűz Mária csodás érmét, a betegek használatára szolgáló bárminő vizet stb. – Csak a püspökök részére fenntartott áldások a harangé, a templom alapkövéé, a templomé, a temetőé és az antimenziumé. Ezenfelül csak három pápai áldás (160) van még fenntartva, általánosan minden újmisés adhat egyszer pápai áldást ezentúl. Aki az újmisén részt vett, gyónt és áldozott és a pápa szándékára imádkozott, az új-miséstől kapott pápai áldásra teljes búcsúban részesül. (161) Meg kell még említenünk néhány egyszerűsítést. A hamu megáldása hamvazó szerdán és a gyertyaszentelés február 2-án, annyiban egyszerűsödött meg, hogy a misekönyvben lévő több könyörgésből a pap tetszés szerint csak egyet köteles elmondani. Másik egyszerűsítés, hogy a reneszánsz és barokk időkben szokásossá vált, manap már avíttnak ható ceremóniákból is lefarag az Instrukció, így pl. a kórus tagjai között szokásos tiszteletadás (salutatio) csak az istentisztelet elején és annak végén marad meg. A kórus tagjai közül csupán a püspöknek jár külön tömjénezés, a többi tagot egybevéve hármas füstölés illeti meg. A kézcsókok ezentúl elmaradnak, ha a pap vagy főpap valamit átnyújt: a főpap gyűrűjének csókolása áldozáskor, vagy amikor a pap átnyújtja a szentelt gyertyát vagy barkát, a nagymisében a füstölőt stb. A szubdiákonus ezentúl a nagymisében már nem tartja vélumba burkolt kézzel a paténát, hanem a paténa az oltáron marad. Nagy egyszerűsítésre ad módot az Instrukció, amennyiben megengedi a püspöknek, hogy szabad az énekes misét áldozópapok módjára mondania, diakónusokkal vagy anélkül. Nagyjelentőségű dolog ez: a barokkos, mérhetetlenül hosszú öltöztetés–vetkőztetés elmaradása kb. 20 perccel rövidítette a misét. A trónust használja természetesen a püspök ilyen esetben is, amikor a presbiter a sediliát veszi igénybe. Megengedett dolog az áldozópapnak a nagymisét csak diakónussal 76
mondani, aki ilyenkor a szubdiákonus szerepét is betölti. (162) Fontos intézkedés még az, hogy az idegenben lévők is használhatják saját nemzetük nyelvét a liturgiában a helyi főpásztor engedélyével, mégpedig saját népüknek engedélyezett nyelven és módon (n. 41). A francia rituálé használható pl. ily módon Budapesten franciának esküvőjén vagy temetésén, a magyar Collectio rituum Ausztráliában stb. Ha ezek után még aggságoskodunk, miért van szükség a liturgia reformjára, legjobban Joseph Gélineau szavával felelhetünk. (163) Az egyház a modern világban a diaszpóra állapotában van: a társadalom, a munka, a szabad idő, a kultúra világa elszekularizálódott. A megkeresztelt ember vasárnapon találkozik Istennel, a liturgia jelein keresztül. Tehát élet-halál kérdése, hogy a misztériumok ünneplése elegendő világosságot közvetít-e számára, hogy ellenállóképes marad-e egy szekularizálódott környezet közepette, ahol a lelki megfulladás veszedelme környezi őt. Ezt pedig csak egyszerűsített és közérthető liturgia teheti meg. A Második Instrukció Még javában tartott a zsinat, amikor első nagy dokumentuma, a liturgikus konstitúció már végrehajtásra került. Az első nemzetközi püspöki szerv is ennél a témakörnél alakult meg – a Consilium liturgicum, a liturgikus tanács 47 püspökével és 250 szakértőjével, akiknek egy része Rómában dolgozik, más része szerte a világon, de minden évben kétszer találkoznak közös megbeszélésekre. Ennek a roppant munkának vezérkari főnöki szinten vezetője Annibale Bugnini, világlátókörrel rendelkező, nem leszűkített érdeklődésű szaktudós, jelentette ki, hogy most ennek a zsinat utáni liturgikus munkának elmúlt az első fázisa. Mérföld jelzőül tekinti a Második Instrukciót, amely 1967. május 4-én látott napvilágot és az elsőhöz képest kicsi, de jelentős fejlődést jelent a megújulásban. Két és fél év telt csak el attól az időponttól kezdve, hogy az első, nagy Instructió, azaz végrehajtási utasítás napvilágot látott (1964. szept. 26.), de ebben az időben rengeteg történt. Bugnini, mint aki az egész földkerekségről kap híreket, kimondta, hogy túlnyomó részben nagy eredményeket jelentett. Legtöbb helyen a papság nagy buzgalommal végezte a megújítás munkáját és a hívek áldozatkészen fogadták azt, úgy hogy az első fázis mérlege mindenképpen erősen pozitív. 1. Persze – ugyancsak Bugnini szerint – meg kell értenünk, hogy ez a megújulás lassan történik és ami most van, az átmeneti jellegű, a végleges, definitív forma még nem alakult ki. Ezért ez a második fázis, amely a bejelentett és általunk ismertetett második Instrukciót jellemzi, átmenet s ehhez idő kell, megértés, reflexió és türelem. A megújulás megtörténik és be is fejeződik majd, de sem siettetni, sem elgáncsolni nem lehet. A századunk tízes éveiben elindult liturgikus mozgalomnak köszönhető, hogy a talaj majdnem minden országban elő volt készítve. Innen az érdeklődés és bizonyos liturgikus műveltség jelei, mint például a misszálé használata a laikusok között. Most – hogy megjegyezhessem ezt is – érdekes, hogy nem is kevesen vannak, akik a mozgalomnak ezt a stádiumát, a misszáléhasználatot – átugrottak és bár mivel soha kezükben misszálé nem volt, nem is tudtak semmit a liturgiából, ennek ellenére mégis ma szívesen veszik a mindinkább közérthetővé váló, frissen megismert istentiszteletet. 2. A meg-megújuló változásoknak tehát az az értelme, hogy még jobban, egészen érthetővé tegye azt az Isten népe előtt, értse meg mindenki a szent szövegeket, a szimbólumokat, az ódon gesztusokat, a szent jeleket. „Nem dolgozunk a múzeumok részére – mondotta Bugnini –, hanem azt akarjuk, hogy a mi korunk eleven embereinek eleven liturgiája legyen”. Ehhez a vezető szervet, a Consiliumot, addig sohasem lehetséges, rendkívül széleskörű tapasztalatai segítik ennek a célnak az elérésében. Ez a tapasztalat, meg a sok országban már nagyon elterjedt szembeoltárnál misézés kiderítette, hogy a liturgia nem lényeges elemei közül nem egy érthetetlen, banális, korszerűtlen. Ilyen például bizonyos gesztusoknak ismétlése, mint a sokszoros oltárcsók, a mise kánonjában a huszonöt keresztvetés a szent ajándékok, a kenyér és a bor fölött. Ezek voltak a legészrevehetőbbek az 1967. jún. 29-étől meginduló változásokban. A kánon sok keresztvetéséből csak egyetlenegy maradt meg: az elején, akkor is az eddigi három helyett egyetlen keresztjellel történik. A középkor derekán, a gót stílus és lelkiség egyik jellemzője volt a sokszorozás hajlama akkor kerültek a misének liturgiájába a megszaporított hármas, sőt ötös kereszttel való jelölések. 77
Ehhez hasonlóan nagyjából ugyanekkor keletkezett a gyakori térdhajtás: ahányszor a pap a Szentséghez nyúlt, előtte és utána térdet kellett hajtani, ugyanígy nem egyszer a szent szövegek bizonyos részeinél. Mindez most, a megújult liturgiában csak néhányszor történik meg, az oltárhoz érkezéskor és távozáskor, azután a szentostya és a kehely felemelése után, a kánont záró nagy dicsőítés (doxológia) után, valamint áldozás előtt és után. Hasonló, még radikálisabb csökkentés történt az oltárcsóknál, csak a megérkezéskor és az eltávozáskor van azóta. A kevesebb sokkal többet mond, sokkal meggyőzőbb, őszintébben hat. 3. Egyszerűségre törekvés a mai kor elve, eddig is már alkalmazták a liturgikus megújításban. Idetartozik a második Instrukciónak az a rendelkezése, hogy a misében csak egy könyörgést mondjanak és ennek megfelelően a felajánlási és áldozás utáni könyörgést. Pontosan előírja, milyen esetekben van két könyörgés, akkor a két könyörgést egy befejező záradék alatt kell mondani. Megszűnik ezáltal a püspökök joga, hogy rendkívüli esetekben könyörgést rendeljenek el (az un. oratio imperata), helyette az Instrukció azt ajánlja, hogy a hivők könyörgésébe szőjenek bele a püspökök által szándékolt célra szolgáló imaszándékokat. Az egyszerűsítés kisebb mozzanatai: nem kell, de szabad használni a manipultist, s a koncelebrációnál résztvevő papok miseruha (kazula) nélkül is misézhetnek együtt, albában és stólával. Bizonyos esetekben a miseruhát lehet használni a köpeny (pluviálé) helyett, gyászmise utáni abszoluciónál, hamuszentelésnél, vasárnapi mise előtti szenteltvíz hintésnél. – Logikusabb lett az elbocsátás rítusa a mise végén. Az áldozás utáni könyörgés után a pap más, imát már nem mond (Placeat), hanem köszönti a híveket: „Az Úr legyen veletek”, azután áldását adja, és tüstént elmondja az elbocsátás szavait, így van azóta a halottakért mondatott gyászmisében is, ezeket egyébként lehet, ha tetszik, violaszínben is végezni. Egyszerűbb és egységes lett az áldozás is. A pap térdet hajt s a kettétört nagy ostyát mutatja fel a népnek, mondván: „íme az Isten báránya...”, majd a hívőkkel együtt háromszor: „Uram, nem vagyok méltó...”, azután először a pap áldozik két szín alatt, majd a népet áldoztatja meg. 4. Figyelemre méltó, amire Bugnini külön is felhívja a figyelmünket, a szabadság elve az, hogy a pap vagy a hívők választhatnak két eshetőség között. Idetartozik az is, hogy a hivők, ha tetszik, nagycsütörtökön kétszer áldozhatnak: egyszer a délelőtti püspöki misén, amelyiken a szent olajokat szentelik, és azután az esti misén is. Ezzel a fakultatív kétszeri áldozás három esetben lehetséges, mert már addig is megengedett volt karácsonykor (éjféli mise és egy másik a nap folyamán), ugyanígy húsvétkor is, ha a vigília miséje éjfél után van. A misében áldozás után szabad várni az áldozás utáni könyörgéssel, hogy a hívek közösen hálát adhassanak az áldozás után: vagy szent csendben, vagy énekkel, vagy közösen imádkozott szövegekkel. Szabadsága van azután a papnak, hogy harmadosztályú napokon a misét mondhatja arról a szentről, akinek az ünnepe van, vagy arról, akiről megemlékezést (commemoratio) mondanak, pl. Kapisztrán Szent János ünnepén, ha akarja, mondhatja a misét Claret Antal hitvalló püspökről is, akit akkor megemlékezésben tisztelnek. – Még szélesebb körű és jelentősebb választási lehetőség: oly napokon, amikor a vasárnapi misét mondják újra, veheti a pap a könyörgéseket máshonnan: a votívmisékből vagy a vegyes könyörgésekből. Ezáltal felszabadul a nagyon tartalmas, mélyenjáró könyörgéseknek egész kincse, amelyet csak rendkívül ritkán lehetett eddig kiaknázni. – Ehhez a szabadsághoz hozzájárul még az a lehetőség, hogy az új hétköznapi liturgikus olvasókönyvet (lekcionárium) is felhasználhatja a miséző tetszése szerint. Csak figyelmeztesse a hívőket, mit olvas, milyen miséből veszi a könyörgéseket, és higgadtan, hangosan, érthető módon adja elő a szent szövegeket, hogy a résztvevők valóban meg is érthessék azokat. Mindenesetre sokkal nagyobb változatosságra nyílik lehetősége ezzel a választási engedménnyel. A papok javára szól az az engedély, hogy ezentúl, 1967. jún. 29-től mindenkor, ha három nokturnust kellett mondani a breviáriumban, elég azokból egyet elvégezni. 5. A Második Instrukció fénypontját említjük meg utoljára. Minden ország püspöki konferenciája felterjesztheti a Szentszékhez a Kánon népnyelvi fordítását. Ezzel a népnyelv használata 1967–ben teljes győzelmet aratott: az egész mise mindenegyes szövegét ezentúl – ha a püspöki karok akarják – a nép nyelvén lehet mondani. Ezzel együtt jár az az engedély is, hogy a kánont lehet hangosan mondani, sőt bizonyos részeit énekelni, így eljutunk újra az első nyolc század gyakorlatához, hogy saját anyanyelvünkön és mindenki által valóban hirdethetjük híveinknek Krisztus halálát és feltámadását, közöttünk való titokzatos megjelenését, míg újra el nem jő. (164) 78
Az eukarisztia titkáról szóló Instrukció Csak három hét telt el a Második Instrukció megjelenése (máj. 4.) után, 1967. május 25én hatvanhét pontból álló újabb Instrukciót adott ki a Rítuskongregáció, a dokumentumot ellenjegyezte Lercaro bíboros, a Consilium Liturgicum akkori elnöke. Sokan gondolták első pillantásra: már újra egy Instrukció! A terjedelmes kiadvány – erre nyilván számítva – feleletet ad mindjárt az elején. – Több dokumentum szólt az eukarisztia titkáról. A liturgiáról kiadott konstitúció, az első és a második Instrukció, az egyházról szóló dogmatikai konstitúció, ebben ismertetik azt a viszonyt, amely az egyház és az eukarisztia titka között fellelhető. Más zsinati dokumentumok is foglalkoztak az eukarisztiával, nevezetesen az ökumenizmusról, a püspökökről és a papokról szólók. A zsinati forrásokhoz más források is csatlakoztak: mindenekelőtt az 1947-ben kiadott Mediator Dei kezdetű nagy liturgikus enciklika, mely egyáltalán nem avult el, hiszen előkészítette a liturgia megújulását, és főleg ideológiai megalapozását. Néhány évvel ezelőtt jelent meg az eukarisztia titkáról tárgyaló enciklika, a Mysterium fidei kezdetű (1965. szept. 3.). „Szükség van tehát arra – jelenti ki az Instrukció (n. 2.) – hogy ebből az egész előadott doktrínából levonják a gyakorlati következményeket”. Ezt a célt akarja elérni, egybefoglalja az elszórt helyeken lelhető normákat, és amint az ilyenkor szokás, újakat is ad melléjük. a) Érdemes röviden lajstromba foglalni ezeket. – Először összefoglalja az ezen forrásokban található legfontosabb tanításokat. 1. A mise vagy más szóval az Úr vacsorája elválaszthatatlanul és egyúttal: áldozat is, amely állandósítja a keresztáldozatot, az Úr halálának és feltámadásának emlékezete, szent lakoma, melyben megújul az újszövetség. – 2. A misében az áldozat és a szent lakoma egyazon titokhoz tartozik, az Úr vacsorájának felvevése az érettünk áldozatot hozó Krisztussal való kapcsolat. – 3. Az eukarisztia ünneplése nem csupán Krisztusnak, hanem az egyháznak is áldozata. – 4. Ezért semmiféle mise nem magán, hanem nyilvános jellegű cselekmény. – 5. Az eukarisztikus áldozat az egész keresztény kultusznak forrása és egyben tetőfoka. – 6. Minthogy az eukarisztiában Krisztus van jelen, azt imádni kell. – 7. Az eukarisztia titkát tehát teljes tágasságában kell elfogadni: a szent színeknek kijár a tisztelet mind a mise alatt, mind utána, ha azok megmaradtak. b) E dogmatikus összefoglalás után az Instrukció három részben adja ki gyakorlati normáit. Az első rész az általános alapelveket tárgyalja. 1. Minden oktatás azt célozza, hogy az eukarisztia titka középponti jellegű legyen, mégpedig az egész egyházi életben. Ennek oka az, hogy a többi szentség, és minden egyházi szolgálat, valamint az apostolság művei mind az eukarisztiához rendeltetett. Benne van az egyháznak minden lelki java, mert benne maga Krisztus van jelen. (7. n.) 2. Az eukarisztia titka legyen minden helyi jellegű egyháznak is középpontja. Minden helyi gyülekezetben, bármily jelentéktelen, csekély számú és szegény legyen is, maga Krisztus van jelen és vele, az ő erejében egyesül az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházzal. 3. Meg kell tanítani a híveket arra az igazságra, hogy „megbecsüljék azt a jót, amely más keresztény felekezetek testvéreinek úrvacsorájában található”. Mikor ugyanis a szent vacsorában az Űr halálának és feltámadásának emlékezetét ülik, akkor azt vallják, hogy Krisztus közösségében akarnak élni, és dicsőséges eljövetelét várják”. „Az olyanoknál pedig, ahol az egyházirend szentségét megőrizték” – például a janzenisták, ókatolikusok, az összes keleti keresztények – „az eukarisztia ünneplése által Isten egyháza épül és növekedik” (8. n.). 4. A hívőket meg kell tanítani. Krisztus milyen különböző módon van jelen hívei között. Jelen van ugyanis mindig, amikor a Szentírást olvassák, jelen van ott, ahol imádkoznak, hiszen maga mondotta, hogy ahol ketten-hárman együtt vannak hívei közül, ott van közöttük. Jelen van az eukarisztia áldozatában, az áldozatot bemutató pap személyében, de leginkább jelen van az eukarisztia szent színei alatt. Az említett jelenlét-módok valósak, az eukarisztikus jelenlét azonban mindennél több, mert itt különleges módon jelen van az egész és osztatlan Krisztus. 5. A következő szakasz (n. 10) hangsúlyozza azt a benső kapcsolatot, amely az ige-istentisztelet és az eukarisztia liturgiája között fennáll. Az egyház aláhúzza szándékát: mindkettőre szükség van: „Az élet kenyerét mind az Isten igéjének asztaláról, mind pedig Krisztus testének aszta79
láról vegyék táplálékul”. Nagyon fontos elv ez, mert már hallatszottak olyan vélemények, hogy mindegy, honnan vesszük Isten kenyerét, az Igéből, vagy az oltáriszentségből. 6. Hangoztatni kell a hivők előtt, hogy királyi papságra szentelte őket a Szentlélek, ettől a szolgálatot tevő papság különbözik (n. 11). „Egyedül a pap, aki Krisztus képét viseli, szenteli a kenyeret Krisztus testévé, a kész áldozatot ellenben nemcsak a pap keze által, hanem ővele együtt a hívők is fölajánlják Istennek.” (n. 12). Az áldozatban való részvétel akkor a legtökéletesebb, ha a misében szentségileg is veszik Krisztus testét, (n. 12.) 7. Az eukarisztikus részvételnek legyenek gyümölcsei a keresztények életében: „Iparkodjék jócselekedeteket végezni. Istennek tetszeni és helyesen élni, a világot a keresztény lelkiségbe bevezetni és az emberek közösségében mindenképpen Krisztus tanúságtevőjének lenni” (n. 13). 8. A gyermekek vallásos nevelésében megfelelő módon gondoskodjanak a mise ismertetéséről. Az első áldozok előkészítésében pedig arra törekedjenek, hogy az első áldozáson meglássák, hogy az valóban a Krisztus testébe való teljes beleilleszkedés (n. 14). c) Az Instrukció második része a leghosszabb (n. 16-48), konkréten tárgyalja a közös mise–részvétel normáit. 1. Mindenekelőtt a hivők egységére kell törekedni, kerülni kell tehát mindent, ami figyelmüket zavarja: vasár- és ünnepnapokon semmi esetre sem misézzenek más oltárokon (n. 16). Fontolandó jó tanács: „Ezt, amennyire lehet, más napokon is meg kell tartani, elérésére a legjobb mód, ha a jogszabály szerint, a papok, akik ugyanabban az időben miséznek, koncelebrációt végeznek”. Kerülni kell azt is, hogy nyilvános misék alatt végezzék a karimádságot, legyen prédikáció, keresztelés vagy a házasságkötés szertartása (n. 17). 2. Az idegeneket, külföldieket be kell engedni a helyi eukarisztia ünneplésébe, és minden módon segíteni, hogy azon a módon vehessenek abban részt, ahogyan azt ott végzik. Ahol nagyobb számmal vannak idegen nyelvűek, azok részére gondoskodni kell, hogy legalább néhanapján saját szokásuk szerint vehessenek részt (n. 19). 3. Nagyon megszívlelendő gyakorlati intelmet kapunk azzal az előírással, hogy gondosan neveljék a ministránsokat szolgálatukra, különösen a felolvasásra. Mert „a népnek joga van ahhoz, hogy Isten igéjével táplálkozzék... a papok ezért gondoskodjanak arról, hogy azt, amit ők vagy a ministránsok előadnak, olyan világosan mondják, vagy énekeljék, hogy a hívők azt megérthessék” (n. 20). Sajnos, nem egyszer ismétlődik a régi, értetlen nyelven végzett liturgia idejének rossz szokása, a sebes, egyhangú hadarás. – A néppel végzett misékben éppen ezért megengedett a kánonnak hangos végzése (n. 21), népnyelven is akkor, ha a püspöki kar a Szentszéktől az engedélyt megszerezte. 4. Minden zavaró mozzanatot kell kerülni akkor különösen, ha rádió vagy televízió útján közvetítenék a misét. Mindent nagy diszkrécióval kell csinálni, a főpásztor által adott szabályok szerint (n. 22). Ugyanez áll a liturgikus cselekmények alatt végzett fényképfelvételekre is (n. 23), valóban diszkrécióra van szükség, amint emlékezhetünk az 1964. okt. 28-iki ötös püspökszentelés jeleneteire. 5. A templom szerkezetéről és elrendezéséről is szó esik (n. 24), emlékezetbe idézi az első Instrukció előírásainak megtartását, hozzáfűzi, hogy a feleslegessé vált egyházművészeti emlékeket ne fecséreljék el. 6. Az eukarisztia ünnepléséről több figyelmeztetés szól, nevezetesen a vasárnapiakról (n. 25-28). Kezdettől fogva arra kell tanítani a hívőket, hogy a vasárnap az őseredeti keresztény ünnep, legyen a vidámság és a pihenés napja amellett, hogy éppen ezen a napon ülik meg annak emlékét, hogy Krisztus halottaiból feltámadott. Vasárnapokon előnyt kell adni az énekes misének, ezen azonban a népnek cselekvő részvételét érti (n. 26). – A kisebb szerzetes közösségek akkor járnak el helyesen, ha vasárnapokon a plébániai misén vesznek részt. – Ügyelni kell arra, hogy ne legyen túlságosan sok mise a lelkipásztori cél kárára, vagyis hogy hatalmas templomokban csak kicsiny közösségek vesznek emiatt részt. – Mindenütt, ahol a Szentszék engedélyével a szombat esti mise már a vasárnapi kötelező részvételnek számítható be: ez a mise a vasárnapi mise szövegével végzendő, a homília is annak szövegét kövesse. A pünkösd előtti szombaton azonban a vigília miséje mondható Credoval. Karácsony estéjén (esti, nem éjféli misén!) a vigília miséje mondandó fehér színben, allelujával és karácsonyi prefációval. Glóriával. Fontos engedmény: azok, akik szombat estéjén ilyen vasárnapi misén vesznek részt, 80
azon áldozhatnak, ha reggel már áldoztak is (n. 28). 7. A hétköznapi misékről is van néhány intézkedés. A hívőket hívják, hogy hétköznap, sőt mindennap vegyenek részt misén. Különösen akkor, amikor „szent idők” vannak, azaz nagyböjtben és adventben, valamint az Űr kisebb ünnepein (például aug. 6: Urunk színeváltozása, szept. 14: a kereszt felmagasztalása és Szűz Máriának eltörölt ünnepein, például márc. 25., szept. 8.). Ez a buzdítás (n. 29) csak akkor lesz gyakorlatilag keresztülvihető, ha az esti misék lehetőségét a főpásztorok megszaporítják. 8. Az áldozásról is sok szó esik (n. 31-41). Nagyon ajánlatos magában a misében áldozni, nem kívüle, hacsak nincs más mód. Arról is gondoskodjanak, hogy abban a misében konszekrált ostyákkal történjék az áldozás, azért, mert ez az áldozásnak tökéletesebb módja (n. 31). – A két szín alatti áldozás lehetséges, a püspök ítélete alapján a következők részére: a megkeresztelt, a megbérmált, s az egyházba megtért felnőttek áldozhatnak két szín alatt – azután a jegyesek a nászmisében – akik bármily papi rendet vettek fel szentelésük miséjében – a szerzetesi fogadalmat tevők vagy megújítok a misében –, ha betegellátáskor misét mondanak a betegnél, mindenki, aki ott áldozik – ünnepélyes misében valamennyi segédkező – koncelebráció esetében minden asszisztens, laikus is, és valamennyi jelenlévő pap és papnövendék – ha a koncelebráció szerzetesház templomában van: minden tagja és ott lakó vendége a háznak – lelkigyakorlatok idején minden számukra mondott misében a résztvevők – újmisében a szülők és családtagok, és a jótevők. 9. Az áldozáshoz járulás módja: lehet térdelve áldozni, ebben az esetben odajáruláskor és távozáskor már nincs helye tiszteletadásnak (térdhajtás stb. n. 34); ha állva áldoznak, akkor lehetőség szerint hajtsanak előtte térdet. A hívők szívesen áldozzanak olymódon, amint azt pásztoraik (a püspöki konferencia alapján) megállapítják. – Halálos bűn állapotában nem szabad gyónás nélkül áldozni, a gyónás lehetőleg ne a mise alatt történjék, hanem azon kívül, hogy a cselekvő részvételt ne akadályozza (n. 35). – Az áldozás után ajánlatos bizonyos ideig magánimádságba merülni (n. 38). – Ha életveszélybe kerül valaki, betegség vagy más ok miatt, el ne mulassza az eukarisztia vételét, mint szent útravalót, akkor sem, ha aznap már áldozott (n. 39). – A betegek, vagy akik képtelenek templomba menni, a nap bármely órájában megáldoztathatók (n. 40). – Fontos engedélyt ad az egyház olyan betegeknek, akik az eukarisztiát kenyér formájában már nem tudják magukhoz venni. A püspök megítélése (engedélye) alapján a bor színe alatt áldoztathatók az ilyenek: vagy úgy, hogy a betegnél miséznek, vagy úgy, hogy egy kicsi, jól elzárható üvegcsében viszik a beteghez a konszekrált bort, ha áldoztatás után maradt volna valami belőle, a kiszolgáltató (pap vagy diakónus) azt vegye magához (n. 41). d) Harmadik, befejező részében az Instrukció az eukarisztiáról mint maradandó szentségről hoz intézkedéseket. 1. A szent eukarisztia eltételét avagy megőrzését elsősorban azért eszközlik, hogy a betegeknek a szent útravalót adhassák. Másodlagos céljai: hogy a misén kívül is lehessen áldoztatni, és hogy Krisztust az eltett szent színek alatt is imádni lehessen (n. 49). – „A hívők, akik a szentségben jelenlévő Krisztust tisztelik, emlékezzenek meg arról, hogy ez a jelenlét az áldozatból fakad és a szentáldozásra, egyúttal lelkiáldozásra is irányozódik” (n. 50). – Hogy a szentség–imádást megfelelő módon végezhessék, ajánlatos, hogy a szentségház ne a Kolláron legyen, hanem méltó helyen, lehetőleg kápolnában, mely a középponti szentélytől különbözik (n. 153). Ezzel az intézkedéssel végleg megszűnt az előírás, mely századokon át megvolt, hogy a tabernákulum a főoltáron legyen. Ezt még világosabban kimondja a rendelkezés, hogy amennyire lehetséges, ne legyen azon az oltáron a Szentség, ahol misét mondanak, mert ez zavaró hatással van Krisztus különböző megjelenésmódjainak egymásutánjára: ezek ugyanis egymásután világosodnak ki. Krisztus először jelen van a hivők gyülekezetében, akik az ő nevében gyűltek össze, azután igéjében, midőn az írást olvassák és magyarázzak, majd a papnak személyében, végül különleges módon a szent színek alatt” (n. 55). 2. Külön intézkedések vannak az eukarisztiás áhítatokról (n. 59-66). A szentségi körmenetek a főpásztor ellenőrzése és rendelkezési joga alá tartoznak, ő ítél afölött, mennyire alkalmasok manap, helyüket meghatározza és idejüket (n. 59). – Több rendelkezés szabályozza a szentségkitételeket. Legyen meg az összefüggés a kitett eukarisztia és a mise között, illetve ezt hangsúlyozzák, mégpedig azzal, hogy a szentségkitétel a mise után kezdődik az abban a misében konszekrált szentostyával (n. 60). – Ezentúl soha többé a kitett eukarisztia előtt nem szabad un. 81
„szentséges misét” mondani. Ha szentségkitétel van, vagy el kell zárni a mise idejére a Szentséget, vagy a misét mellékkápolnában kell végezni. Nemcsak a kitétel oltárán, hanem az egész templomban tilos a misézés a kitétel ideje alatt (n. 61). – A kitett cibórium vagy szentségtartó ájtatosságai maradnak, amint voltak eddig, az egyház ajánlja itt is a szentírásolvasást és rövid beszédet (n. 62). – Minden évben egyszer lehet egésznapos szentségimádás (n. 63), hosszabb a főpásztortól függ (n. 64). – A hosszabb imádást is meg lehet szakítani kétszer egy napon, pl. déltájban és éjszaka, minden rítus nélkül, a pap stólában és karingben kiteszi vagy elteszi a Szentséget (n. 65). – Tilos azonban ezentúl a mise végén a Szentség kitétele, midőn csupán csak áldást adtak vele (n. 66). Az eukarisztikus kongresszusokon helyes a szentségi körmenet, de ügyelni kell arra, hogy csúcspontja a kongresszusnak a mise ünnepélyes közös ünneplése legyen (n. 67). Három új kánon 1. 1968. május 23-án jelent meg a Rítuskongregáció dekrétuma, melyben nagyjelentőségű művet publikált. 1500 éven át használta a latin egyház a Római kánont és sohasem jutott eszébe, hogy más is léphet helyébe. A döntés megtörtént és három új kánont rendelt el a Szentszék, nem kötelezően, hanem tetszés szerinti használatra. Egyúttal megadta az engedélyt népnyelvre való teljes lefordításra is. I. kánon az addigi Római kánon. 2. A II. kánon az un. Hippolitus-féle, a III. század első feléből való némi átírással. Amint Schnitzler mondja „a józan világosságot összekapcsolja a népszerű szemléletességgel” (165). A kopt, etióp és ószláv fordításokban használták az ókortól napjainkig. Elterjedt voltát mutatja az, hogy még latin fordítása is volt (= Veronai palimpsest). Az egyház legrégibb exegétája beszél itt, egyúttal dogmatikus és apologéta, történész és egyházjogász, mondja Schnitzler (25. 1.). Jézust a „szeretett Fiúnak” nevezi, de nevezi Isten Igéjének is. Gyönyörű a „valóban szent vagy Te” átmeneti formulája az istendicsőítéstől az Isten megkérleléséig. Kérjük ugyanis, hozza le közénk az Isten Fiát, és így lesz az Isten számunkra „minden szentségnek forrása”. – Bár e kánonnak saját prefációja van, de minden más mise prefációjával használható, vasárnapokon is. 3. A III. kánont egyszerű kánonnak nevezi Schnitzler (62. l.), mert világos és áttekinthető és a szó igaz értelmében egyszerű. Tartalmát tekintve a világ felé megnyitottságnak imája; középponti gondolata miatt joggal címezhető az „áldozati kánonnak”. – A híres liturgikus teológus, Cipriano Vagaggini tanulmányai alapján készült. A „Valóban szent” itt is a kánon kezdete, Istennek dicsőítése. Utána rögtön kéri, hogy ajándékainkat Isten megszentelje, legyenek azok Krisztus teste és vére. „Azon az éjszakán, amikor elárulták” – kezdődik az utolsó vacsora elbeszélése Szent Pál szerint. Az utána következő imában (anamnézis) felajánlják ezt a „szent és élő áldozatot” az Istennek, mint egyházának felajánlását, azután egyesekért, Isten egész népéért, végül „az egész világnak békéjéért és üdvösségéért.” – Mondható bármikor, minden prefáció felhasználható benne, ha elő van írva. 4. A IV. kánon, a leghosszabb, joggal nevezhető üdvtörténeti kánonnak, mert az üdvösség történetét szemléletesen fölvázolja. Prefációja mindig azonos – ezért ha más prefáció van előírva, ez a kánon nem használható – és ez kezdi már az üdvtörténet elmondását. Schnitzler joggal jegyzi meg: elsőízben történik meg a római liturgiában, hogy nem csupán az utolsó vacsorát mondja el, hanem Istennek minden szerető gondoskodását az emberek fiaiért (99. lap). Ezért minden létező lénynek, a világegyetemnek teremtésével kezdődik a prefáció, köztük megemlítjük az „angyaloknak számlálhatatlan sokaságát”. Utána dicsőítjük Istent, hogy saját hasonlatosságára embert is teremtett, nekik küldte el prófétáit, az idők teljességében pedig az Üdvözítőt. Ez a szegényeknek hirdette az örömhírt és földi élete után halálra adta önmagát és föltámadt halottaiból. Azután elküldötte az Atyától a Szentlelket, ezt a Lelket kérjük, hogy ajándékainkat megszentelje. Az átváltozás után megemlékezés van Krisztus haláláról, föltámadásáról és újbóli eljöveteléről. Az élőkről és a halottakról emlékezik meg még a kánon és doxologiával (istendicsőítéssel) záródik. – Ez a kánon a keleti liturgiák mintájára néhány kiváló teológusnak alkotása. Csak akkor szabad mondani, ha nincs más prefáció előírva. 5. Ugyanez a dekrétum nyolc új prefáció szövegét is közölte. Az első kettő adventre való, mind a kettő a VI. századi Leoniánumból (166). Nagyböjtre az eddig használt mellett van egy szép, új prefáció a régi Gelasianumból (167). – Két új vasárnapi prefáció van, az eddig hasz82
náltat csak Szentháromság vasárnapján használjuk ezentúl (168). Az eukarisztiáról új prefáció az Ambrosian liturgiából való (169). Két új közös prefáció is van. Az első bibliai szövegekből komponált mai alkotás, a másik az Ambrosian liturgiából való (170). Az egyházi rend új rítusa 1. VI. Pál pápa 1968. jún. 18-án adta ki apostoli konstitúcióját a diakónus, pap és püspök szenteléséről (171). A presbiter (pap) szentelésének vasárnap vagy ünnepnapon kell történnie, éppúgy a püspökszentelésnek, hogy minél többen vehessenek részt rajta. A mise Credoja után kezdődik a papszentelés. Elhangzik a püspök beszéde, amely jobb a régi szövegnél, de nem kötelező, élőszóval, saját gondolatait mondhatja el a szentelő püspök. Új az egész rítusban, hogy a püspök kérdéseket intéz a szentelendőkhöz, ez a vizsgálat: „Akarjátok-e fáradhatatlanul a Szentlélek segítségével papi hivatalotokat, mint az ő becsületes munkatársai, betölteni?” A kérdésekre mindnyájan felelik: „Akarom!” Hasonló kérdést tesz fel a püspök Krisztus misztériumairól, az evangélium hirdetéséről, a negyedik kérdés arról szól, hajlandó-e a pap életét egészen Istennek szentelni. – A hűségeskü következik azután a szokásos módon. – A szentelendők arcukra borulnak és a nép elimádkozza értük a Mindenszentek litániáját. – A szentelendők egyenként járulnak a püspök elé, aki mindkét kezét tejükre teszi; a jelenlevő presbiterek ugyanezt teszik, mikor eléjük járulnak a szentelendők. Azután 3. felszentelő imádság következik, ez azonos szövegében az eddigivel, mely már a VI. századtól kezdve megvan, csak a prefáció formáját törölték el. Mivel most már valóságos áldozópapok, ezért a jelenlevő papok felöltöztetik őket a papi ruhába. – A papok tenyerét a püspök megkeni szent krizmával, mondván, hogy méltók legyenek az áldozat felajánlására. Utána a püspök minden papnak kezébe adja a misében használandó kelyhet és paténát borral és ostyával és azt fejezi ki, ami már megtörtént: „Fogadd a szent nép felajánlását, amelyet bemutatnak az Istennek”. Ezután valamennyien a békecsókot kapják és együtt mondják a püspökkel első szentmiséjüket. 2. A püspökszentelés liturgiáját is gyökeresen átdolgozták. A szentelendő püspöknek kinevező bulláját felolvassák először, amelyet mindenki ülve hallgat. A szentelő püspök mellett a szentelésben részt vesz minden jelenlévő püspök. Buzdító beszéd következik ezután a püspök kötelességeiről. Ez is minta-beszéd, szabadon beszélhet, amit jónak lát. – Utána következik az examinatio, a vizsgálat. A szentelő püspök megkérdi a szentelendőt, akarja-e az apostoloktól rábízott hivatalt élete végéig hűségesen betölteni, majd megkérdi: akarja-e Krisztus evangéliumát hűen és fáradhatatlanul hirdetni. Feltesz utána kérdést, akarja-e a hit letéteményét tisztán és egészen megőrizni. Újabb kérdés: akar-e Péter apostol utódjának tekintélye alatt megmaradni. Újabb kérdések szólnak arról, jó atyja akar-e lenni Isten népének és papjainak, akar-e segíteni minden szűkölködőnek, keresni akarja-e a tévelygő juhokat, akar-e mindig szent népéért szüntelenül imádkozni. A szentelendő mindig igenlő választ ad. Ezután következik a szentség feladása. A szentelő püspök imádságra szólítja fel a népet, letérdelnek és csendben imádkoznak. A felszentelendő arcára borul és a Mindenszentek megújított és jóval rövidebb litániáját mondja el fölötte az egész nép. – Utána a felszentelő vezető püspök és a többi felszentelő püspök helyén áll, –a szentelendő mindegyik előtt letérdel, valamennyien némán fejére teszik mind a két kezüket. Utána a felszentelő püspök elmondja vagy elénekeli a szentelési imádságot. A lényegesnek kijelentett szavakat valamennyi együtt szentelő püspök közösen mondja összetett kézzel: „És most áraszd erre a választottadra azt az erőt, amely tőled való, a vezérlő Lelket, amelyet szeretett Fiadnak, Jézus Krisztusnak adtál. Ő adományozta azt szent apostolainak, ezek alapították meg az egyházat különböző helyeken, mint a te szentélyedet, a te nevednek meg nem szűnő dicsőségére és dicséretére”. Utána a szentelő püspök egyedül folytatja és fejezi be a szentelési imádságot. Ezután a szentelő az új püspöknek krizmával a fejét megkeni, azután átadja neki az evangéliumos könyvet e szavakkal: „Vedd az evangéliumot és Isten igéjét hirdesd teljes türelemmel és tanultsággal”. Utána elteszik az evangéliumos könyvet és az új püspöknek a szentelő főpap a püspöki gyűrűt húzza az ujjara, a buzdító szavak kíséretében: „Vedd a gyűrűt, a hitnek pecsétjét: és Istennek jegyesét, a szent egyházat sértetlen hittel ékesítve, épségben őrizzed meg!” Azután a pásztorbotot adja kezébe e szavakkal: „Fogadd a botot, pásztori hivatalodnak jelképét, vigyázz az egész nyájra, amelyhez téged a Szentlélek püspökként helyezett oda, hogy kormányozd Isten egyházát!” Utána a 83
fölszentelt püspököt a szentelő püspök a püspöki katedrára ülteti. Azelőtt a püspök székét „trónusnak” nevezték, ez most megszűnt. Ezután a szentelő püspök és valamennyi szentelő együtt misézik. A mise végén a hálaadás énekét kezdik énekelni, a Te Deum-ot. Az ének alatt az új püspök végigjár a templomon és megáldja a híveket. A hálaadó ének végeztével az oltártól vagy a katedráról röviden beszél a néphez. Ekkor már mitra van a fején, amelyet minden cerimonia nélkül fejére tesznek. – Ha az újonnan szentelt püspök a misének fő celebrálója, mert ez is meg van engedve, akkor hármas tagozású, a korai középkorból származó gyönyörű áldással is megáldhatja a népet. Amennyiben a fölszentelő püspök volt a főcelebráns, ő mondhat ugyanilyen, de rövidebb szövegű hármas áldást a népre. Ezzel a püspökszentelés liturgiája véget ért. A házasság megújított rítusa Minthogy a zsinat utáni liturgia keletkezését írjuk le, ragaszkodnunk kell a történeti egymásutánhoz: az eseményeket úgy ismertetjük, ahogy valóban egymásra következtek, így ugyan nem nyerünk szisztematikus ismertetést, de annál inkább szemléltetjük a valóságot, ahogyan egymás után, néha szinte fullasztó gyorsasággal érkeztek a különböző bizottságoktól előkészített és a római főhatóságtól elfogadott és publikált dokumentumok. Az utókornak elég szemléltetés lesz arra, hogy megérezze, mennyire lázas, lüktető élet volt a hatvanas éveké századunkban – de mindenesetre nagyon érdekes volt. A házasság szentségének új rítusát közzétette VI. Pál pápa 1969. március 19-én (172). A szándék az volt, amit a zsinat óhajtott, hogy a házasság szentségének rítusa bővebb legyen (ez csak a római rítusra áll, mert az volt túlságosan szűkszavú, azután világosabban fejezze ki a szentség mondanivalóját és hangsúlyozza a hitvestársak kötelességeit (173). Az előkészítő bizottság előadója Pierre Gy, a párizsi Liturgikus Intézet igazgatója, és jeles szakemberek működtek közre, többek között J. F. Colombo, P. X. Seumois, Ruandából, aki Afrikát képviselte (174). A zsinati okmányok, amelyek teológiai szempontból szóltak a házasságról, megvalósultak a rítus szövegeiben. A házasság céljai, kötelességei és gondolatvilága soha eddig ennyire nem domborodott ki. A házasságkötés rítusának három módja van: a házasságkötés szentmise keretében, a házasságkötés mise nélkül és a házasságkötés rendje nem megkeresztelt egyénnel (zsidó, mohamedán, pogány). 1. Házasságkötés nászmisével (175). Az egyház azt óhajtja, hogy a házasságkötés rendszerint mise keretében történjék. Természetesen, amennyiben a hely és az idő körülményei megengedik, erőltetni azonban nem szabad a dolgot. A pap a jegyespárt a templom kapujánál tagadja, vagy az oltár előtt. Mindenesetre első dolga, hogy „a vőlegényt és a menyasszonyt üdvözölje és kifejezze nekik, hogy az Anyaszentegyház résztvesz örömükben”. Először az Igeistentisztelet következik. A nászmisének három olvasmánya van, az első az ószövetségből való. Bő választék áll rendelkezésre, valamennyi a házasság témáját tárgyalja. A pap homíliában fejtse ki a „keresztény házasság misztériumát, a házastársi szerelem méltóságát, a szakramentum kegyelmét és a házastársak feladatait”. Ez evangélium után történik és utána kezdődik a házasság rítusa. Első a „vizsgálat” (scrutinium). A pap megkérdi a jegyesektől, hogy kényszer nélkül, szabadon akarják-e a házasságot kötni? Akarják-e egymást szeretni és tisztelni egész életükben? Készek-e a gyermekeket Istentől szeretettel elfogadni? Az igenlő válasz után következik a „megegyezés” (consensus). Az Egyház a régi, így a magyar rituálékban is megelégedett a kérdésekre történt felelettel: most ellenben egy kijelentő formulát mondat még a jegyesekkel. A magyar házassági eskü ősi, sajátos szokása tökéletesen megfelel ennek az óhajnak. Az ókorba visszanyúló szokás: a szerelem és a hűség jeléül gyűrűt szentel meg a pap és azt a jegyesek egymás ujjára húzzák. Más rítusok is lehetségesek (pl. stólával átköti a pap a jegyesek összefogott kezét stb.), ez az egyes népek saját szerkönyveiben található meg. A házasság megkötése után következik az Ige-istentisztelet berekesztése az egyetemes könyörgésekkel. Utána az eukarisztia liturgiája következik a szokásos módon. A nászmise sajátossága közvetlenül a Miatyánk közős elmondása után következik. Ez a „nászáldás”, vagyis a menyasszony külön áldása, amelyben a fér84
jet is megemlítik, aki „szívéből bízzék feleségében, ismerje őt el egyenjogú élettársának, a kegyelmi életben társörökösének, kellő tisztelettel övezze őt és azzal a szeretettel szeresse őt, amellyel Krisztus szerette Egyházát”. Mindkettőjüknek azt kívánja Istentől, hogy fiaiknak fiait is megláthassák még és „a boldogok életére és a mennyek országába eljuthassanak. A nászmise végén a szokásos áldás helyett hármas tagozódású, csak az új házastársaknak szóló új áldást mond. A krisztusi családi életnek valóságos programja ez az áldás. Őrizze meg az örök Atya egyetértő szerelmükben, hogy Krisztus békéje legyen közöttük és házukban mindörökre. Áldást leljenek gyermekeikben is, barátaiknál vigasztalást és mindenkivel igaz békében élhessenek. Legyenek Isten szeretetének tanúi a világban, akiket a szerencsétlenek és szűkölködők jóságosnak találtak s így az Isten örök hajlékába egykor szívesen befogadnak majd. 2. Házasságkötés szentmise nélkül. Házasságkötés ugyanaz, mint a mise alatt történőé. Az elején történjék a jegyesek üdvözlése, utána következik a házasság föntebb leírt rítusa. A házasság megkötése után a nászáldás részére az új rítusnak különböző formuláit lehet felhasználni (n. 33. vagy a n. 120, 121 alatt közöltekből valamelyik). – Nagy újítás az, hogy a mise nélkül történő házasságkötésnél is lehet áldozni. Ezt az új Ordó kifejezetten megengedi. A házasságkötés után el kell mondani a Miatyánkot és utána áldoztatni. A szentáldozás után lehet „szent csendet” tartani, énekelni vagy imát mondani. Utána elmondandó az áldó imádság a nászmiséből (n. 123). 3. Házasságkötés meg nem keresztelt egyénnel. Megjegyzendő, hogy a megkeresztelt más felekezetűekkel történő házasság a fentebb leírt rítus szerint történik, csak a nem katolikus fél nem vesz részt a szentáldozásban. A meg nem keresztelt partner esetében a házasságkötés helye lehet a templomban, de mise nélkül. Az igeistentiszteletben csak egy olvasmány van, ha a körülmények ezt javallják, magábanvéve lehet három is, de egy az ószövetségből (n. 56). A felteendő kérdések világosan megvannak a rítusban (n. 58-59), valamint a „consensus” (n. 60-61). Ha a körülmények javallják, a gyűrűk átadását és az áldást el lehet hagyni. Mindkettő formulája egyébként rendelkezésre áll (n. 62-63 és 62-64). Az egyházi év egyszerűsítése Hat év óta folyt, lüktető ritmusban, de megfontolt gyorsasággal a liturgikus megújulás, de oly meglepetés és idegenkedés még egy reformot se fogadott, mint amilyent az 1969. márc. 21-iki apostoli levél „Mysterii Paschalis” keltett (176). Heteken át tárgyalta a világsajtó, hazánkban is, napilapok és folyóiratok írtak a katolikus egyház új kalendáriumáról. Ezen a címen „Calendarium Romanum” adta ki a pápa a katolikus egyház római rítusában ezentúl kötelező ünneprendet, az egyházi évet (1969. febr. 14., de a Rítuskongregáció tette közzé a fentemlített dátumon). – Latin nyelven jelent meg és sokkal többet ad, mint amit a címe mutat. Arról van szó ugyanis, hogy az egész egyházi évet, vagyis a liturgia szent esztendejét újra rendezte az Egyház. Az akkor nemrég megszűnt római Liturgikus Tanács végezte még el az egész munkát. A római kiadás 179 oldal, nagyformátumú. A sajtó megjelenése idején rendszerint csak a feltűnő dolgokat emelte ki belőle, ebből kerekedtek azután olyan hírek, hogy „szenteket detronizáltak”, ünnepeket megszüntettek. 1. Mindebben persze van igazság: az, hogy a II. Vatikáni Zsinat szellemében és előírása értelmében egyszerűsítették az egyházi évet és többek között ebben a szentek tiszteletét. Arra törekedtek, hogy az egyházi év lényege sokkal jobban kidomborodjék: Krisztus megváltása titkának az ünneplése. Ezáltal a Megtestesülés és a Megváltás két ünnepköre olyan lett, hogy sokkal jobban hangsúlyozza, mint valaha ezt a két alapvető keresztény fundamentumot. Éppen ezért az új egyházi évben a megtestesülés ünnepköre karácsonyi, adventi részében szinte egészen mentesül a szentek ünnepeitől, csak Szűz Máriának Szeplőtelen Fogantatása és öt szentnek ünnepe lesz kötelező, hogy minél inkább foglalkozzunk az advent misztériumával. Ezt azzal éri el a reform, hogy az adventi köznapokon nem a vasárnapi miséket ismételik, mint addig történt, hanem változatos liturgiát találunk helyettük. Éppen ezért ajánlatosnak véljük a „hajnali misék”-ben is ezeknek az új miséknek a felhasználását, ahelyett, hogy egész adventen át az azonos szövegű Mária-misét használnánk. Karácsony nyolcadában (az ünnepet követő héten) szokás szerint megmaradnak az ősidők óta, már az V. századtól megült ünnepek, a latin egyházban: Szent István első vértanúé, Szent János apostolé és az Aprószenteké, a Heródes által Jézus helyett megölt kisdedeké. A Karácsony és Újév közé eső vasárnapon lesz a Szent Családnak ünnepe. A karácsonyi ünnepkörhöz tartozik Epifánia (Jézus „megjelenése” a napkeleti bölcsek előtt), magyarul Vízkereszt. Az ün85
nepet követő vasárnapon van azóta Jézus keresztségének ünnepe. Ezzel az ünneppel végetér a karácsonyi ünnepkör és megkezdődik az „évközi” vasárnapok ideje, egészen a húsvéti ünnepkörig. A másik ünnepkör, a megváltásé, két szakaszra tagozódik: első a bűnbánat ideje a Szent Negyvennap, népiesen Nagyböjt. A megújított egyházi év így már elérte, hogy a megváltás misztériumát zavartalanul ünnepelhetjük a misékben, mert a negyven napban, ezentúl már csak két ünnep lesz, amelynek miséjét Nagyböjtben ünnepelni kell: március 19-én Szent József és 25-én Gyümölcsolt6 Boldogasszony ünnepe. Megszűnik a Fekete Vasárnap, az egyszerűen Nagyböjt ötödik vasárnapja lesz. 2. A Húsvét előtti hét a Szent Hét, népiesen Nagyhét, új vonásait észre kell vennünk. Már 1956 óta használjuk a megújított liturgiát, amely kétségkívül az általános liturgia-reformnak előfutára volt. A végleges nagyheti liturgiát még nem rendelte el az Egyház. Franciaországban, Németországban, Svájcban, Ausztriában külön engedéllyel kísérletezik ki a megújítás módozatait. – Most csak azokra a vonásokra mutatunk, amelyek ebben a most tárgyalt dokumentumban észlelhetők. Új dolog mindenesetre a Virágvasárnap, azaz a húsvét előtti vasárnap elnevezése: „Pálmák Vasárnapja, az Úr szenvedése”. – Új a liturgia színe is, amely mind a barkaszentelésnél, a körmenetnél és magán a misén vörös. Ezt helyesnek kell tartanunk, hiszen az Úr Jézus a vértanúk vértanúja, illő tehát, hogy ezt a színt használják szenvedésének ünnepén. Változás az is, hogy nemcsak Szent Máté szerint adják elő Jézus szenvedésének történetét, hanem Márk és Lukács szerint is, a hároméves vasárnapi olvasmányrendnek megfelelően. Nagypénteken a passió mindig János evangéliumából van. – Nagykedden és Nagyszerdán nem olvassák már az addig szokásos passiót. Új valami a Szent Három Nap fogalma is: Eddig Nagycsütörtök, Nagypéntek, Nagyszombat volt, a reform mostantól kezdve a napokat az ősi számlálás szerint veszi, az Ószövetség szokásának szellemében, estétől–estéig számolják a nap idejét, így az új Három Nap a következő: a) Nagycsütörtök estétől Nagypéntek délutánig: az Úr szent vacsorájának emlékezete és szenvedésének kezdete. Az esti misében és az utána való szentségimádásban emlékezünk erre a misztériumra. Ezzel kezdődik Jézus szenvedése. Ez a misztérium a húsvéti szent titok, amely egybefoglalja Jézus megváltó szenvedését és győzedelmes halálát, ez a győzelem a feltámadásban rejlik: ez a kettő együtt a Megváltás. b) Nagypéntek estétől nagyszombat estéig Jézus kínszenvedése és halála az emlékező ünneplés tárgya. Azon a napon, amelyen a kereszténység egyetlen áldozata: Jézus kereszthalála bemutattatott, nincsen szentmise. Helyette van a délutáni istentisztelet, ebben új a szín: eddig viola volt és fekete. Mostantól kezdve Nagypéntek liturgikus színe a vörös, az imént említett okokból. c) Nagyszombat estéjétől húsvét vasárnap estig tart a harmadik nap. Ekkor éri el a liturgia ünneplése tetőfokát: Húsvét szent vigíliája megkezdődik. Ekkor van a tűz szentelése, a szent olvasmányok, valamint a keresztvíz szentelése. A tűz szentelésének csúcspontja a húsvéti gyertya meggyújtása és a megváltást dicsőítő ének (Exultet). Ez már a feltámadás diadalát ünnepeli, akárcsak a vigília miséje. Ezért az egész liturgia a húsvéti, ötven napig tartó ünnepelés ünnepélyes kezdete. Ugyanebbe a harmadik napba tartozik bele Húsvétvasárnapnak, az „ünnepek ünnepének” liturgiája is. Húsvét vasárnapjának estéjén ér véget a Szent Három Nap. Húsvét nyolcadának mindenegyes napja a megváltást ünnepli, semmilyen szentnek ünnepét nem lehet ezalatt megülni. Minden egyes nap ezen a héten kiemelt (nem „kötelező”) ünnep a Húsvét szent ötven napja közül. 3. A szent ötven nap befejezése az ötvenedik: Pünkösd vasárnapja. A liturgia reformjában a legnagyobb megdöbbenést éppen ez az intézkedés okozta: Pünkösd önálló voltának megszüntetése. Pünkösdnek ugyanis ezentúl nincs vigíliája, abban az értelemben, hogy azt mindenütt megüljék. Másodszor: Pünkösdnek 1970 óta megszűnt az ünnepi hete, azaz a nyolcada is. A tény megdöbbentett sokakat: hiszen valóban nagyon régi intézmény volt ez az ünnepi hét, Pünkösd nyolcada. Hiszen sok évszázad óta mintegy önálló főünnep volt: Karácsony, Húsvét és Pünkösd a nép felfogásában három főünnep, „sátoros ünnep” volt. Hangsúlyozzuk, valóban sok évszázad, pontosabban 1500 esztendő óta volt Pünkösdnek ez a kiterjesztett ünneplése. Első pillanatra tehát fájdalmas gondolat volt Pünkösdnek ez a megkicsinyítése. Nagyon régi, veretes szöveg a nyolc pünkösdi mise, az ünnepi héten keresztül mondtuk ezeket. Kínos volt 1970-ben pünkösdhétfő megszűnése, bár azelőtt is mint tanácsolt ünnepet tartottuk, de mindenütt az 86
országban ünnepi miserenddel. Hozzájárult ehhez az, hogy a protestánsok pünkösdhétfőt megünnepelték, amit akárhányan néma szemrehányásnak éreztek. A megdöbbenés és sajnálkozás nem kritika és nem számonkérés, amint a gyermeknek viselkedése sem szüleinek bírálata, midőn fáj neki, hogy valamiben tilalomfát állítottak eléje. Mivel mint hivő emberek elfogadjuk a Szentszék döntését, iparkodunk megmagyarázni, hogy ez a rendelkezés azért nem alap nélkül való. Az egész Vatikáni Zsinat minden téren egyszerűsít, mindent, ami bonyolult és magyarázatra szorul, vagy egészen meg is szünteti. Pünkösd esetében is megtaláljuk a magyarázatot. Az csak középkori szemlélet volt, hogy három ünnepkörre oszlik az Egyház esztendeje. A Karácsonyi ünnepkör az Atyaisten ünnepköre, Jézus megszületésének és gyermekségének misztériuma. A húsvéti ünnepkör a Fiúisten ünnepköre, a megváltás ünneplése. Kínálkozott tehát a harmadik ünnepkörnek, a Szentlélek ünnepköre is: ez a megváltás megvalósítása a földkerekségen a Szentlélek által a világ végezetéig. Ez a középkor folyamán kialakult szemlélet kétségtelenül megváltoztatta az üdvösség misztériumának egységes szemléletét. A három isteni személy, mint egy Isten egy működést fejt ki. Ezért szüntették meg a mintegy különálló, egyedül kimagasló Szentlélek-ünneplést. Ehelyett a Húsvét utáni ötvenedik nap a befejező csúcs lett az üdvösség titokzatos művének végső megkoronázása. Pontosan éppen az ötvenedik nap, hiszen a kereszténységnek voltaképp egyetlen ünnepe van a Húsvét, amelyet már az első három században is ötven napig ünnepeltek és mivel Jézus feltámadása után az ötvenedik napon jött el a Szentlélek, most a leegyszerűsített új kalendáriumban érthető, miért szűnt meg a nyolcada, mert kiterjesztése volt az ősi, eredeti ötven napnak. Sokan vélték, meg is írták, hogy az oktáva Szentlélek-miséit mint votiv miséket viszontlátjuk majd az akkor még ismeretlen szövegű új misekönyvben. Sajnos csalódtunk. 4. Ami az év ünnepkörön kívüli, „közönséges” vasárnapjait illeti, a karácsony utáni időben Vízkereszt utáni vasárnapok vannak csak, illetve az új elnevezés szerint „évközi” (intra annum) vasárnapok. Nincsen többé Ötvened, Hatvanad, Hetvened vasárnap. A Pünkösd utáni vasárnapok ciklusában megmarad az Úrnap és a Jézus Szíve ünnep, a Krisztus Király ünnep pedig ezentúl mindig az egyházi év utolsó vasárnapján lesz. A Pünkösd utáni vasárnapokat is „évközi” vasárnapoknak nevezik és folyószámokkal folytatják a Vízkereszt utáni vasárnapok láncolatát. 5. A legnagyobb szenzációt okozta a szentek ünnepeinek rendezése. Kétségtelen, hogy jónéhány szentnek az ünnepe megszűnt a római kalendáriumban. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem lehet őket ünnepelni, hanem szűkebb helyre: egy város, tartomány, egyházmegye, ország vagy szerzetesrend keretébe utalták. Törölték néhány ókori vértanúnak vagy szentnek ünnepét is, különösen olyanét, akiről történetileg keveset tudunk. Ez nem azt jelenti, hogy megszűnt létezni, különösen nem, hogy a nevet nem lehet használni. – Ezen kívül a szentek tiszteletében azt az őskeresztény elvet újították fel, hogy szentek ünnepe lehetőleg haláluk napjának évfordulója legyen: ezt nevezi az egyház ugyanis a katakombák ideje óta „Dies Natalis”-nak, azaz menynyei születésnapnak. Ez mindenesetre elég sokszor megtörténik. Csak egy pár példát hozunk föl. Januárban például Szent Polikárp vértanú napja január 26-ról febr. 23-ra kerül, Kr. u. 155-ben ugyanis ezen a napon halt vértanúhalált. Aquinói Szent Tamás, a legnagyobb egyháztudós ünnepe, március 7. helyett január 28-án lesz. Elég sok változást jelentenek ezek, de egyelőre nem igen fogjuk észlelni. A hivatalos kiadványban ugyanis közölve van az „általános római naptár” (Calendarium Romanum Generálé) ez azonban még az 1970-es és 1971-es esztendőben nem használható. Az összes furcsának tűnő „megszüntetések”, „az ünnepek áttevése” más napokra ebben az általános naptárban található. Ott van azonban az egyelőre követendő kalendárium, amelynek a címe: „Általános naptár, melyet egyelőre tartani kell” (Calendarium Generálé ad interim servandum). Azt is megmondja, hogy meddig kell ezt a naptárt követni: „Amíg nem teszik közzé a II. Vatikáni Zsinat rendeletéből megújított breviáriumot és misekönyvet”. 1970-ben és lehet hogy még egy-két évig ez az ideiglenes kalendárium érvényes, és ebben nagyon kevés „áttett” ünnep van. Ez nagyon helyes, hiszen a liturgia többi részében, nevezetesen éppen a szentmise korszerűsítésének munkájában az egyház négy év alatt, lépcsőzetesen időzítve végezte el az újjáalakítás munkáját. Ez történik itt is. A szentek kultuszában tehát csak mérsékeltek a változások ebben az átmeneti időben, míg a 87
breviárium és misekönyv új kiadása meg nem jelent. Az egyházi év menetében azonban az említett egyszerűsítések már 1970. esztendőben érvénybe léptek. A teljesen megújított miserend Ugyanazon időben, midőn megjelent az egyházi év egyszerűsítéséről tárgyaló dokumentum, látott napvilágot a mise megújításának kodifikációja is: 1969. ápr. 6-án. Most végre komoly fordulóponthoz érkezett a reform munkája: VI. Pál pápa kiadta „Missale Romanum” kezdetű apostoli konstitúcióját. Ebben bejelentette, hogy az új Római misekönyv megjelenőben van, ezzel a dokumentummal azonban kötelező erejűvé teszi 1969. nov. 30. Advent I. vasárnapjától kezdve. Egyelőre akkor jelent meg az új „Vatikáni” vagy ha jobban tetszik VI. Pál misekönyvének legfontosabb része: a miserend; az Ordo Missae. Ez összefoglalja az eddigi már használatba hozott reformokat és a miserend újjáalakítását befejezi. Történeti évfordulón állunk, amint VI. Pál pápa apostoli konstitúciójának elején kifejti. Négy évszázada annak, hogy V. Pius pápa 1570-ben kiadta az első Római Misekönyvet. Nagy vallási zűrzavar uralkodott akkoriban az európai térségben. Abban az időben a hitújítás már fél évszázad óta Európa nagyobb részében győzelmet aratott és a középkor végén erősen szétágazó, latin nyelvű, egyáltalán nem egységes liturgiájával teljesen felszámolt. A misének megszűnése jelentette egy városban, vagy községben azt, hogy a közösség a megreformált hitre tért. Attól kezdve a mise helyett ige-istentisztelet lépett, nemzeti nyelven, bibliaolvasással, zsoltárok és „dicséretek” himnuszok éneklésével, imádságokkal. Ezzel az istentisztelettel kapcsolódott bizonyos időközökben az Úrvacsora felvétele. 1. Ez az új misekönyv összefoglalja, szentesíti és megkoronázza az egész munkát, egyúttal véglegesíti is: belátható időn belül nem fognak másikat alkotni. A különbségek abban nyilvánulnak meg legelőször, hogy a tridenti misszálét négyszáz éven át minden ízében latin nyelven kellett végezni: az újnak alap-nyelve latin, de teljes egészében nemzeti nyelvekre fordítják, részben már fordították. V. Pius a megingatott egységet akarta helyreállítani, utóda, VI. Pál pápa kijelenti, hogy az ő misszáléja is az egységet szolgálja. Apostoli konstitúci ójának előszavában mondja, hogy annyi nyelvnek különbözésében éppen a liturgiának teljes azonossága nyilvánul meg. Száz és száz nyelven százmilliók azonos imádságának egyazon értelme száll világszerte a „Mennyei Atyához, a mi Főpapunk, Jézus Krisztus által a Szentlélekben”. De nemcsak a népnyelvek teljes győzelme jellemzi a VI. Pál-féle misekönyvet. Legszenzációsabb változása az, hogy 1500 év óta változatlan eukarisztikus csúcsimádság, a Római Kánon mellett, használható három új ilyen imádság-füzér is. Ezt a szenzációt is megszoktuk már, hiszen hazánkban is akkor – 1969. áprilisában – mindenütt már használatban voltak ezek az új „kánonok”. A már közzétett és ismerős három kánon immár ünnepélyesen és végérvényesen helyet foglal a hivatalos, egységes világmisszáléban. 2. A szentmise külső kereteiben is jelentős változások vannak a tridenti misekönyvhöz képest. Nekünk azonban ma már nem tűnik annyira jelentősnek, mert az elmúlt négy esztendő apránként már megvalósította az itt közöltet. Ezt a régitől annyira különböző miserendet az elmúlt négy év alatt lassú eszkalációval, tehát lépcsőzetes módon fejlesztették az egyszerűbb, áttekinthetőbb, és immár végleges formájába, és így került használatba 1969. advent vasárnapjával, amint VI. Pál elrendelte. Gazdagodott az ige-istentisztelet, mert sokszor van az eddigi kettő helyett, három olvasmány. Az egyház azt akarja, hogy a „hívekben fölkeltsék az Isten igéjére éhező lelkületet” – mondja VI. Pál pápa. Ezért a vasárnapi misék hároméves ciklusban vannak összefoglalva, az olvasmányok ezalatt mindig mások lesznek. Hétköznapokra is mindig új szentlecke és evangélium lesz. Ezek az olvasmányok azonban nem lesznek bent a misekönyvben, hanem külön könyvből olvassák azokat. 3. A végleges miserend óta megszűnt a Rubricae Generales érvénye, vagyis a Rubrikák új kódexe 1960-ból. Ugyancsak megszűnt az 1965-ben megjelent Miserítus (Ritus servandus in Celebratione Missae), azután az Együttmisézés rendje (Ritus in concelebratione Missae), valamint a Hiányok a misézésben (De defectibus in celebratione Missae occurentibus) szintén 1965. óta kötelező szabályai. Mindezek helyett ott van az Institutio Generális Missalis Romani, vagyis a Római Misekönyv Általános Útmutatása. Ez helyes eljárás volt, mert nem kell mint eddig két-három liturgikus forrást különböző könyvekből idézni és még hozzá figyelembe venni a megje88
lent magyarázatokat és rendeleteket. Ez a mű különbözik minden más előző liturgikus kiadványtól. A szabadság szelleme uralkodik benne, minden kicsinyeskedést kerül, szövegezése lazább szövésű, nem jogi jellegű. Erősen beleépíti sokhelyütt a szabad választást, különböző lehetőségek között engedélyezi ezeket a mindenkor miséző pap (káplán is) részére. Elég tág teret látunk az egyéni kezdeményezés lehetőségére is. A területi püspöki konferenciáknak saját területükön lehet megállapítani azokat a szabályokat, amelyek hagyományaiknak és népeik jellegének megfelelnek (IG – Institutio Generális, nr. 6.). 4. Az egyszerűsítéshez tartozik, hogy az eddigi felosztás: olvasott mise – énekes mise – diakónussal végzett mise – ünnepi mise (Solemnis) avagy „hárompapos mise” – főpapi mise – püspöki mise határai elmosódnak és kétféle alaptípus van: Közösségi mise (missa cum populo) és a magános mise (missa sine popiulo). Egyáltalán nem fontos pl. a hárompapos mise, ahol a diakónus és a szubdiakonus szerepét áldozópapok látták el, helyesebb mindig az együttmisézés. A püspöki misének sincsenek különleges szertartásai, bár nagyon hangsúlyozzák, hogy a püspök minél többször legyen a celebrálás vezetője (praeses = elnök). Bármelyik misében szabad az oltárt a mise legelején megfüstölni és a fölajánláskor is. Kétségtelen, hogy a legnemesebb szintű mise az, amelyben a püspök a vezető (IG nr 74). 5. Három helyről kell állandóan összeállítani a mise menetét. Jelenleg a közösségi misét ismertetjük részletesen. Az első hely, ahol szó van róla, az Általános Útmutatás fejezete a mise egyes részeiről (IG nr. 24-57). – A második lelőhely szintén ebben a részben van, ez elmondja a közösségi misének lefolyását, menetét (IG nr. 77-126). A harmadik lelőhely – ez már a Miserendben van (OM = Ordo Missae I. nr. 1-115), ebben olvashatók a szövegek, ezek nincsenek számozva, itt találhatók a prefációk és az eukarisztikus imádságok (177). A mise két főrészből áll: az első az Ige-istentisztelet, a második az Eukarisztia liturgiája. Az egészet megelőzi a Kezdő rítus, befejezi a záró rítus, 6. A kezdő rítus. Miután a nép összegyűlt, a pap a ministránsokkal az oltárhoz vonul. Elöl mehet egy ministráns a tömjénfüstölővel, mögötte megy a két gyertyavivő, közöttük mehet egy ministráns körmeneti kereszttel, a lektor viheti kezében az Olvasmányok könyvét, a végén a miseruhába öltözött pap. Míg a körmenet az oltárhoz közeledik, már éneklik a Kezdő-éneket (Introitus). Odaérve a pap a ministránsokkal együtt az oltár előtt mélyen meghajol, vagy ha ott van a szentségház, térdet hajt, a pap azután az oltárhoz megy és megcsókolja azt a közepén, majd tetszés szerint megfüstöli az oltárt. A pap ezután rögtön a papi székhez megy a ministránsokkal együtt, megvárja a Kezdőének végét és azután hangosan mondja a keresztvetés szavait, amelyre a nép ámennel felel. Utána következik a nép üdvözlése. A pap kitárt kézzel a nép felé fordulva mondja: „Az Úr legyen veletek” vagy a hosszabb köszöntést: „A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaistennek szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal!” A nép felelete: „És a te lelkeddel”. – A pap ezután röviden elmondhatja az aznapi mise gondolatmenetét. Ezután következik a bűnbánati cselekmény. A pap felszólítja a népet: „Testvéreim! Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait”. Rövid szünet után valamennyien elmondják a közös bűnvallomást a pappal együtt: „Gyónom a Mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vetkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Kérem azért a Boldogságos mindenkor szeplőtelen Szűz Máriát, az összes angyalokat és szenteket, és titeket testvéreim, hogy imádkozzatok érettem Urunkhoz, Istenünkhöz”. A pap utána elmondja a föloldozás szavait („Irgalmazzon nekünk...”). A pap azelőtti egyéb imádságai mind elmaradnak. Következik a Kezdő rítus második része a könyörgés imádsága: „Uram irgalmazz” kétszer, „Krisztus kegyelmezz” kétszer és „Uram irgalmazz” szintén kétszer. – A könyörgés ezután átcsap az Isten dicsőítésébe: „Dicsőség a magasságban Istennek”. Ezt az éneket vagy éneklik vagy mondják valamennyien egyszerre, vagy a pappal váltakozva. A Glória elcsépelt ima volt 1969 előtt, szinte mindennapos. Az új rítusban csak a (meglehetős ritka) „ünnepeken” fordul elő. A pap ezután – anélkül, hogy üdvözölné a népet – azt mondja: „Könyörögjünk!”, majd rövid csend után elmondja az aznapi (egyetlen) könyörgést, amelyre a nép ámennal felel. A keresztény ókorból való ez a „szent csend”, összeszedjük magunkat. Isten jelenlétébe he89
lyezkedünk, teljes lélekkel azonosítjuk magunkat a liturgikus imádság szavaival. 7. Az ige-istentisztelet. A lektor az ambónál olvassa az első olvasmányt, mindenki ülve hallgatja. Az olvasmány után zsoltárének, vagy más ének következik. Ezután olvassák föl a második olvasmányt, amely ünnep- és vasárnapon mindig meglesz. Utána következik az Alleluja éneke. A harmadik olvasmány az Evangélium. A pap vagy a diakónus az oltár előtt meghajolva csendesen imádkozik. „Tisztítsd meg szívemet és ajkamat Mindenható Isten, hogy méltóképpen hirdethessem szent Evangéliumodat”. Utána a pap vagy a diakónus olvassa vagy énekli az ambóról az Evangéliumot. – Mind a három olvasmány után ez az új rendtartás befejezésének ezt a szót ajánlja: „Ez az Isten igéje”. A hívek felelete: „Istennek legyen hála” vagy az Evangélium után „Áldunk téged Krisztus”. Az Evangélium után vasár- és ünnepnapon kötelező a Homília, bármikor ajánlott (IG nr. 41-42 és ÓM nr. 14). A Homília után következik a Hitvallás: a Credo. Ezt a pap együtt mondja a néppel. Amikor a szavak következnek: „Megtestesült a Szentlélek erejéből...” mindenki meghajol (IG nr. 98 és ÓM nr. 15). Az Ige-istentiszteletet berekeszti az egyetemes könyörgés, azaz a hivők imádsága. 8. Az Eukarisztia liturgiája. Az Eukarisztia liturgiája első részében az áldozati adományok előkészítése. Azelőtt „fölajánlás” (offertorium) volt a neve, most az említettet használja az új miserend (praeparatio donorum IG nr. 48,1). Ez a rész gyökeresen megváltozott. A hivők is részt vehetnek azzal, hogy akár kenyeret és bort vagy más ajándékot az Egyház és a szegények részére az oltárhoz visznek (IG nr. 101). Ezt megfelelő módon szervezni lehet, szimbolikus átadássá, mert aligha képzelhető el, hogy az utcáról érkező hívek adományokat hoznának táskájukban. A hívek nevében ugyanis egy kis küldöttség adhatná át az ajándékot. A pap az oltárnál a kehely-tányérkát (paténát) a nagy ostyával az oltár fölött kissé fölemeli és hálaadó imát mond az oltár közepén: „Áldott vagy Urunk, mindenség Istene, mert a Te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret, fölajánljuk Neked, mint a föld termését és az emberi munka gyümölcsét: ebből lesz számunkra az Élet kenyere”. Ha a fölajánláskor nincs ének, hangosan is mondhatja ezt. A nép ebben az esetben ezt feleli: „Áldott legyen az Isten mindörökké”. – Ezután a pap bort önt a kehelybe és kevés vizet és halkan mondja az addigi imádságot megrövidítve. A kelyhet egy kissé felemelve megint áldást mond, ha lehet, hangosan is: „Áldott vagy Urunk, mindenség Istene, mert a Te bőkezűségedből kaptuk a bort. Fölajánljuk néked, mint a szőlőtő termését és az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra a Lélek itala”. A nép hasonló módon felel reá. Utána a pap az oltár előtt mélyen meghajolva mondja csendesen „Alázatos lélekkel és töredelmes szívvel...” Ezután tetszés szerint megfüstölheti a kenyeret és a bort és az oltárt. A pap azután megmossa a kezét, mindössze ennyit mondva: „Mosd le, Uram bűneimet és vétkeimtől tisztíts meg engemet”. Utána az oltár közepén kitárt kézzel mondja a népnek: „Imádkozzatok testvéreim mire a nép a szokásos módon felel. Megjegyzendő, hogy az oltárfüstölésnél elmarad a tömjén megáldása és minden, eddig csendesen mondott imádság (IG nr. 105). A pap ezután elmondja hangosan az áldozati adományok fölött mondandó imát, amelyre a nép Ámennel felel. 9. Az eukarisztikus imádság (kánon). Ez az imádság a misének a középponti, legfontosabb része. Kezdődik a prefációval, amely változó és énekelhető bevezetés a Kánonhoz. A pap köszöntéssel kezdi: „Az Úr legyen veletek!” – ezt kitárt kezekkel mondja, nem. – mint azelőtt – az oltáron nyugvó kézzel. Amikor azt mondja: „Emeljük föl szívünket”! még magasabbra emeli kezeit (IG nr. 108) és hozzáfűzi, anélkül, hogy összetenné a kezét: „Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek”. A nép felelete után a prefációt mondja vagy énekli el. A prefáció jellege a hálaadás: a pap az egész nép nevében dicsőíti az Atyaistent és hálát ad neki az üdvösség művéért, a napnak, az ünnepnek vagy a szentidőnek különbsége szerint (IG nr. 55. a). A változó prefációra felelet a Sanctus éneke. Ezt az „egész gyülekezet énekli vagy mondja, vele együtt énekli vagy mondja a pap” (IG nr. 55. b. és ÓM 27). Mind a négy Kánonban megvan az epiklézis, vagyis a Lélek-hívás, amelyben a Szentlelket kéri az Egyház, hogy isteni ereje által az emberektől fölajánlott ajándékokat „megszentelje”, helyesebben Krisztus testévé és vérévé változtassa (IG 55. c.). 10. A Kánon központi része az utolsó vacsora elbeszélése. Ebben Krisztus szavaival és cselekedeteivel az utolsó vacsorát a pap jelenvalóvá teszi. Ezen a vacsorán Krisztus szen90
vedésének és feltámadásának szakramentumát alapította meg, és az apostoloknak a kenyér és a bor színe alatt saját testét és vérét nyújtotta át s egyúttal parancsot adott, hogy ugyanezt a szent titkot folytassák mindörökre (IG nr. 55. d.). Ezt a parancsot teljesíti az Egyház, amidőn a pap vagy az összes áldozópapok, akik együtt miséznek, az utolsó vacsora elbeszélését mondják és ezzel konszekrálnak. Az utolsó vacsora elbeszélése a négy Kánonban kissé más szavakkal történik, de magának a konszekrációnak a szövege mind a négyben teljesen azonos. A római kánonban is kimaradt a „mysterium fidei” és a konszekráció után kerül, mint a pap felszólítása, amelyre a nép felelete a már ismert szöveg. Amint már két év óta volt, csak a két szín konszekráció ja után hajt térdet a pap. Az átváltozás után az anamnézis (a visszaemlékezés) következik, amelyben az Egyház megemlékezik Krisztus szenvedéséről, dicsőséges feltámadásáról és mennybemeneteléről: mindennek foglalata a misében való titokzatos, de valós megjelenése. – Az anamnézissel kapcsolódik minden Kánonban a valódi fölajánlás, amikor az ezután következő imádságban – minden Kánonban – az igazi szeplőtelen áldozatot, azaz magát Krisztust a kenyér és a bor leple alatt a mennyei Atyának fölajánlja. Az Egyház hangsúlyozza ebben a Miserendben: „Az Egyháznak az a szándéka, hogy a hívek nemcsak a szeplőtelen áldozatot ajánlják fel, hanem önmaguk fölajánlását is elsajátítsák” (IG nr. 55. f.). A Kánonok többi része nem szorul további megjegyzésre. 11. Az áldozás rítusa. Az eukarisztikus imádságnak harmadik része az egyesülés (communio). Ez a rész ősrégi szokás szerint az Úr imádságával, a Miatyánkkal kezdődik. A Miatyánkot az egész nép a pappal együtt mondja vagy énekli. Utána a pap mondja kitárt kezekkel az embolizmust, vagyis a Miatyánk utolsó kérésének („Szabadíts meg a gonosztól”) kibővítését. „Szabadíts meg kérünk Urunk minden gonosztól...” Ez az imádság részben meg lett rövidítve az új misszáléban. Ugyancsak új, hogy ennek az imádságnak a végén a nép felelete következik (acclamatio). – „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökkön örökké!” (ÓM nr. 22.). A keleti egyházak és a protestánsok is ezzel a kiáltással fejezik be a Miatyánkot. A latin egyház az ősi szokás átvételével egyengetni akarja az utat az ökumenizmus felé. Az áldozás előtt megbékélt lélekkel kell az Úr asztalához járulni. Ezért következik a béke rítusa (Pax) Ezt a béke-rítust a mostani megújhodás kissé átdolgozta. A pap kitárt kézzel és hangosan imádkozza az addig mindig csendesen mondott imádságot: „Urunk Jézus Krisztus, te azt mondottad apostolaidnak...” Az imádság végén a nép Ámennel felel, a pap pedig ezt mondja: „Az Úr békéje legyen veletek mindenkor”, a nép pedig feleli: „és a te lelkeddel”. Be lehet hozni a rítust, hogy a hívek is a béke és a szeretet jelét saját szokásuk szerint egymásnak megadják, pl. kézfogással, fejhajtással. Ebben az esetben a pap felszólítja őket (IG 112, és ÓM 98-100). A béke szertartása után. a kenyértörés következik. A pap a nagy ostyát megtöri, nem a kehely, hanem a patena fölött és a kis részecskét beleejti a kehelybe csendben mondva az imát: „Haec commixtio...” Közben éneklik, vagy mondják háromszor: „Istennek báránya, te elveszed a világ bűneit...” (IG nr. 113 és ÓM nr. 101). A kenyértörés ekként az eredeti helyére került, mert az Agnus Dei éneke eredetileg „Coniractorium” volt, azaz a hosszú ideig tartó kenyértörést kísérő szent ének. Ezután, következik a pap előkészülete az áldozásra. A pap összetett kézzel (nem meghajolva) és csendesen elmondja az egyiket a misekönyvben lévő két előkészítő imádság közül („Uram Jézus Krisztus”). Imádság végén térdet hajt és a már szokásos új módon a paténa fölött tartva a megtört szentostyát a népnek mutatja és mondja: „íme az Isten báránya...”, majd a néppel együtt mondja: „Uram nem vagyok méltó...” Az újítás ebben a rítusban kettős. Az „Isten báránya” mondása után hozzáteszi: „Boldogok, akiket meghív lakomájára Jézus, az isteni Bárány”. Az „Uram nem vagyok méltó” imáját pedig csak egyszer mondják (IG nr. 114-5 és ÓM 103-4). A pap azután magához veszi a szentostyát, mondván: „Krisztus teste őrizzen meg engem az örök életre”, a szöveg tehát kissé meg van rövidítve. Itt a rubrikában kimaradt az eddig szokásos figyelmeztetés, hogy a pap kis ideig megpihen a Szentség szemléletében. Hasonló módon veszi magához a szent vért is. Amikor a pap magához veszi a Szentséget, akkor kell elkezdeni az áldozás énekét (IG nr. 116-9 és ÓM nr. 105-8). A liturgikus antifónán kívül lehet ez más megfelelő ének is, amelyet a püspökök konferenciája jóváhagyott. Amennyiben nem éneklik, az áldo91
zási antifóna szövegét a lektor, vagy maga a pap olvassa föl a maga áldozása után, mielőtt a hívek áldoztatását megkezdené (IG nr. 56. L). Az áldozás után a pap és a hívek csendben hálát adhatnak, a pap ebben ax esetben leül székére és a hívek is ülnek. A hálaadás csendben történhet, de lehet szent éneket vagy zsoltárt is énekelni (IG 121). Utána következik az áldozás utáni könyörgés (Postcommunio). 12. A záró rítus azzal kezdődik, hogy a pap elvégzi a szokásos hirdetéseket, amelyeknek helye ezentúl ekkor van. Utána a pap széttárt kézzel köszönti a népet: „Az Úr legyen veletek”. A nép felelete után a szokásos módon megáldja a népet. Rögtön ezután a pap kimondja az elbocsátás szavát („Menjetek békével”), mire mindnyájan felelik: „Istennek legyen hála”. A pap ekkor megcsókolja az oltárt, a ministránsokkal együtt távozik. Amennyiben a misére valamilyen liturgikus cselekmény következik, a záró rítus elmarad, vagyis a nép köszöntése, az áldás és az elbocsátás (IG nr. 124-6). 13. A magános mise. Ha a misén mások nem vesznek részt, az magános mise. Ministránsnak kell lennie, aki a nép helyét tölti be. Ministráns nélkül misézni csak komoly szükség esetén lehet, ebben az esetben a nép köszöntése és a mise végén az áldás elmarad (IG nr. 211). A kehely már a mise előtt készíthető ki az oltárra, vagy az oltár melletti asztalkára. A misekönyvet az oltár baloldalára kell tenni és az egész mise alatt baloldalon van, itt végzi a pap az ige-istentiszteletet a baloldalon, nincs tehát az evangéliumos könyvnek átvitele. Utána az oltár közepén áll, amikor úgyis baloldalon van a misekönyv (IG nr. 212). A magános mise általában követi a közösségi mise menetét. A kezdő rítusban az a különbség, hogy a bűnbánati cselekményt az oltár lépcsőjénél végzik. Utána lép föl csak az oltárhoz és megcsókolja azt. Az oltár baloldalán azután elvégzi az ige-liturgiát. Ugyanezen a helyen mondja az Evangélium előtt mondandó imát is („Munka cor” IG nr. 217-8). A magános misében is meg van engedve, hogy az egyetemes könyörgést elvégezzék, a pap mondja a szándékokat és a ministráns felel reájuk (IG nr. 220). Az Offertorium antifónája elmarad. Egyébként minden úgy történik, mint a közösségi misében. – A kenyértöréskor a pap a ministránssal együtt mondja háromszor „Isten báránya...” (IG nr. 226). Ha a ministráns áldozik, ugyanúgy történik, mint a közösségi misében, ha nem áldozik, akkor a pap egyszer mondja teljesen csendben „Uram nem vagyok méltó...” Ha a ministráns áldozik, a pap az áldozási antifónát előtte mondja el (IG nr. 227-8). * Amint az eddigiekből láttuk, az egyházat a mise liturgiájának megújításában lelkipásztori szempontok vezetik. Nem szabad elfelejteni, amit az Institutio Generális annyira hangsúlyoz: „Az eukarisztia ünneplése, akárcsak az egész liturgia, érzékelhető jelek révén történik: ezek táplálják a hitet, erősítik és ki is fejezik. Ezért a legnagyobb mértékben gondoskodni kell arról, hogy az Egyház által javasolt formákat és mozzanatokat az illetékesek úgy válasszák ki, és úgy rendezzék el, hogy – tekintettel a személyek és a helyek körülményeire – minél bensőségesebben segítsék elő a cselekvő és tökéletes részvételt és a hivők lelki gyarapodásának minél jobban megfeleljenek” (IG nr. 5.). Legyen szabad egy megjegyzést tennünk. Eleinte azt hittük, hogy ez az új miserend végleges lesz. A liturgikus megújulás dinamikájára jellemző, hogy a hivatalosan kiadott Institutio generális és Miserend, mely először külön kiadványban jelent meg, egy év múlva, 1970-ben, midőn az új Misekönyv kikerült a vatikáni nyomdából, már változtatásokat mutatott föl (178). A keresztény-avatás A történeti sorrendben a Zsinat utáni liturgikus reform-munkában a lelki atyaság szakramentuma, az egyházi rend után a lelki gyermekség szentsége következett: a keresztényavatás. Ez a neve a dekrétumnak: De initiatione christiana, 1969. május 15-én adták ki. (179) A keresztény-avatás nem egyszerűen a keresztség szentsége, hanem amint a dekrétum első szakasza kifejti, ezáltal: „az emberek megszabadulnak a sötétség hatalmától. Krisztusba testesülnek, Isten népévé alakulnak és minden bűnük megbocsátást nyer, s az emberi születés szintjéről a fiúvá fogadás állapotába jutnak, a víz és a Szentlélek által új teremtménnyé lesznek: ezért Isten fiainak hívják őket 92
és azok is. Ugyanazon Lélek ajándékozása által a bérmálásban megjelölik őket és így tökéletesebben változnak át az Úrba és eltelnek a Szentlélekkel, hogy tanúságot tegyenek a világ előtt és Krisztus testét minél előbb a teljességre vigyék. Az eukarisztiában részesülve az Emberfiának testét eszik és az ő vérét isszák, hogy örök életet nyerjenek és Isten népének egységét kifejtsék” (nr. 1.). Világos, hogy a keresztség a legfontosabb szentsége a keresztény-avatásnak. Az Egyház új és egységes rítussal látta el. Nagy és gondos munkát végezett a zsinat utáni bizottság, amely a keresztség szentségét dolgozta ki. Áttekinthetőbb, egészen korszerű és mindenekelőtt őszinte lett a szentség kiszolgáltatása. Hiszen a régi keresztségi rítus mindenütt a felnőttek keresztelésének rövidített mása volt és így anomáliák voltak benne. A csecsemőt megkérdezték, mi a neve, hisz-e Istenben, sőt: akar-e megkeresztelkedni. Semmi ilyen nincsen az új rítusban, a szülőkkel és a keresztszülőkkel beszélnek, ők felelnek, nem a gyermek nevében. Ez a dokumentum újra kijelenti az általános tudnivalókat: kellő szándékkal, szükség esetén bárki keresztelhet még nem-keresztény is (nr. 16.). – Keresztelni vízzel kell, természetes és tiszta vízzel. A rendes módon kiszolgáltatott keresztséghez erre a célra megszentelt víz használandó (nr. 19.). Csak a húsvéti időben keresztelnek a keresztkút vizével, egyébként a keresztség kiszolgáltatásakor szentelik meg a vizet, amelyet azonban későbbi esetekre is el lehet tenni, fontos az, hogy tiszta legyen a víz (nr. 21.). Minden keresztségnél szerepel a húsvéti gyertya, ezt egész éven át a keresztkút mellett kell felállítani (nr. 25.). A keresztény-avatásról szóló dokumentum I. részben alapelveket közöl (Praenotanda generállá); ez az egész dokumentumra szól. – A II. rész a felnőttek avatásáról szól és együtt hozza a keresztséget, a bérmálást és az eukarisztia rítusát. Külön szertartásrend (Ordo) van egy személy részére, külön ordo, ha nagy számmal vannak keresztelendők, egy negyedik ordo azok részére, akik már eszük használatára jutottak (aetas discretionis). 5. Ordo az olyan felnőtt részére, akit halálveszélyben szükség–keresztségben részesítettek. A 6. Ordo azt az eljárást tartalmazza, amelyben a már megkereszteltet az Egyház teljes közösségébe veszik föl. (Elkerülték az „eretnek” kifejezést.) – A 3. rész a gyermekek avatásáról szól, és ennek a részletes ismertetését mutatjuk be. A gyermekek keresztelése egyszerre több csecsemő keresztelését tartja szem előtt. Az Egyház ugyanis arra törekszik, hogy lehetőleg több csecsemőt egyszerre kereszteljenek meg, elsősorban vasárnapon és minél többen vegyenek rajta részt, rokonok, ismerősök, jó barátok, sőt néha az egész közösség. Négy részből áll a keresztség liturgiája: 1. a gyermekek fogadása, – 2. igeistentisztelet, – 3. a szentség kiszolgáltatása, – 4. záró rítus. Ezeket most részletesen ismertetjük. 1. A gyermekek fogadása. A pap a templom kapujában fogadja a szülőket, keresztszülőket és a többi résztvevőt. Nagyon helyesen kötetlen módon, emberi kontaktus indul meg. Nincsenek előírt szavak, magának a papnak kell megtalálni azokat. – Ezután megkérdezi a pap a gyermekek nevét, milyen keresztnevet óhajtanak nekik adni. Ezt az új Rituálé „dialógus”-nak nevezi (nr. 38.), és külön megjegyzi, hogy más szavakkal is élhet a pap. Megjegyzendő, hogy ha ez a hely nem alkalmas, akkor a templom kapuja helyett máshol is történhet, pl. a sekrestyében vagy a templomnak egy másik részében. Az első kérdés arról szól, hogy a szülők mit kérnek Isten egyházától N. gyermekük részére. A felelet lehet: hitet – vagy: Krisztus kegyelmét, vagy a belépést az Egyházba, vagy az örök életet. A dialógus szabad fogalmazása nyilvánvalóan erre is kiterjed. Újabb kérdés arról szól, hogy a szülők tudatában vannak–e, milyen kötelességet vállaltak magukra gyermekük vallásos nevelésével kapcsolatban. A kontaktus–felvevésnek ez a része az első liturgikus cselekvénnyel zárul: a pap a keresztelendők homlokát keresztjellel jelöli meg, semmit sem mondva. Utána fölszólítja a szülőket, és ha alkalmasnak látszik, a keresztszülőket is, hogy ugyanazt tegyék. 2. Az ige-liturgia. A gyermekeket erre az időre ajánlatos más helyre vinni, hogy ne zavarják a nyugalmat. Ezért szükség van ilyen helyre, sőt felügyelő személyre, aki ügyel rájuk. Az igeistentisztelet bibliai olvasmánnyal kezdődik, legalább egy legyen, a függelékben meglehetős nagy választék van szentírási olvasmányokban. A pap az olvasmányhoz homíliát mond, azaz magyarázatot fűz a szentírási szöveghez, hogy kifejtse a szent titkot, amely ennek a szentségnek a felvételénél történik. – Az Isten igéje és annak magyarázata után következik a hívek imádsága. Első részében olyan formában történnek ezek az imádságok, mint a szentmisében (nr. 47). Utána a pap felszólítja a 93
jelenlevőket, hogy rövid litániát mondjanak a keresztelendőkért. Ebben Szűz Máriát, Szent Józsefet, Keresztelő Szent Jánost, a helység és a templom védőszentjét, valamint a keresztelendők védőszentjeit segítségül hívják. A gyermekeket ekkor a templomba hozzák, a pap mindegyikük fejére teszi kezét, semmit sem mondva. Azután a pap közösen elmondja fölöttük az exorcizmus imádságát. Ebben nem egyenesen a gonosz lélekhez fordul, mint a régi liturgikus szövegekben, hanem Istenhez szól egyenesen, és őt kéri, hogy a keresztelendőt a bűntől óvja meg. Ezután a hittanulók (katekumenek) szent olajával keni meg a megkeresztelendők mellét. Ezzel a második résznek vége van. 3. A harmadik rész a keresztvíz megszentelésével kezdődik, amelyről már szóltunk. A régi (Tridentinus) misekönyv hosszú formulája erősen le van rövidítve, és ha azt szavakkal mondja el, nem énekli, a hívek megérthetik a keresztség szentségének működését, hiszen népnyelven történik az egész szertartás. Következik az abrenuntiatio: az „ellentmondás” a gonosznak. A pap figyelmezteti a szülőket és a keresztszülőket, hogy a gyermekeket a hitben neveljék és ezért gondoljanak saját keresztségükre, mondjanak ellen a bűnnek és vallják meg hitüket Krisztusban. Őket kérdezi meg tehát a pap, hogy ellene mondanak-e a gonosz léleknek, minden cselekedetének és pompájának. – Utána következik a hitvallás, megkérdi a pap, akarják-e megvallani az Atyaisten hitét. Jézus Krisztust; ez a rész ki lett bővítve a feltámadással és a mennybemenetellel; azután hisznek-e a Szentlélekben, az Anyaszentegyházban, s az örök életben. A kérdés ezután úgy szól, akarják-e a szülők és keresztszülők a gyermek megkeresztelését. A szentség lényege következik ezután: a pap háromszor leönti vízzel a keresztelendőt, vagy ha a lehetőség megvan, háromszor meríti a vízbe. A keresztség után következik a krizmával való megkenés, amely előtt imádságot mond, hogy a Szentlélekben újraszületettek Krisztusnak, a főpapnak, prófétának és királynak tagjai lehessenek. Utána, mit sem szólva, szentelt krizmával megkeni a fejét (feje búbját). Most következnek az explikatív (szemléltető) rítusok. A tiszteletreméltó keresztény ókorból származnak és ezért az Egyház meg óhajtja tartani azokat. Először ruhát adnak a megkereszteltnek. Ez a ruha fehérségével jelzi a lelki tisztaságot. Az Egyház azt javasolja, hogy minden gyermek külön ruhácskát kapjon, s a rokonok adják azt. – A második szemléltető rítus végül a gyertya átadása. Ezt az égő húsvéti gyertyáról gyújtják meg és adják át a keresztszülőnek. Az égő gyertya a természetfölötti hit által nyert világosságot jelenti. – A harmadik szemléltető rítus az „Effeta”. A pap megérinti hüvelykujjával mindegyik csecsemő fülét és száját, és imában kéri, hogy Jézus, aki a siketeket hallókká tette és a némákat beszélőkké, adja meg a gyermeknek, hogy Isten szavát magábafogadja és hitét megvallja az Atyaisten dicséretére és dicsőségére. 4. A záró rítus (nr. 67-71). A kereszteltekkel, a szülőkkel és a keresztszülőkkel a pap az oltárhoz vonul. Ott figyelmezteti a jelenlévőket, hogy a keresztény–avatáshoz hozzátartozik az eukarisztia vétele és a szent bérmálás. Amikor ennek ideje eljön, gondoskodjanak, hogy gyermekük, illetve keresztgyermekük részesedjék ezekben a szent titkokban is. – Méltó bezárása a keresztség liturgiájának az együtt elmondott Úrimádsága. – A pap végül áldását adja a jelenlevőkre. 5. Meg kell említeni még azt a szertartásrendet (Ordo), amely egy, már megkeresztelt kisdedre alkalmazható (Ordo deferendi ad ecclesiam parvulum iám babtizatum). Olyanoknak szól ez az Ordo, akiket már szükségkeresztségben részesítettek. Ez az un. „szertartás pótlása”, amely eleddig rendkívül suta dolog volt. Az új rend helyes érzékkel a kegyelem állapotában lévő gyermeket tételez föl, ezért nyoma sincsen exorcizmusnak, nincsen a keresztség előtti olajjal való megkenés. A pap a szülők üdvözlésénél fejezze ki szerencse-kívánatait, hogy a gyermek meggyógyult és dicsérje meg a szülőket, hogy a gyermeket megkereszteltették. Azt is kifejezik, hogy a kisded számára nem a hitet kérik, hanem azt, hogy az Egyházba való felvételének a közösség előtt nyilvánossága legyen. A kereszt jelét adja rá a pap a szülők és a keresztszülők, miután a pap kijelentette, hogy a megkeresztelt gyermeket az Egyház már a keresztségben részesítette és ölébe fogadta. – Igeistentisztelet után, amelyben a pap homíliát mondott, a hivők könyörgésében azt kérték, hogy ez a gyermek élő tagja maradjon az Egyháznak. Utána rögtön következnek az explikatív rítusok: a fehér ruha, a gyertya átnyújtása. A záró rítusban a Miatyánkot mondják közösen. Ebben is kifejezésre jut, hogy olyan valakit részesítettek a szertartás–pótlásban, aki az Istengyermekséget már elnyerte. 6. Sohasem fordult még elő, hogy a szükségkeresztségnek is van rítusa: „kisdedek keresztségrendje, akik halálos veszélyben vannak és nincs jelen pap vagy diakónus”. Érdekes elgon94
dolni, hogy az Egyház magától értetődőnek véli, hogy a hívek kezében megvan a rituálé, amely persze nemzeti nyelvű. Mindenesetre először imádkoznak a gyermekért, hogy a keresztség kegyelmét elnyerje, litánia–jellegű könyörgéssel. Azután Istenhez imádkozik a keresztelő és hálát ad neki, hogy a halálos veszélyben lévő gyermekekről is gondoskodott, és kéri azután Istent, hogy adja meg neki az újjászületés kegyelmét. Ha van keresztszülő jelen, az leteszi a hitvallást a kérdésekre, mint az ünnepélyes keresztségeknél szokás. Azután megtörténik a keresztelés, lehet a gyermeknek fehér ruhát is adni. Végül mindnyájan elmondják a Miatyánkot. Az új lekcionárium Nagyon hosszú idő óta készítették elő a szentmise új olvasmányainak sorozatát: a lekcionáriumot, magyarul a liturgikus „olvasókönyvet”. A Zsinat már 1963-ban elrendelte, hogy „Isten igéjének számára minél gazdagabb asztalt terítsenek, a hívek részére tehát nyissák meg bővebben a biblia kincstárát, és így az előírt évek sorozatában a szentírásoknak jelentősebb részét olvassák föl a népnek”. (180) 1969. május 25-én vált valóra a Zsinat parancsa. Alaposan sikerült 1964 óta megfeszített munkával összeállítani a rendkívül bő szentírási olvasmányrendet. Négy és fél évig tartott a munka, végigkutatták a latin egyháznak a VI-XII. századi lekcionáriumait, felhasználták a keleti egyházakét és a reformált egyházak olvasmányrendjeit is. 1967 nyarán több mint 800 szakértő kapta meg kézirat gyanánt kinyomtatott lekcionáriumot (nálunk kilencen), és a hatalmas anyag áttanulmányozása után megtették a Liturgikus Tanácsnak javaslataikat. Hétezernyolcszáz körül érkezett be, és így elkészült a végleges, fentebb említett lekcionárium. A hozzászólásoknak bizonyára nagy eredményének kellett lennie, mert a végleges lekcionárium különbözik, mégpedig jelentősen, a szakértőknek megküldött mintapéldánytól. Hároméves ciklusban vannak a szent olvasmányok. Ez azt jelenti, hogy – csekély kivételeket leszámítva – három esztendőn át nem fordul elő ismétlés. Valóban nagy lehetőség van adva a biblia alaposabb megismerésére. A Szentszék által kiadott könyv voltaképp nem lekcionárium, hanem csak „mutató”, index vagy a középkori nyelven „comes”, azaz kísérő. Az illetékes püspöki karoknak kell gondoskodni, hogy lefordíttassák a szentírás-perikópákat, és azokat teljes terjedelmükben leközöljék. Becslés szerint használható módon 3–4 kötetre fog rúgni a szentmise lekcionáriuma. 1. Ennek a comesnek hat része van. A temporalis rész, vagyis az egyházi évnek rendes ideje, nem a szenteknek szánt ünnepek rendje, a vasárnapok és az Úr ünnepei teljesen új olvasmányokat kaptak a misében. Elvként valósították meg először minden vasárnapnak és a főünnepeknek (sollemnitas) mindig három olvasmánya van: ószövetségi (a húsvéti időben az Apostolok Cselekedetei). – A második olvasmány az Újszövetségből való, a harmadik mindig az evangéliumokból kerül ki. – Ezek az olvasmányok három esztendőnként változnak. A Zsinat előírása konkrét formát kapott: az egyházi évnek ezen legfontosabb napjain három éven át új szent olvasmányok vannak, minden vasár- és ünnepnapon. Ilyen lekcionáriumnak éppen három év felelt meg, de idő kellett, míg erre rájöttek. Jóidéig töprengtek a bizottság tagjai, hogy menynyi legyen – a Zsinattól meg nem határozott – évek száma. A körültekintő bizottság előtt példák állottak: éppen 1964-ben az amerikai presbiteriánus protestáns egyház adta ki olvasmány-rendjét és ez kétéves ciklusba foglalta össze az olvasmányokat. A bizottság a művet nem találta követendő példának, mert nem volt benne elegendő ószövetségi lekció és az Újszövetség leveleiből nem lehetett megfelelően sokat közölni. Volt egy másik kezdeményezés is, ez négy évre osztotta szét az olvasmányokat. Ez rendkívül gazdagította ugyan a közölt bibliai anyagot, de néhol ismétlések fordultak szükségszerűen elő, és sok olyan perikópa került a lekcionáriumba, amely többé–kevésbé volt csak közérdekű. A bizottság tehát hároméves rendszer mellett döntött. Ezzel megfelelt a Zsinat követelményeinek, hogy a Biblia asztala gazdagon terített legyen, de egyúttal gyakorlatilag is megfelelőbb volt. 2. De nagy probléma tornyosodott kezdettől a bizottság előtt: vajon folytatásos olvasás (a lectio continua) legyen-e egy-egy bibliai könyvből, vagy pedig a két vagy három olvasmány között „összeillő olvasás”, vagyis harmonizáció, amint Gaston Fontaine, a bizottság tagja mondja (181). Hosszú idő óta lehetett panaszokat hallani a lelkipásztorok körében, akik hiányolták a vasárnapi misében, hogy nincsen összhang az apostoli olvasmány („szentlecke”) és az Evangélium között. Szép számmal voltak misekönyv-kommentárok, amelyek többé-kevésbé erőltetetten kimutattak ilyen 95
harmóniát, belevonva abba még az összekötő énekeket is. Ilyen olvasmány néhol valóban akadt, de nagyobbára mesterkélt volt. Szélsőséges javaslatok is érkeztek a római bizottsághoz, pl. egy lelkipásztor azt javasolta, hogy minden vasárnapot az évköziek közül szenteljenek egy meghatározott témának, legyen vasárnapja a hitnek, másik a szeretetnek, a reménységnek, legyen a felebaráti szeretetnek stb. – a bizottság tagjai azonban nem fogadták el ezt a szélsőséges javaslatot, sőt egyáltalán szakítottak mindenféle „harmonizációval”. Ehelyett – a liturgikus főidők kivételével – félfolytatásos olvasmányrendszert dolgoztak ki, teljesen újat. A régóta megszokott szentleckék és evangéliumok az évközi vasárnapokon nem hangzanak többet már el. Helyettük egy szentírási könyvet olvasnak folytatólagosan a misében, vasárnapon kettőt, és az evangéliumkönyvekből harmadikat, hétköznap a másodikat. Ezzel visszatértek az ókeresztény gyakorlathoz, amely legalább ötszáz évig tartott. Folytatólagos olvasmányok lesznek ezentúl egyházunkban. A régi római misekönyv (az 1970 előtti) még őrzi a nyomait az ókeresztény korból való folytatásos olvasmánynak. Most az általános elvvé lett, és természetesen a szent olvasmány (szentlecke) semmiféle összhangban nincs az Evangéliummal: mert mind a kettő folytatásos olvasmány. A hároméves ciklus lehetővé teszi, hogy a három első evangélium, az un. szinoptikus evangéliumok egy-egy évben lesznek uralkodó jellegűvé. Ez azt jelenti, hogy az egyik évben („A” esztendő) Szent Máté evangéliumát olvassák az „évközi” időben, a következő évben („B”) Szent Márk evangéliumát, a harmadikban („C”) pedig Szent Lukácsét. Szent János evangéliuma minden évben a „főidőket” foglalja el: karácsony, nagyböjt és a húsvét idejét. Szent Márk évében is, mivel az ő evangéliuma a legrövidebb, is öt vasárnapot kapott Szent János. A szentleckék is ezen három év szerint vannak elosztva. Az „A” év évközi vasárnapjain olvassák az I. Korinthusi levél első fejezeteit (hét vasárnapon), a Római levelet (16 vasárnapon) és a Filippi levelet (4 vasárnap), valamint az I. Tesszalonikai levelet (5 vasárnap). – A „B” évben az I. Korinthusi levél (6-11. fej.) (5 vasárnapon), a II. Korinthusi levelet (8 vasárnapon), az Efezusi levelet (7 vasárnapon), Szent Jakab levelét (5 vasárnapon) és a Héber levélnek 2-10. fejezete (7 vasárnapon). – A „C” esztendőben az I. Korintusi levél 12-15. fejezete kerül olvasásra (7 vasárnapon), azután a Héber levél 11-12. fej. (4 vasárnapon), a Filemonhoz szóló levél (l vasárnapon), az I. Timóteus levél (3 vasárnapon), a II. Timóteus levél (4 vasárnapon), a II. Tesszalonikai levél (3 vasárnapon). „Félfolytatásos” az olvasmányok rendszere, mert ismer kivételeket is, nem ragaszkodik mereven az elvhez. 3. A hétköznapi olvasmány-rendszer nagyon gazdaggá lett, mert Fontaine megjegyzése szerint nagyon sok, eddig – kísérletképpen – engedélyezett „helyi olvasmányrend” volt használatban az egyes országokban, Magyarországon is, és ezeknek az eredményeiből sok elemet értékesíthettek. – Ennek a hétköznapi rendszernek jellemzésére meg kell jegyeznünk, hogy elvként, mindig csak két olvasmány van, nem három. Amióta az évszaki, népiesen „kántor-böjtök” némán eltűntek az új római misekönyvből, azóta nincs, csak két olvasmány a hétkönapokon, egyetlen kivétel Hamvazószerda. Az első olvasmány lehet ószövetségi és lehet újszövetségi, a második természetesen mindig a négy evangéliumból való. – Még valamiben különbözik a hétköznapi (– feriális) olvasmányrend a vasárnapitól: a váltakozása nem három évre terjed, hanem kétéves a ciklus vagy egyéves. A kiemelt időkben (advent, karácsony, nagyböjt és húsvét) egyéves a ciklus, vagyis minden évben azonos a hétköznapokon a szentlecke és az evangélium. Az év többi részében kétéves az olvasmányrend a leckében, így sikerült meglehetősen sok szentírási anyagnak helyet juttatni. – Ezek a hétköznapi olvasmányok rendkívül gazdag betekintést nyújtanak a hívők részére a szentírási irodalomba, és az üdvösség történetének képét mutatják meg. Isten szeretetét az emberek iránt, és ennek tetőpontját Jézus Krisztus küldetésében pillantjuk meg. 4. A szentek ünnepeinek olvasmány rendje. Az általános szabály szerint a szentek ünnepeinek sorozatában vannak főünnepek, ezeken három olvasmány van (ószövetség, újszövetség, evangélium). A többi ünnepnek általában két olvasmánya van csak. A 3. osztályú ünnepeknek (= memória, emlékezet, megemlékezés) rendszerint nincs saját szentleckéjük és evangéliumuk, hanem a szentek közös miséiből kell venni (Commune Sanctorum). Választásra bőséges alkalom van, többek között azért is, mert egy szentet akárhányszor több szempontból lehet osztályozni, pl. egy pápa lehet vértanú, és akkor vehető az olvasmánya a „Lelkipásztorok” vagy a „Vértanúk” Commune-jéből. 5. Vannak még olvasmányok az un. „rituális miséknek”, ezek egyes szentségek kiszolgál96
tatásával kapcsolatos misék, pl. kereszteléssel, bérmálással, papszenteléssel, házassággal. Itt is bő lehetőség van a választásra. – Hasonlóképpen van az eset a különböző szándékokra végzett misékkel (ad diversa), pl. a pápáért, a püspökért, a zsinatért, a papokért, szerzetesekért, a laikusokért, a keresztények egységéért, hogy a népeknek az evangéliumot hirdessék, azután a hazáért vagy a városért, községért, az állam vezetőiért, a népek haladásáért, a békéért, háború idején, a polgári év kezdetén, az emberi munka megszentelésére, vetésre és aratásra, betegekért, a haldoklókért, és bármilyen szükségben és még sok más szándékra; összesen 46 ilyen mise található a misekönyvben. Ezek az un. „fogadalmi”, votívmisék. Istenhez, vagy egyes szentekhez fordulunk általuk, hogy kérésünket meghallgassák. Tizenöt ilyen mise van: a Szentháromságról, a szentkeresztről. Jézus szentséges szívéről, a Szentlélekről (három). Szűz Máriáról, az angyalokról, Szent Józsefről, az összes apostolokról. Szent Péterről, Szent Pálról, egy apostolról, végül minden szentről. – A halottakról, illetve lelki-üdvükért mondott gyászmisék az utolsó csoport. A temetési mise van benne, valamint az évfordulón mondható mise, mind a kettő alkalmazva van húsvéti időre is, ami eddig ismeretlen volt. Azután a halottakért vannak különböző gyászmisék: egy halottért vagy több halottért. – Azután következnek különböző miseimádságok, amelyeket a rendes gyászmisékben mondunk a klérus valamely tagjáért, valamely halottért, ifjúkorban elhunyt halottért, oly valakiért, aki az Evangélium szolgálatában dolgozott, halottért, aki hosszas betegségben szenvedett, halottért, aki hirtelen halállal halt meg; több halottért, meghalt hitvesért, szülőkért, meghalt testvérekért, rokonokért és jótevőkért. Még két mise következik, az egyik: megkeresztelt gyermek temetésekor és meg nem keresztelt gyermek temetésekor. Ez az utóbbi eddig ismeretlen volt. A keresztény végtisztesség Minden nép és minden vallás mindenkor elbúcsúzott halottaitól. Természetes tehát, hogy az Egyházban is nagyon régi időben megtalálható már ez a kegyeletes szokás. Már a II. század közepén megvan, hogy a halottas házban, amikor a halottat a temetésre előkészítették, imádkoztak a halott mellett. A temetésnél, Tertullianus szerint a halott fölött a pap imádkozott. A III. században már szokás volt Keleten a halottak tiszteletére gyertyákat gyújtani. 1953-ban találtak Keleten Dura Europosban sírkamrákat, ahol ezt freskók ábrázolják. Szent Jeromos írja, hogy a házastárs sírjára a hitves violát, rózsákat, liliomokat, bíborszínű virágokat szórt, hogy „cselekedetével szívének fájdalmát vigasztalja”. A temetési mise ünneplése is már a II. században megvan, e század közepén említi egy ókeresztény irat (Acta Joannis 72): hogy a pap megjelenik a sírnál és ott megtöri a kenyeret, azaz misét mond (182). 1. A vatikáni zsinaton a liturgiáról szóló konstitúció a temetés szentelményével is foglalkozott. Elrendelte, hogy úgy kell újjáalkotni a temetés liturgiáját, hogy az „a keresztény halálnak húsvéti jellegét nyilvánvalóvá tegye, – az egyes tájaknak hagyományait és adottságait figyelembe vegye és jobban feleljen meg azoknak, beleértve a liturgikus színt is”. Elrendelte azután a kisdedek temetésének az újjáalkotását, s azt, hogy ennek a temetésnek is legyen miséje (art. 81. 82). Hosszú utat tett meg a konstitúció, azaz 1963 óta 6 év alatt a temetés rítusát előkészítő bizottság. 1965 közepén a bizottság már átadta a temetés liturgiájának szövegét a Liturgikus Tanácsnak, ez pedig 1965 októberében tartott teljes ülésében foglalkozott vele. Az őáltaluk jóváhagyott szöveg a Rítuskongregációhoz került, amely néhány válogatott egyházmegyének kiadatta a püspökkari konferenciák elnökeinek kísérletezésre. Ez 1967 folyamán megtörtént némely kiválasztott egyházmegyében. Az onnan küldött beszámolók alapján változásokat eszközöltek és kiegészítették a szöveget, így azután 1968-ban a Liturgikus Tanács római ülésén elkészült a végleges szöveg, szorgos vizsgálat után. Beleegyezett abba is, hogy két részből áll az Ordo, a felnőttek temetéséből és a gyermekekéből, és elfogadta azt is, hogy a nem-keresztelt gyermekeknek is legyen temetési rítusa. Most megnyílt már az út a szentatyához, aki 1969. augusztus 15-én közzétette a temetés rendtartását (Ordo exsequiarum) (183). 2. A temetés liturgiájának szerkezetére nézve meg kell állapítanunk, hogy a temetésnek három típusa van. Első formája az, amikor a temetés három helyen történik, azaz három „stációja” van. Először a pap a halottasházhoz megy, azután körmenetben a templomba kísérik a halottat, ahol misét mond és beszenteli a halottat, végül ugyancsak körmenetben a temetőbe kísérik és 97
ott a sírnál végzi el a végső szertartást. Ez az első típus föltételezi, hogy a templomban a temetési misét is elmondják. Olaszországban például ez ma is így történik. Minálunk régóta nem szokás. Ahol a holttestnek a templomba vivése megvan, ott lehet mise-istentisztelet helyett igeistentiszteletet is tartani (nr. 6.). A mise, illetve igeszolgálat után a koporsónál történik az un. „beszentelés”. Ezt a megszüntetett liturgia feloldozásnak, latinul „absolutio”-nak nevezte. Ehelyett az új liturgia jobb fogalmazást ad: „Valedictio”, azaz magyarul búcsúvétel, régi szokásos magyar elnevezéssel „búcsúztató”. Ez általában a templomban történik, de lehet az egész rítusnak a vége is, az utolsó akció a sírnál. Az új kísérő imádság ehhez a „búcsúztatáshoz” megmagyarázza ennek a rítusnak jelentőségét. A pap kijelenti, hogy az emberi test eltemetésének kötelességét keresztény módon fejezzük be, azzal hogy Istent bizalommal kérjük: adja meg eme testvérünk testének a szentek erejében a feltámadást és lelkét a szent hívőkével egyesítse. Isten legyen hozzá irgalmas az ítéletnél, hiszen Krisztus halálával váltotta őt meg és kiengesztelte az Atyával. A Jópásztor vegye őt vállára és így az Örök Király kíséretében érkezzen el az örökkétartó öröm s a szentek társaságának helyére (nr. 46). 3. A rövidebb fajta temetés (2. típ.) csak két stációt ismer: a temetőkápolnában és a sírnál. Ami a háznál történik és a templomnál, azt a temetőkápolnában végzik el. Nyilvánvaló, hogy itt összevonásról lévén szó, rövidítés történik. A temetés harmadik típusa új valami, szinte teljes szabadságot hagy a pap részére. Ha olyanok a körülmények és a helyi adottságok, akkor arra szorítkozhat a pap, hogy sajátmaga szervezi meg a rítust, a két előző típus liturgiájából véve az anyagot. Fontos intézkedés: a helyi Ordinarius megengedheti, hogy ilyen esetben a temetési misét is mondhassák a háznál. A temetésnek ez a harmadik típusa ugyanis csak a halottnak házában történik (Ordo nr. 78). Nagy választék van ebben a sok szabadságot hagyó szertartásrendben. A választék vonatkozik a liturgikus anyagra, pl. a vigíliára, virrasztásra, a szentírási olvasmányok nagy gyűjteménye van itt: 42 olvasmány van az ószövetségből, 18 az újszövetség levélirodalmából és 17 az evangéliumokból. Sokat lehet válogatni az imádságok között is. 4. A gyermekek temetése szinte a középkor óta lényegében változatlan maradt egészen korunkig. Ez a most már régi rítus kitűnt azzal, hogy mivel megkeresztelt gyermekekről lévén szó, a temetésnek örvendező, triumfális jellege volt: hiszen ezek a gyermekek részesültek a keresztségben és így biztosan Isten színelátására kerültek. Az új rítus ezt a kétségtelen igazságot tudomásul veszi, de arra is figyel, hogy a hozzátartozók fájdalma ennek ellenére mégis egy meglévő tény. A liturgia gondol arra is, hogy a hátramaradottak emberi fájdalmát vigasztalja, hiszen fájdalmas látvány egy kisgyermek korai halála. Az új rítus a felnőttek temetését követi, teljesen más imádságokkal és olvasmányokkal. Nagy választék van itt is, de nemcsak a keresztény halál misztériumát szemléli, hanem az emberi fájdalom és annak elviselése is a témák között szerepel. Az olvasmányokban felhangzik az Istenben való bizakodás hangja, annak tudomásul vétele, hogy a kisgyermek teljesen biztosan Istennél van és látja az örök dicsőséget, nincs szükség semmiféle engesztelő imádságra a gyermekért, aki örök boldogságban él. A kisgyermekekért való imádságok megállapítják, hogy a kisdedek Isten országában vannak és kérik, hogy mi is sorstársaik lehessünk. A kis halottat Istennek ajánljuk, tudva, hogy mérhetetlen szeretettel szereti őt, hiszen jóságosán elvitte paradicsomába, ahol nincsen már gyász, nincsen jajkiáltás és soha többé nem lesz fájdalom, hanem békesség és öröm élete mindörökké (nr. 224). Az Egyház nem feledkezik el ebben az új rítusban ezen tényeknek megállapítása mellett a gyászolókról és vannak imádságok érettük is: „A gyászolókért” („Pro lugentibus”). Az Egyház ebben az imádságban kéri az Istent, hogy jóságosán vigasztalja meg a szülőket, hiszen ezt a gyermeket a keresztvíz által már mennyei életének részesévé tette, és arra kérjük Istent, hogy a szülők gyermekeikkel az örökös öröm hazájában találkozzanak. Külön mise is van a meghalt kisgyermekekért, ez azonban hálaadó jellegű az örök boldogság elnyeréséért. Bevezető éneke így kezdődik: „Jöjjetek az Atya áldottai, így szól az Úr: fogadjátok el az országot, melyet nektek készített a világ kezdetétől fogva.” Carlo Braga helyesen mondja erről az újonnan készített rítusról: „A megkeresztelt gyermekek temetése szervesen van felépítve, és pontosan szolgálja azt a célt, amely miatt elgondolták. A hitnek ünneplése ez a mise, és egyúttal a reménynek és a mennyei Atyára való ráhagyatkozásnak aktusa is.” 5. A meg nem keresztelt gyermekek temetése. Senki nem gondolta volna, hogy ilyen is lehetséges lesz. Hiszen a ma is érvényes egyházjog szerint meg nem keresztelt gyermeket a 98
szent helyen kívül kell eltemetni és semmiféle szertartás nem volt engedélyezve. Egy 1743ból való német rituálé egyenesen kijelenti, hogy „Isten egyházának nincsen gondja a keresztség nélkül elhalt kisgyermekekre, mert nem tagjai az Egyháznak”. Ez a rideg és könyörtelen álláspont most megszűnt: ott, ahol azelőtt csendben kellett temetni, semmiféle imádság nem hangozhatott el, most liturgikus ruhába öltözött pap jelenik meg és talál szavakat a helyes és méltó temetésre. A helyzet ugyanis ez: ha meghalt egy gyermek, akit szülői meg akartak kereszteltetni, keresztség előtt, akkor a temetést a helyi Ordinarius megengedi. A pap emelje ki beszédében, hogy a keresztség szükségessége azért megmaradt. – A temetés maga leghelyesebb, ha a háznál történik ige-istentisztelettel és a „búcsúztató” rítussal. Az Ordinarius megengedheti egyébként, hogy az egyházmegyében szokásos teljes temetést is elvégezhetik (templomban vagy temetői kápolnában és a sírnál). Mivel az Egyház a temetést így engedélyezi, ezért következetesen az új misekönyvben találunk egy misét meg nem keresztelt gyermek temetésére is. Vigasztaló szavakat és gondolatokat nyújt az Egyház ezekben a szent szövegekben: Isten töröljön le minden könnyet a gyászolók szeméből, eljön az idő, amikor nem lesz már halál, nem lesz gyász, és nem lesz jajkiáltás. Az Egyház Istenhez könyörög, fogadja el hívőinek imádságát. Mivel megengedte, hogy most elvesztett gyermekük utáni vágy gyötri őket, adja meg nekik, hogy Isten megkönyörülésében is bizakodjanak. Vessék alá magukat Isten gondviselő terveinek és bízzanak abban, hogy atyai jósága fölemeli őket. Egységes szerzetesi fogadalom A Kultuszkongregáció 1970. február 2-án adta ki dekrétumát a szerzetesi fogadalom új liturgikus rendjéről. Az ebben elmondottak a latin egyházban mindenütt érvényben vannak. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez a rítus nem kötelező, csak akkor, ha valamilyen szokás, melyet eddig megtartottak, egyenesen ellenkeznék az ebben a dekrétumban elmondottakkal. (Ordo nr. 12 és nr. 15). 1. Alapvető elvként szögezi le a dokumentum: „Maga az Anyaszentegyház fogadja el a fogadalmakat, nyilvános imádságával, Istentől segítő kegyelmet eszközöl ki és a fogadalom tevőket Istennek ajánlja és áldását is adja nekik azzal is, hogy az eukarisztikus áldozathoz kapcsolja fölajánlásukat” (nr. 2.). 1. A szerzetesi élet fokozatai: az újonc-idő (noviciátus), – az r első fogadalom vagy más szent kötelék (pl. ígéret, eskü), – az örökfogadalom, – végül a fogadalmak megújítása. A noviciátus kezdete a szerzetesi életnek, tulajdonképpen a kísérlet, vizsgálat ideje, megfelel-e a szerzetesi élet mind a novíciusnak, mind a szerzetnek. Ennek a rítusa, természeténél fogva józan legyen és egyszerű, misén kívül kell történnie, (nr. 4.). Ebből az alkalomból tilos szerzetesi ruhába öltöztetni a novíciust. 2. A következő fokozat az első fogadalom, amelyet „egyszerű fogadalomnak” neveznek. Ekkor ideiglenes fogadalmat tesz, az évek meghatározott számára, melyben az Isten és az Egyház színe előtt megígéri, hogy az evangéliumi tanácsokat követni fogja. Ez a fogadalom lehet a szentmise alatt, de nem szabad túlságosan ünnepélyesnek lennie, mert csak az évek bizonyos számára kötelezi el magát. Ekkor kell feladni a fogadalmat tevőnek a szerzetesi ruhát, ezentúl ez a törvény, mert az ősrégi hagyomány szerint a szerzetesi ruha feladása már a megszentelés jele (nr. 5.). 2. Mikor a törvény által szabott idő letelik, következik az örök fogadalom. A szerzetes ekkor Isten és az Egyház örökös szolgálatára kötelezi magát. Az örök fogadalom liturgiáját megfelelő ünnepélyességgel kell körülvenni, a szerzetesi közösség és a nép vegyen részt a szentmise alatt történő cselekményben. Két részből áll ez a fogadalom, amelyet ünnepélyes fogadalomnak is neveztek. Ez mindig a mise alatt legyen. A fogadalmat átveszi a szerzetesi intézmény főnöke, tanúk és a nép jelenlétében. Legfőbb vonásai mindenütt legyenek meg: A fogadalmat tevőket előszólítják, és ezek kérik, hogy letehessék a fogadalmat. Erre következik a homília vagy beszéd, amelyben a népet és a fogadalomtevőket a szerzeteséletről, helyes és jó voltáról tájékoztatják. – Ezután következnek a kérdések, amelyet az elöljáró tesz föl a fogadalmat tevőknek: akarják-e magukat Istennek szentelni és a tökéletes szeretet követésére saját rendjük regulája szerint. – Ezután litániában az egész néppel együtt könyörögnek Istenhez, a Boldogságos Szűz Mária és a szentek segítségét kérve. A fogadalom letétele következik ekkor, mindenki személyesen és egyénenként végzi azt. A fogadalom után liturgikus konszekráció következik, ezzel az Anyaszentegyház ünnepélye99
sen megerősíti az egyén fogadalmát és megszenteli azt. Ekkor következhet az esetleges jelvények átadása, amely az illető szerzetben szokásos (pl. medaillon, öv, kereszt, gyűrű stb.). (nr. 5, 6). – Ezen túl tilos a fogadalmat úgy letenni, hogy a mise áldozás részében a szentostya fölmutatásakor a pap megáll és a fogadalmat tevő a szentség előtt mondja el fogadalmát. Azokban a rendekben, ahol szokás volt, ezt meg lehet tartani, de ajánlatos ezt a szokást megszüntetni (nr. 15). 3. Némely szerzetesrendben szokás meghatározott időközökben a fogadalom megújítása. Történhet mise keretében, de minden ünnepélyesség nélkül, különösen ha a fogadalmat gyakrabban, sőt esetleg évenként megújítják. Sokféle módon lehet ezt végezni, de nem ajánlatos nyilvánosan misében ezt tenni. Kivétel a jubileumi évforduló, pl. szerzetesi fogadalom 25. vagy 50. évfordulóján tett megújítás (Nr. 7). A fogadalomtételre van az új misekönyvben mise, az un. „rituális misék” között: a szerzetesek fogadalomtételének napján (Missa in die professionis religiosorum). Ezt nem lehet felhasználni a nagyhét három utolsó napján, azután ezeken a főünnepeken, Karácsony, Vízkereszt, Mennybemenetel, Pünkösd ünnepén, valamint Advent, nagyböjt és húsvét idejének vasárnapjain. Ekkor az illető napról mondandó a mise, de külön meg lehet tartani a sajátos formulákat az eukarisztikus imádságban és az utolsó áldásnál (nr. 9, 10). Ha a szerzetesközösség azt óhajtaná, hogy az ideiglenes fogadalom misén kívül történjék, akkor kapcsolhatja más liturgikus cselekményhez, pl. az Ige-istentisztelethez vagy a zsolozsma egy hórájához, különösen a Laudeshez, vagy a vecsernyéhez. Sokhelyütt ugyanis csak az ünnepélyes fogadalmat ünneplik a szentmisében, a beöltözésnek pedig azon kívül kell történnie (184). Az új Vatikáni Misekönyv Az ótestamentum népe 40 évig volt nomád, sivataglakó, amíg Isten megengedte, hogy az ígéretföldjére bevonulhasson. Ilyen vándorlás végére ért el a hetedik esztendőben a liturgikus megújulás, amidőn 1970-ben az Egyház kezébe vehette VI. Pál új misekönyvét. Ennél nagyobbat már nem adhat nekünk senki sem: tetőpontra értünk. Ezzel a Vatikáni Misekönyvvel megesett az, ami semmiféle más liturgikus kiadvánnyal nem történt meg: több mint egy évvel a megjelenés előtt már megjelent az új Missale-t bejelentő és elrendelő apostoli konstitúció, amely a „Missale Romanum” címet viseli, dátuma: 1969. március 25. Ez az apostoli konstitúció adta ki egyúttal az új misekönyv két részét is: az általános utasításokat, amelyeknek azelőtt „Rubrica generális” volt a neve és most az „Institutio generális” nevet viseli. Egyúttal kiadta az új Miserendet is (Ordo Missae). Mindez 1969-ben történt. Hiányzott azonban a misekönyv szövege, így 1969. november 30-tól lehetett már használni az új miserendet, és az új rubrikákat, de az egyes misék szövegét még a tridenti misekönyvből vettük. Most azonban már megvan a lehetőség az új vatikáni misekönyv megszerzésére, amelyet nagy vonalaiban a következőkben ismertetünk. A legkiemelkedőbb tulajdonsága ennek az új világ-missalenak, hogy tulajdonképpen nem is misekönyv. Hiányzanak ugyanis benne az olvasmányok: az esetleges ószövetségi olvasmány, a szentlecke, valamint az evangélium, és az olvasmányok közötti „összekötő szövegek” (graduale stb.). Liturgiatörténeti szemmel nézve az ilyen „missale”: Sacramentarium, azaz magyarul a „szent titkok könyve”. A szó eddigi értelmében vett missale, vagyis olyan könyv, amelyben nemcsak a pap által mondandó részek voltak, hanem a szent olvasmányok és énekek is, ismeretlen volt a VI. század előtt. De még a XII. században is írtak „sacramentariumokat”, hazánkban például a Praykódexet. Magától értetődik, hogy azért megmarad a „misekönyv” elnevezés, de ezentúl a papnak, amennyiben diakónus és lektor nélkül celebrál, két könyvet kell használnia: a misekönyvet és a lekcionáriumot. 1. Az új missale második érdekes tulajdonsága: a bővelkedés. A tridenti misekönyv négyszáz esztendejében sokszor elhangzott a panasz az egyhangúság miatt, így pl. a vasárnapi misék ismétlése hétközben, a szentek miséi nagyobbrészt a „közös részből” (commune) voltak veendők. Tehát meglehetősen egyhangú volt a liturgikus repertoár. A „vatikáni korszak” gyökeres változást hozott. A mise liturgiájában az „A”, „B”, és „C” évek során a misének olvasmányai mindig mások lesznek. Maguknak a miséknek szövege is sokkal több választási lehetőséget enged, mint eddig. Ez a bővelkedés különösen az olvasmányok miatt teszi lehetetlenné a „teljes mise100
könyvet” (missale plenum), ennyi olvasmány szövege nem fér bele egy missaleba. Ezt a bővelkedést mutatja a miseformulák száma is, amely a Tridentivel szemben a Vatikániban duplájára emelkedett, így például az eddigi misekönyvben levő könyörgések (oratio) majdnem mind megmaradtak; egyik-másikát átstilizálták, ahol szükségesnek látszott, és a latin liturgia euchologiai kincseiből, részben kézírásos forrásokból vették a többit. Nemcsak a római liturgiából, hanem az ambrózián, galliai, mozarab liturgiákból és partikuláris misekönyvekből, pl. a domonkosokéból, kerültek imádságok és prefációk a Vatikáni Misekönyvbe. Innen a nagy számbeli növekedés: az 1600 könyörgés és 81 prefáció. Az egyházi év miséi is megszaporodtak: adventben, a karácsonyi időben, nagyböjtben, a húsvéti időben saját miséi vannak a hétköznapoknak (feria) is. A nagyböjtnek régi miséi a hétköznapokon megmaradnak tiszteletreméltó ősiségükben. A többiben bizonyos sematizálás jelentkezik: adventben például 6 ilyen hétköznapi mise van, de a karácsony előtti „szent hétnek” (dec. 17-24.) minden napra saját miséje van. A karácsonyi időnek is, azaz karácsony ünnepe utáni napoknak is 6 miséje van a hétköznapokra. A húsvéti időnek 6 miséje van a II., IV. és VI. hétre és egy másik hatos sorozat a III. és V. hétre. A könyörgések (Collecta) a húsvét szent ötven napjának minden napján mások. 2. A szentek ünnepeit (Sanctorale) is alaposan revízió alá vették. Amint a Kultuszkongregáció titkára, A. Bugnini kifejti (Osservatore Romano 1970. máj. 13.), az a szándék vezérelte az új missale-szerkesztő bizottságot, hogy 1. ki kell küszöbölni az elavult fogalmakat, amilyenek például a rendalapítók miséiben találhatók; 2. minden szentnek ki kell fejezni röviden jellemző vonásait; 3. ki kell fejezni megfelelő formában, mit mond egy szent manap az ember számára. A szentek közös miséit (Commune) nagy gonddal alkották újra. Mindjárt egyszerűbb és józanabb lett a szentek „osztályokba sorolása”. Az eddigi szokás szerint a Commune a templomszentelés évfordulójának miséjével kezdődik, majd Szűz Máriának communeja 6 miseformulával. A vértanúk communeja 10 miséből áll, és különböző imádságokat tartalmaz. A következő sorozat az egyház–tanítók communeja, két miseformulával. Minden egyéb szent közös communeban van (Commune Sanctorum et Sanctarum). Nincs tehát pápáknak, püspököknek stb. külön communeja. Vannak általános jellegű misék, amelyek bármely szentről mondhatók, és vannak egyes „típusok” részére használható miseszövegek (pl. szerzetesek, a karitász szentjei, nevelő szentek, szent családanyák). „Rituális misék” azok, amelyek valamely szentelési rítushoz fűződnek. Ezért van mise a diakónus-, pap- és püspökszentelésnél, a keresztség kiszolgáltatásánál, a házasság megkötésénél, valamint a szerzetesek fogadalomtételénél, végül a temetésnél. 3. Különböző alkalmakkor mondható misék és könyörgések (Missae et orationes ad diversa) is vannak. Az első sorozat az Anyaszentegyházért mondható miséké (öt formula), van a pápáért (2), ugyanígy a püspökökért is (2), egy-egy van a pápaválasztásra, vagy a püspökválasztásra. Miséket találunk a zsinat, vagy az egyházmegyei zsinat alkalmára (2), ugyanúgy a papokért (3), van mise az egyházi hivatások kérésére, van a szerzetesekért, végül a laikusok rendjéért (3). Van mise a népek evangelizálásáért, valamint a lelkigyakorlatok és pasztorális összejövetelek alkalmára. Bő választékban állnak misék rendelkezésre a közéleti nagy alkalmakra: van mise a polgári év kezdetére, valamint a haza, vagy a város érdekeiért, azután az államfőkért, a nemzetek szövetségének tagjaiért, a népek fejlődéséért, a békéért, és az igazságért (2), valamint háború vagy forradalom idején. Találunk miséket különleges szükség esetén, a bűnök bocsánatáért, a szeretet gyarapodásáért, az egyetértésért, a családért és a családtagokért, azokért, akik szenvedést okoznak nekünk, végül a jó halál kegyelméért. 4. A „Votív miséknek” ezentúl megszorított értelmük van. A legősibb misék ezek, amelyeket a „misefüzetekben” (Libelli Missarum) gyűjtöttek egybe, és a mai napig megőriztek. Ezek a következők: a Szentháromság tiszteletére, továbbá a Szent Kereszt, az Eukarisztia, a Szentlélek, Szent József tiszteletére. Ugyancsak a votív misék közé tartoznak: Jézus Szentséges Szívének miséje, ennek ünnepe is van; nincs azonban ünnepük, csak votív miséjük: Jézus szent Nevének és Jézus drágalátos Vérének. A halottakért való misékre vonatkozóan meg kell jegyeznünk, hogy van 5 általános és teljes formula, és 14 részleges séma, különböző alkalmakra. Az idevonatkozó szövegeknek jelentős változása, hogy nemcsak a félelem motívumát és a végső ítélet gondolatát hangsúlyozzák, hanem feltárják a keresztény halálnak értelmét, amelyet hitben, örömben és a feltámadás reménységében fogadunk el. Ebben a reményben érthetjük meg az eddig ismeretlen misét a 101
„gyermekért, aki keresztség nélkül halt meg”. A függelékben (Appendix) kötelező a nemzeti nyelvű missalékban az Ordo Missae latin nyelven és néhány „típusmise” szintén latin nyelven azok részére, akik az illető nemzet nyelvén nem tudnák a misét mondani. Ez rendkívül hasznos intézkedés, mert nagyon terhes volna az utazásokon misekönyvet hordozni. – Ugyancsak ebben az Appendixben találunk egy rövid „egyetemes könyörgés”-gyűjteményt is. Amennyiben nincs kéznél az Oratio Fidelium gyűjtemény, ezt lehet használni. Ugyancsak itt találhatók a mise pap által végzendő énekes részeinek kottái is. 5. A Vatikáni „Sacramentarium” erősen különbözik a tridenti misekönyvtől. Ebben tudniillik a „rubricizmus” tetőfokát érte el és a Rítuskongregációban szeges korbácsú gondnokot is kapott. Ma már rossz álomnak hat az elmúlt 400 esztendő tobzódó rubricizmusának megkötözöttsége. A legkisebb gesztus pontosan, majdnem centiméterre meg volt szabva, aprólékosan méricskélték a szerzők, hány szó elhagyása halálos bűn a Kánonból. Liguori Szent Alfonz végre megállapította, hogy ez a határ öt szónak elhagyásánál található meg. Mindez az új „vatikáni” rítusban teljességgel megváltozott: válogatni lehet imádságokban, olvasmányokban, ünnepekben, misékben. A liturgikus gesztusok pedig a lehető legnagyobb mértékben hagynak tág teret az egyéni felfogás és áhítat kifejezésére. Mindehhez az új „vatikáni” Sacramentarium adja meg a vezérelveket. A legkimagaslóbb újdonság, a leghatalmasabb vívmány: a nemzeti nyelv elvének maradéktalan érvényesülése a liturgiában. Helyesen jegyezte meg a zsinat kezdetén egy kardinális, hogy a keleti népeknek, elsősorban Kínának Krisztushoz fordulását nem valami „kínai fal” akadályozza meg, hanem a „latin fal”; amellyel a Tridentinum egyháza körülvette önmagát. A XVI. század hihetetlen liturgikus anarchiája – abban az időben – érthetővé tette a latinhoz való, ma már oktalannak tűnő, de akkor is mindenképpen káros merev ragaszkodást. A latin fal örök időkre ledőlt és valósággá lett, hogy a liturgia és benne a biblia kincsestára minden nép előtt kitárja kapuját. Nemcsak a kultúrnépeknek a nyelvein, hanem a „fejlődésben lévő”, újonnan alakuló népek saját nyelvükön vesznek cselekvő részt a liturgiában, és hallgatják az Isten igéjét. Az egységet viszont biztosítja a szent szövegek azonossága, az ünnepek és a rítusok egyező volta, ha csekély népi eltéréseket leszámítunk. Az egyház immár valóban „katolikus”, azaz egyetemes lett és ennek a katolicitásnak krisztusi szelleme forrasztja eggyé békességben a világ nemzeteit. 6. Ki kell azonban emelnünk a vatikáni „Sacramentarium” nagy, komoly értékeit, az eddig elsoroltakon kívül. Idetartozik mindenekelőtt a szabadság szelleme. A rítusokat megállapítja ugyan, de csak általánosságban: „Kitárt kezekkel” kell végezni a könyörgéseket, az egész eukarisztikus imádságot, de hogy milyen magasra vagy szélesre tárja ki kezeit, arról tudatosan egy szó sem esik. Ugyanígy vagyunk valamennyi rítussal: az egyéniségnek tág teret enged. A szabadságnak ez a szelleme hozza magával, hogy az új rítus nagylelkű, nem méricskélő, pl. ha Halottak napja, azaz nov. 2. vasárnapra esik, akkor most már nem kell azt áttenni a következő napra, hanem vasárnap lesz a Halottak napja és gyászmiséket mondanak. Hallatlan valami, ha a régi rubrikák világát idézzük. És mégis mennyire bölcs, hiszen világszerte hiába tették át hétfőre a Halottak napját, liturgia nélkül, de a hívek november 2-án ülték meg a halottak emlékezetét, a saját maguk, hogy úgy mondjuk, laikus liturgiájával. És hogyan illenek ehhez a naphoz, a halottak kultuszához általában az új „Sacramentarium” vadonatúj „halottas” miséi! Elektromos magas feszültségtől: a feltámadás hitétől izzanak. Ez a nagylelkű szellem magával hozza azt, hogy bőven lehet válogatni: rítusok és misék és ünnepek között. Pl. július 5-én Zaccaria Antal pap ünnepén a misét lehet mondani vagy a „Lelkipásztorok communejából”, vagy a „Nevelőkért” komponált imákból, vagy a „Szerzetesek miséjéből”, mert ő alapította a barnabiták rendjét. – A paptól függ, hogy a mise végén ünnepélyes, hármas tagolású áldást mond; nem a plébános, hanem a miséző pap tetszésére van bízva (az új misekönyv p. 495). Ugyanilyen áldás adható részint az Ige liturgiája bevégeztével, vagy a zsolozsma egy hórája után, vagy a szentségek ünnepélyes kiszolgáltatása végeztével. Ugyanígy nagyböjt idején a miséző pap tetszésére mondhatja vagy nem mondja a „nép felett” mondandó könyörgést (p. 507). – Persze, ezzel a szabadsággal élni is kell. Az első püspöki Szinoduson Rómában hangoztatták, hogy tudatosan éljenek a papok a megadott liturgikus szabadsággal: „A papokat gondosan kell képezni, hogy kellő módon (debite) éljenek a szabadságukkal, amelyet az új rítusok és az új szabályok nekik juttatnak, bizonyos szövegeknek, gesztusoknak, cselekményeknek választásánál” (Notitiae 1967, 366). Ugyanez a dokumentum még egy fontos elvet közöl: „Az egyenetlenség, különbözőség, amely ilyen eljárásból következik néha: nem mondható fegyelmezetlenségnek, szaba102
dosságnak, kevésbé rendes eljárásnak. Épp ellenkezőleg: az illető törvényes szabadságával él, és ennek a lelkipásztori gyakorlatban nagy hatása van”. 7. Rá kell mutatnunk, mint nagy értékre, a már említett nagyszámú könyörgés (Oratio) teológiai mélységére. Bámulatos a gondolatoknak az a gazdagsága, amely a számtalan, teljesen új könyörgést eltölti. Részint régi liturgikus kódexekből vették át őket, részint a nem-római liturgiák imakincséből: az ó-gallikán, az ambrozián, valamint a wisigót liturgiából. Kétségtelen, hogy új kompozíciójú imaszövegeket is találunk. Teológiai mélységét mutatja meg nekünk pl. Mária Magdolna miséje (júl. 22.). Kivételezett helyzetben van, mert Jézus őreá „bízta mindenkit megelőzve a húsvéti öröm meghirdetését”, és az ő példája szerint ugyancsak mi is „hirdetjük” az élő Krisztust „mindenkinek”. Nekünk pedig, akik a szent misztériumban ezen a napon résztveszünk, „Isten adja meg azt a ragaszkodó szeretetet, amelyet Magdolna Krisztusnak, tanítójának tanúsított”. – Valóságos ajándék a számos új hétköznapi (feriális) misének a szövege, amely rendelkezésünkre áll adventben, a karácsonyi időben, így pl. csütörtökön Vízkereszt ünnepe előtt: „Isten, te néped számára Egyszülöttednek születése által csodálatosan megnyitottad a megváltás hatását: ekként, add meg, kérünk, szolgáidnak az erős hitet, amíg a mennyei dicsőség megígért jutalmát elnyerhetjük”. 8. Ugyanez áll a szentmise hálaadó énekéről, a prefációról. „Előszó” magyarul, hiszen ezt az ünnepi éneket egy dialógus előzi meg a pap és a nép között. De az egész áldozati ének maga is előszó, ujjongó készület a szent titkok ünneplésére, hiszen a keresztények „királyi papi nemzedék”, ez a nép hirdeti az Isten nagy jótetteit. Ezek a gondolatok az évközi vasárnapok nyolc új prefációjában tükröződnek legszebben. Pl. a II. vasárnapi prefáció elmondja nekünk az üdvösség misztériumát: Krisztus emberré válása és halála által az örök életet szerezte meg nekünk. – A III. üdvösségünknek azt a tényét ünnepli, hogy embermivoltunk miatt romlottunk meg, viszont Krisztusnak embermivolta tette lehetővé a megváltás tényét („unde perierant, inde salvares”). – A IV. vasárnapi prefáció képeskönyvhöz hasonlít: szinte gyermeki egyszerűséggel mutatja meg a hívőknek a négy legkiemelkedőbb üdvözítő cselekedetet: Krisztus születése megújított mindent, bennünket új teremtményekké változtatott, szenvedése eltörölte vétkességünket, feltámadása megszerezte az örök élet lehetőségét; mennybemenetele pedig megnyitotta az odajuthatás kapuját. – Az V. prefáció a teremtésnek csodálatos himnusza: a középpont az ember, „akinek alá rendelte az Isten az egész világot és annak minden csodáját”. – A VI. prefáció az örökkévalóság húsvéti éneke, minden vasárnap egy kis húsvéti ünnep és ennek alapja a reménység: „Kezünkben van az örökkévalóságnak záloga”! – A VII. vasárnapi prefáció a megváltás dicsérete. Krisztus engedelmességének gyümölcse az, „akinek engedelmessége által az Isten ajándékait visszaadta nekünk”. – Az utolsó prefáció a Szentháromságot emeli ki, ennek hitében gyűlt össze a hívek serege. – Mindez csak halvány szemléltetése a roppant gondolattömegnek, amely ezekben az ünnepi énekekben rejlik. Új prefációt olvashatunk az angyalokról, bár a régi prefációkban szokásos, szinte nyüzsgő emlegetése az angyaloknak erősen megcsökkent, a prefációk végén igen sokszor csak éppen említést kapnak, viszont az angyalok ünnepléséről szóló prefáció eleddig ismeretlen volt. – Egészen új valami azoknak a prefációknak gyűjteménye, amelyek a szenteket ünneplik, így pl. van egy második prefáció az apostolokról, sokkal mélyebben szántó, mint a régi, kissé átalakított apostolprefáció. – Két prefáció van a szentekről, és egy külön a vértanúkról. – Külön prefáció van „a szent lelkipásztorokról”. A hosszas használat mutatja majd meg mindenkinek, mennyire a megújuló egyház szelleme, vagyis a nyitottság a modern világ felé hatja ezt az új liturgiát át. A II. Vatikánum szellemének teljesen megfelelően 18 misét találunk például az Egyházról: ötöt az egyházért általában, a pápáért kettőt, a püspökért is kettőt, a zsinatért egyet, a papokért hármat, az egyház szolgáiért egyet, ugyancsak egyet a papi hivatásokért, egyet a szerzetesekért, egy másikat a szerzetesi hivatásokért. A laikusokért is külön mise van. 9. Kétségtelen az eddig elmondottakból, hogy lelkipásztori szempontból az imádságba rejtett gondolatoknak kincsestára van a kezünkben. Mit lehet a lelkipásztornak feltárnia hívei előtt, azt egyetlen példával szemléltetjük. A szentáldozás énekét (ant. ad communionem) nagyon alapos átdolgozásnak vetették alá. Erről külön tanulmányt kellene írni, mennyire a lelkipásztori szempontot tartották itt szem előtt az átdolgozok: az áldozás az áldozatban való részesedés, egyéni szempontból csúcspontja a misének. Krisztussal való egyesülés, és Benne egy nagy testvé103
riséggé való egyesülés. Ennek a szempontnak rendeltek mindent alá: ezt abból látjuk, hogy a VI. század óta a nagyböjtben a Zsoltároskönyv sorrendjében vett zsoltárok sorozatát, tehát egy nagyon ősi vonást sem vettek irányadónak. Nagyon sok helyen teljesen új áldozási ének, antifóna található. Hatalmas választékot állítottak össze a Sacramentarium szerkesztői: a vasárnapi misékben nemegyszer találunk két antifónát az áldozáshoz, tetszőleges használat céljából. Az eddig használt misekönyvben nemegyszer az áldozási antifóna tartalma egyáltalán nem a szentáldozásra vonatkozott. Ezt tudatosan megváltoztatták, így pl. a dec. 27-i Szent János evangélista ünnepén ezt mondotta eddig az áldozási antifóna: „Elterjedt a tanítványok között a szóbeszéd: Ez a tanítvány nem hal meg. Pedig Jézus nem azt mondta: Nem hal meg, hanem: Azt akarom, hogy ő így maradjon, amíg eljövök” (Jn 21,23). Milyen siket szöveg ez a szentáldozás pillanatában, és mennyire helyesebb az új misekönyv áldozási antifónája: „Az Ige emberré lett, és itt él közöttünk”. Ez az ünnepelt szentnek, Szent Jánosnak a mondása evangéliumának elején és ennek valósága teljesedik be az áldozatban és az áldozásban. Kísérjük figyelemmel az áldozási antifónákat, nagyon sokszor felhasználhatjuk egy villanásnyi buzdító szóra az áldozás megkezdése előtt; „fervorino”, mondja az olasz. 10. Bírálat is éri majd ezt a legfontosabb, új liturgikus könyvünket és részben már érte is. Például zavaró mozzanat az, hogy a misekönyvben benne levő Általános utasítás (Institutio generális) nem teljesen ugyanaz, mint az egy évvel a megjelenés előtt külön kiadott szöveg: 51 változás van ebben az újban, amit persze figyelembe kell venni. – Azután a túlságos rendszerezés következménye például, hogy az Úr bizonyos ünnepei nem az egyéb ünnepek rendjében találhatók, hanem külön corpusba összegyűjtve. – Hasonlóképpen a 81 prefáció közül csak 50 található meg a prefációk sorozatában, a többi az ünnep miséjében van meg. Alaposan és sokat kell majd forgatni ezt az új liturgikus könyvet, mielőtt használjuk azt. – Kétségtelen, hogy az egyházi év bizonyos értelemben megszegényedett; mindörökre eltűnt a Hetvened stb. vasárnapok ideje, az „előböjt”; pedig ezek már a VI. század végén. Nagy Szent Gergely idején megvoltak. Ugyancsak az évszaki (kántor) böjt évenként négyszer való ünneplése is elsikkadt. Nagy zavart okozhat a szentek ünnepeinek nagymértékű dátumváltozása. Tagadhatatlan az is, hogy a vasárnapi miséknek egységes gondolatvilága megszűnt. Ennek oka az, hogy a szentírási olvasmányok kiválasztásánál az ókori „folytatásos” olvasás elvéhez (lectio continua, Bahnlesung) tértek vissza. Ez hiány, de a keresztény közösség ennek fejében három év leforgása alatt megismer nagyjából egy-egy egész bibliai könyvet. A nagy ünnepeknek viszont megmaradt az egységes gondolatmenete, mert a változó olvasmányok ugyanarról a témáról szólnak. Például Nagyböjt II. vasárnapján az azonos témát, Krisztus Urunk színeváltozását adják elő, de a három szinoptikus evangéliumból veszik a szövegeket. Az eukarisztia ünneplésének életszerűbbé tétele Talán a fenti cím jellemzi az eukarisztia liturgiájának a misekönyv megjelenésével tulajdonképpen már befejezett, hivatalos reformja utáni fejleményeket. 1. Az Istentiszteleti Kongregáció hivatalos lapjában, a NOTITIAE-ben 1970 februárjában jelent meg egy újabb Instrukció a különleges (általában: kisebb) közösségek keretében tartott szentmisékről (186). A kisebb, homogén közösségekben ünnepelt szentmise igénye mind gyakrabban hangzott el a közelmúltban. Az így lehetővé váló személyes ismeretség, a bensőségesebb mii jő, a konkrétebb szituáció szemmeltartása lelkipásztori szempontból ajánlatossá tette az ilyen ünneplések megtartását. Az Instrukció figyelmeztet mégis arra, hogy ez a gyakorlat ne váljék az egész helyi egyházi közösségtől való elszakadássá, elkülönüléssé. Felsorolja a kiemelkedőbb alkalmakat, amikor ez a megoldás ajánlott: lelkigyakorlatok, az anyaegyháztól messzefekvő kis közösségek, egy– hivatásúak, betegek és öregek köre, azután halotti virrasztással kapcsolatban stb. Az ilyen, házaknál tartott szentmisére az Ordinárius ad engedélyt. Nem szabad ilyen kis körben vasárés ünnepnap szentmisét tartani, amikor az egész közösség egysége kell, hogy kifejeződjék. Ezekre a különleges misékre is vonatkoznak az eukarisztia ünneplésével kapcsolatos általános előírások. Egyes püspöki karok az Instrukció alapján részletesen is szabályozhatják ezeket az un. „házi”-miséket. 2. Hogy a II. Vatikánum által elvileg kimondott és bizonyos esetekre korlátozott engedmények mennyire bővültek, annak illusztrálására jó példa a két szín alatti áldozás. A LK 55. pontja ezt elvileg megengedi ugyan, de gyakorlatban az Apostoli Szentszéktől meghatározott néhány 104
esetre korlátozza. A mise 1969-es Általános Rendelkezései a 242. pontban már 13 esetet sorolnak fel, amikor a püspökök engedélyezhetik a két szín alatti áldozást. 1970 júniusában pedig egy újabb Instrukcióban a püspöki karok már szinte korlátlan felhatalmazást kapnak a két szín alatti áldozás engedélyezésére (187). Feltételek: a hívek kellő előkészítése, minden esetleges tiszteletlenség elkerülése. Itt szerepel először, hogy akolitusok is tarthatják a szent Vért az áldozásnál. – A magyar Püspöki Kar konkréten meghatározta a két szín alatti áldozás eseteit; ezeket az egyes püspökök körlevelükben tették közzé. Itt említjük meg az áldoztatásnak új formáját, az un. Kézbe-áldoztatást, amikor a hivő maga veszi szájába a kezébe kapott Kenyeret. A Szentszék az egyes püspöki karok kérésére engedélyezi az áldoztatásnak ezt a módját, ami sokak számára a felnőtt hívőkhöz méltóbbnak tűnik, mint az un. szájba–áldoztatás (188). 3. Az eukarisztia liturgiájának megújításához tudvalevőleg két fontos Instrukción, az 1964– esen és az 1967-esen át vezetett az út. Sokakat meglepett az új misekönyv megjelenése után közzétett III. Instrukció (189). – Ezt az Instrukciót a Kultuszkongregáció többször is kényszerült védelmébe venni és pozitíven magyarázni (190), mert az első tekintetre mintha visszalépést jelentett volna. A Bevezető szerint egyesek és püspöki karok azzal a kéréssel fordultak a Szentszékhez, hogy az indokolatlan és elburjánzott egyéni kezdeményezéseknek vessen véget az eukarisztia ünneplése körül. A III. Instrukció valóban inkább bizonyos visszaélések leállítását sürgeti és az előírások megtartására buzdít. Tartalmaz azonban néhány kisebb jelentőségű újítást is. Így pl. a nők szerepének nagyobb lehetőséget biztosít: felolvashatják a lekciókat, a hívek könyörgésének fohászait, összegyűjthetik az adományokat stb. Ugyancsak itt olvasunk arról, hogy szükség esetén akolitus is áldoztathat, sőt a Szentszék engedélyével világiak is. 4. A III. Instrukciónak minden bizonnyal a rögzítést célzó intézkedései ellenére sem mondható, hogy a szentmise ünneplésében megmerevedéstől kellene tartani. Az utóbbi években világszerte terjed a törekvés, hogy a mise legközpontibb része, az eukarisztikus ima megfogalmazásában mind közelebb kerüljön a mai emberhez. A GOTTESDIENST c. folyóirat felmérése szerint szinte minden országban terjednek a szabadon szerkesztett eukarisztikus imák (191). Csupán Hollandiában kb. 200 új eukarisztikus ima használatáról beszélnek. Ezeket Németországban Alfréd Schilling bestseller könyve népszerűsítette, amelyben 13 új eukarisztikus imát, azután Hivők könyörgéseit közöl vasár– és ünnepnapokra (192). Nem véletlen tehát, hogy a Kultuszkongregáció új prefektusa, Tabera bíboros beszámolója szerint Rómában is foglalkoznak új eukarisztikus imák megjelentetésével (193). 5. Ide kívánkozik annak megemlítése is, hogy a római Kultuszkongregáció külön ifjúsági és gyermekmisék bevezetését is tervezi. A gyermekeknek nem felel meg a jelenlegi miserend, sem olvasmányaiban, sem könyörgéseiben, sem eukarisztikus imáiban. A német püspöki kar máris kiadott gyermekmisék ige–istentisztelete számára bizonyos irányelveket és ösztönzéseket (194). Rómából is várhatjuk ezen a téren a további fejlődést és útmutatásokat. Mindezt megköveteli a liturgia lelkipásztori jellege, ahogy ezt a LK is megkívánja: „Alkalmazkodjon a liturgia a hivők képességeihez és általában ne szoruljon sok magyarázatra.” (34. pont). 6. Az eukarisztia liturgiájának fejlődésével kapcsolatban meg kell említeni még az 1972 júniusában megjelent „Ordo Cantus missae”-t, az eddigi „Graduale Romanum” utódját. Valójában nem sok újat hoz ez a latin nyelvű misék számára összeállított énekgyűjtemény: a hagyományos gregorián énekeket rendezi át az új misekönyv szerint. Inkább a Graduale kiegészítő kötetének mondható, mert legtöbbször csak utal arra, hogy honnét kell venni a megfelelő énekeket. A solesmesi bencések műve, akik a II. Vatikánumnak a Liturgikus Konstitúcióban kimondott elvét igyekeztek megvalósítani: „Az egyházi zene kincseit a legnagyobb gonddal kell megőrizni és ápolni” (114. pont). Az egész kiadvány értelme és használati utasítása a bevezető részben található meg. Az volt a törekvés, hogy az elmaradt misék ősi énekei máshol kapjanak szerepet; viszont újabb, un. „neogregorián” dallamok kimaradjanak. Az Ordo Cantus Missae közli továbbá a latin misék éneklésének szabályait, és az énekelhető részekre különböző dallamokat is közöl. A „Liturgia Horarum” – az imaórák liturgiája 1. A liturgikus megújulás reprezentatív eredménye az 1971-72–ben négy kötetben megjelent Liturgia Horarum, a négyszáz éves Breviárium Romanum utóda. A közel hatezer oldalas 105
imádságoskönyv tagolódása a következő: I. Advent és karácsonyi idő; II. Nagyböjt és húsvéti idő; III. Az évközi idő 1-17. hete; IV. Az évközi idő 18-34. hete. – A Kultuszkongregáció még az új zsolozsmáskönyv megjelenése előtt közzétette a 284 pontból álló Általános Rendelkezéseket (Institutio Generális de Liturgia Horarum), hogy az imaórák liturgiájának imádkozói jól felkészülhessenek annak használatára. A zsolozsma Általános Rendelkezései hasonló szelleműek, mint a miséé; ebből ismerhetjük meg az egész zsolozsma-reformot (195). – VI. Pál pápa Laudis Canticum kezdetű apostoli konstitúciójával vezeti be az új zsolozsmáskönyvet, mely latinul is csak akkor lesz kötelező, amikor a népnyelvű kiadások elkészülnek; addig használata tetszőleges. Az új zsolozsma elkészítése hat év munkája volt és a Consilium Liturgicum 9. csoportja végezte, A. G. Martimort vezetésével és számos szakember közreműködésével. A készülő zsolozsmát látta az 1967-es püspöki szinódus, a tervezethez hozzászólhattak az összes püspökök, és gyakorlatban is több helyütt kipróbálták a bevezetés előtt. Az új zsolozsmáskönyv főbb jellemző vonásai az Általános Rendelkezések (ÁR) alapján a következők: Már maga a szokásos „breviárium” elnevezéssel való szakítás is sokatmondó. A „rövidlet” megjelölés semmit nem mond a lényegről, míg az „imaórák liturgiája” cím jelzi, hogy az eukarisztia ünneplése mellett az Egyház mivoltának, misztériumának alapvető funkciójáról van itt szó. Többé már nem a papok kisajátított imakönyve ez, hanem az egész Isten népéé. Ezért szól az első fejezet az ÁR-ben arról, hogy mi az imaórák liturgiájának jelentősége az Egyház életében: részesedés az Krisztus imájában, csatlakozás ahhoz; ez az ima az Egyház belső mivoltához tartozik. Emellett Krisztus parancsának teljesítése: „Szüntelenül imádkozzatok.” Ezzel az Egyház megszenteli az időt és az emberi munkásságot. Az imaórák liturgiája azután szent dialógust is létesít Isten és az ember közt: Isten hangzik föl igéjében, népe pedig válaszol erre imával és énekkel. A zsolozsmában a kultusz és megszentelés gondolata tehát egybeforr. Az egész ima-liturgia szoros kapcsolatban marad az eukarisztia ünneplésével: ez a csúcs és központ, amaz pedig annak kitágítása dicséretek és hálaadások által, ugyanakkor pedig előkészület is az eukarisztiának hitben, reményben és szeretetben történő ünneplésére. 2. Az ÁR a zsolozsmát alapvetően mint egyházi, közösségi aktust fogja fel. Legeszményibb megvalósulási formája az, mikor a helyi egyház vezetője: a püspök, papjaitól körülvéve, Isten népével együtt mutatja be ezt a szent szolgálatot. A közösségi végzés van mindig előtérbe helyezve, bár a zsolozsma összeállítói számoltak azzal a reális ténnyel is, hogy egyelőre még nagyobbrészt magánosán imádkozzak azt. A magános imádkozásra bizonyos változtatási lehetőségek vannak megengedve; pl. az Invitatorium antifónáját nem kell megismételni a zsoltár közben; azután: elmaradhat a Responsorium breve, az üdvözlések (Dominus vobiscum, Benedicamus Dominó...). A közösségi végzésre a plébániai közösségeket is felszólítja az Egyház, elsősorban vasár- és ünnepnap legalább a Vecsernyét ünnepeljék együtt. A hívek részvétele esetére újabb szabad lehetőségeket kaptunk: pl. a hivők számára érthetőbb zsoltárokat is lehet összeválogatni. 3. A zsolozsma kötelezettsége természetesen továbbra is fennáll a diakonátus rendjétől kezdve az egyházi személyek számára. Az Egyház azt akarja, hogy szolgái az egész közösség nevében és állandó jelleggel folytassák Krisztus imáját. De ezt se mint penzumot, napi terhet és kötelességet fogják fel, hanem legyen az lelkipásztori munkájuk szerves része és egyéni lelkiéletük táplálója. – Ezért nyoma sincs a zsolozsma kötelezettségének tárgyalásánál az eddigi kazuisztikus szemléletnek és a súlyos bűnnel való fenyegetésnek. A fő-imaórákra, a reggeli és esti istendicséretre (Laudes és Vesperás) mondja az Instrukció, hogy ezeket az imaórákat a papok súlyos ok nélkül ne hagyják el; az olvasmányos imaóra (eddigi Matutinum) végzésében is legyenek hűségesek; törekedjenek a nap megszentelésére a napközi imaórának és a Kompletoriumnak elimádkozásával. Többször is hangsúlyozza, hogy az egyes imaórákat a megfelelő időben végezzék, mert akkor van meg igazán az értelmük. 4. A zsolozsma telepítésében egyensúlyban van a hagyományos elem az újításokkal. Az alapvető elemek és azok struktúrája hagyományos: himnusz, zsoltárok, hosszabb vagy rövidebb olvasmány, könyörgések. Az egyes imaórák a LK rendelkezései szerint a következők: a két főimaóra, a Laudes és a Vesperás; az olvasmányos imaóra magánosán a nap bármelyik részében vehető; a három kiskora (Terta-Sexta-Nona) elvileg megmarad, de közülük egy kötelező – a napszaknak megfelelően. A Kompletorium inkább személyes jellegű esti ima lefekvés előtt, amelyet tehát nem okvetlen éjfél előtt kell mondani. 106
Az egyes imaórák felépítése. – A Breviárium Romanum-hoz viszonyítva újítás, hogy a himnusz minden imaóra kezdetén áll; a leginkább lírai és éneklésre szánt elem, ami az imaóra vagy az ünnep sajátos jellegét fejezi ki. A Laudes és Vesperás felépítése azonos; a himnusz után mindegyikben két zsoltár és egy Kantikum következik; a Laudesben ószövetségi, a Vesperásban újszövetségi Kantikum. Ezek a Kantikumok is gazdagodást jelentenek a zsolozsmában. Az Újszövetségből azok a részek lettek kiválogatva Kantikumnak – elsősorban Szent Pál leveleiből és a Jelenések könyvéből –, amelyek irodalmi műfajuk szerint is közel állnak az énekléshez. – A rövid olvasmányt rövid válaszének követi, majd a hagyományos evangéliumi Kantikum következik: a Laudesben a Benedictus, a Vesperásban a Magnificat. Ezekhez csatlakoznak a Preces, a misének a „Hívők könyörgései”hez hasonlóan felépített fohászok. Ezzel az újítással is részben ősi hagyományokat hozott vissza az Egyház, részben pedig életszerűbbé tette a zsolozsmát. Ez a rész ugyanis a szabadban kezelhető elemek közé tartozik: az imádkozok még igényeiknek megfelelő fohászokat is vehetnek be. A Laudesben a Preces fohászai elsősorban Istennek szentelik a napot és a munkát, a Vesperásban pedig ezek a fohászok inkább közbenjáró jellegűek. A fohászokat mindkét imaórában a közösen imádkozott Miatyánk zárja le. Így a napi liturgiában háromszor csendül fel a hivő közösség ajkáról az Úr imája: az Eukarisztia ünneplésében, azután a reggeli és esti istendicséretben. – Az imaórák ezután a napi Könyörgéssel zárulnak. Az olvasmányos imaóra főcélja az, hogy Isten népének lelki táplálékul nyújtsa Isten igéjét és a lelkiélet mestereinek írásait. Mivel pedig a Szentírás olvasását ima kell, hogy kísérje, az olvasmányos imaórában is vannak zsoltárok. A felépítés tehát: himnusz, 3 zsoltár, 1 biblikus olvasmány, 1 olvasmány egyházi írótól és Könyörgés. – Ez az imaóra történetileg virrasztás jellegű volt, és bizonyos szerzetesi közösségek ma is éjszaka vagy hajnalban végzik. Az imádkozok többsége számára pedig az Egyház elmélkedő imaórának szánja. Ez a két szempont elsősorban a himnuszban mutatkozik meg: más a himnusz az imaórában, ha az vigíliás ünneplés éjszaka, és más a napközben végzett ima esetén. Megszűnt az olvasmányos imaórában az un. „nagy”officium, amelyben bizonyos rangú liturgikus napokra több zsoltár és több olvasmány volt előírva. Ahol azonban ünnepek előtt az olvasmányos imaórát vigíliás ünneplésként kívánják megtartani, ott Kantikummal és evangéliummal, meg homíliával lehet kibővíteni. Megmaradt vasár- és ünnepnapok, ill. főünnepek és ünnepek alkalmával a Te Deum. A napközi imaórák (Tertia-Sexta-Nona) felépítése: himnusz, három zsoltár vagy zsoltárrész, rövid olvasmány, vers, könyörgés. Ha valaki csak egy napközi imaórát mond, akkor a napszaknak megfelelő himnuszt választja. Ha két vagy három kishórát kíván imádkozni, ezek számára vannak külön a kiegészítő zsoltárok. A Kompletorium szerkezetében az a sajátosság, hogy az elején ajánlva van a lelkiismeretvizsgálat és bűnbánat tartása (lehet pl. a mise bűnbánati rítusa szerint) és utána kezdődik a himnusz. A hét napjaira egy-egy megfelelő zsoltár van, azután rövid olvasmány és a Nunc dimittis Kantikum, valamint zárókönyörgés. Hogy a Kompletorium könyv nélkül is imádkozható legyen, a hétköznapok zsoltárai mindig helyettesíthetők a vasárnapival. – A Kompletoriumhoz csatlakozik valamelyik Mária antifóna könyörgés nélkül; húsvéti időn kívül ez mindig lehet a Salve Regina, esetleg más, a püspöki karoktól jóváhagyott ének. Külön érdekesség az egyes imaóráknak az eukarisztia ünneplésével való összekapcsolása, közösségi végzés esetén. A Laudes közvetlenül megelőzheti a misét, és akkor lényegében a zsoltárok után a mise könyörgése következik, áldozás után pedig a Benedictus stb. Hasonló a megoldás napközi imaóra vagy Vesperás esetén is. Ezek követhetik is a misét, arra is külön előírások vannak. 5. Külön kell szólni az új zsolozsmáskönyvben a zsoltárok szerepéről és elosztásáról. Az Instrukció külön foglalkozik a zsoltárokkal, jelentőségükkel és az imádkozásuk körüli problémákkal. Alapvető szempont, hogy a zsoltárokat műfajuk szerint kell lehetőleg imádkozni, és messiási, újszövetségi értelmezésben. A zsoltárok imádkozását segítik elő az antifónák, a zsoltárfeliratok és zsoltár– mottók, valamint a zsoltárkönyörgések. Az antifónák rámutatnak a zsoltár sajátos mondanivalójára, elősegítik előképi imádkozását vagy utalnak az ünnepi értelmezésre; nemcsak a zsoltárok elején és végén, hanem – elsősorban éneklés esetén – az egyes szakaszok végén is megismételhetők. – A zsoltárfeliratok mint címek a zsoltár értelmére, témájára mutatnak rá. – A rendszerint az Újszövetségből vett mottók pedig a zsoltár keresztény szellemű imádkozását segítik elő. – A zsolozsmáskönyv függe107
lékében lesznek az egyes zsoltárokhoz csatolható un. zsoltárkönyörgések, melyek összefoglalják a zsoltár imádságos mondanivalóját. Magának a zsoltározás módjának is olyannak kellene lennie, hogy az megfeleljen a zsoltár irodalmi műfajának, sajátosságának. Nem egy esetben ezért eszményi az éneklés; s a közösségi végzés esetén a zsoltár jellegétől függően akár a hagyományos módon két részre oszlott közösség (kar) lehet, akár az előénekes által egyvégtében énekelt zsoltárba antifónával kapcsolódnak bele, akár az egészet a közösség énekli. Ezeket a módozatokat részben a gyakorlati lehetőségek, részben a zsoltárok jellegének szemmeltartása határozza meg. Ezért vannak pl. az olvasmányos imaórában inkább az un. történeti zsoltárok. Alapvetően új a zsinati Liturgikus Konstitúció rendelkezése szerint a zsoltárok több évre történt elosztása. Konkréten ez négy ciklusra történt meg, így az egyes zsoltárok általában négyhetenként kerülnek sorra. Három zsoltár (az 57., 82. és 108., az un. átokzsoltárok) egészen elmarad; ugyancsak kimaradnak egyes zsoltárrészek is, amelyek a mai ember számára imádságként alig jöhetnek számításba. Pl. a 136. zs. vége: „Ne feledd. Uram, Edom fiait... Babilon lánya, boldog, akinek keze megragadja és sziklához csapja kisdedeid.” – A négyes ciklus úgy van elosztva, hogy mindig az első ciklussal kezdődjék advent I. vasárnapja, az évközi I. vasárnap, nagyböjt I. vasárnapja és húsvét I. vasárnapja. – Nagyobb ünnepeken és az év kiemelkedőbb szakaiban a hagyomány által megszentelt külön zsoltárok vannak az egyes imaórákban. – Megjegyezzük még, hogy a zsoltárok az 1969-ben megjelent un. Neovulgata fordításban vannak a zsolozsmáskönyvben. A Zsinat írta elő, hogy a Pianum fordítást tovább kell átdolgozni úgy, hogy feleslegesen ne térjen el a Vulgata megszokott szövegétől, és az éne–kelhetőség is fontosabb szempont legyen. – A zsoltárok új elrendezése nem azért történt, hogy kevesebb legyen az ima, hanem hogy bensőségesebb, elmélyültebb lehessen. A zsoltármennyiség csökkenése kétségkívül tetemes; a mai, napi zsoltármennyiség kb. egyharmada a X. Pius-féle Római Breviárium zsoltárainak. 6. Szólni kell még a zsolozsma olvasmányairól is. A szentírási olvasmányok terén rendkívüli gazdagodás történt. A rövid olvasmányok a szentírás legszebb részeit tartalmazzák. Az olvasmányos imaórában szereplő szentírási olvasmány átfogja az Ó- és Újszövetség egész üdvösségtörténetét. Az összeállítás szem előtt tartja a mise új olvasmányrendjét is, bár az ismétlődés néha elkerülhetetlen. A zsolozsmáskönyvbe lenyomtatott szentírási olvasmányokon kívül még egy másik sorozat szentírási olvasmány is megjelenik majd. Az olvasmányokat követő responzóriumok külön gonddal vannak összeállítva és a hallottakra visszhangként felelnek. A szentatyák és egyéb egyházi írók olvasmányai is jelentős átdolgozáson mentek át. Bár az elsőség most az egyházatyáké, helyet kaptak a későbbi idők kiemelkedő egyházi írói is. Szentek ünnepein elsősorban magának a szentnek írásaiból olvashatunk; az életrajzokban pedig a történeti hűség szempontja alapvető. Az egyházatyák olvasmányai gyakran a szentírási szakasz magyarázataiként szólalnak meg, hisz az egyházatyák Isten igéje értelmezésének kiemelkedő tanúi és előmozdítói. – A hivatalos olvasmányrenden kívül ugyancsak a Függelék részben lesz egy „szabad” olvasmányrend is, hogy az Egyház hagyományának kincstára minél bőségesebb táplálékot szolgáltasson. Sőt az Instrukció felhatalmazza a püspöki karokat, hogy maguk is összeállíthatnak olvasmányrendet a saját hagyományaik, egyházi íróik műveiből. A zsolozsma gyümölcsöző imádkozását nagyban elősegíti a szent csend kellő helyen való beiktatása. Kell, hogy a Szentlélek az imádkozok szívében mennél inkább visszhangra találjon, és az Egyház imája meg a személyes ima mindinkább összekapcsolódjanak. Ennek érdekében mind közösségi, mind magánimádkozás keretében javasolt a szent csend a következő helyeken: zsoltárok után, olvasmányok után, responzóriumok után. A magánjellegű zsolozsmázásban természetesen több lehetőség nyílik egyéni meditációra. Ezzel a zsolozsma hivatalos jellege azonban nem szenved kárt. 7. Az új zsolozsma végzésének is megvannak a maga szabályai, mint régen mondták: „rubrikái”. Ezek azonban sokkal rugalmasabbak, szabadabbak, mint az eddigiek; az ÁR IV. részében találhatók. A szentekről vett szabad memória esetén pl. szabadon választható a második olvasmány a napról, vagy a szentről. Ugyancsak van bizonyos szabadság a zsoltárok megválasztásában; speciális alkalmakkor, mint pl. lelkigyakorlat idején a nem-szentírási olvasmányok megválasztásában is. Az Általános Rendelkezések végül az V. fejezetben foglalkoznak a zsolozsma közösségi 108
végzésére vonatkozó előírásokkal. Itt is áll a LK. szabálya: „A liturgikus cselekményekben mindenki a maga feladatának gyakorlásában azt tegye, – de azt tegye is igazán –, ami a dolog természetéből és a liturgikus szabályokból rá vonatkozik.” – A néppel ünnepelt zsolozsma élén a pap vagy diakónus áll. Távollétükben a hívők közül is vezetheti valaki a zsolozsmát, csak a papi térségen (presbitérium) kívül marad és nem ad áldást. Lektorok és kántorok éppúgy megfelelő szereppel rendelkeznek, mint a szentmisében. – Szabályozva van a zsolozsma alatti testtartás is. – Figyelemreméltó megállapítása az Institúciónak az is, hogy a kóruskötelezettség nem a helyet terheli, hanem a közösséget. Pl. ha egy kórusra kötelezett szerzetesi közösség kirándul, bárhol elvégezhetik a zsolozsmát, és emiatt nem kell egyeseknek otthon maradniuk. A zsolozsma helye nem szükségképpen a templom. Külön van szó a közösségi zsolozsmával kapcsolatban az énekről. A zsolozsma természetének felettébb megfelel, ha bizonyos részeit éneklik. Ezek elsősorban: a zsoltárok, kantikumok, himnuszok és responzóriumok. Az ének a zsolozsmában sem külső dísz tehát, hanem az imádkozó és istendicsérő lélek mélyebb kifejezése. – A latinul végzett zsolozsmában a gregorián éneké az első hely. Az Egyház azonban semmiféle zenét nem zár ki a zsolozsmából sem, ha az megfelel a liturgia szellemének és elősegíti a hívek bekapcsolódását. Akárcsak a liturgikus reform többi része, az új zsolozsma is nemcsak új szabályok ismeretét jelenti, hanem új mentalitást kíván meg. Az egész reform célja, hogy áthassa a keresztény imaéletet, azt megtermékenyítse és irányítsa. A magyar Püspöki Kar 1971-ben elhatározta az új zsolozsmás-könyv magyarra fordítását, és ezzel az Országos Liturgikus Tanácsot bízta meg. A szentségek újabb rendjei 1. A felnőttek fölavatása a „keresztény életbe”, – így lehetne visszaadni az 1972 januárjában megjelent Ordo initiationis christianae adultorum-ot, amely a felnőttek keresztségének új rítusát tartalmazza (196). Az Istentiszteleti Kongregációnak az új Ordo-t közzétevő dekrétuma hivatkozik a II. Vatikáni zsinatra, melynek rendelkezése szerint a felnőttek számára vissza kell állítani a több fokozatból álló keresztségi előkészítést (katekumenátust); így kell lehetővé tenni, hogy a keresztségi előkészület ideje, – amelynek rendeltetése a megfelelő bevezetés – meghatározott időközökben, egymás után következő szertartásokkal megszentelt legyen (64. pont). A LK megkíván egy ünnepélyesebb, katekumenátussal egybekötött rítust és egy egyszerűbbet is. A 184 oldalas, vaskos új Ordo latinul azonnal használható, népnyelven pedig akkor lép életbe, amikor a helyi püspöki kar a fordításnak a Szentszékről történt megerősítése után azt elrendeli. Az új Ordóhoz adott Előzetes megjegyzések feltételezik a gyermekkeresztelés rendje elején leírt általános tudnivalókat. Ezekben a bevezető megjegyzésekben szó van a felnőttek beavatásának struktúrájáról, az itt előforduló szolgálatokról és tisztségekről, a beavatás idejéről és helyéről, végül azokról az alkalmazási lehetőségekről, melyek a helyi püspöki karok joghatósága alá tartoznak; sőt maga a keresztség kiszolgáltatója is rendelkezik bizonyos változtatási, alakítási lehetőségekkel. Az Ordo a következő fejezeteket foglalja magában: I. A fokozatos katekumenátus rendje. II. A felnőtt-keresztelés egyszerűbb rítusa. III. Felnőtt-keresztelés közvetett vagy közvetlen halálveszélyben. IV. A gyermekkorban megkeresztelt felnőttek előkészítése a bérmálásra és az eukarisztia vételére. V. Olyan gyermekek elvezetése a keresztény életre (tehát a keresztelésre is), akik már eljutottak a hitoktatás korára. VI. A szertartásokkal kapcsolatos szövegvariációs lehetőségek. Függelék: Az érvényesen megkereszteltek átvétele a katolikus Egyház teljes közösségébe. Néhány kiemelt gondolat a felnőttek megkeresztelésének új rendjéből, – A hittanulók bevezetése a hivők közösségében progresszív módon történjék; a hittanulókkal együtt maguk a hívek is fontolják meg, éljék át újra a húsvéti misztérium jelentőségét és megtérésüket megújítva adjanak jó példát a hittanulóknak. Az újszerűség tehát mindjárt abban is adva van, hogy nemcsak egy bizonyos tant, 109
igazságok rendszerét kell a kereszténnyé lenni szándékozónak elsajátítani, hanem fokozatosan bele kell épülnie a hivők közösségébe. Tehát az egész iniciáció, beavatás a keresztény életbe, az eleven egyházi közösség keretében és annak támogatásával kell hogy történjék. A keresztény iniciációnak a kővetkező lényeges fokozatait lehet megkülönböztetni: a) Jelentkezés, hogy valaki kereszténnyé akar lenni; az egyház bevezeti az illetőt a hittanulók közé. b) A hittanuló időszak vége felé következik a közelebbi előkészület a szentség felvételére. c) Magának a szentségnek felvétele. Mindezen fokozatok bizonyos időszakok keretében mennek végbe: a) Először a hittanuló tájékozódik; az Egyház afféle előkatekézis után beveszi őt a hittanulók rendjébe. b) Hosszabb a második időszak, amely a keresztségére kiválasztással ér véget. c) A húsvét éjszakai keresztelésre a közvetlen felkészülés a szent negyvennapban történik; ez a megtisztulás és megvilágosodás ideje. d) A keresztség megtörténte után az egész húsvéti időt felöleli az ősi hagyomány alapján a szent titkokba való bevezetés, a misztagogia: beépülés a közösségbe, elmélyedés a keresztény életbe. Ezen szakaszok mindegyikét külön rítusok vezetik be, illetőleg töltik ki. A katekumenné fogadás bizonyos ige-liturgia keretében történik. A katekumenátus alatt a hittanuló exorcizmus jellegű rítusokban részesül és áldásokat kap. A nagyböjt elején a keresztelendők közé való beiratkozás külön rítus keretében van. Az egész nagyböjt a keresztelésre készülők számára afféle nagy lelkigyakorlat. A III–IV. és V. vasárnapon a hitújoncok megvizsgálása, vizsgáztatása is sorra kerül; ekkor mondják fel a Hiszekegyet és Miatyánkot is. – A keresztséget közvetlenül megelőző szertartásokat nagyszombaton kell elvégezni, míg maga a keresztség húsvét éjszaka a vigíliás ünneplésbe van beépítve. – Az újonnan megkereszteltek az egész húsvéti időben a templomban még külön helyen ülnek, és bensőséges kapcsolatot kell hogy kialakítsanak a hivő közösséggel. Az Egyház számol az eszményibb megoldások mellett az egyszerűbb gyakorlattal is, mikor a hitjelölt valamilyen oknál fogva az imént vázolt fokozatokat nem tudja végigjárni. Ilyen esetekben – az Ordinárius engedélyével, kellő előkészítés után, a lényeges mozzanatok kiemelésével szentmise keretében részesedik a jelölt a keresztség, a bérmálás és az Eukarisztia szentségében. – Ezt az egyszerűbb rítust a Magyar Püspöki Kar a gyermekkeresztelés rendjéhez csatolta addig is, míg a felnőtt-keresztelés teljes rítusa magyarra át lesz téve. A közvetett vagy közvetlen halálveszélyben használandó forma még rövidebb, és lényegében betegség esetén lehet igénybe venni. Itt is a család vagy a baráti kör jelenléte kívánatos, akkor is, ha a háznál, otthon történik a beteg megkeresztelése. Ha megkeresztelt ember felnőtt korban kíván megbérmálkozni, és ekkor veszi először az eukarisztiát, ez lehetőleg nagyböjt idején legyen, és ez alkalommal is hangsúlyozza a rítus a közösség szerepét. Ugyancsak a közösség gondolata kap hangsúlyt olyan esetben is, amikor egy gyermek iskoláskorban keresztelkedik meg. Az előkészület társai segítségével, az ő körükben kívánatos. – Végigkísérhető az összes rítusokon az ekkleziális vonás: a keresztség nem csupán bizonyos külső jelekkel való kegyelemközlés, hanem beépülés az élő egyház közösségébe, ami a helyi egyház életén keresztül, annak közreműködésével lesz valósággá. A felnőtt-keresztelést tartalmazó Ordo egy másik nagyon jelentős újítása a függelékként csatolt, eddig „áttérés”-nek nevezett rítus, most: Az érvényesen megkereszteltek befogadása a katolikus Egyház teljes közösségébe. – Sokatmondó már magában a címben történt változás is. Az egész rítus az ökumenikus dekrétum jegyében született. A katolikus egyházzal teljes közösségre lépők már bizonyos alapvető közösségről indulnak el, ami a keresztségben gyökerezik. Nem kell mást megkívánni tőlük, mint ami ennek a közösségnek és egységnek megvalósításához szükséges. A rítus félreérthetetlenül tanúskodjék arról, hogy az egész egyházi közösséget érintő ügyről van szó. Csúcspontja lehetőleg az eukarisztikus ünneplés legyen. Kerülni kell a triumfalizmus minden megnyilvánulását, és a szertartás megszervezésénél, megrendezésénél tekintettel kell lenni a jelölt konkrét helyzetére és az ökumenikus szempontokra. Természetesen komoly előkészület kell hogy megelőzze a katolikus egyház teljes közösségébe való belépést. – A keresztséget 110
nem szabad megismételni. Ha problémák merülnének fel az érvényesség körül, akkor a püspökhöz kell fordulni. A befogadás általában mise keretében legyen, de megokolt esetben azon kívül is lehet. Ha misében van, akkor homília után következzék a befogadás. – A jelölt a pap felszólítására a közösséggel együtt leteszi a Hitvallást, majd a miséző kézföltétellel fogadja be őt az Egyház közösségébe. Ha nem lenne megbérmálva, a miséző pap maga egyúttal meg is bérmálja. Ezután következnek az Egyetemes könyörgések, és a hivők baráti módon köszöntik a közösség új tagját. A mise szokott módon folytatódik; a befogadott két szín alatt veszi az eukarisztiát. A misén kívül mindez ige-liturgiába van beépítve. Ez esetben az Egyetemes könyörgésekhez csatolható az Úr imádsága a szokásos klauzulával: „Mert tiéd az ország...” Az egész rítus tehát rendkívül egyszerű, családias; új szellemét akkor fogjuk értékelni, ha összehasonlítjuk a Collectio Rituum-nak a 10 évvel előbb összeállított, ma már nagyon idejétmúltnak ható szertartásával. – Az összes keresztények közös hitvallásának, a nicea-konstantinápolyi Hitvallásnak az egybegyűlt hívekkel történő elmondása után a jelölt csak ezeket a szavakat fűzi hozzá: Hiszem és vallom mindazt, amit Isten kinyilatkoztatásaként a szent katolikus Egyház hisz, tanít és hirdet. A jobbját a jelölt fölé kiterjesztő pap pedig ezekkel a szavakkal fogadja be őt: „N. befogad az Úr téged a katolikus Egyházba,– ide ő vezetett téged irgalmassága szerint, hogy a Szentlélekben teljes közösségre lépj velünk annak a hitnek alapján, amelyet Isten itt egybegyűlt családja előtt megvallottal.” 2. A bérmálás. – A bérmálással kapcsolatban a LK szándékainak megvalósításában az 1964-es Instrukció hozott ugyan bizonyos átmeneti megoldásokat, az a véglegesen átdolgozott rítus csak 1971-ben látott napvilágot (197). Az új bérmálási rend főbb újításait a „Divinae consortium naturae” kezdetű Apostoli Konstitúció és a bevezető megjegyzések világítják meg. – A bérmálás mint a keresztény életbe való bevezetés szentsége, szoros kapcsolatban áll a keresztséggel és az eukarisztiával. A bérmálás révén a megkereszteltet a Szentlélek sajátos erővel ruházza fel, eltörölhetetlen jeggyel pecsételi meg, hogy teljesebb módon tartozzék az Egyház kötelékébe, és Krisztus tanújaként elkötelezze magát szavával és életével a hit megvédésére és terjesztésére. A megújított rítus legfeltűnőbb mozzanata a bérmálás eddigi lényeges formájának tisztázása. – Köztudomású, hogy Keleten a bérmálás a keresztséghez kezdettől fogva szorosabban kapcsolódott és elsősorban a krizmával való megkenés jelezte. Nyugaton a bérmálás hamarosan különvált a keresztségtől és rítusában a kéz-rátétel is lényeges szerepet kapott. A VIII. sz.-tól megtalálható formát: „Signum Ch-i in vitam aeternam”, a XII. sz.–tól felváltja a mostanáig használt „Signo te signo crucis et confirmo te chrismate salutis in nomine Patris...” – Az új bérmálási rend visszanyúlt az ősi. Keleten a IV. sz.-tól megtalálható formához: „Signaculum doni Spiritus Sancti”, – hivatalos magyar fordításban: „N., vedd a Szentlélek ajándékának jelét!” A püspök a bérmálandó fejére teszi kezét és a fenti szöveget mondva, a bérmálkozó homlokát krizmával kereszt alakban megkeni. Fontosabb utasítások az új bérmálási rendhez: a) Ha felnőtt keresztelkedik meg, mindjárt a bérmálás szentségében is részesül, ahogy az a felnőttek megkeresztelésének rítusában megtalálható. b) A bérmálás nemcsak a bérmálkozót és annak közeli hozzátartozóit érinti, hanem az egész helyi egyházat is, és ezért legyen ünnepi jellegű; lehetőleg többen bérmálkozzanak együtt. c) A keresztséggel való szoros kapcsolat következménye, hogy a bérmaszülő lehet maga a keresztszülő is; természetesen megmaradhat a külön bérmaszülő megoldás, sőt maguk a szülők is szerepelhetnek bérmaszülőkként. d) A bérmálás liturgiája alapvetően az eukarisztikus ünneplésbe van beépítve, hogy kitűnjék szoros kapcsolata a keresztény életbe való bevezetéssel; ennek csúcsa a Krisztus testében és vérében való részesedés. Ezért a bérmálkozók semmiképpen sem egy megelőző misén, hanem a bérmálási szentmisén áldozzanak. e) Amennyiben a bérmálás misén kívül van, azt előzze meg ige-liturgia, mely mintegy bevezetésül szolgál a szentség fölvételéhez. f) Ha nem a bérmáló püspök mutatja be a szentmisét, kívánatos, hogy az ige-liturgiát ez esetben is ő vezesse és a végén ő adjon áldást. g) Az egyes püspöki karok joga, hogy az új bérmálási rendben található keresztségi ígé111
ret formáját megváltoztassák, és meghatározzák a békecsók módozatát, ami közvetlenül követi a bérmálást. A bérmálás mise keretében. – A mise rítusa evangéliumig a szokásos. Ekkor a püspök leül és következik a bérmálkozók bemutatása, amit a plébános vagy a hitoktató végez, – akár személyesen, egyenként, akár kollektív módon. Ezután a püspök homíliát mond. A homília után a bérmálkozók felállva megújítják keresztségi ígéretüket; ez történhetik esetleg ének formájában is. – A püspök most feláll és imára szólít lel, mindkét kezét kiterjeszti a bérmálkozók fölé és kéri rájuk a Szentlelket. Ez a kézfeltétel nem tartozik hozzá a bérmálás szentségének lényegéhez és érvényességéhez, bár nagyon kifejező, és benne az ősi szentírási kézrátétel rítusa elevenedik meg előttünk. – Ezután következik maga a bérmálás. A bérmálkozó áll, maga mondja be nevét, vagy egy pap mutatja be őt a püspöknek, aki a fentemlített módon végzi el a bérmálást, amelyre a megbérmált Amen-nel felel. – A békecsók átadása így történhetik: A püspök szavára: Békesség veled! – És a te lelkeddel, – feleli a megbérmált. – A bérmálást követi a Hivők könyörgése. Elmarad a Hiszekegy (ha lenne a misében), és az eukarisztia liturgiája szokásos módon folytatódik. A megbérmáltak, szüleik stb. két szín alatt áldozhatnak. Ha a bérmálás csak ige-liturgia keretében történik, akkor legalább egy olvasmányt kell venni, és az evangélium után a bérmálás éppúgy történik, mint misében. A Hivők könyörgését követi a Miatyánk közös elimádkozása, majd az ünnepélyes áldás. Külön fejezet van még a halálveszély esetén történő bérmálásra. – Ajánlatos, hogy a beteg hivő – ha már eljutott eszének használatára – részesüljön a bérmálás szentségében is, mielőtt a szent Útravalót magához venné. Ez azonban lehetőleg legyen különválasztva a betegek kenetétől. – Sürgető szükség esetén elég a kéz-rátétel könyörgését elimádkozni, majd a lényeges anyagot és formát alkalmazni. Megemlítjük még, hogy – bár a bérmálás rendes kiszolgáltatója a püspök marad – az új rend bőséges lehetőséget ad a püspöknek, hogy nagylétszámú bérmálkozó esetén maga mellé vegyen az áldozópapok közül bérmáló segítséget, köztük magát a helyi plébánost és hitoktatót is. 3. A bűnbánat szentsége. – A gyónás liturgiája a megújulás legproblematikusabb területei közé tartozik. Általánosan elismert tény, hogy a gyónás mai liturgiája egyoldalú, a bűnbánati fegyelem elszegényedett formáját őrizte meg. Hogy mindmáig mégsem történt lényeges újítás, annak oka a szentség körüli dogmatikus, illetőleg egyházfegyelmi kérdésekben rejlik. Világszerte találhatók törekvések a bűnbánat szentségének megújítására. Egyesek a szentmisén is bevezetett „actus paenitentialis” szentségivé nyilvánítása mellett hangoztatnak érveket. Ez egyenlő lenne az általános feloldozással. A Hittani Kongregáció 1972. július 13-án „Sacramentum paenitentiae” kezdettel lelkipásztori normákat adott ki az általános szentségi feloldozással kapcsolatban (198). A dokumentum megjelentetésének megokolása: a) egyes helyeken a papok csökkenő száma miatt nehézségekbe ütközik a hívek egyéni gyónása; b) téves nézetek merültek fel az általános gyónást követő kollektív feloldozással kapcsolatban; c) sokan kívánták ezen a téren a Szentszék részéről az eligazítást. A dokumentum leszögezi, hogy a trentói zsinat tanítása továbbra is érvényben van: az egyéni teljes gyónás és feloldozás az egyetlen rendes eszköz, hogy a hívek kiengesztelődjenek Istennel és az Egyházzal. Halálveszélyben eddig is érvényes volt az általános gyónásra adott feloldozás. A jelen pápai irat ezt a lehetőséget most némileg kiszélesíti: más, súlyos szükség esetében is szabad közös f eloldozást adni. Ehhez azonban meg kell lenni az alábbi három feltételnek: a) A penitensek nagy számban, b) a gyóntatok pedig kevesen vannak a gyónások meghallgatására, c) és a híveknek nehezére esnék a kegyelem vagy az áldozás nélkül maradni. Ezen feltételek együttes fennforgását a helyi főpásztor illetékes megállapítani. Akik ezen feltételek mellett általános feloldozásban részesültek, kötelesek legkésőbb egy éven belül az általános feloldozásban már bocsánatot kapott bűneiket személyes gyónásban gyóntatónak megvallani. Bár a római dokumentum egy lépést előre jelent, a bűnbánat szentségének liturgiája sokkal meszszebb ágazó problémákat tartalmaz. Ezek között első a szentség közösségi, ekkléziális jellegének kihangsúlyozása, és a hivők felkészítése elmélyültebb szentgyónásra. – Ezek érdekében világszerte folynak a kezdeményezések a bűnbánati áhítatok vagy ige-liturgiák tartásával. Különösen is hasznosak ezek amiatt, mert kifejezik a megtérés közösségi jellegét, és a megtérést Isten igéjén keresztül kapcsolatba hozzák a hittel. Azonkívül új lehetőségeket is adnak a hívek lelki112
ismeretének alakítására. Az ilyen bűnbánati liturgiák – melyek a gyümölcsöző egyéni gyónásra is a legjobb előkészületet jelentik –, elsősorban a nagyböjt idejére ajánlottak. – Felépítésük általában az, mint az ige-liturgiáké: megnyitás, melyben a celebráns rávilágít az összejövetel értelmére, vagy megfelelő bűnbánati énekkel hangulati bevezetésül is szolgál. Majd Isten igéje következik, mely az embert megtérésre ösztönzi; amennyiben több olvasmány van, legyen közöttük zsoltárének. Isten igéjét kifejti és alkalmazza, a homília, ami egyúttal közösségi lelkiismeretvizsgálat is lehet. Majd következhet a közösségi bűnvallomás, ami világossá teszi, hogy nemcsak Isten, de egymás előtti bűnösségünket is megvalljuk, és egymás imájára szorulunk. Imafohászok és könyörgés után áldás, ének zárhatja be a liturgiát (199). 4. A betegek kenete. – A LK első végrehajtási utasítása, az 1964-es Instrukció a betegek kenetével kapcsolatban mindössze annyi újítást hozott, hogy megállapította a betegek ellátásában a szentségek helyes sorrendjét: először történjék a gyónás, utána a beteg megkapja a szentkenetet, majd a szent Útravalóban részesül. Hosszú várakozás után, 1972 őszén jelent meg a betegek kenetének új rendje. Mivel ez még eredeti szövegében nem áll rendelkezésünkre, csupán Balthasar Fischer professzornak, a rítus reformját előkészítő bizottság tagjának az olaszországi liturgikus hét alkalmával elhangzott ismertetését foglaljuk össze röviden (200). A jelentősebb újítások: a) A betegek kenetét nem szabad a haldoklók szentségének tekinteni, minden hivő felveheti, aki valamiképpen életveszélyben forog; b) Az új rítus nemcsak a bűnök megbocsátásáról beszél, hanem jobban kifejezésre juttatja a betegek szentségének sajátos hatásait: a beteg lelki megerősítését és a gyógyulást. c) Nem kell a beteg minden érzékszervét megkenni, csupán a homlokát és kezét. d) A szertartásban szerepel a kézrátétel gesztusa is, ami jelzi, hogy Krisztus és az Egyház imádkozik a betegért. e) A betegek kenete kiszolgáltatható misében vagy anélkül; templomban vagy magánháznál, közösségben vagy egyéneknek. 5. Az egyházi rend szentsége. – Még 1968-ban megjelent a Pontificale Romanum részlegeként a püspök, áldozópap, és diakónus felszentelésének új rendje. Ezt további várakozás követte: mi lesz a szubdiákonátus és a kisebb rendek sorsa? 1972-ben végre két szentszéki intézkedés itt is döntést hozott (201). A „Ministeria quaedam” kezdetű apostoli írás az első tonzurának és a kisebb rendeknek, valamint a szubdiákonátusnak a sorsáról döntött. Az idők folyamán kialakult kisebb rendek szerepe kétségkívül elvesztette életszerű jelentőségét. A II. Vatikánum kiemelte a papi rend hármas fokozatát (püspök, áldozópap, szerpap) és következetesen eltörölte a szubdiákonátust, a kisebb rendeket és a tonzurát mint szentségi rendeket. A szubdiákonátus szerepét a jövőben az akolitus és a lektor látja el az oltár körüli szolgálatában, de nem mint „kisebb rendek”, hanem mint „szolgálatok” szerepelnek. Ezekre a szolgálatokra nemcsak klerikusok, hanem laikusok is kaphatnak megbízást. A lektor természetszerűen elsősorban Isten igéjének (az evangéliumot kivéve) felolvasására, zsoltáréneklésre van, az akolitus pedig inkább az oltárnál szolgál és mint rendkívüli kiszolgáltató áldoztathat is, illetőleg kiteheti a Szentséget a hivők imádására. Az új szolgálatok ellátására a megbízást külön rítus adja meg (De institutione Lectoris, és: De institutione Acolythi). Ezen rítusokat sem vehetik fel nők. A diákonátussal kapcsolatos tudnivalókat az „Ad pascendum” apostoli irat részletezi. A jövőben a diákonátus felvételével lesz valaki a klérus tagja. A tonzura megszűnik, de lesz egy olyan rítus, amelyben a diakónussá és áldozópappá lenni kívánók először jelöltekké lesznek. Ugyancsak a diakónus rend előtt a lektori és akolitusi szolgálatra is megbízást kell kapniuk. A celibátus és a zsolozsma kötelezettsége a diákonátus felvételével következik be. Mint érdekességet megemlítjük, hogy az un. állandó diakónusok, akik nős emberek voltak, feleségük halála után sem köthetnek új házasságot. – A kisebb rendekre vonatkozó intézkedések 1973. január 1én léptek életbe. 6. A liturgikus megújulás helyzete egyéb területeken. – Kitekintésnek jó alapot nyújt lobéra bíborosnak, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusának 1971 decemberében a német nyelvterület Liturgikus Tanácsának ülésén adott körképe. A régi Római Rituáléból még a második rész, az áldások vannak hátra. A LK megkívánja az eddigi áldások átdolgozását. Az idejétmúlt áldások helyébe újakat is felvesznek majd. Kevesebb 113
lesz a püspököknek fenntartott áldás, sőt világi hívek (pl. szülők a gyermekeknek) is adhatnak liturgikus jellegű áldást. Természetesen a múlthoz hasonlóan a püspökök részére fenntartott szentségek, ill. az általuk végzett liturgia a Főpapi szertartáskönyvben lesz lerögzítve. A tervezet szerint az új liturgikus könyv kiemeli a helyi egyház teológiáját, a püspöknek a papsággal és Isten népével együtt végzett liturgiáját. A püspöki székesegyház liturgiája az egész egyházmegye számára példaadó kell hogy legyen. Rendkívül kényes munka a már régóta folyamatban lévő Martyrologium-reform. Főprobléma a szentek történeti adatainak kritikai megállapítása. Mivel nemcsak a mártírok kapnak ebben helyet, hanem az összes szentek, neve is „Sanctorale” lesz: a Szentek könyve. Tabera bíboros szerint Rómában nem tétlenkednek és számolnak a liturgikus megújulás továbbfejlesztésével, életszerűvé tételével. Készül többek között egy új imakönyv: a Liber precum, amelyik a legáltalánosabb és elterjedtebb vallási gyakorlatokat és áhítatokat tartalmazza, harmóniába hozva azokat természetszerűen a liturgiával. Külön szakemberek csoportja foglalkozik a liturgiában az audiovizuális technikai lehetőségek felhasználásával, pl. a liturgikus cselekmények rádiós és televíziós közvetítésével. Rómában számolnak azzal is, hogy sokan várják még a misén kívüli eukarisztia-tisztelet (áldoztatás, szentségimádások, eukarisztikus körmenetek stb.) korszerű szabályalkotását. Hasonlóképpen a liturgia és Mária-tisztelet témakörben is készül eligazítást nyújtani a Kultuszkongregáció (rózsafüzér, májusi ájtatosságok, litániák stb.). Hogy mennyire nem lezárt terület a II. vatikáni zsinat által megindított liturgia-reform, annak jó bizonyítéka, hogy maga Róma foglalkozik új eukarisztikus imák megjelentetésével. Ezek – az alapvető eszmei mondanivaló megtartása mellett – a mai ember számára érthetőbb nyelven és hozzáférhetőbb módon kívánják megfogalmazni az eukarisztia titkát. Nincs tehát leállás a liturgikus reform terén; Róma tovább is a megújulás élén kíván lenni. Tabera bíboros felhívta a püspöki karok figyelmét a miséhez kiadott ÁR 6. pontjára, amely szerint a püspökök „saját területükön hozhatnak olyan rendelkezéseket, amelyek figyelembe veszik az egyes népek és országok, valamint különféle közösségek hagyományait és adottságait”. *** Idővel rájövünk majd arra, mennyit nyertünk a liturgia megújításával, és talán sorainkkal egy keveset hozzásegíthettünk ehhez. Egy valami azonban mindenképpen igaz: a papoknak – és persze a híveknek is – „újra kell tanulniuk a liturgiát”. Kétségtelen, nincs számunkra más lehetőség. De ne felejtsük el: a XX. század utolsó harmadában így van ez mindennel a világon. A tudományok évtizedenként szinte újjáalakulnak, a technika eljárásmódjai gyökeresen változnak; teljesen új tudományok keletkeznek, elég csak az űrkutatásra gondolnunk. Nekünk most 400 év merevítő gipszkötését törte össze liturgiánkon a II. Vatikánum; minden mozgásban van, az istentisztelet is teljesen új lett. Bizony csak az történik velünk, ami mindenütt. A francia arról beszél, hogy a mai ember egy education permanente, állandó nevelés alatt van; az angolszász világ az egész életen át tartó tanulást emlegeti (lifelong learning). Ne csodáljuk tehát mi sem ezt a tényt, hiszen a magyar közmondás szerint „a jó pap holtig tanul”, és magától értetődően hívei is. Bizonyos, hogy ha közelebbről megismerjük ezt az új liturgiát, akkor örömmel vállaljuk majd a liturgiának ezt az „átstrukturálását”, mert az egész kulturális élet ennek a folyamatnak vettetett alá. A négyévszázados merevség után legfőbb ideje, hogy a hajlékonyság következzék. Át kell képeznünk magunkat, amint a német mondja: „flexible Bildungsrichtung” (Welt in Christus 1970. júl.-aug. 41., 45.).
114
JEGYZETEK I. FEJEZET. 1. J. A. Jungmann, Missarum Sollemnia, 5. kiadás 1962, I. 9-14. – 2. Messe u. Pascha, Mainz 1872. – 3. Jungmann i. sz. i. mű I. 19. – 4. E. Peterson, Heis theos, Göttingen 1926, 323. – 5. Didaché 10. fejezet, J. Quasten, Monumenta eucharistica et liturgica vetustissima, Bonn 1935, p. 11-12. – 6. Justinos, Apol. I. 67. Quasten i. mű 19-20. – 7. Ad Cor. I. 5,9-61. A fordítás: Kér. Remekírók 1,101-102. – 8. Justinos, Apol. I, 67,5. – 9. Plinius, Ep. ad Traianum 10,96, Kirch, Enchir. fontium hist. eccl., Freiburg 1941, 22. – 10. Tertullianus, De jejunio c. 14. – 11. Tertullianus, a vigília alkotóelemeiről: De anima c. 9. – 12. Hom. 12. In Jesu Nave, Mon. Eccl. Lit. I, 1248. – 13. Cyprianus, Ep. 77,7 MEL I 2096. – 14. Oxyrinchos-papirusz. Ker. Remekírók 16,298. – 15. Origenes, Ker. Remekírók 16,73. – 16. Id. hely, 16,73-74. – 17. Justinos, Apol. I, 65 Quasten, 5. sz. i. mű 17. p. – 18. Apostoliké Paradosis, Ezt a művet 1959-ig Római Hippolytusnak tulajdonították. Kétségbevonta J. Hanssens, La Liturgie de Hippolyte, Roma 1959, kétségtelen azonban a könyv hitelessége, amely Rómában készült és mintapéldány lett a római birodalom nem egy tartományában. – A szöveg maga: J. Quasten 5. sz. i. mű 29-30. – 19. Jeruzsálemi Cyríll 5,21 Quasten p. 108. II. FEJEZET. 20. Liturgikus Konstitúció 56. – 21. A Liber Antiphonarius megvan: Patr. Latina 78,541. – 22. Sz. Ágoston élete vége felé írt Emlékezéseiben mondja ezt: Retractationes 1. II, 37. – 23. Jeruzsálemi Cyrill, Catecheses mystagog. 5,20. Quasten i. mű 108. – 24. Sz. Jeromos Izajás próféta magyarázatában írta ezt: in Isai. I. 5,20. – 25. Celasius pápa könyörgése „Deprecatio Gelasii Domini” címmel Patr. Latina 101,560. – 26. A régi Mabilion-féle számozás szerint Ordo Romanus I, 9, Patr. Lat. 78, 942. – 27. Részletesebben 1. B. Capelle 1951-i kutatása alapján a Credo-ról J. A. Jungmann, Missarum Sollemnia, 5, 1962. I. 598. – 28. F. A. Gewaert, Les origines du chant liturgique de l'église latiné, Gand 1890. – 29. Jahrb. f. Liturgiewiss. 1941, 469; M. Righetti, Storia Liturgica, Milano 2. ed. 1950, I, 552-6; Jungmann, 1. sz. i. mű I, 84. Joannes diaconus idézete: Patr. Latina 89, 441. – 30. Patr. Latina 35,2329. – 31. A kutatás a De Sacramentisről: Klaus Camber, Die Autorschaft von De Sacramentis, Regensburg 1967; ismertetem: Münchener Theol. Zeitschrift 1967, 331. – 32. J. Quasten i. mű 160-62, De Sacramentis 4,21-26. – 33. Ep. ad Decentium, DenzingerSchönmetzer: Enchirdion Symbolorum, 32. kiadás 1963, n. 215. és A. Baumstark, Jahrbuch f. Liturgiewissenschaft, 1921, 13-17. – 34. Vigilius szövege: Patr. Latina 69,18. – 35. Callewaeit 1942 és 1948; Borella 1948, Id. H. Frank, Beobachtungen z. Geschichte des Messkanons, in: Archiv f. Litg. wiss. 1950, 107-119. – 36. „Könyörgünk minden elhunytért is...” Serapion imakönyve III. J. Quasten 5. i. mű 63. – 37. Az Egyiptomban szokásos Márkliturgiának legelső emléke egy papirusz-töredék a strassbourgi egyetemi könyvtárban a IV. századból, Id. J. Quasten 5. sz. i. mű 47-48. – 38. Alexandriai Kelemen, Strómateis 6. – 39. Nagy Sz. Vazul, Hóm. in Ps. 1,2 (Patr. Graeca 29,212). – 40. Athanáz, Ep. ad Marcellinum in interpret. Psalmorum n. 10. – 41. Sz. Ágoston, Vallomásai, Confess. IX. 7. – 42. Cod. Justiniani Lib. I. tit. 3. De episcopis et clericis 1. 42. 510. – 43. Agde-i (= Agatha) zsinat Galliában 506 can. 14. S. Bäumer-R. Biron, Hist. du Bréviaire, Paris 1905. I. 220-1. Tarraconensis (Tarragona) 516. can. 7. i. h. – 44. Cassianus, De institutis coenobiorum III, 4 = Patr. Latina 49,126-7. Sz. Benedek Regula Monasterio–rum c. 42. – 45. Lásd Radó, Enchiridion Lit. 2. kiad. 1966, I. 581-2. – 46. Ignat. Ant. Ad. Smyrnaeos 7,1; J. Quasten 5. i. mű 33-6. – 47. Ignat. Ant. Ad Romanos 7,3; Quasten 33-5. – 48. Justinos l. Apológia 66, 1-3, Quasten i. mű 17-18. – 49. Quasten i. mű 21-23, a szerző fordítása. – 50. Jeruzsálemi Cyrill, Cat. Myst. 5,22, Quasten 5. i. mű 108. – 51. Sz. Ágoston, Enarratio in Ps. 98,5, Patr. Lat. 37,1264. – 52. Alexandriai Cyrill, Ep. 83. Patr. Graeca 76,1076. – 53. Didaché 7. Quasten 5. i. mű 9-10. – 54. Héber levél 6, 1-2. szól így a keresztségről, annak oktatásáról és a kézfeltételről, P. Galtier szerint, Aux origines du sacrament de pénitence 1951, 96-8. – 55. Justinos, Apológia I. 61 és 65, Quasten 14–16. – 56. 1,Pét 2,2; Tertullianus, Adv. Marcionem I, 14. – 57. Can. Hippolyti, Mon. Ecc. Lit. I, 26– 30. – 58. Peregrinatio Etheriae c. 22. – 59. A Paradosis Apostoliké 220-250. leírja a bér– málást, Quasten 5. i. mű 31-32. – 60. Kiadása M. Andrieu, Les Ordines Romani V. Louvain 1961. N. XXIX, 72-75. pag. 289-90. – 61. Tertullianus még katolikus korában írta e könyvet. De paenitentia 9. f. Ambrosius, De poenitentia 16. f. – 62. A feloldozással részletesen foglal115
kozik J. A. Jungmann, Die lat. Bussriten, 1932, 80-86. – 63. Jakab levele 5,14-15. – 64. Ephem. Lit. 1963, 443. Ugyanilyen értelemben H. Zeller, Theol. der Gegenwart 1965, 221. Majsay Mór, Teológia 1967, 123-6. – 65. Radó, 45. sz. i. mű II. 922-25. – 66. Serapion Euchologiuma n. 29, Rouét de Journel, Enchiridion Patristicum 1952, n. 1241. – 67. L Ince levele, Patr. Lat. 20, 559. – 68. M. Férotin, Le Liber Ordinum mozarabicus, Mon. Eccl. Lit. 7173. – 69. A. Chavasse, in: G. A. Martimort, La priére de l'Église, Paris 1961, 580-94. – 70. „Ordo ad visitandum infirmum” ez az I. Hadrianustól küldött változatban van, H. Lietzmann, Das Sacramentarium Gregorianum n. 208. – 71. Wilson, The Gelasian Sacramentary, p. 281-2. – 72. Görögkath. Egyházi Szerkönyv (Euchologion) 1964, 58-66. – 73. Hippolytus Paradosis Apostoliké, Quasten 5. i. mű 27-29. – 74. Const. Apost. „Pontificalis Romani” 1968. jún. 18. Az új ordinációs Pontifikálé kiadása 1968. aug. 15. – 75. Radó: Enchir. II. 1007-8. – 76. Tóbiás 7,15-16. – 77. Tertullianus ad uxorem 2,9. – 78. Ókori ker. házassági szokásokat Id. Dictionnaire d'Arch. et Litg. chrét. X. 1905. – 79. A bobbiói misekönyvben vannak, Patr. lat. 72,570–1. A mozarab típusú házassági rítusokról Id. Mon. Eccl. Litg. V. 433-43. III. FEJEZET. 80. Amiensi Sacramentarium, Jungmann 1. sz. i. mű I. 387. – 81. V. Leroquais, L'Ordo Missae du Sacramentaire d'Amiens in Ephem. Litg. 1927, 435-45. – 82. Az 3962 előtti Missale Romanumot értjük; abban van még bent a sok hosszú oratio Virágvasárnapon. Ebben az 1962-es Missaleban jelenleg – 1969. jan. 30-án – még azonban benne van a gyertyaszentelői régi szertartás az öt gallikán típusú oratioval, melyekből csak egyet kell elmondani. – 83. A. L. Mayer, Altchristliche Litg. u. Germanentum, in Jahrb. f. Litgwissenschaft 1925, 8096. – 84. Cl. Blume–H. M. Bannister. Tropen des Missale im Mittelalter, I.-II. Leipzig, 1905-6, II. 33., I. 60., I. 313., I. 395., 414. a szerző fordításában. – 85. Jungmann 1. sz. i. mű II. 180. – 86. L. A. Mayer, Die Liturgie und Gotik in: Jhb. f. Litgwissenschaft 1926, 68-97. – 87. Jelenleg – 1969. jan. 30. – még ez van érvényben: biztos hírek szerint e nyolc ima száma csökkenik majd. – 88. Erre a szakaszra is áll a 87. jegyzet. – 89. Ad. Franz, Die Messe in deutschen Mittelalter, 704-5. (1902). – 90. Ad. Franz, id. mű 609., 675. – 91. Jungmann 1. mű 5. sz. II. 259. – 92. 1967. máj. 4. Variationes in Ordine Missae n. 20. az ostya fölajánlása után: Deinde deponit patenam cum hostia super corporale. – 93. Jungmann 1. sz. i. mű II. 308, ez is megszűnt az 1965. Ordo Missae szerint n. 72 a halottak mementójánál a főhajtás („caput inclinat”) ki van hagyva. – Hasonló az eset a doxologiánál a szentostyával végzett öt keresztjel elhagyása is. Ordo Missae 1965, i. h. – 94. Jungmann 1. sz. i. mű I. 155. – 95. Fakultatívvá, tehát szabad választás tárgyává tette a hüvelyk- és mutatóujj összeszorítását. 1967. máj. 4. Variationes in Ordine Missae 12. Ugyanígy van a számtalan oltárcsókkal, csak kettő van 1967 óta: amikor föllép a pap az oltárhoz és a mise végén; a gótikus korból való 18 térdhajtást négyre redukálta. (Variationes 1967. n. 8 és 7.) – 96. Petrus Blosius. – 97. Summa Theol. III. q. 80. a. 12. – 98. Metzi Amalarius, De Officiis ecclesiasticis, IV. 48, Hansens, Amalarii Ep. Op. Lit. Omnia 1948. – 50. III. k. 292. – 99. Patr. Latina 95,1160. – 100. Regula Monasteriorum, c. 50: „ut possunt, agant sibi, et servitutis pensum non neglegant reddere”. – 101. Bäumer-Biron, Histoire du bréviaire II. 23. – 102. Radó 45. sz. i. mű I. 421-2. – 103. Péter Browe, Die Verehrung der Euch. im. Mittelalter, München 1933. – 104. IV. Lateráni Zsinat, Mansi, Collectio Concil. 22,678. – 105. K. Kniewald, A Pray-kódex kánonja in: Theologia 1939, 15–23; Radó: Libri Liturgici 1947, 43. – 106. P. Browe, Budai szentséges misékről, Radó, 45. sz. i. mű I. 591. – 307. A szentségkitételes misék megszűntek 1967. máj. 24. Eukarisztikus Instrukció n. 61. – 108. A. Castellani, Liber sacerdotalis, Venetiis 1523. – 109. Ld. F. W. H. Wasserschleben, Die Bussordnungen der lateinischen Kirche, Graz 1958, 174., 378., 426. – 110. Theodulfus Aurelianensis, Capitulare II. Patr. Latina 105,220–2. – 111. Aquinói Tamás Summa Theol. q. 82. a. 2. séd contra. – 112. Ordo Romanus XXXIV. M. Andrieu, Les Ordines Romani III. 1951. 613. – 113. A házassági beleegyezés (consensus): Corp. Jur. Can. c. 3. X. de sponsa 4,4. – 114. F. A. Hoeynck, Geschichte dér kirkl. Liturgie des Bistums Augsburg, Augsburg 1894, 421-2. – 115. P. Gasparri, Tract. canon. de matrimonio, 2. ed. I. n. 78. – 116. E. Marténe, De antiquis Eccksiae ritibus lib. I. c. 9. n. 5. Ordo X. – 117. A házassági esküről Id. Radó, Nyomtatott liturgikus könyveink kézírásos bejegyzései, Bp. 1944, 68. – 118. H. Jedin, Das Konzil von Trient und die Reform des römischen Messbuches, in: Liturg. Leben 1938, 3066: az adatok jórészét ebből a tanulmányból vesszük. – 119. „Július papa” miséjéről, Id. Radó 117. sz. i. mű 12-13. – 120. Batthyányi-féle Zsófia-mise, Id. Radó, Libri Litg. manuscripti, Bp. 1947, 116
171. – 121. Borgia javaslatáról Id. Jungmann 1. sz. i. mű I. 167. és 198. – 121/a. Luther, De captivitate Babylon. Ap. Csel. 15,11. – 121/b. Confessio Augustana I. art. 10. Melanchton az 1531-es apológiában a „kenyér és bor színe alatt” szavakat már kihagyta. – 121/c. H. B. Mayer, Luther u. die Messe, Paderborn, 1965, 157., a weimari kiadásban 57, 217. – 121/d. Weimari kiadás, Tischreden 2,43, Mayer i. mű 163. – 121/e. Mayer i. mű 95. – 121/f. Didaché Quasten 5. sz. i. mű 13. p. – 121/gr. Quasten 5. sz. i. mű 335. – 121/h. Quasien 5. sz. i. mű 346. Adv. haereses IV. 17,5. – 121/f. Luther idézete: H. B. Mayer 121/c. sz. i. mű 161. Anm. 18. – 122. B. Fischer az 1965-i berlini liturgikus Kongresszuson, Pastorale Liturgie, Berlin 1965, 53. – 123. H. Schmidt a Tridentinum nyelv dekrétumáról Liturgie et langue vulgaire, Roma 1950, 106., 137-8. és 192. – 124. Jungmann 1. sz. i. mű I. 205. – 125. Mediator Dei n. 59. – 126. Helytelen persze az a következtetés, amelyet ezekből a tényekből Ambros Kocher von le: Die Liturgiereform ein Sieg der Aufklärer, in: Zeichen Mariens, 1968. 229-30. – 127. Szövege: A. Bugnini, Documenta pontificia instaurationem liturgicam spectantia. Roma, 1953, 10-34. – 128. A cselekvő részvételről szóló hely a Motu propriobari n. 3. Bugnini p. 13. – 129. „Sacra Tridentina Synodus” 1905. dec. 22., Bugnini i. mű 35–38. – 130. Bugnini i. mű 47-50. – 131. Bugnini, 127. sz. i. mű 60-66. – 132. Radó P., Cselekvő részvétel a szentmisében, Vigilia 1963, 275–284. – 133. Magyarázattal együtt a Mediator Dei idézeteit Id. Ench. Lit. I. 7-8., 14-15., 2022., 220., 273., 248., 347–50., 251., 403–5., 445-9., 205-6., II. 1078-81., 259-60. – 134. Radó P., Vigilia 1955, 653-5., és 1957, 427-9. –135. Ld. cikkemet Vigilia 1959, 242-4. – 136. A. Bugnini, Liturgia viva, Roma, 1962, 5. – 137. A kazuláról 1957. aug. 20. SCR dekrétum. Bugnini 127. sz. i. mű II. kötet (1959) 68. – 138. Ld. tanulmányomat Vigilia 1962, 705-711. – 139. A zsinat liturgikus tárgyalásairól, Id.: J. A. Jungmann, Die Vorgeschichte, in: Das Zweite Vatikanische Konzil, Freiburg I. (1966) 10-13: Maison Dieu 1964 cah. 1-3, D. A. Seeber, Das II. Vaticanum, 1966, 80-94., 130., 315., 152. – 140. A Konstitúció elrendeléséről Jungmann 139. i. h., A konstitúció kommentárja 39. i. mű 14-109. – 141. Liturg. Konstitúció 21. articulus (=art.)= cikkely. – 142. Lit. Konst. 23. art. – 143. Lit. Konst. 25. és 31. art. – 144. Cod. Jur. Can. 1261. c. Ezt még a Mediator Dei is hangsúlyozta n. 57. – 145. Lit. Konst. 22. art. n. 1. és 2-5. – 146. Az egyes püspökök jogai, 45. art. – 114. art. – 55. art. – 57. art. – 35. art. – 20. art. – 79. art. – 97., 101. art. 1. – 147. A püspöki karok liturgikus jogai: Lit. Konst. 44. art. – 36. art. – 40. art. – 65. art. – 77. art. – 63. art. – 107. art. – 39-40. art. – 110. art. – 119-120. art. – 148. A „Pastorale munus” fontosabb fölhatalmazásai: Facultas n. 2. – n. 5. és 6. – n. 11. – n. 30., a püspökre áll a privilégium 7. és 8. – 14. – privilégium 4. – 149. H. Küng, Kirche im Konzil, Wien 1963, 96. – 150. A zsolozsmázásról és a szentségekről a Lit. Konst. lelőhelyei: 101. art. – 63. art. – 76. és 78. art. – 151. A misére vonatkozóan Id. a Lit. Konst. 34. art. – 51. art. – 50. art. – 52. art. – 53. art. – 78. art. – 80. art. – 152. Lásd cikkemet a cselekvő részvételről: Vigilia 1963, 275– 84. – 153. A cselekvő részvételről a Lit. Konst. idézett helyei: 14. art. – 35. art. – 56. art. – 154. A mise helyéről és idejéről szóló idézetek: „Pastorale munus” n. 4. – n. 7. – n. 9. – n. 10. és n. 8. – 155. A breviáriumról szóló idézetek: Lit. Konst. 91. art. – 89. art. – 92. art. – 93. art. – 156. A szentségi liturgiáról idézett helyek: 59. art. – 62. art. – 67. art. – 70. art. – 66. art. – 71. art. – 55. art. – 72. art. – 73. art. – 74. art. –76. art. – 77. art. – 78. art. – 157. Egyéb intézkedésekről Id. Lit. Konst. 102. art. – 106. art. – 108. és 11. art. – 123. art. – 29. art. – 158. Acta Apostolicae Sedis 1964. nov. 10. szám, p. 877-900. – 159. Radó, VI. Pál a liturgikus megújulásról, Vigilia 1963, 749-751. – 160. A három áldást Id. Rit. Rom. IX. 10. fej. 73. n. 48. d. és 1. – 161. Az újmisés áldásról a S. Poenitentiaria Decr. 1964. nov. 5. in: Acta Ap. Sedis 1964, 953. – 162. Az 1964-es Instrucktio idézetei: n. 3. – n. 5. – n. 10. – n. 14-19. – n. 32-33. – n. 48. g. – n. 49. – n. 95. – n. 54. – n. 51-52. – n. 56. – n. 62-63. – n. 64-67. – n. 68. – n. 70-75. – n. 60. – n. 77. – n. 76. – n. 36, – 163. J. Celineau, La reformé de la liturgie, in: Etudes 1964, 8–26. – Németül: Wort u. Wahrheit, 1964, 169-183. – 164. Instruetio S. Rituum Congr. 1967. máj. 4.: neve „altéra Instructio” = Második Instrukció, Bugnini megjegyzéseit Id. Osservatore Romano 1967. máj. 24. számában. – 165. Az új Kánonokról SRC 1968. aug. 15. Preces eucharisticae ét praefationes, Eph. Lit. 1968, 161-180. Kommentár hozzá: L. Légier, La struttura della preghiera eucharistica, diversitá e unitá, Eph. Lit. 1968, 191-215. – C. Btaga, De novis precibus eucharisticis liturgiiae latináé, Eph. Lit. 1968, 216-38. Notitiae, 1968, 156-179. – Th. Schnitzler, Die neuen eucharistischen Hochgebete und die neuen Präfationen, Herder, 1968, 156-179. – 166. C. Mohlberg, Sacramentarium Veronese, Roma, 1956. n. 184. és 179., a 117
második uo. n. 124. – 167. C. Mohlberg, Sacramentarium Romanae Ecclesiae (Gelasianum), Roma 1960, n. 513. – 168. A két vasárnapi prefáció a Gelasianumból, i. mű 532. és 549. – 169. E. Paredi, Sacramentarium Bergomense, Bergamo 1960, n, 1210 és 489. – 170. Paredi i. mű n. 410. – 171. De Ordinatione diaconi, presbyteri ét episcopi, Typis polyglottis Vaticanis, 1968. – Teológia s. r. cikke 1968. 170–1. – 172. „Ordo celebrandi Matrimonium, a Concilio paratus, a S. C. Rit. editus”. Roma 1969. – 173. Lit. Konstitúció 77. nr. – 174. Notitiae 1969, 203., a következőkben is használható 203-220. p. – 175. Ordo celebrandi Matrimonium nr. 19-38. – 176. Az 1970-iki Kalendáriumot Id. a Kultuszkongregáció félhivatalosában: Notitiae 1969, 187-202., az 1971-iki Kalendáriumot pedig: uott 1970, 284-304. A szöveg az új Missaleban található. – 177. A Miserendről lásd C. Braga, In Novum Ordinem Missae: Eph. Lit. 1969, 375-85. – L. Brandolini, Aspetti pastorali dél nuovo Ordo Missae: uott 386-402. – A. Franquesa, De officiis ét ministeriis in Missa, uott 403-8. –A. Pistoia, L'ambiente della celebrazione eucaristica, uott 409-21. – S. Famoso. Messe votive e dei defunti, uott 422–32. – G. Fontaine, Der neue Ordo Missae, in: Bibel u. Liturgie 1969, 84-103. – R. Cantoy, Présentation generálé du Missel Romáin, in: Paroisse et Liturgie, 1969, 387-427. – A. Cuva, II nuovo rito della Messa, Roma 1970. – 178. A félhivatalos Notitiae 1970 (54) 177-90. közli a változtatásokat: „Variationes in Institutionem generalem Missalis Romani. Azután uott p. 191-3.: „Variationes in Kalendárium Romanum inductae”. – A misekönyv új kiadásában már az I. G. és a Kal. szövege a változtatásokkal olvasható. – 179. A keresztségről Id. B. Fischer, Ein Neuer Ritus dér Kindertaufe, in.– Gottesdienst 1969 (13. 14) 97-106. Fischer elnöke volt a keresztelést feldolgozó bizottságnak. – A szöveg: Eph. Lit. 1969. 3-42., kommentár: C. Braga uott 1969, 43-55. – A. Pistoia, I fondamenti dottrinali del Battesimo dei bambini nel nuovo rito, uott 56-61. – L. Ligier, Le nouveau rituel du baptéme des enfants, in: Maison-Dieu 1969, 7-31. – Uazon címen P. Tihon in: Nouv. Rev. theol. 1969, 643-55. – L. Letourneau uazon cím, in: Liturgie et la vie chrétienne 1969, 197-216. – R. H. Guerretle, The new rite of infant baptisme, in: Whorship 1969, 339-353. – Szepesdy Sándor. A keresztség liturgiája, in: Teológia 1970, 122-–4. – F. Sav. Pancheri, Il battesimo. Introduzione storico-teologica. Roma 1970. – M. Stedile, Il battesimo. Note pastorali. Roma 1970. – 180. Lit. Konstitúció nr. 51. – Az új lekcionárium kiadása: „Ordo Lectionum Missae” külön kötetben jelent meg, a Kultuszkongregáció 1969. máj 25-én tette közzé. Ld.: G. Fontaine kitűnő kommentárját: Eph. Lit. 1969, 436-51. – 181. A 180. sz. alatt i. h. 440. – 182. Pol. Radó, Enchiridion Liturg. 2. ed. Róma 1966. 2, 502-3. – 183. Ordo Exsequiarum Roma 1969. – Ld. L. Brandolini, Il nuovo Ordo Exsequiarum, in: Eph. Lit. 1970, 129-148. – A. Pistoia, Elementi dottrinali nel nuovo Ordo Exsequiarum, uott 1970, 14959. – C. Braga, Ordo Exsequiarum per i bambini, uott 1970, 160-8. – 184. 1. M. Calábuig Ordo pro–fessionis religiosae, in.– Notitiae 1970 (53) 113-26. – 185. A Kultuszkongregáció 1969. okt. 20-án egy Instrukciót adott ki, a misekönyvről szóló Konstitúció fokozatos végrehajtásáról, többek között megengedi, hogy az idős papok a püspök hozzájárulásával a régi misekönyv szerint misézhessenek. (Nr. 19.) Ld. Notitiae 1969, (49) 418-23. és Eph. Lit. 1969. 494-9. – Br. Kleinheyer, Erneuerung des Hochgebetes, Regensburg 1969. – A. Bugnini, Das neue Missale Romanum, in: Gottesdienst 1970, 81-85. – A. Dumas, Pour mieux comprendre les textes liturgiques du Missel Román, in: Notitiae 1970, 194-212. – H. Ashworth, De Cena Domini, in: Notitiae 1970, (53) 141-9. – H. Rösler, Messe verstándlich gemacht, Regensburg 1970. – M. Zerwick, „Qui pro vobis et pro multis effundetur”, in. – Notitiae 1970, (53) 138141. – Radó Polikárp: „Sacramentarium Vaticanum”, in. Teológia 1970, IV. szám. – A. Franquesa, Las antifonas del Introito y de la Communión en las Misas sin canto, in. – Notitiae 1970, 213-21. – 186. Instructio de Missis pro coetibus particularibus, in. – Notitiae. 1970, 49-55. – 187. Instructio de ampliore facultate sacrae communionis sub utraque specie administrandae, in.– Notitiae 1970 322-24. – 188. Instructio de modo sanctam Communionem ministrandi, in.– Notitiae 1969, 347-53. – 189. Instructio tertia ad Constitutionem de sacra Liturgia recte exsequendam, in: Notitiae 1971, 9-26. – 190. Lásd a Notitiae 1971, 3., 8., 9., 10. számait passim. – 191. I. Pahl: Versuche in aller Welt (Report zur Situation des Hochgebetes), in: Gottesdienst 1972, 113-15. és 123-125. – 192. A. Schilling: Fürbitten und Kanongebete der holländischen Kirche. VG. Hans Driemer, Essen, 1968. – 193. Immer auf dem Weg (Antwort des Präfekten der Gottesdienstkongregation auf den Situationsbericht dér Liturgischen Kommissionen des deutschen Sprachgebietes), in: 118
Gottesdienst 1972, 9-11. – 194. Heinrich Rennings: Eucharistiefeier mit Kindern, in: Gottesdienst 1972, 97-99. – 195. A zsolozsma ismertetését tárgyaló eddigi fontosabb irodalom: E. J. Lengeling: Les options generales de la nouvelle liturgie des heures, in: La Maison Dieu 1971, 7-34. – A. G. Martimort: L'Institutio Generalis et la nouvelle „Liturgia Horarum”, in: Notitiae, 1971, 218-240. – C. Braga: Dal „Breviárium” alla „Liturgia Horarum”, in: Eph. Lit. 1971, 184-205. – J. Pascher: Die Psalmen als Grundlage des Stundengebetes, in: Eph. Lit 1971, 260-280. – H. Ashworth: The new Patristic Lectionary, in: Eph. Lit. 1971, 306-322. – E. Lodi: La Liturgia delle Ore nella vita scerdotale, in: Eph. Lit. 1972, 61-71. – 196. in. Notitiae 1972, 68-86. – J. B. Molin: Le nouveau rituel de l'initiation chretierme des adultes, uott 87-95. – 197. B. Lewandowski: Adnotationes quaedam in novum ordinem confirmationis, in: Eph. Lit. 1972, 110-127. – A. M. Triacca: Per una trattazione organica sulla confermazione, uott 128-181. – 198. Normae pastorales circa absolutionem sacramentalem generali modo impertiendam, cum Commentarium, in: Notitiae 1972, 312-26. – 199. Különböző alkalmakra jó mintákat közöl a bűnbánati liturgiára, Basilius Senger: Bussfeiern, 1969. A. Laumannische Buchhandlung. Dülmen. – A dogmatikus problémákhoz lásd Franz Nikolasch: Das Konzil von Trient und die Notwendigkeit der Einzelbeichte, in: Liturgisches Jahrbuch 1971, 150-168. – 200. MAGYAR KURIR kőnyomatos, 1972. szeptember 12. szám. – 201. Reform der „Niederen Weihen”, in: Gottesdienst 1972, 137-141.
119