QUO VADIS MSZP? (2011. március)

Mottó: Orbán Viktor: Annyi szabadságunk van, amennyi hatalmunk (1990. április). (Debreczeni József)

QUO VADIS MSZP? (2011. március) Húsz év alatt megízleltük a szabad társadalom örömét – amit igazán most fedezünk fel, amikor ismét búcsút kell venni a vitáktól, a nézetek, eszmék szabad versenyétıl, a hatalom nyílt kritizálásától … Amikor tisztábban látjuk, hogy a demokrácia ugyan nehezen mőködik, de emberszabású … A 2010-es választásokat követıen a FIDESZ-KDNP kétharmados parlamenti többségén alapuló hatalma új megvilágításba helyezi az elmúlt – olykor keserves – éveket. Nehéz megszokni, hogy a politika egyszerre produkálja a látszat és a valóság szöges ellentétét. Az együttmőködési nyilatkozat elfogadásával a hatalom egyszer, s mindenkorra letudta a valódi együttmőködést az ország egyéb pártjaival, intézményeivel, civil szervezeteivel, szakszervezeteivel – mindenkivel. Az ország demokratikus jellegét hangoztatja – de autokratikus rendszert épít. Az EU elképedve tapasztalja, hogy szervezetén belül ott, ahol egy világhatalommal dacoló nép vívott ki magának örök megbecsülést – a szabadon választott hatalom elnyomó eszközökhöz nyúl. Nehéz eligazodni. Az alábbiakban erre teszek kísérletet: mi történik, miért és mit tehetünk? Mindezt egy baloldali szemszögébıl. Mi történik – és miért? Hajlamosak vagyunk arra, hogy a FIDESZ tevékenységét is gazdaságpolitikai axiómák (már ha vannak ilyenek), tankönyvek tézisei szerint ítéljük meg. Úgy véljük: evidencia, 1

ha a hatalom birtokosa a rendelkezésre álló erıforrások felhasználásával az ország, a régió felemelkedésén dolgozik. Olyan kapcsolatokat épít és ápol, amely országa, népe számára javítja a jobb társadalmi, gazdasági pozíciók megszerzését, a jólét feltételeinek fokozatos kiépítését. Ezt alapul véve egyre több nemzetközi tekintélyő szakember (itthon és külföldön) a FIDESZ gazdaságpolitikáját dilettánsnak, logikátlannak, kontárnak nevezi. Pedig van olyan rendszer, amelyben (csaknem) minden Orbán Viktorhoz kapcsolható döntés logikus, a helyén van, olykor merész és zseniális. Ebben a rendszerben a hatalom kizárólagossága felé kell haladni, csak a hatalom birtoklásának az intenzitása, átfogó, mindenkire kiterjedı mivolta a mérce. Ebben a koordináta rendszerben az elmúlt 11 hónap mesterien felépített döntések sorozata. Ebben az idıszakban Orbán Viktor jól számolt képviselıtársainak manipulálhatóságával, a lakosság hiszékenységével, az ország élén álló vezetık döntı többségének gyávaságával, szolgalelkőségével. A feltett kérdésre az a válasz, hogy ami történik az a többség alávetése, gúzsbakötése. Miért? A hatalomért. Kerül amibe kerül. Nézzük: hogyan? Csaknem egy évvel a választások után megállapítható, hogy a FIDESZ egyáltalán nem készült strukturális reformokra (amelyeket egyébként ellenzékbıl is támadott, a nyugdíjreformot pedig már a hatalomban visszacsinálta). Amire kizárólagosan készült: a hatalom megragadása és a hatalom tartós megtartása. Ezt Orbán Kötcsén – a választások elıtt jó fél évvel – világosan megfogalmazta: „a magyar politika következı tizenöt-húsz évét ne a duális erıtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erıtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli” (a vezér gondolatait – a szerzı). A FIDESZ közel egy éves mőködése e célkitőzés jegyében zajlott és zajlik, s ezért hőti nap-mint nap a hatalmához korábban főzött reményeket.

2

Azt a természetes reményt cáfolja nap-mint nap, hogy a hatalom birtokában az ország felemelkedésén fog dolgozni. Hogy legalább látótávolságba hozza az itt élık számára az osztrák életszínvonalat. Hogy az unokáink már úgy fognak élni, mint egy osztrák, német, olasz állampolgár – ma. Mára már sokak számára nyilvánvaló lett, hogy ettıl a célkitőzéstıl távolodunk. Anyagilag is, a közérzetet tekintve is. A FIDESZ számára a hatalom a zabolátlan uralkodási vágy kielégítéséhez, illetve az ahhoz szükséges feltételek megteremtéséhez kell. A hatalom tartós

birtoklása

(bitorlása)

pedig

néhány

száz

FIDESZ

közeli

vállalkozó

vagyonbirodalmának, s ezek hálózatának kiépítéséhez szükséges. Ez az egyik fontos feltétele ugyanis annak, hogy a hatalom ciklusokon át megırizhetı legyen.(Erre a felismerésre Orbán Viktor a 2002-es választások elvesztése után jutott) A gazdasági háttér kiépítésének ára a széles társadalmi rétegek elszegényedése és alávetése. A másik feltétel, hogy a teljes mértékben kontrollált végrehajtó hatalom minél nagyobb állami vagyon felett rendelkezzen. Ennek funkciója kettıs: egyfelıl a személyi politika mozgásterét lehet bıvíti az állami vállalatok, intézmények, alapok, alapítványok vezetı testületeinek elosztható pozíciói révén. Másfelıl az állami vagyon késıbbi – lehetséges – privatizációjával a vagyonosodás újabb hullámát indíthatja el (lásd a 90-es évek elején történı szabad-rablás idıszakát, a Kaja-Ibrahim-, a székház ügyet, mint iskolapéldákat). Ehhez a vállalati szféra kontrollálása kell. (Megoldva a vörös iszap katasztrófa ürügyén: a kormány bármely vállalkozást általa kreált indokokkal ellenırzése alá vonhat, s az eljárást titkosíthatja. Pótlólagos eredmény: félelem a vállalati szférában, orientálódás a FIDESZ védernyı alá.) A harmadik feltétel, hogy a fenti ügyeket részben láthatatlanul, rejtve, a transzparencia mellızésével lehessen alakítani. A pénzmozgás egy része ne legyen követhetı sem a jelenben, sem a jövıben. (Példa a 3-as autópálya építése, ahol 300 Mrd Ft-ot pályázat nélkül „nyert el” a Vegyépszer, s emiatt lemondtunk 80 Mrd Ft EU-s forrásról. Viszont a valós pénzfelhasználás mindmáig a sejtések birodalmába tartozik.) Megoldás: együttmőködı ügyészség, a pénzmozgásokat ellenırzı intézmények vezetı posztjainak bizalmi emberekkel való betöltése.

3

És ami legalább ennyire fontos: Brüsszel minél kevesebbet lásson az itthoni pénzmozgásokból.

(Következmény:

az

EU

Elnökségünk

ellenére

kimaradunk

a

„versenyképességi paktumból”; a forintot beemeljük az alaptörvénybe, hogy minél késıbb legyen eurónk, akkor is, ha a maastrichti kritériumokat teljesítjük; elnökségünk alatt elfogadjuk a kétsebességes EU programját, úgy hogy mi a lassan haladók – lemaradók – csoportjába tagozódunk!!) Ezek a megoldások éveket igényelnek. A rapid megoldás az, ha olyan adórendszert hoz létre a parlament, mely a társadalom alsó rétegeibıl csoportosít át javakat vagyonosokhoz. A szegények sarcolását az elızı kormány hibájául lehet a közvéleményben tudatosítani, amennyiben erre választások után néhány hónapon belül sort lehet keríteni. (Sort kerítettek az egykulcsos SZJA-val.) Ürügy itt is volt: Brüsszel ragaszkodása a betervezett hiány tartásához. Strukturális reformok híján „igénybe kellett venni” a magánnyugdíjpénztárak 3.000 milliárdját is. Ez az összeg ugyan az EU tagságunkból fakadó elszámolási rendszerben nem hasznosítható közvetlenül egy szők kör vagyonosodására, de az általa elért költségvetési hiány mérséklése, állami vállalatok konszolidálása a költségvetést tehermentesíti, s így a közösségi pénzek fölötti szabad rendelkezést teszi szélesebb körővé. (Állami megrendelések, pályázatok, stb.) A hatalom fontos eszköze a látszatteremtés. A kisvállalkozók támogatását úgy lehet valóságosként elfogadtatni, ha az Új Széchenyi Terv révén valóban fel lehet mutatni megelégedett kisvállalkozókat – több százat, néhány ezret – a több százezerbıl. Két-három év múlva igen tartalmas riportokkal lehessen alátámasztani: „aki akar – tud érvényesülni, a FIDESZ megteremtette a feltételeket a kisvállalkozók számára”. A Széchenyi Kártya ugyanezt a célt szolgálja: „az alkotás a FIDESZ fı célja”. A Roosevelt tér átkeresztelése is ebbe a vonulatba tartozik. Megjegyzés: 2000 és 2002 között a FIDESZ PR el tudta fogadtatni máig ható érvénnyel, hogy a Széchenyi Terv milyen sikeres volt. A valóság: a negyedévenkénti GDP 6,1%-ról 3,1%-ra esett, a foglalkoztatás nem javult, az államadósság 400 Mrd Ft-al növekedett.

4

A FIDESZ látszatteremtı PR gyakorlata egyre inkább kiismerhetı (azaz: az elhangzottak ellenkezıjével jutunk közelebb a valósághoz). Ilyen negatív indikátor volt pld.-ul Orbán Viktor nyilatkozata, mely szerint kormányának a szakadék szélérıl sikerült visszarántani az országot (s így nem kerültünk Portugália sorsára). Nyilván nagy baj van, gondolja az, aki ért FIDESZ-ül. Valóban. A nyilatkozat másnapján kiderült, hogy egy hónap alatt összeomlott a FIDESZ költségvetése, tehát a valóságban a szakadék felé megy az ország. A kijelentés annyiban arcátlan is, hogy a Bajnai kormány (Obama elnök által hitelesített) teljesítményét vindikálja magának a miniszterelnök a válság lecsengése után egy évvel. Akkor, amikor már nem a gazdasági válság a probléma, hanem az Orbán kormány maga. A látszatteremtés feltételezi a lojális médiát. Errıl a médiatörvény gondoskodik, amely a kilenc évre bebetonozott vezetéssel garantálja a perspektívátlanságot azoknak, akik a valóságot szeretnék bemutatni – amíg a FIDESZ van hatalmon. (Ha nem a FIDESZ: akkor mindenki kiélheti a belé szorult ambíciót úgy, mint 2002 és 2010 között.) A hatalom gazdasági hátterének kiépítése már csaknem teljes. A Magyar Nemzeti Bank függetlenségének megszüntetése (és ezzel a lakosság pénzének „szükség szerinti” inflálása – lásd: 2000-2002), a kormánynak beiktatása óta sarkalatos törekvése volt. A Monetáris Tanács összetételének átalakításával ez a folyamat kezdetét vette. Kiépül az a rendszer, amelynek feladata a lakosság figyelmét a múltra irányítani, a jelent kriminalizálni és a látszatokra fókuszálni, illetve a jobb, szebb életre vonatkozó reményeket a távoli jövıbe helyezni. Innentıl kezdve a kormány túl van a piszkos munkán. Matolcsy mehet, és jöhet egy elegánsabb gazdaságpolitikai kurzus – de már az új viszonyok között. A korlátlan hatalom képes a neki megfelelı gazdasági birodalmat létrehozni. A gazdasági birodalom képes az ıt létrehozó (segítı) hatalom megırzését hosszabb ideig biztosítani.

5

Ez az alapképlet. Valóban képes? És meddig? Csaknem túl vagyunk azon is, hogy a hatalom korlátlan mőködésének jogi, intézményi, személyi feltételei létrejöjjenek. Ami még hátra van: mindezek egységes, konzisztens rendszerré tétele, beleértve a még független hatalmi ág, a bíróság alárendelését is. Ennek megoldását az alaptörvénynek nevezett dokumentum elfogadása jelenti. Az alkotmányozás nélkülözi a felhatalmazást, az diktátumként készült, a munkában csak a hatalom emberei vettek részt. A nép és a pártok részvételének látszatát a kormány kétségbeesetten próbálta megteremteni, hogy az EU-ban ne a diktatúra betetızésének dokumentumát lássák a magyar alaptörvényben. Ez nyilvánvalóan nem sikerült. Az alaptörvény elfogadásával az ország lejtıre kerül, az ország leszakadása az EU-ban, hazánk szellemiségének provinciálissá válása, a hőbéri, klerikális idık viszonyainak XXI. századi ujjá élesztése a mindennapok realitása lehet. A feltételek mindenesetre adottak lesznek ehhez. De ami még ijesztıbb: ha 2014-ben nem lesz kétharmados többsége az új kormánynak, az ország kormányozhatatlan lesz, s a több ciklusra bebetonozott FIDESZ kreatúráknak lesz az ország kiszolgáltatva. Kétség nem fér hozzá, hogy sem a hazai, sem a nemzetközi közvélemény nem tudja megakadályozni a kétharmados többséggel rendelkezı FIDESZ-t, hogy tervét véghezvigye. Ami esélyt adhat: az alkotmányt egy pillanatra sem szabad legitimnek elfogadni. A jelenlegi alkotmány érvényességének megırzésével (és az új semmissé tételével) ugyanis minden, amit Orbán Viktor a törvények hatalmával visszaélve elért, romba dönthetı. Kezdeményezni kell – majd – egy alkotmányozó nemzetgyőlés összehívását, a nemzetközi normák szerint. Az 1989-ben kidolgozott alkotmány bázisán, az Alkotmánybíróság döntéseit is figyelembe véve kellene megalkotni a XXI. századi Magyar Köztársaság alkotmányát.

6

Mit lehet tenni? Mindenekelıtt: türelemre van szükség. Ahhoz, hogy a fentiekben vázoltak széles körben tudatosodjanak – idı kell. Viszonylag sok idı, mert a szólásszabadság is csak ideig-óráig fog még mőködni. A szólásszabadság sírját ugyanis már megásták. A temetése várhat: a félelem önmaga is gátja a szabadságnak. Az, hogy a választásra jogosultak 34,7%-ának a támogatásával az országot – anyagilag is, kulturálisan is – tönkre lehet tenni: fokozatosan fog tudatosulni, elsısorban a reménytelen, kilátástalan sorban élık között, s azon közép-osztálybeli vállalkozók, közalkalmazottak, földmővelésbıl élık körében, akiknek szembe kell nézni a társadalmi lesüllyedés, a reménytelenség sivárságával. És azok körében, akik Európában európaiként képzelik el életüket. Ezeknek a társadalmi rétegeknek a kiábrándulása, csalódása a bizonytalanságot, félelmet és elkeseredést vált ki a társadalom szélesebb rétegeiben is, beleértve a kedvezményezetteket is. Úgy látom: ez az az alapvetı helyzet, ami 2-3 év távlatában valósággá válhat, s amivel a politikának számolnia kell. És amit széles körben tudatosítania kellene az ellenzéknek. A hatalmon levı párt ennek a helyzetnek a kezelésére már ma mindent megtesz. Ide tartozik az erıszakszervezetek megerısítése, a nemzeti, faji ideológiák elıtérbe állítása, a külsı nemzetközi reagálásokkal szemben a hazafias – „kuruczos” – kormányzati magatartás hangsúlyozása, szövetség a katolikus egyházzal, a korábbi állami vezetıkkel szembeni fellépés, elszámoltatás, félelemkeltés, egyúttal önön maguk erkölcsi piedesztálra emelése. A FIDESZ törekvései ugyanakkor ellentmondásokkal is terhesek. Amikor a 2006-os szeptemberi, októberi – a FIDESZ által kezdeményezett és szított – kormányellenes tüntetések, garázda megnyilvánulások (a TV székház elfoglalása …) utólagos kozmetikázása – önnön felelısségük negligálása – érdekében elfogadták a semmisségi törvényt, a rendırség, az ügyészség és a bíróság törvényes jogait lábbal tiporták. Ehhez társult a rendvédelmi szervezetek nyugállományba vonulását ért kormányzati támadás. Az elszámoltatási kormánybiztos tevékenységérıl kiderült, hogy az csak az elızı rezsim

7

vezetıinek kriminalizálását szolgálja. A múlt FIDESZ-es vezetıié (pl.: Meggyes Tamás, Esztergom polgármesterének ügye) már más lapra tartozik: ık a FIDESZ védernyıje alatt törvények felettinek számítanak. Az eltelt egy év hasonló ügyei bocsánatos bőnök (pl.: Papcsák Ferenc). Megszőnt a törvény elıtti egyenlıség. A FIDESZ többségő önkormányzatok képtelenek együttmőködni a nem FIDESZ-es polgármesterrel, mert ıket csak a hatalom, s nem a városuk sorsa érdekli (pl.: Esztergom). A Jobbik félkatonai szervezetei a rendırség asszisztálása mellett randalírozhatnak, pattanásig feszítve a húrt az egyébként is elesett sorsú cigányságnál (és aláásva a kormány üres pózolását az EU cigány stratégiájával). Mindez törvényszerő velejárója az autokratikus rendszer építésének – s annak rongálója is. A társadalom, a közvélemény fokozatosan döbben rá, hogy mit veszít – s voltaképpen semmit sem nyer e rendszer által. Ami igazán fontos a hatalom számára: ne legyen alternatív politikai erı, amely az elégedetlenség idején reális alternatívát kínálna a csalódott tömegeknek. Egy versenyfutás indul az idıvel: a FIDESZ-t támogatottságának csökkenése egy elırehozott választásba kényszerítheti, amit talán még meg tud nyerni, mert ellenzéke széttagolt, program nélküli és gyakorlatilag néma. Vélelmezhetı, hogy azon idıtávon belül, amikor még a különadók, a nyugdíjpénztárakból származó 3.000 Mrd Ft, illetve a nyugdíjak, az egészségügyi ellátás, az alapítványi pénzek, az egyetemek, középiskolák, a kulturális alap, az innovációs alap sarcolásából befolyó összegek elfedik a strukturális bajokat, illetve az így tornyosuló társadalmi problémák még éppen kezelhetıek: megtörténik Schmitt-Orbán csere az államfıi poszton. Innentıl egy olyan helyzettel kell szembenézni, amikor az ország alkotmányos válsága mellé a társadalmi, gazdasági válság is társul. Ilyen viszonyok mellett a társadalmi, gazdasági felzárkózás, felemelkedés nem több, mint illúzió. Kérdés, hogy ebben a helyzetben Orbán Viktor hogyan dönt? Elırehozott választásokra akkor kerülhet sor, ha a meghatározó sarkalatos törvényeket addig keresztül lehet hajtani a parlamentben. Ezt követıen mindegy, hogy ki kerül ki gyıztesen egy esetlegesen elırehozott választáson. Ha a FIDESZ: nyert újabb két évet. Ha az ellenzék – kormányozni nem tud (ha csak nem kétharmadot szerez), az ország olyan sorsra jutna mint most Esztergom.

8

De mit szólna ehhez a nép? I.

Az MSZP lehetıségei és feladatai

A társdadalom radikalizálódása elıször az Internet közösségeiben, az értelmiség körében, ezt követıen a felsıoktatási intézmények hallgatóinál jelentkezik majd. Mindezek széles társadalmi bázisát a szegénység, a lecsúszás rémétıl félı középréteg teszi igazán szélessé és átfogóvá. Az MSZP e folyamatokra nem készült (és nem készül) fel, stratégiai elgondolásai nem ismertek (talán azért, mert nincsenek), belsı harcait a szervezeti kérdések (a platformok, tagozatok vegzálása, …) paravánja mögé rejtve folytatja. Az SZMSZ módosításának jelenlegi felfogása a centralizálást erısíti a demokratizmus, a nyitás, a szubszidiaritás fokozott támogatásával szemben. A fentiek alapján úgy tőnik: a pártot a társadalmi folyamatok radikalizálódása, a várható mély megrázkódtatások készületlenül fogják érni, s számolni kell azzal, hogy a stratégiai ügyek alakulását – s az ország leszakadását – a perifériáról lesz kénytelen figyelemmel kísérni. Az MSZP politikáját – amely egyenlıre a sodródás jeleit mutatja – fokozottabban kellene a várható társadalmi folyamatokhoz igazítani, ugyanakkor elıkészíteni egy távlatos, az ország XXI. századi lehetıségeit számba vevı stratégiát. Rövid távon három területet tartok politikailag különösen érzékenynek. Ezek: a társadalom szegény rétege, az ifjúság, és az értelmiség. Úgy vélem, hogy e megközelítésben Budapest sajátos helyzetben van. Hosszabb távon a digitalizálás társadalmi feltételeit és következményeit lenne célszerő górcsı alá venni és e szerint politikai programot alkotni. 1.

Rövidtávon a társadalmi folyamatok radikalizálódásával számolhatunk. Várható, hogy egy-másfél év távlatában a társadalom legszegényebb rétegéhez tartozók-, másfél-két év múlva a középosztályból lecsúszók életkörülményei – nemcsak uniós mércével – az elviselhetetlenségig romlanak. Ugyanakkor a vagyonosodás egy igen szők körben (az ún. „centrális erıtérben”)

hiper sebességre kapcsol. Ha ez az ellentét a

közvéleményben tudatosul, a társadalmon belüli feszültségek kiélezıdnek. A kialakuló

9

helyzet a szegény és lecsúszó társadalmi rétegek radikalizálódásához vezethet. Számolni kell a jobbratolódással, az erıszakszervezetek társadalmi szerepének erısödésével. Pintér belügyminiszter vonatkozó eligazító kijelentéseit komolyan kellett volna venni. Megjegyzés:

Pintér

Sándor

belügyminiszter

olyan

kijelentést tett, amely egyértelmővé teszi, hogy a kormány igen alaposan átgondolt stratégia jegyében von el forrásokat a védtelen és szegény társadalmi rétegektıl a legmódosabb néhány ezer fıs FIDESZ közeli elithez. Kerül amibe kerül alapon. Pintér 2010. szeptember 24-én nyilatkozta, hogy „az országban jelentısen vissza fog esni a vásárlóerı, szegényednek az emberek, egyre több olyan jelenség lesz, ami a rendvédelmi szervek nélkül nem lesz megoldható ...” „nyilvánvaló, hogy egyre több lesz a fegyveres rablástól kezdve minden más” (Népszabadság, szeptember 27.) Az eltelt 7 hónap tökéletesen igazolta a miniszter szavait – de akkor a választók nem figyeltek fel rá: néhány nap múlva, október 4-én a FIDESZ-t támogatták. Felkészült az MSZP a radikalizálódásra? Egyáltalán számol ezzel a kimenetellel? Van forgatókönyv ilyen esetekre? A szolidaritás elve, a szociálpolitikai intézkedésekre vonatkozó MSZP-s javaslatok – amikor egyáltalán vannak – nem alkotnak egy olyan rendszert, amely a felmerülı problémák orvosolásának lehetıségét körvonalaznák. A hiteles

fellépéshez

hiteles

személyekre

és

reális

alternatív

megoldások

felmutatására egyaránt szükség lenne. Egyik sincs meg. 2.

Várható, hogy a fiatalok – mindenekelıtt az internetes közösségekhez tartozók, az egyetemisták – politikai aktivitása felerısödik. Itt nem feltétlenül direkt politikai cselekvésre kell gondolni, hanem olyan virtuális akciókra – és esetleg azok nyomán valósakra is – amelyeknek viszont már közvetlen kihatása lehet a politikai

10

folyamatokra. (Lásd a Közel-kelet most alakuló társadalmi folyamatait, illetve a Wikileaks ügyet.) A fiatalság megközelítéséhez már ma is, de minden nappal egyre inkább, a világhálón át vezet az út. A pártnak erre nemcsak tartalmi, de mőszaki szempontból is felkészültnek kell lennie. Várható, hogy az egyetemek, fıiskolák (ezek között is fıként a humán karakterő karok, intézmények) hallgatói szembe fordulnak a hatalommal, s a szabadságjogok védelmében fognak fellépni. Ezt a folyamatot az MSZP maximum figyelemmel kísérheti (közvetlen beavatkozása ma még lassító hatású lenne). Kidolgozandó ugyanakkor, hogy az e körben jelentkezı ellenzékiséget az MSZP miként tudja figyelembe venni, felerısíteni. A felsıoktatási törvény vitái ehhez közvetlen fogódzót jelentenek: az MSZP frakció széleskörő kapcsolatrendszert építhet ki az egyetemi szféra minden szereplıjével a törvény elıkészítése során, illetve elfogadása után annak érvényesítéséhez kapcsolódóan. A fiatalok körében az eredményesség alfája és omegája, hogy az Internetes fórumokon, a Facebook lehetıségeit kínálva milyen teljesítményt képes felmutatni az MSZP, illetve a baloldallal szimpatizáló emberek. 3.

A FIDESZ értelmiségpolitikája, értsd: értelmiség-ellenessége mind erıteljesebben jut felszínre. A kormány populista – látszatteremtı (és önsorsrontó) – gazdaságpolitikája a közgazdász szakma visszautasítását váltja ki. Kornai János nagy nyilvánosságot kapott elemzése a FIDESZ gazdaságpolitikájáról (Számvetés, Népszabadság, 2011. január 6.) az ellenzék számára felkínálta, hogy ebben a témában egy széleskörő szakmai vita bontakozzon ki. Hogy e vita folyamányaként készüljön egy gazdaságpolitikai stratégia, amely a válságból való kilábalást úgy oldja meg, hogy egy versenyképesebb gazdaság jöjjön létre. Szembe lehetett volna állítani a FIDESZ válságot

prolongáló

(ürügyként

kezelı-),

a

fejlesztést

2-3

évvel

elodázó

gazdaságpolitikáját azzal a lehetséges megoldással, amelyet a környezı országok követnek, s amelyet az EU és az IMF is szorgalmazott, illetve szorgalmaz. Nem éltünk, élünk a lehetıséggel. Nehezen érthetı a hatalom közvetlen, brutális támadása a Heller Ágnes nevével fémjelzett filozófus társadalomra, amely a kormány nemzetközi megbélyegzésének folyamatát indította el. A kormány kutatáspolitikájának teljes hiánya, a K+F

11

források egy éve tartó befagyasztása, a programok lebénítása és a ráfordítások csökkentése, az ELI-vel kapcsolatos döntés megbocsáthatatlan halogatása, majd az elutasítás tálcán felkínálása Brüsszelnek az értelmiség krémjének ellenállását alapozza meg. Ebbe a vonulatba tartoznak az oktatáspolitika és a kultúrpolitika retrográd lépései, illetve továbbiak elıkészítése (pl.: a tankötelezettség 15 éves korhatárra való leszállítása-, a felsıoktatás anyagi ellehetetlenítése, a beiskolázási számok csökkentése, az ötvenes éveket idézı „kultúrharc”). Várhatóan felgyorsul a FIDESZ-hez kötıdı értelmiségi csoportosulások (Batthyány kör, FIDESZ-közeli közgazdászok) erkölcsi, intellektuális amortizációja, hiteltelenedése (nem az MSZP, hanem a FIDESZ vállalhatatlan politikája következtében). E folyamatban az MSZP ez ideig néma szemlélı maradt: cselekvését megbénította az a tudat és az az önbizalomhiány, melynek lényege, hogy a párt hiteltelen, fellépése kontra-produktív hatást válthat ki. Másfelıl a párt nem kezeli a tudomány- és innovációpolitikát jelentıségének megfelelıen, s ezzel a kormány visszaél. Nincs a pártnak jövıképe, értelmiségét (melynek véleményére kormányzása idején sem fordított különösebb figyelmet) nem mozgósítja. Gyurcsány – Orbán A miértek és hogyanok érzékeltetése során nem lehet figyelmen kívül hagyni a két karizmatikus vezetı: Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc párharcát. Ebben személyes érzelmek is fontos szerephez jutnak. Mindkét ember sértett, és mindkét ember elégtételt akar venni a másikon. Gyurcsány nem fogja soha megbocsátani, hogy az ország érdekében tett erıfeszítéseit Orbán ellenzékbıl megtorpedózta, s visszavonulásra késztette. Orbánon a 2006os országgyőlési választási kampányban Gyurcsánnyal vívott TV vitája ejtett mély sebeket, amikor vetélytársa nyilvánosan megalázta ıt, sokak szerint „feltörölte vele a padlót”. A bosszúvágy mellé most újabb sérelem társult: Orbán strasbourgi bemutatkozása az Európai Unió Parlamentje elıtt botrányos volt: szereplése méltatlan volt hazájához és viselt funkciójához. Sokak szerint kiderült: „nem való a klubba” – szemben Gyurcsánnyal, aki tekintélyt vívott ki magának ebben a világban. Súlyosbítja a helyzetet, hogy Orbán körül az EU-ban akkor fogy el a levegı, amikor az elnöki posztot kellene ellátnia, s reflektorfénybe

12

került. (Nem hívták meg a líbiai ügyet tárgyaló csúcsra Párizsba, a Keleti Partnerség csúcsértekezletet nem mi tartjuk, s már vannak jelei a további mellızésének is.) Politikáját ért kritikákat hazája elleni támadásként, jó hírünk csorbításaként igyekszik beállítani (bár ezzel önnön becsvágyát nem tudja becsapni). Megjegyzés: Orbán Viktornak annyiban igaza van, hogy ha az EU-ban az a vélemény szilárdul meg, hogy Magyarországnak bugris miniszterelnöke van – ez valóban rontja hazánk, a magyarok jó hírnevét. Végül is egy

demokratikusan

megválasztott,

kétharmaddal

kormányzó politikusról van szó (amit Strasbourgban az EU Parlament ülésén többször érvként hangoztatott is!!). Ez a tény felveti nem csak a választásra jogosultak 34,7%ának a felelısségét, hanem azokét is, akik nem mentek el szavazni 2010-ben! Nemzeti becsvágyunk alapjairól van szó, amit nagyjainktól örököltünk! Gyurcsány – úgy tőnik – face to face akar megmérkızni Orbánnal. Orbán 2002 és 2006 között be sem tette a lábát a Parlament üléstermébe, majd 2006 és 2010 között Navracsics és Semjén mögé bújva, illetve a frakció kollektív kivonulásaival ezt el tudta kerülni. A jövıben elegánsabb megoldás lehet, ha a Parlament „fölé” helyezi magát, s mint államelnök nem lehet Gyurcsány vitapartnere. Számításba jön egy brutális megoldás: Gyurcsány bőnvád alá helyezése koholt vádakkal. Gyurcsány demokrata, hatalmi ambícióit az ország érdekeinek mindig alá tudta rendelni (2006-ban bizalmi szavazást kért maga ellen, a miniszterelnöki, a pártelnöki posztból önként távozott). Program alkotásban hiperaktív (aminek árát a végrehajtás során kellett megfizetni), az erı demonstrálása, s különösen annak alkalmazásakor lebénul (lásd: TV székház ostroma). Sokak szerint alkalmatlan miniszterelnöki poszt betöltésére.

13

Orbán autokrata, személye esetén az ország érdekeinek képviselete fel sem vethetı: felfogásában ı maga az ország érdekeinek megtestesítıje. Despotikus szemlélete miatt választási vereségeit soha nem tudta feldolgozni. Megjegyzés: Személyiségérıl sok mindent elárul a mellékelt, 2006. október 3-i fotó. A kép a FIDESZ Elnökség ülését követıen készült, amelyen úgy döntöttek, hogy október 23. örömünnep lesz. (A képen Orbán Viktor kezében Robert D. Hare „Kímélet nélkül” c. könyve. Alcím: „A köztünk élı pszichopaták sokkoló világa”, Népszabadság, 2006 október 4.) Orbán arcáról leolvasható a terv és a késıbbi valóság: a szégyen napjává tették az 56-os forradalom ötvenedik évfordulóját. A FIDESZ által felheccelt csıcselék miatt ötven ország vezetıi kordon mögött „ünnepeltek” az üres Kossuth téren. Az Intellektus és az Erı harca bizonytalanná teszi úgy az MSZP-, mint az ország jövıjét. II.

Távlatosabb kérdések

Az Orbán kormány színre lépése és az abszolút hatalom birtokolása (bitorlása, a szavazásra jogosultak 34,7%-ának támogatásával) felveti a 18. sz. végén, a 19. sz. elején strukturálódott képviseleti demokrácia gyengeségét – elavulásának jeleit (Izland jelenleg a politikusok kizárásával készít Alkotmányt!). Felmerül, hogy a 21. században a képviseleti demokrácia érdemi fejlesztése válik idıszerővé, illetve, ha maga a rendszer is túlhaladottá válik – akkor viszont egy új, a részvételi demokrácia1 intézményrendszere kidolgozásának idıszaka köszönt ránk. Az MSZP elsı lehetne az Európai Unióban, amely ezt a gondolatot felveti. A felvetést egyébként nem minden alap nélkül lehetne az EU-ban vizsgálat tárgyává tenni. Az EU politikai intézményei ugyanis folyamatos engedményeket tesznek az ún. „részvételi demokrácia” irányába. Érteni és elemezni kell különösen

1 A részvételi demokrácia idıszerőségét dr. Tóth János, az IPE elnöke vetette fel a vitairat kidolgozásának menetében. 14

-

az EU-ban „Alkotmány”-ként funkcionáló Lisszaboni Szerzıdés „állampolgári kezdeményezés” jogintézményének az indokait és jelentıségét (az EU parlamenti napirend elıadója Gurmai Zita MSZP képviselı volt!),

-

az EU Bizottság által tömegesen folytatott különbözı „konzultáció”-kat, amelyek ténylegesen nyitottak minden (zömmel Internet hozzáféréssel rendelkezı) érdeklıdı számára, és amelyet a mai magyar igazgatás is kötelezıen, napi, tagállami szinten végrehajt,

-

a különbözı szakmai és civil szervezetek jogalkotásban, jogalkalmazásban és igazgatási cselekmények területén egyre növekvı helyi, regionális, országos és uniós befolyását.

Mindez a szubszidiaritás elvének érvényesítését jelenti a gyakorlatban, amely az EU mőködésének egyik meghatározó alapelve. Megjegyzés: A szubszidiaritás elvét XIII. Leo pápa egy 1891-ben,

a

francia

forradalom

100.

évfordulója

alkalmából kiadott enciklikában fogalmazta meg (közelebb kell vinni a hitéletet a polgárhoz). Ennek jelentıségét kifejezi,

hogy

a

40.

évfordulón

XI.

Pius

pápa

felelevenítette és kifejtette ezt a gondolatot (a fasizmus térhódítása idején): „Egy magasabb szintő szervezıdés sohasem sajátíthat ki olyan funkciókat, amelyeket kielégítıen

tud

ellátni

egy

alacsonyabb

szintő

szervezıdés is.” Sıt: „támogatni kell az alacsonyabb szintő szervezıdést abban, hogy funkcióit, feladatait minél szélesebb körően is, autonóm módon tudja ellátni, illetve végezni” (XI. Pius, Quadragesimo anno” enciklika, 1931). A 100. évfordulón, 1991-ben II. János Pál is és fontosnak tartotta a szubszidiaritás elvének kinyilvánítását (a szovjet birodalom összeomlása idején). Az autokratikus rendszer számára a szubszidiaritás rendszeridegen. Az államigazgatás, a központi és EU-s források felhasználása központi intenciók és merev szabályok szerint

15

történik. A helyi döntéshozó testületek vagy megszőnnek, vagy végrehajtó funkciót kapnak. A jövıben a politikai feszültségek egyik fontos eleme várhatóan a központi hatalom túlterjeszkedése, illetve a helyi vezetés alávetettségének konfliktusából fog kisarjadni. Feltételezhetı, hogy az autokratikus rendszer alapjait nem utolsó sorban ezek a helyi (jórészt a FIDESZ-en belüli) konfliktusok fogják kikezdeni. Magyarországon az MSZP az egyetlen olyan parlamenti párt, amelyben még jelentıs részben megvan és aktív az a tagsági kör, amely a jobb jövı reményében hosszú éveken át elıkészített majd végrehajtott egy társadalmi-politikai-gazdasági rendszerváltást. Ez a tapasztalat, politikai tudás felbecsülhetetlen – de most már gyorsan múlandó! – stratégiailag gyümölcsöztethetı érték. (Más oldalról: a diktatúra építése rohamtempóban történik.) A

képviseleti

demokrácia

ma

használatos

intézményrendszerének

szükségességét

(indokoltságát) megkérdıjelezik a következı tények: -

a választásra jogosultak körében gyakorlatilag megszőnt az analfabetizmus,

-

a döntésre elıterjesztett dokumentumok alacsony költséggel már ma is hozzáférhetıek vagy lényeges probléma nélkül hozzáférhetıvé tehetıek a választópolgárok számára az Interneten,

-

a döntéshozatalhoz elektronikus személyazonosítás és a biztonságos on-line kapcsolatok rendelkezésre állása miatt az Internetes szavazásnak gyakorlati akadálya nincs, és

-

az EU és hazánk szociális és munkaügyi rendelkezéseinek köszönhetıen a választásra jogosultak rendelkeznek elegendı idıvel ahhoz, hogy megismerhessék a szabályozási tervezeteket.

A fenti gondolatokat elméleti alapossággal és tudományos igényességgel kellene elemezni, illetve levonni azok konzekvenciáit. Végig kell gondolni és új értelemmel, új tartalommal megtölteni a jogszabály-elıkészítés, a döntéshozatal és a végrehajtás, valamint az igazságszolgáltatás intézményeit, módszereit. Meglátásom szerint ezeknek a munkáknak ideális terepe lehet az éppen ellenzékben levı és magát újra definiálni szándékozó MSZP.

16

A közvetlen „részvételi demokrácia” intézményének – mint lehetıségnek – a felvetése igen kedvezı képet alakítana ki, mert az MSZP a modern párt jellemzıit tudná felmutatni, vonzóbb lenne, s a következı választás elıkészítésében számottevı elınyre tenne szert az avítt társadalmi felfogást képviselı és kikényszerítı, a félelemre építı FIDESZ-el szemben. III. BUDAPEST Budapesten a párt helyzete a fentiektıl lényegében nem tér el. A különbség abból fakad, hogy nagyobb az Internet lefedettség és ingyenes WiFi hozzáférés, a fıváros ifjúsága és értelmisége (mint azt történelmünk során tapasztaltuk) a társadalmi, gazdasági kérdéseket hamarább, és kiélezettebb formában fogja felvetni, s az MSZP készületlensége hamarább (és markáns módon) fog nyilvánvalóvá válni. Figyelmet érdemel az idei március 15-i ünnepség, ahol a Facebookon szervezıdı tüntetés több embert mozgatott meg, mint az állam, az MSZP és a többi párt együttvéve. Ez a siker mozgalommá, idıvel párttá szervezıdést indíthat el. Az MSZP elemi érdeke, hogy e mozgalommal szoros partneri kapcsolatot építsen ki, hiszen lényegében azonos, hasonló értékeket képvisel mindkét szervezet. Lehet, hogy övék a jövı? Mindezt figyelembe véve a fıváros számára a jelenleg folyamatban levı szervezeti ügyek lezárása, a társadalmi bázis kiszélesítése és az Internetes nyilvánosság megteremtése a legsürgetıbb feladat. Fontos az utcai jelenlét, az adatbázis építésében történt lemaradás felszámolása, de mindjobban az Internetes hálózatépítésre kell az erıforrásokat koncentrálni. A fıváros lakosságának hangulatát feltehetıen számottevıen befolyásolják majd az új vezetés egyrészt távlatvesztést tükrözı-, a kihívásokat kerülı-, másrészt délibábos döntései és nyilatkozatai, az EU-n belüli fejlesztési ambíciók visszaesése, a fıváros alárendelt, a kormánynak kiszolgáltatott helyzete, a város mőködtetésének anomáliái, a fıvárosi és kerületi érdekek FIDESZ-en belüli konfliktusai. Fontos lenne az elmúlt évek fıvárosi fejlesztéseinek (hidak, belváros, infrastruktúra, stb.), a pezsgı kulturális élet erıteljes bemutatása, hogy szembeötlı legyen a város eddigi fejlıdése és a bekövetkezı leépülés szakaszai közötti különbség. Másfelıl nyilvánossá kell tenni, hogy milyen abszurd fejlesztések kezdıdnek a

17

Regnum Mariánum visszaépítése, a szekularizáció fokozatos felszámolása jegyében (a Budai Várpalota Kormányzói Szárnyának visszaalakítása – az Országos Széchenyi Könyvtár kitelepítésével), a tulajdonosi viszonyok átrendezıdése, (belvárosi kormányzati épületek piacra dobása, stb.) terén. Mindez azonban csak akkor kamatoztatható politikailag, ha a város MSZP vezetése rendelkezik egy (általa már korábban megalapozott) fejlesztési programmal, amely Budapest nemzetközi tekintélyének emelését, stratégiai szerepének hangsúlyozását, csatlakozását az EU nagyvárosi (Róma, Nápoly, München, Hamburg, stb.) programjához, a Duna Stratégiában meghatározó pozíció elérését, a fıváros gazdaságának az innováción alapuló dinamizálását alapozza meg és tőzi célul. Amely szembenéz a hajléktalan problémával, a tömeges mértéket öltı fagyhalálozással, a fıvárosi szegénység alapkérdéseivel. Nem szervezeti kérdésként kezeli a civil szervezetekkel való kapcsolatot, hanem a város életével összefüggı vitafórumok révén, a közös célok érdekében történı összefogásként, kvázi polgárjogi mozgalomként. Fontos lenne tehát egy olyan szakmai munka indítása, amely a fıváros stratégiai céljait és feladatait körvonalazza, illetve egy ilyen jellegő politikai döntést megalapoz. Ennek során mód nyílna az értelmiség hiteles és nemzetközileg is ismert szakértıit megszólítani, észrevételeiket, javaslataikat beépíteni a programokba, s megnyerni ıket egy valóban európai értékeket felmutató fejlesztéspolitika valóra váltásához. Összességében: A párt ne a sebeit nyalogassa, hanem az ország, s fıleg a szegénység dolgával foglalkozzon. Tudomásul kell venni, hogy az eddig szerzett tapasztalatok nem elégségesek ahhoz, hogy a XXI. század kihívásainak a párt meg tudjon felelni. Nyitottságra, új gondolatokra, módszerekre van szükség. Mindenkihez el kell jutni – s ehhez az infokommunikációs technológia visz majd egyre közelebb.

18

Megújulásra van szükség – de nem ennek kinyilatkoztatására. Új arcok, új szellem kell. A pártnak minden szinten mindent el kell követnie annak érdekében, hogy a közvéleményben tudatosuljon a FIDESZ valódi szándéka. Hogy legyen világos mindenki elıtt: a FIDESZ döntései miként illeszkednek a hatalom önös célokat szolgáló törekvéseibe, hogy azok milyen morális tartalom hordozói. Emellett minden döntésnél (illetve annak elmaradásánál) az ország lakóinak érzékelniük kell: mi a döntés alternatívája, amit az ország érdekében szükséges lenne megtenni, illetve mi a következménye annak, ha a kormányzat nem, vagy csak késve lép. Az államigazgatás szétverése nagy károkat okozott eddig – s fog még okozni a jövıben. Az indoklás nélkül kirúgott szakembereknek azonban van igényük arra, hogy tudásukkal szolgálják az országot. Éljen ezzel a párt. Jöjjenek létre azok a virtuális – vagy valós – fórumok (nem feltétlenül a párton belül), amelyek vitára adnak lehetıséget egy egyszólamú közéletben. Harcoljon a párt az autonóm civil szervezetek törekvéseiért – tartozzanak azok akár az éremgyőjtés, vagy a helytörténeti érdeklıdés témaköréhez. Az autonómia, a szabad döntések, az értékalapú viták a diktatórikus világban erıs eszközök, mert az új hatalom ennek ellenkezıjébıl, a diktátumokból építkezik. Fontos, de nem elég a várhatóan elfogadásra kerülı egypárti alaptörvényt illegitimmé nyilvánítani. Alkotmányozó (népi?) nemzetgyőlés összehívását kellene kezdeményezni – valamennyi ellenzéki párt és mozgalom összefogásával. Egy ilyen akció, amennyiben ezt elfogadja és támogatja a társadalom: a „fülkeforradalommal” „legitimált” alaptörvényt a múlt sajnálatos emlékévé teheti, s egy valóban demokratikus folyamat eredményeként kapna a Magyar Köztársaság új alkotmányt. Egy ilyen akcióra az MSZP olyan programot építhetne fel, amely a jövırıl szólna, s a szabadságot, európaiságot fejezné ki. Nyitást a társadalom minden rétege felé. Megújulást. És végül: ez az akció az országban minıségileg új helyzetet, új morált teremthetne. Churchill II. világháborús memoárjára gondolok, ahol rögzíti az általa követett morált. Ezt ma is érdemes felidézni: háborúban: elszántság; vereségben: dac; gyızelemben: nagylelkőség; békében: jóakarat. A FIDESZ itthon mindig elszánt, az EU-ban pedig dacos.

19

Az MSZP-nek – és szövetségeseinek – gyıznie kell, hogy végre megjelenjen a nagylelkőség és a jóakarat a hétköznapok moráljaként. Nagy szükség lenne rá.

Rakusz Lajos Budapest, 2011. április 12.

20

Mottó: „Orbán úr … Ön kiemelkedı harcosa volt a diktatúrának, ám most Ön a diktátor.” Daniel Cohn-Bendit, EU Parlament, Strasbourg, 2011. július 5. „Megvan a reális lehetısége annak, hogy a magyar politika következı tizenöt-húsz évét ne a duális erıtér határozza meg ...” Orbán Viktor, Kötcse, 2009.

QUO VADIS ? 2 (2011. július) Az Orbán kormány egy éves mőködése nyilvánvalóvá tette, hogy a miniszterelnök diktatúrát rendez be – hosszú távra szólóan. Sajnálatos, hogy ez a tény nemzetközileg hamarább tudatosul, mint itthon. Az Orbán kormányt nemzetközi megítélésének romlása azonban nem gátolja abban, hogy itthon a stabil többség birtokában mind jobban körül bástyázza a már elfogadott, a diktatúra alapvetését szolgáló alaptörvényt. 2011 nyarán sajátos helyzet van. Az érvényben levı alkotmány még a demokratikus mőködést hivatott szolgálni. Az alapvetı jogok azonban megkerülhetıvé váltak a bábként mőködı kétharmados országgyőlési többség révén. A diktatúra szempontjából problematikus törvénycikkelyeket kiemelték az alkotmányból. Az Alkotmánybíróságot megfosztották attól a képességétıl, hogy érdemben védje meg az érvényes alkotmányt, a végrehajtó hatalommal szemben ellensúlyként (olykor fékként) mőködjön. A bíróságot a 62 éves nyugdíjkorhatár alaptörvénybe emelésével egyszerően „lefejezik” – esélyt adva, hogy a kormány emberei vegyék át több poszton a bírósági hatalmi ág vezetését, s így e szférában is érvényesüljön a kormány akarata. Mivel a bírók autonóm döntést hoznak, minden bíró kormány iránti lojalitása hatalmi eszközökkel nem megoldható – fontos ügyekben az ügyészség kezébe adják a bíróválasztás jogát. (Az ügyészségnél ilyen probléma nincs, mivel az erısen hierarchizált szervezetnél elég volt a vezetı posztokat birtokba vennie a FIDESZ-nek. Ez már a Gyurcsány kormány idején gyakorlatilag lezajlott!) Egy év alatt gyakorlatilag megtörtént a társadalom totális alávetése a végrehajtó hatalomnak. 1

Az ország csapdahelyzetbe került. Mit lehet tenni? A még érvényes Alkotmány eredetileg a demokrácia keretét, alapját fogalmazta meg, de jogsértés nélkül a demokratikus mőködés feltételei már nem állíthatóak vissza. A jogállam a napirenden levı sarkalatos törvények elfogadásával megszőnik, a jogrendszer a diktatúra konzisztens rendszereként fog mőködni, mint például Horthy idején. 2011-ben a rendszer még nem konzisztens, ezért az alkotmány mint hivatkozási bázis alkalmas a demokráciát igénylı törekvések alátámasztására. Ezzel a ma még meglevı lehetıségekkel élni kellene. Súlyos gond (s ez az ellenzék hibája), hogy a választópolgárok nem látják a kétharmados („sarkalatos”) törvényekben rejlı veszélyeket, és – még kevésbé – a lehetséges megoldásokat . Sajnálatos, hogy a pártok (részben a politika hiteltelenné válása miatt) képtelenek ellátni a demokráciában kötelezı minimumot: programot (programokat) kínálni választóiknak, felhívni a figyelmet a hatalom sötét céljaira, embertelen módszereire, és a várható következményekre. Arra, hogy a társadalmi ellentétek kiélezıdnek, az elszegényedés, a középréteg lecsúszása, a mindent átható félelem és bizonytalanság a kilátástalanságot oly mértékben fokozza, hogy számolni kell társadalmi robbanással is. Az eligazodásra való képességünk hiányához társul önbecsülésünk romlása, a nemzetközi elszigetelıdés, a perifériára sodródás, melyek összességükben évtizedekkel vethetik vissza az országot, polgárainak életminıségét. Ebben a helyzetben megnı az értelmiség, a civil szféra, az autonóm gondolkodók és az egyházak felelıssége. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ahogyan a hatalom igyekszik ezeket a társadalmi szférákat hatalmába keríteni – vagy ellehetetleníteni. Találunk erre is-arra is példát. Sokat mond a katolikus egyházzal kötött szövetség (a vallásszabadság korlátozása, egyházi iskolák preferálása, a szekularizáció feladása), a kollaborálók kitüntetı elismerése, egyes civil szervezetek privilegizálása, – vagy a filozófusok megtámadása, a politikai tisztogatás az államhatalom berkeiben, a média világában, a szakszervezetek megfélemlítése, a több évtizedes autonóm mőködéső struktúrák szervezeti átalakításai mondvacsinált „hatékonysági” indokokkal (hogy azután bizalmi emberek uralják az új szervezıdéseket).

2

Megjegyzés: A 70.000 civil szervezet a GDP több mint 2%-át állítja elı. Támogatásukra a kormányzat a GDP 0,3 ezrelékét(!!!) ~ 9 Mrd Ft-ot fordít. A Nemzeti Civil Alapprogram demokratikusan megválasztott kollégiumai ebbıl 2,7 Mrd Ft-al rendelkeznek, s 10.000 pályázó között osztották el ezt a pénzt. A kormányzati szervek ugyanakkor 6,5 Mrd Ft (Júdás pénzt) osztottak szét 2011ben mindössze 200 civil szervezet között. Az utóbbi idıszakban megindult egy közös gondolkodás arról, hogy miként lehetne kitörni ebbıl a helyzetbıl. A legmarkánsabb szcenáriók: 1.

A következı választásokon gyıztes pártok népszavazást írnak ki, s azzal, hogy a népfelség felülírja a kétharmadot, az Országgyőlés feles többséggel fogadja el az új Alkotmányt. (Ehhez figyelmen kívül kell hagyni a FIDESZ-közeli Alkotmánybíróság, az Országos Választási Bizottság feltehetıen negatív állásfoglalását.) Ez a gondolat Eörsi Mátyás nevéhez kapcsolódik. (Magyar Narancs, 2011. április 28.)

2.

A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány képviselıi (Szigetvári Viktor, Tordai Csaba)

azt

vallják,

hogy

„Magyarország

akkor

fog

politikai

értelemben

konszolidálódni, ha készek vagyunk arra, hogy közösen fogadjunk el egymásból valamit.” Prioritás „a jogállami mőködés és kormányzóképesség, s pragmatikusan el kell néznünk azon szimbolikus kérdések köre fölött, amelyek egyik, vagy másik politikai oldal számára identitás képzıek.” (Élet és Irodalom, 2011, július 1.) 3.

Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet szerint „Nem úgynevezett nagykoalícióra van szükség. A megegyezésnek az alkotmányra kell korlátozódnia, a jogállami korrekciónak a politikában egyébként szemben álló felek megegyezéseként kell létrejönnie, de ennek egyenrangú

felek

alkujából,

nem

pedig valamelyik

(vagy az

megalkuvásából kell megszületnie.” (Élet és Irodalom, 2011. június 17.)

3

összes) fél

A kiút keresése nap-mint nap hoz egy új gondolatot, vélt (valós?) megoldási lehetıséget. Ilyen a négy hónapra összeálló ellenzék a kétharmad megszerzésével hoz létre új Országgyőlést – hogy aztán négy saroktörvény megsemmisítése után feloszlatva az Országgyőlést a demokrácia játékszabályai szerint történjék új országgyőlési választás. (Karácsony Gergely, LMP, Népszabadság, 2011. július 12.) Ide tartozik a totális bojkott gondolata: legyen egyértelmő az EU-ban: nálunk megszőnt a demokrácia. (Nyitott kérdés: az EU-tól mit várunk?) (Révész Sándor, Népszabadság, 2011, július 13.) Feltételezhetı, hogy a jövıben a jogállamiság helyreállítására még számos javaslat születik. A magam részérıl úgy látom, hogy a jelenlegi hatalom természetével kapcsolatban nem lehetnek illúzióink. Orbán Viktor a hatalom dolgában 15-20 évben (egyes kérdésekben 40 évben) gondolkodik. Nem azért szállt szembe az EU-val, hogy nála erıtlenebb pártokat egyenrangúnak elfogadva feladja megvédhetı pozícióit. Hozzám Eörsi Mátyás „népfelség” megközelítése áll közel. Úgy vélem azonban, hogy kicsi a valószínősége annak, hogy a következı országgyőlési választásokra 2014-ig várni kelljen. Reálisnak azt tartom, hogy a rezsim teljes jogi rendszerének kiépítése, azaz valamennyi sarkalatos törvény elfogadása után Orbán Viktor számára a parlamenti kétharmad elveszti jelentıségét. Az ı emberei vannak minden kulcspozícióban, minden fontos törvény saját törekvéseit szolgálja, s azokat csak kétharmaddal lehetne módosítani. Nem is érdeke, hogy egy politikai tömb (akár a sajátja is) esélyt lásson a fennálló rend módosítására (akár: az ı megpuccsolására, ha a helyzet úgy hozza, hogy Orbánnal a megszerzett nagyon értékes pozíciók veszélybe kerülnek). A legracionálisabb megoldásnak az tőnik, ha 2012-ben, a diktatórikus jogrendszer kiépítésének befejezéseként Orbán elfoglalja a megerısített államelnöki hivatalt. Ezt a lépést

csaknem

mindenki

kedvezıen

ítélné

meg.

Nemcsak

Schmitt

Pál

kínos

közszerepléseinek befejezıdése okán, hanem a kemény miniszterelnöki hatalmi pozíció gyengülését is remélve. Innen kezdve elég a kulcspontokat ellenıriznie ahhoz, hogy az ország (nem feltétlenül a FIDESZ) az ı akarata szerint mőködjön – mint annak idején Horthy Miklós alatt.

4

A 2012-es választások mellett szól az is, hogy az ellenzéki pártok erre az idıre kevésbé tudnak megerısödni, mint 2014-re. Az MSZP a 2010-es katasztrofális választási vereség után stabilizálta helyzetét, sıt javította pozícióját. Mára egyértelmően a legerısebb ellenzéki párt. A kétharmados FIDESZ-KDNP többségő parlamentben legnagyobb nyomás az MSZP frakcióra nehezedik, minden oldalról elszigetelıdéssel kell nap-mint nap szembenéznie. Mesterházy Attila elnök vezetésével az elnökség, a párt vezetése mind a demokrácia, mind a társadalom szegény rétegei elleni támadásokra – többnyire – jól reagált. Mindemellett a párt maradt a „régi nyomvonalon”, modernizálásra nem került sor. Ezt a gyenge pontot használja ki a Demokrata Platform, mely Gyurcsány Ferenc vezetésével a párt megújítását tőzte célul. A Platform maga akarja a változtatást megvalósítani, mintha övé lenne ezért a felelısség. Ez a felfogás alig leplezett harcot indított a párton belül a vezetıszerep gyakorlásáért. Az e témában kibontakozott vita, a pártszavazás, ennek eltérı értelmezései végül – paradox módon – éppen a párt megújítását, a tömegek közötti politizálást szorítja háttérbe. Mindennek eredménye, hogy az MSZP – fıként a belsı harcok miatt – lehetıségei alatt teljesít. A parlamenti frakcióban a közvélemény szemében nagyrészt hiteltelen, a politikai harcokban megkopott képviselık ülnek. A párt semmit sem tesz azért, hogy egy-egy képviselı eddigi munkáját elismerve, egzisztenciális problémáikon segítve, emelt fıvel távozzon a Parlamentbıl. Pedig új helyzetet jelentene, ha közülük 10-12 hónap alatt 25-30 képviselı átadná a helyét a napi politikai munkában kitőnt, kevéssé ismert, de lokálisan jelentıs hitelességi kapacitással bíró ambiciózus fiatalnak. A párt mostani hitelességi deficitje párosul a pártfinanszírozással összefüggı labilis személyi függésekkel, összefonódásokkal – olykor félelemmel. A FIDESZ képes ezt a folyamatot az MSZP vezetık kriminalizálásával befolyásolni. Mindez összességében oda vezet, hogy a párt kerüli az éles politikai harcot (e téren csak egyéni akciók vannak), kezdeményezı készsége gyenge, a politikai, stratégiai gondolkodás háttérbe szorul, szervezeti kérdések paravánja mögé bújva a belsı pozicionális küzdelmekre szorítkozik. Ebbıl a helyzetbıl és a jelenlegi gyakorlat szerint politikailag ütıképes, nagy tömegeket megszólítani képes pártot csak a 2014-es választásokra lehet kialakítani. Ezt nyilván a FIDESZ is tudja, s nem valószínő, hogy az alapos felkészüléshez kellı idıt hagy.

5

A 2012-es választások mellett szól továbbá az is, hogy az EU elnökséget követıen megnı a FIDESZ lehetısége a szélsıjobb választóinak megszólítására, a határon túli magyarok bevonásával pedig mérsékelni tudja a szociális ügyek miatt elpártolók okozta veszteséget. Ma még úgy tőnik, hogy 2012-ben a FIDESZ-nek marad esélye arra, hogy kormányt alakítson, s ezzel a jelenlegi helyzethez képest további két évet nyerjen politikájának, hatalmának megszilárdításához. Számolni lehet ugyanis azzal, hogy az ország gazdasági problémái 2013-2014 körül csúcsosodnak, s ezt elkerülve 2016-ban jobb kilátásokkal készülhet a párt a választásokra, mint 2014-ben. Az MSZP-nek mielıbb túl kell jutnia a belsı hatalmi küzdelmeken. Úgy tőnik, a pártszavazás semmit sem oldott meg: a Demokrata Platform önállósodása felgyorsult, s elıbbutóbb napirendre kerül vagy a párton belüli hatalomátvétel – vagy a szakítás. A hatalomátvétel nem reális, illetve súlyos következményekkel járna, mert Gyurcsány (jóllehet a párt egyetlen karizmatikus személyisége, akitıl retteg Orbán Viktor) a párton belül is megosztó személyiség, s különösen alkalmatlan a FIDESZ elleni széleskörő (pártokon túlnyúló) nemzeti egység megteremtésére. Ennek lehetısége akkor lenne meg, ha 2006-ban, vagy 2007-ben visszavonult volna, távozott volna a politikai erıtérbıl (a párt szervezeti szabályzata szerinti eljárás-rendben). Ez most is lehetséges, – ha ki tudja várni, hogy majd 2020 körül lesz módja részt venni országos ügyek vitelébıl. Ami a pártszakadást illeti: figyelembe kell venni, hogy a párton belüli vita kezd elmérgesedni, olykor a győlölködés elemei is megjelennek. Addig kellene a különválást kulturált módon elıkészíteni és lebonyolítani, amíg a létrejövı új pártok partneri kapcsolatokra képesek lehetnek, s nem két győlölködı párt tenné a FIDESZ életét könnyővé, alternatíva nélkülivé. A pártnak sürgıs feladata, hogy 2012-re felkészüljön egy sorsdöntı országgyőlési választásra. Az MSZP jelenleg óriási hátrányban van a FIDESZ-el szemben az adatbázis terén: a kormány nemzeti konzultációja révén, a vonalkódos válaszok alapján – amennyiben úgy döntenek – egyes választópolgároknak akár az egyéni politikai profilját is meg tudják rajzolni. Az országgyőlési választásoknak az ajánlócédulák számának növelése, az összegyőjtésükre adott idı szőkítése, a FIDESZ ebbıl származó elınye meghatározó lehet.

6

(Az adatvédelmi ombudsman állásfoglalását követı politikai kampány ezt a vélelmezést megerısíti!) Igazi próbatételt (és meglepetést?) okozna a politikai elit számára a 2012-es országgyőlési választások. Az MSZP számára megkerülhetetlen, hogy szervezetei révén eljusson a politikailag forró területekre, megértse az indulatok okait és segítıje legyen a kibontakozásnak. Helyi megbeszélések, összejövetelek sokasága kell ahhoz, hogy a választópolgár reális képet kapjon a szociális kérdéseken túl a kormány természetérıl, a várható fejleményekrıl – és az MSZP által javasolt alternatíváról. És a politikai baloldalon feltőnjenek azok a jelöltek, azok az erık, amelyek a XXI. századot sajátjukként élik meg, s akik számára nem kérdés a tudásalapú társadalom, az informatika, az innováció, az oktatás, a tolerancia, az állam és egyház szétválasztása (ismét), a fenntartható fejlıdés, a környezetvédelem, a zöldgazdaság, stb., stb. Az EU elvi alapvetéseinek, követelményeinek képviselete, illetve érvényesítése. Azok, akik valóban modern társadalmat akarunk. A fentiekben vázolt forgatókönyvet döntı módon átrajzolhatják a választópolgárok elégedetlenségén felerısödı radikális megmozdulások. A politika arroganciája, a médiából sugárzó gıg, a mindinkább nyilvánvaló, a kézzel fogható valóságot is megkérdıjelezni kész hazugságözön hatása a lakosságban kiszámíthatatlan folyamatokat gerjeszthet. A konténerlágerbe kényszerített, elesett, az életéért küzdı, megalázott tömegek számára mindez gyúlékonyabb lehet, mint az öszödi beszédre épülı hisztériakeltés volt. Nem lenne helyes, ha a számításból kimaradna a jövıbeni kilátásokat elvesztett, emberi méltóságuktól megfosztott emberek sorsuk elleni lázadása az ország különbözı térségeiben. A szlovákok ezt – az éhséglázadást – annak idején kezelni tudták. Kérdés, hogy a most kiépülı diktatórikus rendszer mennyire lesz képes rugalmas reagálásra? További kérdés, hogy a pártok ebben a helyzetben mit tudnak (s akarnak) tenni? A társadalmi robbanás lefutása és kimenetele aligha prognosztizálható. De ez az a forgatókönyv, amely alkalmas az ország tönkretételére, (s nem mellékesen a jelenlegi politikai elit eltávolítására).

7

Számolni kell a jobboldal megerısödésével. Ennek elébe kellene menni igen kemény eszközökkel – illetve valós megoldásokat kínáló programokkal a gettósodó térségekben. (Egyikre sem készülünk, jóllehet az utóbbira számos kidolgozott modell létezik.) Hogyan lehet kitörni a mind kilátástalanabb helyzetbıl? Nem az erıszak útján. A lázadás, a lázítás sehova sem vezet. (Egyre többen ennek az ellenkezıjét vallják.) Mindenkivel tudatni kell: miért romlik az életszínvonala, a közérzete, miért lesznek egyre sötétebbek a jövıbeni kilátásai. Fel kell tárni: a FIDESZ-KDNP kormány által egy év alatt elvett mintegy 5.000 Mrd Ft-nak semmi köze a bajnai kormány által kezelt válsághoz, de a válságból való kilábaláshoz sem. De akkor hova megy ez a hatalmas összeg, kiknek gyarapítja a vagyonát? Választ igényel az is, hogy miért kell nekünk az EU perifériájára kerülnünk? Ki kell dolgozni azt a forgatókönyvet, ami a társadalmi mozgalmak radikalizálódása, heves összetőzések esetén az ország érdekeinek megfelelı irányba tereli az eseményeket. (Nem lenne szabad követni a FIDESZ 2006-ban tapasztalt uszító, a csıcseléket fellázító gyakorlatát.) Az MSZP-nek olyan programot kellene kidolgoznia, amely az ország legégetıbb problémáit a közember szemszögébıl teszi megítélhetıvé, s az mozgósító erıvel is bír. Egy ilyen program néhány elemére teszek javaslatot a függelékben („Gondolatok”). Tudatosítani kell az emberekben, hogy a szabadság – érték. Hogy a jelenlegi rezsim azt veszi el tılünk, amiért ıseink mindig harcoltak, s amiért becsül bennünket a világ. Az ország még hitelesnek is látszó gondolkodóinak konszenzusra kellene jutnia a szabadság, a demokrácia alapvetı kérdéseiben. Közmegegyezésre kellene jutni abban, hogy az a jogrendszer amit a FIDESZ-KDNP kormány a joggal visszaélve kiépített és még épít a sarkalatos törvényekkel: ellentétes az itt élı emberek érdekeivel, s a haza elárulását testesíti meg.

8

Nem biztos, hogy van a helyzetre kifogástalan, minden jogszabályi kritériumnak megfelelı (steril) megoldás. Ha lenne, az az orbáni jogrendszer hibája lenne (amit gyorsan korrigálna) – s erre építeni nem lenne reális. Ugyanakkor európai létünkbıl (is) fakadóan kötelességünk megtalálni azt az utat, ami elvezet ahhoz, hogy minden ember szabadnak, biztonságban élınek érezze magát. Hogy hazánkban ne a hatalom uralja a törvényeket, hanem a törvény a hatalmat. És esélye legyen mindenkinek arra, hogy életminıségét javítani tudja. A FIDESZ fülkeforradalmat sulykolt és sulykol, hogy legitimálja az alkotmányozást. Nekünk most mozgalmat kellene indítanunk, ami elvezethet egy valóban legális alkotmányozó testület felállításához. Példa a rendszerváltást vezénylı kerekasztal lehet. De lehet a neve népi alkotmányozó nemzetgyőlés is. Meg kell szólítani mindenkit, aki úgy látja, hogy az ország nincs jó kezekben, rossz irányba megyünk. Mindenkit, akinek fontos a szabadság és elege van a hatalmaskodásból, a hozzá nem értésbıl, az arroganciából, a kiszolgáltatottságból. Nincs sok idınk. Ebben az évben még olyan alkotmányunk van, ami hivatkozási alap lehet a demokratikus törekvésekhez, a szabadságjogok érvényesítésének igényléséhez. A diktatúra, a „centrális erıtér” elvetéséhez. Ha tétlenkedünk, egy év múlva nem ez lesz a helyzet. Erdı Péter fogja megmondani: ki kedves az Úrnak. Félre kell tenni a személyi és pártérdekeket – az ország sorsa mindennél fontosabb. Akik ezt nem tudják megtenni – álljanak félre, s adjanak teret azoknak, akik képesek erre.

Rakusz Lajos Budapest, 2011. július 15.

9

Végezetül: a Quo vadis MSZP?-hez főzött észrevételek egyikére visszatérek. Eszerint a lakosság felelısségtudatát, érzékenységét túlértékeltem (talán most is). A véleményezı szerint Európában rajtunk kívül nincs olyan ország, ahol a lakosok eltőrnék, hogy a szólásszabadságot,

a

vallásszabadságot,

a

demokráciát,

a

törvényességet,

a

jogegyenlıséget (egyszerre!) lábbal lehet tiporni. Ez a magyarok szégyene. „Ezek az eszmék ugyanis azok, ami az embereket társadalommá teszik. E társadalomhoz tartozni pedig annyi, mint hinni ezekben a dolgokban.” (Ez utóbbi gondolat Cameron brit miniszterelnöktıl származik.)

10

FÜGGELÉK

GONDOLATOK Az ország akkor szabad, ha polgárai is azok. A polgárok szabadok, ha az országban a törvény áll mindenek felett – s nem a hatalom a törvények felett. A szabadsághoz nem nélkülözhetı a polgárok által legitimált alkotmány, s olyan törvényhozás, amely tiszteletben tartja az alkotmányt, s úgy mőködik, hogy a társadalom politikai szakmai, érdekvédelmi és civil szervezıdései, valamint egyes tagjai autonóm módon végezhetik munkájukat, illetve élhetik mindennapi életüket, képviselhetik érdekeiket. Azaz: demokrácia nélkül nincs szabadság. Hazánkban az elmúlt egy évben a (gyanútlan) választópolgárok 34,7%-ának szavazatával a szavazáson résztvevık 53%-ának támogatásával olyan hatalom mőködött és mőködik kétharmados parlamenti többséggel, amely a demokrácia jogrendszerét és intézményeit módszeresen

rombolja

le,

illetve

kényszeríti

az

autoriter

hatalom

szolgálatába.

Magyarországon ismét megjelent az ötvenes éveket idézı diktatúra ismérve: a kiszolgáltatottság és a félelem. Hazánk – nem kis erıfeszítések eredményeként – megbecsült tagja az Európai Uniónak. EU tagságunk esélyt ad ahhoz, hogy mind társadalmi, mind gazdasági téren felzárkózzunk és integrálódjunk a – hosszú éveken át olyannyira áhított – fejlett és szabad világhoz. Nem engedhetjük meg, hogy egy szők érdekcsoport ezt a közösen vállalt célt elvesse, az ország presztízsét csorbítsa. Az „Európán kívül is van élet” felfogást azok vallják, akik saját nézeteiket és érdekeiket nem, vagy csak nehezen tudják összeegyeztetni a fejlett világ magas társadalmi, gazdasági, etikai elvárásaival, követelményeivel. Nem fogadható el, hogy az ország élén nem a nép érdekeinek és vágyainak megtestesítıi, hanem a csak a saját meggazdagodását szorgalmazó szők elit legyen.

11

A Magyar Szocialista Párt a kialakult helyzetet kritikusnak tartja, s összefogást hirdet az ország lakosságának, az országáért felelısséget érzı pártoknak, szakmai, érdekvédelmi szervezeteknek, a civil szféra minden tagjának: -

Mindennemő felhatalmazás és párbeszéd nélkül hozott létre a FIDESZ egy olyan alaptörvényt, amely rögzíteni hivatott a jelenlegi autokrata hatalmi viszonyokat, illetve ennek parlamenti választások útján történı módosítása esetén képes az ország irányítását megbénítani. Nem ismerjük el ezt az alaptörvényt, mert az ország számára beláthatatlan következményekkel jár. Ezen a helyzeten csak egységes, átfogó, közös népakarattal lehet és kell változtatni. Az MSZP történelmi küldetése most, hogy tudatosítsa a kialakult hatalmi viszonyok mindenkit fenyegetı veszélyeit, s ebben a döntı jelentıségő ügyben egységes fellépést szorgalmazzon. Arra törekszünk, hogy közös akarattal mielıbb létrejöjjön egy alkotmányozó testület, kerekasztal, nemzetgyőlés1, amely visszaállítja az európai jogrendnek megfelelı demokratikus viszonyokat az állami életben, a társadalmi élet mindennapjaiban. Hogy ismét legyen a Magyar Köztársaságnak legitim alkotmánya. Hogy a hatalomnak mindig számolnia kelljen a közösségek érdekeit kifejezı és védı fékek és ellensúlyok rendszerével. Egységbe hívunk mindenkit, akinek a szabadság, a jövı nemzedékeinek életminısége, a törvény elıtti egyenlıség, a lét biztonsága – azaz az európai értékek – fontosak.

-

A rendszerváltás óta eltelt két évtized kormányai – közte a szocialista vezetéső kormányzás is – a szükségesnél kevesebb figyelmet fordítottak a rendszerváltás veszteseire, a hátrányos helyzetbe kényszerült cigányság, az agrárgazdaságok, az élelmiszeripari, a könnyőipari, a nehézipari gyárak bezárásával ellehetetlenült milliók társadalmi helyzetére. A társadalom elesetteit a világgazdasági válság különösen súlyos, olykor elviselhetetlen helyzetbe hozta. És ez az a réteg, amelytıl a jelenlegi kormány a legkülönbözıbb eszközökkel és indokokkal igyekszik erıforrásokat elvonni, legyenek azok betegek, munkanélküliek, leszázalékoltak, rokkantak. A kormány intézkedései nyomán ez a társadalmi réteg mind szegényebb és kiszolgáltatottabb lesz, s bıvül is a középosztályból lecsúszók tömegével. Mindezeken túl felemelkedésük

1 Izlandon népszavazással választottak olyan képviselıket, akik kidolgozzák az alkotmányt, s azt népszavazásra bocsátják. 12

esélyeit is igyekszik a kormány csökkenteni azzal, hogy az oktatási rendszerbıl már tizenhat évesen kirekesztik többségüket. A Magyar Szocialista Párt – korrigálva saját korábbi mulasztásait is – kiáll e társadalmi csoport fokozódó lesüllyedése és szegregálása ellen, s mindent megtesz felemelkedésük, mindenekelıtt iskoláztatásuk érdekében. Különösen fontos útját állni a kialakult helyzetbıl politikai tıkét kovácsoló szélsıséges, neonáci törekvéseknek, melyek néhány éve a FIDESZ bátorítására jöttek létre és erısödtek meg, s melyek hazánk nemzetközi diszkreditálásának veszélyeit is hordozzák. -

Az MSZP fontosnak tartja a szomszédos országokban élı magyarsággal való együttmőködést. Abban vagyunk kölcsönösen érdekeltek, hogy az EU-n belüli lehetıségekkel a magyarság minél sikeresebben éljen, illetve valamennyi szomszédos ország elıbb-utóbb tagja legyen az európai közösségnek. Ebbıl következik, hogy érdekünk a szomszédos országok kormányaival gyümölcsözı kapcsolatokat ápolni, s elısegíteni az ott kisebbségben élı magyarok, szervezeteik társadalmi beilleszkedését, életkörülményeik javítását, kultúrájuk, nyelvük ápolását. Nem fogadható el ugyanakkor a hazai politikai törekvések exportálása, ezen pártok ösztönzése az itthoni politikai törekvések képviseletére hazájukban, illetve bekapcsolásuk a magyar politikai helyzet alakításába a választójog megadása révén. Ezek a kormány-törekvések megosztják a magyarságot, feszültséget okoznak Közép-kelet Európában, erısítik ezen országokban a nacionalista törekvéseket, s rontják a magyarok helyzetét, illetve hazánk megítélését, érdekeinek érvényesítését az EU-ban. Az MSZP azon az állásponton van, hogy a szomszédos országokban élı magyar kisebbségeket az országok szuverenitásának kölcsönös betartása mellett kell segítenünk.

-

Az ország felemelkedése nagymértékben függ attól, hogy integrálódásunk az EU, illetve a világ globális gazdasági folyamataiba hogyan alakul. A tudásalapú társadalom létrehozása terén a kormány az elmúlt évben értékelhetı döntéseket nem hozott, kapkodó intézkedései ugyanakkor többnyire károsak voltak. A fejlett technológia bevonása, illetve az innováció térnyerése a kis és közepes vállalkozói körben nem nélkülözheti a szakmailag széleskörően megalapozott, az ország adottságait figyelembe

13

vevı gazdaságstratégiát. Azonnal meg kell szüntetni az innovációs intézményeket, fejlesztési programokat több mint egy éve sújtó finanszírozási gyakorlatot, amely már így is több évre veti vissza az ország versenyképességi törekvéseinek érvényre juttatását. Ki kell építeni a finanszírozás átlátható és hatékony rendszerét, megoldandó a kormányban az innováció felelıs képviselete, illetve a kapcsolódó intézményi rendszert rövid határidıvel létre kell hozni.

14

Mottó: „... a jóléti államok a semmibe tőnnek, helyettük munkaalapú társadalmi rendszerekre lesz szükség ...” Orbán Viktor, Tusnádfürdı, 2011. július 23.

QUO VADIS 3 (2011. október) Az Orbán-kormány intézkedései eddig döntıen a demokrácia jogi és intézményi feltételeinek megszüntetését, az ellensúlyok és fékek kiiktatását, ezek átfogó, rendszerszerő megoldását szolgálták. Az „egypólusú erıtér” gondolatát Orbán 2009-ben közkinccsé tette – de nem érte el vele az értelmiség ingerküszöbét. (Amikor pedig megcsinálta – az értelmiség összességében gyengének bizonyult az ellenállással járó félelemmel szemben, vagy kibúvót talált a szakmai kihívásban; ha magas pozícióval kínálták meg – akár a kollaboráns szerepet is felvállalt.) 2011 közepére az EU elnökségtıl megszabadult miniszterelnök egy újabb gondolatot vetett fel, újabb eszmét hirdetett meg. Ez a „munka alapú társadalmi rendszer”, amely nem az EU-integráció erısítésében, hanem az átszervezıdı világrendben, a Kelethez közeledés révén kínál kitüntetett szerepet az országnak. Az ország újjáépítésének egy ilyen jellegő felfogása (talán mert ostobaságnak vélik a legtöbben) ugyancsak nem éri el az értelmiség, de még a gazdasággal foglalkozók ingerküszöbét sem! Pedig ez a diktatúra célként tételezésének veszélyét hatványozhatja. A beazonosíthatatlan tartalmú „munka alapú társadalom” és az általa leplezett, de módszeresen kiépülı önkényuralmi rendszer az eddigi tapasztalatok szerint olyan társadalmi rendszert alkot, amely a lehetséges legrosszabb forgatókönyv mőködtetését vetíti elénk. Az önkényuralmi rendszerek ugyanis nem rombolják törvényszerően az ország gazdasági helyzetét. Ennek ellenkezıje inkább gyakori: Franco, Pinocet diktatúrái a gazdaság megerısödésével jártak. Hazánkban azonban a diktatórikus eszközök és a „munka alapú társadalom” szimbiózisa a társadalom nagyobb részének kifosztását, egy szők csoport, az „egészséges nemzeti középosztály” hihetetlen meggazdagodását szolgálja. 1

Igaz ez az állítás? A következıkben ennek a felvetésnek az okait, összefüggéseit igyekszem feltárni. Tehát: miért jelent veszélyt a „munkaalapú társadalom” célként tételezése? Az Európai Unió – már az elsı pillanattól, a Római Szerzıdés elfogadásakor – fı célként azt tőzte zászlajára, hogy az európai államok közössége megszünteti az USÁ-tól való lemaradás trendjét. A Lisszaboni Szerzıdés 2000-ben – érzékelve, hogy jó negyven év kevésnek bizonyult a célkitőzés eléréséhez – 2010-re tőzte ki – immáron anyagi eszközökkel is alátámasztva –, hogy a technológiai felzárkózás érdekében az EU minden korábbinál hatásosabb lépéseket tesz és utoléri az USÁ-t. Az intézkedések sorába tartozott, hogy a közösség a GDP 3%-át az innováció fejlesztésére fordítja. Hogy a versenyképesség, a tudásalapú gazdaság és társadalom megteremtése legyen az EU legfıbb célja, törekvéseinek alapja. Hazánk egy olyan közösségnek lett tehát 2004-ben tagja, amely elkötelezett volt a versenyképesség növelése iránt. Egy gyorsuló vonatra kellett felszállnunk. Nyilvánvaló volt ugyanakkor, hogy hazánk számára a 2004-es EU-hoz való felzárkózás is legalább olyan erıfeszítést igényel, mint az EU-nak az USÁ-tól való lemaradásának a megállítása, illetve a technológiai rés csökkentése. Ma már tudjuk: a 2000-ben meghirdetett Lisszaboni Stratégia kudarcot vallott: nem sikerült az USÁ-hoz felzárkózni (a leszakadó trend megállítása sem!), a kutatási-fejlesztési ráfordítások terén a GDP 2 százalékát sem sikerült átlépni (1,95 százalékról a menet közbeni bıvítések miatt még csökkent is a K+F arány). Ez a szomorú (ám de nekünk kedvezı) tény, a lassú haladás annyiban segített, hogy az EU átlaghoz 2004 és 2009 között közeledtünk. Az egy fıre jutó GDP 2004-ben az uniós átlag 63 százaléka volt, ezt két százalékponttal növelni tudtuk! A két válsággal sújtott évben a GDP arányunk nem csökkent: 2008-ban 64 százalék, 2009-ben 65 százalék volt. (Magyarázat: a Bajnai-kormány válságkezelése az EU átlagot meghaladóan sikeres volt.) Az Orbán-kormány 2010-ben ezt az arányt levitte 63 százalékra, a 2004-es szintre. Ugyanakkor a nemzetközi helyzet annyiban változott, hogy Kína, India és

2

Brazília gazdasági növekedése hihetetlen módon felgyorsult – s immáron nem az USA-val kell versenyeznünk, hanem a hátrasorolásunktól kell, hogy tartsunk. Ma már azt is tudjuk, hogy hazánk EU-hoz való csatlakozása sikerült ugyan, de az integráció, az életszínvonalbeli, technológiabeli felzárkózás sokkal nehezebb dió, semmint abból a politika néhány év alatt sikertörténetet tudjon csinálni. 2002-ben a Medgyessy kormány ugyan meghirdette a jóléti állam programját, de azt csak hitelbıl tudta finanszírozni. A gazdaság teljesítményének növelésével kellett volna ennek fedezetét megteremteni, hogy a keletkezett adósságot „kinıje” a gazdaság. Nem sikerült. Nem azért, mert a földeken, az üzemekben, az intézményekben nem dolgoztunk eleget. A versenyképesség terén vallottunk kudarcot. Úgy vélem, a kudarc okait nem tártuk fel oly mértékben, hogy azt a közvélemény, a társadalom megértse. Még kevésbé, hogy elfogadja, magáénak érezze azokat az intézkedéseket, melyek az okokból következnek. A termelékenységünk miért csak kétharmada még mindig annak, ami a Lajtán túl van? A Lajtán innen miért csak ötödét, negyedét éri a munka? Nem néztünk szembe a rendszerváltás, az azt követı évek társadalmi, gazdasági folyamatainak buktatóival, s különösen nem azokkal az elkövetett hibákkal, melyek terheit mindmáig magunk elıtt görgetjük. Az ország lassú leszakadásának számos oka közül kettıt emelek ki, minden különösebb mérlegelés nélkül: az agráriumot és az innovációt ért rombolásokat, majd a késıbbi idıszakban jellemzı koncepciótlan, rövid távú érdekeknek alárendelt kormányzati próbálkozásokat, olykor látszattevékenységeket. A rendszerváltás elıtt a parasztság a maga földjén dolgozott – szövetkezve (igaz, kényszerbıl szövetkezve) más földtulajdonosokkal, a maguk választotta vezetéssel, a közösen kidolgozott és elfogadott célok érdekében. Ez a termelıszövetkezeti rendszer számos rokon vonást mutatott a nyugat-európai országokban mőködı szövetkezetekkel – és semmi közük nem volt a szovjet kolhozokhoz (ahol a föld állami tulajdonban volt, a demokratikus mőködés elemi feltételei sem voltak meg, egyéni árutermelésrıl szó sem lehetett). Nálunk a háztáji, a

3

melléküzemágak a vidéki lakosság foglalkoztatásának, árutermelésének széles skáláját teremtették meg. A falu polgárosodása elkezdıdött és elırehaladt. Ezzel együtt a rendszerváltás hevületében úgy bánt a szövetkezetekkel az ország vezetése, mintha azok elátkozott kolhozok lettek volna. A mezıgazdasági termékeinket fogadó, kimeríthetetlen szovjet piacot pedig az ellenséges indulatok fojtották meg. Az Európa élmezınyébe tartozó mezıgazdaságunkat a rendszerváltás után néhány év alatt tönkretettük. A politikai kalandorság, a gátlástalanság, a kapzsiság, a hozzáértés számőzése

világháborús

károkat

okozott

mind

a

földmővelésben,

mind

az

állattenyésztésben, mind az élelmiszeriparban. A fejlett agrotechnikával dolgozó termelıszövetkezeteket, állami gazdaságokat felszámolták, széjjelhordták. A termelıszövetkezetek melléküzemágainak felszámolása milliókat fosztott meg a munkalehetıségtıl. Ma 700.000 földtulajdonos van – de a földeket 175 ezren mővelik. A tulajdonosok döntı többségét nem érdekli, mi történik a bérbe adott földjével. A bérlı meg nem tud tervezni, fejleszteni. Irigykedés tárgya ma már a dán, a holland mezıgazdaság – mind a szövetkezés, mind a technológia, mind a teljesítmény terén – jóllehet valamikor egy szinten voltunk! A szovjet piacról kiszorultunk, jóllehet az oda vitt élelmiszer export fedezte az energiaimportok nagy részét – most az EU piacán kell versenyeznünk az agyontámogatott és töretlenül fejlıdı francia, spanyol, holland mezıgazdaság termékeivel. Úgy, hogy a mi mezıgazdaságunk a lehetıségeit hozzávetıen 60 százalékban használja ki. Az agrárium történetében külön fejezet a Torgyán-idıszak – amikor a mezıgazdaság tönkretétele tetızött. Ezalatt a négy év alatt érte utol és utalta maga mögé a lengyel mezıgazdaság a magyart. Az agrárgazdaság súlya a GDP-n belül csekély – és tendenciájában is csökkenı. Társadalmi és gazdasági szerepe azonban hazánkban mindmáig rendkívül nagy, hiszen a lakosság nagy

4

részérıl, az élet árnyékos oldalán élıkrıl van szó. Azokról, akik az élethelyzetük, életszínvonaluk alapján – a szegény társadalmi réteg döntı részét alkotják, s ebbıl fakadóan a baloldali politizálás meghatározó alanyai és bázisai. A vidékrıl. Más oldalról pedig ez az a társadalmi réteg, amely a populista nézetek iránt leginkább fogékony, a szélsıjobb terjeszkedésének alapot adó szociális gettók, társadalmi feszültségek elszenvedıi is. És – nem utolsó sorban – ez az a társadalmi réteg, amely leginkább veszélyeztetett a FIDESZ-KDNP oktatáspolitikai visszarendezıdése, a felzárkózás csatornáinak szőkítése, az alávetettség, a kilátástalanság térnyerése miatt. És „természetesen” a felsı tízezer vagyonosodásának ık is finanszírozói, hiszen a most alakuló nagy földbirtokok a földárak ugrásszerő növekedésével néhány éven belül elıállítják azt a helyzetet, amelyrıl leginkább Móricz Zsigmond „A boldog ember” címő regénye ad hő képet. A földesurak és zsellérek, Jó György világa jön el a XXI. században? Összességében: az agrárgazdaság tönkretétele és perifériára szorítása, az e területen élık ellehetetlenítése nem csak a társadalom felelısségét, hanem önbecsülését is felveti. Mert mindez a szemünk elıtt, hallgatólagosan, olykor aktív közremőködésünkkel történt. Mert nem igaz, hogy ez csak 15-20 év távlatából látható. Az értelmiség számára mindez 15-20 évvel ezelıtt is érzékelhetı volt. Következményeivel együtt. És végül: mindez éles megvilágításba helyezi az MSZP politizálásának talán legsúlyosabb hiányosságait. Megjegyzés: A kárpótlási jegyek fillérekért történı elkótyavetyélése révén egyfelıl a vesztesek, másfelıl azok tömeges felvásárlása révén az agrárium tönkretételének nyertesei is nagyrészt kialakultak. Ez a folyamat azonban nem zárult le. A kormány mindent megtesz azért, hogy pár

év

álljon

még

rendelkezésére

azoknak,

akik

rendelkeznek „türelmes” tıkével, s idıt nyerjenek és lehetıséget kapjanak további földvásárláshoz, hogy aztán amikor az EU irányelvei szerint fölszabadul nálunk is a föld ára, s igazodik majd a dán, a francia, a német, stb. földárakhoz – az új tulajdonosok nagy vagyonra, a jelenlegi többszörösére tudjanak szert tenni. Árulkodó e

5

téren a sietség, ahogyan az utolsó 12 állami gazdaságot a FIDESZ a 2002-es választási bukása után egyetlen nap (éjjel!?) alatt „privatizálta”. A leendı földbirtokos réteg meghatározó tagjai már jelen vannak társadalmunkban, aktivitásuk, szerepük növekedése elıttünk van. Még az egyházi földbirtokok dolgát kell a FIDESZ-KDNP kormánynak tetı alá hoznia. Nem gondolom, hogy erre sokat kellene várni. A rendszerváltásnak egy másik kárvallottja az innováció, melyet méltán tartanak a gazdasági növekedés motorjának. Az az innováció, amely nemzetközileg is elismerést és nagyrabecsülést hozott hazánknak. Az ipari kutatóintézetek 80%-a négy év alatt megsemmisült, a kutatási- fejlesztési ráfordítások harmadukra csökkentek, a központosított mőszaki fejlesztési alap kevesebb mint ötödére (17 százalékra) esett 1993-ra. Magyarország, amelynek mindenekelıtt a szellemi bázisát ismerte el a világ – a nemzetközi folyamatokkal többször ment szembe, mint ment azzal azonos irányba.

Folyamatok az innovációpolitikában1

EU A K+F növelik.

ráfordításokat

MAGYARORSZÁG növelték

és

A K+F ráfordításokat radikálisan csökkentettük, s alacsony szinten stabilizáltuk (2010-ben a finanszírozást leállítottuk!!).

A K+F irányítási rendszere stabil, a kormány kiszámítható feltételeket teremtettek.

A szervezeti átalakítás permanens, a K+F finanszírozási rendszer csak rövid távra szóló tervezést tesz lehetıvé.

A K+F-nek keresleti piacot hoztak létre.

Maradtunk a kínálati piacnál. (Lásd alább.)

Rendszert, hálózatot építettek.

A K+F ügyeket esetileg és szektoriálisan kezeltük.

1 „Az innováció intézményrendszere” tanulmány, Rakusz Lajos, Gazdasági Versenyképesség Kerekasztal, 2008. (aktualizált változat) 6

Fejlesztették a társadalmi, gazdasági tervezést, a fejlesztéspolitika távlatosan is kiszámítható feltételekkel rendelkezik.

A tervezést leépítettük, a vállalatok mőködési feltételei gyakran változnak, az elırelátás rövidtávon is bizonytalan.

Adórendszerük erısen preferálja fejlesztést, transzparens a rendszer.

a

A vállalatok adóterhei túl magasak, az innovációt segítı ösztönzık erıtlenek, a rendszer nem transzparens.

Az innovációnak egyértelmő gazdája van a kormányzati munkában.

Az innovációnak többnyire nincs gazdája a kormányban, a kormányzaton belül olykor követhetetlenül széttagolt a felelısség.

A kormányzati tudatos törekvések és a piaci mechanizmusok együtt hatnak az innovációra.

Túlzó módon hagyatkozunk a piacra, erıforrásainkat nem fókuszáljuk, azokat szétterítjük.

A kis- és közepes vállalkozásokat széleskörő szolgáltató hálózat segíti az innovációban.

A KKV-k innovációs szerepe kicsi. A szolgáltató hálózatok kiépítése idıben elkezdıdött, de nem alkotnak együttmőködı hálózatot a kutató intézmények, illetve az ipari parkok, inkubátorházak, technológiai központok, vállalkozások.

Egyetemes a teljesítmény indikátorok figyelembevétele.

A teljesítmény mérésének avíttak, nem transzparensek.

módszerei

A fentiekbıl kitőnik: nem került sor a gazdaság és az innováció tevékenységi struktúráinak összehangolására sem. Az EU legtöbb „új” tagállamában a gazdasági igényeknél lényegesen alacsonyabb a megfelelı K+F kiadások szintje. Ebben a csoportban Magyarország pozíciója a legrosszabb: a K+F által kínált és a termelı szféra által keresett K+F eredmények hazánkban vannak legtávolabb egymástól. Szemléletesen mutatja ennek a helyzetnek a következményét a mellékelt ábra, amely Nyugat-Svájc és Kelet-Magyarország régiói között mutatja a regionális fajlagos GDP-k alakulását. Jól látszik, hogy közülük Zürich és Bécs szellemi bázisainak köszönhetıen e térségekben hogyan ugrik meg a fajlagos GDP – míg Budapest térségében ez a hatás alig érzékelhetı. Az elmúlt 20 évben az innováció nemzetközi folyamatainak megfeleltek az alábbiak:

7

-

1992 után fokozatosan létrejöttek az ipari parkok (a mintegy 200 parkban ma 3.700 cégben 210 ezer foglalkoztatott az ipari teljesítmény egyharmadát állítja elı),

-

a kormányban miniszter felügyelte az állami tudomány- és innovációpolitikát 1991 és 1994 között (Pungor Ernı), 2007 és 2008 között (Molnár Károly),

-

az Országgyőlés elfogadta az innovációról szóló törvényt (2004), az Innovációs Alapról szóló törvény (2004),

-

a kormány állást foglalt az innovációs stratégiáról (2007),

-

létrejöttek a regionális innovációs ügynökségek (2005),

-

létrejött a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH, 2004-2010).

A felsorolás impozáns lenne, ha a fentiek egy folyamatosan mőködı rendszer „mérföldkövei” lennének. Nem ez a helyzet. Csaknem minden döntés átmeneti jellegőnek bizonyult. Amelyek „állva” maradtak, azokra is rossz idık járnak (az ipari parkok pályázati lehetıségei tizedére csökkentek, az innovációval kapcsolatos stratégiai döntések már nem irányadóak, számos innovációs szervezet stagnálásra kényszerült a mögöttünk levı másfél év során, stb.). Ez így együtt katasztrofális. Az itt említett tényezık önmagukban elégségesek ahhoz, hogy a gazdasági növekedés terén lemaradjunk. Ahhoz, hogy ezen negatív tényezık együttes hatást fejtsenek ki, a K+F irányítás hazai rendszere „gondoskodik”. Az innováció irányításának országonként más és más a mechanizmusa. Ami közös vonás felfedezhetı: ha egy ország kialakította adottságait figyelembe vevı irányítási struktúráját – akkor azon nem változtat. Idınként finomít rajta, de a rendszernek alapvetıen tartósan stabilnak kell lennie. Megjegyzés: Klasszikus példa Finnország, amely 1985ben kezdte átalakítani innovációs rendszerét. Célul tőzte, hogy a GDP-bıl 1-rıl 3 százalékra nıjön a K+F ráfordítás; a mi OMFB-nk mintájára létrehozta a TEKEST. Hazánkban 1985-ben a K+F-re 3 százalékot költöttünk, a finnek most 4 százalékot, mi pedig 1 százalékot. Náluk mőködik a TEKES – nálunk már az OMFB utódszervezete

8

is megszőnt, mindkettıt FIDESZ-kormány szüntette meg. Hazánkban 1990 után az innováció irányítási struktúrája változott a leggyakrabban – és többnyire alapvetıen is. A legsúlyosabb helyzet az elmúlt egy évben alakult ki, amikor a finanszírozás leállt, az innováció csúcs-intézményét lebénították, csaknem egy évig nem volt vezetıje a Nemzeti Innovációs Hivatalnak (leánynevén OMFB-nek). Az ország számára az innováció – s ezen túl a versenyképesség – mindennek az alfája és omegája. Az EU tagságunkból fakadóan óriási lehetıségünk van e téren. 2007 és 2013 között 9.000 Mrd Ft-ot, a magyar GDP 100 Ft-jából 4 Ft-ot kapunk az EU tagországok polgáraitól, hogy az integrációnk felgyorsuljon, hogy Magyarország ne tehertétel legyen a közösségben – hanem húzóerı. Az elmúlt század szellemi teljesítményei ezt a várakozást megalapozták (A Nature 2000 év elsı számának címlapján ez állt: a XX. századot Budapesten csinálták!). Volt, (még ma is van) forrásunk a versenyképesség fokozására. Hogyan élünk (éltünk) ezzel? Az elsı években az EU-tól kapott forrás 13 százalékát fordítottuk mindössze a gazdaság (benne az innováció) fejlesztésére. (Összehasonlításul: Ausztriában az EU forrásokból csak az innováció részesedett 8 százalékkal!!) 2009-ben, a válság hatására a Bajnai kormány ezt felemelte 20 százalékra. Azaz az EU 4 Ft-jából 52 fillért, majd 2009-tıl 80 fillért fordítottunk a gazdaság korszerősítésére. Keveset. De sokkal többet, mint a FIDESZ kormány eddig. Az Új Széchenyi Terv ugyanis igen szép célokat fogalmazott meg – de gyakorlatilag leállította az Új Magyarország Fejlesztési Terv végrehajtását, s ezzel az EU-s források felhasználását. Megjegyzés: Az Orbán-kormány a mögöttünk levı idıben a

gazdaság

dinamizálásának

látszatát

három

nagy

beruházással igyekszik megteremteni. A három beruházás: a szentgotthárdi OPEL, a gyıri AUDI és a kecskeméti Mercedes beruházás. Ezek a fejlesztések azonban a Gyurcsány, illetve a Bajnai kormány erıfeszítéseinek köszönhetıek.

A

FIDESZ

igyekezete

ennek

kisajátítására kulcskérdés, mert a kormánynak nincs

9

más gazdaságpolitikai kezdeményezése. Az Orbánkormány populista gazdaságpolitikai elképzeléssel indult a választások után, amely 7 százalékos államadósságot generált volna – amit aztán az EU nem engedett. Ami ezután jött: az ad hoc döntések láncolatából álló gazdaságpolitikai szabadságharc. És maradt az, amit az állandóan gyalázott elıdöktıl kaptak: három nagyszerő beruházás. (Amelyek „szülıi” jogairól érthetetlen módon lemondunk, az MSZP akceptálja a FIDESZ hazugságait.) A

vállalkozások

versenyképességének

növelését

a

Gyurcsány,

Bajnai-kormány

a

lehetıségektıl elmaradóan támogatta. De épített 400 km autópályát (a FIDESZ 2002 elıtt 30 km-t), városaink, falvaink megszépültek (amit az adott helyzetben luxusnak tartok), épült három Duna híd, oktatási intézményeink számottevı fejlesztési forrásokhoz jutottak, jelentıs környezetvédelmi beruházások valósultak meg. A 2010-es választás után mindez leállt. A fejlesztések terén elmondhatjuk, hogy az elmúlt tíz év legrosszabb éve van mögöttünk. Ez a „legrosszabb év” azonban a helyzetet nem a valóságnak megfelelıen érzékelteti. Tudniillik a mögöttünk levı év kitüntetett-, különösen nagy jelentıségő feladatok ellátásának idıszaka volt. Lett volna. Mirıl van szó? A gazdasági válság két szakaszból áll. A romboló és a megújuló szakaszból. Ami a romboló, a fájdalmas idıszakot illeti: ezt a Bajnai-kormány – döntıen az MSZP-s frakció támogatásával – kiválóan oldotta meg. Egyedül a magyar válságkezelés kapott nemzetközileg különösen nagy elismerést az USA elnökétıl, Obamától. A „megújuló” szakasznak 2010 tavaszán kellett volna indulnia (amikor a növekedés pozitívba fordult) – de ekkor következett az országgyőlési választás. A FIDESZ kérte, hogy ne hozzon a kormány olyan döntést, amely determinálná az új kormány döntéseit. Ezt Bajnai jóhiszemően akceptálta (szerintem nem kellett volna – mondom ma, 2011 augusztusában). A válságból való kilábalás, a megújulás ugyanis az, ami voltaképpen „igazolja” a rombolást: a „romokon” ugyanis, a megváltozott gazdasági feltételekhez igazodó új feladatok, technológiák, innovációk jelennek meg. Azok, amelyeket az elızı gazdasági struktúra elnyomott, s amelyek az innovációt

10

ellenzı erık legyengülése (megszőnte) után kapnak mozgásteret, s tudják a valóságban, az új helyzetben igazolni létjogosultságukat. A megújulási szakasz funkciója a kínálat és kereslet közelítése, egyfajta „harmónia” kialakítása a K+F és a gazdaság között, összehangolt gazdasági- és innováció-stratégia mőködtetése. A gazdasági válság utáni „kilábalás” szakasza ezt a folyamatot azzal segíti elı, hogy mindkét „oldalon” nagy a mozgásteret hoz létre. Hazánkban a válságból való kilábalás szakasza elmaradt. Abban az idıszakban, amikor az új gondolatok, innovációk térnyerését kellett volna a kormánynak ösztönözni, támogatni az új gondolatok szárba szökkenését – nálunk leállt az innováció finanszírozása. Nem hogy ösztönözte volna a kormány az innovációt – leállította a finanszírozást. Nem, hogy az új feltételrendszernek megfelelıen korrigálta volna az Új Magyarország Fejlesztési Tervet (amely az EU-belüli igen sokrétő és bonyolult egyeztetések után szabta meg a programokat 2007 és 2013 között) – ennek megvalósulását lényegében leállította, s 2011 januárjában(!!) indított egy gyökeresen más tervet, az Új Széchenyi Tervet, amely az új oligarchia igényeire, s nem a gazdaság megújuló új lehetıségeink kiaknázására épült. A hiba lényege nem az, hogy a FIDESZ-hez kötıdı tıkés csoportokat kellett helyzetbe hozni az EU-s források felhasználásánál. Ettıl még az innováció felpöröghetett volna – talán. A pótolhatatlan hiba az egyéves semmittevés. Hogy a gazdaságot a kormány lebénította. Hogy kiderült: nincs „B” terv arra az esetre, ha nem tudják két kézzel szórni a pénzt. A kormány mostani „innovációpolitikája” a legmarkánsabb bizonyíték arra, hogy a FIDESZKDNP vezetés lemondott az ország gazdasági felemelkedésérıl, az itt élı emberek életszínvonalának érdemi javításáról (már ha egyáltalán az ígéretek mögött volt komoly szándék). Sokat mond errıl az a példátlan eset, hogy a Magyar Tudományos Akadémia idei közgyőlésén a kormány nem képviseltette magát. Az MTA „fogékonyságára” viszont az, hogy vita sem volt, a „nemzeti együttmőködési rendszer” szellemében. A tudomány, az innováció területén a kormány látszattevékenységgel, ideig-óráig reményt keltı akciókkal, ködös, távlatokba veszı víziókkal próbálja az értelmiség tenni akarását elaltatni. Kétséges,

11

hogy ez sikerül. Félı, hogy szellemi bázisunk leépül, aki tud külföldre megy, ahol a legértékesebb munkaerıként tartják számon a tehetséges kutatókat (és ennek megfelelı anyagi megbecsülésben részesítik ıket és kapnak kutatási lehetıséget). Amikor tehát növekedésrıl, tudásalapú társadalomról beszélünk vagy hallunk: a legnehezebb, legösszetettebb feladatokról van szó. Olyan feladatokról, amelyek az oktatás, a tudomány, a gazdaság, a szociálpolitika, stb., a társadalom valamennyi szegmensének összehangolt fejlesztését igénylik. Nem idılegesen – tartósan, több választási cikluson átívelıen. Ezek együttesen a politika számára óriási kihívásként jelentkeznek, s amelyek valóra váltása még nagyobb kockázatokkal jár. Medgyessy mindenesetre belebukott. Gyurcsány is. (És az MSZP is.) Orbán Viktor tehát 2010-ben egy politikailag kevésbé kockázatos célt keresett. Sok választási lehetısége nem volt: mindent megtorpedózott ellenzéki pozícióból, ami az ország felemelkedését szolgálta volna. Így aztán maradt az a cél, ami kellıen távoli, s ami az ország számára hosszú ideig lebegtethetı. Ahhoz a politikához, amelynek lényege a forráselvonás, illetve ennek leplezése, s mely ezért a látszatokra épít, keresve sem találhatott jobb eszmét, mint csatlakozást a feltörekvı Kelethez, az új – általa vizionált – világrendszerhez. A FIDESZ elnöke tehát elzarándokolt Pekingbe és a Kínai Kommunista Párttal (!!) kötött együttmőködési szerzıdést. (Ilyen szerzıdése a nyugati világban egyedül a FIDESZ-nek van!) A Kínával 2011-ben kötött államközi szerzıdés ennek a politikai szövetségnek az állami realizálása. (Ahogyan ez Kádár János idejében volt.) Jelenleg kellıen nagyvonalú – és kellıen homályos partneri kapcsolatunk van Kínával. Megjegyzés: Sajátos a helyzet: a FIDESZ szövetségese itthon a Keresztény Demokrata Néppárt, külföldön pedig a Kínai

Kommunista

Párt.

Harcban

áll

az

európai

demokrácia legfıbb intézményeivel (lassan a vezetıikkel is) és együttmőködik a kínai kommunistákkal (és fellép a Tibet függetlenségéért kiálló civilek ellen). Nincs itt semmi elvi megfontolás. Csak arról szól a politika, hogy a hatalom megırzése érdekében mit kell és lehet tenni.

12

A „keleti orientáció” – beszéljünk világosan – az EU-tól való távolodás, a rendszerváltás értékeinek megkérdıjelezése, az elmúlt húsz év törekvéseinek tagadása. „Az ország újjászervezése” szembefordulás a rendszerváltás célrendszerével. Benne a FIDESZ által 20 évvel ezelıtt deklarált célokkal is. A FIDESZ mintegy másfél éves hatalomgyakorlása tettekkel támasztja alá a sokak által most is csak rémálomnak tekintett despotikus célokat. Az ország újjászervezése során a FIDESZ-KDNP kormány mindent lebont, amit sikerként tartunk számon, s amit igen ellentmondásos, keserves módon értünk el. Lassan befejezıdik az az „államszervezıi” munka, amelynek célja a jogállami rendszer leépítése: a fékek és ellensúlyok, az emberi szabadságjogok, a szólás és vallásszabadság gyakorlati megszüntetése. A hatalom mindenhatóvá tétele, beleértve a törvények feletti uralmat is. Az a feladatsor, amelynek kiépítését a rendszerváltáshoz kapcsolunk, s Antall József történelmi tetteként tételezünk: semmivé válik. Az utolsó „sarkalatos törvénnyel” ez a folyamat lezárul: a cél, az ország kormányozhatóságának monopolizálása megtörténik. Innentıl minden törekvés törvényi erıvel támadható, ha az a demokratikus mőködést hivatott szolgálni (visszaállítani). Az újjászervezett ország természetesen nem mőködhet a korábban kialakított államigazgatási rendszerrel: önálló önkormányzatokkal, az egyetemek autonómiájának-, az oktatási rendszer belsı mozgásterének megırzésével, a kultúra, a tudomány szabadságának, az emberi szabadságjogok, a jog elıtti egyenlıség elveinek érvényesülésével. Nem kell a tudás – 16 évesen menjenek munkába, akik szociális helyzetük miatt a felzárkózás, a szegregáció vesztesei; nem kell a felsıoktatási intézményekben sem annyi hallgató, mint amit az EU középtávon megkövetel: nekünk 40 százalékkal kevesebb is elég. És mivel a mérce egyre alacsonyabb, a kapcsolódó költségvetési forrást is mérsékelni lehet. El lehet venni 86 Mrd Ft-ot a felsıoktatástól, az egészségügy, a kultúra, az önkormányzatok forrásait jelentısen csökkenteni lehet. Büntetni kell a hajléktalanokat – s gettóval kínálni a devizahiteleseket (kivéve a jómódúakat, akik még ezen is nyernek). Az új rendszer – új embereket igényel. Nem feltétlenül jó (jobb) szakembereket, hanem a rendszerhez lojális, a felsıbb utasításokat gondolkodás nélkül végrehajtó, önérzet nélküli

13

bürokratákat. Ehhez minden indok nélkül eltávolíthatóvá tették a köztisztviselıket (akiket a fejlett demokráciában a törvény véd a fınökeikkel szemben is(!) Akiktıl magas fokú szakértelmet és autonóm magatartást kívánnak meg). Az új rendszer teljesen átalakítja az országot Orbán Viktor intenciói szerint. Amit a hatalom közvetlenül, intézkedések révén nem tud kézben tartani – nos, ez esetben az országra telepedı félelem az, ami a hatalom szolgálatában korlátokat szab. A félelem, amely az embereket megbénítja érdekeik érvényesítésében, mert felelısségük családjukért, barátaikért, saját céljaik eléréséért ilyenkor felerısödik. És az így létrejövı konfliktus az, ami rontja önbecsülésüket, ambícióikat. S ami sok fiatalt (és nem fiatalt) az ország elhagyására késztet. Mert eljött a „rosszkedvünk tele”. Ebben az „országépítı” folyamatban teljesen idegen az, amit az EU elvár tılünk (s tegyük hozzá: a lakosság is): a versenyképességet és a foglalkoztatást egyszerre kell javítani. Ez a lecke. Az ország felemelkedésében, az EU integráció elımozdításában döntı elem a versenyképesség. Kérdés, hogy Magyarország pozíciója e téren – nemzetközi összevetésben – hogyan alakult az elmúlt években? A svájci IMD Intézet 2011-es versenyképességi világrangsorában hazánk pozíciója lecsúszást mutat: a FIDESZ egy éve a világsorrendben öt pozícióval vetett bennünket vissza, a 47-ik helyre estünk. Idırendben:

Év

2007

2008

2009

2010

2011

Helyezés

35

38

45

42

47

Mint látható: a válságon nagyon gyorsan túljutottunk: a bajnai-kormány válságmenedzselı munkájának köszönhetıen 2010-ben már javítottunk a pozíciónkon. A FIDESZ „gazdaságpolitikája” azonban pontosan annyit rontott, mint a válság. Amennyiben csupán a foglalkoztatást tekintjük feladatnak (amit a miniszterelnök hangsúlyoz, miközben szót sem veszteget a versenyképességre) – akkor az így kialakuló gazdaságpolitikának rövidtávon lényegesen jobbak a siker esélyei, s ezzel kisebbek a politikai kockázatai, viszont annál súlyosabb gazdasági következményei lehetnek már középtávon. Nem azonnal – néhány év távlatában. Az ország felemelkedése, az itt élı emberek anyagi jóléte, az életminıség javítása ugyanis a megtermelt javaktól, a szolgáltatások minıségétıl 14

függ. Pontosabban: a hozzáadott érték alakulásától. Attól, hogy az itt élı emberek mennyi piacképes értéket tudnak egységnyi idı alatt produkálni. Egy olyan országban, ahol a természeti kincsek szőkösen állnak rendelkezésre – a termelékenység válik meghatározóvá. Ehhez szorosan hozzá tartozik az, hogy a megtermelt javakat hogyan tudják értékesíteni. Ahhoz, hogy unokáink úgy éljenek, mint az osztrákok most (arról nem is beszélve, hogy utolérjük ıket az életszínvonal – s különösen nem, hogy az életminıség terén) – a versenyképességünket kell gyorsabban növelni. Ha csak azzal törıdünk, hogy a munkanélküliség csökkenjen – ez az anyagi lehetıségeink beszőküléséhez, a gazdaság teljesítıképességének csökkenéséhez vezet. Ha pedig az így kialakuló – romló – gazdasági teljesítményéhez igazítjuk az életszínvonalat, akkor vigyázó szemünket Athénra kell vetnünk.(Ez a folyamat elkezdıdött: már érezhetı a jövedelemcsökkenés, az árak emelkedése.) Megjegyzés: 2008 ıszén, a gazdasági világválság megjelenésekor Gyurcsány Ferenc nemzeti konzultációra hívott mindenkit, tisztázandó, mit kell tenni, lehetıség szerint nemzeti összefogással. (Ezen nem vett részt az államelnök – holott neki kellett volna legalább az egyik kezdeményezınek

lennie.)

Orbán

Viktor

itt

hozzászólásában olyan programot vázolt, amely az eladósodás

hihetetlen

katasztrófát

eredményezett

növekedését, volna.

gazdasági Azt,

amit

Görögországban a Karamanlisz-kormány megcsinált – s aminek most Papandreou és népe isszák a levét. Ma erre már nem illik emlékezni. (Mi pedig elmulasztjuk a szembesítést!) A siralmas, koncepciótlan helyzet leplezését (is) segíti az, hogy a kormány az államadósságot és a munkanélküliséget nevezte meg fı ellenségnek, amelyek ellen harcolni kell. A kulcsprobléma azonban ezektıl távol áll. Ezek csak a következményei valaminek. Tünetek.

15

A gazdaság teljesítıképességét kell ugyanis növelni. Ennek alapja az oktatás kiemelt fejlesztése, esélyteremtés a képességek kibontakoztatására, a lakosság mőveltségi színvonalának állandó emelésére. Megjegyzés: Az Amerikai Egyesült Államokat sokkolta, hogy

1957-ben

Szovjetunió

felbocsájtotta

az

elsı

mőholdat. Az okok alapos vizsgálata oda vezetett, hogy az oktatási trendszert kell minél gyorsabban fejleszteni! Az oktatás alapja annak az innovációnak, amely 75-80 százalékban meghatározza a versenyképességet, a gazdaság növekedését. Ha visszatekintünk Magyarország államháztartási hiányának alakulására – voltaképpen csak a Gyurcsány-, Bajnai-kormány 2010-es teljesítménye az, ami elfogadható. Lásd az ábrát.

Nehezen érthetı, hogy az Orbán-kormány azt követıen, hogy kudarcot vallott a 7%-os hiánynöveléssel járó gazdaságpolitikai tervvel – miért éppen az államadósságot nevezte ki fı ellenségnek? Feltételezem, hogy jobb híján lett a hiány közellenség. Praktikus okokból: a forráselvonás (és átcsoportosítás) így alapos okkal magyarázható. 2010-ben megindult a gazdasági növekedés, az ipar (feldolgozó ipar) kétszámjegyő dinamikával bıvült, az export is

16

(Németországnak köszönhetıen) szárnyalni kezdett. A válsággal nehéz lett volna indokolni a drasztikus elvonásokat. A lényeg ugyanis nem az államadósság alakulása. A lényeg – a FIDESZ számára – az egykulcsos adó bevezetése, a társadalom felsı tízezrének hihetetlen mértékő meggazdagodása. Kerül amibe kerül. S amit az alsó társadalmi réteg(ek) fizetnek meg. Kellett egy olyan indok, ami miatt az elvonások a következı évekre is prolongálhatóak lehetnek. Az államadósságra hosszú ideig lehet hivatkozni, (amíg a GDP ötven százaléka alá nem csökken). Természetesen itt is van gond: nálunk ez a hiány – nemzetközi mércével mérve – nem elég nagy. Olyannyira nem, hogy az EU-n belül a GDP 83%-át kitevı hiányunk irigylés tárgya volt. Viszont nagy sikerként tudta miniszterelnökünk felmutatni: sikerült rekord idı alatt 4%-al csökkentenünk az államadósságot. Valójában az Orbán kormány is növelte a hiányt, annak 4%-os csökkentését csak a magánnyugdíjpénztárak kifosztásával tudta elérni. A bravúr valójában trükk, mert mögötte mindmáig nincs kedvezı gazdasági folyamat. Megjegyzés: az államadósság közellenséggé tétele mögött felsejlik a Gyurcsány Ferenccel történı leszámolás lebegtetése is. (Újabban már Medgyessy Péter és Bajnai Gordon is a célkeresztbe került.) Az Országgyőlésben létrejött eseti bizottság tevékenysége erısen fókuszál egy koncepciós per megalapozására. A miniszterelnöki szóvivı kijelentései pedig egyenesen Rákosi fénykorát idézik. Timosenko letartóztatását és elítélését kísérı nemzetközi felháborodás azonban Orbán vágyálmát minden bizonnyal szertefoszlatja, s Gyurcsány tartós vegzálásával kell beérnie. A kriminalizálódás azonban csak korlátok között szolgálhatja az elıdökön történı bosszúállás vágyát. Nem érdeke a FIDESZ-nek, hogy a közvéleményben tudatosodjon, hogy 2002 és 2010 között az eladósodáshoz vezetı gazdaságpolitika haszonélvezıi a lakosság nagy tömegei voltak. És az sem, hogy a rendszerváltás utáni folyamatok új megvilágításba kerültek.

17

Kiderülne, hogy -

az Antall kormány idején az ország erıforrásai kimerültek, teljesen eladósodtunk,

-

a Horn kormány, a Bokros-csomag vitte le az államháztartási hiányt 90%-ról 53%-ra (1994-2000 között),

-

a FIDESZ lakástámogatási rendszere 8 év alatt 1.600 Mrd Ft-al növelte a hiányt, s ez a GDP növekedéséhez alig járult hozzá!

-

az MNB elnök Járai által bevezetett magas jegybanki alapkamat 600 Mrd Ft-os hiányt idézett elı – és a devizaeladósodást indította el és alapozta meg,

-

2001 és 2007 között 53%-ról 66%-ra (az EU 15 átlag szintjére) nıtt a hiány, döntıen a jóléti kiadások miatt (közszolgálati szféra 50%-os béremelése, társadalmi juttatások növelése

azoknak,

akik

a rendszerváltás

vesztesei

voltak,

nyugdíjkorrekció,

beruházások: 400 km autópálya építése, – a FIDESZ 30 km-ével szemben –, EU-s projektek indításával: városok megszépítése, Duna hidak, EU szinten kiemelkedı környezetvédelmi beruházások, stb.), -

2007 és 2010 között 80%-ra nıtt az államháztartási hiány aránya, mivel a GDP csökkent. (Nominálisan alig változott – olykor csökkent – a hiány).

A FIDESZ kormánynak elemi érdeke, hogy ne merüljön fel az a kérdés, hogy a FIDESZ mire költötte azt a sok ezer Mrd Ft-ot, amit egy év alatt elvont a legszegényebb társadalmi rétegekhez tartozóktól, a négy gazdasági szektortól (amelyek természetesen áthárítják terheiket a fogyasztókra), a három millió magánynyugdíj-pántzártagtól a bankoktól a vagyonosok devizaadósságaik enyhítésére. A lakosságtól. A korábbi évek folyamatainak ismerete könnyen feltárhatóvá tenné, hogy a FIDESZ gazdaságpolitikájának mozgatórugója egy szők csoport mértéktelen vagyonosodásának rövid idı alatt történı megoldása. A kérdés az, hogy az MSZP, az LMP miért nem feszegeti ezeket a kérdéseket? Miért tabu ez a kérdés?

18

Az ország lakosságának, adófizetıinek tudniuk kell, hogy 2012-ben 3.200 Mrd Ft-ot, 2013ban is 3.000 Mrd Ft feletti összeget miért fizetünk ki a 14-15 ezer Mrd Ft-os költségvetésbıl! (Amennyiben az euró árfolyama 270-280 Ft között marad – ez azonban egyre inkább álomnak tőnik.) Miért, kik miatt szegényedik el az ország lakossága? Miért törvényszerő a hanyatlásunk? Az államadósság alakulásának vizsgálata azonban nem csupán a 2000 és 2010 évek közötti idıszakot tekintve fontos. Ma már az is nyilvánvaló, hogy 2010-ben a jövı felélése elkezdıdött. Mindenekelıtt a nyugdíjpénztárból kivett 3.000 Mrd Ft fog hiányozni a jövıben, de az a többször 3.000 Mrd Ft is, ami nem kerül be a nyugdíjpénztárakba. Ugyancsak növelte a hiányunkat az, hogy a Kósa-Szíjjártó páros bedöntötte a forintot 2010 közepén – és mindmáig (néhány hónaptól eltekintve) nem tudták a hibát korrigálni, mert újabb és újabb intézkedésekkel zavarták meg a piacot, illetve rontották gazdasági megítélésünket. Fıként a rossz gazdaságpolitikával, ami a bóvli kategória közelébe vitte a minısítésünket. A leminısítés miatt kellett 4% helyett 7%-on piacra dobni az államkötvényeket 30 évre – ami az adósságterheket ebben az idıszakban több mint tízezer Mrd Ft-al növeli. Megjegyzés: Ezek a számok a starthelyzetrıl adnak hozzávetıleges

képet.

A

helyzet

hónapról-hónapra

változik – többnyire romlik. Kívánatos lenne idırıl-idıre elvégezni a számításokat: a jövı nemzedékét a mostani rezsim miként adósítja el. Az Orbán-kormány háborújában a munkanélküliség a másik ellenség.

A munka alapú

társadalom meghirdetése e harc terepét jelöli ki. Végtére is egymillió munkahely megteremtése valóban nagy feladat – ennek megfelelıen kell bemutatni a kormány eltökéltségét, erıfeszítéseit az „emberek” élni akarásának segítése érdekében. Az elmúlt egy év azt valószínősíti, hogy ez a célkitőzés sem reális – de a látszatát meg kell (és talán lehet is) teremteni. E célt szolgálja, hogy minél több embert igyekeznek a munka világába visszaküldeni – s minél kevesebb ráfordításból a „kvázi” munkahelyeket létrehozni. Ezek a munkahelyek azonban egy dologban hasonlóak lesznek egymáshoz: hozzáadott értéket alig

19

fog tartalmazni az, amit létrehoznak. A versenyképességet nem javítják. Szomorú, hogy az „Út a munkához” programot felszámolták, s helyébe egy sehová se vezetı, végiggondolatlan, ad-hoc intézkedéseken alapuló, jórészt látszat tevékenység kerül. És különösen szomorú, hogy a kormány nem tervezi a magasan kvalifikált munkaerı számára megfelelı munkahelyek létesítését, új technológiák, új beruházások gazdaságélénkítı szerepének növelését. Húsz év után A fentiekben a két kiragadott példa (agrárium és innováció) nem csupán a jelenlegi helyzetet, hanem az elmúlt húsz évet is érintette. Helyénvaló ugyanis, hogy a helyzetünket folyamatában, idıbeli összefüggéseiben is próbáljuk értelmezni (de legalábbis megérteni). Úgy látom: az ország húsz év alatt nagy utat tett meg – de lakosai ezt nem így élték (élik) meg. Minden bizonnyal áll az, hogy kevesebb energiával is messzebbre juthattunk volna. Ebben nagy szerepe volt és van annak, hogy az ország sorsa a politikai elit számára csak ideig-óráig volt központi ügy – a közéletet többnyire a politikai (hatalmi) harc dominanciája jellemezte. Idézem Bauer Tamást „ … a második ciklusban a FIDESZ irtotta ki még a csíráit is a partneri viszonynak, állandósítva a belpolitikai hidegháborút. Ezzel vált a többpárti demokráciára jellemzı politikai verseny nálunk valóságos élethalálharccá”. (Bauer Tamás: Magyarok, romokon) Olyan harccá, amelyben az ország sorsa csak a szavak szintjén volt fontos. A tettek valóságában ez már kevesebbeket érdekelt. Mivel számolhatunk? A közvélemény megismerésében segít a washingtoni Pew Research Institute felmérése, melyben képet alkothatunk arról, hogy 1991 és 2009 között egyes kérdések megítélése hogyan módosult nálunk – a visegrádi térség más országaival összevetve. 1991-ben a megkérdezettek 80 százaléka értett azzal egyet, hogy a tervgazdálkodást a piacgazdaság váltotta fel. 2009-ben ez már csak 46 százalék volt – ami az állam gazdaságszervezı munkájának igen kedvezıtlen megítélését mutatja. (Ez a nálunk mérhetı

20

34 százalékpontos csökkenés kiugróan nagy: Csehországban 8-, Lengyelországban 9-, Szlovákiában 3 százalékpont a különbség). Hazánkban a 2009-ben megkérdezettek 72 százaléka szerint a gazdasági helyzet rosszabb, mint a rendszerváltás elıtt volt, s csak 8 százalékuk gondolja úgy, hogy jobb. Csehországban 39 százalék szerint rosszabb és 45 százalék szerint jobb. Lengyelországban 35 százalék és 47 százalék, Szlovákiában 48 százalék és 29 százalék ez a két arányszám. A FIDESZ autokrata rendszert építı tevékenységére várható lakossági, választói reagálás az elutasítás lehet, mivel a régió országai között Magyarországon vannak legnagyobb arányban azok, akik számára fontos érték a szabad választás: 70 százalék. Ez az arány Csehországban 57, Lengyelországban 43, Szlovákiában 43 százalék. Az állam demokratikus mőködésének különbözı kritériumai, mint a független bíróság, sajtószabadság, vallásszabadság, szólásszabadság, stb. támogatóinak aránya ugyancsak nálunk a legnagyobb a régióban: 66 százalékos. A megvalósult demokráciával viszont a legkevésbé vagyunk elégedettek: ezek aránya csak 17 százalék. A különbség az igény és a valóság megítélésében nálunk 49 százalékpont, Csehországban 30, Lengyelországban 31, Szlovákiában 25 százalékpont.2 Ezek a felmérések arra utalnak, hogy a demokratikus rendszer FIDESZ által erıltetett felszámolásának politikai kockázatai nagyobbak, mint ahogyan azt a közvélekedés mutatja. Ez indokolja azt a gyorsaságot, amit a FIDESZ ezen a téren diktál (alkotmányozás, sarkalatos törvények) mivel a közvélemény ezeket a sorsdöntı változásokat csak a kezdetekben dolgozza fel lassan. A FIDESZ elutasítottsága gyorsuló ütemben erısödik. A feszültségek akkumulálódása, a tömegek radikalizálódása a társadalmi robbanáshoz vezethet. Számol ezzel valaki? Végezetül: Térségünk rendszerváltó országai közül Magyarország indult a legjobb pozícióból a piacgazdaság kiépítésében. Számos ponton évtizedes elınyünk volt a valóban kemény 2 A felmérési adatok forrása: Bauer Tamás, „Magyarok, romokon” c. tanulmánya, megjelent: Mi a magyar most? Kaligram Kiadó 21

diktatúrát megélt szomszédos országokkal szemben. Elınyünket azonban nem tudtuk sem értékelni, sem érvényesíteni megfelelıen. A kilencvenes évek elején a magyar fajlagos GDP Szlovákiáét 18 százalékkal haladta meg. Észtország hátránya velünk szemben 31 százalék volt. Litvánia lemaradása 46, Lengyelországé 51 százalék volt. A lengyel mutató 2010-ben már csak három százalékkal maradt el a mi fajlagos GDP-nktıl (növekedési dinamikája viszont több mint kétszerese volt a mienknek). Lettország 54%-os lemaradását 29 százalékra mérsékelte. Románia is felzárkózóban van: 48 százalékos lemaradását 42%-ra csökkentette. Pozitív elmozdulás két országgal szemben van: Szlovéniától való 84 százalékos lemaradásunkat 36 százalékra mérsékeltük, Bulgáriával szemben pedig az egykori 25 százalékos elınyünket 36 százalékra növeltük. A régióban (egykori szocialista országok között) 20 év alatt a második helyrıl az ötödik helyre csúsztunk. Az „átkos rendszer” differenciálatlan megítélései a korszerő, modern, európai értékeket kifejezı eredményeinket éppúgy degradálták, mint a túlhaladott, az elızı rezsim elvetésre ítélt társadalmi, gazdasági viszonyait. Úgy látom: az ország vezetıi az elmúlt 20 évben összességükben rosszul sáfárkodtak azzal a lehetıséggel, amit a rendszerváltás után a választóik bizalmából kaptak. (Ez a megállapítás a környezı országok eredményeivel való összehasonlításban kap igazán súlyt.) Ahogyan én látom a meghozott fıbb döntések egyenlegét: -

Az ország érdekében tett kiemelkedı tettek: -

a demokratikus államrendszer kiépítése (Antall József, Göncz Árpád),

-

EU-tagság (Antall József, Horn Gyula, Kovács László, Medgyessy Péter),

-

a gazdasági csıdbıl való kilábalás, nagy és öt éven át tartó gazdasági növekedés elérése (Horn Gyula, Bokros Lajos),

-

nyugdíjreform, az öngondoskodás terén érdemi elırelépés (Horn Gyula, Medgyessy Péter),

-

innovációs törvény, korszerő K+F irányítási rendszer (Gyurcsány Ferenc, Szekeres Imre),

-

az eladósodás visszafogása, konvergencia program (Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon),

22

-

a gazdasági válság kiváló (Obama által is elismert) kezelése (Bajnai Gordon),

-

infrastrukturális

beruházások

(400

km

autópálya,

Duna-hidak,

szennyvíztisztítók, stb. (Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon),

-

-

a honvédelem reformja (Szekeres Imre),

-

a bolognai folyamat (Hiller István, Magyar Bálint).

Rossz irányba tett, illetve elmulasztott lépések: -

az agrárium, az ipar, az innováció tönkretétele (Antall József, Orbán Viktor, Torgyán József),

-

reformok indításának elmulasztása, reformintézkedések megakadályozása (Orbán Viktor),

-

az eladósodás indítása (Orbán Viktor, Járai Zsigmond), folytatása (Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc), a jövı eladósítása (Orbán Viktor),

-

az ország megosztása, győlöletkeltés (Orbán Viktor),

-

a nemzeti egység, a demokrácia védelmének elmulasztása (Sólyom László, Schmitt Pál, Alkotmánybíróság),

-

a

demokratizmus

intézményeinek

lebontása

(Orbán

Viktor,

Alkotmánybíróság), -

a tudomány, a mővészetek szabadságának csorbítása (Orbán Viktor),

-

retrográd oktatáspolitika (Orbán Viktor),

-

az ország gazdasági csıd felé vitele (Orbán Viktor, Matolcsy György),

-

mesterségesen erıs forint (Járai Zsigmond),

-

az ország nemzetközi imidzsének rombolása (Orbán Viktor),

-

az ország gazdasági kettészakítása (Orbán Viktor),

-

a szélsıjobb megjelenése, térnyerésének eltőrése (Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc, Sólyom László),

-

az ügyészség, bíróság függetlenségének módszeres felszámolása (Orbán Viktor),

-

a hatalom uralmának létrehozása a törvények felett (Orbán Viktor),

-

a nyugati orientáció elsıdlegességének feladása (Orbán Viktor),

-

a választási rendszer torzításának kísérlete (Orbán Viktor),

23

-

a szekularizáció feladása, a vallásszabadság felszámolása (Orbán Viktor),

-

munkatáborok kilátásba helyezése (Orbán Viktor).

A fentiekbıl kitőnik: nem csupán a tradicionális magyar pesszimizmusról van szó. Sokkal többrıl. A társadalomban a visszahúzó erık kerültek fölénybe. Az elmúlt húsz évben sok hibát követett el a politikai elit, de végül is elıbbre jutottunk, lassabban és keservesebben, mint azt másoknál tapasztalhattuk. A jelenlegi Orbán kormány azonban nem ebbe a sorba tartozik. Sarkon fordultunk. Megyünk visszafelé – pillanatnyi megingás nélkül. Ahhoz, hogy a központi hatalom korlátlan legyen – az államigazgatást, az oktatási rendszert, az önkormányzatokat, a tudomány, a kultúra világát, a civil szférát úgy kell átalakítani, hogy az autonómiának még a gondolata se merülhessen fel. És ahová az igazgatás nem jut el, hogy lebontsa a demokrácia elemeit – ott a mindent átható, leülepedı félelemnek kell a rendszer szellemét érvényre juttatni. És ez már ma sem a 80-as évek diktatúrája. A hatvanas éveknél tartunk. A megnyilvánulások olykor-olykor a Rákosi kort idézik. Mindehhez

persze

szükségeltetik

az

EU-kötelékek

(követelmények)

lazítása,

a

transzparencia ellehetetlenítése, a jóléti rendszer (mint vízió) lejáratása, a szegény rétegek szigorú elnyomása. És persze az együttmőködı ügyészség, s a bírói karban is néhány bíró, akit az ügyész adott esetben kijelöl (?!!). Mindez megoldható egy olyan társadalomban, ahol a szólásszabadság, vallásszabadság, jogegyenlıség, általában az emberi jogok lábbal tiprását tolerálja a lakosság, s az értelmiség jelentıs része is. Ez az „új társadalmi rendszer”, a „munka társadalma”. Mit lehet tenni? Nem kétséges, hogy a jelenlegi rezsim alatt sokat nem lehet tenni az ország rombolásának megállításáért, a gazdasági fellendülésért. A kormánynak van elég ereje ahhoz, hogy a kiépített autokrata rendszer viszonyai között a fı célt, egy szők réteg vagyonosodását megoldja. Kerül amibe kerül. Az ellenzék fı feladata természetesen ennek a rezsimnek az eltávolítása. Elsı lépés ehhez (alapfeltétel): az emberek szemének felnyitása, személyes beszélgetések, konzultációk, és

24

sok-sok olyan közérthetı ismertetı anyag széleskörő terítése, ami a hétköznapok keserő tapasztalatait szélesebb összefüggésekbe helyezi. Megfontolandó egy fehér könyv összeállítása, amely éles megvilágításba helyezi az elkövetett hibákat – de nem hallgat az eltelt húsz év eredményeirıl sem. Az igazság pillanata Az ország lakosságának aktivizálásához mindez segíthet, de nem gondolom, hogy elegendı lenne. Ahhoz, hogy eljöjjön az igazság pillanata, arra van szükség, hogy az emberek észrevegyék (felismerjék) a saját életük és a hatalom teremtette helyzet közötti összefüggéseket. A „sors” mögött lássák a hatalom szerepét. 2010 közepén a nyilatkozatok százai kevésnek bizonyultak annak elhitetésére, hogy az egykulcsos adó csökkenti a családok 80 százalékának jövedelmét. A januári fizetés kézhez vétele pillanatában mindenki megvilágosodott. De ez még kevés. A látszat-politizálás (amikor a valóság a „paraván” mögött zajlik) addig mőködik, amíg a hétköznapok tényei meg nem érintik az embereket. A gyógyszer-számla, a mőtétre várakozás idıtartama, a továbbtanulás-, az egészségügy pénzügyi gondjai, a kiszolgáltatottság, a félelem légköre, a perspektívátlanság, nemzeti presztízsünk leértékelıdése az EU-ban ... A politikai pártoknak a szigorú tényeket kell megvilágítani. Nem bedılni Orbán Viktornak, aki minden felelısséget elhárít, ha baj van. A bajok forrása az elızı kormányzat, a multik, a bankok, az euró, az EU, a globalizáció, a munkanélküliek … Mindenki. Egyre többen gondolják azonban, hogy valójában egyetlen emberhez vezetnek a szálak. És ennek az embernek a nevét egyre többen ki is mondják, és egyre hangosabban, és tömegesen is. Ebben az országban az Opera vezetıje is csak Orbán embere lehet. Az egykulcsos személyi jövedelemadó is csak annyiban köthetı Matolcsyhoz, hogy İ így látta teljesíthetınek Orbán leckéjét: néhány ezer ember hihetetlen mértékő és azonnali meggazdagodását. Ma már látszik, hogy ez az út egyre göröngyösebb, egyre nagyobb ellenállásba ütközik. És elindul egy lavina, ami egyre több embert temet maga alá. Mert a feladat volt népellenes.

25

Valamikor tudtunk a sorok között olvasni. Most a „paraván” mögé kell látnunk. Nem esetlegesen – módszeresen. És ebben az MSZP-nek mindenkit segítenie kell. Program kell. Program, amely felvázolja a teendıket, ha az ellenzék kormányzati pozícióba kerül. Program a falunak, a fiataloknak, az értelmiségnek – mindenkinek. A program legkényesebb eleme a gazdaságpolitika tennivalóinak megtervezése. Azért kényes, mert a globális folyamatokhoz való alkalmazkodás, a közteherviselés megoldása, a versenyképesség fokozása, az ország iránti bizalom helyreállítása, az oktatás, az egészségügy, a nyugdíjrendszer (újbóli) reformja csak fokozatosan, az ország teherbíróképességét figyelembe véve oldható meg. Ugyanakkor a kis és középvállalkozások pozícióinak erısítése, piaci súlyuk növelése immár halaszthatatlan. És szükség lesz megszorításokra is. Az MSZP sorsdöntı kongresszus elıtt áll. Az ország, a lakosság (nem csak az MSZP tagok!) elé kell tárnunk, hogy milyen a helyzet, s ebbıl mi a kiút. Hogyan lehet összefogni a párton belül és összefogásra bírni a társadalmat az ország felemelkedése, az EU-ba való integrációnk, az áhított életviszonyok elérése érdekében. Mindehhez segíteni fog minden bizonnyal az a munka, amely a József Attila Alapítvány keretei között folyik. Szükség van arra, hogy szakterületenként világosan lássunk, s vitákban alakuljanak ki a szakmai programok, majd az a program, (stratégia) ami nélkül a párt nem tartható egybe, s ami nélkül a vezetés mindig támadható. És ami a társadalom egységes fellépésének alapja lehet. De az sem lenne baj, hogy ez lenne az a kályha, ahonnan el lehet indulni. Szövetségeket lehessen kötni a millásokkal, a szolidaritás mozgalommal, a 4K!-val, azokkal, akiknek nem tetszik a rendszer. Kell a közös nevezı. Rakusz Lajos Budapest, 2011. október 26.

26

„A demokrácia legfontosabb kritériuma, hogy szabad és igazságos választással leváltható-e egy országban a hatalom” Hillary Clinton, Budapest, 2011.

QUO VADIS? 4 (2011. november) Az Orbán-kormány másfél éves tevékenysége kettısséget mutat. Egyfelıl a „centrális erıtér” kiépítésének jogi és intézményi feltételei – növekvı ellenállással találkozva ugyan – de menetrend szerint alakulnak. Ami az önkényuralmi rendszer (az autokrácia) gazdasági alapjainak megteremtését illeti: itt már súlyos bajok vannak. Olyannyira súlyosak, hogy az elkövetett (sokszor a hozzá nem értésbıl fakadó) hibák kétségessé teszik a rendszer 20 évre történı „bebetonozásának” sikerét (értelmét). Hovatovább azt is, hogy a választóktól kapott négy évet a hatalom ki tudja tölteni. A „rendszerépítés” és a „gazdasági harc” mára egyre jobban összefonódik. A demokrácia intézményi-, jogi feltételeinek lebontása ma már kezd okafogyottá válni a „gazdasági szabadságharc” (sikerként már eladhatatlan) kudarcai miatt. Egyre szélesebb körben tudatosul a FIDESZ valódi, ügyesen leplezett célrendszere, törekvéseinek hierarchiája, logikai rendszere. Mirıl van szó? A kezdetektıl meghatározó volt, s az elsı kormányzati döntések közé tartozott az egykulcsos adó bevezetése, amely a korábbi FIDESZ nyilatkozatokkal is ellentétes volt. Ellenzékben a FIDESZ a munkára rakódó terhek, járulékok drasztikus csökkentését tartotta (a szakértıkkel egyetértve) elsırendő célnak a növekedés és foglalkoztatás elımozdítására. Nyilván már akkor is az igazi szándék az volt, amit most az elsı adódó alkalommal meg is léptek: egy szők FIDESZ-közeli kör vagyonosodásának hihetetlen mértékő és ütemő megvalósítása. Az elsı hiba a mohóság volt: nem tudták kivárni, hogy a gazdaság növekedése ennek feltételeit megteremtse. A mai életszínvonal mellett a lakosság 85-90%-át nem lehet annyira terhelni, hogy ez a minden realitást nélkülözı cél „ab start” teljesíthetı legyen. Az EU 1

reagálását is rosszul mérték fel (második hiba). A magánnyugdíjak törvénytelen államosítása, a különadókból szerzett több száz milliárd Ft nem volt elegendı arra, hogy az egykulcsos adó miatt kiesı 500 Mrd Ft pótlását (melyet az ország vagyonosainak egy szők köre kapott!!), az államháztartási hiány leszorítását, a jómódúaknak szóló végtörlesztést, valamint a gazdaság dinamizálását egyszerre oldja meg. Az a gazdaságpolitika ugyanis, amely a bankrendszer hitelezési képességét nem javítja, hanem ellehetetleníti, a külföldi mőködı tıke bevonását nem segíti, hanem akadályozza, az ország jogrendszerét nem kiszámíthatóbbá, hanem tökéletesen bizonytalanná teszi – nem lehet eredményes. Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy a választások után a FIDESZ leállította az innováció finanszírozását.

A több

mint

egy éves

kimaradás

nemzetközileg példátlan.

A

válságmenedzselésnek az a szakasza maradt el, amelynek köszönhetıen a válság utáni gazdasági élet többre lett volna képes, mint a válság elıtt. Ezt a „megújulási szakasz”-t spórolta el a FIDESZ. Ehhez társult a brüsszeli források lehívásának csökkentése, az Új Magyarország Fejlesztési Terv helyett az Új Széchenyi Terv késleltetett indítása, a forráselvonás a felsıoktatástól. Ennél kevesebb is elegendı ahhoz, hogy az ország gazdasága recesszióba kerüljön, ne adj' isten, összeroppanjon. A koncepciótlan kapkodás odavezetett, hogy nincs olyan ágazat, szervezet, kulturális terület, beleértve az egészségügyet, közoktatást, a civil szférát, amely kimaradt volna a megszorításokból. A kérdés: milyen lefutása lesz ennek a folyamatnak. A kifosztott, megalázott, becsapott emberek számára miként tudatosul ez az orbáni politika? Úgy tőnik: a társadalom civil mozgalmai – a modern információs rendszer lehetıségeivel élve – minden politikai pártnál érzékenyebben és gyorsabban reagálták le a társadalmat érintı veszélyt. A Szolidaritás, a Milla, a 4K! megmozdulásai nemcsak esélyt adtak a FIDESZ törekvéseinek széleskörő megismeréséhez és elutasításához: a politikai elitnek is szembe kellett néznie az elmúlt húsz év siralmas teljesítményével. Azzal, hogy minden környezı ország jobban hasznosította a függetlenséggel és demokráciával járó lehetıségeket, mint mi. Az ellenzéki pártok, a civil mozgalmak, (illetve az ezek pártosodásából eredı politikai szervezıdések) együttmőködése sürgetı ugyan, de nem gyorsítható tetszés szerint. Egyik

2

új szervezet sem mondhat le az önazonosításhoz vezetı vitákról, akciókról, s a partnerkeresés vargabetői sem zárhatók ki. Mindez idıt igényel. Idıt igényel az is, hogy az MSZP és a DK együttmőködése végül is elfeledtesse azt az egy évet, amit a belsı vita miatt elvesztegettek. Elkerülhetetlen az, hogy a versengésbıl kizárják egymás hibáztatását, s végül a két párt a törekvéseit összehangolja, s többre jusson, mint amit külön-külön elérhetnének. Le kellene vonni a tanulságokat az LMP II. kerületi idıközi választáson tanúsított elvtelen (s a választók által megtorolt) magatartásából is: a személyes ambíciók, a pártérdekek nem elızhetik meg az ország érdekeit: a FIDESZ leváltását. De ne gondoljuk, hogy ez a lecke a jövıben elegendı lesz az együttmőködés gördülékeny lebonyolításához. A FIDESZ-nek, azaz Orbán Viktornak szembe kell néznie azzal a veszéllyel, hogy mielıtt befejezné hatalmának 20 évre történı jogi, intézményi „bebetonozását”, a társadalmi elégedetlenség elsöpri. Megkezdıdött ezért (úgy gondolom) a visszaszámlálás, illetve azoknak a forgatókönyveknek a kidolgozása, amelyek mindegyikének fontos eleme a menekülési út. Két lehetséges forgatókönyvet vázolok: 1.

Az IMF-EU-s a tárgyalásokat a lehetı legtovább, február végéig elhúzza a kormány, s addigra kidolgoz egy olyan válságmenedzselési tervet, amely Brüsszel által kért átfogóbb jellegő kifogásokra is választ ad. Az ország finanszírozása ezzel 2012 elsı félévében megoldható. Az igazi problémák a 2013-as év költségvetésének kidolgozásánál merülnek majd fel: az az ısz melegebb lesz, mint az idei. Úgy vélem, ennek levezénylése már egy másik kormány (Varga Mihály kormányának?) feladata lesz, ha megtörténik az államfıi székben a csere, amint Schmitt Pál megbízatásából két év letelik. Jövı év augusztusáig kell ezért minden kétharmados törvényt elfogadtatni a Parlamenttel, amely az államfı tevékenységének körülbástyázását, a kormány és a parlament munkájának fokozottabb ellenırzését lehetıvé teszi. Kérdés, hogy a hatalom átrendezése konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal történik – vagy elırehozott választással. Úgy gondolom, az elırehozott választás esélye nagyobb, mivel ez esetben a FIDESZ-nek még van esélye (az új választási törvény jóvoltából) a

3

hatalom megırzéséhez és ezzel nyerni tud további két évet. A FIDESZ kétharmados többség

ezentúl már jelentıségét veszti: minden ilyen döntésen addig túl lesz a

Parlament. A konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal az elızın kívül az is gond, hogy az Országgyőlés elvesztette legitimáló szerepét: Orbán Viktor feltétlen kiszolgálójaként lejáratta magát Ugyancsak e mellett szól, hogy a FIDESZ megbuktatásához szükséges társadalmi egység megteremtésére a pártok, civil szervezetek, szakszervezetek 2012-ben még nem lesznek eléggé felkészülve, illetve a társadalom tudatát még nem itatja át a valóságos helyzet alapos ismerete. Fontos érv e forgatókönyv mellett, hogy Orbán Viktornak nem kell beismernie a kormányzásának két éve alatt elkövetett hibáit, az ország tönkretételében viselt felelısségét, hanem a FIDESZ médiában mintegy elismeréstıl övezve lehet államelnök. A két év konzekvenciáit viselje az utód kormány, amelyekre hárul így a csıd elkerülése. Döntı érv: az új (várható) választási törvény a FIDESZ számára komoly kockázatot is teremt. 2014-ben a FIDESZ-nek katasztrofális vereséggel kellene szembenéznie: az eddigi hibák következményei, az adósságszolgálat növekvı szintje 2013-ban kulminálódnak, a lakosság számára a FIDESZ szitokszó lesz. Ez együtt járna a gyıztesek kétharmados parlamenti többségével, ami viszont valamennyi eddigi sarkalatos törvény, az új alaptörvény felszámolásának, s az új alkotmányozás megteremtésének jogszerő lehetıségét eredményezheti. 2.

A másik forgatókönyv annyiban tér el az elızıtıl, hogy az ellenzéknek adják át a hatalmat, még 2012 II. félévének elején, hogy azok roppanjanak bele a FIDESZ okozta válság menedzselésébe. Orbán ez esetben a páholyból nézné a pártok vergıdését, támaszkodva az általa kinevezett, kulcspozícióba bebetonozott intézmények vezetıire, a hozzá láncolt igazságügyi szervezetekre, a gazdasági elitre. Ez esetben ismét életbe lépne az ellenzékben „bevált” „minél rosszabb, annál jobb” FIDESZ gyakorlat.

4

Egy olyan „váltógazdaság” alakulna ki, hogy az országot a bal oldal konszolidálja – azután jön a FIDESZ és „arat”, és csıdbe visz ... A FIDESZ által generált gazdasági válság kezelése mellett nagy hangsúlyt kap az MSZP elleni politikai harc, segítségül híva a múlt század jobboldali relikviáit, kontinuitást teremtve a nagy Magyarországért folytatott küzdelmekkel, az irredenta, náci felhangokat sem nélkülözve. A politikai támadás indításának a Parlament történelmi miliıje adott megfelelı környezetet. „Végre igazságot kell tenni ebben az országban” – mondta az egykori 56'-os szabadságharcos. Tegyünk! Az idézett mondat egy olyan javaslat része, amelyben a magyar polgárok a sértettek, a bőnelkövetık pedig azok, akik létrehozták a diktatúrát, illetve közremőködtek annak mőködtetésében. (A szovjet uralom kényszerei között.) Az induló javaslat lényege: mindazoknak, akik a múlt rendszerben (a 40 év alatt?) valamilyen politikai tisztséget betöltöttek (a KISZ titkárságtól a Politikai Bizottság tagjaiig), azok nyugdíját meg kell adóztatni, és a befolyt összeget az '56-os szervezeteknek, illetve elítélteknek kell adni. A büntetés nem a személyes tevékenység mérlegelésén alapul, hanem funkció szerint, a kollektív bőnelkövetés „elve” szerint. A javaslattevı szerint ez kell az igazsághoz. Mára már a megtorlás ötlete kiteljesedett: az MSZP megfélemlítése és tönkretétele lett az új cél, az alaptörvények közé emelve és az MSZP-re vonatkoztatva a kollektív felelısség elvét. Vitathatatlan, hogy egy ilyen felvetés egyetlen európai államban sem állná meg a helyét – rajtunk kívül. A mostani politikai klímába azonban ez a felvetés jól illeszkedik, mondhatni a helyzet szülöttjérıl van szó. A hatalom mőködésében ez a módszer nem új, csak az, ahogyan alkalmazzák. Ahogyan sodródik ugyanis az ország az összeomlás felé, úgy lesz egyre keményebb és elképesztıbb mindaz, amit ennek leplezéseként, a nyílt, tisztességes politikai versengés csökkentése érdekében fontosnak tartanak a hatalom képviselıi. Nézzük a „bőnt”.

5

Ami az elızı rezsimben valamilyen párt (állami?) funkciót betöltı személyeket illeti: a nyugdíjakat érintı elvonáson kívül más ötlet még nem merül fel – úgy gondolják talán, hogy egyenlıre elegendı a korábbi elit megfélemlítése. Az igazi ellenség azonban az MSZP, amelynek az ellehetetlenítéséhez minden lehetséges eszközt elérhetıvé kell tenni, mert a mégoly FIDESZ barát választási rendszer módosítása sem biztosít kellı garanciát a hatalom megırzéséhez, ha a gazdasági összeomlás tudatosul a társadalom egészében. Az MSZP-vel, mint utódpárttal szemben megfogalmazott fıbb bőnök: -

a többpártrendszerre épülı demokrácia felszámolása,

-

az ország eladósítása,

-

az emberek vagyonától való önkényes megfosztásuk,

-

az emberek szabadságjogának elvétele,

-

hátrányos megkülönböztetés világnézet, politikai meggyızıdés szerint,

-

az emberek magánéletének megfigyelése titkosrendırséggel ...

Ez a lista* ugyancsak árulkodó. Amennyiben az elmúlt másfél évet tekintjük, a FIDESZKDNP valamennyi „vádpontban” vétkes. Az, ahogyan az ország lakosságának kifosztását és a centrális erıtér néhány ezer emberének hihetetlen meggazdagodását szorgalmazzák; amint a demokrácia intézményeinek lebontását és az önkényuralmi rendszer kiépítését végzik, beleértve a szabadságjogok, a szólásszabadság felszámolásának

„hibátlan”

intézményi, jogi feltételeit is: tanítani való. Ilyen rövid idı alatt, ennyire precízen kiépíteni (egy demokratikus államrendszer, az EU keretein belül) a diktatúrát – ez hihetetlen. Ez a módszeresség és gyorsaság az oka annak, hogy a nemzetközi ellenállás csak verbálisan nyilvánult meg eddig. Az ellenállás eszközeinek, módszereinek kidolgozása – itthon is, külföldön is – elıttünk áll. Nincs kétségem afelıl, hogy az ellenállás sikeres lesz. Nem húsz év múlva. És akkor elı lehet venni ezeket a vádakat és számon kérni a FIDESZ-KDNP vezetıin. De ezeket a bőnöket már nem a kollektív büntetés elve, hanem a személyes felelısség bíróság általi elbírálása útján lehet majd meg- és elítélni.

* Lásd: Széky János, „Helló, bőnbak” – „ÉS” 2011. december 25. 6

Megjegyzés: a FIDESZ ez alkalommal is egy régen kipróbált módszerét alkalmazta: az MSZP-t hibáztatni azért, ami a FIDESZ gyakorlata. Ilyen volt pld.-ul az, amikor győlöletbeszéddel vádolta az MSZP-t, miközben a FIDESZ indított győlöletkampányt 2006-ban a TF-en, és folytatta éveken át mindmáig. Ez alkalommal azonban saját maguknak ássák a vermet: amint elvesztik a hatalmat (és lecserélik az ügyészség vezetését, visszaállítják a bíróság függetlenségét) a most kialakítandó jogi rendszer ellenük fordul(hat). Nézzük az „igazságot”. Az „igazságtevés” nagyon nehéz feladat. Minden embernek más számít igazságnak, s ezek eredıje a társadalmi tudatban lehet nagyon torz, elítélendı, elutasítandó is. A diktatúrák sajátossága, hogy vezéreik képesek kialakítani és széles körben elfogadtatni a saját céljaikat szolgáló országrontó eszméket, felmutatni és érvként használni, cselekvı erıvé alakítani az így elért közmegegyezést. Hazánkban ez a folyamat veszi most kezdetét. A folyamat megállításához egy mai, modern erkölcsiséget kellene szembeállítanunk. Ez nagyon nehéz lecke. Ahhoz, hogy EU tagként a kor, a XXI. század elképzelt és mőködı erkölcsiségének meg tudjunk felelni, mindenekelıtt történelmi múltunk érékelésénél az eddigiektıl eltérı, más nézıpontokat is figyelembe kellene vennünk. Szélesebben, több országot, népet és nagyobb idıtávot tekintve kellene értékelni mindazt, ami mögöttünk van. Ahogyan államalapító Szent István királyunk tetteit ezeregyszáz év távlatából sem Koppány és az ı halálát követı sok ezer elpusztult magyar nézıpontjából ítéljük meg, hanem abból, hogy Európa országai közé tudtunk illeszkedni, s megırizni így magyarságunkat. István életmővét az tette az utókor számára a csodálat tárgyává, ıt személyében pedig szentté, hogy a magyarság javát, fennmaradását tette lehetıvé. Történelmünk során azonban sok a keserő, szomorú esemény – himnuszunkban indokolt a balsors megemlítése. De túl kell lépnünk az áldozat szerepének egyoldalú hangsúlyozásán. És

7

fıleg a kiszolgáltatott áldozat felmentı pozíciójának elfogadásában. Sérelmeinken, sebeink feltépésén túl azzal is szembe kellene végre néznünk, hogy múltunkban mi az, amit a civilizált világban (s a szomszéd országokban) elítélnek, elfogadhatatlannak tartanak, mi az, amiért nekünk, magyaroknak másoktól megbocsátást kellene kérnünk. Azért kellene, mert önbecsülésünknek ez nélkülözhetetlenül része. Mert európai nép vagyunk. Ahogyan leszámoltak a németek a náci múlttal – úgy kellene nekünk is végre szembenézni a fehérterror, a zsidótörvények, a 437 ezer zsidó és cigány honfitársunk halálba küldésével: a holokauszttal; az elsı és második világháborúban, a Piavénál és a Donnál odaveszett több mint ötszázezer magyar katona értelmetlen halálával – és ezekben Tisza István (1913-1917) és Horthy Miklós felelısségével. Adósak vagyunk azzal, hogy reális képet rajzoljunk Károlyi Mihály szerepérıl, aki nem csupán nem értett egyet a háborúba való belépésünkkel, hanem – Tiszával szemben – végig ellenezte is azt. A Tanácsköztársaságról ugyancsak hő képet kellene alkotnunk, amely katonai erıt vonultatott fel (Horthyval ellentétben) a betolakodó külföldi csapatokkal szemben, s az ország nagy részét visszafoglalta azoktól – javítva az I. világháborút lezáró „békeszerzıdésbeli” pozíciónkat (szemben Horthyval”, aki a franciák védernyıje alatt került hatalomba, s aki a trianoni szerzıdés aláírásában levı felelısségét máig ható irredenta győlöletkampánnyal igyekezett – sikeresen – elfeledtetni az ország lakosságával). Nem feledhetjük a Szálasi rémuralom elszenvedıit, a mintegy ötvenezer honfitársunk kivégzését sem, különösen akkor, amikor a nyilasok politikai utódai a kormányzati „toleranciával” élve a magyar közéletben és a parlamentben nap-mint nap idézik a náci szellemet és rontják az ország hírnevét. Európai nézıpontból is értékelnünk kellene azt a letőnt világot, amely szellemének revideálása évek óta folyik, a fizikai rekonstrukciója pedig a Kossuth téren kezdetét veszi. És persze mindig feladat a közelmúlt bőneivel való szembenézés: tiszteletadás a Rákosi korszak áldozatainak, s az 56-os hısöknek, a 327 vérbírói döntést követıen megölt szabadságharcos emlékének és mindazoknak, akik börtönben sínylıdtek, s utána sokáig szenvedtek a kádári rezsimben. És ne feledjük azokat a nem magyar (egykori) honfitársainkat sem, akiket mi magyarok bántottunk nem csak a „hideg napokon”, de évtizedeken át csupán azért, mert kisebbségben éltek a mi országhatárainkon belül.

8

Van bıven ok arra, hogy magunkba nézzünk, és – ha kell, ha illik – bocsánatot kérjünk, mindig, amikor a jó erkölcs azt megkívánja. És igenis legyünk büszkék mindarra, amiért becsülnek bennünket: '56-ért, szabadságharcainkért, tudósaink, sportolóink sikeréért. Ezek együtt teszik lehetıvé, hogy szilárd erkölcsi alapokkal rendelkezzünk a napi gátlástalanság, hazugságözön, embertelenség megítélésénél, elítélésénél. A Tisza-Horthy-Kádár korszakokra a mából visszatekintve – például – figyelmet érdemel, hogy Tisza egy békekorszak után vitte az országot a világégésbe, az İ kormányzása idején az ország hanyatlásnak indult, s amely tragédiába torkollott. Horthy ezt a tragédiát lovagolta meg a szó átvitt és valóságos értelmében – de végül İ is tragédiába vitte az országot. Mindketten a mai rezsim példaképei – nem minden logika de minden erkölcsi alap nélkül. Orbán (1998-ban is, 2010-ben is) az országot egy válságból való sikeres kilábalás után vette át – és vitte lejtıre. 1998-ban még két évig engedte a Bokros-csomagot érvényesülni – de 2000-tıl Chikán Attila érdemtelen félreállításával és „Matolcsy bevetésével” a 6,1 százalékos negyedévenként számított GDP növekedést két év alatt 2,9 százalékra csökkentette, 2010-ben pedig a „kettıs” a válságból kilábaló – és már növekedésbe vitt – gazdaság módszeres tönkretételét azonnal indította, s másfél év alatt a kilátástalanságig rontotta az ország felemelkedésének esélyeit. Van tehát logika abban, hogy Orbán számára a XXI. század körülményei között Tisza és Horthy idıszakai jelentik a példát, amit nem nehéz meghaladni. Logika van – de semmilyen erkölcsi, etikai, racionális alap nem teszi ezeket elfogadhatóvá. Ez a felfogás becsapja, lealacsonyítja a hiszékeny embereket, a lakosság nagy részét. A Kádárral való összevetés a FIDESZ számára az elızıek ellenkezıjét mutatja és ezért elfogadhatatlan. Kádár valóban egy tönkretett országot vett át. A Kádár rezsim alatt az ország lakosságának életszínvonala fokozatosan nıtt, s amikor ez a növekedés megállt, a rendszer össze is omlott. Az elsı tíz évet követıen az emberek kiszámítható, összességében javuló életkörülmények között éltek, a győlölködés, az állandó félelem, a megaláztatás a nép számára a múlté lett. (Ezt majd Orbán teszi ismét „élményszerővé”.)

9

A '70-es évektıl a környezı szocialista országokban élık számára irigyelt társadalom voltunk: „a tábor legvidámabb barakkja” ironikus cím jelzi ezt. A '80-as években a hatalom – látva a rendszer ellehetetlenülését – elfogadta és közremőködött a demokratikus átalakításban. Elismerésre méltóan ment végbe a hatalom átadása – a fegyveres erık, a munkásırség puskalövés nélkül vették tudomásul a demokratikus átalakulást. („Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – csitította Antall József késıbb azokat, akik a hosszú évek lapítása után hatalom birtokában hirtelen nagy-nagy bátorságra tettek szert ….) A Kádár diktatúra példát mutatott a többi szocialista országnak az átalakulásból: mi magyarok voltunk azok, akik elsıként léptünk be a Világbankba, az IMF-be, az agrárgazdaságot jórészt piaci alapon mőködtettük, voltak gmk-ink. Mi vertük ki az elsı „téglát” a berlini falból (Kohl kancellár). Horn Gyula, Németh Miklós kormányának külügyminisztere volt az, aki a „diktatúra” idején az ellenségképet megtestesítı NATO-ba való belépésünk gondolatát felvetette (a szovjet birodalom árnyékában és a nyugati országok vezetıinek elképedésére). A rendszerváltás folyamatában az ország presztízse emelkedett, a proletár diktatúrából polgári demokrácia lett. Külföldön jó volt magyarnak lenni. Összességében megállapíthatjuk, hogy Kádár diktatórikus rendszerébıl demokráciába jutottunk, Orbán rendszere a demokráciából a diktatúrába tart. Nyilvánvaló tehát, hogy az Orbán-kormány nem engedheti meg magának, hogy ezt a megállapítást a társadalom magáévá tegye. Innen a minısíthetetlen gyalázkodás, a jogi abszurdumok eszközeinek bevetése. Ez viszont erkölcsileg ugyanúgy elfogadhatatlan, mint az országot tragédiába vivık, egymillió ember haláláért felelıs vezetık felmagasztalása, példaképpé tétele. Ma még nyitott kérdés, hogy az Orbán-kormány követni fogja-e Tisza és Horthy végnapjainak kataklizmáját. A XXI. században az EU-ból való kiválásunk lehet az analógiája a hetven, száz évvel ezelıtti katasztrófáknak. Vigyázó szemünket Tiszára, Horthyra kell vetnünk? Az I. és II. világháborúra? Vagy talán nem is kell visszanéznünk, elég ha Esztergomra tekintünk?

Visszatérve a kiinduló pontra: az igazságtevés követelésében nem csupán az a zavaró, hogy az leszőkül egy rövid idıszakra, s anyagi haszonszerzés is tapad a javaslathoz. Az is, hogy lezárul a jelenlegi hatalom kritikája a rendszerváltással, jóllehet erre semmi ok. Amit meg kell

10

vizsgálnunk az az a gondolat, hogy a diktatúra létrehozása és mőködtetése bőn. Ezt a tételt elfogadva az a kérdésfelvetés, hogy a múlt és a jelen hogyan viszonyul e téren egymáshoz? A diktatúra (egypártrendszer) és a demokrácia (több párt rendszer) közötti döntı különbség a hatalom gyakorlásában van, a vízválasztó a hatalom megosztása. Az 1989-es alkotmány 2.§a fogalmazza meg azt a bizonyos „vízválasztót”: „A társadalom egyetlen szervezetének, egyetlen állami szervnek, vagy állampolgárának a tevékenysége sem irányulhat a hatalom … kizárólagos biroklására.” Az a kérdés, hogy a diktatúra és demokrácia közötti választóvonal hogyan érvényesül napjainkban? Ennek megválaszolásában segít ugyanennek a passzusnak egy további része: „Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” Tehát a demokrácia mőködése során is figyelni kell a hatalom törekvéseit, nem irányulnak-e a kizárólagosság megteremtésére. Figyelünk mi erre? A demokrácia erre hivatott intézményei biztonságot teremtenek e téren? Más oldalról: mennyire sérülékeny a demokrácia 2011-ben? Az elmúlt másfél évben a FIDESZ-KDNP kormány módszeresen, igen átgondolt módon egy autokratikus (önkényuralmi) rendszer építésébe fogott. Indokolt lett volna a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló törekvéseket feltárni, mozgósítani ellene, végül üldözni. Késésben vagyunk. Számos jelzés hívta fel a figyelmet erre a folyamatra(Debreczeni József, Bauer Tamás, Lakner Zoltán – hogy csak néhány nevet említsek) – de a dolog azzal el lett intézve, hogy még demokrácia van. Lehet szabadon írni, beszélni … A demokráciát védeni hivatott intézmények pedig hallgattak. Megjegyzés: A hatalom megosztása (Montesquieu) önmagában

még

nem

elégséges

a

demokratikus

mőködéshez. Emellett fontos az is, hogy körül van bástyázva azoknak a tényezıknek az önállósága, melyek a hatalomkoncentráció veszélyét leginkább megtestesítı végrehajtó hatalommal szemben állnak”. (Bibó) Ez a „körülbástyázás” az elmúlt 18 hónapban megszőnt.

A

11

bírói

hatalom

függetlenségének

felszámolásához már csak hetek kellenek. A „bástyák” elestek, Orbán-bábok vigyázzák ıket. Nézzük: mit eredményezne, ha szilárd következetességgel vizsgálnánk a Köztársaság Alkotmányában foglaltak érvényesítését, a jelenlegi vezetés ez irányú tevékenységét? 1. Az Alkotmánybíróság, amely az alkotmány ıre, elsısorban felelıs azért, hogy a végrehajtó hatalom kizárólagosságára irányuló törekvéseit figyelemmel kísérje, azt értékelje és szükség szerint intézkedjen. Az Alkotmánybíróság azonban az Alkotmányt ért nyilvánvaló és rendszerszerő, sokak által jelzett sérelem ellenére nem tett semmilyen érdemi intézkedést. Eltőrte a bíróság, mint független hatalmi ág elleni durva kormányzati támadást, azt, hogy a legfelsıbb bíró érveit a parlamenti többség teljesen figyelmen kívül hagyta. Eltőrte önnön hatáskörének súlyos csorbítását, a testület megalázó leértékelıdését. Két út van – nézetem szerint – az Alkotmánybíróság elıtt, ha az arcát és tekintélyét (majdnem azt írtam: becsületét) meg akarja ırizni: eleget tesz végre az alkotmány védelmébıl rá háruló feladatnak és megsemmisít minden olyan törvényt, amely az autokrácia kiépítését szolgálja. Indok: most állt össze az a kép, amely egyértelmővé teszi, hogy az elmúlt másfél év számos döntése a hatalom kizárólagossá tételét szolgálta. (Ez ugyan gyenge indok, de igen hasznos döntés lenne.) Ennek alternatívája: az Alkotmánybíróság testületileg lemond. (Ez utóbbi az elegáns megoldás.) Valószínő, hogy ma már a testület tagjai mindkét utat járhatatlannak tartják. Innen kezdve azonban azzal kell számolnia a (korábban) tisztelt testület tagjainak, hogy a közvélemény hiteltelennek, a hatalom kiszolgálójának fogja tartani ıket. Hogy a testületet paravánként használja a hatalom az alkotmányt sértı döntéseinek meghozatalánál. Hogy még a FIDESZ-KDNP egypárti alkotmánya is védtelen lesz 2012 január 1. után. Kérdés: ilyen viszonyok mellett szükség van-e erre az Alkotmánybíróságra? A demokrácia alapjait szolgáló alkotmányos rend, az igazságosság – úgy tőnik – így is, úgy is sérül. Pedig nagyon fontos lenne, hogy az ország polgárai hiteles módon, tisztán lássák: mi történik a rájuk vonatkozó alapvetı jogok és kötelezettségek terén. Hogy mőködnek fékek és ellensúlyok. Védeni tudják jogaikat az állammal szemben is. De hát éppen a demokratikus mőködés lebontásának útjában áll az Alkotmánybíróság – ha teszi a dolgát.

12

Az, hogy a testületnek egyetlen tagja sincs, aki ilyen agresszív kormányzati támadás miatt felállna tiltakozásul: minısíti a testületet. 2. A hatalom kizárólagosságára utaló FIDESZ törekvés Orbán Viktor kötcsei beszédének elhangzása után (jóval a választások elıtt tehát) ismert volt. A „centrális erıtér” gondolata, a hatalom 20 évre történı bebetonozásának célul tőzése nyilvánvalóan sértette az alkotmányt. Mindenkinek kötelessége lett volna ezzel szemben fellépni, de leginkább az ügyészségnek, melynek ez tételes feladata is. (Debreczeni József ennek a kötelezettségnek tett eleget 2010 augusztus 28-án, a Népszabadságban megjelent, „A demokráciából az autokráciába” címő cikkével.) Nem lépett fel a kizárólagos hatalom létesítése ellen az ügyészség sem a választások elıtt, sem azt követıen, amikor a kormány a kötcsei beszéd posztulátumait a gyakorlatba ültette át. Nyilvánvaló, hogy ez esetben az ügyészséget olyan mulasztás terheli, amely az ország sorsát drámaian érinti. Az igazság érvényesítése pedig alig képzelhetı el az ügyészség felelıs vezetıinek lemondása, megbízatásuk visszaadása nélkül. Ha tehát igazságot akarunk az országban, akkor egy új vezetést kellene az ügyészség élére állítani, amely az alkotmányt, a törvényeket tiszteli és szolgálja, s nem a hatalmat. Az ügyészség illegitim, a köztársaság védelmében szükséges teendık elmulasztása miatt. 3. Az alkotmányozásra vonatkozó felhatalmazás terén is súlyosan csorbult az igazság. Horn Gyula miniszterelnöksége idején döntött úgy a kormányzat, hogy csak négyötödös többséggel lehet módosítani az Alkotmányt. Nyomós ok volt erre: nehogy az akkor több mint 70 százalékos parlamenti többséggel rendelkezı MSZP-SZDSZ koalíció elcsábuljon, s az ellenzék bevonása nélkül alkotmányozzon. A négyötödre vonatkozó gentlemen's agreement abban a politikai – morális közegben elegendı volt ahhoz, hogy megakadályozza az ellenzék bevonását nélkülözı alkotmányozást. A 2010-es parlamenti választásokon a választásra jogosultak 34,7 százalékával, a választásban résztvevık levesebb mint 53 százalékával szerzett a FIDESZ-KDNP kétharmados parlamenti többséget. A FIDESZ egy szót sem szólt a választások elıtt az alkotmánnyal kapcsolatos terveirıl. A választások idején tehát a választópolgárok nem

13

tudhatták (még csak nem is sejthették), hogy voksukkal az Alkotmány veszélybe kerül, ha a FIDESZ-KDNP kétharmados többséget kap. Nem tudhatták, hogy a FIDESZ hatalomba kerülésével a morál helyébe az erı lép. (A „fülkeforradalom” utólagosan megfogalmazott teóriája szerint ugyanis az az állampolgár, aki belépett a szavazó fülkébe és a FIDESZKDNP-re adta a voksát, egyúttal kétharmadot és új Alkotmányt is akart!) Megfelel-e az igazságnak az, hogy az alkotmányozásban a választókra hivatkozni nem lehet? Úgy van, ez az igazság. A „fülkeforradalom” mindössze fügefalevél. Ezt az igazságot támasztja alá az is, hogy a parlament valamennyi tagja, a miniszterelnök, a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság tagjai, a legfıbb ügyész az 1989-ben elfogadott Alkotmányra esküdtek föl. Amikor tehát a kétharmados többség az ellenzéki pártok nélkül, széles társadalmi támogatottságot nélkülözve többször módosította, majd 2011 december 31vel eltörölte a Magyar Köztársaság Alkotmányát, nem csupán a választókat csapták be, – esküszegést is megalapoztak. A kormánypárt az alkotmányozással esküszegésbe vitte a kormányzat valamennyi, eskütevésre kötelezett vezetıjét is. Az az igény tehát, hogy tegyünk igazságot – ma már a 2010-es választások után létrejött rendszer lebontását teszi szükségessé. Ez azt is jelenti, hogy valamennyi kormányzati vezetı megbízatását – legitimitás hiánya okán – vissza kellene vonni, illetve azokat érvénytelennek kell nyilvánítani. Megválaszolandó kérdés: legitimnek tekinthetı-e egy olyan rendszer, amelynek minden vezetıje társadalmi szintő felhatalmazás nélkül hoz döntéseket annak az alkotmánynak a megszüntetésére, amelyre felesküdött? Eligazítást ad e kérdés megválaszolására a 2012. január 1-jén életbe lépı alaptörvény nemzeti hitvallása, az itt hivatkozott történeti alkotmány. A történeti alkotmány egyik fontos eleme az 1222-ben, II. András idején elfogadott Aranybulla, melynek utolsó cikkelye kimondja: ha az uralkodó nem tartja be esküjét, a nemességnek joga van ellenállni. A válasz tehát a nemzeti hitvallás szellemében: a jelenlegi rezsim illegitim, döntéseit nem kell végrehajtani, azok érvénytelenek. Joga van mindenkinek ellenállni.

14

Összességében kimondhatjuk: az önkényuralmi rendszer kiépítése és mőködtetése – bőn. Az elızı rendszerben is az volt, s ma is az. De nem mindegy, hogy a hatalom vezetıi a demokrácia térnyerését támogatják – vagy ellenkezıen: saját kizárólagos hatalmukat próbálják megteremteni. Nem mindegy, hogy a vizsgált idıben az ország (ahol idegen csapatok is állomásoznak) egy diktatórikus világrendszer része, ahonnan el kívánnak szakadni – vagy egy demokratikus világból akarnak kiválni, hogy az önkényuralmat az ország vezetıi megteremtsék és háborítatlanul élvezzék. Ma már számos jelzés érzékelhetı kormányzati körökbıl, amelyek hazánknak az EU-ból való kiválását kívánják elıkészíteni. Azok az erkölcsi, etikai normák, amelyeket az EU-ban követni illik, a FIDESZ-KDNP számára terhesek, (különösen az átláthatóság megteremtése, ami nélkülözhetetlen a FIDESZ finanszírozásának megoldásához) meg akarnak ettıl szabadulni. Mivel nem vagyunk az eurozóna tagjai, kiválásunkat az EU aligha iparkodna megakadályozni. Ezt akarjuk? Függönyt akarunk ismét nyugat felé? Hazánkban még egy hónapig érvényes az 1989-es (ma már csonka) Alkotmány. Még demokrácia van – de kiépültek az önkényuralmi rendszer mőködtetésének intézményi és jogi feltételei. 2012 január 1-tıl, amint életbe lépnek az új alaptörvény és a sarkalatos törvények – törvényi erıvel sújthat le a hatalom a demokráciát igénylı szervezetekre, a szabadságukra érzékeny emberekre. A hatalom már most is rendelkezik azokkal az eszközökkel (ha nem is mőködteti azokat), amelyekkel el tudja némítani a sajtót, el tudja lehetetleníteni (vagy olykor meg tudja vásárolni) a hozzá nem lojális szakszervezeteket és civil szervezıdéseket, megfoszthatja eszközeitıl az autonóm, független szervezeteket, tetszés szerint növelheti a lakosság kiszolgáltatottságát. Veszélybe kerülhet az emberi méltóság és az élethez való jog érvényesítése:a hajléktalanok a megaláztatás és börtön között választhatnak. Számolni kell a megosztottság és a győlölködés elmélyítésével. És azzal, hogy a lakosság 85%-a egyre szegényebb, néhány ezer ember pedig – az ı rovásukra – hihetetlen gyorsan még gazdagabb lesz.

15

Mit tegyünk? Nem kellene ezt – különösen az értelmiségnek – kívülállóként szemlélni. Az idı sürget. Az elmúlt másfél év elegendı érvet adott ahhoz, hogy összeszedjük magunkat és megvédjük nehezen kivívott (s talán még nem teljesen erodált) megbecsülésünket Európában, a világban. Megállítsuk az erkölcsi, anyagi leépülést és megkezdjük a felzárkózást az EU országaihoz, amint azt 2004-ben elhatároztuk. Cselekedni kell mindazon politikai erınek, amelyek demokráciát akarnak, s az ország hanyatlását meg akarják állítani. Egy „kerekasztalhoz” kell ülni, amely minden demokratikus szervezet számára nyitott, s ahol egyenlı felek tárgyalnak rotáló elnökséggel a tennivalókról. Közös nevezıre kellene jutni mielıbb az ország lakosságát leginkább érintı kérdésekben. Néhány javaslat: -

Fel kell szólítani a Parlamentet, hogy vonja meg bizalmát Orbán Viktortól, mert a FIDESZ-KDNP kormány illegitim, tevékenysége veszélyes az országra, az európai értékek elutasításával méltatlanná vált az ország vezetésére.

-

Elırehozott választást kell tartani a jelenlegi feltételekkel, tekintettel arra, hogy a választási rendszerre irányuló kormányzati döntések nem felelnek meg a demokratikus mőködés kritériumainak, nélkülözik a széleskörő felhatalmazást, a fennálló hatalom bebetonozását szolgálják. Az új választási törvényt csak a következı választási ciklusban lehessen alkalmazni.

-

Fel kell kérni az ország alkotmányjogászai közül azokat, akik megırizték szakmai hitelességüket, hogy tegyenek javaslatot az alkotmányozás menetére, illetve dolgozzák ki a negyedik köztársaság alkotmányát, s azt terjesszék széleskörő vitára, majd nyújtsák be a kerekasztal fórumához.

-

Valamennyi ellenzéki erı bevonásával össze kell hívni egy alkotmányozó nemzetgyőlést az új alkotmány megvitatására, elfogadására.

-

Kulcskérdéssé kell tenni, meg kell vizsgálni: hová lett és mit eredményezett az a mintegy 5.000 Mrd Ft, amit a gazdaságtól, a lakosságtól az elmúlt másfél évben vitatható módon elvont a kormány.

16

-

Létre kell hozni a jelenlegi rezsim törvénytelenségeinek számontartására egy olyan testületet, amely a sérelmeket összegyőjti, s az állam demokratikus mőködésének visszaállítása után a kártétel dolgában indítványokat tehet majd a független bíróság számára az igazság személyre szólóan történı érvényre juttatása érdekében,

-

A ma még részben független médiát meg kell védeni. Amennyiben a hatalom elnémítja, ellehetetleníti ezek mőködését, intézkedéseket kell tenni az egykori Szabad Európa Rádió példáját alapul véve (a szomszéd országok, az EU közremőködést kérve) a szabad véleménynyilvánítás megırzése érdekében.

A demokratikus erıknek fel kell készülniük egy meglepetésszerően (erısen leplezett) elırehozott országgyőlési választásra, amellyel Orbán Viktor legitimálni szeretné a FIDESZ eddigi döntésit és amely révén el tudná kerülni tevékenységének következményeivel való nyílt szembenézést.

Rakusz Lajos Budapest, 2011. december 2.

17

„Orbánnak mennie kell” Konrád György 2012. január 6., ATV

QUO VADIS? 5 (2012. január) 2012 minden jel szerint az ország tartalékainak felélését, lakosságának kifosztását hozza. És a társadalmi feszültségek hihetetlen kiélezıdését. Az elmúlt évben döntıen azok fejezték ki elégedetlenségüket, akik az orbáni rendszer kialakításának útjában voltak (a média, a rendvédelem, stb.), illetve akiktıl pénzt lehetett elvonni a rendszer finanszírozásához (bankok, a gazdaság dinamikusan fejlıdı ágazatai). A 2012-es év a napi életfeltételek hihetetlen széleskörő és mély romlását, a tömegek szociális ellehetetlenítését, valamint az egyéni sorsok kilátástalanságának tömeges felismerését hozza. Mindezek együtt a feszültségnövekedés általánossá válásához, a társadalmi robbanás kockázatának napi megnyilvánulásaihoz vezetnek. A FIDESZ tervei szerint 2012 a rendszer konszolidálásának az éve. A rendszer azonban maga produkálja a gyúlékony anyagot önnön felszámolásához a mélyszegénységbıl való kijutás totális reménytelenségének elıidézésével, az egyéni felemelkedési utak elzárásával, a felsıoktatásnak, a jómódú családok lehetıségéhez történı igazításával, illetve a végzettek röghöz kötésével. Mindezeken túl a jogállam felszámolása, az önkényuralom kiépítése és az ország felemelkedésének totális ellehetetlenítése 2012 elejére az értelmiség legjobbjait is aktivizálta. Konrád György és társainak nyílt levele Brüsszelhez, amelyben szankciókat kérnek az önkényuralmi rendszer felszámolásának kikényszerítéséhez, illetve az író nyilatkozata az ATV-nek január 6-án mérföldkı az értelmiség és a hatalom viszonyában. Az értelmiség helyét a politikai életben Konrád György kijelölte. Mindenkinek, aki értelmiségnek tartja magát, s igényli, hogy más is annak tartsa: szembe kell fordulnia Orbánnal, klienseivel, az általuk létrehozott önkényuralmi rendszerrel.

1

Ez a tett mérföldkı Magyarország és az EU kapcsolatában is. Az aláírók nyilvánvalóvá tették: az Orbáni hatalomnak 2012-tıl Magyarországon az értelmiségtıl nem szórványos és védekezı jellegő reagálásokkal kell számolnia, hanem offenzív, eltökélt ellenállással. Innentıl elválik: kik az igazi hazafiak, kik vállalnak önzetlenül, az üldözés kockázatát is vállalva szerepet az ország megmentésében. Az az elégedetlenség, amivel ma már számolni kell, nem hasonlítható a rendszerváltás elıtti évekhez. A tömegek totális ellehetetlenítését, a kilátástalanságot ugyanis akkor maga a rendszer okozta, most pedig a kormányzat maga hozza azt létre egy szők társadalmi csoport érdekében. Az ország nemzetközi megítélése a 80-as évek végén jó volt, az ország vezetésének törekvéseit a nyugati világ bátorította. Most elítéli. Akkor a demokratikus rendszer kiépítése volt napirenden az ellenzék támogatásával – most az önkényuralom létrehozásának lényegében befejezett tényét kezdi felismerni a lakosság és a külföld. Akkor a remény segített áthidalni a nehézségeket – most a reménytelenség lesz egyre meghatározóbb. A rezsim végnapjai már látótávolságon belül vannak. Jó húsz évvel ezelıtt hasonló helyzetben már körvonalazódott az új rendszer, az azt létrehozni képes pártok – most a választók nem tudják, kiket kell támogatniuk, az ugyancsak körvonalazódó „új” rendszer romba döntéséhez. Mindezek elırebocsátásával: nagy és sürgetı feladatok állnak az értelmiség elıtt. Nem tudjuk, mikor nyílik arra lehetıség, hogy az ország sorsával a kormányzatban felelıs államférfiak és nık foglalkozzanak. De késznek kell lennünk arra, hogy megmondjuk: az országnak (s nem az Orbán-féle oligarcháknak) mire van szüksége a felemelkedéshez. Milyen lépéseket kell tenni, hogy mielıbb kijussunk a reménytelenségbıl. Várható, hogy az EU – dominóhatástól is tartva – nem taszít ki bennünket a közösségbıl. Talán a kohéziós alaphoz hozzá tudunk továbbra is jutni. Az azonban elviselhetetlen lenne, hogy mindazok, akik kulturális, anyagi ambícióikról nem kívánnak lemondani, el kellene hagyniuk hazájukat. Nézzünk tehát szembe a magyar valósággal: mivel számolhatunk, s mit tudunk tenni?

2

A Quo vadis 3-ban (továbbiakban: Q3) igyekeztem bemutatni, hogy az elmúlt két évtizedben az ország fejlıdése milyen nagy mértékben maradt el lehetıségeitıl. Az ország felemelkedésének tennivalóit többnyire felülírta a hatalmi harc, az egyéni meggazdagodás szorgalmazása, átszıtte a pártfinanszírozás megoldatlanságából fakadó korrupció. Az utóbbi másfél év annyiban hozott újat, hogy eltőntek a pozitívumok, s most szinte kizáróan a negatív hatások dominálnak. Ennek viszont szükségszerő következménye, hogy a gazdasági teljesítmények nem növekednek, az ország elszegényedése felgyorsul, beruházás nincs, tıkebeáramlás nincs, a kvalifikált munkaerı elvándorlása növekszik. Ennél csak a kormány döntésébıl fakadó kilátások rosszabbak: az oktatási rendszer leépül, a diplomások számarányát tekintve elmaradásunk az EU átlagától felgyorsul. Az innováció ösztönzése és teljesítménye terén már most sereghajtók vagyunk, az agrárium a lehetıségeit 50-60%-ban használja ki. A pozitívum: olyan mély átalakításra lesz szükség, hogy végre tiszta lappal lehet az ország ügyeinek rendbetételét újraindítani. Feladat: ki kell dolgozni egy kilábalási, felzárkózási stratégiát. Bizonytalansági elem, hogy ma még nem tudni, milyen mélyre süllyed a gazdaság, milyen erıforrásokkal lehet számolni, – s így: mennyi idı után tudunk eljutni oda, ahol 2010-ben (a válság utáni évben!) már voltunk? A jelzett stratégiának egyetlen elemével kívánok foglalkozni: az innovációval. Magyarországon az innovációpolitika igen hányattatott múltra tekint vissza (lásd: Q3 6-11. oldalakat). Ez önmagában teljesítménycsökkentı tényezı, mert leginkább az innováció terén van szükség stabil környezetre, átlátható szabályozási feltételekre, kiszámítható, hosszabb távlatú programok megvalósításának finanszírozási lehetıségeire. Ma mindez hiányzik. A magyar innovációs rendszer 2004 és 2008 között felelt meg leginkább az EU-ban elfogadott gyakorlatnak: volt a kormánynak innovációs stratégiája és ehhez kapcsolódó intézkedési terve, az innovációs alap révén a vállalati innováció erısítése jelentısen elırehaladt, létrejöttek a regionális innovációs irányító szervezetek (RIÜ-k), a kormányban miniszter felügyelte a rendszer mőködését. Mára mindez elporladt. A kormányzatban nincs az innovációnak gazdája, a regionális innovációs ügynökségek mőködésképtelenek, stratégia

3

nincs, a finanszírozás több mint egy évig leállt és csökkenı mértékő. Az egyetemek a túlélésre rendezkedtek be, mivel a szükséges forrásokhoz nem jutnak hozzá. Az MTA az alapkutatásokért viselt országos felelısségét zárójelbe tette és szervezeti átalakításokra koncentrál. Az EU Európai Innovációs és Technológiai Intézete (Budapestre való telepítése néhány éve nagy siker volt) folyamatosan fejlesztett politikai irányainak figyelmen kívül hagyása (s e lehetıség semmibevétele) ma már nem csak káros, hanem sértı is. Az EU-s források bevonása az innováció támogatásába mélyponton van. Egyetlen pozitívum, hogy az OTKA kormányzati támogatása növekszik, s ezzel a tudománypolitika gondjai az alapkutatások terén enyhíthetıek. A fentieket azért fontos figyelembe venni, mert a versenyképesség-, a gazdaság teljesítményének növelése az innováció nélkül csak ábránd lehet (s ez Orbán világa). A gazdasági növekedés ugyanis 70-80%-ban ma már az innovációs teljesítménytıl függ. Tennivalók Általános észrevételek -

Sajátos a helyzet: „békeidıben” képtelenek vagyunk reformértékő döntésekre, csak igen erıs külsı kényszer hatása alatt. Az innováció társadalmi beágyazódásának gyengeségei, a távlatos szemlélet hiányosságai, a válságkezelés gyors döntési kényszerei miatt félı, hogy a válságból való felemelkedést elısegítı feladatok nem kapnak kellı figyelmet. Az innováció kormányzati kezelésénél ezt kockázati tényezıként javaslom figyelembe venni.

-

A recesszió olyan idıszakban jelentkezik nálunk, amikor a K+F szférában a vállalati megrendelések súlya már számottevı, 45% körül van (lásd lejjebb). Amennyiben az a korábbi években beidegzıdött reflexek mőködnek majd, amely szerint a vállalatoknál a recesszió esetén a K+F a leépítendı tevékenységek sorában az elsık között szerepel – ma már az innovációs rendszer összeomlásával fenyeget. A reformot – ebbıl a szempontból – meg kell elıznie egy olyan feladatrendszernek, amely a kibontakozást szolgálja, minimálisan az innováció megóvását.

4

Megjegyzés: A bajnai kormány a krízis kezelésére vállalkozott, a hosszabb távú feladatokat most kellene megvalósítani. Hiba volt azonban a K+F tárca nélküli miniszteri poszt megszüntetése éppen az itt leírtak miatt. A válságmenedzselés egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) feladata ugyanis az lett volna, hogy a kormányzat éljen a felkínálkozó (a megújulást gátló tényezık

leépülésébıl

fakadó) lehetıséggel,

s

egy

agresszív innovációpolitikával elérje, hogy a gazdaság versenyképesebb legyen a válság után, mint elıtte volt. A K+F irányítás akkor esett szét, amikor legnagyobb szükség lett volna rá. Ebbıl viszont az következik, hogy nem a Bajnai, hanem a Gyurcsány

kormány

viszonyítási

bázisként

innovációpolitikáját kezelni

célszerő

(Innovációs

Alap,

innovációs törvény, intézkedési terv, EU-s kapcsolatok fejlesztése, stb.). irányba mentünk,

Volt egy pillanat, amikor abba az mint

Európa.

(Lásd

az

1.

sz.

mellékletet.) Tematikus észrevételek 1.

Struktúra Alapvetı szerkezeti gond, hogy a K+F tevékenységek (intézmények) szakmai összetétele, valamint a gazdaság szakágazati struktúrája jelentıs mértékben eltér egymástól. Számos szakértı (Leo – Reinstaller – Unterlass 2007., Pottelsberghe, 2008.) felhívta a figyelmet arra, hogy a K+F ráfordítások növelése csak abban az esetben eredményez GDP növekedést, ha az ipar, illetve a K+F tevékenységi struktúrái megfelelnek

5

egymásnak. Kimutatták: a K+F kiadások szintje az EU legtöbb „régi” tagállamában a gazdasági struktúra generálta igényeknek megfelelı szintet ért el. A legtöbb „új” tagállamban viszont a gazdasági igényeknél lényegesen alacsonyabb a vonatkozó szakterületi K+F kiadások szintje. Ebben a csoportban Magyarország pozíciója a legrosszabb: a K+F által kínált, és a termelı szféra által keresett K+F eredmények hazánkban vannak legtávolabb egymástól. Fontos feladat annak ösztönzése, hogy a vállalati és a K+F tevékenységi struktúrák közelítsenek egymáshoz. A „kölcsönös megfelelés” fontosabb lehet, mint az, hogy a K+F milyen mértékben részesedik a GDP-bıl (ez utóbbi következménye az elsınek!). Magyarországon a kínálati (K+F) piacot nem csupán azért nehéz keresleti irányba megváltoztatni, mert a vállalatok innovációs kereslete (igénye) elégtelen, hanem azért is, mert a rendszerváltás kezdeti éveiben tönkrement az ipari kutatóhálózat 80%-a, és olyan jelentıs szakterületek maradtak megfelelı K+F háttérbázis nélkül, mint a gépipar, villamosgépgyártás, jármőgyártás, mőanyag- és gumiipar. Másfelıl vannak jelentıs tudományterületek, mint például a biotechnológia, ahol a vállalati szféra gyenge, a kutatási eredményeink külföldön hasznosíthatóak csupán (pl.: az elsı mesterséges kromoszóma: az SZBK-ban „rakták össze”, Kanada GDP-jét növeli). Az új struktúra kiépítése késve ugyan, és még csak vontatottan, de az utóbbi években megkezdıdött

(tudományos-,

technológiai

parkok,

egyetemi

tudásközpontok,

klaszterek, pólus-programok), a kereslet és kínálat azonban mindmáig nem találkozik megfelelı mértékben. Gond, hogy a támogatási konstrukciók nem helyeznek súlyt a kutatási eredmények alkalmazásán túl annak üzleti hasznosítására, a marketing tevékenységre, a hozzáadott érték növelésére. A K+F ráfordítások struktúrájának alakulásában jelentıs szerepe van a Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapnak, melyet a vonatkozó törvény szerint a vállalati fejlesztésekre kell fordítani. Valójában ez is csak igen lassan valósul meg: 2004 és 2006 között az Alap forrásainak rendre 21,5; 26,7; és 33,3%-át kapták a vállalkozások. (Az általuk befizetett járulékok rendre 45,1%-ot, 60,2%-ot, 61,1%-ot képeztek az Alapon

6

belül.) Mindezzel együtt négy év alatt a költségvetési és vállalati K+F források aránya 1:2-rıl 1:1-re módosult. A pozitív változás nagyobb mértékben azzal függ össze, hogy a költségvetési forrás nominálisan is alig növekedett: 2003-ban 102.008 M Ft, 2007-ben 109.117 MFt volt ez az összeg (reálértékben csökkenés történt). A vállalati K+F ezekben az években 53.926 MFt-ról 107.769 MFt-ra növekedett. Az innováció elımozdítása, a gazdaság dinamizálása, a megfelelı összhang érdekében az erıforrásokat jobban kell fókuszálni azokra a kulcsterületekre, amelyeknél a K+F szféra és a gazdasági társaságok közösen pályáznak, s amelyek a versenyképességet érdemben képesek elımozdítani. A tıkebevonásnál tekintettel kell lenni a hazai K+F gazdasági kapcsolatainak fejlesztésére. Az erıforrások koncentrálását azonban nem a kormányzatnak kell közvetlen módon megoldania. Ez a piac feladata. A kormányzatnak azt az együttmőködı, kapcsolatépítı rendszert kell létrehoznia és mőködtetni, (a nemzeti innovációs rendszert), amely a legígéretesebb innovációs teljesítményeket sikerhez képes juttatni. Megjegyzés: Ahhoz, hogy a válságból való kilábalás eredményes legyen, a kormánynak építenie kellene a Bajnai kormány válságkezelı programjára, amely két egymást követı negyedévben ért el már növekedést. A következı lépésnek az innováció fokozott ösztönzésének kellene lennie, de ennek egyenlıre jelét sem látni. Az Innovációs Alap 16 Mrd Ft-jának zárolása azt jelzi, hogy az Orbán kormány a főnyíró elvet követi az innováció terén. Így az innovációnak a növekedést segítı szerepe nem csupán nem érvényesül, hanem az eddigi döntések a lehetséges növekedést már rövid távon is fékezni képesek a befektetések kockázatnövelése révén. Összességében a

7

2009. januárjában reálisnak tartott rövid távú feladatoktól ma távolabb vagyunk, mint akkor. 2.

Országos Tudományos Kutatási Alapprogram Az OTKA értékének megırzését célzó erıfeszítések nem jártak eredménnyel: a mőködtetéshez szükséges kiegészítı forrást az elmúlt években eseti döntésekkel, jórészt az Innovációs Alapból biztosítják (2009-ben 2 Mrd Ft-ot kap az OTKA az Innovációs Alapból). Az innovációs stratégia 2007 és 2013 között évi 10%-os növekedést irányoz elı – nehéz küzdelmek eredményeként – az OTKA számára, de az MTA-nak az Országgyőléshez benyújtott tervezete a 2008 és 2011 közötti idıszakra szólóan ezt figyelmen kívül hagyja: szinten tartást tartalmaz. (Ezzel az MTA megkönnyítette az Országgyőlés döntését: csupán az MTA-val kellett egyetértenie, s nem kellett szembenéznie az alapkutatások társadalmi jelentıségének nem megfelelı támogatás negatív megítélésével.) Megfontolandó, hogy az OTKA felügyeletét az Országgyőlés lássa el, mint például Finnországban a Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Alap (SITRA) felügyeletét. Egyértelmővé kell tenni: a K+F erıforrások fókuszálása megköveteli az alapkutatások fokozott támogatását, s ebben a körben mindenféle tematikai szelektálást meg kell szüntetni. Az OTKÁ-nál csak a tehetség lehet szelektáló követelmény!! Az alkalmazott K+F szelektív támogatása csak akkor vállalható, ha az alapkutatásoknál a kutatás szabadsága érvényesül, a tehetségek – tematikai megkötések nélkül – alkotási lehetıséghez jutnak. Az innováció finanszírozását tehermentesíteni szükséges az Alapokat fenyegetı év végi elvonásoktól. Az innováció, a K+F tevékenységei nem szakaszolhatók január 1. és december 31. közötti idıszakokra. Az Alapok legyenek valóban Alapok, s mőködhessenek az általuk támogatott tevékenységek megkövetelte metódus szerint. A tudománytól távolabb kell vinni a fiskális szemléletet. Megjegyzés: Ma már nem látom ezeket a gondolatokat megvalósíthatónak. Úgy vélem, hogy az MTA mindinkább az Orbán kormány iránti lojalitás fogja lesz. A K+F

8

finanszírozásában a Lisszaboni célok követése, az OTKA forrásainak 2013-ra történı duplázódása ma irreálisabb, mint volt korábban bármikor. Kérdés, hogy a felsıoktatás, általában a szellemi szféra mennyire kész a távlatok érdekében politikai konfliktusok felvállalására? De az is, hogy ebben az MSZP miként tud közremőködni? 3.

Felsıoktatás Igen jelentıs elırelépésnek kell tekintenünk, hogy a felsıoktatás tömegessé vált Magyarországon is, mintegy 30 éves lemaradást igyekezve pótolni. Az átállás itt is a minıség rovására ment, a színvonal drámaian esett (jobban, mint annak idején a nyugati országokban). Nem hiszem, hogy a korábbi helyzet visszaállítása lenne a megoldás. Az elitképzés bevezetésével teljes mértékben egyetértek. De ez sem adja a megoldást, csak a korrekciót: egy súlyos helyzetbıl menti a menthetıt. A gondot abban látom, hogy a felsıfokú oktatás tömegessé tételét a lehetı legprimitívebb módon csináltuk: bevezettük a fejkvótát, finanszírozási ügyként kezeltük a jövı szempontjából talán legfontosabb ügyet. Amit elmulasztottunk korábban: most kell pótolni. Minıségi követelményeket kell támasztani, meg kell fogalmazni a minıségi képzés, a tudományos kutatás nemzetközileg elfogadott indikátorait, s szigorúan alkalmazni kell azokat. Ezzel párhuzamosan a magas színvonalat produkáló oktatókat – de intézményeket is – kiugró anyagi, (erkölcsi) elismerésben kell részesíteni. Hozni kell külföldrıl (!) is oktatókat, kutatókat (nem elég haza hívni a magyarokat), hogy a szemléletváltás nagyon gyors legyen. (Nem új dolog: minden ambiciózus egyetem élt, él ezzel az eszközzel USÁ-tól Angliáig!) A felsıoktatás szakmastruktúrájának átalakításához (mőszaki, természettudományi szakok súlyának érdemi növelése) igénybe kellene venni a gazdasági szféra lehetıségeit: a kamarák, a régiók adhassanak ösztöndíjat szakmailag megerısítendı területekre készülı hallgatóknak (mint pld.-ul ahogyan ez Németország tartományaiban van).

9

Az itt szereplı javaslatok elfogadása is, megvalósítása is idıigényes. Ami azonban a legidıigényesebb, s végsı soron feltétele a fentieknek: a középiskolai képzés minıségének emelése, szakmai struktúrájának átalakítása. Valójában az egész oktatási rendszer reformfolyamatára szükség van, ennek kell abszolút prioritást adni. Megjegyzés: a kutatóegyetemek, elitegyetemek dolgában a Bajnai kormány lépett. Kérdés, hogy a jelenlegi kormány hogyan viszonyul az eddigiekhez? És: mi a tagozat véleménye? Az oktatáspolitikában világossá kell tenni az MSZP álláspontját, s minden lehetséges alkalommal kifejezésre kell juttatni. 4.

Szubszidiaritás Az EU regionális politikája a szubszidiaritás elvén alapul. Ennek lényege: a kormányok (önkorlátozással) törekednek arra, hogy minél több feladat, funkció, döntési kompetencia kerüljön mindinkább alsóbb irányítási szintek szervezeti egységeihez. A szubszidiaritás elvének valóra váltása ebbıl fakadóan kettıs feladatot igényel: a döntési hatáskörök alsóbb szintre való delegálását (vertikális diverzifikáció), illetve az adott kérdéskörben érintett helyi gazdasági, civil szervezetek, polgárok bekapcsolását a döntési folyamatba (horizontális diverzifikáció), amely a testületek összetételében, illetve az eljárásrendben ölt testet. Magyarországon a K+F irányítási rendszer továbbfejlesztésében a regionális szint kiépítése eredményezhet minıségi változást. Eddig jelentıs elırelépés történt a vertikális diverzifikálás terén – de ezt részben hatástalanította a horizontális diverzifikáció – politikai megfontolásokból történı – elmaradása. A létrejött Regionális Fejlesztési Tanácsokban ugyanis – az SZDSZ sikeres pozícióharcának eredményeként – nem a helyi gazdasági, oktatási, tudományos, kulturális élet, a civil szféra képviselıi vannak meghatározó pozícióban, hanem a kormányzati, központi szervek képviselıi. A szubszidiaritás érvényre jutásának másik akadályozó tényezıje, hogy az ország nem rendelkezik olyan gazdaságpolitikai stratégiával, amely a helyi

10

döntéseket megfelelıen orientálni tudná. Ennek hiányában a kormányzati általános célok helyi képviselete is erıtlen, a régiók közötti gazdasági együttmőködés esetleges, a struktúraváltásra való készség és képesség gyenge. Megjegyzés: a jelenlegi folyamatok aligha kedveznek a szubszidiaritás érvényre jutásának. Az irányítás centrális elemei erısödnek; a regionális intézmények (pl.: a Regionális Fejlesztési Tanácsok, a Regionális Innovációs Ügynökségek) jövıje erısen kérdéses a megyei rendszer általánossá

tételével,

az

új

kormányzati

struktúra

kialakításával. 5.

Kormányzati F+F irányítás Fontos, hogy 2008-ban létrejött a K+F tárca nélküli miniszteri poszt, az innovációnak a kormányon belül is lett felelıse. Aggályosnak tartom ugyanakkor, hogy az innováció kormányzati kezelése során a szaktárcák az innovációs feladatrendszert háttérbe szorították. A

Földmővelésügyi

és

Vidékfejlesztési

Minisztérium,

a

Környezetvédelmi

Minisztérium leépítették az innovációval foglalkozó szervezeti egységeiket. Az agrár, a környezetvédelmi kutatóbázisok elsorvadtak. Ennek káros következményeit ma még nem lehet felmérni. Felfogásom szerint a kormány valamennyi tagjának felelısséget kell vállalnia a maga területén az innovációért. A K+F tárca nélküli miniszternek fıként a koordináció a feladata. Döntı, hogy legyen valamennyi szaktárcának fejlesztéspolitikai terve, s ezek integrálására a kormány képes legyen. Az innováció nem szektoriális ügy! Az irányítási rendszerben a legfontosabbnak azt tartom, hogy a mindenkori kormányok a nemzeti innovációs rendszert tartsák a jövı szempontjából meghatározó értéknek. A kormánnyal szemben követelményként kell támasztani, hogy a tudomány- és

11

technológiapolitikát, annak intézményeit és az általuk megtestesülı mechanizmusokat, szabályozási feladatokat, jogi, finanszírozási kereteket átfogó rendszerként kezelje. Ennek a rendszernek a mőködtetéséért elsı helyen a miniszterelnök, a feladatok koordinálásáért a kutatási és innovációs tárca nélküli miniszter a felelıs. Az ellenırzés az Országgyőlés fontos feladata kell hogy legyen (de erre most csak egy „eseti” K+F Bizottságot mőködtet a Ház). Az innováció nem eseti ügy. A XXI. században ez már anakronizmus. Fontos, hogy a K+F kormányzati irányítási rendszere stabil legyen. Konzisztens és kitartó munkát kell végezni kormányciklusokon átívelıen. Fontos lenne ezért, hogy az irányítás kormányzati rendszerérıl, tennivalóiról, a nemzeti innovációs rendszer mőködtetésérıl többpárti konszenzus jöjjön létre. Ennek során kellene azt is megfontolni, hogy a K+F tárca nélküli miniszter – az integráció elmélyítése, kiszélesítése érdekében – a késıbbiekben tárcát kapjon. Megjegyzés: Ezek a felvetések ma már teljességgel illuzórikusak. Nem az elırelépés hogyanja a kérdés, hanem az, hogy miként menthetı az elért eredményekbıl valami ahhoz, hogy az EU-ban ne írjanak le bennünket. A Tagozat egyik legsúlyosabb (és idıben legsürgetıbb) feladata az, hogy a K+F irányítási rendszer alakításáról véleményt mondjon. Mit kellene a kormánynak tennie? Amit tesz, annak milyen következményei lesznek? Hogyan változik az EU-ban a pozíciónk? Milyen lehetıségeket kellene nemzetközileg megragadni, illetve ezek elmaradása milyen következményekkel jár? Teljesen igaza

van

Szentgyörgyi

Zsuzsának,

amikor

a

Népszabadságban írt cikkében a széttagoltságot és alávetettséget exponálja. A K+F-nek nincs gazdája a kormányon belül, az NKTH sorsa, a zárolások kimenetele teljességgel

bizonytalan,

az

UMFT

programok

felülvizsgálatának még a rendezı elvei sem ismertek … A

12

parlamenti frakciónak kellene felvállalnia a tudomány és innováció

ügyeinek

állandó

képviseletét

kérdések,

interpellációk sorával, a parlamenti eseti (?!) bizottság létesítésének szorgalmazásával, stb. Mit tehetünk, mit kell tennünk nekünk ennek elımozdításához? 6.

Szervezetfejlesztés, hálózatok A szervezetfejlesztés (amelyet mintegy öt éve az innováció szerves részeként kezel az EU is, az OECD is) igen jelentıs, további, ma még kiaknázatlan lehetıségeket kínál. (A legújabb kutatások szerint USA versenyképességi elınye az EU-val szemben nem csupán a magasabb szintő technológiai innovációval függ össze, hanem a szervezeti és vezetési, valamint marketingmódszereik megújításával is.) A technológiai és a szervezeti változások kölcsönösen feltételezik egymást, és a kiemelkedı gazdasági teljesítmények forrása a két rendszer együttes optimalizálása.* Hazánkban a gazdasági életben a szervezetfejlesztés talán legjelentısebb eredménye az ipari parkok létrejötte, amelyek ma már a gazdaság meghatározó szegmensét képezik. Az ipari teljesítmény egyharmada, a 210.000 feletti foglalkoztatotti létszám, a szolgáltatások széleskörő hozzáférése, a hálózatépítés hatékonyságnövelı (lehetséges) szerepe felértékelik a jövı gazdaságpolitikájában ezt a szervezıdést. Az ipari parkok rendszerén belül az innovációs, tudományos karakterő parkok aránya növekszik. Az ipari parkok mellett a logisztikai parkok, inkubátorházak hálózatai, a klaszterek mind jelentısebb térhódítása a gazdasági életben jelzik, hogy a gazdaság dinamizálásához, összességében a Lisszaboni Stratégia megvalósításához e szervezeti struktúrák eredményesen tudnak hozzájárulni. Ehhez azonban a hálózatokban résztvevı menedzsereknek új tudásra van szükségük, hogy szervezıkészségük, a hálózatépítés regionális és országos feladatainak eredményessége érdemben javítható legyen. Szükség van az új tudást hozzáférhetıvé tevı oktatási, képzési programok indítására.

* Makó Csaba–Illéssy Miklós–Csizmadia Péter: A munkahelyi innovációk és a termelési paradigmaváltás kapcsolata, Közgazdasági Szemle, LV. évf., 2008. december (1075-1093. o.) 13

E szervezetfejlesztés fontos elemét képezik az EU direktívájának megfelelı technológiai platformok. A nemzeti technológiai platformok jó alapot adnak az egyes szakterületek vállalkozásai, valamint a K+F helyek közötti együttmőködésnek, s az európai integráció szakmai területeken való megvalósításának. Fontos, hogy kidolgozásra kerüljön a közfinanszírozású K+F+I koncepció, amely az UMFT innovációs programjait, pólus-programjait, (benne a tudományos, innovációs parkok fejlesztési projektjeit) a nagy programokat (az innovációs versenyközpont programokat) fogná össze. Megjegyzés: Az itt vázolt hálózatfejlesztési elgondolások lehetnek a jövı kibontakozásának a fı útjai. Ezeket a rendszereket

ugyanis

hatalmi

eszközökkel

nehéz

manipulálni, s a piaci viszonyokhoz való alkalmazkodás egyébként is elemi érdeke a kormánynak. Fontos, hogy az EU prioritásainak megismertetésében, a napi politikai gyakorlatban képviseletére az MSZP különösen nagy hangsúlyt helyezzen. Ellenzéki pozícióból hatásosan lehet az EU törekvéseit megjeleníteni, s ugyanakkor a szakmaiság szerepét elıtérbe állítani a hatalmi szempontok rovására. Egy ilyen szerepvállalás mind az értelmiség, mind a fiatalok számára vonzó lehet. Prioritások Az Új Széchenyi Terv programjait meg kell tisztítani: a FIDESZ oligarchia érdekének dominanciája helyett a csúcstechnológiákra, illetve az ország adottságaira (a vízre, az élelmiszerre, a geotermiákra építve) kell a prioritásokat meghatározni. A brüsszeli források jelentıs részét – 50-60 százalékát – a gazdaságélénkítésre kell fordítani. Ezen belül kell az innovációnak meghatározó súlyt adni. Megjegyzés: az Új Magyarország Fejlesztési Terv eredetileg

a

14

brüsszeli

források

9-12%-át

szánta

gazdaságfejlesztési

célokra

fordítani.

Ezt

2009-ben

16százalékra módosította a Bajnai-kormány – de még mindig kevés volt. (Ausztria az EU-s források 8%-át fordítja kizáróan innovációra!!) A jelenlegi arányok nem ismertek, mert az Új Széchenyi Terv gyakorlatilag nem mőködik. Az innováció prioritásainak kialakítása nem nélkülözheti a kiszámítható gazdasági stratégiát, a hosszabb távon és tartósan érvényesülı (érvényesíthetı) finanszírozási gyakorlatot. Fontos ezen túl, hogy ne csak szakterületek, szakágazatok megjelölése történjen meg, hanem ezeken belül a technológiai kulcsterületek kijelölése is. Hazánkban az ágazati prioritásokig jutottunk el (ezek érvényesítése is csak esetleges volt), de ezek átfogó jellege miatt az erıforrások összpontosítása valójában soha nem valósult meg. A prioritások között ki kell emelni a geotermiával összefüggı feladatokat. Az ország adottságai e téren nemzetközileg is kiemelkedıen jók, – s ezt idıben felismerte az ENSZ is (1975-ben a világ energiaellátásának jövıjével kapcsolatos kutatások részeként japán kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a geotermikus adottságokból fakadóan Magyarország 2050-ben olyan energiaexportra lesz képes, mint a 70-es években Szaúd Arábia!) A 20142020-as idıszakra szóló költségvetés kidolgozása során ezt a lehetıséget be kell mutatni a EU-nak, s összeurópai összefogást kellene a földhı hasznosítása érdekében kidolgozni és megvalósítani. Számolni kell azzal, hogy az élelmiszer-termelés és feldolgozás, valamint a vízügy a következı évtizedekben rendkívül nagy és növekvı lehetıségeket kínál itthon és a nemzetközi piacon. Hazánknak – melynek adottságai ezeken a területeken bizonyítottan kiemelkedıek – mind hosszú, mind középtávra szólóan ki kell dolgoznia fejlesztési stratégiáját, s ehhez kapcsolódva a kutatási- innovációs feladatokat is. A gazdasági növekedés hagyományos és új irányainak kimunkálása érdekében széleskörő szakértıi munkát célszerő kezdeményezni az egyetemek, az MTA, a tárcák szakapparátusainak bevonásával. E munkák eredményeit hazai és nemzetközi konferenciákon

15

kell tesztelni, illetve pontosítani. A prioritások ismeretében kell kidolgozni a 2014-2020-as idıszakra szóló programokat, a hazai és az EU-s támogatási formákat, kereteket. Irányítás

Rakusz Lajos Budapest, 2012. január 12.

16

Ha Orbán a helyén marad. Hazánk iránti megbecsülést és bizalmat a FIDESZ alig két év alatt eljátszotta. A helyzetet lehetne hasonlítani a fehér terror, illetve a Rákosi idıszakokbanz tapasztaltakhoz, azzal, hogy akkor a vezetı garnitúra tetteit, s nem az országot írták le a mértékadó politikai, kulturális tényezık. Amíg a FIDESZ a parlamenti kétharmadot kifelé kétharmados országos támogatottságként tudja eladni – valamennyiünket besároz, méltatlan megítélés alá von. Mindebbıl fakadóan rendkívül nagy szerepet kapnak a tiltakozó megmozdulások annak demonstrálására, hogy a magyarság, a nemzet kiveti magából az uralkodó elitet, elutasítja az Orbáni önkényuralmat, az államhatalom tobzódását a demokratikus intézmények és jogok lábbal tiprásában. Kezd tudatosulni: a tüntetés – hazafias tett. Fel kell készülni arra, hogy a FIDESZ – 2006-hoz hasonlóan – ismét a társadalom söpredékét fogja rá uszítani a békés tüntetıkre, hogy elnémuljon a tömeg, csönd ülje meg az országot. A félelem, a diktatúra legfontosabb eszköze ahhoz, hogy a jogállami értékek semmibevétele idıvel a társadalom természetes mőködési rendjeként épüljön be a köztudatba. A diktatúra elleni harc nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megırizzük nemzettudatunkat, önbecsülésünket, mindazt az elismerést, amit történelmünk során az emberi haladásért fel tudtunk mutatni, s amiért tisztelnek és megbecsülnek bennünket, magyarokat. Óriási jelentısége van annak, hogy az értelmiség szórványos. – döntıen védekezı jellegő – ellenállása-, többségét tekintve passzivitása a végéhez közelít. Konrád György súlyos mondata: „Orbánnak mennie kell. Rossz ember” (ATV, 2012. január 6.) az eddigi elégedetlenségi, szolidaritási mozgalomnak új perspektívát adott. Nem 17

megegyezésre, engedményekre van szükség. Ez már nem elég. Az elmúlt majd két év csaknem minden döntését vissza kell vonni, beleértve az alaptörvényt, a bíróság, a független intézmények alávetését biztosító jogszabályokat és a kapcsolódó személyi döntéseket. Tudatosítani kell: az a garnitúra, amely hatalomban van – esküszegı. Döntéseik illegitimek, nem érvényesek. (Lásd Quo vadis 4, a továbbiakban Q4, 14. oldal). Azt az alkotmányt támadták meg, amelyre felesküdtek. Azt a demokratikus államot szüntették meg, amelyért a '80-as években harcolt – és gyızött – az akkori ellenzék. És azt az államformát, az önkényuralmat hozzák vissza, amit 1989-ben sikerült térdre kényszeríteni. Ez a gondolat (és kormányváltási indok) azért fontos, mert gyors változást tesz lehetıvé. Az országnak nem szabad hosszú ideig rossz irányba haladni. Nincs idı. Sietni kell.

18