Bedő Ilona
Pszichológiai megfigyelések és vizsgálatok a határőrség szombathelyi közösségi szállásán „… az egyszeriség és egyedülállóság ... minden ember sajátja. Minden egyes embernek ez a helyettesíthetetlensége és pótolhatatlansága felragyogtatja azt a felelősséget, melyet minden ember visel (saját és mások) életéért.” Viktor E. Frankl∗ A vizsgálatokat a Helsinki Bizottság kérésére végeztem albán gyermekek és bangladesi, kísérő nélküli, tizennyolc éven aluli fiatalok körében. Mivel a rendelkezésemre álló rövid idő, továbbá a nyelvi korlátok a felhasználható pszichológiai vizsgálati módszerek körét leszűkítették, ezért inkább megfigyeléseimre, a bangladesi fiatalokkal folytatott kikérdezéses (exploratív) jellegű beszélgetéseimre, valamint a gyerekek és a fiatalok által készített rajzok elemzésére támaszkodhattam. Vizsgálati módszerként elsősorban a rajzteszteket választottam, mivel ezek megkönnyítik a kommunikációt, s általában nem váltanak ki ellenállást a vizsgált személyekből. Különösen hasznos volt ez a választás egy olyan vizsgálatban, amelynek alanyai magyarul nem tudó menekültek voltak. Ugyanakkor e tesztek diagnosztikus értéke jelentős: alkalmasak az értelmi és érzelmi fejlődés megragadására, továbbá – bár nem jelenítik meg a személyiség teljes gazdagságát – a személyiség lényegét szemléletessé tehetik. A szakemberek beszámolnak arról is, hogy a rajz fejlődése kultúrától függetlenül azonos jegyeket mutat. ALBÁN GYERMEKEK A közösségi szálláson hat – két és fél és nyolc év közötti – albán gyermekkel találkoztam, akik családjaikkal, illetve anyjukkal tartózkodtak a táborban 2–4 hónapja. A gyermekek egészségesek voltak. Rajzaikból, viselkedésükből arra következtettem, hogy mentálisan intaktak. Halim (8 éves) esetében szomatikusan és mentálisan két-három éves elmaradást becsültem a korához képest. Mirela (5 éves) értelmi fejlődése szintén elmaradt a korától. A játék nélkülözhetetlen testi, lelki és mentális szükséglete a gyerekeknek. A gyermekek a játékon keresztül ismerik meg a világot, és a játékon keresztül tanulnak meg alkalmazkodni hozzá. Lehetőséget nyújt az örömre, vigaszra – még a leglehetetlenebb körülmények között is –, valamint a félelem, a fájdalom és a veszteség feldolgozására. A táborban a gyermekekkel heti háromszor három órában foglalkoztak a számukra kialakított játszóhelyiségben. A pszichológiai szolgálat vezetője elmondta, hogy akadt olyan gyermek, aki a játékokat a ruhája alá dugta, csak ült, és őrizte őket. Jellegzetes táborlakó gyermeki viselkedés: azért nem játszott, mert nem tudott játszani. ∗ … mégis mondj Igent az Életre! Pszichiátriai Mentálhigiénés Módszertani Központ, Budapest, 1988.
11
Tolmács nélkül is igen hamar sikerült kapcsolatot teremteni az albán gyerekekkel, kivéve a két és fél éves kislányt és a három és fél éves kisfiút. Utóbbi igen félénk volt, mereven állt, a szemét lesütötte, mindenáron távozni akart. Kérésemre, hogy rajzoljon egy embert, csak egy karikát rajzolt, majd el is ment.
1. ábra. Albán kisgyerekek farajzai
Lelkiállapotukra a négy másik gyermek fa-, ember- és családrajzából következtethetünk. Ornela (7 éves), Halim (8 éves) és Scsipe (5 éves) olyan fát rajzolt, amelynek levelei is vannak, de legalábbis ágai (1a, b és c ábra). A legfurcsább, hogy a fák törzse, sőt a gyökere téglalap, illetve négyzetes formában körülhatárolt. A (leveles) faágakat, törzset, illetve a gyökeret mintha „leforrasztották” volna. A fa koronája a jövőt, a törzs a jelent, a gyökér pedig a múltat jelképezi a hagyományos rajzelemzés szabályai szerint. Tehát a gyerekek farajzai a bezártságot és a sivár jövőt jelenítették meg. Mirela (5 éves) olyan fát rajzolt, amely úgy néz ki, mint egy fordított cseresznyepár, amelytől leesőben van három gyümölcsszerű valami, amit reszketeg vonalakkal és torzan (csonkán?) ábrázolt (1d ábra). Kiderült, hogy szándéka szerint almafát és almákat rajzolt. Egy laikusnak is kézenfekvő lenne a kép szimbolikája: a gyermek a családját jelenítette meg: az almapárosban a szülőket, 2. ábra. Gyerekrajz, Terezína, 1944 (képeslap Molnár Magdától) a szülőktől sérülve lehulló 12
termésekben önmagát és két testvérét. Érdemes összevetni Mirela rajzát egy (cseh vagy morva) deportált zsidó kislány rajzával. A rajz 1944-ben készült a terezínai lágerben (2. ábra). Halim (8 éves) rajzain nincs szeme a családtagoknak, s kettőnek hiányzik a szája is. Scsipe (5 éves) rajzán valamennyi szereplőnek hiányzik a füle és a szája, s az anyán kívül egyiküknek sincs karja (3a ábra). Mirela (5 éves) családrajza ismét igen furcsa, egyiken az orr és a fül hiányzik, másikon a száj. Az apa alakját égbenyúló lábakon ülő fejként ábrázolta (3b ábra). Senkinek sincs karja a rajzon.
3. ábra. Albán kisgyerekek családrajzai
4. ábra. Családrajz
Ornela (7 éves), a legérettebbnek, legértelmesebbnek tűnő kislány családrajza a legmagasabb színvonalú, s mégis messze elmarad a magyar standard szintjétől (4. ábra). Alakjainak van karja, ujjaik azonban hiányoznak, s a karok mintha a nyakukból nőnének ki. Füle itt sincs a családtagoknak. Saját magát túlméretezett fejként ábrázolja, s a fejből nőnek ki a karok (vagy a lábak, vagy a fülek?). A gyermek feje kb. akkora, mint szüleié, szemben a testvéreivel. A száj mérete is óriási, de a fej méretéhez viszonyítva arányos. A kislány a legnagyobb a testvérek között, valószínűleg több teher nehe13
5. ábra. Szellemalakok albán kisgyerekek családrajzain
zedik rá, mint a kisebbekre. Kényszerűségből, talán védekezésképpen, az intellektus túltengésére utal önmagáról készült rajza. A gyerekrajzokon a családtagok egyáltalán nem kapcsolódnak egymáshoz. Az alakok kissé ferdén helyezkednek el a papíron, ahol a talajt nem jelölték, hasonlóan a farajzokhoz. A rajzokon a fák és a családok azt a képzetet keltik, mintha a térben lebegnének, s szél sodorná őket. Halim (8 éves) rajza a legjellemzőbb példája ennek (5a ábra), amelyen még egy különös dolgot vehetünk észre. Alakjai mintha nem is emberek, hanem szellemek lennének. Emberalakja olyan, mint egy palackból szabadult dzsinné. Mirela (5 éves) emberrajzán is mintha szellemalak repülne (5b ábra). Mire következtethetünk ezekből a megfigyelésekből? A szem, a fül és a száj hiányára két magyarázat is kínálkozik. A gyerekek nem értik a körülöttük felfordult világot, nem képesek befogadni környezetük információit, s ezt az értetlenséget szóban nem tudják kifejezni, illetve így védekeznek a jelen valósága ellen. A kezek, ujjak, illetve a családtagok közötti kapcsolódások hiánya azt jelzi számunkra, hogy ezeknek a gyerekeknek nincs mibe és kibe kapaszkodniuk. A szakirodalomból ismeretes, hogy a biztonságot nélkülöző anyák nem tudnak biztonságot nyújtani gyermeküknek. A talajnélküliség is ugyanezen irányba mutat, a gyerekek alapvető biztonságérzete hiányzik. A család szétzilálódik, úgy sodródnak az életben, mint szélben a falevelek. Az ilyen család nem valóságos család, tagjai nem a valódi életben, hanem valamiféle szellemlétben élnek. Rajzaik tökéletes kivetítései ennek a világnak, családjukról és önmagukról alkotott képüknek. A szellemlét „reálisan” következik helyzetükből, hiszen az nem normális, nem emberi, nem gyermeknek való. A legnagyobb veszélyt abban látom, hogy ezek a gyerekek koruknál fogva a valóságot és a képzeletet még nem tudják igazán elkülöníteni egymástól, ám a táborban egy „mintha-létben” élnek, ezért idősebb, illetve felnőtt korukban is gondot fog okozni számukra a valóság pontos megítélése, elfogadása és az ahhoz való alkalmazkodás.
14
KÍSÉRŐ NÉLKÜLI BANGLADESI FIATALOK A vizsgálat alatt a mintegy százfőnyi bangladesi csoport körülöttünk nyüzsgött, így megfigyelhettem, hogy valamennyien meg voltak hűlve, folyton az orrukat fújták, köhögtek, tüsszögtek. Némelyiknek vastag sál volt a nyakában. Mindegyik bangladesi fiú panaszkodott, hogy az étkezés nem kielégítő. Általában is kevés az ennivaló, különösen figyelembe véve serdülő korukat, de azt sem tudják megenni, amit kapnak, mivel muzulmán vallásúak, így sertéshúst nem ehetnek. Beszámoltak arról, hogy nem tudnak aludni, mindig csak rövid időre szunnyadnak el, mivel igen sokan (15–16-an) vannak egy szobában összezsúfolva. Valamennyien feszült lelkiállapotra, fejfájásra, mellfájásra panaszkodtak. Volt, akinek hetek óta fájt a hasa. Néhányan szédültek. Volt közöttük egy depressziós fiú, az ő állapotát véltem a legsúlyosabbnak, ezért azonnali orvosi kivizsgálását javasoltam. Egyesek furcsán rezignáltnak, lemondónak tűntek fiatal koruk ellenére, két-három fiúnak pedig szinte a pánik határát súroló riadalom ült a szemében. A bangladesi fiatalok fa- és családrajzai – az albán gyerekek rajzaihoz hasonlóan – igen differenciálatlanok. Farajzaikon ábrázolódik a gyökér és a törzs is (vagyis a múlt és a jelen), de a jövőt jelké-
6. ábra. Bangladesi fiatalok farajzai
pező korona kidolgozatlan: semmibe torkolló, nyitott, esetleg a végükön csonkolt faágakkal (6a ábra), vagy éppenséggel hiányzik, mintha lenyesték volna (6c ábra). Van olyan rajz, amelyen a fa törzse mintha „kiütésekkel” vagy „tüskékkel” lenne borítva (6b ábra), a jelen állapot szimbólumaként. S van olyan is, amelyről egy fejfa juthat eszünkbe. A lenyesett
15
ágak, a kiütések, tüskék mind-mind lelki sebeiket jelenítik meg. Céljaikat, vágyaikat, jövőképüket drasztikusan „amputálta” az élet.
7. ábra. Van jövőkép
Két kivételt találtam. Az egyiken a kérdezőnek szóló pozitív érzelmek fejeződtek ki (lásd a szívecskét a 6a ábrán, bár a fák ágai itt is lefelé hajlók és csonkák), a legintelligensebb bangladesi fiú rajzán pedig a fa dús koronája s rajta a két madár önmagáért beszél (7. ábra). Ők még nem adták fel, nekik még van jövőképük.
Családrajzaik legérdekesebb jellemzője, hogy kicsi gyereknek ábrázolják önmagukat, amikor még szüleik védőszárnyai alatt éltek (8. ábra). A figurák kidolgozatlanok, csonkák, nincs szemgolyójuk vagy testük, csak fejük, arcuk. Arcukon mély szomorúság tükröződik (9. ábra). Hiányoznak a szereplők karjai, ujjai. Akadt egészen megdöbbentő rajz: az apafigura vagy tekintélyszemély alakja olyan, mint egy börtön (10. ábra). Négyük rajzán feltűnnek az albán gyerekek rajzáról már ismert szellemalakok (11a ábra). A családtagok között semmiféle kapcsolat nincs, négy rajzon a családok szintén az üres térben lebegnek, az egyik rajz megszólalásig hasonlít az albán gyerekek „szélfújta” családjaira (11b ábra).
16
9. ábra. Bangladesi fiatal családrajza
10. ábra. Apakép
8. ábra. Bangladesi fiatal családrajza 11. ábra. Szellemalakok bangladesi fiatalok családrajzain
17
KÖVETKEZTETÉSEK A bezártság rendkívül nagy testi, lelki teher, különösen a sokkal természetközelibb életet élő kultúrából érkezett menekültek számára. Legyengülnek, immunrendszerük megrendül. Levegőtlenség, mozgáshiány, az értelmes tevékenység hiánya, a világgal és környezetükkel való kapcsolat beszűkülése jellemzi ezt az állapotot. A pszichológiai kutatások szerint pusztán a bezártságnak, az izolációnak, az ingermegvonásnak súlyos pszichés következményei vannak. Akik ilyen helyzetbe kerülnek, elszakadnak a valóságtól, ingerlékennyé válnak, szélsőséges esetben hallucinációik lesznek, a pszichózis határára kerülhetnek. Az idegeket felőrli a többi emberrel való összezártság is, hiszen időszakos egyedüllétre, magányra minden normális embernek szüksége van, amelyre a táborban nincs lehetőség. Az éhezés a kedélyállapotra igen rossz hatással van, pszichés következménye az ingerültség és az apátia váltakozása. Önző magatartáshoz vezet. Az általam vizsgált gyerekek és fiatalok étkezési kultúrája éghajlati, etnikai, vallási okokból eltér a miénktől. Kevés ennivalót kapnak, s abból még kevesebbet tudnak megenni. Az éhezés, a nem megfelelő táplálkozás, a vitaminhiány emésztőrendszeri problémákhoz, vérszegénységhez, hiánybetegségekhez stb. vezet. A test feléli önnön tartalékait. A hideg pszichés következményei hasonlóak az éhezéséhez: feszültség, az életkedv csökkenése, a közösségi érzés eltompulása. Mint ismeretes, a menekültek közül elsősorban a bangladesiek szenvednek a kevésbé vagy egyáltalán nem fűtött, nyirkos helyiségekben. A szellemi éhség még gyötrőbb lehet a fiziológiásnál. Szellemi táplálék híján a menekülők mentálisan eltompulhatnak, érdeklődésüket veszthetik önmaguk és a környezetük, egyáltalán az életük, jövőjük iránt. Napi elfoglaltságuk gyakorlatilag nincs, tévét néznek vagy fekszenek. Könyveik, újságjaik nincsenek. A bangladesiek szállásán a „klubszobában”, ahol a tévé van, nincsenek székek, csak két asztal és két pad. Ehhez képest populációjuk több mint száz főből áll. A koncentrációs és büntetőtáborok volt lakói emlékirataikban leírják, hogy szellemük frissessége volt az, ami átsegítette őket minden szenvedésen, aminek végső soron életben maradásukat köszönhették. Lelki, érzelmi szempontból a menekülők számára az ideiglenesség érzése, sorsuk kiszámíthatatlansága a legnyomasztóbb és legnagyobb teher. Nem tudják, mikor kapnak választ „menekültkérelmeikre”. Nem tudják, hogy meddig tartózkodnak, vagy kell tartózkodniuk ebben vagy más táborokban. Nem tudják, hogy mikor és mi fog történni velük. Nem ismerik ügyük megoldásának időpontját. Valós félelmek és arctalan szorongások között hányódnak. Lágerlakók írásaiból tudjuk, hogy minden testi, lelki nyomorúság mellett ez a bizonytalanság az, amely a „belső széthullás jelenségeihez vezet”. Mivel nem képesek ideiglenes létformájuk végéig ellátni, arra sem lehetnek képesek, hogy egy célnak éljenek. Nem tudnak a jövő érdekében létezni. Ez fellazítja a táborlakók valósággal való kapcsolatát, ezért jelenhetnek meg rajzaikon az üres térben lebegő szellemfigurák. A kardiológiai kutatásokból ismert, hogy a „bejósolhatatlanság” testi, lelki erózióhoz, pszichoszomatikus betegségekhez vezet, a szívinfarktus egyik fő rizikófaktora. Mint láttuk, a bangladesi fiataloknál egytől egyig megjelent valamilyen pszichoszomatikus betegség, 18
tünet. A koncentrációs táborokban az „ideiglenes lét” érzése súlyosabban nyomasztotta a foglyokat, mint a kínzások, verések vagy akár a halál közelsége. Befejezésül hozzáteszem: egy rablásért, gyilkosságért elítélt fegyenc tisztában van elbocsátása idejével, ha akarja, ismerheti a törvényeket (sokszor jobban, mint a bűnüldözők), a jogait, ügyvédet fogadhat stb. A befogadottaknak fogalmuk sincs „szabadulásuk” idejéről, az őket érintő rendelkezésekről, jogaikról, a nyelvi akadályok miatt a közösségi szállás szabályairól is csak részleges információik vannak. Nyilvánvaló persze, hogy akkor is fennállna ez a helyzet, ha a magyar jogszabályokat, belső rendszabályokat a menekültek nyelvére szóról szóra lefordítva kifüggesztenék a szálláshelyen. Valószínűleg meg sem értenék vagy félreértenék, hiszen egészen másként értelmezik a számunkra egyértelmű szavakat, kifejezéseket. Amikor a bezártság, a jövő kilátástalansága elviselhetetlenné válik, a „befogadottak” megszöknek. Pszichés szempontból ez súlyos „acting-out” válasz egy olyan helyzetre, amelyet a menekült nem tud kontrollálni. A táborban passzivitásra ítélt foglyok végre aktívan tehetnek valamit. Többen közülük visszatérnek (elfogják őket, vagy visszajönnek mint bűnbánó gyermekek), majd megint nekimennek a „drótnak”. A menedéket kérők nem bűnözők (bár bizonyára akadnak közöttük nem teljesen makulátlan személyek is) és a határőrök nem börtönőrök (sem kiképezve, sem felkészítve nincsenek erre a feladatra) – mégis, amikor embereket rács mögé zárnak és őrök vigyáznak rájuk, beindulnak azok a szociálpszichológiai folyamatok, amelyeknek azonos a végeredménye. A menekültek az őrök szemében bűnözőkké válnak, és foglyoknak tekintik őket, a menekültek pedig smasszereknek tartják a határőröket. Szociálpszichológiai kísérletek bizonyítják, hogy amikor két differenciálatlan, egymást személyesen nem ismerő csoport szembekerül egymással, olyan tulajdonságokkal ruházzák fel a másik felet, amelyek a csoportot alkotó személyekre egyáltalán vagy alig jellemzőek. A menekülők esetében az őrök testesítik meg az őket fogva tartó, ellenséges hatalmat, az őrök pedig egy idő múlva úgy tekintenek a menekültekre, mint valamilyen bűnt elkövető elítéltekre. Természetesen ezeket a folyamatokat (pozitív vagy negatív irányban) befolyásolhatják a kulturális különbségek, a civilek és az egyenruhás szervezetek közötti eltérések, a személyiség érettsége stb. A csapdahelyzetet erősíti, hogy bizonyos viselkedések (például a szökés) büntetést vonnak maguk után, és az őrök fegyvert, gumibotot hordanak. A két csoport előbb-utóbb ellenségessé válik egymással szemben, s megfelel annak a szerepnek, amelyet ez a helyzet rájuk kényszerít. Jól példázza ezt a furcsa helyzetet a laktanya parancsnokával való találkozásunk. Egy alkalommal kifogásolta, hogy nem pontban nyolc órakor hagytuk el a laktanya területét előző nap, hanem nyolc óra után pár perccel. Nyomatékosan kérte, hogy ezután menjünk el pontosan nyolc óráig. Ennyi elég is lett volna. Ő azonban gúnyos hangon, szinte fenyegetően elkezdte ecsetelni annak a sorsát, akit a laktanyában találnak nyolc óra után egy perccel. Az illetőt bent tartják, őt (a parancsnokot) be kell hívni hozzá, ő viszont csak sokára ér majd a laktanyába, és azután majd jegyzőkönyvet vesznek fel, és az illető bizony a laktanyában éjszakázhat (éppen csak nem zárják a patkányok közé), és többet be nem teheti a lábát a határőrség területére. Tehát az emberi jogokat vizsgáló szervezet tagjaira is rávetült a parancsnok (a laktanya személyzetének) előítélete; bizonyos értelemben azonosítottak bennünket a foglyokkal. 19
A menekülőknek gyakorlatilag alig van kontrolljuk életük, sorsuk felett. Az imént leírtak rávilágítanak arra, hogy teljes mértékben ki vannak szolgáltatva őreiknek, a határőrség intézményének stb. Aki ebben a helyzetben van, az – a korától függetlenül – gyermeksorba kényszerül. (Emlékezzünk csak vissza a bangladesi fiatalok családrajzaira, amelyen kicsi gyerekként ábrázolják önmagukat.) Kérhetnek, hízeleghetnek, dacolhatnak, fellázadhatnak, mint a gyerekek. A bangladesiek viselkedése „hospitalizált” (elhanyagolt) gyermekekéhez hasonlít: mindenkihez odamennek, mindenkitől segítséget remélnek, legyen az az intézmény személyzetéből valaki, vagy külső személy. Az önálló, felnőtt léttől való megfosztottság hosszú távra szóló következménye az, hogy mindent mástól várnak, motivációjuk sorsuk elviselhetőbbé tételére, ügyeik intézésére, az önszerveződésre minimálisra csökken. HÁROM TALÁLKOZÁS Az orosz fiú Verőfényes, tavaszi napsütésből érkezem a közösségi szállásra. Egy 19 éves orosz fiúhoz hívnak, hogy nézzem meg őt. A földszinti helyiségben sötétség, rendetlenség, a lepusztult épületben a friss levegő, a higiénia hiányából eredő jellegzetes szag fogad. Leülünk a rozoga asztalok mellé, a rozoga hokedlikre. Míg az emberi jogi szervezet képviselője beszél a fiúval, figyelem őt. Kis termetű, vékony, arca feltűnően, betegesen fehér. A feltett kérdésekre görnyedt háttal, egykedvűen, mimika nélkül válaszolgat. Lemondónak, depressziósnak látom. Válaszaiból lassan kikerekedik eddigi nyomorúságos, fiatal élete. Moldáviából indult neki a világnak, amikor 12 évesen elbocsátották az állami gondozásból, ahová születésekor került. A világon senkije sincsen. Hegesztést tanult, először Moldáviában dolgozott, majd Romániában. Romániából Jugoszlávián keresztül érkezett Magyarországra, érvényes útlevéllel. Ausztria felé szerette volna folytatni útját, azonban Budapesten egy arab személy elkérte az útlevelét, hogy szerez bele osztrák vízumot, de eltűnt a papírjaival. Az orosz fiúra és társaira a hálóhelyükön tört rá a rendőrség, ezután került a szállásra. Az arab személyt természetesen nem találta meg a rendőrség (a közösségi szállásokon is keresték). A fiú négy hónapja várja, hogy történjen valami az ügyében. Még egyszer sem hagyhatta el a laktanyát. Kérdésemre, hogy miben segíthetnénk neki, azt válaszolta, hogy legalább hetente egyszer szeretne kimenni a városba sétálni. Nézem ezt a koravén, rezignált emberkét, akinek 19 évesen annyi vágya maradt, hogy egyszer egy héten sétálhasson egy idegen ország idegen városában. Talán volt egy álma, amit országokon, határokon keresztül kergetett. Otthont, társat keresett, de nem talált sehol. Élete, akár egy tollpihe, minden légáramlatnak kiszolgáltatva lebeg egy légüres térben, ahol már nincsenek álmok, vágyak. Magamban kérleltem, hogy legalább egyszer mosolyogjon, vagy legalább egyszer lássam felragyogni a szemét. Néma kérésem nem teljesült, nem teljesülhetett. Börtön vagy Koszovó? 20
Társam egy olyan menekülőhöz kísér, akiről úgy gondolja, hogy jó lenne, ha pszichológus megnézné. Ahogy kattan mögöttünk a zár, Sándor, az egyetlen magyarul is beszélő „örök menekült” (nyolc éve van Magyarországon különböző táborokban, és rendszeresen tolmácsol a rendőrségnek), nyomban egy magas termetű, fekete, loboncos hajú, csontos arcú cigányfiúhoz vezet bennünket, aki könyörgőn függeszti ránk tekintetét. A fiú 19 éves, Koszovóból menekült hozzánk, s most a segítségünket kéri. Rövidesen megtudjuk, hogy miért. Az elmúlt éjjel heten-nyolcan megszöktek, közöttük volt ő is (és az a menekülő is, akihez eredetileg jöttünk), azonban szökés közben a karját törte. Balesete után visszatért a táborba, ahol a jobb karját begipszelték. Kéri a segítségünket, hogy ne kelljen visszamennie Koszovóba, bár már aláírta a papírt arról, hogy hazatér. Láthatóan erősen szorong ettől a „hazatéréstől”. Arcán időről időre fájdalom suhan át. Illír, az albán tolmács kérdésére „bolí”, mondja a karjára, „fáj”. Szeretne maradni, menekültstátust kérni. Azt sem tudja, hogy egyáltalán hogyan juthatna vissza. Korábban azért írta alá a hazatérő nyilatkozatot, mert nem akart börtönbe kerülni a szökés miatt. Csak ámulok, érvényes útlevéllel, személyigazolvánnyal miért van valaki menekülttáborban, s ha elszökik (most ő fogoly?), akkor börtönbe kerül?! Elmesélem a fiú történetét az emberi jogi szervezet tagjainak, akik azonnal indulnak, hogy utánanézzenek az esetnek. Már ebédidő van, mindenki enni szeretne, a „fő jogvédő” azonban inkább nem ebédel, helyette a fiúval akar beszélni. Többen követjük őt. A „gyerek” nem tud hova menni, Koszovóban nincs senkije és semmije. Fél attól, hogy elviszik katonának. Ott senki nem érezheti biztonságban magát, mert mint mondja, a határ mindkét oldalán összefogdossák a férfiakat, és viszik őket harcolni a háborúba. Hallgatom, ahogy a „helsinkisek” számba veszik a jogi lehetőségeket, és megpróbálják kigondolni a lehető legkevésbé rossz megoldást ebben a helyzetben. Jó nincs! A fiú választhat: ha itt marad, akkor börtönbe kerül; ha menekültstátusért folyamodik, szintén bezárják, egyébként pedig haza kell mennie. De hát nincsen hazája! Rokonai, lánya Németországban él, nagybátyja családja Olaszországban. Németországba tartott, amikor Ausztriában elfogták, és visszatoloncolták Magyarországra. Szándéka szerint itt maradna, ezért felhatalmazta az egyik jogvédő szervezetet, hogy képviselje őt és járjon el az ügyében. Később megtudom, hogy a bal kézzel üggyel-bajjal készült aláírás eredetiségét a parancsnok kétségbe vonta. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Vajon tényleg Európában, tényleg Magyarországon? A huszadik század végén? A jó szándék, a tárgyalás a parancsnokkal nem segített a fiún, egyik társunk hozta a hírt, hogy már csomagol, viszik Győrbe, onnan pedig haza kell mennie. Haza, de hová? Reza Rezával a bangladesiek között találkoztam. Szimpatikus, szép arcú, lebegő fürtű ifjú. Úgy pergett a nyelve angolul, hogy alig bírtam követni őt. Igen értelmesnek tűnt. Úgy láttam, nagy tekintélye van az öregebbek körében is, amikor nagy volt a zaj, egy pillanat alatt rendet csinált. Ő tolmácsolt a többieknek is beszélgetés közben. Mesélt a hazájáról, ahol 120 millió ember él. Nincs munka, nincs miből megélni. Egy jobb élet reményében vágtak neki, szülőket, otthont odahagyva – Reza még nincs 18 éves – a gazdag Nyugatnak. A Nyugat azonban nem kér belőlük. Eljutnak Magyarországig, s itt vége is az útnak, 21
nincs tovább. Bajlódjanak csak a magyarok a menekültáradattal, van benne praxisuk: ahogyan megvédték a nyugati országokat a középkorban a török támadásától, úgy védik ma jólétüket a keletről és délről menekülő emberáradattal szemben. Reza a magyar történelemről mit sem tud, egyre csak azt kérdezi, meddig kell itt maradnia, lesz-e hatása ennek a vizsgálatnak? Szégyellem, hogy ennek az ártatlan gyermeknek nem tudok válaszolni. Reza nem panaszkodik depresszióra, az ő szeme még fénylik, ő még reménykedik. Megkérem, hogy rajzoljon egy fát. Rajzából megtudom, hogy még nem adta föl, és igen, tudja, mit akar. Álljon itt befejezésül Reza szívmelengető rajza a dús lombú fáról és a fán fészkelő madárpárról. Reza talán mégis igent mond az életre.
22
