Prológus Az egyház élete, szolgálata és bármilyen tevékenysége csak Istentıl való függésben, rá nézve valósulhat meg jól. Van, amikor úgy tőnik, Isten próbára teszi népét, vagy késlelteti az egyházban élık terveinek megvalósulását. Sokszor nem értjük miért telik el annyi idı, és nem mozdulnak, vagy csak nagyon nehezen a dolgok. De a hívı ember tudja és vallja azt, hogy Isten akaratán kívül semmi sincsen. Visszatekintve Gyülekezetünk történetére, a viszontagságos évtizedekre, vagy még korábbra, amikor úgy tőnt, hogy itt Bánhidán végleg megszőnt a református gyülekezet, sok mindent nem tudunk megérteni és megmagyarázni, de egyet tudhatunk, hogy a maga idejében az itt élı és szolgáló gyülekezeti tagoknak meg kellett tanulniuk ráhagyatkozni arra, aki mindent a kezében tart. Ez a mi feladatunk is, amikor most a gyülekezet közel nyolcvan éves, a templom hetven éves fennállásának hálaadására készülünk. Visszatekintünk, mert az Isten iránti igazi hála akkor fakadhat fel szívünkben a legteljesebben, ha világosan látjuk, hogy a Mindenható akkor és ott is tudott segíteni, bíztatni és bátorítani, amikor és ahol minden veszni és pusztulni látszott. Csak akkor tudunk erıt meríteni az elıttünk álló feladatokhoz és próbákhoz, ha elmondhatjuk ıszinte és tiszta szívvel: „Mindeddig megsegített minket az Úr” – és ezután is meg fog segíteni. A Bánhidai Református Templom terveinek elkészülése és annak teljes megvalósulása között több mint hatvanöt év telt el. Talán soknak tőnik így kimondva, de most már azért dicsıíthetjük, ami Urunkat, hogy, amit elkezdett itt Bánhidán a templommal kapcsolatban, azt bevégezte hőséges és szolgálatkész gyermekein keresztül. A mi feladatunk az örökség megırzése és gyarapítása, valamint a „lelki ház” szüntelen továbbépítése. Szolgáljon a kiadvány és ez a kiállítás abban, hogy megismerve a múltat, jobban és hőségesebben tudjuk végezni a mi Urunk által ezen a helyen ránk bízott feladatokat. Egy gyülekezet történetének áttekintése, megírása, nem könnyő feladat. Még akkor sem, ha a gyülekezet a távolba veszı régmúlttal és csupán csak egy emberöltınyi közelmúlttal rendelkezik. Ilyen módon Gyüszi Lászó nyugdíjas tanár-testvérünk feladata sem volt könnyő, amikor belekezdett a meglévı dokumentumok, jegyzıkönyvek és az átélt vagy mások által hitelesen elmondott adatok alapján a Bánhidai Református Templom és részben a gyülekezet történetének megírásához. Köszönettel vesszük fáradozását, ezen kívül Rákász Mihály tanár úr és felesége Rákászné Fekete Irén fáradságot nem kímélı munkáját a kiállítás elkészítéséért, és mindazokét, akik az eltelt évtizedekben valamilyen módon hozzájárultak Templomunk és Gyülekezetünk gyarapodásához! Legyen Istené a dicsıség!
Tatabánya-Bánhida, 2009. reformáció hava. Szilágyi Sándor lelkipásztor
A BÁNHIDAI REFORMÁTUS EGYHÁZ TÖRTÉNETE Különös tekintettel a templomépítés körülményeire.
Református magyarok Bánhidán a XVII. Században. A Bánhidai Református Egyházközséget 1930-ban az ország különbözı részeirıl ide települı, a bányászatban és az iparban munkát találó, vallásukhoz ragaszkodó, hitüket nyíltan megvalló reformátusok alapították, Kiss Gyula missziós segédlelkész vezetésével. Az egyik lelkipásztor így emlékezett erre: „Egyházunk alapja a sors által összeverıdött reformátusok hite volt”. Bár a mai eklézsia története nem hosszabb, mint egy emberélet, a hívek vallásos meggyızıdését erısíti annak tudata, hogy már a XVI-XVII. században éltek itt reformátusok, s a török hódoltság és a vallásüldözés korában is megtartották hitüket, bár a falujukat el kellett hagyniuk. Emléküket ma is ırzik a késı utódok. Hiteles forrásból tudjuk, hogy 1620 táján a korábban elmenekült bánhidai református magyar jobbágyok költöztek vissza falujukba. Gyülekezetet alakítottak, templomot építettek, s 1635-ben már anyakönyvük is volt. Ismerjük egyik prédikátorukat, Marosi Istvánt, akit 1673-ban a pozsonyi törvényszék elé idéztek. Egy levelében így írt errıl: „Citáltatván én is ama Posonyi Extraordináriumra, ottan mindjárt az Falunak földes ura Gróf Csáky László az vádat megelızni akarván, éjszakának idején házamra fegyvereseket külde, akik minden javatskáimat felprédálták, és magamat megkötözve Tata városába felvivének, és vasra verve sanyarú fogságban tartottak”. 1714-ben a Canonica Visitatió alkalmával megállapították, hogy templomuk „rozoga, náddal fedett épület”. Ekkor már a prédikátor helye sem volt betöltve. A református magyarok elköltöztek a faluból, s helyükre a birtokos Esterházy család katolikus szlovákokat telepített be. Ha egy-két család maradt is, gyülekezet már nem szerepelt az egyházi összeírásokban. A török hódoltság és az ellenreformáció korában alig egy évszázadig maradhatott fenn a református közösség Bánhidán.
A Környe-Bánhidai Egyházközség megalakulása A XVIII-XIX. században katolikus és nemzetiségi környezetben a protestánsok nem tudtak új erıre kapni. Csak a szénbányászat kialakulása idején betelepülı bányászok, munkások között voltak jelentısebb számban reformátusok és evangélikusok. A népszámlálás adatai szerint a számarányuk ekkor is nagyon alacsony maradt. 1920ban a reformátusok aránya nem érte el a lakosság öt százalékát. Ebben az évben 5000 lakosból 239 volt református. Az 1938-ban megjelent megyei monográfiában a következı adatokat találjuk: „Bánhida össznépessége 9800 lélek. Ebbıl 4800 lakott belterületen, 4400 bányatelepen, 150 a villamos erımőtelepen, 100 Körtvélyespusztán, 90 Síkvölgypusztán és kb. 230 a MÁV állomáson. Vallási tekintetben 8300 lélek a r.kat., 850 a református, 55 a g. kat., 320 az ág. evangélikus és 90 az izraelita egyház híve”.
A bánhidai református egyházközség a XX. század harmincas éveiben alakult ki. Elıször szórványgyülekezet alakult 1930-ban, majd ez a környei egyház filiája lett 1933-ban, három évvel késıbb pedig megalapították a Környe-Bánhidai Református Egyházközséget. Ekkor vált hivatalosan is anyaegyházzá a bánhidai református gyülekezet. Az egyházközséghez akkor összesen 1300 lélek tartozott, s ebbıl a bánhidaiak száma 804 volt. A kezdeményezés Somogyi István lelkipásztor érdeme, aki az egyházszervezı missziós tevékenység mellett legfontosabb feladatának a templomépítést és az iskolaalapítást tartotta. Bánhidán sem ingó, sem ingatlan vagyona nem volt a református egyháznak. Az istentiszteleteket a községháza tanácstermében tartották. A lelkipásztor országos győjtést kezdeményezett. Körlevélben fordult a református gyülekezetekhez. Egyik kérvényében a bánhidai református egyház helyzetét így jellemezte: „A régi bánhidai református egyház tökéletesebben elpusztult, mint a környei. Egyetlen régi család sem maradt. Az összes ingó és ingatlan vagyonából pedig csak egy használhatatlan úrvacsorai borkancsó. Ma 804 református van Bánhidán, de nincs semmi egyházi épületük… Az egyház vezetısége már évek óta foglalkozik az egyházi építkezés tervével”.
Templom- és iskolaépítés A teljesen vagyontalan egyház vezetıi kéréssel fordultak a politikai községhez, hogy „a birtokukban levı alkalmas ingatlanok közül egyet engedjenek át templomhelynek”. Kérésüket többször elutasította a község. Így kénytelenek voltak az addig összegyőjtött pénzüket telekvásárlásra fordítani. Azt a telket, amelyen késıbb a templom felépült és ma is áll, 1937-ben vásárolták egy bánhidai gazdától 5000 pengıért. Volt már hely a templomnak, de önerıbıl nem tudták elkezdeni az építkezést. 1938 nyarán a lelkipásztor indítványára a presbiterek elhatározták, hogy 5000 pengı közalapítványi kölcsönt vesznek fel templomépítés céljából. Győjtést is szerveztek több vármegyében, hogy minél elıbb felépüljön a templom. A reformátusok által lakott vidékeken a gyülekezetek készségesen adományoztak a bánhidai templom építésére. Közben a felekezeti népiskola alapítása ügyében is történtek intézkedések. Ugyanakkor, amikor a győjtés elkezdıdött, a lelkipásztor és Lıke Károly esperes együtt felkeresték Zsindely Ferenc miniszterelnökségi államtitkárt, hogy a kormány hozzájárulását és támogatását kérjék az iskolaépítéshez. Az államtitkár határozott ígéretet tett a bánhidaiaknak, hogy 6000 pengı államsegéllyel hozzájárulnak az iskolaépítés költségeihez. Decemberben már a miniszteri rendeletet is megkapták ezzel kapcsolatban. A rendelet szerint az egyházközség kötelessége a tantermet 1939. december 1-jéig felépíteni, tanításra alkalmassá tenni és a tanítói állást megszervezni. A presbiterek ekkor iskolaépítésre alkalmas telket kértek a községtıl, de a képviselık ezt a kérést is eluta-
sították. Kényszermegoldásként „így alakult ki az a terv, miszerint az iskola és a templom egy helyre épüljön, s mivel a telek kicsi, egymás fölé” – olvashatjuk az Egyetemes Konventhez benyújtott kérvény indoklásában. Az elgondolást Szeghalmy Bálint miskolci építészmérnök és mőszaki tanácsos „mővésziesen oldotta meg az épület templom jellegét tökéletesen megırizve”. 1939 tavaszán számba vették a rendelkezésre álló forrásokat. A végösszeg 36 ezer pengı lett. Ekkor döntöttek arról is, hogy a beérkezett két pályázat közül melyiket fogadják el. Vasvári László és Szeghalmy Bálint terve egyaránt tetszett a bánhidai presbitereknek. A választásban döntı szerepe volt az építési költségnek. Mivel Szeghalmy Bálint kevesebb költséggel számolt, s a szők telken az iskola, lakás, parókia és templom egymás fölé építését is ı oldotta meg jobban, ezért az ı tervét fogadták el. Szeghalmy Bálint (1889-1964) a két világháború közötti korszak egyik jelentıs építésze volt. Nevét Kós Károly és más neves építészek nevével együtt említik. Nemcsak terveket készített, hanem figyelemmel kísérte azok sorsát, segítette megvalósításukat. Bánhidán ıt kérték fel a mőszaki felülvizsgálatra és átvételre, késıbb pedig, amikor a vállalkozóval pereskedtek, szakértıként képviselte a gyülekezet érdekeit. Az építészet népi irányzatához tartozott, amelyet Koós Judit mővészettörténész röviden a következıképpen értékelt: „Egy olyan korban, melyet világégések kísértek… évtizedeken át éltek és virágzottak népi irányzatok a magyar építészetben, melyek hagyományırzı formájukban úgy voltak korszerőek és modernek, hogy újra és újra képesek voltak megújulni a tiszta forrásból”. 1939 októberében jó hírt jelentett be a lelkipásztor: „A tetı alá hozott templom-iskola épületben a tanterem rövidesen elkészül. Felszentelése november elején megtörténhet. Ugyanekkor a templom emlékiratát is elhelyezzük”. Erre az ünnepélyes eseményre a meghívó szerint november 12-én került sor. „Az iskolaszentelı igehirdetést Lıke Károly esperes felsıházi tag végezte.” A mőszaki felülvizsgálat és átvétel viszont csak 1940 tavaszán történt. Az elsı tanév pedig 1940 szeptemberében kezdıdött a bánhidai református elemi iskolában. Ekkor mondta tanévnyitó beszédében Somogyi István lelkipásztor a következı emlékezetre méltó mondatot: „Építkezésünk legyen szimbólum: iskolára építünk templomot”.
A templom félbe maradt Az elkészült tanterem hétköznapokon iskola volt, vasárnapokon és ünnepnapokon pedig templom. A bánhidai egyházközség életében ez is jelentıs eredménynek számított. A háború és a pénzhiány azonban megakadályozta, hogy az építkezés folytatódjon. Szeghalmy Bálint is sajnálattal állapította meg egyik levelében, hogy „félbemaradt a bánhidai templom”. 1940. október 21-én Környén tartottak együttes presbiteri győlést. Somogyi István lelkipásztor ekkor jelentette be, hogy eltávozik a Környe-Bánhidai Egyházközségbıl, s a csıszi gyülekezetben folytatja szolgálatát. A bejelentést a presbiterek „a legnagyobb sajnálattal és ıszinte fájdalommal vették tudomásul”. Jegyzıkönyvben örökítették meg a lelkész érdemeit, s köszönetüket és jókívánságaikat fejezték ki. A lelkész távozása nemcsak a bánhidai és a környei híveket érte váratlanul, hanem az egyházmegye vezetıit is. Az esperes felszólítására a presbiterek gyorsan döntöttek a megüresedett lelkipásztori állás betöltésérıl. Meghívták a szomódi segédlelkészt, Gyimóthy Gézát, aki korábban rövid ideig már szolgált a gyülekezetben. A lelkészválasztó győlésen az egyházmegye küldöttjei kérték a résztvevıket „a szeretetre, békességre, egyetértésre, hogy a szétszórtságban élı gyülekezet a megindult szép munkát és fejlıdést tovább folytathassa és befejezhesse”. Gyimóthy Géza 1940 novemberében vette át hivatalát. Tízéves szolgálata sok gonddal és bajjal járt. A legnagyobb problémát az építkezéssel kapcsolatos ügyek jelentették. Alapos tájékozódás után csak 1941 nyarán tudta tájékoztatni a presbitereket ezekrıl a kérdésekrıl. Hálátlan feladatot vállalt magára Gyimóthy Géza. Az építkezés helyett az adósságok törlesztése és a vállalkozóval folytatott viták, perek nehezítették szolgálatát. Példaként említsünk meg egy esetet. Szeghalmy Bálint, aki szakértıként képviselte a gyülekezetet, vizsgálatai alapján megállapította, hogy „részben kötbér, részben elmulasztott és hibás munkák” miatt jelentıs összeget kell levonni a vállalkozó követelésébıl. A vállalkozó ezt tagadta s ezért bírósági per kezdıdött. Végül olyan megegyezés született, hogy az egyházközségnek kellett 2500 pengıt fizetni. A presbiterek ezt tudomásul vették, de mivel az egyházközségnek pénze nem volt, Bánhida községhez folyamodtak kéréssel. „A népiskola dologi hozzájárulása terhére, illetve elılegeként 2000 pengıt kértek. A képviselık a kért összeget nem elılegként, hanem segélyként szavazták meg.” Minden módon igyekeztek pénzt szerezni. A lelkipásztor „filléres adományok” győjtését kezdeményezte. Az egyik presbiter javaslatára a gyülekezet tagjai színdarabot mutattak be több helyen, s a bevétellel az egyház anyagi gondjainak megoldását szerették volna segíteni. Ezek a próbálkozások azonban csak az eklézsia szegénységét érzékeltették, de megoldást nem jelentettek.
Folytatódik a templomépítés Az 1950-es évek elején megélénkült az egyházközség élete, s a templomépítés is folytatódott. Gyimóthy Géza 10 évi szolgálat után „megromlott egészségi állapotára” hivatkozva bejelentette, hogy „nagy és felelısségteljes munkáját” nem tudja tovább folytatni. Kölcsönös megegyezés alapján helyet cserél Bakonyi Dezsı naszályi lelkipásztorral. Az új lelkipásztor október 1-jén mutatkozott be a bánhidai gyülekezetben, s kifejtette elképzeléseit, terveit. Szorgalmazta a templomépítés folytatását, s kérvényezte az építési engedély meghosszabbítását. Körlevelet küldött 400 református gyülekezetbe azzal a kéréssel, hogy egy vasárnapi perselypénzzel segítsék a bánhidai templom építését. A csonka torony befejezését tartotta legfontosabbnak. Gyıry Elemér püspök javaslatára 1951 elején államsegélyért folyamodott a Vallás- és Közoktatási Minisztériumhoz. A költségek csökkentése céljából új toronytervet készíttetett a megyei építési osztályon dolgozó mérnökökkel. Ez a terv eltért Szeghalmy Bálint tervétıl, de a bánhidai reformátusok így is örültek, hogy végre felépül a templomtorony. Amikor a templom- és iskolaépítés elkezdıdött 1939-ben, azt remélték, hogy rövid idı alatt felépül a ház, s lesz végre a gyülekezetnek iskolája és temploma. Még abban az évben tetı alá is hozták az épületet, de csak a földszinti helyiség készült el. A tornyot öt méter magasságban ideiglenesen betonfödémmel befedték. A tetıtér beépítésére sem kerülhetett sor. A tulajdonképpeni templom ablakok, ajtók, közfalak és felvezetı lépcsı nélkül maradt. A lelkipásztor beszámolójában így jellemezte a félbe maradt templomot: „Mostani építkezésünket már ez év februárjában elkezdtük elıször házi munkákkal, melyeket Sáhó István, Sinkó István, Póka Sándor és Juhász János végeztek, majd a 47/4 számú Építıipari Vállalat megkezdte a torony építését, és kaláka munkában három hónap alatt be is fejezték. A kaláka munkát bányászok, famunkások s az erımő dolgozói végezték. Az ajándék munka értéke közel 50 000 forintot tett ki”. A torony felépítése után zsaluzási munkákat végeztek. Ebben is kiemelkedı szerepe volt Sinkó Istvánnak és fiának, Sáhó István presbiternek. A kaláka munkákkal a gyülekezet tagjai sokat segítettek, de szükség volt újabb államsegély felvételére is, valamint országos győjtés szervezésére. A pénzadományok mellett jelentıs volt a mosonszentjánosi gyülekezet ajándéka: egy harang. Sikerült szerezni egy másik harangot is, amelyet Szlezák László budapesti harangöntı mester készített. A haranghoz az állványt Sáhó István „ajándék” munkával készítette el. A toronyablakokat pedig Juhász János asztalos mester tette rendbe. 1952 márciusában a harangszentelést is megtartották. A templom kialakítása a tetıtérben még sokáig elhúzódott.
Válaszút elıtt a gyülekezet A bánhidai egyházrész fejlıdése már 1952-ben felvetette a Környétıl való elszakadás gondolatát. Csak arra vártak, hogy a kömlıdi lelkipásztor nyugdíjba vonuljon, s akkor a kömlıdi eklézsia is Környéhez kerül. A bánhidai presbiterek örömmel vették tudomásul ezt a lehetıséget. Ettıl kezdve állandóan napirenden volt a szervezeti változás kérdése. 1953 márciusában a Konvent kívánatosnak tartotta „Bánhida Egyházközség” nevének megváltoztatását. A presbiterek úgy döntöttek, hogy az egyházközség nevét „alsótatabányai-újvárosi” névre változtatják. Ugyanakkor azt is kérték, hogy „a tatabányai egyházhoz való csatolástól a jövıben is tekintsenek el”. Az egyházközség neve még sokszor változott. Nyilvánvaló, hogy az állam és a párt egyházpolitikájának is szerepe lehetett a változtatásokban. Tatabánya elıdtelepüléseinek várossá egyesítése után (1947) igyekeztek a községek önállóságát teljesen felszámolni, s hagyományaikat elsorvasztani. Annak örültek a bánhidai reformátusok, hogy Környétıl elválva önálló egyházközséget alapíthatnak, bár ellentét nem volt a két község reformátusai között, de az önállóságra való törekvést természetes és jogos igénynek tekintették. Éppen ezért tiltakoztak az ellen, hogy a tatabányai egyházhoz csatolják ıket. Az „alsótatabányai” (bánhidai) református egyház növekedése indokolta volna, hogy a lelkipásztor Környérıl Bánhidára költözzön, de a lakáskérdést akkor nem tudták megoldani. Ilyen körülmények között Bakonyi Dezsı 1955 elején bejelentette lemondását a „Környe-Tatabánya II.” egyházközség lelkipásztori állásáról. A távozó lelkipásztor munkájával mindenki elégedett volt. 1953 nyarán az esperes megvizsgálta a gyülekezet életét: az anyagi körülményeket és az építkezéseket, s „örömét fejezte ki annak a példamutató gyülekezeti munkának a láttán, amely a Környe-Tatabánya II. társegyházakban és szórványukban folyik”. A templomépítés a tetıfedéssel és belsı munkálatokkal folytatódott. A városi tanács engedélyt adott „a templom rendbehozatalára”. A lelkipásztor többször beszélt az építkezéssel kapcsolatos tervekrıl, s még nagyobb odaadást kért a presbiterektıl és a hívektıl. Érthetı, hogy mindenki számára meglepetés volt a bejelentése 1955. február 12-én, hogy lemond állásáról, mert a tárkányi egyházközség megválasztotta lelkipásztorává. Ezt követıen felolvasta az esperesi hivatal leiratát a lelkészi állás megüresedésérıl, s az új lelkipásztor választásáról. Levelében az esperes „kéri a presbitereket, hogy Tatabánya II. egyesülését Tatabányával egyházi vonalon is mondják ki… Egyben bejelenti, hogy egyesülés esetén Tatabánya II. lelkipásztora dr. Mezey Gy. Lóránd esperes lesz”. Akik nemrégen még határozottan tiltakoztak az egyesülés ellen, most lelkesen fogadták el az esperesi hivatal javaslatát, s a következı határozatot fogadták el: „A presbitérium, amidın beleegyezését nyilatkoztatja ki Bakonyi Dezsı lelkipásztor távozását illetıen, ugyanakkor nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy a megüresedett állást dr. Mezey Gy. Lóránt esperes töltse be. Nagy reményekkel néz a jövı elé, mert a sok munkával és odaadással megépített templom központja lesz egyházmegyénknek. Így a legnagyobb lelkesedéssel egyhangúlag meghívja dr. Mezey Gy. Lóránt esperest lelkipásztornak és egyben magáévá teszi, valamint örömmel kimondja Tatabánya II. egyesítését Tatabánya egyházával”. Az öröm nem sokáig tartott. A csalódás okairól nem szólnak az elıkerült dokumentumok. 1957-ben új korszak kezdıdött a bánhidai gyülekezet történetében. A május
19-én tartott egyházközségi közgyőlésen Magyar István segédlelkész elnökölt, s a következı fontos bejelentést tette: „A fokozatos egyházi hatóságok engedélye birtokában a tatabányai református egyház presbitériuma 1957. május hó 18-i ülésében két önálló egyházközséggé szervezıdés folytán a bánhidai hívek kérésére kimondotta a II. kerület, Újváros, Kertváros, Erımő-telep területeit magába foglalóan 1957. június 1-jei hatállyal a „Tatabánya-Bánhidai Református Egyházközség” megalakulását.” Még ebben az évben, október 16-án Ászáron rendkívül jelentıs egyházmegyei közgyőlést tartottak, amelyen az esperes beszámolóját a következı bejelentéssel fejezte be: „Egyházmegyénk Tatabánya-Bánhida önállósulása folytán új egyházközséggel gazdagodott. A bánhidai gyülekezetben mind hitbélileg, mind pedig anyagilag megvan a feltétele annak, hogy reformáció korabeli hírnevéhez méltó egyházmegyénkben erıs hitbeli fellegvár legyen”. Az esperes végül szeretettel köszöntötte az új bánhidai lelkipásztort, Bátky Miklóst.
Felépül végre a templom Az esperes ünnepélyes bejelentésével ellentétben Bátky Miklós Bánhidán anyagi gondokat, megoldatlan problémákat, szegénységet talált. Az elsı feladatai közé tartozott, hogy segélyeket kérjen a gondok megoldására, az adósságok törlesztésére és az építkezés folytatására. 1957 ıszén a Református Egyetemes Konventhez folyamodott. Kérése indoklásában a befejezetlen templomról a következıket írta: „Templomunkat a kis létszámú és szerény anyagi körülmények között élı gyülekezet ezelıtt 25 évvel (?) kezdte építeni, de mind a mai napig befejezni nem tudta. Hiányzik a tetıszerkezet belsı befejezése, hiányoznak az ablakok, nincs tetıcsatorna, s nincs feljáró lépcsı és a lelkészlakásban használható ivóvíz, mert nincs vízvezeték és megfelelı kút”. Ezután felsorolja az elvégzendı munkákat és azok költségeit, s befejezésül megemlíti, hogy „a munkákat a gyülekezet szakmunkásai, iparosai elvégzik ingyen. Kamatos kamatra hitelt felvenni nem mer, mert nem tudja garantálni a részletek törlesztését”. A következı évben egyszerre négy kérvényt adott postára a lelkipásztor. Kísérılevelét így kezdte: „Mellékelten küldök négy segélyért folyamodó kérvényt. Kettıt egyházközségem, kettıt saját személyem részére kérek az egyházkerülettıl, illetve a közalapból egyszersmindenkori segélyt”; hivatkozott arra, hogy 18 éves szolgálata alatt még soha senkitıl nem kért anyagi támogatást, de most rákényszeríttette az Egyházkerülettel és az Országos Nyugdíjfolyósító Intézettel szemben fennálló adósság és a javításra szoruló tetı, mint „parancsoló szükséglet”. A bánhidai gyülekezet örült az önállóságnak, ám az csak négy évig tartott. Az esperes bár örömmel jelentette be a bánhidai egyházközség önállósulását, de az öröme nem lehetett ıszinte. Neheztelt a bánhidai presbiterekre, s elsısorban a lelkipásztorra. Azzal vádolta, hogy nem akar vele együtt dolgozni. Bátky Miklós így válaszolt erre a vádra a püspökhöz írt levelében: „Igen szívesen vállalnám azt a munkatöbbletet, ami az egyesítés után rám várna, meg a gyülekezetnek sincs kifogása az ellen, hogy én Tatabányán is szolgáljak, csak Bánhidán elvégezzem mindazt, amit eddig elvégeztem, és a másik kikötésünk, hogy ami pénzt a bánhidai hívek összeadnak, azt, illetve annak a fizetésen és a közterheken kívüli fennmaradó részét a még mindig be nem fejezett templomra fordíthassák. Én ismerem a gyülekezet hangulatát, ha kérései,
mint életfeltételek nem teljesíttetnek számukra, hiábavaló lesz nekem is minden munkám és erılködésem”. Legyen most ennyi elég a két gyülekezet és vezetıi közötti ellentét érzékelésére. Többek között ez vezetett oda, hogy 1960. december 18-án a Tatabányai Egyházközség presbitériuma határozatba foglalta a két tatabányai református egyházközség egyesítését, s ezt a határozatot a Komáromi Egyházmegye rendkívüli közgyőlésén 1960. december 29-én megerısítette a következı rendelettel: „Egyházi életünk jelenének és további menetének reális szemlélete és szüksége folytán úgy határozott (a közgyőlés), hogy a Tatabányai és a Tatabánya-Bánhidai egyházközségek 1961. január 1-jével egyesüljenek”. Az ügy ezzel még nem zárult le. A Komáromi Református Egyházmegyei Tanács 1964. november 20-án határozatban mondta ki a két egyházközségnek egy egységes anyaegyházközséggé való egyesítését egy ótelepi és egy bánhidai lelkészi állás, egy központi és egy bánhidai lelkészi hivatal fenntartásával és közös költségvetés készítésével. A bánhidai egyházközség hivatalos neve ettıl kezdve: „Tatabányai Református Egyház Újvárosi Egyházrésze”. A szervezeti változások közben is folytatódott az egyház mindennapi élete s, bár „lassú ütemben”, az építkezés is. Bátky Miklós 1965. január 1-jén a bánhidai templom tatarozására, a toronysisak bádogozására, a felvezetı lépcsı elkészítésére, villámhárító felszerelésére kért segélyt. Ebben az idıben történt, hogy az újtelepi református templomot alábányászás miatt le kellett bontani. A lebontott templom berendezési tárgyaiból a bánhidai templomba is hoztak. Ide került többek között az orgona. Máté János zenetanár, orgonamővész írta a bánhidai templom orgonájáról, hogy azt „a Babér utcai templomban lebontották, az Árpád utcában pedig újra felállították. Az orgona kifogástalan állapotban volt az átépítés elıtt is, és az átépítés után is kifogástalanul mőködik. Istentiszteleti célokra megfelel, sıt kisebb orgonamővek játszására is alkalmas. Az orgona elhelyezése is igen alkalmas helyre történt”. Ez az orgona a legutóbbi felújítás és átépítés idején az óvárosi templomba került. Az 1966-os esztendı mozgalmas volt a két tatabányai református gyülekezet történetében, Zsoldos Gyula egyházmegyei fıjegyzı, megbízott esperes felszólította Bátky Miklóst a tatabányai lelkészi hivatal átvételére. Ennek az oka az volt, hogy „Dr. Mezey Gy. Lóránt esperes lelkész hivatalától azonnali hatállyal felfüggesztetett és minden hivatali joga megszőnt”. Ezután ideiglenesen rövid ideig Bátky Miklós gyakorolta a tatabányai egyházközség elnöki tisztét. Meglepı fordulat volt, hogy pár héttel késıbb a felfüggesztett esperes megírta lemondó levelét, s benyújtotta azt a tatabányai egyházközség presbitériumának. Lemondása alkalmából arra kérte a gyülekezet tagjait és vezetıit, hogy „hitüket és munkájukat a gyülekezet egységének és békességének ırzésére és erısítésére fordítsák”. A Komáromi Református Egyházmegye elfogadta az esperes lemondását. E rövid egyháztörténeti áttekintésben nincs lehetıség arra, hogy az események okait feltárjuk, de az igazságot elhallgatni nem szabad. Tudni kell, hogy amikor a VII-es telepi református és evangélikus templomot lebontották, a Szénbányászati Tröszt a két egyházközséget egyenként 500 000 forinttal kártalanította. Az egyházak a kártalanítási összeget templomépítésre fordították. Az építészek Szőcs József építésztechnikust bízták meg. Az építészvállalkozót 1965-ben letartóztatták orvgazdaság, sikkasztás, lopás és hőtlen kezelés gyanújával. El is ítélték. A perben védelmére hozta fel, hogy „kü-
lönbözı összegeket juttatott Mezey Lóránt esperesnek”. Ezt a védekezést a bíróság nem fogadta el, mert „nem nyert bizonyítást”. Bátky Miklós 27 éves bánhidai szolgálatáról sokat lehetne még írni, de most rövidre kell fogni a szót. A hosszú, küzdelmes templomépítés befejezése azonban nem hiányozhat a legrövidebb összefoglalásból sem. 1974-ben, a templomépítés 35. esztendejében jelenthette a lelkipásztor, hogy felépült végre a templom. Ünnepélyes átadásról, felszentelésrıl eddig még nem találtam dokumentumot. Csupán Bátky Miklós egyik írására hivatkozhatom, amelyben az egyházközség múltjáról számolt be. A templom befejezésérıl a következı sorokat írta: „Igen lassú ütemben tudtuk folytatni a templomépítés befejezı szakaszát… Csak 1974-ben tudtuk az emeleti részen, a tulajdonképpeni templomban az elsı istentiszteletet megtartani”.
Viharkárok, bányakárok Harmincöt évig elhúzódott a bánhidai református templom építése, s tudvalevı, hogy a félbemaradt épületeket könnyebben kikezdi az idı. A viharok több alkalommal megbontották a tetıt. 1960 ıszén Bátky Miklós azzal a kéréssel fordult az Állami Egyházügyi Hivatalhoz, hogy „a legutóbbi szélvihar által megrongálódott templomtetı megjavítását engedélyezze”. 1994-ben Németh Dávid lelkipásztor ugyancsak a tetı javítására kért árajánlatot. Más alkalommal a toronytetırıl lehullott palákat kellett rézborítással pótolni. Megtörtént az is, hogy a gyermekek kıvel dobálták be a templom ablakait. 1960-ban a Budapesti Teológiai Akadémia hallgatói kirándulásuk során útba ejtették a bánhidai református templomot. Észrevették, hogy a templom kerek ablakának üvegeit betörték. Elhatározták, hogy győjtést szerveznek, s az összegyőjtött pénzt eljuttatják a bánhidai gyülekezethez. A szélviharoknál és a kıvel dobáló gyermekeknél sokkal nagyobb károkat okozott a szénbányászat az épületek alatt vég-
zett szénkitermeléssel. A bányakárokról és a javító munkákról pontos, szakszerő felmérések és jelentések készültek. Ezekbıl azt is megtudjuk, hogy az eredeti tervek elvesztek. A lelkészi hivatalban csak a károk felmérésérıl 1972-ben készült tervet találták meg. A templom alatt és a környékén 1972-tıl 1974-ig bányamővelés folyt, amelynek során 2,5 méter vastag szénréteget távolítottak el”. A száraz eltömedékelés ellenére a terület tetemes süllyedést szenvedett, melyet a templom helyén is regisztráltak 1972. november 30-tól 1984 októberéig terjedı idıben rendszeres szintnézéssel. A vizsgálat eredménye szerint a templom teljes süllyedése 783 mm volt. Az 1986-ban készült tervdokumentáció szerint „a süllyedés lényegében már 1974-ben bekövetkezett, azóta csak minimális ingadozások jelentkeztek. Számottevı ferdülést az építményben” nem észleltek. A talajsüllyedés a templom falazatában és tetıszerkezetében okozott károkat. Ezeket a meghibásodásokat a Szénbányák idıközönként helyreállította. Az 1980-as években azonban az épületen újabb repedések jelentkeztek. Ezt bizonyos utómozgásokkal magyarázták a szakemberek. A Bányamérési és Bányászati Környezetvédelmi osztály megbízásából 1985 végén tanulmányterv készült a károk helyreállítására. Közben talajfeltárás is történt a templom délkeleti oldalán. Megállapították, hogy az alapzat alatt vastag homokréteg van. Ezért az altalaj szilárdítása mellett döntöttek. Az utcai oldalfalak alatt nem volt szükség injektálásra, csak az udvari oldalon. Ezután a tetızetrıl lefolyó csapadékvíz elvezetését kellett megoldani. Majd az épület szerkezetének „összemerevítését” végezték el feszítı módszerrel. Végül a tetıjavítással, a lépcsı és toronytér helyreállításával, a falrepedések betömésével, vakolással és festéssel fejezték be. 1989-ben fejezıdött be az alábányászás miatt megrongálódott templom helyreállítása. Németh Dávid lelkipásztor levélben köszönte meg a Szénbányászati Tröszt igazgatójának „a bányakáros templom preventív jellegő megerısítése során végzett tatarozási munkálatokat”.
Szeghalmy Bálint álma valóság lett Amikor 13 évi szolgálat után Német Dávid lelkipásztor eltávozott Tatabányáról, már három éve tanított a Károli Gáspár Hittudományi Egyetemen, s e munka mellett a gyülekezeti szolgálatot tovább nem tudta vállalni. 1997 augusztusában rendkívüli presbiteri győlésen Ablonczy Dániel gondnok értékelte a lelkipásztor munkáját, s a gyülekezet nevében köszönetet mondott. Ezután négy hónapig nem volt betöltve a lelkészi állás. Borsos Sándor és felesége vállalták teljes odaadással a szolgálatot 1997 szeptemberétıl az év végéig, mint nyugdíjas lelkipásztorok. Az új lelkipásztor, Miklós Ádám, 1998 elején kezdte meg szolgálatát. A Gyülekezet 1998 elején határozta el, Ablonczy Dániel javaslatára, azt, hogy meg kellene valósítani a templom helyreállítását az eredeti, Szeghalmy tervek alapján. A részletes program elfogadására azonban október 1-jén került sor, miután az új lelkész és a presbiterek megbeszélték a feladatokat. Miklós Ádám a Kiáltó Szó decemberben megjelent számában beszámolt a gyülekezet életérıl, s természetesen a programról is írt: „A presbitérium komoly elhatározásra jutott… Nekilátunk templomunk külsı és belsı felújításának, illetve átalakításának. A templomban karzatot szeretnénk építeni, hogy többen tudjunk összegyőlni benne, a tornyot pedig szeretnénk az eredeti tervek szerint megépíteni. A templom berendezését is átalakítanánk, szintén az ere-
deti tervhez közelítve.”. A presbiteri győlésen Ablonczy Dániel a munkák ütemezését ismertette. Szakemberekkel is megvizsgáltatták a templomot. A változtatásokat egy kivételével elfogadhatónak tartották. A fıbejárat áthelyezését az Árpád út felıli oldalra viszont nem javasolták. Ha már említettem a Kiáltó Szót, többet is írnék róla, mert több szót érdemel. Ma is megjelenik ilyen címő kiadvány, de egészen más jellegő és tartalmú, mint a régi volt. 1994 és 2002 között jelent meg kéthavonta. Felelıs kiadói a lelkipásztorok voltak, fıszerkesztıként pedig egy fiatal gyülekezeti tag, Karsay Ákos szerkesztette. A fiatalok jelentıs szerepet játszottak a gyülekezet életében. Ifjúsági presbitert is választottak, aki aktívan részt vett a presbiteri győléseken. 1995 májusában a Magyar Rádió a bánhidai református templomból közvetített istentiszteletet, amelyen az ifjúsági közösség zsoltárénekléssel szerepelt. A Kiáltó Szó egyik számában „A mi templomunk címmel” felhívás jelent meg fotópályázatra, amelynek célja a gyülekezet életének és templomának bemutatása volt. A fiatalok az egyházközség történetének a megismerését is célul tőzték ki. Hagyományırzés és újítás egyaránt jellemezte törekvésüket, gondolkodásukat, magatartásukat. 1998-ban munkacsoportot hoztak létre a múlt emlékeinek felkutatására. A presbiteri győléseken vetıdött fel hogy meg kellene írni a gyülekezet történetét. Voltak vitás kérdések a múltban is, s azokat hiteles dokumentumok alapján lehetne tisztázni. A múlt ismerete segíti a megújulást is. A templom renoválásához, átépítéséhez szükség volt az eredeti tervekre is, amelyek ekkor kerültek elı a levéltárból. A templom felújításáról szóló határozat elfogadása után Ablonczy Dániel gondnok vállalta el az építés megszervezését és annak irányítását. Intézte az építéssel kapcsolatos ügyeket. Gondoskodni kellett a tervek elkészítésérıl, tárgyalt a szakemberekkel, kezelte a pénzt. Rendszeresen beszámolt az elvégzett munkáról és az idıszerő feladatokról. 1999 márciusában elkészült az engedélyezési és kivitelezési terv. Ezután pályázatokat nyújtottak be, de ezeket elutasították. Ennek tudatában az anyagi lehetıségeket felmérve a presbitérium 1999 nyarán határozta meg a munkálatok végleges sorrendjét. A lelkipásztori beszámolóban ezt olvassuk: „…elsı fázisban a tornyot újítjuk fel, abban feljáratot építünk a karzathoz, és emléktáblát állítunk a templom oldalfalán a hármas évfordulóra emlékezve”. Az építkezés négy hónapig tartott: április 27-tıl augusztus 25-ig. Kiegészítésképpen akkor készült el a tulipános ablak és a székely kapu a faragott kerítéssel. A részletekre ezen a helyen nem térhetünk ki, de jó tájékoztatást ad azt építkezésrıl Miklós Ádám rövid beszámolója, amely elhangzott 2000. augusztus 26-án, az új torony elkészülése alkalmából rendezett ünnepségen, s megjelent a Kiáltó Szóban is. A torony leromlott állapotának okaira is utalt a lelkipásztor: az eredeti tervek megváltoz-
tatására, a kivitelezés gyenge minıségére és az alábányászás miatti károkra. Ezúttal Szeghalmy Bálint tervei alapján végezték az átépítést. A másik újítás a karzat kialakítása a templomban. Erre azért volt szükség, mert nıtt a templomba járók száma, „s különösen ünnepi alkalmakkor a templom kicsinek bizonyult”. A felújítás második fázisában, 2003-ban az épület teljes tetızete, a parókia fölötti rész, valamint az egész épület teljes külsı falfelületének a szigetelése is elkészült. A munka harmadik fázisára 2004-ben került sor. Ekkor a templom belsı tere nyerte el az eredeti tervhez alkalmazkodó harmonikus formáját. A pénzhiány most nem lassította a munkákat, mert hitelfelvétellel, a határozatban foglalt felújítások sorra megvalósulhattak. Szeghalmy Bálint álma valósággá lett. Ma olyannak láthatjuk a templomot, amilyennek a tervezı megálmodta, elképzelte és megtervezte. Hála legyen érte Istennek! Végül a 2004 október 17-én elhangzott „ Építési beszámolóból” idézzük a költségeket. Az építkezés elsı szakasza: 10.400.000 Ft. Második szakasz: 9.800.000 Ft. Harmadik szakasz: 16.820.000 Ft. Összesen: 37.020.000 Ft.
A felújítás költségeit fedezték: Bánhidai gyülekezet...................................................... 10.720.000 Ft. Aaleni testvérgyülekezet................................................. 1.100.000 Ft. Tatabányai vállalkozások .............................................. 1.500.000 Ft. Hitel................................................................................ 12.500.000 Ft. Egyházmegyei építési segély .......................................... 2.100.000 Ft. Polgármesteri Hivatal támogatása................................ 2.900.000 Ft. Önkormányzati Képviselıi keretbıl............................. 3.100.000 Ft. Nemzeti Kulturális és Örökségi Hivatal....................... 1.400.000 Ft. Adó 1% felajánlása......................................................... 1.700.000 Ft. Összesen ......................................................................... 37.020.000 Ft.
Utószó A templomfelújítás után remélhetıleg egy hosszabb, nyugodtabb, békés korszak következik a Bánhidai Református Egyházközség történetében. A múltba nézés és a hagyományırzés mellett elıtérbe kerül a gyülekezeti élet folytonos megújítása. Miklós Ádám tragikus halála után a 2008 tavaszán megválasztott lelkészházaspár: Szilágyi Sándor és felesége, Szilágyi Hajnalka erre a feladatra vállalkozott. İk, már amikor az új környezettel, a helyi szokásokkal kezdtek ismerkedni, igyekeztek megismerni az eklézsia történetét is. Ezt bizonyítja a templom 70 éves jubileumának méltó megünneplése. A megújuláshoz mindig a múltból meríthetünk erıt. Véssük jól emlékezetünkbe Koós Judit mővészettörténész írását az építészet népi irányzatairól, „melyek hagyományırzı formájukban úgy voltak korszerőek, idıszerőek és modernek, hogy újra és újra képesek voltak megújulni a tiszta forrásból”. Gyüszi László
