PROLÓGUS:
BELE A KÖZEPÉBE
A Nimbus katonai teher- és csapatszállító anyahajó, Phantine, Nyugati Kontinentális Régió M41. 711. 211. napja „Szerintem egyikünk se tudta, hogy mi vár ránk. És Fethre, én örülök neki, hogy nem tudtam, mi vár ránk!” Varl õrmester, Tanithi Egyes
A fojtófogásra számított a legkevésbé. Hlaine Larkin hangos puffanással ért földet egy olyan sötét helyen, ahol még az arca elé emelt kezét sem látta. Azonnal hasra vágta magát, ahogy az ezredes a gyakorlaton tanította nekik. Valahol a sötétben, tõle jobbra Obel õrmester üvöltözött a gyalogosokkal, hogy keressenek fedezéket. Nagyon vicces... Fedezék? Már hogy a francba találnának fedezéket, amikor az elõttük gubbasztó társukat sem látják? Larkin kinyújtotta a kezét, amíg az ujjai függõleges felületet nem értek. Talán valami oszlop, vagy válaszfal. Óvatosan közelebb kúszott, aztán elõszedte a puha mûanyag tokjából hosszú csövû lézerpuskáját. Ezt vaksötét7
ben is meg tudta csinálni. Gyakorlott ujjai végigfutottak nalfa tusán, az energiacellán és a kioldószerkezeten, aztán a beolajozott tartón, ahová az éjjellátót erõsítheti föl. Valaki felsikoltott a közelben. Valami szegény ördög, aki kificamította a bokáját a leérkezésnél. Larkin érezte, hogy õt is kerülgeti a pánik. Elõhúzta a zsákjából az éjjellátóját, csatlakoztatta a puskájához, fölhajtotta a lencsevédõ kupakot, és már készült belenézni, amikor egy kar kulcsolódott a torkára. – Meghaltál, tanithi! – sziszegte valaki a fülébe. Larkin megpróbált oldalra fordulni, de a fogás kitartott. A vér a halántékán dobolt, ahogy a fojtófogás egyre erõsödött, s kezdte elszorítani a légcsövét és a nyaki verõereit. Megpróbált kiáltani, hogy „Kiestem!”, de egyetlen hangot sem bírt kipréselni magából. Valami kattant, és bekapcsolt a mennyezeti világítás. A landolási zónát hirtelen szembántó fény ragyogta be. Kemény, szögletes, szurokfekete árnyak vetültek rá, aztán… Megpillantotta a kést az arca elõtt. Tanithi rohamkés volt, egyenes, harminccentis pengével. – Fethre! – hörögte Larkin. Éles, átható füttyszó hallatszott. ♦
♦
♦
– Talpra! – vakkantotta Viktor Hark komisszár, ahogy síppal a kezében áthaladt a gyakorlótér peremén. – Talpra, katona! Maga meg még csak nem is a jó irányba néz! A lámpák sercegni kezdtek, és hideg, sárga fénnyel világították meg a jókora gyakorlóteret. A bálák, ládák és a hullámlemez összehányt halmai között fekete egyenruhás katonák tápászkodtak föl vaksin pislogva. – Obel õrmester! – Uram! – Jöjjön ide! 8
Obel a komisszár elé sietett. Hark mögött ártalmatlan, minimális hatásfokra állított lézer villant a félhomályban. – Elég! – pördült meg Hark. – Már úgyis mind halottak! Tüzet szüntess, és mindenki térjen vissza a kijelölt pozíciójába, a kettes kezdõzónában! – Igen, uram! – jött a válasz az ellenséges oldalról. – Jelentést! – nézett Hark a pipacspiros Obelre. – Megvolt az ugrás, aztán szétszóródtunk, uram. Téta mintázat szerint. Volt fedezékünk… – Remek! Gondolom, egyetért velem, hogy ha az egysége nyolc százaléka a rossz irányba néz, az önmagáért beszél. – Uram! Össze… összezavarodtunk… – Te jó ég! Merre van észak, õrmester? Obel elõszedte a zubbonyából az iránytûjét, és ellenõrizte az irányt. – Arra, uram. – Na végre! Azok a kijelzõk nem véletlenül világítanak. Azt még a sötétben is le tudják olvasni. – Hark! Hark komisszár vigyázzba vágta magát. Egy hosszú viharkabátot viselõ, magas férfi vágott át a gyakorlótéren, és csatlakozott hozzájuk. A pislákoló lámpák fényében úgy festett, mintha a komisszár megnyúlt árnyéka lett volna. – Hogy ment? – kérdezte Ibram Gaunt parancsnok. – Hogy hogy ment? Azt hiszem, mindannyiunkat lemészároltak, és még meg is érdemeltük! – Ne legyen igazságtalan, Hark! – nyomott el egy mosolyt Gaunt. – Azoknak az embereknek ott mind van fedezékük. És ha ez éles bevetés lett volna, a támadók is elég hamar rájöttek volna, merre is kell menniük. – Ön igazán elnézõ, uram! Én ezt egy jó hetvenöt pontos gyõzelemnek ítélném, a védõk javára. Gaunt megrázta a fejét. 9
– Nem. Ötvenöt-hatvan pontnál nem több. Volt még egy nyílt térség, amit kihasználhattak volna az emberei. – Elnézést, uram, de ki kell, hogy javítsam! – lépett ki egy magas, ösztövér, rejtõköpenyes férfi Obel katonái közül. Menet közben csavarta vissza a jelzõfestékes tubus tetejét. – Mkvenner! – biccentett Gaunt a komor felderítõnek, aki Mkoll õrmester legjobb emberei közé tartozott. – Rendben, javítson csak ki! A felderítõnek fura ábrázata volt: magasan ülõ pofacsontja miatt mintha minden kijelentését komor, riasztó arckifejezés kísérte volna. Az összhatáson a jobb szeme alatt díszelgõ, kék félholdat formázó tetoválás sem javított. Sokak szerint õ meg Gaunt még hasonlítottak is egymásra, bár Mkvenner haja fekete volt, mint a tanithiak többségének, Gaunté pedig szalmaszõke. Emellett a komisszár ezredes termetesebb is volt: magasabb, izmosabb, tiszteletet parancsolóbb. – Hallottuk õket, amikor ugrottak, annak ellenére, hogy kikapcsolták a világítást, és öt embert küldtem be közéjük. – Ötöt? – Bonint, Caobert, Doylt, Cuut, és én magam is velük tartottam. Csak késekkel – tette hozzá, és megemelte az álcafestékes tubust. – Vagy nyolcat is kiütöttünk közülük, mielõtt megint bekapcsoltak volna a lámpák. – És hogy láttatok? – kérdezte Obel letörten. – Amíg a fények ki nem kapcsoltak, bekötöttük a szemünket, így az hamarabb hozzászokott a sötétséghez. – Jól csinálták, Mkvenner! – sóhajtott föl Gaunt, és megpróbálta kerülni Hark zord pillantását. – Elkaptak minket – mondta Hark tompán. – Kétségtelenül – bólintott rá a komisszár ezredes. – Egyszóval… nem állnak készen. Erre legalábbis még nem. Egy éjszakai ugrásra… 10
– Készen kell állniuk! – mordult föl Gaunt. – Obel! Vigye föl újra ezeket a szánalmas katona-utánzatokat a tornyokba! Újra ugranak! – Igen, uram! Uram… Loglas gyalogos kis híján eltörte a sípcsontját az elõzõ ugrásnál. Orvoshoz kell vinnünk! – Fethre! – morogta Gaunt. – Rendben, menjenek! Mindenki más: irány a tornyokba! Megvárta, amíg Lesp és Chayker, a két egészségügyis kicipeli a nyöszörgõ Loglast a gyakorlótérrõl. Obel különítményének többi katonája közben már nekiállt fölkapaszkodni a tizenhat méter magas tornyok állványzatán, föl a kezdõzónába. Odafönt elfoglalták az ugrópozíciót, és magukra erõsítették a kettõs biztonsági köteleket. – Fényeket ki! – kiáltotta Gaunt. – Addig fognak újra és újra ugrani, amíg nem megy jól! ♦
♦
♦
– Hallottad! – hörögte Larkin. – Vége! Újra ugrunk! – Ez a szerencséd, tanithi! A fojtófogás enyhült, és Larkin levegõért kapkodva gördült oldalra. Lijah Cuu átlépett fölötte, és a tokjába csúsztatta ezüstös tanithi tõrét. – Azért csak elkaptalak, tanithi! Biztos, ami biztos... Larkin fölkelt, és köhögve szedte föl a földrõl a fegyverét. – Te barom állat! Majdnem megöltél! – Ez volt a feladat, tanithi! – vigyorgott Cuu, s macskaszerû szemeivel fürkészte a dühös mesterlövészt. – Találatot bevinni pedig azzal kellett volna, nem késsel! – bökött Larkin a Cuu övére akasztott, jelzõfestékkel teli hengerre. – Áh, tényleg! – mondta Cuu tettetett csodálkozással, mint aki még soha nem látta az álcafestékes hengert. 11
– Larkin! Larkin gyalogos! – hullámzott végig a gyakorlótéren Obel õrmester hangja. – Megtenné, hogy még ma csatlakozik hozzánk? – Igen, uram! – kiáltotta Larkin, és visszatette a tokjába a puskáját. – Szedje a lábát, Larkin! Gyerünk! Larkin még egyszer visszanézett Cuura, és már a nyelve hegyén volt a káromkodás, de a másik már nem volt sehol. ♦
♦
♦
Obel az egyik torony aljában várta. A legtöbben már fölmásztak, éppen az utolsók kapaszkodtak fölfelé teljes rohamfelszerelésben. Egypáran megálltak a torony lábánál, és egy vödörbõl elõvarázsolt vizes szivaccsal vakarták le az árulkodó vörös festékfoltokat a zubbonyukról. – Valami gond van? – kérdezte Obel. – Nem, uram – igazította meg a puskája vállszíját Larkin. – Azt leszámítva, hogy Cuu egy közveszélyes õrült. – Ellentétben a valódi ellenséggel, aki ugye kedves és gyengéd... Na, vonszold fel te is a ványadt seggedet a toronyba, Larkin! A mesterlövész nekiállt felkúszni a fémállványzaton. A fenti fények kialudtak, egyik a másik után. Tizenhat méteres magasságban egy rácsos platformon három sorban várakoztak a katonák. Elõttük egy fémtraverzekbõl összerótt boltív emelkedett, ami egy leszállóhajó fedélzeti nyílásának méretét és formáját volt hivatott szimulálni. Ez egy rámpához vezetett, amit valaki fanyar humorral „pallónak” nevezett el. Gutes, Garond és Unkin, akiket elsõnek jelöltek ki az ugrásra, már a rámpa szélén kuporogtak. A biztonsági kötelet a derekukra hurkolták, a kábelek egyik vége pedig a palló fölötti rögzítõbilincsekhez volt erõsítve. 12
– Gyerünk, be a sorba! – morogta Obel, ahogy elsétált a várakozó gyalogosok mellett. Larkin sietve foglalta el a helyét. – Kinyírtak, Larks? – kérdezte Bragg, miközben helyet szorított neki. – Kurvára! És téged? A tagbaszakadt Bragg egy vörös foltra mutatott, amit vizes szivaccsal sem volt képes kisikálni a zubbonyából. – Még csak nem is láttam õket! – Kuss legyen a sorban! – reccsent rájuk Obel. – Tokar! Húzd meg azt a hevedert, vagy fölakadsz! Fenix! Hol van az a rohadt kesztyûd?! Az utolsó fények is kialudtak. Valahol odalent Hark megfújta a sípját. Három rövid jel. Két perc múlva ugranak. – Készüljetek! – szólt hátra Unkin a mögötte várakozóknak. Larkin nem látta a környezõ tornyokon lévõket. Magukat a tornyokat sem látta. A félhomály rosszabb volt, mint a legsötétebb tanithi éjszaka. – Utat! – suttogta valaki a háta mögött. Egy apró zseblámpa parányi, zöld fénykörében egy újabb alak csatlakozott hozzájuk a torony tetején. Gaunt volt az. – Figyeljenek! – sziszegte, hogy épp csak hallották, miközben beállt közéjük. – Tudom, hogy ez a gyakorlat még új maguknak, és hogy egyikük sem rajong érte. Viszont ezen is túl kell lennünk. Azt már most garantálhatom, hogy Cirenholmban nem lesz leszállópálya. A pilóták lehetnek elsõrangúak, és olyan közel vihetnek minket, amennyire csak lehet, de elképzelhetõ, hogy akkor is jóval többet kell ugranunk, mint tizenhat méter. Egypáran felnyögtek. – A biztonsági kötél harminc méter hosszú – mondta Garond. – Mi van, ha ennél is mélyebbre kell ugranunk? 13
– Csapkodjon a karjával! – javasolta Gaunt fanyar mosollyal. Fojtott röhögés hallatszott. – Akaszkodjanak a kötélre, és csússzanak le gyorsan! Tartsák behajlítva a térdüket! És mozogjanak! A leszállóhajók csak addig maradhatnak a célzóna közelében, amíg feltétlenül szükséges. Egyszerre hárman ugranak, és lehet, hogy egyszerre nem csak egy ember lesz a kábelen. Amint földet érnek, kötelet kiold, és már el is tûntek onnan! Az egy rohamkés, katona? – Igen, uram. – Tegye el! Amíg nem érnek le, nincs szurony! Még akkor sem, ha élesben megy a dolog! A fegyverek, felszerelés rögzítve, minden lekötve és bebugyolálva! És ne feledjék, az éles bevetésnél gázmaszkban lesznek, ami csak még élvezetesebbé teszi a dolgot! Tudom, hogy Obel õrmester mindezt már elmondta. – Jobban beég a dolog, ha elismétlik, uram! – morogta Obel. – Nem kétlem! – bólintott Gaunt, aztán levette a sapkáját és a viharkabátját, s megragadott egy kapaszkodót. – Loglas kiesett, így egy emberrel kevesebben vannak. Most én állok be helyette. A jobb oldali szakasz negyedik helyét választotta. Egy hosszú sípjelzés odalentrõl. Gaunt kikapcsolta a lámpáját, és hirtelen koromsötét lett. – Gyerünk! – sziszegte. – Adja ki a parancsot, õrmester! – Leszállási Zóna! – jött Obel hangja a sisakrádiókból. – Felfejlõdni! Elõre! Köteleket ki! – Kötelek kint! – jött a sor elején állók válasza kórusban, s a biztonsági kábeleket gyakorlott kézzel eresztették a fekete mélységbe. Már mind rákapcsolódtak egy-egy karabinerrel a kötelekre. – Gyerünk! 14
Larkin jól hallotta a kötelek surrogó hangját, ahogy az elsõnek ugrók súlya alatt megfeszültek. – Gyerünk! Kinyúlt a kötélért, és ahogy megtalálta, azonnal rácsatolta a rögzítõbilincsét. – Rajta! Larkin szorosan magához ölelte a felszerelését, meghúzta a szíjakat, aztán elrugaszkodott. Vadul száguldott lefelé. A csévélõszerkezet fékdobja nyüszített, s ahogy lefelé siklott, érezte az égõ nejlon bûzét. A leérkezés az elõzõ ugrásnál is keményebbre sikeredett. Még a szusz is kiszorult belõle. Remegõ kézzel próbálta kioldani a karabinert, s alighogy sikerült, már jött is lefelé a következõ katona. Larkin oldalra gurult. Megint hason feküdt, mint legutóbb. A válla valami kemény felülethez ért, miközben elõrekúszott, és úgy fordult, hogy nekitámaszthassa a hátát. Hol vannak a fáklyák? Hol vannak a nyavalyás magnéziumfáklyák meg a fénypálcák?! Elõszedte a puskáját, és a helyére csúsztatta a távcsövet. Valaki elrohant mellette, és az étert megtöltötték a rövid hatótávolságú rádiók üzenetei. Larkin megkönnyebbülten sóhajtott föl. A távcsõt éjjellátóra állította, s a világ kísérteties, zöld, holdbéli tájként rajzolódott ki elõtte. Az ellenséges lézerfegyverek felvillanásai izzó tövisekre hasonlítottak, amik lenyomatot hagytak a célkeresõn. Balra tõle valaki egy rakás olajoshordó mögött kuporgott. Mkvenner volt, a kezében egy jelzõfestékes henger. – Puff! – mondta Larkin, és egy minimális energiájú sugarat lõtt a felderítõre. – A francba! – kapta föl a fejét Mkvenner, aztán leült, és a hordóknak dõlt. – Kiestem! 15
A fejük fölött fénypálcák villantak, és az LZ-t kékesfehér ragyogás világította meg. – Talpra, és célpontot keresni! – jött Obel parancsa. Larkin körülnézett. Most a megfelelõ helyen voltak, és a megfelelõ irányba néztek. A csapata elõrenyomult, de õ a fedezék takarásában maradt. Több hasznukra lesz, ha itt marad, és innen vadássza le az ellenfél gyalogosait. Látta, hogy Bonin két csapattársát próbálja becserkészni, és õt is kilõtte. Jobbra lézersugarak villantak, és a gyakorlótér visszhangzott a sivításuktól. Obel néhány embere a szomszédos toronyból ugrókkal karöltve frontális támadást indított a védõk ellen. Larkin öt-hat „Kiestem!”-et is hallott, aztán azt, hogy valaki fájdalmában üvölt. Hark sípja is megszólalt. – Tüzet szüntess! Tüzet szüntess, és mindenki maradjon a helyén! A fenti fények ismét pislákolni kezdtek, lomhán, halványan. Hark is lejött a gyakorlótérre. – Jobb volt, Obel õrmester! Sokkal jobb! Az emberek elkezdtek felkászálódni a földrõl. – Szép volt! – mondta a Larkin mellett elsétáló Obel. Az egyik lámpa fénykörében Gaunt is feltûnt. – Számolja össze a találatokat, Mkvenner! – Igen, uram... – mondta savanyú képpel a felderítõ. – Maga is kiesett? – kérdezte Gaunt. – Azt hiszem, Larkin lõtt ki, uram. Addigra úgy harminc pontot szedtünk össze. – Remélem, ettõl egy kicsit jobb a kedve! – pillantott Gaunt Harkra. – Felcser! Bragg támolygott ki egy halom üres lõszeresláda mögül, s a vállán egy jókora vörös folt éktelenkedett, ami nem festék volt. 16
– Mi történt? – kérdezte Gaunt. – Cuu megszúrt! – vicsorgott a tagbaszakadt tanithi. – Cuu gyalogos, lépjen elõre! – csattant föl Hark. A verghasti kimászott a fedezékébõl. Az arca, amin egy régi forradás kígyózott végig, kifejezéstelen volt. – Magyarázatot akarok! – mondta jeges nyugalommal Hark. – Sötét volt. Én ezzel a nagy ba… Braggel birkóztam. És biztos voltam benne, hogy a festékes henger van a kezemben, uram. Biztos, ami biztos... – A kurva késével szúrt meg! – vicsorogta Bragg. – Elég lesz, Bragg! – szakította félbe Gaunt. – Menjen, és keressen egy felcsert! Maga pedig, Cuu, a gyakorlat után, tizenhat-nulla-nullakor jelentkezik nálam a büntetéséért. – Igen… uram. – És tisztelegjen, a fenébe is! Cuu egy gyors mozdulattal elintézte a tisztelgést. – Takarodjon vissza a sorba! Õrmester, kobozza el tõle azt a kést, és amíg csatába nem megyünk, meg ne lássam nála! A verghasti visszasétált a védõk sorfalához. Ahogy ellépett Larkin mellett, végigmérte a mesterlövészt hideg, zöld szemeivel. – Mit bámulsz, tanithi?! – Semmit – rázta meg a fejét Larkin. ♦
♦
♦
– Hadd magyarázzam el! – mondta Ceglan Varl õrmester. A lézerkarabélyát a Munitorium hivatalnoka elé tette, s csak az ujjhegyeivel támaszkodott meg az asztallapon, mint egy bûvész, aki épp belekezd a következõ trükkjébe. – Ez itt egy III-as osztályú, szabvány lézerkarabély, amit a Tanith Magna fegyvermûvesei készítettek, az Istencsászár nyugosztalja még az olajos ujjukat is! Figyelje csak meg a fatusát és a fogantyút! Szép, nem igaz? Igazi tanithi nalfa. 17
És a fém alkatrészek! Mind finomra csiszolva, mattra festve, hogy ne csillogjon úgy! Látja? A Munitorium ragyás, pocakos hivatalnoka az érdeklõdés legcsekélyebb jele nélkül állt az asztal túloldalán. – Nos, itt van ez is – paskolta meg Varl a karabély aljzatát, ahová az energiacellát kellett csatlakoztatni. – Ez egy hármas méretû energiaaljzat. Hármas méretû energiacella való bele. Ez lehet rövid, hosszú, ívtár, szekrénytár, dobtár… tök mindegy. Viszont hármas méretûnek kell lennie, különben nem passzol! Hármas méretûnek. Harmincmillis aljzatúnak. Eddig tud követni? A hivatalnok vállat vont. Varl kivett egy energiacellát a zsákjából, és az asztalra lökte. – Maguk ötös méretû energiacellákat utaltak ki nekünk. Ötöst, látja? Ezek harmincnégy millisek, és más formájúak. Már akkor megmondja, hogy ezek nem hármas méretûek, ha csak rájuk néz! A méretükbõl. De ha még mindig bizonytalankodna, egy baromi nagy 5-ös szám is rá van maratva a tár oldalára! Hátha az segít! A hivatalnok felvette a tárat, és megnézte magának. – Utasítást kaptunk, hogy utaljunk ki lõszert. Nyolcszáz ládával. Szabvány energiacellákat. – Szabvány, hármas méretû energiacellákat! – mondta Varl erõltetett nyugalommal. – Ez szabvány, ötös méretû. – Csak annyit írtak, hogy szabvány energiacellákat – mondta unottan a hivatalnok. – Még megvan a megrendelõlap, meg tudom mutatni. – Biztos vagyok benne. Ahogy abban is, hogy a Tanithi Elsõ és Egyetlennek most van nyolcszáz ládányi lõszere, amit nem tud használni. – Szabvány energiacellák. Csak ennyi volt feltüntetve. Varl dühösen fújt egyet. – Mindegyik energiacella szabvány! Ez itt a Birodalmi kicseszett Gárda! Szabvány méretû csizma, szabvány mé18
retû lábzsák, szabvány méretû konzerv! Én egy szabvány méretû gyalogos vagyok, maga pedig egy szabvány méretû seggfej, és a szabvány méretû öklöm most már bármelyik pillanatban feltolhatja az orrcsontját a jócskán szabvány méret alatti agyába! – Gorombáskodással nem ér célt! – mondta a hivatalnok. – Talán mégis – lépett Varl mellé Gol Kolea õrmester. Kolea régen, a Verghaston bányász volt, s tagbaszakadt alakja mellett Varl szinte eltörpült. A hivatalnokot azonban nem a férfi mérete riasztotta meg, hanem a nyugodt pillantása és a higgadt hangja. Varl nyíltan agresszív volt, de ebbõl a férfiból csak úgy sütött a visszafojtott düh. – Mondja meg neki, Gol! – Inkább megmutatom – intett Kolea, és egy csapat katona – az úgynevezett Szellemek közül valók – sorjázott be a hivatalba. Lõszeresládákat cipeltek be, és raktak az asztalra meg a padlóra, amíg már mozdulni sem lehetett tõlük. – Nem! – visította a hivatalnok. – Nem! Így nem lehet! Ellenjegyeznünk kell õket, mielõtt visszavesszük! – Megmondom, hogy mi legyen – mondta Kolea. – Nem kell semmit ellenjegyezni. Egyszerûen csak cserélje be ezeket az ötös méretû tárakat hármas méretûekre! – Nekünk… nincsenek hármas méretû táraink – motyogta a Munitorium hivatalnoka. – Hogy… mi van?! – bõdült el Varl. – Nem szóltak, hogy szükség lenne rá. A Phantine-on az ötös méretû a szab… – Ne merje azt mondani, hogy szabvány méret! – vicsorgott Varl. – Ki ne merje ejteni a száján! – Azt akarja állítani, hogy az áldott Munitoriumnak nincs lõszere az egész Tanithi Egyes számára? – kérdezte halkan Kolea. 19
– A rohadt életbe! – szitkozódott Varl. – Mindjárt megostromoljuk… hogy is hívják ezt a helyet? – Cirenholm – segítette ki Kolea. – Ez az! Hamarosan megindul az offenzíva, és ezt vágja a pofánkba?! Mivel harcoljunk? Varl õrmester elõhúzta a hüvelyébõl a tõrét, és megvillantotta a hosszú, ezüstös tanithi pengét a hivatalnok orra elõtt. – Talán ezekkel vegyük be a várost?! – Ha kell... A Szellemek mind a hang irányába fordultak. Elim Rawne õrnagy riasztó csöndben sétált be a hivatalba. – Ennél már rosszabb helyzettel is meg kellett birkóznunk. Ha csak egy tanithi tõröm van, akkor csak arra van szükségem. Az õrnagy szemügyre vette a hivatalnokot, akinek jeges borzongás kúszott végig a gerince mentén. A pillantása… a félig lehunyt szemhéja és a hûvös modora egy kígyóra emlékeztették a hivatalnokot. Rawne õrnagy karcsú, sötét hajú, jóképû férfi volt, és mint a tanithiak többségének, neki is volt tetoválása: egy apró, kék csillag a jobb szeme alatt. – Varl õrmester, Kolea õrmester, vigyék vissza az embereiket a körletükbe! Szedjék össze a szakaszvezetõket, és írják össze, hogy mennyi használható lõszerünk maradt! Mindet gyûjtsék be, és ne hagyják, hogy bárki is eldugjon egy tárat, mondjuk, a málhazsákjába! A támadás elõtt ki fogjuk osztani a katonák között, egyenlõen, hogy mindenkinek jusson lõszer. A két õrmester tisztelgett, és már indultak is. – Feygor – fordult az õrnagy a komor, sötét pillantású szárnysegédjéhez –, menj velük, és mihamarabb kérem a kimutatást a lõszerrõl! Ne tartson sokáig! Feygor bólintott, és a két tiszt után indult. 20
– És most – fordult Rawne a riadt hivatalnokhoz – lássuk, milyen megoldást tudnánk kieszelni… Brin Milo, a legfiatalabb Szellem leült a tábori ágyára, és a szomszédos priccsen tüsténkedõ fiatal férfira pillantott. – Igazán nagyon szép – mondta –, de egy nap a halálodat fogja okozni. A másik katona zavartan és értetlenül nézett rá. Noa Vadimnak hívták, és azokkal a verghasti regrutákkal érkezett a seregbe, akik Vervunhive ostroma után csatlakoztak a Szellemekhez. Még mindig sok rivalizálás volt a tanithiak és a verghastiak között. A tanithiak nehezen fogadták el, hogy elfogytak, és fel kellett tölteni a sereg sorait, mindezért az újoncokra nehezteltek. A verghastiak pedig ezért nehezteltek. Az igazat megvallva, azért lassan mégiscsak egy sereggé kovácsolódtak. Néhány hónappal korábban a Szellemek a Hagia szentélyvilágán harcoltak, és ahogy az már lenni szokott, a közös ellenség, a közös cél és az egymásra utaltság egységbe kovácsolta a két csoportot. Ennek ellenére azonban a tanithiak és a verghastiak még mindig elkülönültek. Rengeteg apró különbség volt köztük, az akcentusuk is más volt – a tanithiak enyhén énekelõ hangsúllyal beszéltek, a verghastiak pedig elnyújtottabban, mélyebb hangon ejtették a magánhangzókat. A tanithiak szinte kivétel nélkül sötét hajúak és fehér bõrûek voltak, míg a verghastiak, akik egy hatalmas bolyváros olvasztótégelyébõl származtak, sokkal vegyesebb képet mutattak. A verghastiak fegyvereinek fémvázas, kihajtható válltámasza volt, míg a tanithiak karabélyainak tusa nalfából készült. A legszembetûnõbb különbséget azonban Vadim tartotta a kezében: az alakulatot jelentõ jelvényt. A verghastiak a gyárviláguk emlékeként egy ezüst csákányt formázó jelvényt viseltek, míg a tanithiak jelvényén egy arany koszo21
rú övezte, tõrrel átszúrt koponya volt. A tõrön a sereg jelmondata: „A Tanithért és a Császárért!” – Hogy érted azt, hogy a halálomat fogja okozni? – kérdezte Vadim, aki egy olajos rongydarabbal addig dörgölte és tisztogatta a jelvényt, amíg az fényesen nem csillogott. – Húsz nulla-nullakor ruhaellenõrzés lesz! – Tudom… meg azt is, hogy holnap vagy holnapután éjszakai ugrást fogunk végrehajtani, és egy ilyen ragyogó holmi még a szórt fényben is jó messzirõl fog látszani… – De Gaunt parancsnok elvárja tõlünk, hogy… – Elvárja, hogy készen álljunk a harcra, amikor eljön az ideje. Errõl szól ez az ellenõrzés is. A harcra állj készen, ne egy díszszemlére! Milo levette a tábori sapkáját, és odadobta Vadim ágyára. – Látod? A feltûzött tanithi jelvény tiszta volt, de nem csillogott. Olyan matt volt, mint a gránit. – Némi nyál és egy kis álcafesték keveréke. Használhatsz csizmaviaszt is. Eltünteti a csillogást. – Rendben – nézte meg Vadim Milo jelvényét tüzetesen. – De… mitõl ilyen éles a pereme? Letört róla valami? – Eredetileg három tõr volt a koponyában, mindegyik az alapító ezredek egyikét jelképezte: a Tanithi Egyest, a Tanithi Kettest és a Tanithi Hármast. Viszont csak a Tanithi Egyes élte túl a világunk pusztulását. Vadim hallott már ezt-azt a történtekrõl, de soha nem vette a bátorságot, hogy egy tanithit kérdezzen meg felõle. Állítólag Gauntot szolgálatai jutalmaként nevezte ki a tanithi erõk parancsnokává Macaroth Hadúr elõdje. Ez meglehetõsen szokatlan dolog volt, mert a komisszárok politikai tisztek voltak, nem katonák. Bár ez legalább Gaunt parancsnoki rangjára magyarázatot adott: komisszár ezredes. Bõ hat évvel korábban, azon a napon, amikor a három sereget megalapították, az ellenség légiói lerohanták a Ta22
nithot. Gaunt választhatott: maradjon, és harcoljon az utolsó emberig, vagy vonuljon vissza a biztos halál torkából annyi katonával, amennyit csak meg tud menteni. Az utóbbit választotta, és a Tanithi Egyes már behajózott embereivel elmenekült. A Tanithi Egyes. Az Elsõ és Egyetlen. A hat éve halott világuk még élõ maradéka. Gaunt Szellemei. Sokuk gyûlölte ezért Gauntot. Hogy rávette – rákényszerítette – õket a menekülésre, s megtagadta tõlük a lehetõséget, hogy a szülõvilágukért harcolhassanak és meghalhassanak. Sokan még most is gyûlölték. Rawne õrnagy, például. Az elmúlt néhány év során azonban megmutatkozott a bölcsesség Gaunt döntésében. A Szellemek egy sor olyan gyõzelmet vívtak ki, amivel jelentõsen hozzájárultak a Hadjárat elõremeneteléhez. Értelmet adott az életüknek, ami majdnem olyan volt, mintha megmentette volna õket. Aztán Vervunhive ostrománál – ami eddig a Szellemek és Gaunt talán leghangosabban ünnepelt gyõzelme volt – friss vér került a seregbe: verghasti újoncok, szabadságharcosok, gerillák, bolyvárosi ex-katonák, földönfutóvá lett polgárok és munkások. Mind megkapták a lehetõséget Macaroth Hadúrtól, hogy csatlakozhassanak a Gárdához, mintegy a gigantikus iparváros megmentéséért folytatott erõfeszítéseik jutalmaként. – Letörtük a két szélsõ tõrt a jelvényrõl – magyarázta Milo. – Egyetlen ezüstpenge is elég, hogy emlékeztessen minket, kik is vagyunk. Vadim visszaadta a sapkát Milónak. A füstös, félhomályos körlet katonákkal volt tele. Voltak, akik a fegyverüket tisztogatták, mások a priccseiken lustálkodtak. Domor és Brostin „Halál a zsarnokra!”-t játszottak, Nehn pedig egy szájharmonikán gyakorolt, mindenki legnagyobb bánatára. 23
– Hogy tetszenek a gyakorlatok? – kérdezte Milo Vadimot. – Az ugrás? Semmi különös. Elég könnyû. – Tényleg? Párszor már élesben is kellett, hogy kötélen ereszkedjünk le az ellenséges zónába, de soha nem éjszaka vagy sötétben. És azt mondják, lehet, hogy jó magasról kell majd kiugranunk. Utálom a magasságot! – Engem nem zavar különösebben – vont vállat Vadim, aztán elõszedett egy bádogdobozt a zsákjából, amiben a csizmaviaszt tartotta, és nekilátott áttörölni vele a jelvényét, ahogy Milo is javasolta. – És az hogy lehet? Vadim elvigyorodott. A húszas évei elején járt, és nem lehetett sokkal idõsebb Milónál. Szépen ívelt szája volt, csontos orra, és apró, huncut, sötét szemei. – Tetõfedõ voltam. A Központi Torony antennáinak és fémborításának javításában segítettem. A magasépítõknél dolgoztam, és gyakran nem is használtunk biztosítókötelet. Azt hiszem, egyszerûen megszoktam a magasságot. – Fethre! – csóválta meg a fejét Milo lenyûgözve. Õ maga is látta Vervunhive Központi Tornyát, aminél akadtak alacsonyabb hegyek is. – Van valami… tipped, hogy mit csináljak a tériszonyom ellen? – Ja! – vigyorodott el Vadim újfent. – Ne nézz le! ♦
♦
♦
– Holnap éjszaka, huszonhárom-nulla-nullakor indítjuk meg a támadást – mondta Barthol Van Voytz tábornok. Összekulcsolta fehér kesztyûs ujjait, mintha csak imádkozni készülne. – A Császár óvjon mindannyiunkat! Húsz óra harminckor kezdõdik a szárazföldi csapatok seregszemléje. Ekkorra, a meteorológiai elõrejelzéseket is figyelembe véve, az 24
anyahajóknak már a célterület közelébe kell manõverezniük. Azt akarom, hogy huszonegy-harmincra a leszállóhajók és az azokat biztosító vadászgépek álljanak készenlétben! Az elsõ támadási hullám huszonkettõ-nulla-nullakor indul, a második tíz perccel késõbb, a harmadik pedig huszonkettõ-harminckor. Végignézett a jókora, alulról megvilágított térképasztal körül ülõ tiszteken. – Kérdés? Nem volt, legalábbis nem azonnal. Gaunt, aki a tábornok balján ült, kétszéknyire az asztalfõtõl, a támadási terv egyik példányát tanulmányozta. A rájuk boruló erõtér-kupolán túl a hatalmas parancsnoki anyahajó legénysége sürgölõdött az irányítópult körül. – Hadd emlékeztessem önöket, hogy mire is számíthatunk! – mondta a tábornok, és odabiccentett a szárnysegédjének. A tábornokhoz hasonlóan az adjutáns is ropogósra vasalt, smaragdzöld, tengerész díszegyenruhát és makulátlanul fehér kesztyût viselt. A világítótestek gyöngyházfényében az uniformisa minden aranyozott sassal díszített gombja vakítóan ragyogott. A kezében tartott távkapcsolón megnyomott egy gombot, és a térképasztal üveglapja alól Cirenholm háromdimenziós, holografikus térképe emelkedett ki. Gaunt már vagy százszor átfutotta a terveket, de ezt az alkalmat sem mulasztotta el, hogy megnézze magának a város domborzati térképét. Cirenholm, mint a Phantine még lakható településeinek mindegyike, toronymagas hegycsúcsokra épült. Olyan magasra, ami jóval a mérgezõ anyagokkal tönkretett légkör életveszélyes szintje fölé emelkedett. Három nagy kupola alkotta – kettõ egymáshoz közelebb, egy pedig egy másik hegycsúcsra építve. A kupolák nagy alapterületûek voltak, bár nem túl magasak, akár egy erdei gomba kalapja. A peremük jóval túlért a majdnem merõleges sziklaormok szélén. 25
Minden kupola tetején antenna- és kábelrengeteg sarjadt, a második kupola nyugati oldalán pedig hõcserélõk, kémények és füstelvezetõk tömege sorakozott. A városnak kétszázháromezer lakosa volt. – Cirenholm nem erõdítmény – mondta Van Voytz. – A Phantine egyetlen városa sem az. Nem úgy építették, hogy sokáig ellen tudjon állni egy ostromnak. Ha csak arról lenne szó, hogy meg kell törjük az ellenséget, orbitális pályáról bombáznánk le az egész helyet, és nem vesztegetnénk a Gárda értékes idejét. De… és azt hiszem, ezt nem árt elégszer ismételnem… a mi feladatunk most az, hogy viszszaszerezzük a gázmalmokat. Hogy elûzzük az ellenséget, és visszaszerezzük a processzorokat. A Hadjáratnak égetõen nagy szüksége van azokra a gázalapú és folyékony üzemanyagokra, amiket ez a világ állít elõ. Van Voytz megköszörülte a torkát. – Így kénytelenek vagyunk gyalogsági támadást indítani a város ellen. A gyalogság szemszögébõl nézve azonban Cirenholm egy erõd. A hangárok és dokkok a kupolák pereme alatt vannak, és ezeket nagy erõkkel védik, így nincs igazán használható leszállópályánk. Marad tehát a kötélen való leereszkedés. Egy mutatópálcával jelezte a kupolákon körbefutó keskeny peremet. – Itt, itt és itt. Ezek alkalmas leszállópályák a gyalogosok számára. Tudom, hogy keskenynek tûnnek, viszont a valóságban harminc méter szélesek. Az is igaz viszont, hogy egy gyalogosnak, akinek az élete egy kötélre akasztott karabineren függ, tényleg keskenynek fog tûnni. Éppen ezért holnap éjszaka nagyon pontosnak kel lennünk. – Megkérdezhetem, uram, hogy miért pont a holnap éjszakát választották a támadáshoz? – kérdezte Ban Daur kapitány, a Tanithi Egyes verghasti származású fõtisztje, aki Gaunttal érkezett az eligazításra. 26
