PRO SCIENTIA FÜZETEK IV

PRO SCIENTIA FÜZETEK IV.

SZÖVEG, HAGYOMÁNY, INTERPRETÁCIÓ

PRO SCIENTIA FÜZETEK IV.

SZÖVEG, HAGYOMÁNY, INTERPRETÁCIÓ

Miskolc, 2016.

A Szöveg, hagyomány, interpretáció című konferencia előadásainak szerkesztett változata. A kötet megjelenését a Miskolci Egyetem támogatta.

Szerkesztők: Ádám Enikő Barna László Bartók Boglárka Major Ágnes Sándor Kitti A borítót tervezte: Krajcz Vivien

ISSN 2063-7691 ISBN 978-963-358-112-4

A kötetet készítette:

TARTALOM Előszó ............................................................................................................................. 7 Illner Balázs A polgári politikai irodalom egy műfaja, a Rathspredigt ....................................... 8 Fekete Norbert Szerzői névhasználat, műfaj és medialitás kapcsolata a 19. század első felének kritikáiban ....................................................................... 15 Huszti Tímea Kemény Zsigmond véleménye a váltótörvénykönyvről ..................................... 23 Babos Orsolya A Jane Eyre és a Lady Chatterley szeretője című művek összehasonlítása .............. 28 Ocsenás Alica Összecsapások – ütköző értékrendek. A férfiideál válsága Joseph Conrad A párbaj című írásában ............................... 35 Major Ágnes Koncentrált Csáth-világ. Csáth Géza és Fodor Tamás Zách Klárája.............................................................. 41 Schäffer Anett Feministák és háziasszonyok az iskolapadokban. A feminizmus és a háziasszonyszerep összeütközése Muriel Spark Jean Brodie kisasszony fénykora című regényében és Mike Newell Mona Lisa mosolya című filmjében ............................................... 47

Hangácsi Zsuzsanna A (cseh)szlovákiai magyar irodalom funkcióinak változásai............................... 55 Káli Anita A referenciától a fiktív kontextusig. A fotográfiák szerepe Závada Pál Kulákprés című művében .............................. 61 Bartók Boglárka „Varázslatos fordulatok”. A tulajdonnevek fordításának metódusai J. K. Rowling Harry Potter-sorozatában .................................................................. 66 Bodroghy-Szabó Dénes Levente Közösségi írás és szerzői univerzumnyitás Dmitry Glukhovsky Metró 2033 című regényének vonatkozásában.................. 73 Kemény Zsigmond Élet és irodalom III. [Sajtó alá rendezte: Sándor Kitti] ............................................................................ 81

Előszó A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetében működő, 2008-ban alakult Pro Scientia Hallgatói Öntevékeny Kör negyedik tanulmánykötetét tartja kezében a kedves Olvasó. Jelen kötet anyagát a 2015. május 29-én megrendezett Szöveg, hagyomány, interpretáció konferencia előadásainak írott változata alkotja. A kiadvány a tanulmányokon felül Kemény Zsigmond publicisztikai életművéből az Élet és irodalom című társadalomtörténeti tárgyú, harmadik cikksorozatának szövegközlését is tartalmazza. Körünk fennállása óta számos sikert tudhat magáénak. A Pro Scientia Füzetek első darabja 2012-ben Képek, szavak, változatok 1 címmel jelent meg. Ezt követte a Sokszínű jelentés, 2 amely a 2013. május 17-i tanácskozás anyagát adja közre. A második, 2014. május 9-én megszervezett konferenciánk írásos változata Határátlépések 3 címmel harmadik kiadványunkként jelent meg 2015-ben. Bízunk benne, hogy érdeklődéssel forgatják kötetünket. A szerkesztők

Képek, szavak, változatok, szerk. EGERER Lilla, KAPUSI Angéla, MAJOR Ágnes, ROSTÁS Édua, Miskolc, Z-Press, 2012 (Pro Scientia Füzetek, 1). 2 Sokszínű jelentés, szerk. BARNA László, EGERER Lilla, KAPUSI Angéla, MAJOR Ágnes, Miskolc, Könyvműhely.hu, 2013 (Pro Scientia Füzetek, 2). 3 Határátlépések, szerk. BARNA László, EGERER Lilla, KAPUSI Angéla, MAJOR Ágnes, Miskolc, Könyvműhely.hu, 2015 (Pro Scientia Füzetek, 3). 1

7

Illner Balázs A POLGÁRI POLITIKAI IRODALOM EGY MŰFAJA, A RATHSPREDIGT A 17. századi hazai fejedelemtükör-irodalom feldolgozása Hargittay Emilnek köszönhetően a közelmúltban megtörtént. 1 Kutatásainak eredményeképpen világos képet kaptunk a fejedelmi és királyi udvarok önreprezentációjáról, emellett részletes elemzést kaphattunk azokról az erényekről, amelyek alapvetően szükségesek a hatalom megfelelő gyakorlásához és fenntartásához. A 17. századi politikai irodalom palettája azonban nem merül ki a királyi és fejedelmi udvarokhoz köthető király- és fejedelmi tükrökben. A királyi Magyarország területén megtalálhatók voltak a német birodalmi városok mintájára szerveződött szabad királyi városok is. 2 E települések kivételes jogi helyzetben voltak, hiszen közvetlenül a király fennhatósága alatt álltak, emellett képviseltethették magukat az országgyűlésben, valamint szabad tisztújítási privilégiummal rendelkeztek. A város élén a választott bíró vagy polgármester és az ugyancsak választott tanács állt. 3 A lakosság önmagát nem alattvalónak, hanem jogokkal bíró polgárságnak nevezte. Bácskai Vera szerint e régi polgársággal (másképpen rendi polgárság) a szakirodalom „keveset foglalkozott, mivel ennek csak kevés tagja vált a modern […] vállalkozó nagypolgárság tagjává. Az volt az általános nézet, hogy a rendi polgárság utódai a modern társadalomban inkább a kispolgárság alkotóelemévé váltak. Ez kétségtelen tény, ám az újabb kutatások alapján ma már tudjuk, hogy a polgári mentalitás és értékrend tekintetében bizonyos folytonosság állapítható meg.” 4 A korai polgárság politikai gondolkodásmódjának, önreprezentációjának elemzése tehát több szempontból is indokolt. Az uralkodói gondolkodásról, reprezentációról szóló kutatásokat ezzel kiegészítve teljes képet kaphatunk 17. századi társadalmunk politikai gondolkodásáról, másrészt pedig árnyaltabb információkhoz juthatunk a magyarországi polgári fejlődés folyamatáról. Egy közösség politikai gondolkodásának leírásához fel kell ismernünk azokat a kulcsfogalmakat, amelyek elsősorban hordozói a szóban forgó csoport politikára voHARGITTAY Emil, A fejedelmi tükör műfaja a 17. századi Magyarországon és Erdélyben, ItK, 1995/5−6, 441–484; UŐ, Gloria, fama, litteratura: Az uralkodói eszmény a régi magyarországi fejedelmi tükrökben, Bp., Universitas, 2001 (Historia Litteraria, 10). 2 H. NÉMETH István, A vezetés dinamikája: A kassai városvezető elit általános jellemzői (16–17. század) = A város és társadalma: Tanulmányok Bácskai Vera tiszteletére, Bp., Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület, 2011, 312. 3 MEZEY Barna, Magyar alkotmánytörténet, Bp., Osiris, 2003, 164–169. 4 BÁCSKAI Vera, A régi városi polgár élete, http://www.tte.hu/toertenelemtanitas/toertenelemtanarokorszagos-konferenciaja/6737-a-regi-varosi-polgar-elete?format=pdf (2015. 05. 20.) konferencia-előadás, elhangzott: Történelemtanárok Országos Konferenciája, 1997. október 11. 1

8

natkozó gondolkodásának. Készülő disszertációm feladata eszmetörténeti és fogalomtörténeti elemzések elvégzése a városi környezetben keletkezett szövegeken. A célom azt kideríteni, hogy mi jellemezte a szabad királyi városok polgárságának politikai gondolkodásmódját: hogyan vélekedtek a megfelelő vezetőről és a jó polgárról. Jelen dolgozat ezekre a kérdésekre keresi a választ Conrad Barth soproni lutheránus prédikátor Odenburgisches Rathaus 5 című prédikációja alapján, amely 1670. április 24-én hangzott el a soproni magisztrátusválasztás alkalmából. A szabad királyi városok életében a szabad tisztújítás privilégiuma reprezentálta leginkább a városok speciális jogi helyzetét, hiszen a választás során nem születés, hanem választás útján került valaki hatalmi pozícióba. A legújabb várostörténeti kutatás bebizonyította, hogy a tisztújítás a legtöbb esetben prédikációval (Richterpredigt, Rathspredigt) kezdődött. 6 A hazai szakirodalom több fontos megállapítást is tett az idevágó szövegek kapcsán. Tartalmi szempontokat szem előtt tartva, királytükörként szolgáló bibliamagyarázó prédikációkkal látja ezeket rokonnak, hazai megjelenésükkel kapcsolatosan pedig megjegyzi, hogy „ezeket minden bizonnyal, a felső-magyarországi városok igényei hívták életre”. 7 E beszédek szoros tematikai, tartalmi kapcsolatot mutatnak a fejedelmi tükrökkel, hiszen megnevezik a jó magisztrátus feladatait és ismérveit, valamint számba veszik az alapvető polgári erényeket, így ezek alapvetően alkalmasak a korai polgári politikai gondolkodásmód rekonstruálására. A Rathspredigt műfajába sorolható Conrad Barth soproni evangélikus prédikátor német nyelvű prédikációja. Beszédében Barth a városi lakosság feladatát a város javának (Stadt Bestes, Gemeine Gut, gemeine Bestes) keresésében jelöli meg. Hat olyan bűnt nevez meg, amelyek gátolhatják a város jólétét. Ezek: unrechte Lehre (hamis tanok), Neid (irigység), Eigennutz (haszonlesés), falscher Eid (hamis eskü), kindischer Rath (ügyetlen tanács), Übermuth (elbizakodottság). A bevezető szakaszt követő hat fejezet bemutatja, hogy e negatívumok miképpen árthatnak a közösségnek, de azt is megmutatja, hogy ezek ellen mi a jó magatartásforma. A szöveg többször említi Lackner Kristóf közjóért tett tevékenységét, valamint az aktuális gondolatmenet illusztrálása érdekében előszeretettel utal emblémáira. A prédikáció nem utolsó sorban rámutat a jó vezető és a jó polgár ismérveire is.

Johann Conrad BARTH, Oedenburgisches Rath-Haus, weiland vom seeligen Herrn Christoph Lackner, j. v. doctore und hochverdienten Burgermeister der königl. Freystadt Oedenburg mit sinnreichen Gemälden und Sprüchen gezieret: wie die der Stadt Bestes zu suchen, auß Jeremia cap. 29. v. 7. in ordentlicher Georgen-Predigt anno 1670. auff den Tag Georgii als welcher daselbst von Alters her zu jährlicher Regenten-Wahl bestimmet, bey volckreicher Gemeine wiederholet und auff Begehren zum Druck gegeben M. Joannes Conradus Barthius, deß Orts evangelischer Prediger, Pozsony, 1670. (RMNy 3674) 6 H. NÉMETH, i. m., 59. 7 HELTAI János, Műfajok és művek a XVII. század magyarországi könyvkiadásában (1601–1655), Bp., OSzK– Universitas, 2008 (Res Libraria, 2), 64–65. 5

9

Johann Conrad Barth prédikációja nem ismeretlen az irodalomtörténet számára. Első ízben Payr Sándor adott általános tartalmi ismertetőt. 8 Őt követte Mollay Károly, akinek legfontosabb megállapítása, hogy Sopronban egyaránt jelen volt a lokál- és az állampatriotizmus. 9 Pár évtizeddel később Kovács József László a szöveg polgári jellegét emeli ki. 10 Az általa kiemelt Pál apostol parafrázisok („Ich bin ein Bürger” 11 kezdetű mondatok) használatával kapcsolatban leírja, hogy a szerző ezekkel a polgári lét rangját igyekszik emelni. Ez lehetett a szerepe a beszéd azon szöveghelyeinek is, amelyek megnevezik a szabad város polgárainak kiváltságait. Így szólnak az idevágó sorok: „[i]n einer freien Stadt, da alle Glieder derselben gleich sind, für sich selbst und ungezwungen aus ihrem Mittel Regenten erwählen die für ihnen keinen Vorzug und über sie keine Macht haben.” 12 Pár sorral később a szabad magisztrátusválasztással kapcsolatban így nyilatkozik: „das haben alle […] vernünftige Bürger zubedencken, dass das ihre größte Würde und Freiheit seie […] dass sie keines fremden Gebieth untergeben sind sondern auß ihrem Mittel selbst Regenten setßen dürfen.” 13 Végül az egyeduralkodói államberendezkedés és a polgári rendszer közötti különbséget foglalja össze: „[e]s sei gleich in statu Monarcho, ein König als in Civili die Gemeinde.” 14 A városi polgárnak azonban nem csak imént sorolt jogai, hanem kötelességei is vannak. Legfőbb feladata a már említett Beste der Stadt, Stadtbestes, Gemeine Bestes szolgálata. A szöveg megnevezi azokat a polgári erényeket, amelyek feltétlenül szükségesek a feladat teljesítéséhez. Ezek: Fleiß (szorgalom), Eifer (buzgóság), Treue (hűség). 15 Aki ennek nem tesz eleget, erkölcsileg nem tekinthető a közösség tagjának. Nem Sopron az egyetlen, ahol a városi lakosság legfőbb feladataként a közért való munkát tekintik. A közjó Európa-szerte a városi társadalmak gondolkodásának egyik legalapvetőbb fogalma. A 13. századi Itália városállamaiban például a grandezza, német nyelvterületen pedig a gemeine Beste terminusokkal jelölték a közjót, tehát azt az állapotot, amelyben a közösség egyetlen tagjának az érdekéről sem feledkeznek meg, mindenki törvényes igazságszolgáltatásban részesül. 16

PAYR Sándor, Emlékezés Doktor Lackner Kristófról, Sopron szab. kir. város első nagy polgármesteréről, halálának háromszázados évfordulóján (1571–1631), Sopron, Székely és Társa Könyvnyomda, 1932, 44–48. 9 MOLLAY Károly, Újabb szempontok a helytörténet műveléséhez, Soproni Szemle, 1943/3, 1–7. 10 KOVÁCS József László, Egy magyar humanista írói portréjának kialakulása: Írások Lackner Kristófról 1631-től 1944-ig, Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem, 1969 (Studia Litteraria, 7), 55–73. 11 Pál ap. csel. 21. 39. 12 BARTH, i. m., K2b. 13 Uo. 14 Uo. 15 BARTH, i. m., D1a. 16 Quentin SKINNER, Machiavelli Beszélgetései és a republikánus eszmék prehumanista eredete = A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe: John Dunn, John G. A. Pocock, Quentin Skinner és Richard Tuck tanulmányai, szerk. HORKAY HÖRCHER Ferenc, Pécs, Tanulmány, 1997, 55. 8

10

A haszonlesés vétségére hívja fel a figyelmet, valamint a városi közösségtudatot és az összetartozást erősíti az ószövetségi Lábán és Barth saját megállapításán alapuló oppozíció. Az előbbitől kölcsönzött idézetre: „s valamit, amit látsz, mind az enyim”, 17 így reagál a szerző: „So sage ich gedencket alle Ihr treue Patrioten, und saget auch: ists doch alles unser und zwar unser aller […] es ist alles unser und muß unser heißen, nicht dein, mein, sein.” 18 Amennyiben ez a gondolat nem érvényesül, és minden polgár a maga hasznát keresné a gemeine Gut helyett, Sopron városának a pusztulással kellene szembenéznie, amit Barth az „oede Burg” (oede = sivár, puszta) Odenburg szójátékkal szemléltet. 19 Jól érzékelhető, hogy Sopron polgárságának politikai gondolkodásában alapvetően jelen van a város jogi helyzetéből adódó polgári öntudat. A polgármester-választás eseménye, valamint a kétféle politikai berendezkedés közötti különbség leírása egyértelműen (tovább)erősíti a városi tudat meglétét. A polgárosodás irányára vonatkozó megállapításokat vonhatunk le az előbbi idézetben található Patriota fogalom használatából. A szöveg folyamán a hallgatóság többször is megszólításra kerül. A „liebe Bürger/ Mitbürger” kifejezések mellett többször is megjelennek a „Patriot, Patrioten” fogalmak. Az utóbbi évtizedben Európa-szerte több ízben foglalkoztak a patria fogalmával, annak használatával, igénybevételének kontextusaival. Ennek során bebizonyosodott, hogy a 17. századra a patria fogalmára való hivatkozás nagy szerepet játszott nagyobb dinasztikus keretek között élő kisebb közösségek életében, jogaik megalkotásában, belső összetartozásuk kifejezésében. Továbbá alkalmazták az uralkodói és alattvalói csoportok érdekeinek kifejezésére úgy, hogy összefonódtak a hazaszeretet, a szolgálat és az érdek fogalmaival. Az is bebizonyosodott, hogy katolikus területeken, mint például a Habsburg Birodalom katolikus országaiban, összekapcsolódik a hitvédelemmel és az uralkodó ezzel kapcsolatos kötelezettségeivel. A 17. századi Angliában a szemben álló politikai pártok használják jogaik és tetteik igazolására. Dániában a polgárság politikai törekvéseinek igazolására használják. 20 Úgy tűnik, jelen esetben a korai polgárság feladataival, jogaival kapcsolatban fordul elő. Így Granasztói György azon megállapítását, miszerint „a »polgárosodás« folyamata kisebb-nagyobb késéssel, de követte a nyugat-európai fejleményeket”, 21 a szöveg fogalomhasználata is tükrözi, hiszen a magyarországi használata szinkronban van a külföldön alkalmazott jelentéssel. A város fejlődése (közjó) szempontjából az egyik legveszélyesebb tényező a hamis hit. A beszéd szerint csupán a lutheránus hit elfogadható, ezt bizonyítja a következő BARTH, i. m., E2a. A bibliai részlet: 1.Móz. 31.43. Uo., E2a–E2b. 19 Uo., E3a. 20 A patria fogalmának kontextusait Tüskés Gábor összefoglalója alapján ismertettem. TÜSKÉS Gábor, Hagyomány és kritika: Könyvek, könyvbírálatok a kora újkori európai irodalom és művelődés történetéhez, Bp., MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2013, 99–103. 21 GRANASZTÓI György, Polgár, polgárosodás, Műhely, 1997/6, 59–61. 17 18

11

megnyilvánulása: „[w]enn auch ein Engel von Himmel käme und predigte, ein anders Evangelium, wir ihr sagen sollten, Anathema, sei verfluchet.” 22 A városi identitás szempontjából kiemelkedően fontos az uralkodó-alattvaló viszony értelmezése. A szerző idevágó tanítása a rómaiakhoz írt levél egyik passzusával összegezhető: „[d]ie Obrigkeit ist Gottes Ordnung, und wer sich darwieder setßet, der wiederstrebet Gottes Ordnung.” 23 A világi felsőbbség Isten adománya, ezért az ellene való lázadás Isten elleni vétek. Ha a világi vezető visszaél hatalmával, csakis Isten büntetheti: „[w]ollen Regenten und Obere die Macht und Ehre […] zu hoch treiben und mißbrauchen, nimmt Er auch das was er gegeben, Kron und Hut hinweg.” 24 Barth azt is jelzi, hogy Isten mellett, a mindenkori magyar királyt és természetesen a polgármestert és annak tanácsát is tisztelet és hűség illet a polgárok részéről. 25 A következő szöveghelyek azt bizonyítják, hogy a város engedetlensége rendkívül súlyos következményekkel járhat: „[g]ewiss recht lutherisch wären wir nicht, wir wären nicht mehr Oedenburger.” 26 Később így nyilatkozik a szerző: „[s]ind wir auch nicht mehr die ehrlichen Oedenburger, die allezeit den Ruhm gehabt, als die treue Stadt ihres allergnädigsten Königs, die seine Bürger leidet.” 27 Megtörhet egy hosszú békés állapot, amelyet a király biztosított a város számára. Tiszteletlenség esetében már nem tekinthető sem lutheránusnak sem soproninak a közösség. Barth gondolkodásában a soproni lét, a lutheránus hit és ezáltal a polgári engedelmesség/hűség szerves egységet alkot. A gondolatmenet itt azonban nem ér véget, a szerző következő megállapítása már túlmutat Sopron városfalain és európai kontextusban értelmezhető: „[d]em seeligen Luthero möchten doch alle Potentaten im weltlichen Regiment sich ihm gnädig erzeigen, dass sie nunmehr die Treue ihrer Unterthanen besser versichert sein, und in aller recht lutherische Schoß ohne Gefahr schlafen mögen”. 28 A prédikáció a város lutheránus hitét tartja a hűség és tisztelet védjegyének, másrészt pedig a soproni lakosság összetartozásának egyik legfőbb erkölcsi pillérének. 29 G. Etényi Nóra szerint a város kapcsolatrendszerének kiépítése/ápolása, valamint a 17. század első harmadában megvalósuló kulturális fejlesztések (Nemes Tudós Társaság megalapítása) egyértelműen arra engednek következtetni, hogy a város tudatosan BARTH, i. m., B2b. Uo., G4a. 24 Uo., G4b. 25 Uo., F2b. 26 Uo., H4b. 27 Uo., J3a. 28 Uo., J2b. 29 Fontos megjegyezni, hogy Sopron mellett más szabad királyi város esetében is kiemelkedő fontosságú a hit által nyújtott egység. Kassa jobbára német ajkú polgársága például több évtizeden keresztül a lutheránuson kívül más felekezetet nem fogadott el. (Ld. RÉVÉSZ Kálmán, Százéves küzdelem a kassai református egyház megalakulásáért: 1550–1650, Bp., Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, 1894, 25.) Lőcse város krónikása, Hain Gáspár büszke rá, és egyedinek tartja, hogy a közösség egyedül a lutheri tanokat követi. (Ld. BITSKEY István, Kultúrák metszéspontján: Felső-Magyarország a 17. században = UŐ, Mars és Pallas között: Múltszemlélet és sorsértelmezés a régi magyarországi irodalomban, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2006, 123.) 22 23

12

készült politikai súlyának előremozdítására. 30 A négy országgyűlés (1622, 1625, 163435, 1681) a két koronázási (1622, 1625) és egy nádorrá avatási ceremónia azt bizonyítják, hogy a város maradéktalanul elérte célját. Barth sem mulasztja el reprezentálni a város kiérdemelt státusát. Így fogalmaz: „[d]ann sollten Rundschaffer kommen in diese Gegend zu erkunden diß Canaan und gar gelobte Land sie würden mit nicht blinden Augen unser Odenburg für Hebron und unsern See für den Bach Escol ansehen.” 31 Sopront Hebron városához hasonlítja, melynek oka bizonyára nem csupán a vidék termékenységére vezethető vissza, hanem arra a tényre is, hogy az ószövetségi Dávid királyt Hebron városában kiáltották királylyá, 32 mint ahogyan 1622-ben Gonzaga Eleonora Anna királynét és 1625-ben a későbbi III. Ferdinándot is. Beszéde utolsó egységében Jeremiás 33.17-et, majd Jeremiás 17.25-öt idézve szintén ószövetségi kontextusba helyezi Sopront, ezzel mintegy kifejezve jókívánságait. A polgárság erényei és kötelességei mellett a jó városvezetők ismérveit és kötelességeit is ismerteti a szöveg. Barth felfogásában a jó magisztrátus a kor fejedelemtükreire jellemző Patres Patriae képpel azonosul, amely nem mellékesen Lackner által is többször alkalmazott kép az elöljárót jellemző gondolatmenetében. 33 A szerző gondolkodása szerint a jó vezető egyik legfőbb ismérve a hasznosság (Nützlichkeit). E haszon nem öncélú, tehát nem Eigennutz, hanem a közjóért, a város javát szolgáló törekvés. Ezt bizonyítja az a gondolatmenet, amely szerint a felsőbbség a fényhez hasonlatos, ami elhalványul, miután szolgálta az embert. 34 Az elöljárók szolgálatát és hasznosságát argumentáló szövegrész további erényeket is felvonultat. Ezek: igazságosság, mértékletesség, bölcsesség, szorgalom. E tulajdonságok mindegyike a közösséget szolgálja. Amennyiben az elöljáró nem tesz eleget kötelességének, Isten megbünteti őt. Összevetve a szöveg erénykatalógusát egy fejedelemtükör listájával – például Pataki Füsüs János Királyoknak tüköre (Bártfa, 1621) 35 című művével – láthatjuk, hogy a két erénykatalógus közel ugyanazokat a fogalmakat sorolja fel. Ez nem meglepő, hiszen mindkét szöveg a protestáns gondolkodás szférájában mozog. 36 Ennek ellenére mégis kimutatható az uralkodó szerepéről való gondolkodásban bizonyos differencia. Jelenleg egyet emelnék ki: Pataki Füsüs fejedelemtükre is használja a hajó-képet az ország 30 G. ETÉNYI Nóra, Sopron a 17. századi nagypolitikában = A város térben és időben, Sopron kapcsolatrendszerének változásai: Konferencia Sopron szabad királyi város 725 évéről, szerk. TURBULY Éva, Sopron, Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára, 2002, 81–84. 31 BARTH, i. m., B4a. 32 Magyar Katolikus Lexikon, IV., szerk. VICZIÁN János, ADRIÁNYI Gábor, Bp., Szent István Társulat, 1998, 75. 33 GRÜLL Tibor, Lackner Kristóf beszéde Sopron város dícséretéről 1612, Szeged, Scriptum, 1991 (A Lymbus füzetei, 21), 80. 34 BARTH, i. m., G4a. 35 PATAKI FÜSÜS János, Királyoknak tüköre, Bártfa, 1621. (RMNy 1347) 36 Hargittay Emil szerint a hazai fejedelmi tükrök jobbára a protestáns politikai gondolkodás szférájában mozognak. HARGITTAY, Gloria, fama…, i. m., 19.

13

irányításának metaforájaként. 37 A szöveg szerint a hajót a kapitány vezeti, noha kaphat tanácsokat az irányítással kapcsolatban. Barth hajó metaforájában mindenkinek ugyanúgy kell eveznie a célba érés érdekében. Nála nincs kapitány, csakis evezősök, akik mindnyájan egyszerre lapátolnak. 38 Látható tehát az alapvető különbség a két politikai rendszer között. Mint az megmutatkozott, a polgári reprezentáció legfőbbképpen a jogok, privilégiumok hangsúlyozása révén valósul meg a szövegben erős polgári öntudatot eredményezve. Az is jól látszik, hogy a városi társadalomban a város, tehát a közösség szempontjából határozzák meg az erényeket és kötelességeket. Zárásul pedig megfogalmazható, hogy az olyan fogalmak jelentése, mint közjó vagy patrióta arról árulkodnak, hogy régi polgárságunk hasonló utat jár be, mint az Európa nyugati részein élő közösségek.

37 38

PATAKI FÜSÜS, i. m., 125. BARTH, i. m., F1a. 14

Fekete Norbert SZERZŐI NÉVHASZNÁLAT, MŰFAJ ÉS MEDIALITÁS KAPCSOLATA A 19. SZÁZAD ELSŐ FELÉNEK KRITIKÁIBAN Problémafelvetés 1826-ban Toldy Ferenc a következőket javasolja Bajza Józsefnek folyóirattervezetében, amely megalapozta a korszak egyik legjelentősebb kritikai sajtóorgánumát, az általuk szerkesztett Kritikai Lapokat: „a »Kritikai levelek« tárgya pedig minden volna […] könyveknek vizsgálatai vagy gúnyolatai; satyrikus epigrammok recensiók recensióji, kritikus levelek […] Semmi forma ki nem volna belőle zárva”. 1 Felsorolása arra mutat, hogy a korszakban széles fikciós és nem fikciós műfaji hagyomány állt a recenzens rendelkezésére, amely kéziratban és nyomtatásban egyaránt megjelent. A nem kritikai műfajok esetében a kortársak nem tettek különbséget a nyomtatás és a kéziratosság között: mind a két mediális teret ugyanolyan legitimnek tartották. 2 A sajtó alól kikerülő kritikák kérdése azonban neuralgikus pontnak számított a korabeli értelmezői közösségekben. Különösen az integrált irodalmi felfogást képviselő literátorok (pl. Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel) tekintették káros, a nemzetet megosztó írásoknak a recenziókat, ezért a korszak kritikavitáiban aggódva nézték térnyerésüket. Úgy vélték, hogy a recenzensi gyakorlat csak egy teljes nemzeti felhatalmazással rendelkező tudósokból álló testület keretei között jelenhet meg. Ellenben a strukturált irodalomszemléletet képviselő szerzők (pl. Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Szemere Pál) szerint a kritika alapvetően szükséges műfaj a hazai literatúra fejlődéséhez, az írók és az olvasók ízlésének, esztétikai érzékének csiszolásához, ezért kiemelten támogatták a műfajt. 3 A kritikusok önvédelemből, valamint esztétikai elveik közlésének érdekében folyamatosan keresték a megfelelő műfaji és szerzői névhasználati kereteket a recenzensi megszólalásra. Dolgozatomban a korszak kritikusai által választott műfajok és mediális terek szerzői névhasználati normáinak feltárását és ezek alkalmazását vizsgálom a nyomtatásban megjelent recenziókban, illetve az esztétikai-kritikai epigrammákban. Toldy Ferenc Bajza Józsefnek, 1826. jan. 21. = BAJZA József és TOLDY Ferenc Levelezése, s. a. r. OLTVÁMagyar Irodalomtörténetírás Forrásai, 9), 276–277. „nyomtatott ének”: Kéziratos és nyomtatott kultúra a XVIII. század utolsó harmadában = Historia Litteraria a XVIII. században, szerk. CSÖRSZ Rumen István, HEGEDŰS Béla, TÜSKÉS Gábor, BRETZ Annamária, Bp., Universitas, 2006 (Irodalomtudomány és Kritika), 448–455. 3 HÁSZ-FEHÉR Katalin, Elkülönülő és közösségi irodalmi programok a 19. század első felében: Fáy András irodalomtörténeti helye, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000 (Csokonai Könyvtár, 21), 57–67; GYAPAY László, Viták a kritikusi felhatalmazás körül = Historia Litteraria…, i. m., 399–402. 1

NYI Ambrus, Bp., Akadémiai, 1969 (A 2 LABÁDI Gergely, „meg-irott kőnyv” és

15

Nyomtatott recenziók A’ kritikáról című tanulmányában Kölcsey rávilágít a nyomtatásban megjelent bírálatokkal szembeni fenntartásokra, amelyet abból a korabeli interpretációból eredeztet, hogy a közvéleményben a műfaj „ócsárlásnak és hibák után leskődésnek” tűnt. 4 Szerinte a nyomtatásban közölt recenzióhoz előszeretettel kapcsolták egyrészt azt a képzetet, hogy nem vonzza az olvasókat, akik valószínűleg így kevésbé lesznek hajlandóak folyóiratokra költeni, másrészt, hogy az írókat elriasztja az írástól, ami hátráltatja a nemzeti irodalom kibontakozását és gyarapodását, harmadrészt, hogy a műfaj hangnemét általában ócsárlásként értelmezték. „Az újabb Recenzenseknek nagyobb részét többnyire a’ gyalázásnak, üldözésnek fekete maniaja rázza” – írja Kisfaludy Sándor A’ Recensiókról című tanulmányában. 5 Ő arra mutat rá, hogy korának kritikusi gyakorlatát leginkább a gyalázás és a mocskolódás határozta meg, ami törvénysértésnek számított a korabeli jogrend alapján. A kritikai gyakorlat így könnyedén személysértésnek (dehonesztáció) minősülhetett, ami „valami erkőltsi véteknek, vagy […] Pólgári hibának, deféctusnak, a’ szemre való hányás[át]” jelentette, ami „akár szóval, akár írással” egyaránt megtörténhetett. 6 Kölcsey említett tanulmányában szintén a jog világából származó eredetet keres a recenziókkal kapcsolatos ellenérzésre. Szerinte ez arra vezethető vissza, hogy a nyomtatott szót a megyei- és országgyűlésekben a szólás szabadságához szokott nemesek egyértelműen bírósági végzésként értelmezték, amelyet gondolkodásuk szerint csak törvényhatóság hozhatott. Ennek egyetlen folyóirat vagy önállóan megjelent recenzió sem felelhetett meg. 7 Ezeket figyelembe véve nem meglepő, hogy a közönség hűvösen fogadta a bírálatokat. A kritikák már a 18. századi folyóiratokban megjelentek, de nem örvendtek népszerűségnek, ami lassú kiszorulásukhoz vezetett a hazai sajtóból, és egészen 1814-ig az Erdélyi Muséum, majd 1817-ig a Tudományos Gyűjtemény megindulásáig döntően csak osztrák és német lapokban jelenhettek meg a magyar recenzensek kritikái. 8 Ebben a környezetben a bírálatok szerzői nem csak szövegeik különböző nevekkel való ellátásával törődtek, hanem élénk érdeklődést mutattak a névhasználat kérdéskörének elmélete iránt is. Ennek példája Kis János Észrevétel a’ fonák Recensiókról 9 című értekezése is, melyben a Tudományos Gyűjteményben a B-h áljel alatt publikáló szerző kritikájára reagálva fejtette ki a névhasználattal kapcsolatos elképzeléseit. 10 Kis a bírálat legnagyobb hibájának az anonimitást tartotta, ami a korabeli értelmezésben KÖLCSEY Ferenc, A’ kritikáról, KrL, 1833/2, 3. FÜREDI Vida [KISFALUDY Sándor], A’ Recensiókról, TudGyűjt, 1818/6, 5. 6 [KÖVY Sándor], A’ magyar törvénynek rövid summája: A’ Gyermekek’ számára, Pozsony, Wéber Simon Péter, 1798, 59–60. 7 KÖLCSEY, A’ kritikáról, i. m., 23–24. 8 HÁSZ-FEHÉR, i. m., 39–40, 51–52, 77. 9 KIS, i. m. 10 B-H, Topographia Oppidi Miskóltz Historico Medica Auctore Samuele Benkő... Denuo edita cura Josephi Szathmáry. Miskoltzini Typis Michaelis Szigeti 1818. 8. 94.o., TudGyűjt, 1819/1, 66–74. 4 5

16

egyszerre jelentette az álneves és a névtelen közléseket. 11 A B-h cikkét közlő Tudományos Gyűjtemény azonban megengedte a névtelen vagy az álneves közlést, de csak akkor, ha a szerkesztőség ismerte a szerzőt. 12 Kis szerint az anonimitás ugyanakkor egyértelműen „gyanús” és előre felhívja a figyelmet az írás problematikusságára, aminek az elkerülése érdekében a következőket javasolja: „[k]i kell hát tenni a’ nevet, kivált a’ sértegető írásokban, mivel külömben is ritka titok, a’ mi világosságra ne jöjjön”. 13 Arra szeretné szorítani a kritikusokat, hogy tüntessék fel nevüket írásaikban, hiszen a névtelenség jelentette titok nem nyújt teljes védelmet, és lelepleződés esetén saját magukat hozzák kellemetlen helyzetbe a nemzet, vagyis az egyik legtekintélyesebb nyilvánosság előtt. Az anonimitás tiltása megszelídítené a recenziók tónusát, amely hosszú távon a műfaj elfogadásához vezethetne. Kis szerint az alapvető kritikai szabályokat be nem tartó, álnéven vagy névtelenül publikáló recenzens alapvetően felkelti az olvasó kíváncsiságát, hogy: „ki legyen a’ […] mitsoda hivatalú, ’s mitsodás characterű ember”. 14 Ebben az interpretációban a szerzői név hiánya az olvasó elbizonytalanodásával jár, akinek így semmi sem áll rendelkezésére a recenzens referencialitásának megállapításához. A recenziók alatt Kis nem csak a puszta szerzői név feltüntetését várja el, hanem további olyan információkat is, amelyek az illető származására vagy polgári státuszára utalnak, amelyek alapján felmérhető a kritikus témához való hozzáértése, illetve garantálják azt, hogy személyét tekintélyként el lehet fogadni a mű megítélésekor. 15 Ez azonban B-h-ról egyáltalán nem derül ki, sőt recenziója olyan „szenynyes és epés” beszéddé válik a névtelenség hamis biztonsága miatt, amilyet csak botránkozással lehet olvasni. 16 Kis lesújtó véleményét arra alapozza, hogy a szöveg nem teljesíti a jó kritikával kapcsolatos elvárásokat, hiszen „valamelly Munkának summáját, tzélját, ’s betsét” nem vagy csak nagyon elenyésző mértékben taglalja. Ennek hiányában sokkal inkább fonák recenzióként értelmezi azt, ami a diskurzust nem, vagy csak alig lépteti elő. 17 Vele szemben a ∆ áljelű szerző 1823-ban, a Tudományos Gyűjteményben eltérő véleményt fogalmazott meg: „mi köze is a’ nevezetnek az az ítélet mivoltához? nem mind egy é akár ki mondja az igazat, a’ valót; vagy ellenben a’ helytelent, a’ botránkoztatót? és megmásolhatja e’ ezeket a’ tsupa megnevezés?” 18 A szerző egyértelműen kifogásolja, hogy a recenzensnek kötelező legyen feltüntetni a nevét, hiszen annak megjelenítése nem változtat a kritika minőségén, viszont könnyen személyeskedések11 ONDER Csaba, A klasszika virágai: anthologia, praetexta, narratíva, Debrecen, Kossuth Egyetemi, 2003, 107– 108. 12 A’ SZERZŐK, ÉS A’ KIADÓ, Elő szó, TudGyűjt, 1819/1, 7. 13 KIS, i. m., 5. 14 Uo., 6. 15 Vö. ONDER, i. m., 95–96. 16 KIS, i. m., 5. 17 Uo., 1–2. 18 ∆, Köteleztetik é a’ Recensens magát megnevezni? ’s helyes é őt erre szorítani, TudGyűjt, 1823/5, 44.

17

hez vezethet. 19 Amíg Kis szerint a feltüntetett, akár tematikus információkkal bővített szerzői név az olvasót segíti a bíráló kompetenciájának felmérésében, tekintélyként való elfogadhatóságában, addig ∆ ezektől teljesen megszabadítaná a recenziót, és azt tartja a legfontosabbnak, hogy a kritika részrehajlatlan legyen. Szerinte Kis bírálatában összemosta a recenzió és a „sértegető írás” (gúnyirat) műfaji kategóriáit, amelyek közül az utóbbi nem tekinthető kritikai műfajnak, sőt foglalkozni is méltatlan vele. ∆ megköveteli, hogy a bírálat „feddő vizsgálat”, vagyis olyan szigorú, a külső befolyásoló tényezőktől eltekintő ítélet legyen, ami elsősorban esztétikai-kritikai szempontok érvényesülését taglalja. Ennek következetes megvalósulása érdekében szükségesnek vélte a szabad névhasználat fenntartását. 20 A névtelenség kiiktatása azonban az egész hazai kritikát ellehetetlenítené, sőt ezzel érdemben nem változna azok személysértő tónusa sem, mert „a’ kit azon hántorgatott vissza élésre elégséges ingerek bírnak, nem fogja azt nevének aláírása is tartóztatni”. A kötelező megnevezés egyenes következménye lesz továbbá „az ingerlődés, súrlódás és költsönös fenekedés”, amely az írókra és az egész hazai literatúrára káros, megosztó következményekkel járhat majd. A névtelenség lehetőségének tiltása azt is eredményezné, hogy a bírálatok nem lennének képesek az elfogulatlan ítélet meghozatalára, valamint a tanítói funkció ellátására, így végül „merő tömjénező intézetekké” silányulnának, ami aláásná a műfaj létjogosultságát. 21 1825-ben Nemesapáti Kiss Sámuel szintén hozzászólt a vitához. Az eddigi véleményekkel szemben ő a következőkre jutott: „vagy tenné ki a’ nevét minden Recensens, vagy pedig hagyná mindenik el”. A nyomtatott kritika esetében következetes gyakorlatot várt el, bár láthatóan a megnevezést sokkal üdvösebbnek gondolta. A név eltitkolását csakis abban az esetben tartja lehetségesnek, ha „Literatúránk’ Veteránusai” teszik, akik tudós társaságot alkotva kizárólagosan bírnák a recenzeálás jogát. A névtelen „ápolgató édes Atyák’ intésein” pedig minden olvasó megnyugodhatna, hiszen ebben a tekintélyes testület tudatosan kerülni fogja a személysértő magatartást. 22 A dehonesztáció jelensége szerinte leginkább az antikritikákban harapódzott el, amelyeket Thaisz András szerkesztő 1821-ben emiatt tiltott ki a Tudományos Gyűjteményből. 23 Nemesapáti azonban kiáll az antirecenzió mint az írói önvédelem eszköze mellett, mivel a megbírált szerzőnek illő módon joga van megvédenie magát. A kritikus nevének vállalása megalapozná a tiszteletteljes hangvételű recenziókat, amelyekre hasonló antikritikák érkeznének, ami lehetőséget teremtene a műfaj továbbélésére, így szükségtelen lenne a névtelenség alkalmazása. A recenzens egyik félelmeként, amely miatt elrejti magát, leginkább az antirecenziók durva tónusát tartja. 24 Ez nem is

Uo., 45. Uo., 44. 21 Uo., 46–47. 22 NEMESAPÁTI KISS Sámuel, Literatúránk’ akadályairól egy két szó, TudGyűjt, 1825/2, 59, 61. 23 [THAISZ András], A’ Redactiónak Jelentése, TudGyűjt, 1821/6, 131. 24 NEMESAPÁTI KISS, i. m., 59. 19 20

18

volt alaptalan, hiszen Berzsenyi Kölcsey recenziójára adott durva feleletét hangvétele miatt nem publikálta a Tudományos Gyűjtemény. 25 Az ellenérzések leküzdésére Kazinczy egy megoldást kínált fel, amely szerint a recenziót elfogadhatóvá teszi, ha a szöveget megjelenés előtt megmutatja a megkritizált írónak, ezzel elejét véve a súrlódásoknak. Kazinczy Kisfaludyról az Annalen der Literatur und Kunst in den Oesterreichischen Kaiserthumba írt bírálata kényes pontnak számított, hiszen egy közkedvelt szerző alkotásait élesen, név nélkül, egy idegen nemzet előtt és egy külföldi folyóiratban bírálta, ami sem az alkotónak, sem a rajongóinak nem tetszett. A recenziók, illetve a Himfy-epigramma kettejük viszonyát megrontotta, melyet azzal igyekezett áthidalni, hogy Ruszek apát közvetítésével felvette a kapcsolatot a költővel, hogy békülést kezdeményezzen. Kazinczy az ez úton írt levelek egyikében azt állította, hogy a megjelenés előtt recenzióját megküldte Kisfaludynak, hogy az esetleges tévedéseket észrevegye, így a kritikus a hibáit még időben javítani tudja. A Kazinczy–Kisfaludy-levelezésben azonban nincsen nyoma ennek a „korrektúrafordulónak”. Mindenesetre Kazinczy arra hivatkozott, hogy az Annalenben közölt recenzió negatív fogadtatása miatt az Erdélyi Muséumban magyarul való újraközlésénél azért vállalta nevét, hogy a közönség számára is egyértelmű legyen a szerzősége. Az íróval való láttatás a recenziók testületi ellenőrzése helyett a szerző és a kritikus privát diskurzusában (magánlevelezésben) tartotta volna a bírálatok javításának kérdését. 26 A módszer részleteit azonban nem ismerjük meg, így azt sem, hogy meddig mehetett volna el a javítás, mennyire engedte volna a kritikus beleszólni a szerzőt a bírálatba. A láttatás gyakorlata azonban egyértelműen felfedi a nyilvánosság előtt a recenzens személyét. Talán nem véletlen, hogy Bajza évekkel később a Pyrker-pörben elítéli Kazinczy módszerét, mert a közlés „egy sereg jeremiádot szokott maga után vonni”. 27 A Kritikai Lapok redaktora szerint ez a gyakorlat a szerkesztői munkát lehetetlenítette volna el, ezért nem javasolta ennek alkalmazását, még akkor sem, ha ezzel a recenzensi tévedések kiküszöbölhetővé tehetők.

Esztétikai-kritikai epigrammák A nyomtatott kritikával való ellenérzések miatt az antik előzményekre építő esztétikaikritikai epigramma fikciós műfaja alkalmas kereteket biztosíthatott a recenzió feladata25 BERZSENYI Dániel Prózai Munkái, s. a. r. FÓRIZS Gergely, Bp., EditioPrinceps, 2011 (Berzsenyi Dániel Összes Munkái), 540–541. 26 Kazinczy Ferenc (a továbbiakban: Kazinczy) Ruszek Józsefnek, 1816. máj. 15. = KAZINCZY Ferenc Levelezése, I–XXI, s. a. r. VÁCZY János, Bp., Akadémiai, 1890–1911; XXII, s. a. r. HARSÁNYI István, Bp., Akadémiai, 1927, XXIII, s. a. r. BERLASZ Jenő, BUSA Margit, CS. GÁRDONYI Klára, FÜLÖP Géza, Bp., Akadémiai, 1960, XXIV, s. a. r. ORBÁN László, Debrecen, Debreceni Egyetemi, XXV, s. a. r. SOÓS István, Debrecen, Debreceni Egyetemi (Kazinczy Ferenc Összes Művei) (a továbbiakban: KazLev), XIV, 192–193. 27 BAJZA József, Levelek a’ Szent Hajdan Gyöngyei iránt, KrL, 1833/2, 53–54.

19

inak betöltésére. A korabeli műfajértelmezés alapján a római vagy martialisi epigramma nemcsak tömörített kritikaként funkcionálhatott, hanem szatíraként is, mely felhasználható az írói hiányosságok felmutatására. 28 Ez a műfaj alkalmas kereteket biztosított Kazinczy számára, hogy saját esztétikai és kritikai elveit szélesebb körben is terjeszteni tudja. A széphalmi mester Tövisek és virágok címet viselő epigrammakötetét 1811-ben névtelenül publikálta annak ellenére, hogy egyes készülő darabjait megküldte levelezőpartnereinek, amivel egyúttal felfedte szerzőségét. 29 Véleményem szerint a Tövisek és virágok esetében Kazinczy kísérletének lehetünk tanúi. Maga a kötet anonim, de a külső címlapon feltünteti a kiadás helyét: Széphalom, amit akár értelmezhetünk szerzői azonosításként is. Kazinczy azzal, hogy birtokát jelenítette meg saját neve helyett, intézményesíteni kívánta az általa képviselt kritikai gyakorlatot, és az ország más, regionális irodalmi központjaihoz hasonló pozícióba emelte magát. Ellenfeleit gyakran nevezte vagy vonta össze egy földrajzi kategória alatt, pl. Debrecen, Tuladuna. 30 A Széphalommal pedig jelezhette, hogy személyében ő is az irodalmi élet egyik önálló, legitim centrumát testesíti meg. Kazinczy a hazai folyóirat-kritika hiánya miatt a publikumnak a recenziós tónushoz való hozzászoktatásképpen nyomtatásban jelentette meg epigrammáit. Az epigrammák kritikai élét Berzsenyinek azzal magyarázza, hogy: „[s]ok szabad versben, a’ mi prózában nem szabad”. 31 Felfogásából tükröződik, hogy kritikus epigrammáiban vaskosabb hangot üthetett meg, mint a recenziókban, amelyet jól mutat többek között az Epigrammai morál 32 című darabja is, amely jól illusztrálja az ebben a műfajban alkalmazott kritikusi attitűdjét: az esztétikailag gyengébben teljesítő szerzőt recenzensének joga van erős szavakkal illetni. A saját vélemény nyílt megfogalmazására a műfaji keretek biztosította lehetőségeken túl Széphalom intézményének vállalt szerepe is ösztönözhette. Fontos megjegyezni, hogy elsődlegesen saját elveit kívánta közvetíteni, és nem arra törekedett, hogy megsértse a szerzőket. A kötet alkotásai azonban jelentősen felborzolták a kedélyeket. Az egyik legnagyobb felzúdulást a Himfy-epigramma váltotta ki, amelyben Kazinczy saját szelekciós elveit propagálta. Erre mutat az is, hogy a botrányt kiváltó művet nem, csupán a benne szereplő nevet vetette el: az újabb verzióban már nem Himfy, hanem Csokonai verseit égettette el Daykával. 33

HÁSZ-FEHÉR, i. m., 78. Kazinczy Pápay Sámuelnek, 1811. márc. 11. = KazLev, VIII, 378; [KAZINCZY Ferenc], Tövisek és virágok, Sáros-Patak, Nádaskay András, 1811; HÁSZ-FEHÉR, i. m., 74. 30 Kazinczy Rumy Károly Györgynek, 1807. ápr. 7. = KazLev, IV, 549–550; Kazinczy Pálóczi Horváth Ádámnak, 1818. jan. 16. = KazLev, XV, 445. 31 Berzsenyi Dániel (a továbbiakban: Berzsenyi) Kazinczynak, 1810. nov. 10. = KazLev, VIII, 169; Kazinczy Berzsenyinek, 1811. jan. 10. = KazLev, VIII, 256. 32 [KAZINCZY], i. m., 36. 33 Kazinczy Berzsenyinek, 1811. jan. 10. = KazLev, VIII, 256; CZIFRA Mariann, Kazinczy Ferenc és az ortológusok: Árnyak és alakok az 1810-es évek nyelvújítási mozgalmában, Bp., Ráció, 2013, 30; KAZINCZY Ferenc Összes Költeményei, s. a. r. GERGYE László, Bp., Balassi, 1998 (Régi Magyar Költők Tára XVIII. Század, 2), 336. 28 29

20

A recenziók kiszorulása a honi irodalomból éppen úgy indokolhatta az epigrammák anonim közlését, mint a versek szatirikus, csipkelődő műfaji jellemzői. A Széphalom szerzői azonosítással megjelent epigrammagyűjtemény a szélesebb nyilvánosságot informálta egy érvényesíteni kívánt kritikusi gyakorlatról és egy lehetséges irodalmi kánon felmutatásáról. 34 Lényeges tisztázni, hogy Kazinczy választott „neve” hogyan illeszkedett saját névhasználati gyakorlatába. Korábban, az Orpheusban megjelent különböző műfajú alkotásait bizonytalan megfontolásból, de nagy változatossággal látta el álnévvel, saját nevével, vagy hagyta azokat anonimitásban. 35 Ezzel szemben a Magyar Museumban megjelent Szigvart Klastromi történetéről írott recenziójában már egy szemléletbeli fordulatot jelentett be: „[r]ecensióim soha sem fognak nevem nélkül meg-jelenni. Ki tészi-fel tehát felőlem, hogy személlyemet a’ Meg-sértettnek megtámadásáúl ki-tenni, és nyugodalmamat fel-háborítatni akarnám?” 36 Ettől az elképzeléstől azonban eltért, amikor az Annalenben megjelent recenzióit – többek között Kisfaludyról – névtelenül közölte. 37 Amikor 1814-ben az Erdélyi Muséumban magyarul újraközli az említett szöveget, már feltüntette rajta saját nevét, és korábbi névtelenségét azzal magyarázza, hogy annak közlését a folyóirat „nem kívánta”. 38 Ebben az esetben a beszédszituáció megragadásának esélye vezethetett oda, hogy ideiglenesen felfüggesztette korábbi fogadalmát, és meghajolt a külhoni lap szerkesztési elvei előtt. Ezt követően a korabeli irodalmi élet egyik mértékadó alakjaként a névtelenség alkalmazásának ellenfeleként lépett fel, így kritikusként túlnyomórészt csak saját nevét vállalva nyilvánult meg. 39

Összegzés A fentebbiek alapján elmondható, hogy a szerzői névhasználat kérdései szerteágazó diskurzust alakítottak ki a 19. század első felének kritikáról szóló vitáin belül. Ennek a problémának jelen tanulmányban csupán a nyomtatott recenzió műfajaival való összefüggéseit állt módomban feltárni. A kritika alapvető műfaji sajátosságának az ítélet HÁSZ-FEHÉR, i. m., 85. DEBRECZENI Attila, Tudós hazafiak és érzékeny emberek: Integráció és elkülönülés a XVIII. század végének magyar irodalmában, Bp., Universitas, 2009, 380–381. 36 KAZINCZY Ferenc, Szigvart Klastromi története. Fordítódott Németből Magyarra Bartzafalvi Szabó Dávid által. Nyomtatódott Posonyban Fűskúti Landerer Mihály kőltségével és betűivel 1787. = Első folyóirataink: Magyar Museum, s. a. r., tan., jegyz. DEBRECZENI Attila, 2004 (Csokonai Könyvtár: Források, 11), I, 110. 37 KAZINCZY Ferenc, Kisfaludy Sándor: Himfy’ Szerelmei. A’ kesergő szerelem, Pest, 1807. 306. p., AnnLitKunst 1809/2, 127–136; 1810/1, 233–236; 1810/3, 413–415; [UŐ], Tövisek…, i. m. 38 KAZINCZY Ferenc, Recenzió Himfy szerelmei-ről (Budán. 1807. A Magyar Kir. Universitas betűivel. I. könyv. XXIV. És 306 lap; II. könyv. 299 lap. 12 rétben) = UŐ Művei, s. a. r. SZAUDER Mária, Bp., Szépirodalmi, 1979 (Magyar Remekírók), I, 746. 39 CZIFRA, Kazinczy Ferenc…, i. m., 127–134. A ritka kivételek egyike pl. Y [KAZINCZY Ferenc], Könyv-vi'sgálat. Merkwürdigkeiten des Königreiches Ungern…, FelsőMoMin, 1825/6, 248–250. 34 35

21

kimondását tartották. Erről a véleményalkotók egyik csoportja úgy gondolta, hogy ezt a mindennapi élet viszonyaitól függetlenebbül kell megvalósítani, amihez a recenzens szabad névválasztása jelentős segítséget jelenthet. Ezzel a módszerrel megakadályozhatónak tartották, hogy a recenzió puszta dicsőítéssé váljon. A véleményalkotók egy másik csoportja szerint a kritika akkor mond le az elfogulatlan ítéletről, ha engedélyezik a szabad névválasztást, ugyanis ez lehetőséget ad a recenzens inkompetenciájának takargatására, másrészt ezzel a bírálatot gúnyirattá alacsonyítják le. Ezért javasolták, hogy a kritikus tüntesse fel a nevét, amivel garantálja, hogy a nemzet előtti beszéd nyilvánosságában nem hoz magára szégyent. Mindkét esetben a névválasztás kérdése kulcsfontosságú a műfaj célkitűzésének megvalósításához. Kazinczy példája árnyalja ezt a teoretikus kettősséget: irodalmi vezéregyéniségként az anonimitás ellenfeleként lépett fel, viszont a recenzensi beszédpozíció megragadásának lehetősége, melyre kezdetben csak külföldi lapokban nyílt alkalma, arra bátorította, hogy vállalja a névtelenséget. Hasonló megfontolások vezették akkor is, amikor saját kritikusi gyakorlatának intézményesítését szolgáló epigrammakötetét Széphalom szerzői azonosítással adta ki. A (gyakran névtelenül vagy álnéven megjelenő) recenziókkal szembeni ellenvetések tompítására pedig az íróval való láttatást javasolta, ami azonban nem változtatta meg a recenziókkal szembeni negatív attitűdöt.

22

Huszti Tímea KEMÉNY ZSIGMOND VÉLEMÉNYE A VÁLTÓTÖRVÉNYKÖNYVRŐL Magyarországon a 19. századra jellemző „nagy kodifikációs áramlat […] a harmincas évek elején még a folyamok nyugalmával folyik” a negyvenes években azonban már „a zuhatagok sodró erejével rohan”. 1 Egyre több területen jelenik meg a kodifikációs igény, amit rendszeres munkálatokkal próbálnak meg orvosolni – több-kevesebb sikerrel. Kemény Zsigmond 1844-ben, Körülményeink 2 címmel megjelent cikksorozatában ekként kiált fel: „[m]ennyi kódex, mennyi kimerítő törvénykönyv!” 3 Míg ez idő tájt „Erdélyben a szétoszlott csalálmak és az ezek helyébe lépő közönyösség eltávolítának minden erélyesebb életnyilatkozatot, addig Magyarországon szokatlan, sőt szabálytalan tevékenység” 4 vette kezdetét. A törvényhozás segítségével akarták megoldani a kor problémáit, s a sürgető feladatokat szabályalkotással kívánták rendezni. Kemény azonban felhívja a figyelmet arra, hogy hazánkban az eredményes kodifikációs munkálatoknak az 1840-es években még nincsenek meg az alapvető feltételei. Magyarországon véleménye szerint ekkor még nincs olyan párt, mely véghez tudná vinni a sikeres kodifikációt. Itt ez idő tájt túl sok az „ellenséges érdek”, mely „vakon küzd”, „a tekintélyek befolyása hihetetlen gyorsasággal növekszik és apad”, a reformtervek pedig „igen újak arra, hogy higgadtak lehessenek”. 5 Ilyen körülmények között pedig sem megyei, sem országos szinten nem lehet érdemi eredményeket felmutatni. Kemény megjegyzi továbbá azt is, hogy „[p]olitikai egünk sajátságai közé tartozik, hogy hév és hideg napok közül kell többnyire választanunk, és ritkán élvezhetjük azon mérséklett temperaturát, melyben a lélek s az anyag ereje gyorsan és biztosan fejlődik ki, s melyben a közügy leginkább tenyészik s termi gyümölcseit.” 6 Ahhoz tehát, hogy a kodifikációs munkálatok sikeresek legyenek, s az országgyűlés kellő eredményt tudjon felmutatni, a munkavégzéshez szükséges kiegyensúlyozott állapotra kell törekedni. Hazánkban, hol „a nézetek inkább ledorongoltatnak, mint megcáfoltatnak; hol kevés eszme létezik, mely iránt a pártok magok közt is tisztában volnának, sőt legtöbbnyire éppen önsoraikból támad egy-egy ellentmondó, kinek véleménye ma alig hallgattatik ki, holnap lavinaro1 SÁNDORFY Kamill, Törvényalkotásunk hőskora: Az 1825−1848. évi reformkorszak törvényeinek története, Bp., EFO Kiadó és Nyomda, 2001, 63. 2 KEMÉNY Zsigmond, Körülményeink = UŐ, Korkívánatok: Publicisztikai írások, szerk. RIGÓ László, Bp., Szépirodalmi, 1983 (Kemény Zsigmond Művei), 322−338. 3 Uo., 326. 4 Uo., 324. 5 Uo., 326−327. 6 Uo., 322.

23

hamként terjed és rombol; […] ily kétes körülmények közt a rendszeres törvénykönyvnek elkészítése nem mindennapi akadályokba ütközik”. 7 Kemény felhívja a figyelmet arra, hogy a kódex megalkotása folyamatában „két veszélyre örökké kitéve van: egyik, hogy alapelvei döntessenek meg; másik, hogy szakaszai legcsekélyebb részletekig teméntelen módosításokon menjenek át”. Ha az alapelvei buknak meg, akkor „természetesen vagy az egész munkálatot magukkal ragadják, vagy legalább azt jellemtelenné teszik”, ha pedig a törvénykönyv szövegébe túl „sok új indítvány és változtatás csúszik, akkor a következetlenség, zavar és ellentmondás” elkerülhetetlen. Megjegyzi, hogy „Magyarország mindkét veszélyt […] megtanulta ösmerni”. Ennek következtében 1844-ben „[e]gyik rendszeres munkálata sincs azon stádiumra víve, hol új csonkításoktól és lényeges átalakítástól tartani ne lehessen”, mi több „mindenik nélkülözi a gondos szerkezet fő kellékét, a szigorú következetességet.” 8 A belső ellentmondásoktól való mentesség tehát már Keménynél is privilegizált követelményként jelenik meg, a konzisztens struktúrát nélkülöző munka szerinte sem lehet sikeres. Kemény Zsigmond kiemeli továbbá azt is, hogy nem csak szerkezeti, hanem tartalmi szinten is egységesnek kell lennie a kódexnek. Ez szerinte úgy érhető el, hogy a megalkotásra kerülő törvényszövegnek egyértelműen a többség akaratát kell közvetítenie. Elismeri, hogy „két vagy több embernek együtt jó regényt vagy színművet írni igen ritkán sikerült”, de véleménye szerint „a kódexek korszaka azon időpont, midőn […] a közvélemény oly erélyes, oly kiforrott, oly összpontosító, hogy a többség szilárd alapon nyugszik, és úgyszólván minden elme és törekvés egy erkölcsi individualitássá foly össze”. Törvénykönyv létrehozására nem alkalmas tehát minden korszak, ahhoz, hogy sikeres legyen a kodifikációs munkálat, ki kell alakulnia egy határozott közösségi konszenzusnak. Ez Magyarország 1840-es éveiben, „a haza szakadozott viszonyai közt” Kemény szerint lehetetlen. A közvélemény „éretlen és ingatag” állapotú. Éppen ezért nem látja még elérkezettnek az időt arra, hogy rendszeres munkálatokat végezzenek. Továbbra is ragaszkodik ahhoz, a históriai iskola által támogatott elképzeléshez, hogy kisebb, de célzott változtatásokra kell törekedni. Nincs kétsége afelől, hogy „külön indítványok útján némely föladatot” a diétán könnyebben lehet „sükerhez vezetni”, 9 ő ugyanis az ország akkori viszonyait figyelembe véve a hatékony változást csak apró lépésekben vélte megvalósíthatónak. Kemény Zsigmond véleménye tehát az, hogy az országgyűlésnek munkálkodnia kell, csak nem mindegy, hogy milyen módszerrel él céljai elérése érdekében. Elismeri, hogy „[v]annak tárgyak, mikben örökké biztosabb sükerre vezet a rendszer és kimerítő terv”, 10 mi több, az 1840-es évek közepén már korántsem meri állítani, hogy „rendszeUo., 327. Uo. 9 KEMÉNY, Körülményeink, i. m., 327–328. 10 Ld. Kemény Zsigmond A bírószékekről és a büntetőeljárásról című cikksorozatát. KEMÉNY Zsigmond, A bírószékekről és a büntetőeljárásról = UŐ, Korkívánatok…, i. m., 284−302. 7 8

24

res munkálatoknak éppen lehetetlen az állományi élet gépezetébe illesztetni”. Vagyis az emberek készíthetnek kódexeket, melyek annak ellenére, hogy mesterséges képződmények, beemelhetők a már létező organikus szabályanyag közé. Ugyanakkor megjegyzi, hogy körültekintően kell eljárni a tekintetben, hogy a Magyarországon lévő kiegyensúlyozatlan állapotok miatt nem minden tárgynál a rendszeres munkálat a célravezető. Kemény szerint „vannak idők és míveltségi fokozatok, melyekben akkora túlsúllyal bír egy párt a többi fölött, annyira tisztába vannak hozva a közvéleményt mozgató kérdések, s irántok oly részletes és tömegi meggyőződés uralkodik, hogy egy rokonelveken nyugvó, összefüggéssel bíró és kimerítő törvénykönyvet alkotni s pontosan végrehajtani ha nem is könnyű, de kivihető feladat”. 11 Tekintettel kell tehát szerinte lenni arra, hogy a kódexek megalkotására nem minden korszak áll készen. Megfelelő időben kell nekilátni a munkálatoknak, amikor az adott közösség már egy magasabb műveltségi fokozattal rendelkezik. Mi több, már adott ennek a közösségnek a teljes körű képviseletét ellátó szerv, mely annak minden óhaját képes közvetíteni, s törvénykönyvben rögzíteni. Kemény szerint az 1839–40-es pozsonyi országgyűlésen elfogadott, s 1841. január 1-től hatályba lépett első váltótörvénykönyvünk sem megfelelő időben született, éppen ezért ő fenntartásokkal fogadta azt. Ellenben a kodifikáció hívei reményekkel telve üdvözölték az 1840. évi XV. törvénycikkünket, melyet megalkotásának folyamatától kezdve, egészen az 1850. január 25-i császári nyílt parancsig, mely helyette az osztrák Wechselordnungot léptette életbe, 12 nagy figyelem övezett. Szalay László, a hazai kodifikációs folyamatok egyik oszlopos tagjaként támogatta a váltókódex mielőbbi elfogadását. Ezt bizonyítja az is, hogy az általa szerkesztett Themis című folyóirat 3. számában részletes tanulmány látott napvilágot 1839-ben, Egykét szó a’ Váltó-Jog körűl címmel, Hengelmüller Mihály neve alatt. Az udvari tanácsos egyik legfőbb érve a váltójog szabályozása mellett az volt, hogy „[a]zon nemzetek’, mellyeknél váltójog létez, példája bizonyítja, hogy a’ váltójog kereskedésük, hitelök, és jólétökre igen hathatós befolyással van, ’s hogy ott az adós, ’s hitelező közti bosszantások ’s ravaszságok sokkal, sokkal ritkábbak, mint másutt”. 13 A kodifikáció híveként ezért szorgalmazta, hogy Magyarországon is minél előbb életbe léphessen a váltótörvénykönyv. Ennek a kódexnek ugyanis véleménye szerint hazánkban a „napról napra növekedő szüksége komolyan int annak minél előbbi elfogadására”. Hengelmüller elérkezettnek találta tehát az időt e terület szabályozására, ráadásul úgy vélte, hogy ez egyike „legsürgetősb” feladatainknak. Korának „szelleme” ugyanis „főképen a’ kereskedést, és ipart, ’s ezek által az anyagi jólétet vette küzdpontjául”, a törvényhozásnak pedig véleménye szerint kötelessége „az idő’ kivánatit megfelelő törvények által elősegíteni, és szabályozni”. 14 KEMÉNY, Körülményeink, i. m., 326−327. BABJÁK Ildikó, A váltó fajai a 19. században, Miskolc, Miskolci Jogi Szemle, 2007/1, 67. 13 HENGELMÜLLER Mihály, Egykét szó a’ Váltó-Jog körűl, Themis, 1839/3, 75. 14 Uo., 78. 11 12

25

1839-ben ő tehát még egyáltalán nem tartott attól, hogy „épen csak mi volnánk jóbbithatatlan pazarlók, ’s uzsoráskodók”, ezért úgy vélte, hogy hazánkban helytelen aggodalmaskodni amiatt, „hogy egy, annyi millio emberek közt majd nem mindenütt […] divatozó törvény csak reánk nézve káros következésű lenne”. 15 Hengelmüller Mihállyal szemben Kemény Zsigmond véleménye az, hogy a váltókódexhez az 1839–40. évi pozsonyi országgyűlés túl sok reményt fűzött, s elhamarkodottan döntött hatályba léptetéséről. A históriai iskola nézeteihez igazodva ő abból indul ki, hogy az 1840. évi XV. törvénycikk nem megfelelő időben, s nem megfelelő módon keletkezett. Igénytelen nézetek 16 című cikksorozatában leírja, hogy a diéta idején „sokan azt gondolták, hogy a váltótörvénykönyv, hitelintézetek alapítása és az ősiség eltörlése vagy módosítása nélkül is, legalább vetekedik Mexikó fölfedezésével: mert valamint onnan gályákon érkezett a teméntelen kincs Spanyolországba, így mi is gőzhajókon fogjuk a külföld pénzesládáit hozzánk röpíteni”. 17 1840 azonban szerinte „merészebb volt reményekben és fiatalabb tapasztalásban, mint 1844”. A korban divatozó „lázas eszmék” és „fantasztikus képek” miatt lelkesedtek a kodifikáció iránt, s ezért sürgették a váltótörvénykönyv megalkotását. Nem cselekedtek ésszerűen, amit jelez Kemény szerint az is, hogy „[n]incs csalhatatlanabb jele egy nemzet míveletlenségének, mint az, ha politikai »panaceákban« 18 és a »könnyen gazdagodásban« hiszen.” Az a véleménye, hogy a kodifikáció hívei helytelenül jártak el, mikor gyors változást sürgetve kódexet készítettek. A váltótörvénykönyv megalkotásakor ugyanis szerinte nem voltak eléggé tekintettel a hazai gazdasági és kereskedelmi állapotokra, a fennálló körülményeket figyelmen kívül hagyták. Magyarországnak véleménye szerint még szüksége lett volna „néhány előzményekre, szüksége a hűbéri bilincsek legerősebb láncszemeinek széttörésére, mielőtt a váltótörvényeket aggodalom nélkül elfogadhatta volna”. 19 Kemény Zsigmond szerint a kodifikáció hívei hibáztak a váltótörvénykönyv magasztalásakor, s helytelenül jártak el, mikor „lapjairól fényes jövendőt olvasva” megbíztak a „betűk igéreteiben”. Felcserélték „az elméletet a gyakorlati élettel”, s nem vizsgálták meg eléggé a megalkotásra kerülő törvény várható hatásait. „[F]ölütötte tanyáját az uzsora országunk szívében, a kamat magasra szökkent, óvakodó családok is buktak meg, és az üzérek, hajhászok, váltóhamisítók, eszélyes csalók és járdakoptatók, kiknek vagyonforrásaik ismeretlenek, a bűnök új lajstromával gazdagították fővárosunkat”. 20 Uo., 75. KEMÉNY Zsigmond, Igénytelen nézetek = UŐ, Korkívánatok…, i. m., 339–363. 17 Uo., 357. 18 Kemény Zsigmond az „általános gyógyszer” szókapcsolatot többször említi műveiben, többször „panacea” kifejezéssel élve. Mindenre megoldásként szolgáló javaslatot jelent. A bírószékekről és a büntetőeljárásról című cikkében ő maga fejti meg a szó jelentését. KEMÉNY, A bírószékekről..., i. m., 286. Ld. továbbá KEMÉNY Zsigmond, Szemelvényi eljárásunk felől = UŐ, Korkívánatok…, i. m., 181; KEMÉNY, Körülményeink, i. m., 332; KEMÉNY, Igénytelen nézetek, i. m., 357. 19 KEMÉNY, Igénytelen nézetek, i. m., 358. 20 Uo., 357–358. 15 16

26

A váltótörvénykönyv ráadásul azon kívül, hogy nem megfelelő időben született, „idegen jogtanár segedelmével íratott”. 21 Mivel a váltó intézményét hazánkban 1840-ig még a kereskedők sem nagyon ismerték, 22 a váltótörvény elkészítésére 1839-ben kiküldött országos bizottság – melynek tagjai között szerepelt Deák Ferenc, Szentkirályi Móric, Szentiványi Károly, Zsedényi Ede, Klauzál Gábor, Pulszky Ferenc is – addig nem kezdett hozzá a törvény előkészítéséhez, amíg Wildner Ignác, bécsi jogtanár szakértőként nem csatlakozott hozzájuk. 23 A kódex megalkotásakor ugyanis „hiányzottak akkor még az országban olly szakemberek, kik a váltóforgalom körül, gyakorlati tapasztalást kellő jogtudománynyal párosítva, az anyagi váltójogról tiszta fogalommal bírtak volna”. 24 Továbbá a hazai jogrendszerünkben ekkor még „nem voltak az uj törvény alap- és irányelvei feltalálhatók”, ezért természetesnek vélték átültetni azon elveket, „melyek velünk már addig is háromszázados közjogi kapcsolatban élő osztrák tartományokban uralkodtak”. 25 Kemény szerint a váltótörvénykönyv hibája a „korán születésben van”, 26 szerinte ugyanis hazánkban, a 19. század közepén még nem voltak meg az eredményes és sikeres kodifikáció feltételei. 27 Azon kérdésre, hogy „minden erélyesebb átmeneti szabály, minden szélesebb körű újítás nem von-e maga után több-kevesebb rázkódásokat”, Kemény válasza egyértelműen az, hogy a gyors, radikális változtatások „gyakran megrendítik a társadalmat”. 28

Uo., 357. Hazánkban a váltót 1840-ig csupán a külföldiekkel való kereskedés során használták, s csak az 1840. évi váltótörvénnyel vett a váltóforgalom élénkebb lendületet. BABJÁK Ildikó, Az írástudatlanok váltóképessége a dualizmus idején, Aetas (Történettudományi Folyóirat), Szeged, 2009/1, 146. 23 TÓTH Gáspár, A váltóképesség korlátozásáról, Jogtudományi Közlöny, 1885/38, 298. 24 SZINOVÁCS György, Az új váltótörvény körül = Jogtudományi ’s törvénykezési tár, szerk. TÓTH Lőrinc, Bp., Heckenast, 1855, 36. 25 TÓTH, i. m., 298. 26 KEMÉNY, Igénytelen nézetek, i. m., 359. 27 Ezt támasztja alá a váltókódex terminushasználata is. Ld. SZÉP Beáta, Adalékok a magyar jogi szaknyelv kialakulásának történetéhez, Magyar Nyelvőr, 2009/3, 318. 28 KEMÉNY Zsigmond, Irányok: Némi keletkező kórjelek felől = UŐ, Korkívánatok…, i. m., 45. 21 22

27

Babos Orsolya A JANE EYRE ÉS A LADY CHATTERLEY SZERETŐJE CÍMŰ MŰVEK ÖSSZEHASONLÍTÁSA Dolgozatomban a fent említett két regény fő motívumait és szereplőit hasonlítom össze, kitérve a könyvek társadalmi és eszmei hátterére, szereplőik világnézetére, valamint az általuk felvetett és különbözőképpen megválaszolt, vagy éppen válasz nélkül hagyott gender- és egyéb kérdésekre. Műfaját tekintve a Jane Eyre Bildungsroman, azaz fejlődésregény, gótikus elemekkel fűszerezve; a romantika jegyében íródott, bár a realista stílusjegyek is megjelennek benne, elég csupán a végkifejletre gondolnunk. A regényt kora kritikusai a viktoriánus kor felé intézett kihívásként értelmezték, veszélyes írásnak tartották, ráadásul szerzőjének női mivolta miatt kettős kritikai megítélés alá is esett: felrótták „durva, maszkulin hangnem[ét]”, a kifejezésmód szabadságát, írójának széles látókörét és tisztánlátását. Az a tény, hogy egy nő 1847-ben ilyen módon és minőségben mer a nagyközönség előtt felszólalni, még a kor férfi értelmisége többségének is szálka volt a szemében. 1 A Lady Chatterley szeretője pedig realista társadalmi regény, amely nyílt, de nem öncélú szexuális tartalmával keltett botrányt megjelenésekor. Már a keletkezéstörténete is kalandos: először magánkiadásban látott napvilágot 1928-ban Firenzében, melyet további kiadások követtek, mind a szerző engedélyével, mind az engedélye nélkül. 2 A megjelenést követően az angol hatóságok pornográfia vádjával elkobozták a regényt, és az harminc évig csak erősen megvágott és cenzúrázott kiadásokban volt olvasható. Egészen a ’60-as évekig kellett várni az eredeti, teljes szövegkiadás közforgalomba kerülésére Angliában. Későbbi kutatásokból kiderült, hogy az a regény, melyet ma is olvasunk, csupán az egyik, az utolsó verziója a történetnek. Előtte két másik teljes változat készült, melyek csak az író halála után kerültek nyilvánosságra. 3 Lawrence munkáját korában radikálisan erkölcstelennek tartották. Ő maga is úgy nyilatkozott róla, hogy műve nem más, mint „a fallikus valóság kinyilvánítása”. 4 Valóban meglehetősen lecsupaszítva jelenik meg benne az első világháború utáni, értékválságban szenvedő angol társadalom: Lawrence leírja az értelmiséget, nem reméli tőle, hogy valódi húzóerőként ki tudná vezetni a népet abból a válságból, melybe a modernizáció és a nagy háború együttesen taszította. Művészei, a szellemi életben mozgó SÉLLEI Nóra, Lánnyá válik, s írni kezd: 19. századi angol írónők, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 1999, 139. 2 KÉRY László, Lady Chatterley szeretője: Három változatban = UŐ, Angol írók: Tanulmányok, cikkek, Bp., Magvető, 1975 (Elvek és utak), 349. 3 Uo. 4 KÉRY, i. m., 350. 1

28

figurái kiüresedettek, pusztán a szavak világában élnek, hiányzik belőlük az emberség, a másik lelkéhez való érzelmi és valódi kapcsolódás képessége, a munkásosztály pedig szenved és nyomorban sínylődik a gyárosok által rájuk rótt terhek alatt, tehát egy meglehetősen kilátástalan korba pillanthatunk bele. Mindkét mű bőven tartalmaz önéletrajzi elemeket, ilyen a Jane Eyre egész koncepciója, az, hogy a főszereplő nevelőnő lesz, a lowoodi iskola és az elsőre reménytelennek tűnő szerelem, mely sajnos az életben a szerző számára nem teljesedik be, de a regényben Jane számára igen. Ez a fajta írói személyesség, a regénybe rejtett önfeltárás viszonylag új fejlemény a korban. 5 A Lady Chatterley szeretőjében pedig sokszor visszatérő motívum a bányászok nyomora, melyet az író testközelből is megtapasztalhatott, hiszen az apja is bányász volt, aki meglehetősen rossz házasságban élt tanítónőként dolgozó édesanyjával. Később Lawrence saját házassága sem volt harmonikus: a nottinghami főiskolán tanulva megismerkedett az egyik ottani professzor német származású feleségével, akit megszöktetett, majd nőül vett. Kapcsolatuknak szerves része lett az állandó hatalmi rivalizálás annak eldöntése érdekében, hogy a két nem viszonyában melyikük az irányító, uralkodó fél. Azonban a két nem konfliktusa a szerzőnél túlmutat az egyéni kereteken és elszakíthatatlanul kapcsolódik a modern kapitalista társadalom válságához, amelyben szinte lehetetlen igaz és szép emberi kapcsolatokat létesíteni. Ez a világ az embert magányra ítéli, elvágva őt a vágyott harmónia elérésének és létesítésének lehetőségétől. 6

Tér és idő A Jane Eyre a 19. század közepének vidéki Angliájában játszódik. Jane csak egy bevásárlás erejéig tér be Mr. Rochesterrel egy városba, egyébként különböző vidéki helyszínek között utazik, mint Gateshead, Lowood vagy Thornfield. Anglia gyarmatbirodalmi korszakának csúcsán van, az első ipari forradalom még zajlik, de mindebből a regényben szinte semmit nem észlelünk. A gyarmatok jelenléte Bertha Mason személyén keresztül kúszik be a műbe, akit allegorikus figuraként is értelmezhetünk: hiába rab, távoli és megzabolázhatatlan, veszélyes és érthetetlen jelenség, aki fölött senkinek nincs hatalma. Elzárhatják, de meg nem törhetik. Rochester a korabeli angol jogrend értelmében házasságuk után a vagyona fölött korlátlanul rendelkezhet, de a lelke fölött már nem. Az esküvővel ugyanakkor a férfit is becsapják, aki ismeretlenül kényszerült frigyre lépni a nővel, így végül egyikük sem azt kapja, amire számított és amit szeretett volna. Történelmileg viszont a hatalmi viszonyok Anglia és a gyarmatok kapcsolatában mindig is számottevően az előbbinek kedveztek, így Anglia megkapta, amit akart, és olykor néhány olyan dolgot is, amit nem akart (például a maláriát). 5 6

KÉRY László, A Jane Eyre és írója = UŐ, Angol írók…, i. m., 216. SZENCZI Miklós, SZOBOTKA Tibor, KATONA Anna, Az angol irodalom története, Bp., Gondolat, 1972, 597. 29

A Lady Chatterley szeretőjének cselekménye már a 20. század elején zajlik, azaz több mint fél évszázaddal és egy világháborúval később, viszont nagyrészt szintén az angol vidéken, melyet már szinte létében fenyeget az iparosodás egyre magasabbra növő és egyre több területet beborító árnya. A lepusztított iparvidékek a háború utáni lélek szinonimájaként is felfoghatóak: a táj a természetességétől megfosztatott, és mechanikus céloknak van alárendelve. A szegények önmaguk puszta fenntartásáért dolgoznak, a gazdagok pedig a profitért, amelyen majd újabb gyárakat építhetnek, és újabb munkásokat zsákmányolhatnak ki. De mindennek nincs igazi kifutása, célja. A jövő elveszett valahol út közben, talán még a háborúban, talán a technologizálódás során, mikor is az embereket inkább robotoknak, munkagépeknek tekintették, mintsem egyedi és megismételhetetlen érző lényeknek: „[a]z ember világa halálra van ítélve, […] magát ítélte halálra a tulajdon zsugori őrültségével. […] Tudom, szégyen, ami az utóbbi száz évben az emberiséggel történt: robotoló rovarrá alacsonyodott az ember, megfosztották emberségétől és a hozzá méltó élettől.” 7 A fentebbiek fényében érthető, hogy ebben a lecsupaszított világban Lawrence az ösztönt mint romlatlan, természetes emberi megnyilvánulást tiszteli, mert az ösztön drasztikusan ellentétben áll a hideg ésszel és emberi számítással, ezért létjogosultsága a szerző számára megkérdőjelezhetetlen. A szenvedély az ő életében megközelítőleg olyan fontos volt, mint Nietzschénél az emberfeletti emberré válás folyamata: szentesítette még a hatalomra törő erőszakot is. Ez az ösztönösség iránti feltétlen rajongása eredményezte azt is, hogy az emberi kapcsolatok és a mindennapok bemutatásakor a korában olyannyira kifogásolt naturalista ábrázolásmódhoz fordult. Lawrence-et a világvége gondolata is állandóan foglalkoztatta. A korszakok ciklikus változásában gondolkodott és úgy vélte, hogy a 20. század eleje a hanyatlás időszaka, mely után törvényszerűen megújulásnak kellene következnie, bár személyesen kételkedett ennek az eljövetelében és sikerességében. Az ő idejében e tekintetben számottevő javulás nem is köszöntött be, ezért a valódi kollektív fejlődés, haladás motívuma művészetében sem jelent meg. 8

Karakterek, társadalmi viszonyok A két mű, bár első megközelítésre távol áll egymástól, karaktereik tekintetében mégis számos hasonlóság fedezhető fel. Jane és Connie alakját vizsgálva először az tűnik szembeötlőnek, hogy mindketten erősen önállóságra törnek, amellett, hogy szeretnek egy(-két) férfit, valamint a klasszikus női szerepeknek is igyekeznek megfelelni. Jane még a nő társadalmi, míg Connie már a később bekövetkező szexuális emancipációjáért emeli fel a szavát és lázad a fennálló rend ellen. Jane arra vágyik, hogy 7 8

David Herbert LAWRENCE, Lady Chatterley szeretője, ford. FALVAY Mihály, Bp., Magvető, 2008, 160. SZENCZI–SZOBOTKA–KATONA, i. m., 597–598. 30

teljes értékű intellektusként, emberként fogadják el, hogy ugyanazok a szellemi és lelki kiteljesedéshez vezető lehetőségek nyitva álljanak előtte, melyek a férfiaknak születési előjogai: „[a] nőket általában nagyon nyugodtnak tartják, de a nők ugyanúgy éreznek, mint a férfiak, és fivéreikhez hasonlóan szükségük van képességeik gyakorlására, erőfeszítéseikhez pedig térre. […] Meggondolatlanság elítélni vagy kinevetni őket, ha többet akarnak tenni vagy tanulni, mint amennyit nemük számára a megszokás szükségesnek ítél.” 9 Ezt a bánásmódot, ha a társadalom nem is, de Mr. Rochester végül megadja neki. Jane erkölcsi szilárdsága jelleméből, neveltetéséből és vallásosságából kifolyólag megingathatatlan. Képes otthagyni a szerelmét azért, mert az névleg egy másik nő férje, és ő ilyen módon nem hajlandó vele élni vadházasságban. Épp ezért ő, bár sikeres férjhez menetele után rövidesen véget ér a regény, de az előzmények alapján is bizonyos, hogy elképzelhetetlennek tartotta volna egyrészt a házasságon kívüli szerelmi és szexuális viszonyt, másrészt valakinek az akár „csak” fizikai megcsalását. Így mindkét mű legitimálja a nők lázadásának jogosságát. Connie-nak effajta skrupulusai nincsenek, mint Jane-nek, sőt neki egyenesen az édesapja és a saját férje ajánlja, hogy a szerencsétlen helyzetből adódóan 10 tartson szeretőt. A leendő Lady Chatterley már tizenévesen szerelmi és testi viszonyba is bonyolódik gavallérjával, és a vadőr Oliver előtt is megpróbálkozik az ír művész Michaelisszel, aki egy ponton még a kezét is megkéri. Ajánlatát azonban Connie viszszautasítja, mert belül üresnek és a modern társadalom bábjának tartja a férfit, akár a többi értelmiségit, akivel a sorsa összesodorja. A nő Oliver előtt már épp kezdi értelmetlennek tartani az életét, mely gyakorlatilag nem áll másból, mint a férje ápolásából és vendégeik fogadásából. De Oliverrel sem beszélgetnek sokat, a viszonyuk alapköve egyértelműen a testi vonzódás és az érzékiség. A regény tehát meglehetősen sarkítva ábrázolja a különböző társadalmi osztályok képviselőit. Sokan hibájaként említik, hogy karakterei inkább szimbólumok, jelképek, mint valódi hús-vér emberek, jellemek. Az értelmiség csak szaporítja a szót, de tagjainak lelke sivár, élete végső soron céltalan és örömtelen. A munkásosztály tagjai talán jóravalóbbak, de életük örökös robot. A valahol a két réteg között lebegő Oliver csak az érzéki örömökön keresztül tud kapcsolódni az élet misztériumához és a nők lelkéhez is, hiszen panaszkodik is rá, hogy a nők valahogy mindig a férfit akarják, de a testét nem kívánják. Lawrence önéletrajzi regényében, a Szülők és szeretőkben a saját apja hasonló karakterként jelenik meg: igazán csak a fizikai létet és a nemiséget tudja megélni. Mindezek alapján a vadőr figuráját is minden bizonnyal róla mintázta. 11 Míg a Jane Eyre-ben abszolút a lelki kapcsolaton, itt a testin van a hangsúly. Talán mert abban a világban már csak a testükkel rendelkeznek az emberek, minden egyebet bedaráltak a gépek és felemésztett a tőkés gazdaság működése. SÉLLEI, i. m., 183–184. Mr. Chatterley ugyanis deréktól lefelé lebénult a világháborúban. 11 SZENCZI–SZOBOTKA–KATONA, i. m., 599. 9

10

31

A két mű férfi szereplői közül leginkább Oliver és Rochester, valamint Clifford Chatterley és St. John Rivers hasonlíthatóak össze relevánsan. Oliver és Rochester mindketten sebzettek, amikor megismerjük őket, és a múltjuk sebeit hordozzák, ezért alig van merszük szembenézni a jövővel, még ha az a valódi boldogság ígéretét hordozza, akkor is, sőt annál inkább, mert félnek, hogy újra elrontanak valamit. Első látásra mindketten mogorvák és zárkózottak, de befelé fordulásuk érző szívet takar, és idővel mindketten megnyílnak a szeretett nő felé. Mindkettejüknél képbe kerülnek a régi/elfelejteni próbált feleségeik, akiket mindkét műben Berthának hívnak, és különböző bonyodalmakat okoznak. Tulajdonképpen megbüntetik a férfiakat az ellenük elkövetett bűneikért, akik ennek következményeit viselve végül mégis esélyt nyernek egy új életre. Mindketten intelligensek és műveltek, de ennek ellenére Oliver sosem vállalt kifejezetten intellektuális állást. Ehelyett kovácsként dolgozott, majd katonának állt, ahol a társadalmi osztályához képest szokatlanul magas tiszti rendfokozatig vitte, de innen kénytelen volt távozni, amikor egy betegség után legyengült. Tulajdonképpen a nemes vadember toposzát testesíti meg, és Connie-val a rousseau-i természetbeli vágyott idillt valósítják meg önmaguk számára. Mr. Rochestert még Sir Clifforddal is összevethetjük, mert az egyikük fizikailag impotens – aminek következtében lassan érzelmileg is kihűl –, a másik pedig mondhatni lelkileg – Rochestert Jane-ig minden nő átverte, így megkeseredett és szeszélyes lett, az önzése pedig lehet, hogy mindig is megvolt –, de végül ez utóbbiban megváltozik, Chatterley-ék sorsa viszont elvarratlan marad. Mind Rochester, mind Clifford egy arisztokrata család utolsó sarjai, de Rochesternél fel sem merül az az igény, hogy feltétlenül örököst akarna, aki továbbviszi a nevét és a vagyonát, míg Sir Clifford ennek lesz megszállottja, és még azt is elfogadná, hogy egy másik férfi gyermekét neveli fel sajátjaként, csak hogy a családi név és a vele járó előjogok továbbéljenek és továbbadódjanak. Sir Clifford a történet során növekvő lelki sivársága kapcsán inkább St. Johnnal állítható párhuzamba: mindketten szeretik a kontrollt a kezükben tartani, legyen szó akár a megélhetésükről, akár mások felett való rendelkezésükről, de míg St. John Istenre mint a legfőbb hatalomra, addig Clifford Mrs. Boltonra bízza magát. St. John az evilági életet puszta szolgálatnak tartja, az öröklét előszobájának, mindent és mindenkit csak eszköznek lát az Úr szemében. Jane-t is át akarja formálni a maga ízlésére, és ehhez a házasságot mint az abszolút engedelmességet biztosító köteléket tartja szükségesnek. Sir Clifford a jelenben szeretné megtalálni a maga számítását akadályoztatottsága ellenére, csakhogy a siker- és pénzhajhászatban lelki szükségletei elhalnak, vagy legalábbis erősen elcsökevényesednek, és éppen a feleségét veszíti el, aki a tragédia ellenére is lelki társa maradhatott volna, ha közel engedi magához, ha igazán foglalkozik vele

32

és az érzéseivel. Hiába fiatal, alakja a cselekmény előre haladtával egyre jobban emlékeztet a mondabeli tehetetlen és öreg Halászkirályra. 12 Munkásait ugyanúgy eszköznek tekinti, mint St. John az embereket, amiért még Mrs. Bolton is megveti, ugyanakkor fel is néz rá társadalmi státusa miatt, ami paradox feszültséget visz kettejük kapcsolatába. Clifford „szabadon engedi” a feleségét szexuálisan, de elválni már nem akar tőle. Valószínűleg a szégyen miatt, amelyet akkor élne meg, ha a világ számára is nyilvánvalóvá válna, hogy otthagyták őt, a köztiszteletben álló nemesembert egy egyszerű vadőrért.

Konklúzió A Jane Eyre végkifejlete akármennyire is a nő önállósodásáról szól, nagyon pontosan a társadalmi-emberi és az isteni rendbe illeszkedik: Jane csak azután megy hozzá Rochesterhez, miután jókora vagyont örököl, tehát pénzügyileg független, egyenlő felek között köttetik a frigy. Az öröklésnek, ennek a szinte csodás fordulatnak feltétlenül meg kellett történnie a pozitív végkifejlet érdekében. Emellett a Jane Eyre bármenynyire is egy társadalmi változásra való igényt vet fel, személyes megváltástörténetet mesél el: azt, hogy hogyan lesz egy senkinek nem kellő árva kislányból kiegyensúlyozott, az értékeivel tisztában levő anyagi és érzelmi biztonságban élő boldog feleség. Elbeszélésmódja is egyes szám első személyű, és viszonylagos happy enddel zárul. A csúnyának titulált, de belső értékekben gazdag nevelőnő megkapja a maga viharvert, megszelídített királyfiját. A Lady Chatterley szeretője narratívájában egy meglehetősen reménytelen világ tárul elénk, melyben az intellektuális beállítottságú emberek kiüresedtek, életük a hiúság vására, azaz a minél nagyobb elismertség és vagyon utáni törtetésben merül ki, mialatt a munkásosztály alattuk és alájuk dolgozik, számottevő esély nélkül a kiszolgáltatottságból való kitörésre. Ebben a nihilben talál egymásra a társadalmi létra két végpontján álló ember, ráadásul a régi hagyományos szerepek is felcserélődnek, hiszen a nő a gazdag arisztokrata, a férfi pedig a nincstelen senki fia. A kapcsolat, mely Oliver és Connie között létrejön, bár a szexualitáson keresztül létesül, ugyanakkor a mű végére önmagánál több lesz: olyan minőségi elemekkel bővül, mint a kölcsönös gyöngédség, a meghittség, a másikkal való törődés, az ő személyének szóló odafigyelés, akkor is, ha mindez olykor már a fetisizmus szintjét súroló erotikában csúcsosodik ki. Nem véletlen, hogy Lawrence a regényt, harmadik megjelenése előtt Gyöngédségre akarta átkeresztelni, és az sem, hogy ez a kapcsolat, ahol lebomlanak a társadalmi osztályok közötti határok, s amelyben a felek végül minden külső nyomás és elvárás ellenére egyenrangúak lesznek, egy a társadalomtól védett, világtól elzárt helyen valósulhat csak meg. 13 12 13

KÉRY, i. m., 350. Uo., 352. 33

Az elbeszélés egyes szám harmadik személyben zajlik egy kiemelt narrátor által, és a történet nem zárul le a regény befejeztével: Oliverék megkapják a lehetőséget arra, hogy hamarosan hivatalosan is együtt éljenek boldogan – ha és amint Clifford hajlandó elválni –, de hogy tudnak-e élni vele, és hogy hosszú távon is működhet-e a kettejük lassacskán szerelmivé is váló kapcsolata, arra az olvasó nem kap választ. A megváltás lehetősége itt is csak a szubjektumok szintjén jelenik meg. Érdekes e két művön keresztül belepillantani, hogyan változott meg a világ és a társadalom Angliában a 19. századból a 20. századba való átmenet során, hogy mely átalakulási folyamatok értek be, hogy hogyan alakult az emberek jövővel kapcsolatos viszonya. Különösen pikáns mindezt az elmúlt száz év távlatából nézni: Lawrence generációja talán úgy vélte, az első világháború után és a gépesítés korszakában már nem következhet semmi olyan, amiért érdemes élni, és mi mégis itt vagyunk, a 20. század borzalmai után is, egyre inkább technicizálódva, és mégis mindig remélve, hogy igenis van értelme a létezésnek.

34

Ocsenás Alica ÖSSZECSAPÁSOK − ÜTKÖZŐ ÉRTÉKRENDEK A férfiideál válsága Joseph Conrad A párbaj című írásában A társadalmi tér nemcsak az abban élők identitását határozza meg, hanem a nemekhez fűződő sztereotípiáinak formálódását is szabályozza, így az érvényben lévő férfiideálban az adott társadalom értékrendje és etikai bázisa tükröződik. A közösség számára fontos erkölcsök a férfieszményben mutatkoznak meg, a norma és a férfikép tehát kölcsönösen erősíti egymást. George L. Mosse ezt úgy fogalmazza meg, hogy „a férfiasság volt a szikla, amelyre a nyárspolgári társadalom felépítette önképe jó részét”. 1 Következtetésképp a társadalmakban lezajló változások a férfieszmény folytonos alakulását is eredményezték. Ezt jól példázza az európai párbajok története is, amelyre szintén George L. Mosse 2 hívta fel a figyelmet. A párbajok szabályrendszerének alakulása, ezek céljának és okainak vizsgálata megmutatja a korban érvényre jutó férfiideál jellemzőit és társadalmi vonatkozásait. Az arisztokratikus világban vívott párbajok kiváltó okát a rangsértés, a felsőbb társadalmi csoportba tartozás el nem ismerése adta, míg a későbbi, már polgáriasodott világban ezt az erény és a férfibecsület védelme váltotta fel, így a párbajokat már az erkölcsi céltudatosság vezérelte. Emellett a harc, a küzdelem mindig is szoros kapcsolatban állt a férfiasság eszményével, így az állandó versengés, illetve az erőfitogtatás férfiak közötti párviadalokat eredményeztek, amelyek a maszkulinitás, valamint az ehhez szorosan kötődő hatalom bizonyításának és biztosításának lehetőségét nyújtják. A nyugati társadalmakban a másik felett aratott győzelem, amely nemcsak a kiválóság bizonyítéka, hanem bizonyos szempontból a férfiasság és a hatalom érvényesítésének módja is, először a párbajok vívása, később különböző sporttevékenységek végzése révén volt elérhető. Az egyszerűbb normákat állító környezetben a hatalomérvényesítő küzdelmek nemegyszer azonban valóban az élethalálharc jelenetei. A küzdő felek közti viszony, ahogyan azt Bényei Tamás is összefoglalja, 3 a két öntudat első találkozásakor rendeződik, annak révén, hogy az elismerésért és hatalomért – akár végsőkig – folytatott küzdelem lezajlik. A fizikai erőszak útján, a közelharc révén tisztázódik a résztvevők közötti hatalmi viszony, ami a férfiak öntudatát is alakítja és formálja. A különböző módon vívott párharcok tehát a férfiasság érvényesülésének színtereiként értelmezhetőek. 1 George L. MOSSE, Férfiasságnak tüköre: A modern férfieszmény kialakulása, ford. SZÉKELY András, Bp., Balassi, 2001, 114. 2 Az európai párbajok történetének bemutatását George L. Mosse művének második fejezete alapján készítettem el. MOSSE, i. m., 21–28. 3 BÉNYEI Tamás, Traumatikus találkozások: Elméleti és gyarmati variációk az interszubjektivitás témájára, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011, 61–65.

35

A küzdelem a szubjektumkonstrukciók részleteit is felszínre hozza, aminek eredményeként az identitás formálódni kezd a párharc során tanúsított viselkedés, a végrehajtott cselekedetek és azok valódi következményei alapján. Annak révén pedig, hogy a kollektív ideál és valós jellemek és sorsok között kialakult távolság láthatóvá válik a hatalmat birtokló férfi eszménye megkérdőjeleződik. Conrad korának tradicionális módon gondolkodó emberei a férfiassághoz köthető korabeli eszmények helyreállításának és visszaszerzésének eszközeként ismerték el a párbajt, amely a lovagi kor óta elsősorban a férfiak világához volt köthető. A párbajhoz ugyanis olyan tulajdonságok, képességek és ismeretek voltak szükségesek, melyeket csak a hadszíntérre készülő vagy tényleges csatákban helytálló férfiak tudhattak magukénak. A párbajok kritériumrendszere szoros kapcsolatban van a férfiképpel, valamint a férfiassággal összefüggésbe hozható elvárásrendszerrel. A résztvevők párbajképessége ugyanis függ külső (testi erőnlét), belső (erkölcsi fedhetetlenség) tulajdonságoktól, a társadalmi státusztól és vagyoni helyzettől is, a hagyományosan értelmezett férfikép alapjaihoz hasonlóan. A párbaj tehát olyan erények bemutatásának és biztosításának színtere, amely már régóta szorosan összekapcsolódott a férfiassággal. Ezek a jelenségek a conradi szövegvilágban is vizsgálhatók. A szerző számára ugyanis különös fontossággal bírtak olyan erények, mint a becsület és a hősiesség. Conrad 1908-as novellájában két párbajozó katona történetével ismerkedhetünk meg, példájukon pedig megfigyelhetjük, hogyan alakul az egyén viselkedése és jelleme a férfiassággal szemben támasztott elvárásoknak, illetve a belsővé vált becsületkódexeknek köszönhetően. A párbajok leírása során azonban Conrad amellett, hogy hangsúlyozza az elsősorban férfiak által megtestesített, számára becsülendő erényeket és tulajdonságokat, a hősiesség és az ehhez kapcsolódó férfiasság kultuszának hanyatlását is bemutatja az összecsapásokat kiváltó csapdahelyzetek ábrázolásával. Annak ellenére ugyanis, hogy a párbaj általában a férfias érdemek, készségek bizonyításának színtere, D’Hubert és Feraud párbajának jellege és okai mégis kétségbe vonják a szembenálló felek józanságát. Igaz, hogy a különböző korokban eltérő párbaj-szabályzatok voltak érvényben, de a hagyományos viselkedési mintákon alapuló küzdelmeket minden esetben méltóságteljesen és higgadt állapotban kellett megvívni, ami a két főhős első összecsapásakor nem teljesült. Emellett az, hogy az első párbaj indoka triviális, nehezen körvonalazható, illetve, hogy a feleket ért inzultusok nincsenek arányban a két tiszt vég nélküli, véresen komoly, engesztelhetetlen szembenállásával, egyaránt megkérdőjelezi a szembenálló felek józanságát, illetve párbajuk érvényességét. Ennek révén Conrad a párbajozás és az azok során érvényre jutó becsületkódexek anakronizmusát, illetve önmagukból való kifordulását is szemlélteti, a küzdelem ugyanis komolysága, patetikussága mellett egy komikus összecsapás történeteként is olvasható: két, az udvariasság és a civilizált viselkedés szabályait be nem tartó, büszkeségében sértett, makacs katonatiszt civakodásaként is értelmezhető. A küzdelmet irracionálissá teszi a lezárhatatlanság, az indokok szokatlansága, illetve elmondhatatlansága. Sean Gaston is felhívja a figyelmet a párbajsorozat abszurditá36

sára, szerinte „a küzdelem végnélkülisége az abszurditás érvényesítő erőjévé válik.” 4 Az események képtelen volta elsősorban arra a jelentős társadalmi átalakulásra vezethető vissza, amely Franciaországban a 19. század elejére végbement. Ennek az átrendeződésnek az eredménye tehát az a kettős elvárásrendszer, amellyel az egyéneknek, ebben az esetben D’Hubertnek és Feraudnak is, szembe kell néznie. A bajvívás tiltott, de elfogadott, illetve esetenként megkövetelt volta jól mutatja ezt a kétértelműséget, illetve a párbajozással kapcsolatos hozzáállás és a különböző becsületkódexek érvényességének az alakulását. A történetben ugyanis a tradicionális elvárásrendszer mellett épp a napóleoni korban elterjedő, „józan gondolkodást követelő” 5 szabályrendszer is érvényre jut. A hagyományos normák hatályát bizonyítja a katonatársak párbajozáshoz fűződő viszonya is, hiszen ők nemcsak elfogadóak a párbajozással kapcsolatban, hanem esetenként tovább is gerjesztik az ellenségeskedést azáltal, hogy tanácsokat és javaslatokat tesznek a küzdelem folytatására. A szembenálló felek környezete, a bajtársaik és feljebbvalóik hozzáállása azonban nem egynemű. Már az elbeszélés legelső oldalán olvashatjuk, hogy Napóleon „nem nézte jó szemmel”, 6 ha katonai párbajba keveredtek. Azáltal ugyanis, hogy a tisztek a párbaj során életüket kockáztatták, egyéni sérelmeiket a közösség, a haza és a katonaság érdekei felé helyezték: a hazáért való feltétlen áldozatvállalásuk sérült, amit feljebbvalóik büntetéssel sújtottak. A párbajhoz való kritikus hozzáállás ugyanis már egy másik – a korábbitól eltérő, de érvényben lévő – normarendszert rajzol ki, mely a történet során folyamatosan ütközik a korábbi értékrenddel és annak szabályaival. A párbajban résztvevő tisztek azonban nemcsak a társadalomban lezajlódó változások és az érvényre jutó különböző kritériumok miatt kerülnek nehéz helyzetbe, hanem amiatt is, hogy a saját maguk által elsajátított viselkedési szabályoktól és mintáktól nehezen tudnak elvonatkoztatni, amit azonban feljebbvalóik megkövetelnek tőlük. A szövegből kiderül, hogy a hagyományos becsületkódexet és a férfiviselkedésre vonatkozó szabálykönyvet mindketten magukénak érzik, ösztönösen is követik, ami azonban megakadályozza őket abban, hogy alkalmazkodjanak az új előírásokhoz, amivel pedig veszélybe sodorják saját státuszukat, előmenetelüket és életüket is. A másik elpusztítása pedig annak kulcsát jelentené számukra, hogy visszakövetelhessék a korábban kialakult, a mintának megfelelő férfias identitásukat, amely az első konfliktusok során, valamint az összecsapás jellege miatt megkérdőjeleződött. A párbajban szembenálló mindkét tiszt úgy érzi, hogy a küzdelem a becsület helyreállításának lehetséges eszköze, de mindketten felismerik a társadalomban zajló változásokat és az ebből fakadó változó normákat is, így mindkét fél szenved a különböző elvárásoktól és az azokból adódó belső konfliktusok miatt. Hőseink azonban mégis Sean GASTON, Derrida, Literature and War: Absence and the Chance of Meeting, London, Contiuum International Publishing Group, 2009, 129. 5 Joseph CONRAD, A párbaj, ford. BOJTÁR Péter, Bp., Európa, 2010, 257. 6 Uo. 4

37

különböző személyiségek, különböző nézetekkel, hibákkal és válságokkal, így eltérő okaik vannak arra, hogy tizenöt éven át folytassák harcukat. D’Hubert és Feraud mindketten lovassági tisztek, az pedig hogy ilyen elit alakulat tagjai közel azonos társadalmi státuszt, elismerést és presztízst biztosít számukra. D’Hubert jellemzéséből kiderül, hogy számos olyan attribútummal bír, amelyeket a jó katonáknak és a férfiasság normáit betartó embereknek szokás tulajdonítani. Nemcsak bátor, kitartó és becsületes, hanem olyan katona, aki kiválóságát, erényeit és helytállását már a csatatéren is bizonyította, ugyanakkor szociális készségei is fejlettek, hiszen „nemcsak jó megfigyelőképességgel volt felvértezve, hanem természetes kedvességgel és erős bajtársiassággal is”. 7 Ennek köszönhetően pedig előmenetele és sikerei is biztosítottnak látszanak. A napóleoni háborúk korára azonban a társadalmi berendezkedés és az érvényes elvárásrendszer jelentős alakuláson ment át. Ennek egyik következménye, hogy a hadszíntéren és az élet egyéb területein is olyan tulajdonságok értékelődnek fel, mint a józanság, a megfontoltság, a kiemelkedő stratégiai képesség és a kockázatkerülő magatartás. D’Hubert Feraud-val való összecsapásai során hozott döntései miatt azonban nem képes eleget tenni az egyéni hősiességet kevésbé értékelő, józanságot megkövetelő normarendszernek. Azáltal, hogy D’Hubert elsősorban a neveltetéséből adódó, korábbi elvárásrendszerét követi, az első párbaj során megszeg újszerű, de szigorú szabályokat, aminek révén veszélybe kerülnek jövőbeli tervei, remélt lehetőségei, előmenetele és ezzel együtt önmagáról kialakított képe is. D’Hubert magánéletének problémái is szorosan összekapcsolódnak annak a szociális térnek a jellegével és konvencióival, amelyben a szereplők élnek. D’Hubert Adélelal való kapcsolata is megmutatja a társadalmi szabályok és elvárások visszásságait, a társas kapcsolatokat meghatározó normarendszer hibáit, melyek az egyének boldogulását akadályozzák. A már tábornoki rangban lévő D’Hubert hőn áhított vágya ugyanis, hogy bizonyosságot nyerjen menyasszonya valós – remélhetően gyengéd – érzéseiről, ám a hatályos udvariassági formulák, illemszabályok és a társas érintkezést előíró konvenciók miatt lehetetlen, hogy a szabálykövető Adéle kifejezze érzéseit. Ennek eredménye D’Hubert kétségbeesése és „érzelmi válsága”, 8 illetve az, hogy a harcedzett, bátor katona „mint egy véletlen műveként, azt is megtapasztalhatta, hogy mit jelent a félelem, a szorongás.” 9 Az elbeszélés tanulsága szerint azonban a bizonyossággal együtt a boldogság is elérhető az elavult konvenciók és szabályok levetkőzése révén. Azáltal ugyanis, hogy Adéle aggodalmában számos illemszabályt és viselkedési normát megszegve sietett D’Hubert-hez, vőlegénye tehát megszabadulhatott kétségeitől. Az idejétmúlt konvencióktól való eltérés tehát nemcsak D’Hubert katonai előmenetelében, hanem magánéletében is gyümölcsöző. A sokak által még érvényesnek

CONRAD, A párbaj, i. m., 260. Uo., 336. 9 Uo. 7 8

38

tartott normarendszer anakronizmusa eredményezi tehát azt, hogy D’Hubert eleinte még nem tud megfelelni a férfiasság különböző mintáinak. D’Hubert okai a párbajfolytatásra a tradicionális heroikus ethosznak való megfelelés mellett azzal is összefüggenek, hogy ellenfele alacsony sorból származik, és noha a napóleoni törvények értelmében elvben megszűntek a köztük levő különbségek, rivalizálásuk hátteréből mégsem tűntek el. A szembenállás természetéről ugyanis elmondható, hogy a rangsértéshez és a státusz-depriváláshoz is köthető. Annak ellenére, hogy a két katona hasonló ranggal és társadalmi státusszal bír, származásukat tekintve mégis különböznek, hiszen míg D’Hubert nemesi család leszármazottja, addig Feraud alacsonyabb sorból emelkedett tiszti rangra, és képességei, illetve a napóleoni korban megnyílt előmeneteli lehetőségek révén jutott feljebb a ranglétrán. Mindezt egyik fél sem hozza szóba találkozásaik és viadalaik során, de az innen eredő frusztrációikat mégis a párbaj rejtett okai közé sorolom. D’Hubert az első összecsapás után amellett, hogy önkritikát is gyakorol, inkább Feraud újbóli hevességét és felelőtlenségét sérelmezi, valamint felháborodik származásából adódó könnyelműségén is, mely miatt kénytelen felelni a kihívásra, illetve folytatni a párbajozást és ezzel együtt veszélybe sodorni reputációját. D’Hubert szavai, miszerint „Feraud persze nem bánja [miféle hírnévre tesz szert], hiszen nincsenek kapcsolatai, nincs említésre méltó családja, és bátorságán kívül érdeme sincs más” 10 pedig azt mutatják, hogy – a felsoroltak mellett – a másik legnagyobb sérelme az, hogy ellenfelét nem tartja egyenrangúnak, illetve hogy úgy gondolja, a küzdelem tétje nem egyenlő, mivel Feraud-nak kevesebb a vesztenivalója. D’Hubert szerint tehát a megvívott párbaj nem felelt meg a becsületes, férfias küzdelmek kritériumának, mivel egyrészt számos párbajvívásra vonatkozó szabályt megsértettek, másrészt mert egyenlőtlennek véli. D’Hubert így elégtételt követel, célja a viszonyok helyreállítása, kiválóságának bizonyítása és saját hibás lépéseinek kiküszöbölése. Indokai tehát egyszerre kötődnek ahhoz, hogy úgy érzi, Feraud veszélyeztette a becsületét, illetve hogy megsértette rangját és származását. Ezek miatt érzett sértettsége ösztökéli D’Hubert-t arra, hogy folytassa kettejük személyes háborúját. Feraud eltökéltségével eleget tesz ugyan a férfias viselkedéssel szemben felállított tradicionális kritériumoknak, de meggondolatlansága, mindent feláldozó céltudatossága és szinte féktelen karaktere miatt nem sikerül magáévá tenni olyan erényeket, melyek a harciasság mellett ugyanúgy fontosak egy férfi és egy sikeres katona számára. A katonaság intézménye biztosítja ugyan számára a társadalmi elismerést és egy pozitív férfias énkép kialakításának lehetőségét, hiszen a háború az egyedüli tér, ahol Feraud érvényre juttathatja és bizonyíthatja erényeit, képességei ugyanis lehetővé teszik, hogy a harcokban önérvényesítő szerepbe juthasson. Származása és jelleme azonban nem biztosítják számára annak lehetőségét, hogy más módon kerülhessen hatalomérvényesítő szerepbe. Úgy érzi, hogy a férfiasságát, kiválóságát – mely szorosan kapcsolódik a 10

CONRAD, A párbaj, i. m., 276. 39

hatalomszerzéshez – D’Hubert-rel vívott küzdelmei során is bizonyíthatja, azonban magatartása és értékrendje ellentétbe kerül kora elvárásaival, ami sikertelenségének, kríziseinek okává válik. Emellett Feraud D’Hubert-ről alkotott véleménye, mely származásához is köthető, egyértelműen negatív. Többször olvashatjuk, hogy úgy véli, D’Hubert csupán azért sikeres, mert „semmitől sem riad vissza” az előrejutás érdekében, és mert „tudja, hogyan kell a megfelelő embereket körbeudvarolni”. 11 Feraud nem ismeri fel ellenfele erényeit, így személyes sértésként éli meg a rangbeli, egyre növekvő távolságot, mely tovább szítja gyűlöletét D’Hubert ellen. Az összecsapások során D’Hubert nemcsak becsületessége okán nem bújik kifogások mögé, hanem Feraud származásából adódó, civilizált viselkedési kódokban való járatlansága, fafejűsége sem teszi lehetővé a párbaj berekesztését, így D’Hubert kénytelen újra és újra saját sorsát, életét és boldogságát is kockára tenni. Az utolsó párbaj D’Hubert diadalával ér véget, aki nemcsak legyőzi ellenfelét, hanem vérontás nélkül győzedelmeskedik, azzal együtt pedig, hogy életben hagyja Feraud-t, kezébe veszi életének irányítását is. Ennek révén D’Hubert képes megszerezni a másik sorsa feletti teljes uralmat, és a hatalom kizárólagos birtokosává válik. D’Hubert a párbajok megszokott menetétől eltérve, annak szabály- és elvárásrendszerét felrúgva arat győzelmet Feraud felett, amivel túllép a párbajozás keretein, a tradicionális követelményeken. D’Hubert-nek anélkül, hogy figyelembe venné a – vele mint párbajozó katonával szemben felállított – szabályrendszert, önállóságának, jellemének, illetve szerencséjének köszönhetően sikerül olyan csapdahelyzetet teremtenie Feraud számára, melyben a másik saját becsületének megőrzése végett nem leplezheti le ellenfele normaátlépését. A párbajban szembenálló mindkét fél bátor, kitartó és érti a katonaság mesterségét, hiszen előmenetelük, a harcokban elért sikereik, illetve kétségbevonhatatlan helytállásuk is mind ezt bizonyítják, azonban a velük szemben támasztott eltérő elvárásoknak nem képesek megfelelni. Az egymással szemben álló – hőseink viselkedésére és jellemére vonatkozó – követelményrendszerek a párbaj révén kerülnek felszínre, illetve kezdik meg dekonstruáló hatásukat a szereplők férfias önképére nézve. A hagyományosan a férfias erények érvényesítéséhez köthető csatatér tehát már nem biztosítja számukra az elvárásoknak való megfelelés és a férfias önkép megerősítésének lehetőségét. Azáltal pedig, hogy Conrad írásában felhívja a figyelmet a háború és a harctér eszményeitől való eltérésre, rámutat arra, hogy a modern világban egyre inkább elfogynak a tradicionális férfiszerepek, ami az egyének magánéleti és közéleti kríziseihez, illetve identitásválságukhoz vezet.

11

Uo., 264. 40

Major Ágnes KONCENTRÁLT CSÁTH-VILÁG Csáth Géza és Fodor Tamás Zách Klárája Ha a Zách Klára nevet, illetve műcímet halljuk, elsőként – feltehetően – Arany János balladájára, esetleg a Képes krónika történetére asszociálunk, de az szinte biztos, hogy kevesen gondolunk Csáth Gézára. Pedig a századelő novellista hármas-művészének 1915-ben befejezett, kéziratban maradt, s a hatvanas években előkerült színpadi műve 1 az ismert Zách Klára-történetet meséli el melodráma formájában. Majd Csáth Zách Klára-adaptációját 1996-ban Fodor Tamás értelmezi újra, 2 méghozzá oly módon, hogy nemcsak adaptálja a Csáth-szöveget, hanem számos, a csáthi szövegvilágra jellemző idézetet illeszt be tragikomédiájába. 3 Dolgozatomban röviden szólok a történelmi narratíváról és annak 19. századi feldolgozásairól, illetve a csáthi hiper-, illetve hipotextust, 4 valamint Fodor jelöletlen és legtöbbször transzformált Csáth-idézeteket magába sűrítő tragikomédiáját vizsgálom meg. A történelmi narratíva és 19. századi feldolgozásai A Zách Klára-történet alapjául szolgáló, a Károly Róbert ellen 1330-ban Zách Felicián által elkövetett merényletről a Képes krónikában olvashatunk. Eszerint Zách Felicián, aki korábban Csák Máté, majd a király híve lett, egy nap kardot rántva rátámad Károly Róbertre, feleségére, Erzsébetre, valamint két fiukra, Lajosra és Endrére Visegrádon, a királyi udvarban. A merénylet kudarcba fullad, azonban a támadó a király kezét könynyebben, míg a királynéét súlyosan megsebesíti: négy ujját levágja. Miután Feliciánt lefogják és halálra kaszabolják az udvari vitézek, a király elrendeli, hogy levágott fejét és testrészeit elrettentésként küldjék az ország különböző pontjaira, illetve gyermekeit és nemzetségének összes tagját különös kegyetlenséggel végezzék ki. Az udvarban 1 CSÁTH Géza, Zách Klára = UŐ, Az életet nem lehet becsapni: Összegyűjtött színpadi művek, szerk. és s. a. r. SZAJBÉLY Mihály, Bp., Magvető, 1996, 137–162. 2 FODOR Tamás, Zách Klára: Tragikomédia nemzeti nagylétünkből = CSÁTH, Az életet…, i. m., 271–298. 3 A műfaji különbségből adódóan más természetű, lényegileg azonban hasonló eljárás figyelhető meg Szász János Witman fiúk című filmjében, ahol a rendező nem csupán Csáth Anyagyilkosságát adaptálja, hanem a filmbe illesztett allúziókkal (helyszínekkel, szereplőkkel, stb.) kísérli meg a csáthi szövegvilág komplex bemutatását és rekonstruálását. 4 Dolgozatomban az adaptációs eljárás során létrejövő, az alapmű és az adaptáció közötti kapcsolatot hipertextuális viszonyként értelmezem, illetve Gérard Genette szövegköziségre vonatkozó terminológiáját alkalmazom. Részletesen ld. Gérard GENETTE, Transztextualitás, ford. BURJÁN Mónika, Hel, 1996/1–2, 82– 90.

41

lévő kisebbik leánya, a „gyönyörű szűz” Klára orrát és ajkát elmetélik, nyolc ujját levágják, valamint több városban lóhoz kötve hurcolják végig, miközben azt kell kiáltoznia: „[í]gy lakoljon, aki hűtlen a királyhoz!” Felicián nagyobbik, Sebe nevű lányát lefejezik, fiait pedig egy szigetre száműzik. A Képes krónika alapján csupán ennyit tudunk meg Kláráról, s az sem derül ki, mi indokolja Felicián támadását. A hazai történetírás ugyan nem említi, viszont egy olasz krónikás visszaemlékezéseiben arról ír, hogy a királyné öccse, Kázmér herceg – a királyné közbenjárásával – elcsábítja Klárát, apja pedig ezt akarja megbosszulni. Az utókor ebben a lehetséges indokban lát fantáziát: a 19. században számos műfaj számos alkotóját ihleti meg a Klára megbecstelenítését megtorló, a király ellen támadó apa története. A legismertebb ezek közül Arany János balladája, de Jókai Mór is feldolgozza a témát A magyar nemzet története regényes rajzokban című munkájában. A legtöbb mű színpadra íródott: Kisfaludy Károly, Felsőbüki Nagy Pál, Kuthy Lajos, Vahot Imre, Szigligeti Ede, Tóth Kálmán, Bajza Jenő és Abonyi Árpád is adaptálja a Záchok kiirtásának tragédiáját. A történet azonban nemcsak a (dráma)irodalom, hanem a képzőművészet kedvelt témájává válik: Orlai Petrich Soma, Madarász Viktor és Körösfői Kriesch Aladár olajfestményeken örökítik meg az események jeleneteit. Melodráma Csáth szemével – az ösztönök játéka „Belekezdtem Zách Klárába és három első jelenet már csaknem készen van” – írja naplójában Csáth 1910 márciusában. 5 A novellista – követve a 19. századi hagyományt – újra elmeséli a már ismert, véres történetet, azonban nem Zách Klára című melodrámájában teszi ezt meg először: a Délutáni álom kötetben megjelent, 1907-ben írt Régi levél 6 című novelláját dolgozza át színpadi művé. Többszörös adaptációról beszélhetünk tehát: Csáth novellájában adaptálja az udvari intrikáktól sem mentes Zách Kláratörténetet, melyet később színpadra alkalmaz. A novella – ahogyan azt címe is kijelöli – levél formájú, amelyben a meg nem nevezett levélíró számol be a megszólított „kedves bátyám uram”-nak a Visegrádon történt eseményekről. Már a novellában is hangsúlyosan, a kivégzések okaként jelenik meg a Kázmér és Klára közti veszélyes vonzalom. Talán idegennek hathat, hogy a pszichiáter-novellista egy történelmi narratívát választ alapul: a Csáth-oeuvre darabjain végigtekintve aligha találunk hasonló alkotást, 7 sőt adaptációt sem. A századforduló, a századelő klasszikus modernsége nem ritkán intertextuális kapcsolatban áll a romantika szövegeivel: jelen esetben a 19. században 5 Ifj. BRENNER József (CSÁTH Géza), Napló (1906–1910), szerk. BESZÉDES Valéria, Szabadka, Életjel, 2007 (Életjel könyvek, 122), 150. 6 CSÁTH Géza, Régi levél = UŐ, Mesék, amelyek rosszul végződnek, szerk. és s. a. r. SZAJBÉLY Mihály, Bp., Magvető, 2004, 155–158. 7 Ez alól egyedül a Schmith mézeskalácsos képezhet kivételt.

42

kedvelt történet számos elemet tartalmaz, amely felkelthette Csáth érdeklődését: ilyen elem például a bűn és a bűnhődés kérdése, a bimbózó szexuális vágyaik elfojtásával küzdő, de erre mégsem képes szereplők vívódása, a szexuális kiteljesedést követő szégyenérzet és lelkiismeret-furdalás, a hirtelen, ösztönszerű gyilkos indulat, valamint a véres és kegyetlen kivégzés is. Csáth a narratívát saját jellemző írásjegyeivel egészíti ki és ruházza fel, ha úgy tetszik, saját képére igazítja: a szüzsé alapjait megtartva jellegzetes csáthi történetté formálja át azt. A következőkben azt igyekszem bemutatni, hogyan lesz Csáth Zách Klárája valóban „Csáthé”: melyek azok a már Csáth által beillesztett elemek, amelyekkel kiegészíti az alaptörténetet. Műfaját tekintve Csáth – kivételes zeneszerzői képességeit kihasználandó – melodrámát ír, a 19. századi feldolgozásokkal ellentétben ő a zenében látja meg a történet hiteles bemutatásának lehetőségét. Erről árulkodik egyik szerzői utasítása is: „[t]űrhetetlen feszült hangulat. Az eltávozott herceg érzései mintegy ottmaradnak a színpadon – a zenekarban – és elalélt csömört, fejét vesztett kétségbeesést terjesztenek.” 8 A melodráma keretes szerkezetű alkotás, ami abszolút csáthi jellemzőként értékelhető: novellisztikájának darabjain végigtekintve a keretes szerkezetű művek elszaporodásának tendenciája figyelhető meg az 1912-es évektől kezdve. 9 A darab első megszólaló szereplője a Mária nevű udvarhölgy, aki – a szerzői instrukció szerint – hívón kiáltja Klára nevét, melyet a darab zárásában már Kázmér, a tragédia okozója suttog el, ezzel keretbe foglalva a történteket. Csáth több új szereplőt is beilleszt a történetbe, közülük szempontunkból a leglényegesebb alighanem Kornelius, az udvari orvos, aki a folyton betegeskedő Kázmért gyógyfürdővel, főzetekkel, valamint gyomorerősítő cseppekkel igyekszik meggyógyítani. Csáth munkáiban számtalanszor jelenik meg az orvosi nézőpont: gyakorló pszichiáterként, illetve fürdőorvosként gyakran alkalmazza műveiben az orvos-tematikát, valamint több novellájában is megjelenik az orvos– beteg-párbeszéd. 10 A különböző nézőpontok szembeállítása szintén tipikus csáthi vonás: a színpadi párbeszédekben Csáth élesen ütközteti a keresztény vallás tanításait a testi vágyak elsőségét hirdető, életigenlő és élvezetközpontú felfogással szemben. Az Ovidius Ars amandiját olvasó Kázmért az uralkodó gyermekeinek nevelője, Gyulafy figyelmezteti a könyv erkölcstelen tartalmára. A gyónás-jelenetben pedig testet ölt a freudi lélektanból ismert felettes én és ösztön-én: Klára titkos szexuális fantáziáiról és buja álmairól vall Franciscus atyának, aki néhány imádság ellenében feloldozza bűnei alól a lányt.

CSÁTH, Zách Klára, i. m., 157. A melodráma zenéje végül nem készült el, emiatt be sem mutatták a darabot, csupán a kézirat maradt fenn. 9 A keretes elbeszélések ráadásul kiemelt fontosságúak az életműben. Erről részletesen ld. SZAJBÉLY Mihály, Csáth Géza, Bp., Gondolat, 227. 10 Erre a jellemző csáthi jegyre építi Parti Nagy Lajos a Csáth orvosi naplóinak szöveghelyeit idéző, valamint az elbeszéléseinek jellemzőit felvonultató A fagyott kutya lába című novelláját. 8

43

Fodor Tamás Zách Klárája Fodor Tamás 1996-os munkájának alcíme (Tragikomédia nemzeti nagylétünkből) kijelöli azt az elbeszélői perspektívát, amelyből a cselekmény bemutatásra kerül. A „nemzeti nagylétünk” kifejezés Kisfaludy Károly Mohácsára 11 utal, s azzal erőteljesen ironizáló intertextuális kapcsolatba lép, melyet a történelmi pátoszt erősen megkérdőjelező műfaji megjelölés is megerősít. 12 Fodornál egy krónikás összegzése foglalja keretbe a történteket, megmarad tehát a Csáthra oly jellemző keretes szerkezet, ám a szenvtelen, objektív, értékítéletet nem megjegyző és a történteket nem kommentáló csáthi narrátor szerepét betöltő krónikás megjelenése meg inkább fokozza a Csáth-hatást. Fodor ezt nem csupán a szerkezet szempontjából erősíti meg: a legismertebb Csáth-novellák egyes szöveghelyeit jelöletlenül, legtöbbször transzformálva illeszti be a drámaszövegbe. Megfigyelhető, hogy ezeket a szöveghelyeket esetenként nem ugyanolyan, sőt nem is hasonló kontextusban helyezi el – a szövegeknek a hipotextusban betöltött szerepét ismerve azonban belátható, hogy az idézett textusok az adaptációban (is) tökéletesen működőképesek. Fodor ismert és kevésbé ismert Csáth-novellákat idéz meg, így például A béka, az Anyagyilkosság, a Fekete csönd, a Rozi, a Tavaszi ouverture szöveghelyeit ismerhetjük fel a tragikomédia szövegében. Jelen esetben arra nincs mód, hogy minden szövegszerű egyezést számba vegyünk, így most csupán kettőt emelnék ki. Csáth Zách Klárájában a folyton betegeskedő és szenvelgő Kázmér Korneliussal társalogva fejti ki, hogy az orvos hiába veszi le róla a rontásokat és rossz erőket, azok rövid idő múltán úgyis visszatérnek: A levegőben laknak, lények, amelyek az emberekhez hasonlítanak. Ha a déli szél fúj, érezni, mint úszik a testük itt, mindenhol. Ők a rosszak… 13 Az Anyagyilkosságból vett sorok ezek, a szöveghelyen a gimnazista Witman fivérek épp a levegőben lakó, nagy és puha testű nőalakokról ábrándoznak, akik – a történet lélektani megközelítését szem előtt tartva – azonosíthatók az elhízott anyjukkal, 14 aki a cselekmény végkimenetele szempontjából a fiúk szemében szintén rosszá válik, hiszen csupán akadálya lesz annak, hogy megszerezzék Irént, a prostituált lányt:

11 „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek / Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!” KISFALUDY Károly, Mohács = UŐ Válogatott művei, vál., szöveggond., utószó és jegyz. CSETRI Lajos, Bp., Szépirodalmi, 1980, 480. 12 GEROLD László, Zavarba ejtő megoldások: Csáth Géza – Fodor Tamás – Hernyák György: Zách Klára, Criticai Lapok Online, http://www.criticailapok.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=34418 (2015. 04. 01). 13 FODOR, i. m., 280. 14 Tipikus pszichoanalitikus történet lévén ezen a ponton lép működésbe a fiúk Ödipusz-komplexusa.

44

A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak, amelyek az emberekhez hasonlítanak, s ha enyhe szél fúj, érezni, mint úszik a testük a levegőben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket és kiterjesztették a karjaikat. 15 A másik példa a Fekete csöndet idéző szöveghely. Mihály és Rozi, az udvari szolgák a konyhai jelenetben nem tudnak ellenállni egymásnak, így Fodor értelmezésében a novellabeli szöveghely Mihály erotikus töltetű monológjává válik: Fölgyújtom az apád házát, ne félj, amikor az a rongy leánya benn alszik a szobájában, hófehér párnák között. A melle lassan emelkedik fel-le. Aztán belekap az ágyába a tűz. Az én tüzem. Tüzes ágyban ébred föl. És a fehér lábát sötétbarnára csókolja a piros tűz. És kopasz lesz a feje is, mert a haja elég. Kopasz! Hallod, kopasz? Az ispán gyönyörű barna lánya csúf lesz: kopasz. 16 Az eredeti szöveghelyen ezek a mondatok a feltehetően skizofrén képzelgéseitől szenvedő őrült gyilkos mondatai: Fölgyújtottam az ispán házát, mert a lánya benn alszik a szobában, hófehér ágyban. A melle lassan emelkedik fel-le. Azután belekap az ágyába a tűz. Az én tüzem. Tüzes ágyban ébred föl. És a fehér lábát sötétbarnára csókolja a piros tűz. És kopasz lesz a feje is, mert a haja elég. Kopasz! Hallod, kopasz! Az ispán gyönyörű szőke lánya kopasz lesz. 17 Érdemes megjegyezni, hogy mindkét novellának, tehát az Anyagyilkosságnak és a Fekete csöndnek is született már feldolgozása, ráadásul különböző műfajokban. A Fekete csöndet Lakatos István adaptálta képregény formájában, az Anyagyilkosságot pedig Szász János Witman fiúk című filmjében, és mindkét alkotásban szerepelnek a korábban idézett sorok, tehát ez is jól mutatja azt, hogy egyértelműen felismerhető, az adott műre, illetve ezzel párhuzamosan a szerző alkotói attitűdjére jellemző szöveghelyekről van szó. Fodor tehát – azt gondolom – jól érzékelte azt, hogy a csáthi szövegek sajátosságait felidéző textusok beemelésével alkothatja meg Csáth-szöveguniverzum lényegét. Összességében azt állapíthatjuk meg, hogy Csáth a 20. század elején egy első benyomásra talán idegennek ható történetet vesz alapul Régi levél című novellájának, illetve Zách Klára című melodrámájának megírásakor, ugyanakkor egy olyan történelmi CSÁTH Géza, Anyagyilkosság = UŐ, Mesék…, i. m., 144. FODOR, i. m., 289. 17 CSÁTH Géza, Fekete csönd = UŐ, Mesék…, i. m., 12. 15 16

45

alapokon nyugvó narratívát választ, mely lényegileg tipikus csáthi elemeket tartalmaz. Véres jelenetekkel tarkított, a szexualitás és a bűn kérdéskörét is taglaló történetet, melyet a saját alkotási módszerére markánsan jellemző elemekkel kiegészítve dolgoz át. Fodor pedig ezt még tovább fokozza, de nemcsak a drámaszövegébe illesztett jelöletlen Csáth-idézetekkel, hanem a csáthi hatást erősítő megoldásokkal is. Ezzel az eljárásával pedig tragikomédiája egy megkonstruált és imitált szövegvalóságként, a Csáth-művek tartalmi és formai jellegzetességeit magába sűrítő alkotásként értékelhető.

46

Schäffer Anett FEMINISTÁK ÉS HÁZIASSZONYOK AZ ISKOLAPADOKBAN A feminizmus és a háziasszonyszerep összeütközése Muriel Spark Jean Brodie kisasszony fénykora című regényében és Mike Newell Mona Lisa mosolya című filmjében Muriel Spark 1961-ben megjelent Jean Brodie kisasszony fénykora című regénye, mely nagyrészt az 1930-as és ’40-es évek Skóciájában játszódik egy magániskolában, véleményem szerint sok hasonlóságot mutat a 2003-as Mike Newell által rendezett Mona Lisa mosolya című filmmel, mely az 1950-es évek Amerikájának felső-középosztálybeli világát mutatja be a Wellesley Főiskolára fókuszálva. Mind a regényben, mind a filmben egy-egy erős tanárnő jelenik meg, akik a feminizmus eszméit képviselik, és ezeket a gondolatokat próbálják – több-kevesebb sikerrel – átadni diákjaiknak, ezzel szemben állnak az iskolák és a társadalom által képviselt értékek. Úgy vélem, az iskolák, a tanárnők és a diáklányok számára is problémát okoz a háziasszony és a dolgozó nő szerepének összehangolása, illetve az ezek közötti választás is. Tanulmányomban azt vizsgálom, hogy a háziasszony és a feminista szereptudat, illetve ezek összeütközése hogyan jelenik meg a két műben, mennyire tükrözi ez a 20. század első felében a nőkkel kapcsolatos gondolkodásmódban végbemenő változásokat. A 2003-as Mona Lisa mosolya című filmet többször hasonlították a The Prime of Miss Jean Brodie-hoz, ám ezek az összehasonlítások nem mentek tovább annál, hogy megemlítették, ugyanazt a hagyományt követi a két mű, 1 hasonló karaktereket jelenítve meg (liberális gondolkodású tanár, okos diákok klikkje). 2 A két mű középpontjában nők állnak: tanárnők és diáklányok. Minden esemény nőkkel történik és női perspektívából mutatkozik meg. Már a női neveket tartalmazó címek is utalnak arra, hogy a női lét kérdései mentén épülnek fel a művek. A Jean Brodie kisasszony fénykora cím a tanárnő által használt „prime” (fénykor) kifejezést helyezi a középpontba, és jelzi Brodie hajadon mivoltát, amely a regényben kiemelt szerepet kap. A Mona Lisa mosolya cím nem csupán Miss Watsonra utalhat – akire Dunbar aggatja a Mona Lisa becenevet – hanem a filmben több síkon is megjelenő Mona Lisa festményre is, illetve a festményen meg-

1 David MANNING, Inspiration Sorely Lacking in Teacher Flick, Nelson Mail, 15 March 2004. Manning szerint továbbá a Goodbye Mr Chips, Mr Holland’s Opus és a Holt költők társasága tartozik ebbe a hagyományba, ez utóbbi filmhez többször is hasonlították a Mona Lisa mosolyát. Tanulmányomban azért a Jean Brodie kisasszony fénykora regényt és a Mona Lisa mosolya filmet állítom egymás mellé, mert kifejezetten az eltérő műfajú női iskolákban, női főszereplőkkel játszódó művekben a feminizmus megjelenését vizsgálom. 2 Sean MACAULAY, The Perfect Stanger, The Times, http://www.thetimes.co.uk/tto/arts/article2411376.ece (2014. 09. 29).

47

jelenő mosolytípusra. Mindkét mű azt a kérdést járja körül, hogy egy női tanár milyen módon képes befolyásolni azt, hogy diákjai milyen női szerepet fognak beteljesíteni. A Mona Lisa kép a film szimbólumának tekinthető, hiszen amikor Betty a képet nézegeti, míg anyja a háziasszonyhoz „méltó” viselkedésről beszél, így válaszol: „[h]add mondjak neked valamit, nem minden az, aminek látszik.” Épp ahogyan a film által bemutatott világban sem tökéletesek a hibátlannak látszó házasságok és a makulátlan ruhákban pompázó háziasszonyok, a tudomány szentélyének tűnő iskola valójában háziasszonyokat nevel, sosem tudhatjuk meg, hogy a titokzatos Mona Lisa látszólagos mosolya milyen érzéseket takar. A festmény Spark regényében is megjelenik, mégpedig követendő mintaként. 3 A Mona Lisa mindkét műben a nők számára a nehézségek titkolásának, a nyugalom álcájának jelképe, és azt a szakadékot képviseli, mely a valós női lét és a társadalmi elvárások között fekszik. A regény és a film egyfajta példabeszédnek tekinthető a hagyomány által megszabott nemi szerep elleni lázadásról. Mindkét mű az iskolaregény, illetve a női fejlődésregény hagyományához kapcsolódik, iskolában játszódó események adják a művek keretét, és a női szereplők személyiségének fejlődése áll a művek középpontjában. 4 Az alkotásokban párhuzamosan több női szereplő fejlődését követhetjük végig, bár különböző mértékben, míg a regényben Sandy fejlődési folyamata a leghangsúlyosabb, addig a filmben Betty-é, illetve Miss Watsoné. Miss Watson egyértelműen fejlődik, változik a film során, Miss Brodie esetében azonban bár láthatunk változást, ez sokkal inkább egyre erőteljesebb manipulációs törekvéseiben valósul meg, semmint valós személyiségfejlődésben. A tanárszereplők példát adnak a diákjaiknak a korban jelenlévő női szerepekről. Miss Brodie és Miss Watson két nagyon erős személyiség, akik befolyással vannak diákjaik gondolkodására, döntéseire és jövőjükre is. Miss Brodie és Miss Watson is irányítani próbálják diákjai életét, hogy ezáltal az általuk helyesnek tartott irányba tereljék őket. Ám míg Miss Brodie egyértelműen manipulálja a Brodie-csoport tagjait, Miss Watson inkább csak motiválja diákjait. A regény narrátora Miss Brodie-t a háború után maradó vénlányok típusába sorolja, 5 akik az újfajta eszmék iránti érdeklődéssel próbálják kitölteni az életüket, bár megjegyzi, hogy belülről még hozzájuk képest is különös volt. Katherine Watson jegyesét – hasonlóan a Miss Brodie által jegyeseként bemutatott a valóság és a kitaláció határán mozgó Hugh Carruthers-hez – a háború miatt veszíti el. Ez a hasonlóság jelzi, hogy a Muriel SPARK, The Prime of Miss Jean Brodie, London, Penguin, 2000, 22. Ellis definícióját követem, aki a női fejlődésregényt női szereplő fejlődése köré épülő regényként definiálja, amiben a szereplő saját autonómiájának eléréséért küzd, tekintet nélkül az író, vagy itt a film esetében rendező nemére. Ellis nem tesz különbséget a fejlődés („growing up”) és a visszafejlődés („growing down”) között, mivel úgy véli, hogy paradox módon épp a visszafejlődés ad lehetőséget a fejlődésre ezekben a művekben, továbbá elveti a tradicionális férfi és női fejlődésregényt közt tett nagyobb különbségeket is. Lorna ELLIS, Appearing to Diminish: Female Development and the British Bildungsroman, 1750–1850, London, Associated University Presses, 1999, 15–19. 5 SPARK, i. m., 42–43. 3 4

48

két nő ugyanahhoz a nőtípushoz tartozik, hiszen a háborúk nélkül valószínűleg mindketten megházasodtak volna, és épp annak a tradíciók által meghatározott női szerepnek a megtestesítői lennének, amely ellen lázadnak: a családanyáé. 6 Ezzel kapcsolatban már a művek elején feltűnik, hogy a tanárnők szerelmi élete fontos szerepet kap a művek folyamán, hiszen nem csupán tanárként, de nőként is példaként állnak a tanítványaik előtt, nem válik szét élesen a magánéleti és a professzionális szféra, hiszen szerelmi partnereiket is kollégáik közül választják. Hodgkins szerint „a vénlányság tradicionálisan hiányt és frusztrációt jelez, ám azt a szabadságot is jelentheti, hogy valaki meghatározhatja önmagát”, 7 Brodie kisasszony vénlányságát pedig kifejezetten a virágkora fontos összetevőjének tartja. Mindkét műre nagy hatást gyakoroltak a világháborúk, amelyek alapjaikban változtatták meg az emberek gondolkodását, ám ezekben a művekben, melyek a viszonylagosan békésebb időszakokat mutatják be, úgy tűnik, a nőiségről vallott elképzelések egyre inkább közelítenek a tradicionális női szerepekhez, mint „Rosie the Riveter”, a tradicionális férfimunkát elvégezni képes nő képéhez. A Wellesley-lányok tanulhatnak, ám tudásuk használatát nem ajánlja az iskola, a szabadabb női szexualitást pártoló gondolatokat pedig mindkét iskolában támadják. Katherine a filmben egy a bohém nyugati partról származó liberális proto-feministaként jelenik meg, aki a McCarthy-kor keleti parti magániskolájában felforgatónak minősült, 8 hasonlóan Miss Brodie-hoz, aki csak az adott közegben, a Marcia Blaine magániskolában tanárként minősül különösnek, nem a kor Edinburgh-jében. A legnagyobb probléma a két tanárnővel nem az, hogy feminista nézeteket vallanak, hanem az, hogy tanárként nem a társadalmi normáknak, azon belül is a felső-középosztálybeli normáknak megfelelő mintát közvetítik a diákjaik felé. A filmben emellett a fő konfliktust a konzervatív keleti parti és a liberálisabb nyugati parti eszmék összeütközése jelentheti. Halberstam könyve alapján az ’50-es évek és a ’30-as évek kultúrája, nemi normái közötti különbség főként a világháborúk hozadéka. Az ’50-es évek a szuburbanizáció időszaka volt Amerikában, a családok a kertvárosokba költöztek a városközpontokból, a nők fizikailag is elhatárolódtak a munka világától, a férfiak világától. Míg az Egyesült Királyságban a 20. században egészen az ’50-es évekig folyamatosan újabb és újabb szabadságjogokat nyertek el a nők, Amerikában még a ’30-as években is a legtöbb államban tiltott volt a házas nők munkába állása. A gazdasági válság, majd a második világháború alatt azonban a nők kénytelenek voltak munkába állni, ám a háború után hamar el is vesztették állásukat. A háború utáni évek jóléte lehetővé tette, hogy sok család éljen középosztálybeli színvonalon, és a fogyasztói társadalom is vásárlóként, 6 Carruthers is megemlíti, hogy Miss Brodie, ha nem veszti el jegyesét a háborúban, valószínűleg feleség és háziasszony lett volna, nem pedig tanárnő. Gerard CARRUTHERS, „Fully to Savour Her Position”: Muriel Spark and Scottish Identity, Modern Fiction Studies, 2008/3, 498. 7 Hope Howell HODGKINS, Stylish Spinsters: Spark, Pym, and the Post-War Comedy of the Object, Modern Fiction Studies, 2008/3, 535, saját fordítás. 8 MANNING, i. m.

49

nem pedig termelőként tekintett a nőkre. Habár a törvények már lehetővé tették, hogy házas nők is dolgozzanak, ám a kulturális attitűd nem. A nőiesség háború utáni definíciójába nem fért bele, hogy egy nő dolgozzon, a magazinok, reklámok, populáris könyvek pedig támadták a női karrierizmust. 9 Épp ezek a reklámok jelennek meg a Mona Lisa mosolya című filmben is, 10 mint a kor nőideálját népszerűsítő termékek. Miss Watson azt kérdőjelezi meg, hogyan lehetséges, hogy bár a nők tanulhatnak, dolgozhatnak, ám mégis a tanult és tehetséges diáklányok nem karrierre vágynak, hanem a reklámok által is népszerűsített háziaszszonyéletre. Betty Warren cikkében, amelyet a házas Wellesley diákokról és Miss Watsonról ír, arra az elgondolásra utal, mely szerint a háború utáni világban a nőknek „kötelességük”, hogy „újra elfoglalják” helyüket az otthonokban. Betty azzal vádolja Miss Watsont, hogy az „háborút hirdetett a házasság intézménye ellen”. Miss Watsont az egyik hirdetésben megjelenő önellentmondás – „haskötő, hogy szabadok legyünk” – sarkallja arra, hogy feltegye a költői kérdést: „mit jelent ez?”, mely a Wellesley diáklányok életének önellentmondásaira utalhat: mit jelent az, hogy tanulnak, de a tudást sohasem használják igazán fel? Miért tanulnak, ha nem szeretnének dolgozni? Miss Watson a film során ugyanazt a hibát követi el, mint Miss Brodie a regény során: nem számol azzal, hogy diákjainak van szabad akarata, és nem csupán a különböző akár a tanárnőtől, akár az iskolától, akár a kultúrából érkező impulzusok alapján döntenek. Ezért lehetséges, hogy Miss Watsonban fel sem merül, hogy esetleg a diákjai nem szeretnének továbbtanulni, ahogyan Miss Brodie-ban sem vetődik fel, hogy a Brodiecsoport tagjai közül bárki is cserkész akarna lenni, vagy hogy Sandy vonzódik Mr Lloydhoz. Mindkét tanárnő hasonlóan motiválja és manipulálja diákjait nyíltan felvállalt nézeteikkel vagy csak utalások által, ahogyan az általuk kritizált iskolaigazgatóság vagy a társadalom. A Joseph Adelson által felállított tanártipológia alapján Miss Brodie a sámán szerepkört veszi fel, „narcisztikus személy, az energia, az elkötelezettség jellemzi”, míg Miss Watson inkább misztikus gyógyító, aki „a diákokat saját személyiségük megváltoztatására próbálja ösztökélni”. 11 Mindkét tanárnő befolyásolja diákjait, ám míg Miss Watson feminista eszméi, nonkonvencionalista gondolkodásmódja és modern művészet iránti rajongása üdvözítőnek tűnhetnek, addig Miss Brodie-t semmiképpen sem teszi megfelelő példaképpé, hogy fasiszta eszméket népszerűsít diákjai körében. Egyértelműnek tűnhet tehát, hogy Miss Brodie-nak politikai eszméi miatt távoznia kell az iskolából – és épp az általa kiválogatott diákok egyik tagja árulja el. Ám azáltal, hogy Brodie kisasszony a regényben a feminizmus és fasizmus egyébként egyáltalán nem David HALBERSTAM, The Fifties, London, Random House, 1994. A film lezárása után megjelenő képsorok is ilyen reklámokat mutatnak be, melyek az ötvenes évek Amerikájának média által megjelenített nőképét reprezentálják a cselekményvilágon kívüli, nem diegetikus elemként, mintegy visszautalva Miss Watson órájára. További célja ennek a lezárásnak az lehet, hogy így a film által felvetett kérdések tovább dolgoznak a nézőkben, a film üzenetét mintegy megerősítik ezek a képsorok. 11 HORVÁTH FUTÓ Hargita, Tanártípusok, tanári szerepmodellek, Hungarológiai Közlemények, 2011/4, 81. 9

10

50

összetartozó – sőt, ha arra gondolunk, hogy „Hitler a női emancipációt a frusztráció és a kórosan működő nemi mirigyek okozta megvonási tünetekből származtatta”, 12 össze sem férhető – ideáit egyesíti, és az, hogy az igazgatóság épp feminizmusa és nonkonformista oktatási módszerei miatt próbálta hosszú éveken keresztül eltávolítani az iskolából, azt mutatja, hogy mind feminizmus, mind a fasizmus elítélendő eszméknek számítottak a regény felső-középosztálybeli Edinburgh-jében. Miss Brodie és Miss Watson diákjai nem azt tanulták meg, hogyan tagozódjanak be a társadalomba, ehelyett egy mintát kaptak arról, hogy milyen más női szerep létezhet. Maga a tény, hogy Miss Brodie a politika iránt érdeklődött (még ha elítélendő módon épp a fasizmus iránt is), azt mutatja, hogy nem elégedett meg a nők helyzetét meghatározó normákkal, a tradicionális férfi területek érdekelték. Ugyan Miss Mackay plakátja a „Safety First” („A biztonság az első”) jelmondattal Stanley Baldwin választási plakátja, 13 ám őt soha nem halljuk politizálni, ráadásul egy volt miniszterelnök támogatása jóval elfogadhatóbbnak minősülhetett. A regény és a film egyértelmű feminizmusa mellett sem ad példát olyan nőről, aki a boldog házassága mellett sikeres karriert futott volna be, hiszen a fontos szerepet játszó tanárnők is egyedülállók. Egyetlen kivétel a regény kémiatanára, Miss Lockhart, akit Mr Lowther vesz feleségül. A tanári kar nagy része mindkét műben nőkből áll, és már az a tény, hogy nőként dolgoznak, azt üzeni, hogy nem tipikus háziasszonyok, hanem dolgozó, ráadásul a film esetében főiskolai tudománnyal – amely tradicionálisan maszkulinnak tartott terület – foglalkozó nők. Hiába pártolja a Wellesley Főiskola a háziasszony életmódot, a tanárai nem ezt a mintát képviselik. A diáklányok számára saját szüleik és/vagy a reklámok, a kor kulturális termékei által közvetített nőkép lesz a minta, nem pedig a tanáraik válnak példaképpé, 14 csupán Miss Watson kerül majd idol-szerepbe. A házasság és a háziasszonyszerep vállalása mindkét műben a konzervativizmus, a hagyománytisztelet és a sikeres élet elvesztésének szimbólumává válik a tanárnők és a regényben a diáklányok szemében. Miss Lockhart esete is ezt mutatja, hiszen míg házassága előtt a lányok bálványa volt, házassága után alig jelenik meg a regényben. A két véglet, a sikeres, virágkornak örvendő, egyedülálló nő képe nem találkozik a tudását és tehetségét elvesztegető háziasszonnyal, közöttük nem lehetséges a konszenzus a művek során, hiába bizonygatja ezt Miss Watson Joannek. Joan a házasságot választja, helyét az elvált Betty foglalja el – aki korábban a háziasszonyszerepre születettnek tartotta magát –, ő teljesíti be a Miss Watson által tanítottakat. Az egyetlen olyan szereplő a regényben, aki bizonyos ideig képes ezeket a szerepeket összeegyeztetni, Rosalind MILES, Az idő leányai: A nők világtörténelme, ford. JUHÁSZ Borbála, Bp., Balassi, 2000, 306. SPARK, i. m., 10. 14 Ezt mutatja, hogy mikor Connie-t Nancy Abbey fiatalkori önmagához hasonlítja a filmben, a lány ennek egyáltalán nem örül, hiszen ő nem a tanárnője útját akarja követni, nem akar egyedülálló tanárnő lenni. Ez valószínűleg épp azért Connie esetében jelenik meg a legerősebben, mert Connie tűnik a fiúk körében a legkevésbé népszerűnek a megismert diáklányok között, ő a legkevésbé magabiztos a női szerepkörben. 12 13

51

Monica lesz, ám végül ő is elválik a férjétől. Brodie kisasszony, úgy tűnik, a két szerepet nem is tartja összeegyeztethetőnek, azt üzeni diákjai számára, hogy a házas embereknek nincsen virágkoruk, ezt mutatja Sandy és Jenny beszélgetése is, 15 ezzel pedig az egyedülálló, dolgozó nő szerepe jelenik meg kívánatosként diákjai számára. Az ellentét a két tanárnő és az iskolák igazgatósága között véleményem szerint azzal magyarázható, hogy a tanárnők az iskolaigazgatóságokéval ellentétes rejtett tantervet 16 valósítanak meg. A rejtett tanterv mind Miss Brodie, mind Miss Watson esetében a feminista nézetek átadása, egy olyan női életforma megmutatása, melyet kevésbé kötnek meg a társadalmi elvárások. Miss Watson még a film elején megpróbál alkalmazkodni az iskola által támasztott elvárásokhoz, ez a többi tanárához hasonlatos öltözködésében és a tanterv követésében valósul meg. Ám mikor első óráján diákjai ellehetetlenítették a tanterv követését és a fiatal tanárnőt azáltal, hogy a tananyagot előre megtanulták, így értelmetlenné téve az órákat, Miss Watson óráit a művészet mibenlétéről szóló filozófiai kérdéseknek, a modern művészetnek és főképp a diákok kritikai érzékének, véleménynyilvánításának fejlesztésének szenteli. Az óráival párhuzamosan az öltözködésében is egyre több modernebb, esetenként népiesebb ruhadarabot kezd viselni. Az ’50-es évek tökéletes háziasszonyképébe nem fértek volna bele az általa hordott farmernadrágok, eltávolodik a katedrától, és a diákok közé ül a lépcsőre, ahogyan elhagyja az iskola szabályrendszerét. Miss Brodie is megpróbál látszólag az iskola elvárásainak megfelelni: a diákjait arra kéri, hogy tartsák a kezükben a tankönyvet, ám óráin inkább saját élményeire és az általa kiemelkedőnek tartott nőkre, művészeti alkotásokra helyezi a hangsúlyt a tananyag helyett. Ezek a tanárnők saját személyiségükkel, saját elveikkel tanítanak. Diákjaikra nagy hatást gyakorolnak ezek a pedagógusok, és sokszor úgy tűnik, hogy azok követik, illetve követni fogják tanáraik tanításait. A regényben szinte az elejétől fogva jelen van a kíváncsiság a szexualitás, szerelem iránt, melyet Sandy és Jenny a Miss Brodie-ról szóló képzeletbeli történetekben tud kiélni, mintegy azonosulva Miss Brodie-val. Miss Brodie és a Brodie-csoport az egyéni különbségek, és a diákok más-más „hírneve” ellenére Mr Lloyd festményein mind Miss Brodie-hoz hasonlóan, mintegy az ő alteregóiként tűnnek fel. 17 Ahogyan Sandy Miss Brodie „helyett” lesz Mr Lloyd szeretője, mintegy tanárnője vágyait éli ki, ám ezzel a tettével egyszerre lázad is Miss Brodie ellen, hiszen az nem őt, hanem Rose-t szemelte ki a „feladatra”. SPARK, i. m., 16. A rejtett tanterv azt jelenti, hogy „mit tanul(hat)nak a gyerekek az iskolában átélt tapasztalatokból a tantárgyak anyagán kívül. Az ilyen módon megtanult »tananyag« kedvező esetben erősíti az iskola célzott, szándékolt törekvéseit, de az is előfordulhat, hogy nagyon is hatékonyan ellene dolgozik e törekvéseknek.” SZABÓ László Tamás, A „rejtett tanterv”, Bp., Magvető, 1988, 6. 17 Azt, hogy Joyce Emily a spanyol polgárháborúban Franco oldalán kíván harcolni Miss Brodie nézeteinek megfelelően, egyfelől tekinthetjük úgy, mint a tanárnő manipulációját, ám úgy is, hogy Joyce Emily-t önmaga helyett küldi el harcolni, mintegy saját teste kiterjesztéseként, alteregójaként. SPARK, i. m., 124. 15 16

52

Miss Watson diákjai pedig tanárnőjükhöz hasonlóan kerékpárra pattannak, mely egy önállóbb és a tradicionális női normák szerint férfiasabb női szerepre, a feminista, öntudatos nő szerepének megélésére utalhat. Ám Miss Watson sem képes teljesen kiiktatni a társadalmi elvárások hatását, melynek szimbóluma, hogy egy férfi által vezetett autóval hagyja el a női mikrovilágot, a Wellesley Főiskolát. Bár Brodie kisasszony és Miss Watson elvetik a társadalmi elvárásokat, melyeket az iskola, a család és a film során a média kényszerít a diáklányokra, nehezen fogadják el, ha diákjaik nem az általuk megfelelőnek tartott női szerep, a dolgozó nő szerepének beteljesítését tűzik ki célul. Joan is felhívja erre a tanárnő figyelmét, mikor az házassága után felkeresi őt: „[á]ll a katedrán, és azt mondja, nézzünk a színfalak mögé, de maga nem teszi… Maga mondta, hogy azt tehetek, amit csak akarok, ez az, amit akarok”. Sandy árulása a regény csúcspontja és központi motívuma: az egész regény az áruláshoz vezető utat, illetve annak feldolgozását mutatja be, de az árulás mint kulcsmotívum a filmben is fontos szerepet játszik. Ott mindkét árulást Betty követi el: először elárulja a védőnőt, Miss Armstrongot – a még Miss Watsonnál is progresszívebb leszbikus védőnőt – a diákoknak adott fogamzásgátlók miatt, s így közvetve saját barátnőjét is, majd Miss Watsont. Mindkét esetben Betty nem a vele történt események miatt érzi az árulást helyesnek, hiszen Giselle kap fogamzásgátlót, és Joan egyetemi jelentkezését támogatja Miss Watson. Olyan indokra van szüksége az áruláshoz, mely szerinte az egész közösség számára ártalmas, ezáltal igazolva tettét. Miss Armstrongot azért árulja el, mert elutasítja a házasság előtti szexuális életet, Miss Watson-t pedig azért mert „háborút hirdetett a házasság intézménye ellen.” Úgy tűnik, Betty nem elégedett meg azzal, hogy ő a normáknak megfelelő életet él, az összes többi Wellesley-lány számára is azt írta volna elő, a normákat megkérdőjelező vagy áthágó személyek lejáratásával. Hodgkins szerint Spark regényében a rész az egész megfelelője, 18 ezt a nézetet továbbgondolva az egész regény értelmezhető többek között a skót társadalomban megjelenő fasizmus allegóriájaként. Ehhez hasonlóan a film is értelmezhető a nyugati partról a keleti partra, a felső-középosztálybeliek közé beszivárgó feminista gondolatok, az ötvenes évek felső-középosztálybeli társadalmának allegóriájaként. Úgy vélem, mind Betty, mind Sandy a tanáraik által képviselt női szerep ellen lépnek fel, hiszen Sandy az egyik legtradicionálisabb női szerepet, az apácaszerepet ölti magára árulása után, Betty pedig a háziasszonyszerepet tartja követendő példának, és csupán akkor lesz Miss Watson és általa vallott feminista eszmék követője, amikor számára is bebizonyosodik e szerep álságossága. Összességében tehát láthattuk, hogy mindkét műben fontos szerepet játszanak a feminista eszmék, és a legfontosabb kérdés, amelyet a film és a könyv körbejár, az, hogy ezek az eszmék hogyan jelennek meg a társadalomban, miképp viszonyulnak a háziasszonyszerephez, és milyen felforgató hatást gyakorol a feminista eszméket valló 18

HODGKINS, i. m., 534. 53

tanárnők megjelenése a felső-középosztálybeli diákokat oktató intézményekben. Úgy tűnik, hogy míg az iskolák a hagyományos női szerepet képviselik, és nehezen alkalmazkodnak a társadalmi változásokhoz, a rájuk legnagyobb hatást gyakorló tanárok már a feminizmus hívei. A diáklányoknak pedig az eltérő női szerepek közül kell választaniuk, mely választást csak még bonyolultabbá teszik tanáraik manipulációi és motivációi, melyekkel szemben állnak a társadalmi elvárások, melyek a reklámokban, a szüleik és az iskolavezetőségek szemléletében manifesztálódnak.

54

Hangácsi Zsuzsanna A (CSEH)SZLOVÁKIAI MAGYAR IRODALOM FUNKCIÓINAK VÁLTOZÁSAI Az irodalom funkciói, akár a történelmi határok, képlékenyek és változók a csehszlovákiai, később szlovákiai 1 magyar irodalomban. Az 1990-es évekig uralkodó nézet szerint a csehszlovákiai magyar irodalmárok az irodalomnak elsősorban nem esztétikai funkciót tulajdonítottak; az identitás erősítése, a nevelő szándék többletfeladatként jelenik meg. 2 A hetvenes évek végén azonban felmerült a kérdés, létezik-e egyáltalán csehszlovákiai magyar irodalom. A kérdésre azóta sem született egyértelmű válasz, csupán – esetenként egymásnak homlokegyenest ellentmondó – válaszok sokasága. „A szlovákiai magyar irodalom létezésének alapjai nincsenek tisztázva” 3 – írja Tőzsér Árpád 1979-ben. Domokos Mátyás 1995-ben elhangzott beszédében sem látja tisztázottnak, „de az erdélyié sem, a vajdaságié sem, a kárpátaljaié sem, s a többié – a nyugatié és a tengerentúlié – sem” 4 – teszi hozzá. Először Balla Kálmán tette fel azt a kérdést, hogy „Van-e költészetünk?”, méghozzá 1979-ben, a Hét nevű hetilap hasábjain 5 a Jelenlét 6 című antológia megjelenése kapcsán. A szerző szerint az ideális válasz az lenne, hogy nincs külön csehszlovákiai költészet, mert létének elismerése egyben „a nemzeti kultúra részekre bomlásának dogmája.” 7 Az antológia megjelenésében, annak szerkesztési elveiben, már a cím kiválasztásában mégis azt látja, hogy Fónod Zoltán és Zalabai Zsigmond, a kötet szerkesztői „Van költészetünk!” 8 felkiáltással ezt a szétforgácsolódottságot éltetik. Ennek okát Balla a kisebbségi messianizmus magatartásformájában jelöli meg. Ezt Balla már itt, 1979-ben idejétmúlt póznak látja, amelynek ugyan volt funkciója a „megzavarodott

A csehszlovákiai magyar irodalom kifejezés alatt az 1993. január 1. előtti időszakot értem, ha megállapításaim az ezt a dátumot követő időszakra vonatkoznak, az államhatárok változása miatt a szlovákiai irodalom terminust használom. 2 „S ne csodálkozzunk persze azon sem, hogy ez a hipertrófiásra duzzadt küldetéstudat (egyéb tényezőkkel összefonódva) nem engedte nálunk a jelentős irodalmi kezdeményeket, a nagy akarásokat az esztétikai megvalósulásig eljutni.” TŐZSÉR Árpád, Jelentések egy (létre)nyitott műhöz, ISz, 1991/5, 525. 3 TŐZSÉR Árpád, Hagyomány és nyitottság, Hét, 1979, 47. sz., 14. 4 DOMOKOS Mátyás, Mittel úr az esztergom-sturovói hídon, Új Forrás, 1996, 1. sz. 5 BALLA Kálmán, Van-e költészetünk?, Hét, 1979, 37. sz. 14–15. 6 Jelenlét: Válogatás a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar költészetből, vál. FÓNOD Zoltán, ZALABAI Zsigmond, bev. FÓNOD Zoltán, Pozsony, Madách, 1979. 7 BALLA, i. m., 14. 8 Jelenlét…, i. m., 5. 1

55

önbizalom és azonosságtudat gerjesztésében”, 9 de az írás közlésének idején már „a zsákutcás gondolkodás” a jellemzője. 10 Balla szerint tehát létezik csehszlovákiai magyar költészet, amennyiben önálló fogalom helyett inkább segédfogalomként tekintünk rá. 11 Bár elismeri, a segédfogalomként való használat is feltételezi, hogy a szlovákiai magyar költészetnek valamiféle sajátosságai vannak, amelyek csak rá jellemzőek, ezáltal elkülönítik a földrajzilag más helyen, szintén magyar nyelven írt irodalomtól. Ha ez így van, ezekre a különlegességekre rá kell mutatni, meg kell őket fogalmazni. A szerző említi Koncsol Lászlót, akinek feltételezését jóindulatú tévedésnek 12 nyilvánítja, hiszen az a kisebbségi messianizmus elvét élteti, tárgyi megalapozottsága miatt mégis érdemesnek tartja, hogy vitába szálljon vele. Koncsol azt írja, a szlovákiai magyar irodalom jellegzetessége, hogy hőseit menekülő, hátráló, védekező, passzív magatartás jellemzi. 13 Balla szerint ez a megállapítás többek között azért nem helytálló, mert csak egy korszakot ölel fel, nem igaz a szlovákiai magyar irodalom egészére. Balla ezek után a szlovákiai magyar irodalom kifejezés helyett ’irodalmunk’ szóhasználattal él, vagyis nem ismeri el Koncsol hipotézisét, a csehszlovákiai magyar irodalom különállását az összmagyar irodalomtól. Azt azonban kétségtelennek tartja, hogy mint minden irodalomnak, vannak külső körülmények alakította sajátosságai. A csehszlovákiai magyar irodalom esetében a legmeghatározóbb, hogy kis területen egyetlen írócsoport él, „ennek tagjai személyes és irodalmi kölcsönhatások szálaival erősen egymáshoz vannak kötve, s egészségtelen mértékben uralkodik körükben az egymást ügyelés, egymáshoz viszonyítás – a kitekintés rovására.” 14 Ezzel szemben az lenne az ideális, ha vélemények és irodalmi irányzatok sokféleségét találnánk. 15 A továbbiakban a versek elemzésénél rámutat néhány stilisztikai jellegzetességre, ezek megléte alapján azonban a „Van-e költészetünk?” kérdésre az a válasza, hogy nincs, a jellegzetes vonások nem esztétikaközpontú szemléletre utalnak. Tőzsér Árpád kivételével az összes költőt (Dénes György, Ozsvald Árpád, Bábi Tibor, Gyurcsó István, Gál Sándor, Cselényi László, Zs. Nagy Lajos) azzal a kritikával illeti, hogy műveik a pátosz és nem az őszinte hitelesség hangján szólnak, közösségközpontúak, azaz a kollektív értékek felől közelítenek az egyedihez, a jelen éltetése sem tudja eltakarni a múlt feldolgozatlan traumáit. A cikk összegzésében a Jelenlétet a szlovákiai magyar irodalom, költészet létének, az esztétikai színvonal magas voltának bizonygatására tett kísérletként értékeli. 16 Ebben a helyzetben az irodalom a kisebbségi irodalom BALLA, i. m., 14. Uo. 11 Uo. 12 Uo. 13 Uo. 14 Uo. 15 Uo. 16 Uo. 9

10

56

önreprezentációjaként, eszközeként szerepel, minimális figyelmet szentel az esztétikai kategóriáknak. A felvetett kérdésre a konszenzusos válasz, mint azt a kérdés újra felmerülése idején Hizsnyai Zoltán megjegyzi, már 1979-ből az, hogy csehszlovákiai irodalom nem létezik. 17 A gyakorlat azonban mást mutat még 1991-ben is, amikor Hizsnyai az Irodalmi Szemlében megjelent esszéi kapcsán egyebek (például Fábry-kultusz) 18 mellett bírálja a csehszlovákiai írók önkéntes bezárkózását ebbe a szavak szintjén tagadott viselkedés, attitűd szintjén mégis létező kategóriába. „Ha a szlovákiai magyar irodalom létét olyan nagy egyetértésben tagadjuk (természetesen nem zárva ki a fogalom létjogát mint adminisztratív rendezőelvet), akkor miért zárkózunk be mégis ebbe az eleve torzszülöttnek kreált fiókirodalomba?! Elfogadjuk az elv lehetetlenségét és mégis alkalmazzuk?!” – teszi fel a költői kérdést Hizsnyai. 19 A ’90-es években zajlott vita a csehszlovákiai magyar irodalom léte–nem léte, vélt vagy valós jellemzőinek megállapítása terén a vita 1979-es fordulójához hasonlóan szintén nem adott megnyugtató választ, hiszen a kérdés újra felmerül majd 2005-ben, tanulságait azonban érdemes összefoglalnunk és egy szemléletváltási folyamat részeként értelmezni. Az 1990-es év fordulópontnak tekinthető, egyrészt az irodalomra hatást gyakorló társadalmi változások, másrészt a Grendel Lajos nevéhez köthető irodalmi szemléletváltás miatt. Grendel ebben az évben lett az Irodalmi Szemle, az akkor még egyedüli csehszlovákiai magyar irodalmi folyóirat főszerkesztője. Célja a magyarországi és világirodalmi irányzatok felé való nyitás, 20 a konfliktusok tudatos felvállalása, 21 helyet adni minden tollforgatónak, „aki korszerű irodalmi formanyelven, kellő tehetséggel és szakmai fölkészültséggel tudja megszólítani olvasóit,” 22 továbbá fontosnak tartja, hogy minden stílus helyet kapjon benne. 23 Mindez az irodalom esztétikai funkcióját előtérbe helyező szemlélet térnyeréséhez vezetett nemcsak az Irodalmi Szemlében, hanem a csehszlovákiai magyar irodalom egy részében is. Egy részében, hiszen a változások, viták két éven keresztül többnyire a Szemle lapjain folynak, kisebb mértékben a Hét című hetilapban és közgyűléseken, fórumokon. 1992 után a folyóiratok közül az újonnan alapított Kalligram képviseli a Grendel kezdeményezte, az irodalomnak elsősorban esztétikai funkciókat tulajdonító elveket, a Szemle pedig az irodalomnak többlet-

HIZSNYAI Zoltán, Vízilovak és más tetemállatok, ISz, 1991/7, 679. A kérdéssel a 2015/1 szemeszterében megrendezett Doktoranduszok Fórumán foglalkozom. HANGÁCSI Zsuzsanna, Fábry-kultusz az Irodalmi Szemlében 1990 és 1992 között, Doktoranduszok Fóruma Tanulmánykötet, Miskolc, megjelenés alatt. 19 HIZSNYAI, Vízilovak…, i. m., 679–680. 20 GRENDEL Lajos, Székfoglaló beszéd helyett, ISz, 1990/4, 339. 21 Uo., 340. 22 Uo., 339. 23 Uo., 341. 17 18

57

funkciókat (a csehszlovákiai magyarság megtartása, az identitás erősítése) szánó gondolkodás képviselőjévé válik. 24 A Grendel színrelépését követő időszakban számos probléma került felszínre. A Fónod Zoltán személye körül kialakult kompilációs vita, melyben Turczel Lajos és Csanda Gábor azzal vádolják Fónodot, hogy Kőtábláink című művét összeollózta és plagizált, 25 a filológiai tisztaság, igényesség fontosságára hívta fel a figyelmet, míg „Hizsnyai Zoltán sarkig tárta az eddig lepecsételt ajtókat, s inkriminált esszéjében a csehszlovákiai magyar irodalom kultikus tisztelettel övezett alakjairól fújta le a port” 26 – írja Grendel. Itt még csak egyetlen esszéről van szó – Hizsnyai összesen hatot írt. 27 Ezekben a kultikus alakok kultuszának lerombolására tett kísérlettel együtt igyekezett az általuk képviselt szemléletmód kritikáját is adni. A viták során két szemlélet különült el, ami két csoport kialakulását eredményezte: az egyikbe az irodalom esztétikai létmódját Grendel módjára kidomborító, a Kalligram körül csoportosuló írók tartoztak, a másik felfogás pedig az, amelyet Németh Zoltán még 2005-ben is így minősít: „Ennek az irodalomnak a számára nem az érték a fontos, hanem a jelenlét.” 28 Németh Zoltán Csehszlovákiai magyar irodalom – létezik-e vagy sem? című írásában Balla Kálmán nyomán arra hívja fel a figyelmet, hogy ha elfogadjuk a szlovákiai magyar irodalom létét, el kell fogadnunk, hogy az sajátos jellemzőkkel rendelkezik. Ezeket a nyelv szintjén próbálja megragadni. Szlovákiai magyar nyelv ugyan nem létezik, feltételezhetjük azonban egy gömöri regionális nyelvi elemeket működtető nyelv létezését (ezt például Hizsnyai Zoltán képviseli). Ez esetben viszont Németh szerint ugyanígy létezik pesti (magyar) irodalom is (pl. Garaczi László művei), sőt – még mindig a nyelvi sajátosságokat alapul véve – kábítószeres (magyar) irodalomról is beszélhetünk (pl. Hazai Attila és Győry Attila írásai). 29 Ez az osztályozás természetesen Németh szerint is túl messzire vezet, ezért – vonja le a következtetést – a nyelv sajátosságai Az 1991-es Hizsnyai-féle kultuszrombolási kísérlet során az irodalom kritikáját Hizsnyai Fábry Zoltán munkásságán és személyén keresztül foglalta össze, vagyis Fábry neve összekapcsolódott az irodalomnak többletfunkciókat szánó szemlélettel; a Szemle a Fábryról szóló tanulmányokat 1991 után ugyanolyan gyakorisággal közli, mint előtte. 1990-től 2000-ig ugyanúgy 31 Fábryval foglalkozó cikk jelent meg, mint 1970-től 1980-ig, sőt Fábry a Szemlét köszöntő Ideje már bizony című írását kétszer is újraközlik 2003-ban és 2008-ban. 25 A vita dokumentumai: CSANDA Gábor, A filológia alkonya (Fónod Zoltán: Kőtábláink), ISz, 1991/5, 543–554; FÓNOD Zoltán, Egy gyanusítás és környéke, ISz, 1991/5, 554–561; TURCZEL Lajos, A kompiláció szentesítése, ISz, 1991/6, 646–658; CSANDA Gábor, Ameddig a lanka nyúl, ISz, 1991/6, 658–662; FÓNOD Zoltán, Helyzet van, feleim, ISz, 1991/11, 1149–1159; TURCZEL Lajos, Válasz Fónod Zoltánnak, ISz, 1991/11, 1159–1167; GRENDEL Lajos, Peres ügyeink, ISz, 1991/11, 1167–1169. 26 GRENDEL, Peres ügyeink, i. m., 1167. 27 HIZSNYAI Zoltán, Vízilótetem, avagy a szénfekete tarkó, ISz, 1991/5, 460–467; HIZSNYAI Zoltán, Vízilovak…, i. m., 679–685; HIZSNYAI Zoltán, Műfajtalankodás, ISz, 1991/9, 925–932; HIZSNYAI Zoltán, Kihergelés, ISz, 1991/11, 1173–1181; HIZSNYAI Zoltán, Epeömlengés és egyéb ingóságok, ISz, 1992/1, 62–70; HIZSNYAI Zoltán, Leszerszámozás, ISz, 1992/11, 1193–1200. 28 NÉMETH Zoltán, Szlovákiai magyar irodalom: létezik-e vagy sem? = UŐ, A bevégezhetetlen feladat: Bevezetés a „szlovákiai magyar” irodalom olvasásába, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2005, 13. 29 Uo., 8. 24

58

alapján nem lehet elkülöníteni a szlovákiai magyar irodalmat az egyetemes magyar irodalomról. Ugyanígy elveti a kánon felőli megközelítés lehetőségét is, mondván, hogy nem lehet a szlovákiai magyar irodalom elkülönítő sajátossága a kánonképző, a magyarországi kánont módosító esztétikai érték sem. 30 Inkább ellenkező mozgás figyelhető meg az irodalmi irányzatok terén: „a centrumban, azaz Magyarországon jóval előbb jelentkeztek olyan, a nyugat-európai irodalmakra jellemző írástechnikák, mint a határon túli irodalmakban (talán az egyetlen kivétel a vajdasági Új Symposion köre).” 31 A kánon szempontjából érdemes megemlíteni Grendel Lajos regényeit, melyek „áttörést jelentettek, s a hazai szlovák s elsősorban a magyarországi lapokban, irodalmi folyóiratokban (több mint) élénk és terjedelmében szokatlanul nagy kritikai visszhangot váltottak ki.” 32 A regénytrilógia részét képezi ugyan a magyarországi kánonnak, de ez leginkább regionális szinten számít jelentős teljesítménynek. Az eddig megfogalmazottakból kiderül, hogy a nyelvi sajátosságok és a kánonképző értékek szerint elkülönített szlovákiai magyar irodalom nem létezik. Németh kísérletet tesz a szerző felől értelmezni a kérdést, azt kezdi fejtegetni, hogy ha mégis létezik szlovákiai magyar irodalom, vajon ki lehet a szlovákiai magyar író, és mi alapján az: Szlovákia területén született vagy élt? Szlovákiai témákat dolgoz fel? Esetleg annak vallja magát? Míg végül – visszamenőleg némiképp műkérdésnek minősítve saját kérdésfeltevését – eljut a szerző–szöveg–olvasó hármasát taglalva a szöveg jelentőségéig, vagyis ahhoz a belátáshoz, miszerint egyáltalán nem szükséges a szerző származását firtatni, így egyetlen lényeges komponens alapján ítélni meg a szöveget. Sőt a posztstrukturalista elvek alapján a szerző elvesztette jelentőségét a művek értelmezése során. Vagyis a szerzőség szerinti elkülönülés sem lehetséges. A szlovákiai magyar irodalomról tehát újra megállapították, hogy nincs. Az újra és újra felmerülő kérdés megválaszolása mindig ugyanazokon a stádiumokon megy keresztül. A kérdést felvető író válasza mindig nemleges lesz, a csehszlovákiai magyar irodalom különállóságát tagadók azok, akik Balla Kálmán nyomán a szlovákiai magyar irodalom belterjességét „betegségnek” 33 érzékelik. A csehszlovákiai magyar irodalom önállóságát hangsúlyozók Csehszlovákia területén született és jobbára ott alkotó írók, költők életrajzát, életművét taglalva bizonygatják tárgyuk létezését, mint ezt tette Fónod Zoltán a Jelenlét című antológiájában. Hozzá hasonlóan Cselényi László is 2005-ben megjelent 34 művében amellett érvel, hogy még a kérdés is felháborító, és elhangzott előadásai közzétételével, neves szlovákiai magyar írók, költők portréját adva bizonygatja, hogy létezik a kérdéses tárgy, és nem is akármilyen irodalmárok SZIRÁK Péter, Regionalitás a huszadik századi magyar irodalomban, Lit, 1999/4, 408. NÉMETH, i. m., 12. 32 TŐZSÉR, Jelentések…, i. m., 526. 33 BALLA, i. m., 14. 34 CSELÉNYI László, Negyedvirágzás avagy van-e cseh/szlovákiai magyar irodalom?, Xantus Könyvkereskedelmi Kft., 2005. 30 31

59

teremnek ezen a helyen. 35 Azzal, hogy Cselényi negyedvirágzást emleget, nyilvánvalóvá teszi, hogy Fábry Zoltán nyomdokait kívánja követni. Azét a Fábryét, akiről Hizsnyai Zoltán 1991-es kultuszrombolási kísérlete után az irodalom esztétikai funkcióit előtérbe helyező irodalmárok az addig kritikusként, szépíróként tisztelt Fábryra legfeljebb publicistaként tekintenek. 36 A kérdés mögött, nevesül, hogy létezik-e csehszlovákiai magyar irodalom, szemléletbeli különbségek húzódnak, melyeket jól illusztrálnak a kérdésre adott válaszok. A vita összegzéseképp felvethető, hogy voltaképp nem is a kérdés számít, hanem inkább az ezzel kapcsolatban elhangzottak. Mintha már a kérdésfeltevés is a csehszlovákiai magyar irodalomnak egy egyedülálló jellegzetességére hívná fel a figyelmet: ez pedig a folyamatos önmagára való reflektálás, saját létének, létjogosultságának, feladatainak, többletfeladatainak megállapítására vagy ellenkezőleg, elutasítására tett kísérlet. A provokatívnak tűnő, újra és újra visszatérő kérdésfeltevés nem más, mint felhívás arra, hogy – akár a csehszlovákiai magyar irodalom létének elvi tagadása árán is – még több szó essék róla.

Cselényi a csehszlovákiai magyar irodalomhoz sorolja a Trianon előtt ezen a területen született szerzőket is, például Balassi Bálint, Bornemissza Péter stb. CSELÉNYI, i. m., 170. 36 HIZSNYAI, Vízilovak…, i. m., 681. 35

60

Káli Anita A REFERENCIÁTÓL A FIKTÍV KONTEXTUSIG A fotográfiák szerepe Závada Pál Kulákprés című művében A fotográfiák Závada Pál életművének számos darabjában, elsősorban regényeiben kapnak jelentős szerepet, először azonban a Kulákprés című szociográfia második kiadásában figyelhetünk fel a fényképek használatára. Bár a szociográfiában szereplő fotográfiák jelentése eltér a szépprózai művekben bemutatottakétól, azonban a teljes závadai szövegkorpusz és a későbbi művekben működtetett eljárások felől nézve az elemzés tanulságokkal kecsegtet: a társadalomtudományi művekben dokumentumokként meghatározott fotográfiák hitelességének problematikusságára világít rá. A különféle írásmódokat és dokumentumtípusokat egy szövegbe olvasztó Kulákprés esetében azért tűnik különösen fontosnak a fotók szerepét megvizsgálni, mert segít értelmezni előfordulásukat Závada későbbi regényeiben: rávilágít arra, hogy a szerző miként működteti az említett médiumokat irodalmi szövegekben. A Kulákprésben jelennek meg először fotók a szövegtérben, azonban ezek jelenléte funkciójában eltér a későbbi regények fényképhasználatától. Míg ebben a műben leginkább a szöveggel párbeszédbe lépve illusztrációként, esetleg dokumentumként működnek főként a második, de valamelyest a harmadik kiadásban is, addig a Fényképész utókorában – amelyben egyetlen fénykép köré íródik a történet – és a Természetes fényben – amelyben már a szövegtérben jelennek meg a fotográfiák – már a fikció elemeiként helyeződnek a szövegtérbe a fotók. Závada egy interjúban így indokolja a változást: „[s]zerettem volna elérni, hogy a fotók, amelyek a közhiedelem szerint nehezen hamisítható dokumentumok, ezúttal ne a tényeket igazolják, hanem a kitaláció elemei legyenek, hiszen vállaltan helyezem őket fiktív kontextusba”. 1 A Kulákprés második és főként a harmadik kiadásában indul el az a fotókkal kapcsolatos folyamat, amely a Természetes fény című regényében teljesedik ki igazán, azaz a fotográfiák a kezdeti referencialitástól való eltávolodása a fiktív kontextus felé. A fotográfiákhoz kötődő eljárás megértéséhez Kulákprésben röviden fel kell vázolnunk Závada társadalomtudományos és szépirodalmi művei között fennálló kapcsolatot, valamint ezzel összefüggésben a történelemhez való viszony alakulását a Kulákprés egyes kiadásaiban, hiszen a képek szerepének változása analógiát mutathat ezzel a jelenséggel. Elsőként szükséges megemlíteni, hogy a Kulákprés nem tekinthető szépirodalmi alkotásnak, azonban az itt megjelenő történetek és a létrehozott atmoszféra a MARKÓ Anita, „Totális trauma” – Závada Pál író, http://magyarnarancs.hu/konyv/totalis-trauma-90466, (2015. 05. 25).

1

61

későbbi regényeknek is állandó összetevője, az itt megteremtett társadalomtudományi érdeklődés és a szépirodalmi forma együttes jelenléte regényeiben is visszaköszön. Závada a Magyar Tudományos Akadémián tartott székfoglaló előadásában a Kulákprés szociográfiában felvonultatott és a későbbi regényekben újra felhasznált történetekkel és fényképekkel kapcsolatban így fogalmaz: „[n]émely pontokon pedig a tényirodalom talajából ki fog sarjadni a fiktív prózának – avagy a prózai fikciónak – egy-egy kicsiny hajtása is.” 2 A Kulákprésben elsősorban társadalomtudományos érdeklődés dominál, így ennek megfelelően illeszti be és értelmezi a történeteket, forrásokat. A regényeiben ugyanezen történetek, fotográfiák felhasználásának lehetőségeivel, azok különböző nézőpontjainak variálásával és a hitelességgel kapcsolatos gondolatokkal játszik – tehát a referenciális felhasználástól eljut a fikciót alátámasztó felhasználásig. Ez a folyamat nem nélkülözi a történelemhez fűzött viszony változásait sem az egész életművön belül, sem pedig a Kulákprés különböző kiadásaiban. A téma mindhárom feldolgozásban megegyezik: egy parasztcsalád történetén keresztül mutatja be Tótkomlós parasztgazdaságainak kollektivizálását. A lényegi különbségeket a történelemfelfogás és ebből következően a felépítés változásában kell keresnünk, amely a kiadások során egyre inkább a pontos megismerhetőségbe vetett bizonyosságtól való eltávolodást jelzi. Az első kiadásban nagyobb hangsúlyt kapott a hatalmi rendszer működésének bemutatása, a második kiadásban pedig a családtörténeti narratíva és a személyes jelleg jobban kikerekedik, vállaltan fordul a mű a társadalomtörténet, családtörténet és a mikrotörténet felé. A harmadik variáció szintén a mikrotörténet területén marad, azonban eltávolodik attól a mesternarratívától, amely még az 1991-es kiadásban is jelen volt, itt érhető leginkább tetten a tényszerűségtől a fiktív, a referenciálistól a metaforikus értelmezés felé tett elmozdulás. A Kulákprés első kiadása 3 ugyan nem tartalmaz fényképeket, azonban a kiadásokban felhasznált dokumentumok szerepének későbbi változásai szempontjából érdemes azt röviden szemügyre vennünk. Az első kiadásban korabeli források, dokumentumok, rendeletek segítségével igyekszik a történettudomány módszereivel feltárni az eseményeket. Jóval nagyobb hangsúllyal szerepel benne a teljes politikai rendszer, a hatalmi hierarchia, az országos viszonyok elemzése, sokkal inkább az általános felől közelíti meg a történteket, valamint ez a változat a történelmi események megismerhetőségébe vetett meggyőződés hatását mutatja, és ehhez mérten bánik a forrásokkal, személyes dokumentumokkal is. A források és a levelek úgy szervezik a szöveget, hogy pontos mimézisét tudják adni a kollektivizálás eseményeinek, az egykori történéseknek akkor is, ha mindezt egy – ebben az összefüggésben tipikusnak mondható – család története foglalja keretbe. 2 ZÁVADA Pál, Kulákok és fényképészek: vetített-képes székfoglaló előadás és fölolvasás, 2006. 12. 18., http://mta.hu/szima_cikkek/szekfoglalok-107501 (2015. 08. 20). 3 ZÁVADA Pál, Kulákprés: Dokumentumok és kommentárok egy parasztgazdaság történetéhez, Bp., Művelődéskutató Intézet, 1986.

62

A második kiadásban 4 jelentős változásokat találunk a szerkezetben és a kompozícióban is. A Kulákprés második változatában is egyidejűleg van jelen a történeti szociológiai- és családtörténeti narratíva, azonban a családtörténeti narratíva és a személyes jelleg itt jobban kikerekedik. Závada a bevezetőben a következőképpen reflektál a szerkezeti módosításokra: „[e]ltekintettem a rendeletekkel és utasításokkal szabályozott hatalmi működés technikájának részletezésétől, és nem ragaszkodtam már minden »talált tárgyamhoz« olyan görcsösen, mint először.” 5 A fényképek szövegtérbe helyezése is a családtörténet és a mikrotörténelem felé fordulást erősíti, amit főként a család tagjairól, a közösségről készült fényképek jeleznek. Ezeket ebben a kiadásban személyes jellegük ellenére is hiteles forrásként kezeli a narrátor, tehát a fotográfiák referenciális értéke meghatározó. Barthes állítását idézve: „a Fotográfiát nézve soha nem tagadhatom le, hogy a dolog ott volt. Benne a valóság és a múlt együtt van jelen. […] Egy fényképen nem a Művészetet, nem a Kommunikációt keresem, hanem a Referenciát, azt, amit az ábrázoltról elmond; ez a Fotográfia alaprendeltetése.” 6 Ezen állításból kiindulva a Kulákprés fényképeinek a tényszerűség felől értelmezett értékét az adja, hogy a fényképen szereplő alakok, emberek, események valóban léteztek és megtörténtek, így válnak a fényképek dokumentumokká, vizuálisan is megjelenítve azt, amit a szöveges narratíva történetileg bizonyítani szeretne. A fénykép forrásként való meghatározásával kapcsolatban jegyzi meg Stemlerné Balog Ilona, hogy „a fényképnek a korábbi képalkotási módokhoz képest két speciális tulajdonsága van, a hitelesség és a tömegesség. De lehet a fénykép a történetírásnak, a történeti megjelenítésnek eszköze is, amennyiben magának a fényképnek a közlésével nyújt szavakkal alig, vagy csak jóval hosszadalmasabban és kevésbé érzékletesen leírható ismereteket.” 7 Závada, habár családi képeket szerepeltet, lehetőleg mindegyiknél megnevezi a helyszínt, az időt, az eseményt és a személyeket, valamint a fotó készítőjét és a gyűjtésre vonatkozó adatokat is, ezzel is alátámasztva az illusztratív jellegen túlmutató forrásértéket. A szövegbe beillesztett képek révén is kifejeződik az értékpusztulás folyamatára épülő szerkezet, a mű fényképekkel is érzékelteti Tótkomlós paraszti világának megszűnését. A könyv elején a legtöbb kép a családokról, a paraszti miliőről és Tótkomlósról (evangélikus templom) közöl valamilyen információt, megmutatva a békési társadalom akkori, néhol idillikusnak ábrázolt állapotát. Ezzel ellentétben az 1947 utáni részekben, az erőszakos kollektivizálás éveiben készült képek minőségének és tematikájának változása szemlélteti az 1956-ig tartó időszakot. Ezekben a fejezetekben elsősorban filmhíradókból vett képek, a beszolgáltatások, a munkaverseny, a Szabad Nép képes dokumentumai szerepelnek, valamint a rendőri ellenőrzésekről szóló fotográfiák (100., 4 ZÁVADA Pál, Kulákprés: Család- és falutörténeti szociográfia – Tótkomlós 1945–1956, Budapest–Széphalom, Szépirodalmi, 1991. 5 Uo., 5–6. 6 Roland BARTHES, Világoskamra, ford. FERCH Magda, Bp., Európa, 2000, 80–81. 7 STEMLERNÉ BALOG Ilona, A fénykép mint történeti forrás, http://www.ace.hu/tudvil/stemlerne.html (2015. 05. 26).

63

115., 117., 138., 183., 184. oldal) erősítik meg a már említett retorikai vonalat a kemény diktatúra idejéről. A Kulákprés mindkét fotókat tartalmazó kiadásában a mű szerves részét képezi az összegyűjtött fotográfiai anyag. A narrátor elmondása szerint ezeket a padláson talált fényképeket „valamiféle régészeti kiállítás mintájára” válogatta – akárcsak a szöveges dokumentumokat és forrásokat, és a válogatás szempontjai hatással vannak a képek értelmezésére is. Marianne Hirsch és Leo Spitzer Utcai fotók című tanulmánya egyes czernowitz-i képekkel kapcsolatban írja le, hogy a képeket szemlélő emberek – akár múzeumban, akár más gyűjteményekben – olyan tudás birtokában szemlélik a képeket, amellyel sem az ábrázolt alakok, sem a készítői nem rendelkeztek. 8 A Kulákprés esetében a képek elrendezése során is ez a kép szereplői által nem birtokolt tudás szabja meg a fotók összetételét és sorrendjét, egy múzeumi tárlathoz hasonlóan. A narrátor úgy konstruálja meg a képanyagot, hogy a szöveges narratívához illeszkedve alátámasztja annak tartalmát. Ezáltal a képek egy – a narrátor által – meghatározott nézőpontot teremtenek a befogadó számára. A Kulákprésben a narrátor személyes érintettsége a második kiadástól egyértelmű, hiszen ekkor jelenik meg a szövegben, hogy a Závada család a könyv főszereplője, a műben szereplő alakok a narrátor, az író szülei és nagyszülei, tehát a műben lévő fotográfiákon is őket, valamint a tótkomlósi közösséget nevesíti. A fényképezés és az elmúlás, valamint az emlékezet kapcsolatát (Barthes-on kívül) Keim is elemzi, és tanulmányában kimondja, hogy a fotográfiákon keresztül „aki meghalt[,] így marad jelenlevő azok számára, akik ismerték, akik emlékeznek rá, és emlékeket ébreszt azokban is, akik nem ismerték és ekképp fedezik fel őt.” 9 A fényképeket az emlékek megőrzésének, felidézésnek, valamint társadalomtudományi elemzés céljából is felhasználja, így válnak a fotográfiák az utóemlékezet és az érintettség szempontjából kettőssé, és távolodnak el a szigorú objektivitástól. A személyesség, a családtörténet felé fordulás tendenciája erősödik tovább a 2006os kiadásban is. A főszöveget lényegi változtatás nélkül közli, azonban Závada szándéka ellenére a fotók összetétele megváltozik, hiszen az újrakiadás előtt a második változatban szereplő fotók a nyomda megszűnésével eltűntek, így Závada az elveszett fotóegyüttest másolatokból, egyéb családi gyűjteményekből és a Tótkomlósi Digitális Fotóarchívum felvételeiből pótolta. A fényképek eredeti funkciójukhoz képest is módosulnak, a főszöveg mellett külön narratívaként is érvényesülnek, a szöveggel sok esetben párbeszédbe léptetve magyarázatokkal, megjegyzésekkel látja el őket a narrátor. A hitelesség és fotográfia viszonya is másképpen jelentkezik, mint a 1991-es változatban, ahol a képek dokumentarista jelleggel, illusztrációként funkcionálnak. Ebben a Marianne HIRSCH, Leo SPITZER, Utcai fotók: A családi fényképalbumtól az archívumig, ford. ORBÁN Katalin = Exponált emlék: Családi képek a magán- és közösségi emlékezetben, szerk. BÁN Zsófia, TURAI Hedvig, Bp., Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata, 2008, 15–37. 9 Jean A. KEIM, A fényképezés és a Halál, ford. JÁVOR Anna = Fotóelméleti szöveggyűjtemény, összeáll. BÁN András, BEKE László, Bp., Enciklopédia, 1997, 149. 8

64

kiadásban a fényképek alá kommentárokat épít, reflektálva a dokumentumok problematikusságára: „Tótkomlóst ezek szerint ezután fogják még bombázni az angolok?, hogy-hogy? Vagy a visszavonuló németek fogják bombázni? Szakértőim is csak találgatnak. Ebből is látszik, s fényképekkel mennyi baj van: túl konkrétan, leleplező nyílsággal állítanak valamit – sokszor persze épphogy hazugságot. Vagy akár megcáfolnának egy bombázási legendát, ha rajtuk múlna.” 10 Ebben a változatban Závada rámutat arra, hogy pusztán a fotográfia általi megörökítés során a történelem, a történetiség tapasztalata közvetlenül hozzáférhetetlen, így a közvetítettség kérdését úgy hangsúlyozza, hogy a fotográfia megértéséhez, valamint a történetiség tapasztalatához többnyire más módon, jelen esetben a nyelv médiumán keresztül kerülhetünk közelebb. Ezen kívül arra is reflektál, hogy az egykori történések, illetve azok reprezentációja és befogadása között áthidalhatatlan a távolság, emiatt a fotográfiák addig elfogadott hitelességét, a történtek pontos ábrázolhatóságát is megkérdőjelezi. 11 Tehát összességében nem úgy szervezik a képek a szöveget, hogy metafikciós eljárásokat építenek egy-egy kép köré, hanem illusztráció- vagy a dokumentumjelleg érvényesül, azonban az ábrázolt tárgyak jelentésére, értelmezési lehetőségeinek többféleségére mutatnak rá a szöveges megjegyzések. Összegezve tehát a Kulákprés első változataiban az illusztrációs vagy dokumentarista fotóhasználatot helyezi előtérbe Závada, azonban a harmadik kiadásban rámutat arra is, hogy a fotográfiák objektivitása illúzió, és a fotográfiák mindig a kontextustól függően nyerik el jelentéseiket. Eltávolodik a szigorúan vett referencialitástól, és folyamatosan közeledik ahhoz a felfogáshoz, amelyet a regényeiben fejt ki, és amelyben a fotográfia által állított valóság „mindig csak esetlegesség.” 12

ZÁVADA, Kulákprés: Család- és falutörténeti…, i. m., 117. LÉNÁRT Tamás, Fény-írás és a rögzített pillanat: Irodalom és fotográfia kollóziói a XX. század magyar kultúrtörténetében, Doktori disszertáció, Bp., 2011, 9. 12 BARTHES, Világoskamra, i. m., 98. 10 11

65

Bartók Boglárka „VARÁZSLATOS FORDULATOK” A tulajdonnevek fordításának metódusai J. K. Rowling Harry Potter-sorozatában A 2014/2015-ös tanév során a TDK- és OTDK-dolgozatom kutatási területe a tulajdonnevek fordításának vizsgálata volt, melynek gyakorlati oldalát a Harry Potterkönyvsorozat tulajdonnevei biztosították. Az eredmények egy része a Diáktudomány 1 című kötetben jelent meg. A tulajdonnevek fordítási metódusai Vermes Albert Péter négy alapvető műveletére épülnek, melyek a következők: átvitel, behelyettesítés, szorosabb értelemben vett fordítás és modifikáció. A tanulmány fókuszában a vizsgált tulajdonnevek elemzése és kategorizálása áll, melyek a már említett könyvsorozat hét kötetéből származnak. E nevek a célnyelvi megfelelőjük alapján találhatóak meg e tanulmányban.

Az elméleti háttér: a négy alapvető művelet Vermes szerint négy alapvető művelet különböztethető meg a tulajdonnevek lefordításakor: átvitel, behelyettesítés, szorosabb értelemben vett fordítás, illetve modifikáció. 2 Az átvitel az eredeti névforma megtartását jelenti (a tulajdonnév megegyezik a forrásnyelvi és a célnyelvi szövegben). A behelyettesítés két altípussal rendelkezik: a fordítandó név alakjának a célnyelv jellemzőihez történő igazítása, illetve az adott név célnyelvi megfelelőjével való helyettesítése. A szorosabb értelemben vett fordítás esetében a név vagy névrész lefordítása jellemző. Az úgynevezett szónevek, illetve szónévi elemek esetében kerülhet sor fordításra. A modifikáció a legerősebb átalakítási forma az összes közül, ilyen esetekben a cél a fordítandó név érthetővé tétele az olvasó számára.

1 BARTÓK Boglárka, Varázslóvilág: Tulajdonnevek fordításának metódusai J. K. Rowling Harry Potter-sorozatában = Diáktudomány, szerk. KÉKESI Tamás, WOPERA Zsuzsanna, DABASI HALÁSZ Zsuzsanna, Miskolc, Miskolci Egyetem, 2015, 234–239. 2 FARKAS Tamás, A tulajdonnevek fordíthatóságáról és napjaink fordítási hibáiról, közszók és tulajdonnevek példáján, NÉ, 2007, 167–188.

66

A Harry Potter-könyvsorozat tulajdonnevei A könyvsorozat tulajdonneveinek vizsgálatakor arra a megállapításra jutottam, hogy a történetet körülölelő hangulat egy részéért a tulajdonnevek felelősek. Így a fordító feladata a hangulat megtartása – ami véleményem szerint sikerül is –, vagyis a magyarítással nem von el értéket a fent említett hangulattól. Dilemma elé kerülhet a fordító a tulajdonnevek kérdése kapcsán. Mely neveket szükséges lefordítani? Melyek a csak lefordíthatók és melyeket muszáj lefordítani? Melyek maradhatnak meg eredeti formájukban? Megkülönböztethetünk személyneveket, állatneveket, helységneveket, illetve varázslények neveit. A személynevek Farkas lefordíthatósági skáláján az erős (tipikus) kategóriába sorolhatók, a fordító azonban hibát követhet el, ha túlzásba esik a névfordítással. Ellenben itt újabb dilemmával kerülhetünk szembe: hol a határ a személyek és varázslények között? Két csoportot különböztethetünk meg a könyvek alapján: a történetben szerepelnek muglik és a varázslények. A muglik képezik a kisebbséget a sorozat folyamán, a történet jelentős része a varázslók világában játszódik, tehát a tulajdonnevek e szelete besorolható a varázslényekhez, ami lefordíthatóvá teszi őket. 3 A lefordított nevek között számos olyan szerepel, amit az olvasó első olvasásra – a forrásnyelvi szöveg ismerete nélkül – nem is tekint fordításnak. A Harry Potterkönyvsorozat fikció, ellenben szerepelnek benne a kitalált nevek mellett valós helyszínek, illetve néhány valós személy is. A nevek jelentős része szójáték vagy beszélő név – utalhatnak külső vagy belső tulajdonságokra is –, közszói jelentésük egyfajta többletet ad az olvasóknak. Számos becenév és ragadványnév is szerepel a kötetekben. Megkülönböztethetünk angol nyelvű, valamint gyakran latinra, esetleg görögre visszavezethető neveket, melyek egy része pedig még távolabbról eredeztethető: ókori mitológiai személyek képei jelenhetnek meg a kötetek olvasása során a közönség számára – a történetek háttérismerete többletet ad az olvasóknak, ezzel is magában foglalva az adott karakter lehetséges sorsát.

A professzorok nevei Albus Dumbledore. Keresztneve latinra vezethető vissza: ’fehér’ és ’bölcsesség’ jelentéssel bír, így neve már önmagában is felfogható beszélő névként, hisz ő a jó oldalon áll, a főhős támogatója, segítője, mentora. Dumbledore az idős és bölcs varázsló a történetben, akinek tulajdonságai a nevéből is következhetnek. További érdekesség lehet az Albus keresztnév, melyben az Albion alap figyelhető meg, amely Britannia régi nevét 3

Uo. 67

jelöli – így e tulajdonnév is jól tükrözi a könyvsorozat atmoszféráját. A dumbledore az angol bumblebee szó korábbi alakváltozata, amelynek magyar jelentése ’poszméh’, ’dongó’. 4 Az eredeti névforma maradt meg, vagyis átvitelről beszélhetünk. Minerva McGalagony. Ő a Griffendél-ház feje, nagyon szigorú, de igazságos profeszszorként ismerhetjük meg. Keresztneve szintén régre visszanyúló gyökerekkel rendelkezik: az ó-itáliai népeknél a kézművesség és az ipar védőszentje, valamint az ókori római hitvilág istennője volt Minerva, aki védte a városokat, a mestereket, a művészeteket és a hajózást. Az igazság és az igaz ügyért harcolók védnöke is ő volt. Mint láthatjuk, keresztneve és tulajdonságai összekapcsolódnak, a Griffendél-ház tanáraként pedig még jobban összefonódnak. A keresztnév eredeti formában maradt, ellenben a vezetéknév megváltozott: McGonagall-ról McGalagony-ra. A vezetéknév skót asszociációt tartalmaz, amelyet a fordító is megtartott, ellenben ’Galagony’ lett a név másik fele, ami a hasonló hangzással magyarázható. 5 A keresztnév esetében átvitelről, a vezetéknév átalakításakor modifikációról beszélhetünk. Perselus Piton. A forrásnyelvi vezetéknév (Snape) nem felel meg az angol snake szónak, ugyanis egy betűnyi eltérés szerepel benne. Ebből következett a Piton, ami nem kígyó, de a kígyófélék családjába tartozik. E tulajdonnév esetében is megfigyelhető a kapcsolat a karakter szerepével, mivel Piton a Mardekár-ház vezetője, melynek címerállata a kígyó. Az eredeti keresztnév latin eredetű: ’zord’, ’komor’, ’rideg’, ’komoly’ és ’szigorú’ jelentést hordozhat, amely utal a karakter tulajdonságaira. Perszeusz nevét ismerheti fel az olvasó a görög mitológiából, aki Zeusz és Danaé fia. Perszeusz a történetben hőstettével megmenti Andromédát. Ezzel pedig párhuzamot vonhatunk Perszeusz és Perselus Piton hőstette között – Piton segítségével győzhet a jó a gonosz felett. A perzsel szót is felfedezheti az olvasó a Perselus név hangalakjában. 6 A fordításkor modifikáció történt, a forrásnyelvi tulajdonnévből (Severus Snape) csak az alliteráció maradt meg. Remus Lupin. A Remus név különlegessége az ókori római utalásban rejlik: Romulus és Remus történetére asszociálhat az olvasó. Az olvasó háttérismerete szükséges a latin ’farkas’ (lupus) szó esetében: a karakter önmaga is vérfarkas a könyvsorozatban. Ugyanakkor nem szükséges a teljes ókori mitológia ismerete, de e háttérismeretek birtokában még mélyebb értelmet nyer a könyvek olvasása. E tulajdonnév esetében is átvitel történik. Quirinus Mógus. A karakter forrásnyelvi neve Quirinus Quirrel. Az angol squirrel szóra asszociálhat az olvasó, amely magyarul ’mókus’ jelentéssel bír, s ezzel a kismértékű Katrine BRØNDSTED, Cay DOLLERUP, The Names in Harry Potter, Perspectives: Studies in Translatology, 12(2004), 56–72. 5 BAKONYI Dóra, A szereplők tulajdonneveinek fordítási kérdései a Harry Potter-kötetekben = Név és Valóság: A VI. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai, szerk. BÖLCSKEI Andrea, N. CSÁSZI Ildikó, Bp., Károli Gáspár Református Egyetem, 2008 (A Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Kiadványai, 1), 519–526. 6 Uo. 4

68

eltéréssel jöhetett létre a Mógus vezetéknév. Csekély eltérés van az angol Quirrel – squirrel és a magyar Mógus – mókus szópárok között. Szorosabb értelemben vett fordításról beszélhetünk a név egy részének lefordítása miatt. Alastor Rémszem Mordon. Eredeti neve Alastor „Mad-Eye” Moody, vagyis ragadványnévvel rendelkezik a karakter. A Mad-Eye a karakter egyik legjellegzetesebb külső tulajdonságára utal, ugyanis fél szemét a sötétvarázslók elleni harcok során vesztette el, így varázsszemet használ helyette. Az Alastor név az ókori kultúrákból ered, jelentése ’bosszúálló (sors)’, amely már önmagában is vészjóslóan hat. A Moody vezetéknév pedig olyan embert takarhat, akinek hirtelen változik a hangulata negatív irányba. E jelentés kiolvasható a magyar tulajdonnévből is, további jelentése ’utánzat’, ’hamisítvány’. Nevében a sors: a negyedik kötetben az igazi Rémszem Mordont elrabolják és az iskolába már egy utánzat érkezik meg. 7 Szorosabb értelemben vett fordításról beszélhetünk e tulajdonnév esetében. Sybill Trelawney. A forrásnyelvi szövegben Sibyl Trelawney alakban található meg a tulajdonnév, az ókori görög szibillákra asszociálhat az olvasó a keresztnevet látva. Olyan jósnőkre utal, akik többnyire szerencsétlenséget, katasztrófát jövendöltek. Trelawney is közéjük tartozik, ellenben ő legtöbbször hamis jóslatokat mond, elenyésző igaz jóslatát pedig egyszerűen elfelejti. Rokoni kapocs fűzi Sybill Trelawney-t Cassandra Trelawney-hez, akinek karaktere szintén az ókori mitológiára vezethető vissza: ő is jós volt, akit arra kárhoztattak, hogy igaz jóslatait senki se higgye el. Behelyettesítés figyelhető meg a fordításkor: átalakítja a keresztnevet a magyar olvasóknak, ellenben távol is tartja a magyar nyelvtől.

A Roxfort dolgozói Rubeus Hagrid. Tulajdonnevének fordításakor átvitelt alkalmazott a fordító. Érdekes nevének háttértörténete, mely a görög mitológiára vezethető vissza. Hagrid Rubes a mitológia alapján egy kedves óriás, akit Zeusz gyilkossággal gyanúsít meg, és elűzeti az Olümposzról, de megengedi, hogy az állatok gondját viselje. Ugyanez a sors vár a könyvsorozatban szereplő Hagridra is. 8 Argus Frics. A célnyelvi szövegben Argus Filch-ként találhatjuk meg. Neve negatív sorsot vezet elő számára, eredetileg a görög mitológiában szerepel Argus, magyarul Argosz, aki egy százszemű óriás pásztor volt. Vezetékneve az angol szleng alapján ’lopni’ jelentéssel bír. Ő az iskola gondnoka, aki macskájával az iskola folyosóit járja szabályszegőket keresve. A vezetéknevén történik változtatás – a célnyelvi névváltozat

Uo. HERTELENDY Réka, Fordítói kihívások és megoldások a magyar nyelvű Harry Potter-kötetekben, NÉ, 2011, 133– 145. 7 8

69

megegyezik a forrásnyelvi kezdőbetűjével – így szorosabb értelemben vett fordításról beszélhetünk.

Intézménynevek Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Iskola. Az iskola neve Hogwarts School of Witchcraft and Wizardry a forrásnyelvi szövegben. A warthog, vagyis magyarul ’varacskos disznó’ szót fedezheti fel az olvasó a Hogwarts név tagjainak felcserélésével. Többlettartalom figyelhető meg e tulajdonnév esetében is, mivel a varacskos disznó megjelenik az iskola címerében. A Roxfort név pedig az Oxford tulajdonnév és a roquefort (sajtféle) szó keverékéből keletkezett. Modifikáció történik a fordítás során. Az iskola közelében található egy kis falu, ahol csak varázslók élnek. E falu neve Roxmorts a magyar fordításban, angolul pedig Hogsmeade. A Hogwarts és a Hogsmeade nevek közötti párhuzamot a magyar szópárban is megjeleníti a fordító: a ’Hog-’ előtag a magyar fordításban ’Rox’ előtaggá változik. A mead ’rét’, ’mező’ vagy ’mézsör’ jelentéssel bírhat – az összes jelentés helyénvaló, ugyanis a falu elhelyezkedésére, valamint a varázslók egyik kedvelt italára is utalhat, amelyet az iskola tanulói Roxmortsban fogyaszthatnak. 9 E tulajdonnév esetében is modifikáció történik. Durmstrang. A név érdekessége szintén szójátékból ered, ugyanis a két rész felcserélésével a Sturm und Drang kifejezést kapjuk meg. Átvitel történik a fordítás során.

További érdekességek Abszol út. Angol megfelelője Diagon Alley-ként olvasható. Angol és magyar formájában is felismerhetünk egy-egy szójátékot, vagyis a két tag összeolvasásából második jelentést kap az olvasó. A forrásnyelvi tulajdonnév tagjainak összeolvasásával az ’átlósan’ jelentés jelenik meg. A fordító modifikációt alkalmazott a fordítás során. Draco Malfoy. A tulajdonnév fordításakor átvitel történik, melynek különlegességét a szó forrásnyelvi jelentése adja. A keresztnév latin eredetű, ’kígyó’ vagy ’sárkány’ jelentéssel bír. A vezetéknév francia eredetű: a mal és a foi szóösszetétel együttes jelentése ’balsors’. R. B. F. vagy Rendes Bűbájos Fokozat. A forrásnyelvben O.W.L., vagyis Ordinary Wizarding Level-ként található a vizsga neve, melyet a tanulóknak tanulmányaik során kell letenniük. Láthatjuk, hogy a Wizarding Bűbájosként való lefordításával egy újabb szójátékot alkot meg a fordító. Szorosabb értelemben vett fordítás történik e tulajdonnév esetében.

9

Uo., 141. 70

Cornelius Badarus vagy Cornelius Fudge. A tulajdonnév sajátja, hogy a könyvsorozatban ugyanarra a karakterre utal mindkét név. Először Cornelius Badarus, majd Cornelius Caramel az angol Cornelius Fudge neve. Az első kötetben szereplő név a ’badarság’ szóból eredhet, míg a fudge ’badarság’ és ’tejkaramella’ jelentéssel bír. A karakternek első megjelenésekor jelentéktelenebb volt a szerepe, így a fordító egyszerűen megfeledkezhetett arról, hogy már lefordította a karakter nevét. 10 Mindkét tulajdonnév esetében szorosabb értelemben vett fordításról beszélhetünk. Több olyan tulajdonnév szerepel a kötetekben, amely a magyar fordításban angolos írásmódot kap, és a tulajdonnév angolos kiejtésével magyar szavakat fedezhetünk fel. Ilyen például Quentin Reskesh neve, amely a forrásnyelvi szövegben Quentin Trimbleként található meg. A Reskesh nevet kiolvasva a magyar reszkess szót vélhetjük felfedezni. A forrásnyelvi szövegben a családnév esetében a tremble szóra asszociálhatunk. Ez a magyarban ’remeg’, ’reszket’ jelentéssel bír. Kisebb átalakítás után megkapjuk a Reskesh nevet. A keresztnév esetében átvitel történik, a vezetéknéven szorosabb értelemben vett fordítást hajt végre a fordító. Természetesen e név is beszélő név. Quentin Reskesh ugyanis a „sötét varázslatok kivédése” tantárgy tankönyvének szerzője. 11 Hasonló változtatás figyelhető meg Emeric Ripsropsky nevében, akinek eredeti neve Emeric Switch. A switch szó jelentése ’kapcsol’, ’átkapcsol’, valamint ’átvált’ lehet a magyarban. Asszociálhatunk a gyorsan kapcsol kifejezésre, amely továbbalakítva a ripsz-ropsz ikerszóhoz vezet. E személynév esetében is fontos az angolos kiejtés, amelyből megkaphatjuk a magyar asszociációt. Az előző tulajdonnévhez hasonlóan e név is egy tankönyvszerzőt rejt maga mögött: az „átváltoztatástan” tankönyv szerzője Emeric Ripsropsky. A keresztnév esetében – ahogy az előző példában is láthattuk – átvitel történik, a vezetéknév esetében pedig szorosabb értelemben vett fordítás. 12 A harmadik hasonló tulajdonnévvel rendelkező mellékszereplő neve Broderick O’men, akinek eredeti neve Broderick Bode. A fordító elhagyja az alliterációt, helyette egy szójátékot alkot meg. A bode szó ’jósol’, ’jövendöl’, ’sejtet’ jelentéssel bír. Így jól összekapcsolható az ómen magyar szóval, amely a vezetéknév kiolvasásából jön létre. 13 Ebben az esetben is szorosabb értelemben vett fordításról beszélhetünk. Számos találó tulajdonnevet fedezhet fel a figyelmes olvasó. Ilyen lehet Rita Vitrol neve is, aki egy gátlástalan újságírónőt testesít meg a Harry Potter-sorozatban. Forrásnyelvi megfelelője Rita Skeeter. A skeeter az angolban ’szúnyog’ jelentéssel bír. Rövid következtetés után juthatunk el a ’vérszívó’ jelentéshez, amely jól jellemzi az újságírónő karakterét. A Vitrol névből asszociálhatunk a vitriol angol szóra, melynek jelentése ’kénsav’, valamint ’nagyon sértő, gonosz megjegyzés’ is. Ebben az esetben a második jelentéssel jutunk el a karakter jelleméhez. Magyarban a vitriol a ’merész, provokatív Uo., 143. BAKONYI, i. m., 522. 12 Uo. 13 Uo. 10 11

71

stílus’-t jelöli, amely tulajdonság kiválóan jellemzi az újságírónőt. 14 Szorosabb értelemben vett fordítás történik e tulajdonnév esetében. Voldemort. E tulajdonnév esetében ugyancsak francia kapcsolat figyelhető meg: vol de mort, melynek jelentése a ’halál repülése’. Teljes neve a magyar fordításban Tom Rowle Denem-ként olvasható, míg az angolban Tom Marvolo Riddle. A történet második kötetében ismerkedhetünk meg a még gyermek legfőbb gonosz történetével. A kötet egy pontján Voldemort bemutatja, hogyan alakította át gyermekkori nevéből aktuális nevét. A marvolo ’rejtély’ jelentéssel bír, amely a karakter ismeretlen múltjára utal, e többlettartalmat kellett átadnia a fordítónak a magyar változat fordításakor. Így alkotta meg a Tom Denem szójátékot, így a név tagolásának függvényében ő lehet Tom, de nem is. 15 Átvitel figyelhető meg a Voldemort alak kapcsán, a gyermekkori névváltozat esetében pedig modifikáció történik.

Összefoglalás A tulajdonnevek vizsgálatakor játékosság figyelhető meg, amellyel az írónő megragadja az olvasót, valamint számos alkalommal többletjelentéssel rendelkező neveket is találhatunk. Rendkívül sok összefüggés felfedezhető a kötetekben: az utalásokkal új jelentést nyújt az írónő, amennyiben Shakespeare világa, az ókori görög és római mitológia nem idegen számára. A bemutatott példákból látható, hogy mind a négy alapvető műveletre találhatunk példát. A különböző alcsoportok tulajdonneveiről (pl. professzorok vagy intézmények nevei) nem mondható el, hogy az egy csoportba tartozó elemeken azonos műveletet hajt végre a fordító. A legtöbb esetben átvitelre vagy behelyettesítésre találhat példát az olvasó, további esetekben szorosabb értelemben vett fordítás és modifikáció történik.

14 15

Uo. HERTELENDY, i. m., 134. 72

Bodroghy-Szabó Dénes Levente KÖZÖSSÉGI ÍRÁS ÉS SZERZŐI UNIVERZUMNYITÁS DMITRY GLUKHOVSKY METRÓ 2033 CÍMŰ REGÉNYÉNEK VONATKOZÁSÁBAN A regény keletkezése (közösségi írás) Dmitry Glukhovsky Metró 2033 című regénye nem a Gutenberg-galaxis megszokott, nyomdai útján jelent meg először, hanem a szerző által alakított internetes publikálás módszerével jutott közönsége elé a regény egy korai változata. A regény digitális megjelenése alapvetően indirekt, előre meg nem tervezett módon vonta be a regény megírásának folyamatába az olvasói közösség aktív részvételi szándékot tanúsító tagjait azzal, hogy véleményükkel és segítő kommentárjaikkal maguk az olvasók is a történet bizonyos fokú alakítóivá válhattak. Mindez olyan jelenségeket von be az elemzés terébe, mint a konvergencia-kultúra, a közösségi írás, a transzmédia történetmondás, az intermedialitás, a participáció, amely jelenségek vizsgálata izgalmas belátásokkal szolgálhat. Az említett jelenségeket javarészt Henry Jenkins konvergencia-kultúrával foglalkozó munkájára 1 és a különféle médiumok platformjain bemutatott participációs elméleteire alapozva értékelem. Jenkins Convergence Culture: Where Old and New Media Collide című könyvének egyik vállalt célkitűzése, hogy bemutassa, a konvergencia-kultúra milyen módon és mértékben formálja a tömegkultúrát, s ez által hogyan hat a közönségre, az előállított új tartalmakra és e tartalmak előállítóira. 2 Ennek egyik kitűnő példája a Metró 2033, s a hozzá köthető alkotói univerzum, illetve annak különféle közösségi felületei. A konvergencia fogalmára Jenkins a következő definíciót adja: a tartalom áramlása több médiaplatformon keresztül 3 (példaként hozható fel az internetes sorozatok sugárzása televízión, 4 vagy fordítottja, a televíziós sorozatok streamelése, letöltése az internetről 5). A konvergencia-kultúra vizsgálata során Jenkins is foglalkozik a közösségi írás jelenségével [collaborative authorship], amely alkotói folyamatban megfigyelheHenry JENKINS, Convergence Culture: Where Old and New Media Collide, New York, New York UP, 2006. Uo., 12. 3 Uo., 2–3. 4 Hazánkban is találhatunk a folyamatra példát, mégpedig az Afterworld című animációs sorozatot (ez szintén egy posztapokaliptikus disztópia), amely reklám rövidségű részekből állt (kb. 3–4 perces epizódok), s az interneten került publikálásra, majd különböző tv-csatornák megvették a sugárzásának jogait. Magyarországon az AXN tv-csatorna tűzte műsorára szinkronizáltan, két főműsoridős, hagyományos időtartamú széria egyes epizódjai közti reklámidőben. 5 Itt példaként elegendő a különböző televíziós sorozatok egyes epizódjainak netes letöltéseire vagy online megtekinthető formájukra gondolni. 1 2

73

tő, hogy „a populáris művészek szorosabb együttműködést alakítanak ki a fogyasztóikkal.” 6 A közösségi írás jelensége új történetmondási lehetőségek felé nyitotta meg az alkotói tevékenységet, melynek ékes példája Glukhovsky Metró 2033 című regényének keletkezése és publikációs metódusa. A regény eredetileg, még évekkel a könyvformában történő első (2005-ös) orosz nyelvű kiadás előtt publikálásra került, mégpedig egy a regény számára létrehozott internetes felületen, ahol fejezetenként került megírásra és közlésre a regény szövege: „Dmitry Glukhovsky a 2000-es évek elején írta meg Metró 2033 című regényét. Miután több orosz kiadó is elutasította a kéziratot, Glukhovsky ingyenesen elérhetővé tette azt honlapján. Az online sikeren felbuzdulva 2005-ben kiadták, 20 nyelvre lefordították, Glukhovsky neves sci-fi díjakat is nyert vele.” 7 A regény digitális formában, az interneten történő megjelenése vitathatatlanul helyezi a művet a digitális irodalom 8 rétegébe. A tény, hogy a digitális irodalmi formában megjelent regény honlapja látogatottságának magas száma és sikere következtében (is) végül valódi könyv formában kiadásra került, s hamar bestsellerré vált, azt bizonyítja, amit Espen Aarseth is hangsúlyoz, hogy a „digitális irodalom – legyen az kísérleti, mint Talan Memmott Lexia to Perplexia-ja (2000), vagy szigorúan fősodorbeli, mint Stephen King Riding the Bullet-je (2000) – továbbra is irodalom, és nem valami hibrid dolog. A bankkártyáinkhoz hasonlóan, melyek éppúgy valódiak (és éppúgy szimbolikusak), mint a papírpénz, a digitális irodalom is valódi irodalom.” 9 Mindehhez társul az új(szerű) szerző-közönség modell, mely a Metró 2033 regény publikálása során megvalósult, s amelyről maga a szerző így ír Tullio Avoledo Az ég gyökerei című regénye 10 magyarországi kiadásának borítón található ismertetőjében: „[a] Metró 2033 a kezdetektől, a webes megjelenéstől fogva interaktív volt: olvasóim a regény weboldalán folyamatosan végigkövethették a mű keletkezését, és hozzászólásaikkal segítettek alakítani, szabatosabbá és kevésbé kiszámíthatóvá tenni a történetet.” 11 Az olvasók aktív, a szerzőt még a mű készülése közben befolyásoló, segítő hozzászólásai a regény webes felületén egy újfajta szerző-közönség modellt mutat, a közösségi írás modelljét, amelyben a hagyományosan megszokott szerző-közönség kapcsolat JENKINS, Convergence Culture…, i. m., 98. [sz. n.], Dmitry Glukhovsky: A posztapokaliptikus irodalom mindent eltöröl, http://konyves.blog.hu /2013/11/14/orosz_647 (2015. 06. 18). 8 Roberto SIMANOWSKI, Holoköltészet, bioköltészet és a digitális irodalom: A close reading és a fogalomhasználat körüli vita, ford. KÁLMÁN C. György, L. VARGA Péter = Elbeszélés, játék és szimuláció a digitális médiában, főszerk. THOMKA Beáta, vál., szerk. FENYVESI Kristóf, KISS Miklós, Pécs, Kijárat, 2008 (Narratívák, 7), 106. 9 Espen AARSETH, Műfaji zavar: a narrativizmus és a szimuláció művészete, ford. CZITROM VARGA Enikő = Elbeszélés…, i. m., 172. 10 A Metró 2033 című regény világában ma már más szerzők is írnak történeteket, amelyek a Glukhovsky szerkesztése alatt működő „Metró 2033 Univerzum” könyvsorozatban jelennek meg. Tullio Avoledo említett regénye a sorozat egyik népszerű darabja, amelynek története természetesen a Metró 2033 alakította történetuniverzumban játszódik. 11 Dmitry GLUKHOVSKY, Ismertető = Tullio AVOLEDO, Az ég gyökerei, ford. MATOLCSI Balázs, Bp., Európa, 2013, hátsó borító. 6 7

74

mellett egy új, az alkotás jelen idejében kibontakozó kapcsolatot figyelhetünk meg. E párbeszéden alapuló kapcsolat (amelyet a szerző az olvasóival folytatott) jelentős szerepet játsz(hat)ott abban, hogy a Metró 2033 regény olyan végleges formát öltött, amely papíralapú kiadásra is megérett, és alkalmassá vált a mai, főként profitorientált könyvnyomtatás világában és bestseller is lett.

A szerzői univerzumnyitás és jellege (fanfiction) Dmitry Glukhovsky debütáló regénye, a Metró 2033 közösségi írás útján történő alkotását és későbbi sikereit követően mindenki számára elérhetővé és alakíthatóvá tette regénye világát. Így tudatos, direkt irodalmi univerzumnyitás történt a szerző részéről, amely nem csupán a már hivatalosan íróként működő szerzők felé való nyitást jelentette, hanem a rajongók felé való nyitottságot is. Az univerzumteremtés és -nyitás műveletét magát is tekinthetjük a közösségi írás egyik folyamatának, amely lehetőséget adott a rajongói írások [fanfictionök] legitimmé válásához és megjelenéséhez is a Metró regényvilága tekintetében. Ráadásul a Metró 2033 Univerzum alakításába nem csupán a rajongók szálltak be, hanem más, már elismert szerzők is bekapcsolódtak saját, az univerzumban játszódó írásaikkal. Minderről maga a szerző is nyilatkozik: „[n]em is tudom, hány olvasó kérdezte tőlem, mi történt az ő városával, szülőföldjével… és egymás után jelentkeztek nálam a fiatal írók, mondván: szívesen írnék az én vidékemről, avagy megírom a városom történetét a te világodba, a Metró 2033 Univerzumba ágyazva. […] Aztán […] valaki ismét megkérdezte tőlem, mi történt Szentpéterváron, meg hogy egy fiatal író írhatna-e róla egy regényt, belegondoltam: miért is ne? Folytassuk ezt az interaktív kutatást, csináljunk belőle egy nagy játékot! Fedezzük fel és irányítsuk együtt a Metro 2033 Univerzumot, hadd alakítsák más írók is velem együtt ezt a világot.” 12 Tehát a közösségi (irodalmi) univerzumteremtés ötlete és megvalósulása ilyen alapokról indult. Azonban fontos kiemelni, hogy azóta már több mint negyven más szerzős regény jelent meg a Metró 2033 Univerzum könyvsorozatban, 13 amelyek kiadásában jelentékeny szerepet vállalt magára Glukhovsky is, ugyanis lektorként és szerkesztőként is foglalkozik az összegyűjtött kéziratokkal, hogy azok megfelelő minőségben és tematikai szabálykövetéssel illeszkedjenek a Metró 2033 világához. Tehát a Metró 2033 Univerzum esetében a fanfiction írások platformjaihoz hasonló felülettel és munkamódszerekkel találkozunk. Egy folyamatosan alakuló, bővülő szövegarchívumról van szó, 14 amelyet szinte bárki bővíthet és alakíthat, azonban a legtöbb ilyen fanfiction felületre bizonyos GLUKHOVSKY, Ismertető…, i. m., hátsó borító. (A kiemelések egy része tőlem.) SZATHMÁRY-KELLERMANN Viktória, Dmitry Glukhovsky: Az volt a célom, hogy kiakasszam őket, http://www.litera.hu/hirek/dmitry-glukhovsky-az-volt-a-celom-hogy-kiakasszam-oket-73314 (2015. 10. 19). 14 SOMOGYI Gyula, Henry Jenkins és a participációs médiakonfigurációk, Kézirat, 2015. 12 13

75

szabályokat betartó írások kerülhetnek csak fel. Az adott írásnak illeszkednie kell a tematikai megkötésekhez (hogy ne bontsa meg az eredeti szöveg körül kialakult irodalmi univerzumot és annak logikáját összeférhetetlen elemekkel), valamint egy bizonyos szintű irodalmi-esztétikai szempontrendszer elvárásainak is meg kell felelnie (hogy az írás méltó legyen az univerzum többi írásának minőségéhez). Tehát egy tartalmi és minőségi szűrőn kell átesnie az alkotásnak, mielőtt a felületen publikálásra kerülhet. Ezek a Metró 2033 Univerzum működésében is – sajátos módon, de – jelen vannak: az univerzum netes felületén bárki publikálhatja alkotását az annak kialakított fórumon, ahol ezeket bárki elolvashatja, véleményezheti, és még pontozhatja is, menynyire találta jónak. A netes véleményezők pontozása és véleményei alapján a legnépszerűbb alkotásokat pedig maga Glukhovsky és kiadójának szerkesztői olvassák át és ellenőrzik, javítják olyan módon, ahogyan a fanfiction oldalak úgynevezett „bétaolvasói” ellenőrzik a beküldött fanfiction alkotásokat, 15 majd továbbítják a könyvformátumban való megjelenés felé. 16 Glukhovsky, amennyiben szükségesnek látja, akár még az átírás folyamatait is elvégzi egy-egy kéziraton. 17 A cél ugyanaz, mint az eredeti regény közösségi írása során volt: minél tökéletesebb és élvezetesebb művet alkotni, amely kiadott könyvként is megállja a helyét, és érdemes arra mind minőségi, mind piaci szempontból is. Majd az így elkészült mű az adott szerző önálló alkotásaként jelenik meg, Glukhovsky nem lép fel ilyen esetekben sem mint társszerző, megmarad lektorként és az univerzum irányítójaként, amit a kiadványokra brandként rákerülő „Metró 2033 Univerzum” logó és a kötetekben feltüntetett, az univerzumra vonatkozó szellemi copyright 18 ismertetés kiválóan demonstrál bárki számára.

Horizontális és vertikális narratív „kitöltetlen helyek” Vajon mi tette lehetővé a Metró 2033 Univerzum megnyitását és folyamatos bővülését? A válasz roppant szembeötlő: a regényvilág alapkoncepciója, miszerint egy nukleáris világháború pusztítása tette élhetetlenné az ember számára bolygónk felszínét, globális, (emberi szempontból) világméretű. Ehhez képest a Metró 2033 – amely a Metró 2033 Univerzum nyitóregénye és univerzumteremtő darabja – történetvezetése egy a globálisnál szűkebb nézőpontot kínál, s csupán Moszkva városának eseményeire fókuszál. A horizontális szűkítésen túl pedig vertikális fókuszszűkítéssel is él az alapregény, Uo. A színfalak mögött – beszélgetés Dmitry Glukhovsky-val a Metro regények írójával, http://lfg.hu/63299 /vegyes/interjuk/szinfalak-mogott-beszelgetes-dmitry-glukhovsky-val-metro-regenyek-irojaval/ (2015. 06. 19). 17 Uo. 18 A legtöbb esetben így szerepel: „Copyright © D. A. Glukhovsky, 2011” (ahol az évszám változó), majd ezt a mintát követve az adott Univerzum-regény megírója is szerepel külön mint jogtulajdonos. 15 16

76

mivel a történet kezdő időpontját is megadja: 2033-ra datálja a regény eseményeinek kezdetét. Ezzel a két, horizontális és vertikális nézőpontszűkítési módszerrel a regény számos, úgynevezett „kitöltetlen helyet” hagy, amelyek kiváló lehetőséget nyújtanak az univerzum új szerzői számára az új történetek írására, s ezzel az ilyen hézagok tartalmi kitöltésére. 19 Ráadásul a Metró 2033 Univerzum így kivételesen nagy szabadságot enged az új történetek számára, tekintve, hogy csupán az univerzum alapkoncepciójában határoz meg bizonyos tematikai szabályokat, azon túl az új történetek megalkotóinak semmilyen más részlethez nem szükséges igazodniuk. Az univerzum „kitöltetlen helyei” látható, milyen széles skálán nyújtanak tartalmi lehetőségeket az új történetek számára. A regényvilág horizontális és vertikális kiterjesztése pedig összecseng a Henry Jenkins által kifejtett rajongói újraírási stratégiák egyikével. 20 Jenkins tíz ilyen újraírási stratégiát különböztet meg, amelyek közül a Metró 2033 Univerzumban tapasztalható tér kibővítése egyértelműen fellelhető: erre példa minden, nem Moszkvában játszódó Metró-alkotás, Szentpétervártól a Vatikánon át egészen akár Kubáig. Egy másik, az előzőhöz kapcsolódó újraírási stratégia pedig az idővonal kiterjesztése, amelynek köszönhetően a 2033. éven kívül a történetek immár bármelyik évben játszódhatnak (például a regény alapján készült videojátékok élnek az időkeret ilyen módú kiszélesítésével, amikor intrójukban 21 a jelen Moszkvájának életképeit bemutató képsorokkal találkozhatunk).

Hivatalos és nem hivatalos univerzumok A Metró 2033 regényvilág körül kialakult univerzum vonatkozásában egy újabb bővülési réteget fontos megemlíteni, s ez által elkülöníteni egymástól két univerzum-felületet. A regényvilágnak ugyanis kétféle univerzuma nyílt. Az egyik a már elemzett hivatalos univerzuma, a Metró 2033 Univerzum, amelyet maga a szerző, Glukhovsky nyitott meg és irányít azóta is szervezőként és szerkesztőként. A másik univerzumtípus pedig a nem hivatalos univerzum, amely kívül esik a hivatalos univerzum – jó értelemben vett – „felügyeletén”. (Az előbbit továbbra is hivatalos nevén Metró 2033 Univerzumnak, a nem hivatalos univerzumot pedig Metró-univerzumnak nevezem a továbbiakban.) A két univerzum tartalmi-tematikai alapjai és szabályai természetesen megegyeznek, ezáltal köztük az átjárás lehetősége is feltételezhető, az eltérést köztük a szerző által nyújtott segítő-támogató és szervező-ellenőrző tevékenység megléte, illetve meg 19 Maria Lindgren LEAVENWORTH, Variations, Subversion, and Endless Love: Fan Fiction and the Twilight Saga = Bringing Light to Twilight: Perspectives on a Pop Culture Phenomenon, ed. Giselle Liza ANATOL, New York, Palgrave–McMillan, 2011, 70. 20 Jenkins a rajongói újraírási stratégiákat az alábbi helyen vizsgálja és értelmezi: Henry JENKINS, Textual Poachers: Television Fans and Participatory Culture, New York, Routledge, 1992, 165–180. 21 Intro, azaz a játékmenetet felvezető, történetet bemutató videó.

77

nem léte adja. Glukhovsky bárki számára elérhetővé tette univerzumát, így a nem hivatalos Metró-univerzum írásainak is ugyanúgy legitimitásuk van, mint a Metró 2033 Univerzum keretein belül létrejövő írásoknak, csak az előbbiek különböző okoknál fogva saját felületeken jelennek meg és kerülnek az olvasóközönség, illetve a közösségi írás folyamatai elé.

A nem hivatalos Metró-univerzum magyar példái A nem hivatalos Metró-univerzumhoz néhány magyar példa is említhető, amelyek segítségével érzékelhetővé válik, világszerte hogyan működnek az ilyen, a nem hivatalos univerzumhoz köthető közösségek és alkotásaik. A Galaktika című magyar tudományos-fantasztikus irodalmi magazin egy kezdeményezést indított el Egy magyar stalker naplójából néven, amelynek keretében amatőr (és nem amatőr) szerzőktől várnak olyan írásokat, amelyek a sztalker-tematikában íródtak (ami így önmagában némi félrevezetésre adhat okot, ugyanis egyaránt vonatkozhat – és vonatkozik is – a Sztrugackijékféle Stalker világára és a Glukhovsky-féle Metró világára is). Mindkét tematikában várják a műveket, amiben egy rejtett, kétféle (de sok közös ponttal rendelkező) univerzum hazai összemosására, összekapcsolására vélhetünk egy kísérletet, amely a Jenkinsféle rajongói újraírási stratégiák közül egyértelműen az univerzumok vegyítésének lehetőségét mutatja. 22 A beérkező írásokat a netes megjelenési felületükön kívül 23 a Galaktika időközönként nyomtatásban is közli magazinjában. Legutóbbi lapszámukban például Szilvási György egy Metró-univerzumban játszódó novellája jelent meg Egy magyar stalker naplójából: Az Aranyifjú címmel. 24 Ezen kívül működik Magyarországon egy Metró 2033-mal foglalkozó hazai közösség is Metró 2033 Hungary néven. A közösség elsőszámú célja egy Magyarországot bemutató történet megalkotása a Metró 2033 regényvilágában. Saját internetes oldalt 25 és Facebook-oldalt 26 is üzemeltetnek, amelyeken a közösség tagjai kritikákon, cikkeken és a Metró 2033-mal kapcsolatos híreken túl saját magyarországi Metró-történeteiket is közlik, amelyek alakításához nyíltan a Glukhovsky-féle közösségi írás módszerét igyekeznek alkalmazni. Ennek ékes példáit láthatjuk a csoportosulásban a magyar vonatkozású közösségi írás működésének és kreativitásának. Például egy a MetróJENKINS, Textual Poachers…, i. m. Egy példa a Galaktika honlapján közölt Stalker-írásokra: Egy magyar Stalker naplójából – Metró 2033, http://galaktika.hu/egy-magyar-stalker-naplojabol-metro-2033-2/ (2015. 10. 26). 24 SZILVÁSI György, Egy magyar stalker naplójából: Az Aranyifjú, Galaktika, 2015/307, 50–53. 25 A Metró 2033 Hungary közösség weblapja: Metro 2033 Hungary, http://metro2033hungary. gportal.hu/gindex.php?pg=36817390&nid=6624008 (2015. 10. 26). 26 A Metró 2033 Hungary közösség Facebook-oldala: Metro Hungary Facebook-oldal, https://www.facebook. com/MetroHungary/?fref=nf (2015. 10. 26). 22 23

78

univerzumban elképzelt térképét is megalkották már a posztapokaliptikus budapesti metrónak, amely rendkívül látványosra és hangulatosra sikerült, valamint diszkussziót is elindított a közzététel helyén. 27 Példaként említhető még, hogy a közösség alapítói együtt terveznek egy Metró 2033 Hungary könyvet megírni, amely saját bevallásuk szerint már előrehaladott állapotban van, s amely Magyarország több pontját is bemutatná történetében, nem csupán egyetlen városra vagy kisebb településre koncentrálna. Minderről a közösség egyik tagja így ír, éppen a Galaktika magazin honlapján egy kisebb vitát is szító kommentjében, amelyben arra kérte a Galaktikát, hogy vegyék figyelembe, hogy az ő kezdeményezésüktől függetlenül és hamarabb már létrejött egy magyar közösség, amely a Metróuniverzum magyar vonatkozású építését hivatott összefogni és ösztönözni. „Lassan két éve a csoportunk saját maga dolgozik egy egész Magyarországot magába foglaló regénycsomagon. Szeretnék a témában afféle megvitatást tartani, mivel nem éppen lenne helyes dolog két évnyi áldozatos munkánkat (általam eddig lekörmölt 5 fejezetet) kivágni a semmibe!” – írja TheQtya nicknévvel a fórumozó. Válasz is érkezett rá: „[k]edves TheQtya! Nem igazán értjük, hogy miért vágnánk a munkátokat a semmibe a mi írásainkkal. Ezek csak online cikkek, ahogy látom a Ti munkátok is bárki számára elérhető az interneten. Amennyiben a megjelenésekkel kapcsolatban lenne kérdésetek, azt az [email protected] tudjátok feltenni, de ha elfogadtok egy tanácsot, akkor ennél egy kicsit kevésbé támadó hangnemben tegyétek [mosolygós smiley] Köszönjük!” Természetesen válasz is érkezett TheQtya felhasználótól újra: „[ü]dv, A támadó hangnemet én inkább idézőjellel megjelölném. Inkább nevezném figyelemfelkeltő hangnemnek. Egyébként az online, bárki által megtekinthető dolgokat értem, de ez jelenleg valóban mint könyv készül és hosszú, áldozatos, kompromisszumokkal teli időszakot tudunk a hátunk mögött, ami során egy egész Magyarországot lefedő, minimetró univerzumot sikerült összehoznunk kollégákkal. Megjelenéssel kapcsolatban pedig még elég bizonytalan vagyok, mivelhogy mindenféle jogi, meg egyéb procedúrák kelhetnek életre a dologgal és előbb könyvemet inkább szeretném lefordítva elolvastatni Dmitry Glukhovsky-val. Üdvözlettel, Qtya”. 28 A parázs vitából a készülő magyarországi regénycsomagra vonatkozó információkon túl egy érdekes jelenség figyelhető meg: két, azonos univerzumban alkotó, de egymástól függetlenül működő rajongói közösség feszül egymásnak, annak okán, hogy a magyar Metró-univerzum alakítását valamilyen közös párbeszéd mentén kellene folytatniuk. Mindenképp izgalmakkal teli

A térkép a Metró 2033 Hungary közösség Facebook-oldalán jelent meg egy 2015. január 10-én közzétett posztban, amely alatt a kommentekben követhető nyomon a térkép okán kialakult beszélgetés: Metro Hungary: Budapest Térkép, https://www.facebook.com/MetroHungary/photos/a.140682589447981.10737418 28.139359566246 950/358664404316464/?type=3&theater (2015. 10. 26). 28 A fórumbeszélgetés a Galaktika magazin honlapjának vonatkozó kommentboxában olvasható a felület alján: Egy magyar Stalker naplójából – Metró 2033: Fórum, http://galaktika.hu/egy-magyar-stalker-naplojabol-metro2033-2/ (2015. 10. 26). 27

79

a rajongói közösségek és a közösségi írás tekintetében is a magyarországi Metróuniverzum alakulása. Habár a tömegkultúra termékei alapvetően nem képviselik a magaskultúra irodalmi műveinek minőségéhez viszonyítható nívót, elemzésük mégis több érdekes eredménynyel szolgálhat az irodalomtudomány számára is. Kiváltképp akkor, ha az elemzés horizontja kibővül az eredeti szöveg körül kibontakozó újabb alkotások tüzetes vizsgálatával, amely jelen esetben a közösségi írás mentén megvalósuló (irodalmi) univerzum működésének és bővülésének kultúratudományos megközelítését jelentette. A kutatás folytatása és kibővítése a folyamatosan megjelenő újabb Metró-alkotások, illetőleg ezek online közösségi felületeinek további elemzése mentén kell történjen. Dolgozatomban e kutatás elindításához szándékozom hozzájárulni, s bízom a további vizsgálatok új – az irodalomtudomány számára is releváns – eredményeinek lehetőségében.

80

Kemény Zsigmond ÉLET ÉS IRODALOM III. [Sajtó alá rendezte: Sándor Kitti] Kemény Zsigmond regényírói munkásságát a napi publicisztikai tevékenység kísérte végig egész pályája során. A politikai programjait, költészettani és irodalomtörténeti nézeteit terjedelmes gondolatsorokban közölte a hírlapokban, tehát a leghatékonyabb eszközének a hírlapírást tekintette. Kemény 1841 őszén csatlakozott az Erdélyi Híradóhoz, ahol 1842. január 2. és 1843. június 30. között a lap szerkesztői posztját töltötte be, és egészen 1845 végéig a lap cikkírója maradt. Kemény erdélyi munkásságának vége felé már a Pestre költözésen gondolkodott. A politikai csoportosulások jól ismerték tehetségét, ily módon az 1846-os magyarországi látogatásakor számos ajánlatot kapott. Széchenyi István egy középpárt létrehozásán dolgozott, s e párt a tervezett Független című lapjának élére Keményt kívánta felkérni. Dessewffy Emil a konzervatívok oldalára akarta állítani. Keményt azonban a centralistákkal rokon eszméi és irodalmi törekvései már 1845 márciusában Eötvös Józseffel való kapcsolatfelvételre ösztönözték. 1845 őszén-telén megállapodtak, miszerint csatlakozik a Kossuth által alapított, 1845. július 1-től Csengery Antal által szerkesztett Pesti Hírlap munkatársaihoz, aminek eredményeképpen Kemény tudósításokat küldött a lapnak Erdélyből. 1 Az 1846. szeptember 28-i Der Schmetterling már arról számol be, hogy Kemény a Pesti Hírlap munkatársa. 2 1846 nyarán tárgyalt Csengeryvel a lapban való szerepvállalásáról, aminek következtében 1847-ben a centralista lap munkatársa lett. Véglegesen 1847. március elején költözött Pestre, ahol hírlapírói munkásságát tizenkét vezércikkel kezdte meg 1847. május 6-án. 1848. május 16-tól egészen 1848. december 31-ig Csengery Antallal közösen szerkesztette a lapot, és továbbra is részt vett a vezércikkek írásában. Kemény ezután a szabadságharc ideje alatt nem végzett publicisztikai tevékenységet, hanem aktívan politizált. Képviselőként és minisztériumi tanácsosként működött, és követte a kormányt Debrecenbe. Világos után egy ideig bujdosott, végül az osztrák hatóságok Pesten felmentették. A Pesti Napló 1850 márciusa és 1939 októbere között jelent meg. Kemény 1851 elejétől publikált cikkeket a lapban, 3 majd 1855. június 22-től 1869. november 30-ig felelős szerkesztőként irányította azt, névlegesen azonban többször lemondott a szerkesztésről, hol egészségügyi, hol anyagi, hol pedig erkölcsi okok miatt. Nagy terjedel1 RIGÓ László, A hírlapíró Kemény (1837–1846) = KEMÉNY Zsigmond, Korkívánatok, vál., szerk., jegyz., utószó RIGÓ László, Bp., Szépirodalmi, 1983 (Kemény Zsigmond Művei), 489. 2 Ld. FENYŐ István, A centralisták: Egy liberális csoport a reformkori Magyarországon, Bp., Argumentum, 1997, 355. 3 PAPP Ferenc, Báró Kemény Zsigmond, II, Bp., A Magyar Tudományos Akadémia Kiadó Vállalata, 1923, 37– 38.

81

mű publicisztikája politikai, társadalmi, történelmi és irodalmi vonatkozású. Irodalmi és történelmi tárgyú cikkeinek java részét gyűjteményes kiadásokban összegyűjtötték. 4 Kemény publicisztikai életműve egészének kiadására azonban még nem került sor. A mostani alkalommal arra vállalkozom, hogy ebből a hatalmas anyagból az Élet és irodalom című, társadalomtörténeti tárgyú cikksorozatnak harmadik részét közöljem. Tóth Gyula az általa kiadott, Élet és irodalom című, 1971-es kötetben két irodalmi vonatkozású Élet és irodalom című cikksorozatot közölt. Az első sorozat: Pesti Napló, 1852. október 22, 23, 24, november 3, 10, 28, 30, december 2, 5, 8, 25, 29, 30, 31; második cikksorozat: Pesti Napló 1853. július 7, 22, 26, augusztus 2, 4. 5 Az általam sajtó alá rendezett szöveg forrása: Pesti Napló, 1853. jan. 8. (849); jan. 9. (850); jan. 15. (855); jan. 18. (857); jan. 19. (858); febr. 9. (875); febr. 10. (876). Ezek a cikkek nem jelentek meg egy korábbi kiadásban sem. 6 Kemény Zsigmond Élet és irodalom című harmadik cikksorozata betűhív átírásban kerül közlésre. A szövegbe való beavatkozásomat, melyek a nyilvánvaló sajtóhibák javítására korlátozódtak, szövegkritikai jegyzetekben jelöltem. Kemény munkáját nyelvi és tárgyi magyarázatokkal láttam el. Rövidítésjegyzék ld. – lásd ang. – angol Cz. F. – CZUCZOR Gergely, FOGARASI János A magyar nyelv szótára, I–VI, Pest/Bp., Emich, 1862–1874. emend. – emendálva fr. – francia gör. – görög i. e. – időszámításunk előtt lat. – latin PN. – Pesti Napló sh. – sajtóhiba szerk. – szerkesztette

Ld. KEMÉNY Zsigmond, Sorsok és vonzások: Portrék, szerk., utószó, jegyz. TÓTH Gyula, Bp., Szépirodalmi, 1970 (Kemény Zsigmond Művei); KEMÉNY Zsigmond, Változatok a történelemre, szerk., utószó, jegyz. TÓTH Gyula, Bp., Szépirodalmi, 1982 (Kemény Zsigmond Művei); KEMÉNY Zsigmond, Korkívánatok: Publicisztikai írások, szerk., utószó, jegyz. RIGÓ László, Bp., Szépirodalmi, 1983 (Kemény Zsigmond Művei). 5 TÓTH Gyula, Utószó = KEMÉNY Zsigmond, Élet és irodalom, szerk. TÓTH Gyula, Bp., Szépirodalmi, 1971, 442. 6 Ld. KEMÉNY, Élet és irodalom, i. m., 442–443. 4

82

Élet és irodalom* 7 I. Régen az államon, a fejedelmeken és municipiumokon 8 kivül, a dúsgazdag urak voltak, kik dicsvágyból, a közügy iránti szeretetből, vallásos fogadásokból, sőt néha szeszélyből is – de sohasem pénzkeresésért, vagy kalmári czélok végett – oly nagy vállalatokat 9 létesitettek, melyek művészi becsök vagy hasznosságuk miatt az élők háláját s a késő nemzedékét megérdemelték. A romai imperátorok 10 korából a Herodes-család; 11 a középidőből pedig a Medici12 sek tünnek a közügyért tett pénzáldozatokban leginkább ki. Mind a két család nemcsak rendkivül vagyonos, de szép izlésü, és sok müvészeti ismerettel biró volt; aztán e tulajdonaikhoz, még azon szerencsés körülmény járult, hogy helyzetöknél fogva közvállalatokat is vezethettek. Kezeik nyomát a késő századok dicsö épületekben és emlékezetes romokban mutatják az utazóknak föl. Különösen Herodes Atticus 13 tán az egész világon minden magánosok közől legtöbb pénzt áldozott az államnak – melynek tagja vala – földiszitésére, a nevét legszélesebb területen örökitették meg a kőszelvények és oszlopok. 14 Hozzá mérve napjaink kikürtölt mecenásai – Demidoff 15 grófot is odaértvén – csupa fillérezők. * Minden czikkeim, melyek szorosan a külföldi ügyekre nem vonatkoznak, ezen czím alatt fognak megjelenni. Kemény Zs. 8 municipium – [lat.] saját jogszabályokkal és belső igazgatással rendelkező települések. 9 vállalat – tervezett munka, vállalkozás (ld. Cz. F.) 10 imperátor – [lat.] császár 11 Herodes-család – arab származású uralkodó család, melynek jelentős személye I. Heródes (i. e. 37–4.). Júdea királya bőkezűen támogatta Bejrút, Damaszkusz és Rodosz városát. A hellenizmus előmozdítója és az olimpiai játékok pártfogoltja. Színházakat, templomokat, palotákat, erődöket és városokat emeltetett, mint például Caesareat, az Izrael tengerpartjánál fekvő várost. Massadat, a 400 méter magas hegyen fekvő erődöt, ahova a római fennhatóság elől több ezer zsidó menekült. 12 Medicisek – 1434–1532 között hercegi címet viselő firenzei bankárcsalád. Firenze leghíresebb nemzetsége főként gyapjúüzletek révén gazdagodott meg. Politikai befolyását Itáliában nyitott bankfiókkal erősítette meg. A Mediciek nevezetes tagjai közé tartozik például Cosimo (1389–1464) a Medici-család fejedelmi ágának alapítója. Giovanni di Lorenzo (1360–1429), aki Rómát a kultúra és az irodalom fellegvárává emelte. Lorenzo (1492–1519), aki régi kéziratokat gyűjtött, továbbá építészeti kérdésekben is szakértőnek tartották. Piero (1416–1469) művészetpártoló, aki oltárszekrényt készítetett a Santissima Annunziata templomba és apja éremgyűjteményét antik darabokkal bővítette ki. 13 Herodes Atticus (101–177) – görög-római szónok, politikus és Athén híres mecénása. Hatalmas vagyont örökölt apjától, melyet épületek létesítésére szánt. A Panathénaia Stadiont, az Akropolisz déli lejtőjén az Odeont, ezenfelül Korinthoszban, Delphoiban és Alexandriában több épületet állítatott. 14 kőszelvények és oszlopok – utalás arra, hogy épületelemekre feliratokat helyeztek el, melyek az uralkodó(ház) magasztalását, dicsőségének hirdetését szolgálta, továbbá röviden megemlékeztek az adományozóról. 15 Demidoff – Anatole Demidoff (1813–1870). Orosz nemzetiségű befolyásos iparos családból származott, hatalmas vagyonával támogatta a művészetet és a tudományokat. 7

83

A s t a d i u m , melyet ő Athenben épitetett, 16 600 láb hosszu és egészen fehér márványból volt, s belkörében az élvsovár athenei nép egy lábig elférhetett. Midőn Atticus élt, szülővárosának, Athenenek, valának még bölcselkedői és rhetorai, de szabadsága, függetlensége s dicsősége többé nem volt. A mostoha kor befolyása közt a nagy emlékek is, melyeket az épitészet a polgárisodás 17 diadaljeleiként állitott föl, már többnyire bomladoztak. Különösen a Perikles által a hangversenyekre és újabb drámai művek előadására szánt Odeum 18 – melynek ácsmunkája a persáktól elvett hajók árboczaiból készült – bár valami kappadocziai király 19 kegyéből renováltatott vala, mégis a világhirü város szégyenére, rendre ismét oly silány állapotba jutott, hogy már inkább csak romjai, mint falai voltak. Ezt is Atticus épitteté ujra. Az ő bőkezüsége oly határtalannak mutatkozék, mint vagyona, vagy tán mint hiusága is, mely – ugylátszik – minél szélesebb körben keresett kielégitést, s a tevékenységre Göröghon határait igen keskenyeknek találta. Nemcsak Epirus, 20 Thessalia, 21 Euboea, 22 Boeotia 23 és Peloponesus 24 lakosai részesültek bőkezüségéből; de Olaszország s Ásia több városai nevezik még a középületek fölirataiban Herodes Atticust védőjöknek és jóltevőjöknek. Azonban én nem egy romai polgár magasztalására ragadtam tollat; hanem csak azt akarám, olvasóim engedelmével, megjegyezni: hogy az imperatorok korában, a mely közmunkát az állam és municipiumok nem végeztek el, azt egyes dúsgazdagok létesítették. Társulatokról, 25 részvényekről s évi kamatosztalékokról akkor szó sem volt. Továbbá, ha a magánosok által fölállitott művek lajstromát átnézzük, a templomokon s néhány aquaeductuson 26 kivül többnyire oly épületekre találunk, melyeknek előteremtésében két czél volt szem előtt: először, munkát adni a proletárnak 27 az épület elkészitése alatt; másodszor, magában a kész épületben, szintén a proletárnak ingyen szerezni élvezetet és szórakozást. stadium – athéni stadion az olimpiai játékok helyszíne, melyet Lycurgus szónok kezdett építtetni (i. e. 350-ben), majd 500 évvel később Atticus márványülésekkel egészítette ki. 17 polgárisodás – itt: fejlődés. 18 Odeum – zenei előadásokra szánt épület Athénban; a Perikles-féle építmény i. e. 444-ben készült el. 19 kappadocziai király – Kappadókia Kis-Ázsiában fekvő terület, melyet délen a Toros-hegység, északon a Fekete-tenger és keleten az Eufrátesz határol. A terület uralkodója i. e. 62–51 között II. Ariobarzanes Philopator volt, aki a mithridatesi háború alatt felgyújtott Odeumot helyreállíttatta. 20 Epirus – az I. századtól késő ókorig fennálló római provincia volt, mely az ókori görög Epirusz területét és a délen fevő Akarnániát foglalta magába. 21 Thessalia – Észak-Görögország keleti része; határa nyugaton az Epirusz, melytől a Pindosz választja el. Fő hegysége az Olimpus. 22 Euboea – a második legnagyobb görög sziget Kréta után. A szárazföldtől az Euboiai-tenger választja el. 23 Boeitia – északról az Opuszi Lokrisz, keletről az Euboiai-öböl, valamint a Khalkisz és Aulisz között elhúzódó Euripsz-csatorna, délen Attika, nyugaton Phókisz tartománya határol. 24 Peloponesus – a Balkán-félsziget déli csúcsán található nagy félsziget, ami a Korinthoszi-öböltől délre, a Földközi-tengerbe nyúlik. 25 társulat – itt: részvénytársaság 26 aquaeductus – [lat.] a régi rómaiak vízvezetéke, ill. a vízvezetékhez tartozó építmények 27 proletár – [lat.] alsóbb, vagyontalan társadalmi osztály 16

84

Fürdők, szinházak, körök, 28 hol a viadorok – gladiátorok – küzdöttek vadállatokkal és egymással, s a tömeg nézvágyának kielégítésére számitott mindennemü játékhelyek voltak azon intézetek, mikre az összeroskadni készülő ó-világ gazdag és blazirozott 29 aristocratiája szórta pénzét, midőn ez őt az egybehalmozott kéjek által többnyire eltompitván, a természetünkben fekvő reactio miatt – mely kérlelhetetlen házi n e m e s i s ü n k 30 s túlzásainkra pedant szigorral figyel – az élvezésre már alkalmatlanná tette. „Panem et circenses” kenyeret és mulatságot a proletárnak! ez vala a jelszó, melyet nem a kegyesség szelleme, nem a philantropia, 31 nem a szeszélyes divat kaczérkodása a népszerüséggel; de a dolgok kényszerüsége, a socialis viszonyok megdöbbentő arcza, s a kitörésektőli aggodalom tanácsoltak minden bölcsnek és egoistának, ki palotája ablakából sok henye, éhező és unatkozó népre tekintett. Mert nem szükség tudós elméleteknek fejtegetni, miután a józan érzék 32 is velünk alkalom szerint észrevéteti, hogy egy társadalom sorsára nézve legaggasztóbb kórjelenség a növekedő s nagyszámra nőtt proletariatus. E kórjelenségnek pedig felső foka ott kezdődik, hol a proletár inkább követeli az élvezetet, mint a munkát, inkább csavarog a puha polgárisodás szórakozásai körül, mint az izzasztó mühelyeknél, inkább szereti még a kábitó italnál is a kábitó látványokat, s üres zsebbel a müveltség némi mázát hordja. Általában i a proletariatus kérdésénél nem az a baj, hogy az emberek ne látnák át, vagy kétségbe akarnák vonni ennek veszélyeit, hanem az: hogy megszüntetésének, sőt csökkentésének is módjait kitalálni felette nehéz. Az ó-világ bölcs értekezések és analysáló könyvek nélkül is jól tudta, mekkora terhére és veszedelmére vannak azok, kiknek ingyen oszta gabonát; kiknek lábai elibe a diadal szekerekről pénzt szóratott; 33 kiket a magistraturák változásakor 34 megvesztegetett, és lerészegitett; ii kiket, ha zúgtak, közföldekkel ajándékozott meg; kiket rászoktatott, hogy a hatalmasok véghagyományaiban is, dotaltatásukat mintegy természetes kötelességöknek képzeljék; kikért saturnaliákat 35 rendezett; kikért közinnepein pazar fényt fejtett ki; iii kiket ingyen fürösztett; s kikért oly mulató helyeket, oly szórakozási és kör – itt a kör alaprajzú amfiteátrumra utal, mely játékok és látványosságok bemutatásának színhelye volt. blazírozott – [fr.] fásult, unott, egykedvű 30 nemesis – a latin mitológiában bosszúálló sors, büntető igazság (Nemeszisz istennő) 31 philantrópia – [gör., lat.] emberszeretet 32 józan érzék – filozófiai fogalom (lat. sensus communis; fr. bon sens), mely olyan feltételezett általános emberi képességre utal, melynek segítségével mindannyian többé-kevésbé hasonlóan érzékelünk, értünk és ítélünk meg helyzeteket és dolgokat anélkül, hogy különösebb érveket igényelnénk. Bevett magyar terminusa: józan ész. 33 pénz szóratás – Feltehetőleg itt a missilia [lat.] kifejezésére utal Kemény, mely a császárok által a nép közé szórt pénzre vagy ajándékra utal. Az ünnepi alkalmak során a „szórásból” adódó esetleges viták a helyszínen eldőltek az erősebb, a gyorsabb, a furfangosabb fél javára. 34 magistratusok változásakor – városi tisztségviselők újraválasztásakor 35 saturnalia – [lat.] latin népünnep, mely a hagyomány szerint a boldog aranykornak emlékezete. 28 29

85

élvezési intézeteket állitott föl, melyek a közpénztárt gyakran inkább kimeritették, mint a légióknak fizetett zsoldok. Ismétlem, az ó-világ jól tudta: mily fenyegető jelenség a proletariatus. S nem vaksága és a veszély csekélylése miatt kelle lakolnia. Szerencsétlensége az volt, hogy bár látta a társadalom tátongó és nyilt sebeit, nem orvosolhatá. Történelmi antecedentiái, 36 társalmi viszonyai, állami rendszere s egész világnézleténél fogva nem találhatta meg s nem alkalmazhatá a módokat, melyek által a proletariatusnak határt vetni, vagy legalább annak gyors terjedését gátolni lehessen. Ez volt az ó-világ szétbomlásának egyik oka. De a kereszténység az individuum méltóságát helyreállitotta. A felebaráti szeretetet, s minden embernek isten előtti iv egyenlőségét hirdetvén, egy dicsőbb polgárisodásnak vetette meg alapját. Rontott, mert épiteni kellett. S kioltá a régi fölvilágosodás 37 nagy részét és szürkületet gerjesztett, homályt, hogy később a megfrissült világra ujabb s ragyogóbb fényt hinthesen…. A középidő alatt – melyet törekvései- és eszmeirányaiban jellemezni, nem tartozik mostani czélomhoz – részint a barbarok karja elrontá, részint az uj vallás ascetismusa szükségtelenné vagy utálttá tette a régi világ középületeit. A nagy országutak, a hires vizvezetők csak egyes töredékeikben maradtak fen. S kinek volt szüksége többé az amphitheatrumokra és circusokra, miután a rabemberek a vadállatokkal nem küzdhettek, s a világ szigorubb erkölcseivel a föld hivalkodásaitól elfordult? Ki járt volna az Odeumokba, miután csak a szent zene vonzott? S kinek számára vették volna föl álarczaikat és a magas sarut a mimikusok 38 oly társadalomban, mely illusiokat nem keresett a művészetben, s mely kedélyének elég gerjedelmet talált a vallási szertartások gyakorlatában? És tisztelhette-e a keresztény a középidő szenvedélyesebb századaiban az ó-világ azon műemlékeit, melyekben az első hitvallók szertelen kínok közt végeztettek ki, s melyekben folyt le egész marthyrologiánk? Ő a népmulatságok épületeit csak börtönnek és vesztőhelynek nézte, hol a vértanuk szenvedtek. S valóban, ha a népvándorlás meg is kimélte vala a hajdani polgárosodás remek műveit, azok az uj korszak ellenszenvei miatt többnyire csakugyan elpusztultak volna. Nyugot-Europát értem, honnan mostani polgárosodásunk támadt; mert a keleti birodalom a középidő eszmeirányaira kevéssé hatott. Tehát – hogy tárgyamra visszatérjek – a középidőnek majdnem ujra kellett Europát mind közlekedési, mind pedig középitkezési tekintetekben investiálni. Kik vittek e beruházásoknál főszerepet? antecedentia – [lat.] előzmény, korábbi esemény régi fölvilágosodás – értsd: antikvitás 38 mimikus – [gör.] ókori férfi színészek, akik magas talpú cipőt és az érzelmi állapotot tükröző maszkot viseltek. 36 37

86

Ismét csupán az állam, a hatóságok és egyes gazdag egyének. Részvény-társulatokról, az apró erőknek jövedelmező vállalatokra egyesitéséről ismét szó sem volt. A rendek merev elkülönzése, s az egyéni szabadságról és a tulajdonjogróli azon széles fogalmak, melyek akkor uralkodtak, minden ily törekvés elé ledöntetlen korlátokat állitottak volna. II. Ne távozzunk még a középidőtől, mert e czikkeimben nemcsak azt akarom rövid körvonalokkal rajzolni: hogy napjainkig, minő különböző módokon és minő erők által létesültek a középitkezések? de egyszersmind azt is kívánnám kitüntetni, miként a czél, melyért az egyes középitmények létesittetnek, és az erők, melyek azokat felállitják, örökké hiven mutatják ki a kor szellemét, az alkotmányos formák minőségét, az állam és társadalom szervezetét, s azon sebeket, melyekben a polgárisodás szenved, vagy azon diadalokat, melyeket a jelenben nyer, és azon reményeket, melyeket a jövendő iránt táplál. A középidőben – kivevén utolsó századait – az államok, vagy tulajdonkép a fejedelmek, csak egy czélért áldoztak sokat és kitartólag. Ez a vallás volt, mely lelkesité a kor nagyát és kicsinyét. A királyok minél fényesebb sikerrel harczoltak a csatatéren, s minél bölcsebben vezették otthon a kormányzás gyeplőjét, annál inkább v hitték, hogy dicsőségök valódi alapot akkor nyer, ha egyházi alapitványok, ha templomok és zárdák épitése által mutatják meg, miként, a midőn karjaikkal földi érdekekért küzdöttek, szemeik állandólag az égre voltak függesztve. Az állam és a fejedelmi udvar pénzforrásaiból emelt középületek rendeltetése tehát többnyire vallási vala. Ezen kivül a közlekedési eszközök igényeltek és nyertek még némi figyelmet. Néhány országut és hid is készült. De az ily vállalatoknál az állam keze nemcsak pénzviszonyai miatt, hanem a birtokrendszernél fogva is, igen meg volt kötve. A bárók, lovagok és papurak, minden hűbéri kötelezettségek daczára, szorosabb értelemben zárhatták ki, mint most szabad, saját földeikről a státust, s ennek közczélu intézkedéseit. Uradalmaikon utvámat, révbért, harminczadokat szedtek kényök szerint, s lehetetleniték, hogy a kormány, ha akart volna is bizonyos közlekedési rendszert, bizonyos tervszerinti uthálózatot teremtsen. Egyes városok területén voltak csinált utak, s fejlődött később ki néhány fővonala a kereskedésnek, melyen, hol népes, hol sivatag helyeken át, fegyveres kíséretben, lóháton, karavánszerüleg haladott a szatócs és kalmár. 87

Templom, zárda, tanácsház, börtön, s ittott királyi, vagy városi ut: ezek valának a középületek, mikről az állam, vagy municipiumok gondoskodtak. Az egyesek is szinházak, circusok, odeumok helyett, kápolnákat, templomokat, kolostorokat készítettek, s a szentszék engedelmével, olykor uj szerzetes- vagy apáczarenddel gyarapitották a vallás személyzetét. Midőn pedig a vallásos buzgóság a művészetet kezdé emelni, midőn a templomok az épitészetet, az oltárok a festészetet és szobrászatot, a rituálék pedig az éneket és zenét magas tökély felé vitték; midőn a hit és közbuzgóság által ápolt szépizlés és művészeti szellem világi térre is kezdé vetni magát, s örök báju teremtményeivel gazdagítani kezdé az életet: akkor az aristocraták hiuságból, vagy lélekemelkedettségből a kitűnő tehetségek meczenásai lettek, s költségeiken szintugy emelkedtek diszes közemlékek és középületek, mint az imperatorok korában, bár a vagyonviszonyok miatt, senki oly temérdek pénzt nem áldozhatott a müvészetnek, mint az összedőlt világbirodalom dus patriciusai. Azonban ezen korszakban is a nagyurak bőkezűségének indoka más volt, mint a romai birodalom nagyuraié a caesarok századai alatt. A középidő gazdag magánosai semmit sem épitettek a proletariusokért. Hiuságuk a müvészek pártolásában állott, s nem a tömegek körüli hizelgésben. Nem találunk a középidőben oly középületekre, melyeknek létesítési czélja az lett volna, hogy a nép az elkészités alatt munkát, s az elkészités után benne ingyen élvezetet nyerjen. Még a bikaviadalokra szánt amphitheatrumoknál sem lebegett a szem előtt ily szándék. A lovag- és főrend legkisebb gondja volt a tömegnek hizelegni. Ezen ravaszságból s félelemből vegyült érzés a romai világgal elenyészett. S miért? Mert a középidőben – némely olasz városokon kivül, hol a régi társadalomból legtöbb kovász maradt fen – általában nem volt proletariatus, nem volt oly munkátlan s a sorsra bizott tömeg, mely éhe vagy haragja által félelmes lehessen. Ez magyarázat nélkül különösnek tetszik. Okát emlitenem kell tehát. A keresztény világnézet a rabszolgaságot nem türheti. Oly hit, mely az isten előtti egyenlőségen s a felebaráti szereteten épül, s melynek látható fejévé már Krisztus születése után 180 évvel, Calixtus 39 – egy rabszolga –

Calixtus (155–222) – A szolgacsaládba születő Kallixtuszt egy pénzintézet szolgálatába adták, akinél nem tudott számot adni a keresztények befektetett pénzéről, ám annak reményében, hogy ebből valamit visszaszerez, szabad lábon hagyták, de mikor egy zsinagógában az adósságot akarta begyűjteni, letartóztatták, és Szardínia szigetére száműzték. Keresztény társai felszabadították és Zefrin pápa mellé szegődött. A pápa halála után, 217-ben I. Kallixtuszra szállt ez a méltóság. (Kemény Zsigmond csak körülbelüli évet ad meg a „születése után 180 évvel”.) 39

88

emeltetett, még a barbar népeknél is, kik a romai birodalmat feloszták, hamar tette a rabszolgatartást népszerütlenné. A rabszolgák helyébe örökös jobbágyok léptek, kik az akkori birtokviszonyokból támadt személyes kötelezettségek legsulyosabb terhét hordák, s kétségkivül igen mosolygó, igen virágzó állapotjok nem volt: a nélkül azonban, hogy sorsukat hideg vérrel s józan itélőtehetséggel csak távolról is összehasonlitani lehessen a régi sclavokéval. 40 Midőn a hoditási jogból támadt uj helyzetek lassankint a hűbéri rendszerben tömörödtek meg, s midőn e rendszer legszigoruabbá lön; még akkor is a „glebae adstrictus”, a röghöz bilincselt jobbágy nem állott kivül sem a társadalmon sem az állam védelmén. Csak korunk szenvedélyes polemicusai 41 nem akartak közte és a rabszolga közt lényeges különbséget észrevenni. S ez viszont természetes volt. Mert mig az egyének sirját gyakran könyek öntözik, az institutiók, bár mily szükségesek, vagy népszerüek eleinte, ha később összeesküvők, vagy hóditók által nem irtatnak ki, akkor magokat tulélve és közgyülölet közt halnak meg. Az erőszakos kimulás, vagy a megvettetés utolsó sorsuk. Minthogy az érdekek, melyek általok consolidálták magokat, akkor is védelmezik minden változtatás ellen, midőn e változást az eszmék, a szokások és erkölcsök szükségessé tették. Igy a jobbágysági rendszer, noha eredetében a nép érdekéből volt hasznos, később a viszonyok szerint átalakulni késvén, valósággal zsarnokivá vált, midőn aztán a reformerek által még multjának érdemei is kétségbe vonattak. Pedig a keresztény vallás diadala volt az: hogy a hoditó barbárok a helyett, miszerint a romai földmivelőt rabszolgává tennék, birtoka egy részében meghagyták oly kötelezettségek mellett, melyeket saját kisérőiktől is igényeltek. Továbbá, a tulajdonjogoknak némi fogalma rejlék a jobbágyra nézve, a tulajdonátóli el nem válhatásban, s az ebből folyó örökösődési szabályokban. Aztán az emberméltóság elismerése, az egyén becsülése fekvék ama tényben, hogy a személyt, mint portékát, áruba bocsátani nem lehetett, hogy a családot – mint a rabszolgaságnál szokás – szétszakítani, s a férjet pénzért egy kézbe, a nőt a másikba, a gyermekeket a harmadikba juttatni, és a házasság szentségét még a legcsekélyebb sorsunál is megtámadni, elvileg tilos volt. Végre pedig, a közép idő durva századaiban nemcsak a személyi bátorságra, 42 de az elélhetés biztosságára nézve is a legjotékonyabb szabály vala az, miszerint minden tagja a népnek valakinek közvetlen és állandó védelme, pártfogása alá lön helyezve, s igy a megsértésektől egy csoport erő által ótalmaztaték, sőt az életnyomor ellen is inkább volt biztositva, mintha magára hagyva állott volna. sclav – [lat.] rabszolga polemicus – [gör.] szónok, vitázó 42 bátorság – biztonság (ld. Cz. F.) 40 41

89

A városokban, hol a jobbágyviszonyok’ kapcsai megszüntek, a testületek, a czéhek pótolák ki ezen pártfogást, ezen egymásra támaszkodást és kölcsönös védelmet. Igy a középidőben minden ember bizonyos aegis 43 alatt állott, mindenik sorsa felett, jól roszul, bizonyos solidaritása őrködék az érdekeknek, s e rendszer mellett, mig erőben volt, lehetlen vala proletariatusnak támadni. Kétségkivül valának egyes éhezők, véduraik vagy saját hibájok által; voltak nyomorékok, kiket a könyörület alamizsnából tartott: de nem volt oly tömeg, mely száma és elhagyattatása, mely henyesége, éhsége és kifejlett élvezetvágya által a statust fölforgatással fenyegesse; mely a gazdagokkal és becsszomjasokkal magának tömjéneztessen; mely „ingyen mulatságot s kenyeret” követeljen a kormánytól, s melyet hizlalni és fékezni nagyobb feladat legyen, mint tartományokat hóditani, vagy nagy közlekedési vonalokat létesiteni. Szóval: a proletariatus a középidő beállásakor megszünt, s csak ujabb századainkban éledett ismét fel. Ezért ne csodálkozzunk, hogy a középidőben középitményekre nem találunk, melyek a tömeg iránti hizelgésnek köszönték volna eredetöket és hivatásukat. III. A portugallok és spanyolok felfedezései, 44 s a roppant lendület, melyet ez által a tengeri kereskedelem nyert, hatalmasan folytak be az egész europai országok belkereskedelmére is, s az olasz félszigeten kivül, melynek köztársaságai, kivált keletindiai hajóut 45 divatba hozatala után, sokat vesztettek virágzásokból, a vi többi jelentékeny államok hihetetlen gyorsasággal haladtak iparban, vagyonosodásban, a közforgalom élénkitésében elő. A gépek, erőművek, a természettudományok és a középosztály korszaka nyilt meg. A polgárrend, melynek előjoga és politikai befolyása Nyugot- és Középeuropa nevezetes részében a középidő alatt nem vala csekély, az ujabb századokban a pénzaristocratiát kezdé a születés aristocratiájával szembe tenni, s kivált az első franczia forradalom után mindig több kilátással a diadalra. És most már odajutott, hogy félelmes vetélytársa, kivel makacsúl küzd, nemannyira vii a védelmi harczra szorult

aegis – [gör.] védőpajzs, védőszárny a portugallok és spanyolok felfedezései – 1492. augusztus 3-án Kolombusz Kristóf Palos kikötőjéből három hajóval: a Santa Mariaval, a Ninával és a Pintával elindult, hogy az Atlanti-ócenánon nyugat felé haladva elérje Kínát és a Távol-Keletet. Az expedíció Amerika felfedezésével zárult, mely új szakaszt hozott a portugálok által megkezdett gyarmatosítás folyamatába. Francisco Pizarro spanyol konkvisztádor pedig két expedíciót vezetett Dél-Amerika északnyugati partjaira. 45 keletindiai hajóut – a 15. századi Afrikát megkerülő, Indiába vezető hajóút, mellyel megindulhatott a tengeri kereskedelem. Az első Kelet-indiai társaságot 1600-ban Londonban alapították meg. 43 44

90

aristocratia, mint a felvergődni akaró democratia, socialisticus és a régi birtokeszméket uj vitatás alá vonó szinezeteivel együtt. Ezen általános megjegyzés után tárgyamra térek vissza. Azt akarnám elmondani, miként a kereskedelem és gyáripar élénk emelkedésével, némely államokban a kormányon, a municipiumokon, viii s a gazdag magánosokon kivül, még egy negyedik tényező is támadt, mely vállalkozni kezdett a közhasznu épitmények előállitására. Az associatiokat, a részvénytársulatokat értem, melyek a nagyobb és kisebb pénzerőknek bizonyos czélokrai öszpontositása által, a magánosok értékét sokkal felülmuló tőkékről rendelkeznek, s rövid idő alatt oly eredményeket képesek felmutatni, melyeknek elérése iránt a régi világ Herodes Atticusai kétségbeestek volna. Ez ismert tény. De az már kevésbe ismertetik a gondolkodók által is, és vizsgálatot érdemel: hogy t. i. minő politikai s társadalmi légkör szükséges arra, miszerint az assotiatióktól kezelt vállolatok számukra és fontosságukra nézve bámitó nagyságban tünjenek föl? Taglaljuk tehát. A részvénytársulatok alapja a középosztály, még pedig fejlődésének oly szakában, midőn kebléből a pénzaristocratia már kiemelkedett, vagy legalább a kiemelkedés processusa 46 élénken halad. A pénz-dynasták hitelén és nyerészkedési reményein nyugszik – egyes gyér kivételeket ide nem értve – a részvényvállalatok sorsa. Azonban noha itt a fő sulyt az ugynevezett nagypolgárság adja, vannak mellékes tényezők, melyek, bár nem döntő, de nem is lényegtelen befolyást gyakorolnak. Hol az aristocratia szelleme még életvidorsággal bir; hol az egyenlősitési törekvéseknek még nem sikerült a felső osztályokat ledönteni, hogy aztán a tőlök elvett hatalmat magoknak meg nem tarthatva, korlátlanabb természetű erőknek ajándékozzák; hol az aristocratia érti érdekeit és önfentartásáról tud gondoskodni: az oly államokban a jelentékenyebb részvényvállalatoknál mentől több, s minél tekintélyesebb nevek által képviselteti magát. Belőle telik leginkább ki az, mi diszt, fényt, pártok előtti r e n o m é t, 47 s hazafiui szinezetet vett, a különben anyagi számitásokon nyugvó vállalatokra. S bár a pénzöszveg nélkül, mely az ő részvényeiből jön öszve, czél szintugy létesittethetnék, még is belátása, tapasztalatai, a mocskos üzletektőli természetes tartózkodása és magas politikai helyzeténél fogva, hasznos szolgálatokat nyujt, mind a részvénytársulatok igazgatása körül, mind a külső akadályok elháritásában. A második szintén figyelmet érdemlő tényező, mely az ily associatióknál mutatkozik, azon democraticus elem, mely a kalmár-boltokból, az ipar mühelyeiből, a magistraturából, 48 a vidéki kisebb birtokos-osztályból, az ügyvédi karból, a tudomány processus – [lat.] folyamat renomé – [fr.] dicsőség, tekintély, hír 48 magistratura – tisztségviselők hivatala 46 47

91

és szépmüvészetek embereiből csatlakozik minden figyelmet gerjesztő részvényvállalathoz. A pénz, melyet ezek egyes részvényeikkel ömlesztenek a társaság tárába, ritkán bir, csak magában, nagy jelentőséggel, s különben is, a jövedelmező anyagi vállalatoknak oly sajátságuk van, hogy mig a dividendekre 49 kerülhetne a sor, a csekély vagyonuak részvénye rendre a bánkárok és üzérek kezébe kerül; azonban, mégis kétségtelen, miként a democraticus elemnek a szőnyegre hozott anyagi vállalatokhoz járulása, azoknak erkölcsi sulyát, és népszerüségét szaporitja. Eként tehát a társulatok általi épitményeknél a haszon többnyire néhány bankár zsebébe foly; de a létesités dicsősége és fáradalma az állam minden életelevenséggel s politikai tekintéllyel biró osztályait illeti. A mondottakból látható: hogy az associatiók csak oly országban idézhetnek még az anyagi téren is – mert a szellemit nincs szükség emlitenem – nagy eredményeket elő, hol már a különböző néposztályok egymáshoz közelitettek; hol az aristocratia elszigetelt helyzetéből kilépett s büszkeséget többé nem keres a polgári rend megvetésében; hol, végre, a democraticus elemek mozgékonysággal birnak, s a vállalkozási tervek népszerűsitésére erélyök, részvétök izgatásaikkal járulhatnak. Ez az egyik kellék. De hozzá még más körülmények is szükségesek. Mert, hogy a részvény-társulatok ne csak egyes vállalatokat létesitsenek, hanem folytonos, élénk versenyző működésben legyenek, arra bizonyos foka kell a nyilvánosságnak, a véleményszabadságnak és alkotmányos életnek. Aztán mellőzhetetlen bizonyos elkallása 50 a hübéri rendszernek; mellőzhetetlenek oly törvények, melyek személyi és vagyoni hitelt emeljék, s a birtokjogon az általános érdekek tekintetéből – az ugynevezett kisajátitási intézkedések által – némi csorbát ejtsenek. Végre a részvénytársulatok az emelkedés legmagasabb fokára ott jutnak, hol a sokkormányzás 51 nincs divatban, hol az egyéni szabadság széles, hol az igazgatás formája nincs franczia szigorral centralizálva. Szóval: van bizonyos stadium, melynek határain tul vagy innen a részvénytársulatokra kevesebb hatáskör és szerencse mosolyg. A középidő institutioi és szelleme alatt nem foganhattak volna meg. Az új-kor szigoruan öszpontositott államformái mellett müködésök egy részéről más hatalmasabb erő számára kell lemondaniok. A socialisticus irányu democratiában, mely a nagypolgárság és bánkárvilág ellen dühöngene, kevés életjelt adhatnának. dividend – [lat.] osztalék, jutalék elkallás – eltűnés, elkopás 51 sok-kormányzás – az államhatalom túlzott intézkedései, melyek a társadalom működését és ellenőrzését hivatottak szolgálni. 49 50

92

Teljes virágzásuk s a i s o n j a , hol hibáikat és erényeiket szabadon kifejthetik, az oly alkotmányos állapotok alatt van, melyek mérsékelt aristocratiaiak, vagy pedig mérsékelt democratiaiak. IV. Olvasóim magyarázat nélkül is megértik, miként én a közelebbi számban csupán azon associatiókról szólottam, melyek egy ország belső erejéből fejlenek ki és virágoznak, mert a végett, miszerint a hollandi vagy angol tőpénzesek Egyiptomban vagy Ázsia valamelyik jövedelmező pontján vasutakat épitsenek, csak két feltétel kell: először, hogy pénzök kamatja biztositva legyen az illető kormány által; másodszor, hogy higyék, miként, ha az illető kormány kötelezettségeit ix teljesiteni elmulatná, saját hazájok igazgatása erélyes, gyors és kétségtelen elégtételt fog minden csalásért vagy hanyagságért venni. A részvénytársulatokat általában vállalataiknál nem vezérli valami magas szépizlési és müvészeti czél elérése. A tőpénzesek ritkán lelkesülnek pusztán csak a philantropia és emberiség kedveért oly költséges kiadásokra, melyekért az osztalék: hálakönyek- s dicsértetésből áll. Ők nem hiúk a maecenási czimre, s zseböket nem nyitják azért meg, x hogy a hires müvészek s a derék kézmüvesek az élet gondjaitól védve legyenek. S ki hallott részvénytársulatokról, melyek a proletároknak hizelegve áldozták volna millióikat föl? Nem, korunk ezen investialó 52 erejének semmi köze nincs, s nem fog lenni azon épületekhez, melyek a caesárok századaiban és a középidőben halhatatlanná tevék annyi dusgazdag főur nevét. A részvénytársulatoknak éltető lege 53 a haszon, a kamat. Törekvése minden nagyobb épitményeinél: olcsóság és czélszerüség. Azonban ezen önzés mellett diszes müvek is létesültek; de mindenek felett a közjóllétet, a magánosok érdekeit és az országok fölvirágzását előmozditók oly számmal, mennyiről a nemeslelkü áldozati készség vagy a nép kegyét vadászó hiúság, soha álmadozni sem mertek volna. Angliában és Amerikában csak a mióta a gőzerőt feltalálták, alkalmasint több millióra rug a társulatok által elővarázsolt épitmények költsége, mint a mennyivel a roskadó ó-világ és az ifju középkor minden magánosai dotálták hazájokat, vallásos, politikai vagy szépizlési lelkesedésből. Aztán az ily vállalatok szellemi oldala majdnem oly fontos, mint anyagi eredménye. investiáló – [lat.] befektetett, ráfordított lege – levegője (vö. lég, lege), mely az leveg egyszerű, illetve a levegőég összetett szóból rövidítéssel jött létre. (Ld. Cz. F.)

52 53

93

Az eszmék fejlődése, az érdekek közelebb simulása és kiegyenlitése, az osztályok közti előitéletek maradványainak eltüntetése, a nemzet gondolkozásának gyakorlatibb iránya, az egyénnek és a népnek magáhozi nagyobb bizodalma és önállósága, a kockáztatások- és felforgatásoktóli okos visszatartózkodás, a rend nevekedő szeretete párosulva bizonyos erkölcsi szigorral, melylyel a közbizodalammali visszaélést fogadja: – ezek a szellemi nyeremények, miket az egyesületi eljárások által részint elért, részint elérni remél azon ország, hol azok teljes divatban vannak. De miután a részvény-társulatok jó tulajdonairól a szükséges dicsérettel szólottam, el kell mondanom hibáit is. Minthogy pedig az associatiók középitkezéseinek sorában hasonlitlanul legtöbb tekintetet a közlekedésre vonatkozók igényelnek, a hely szüke miatt, megjegyzéseimet leginkább ezekre szoritom. A részvény-társulatoknál a szem előtt fekvő haszon, a hamar és biztosan gyümölcsöző eredmény, lévén a kiindulási pont; igen természetes, hogy a mely országban a vasutakat ők épitik, ott a mentül nagyobb osztalékok utáni vágyból, okvetlenül a következő alkalmatlanságok fognak támadni: a) a pályavonal, hol a földtéri akadályok nem is gátolnák, ritkán leend egyenes; mert a tözsérek érdekében áll a körülfekvő városokan átkigyóztatni: tehát b) a közlekedés a végpont felé eléggé gyors nem fog lenni, s a szállítás drágább; c) a részvényesek a már kifejlődett kereskedelmi és gyárhelyekre vállalnak vasutakat, ámbár az ország magasabb érdekei gyakran a fejletlenebb felé irányulnak; d) a társulatok, mig lehet, a nehéz terrenumi 54 akadályokkal nem örömest küzdenek meg, mert arányos nyereséget alig remélhetnek; holott kétségtelenül vannak oly vonalok, melyek eléggé nem jövedelmeznének ugyan, de az egész közlekedési rendszer complexusában annál fényesebb szerepet játszanának; e) a társulatok isolált 55 tervek szerint épitenek, miért a nemzetnek sok érdeke mellőztetik, s az ily eljárásból három lényeges baj ered: t. i., hogy f) szükségesekké válnak az ugynevezett paralella vonalok, melyek gyakran igazságtalanul csökkentik a régibb vállalatok kamatait; g) a rendszeres vasuthálózatok, melyek az országnak tömérdek előnyt nyujtanak, a foltozgatások, a ragasztgatások daczára is, igen ritkán fognak a vállalkozok részletes vonalaiból jól kiegészítethetni; végre h) kivált a szárazföldi Europában, hol politikai állásaikra féltékeny és a megtámadtatásra inkább kitett hatalmak laknak egymás mellett, honvédelmi tekintetekből, a seregek könnyű öszpontositása, és a várakkali egyenes egybeköttetés nevezetes szempont, mely a részvény-társulatok építkezései utján soha egészen el nem érhető. Ezen árnyoldalokhoz még a következők járulnak:

54 55

terrenumi – [lat.] területi isolált – [lat.] elkülönített 94

i) a részvény-társulatok pályavonalai igen vegyes-minőségüek, s köztök vannak olyak is, melyek a kiállitásban mutatkozó fukarság miatt veszélyesekké is válhatnak, vagy legalább nagyon kényelmetlenek; továbbá k) a magánosok érdekéből önként foly, hogy az utazási és szállitási díj gyakran igen magasra emeltetik. V. Aztán erkölcsi, kereskedelmi és politikai vádak is emeltethetnek a kellő arányon tul divatozó, vagy az államtól egészen szabad szárnyakra bocsátott részvénytársulatok vállalkozásai ellen, kivált az óriás közlekedési teren. E vádak lényegesebbjei következők: 1-ször.) Segitik elő azon pénzűzleti szédelgést, mely, mint egy miázma, 56 néha tömegestől rohanja meg a kedélyeket, lázas mozgékonyságot idéz elő, ezereket sodor egy képtelen vagy koczkáztató terv örvényébe, s számosak kiábrándulásával, néhányak csalárdkodásával, egypár pénzur méltatlan gazdagodásával, zsebelésekkel, bukásokkal és a közügy nagy kárával végződik. 2-szor.) A kártyajátéknál semmivel sem tisztességesebb a g i o t a g e - n a k 57 erős lendületet ad, 3-szor.) Néha, bár hasznos vállalatokra, annyira öszpontositja a pénzerőt, hogy e miatt noha rövid de érezhető fenakadások, sőt krizisek is állhatnak a kereskedelmi világban elő. 4-szer.) A magánjogi, ipari, közhiteli intézkedésektől kezdve, korunk minden haladási irányaival, s változtatási viszketegeivel együttmunkál – még pedig mint tekintélyes tényező – egy pénzolygarchia 58 teremtésében, mely a nagy vagyont még kevesebb kezek közé gyüjtheti, mint gyüjték a középkor institutioi a nagy birtokot, s mely bár tagjait a szerencse forgandósága miatt hamarébb változtatja mint a fekvő-birtok olygarchiája, de azért mégis erős ellenhatást támaszt maga ellen, s a socialis utopiákra elég anyagot, és még több ürügyet nyujt. Némileg ezen tekintetek is, azonban főként az előbbeni czikkben elősoroltak minden országban az állam ellenőrködését tették szükségessé, mely a részvénytársulatokat szabályozza, korlátolja, felügyeli, sőt néha keskeny térre szoritja. Az ellenőrködés minimuma a politikai szabályokon kivül áll; a concessio 59 jogának fentartásában, mely a terv, a technikai munkálatok és a költségvetések megvizsgálását is magában foglalja. miázma – [gör.] szennyeződés, fertőzés agiotage – [fr.] üzérkedés, valutaüzérkedés, spekuláció 58 pénzolygarchia – [gör.] pénzuralom 59 concessio – [lat.] köztulajdont képező terület vagy vállalkozás meghatározott időre való bérbeadása 56 57

95

Alkotmányos országokban a közczélu, s különösen a közlekedési vállalatokra a parlament ad engedelmet. Más helyeken a kormány engedményezi s ügyeli föl, a többi associatiók mellett ezeket is. Mi az ellenőrködés maximumát illeti: e rubrum 60 alá sok intézkedések tartoznak, miknek csak főbbjeit emlitem. Az állam commissariust 61 küld a részvénytársulatok tanácskozmányaiba. Meghatározza az egyesek által megvásárolható részvény-öszlet n e t o v á b b j á t , vagy bizonyos részvény-arányon túl csökkenti a pénzurak szavazatának mennyiségét. Kitűzi a szállítási bért, s előre eldönti az éveket, melyeknek lefolyásával az épitmények ingyen szállanak az álamra. A paralella-vonalok felől törvények által intézkedik. A korlátlan versenydüh és a börzei szédelgések ide vonatkozó nemei ellen óvó vagy büntető szabályokat hoz; Különböző módokon annyi részvénnyel érdekelteti magát a vállalatokban, hogy ez által is azok vezetése tettleg kezébe esik; Végre, ha czéljai igénylik, kényszeritett kisajátítás által is a részvény-társulatok kész, vagy készület alatti müveit kezéhez veszi. Az ellenőrködés maximuma alá helyzett pontokra nézve az eszmék és törekvések logicája egészen más a centralizált és a nem-centralizált országokban; s külön ezekben is egészen más, az egyéni szabadság fokai, és a jogviszonyok természete szerint. Sőt azon tények, melyek a részvény-társulatok által elkövetett visszaéléseknek mondatnak, hasonló müveltségű és erkölcsiségű államokban is az igazgatási forma, és a magánjog rendszere szerint, fölötte különböző arányban sértik vagy hagyják illetlenül a közérzületet, támasztnak ingerültséget vagy közönyt, és szólitják föl tevékenységre vagy fegyverkeztetik le a hatóságokat. Szóval: a részvény-társulatoknak függőbb vagy függetlenebb helyzete elég érthetőn jeleli ki a politikai és társadalmi viszonyok minőségét. Különösen pedig egy állam központositott kormányzatával meglepő öszhangzásban van. Mert minden tapasztalat szerint, a hol a közjogi szervezetben decentralizatio mutatkozik, hol a hatóságok önkormányzása széles alapu, hol az egyéni szabadság tágkörű; ott a közczélu vállalatokra alakult egyesületekre a kormány ellenőrködésének minimuma alkalmaztatik, még akkor is, ha a visszaélések szembetünő példákban jelenkeznek. S viszont, hol az igazgatási forma centralizált, akár alkotmánynyal, akár a nélkül, hol a községeknek és megyéknek kicsiny szerep jut, hol az egyén körébe az állam gyakran vegyül, gondoskodva s védve, óva s elősegitve, visszatartóztatva és buzditva: 60 61

rubrum – [lat.] az ügy tárgya, osztálya (vörös színnel jelölve az iraton), itt: kategória commissarius – [lat.] kormánymegbízott, felügyelő 96

ott a részvénytársulatok működései az ellenőrködés maximuma alatt folynak, még akkor is, ha a visszaélések szembeötlő esetei hiányzanak. A mely állam fermentatioban 62 van, a mely átalakulási ponton áll, és a közvélemény a régi viszonyokat elitélte, hogy az ugynevezett reform felügyelet alatt nagyobb vagy kisebb koczkáztatásokkal, új állapotokat idézzen elő: ott mihelyt látjátok, hogy a részvénytársulatok főbb helyeire az állam lép, s a megmaradott helyek ellenében a közvélemény jóváhagyásával, szigoru és széles körü ellenőrködést gyakorol, sőt a részvényvállalatok xi kisajátitásához is nyul, ily esetekben, t. i. tüstént meggyőződhettek arról, miként a felköltött reformeszmék utolsó eredményei a centralizatiót idézik elő, még akkor is, ha a mozgalom főnökei magok sincsenek törekvésökkel egészen tisztába, s ha a nép alig sejti az irányt, mely felé sodortatik. Az ellenkező esetben is a közmunkák rendszere szintugy kimutatja a széles egyéni szabadságra, a helyhatósági önkormányzásra és az állami decentralizatióra sovárgó közvélemény erejét és haladásait. A bölcsnek csak szemét kell nyitva tartani, hogy okulhassan. Nem mondom, hogy a középitkezés épen oly pontos fokmérője a korszellemnek, a társadalom életének, és az állami formák irányainak vagy minőségének, mint a barometrum a lég változásainak, s annál kevesbé, mint a hévmérő a meleg vagy hideg növekedésének s csökkenésének; de a politikai tájékozások semmi eszközei nem szoktak oly tökélyesek lenni, minők a természettané: ha azonban a kor törekvéseivel foglalkozóknak még is prognostikálni 63 kell, bizonyoson ritkábban fognak csalódni a középitkezésekből vont okoskodások, mint sok más időjelek által. VI. A körülmények – melyeket sem elősorolni nem tudnék, sem mostani czikkeimmel kapcsolatban állóknak nem hiszek – ugy hozták magokkal, hogy a gözerőt a b e l k ö z l e k e d é s i eszközökre nagy mértékben használta két nem-központositott állam, t. i. Anglia és Északamerika, még mielőtt Francziaország a centralizatio főhelye, jelentékeny vasutvonalokat létesitett volna. Mind a szigetkirályságban, mind pedig az egyesült státusokban a részvénytársulatok, melyek kevés ellenőrködés alá voltak vetve, csodával határos sikerrel működének. S nem is látszik valószinünek, miként akár Anglia akár Amerika valaha megbánhassa, vagy azt, hogy nem az államra bizta közlekedési vonalainak előteremtését; vagy pedig azt, hogy a részvény-társulatok irányában a kormány ellenőrködését és határozó közbevegyüléseit nem a legmagasabb fokig emelte. Érdekes tehát ily előzmények után Francziaországra vetni szemünket. 62 63

fermentatio – [lat.] forrás, erjedés prognostikál – [lat.] jósol, jövendöl 97

A juliusi dynastia, 64 mely a nagypolgárságnak volt teremtménye és támasza, helyzeténél fogva kiválólag hivatva lön, az ipar, közlekedés, s kereskedelem érdekeinek emelésére, s hivatva különösen oly szabályok által, melyek legtöbb kedvezményt a tőpénzeseknek nyujtanak. Ekként a juliusi dynastiának, származásánál fogva, természetes jelszava lett volna: mentől több vasut, részvénytársulatok f o r e v e r , 65 s némi visszaélések daczára is, szabad müködése a részvénytársulatoknak. Azonban ezen dynastikus érdeket, mely egyszersmind a nagy censusra 66 fektetett alkotmánynál fogva a kamarák 67 érdeke is volt, hatalmasan ellensulyozta a centralisatio rendszere, mely a közigazgatás és közkezelés legalsóbb rétegéig xii is kiterjedt, s az irodalom és szószék akkori tekintélyei által a statusbölcseseg legcsodálatosabb s legboldogitóbb emanatiójának 68 tartatik. Ily körülményeknek döntőleg kelle mutatkozni a részvénytársulatok fejlődésében is, döntőleg a középitkezések elvei és módjai iránt is. A hirlapok tudós értekezésekkel árasztattak el, melyek az állam több közbevegyülését javaslották a közvállalatokra, mint Angliában és Amerikában szokás. Hasonló nézeteket hirdetett a szószék is, a pártok majd minden tekintélyeinek részéről. A hivatalhatóságok szintén nem lehettek más véleményben. Az ország mechanismusának elvei nem is türhették volna, anélkül, hogy magok meggyengüljenek, teljes kiterjedésben az angol és amerikai épitkezések rendszerét. Ennélfogva a közlekedési vonalokra nyertek ugyan a kamarák által engedélyt a részvénytársulatok; de a kormány ellenőrködése közvetlenné és szigoruvá tétetett. Az idők forgásával pedig mindinkább szükségesnek tartaték, hogy a státus, 69 mint főrészvényes, érdekeltessék a vállalatokban, s hogy tettleg kezébe ragadja azok teljes vezetését. E végre egy xiii darabig kedvencz czél xiv lőn azon eszme, miként az engedményezett pályavonalokra a t a l a j t a státus épitse. De később más javaslatok által háttérbe nyomaték, melyeknek szintén czéljok volt, a részvényesek kezében mentől kevesebb valódi befolyást hagyni. Aztán naponkint mind inkább lábrakapott, az associatiók által épitett vaspályákat expropriálni, 70 s jövendőre nézve a gőzerő alá tartozó közlekedési hálózatot rendszeresen fejteni, még pedig a státus költségén és a státus által. juliusi dinasztia – utalás az Orléans-házból származó Lajos Fülöpre (1773–1850), aki az utolsó Bourbon király, X. Károly (1757–1836) 1830. július 29-i lemondását követően 1848. február 24-i lemondatásáig ült a francia trónon. 65 forever – [ang.] örökké 66 census – [lat.] vagyon, mely a törvényhozásban való képviselet jogát adja 67 kamarák – [lat.] itt: parlamenti testületek 68 emanatio – [lat.] kisugárzás, kiáradás 69 státus – [lat.] állam 70 expropriál – [lat.] kisajátít 64

98

Szóval: a részvények helyett a közadóra valának vetendők a közlekedés jelentékenyebb ügyei. S midőn a juliusi dynastia megbukott, már 580 millió frank volt kitüzve a folyamatban levő közvállalatok költségeire. Általában a februári forradalom 71 az ország pénzügyi viszonyait nem a legjobb karban lelte. A tizenöt évi fegyveres béke majdnem több kiadásokkal terhelte volt az államat, mint ha hosszu háborukat folytatott volna. Az évenkint növekvő statusadósságokon kivül, a takaréktárokból átvett tőkék és a mindig beváltható kincstári jegyek, 960 millió francnyi lebegő adósságot 72 képeztek, mely a legcsekélyebb mozgalomra, csak magában is, igen érezhető financzialis zavart okozhat vala; s annál inkább oly nagy változás alkalmával, minő a februári napokban idézteték elő, s mely, kivált kezdetben, a socialisticus eszmék diadalának mutatkozék. Szorongató félelem közt látták a tőpénzesek megnyilni a Luxembourg-palota 73 ajtóit; mert ezen históriai emlékü épület termeibe ama zubbonyosok telepedtek le, 74 kiknek számára dőlt el a forradalom sorsa, s kiknek főnökei az alkotmány körüli elméletekkel nem elégedvén meg, a munka organisatiójának czime alatt, a tőkepénzt, s általában az összegyült vagyont akarták, nem ugyan fegyveres kézzel és rögtön, de bizonyos sophisticus 75 elméletek szerint, s fokozatonkint sequestrálni 76 a munkás osztály számára. Ily körülmények közt természetes volt, hogy minden tanácskozmány után, melyet Blanc Lajos 77 a kézmüvesekkel és gyármunkásokkal tartott, az ipar, a forgalom és vállalkozási szellem ájultabbá lön, s a vagyonosok sápadt arczczal suttogtak a bekövetkezendő statuscsődről.

71 februári forradalom – 1848 február 22-én forradalom tört ki Párizsban, aminek következtében 24-én az 1830-tól uralkodó Lajos Fülöpöt elűzték a trónról, ideiglenes kormányt alakítottak, és kikiáltották a Második Francia Köztársaságot. 72 lebegő adósság – vagy függő adósság, az államadósság egyik fajtája. Számon tartottak ugyanis fundált államadósságot, melyeknek fedezetére meghatározott és rendszeres állami bevételek (pl. bizonyos városok adói, akár elzálogosítva) szolgáltak. Ilyen alap hiányában függőnek/lebegőnek minősültek az államadósságok. 73 Luxemburg-palota – 1620-ban Marie de Medici által építtetett francia reneszánsz építmény. A törvényhozás felsőházának, a szenátusnak a székhelye. 74 zubbonyosok telepedtek le – utalás arra, hogy a februári forradalom során a munkások követelésére létrejött a Louis Blanc által vezetett, úgynevezett Luxembourg-bizottság (pontos nevén: Commission du Gouvernement pour les travailleurs), melynek feladata volt jelentést és javaslatot készíteni a munkaügy és a munkások helyzetéről. 75 sophisticus – [gör.] ravasz, kifinomult, hamisan okoskodó 76 sequestrál – [lat.] elkülönít 77 Blanc Lajos – Louis Blanc (1818–1882) francia történetíró, publicista, aki a munkások jogaiért harcolt egész életében. A párizsi munkások követelésére az ideiglenes kormány nevében nyilatkozatot írt, ami biztosította a munkához való jogot.

99

A luxembourgi eljárások fejlődéséről és hatásáról igy szól egy hires franczia történész: 78 „A Luxembourgban tartott nyilatkozatok veszélyes hatással voltak a közügyekre. A munkások az első napokban lerészegültek azon hangzatos szavak által, melyek mint látszék, a tőkepénzesek elleni vihar előjeleiként dördültek meg. A gyártulajdonosok pedig az állam által teljhatalmilag kitüzendő munkabér miatt, melyet a kormány egyik tagja, Blanc Lajos sürgetett, iszonyu remegésben valának s óriás veszélyek rémképeit szemlélték magok xv körül. A félelem becsukatta a gyárakat; a termelés és fogyasztás elzsibbadt. De később, mint az igazgatás tagjai eleitől fogva sejték, a kézmüvesek tömege érezni kezdé a luxembourgi elméletek hiábavalóságát. Az e g y e n e t l e n erejü, ügyességü, magaviseletü és szorgalmu munkásoknak szánt e g y e n l ő munkabér, megbotránykoztatta igazságérzetöket. Józan értelmöket xvi kibékitni nem tudta azon követelés, hogy a tőkepénzesek érdekeik ellenére kényszeritessenek vagyonukat oly nagy napibérekre költeni, melyek mellett gyártmányaikon haszonnal túl nem adhatnak. Ifjú t r i b u n k j o k n a k 79 ékesszólása elbájolá ugyan őket, de kilépvén a gyülésteremből, kérdezék egymástól: van-e a munkabér uj evangeliumában helyzetök javulására vezető tan? Fölbonczolták a szavakat, s ’ime!’ azok tartalma csak szépzengzetű hangokból állott. Eredményeket kutattak, s mindenütt csak lehetlenségekre bukkantak. Ők fejöket csoválván, eszméik szokott egyszerű erélyével mondák: Az egész Luxembourg csak egy mulatóhely, melyet a henyék számára nyitott ki a forradalom. Elalszunk a szép szavak mellett, hogy ne érezzük éhségünket. Ideje már visszanyerni ép eszünket. Nincs sem tőkepénz, sem napibér, sem munka, szabadság nélkül, s ha mi elveszszük a szabadságot a gyárnokoktól, és a tőkepénzt a gazdagoktól, velök együtt szintén nyomorba fogunk sülyedni. A hová most vezettetünk, az, az éhség egyenlősége.” Ekként rajzolja egy hires történész, ki az akkori kormány elnöke volt, a luxembourgi történeteket, melyek bár gyermekieseknek látszanak, közvetőleg a középitkezések uj stadiumának előidézésére folytak be Francziaországban. Miről közelebbről.

78 egy hires franczia történész – utalás Alphonse de Lamartine-re (1790–1869), aki francia költő, író és politikus volt. Kulcsszerepet játszott az 1848-as forradalomban és a második köztársaság megalapításában: tagja volt az államfői feladatokat kollektíven ellátó ideiglenes kormánynak (február 24.–május 9.), majd a Végrehajtó Bizottságnak (május 9.–június 24.), és ezzel párhuzamosan külügyminiszteri pozíciót is betöltött (1848. február 24. – 1848. május 9.). Ez idő alatt nagy befolyása volt, de hivatalosan nem volt az ideiglenes kormány feje. Az 1848. december 10-én tartott elnökválasztáson látványos vereséget szenvedett. Kemény alább két ízben a Historie de la révolution de 1848 (Párizs, 1849.) című művéből idéz. 79 tribunkjok – [lat.] szószólók

100

VII. Idézettel végeztem a mult czikket, s a mait is szintén azzal kell kezdenem; csakhogy zárjel közt még elébb megemlitem, miként a luxembourgi palotában, hol a socialisticus elméletek fejtegettetének, egyszersmind egy csoport proletár az ugynevezett minta-mühelyekben 80 az államtól nagy napszámbért huzott, kevés munkáért, s húzta egyenlőn az ügyes és az ügyetlen, az erős és a gyenge, a hanyag és a szorgalmas. „Kétségkivül – irja az akkori provisorius kormány feje – a luxembourgi congressus valódi szerencsétlenség volt; de a történész kénytelen elismerni, hogy Blanc Lajos, bár eszméi által kétszázezer munkást tartott izgalomban, tettleg befolyt a népszenvedélyek lohasztására. Ő a tömegnek hamis tant hirdetett, azonban nem csábitotta azt rosz indulatokra. Ő elméleteivel beteg és túlzott reményeket költött fel, de nem boszuvágyat; chimerákat 81 igért, de nem kért rendzavarást, erőszakosságot, vért. Az ő szellemétől vezetett gyüldék, bár a tőpénzeseket rémitették, de a rendet nem dulták fel, a tulajdont kimélték. S Blanc Lajos a belügyekre, a társadalmi megoldásokra vonván a százezreknek, kik akaratjától fügtek, minden figyelmét, a külháborút népszerűtlenné tette, és igy az ifju köztársaság hitterjesztővé, erőszakossá, hódítóvá nem válhatott. Az ideiglenes kormány tehát türte a luxembourgi gyüldét, mint tagadhatatlan roszat, de a mely kikerülhetlen, s melynek jó oldalai is vannak. Ha Blancot magunk közül kidobtuk volna, ha előtte becsuktuk volna Luxembourg ajtóit; akkor ő tüstént bálványa, akkor ékesen szóló Mazaniellója 82 lesz vala közel háromszázezer henye és rajongó munkásnak, kiket kénye szerint ragadhat vala a legveszélyesebb mozgalmakra; mig ellenben most a kormánnyal solidaritásban állván, varázsló szónoklatai által egy phantasticus körben tartja lebűvölve a tömeget, s onnan sehová kilépni nem engedi.” Ezen idézés, valamint a közelebbi czikkemben közlött is, többről világosit fel minket, mint a mennyiről irójok akarta. Mert egyfelől tényként áll, hogy a februári forradalom a socialisticus iránynak volt győzedelme; másfelől pedig kitűnik, hogy ezen irány életrevaló és gyakorlati eszmékkel nem birt. Továbbá látszik, miként a kormány maga nevetségeseknek tartá azon elveket, melyek útján hatalomra jutott, s igyekezett Blanc Lajos által komédiát játszatni a néppel, hogy kéz alatt 83xvii egyéb czélokat érhessen el. Végre pedig a munkásokat nem egy uj statuselmélet kedveért fizeté, de egyedül azért, miért a romai imperatorok a magok proletáraikat, hogy, tudniillik, 200 ezer párizsi henye ember ne éhezzék és kövessen rendetlenségeket el. minta-műhelyek – a munkanélküliség csökkentését célzó, államilag fenntartott üzem chimera – [gör.] khimaira, mitológiai tűzokádó szörnyeteg, itt: valótlan, álomszerű dologra utal 82 Mazanielló (1623–1647. július) – Tommaso Aniello, amalfi halász és gyümölcskereskedő, aki 1647-ben a nápolyi néppel felkelt Arcos spanyol herceg ellen, melynek oka az adóterhek újabb felemelése. A felkelés a vezető megmérgezésével zárult. 83 kéz alatt – feltűnés nélkül 80 81

101

Valóban oly őszintétlen helyzet ritkán fordult a történészetben elő, mint a provisorius kormányé volt, s a februári forradalom leghevesebb ellenségei sem irhattak volna arról sértőbb satyrát, mint annak főelőmozditója és panegyricusa. 84 Később a helyzetek még csodálatosabbá váltak. xviii Blanc Lajos a kormányból kilöketett, a socialisták fegyvert ragadtak, és a juniusi napok alatt hosszas barricad-harczban legyőzettek, összetörettek Cavaignac 85 és az ugynevezett tiszta republicanus párt 86 által. Ekkor tehát a februári forradalom anarchicus eleme megsemmisült, de egyszersmind a köztársasági irány pártolói a tömegek gyülöletét vonták magokra, s befolyásuk föntarthatlanná lön. Elnökké az elviselt dictator helyett, egy nagy név tulajdonosa lön, 87 kinek érdeme volt, hogy nem ismerteték, s hogy hallgatni és várni tudott. A kamarában pedig a juliusi dynastia alatti szónokok és pártok kerekedtek felül, kik az á l t a l á n o s s z a v a z a t természetét sokkal jobban ismerték, hogysem veszélyeit feledhessék, és sokkal nyiltabb erélylyel törekedtek a régi állapotok visszahozatalára, hogysem törekvéseik felől kétség maradhasson fön. A statuscsinyra, ennélfogva szüksége volt Napoleonnak, ha nem egyébért, ezen okból is. Hagyá tehát előbb keresztül vitetni az általános szavazatjog megszoritását, s aztán saját elvéül proclamálta 88 az általános szavazatot, és ezen aegis alatt győzött. A többi események oly közel fekszenek hozzánk, hogy emlitésök felesleges. Mindenikünk emlékezik azok legkisebb részleteire is. S a franczia császár most azon eszközökkel akarja hatalmát fentartani, melyek által szerezte. Ez régi axioma, melyet a februári forradalom óta nem követtek a franczia ephemer 89 kormányok, de a melyet december 2-ka óta a nagyobb kérdéseknél Napoleon mindig szeme előtt tart. Ő a katonaság által győzedelmeskedék a pártokon, s tettei a tömeg szavazata által legalizáltattak. panegyricus – [lat.] irodalmi műfaj, prózában írt biográfia, dicsőítő mű Cavaignac – Louis Eugéne Cavaignac (1802–1857) francia tábornok, aki 1848. június 23. és 26. között véres utcai harc során szétlövette a minta-műhelyek bezárása miatt fellázadt munkások torlaszait, lerombolta a házakat, melyekből katonáira lőttek. A harcok alatt, június 24-én Cavaignac kezébe került a tényleges hatalom. December 10-én az elnökválasztás során Louis-Napoléonnal szemben alulmaradt. 86 az ugynevezett tiszta republicanus párt – utalás a Cavaignac-ot támogató konzervatív többségre 87 Elnökké az elviselt dictator helyett, egy nagy név tulajdonosa lön – 1848. december 10-én a köztársasági elnökválasztáson Louis-Napoléon, Napoléon unokaöccse a vérontás miatt népszerűtlenné vált Cavaignac-ot megelőzve elnyerte a szavazatok háromnegyedét, és 20-án hivatalba lépett. 1851. december 2án feloszlatta a nemzetgyűlést, majd egy évre rá, 1852. december 2-án III. Napoléon néven császárként került trónra. 88 proclamál – [lat.] kihirdet, közzétesz 89 ephemer – [gör.] rövid életű, ideiglenes 84 85

102

Valamint az elsőt, ugy a második tényt sem feledheti. Politikája a proletárok irányában, és a középitkezéseknél is mutatkozik. A császár nem hirdet kivihetetlen eszméket mint Blanc Lajos; de azon 200 ezernek, mely egykor a luxembourgi termekből várt munkát és munkabért, szünetlenül ad munkát és munkabért. Behozta udvarában a fényüzést és a vagyonosokat a példa s divat ereje által kényszeriti a fényüzésre. De minthogy e tény hosszasabb időre még sem lehet elég sikerü, tehát egyfelől folytonosan oly középitkezésekkel foglalja el a népet, melyeknél a czél a hasznon vagy kényelmen kivül főleg a tömeg eltartása, a munkanélküliek dolgoztatása; másfelől pedig, magához vette, egy közelebbről hozott törvény által, feltétlenül s minden ellenőrködés kizárásával a közlekedési vonalak, s bármi nemű középitkezések feletti rendelkezést, s e tényből az ő politikája szerint okvetlenül foly, miként ezentul a nagyobb vállalatoknál, melyek a közadóból létesülnek, az eddigiektől különböző indok fog alapul szolgálni. Tudniillik, a munkátlan kezek foglalkoztatása. Eddig a részvénytársulatok, midőn a közlekedést gyorsitották és középitkezéseket emeltek, a nagy tőkepénzesek vagyonát tették még óriásibbá. Eddig a kormányoknak, midőn a közlekedés és a középitkezés kérdését vették kezökbe, valósággal csak a kimondott czél volt szemök előtt. De ezentul Francziaországban az ily kérdéseknél a bevallott közvetlen czél mellett, egy másik közvetett, de hatalmas, s a valóságost gyakran háttérbe szoritó, sőt absorbealó 90 czél fog lábra kapni, t. i. a munkátlanok dolgoztatása, az éhezőknek étetése, a köntösteleneknek felöltöztetése, a proletárok szórakoztatása. Épen ugy, mint a romai imperátorok kora alatt. Ily abrancsban forgatják a századok az eszméket és statusérdekeket. A romai imperium 91 helyzete, s caesárok politikája nem oly elütő Francziaország mostani viszonyaitól, hogy midőn a hirlapok futó czikkeit xix olvassuk, gondolataink egy régi multba vissza ne tévedjenek, s G i b b o n t 92 nagyobb érdekkel ne vegyük kezünkbe, mint ezelőtt. PN: Altalában [sh., emend.] PN: lerészegitett [központozás nélkül, emend.] iii PN: fejtett ki, [sh., emend.] iv PN: istenelőtti [egybeírva, emend.] v PN: annálinkább [egybeírva, sh., emend.] vi PN: virágzásokból, s a [a kötőszó törölve, emend.] i

ii

absorbeáló – [lat.] megkötő, elnyelő imperium – [lat.] birodalom 92 Gibbon – Edward Gibbon (1737–1794) brit történész, aki a római birodalom történetével foglalkozott. A római birodalom hanyatlásának és bukásának története című művének első részét 1776-ban adta ki, mely nagy sikert aratott és egyben erős vitákat keltett. A birodalom hanyatlása mögött erkölcsi okokat keresett, így a korról negatív képet állított fel. 90 91

103

PN: nemannyira [egybeírva, emend.] PN: minicipium [sh., emend.] ix PN: köelezettségeit [sh., emend.] x PN: még [sh., emend.] xi PN: rézsvényvállalatok [sh., emend.] xii PN: rétegeig [sh., emened.] xiii PN: végreegy [egybeírva, sh., emend.] xiv PN: kedvenczczél [egybeírva, sh., emend.] xv PN: szemléltékmagok [egybeírva, sh., emend.] xvi PN: Józanértelmöket [egybeírva, sh., emend.] xvii PN: kézalatt [egybeírva, sh., emend.] xviii PN: válták. [sh., emend.] xix PN: cikkkeit [sh., emend.] vii

viii

104