Politikai gondolkodás a 19. században

Majoros István

Politikai gondolkodás a 19. században Csak aki biztosan tudja magáról, hogy nem törik össze, ha a világ az ő szempontjából túl ostoba vagy túl alantas ahhoz, amit ő nyújtana, csak az, aki mindezzel szembenézve képes azt mondani: „mégis” – csak annak „hivatása” a politika. Max Weber

A politikai gondolkodás fogalma magában foglalja mindazt, amit az ember a politikáról, a politikai gyakorlatról, az intézményeiről alkot magának. Ez természetesen nem csupán a politikai gondolkodók munkáinak az összességét jelenti, hanem a mindennapok politikai gondolkodását, az ember reagálását a napi életét érő politikai hatásokra, s jelenti a hivatásos politikusok, a politikával foglalkozó értelmiségiek, újságírók véleményét, nézeteit is. A politikai gondolkodás e három szintjét természetesen nem tudom bemutatni, főleg azért nem, mert a 19. században a hétköznapok politikai gondolkodása csak körülményesen és nagyon közvetetten rekonstruálható. Ezért szűkébb értelemben használom e fogalmat, s a 19. század eszméit, eszmei irányzatait foglalom össze, miközben a legjelentősebb gondolkodókat is bemutatom. Ezt követően viszont az elméletet igyekszem összevetni a gyakorlattal, s azt is megvizsgálom, hogy Európa egyegy országában, régiójában hogyan, milyen irányba fejlődött a politika, milyen a politikai gyakorlat. Ezzel kapcsolatban joggal merül fel az a kérdés is, hogy a politikai gondolkodás csupán tükrözi a gazdaság, a politika változásait, vagy a politikai elmélet vet fel olyan kérdéseket, melyre a mindenkori politika valamilyen módon válaszol és átülteti a gyakorlatba. A probléma természetesen nem egy egyszerű inger - válasz viszony. Ezzel kapcsolatban elmondható az, hogy a politikai gondolkodás biztosan követi a gazdasági, politikai gyakorlatot, s miközben azt elméletté formálja, megfogalmazhat olyan kérdéseket is, amellyel egy új politikai szisztéma gyakorlatba ültetését elősegíti, vagy csupán annyit ér el, hogy az adott, a létező rendszerben valamilyen változás bekövetkezik. A gyakorlat persze alakulhat a politika elméletétől teljesen eltérő módon, aszinkronitást teremtve a kettő között, ami újabb elméletek megfogalmazásához vezet, hogy aztán a kettő valahol és valamikor közeledjen egymáshoz. A 19. századra azonban el lehet mondani, hogy az elmélet és a gyakorlat kölcsönös egymásrahatása figyelhető meg, s ebben a folyamatban alakul ki a gazdasági, társadalmi változásoknak leginkább megfelelő politikai szisztéma, amit akár európai változatnak, fejlődési útnak is nevezhetünk, miközben a politikai gyakorlat tapasztalatai alapján a politikai elmélet felveti azokat a problémákat is, melyek valamilyen megoldása, netán elvetése a 20. századra vár. Az elmélet és a gyakorlat kölcsönhatása a 19. századi Európában egyúttal azt is jelenti, hogy a kontinensen olyan folyamat zajlik, melynek során a politikai értelemben vett részek, a régiók, országok, nemzetek, nem távolodnak, hanem közelednek egymáshoz. Mindez nem zár ki eltéréseket, ami elsősorban a politikai kultúra különbözőségeiben keresendő, s ennek köszönhető, hogy a politika minden uniformizáló törekvése, a részek már említett közeledése ellenére Európa megőrzi sokszínűségét. A közeledés persze olyan folyamat, amely aztán ellentmondásokat is létrehoz, amelyek a 20. századi nagy kettészakadáshoz vezetnek a kontinensen. A közeledésében is sokszínű, majd a 20. században kettészakadó s aztán ismét egymásrataláló Európát a 19. százaban különböző, egymásnak is ellentmondó politikai eszmék formálták. A 19. században ezek az eszmék, a politikai gondolkodók, a politikai rendszerek már besorolhatók valamilyen irányzatba, hiszen ebben a században ezek jól elkülönülnek egymástól. Eszmetörténeti szempontból többféle irányzat említhető, illetve 1

többféle felosztásban is tárgyalható ez a század, de valójában három fogalom köré csoportosítható a politikai gondolkodás, mint liberalizmus, konzervativizmus és szocializmus. Minden egyéb – demokrácia, pozitivizmus, nacionalizmus, vagy a fajilletve az elitelméletek, stb. – az említett alapirányzatok valamelyikéből nőttek ki, valamelyikhez, netán valamennyihez kapcsolódnak, s ez nem zárja ki, hogy akár önálló rendszerként is megjelenjenek. Mivel az említett irányzatok napjaink politikai gyakorlatában is megjelennek, s a mindennapok harcában valamilyen előjelet kapnak, ezért fontos hangsúlyozni, hogy ebben a munkában az előbbi irányzatok nem értékítéletet, minősítést jelentenek. Ezt azért emelem ki, mert az irodalomban, a napi politikai gyakorlatban gyakran előfordul, hogy egy irányzatot aszerint ítélnek meg, hogyan viszonyul például a liberalizmushoz vagy a baloldalisághoz. Nem lehet azonban egyértelműen kijelenteni, hogy csak a liberális a jó, a haladó, s a konzervatív a rossz, a haladásellenes és fordítva, hiszen mindegyik eszmei áramlatnak vannak pozitív és negatív oldalai. A történelemben ráadásul minden irányzatnak, jelenségnek megvan a maga szerepe, funkciója, s ezek természetesen térben és időben változásokon mennek keresztül. Ha a liberalizmusnál maradok, akkor azt lehet mondani, hogy más az angol és más a francia liberalizmus. S ha átugrunk Spanyolországba, Közép-Európába, netán Oroszországba, akkor újabb változatokkal találkozunk, mert más a közeg, mások a feltételek, a politikai hagyományok, s a politikai kultúra. De egy országon belül is változások vannak, hiszen a 19. század első felének angol liberalizmusa és a századvégi közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Napjainkról nem is beszélve. Az ember természetesen mondhat és mond is időnként rendkívül sokszínű ítéletet politikáról, eszmékről. A történelem azonban nem feltétlenül az egyéni vagy különböző csoportok véleménye, érdekei alapján működik, ha benne a mérsékelttől a legszélsőségesebb irányzatokig minden megtalálható. S hogy mikor milyen, melyik irányzat jut szerephez? A történelmi körülmények, s az egymásnak is ellentmondó emberi törekvések, mint vektorok jelennek meg, s ezek eredője az, ami végül megvalósul. Nézzük meg ezután, mi az ami az egyes irányzatokat alapvetően elválasztja egymástól. Valamennyinél fontos helyet foglal el a szabadság kérdése. Különbséget az teremt, hogy minek vagy kinek a szabadsága az elsődleges, a meghatározó. A liberalizmus esetében az egyén áll az első helyen, sőt mindenek felett, ezért olyan politikai rendszer megvalósítására törekszik, ahol az egyén szabadságát és jogait garantálják. A konzervativizmusnál már nehezebb helyzetben vagyunk, mivel szinte minden szakirodalom a tradíció és annak tiszteletét emeli ki legfontosabb jellemvonásként. A gondot az okozza, hogy a hagyomány a liberalizmus esetében is megtalálható. Hobsbawm és mások egyaránt kimutatták, hogy a 19. századi Európa, főleg 1870 után a hagyománygyártás, a hagyomány teremtésének az időszaka. S amíg német példákat sorolnak – emlékművek I. Vilmosnak, majd Bismarcknak, a Sedan-nap évfordulójának megünneplése, stb. -, joggal mondhatjuk, hogy ezek a bismarcki, illetve a vilmosi (II. Vilmos) konzervatív nemzet, majd birodalom erősítését, összetartását szolgálták. A francia III. Köztársaságra azonban nem lehet a némethez hasonló konzervatív jelzőt akasztani, hiszen ez a liberalizmus és a parlamenti demokrácia időszaka volt. Hagyomány teremtéssel azonban a liberális III. Köztársaság is foglalkozott. 1880-ban július 14. nemzeti ünnep lett, a Marseillaise pedig nemzeti himnusz. A Bastille lerombolásának évfordulójához aztán nyilvános ceremóniák, tüzijátékok, utcabál, stb. kapcsolódott. S bár ezek is a nemzetet erősítették, de ez már a liberális nemzet volt, mely 1789-ben, a liberális forradalomban gyökerezett. Mindebből az következik, hogy a tradíció nem a legjobb a liberalizmus és a konzervativizmus közti alapvető különbség meghatározására. Ezért vissza kell térnünk az egyénhez, pontosabban ahhoz, hogy az individuumnak hol a helye a konzervativizmusnál. Másképpen fogalmazva ahhoz, hogy ez utóbbi esetben minek vagy kinek a szabadsága az elsődleges. A konzervativizmus nem az egyén mindenekfelettiségét hangsúlyozza, hanem az egyént valamilyen nagyobb kategória, hierarchia - Nemzet, Történelem, Élet, Rend, Osztály, stb. - részének, a szabadságot pedig az egyén feletti kategóriák sajátjának tekinti, s az egyén ennek 2

keretében kap értelmet és jelentőséget. S ha az előbbiekből indulok ki, akkor azt kell megfogalmaznom, hogy a szocializmus is konzervatív gondolat, hiszen az egyén egy nagyobb kategória, az Osztály részeként jelenik meg. Természetesen az említett irányzatokat a későbbiekben részletesebben fogom elemezni. Előtte azonban bemutatom, hogy a 19. század mit örökölt a felvilágosodás korától.

AZ ÖRÖKSÉG A történelemben minden, így a politikai eszmék is folytonosságot mutatnak, s ez a kontinuitás történeti korokba ágyazva jelenik meg, ahol új elemekkel telítődik mindaz, ami a régiekből megmaradt, hogy ezáltal újabb és újabb korszakokká váló minőségek keletkezzenek a történelem széles folyamában. A korszakváltás az esetek nagy részében nem a tízes számrendszer elvét követi, hanem rendkívül változatos, a naptári idővel általában aszinkronitást mutató periódusokkal találkozunk. Így van ez a 19. századdal is, mivel a gazdaságban és a politikában egyaránt a negyvenes, ötvenes évektől beszélhetünk a kontinens több országát is érintő új minőségről, ami a gazdaságban az ipari kapitalizmus elterjedését jelentette, a politikában pedig az alkotmányosság, és a parlamentarizmus különböző változatainak a térhódítását. Ebből következően ezt az új minőséget megjelenítő, tükröző politikai gondolkodás a 19. század közepétől jelent meg. Az előző időszak, a század első fele ezért nem más, mint a 18. századi politikai gondolkodás folytatása, amelyben azonban már találunk az új korszakra jellemző elemeket is. E bevezetőben ezért azt vizsgáljuk meg, hogy melyek azok a gondolatok, témák, melyeket a 18. század vetett fel és a következő század politikai gondolkodásában is meghatározó helyet kapott. A gazdaságtörténészek szerint a 15. század második felében kezdődött el egy napjainkig ható hosszú átalakulási folyamat a gazdaságban, melynek az un. európai vezetésű világgazdaság adott keretet. E változások hamarosan a társadalmat, a politikát, politikai gondolkodást is érintették. Mindebből témánk számára annyi fontos, hogy a kontinens nyugati felének néhány országában – Hollandia, Anglia, Franciaország, vagy a német területek – megfigyelhetünk olyan próbálkozásokat, amelyek a hagyományos keretek, az un. ancien régime átalakítását körvonalazták. A politikai gondolkodás szempontjából elsősorban az angliai változásoknak volt perdöntő szerepük annak ellenére, hogy a 18. századot francia Európának tekinthetjük. Elsősorban amiatt, hogy a francia intellektuális kisugárzás a kontinens legtávolabbi pontján is érezhető volt, s nem csupán a 18-19. században, hanem még napjainkban is érvényes ez hatás. Braudel ezt úgy fogalmazza meg, hogy a kulturális kapcsolatokban, a civilizációk közti társalgásban Franciaország volt a közös nyelv, „a modern hellénizmus”. Sőt, még hozzátehetjük: Franciaország egy hatalmas relé állomáshoz hasonlítható, amely összegyűjti a különböző hatásokat, s mielőtt szétszórná Európában és a világban, előbb franciásítja azokat. Ez történik a 17-18. századi angol újdonságokkal is, mellyel aztán francia felvilágosodás ismerteti meg Európát. A 15. század végétől formálódó, majd egyre szélesedő világgazdaságba a spanyolok, portugálok mellett a hollandok, franciák, németek és angolok is bekapcsolódtak, s hamarosan az utóbbiak meghatározó szerepet játszottak a tengereken. Köszönhető volt ez annak, hogy a 17. század során Anglia három nagy háborúban – 1652-1654, 1665-1667, 1672-1674 – megtörte a hollandok tengeri hatalmát, a hajózási törvények – 1651, 1660, 1663 – pedig az angolok számára kivételes helyzetet biztosítottak a tengeri kereskedelemben. A 18. században aztán az angol külkereskedelem nagymértékben növekedett, s ebben az európai piacok csökkenő szerepe mellett Észak-Amerika, a karibi térség, illetve Ázsia vált egyre jelentősebbé. S bár a szakirodalom a 18. században a nemzetközi kereskedelmet még marginális jelenségnek tartja, mivel 1790 körül Európa össztermelésének csupán 4%-a került be a nemzetközi forgalomba, mégsem becsüli le. 3

Egyrészt azért, mert egyes régiók, városok számára kiugrást jelentett, másrészt nagy pénzvagyonok felhalmozódását tette lehetővé. Elég csak megemlíteni az angol KeletIndia Társaságot, ahol 3-5 év alatt legendás vagyonra tehetett szert az, aki túlélte az európaitól eltérő klímát, körülményeket. A 17. század ugyanis az indiai kincsek beáramlásának első nagy időszaka, a nábobok kora volt az angol történelemben. Példaként hozhatjuk fel aztán a rabszolga-kereskedelmet is, amely a 16. században még spanyol, portugál monopólium volt, de hamarosan megjelentek az angol és a francia csempészek. E kereskedelemnek ösztönzést adott az, hogy 1609-ben az angolok feltűntek a Bermudákon, 1625-ben Barbados szigetén, 1655-ben pedig övék lett Jamaica. 1626-ban szerezték meg a franciák Guadeloupe, 1635-ben Martinique szigetét. A harmincas években pedig a hollandok vetették meg a lábukat a Karib-tenger déli részén. Az említett helyeken az európaiak meghonosították a sok munkát, munkaerőt igénylő dohány-, és cukortermesztést. A karib-tengeri, dél-amerikai ültetvényes gazdálkodás emiatt nagy ösztönzője, felvásárlója lett a fekete élő árunak. A rabszolga-kereskedelemben a kezdeményezés a kereskedőké vagy az európai kormányoké volt. A monopólium biztosítása érdekében kereskedelmi társaságokat hoztak létre, mint a Londoni Vállalkozók Társasága az Afrika Egyes Részeiben Való Kereskedésre, 1618-ban. A hollandok 1621ben alapították meg a Nyugat-indiai Társaságot. 1702-ben a Francia Guinea Társaság 38 ezer rabszolga szállítására szóló, un. asientót – rabszolgák beszerzésére, eladására vonatkozó és bérbe adható királyi jog – szerzett a spanyoloktól. Nagy-Britannia 1713-ban jutott ehhez a joghoz. Egy-egy hajóra 600-700 rabszolgát is bezsúfoltak, s évente átlagosan 70 ezer feketét vittek át az óceánon, s ennek több mint a felét az angolok szállították. A rabszolga-kereskedelemben érdekelt legfontosabb angol kikötők között említhető Liverpool, Bristol, London. A haszon fejenként 16-36 font volt, de előfordult 50 fontos nyereség is. Egy rabszolgahajó útja az Anglia - Nyugat-Afrika -Amerika háromszögben 9-10 hónapot vett igénybe, s egy út átlagosan 11.313 fontba került, a tiszta haszon pedig 3.431 font volt. Mindehhez vegyük hozzá, hogy e kereskedelemnek kialakult a háttéripara is. A rabszolgakikötőkben a vállalkozáshoz szükséges kellékeket – bilincsek, nyakörvek, stb. – meg lehetett vásárolni, s természetesen ez a háttéripar biztosította az induló hajók egyéb – élelmiszer, raktározáshoz szükséges eszközök, stb. – ellátását is E kereskedelem során az indiaihoz hasonlóan ugyancsak mesés vagyonok keletkeztek. William Miles például másfél pennyvel kezdett Bristolban. Segédmunkásként 15 fontot szedett össze, majd beállt ácsnak egy rabszolgákat szállító hajóra, amellyel elment Jamaicára. Az itt vásárolt 2 hordó cukrot Bristolban eladta, majd iparcikkeket vett, ezt elvitte Jamaicába, onnan megint cukrot hozott Bristolba, és így tovább. A nemzetközi kereskedelem az említett vagyonosodás mellett az érdekelt városokban és környékén új munkalehetőségeket teremtett, növelve így a fizetőképes keresletet. Ezen kívül nagy szerepe volt a pénz- és bankszektor fejlődésében, melynek legfontosabb eseménye az Angol Bank megalapítása volt 1694-ben,1 s mellette több száz vidéki bank működött. Ezek a magánbankok hiteleket nyújtottak kereskedelmi tranzakciók lebonyolításához, a vállalkozáshoz szükséges épületek bérléséhez, eszközvásárláshoz, sőt a bérek kifizetéséhez is. Az értékpapírok leszámítolásával vagy a csekk és a váltó használatával pedig lehetővé tették a tőkemozgást. E változások mögött egy sajátos angol társadalmi szerkezet állt, amelyre a nyílt, nyitott jelzőt szokták alkalmazni. Sajátos volt abban, hogy a szigetországban nem találkozunk európai értelemben vett nemességgel. A kisszámú arisztokrácia és a gentry együtt alkotta a földbirtokos osztályt, ahol a primogenitura – a legidősebb fiú örökli a címet és a földet – azzal a következménnyel járt, hogy a többi testvér boldogulását, a megfelelő életkörülmények megteremtését biztosítani kellett. Ebből következett e társadalmi réteg nyitottsága, miszerint a családfő a család létszámának növekedése miatt a vagyon gyarapításában volt érdekelt. Mindez persze nem azt jelentette, hogy a földbirtokos család 1 Az alapításhoz a mintát az 1609 óta létező Amszterdami Bank szolgáltatta, s az Angol Bank a bankjegykibocsátás monopóliumát 1844-ben kapta meg.

4

második vagy a harmadik gyermeke minden esetben valamilyen kereskedelmi pályára ment volna. Először a hivatal, az egyház, a tiszti karrier vagy valamilyen gyarmati állás jött szóba számukra, s miután ezek a lehetőségek kimerültek, csak ezt követően ment el a negyedik vagy az ötödik gyermek inasnak valamelyik kereskedőházhoz, pl. a Kelet-India Társasághoz. Az angol földbirtokos osztály tehát nem abban az értelemben volt nyitott, hogy egy üzletember könnyen utat talált ehhez az elithez, hanem abban, hogy a piaci gondolkodás, a vállalkozás szelleme nem volt idegen tőle. Hasonló szemlélet figyelhető meg a középosztálynál is, amely még azt sem tekintette szégyennek, ha be kellett állnia inasnak. E társadalmi feltétel mellett még számos tényező említhető, amelyek Angliát elindították a gazdagodás útján. Ezt segítette a vállalkozások olcsósága, a pénzügyi lehetőségek iránti fogékonyság, a technika iránti érdeklődés, a jó elméleti felkészültség a matematika vagy a geometria területén, amely aztán találmányokban kamatozott. E feltételeknek köszönhetően az idegen utazó már a 18. század elején egy gazdagodó Angliát figyelhetett meg, melynek politikai élete, parlamentje a szabadság példájaként jelent meg számára. A francia Voltaire2 aztán kereskedelem, gazdagodás és szabadság között szoros összefüggést látott híres munkájában, az Angliai levelekben. „A kereskedelem, amely gazdaggá tette a polgárokat Angliában, ahhoz is hozzájárult, hogy szabaddá tegye őket, és ez a szabadság továbberősítette a kereskedelmet. S innen ered az állam nagysága.” Az 1756-ban megjelent Népek erkölcseiről és szelleméről című munkájában is az előbbi fogalmak közti összefüggésre hívja fel a figyelmet. Az Angliai levelek parlamentről szóló részében ugyancsak a szabadsághoz jut el, amikor kiemeli az ókori Róma és a modern Anglia közti különbséget. „…Rómában a polgárháborúk gyümölcse a rabszolgaság volt, az angliai zűrzavar pedig a szabadsághoz vezetett.” Már a 18. században a szabadság mellett a másik fontos fogalom az alkotmány volt, s Voltaire az Angliai levelekben az alkotmánnyal kapcsolatban is a szabadsághoz jut el, mert az angol szabadság eredetét e dokumentumhoz köti. Az angol alkotmány és általában az angol politikai rendszer másik francia népszerűsítője Európában Montesquieu volt A törvények szelleméről című művével. A brèdi kastély lakója nem sokkal azt követően, hogy Voltaire elhagyta Angliát, egy hosszabb európai körutazás keretében, miután már bejárta Ausztriát, Magyarországot, Svájcot, Németországot és Hollandiát, 1729-ben érkezett meg a szigetországba. Az angol alkotmányt elsősorban azért csodálta, mert biztosítja az egyéni szabadságjogokat, ami egy három és félévszázados múlttal büszkélkedő francia arisztokrata számára fontos volt. Említett munkájának legismertebb gondolata, a hatalmak szétválasztása mögött ugyancsak a biztonságot garantáló szabadságot találjuk. Könyvének kormányokról szóló részében szimpátiája a monarchikus kormányzásé, jóllehet ebben a típusban az általa hirdetett klasszikus hatalmi szétválasztás nem létezik, s még a csodált angol szisztémában sem találjuk ezt meg. Dogmává a hatalmak szétválasztását nem ő, hanem követői tették. Montesquieu számára ugyanis ez mindenekelőtt az ellensúlyok rendszerét jelenti, mivel a hatalmat szerinte csak a hatalom állíthatja meg. E követelményeknek a monarchia teljes mértékben megfelel. Még akkor is, ha ebben a formában egy ember kormányoz, mivel hatalma gyakorlását az alapvető törvények szabályozzák, az un. közvetítő hatalmak pedig, mint a papság, a nemesség, a parlamentek3 az uralkodó számára féket jelentenek, s akadályt, nehogy a hatalom önkényhez vagy anarchiához vezessen. Az angliai változások – a gazdasági felemelkedés, a király és a parlament konfliktusának eredményeként megszületett kompromisszumkészség, mértékletesség, a 2

1726-ban másodszor került a Bastille-ba – először 1717-ben zárták be 11 hónapra, mert egy szatírát írt a régensről, Orléans hercegéről – , mivel vitába keveredett Rohan lovaggal, és azzal a feltétellel szabadulhatott, ha elmegy Angliába. Igy került 1726 májusában Londonba, s csak 1728 novemberében térhetett vissza Franciaországba. A Filozófiai levelek vagy Angliai levelek című munkáját először angolul publikálta 1733ban, franciául a következő évben jelent meg. 3 A francia parlamentekről van szó, amelyek nem képviseleti, hanem jogi intézmények, bíróságok, s a királyi rendeletek becikkelyezése is hozzájuk tartozott. Ezzel, illetve a rendeletek beiktatásának időnkénti megtagadásával politikai szerepük volt. A forradalom előtt 13 parlament működött, a forradalom felszámolja ezeket. 5

királyi hatalomnak alkotmányos játékszabályok közé szorítása annak érdekében, hogy megszűnjön az önkény, s a politikai rendszer garantálja a rendet, a nyugalmat, a biztonságot a gazdaság működése és az egyén jogainak védelmében – természetesen lecsapódtak a szigetország filozófiájában, politikaelméletében, mégis erről a nagy átalakulásról Európa Franciaország révén, elsősorban a már említett két gondolkodó által szerzett tudomást. Voltaire – főleg Locke nézeteit népszerűsítette hazájában – , Montesquieu vagy más francia gondolkodók azonban nem egy reális, hanem egy idealizált képet adtak Angliáról, s munkásságuk ezért a francia belpolitikának szólt, annak részeként jelent meg a XIV. Lajos halálát követő szabadabb szellemi légkörben. „…a társadalom visszanyerte függetlenségét” – jellemzi a helyzetet François Furet, ezért fogékony volt a szabadságról szóló, vagy ahhoz kapcsolódó kérdések iránt abban a szellemi párbajban, amely a centralizáció központja, Versailles és a felvilágosodás fellegvára, Párizs között zajlott az ész törvényszéke és a nyilvánosság, a közvélemény előtt. S bár e viták középpontjában a francia monarchia és az egyház állt, ezek kapcsán olyan kérdésekhez is eljutottak, mint a már sokszor idézett szabadság, vagy a haladás, a boldogság, az erkölcs, a hasznosság, az ész, az ésszerűség gondolata, amelyek nem csupán a franciáknak voltak fontosak, hanem Európa egésze is érzékenyen reagált e felvetésekre. Ennek magyarázata abban keresendő, hogy az említett gondolatok, fogalmak egyetemes érvényűnek tűntek, mivel az éppen formálódó és nagyon is heterogén burzsoázia a saját ügyét, az érdekeit kifejező eszméket az emberiségével azonosította, így ott is fogékonyak voltak ezekre, ahol hiányoztak az angol és a francia társadalmi, gazdasági feltételek, mert a kontinens egészén valami hasonlóra törekedtek. Az új eszmék a kor adottságainak megfelelően, propaganda eszközeivel terjedtek. Mindenekelőtt a filozófusok utazásait, és az európai fejedelmekkel, uralkodókkal való találkozásait kell először kiemelni, mert ez divatot teremtett a felvilágosodás eszméinek a politikai, társadalmi és szellemi elit körében. Ezen a téren a franciák jeleskedtek. Jól ismert, hogy Voltaire 1750-ben elfogadta II. Frigyes porosz uralkodó meghívását, s 1753ig maradt a király vendége a potsdami Sans-Souci kastélyban. Diderot 1773-1774-ben hét hónapot töltött Szent-Pétervárott II. Katalin meghívására. D’Alembert szintén kapott meghívást Nagy Frigyestől és II. Katalintól is, ő azonban Párizsban maradt, mert nem szerette az utazás kalandjait, inkább levelezett az említett uralkodókkal. A filozófusok gondolatait terjesztették aztán mindenekelőtt saját műveik, leveleik, az újságok,4 az enciklopédiák,5 vitáztak róla a szalonokban,6 a kávéházakban,7 s az olyan titkos társaságban, mint a szabadkőművesség.8 4

A 17-18. században a sajtó még korántsem játszotta azt a szerepet, mint később vagy napjainkban. Az eszmei, politikai harcokat nem itt vívták, hanem a hagyományos irodalomban, a könyvek, a pamfletek segítségével. Voltaire és Rousseau is haszontalannak, értéktelennek tartotta a korabeli újságokat. A 18. század végére azonban már számolnak a sajtóval a politikában, s Burke nem véletlenül nevezi negyedik hatalomnak. Angliában 1702-ben jelent meg a világ első napilapja Daily Courant néven. Az 1731-ben indított és havonta megjelenő Gentleman’s Magazine politikai jellegű irodalmat is közölt. Daniel Defoe 1704 és 1713 között két, illetve háromhetente megjelenő Revue-je már politikai vitairatokkal volt tele. Franciaországban az ancien régime idején az újságok inkább irodalmi jellegűek voltak, a napi politikával való foglalkozást egyébként is tiltották, mert ez a hivatalos lapoknak volt fenntartva. A külföldi és a hazai politikai információk monopóliumával a Gazette (a 18. század második felében Gazette de France) rendelkezett. A Colbert támogatásával 1665-ben indított Journal des Savants a franciaországi és külföldi munkákról – nem a tudományos alkotásokról – közölt ismertetéseket, ezért mintául szolgált Európában. Ez alapján jelent meg 1682-ben Lipcsében az Acte eruditorium latinul. A Mercure galant (1672) főleg szépirodalmat közölt, s ugyancsak utánozták a kontinensen. Az első napilap Franciaországban 1777-ben született meg Párizsban. Francia nyelvű újságokat más országokban is találunk főleg francia emigránsok kiadásában, s ezek ellenzéki hangvételű lapok voltak. Nagyszámban jelentek meg német területen, illetve Hollandiában. A leghíresebb a Gazette de Leyde és az Amszterdamban kiadott Nouvelles de la République des Lettres volt. A Habsburg Monarchiában II. József alatt, 1781-ben kap nagyobb szabadságot a sajtó, a következő évben bevezetett bélyegilleték aztán megnehezíti a lapok kiadását. 5 Franciaországban a Le Breton kiadó ötlete volt, hogy a tudomány eredményeit, a korabeli ismereteket címszavakba rendezve foglalják össze. Eredetileg nem akart többet, mint a Londonban 1727-ben publikált Chambers-féle lexikonnak a lefordítását. A szerkesztőnek felkért Diderot azonban egy nagy ívű vállalkozást, az akkori ismeretek egyetemes összegzését tűzte ki célul. Társszerkesztőnek sikerült megnyernie d’Alembert6

A filozófusok, a felvilágosodás hatására a politika szókészlete, szótára is bővült, s megjelentek azok a fogalmak, melyekkel a 19. században, sőt később is találkozunk. A nemzet például a francia forradalomban kapott modern jelentést: Sièyes abbé a közös törvényt, a közös képviselet tartja a nemzet legfontosabb ismérveinek, s azt, hogy a nemzet mindenek fölött áll és mindennek az eredete. A nép elnevezést a 18. század elején még pejoratív értelemben használták, idesorolva a közönségesen gondolkodókat. Az Enciklopédia viszont a népet már a nemzet legfontosabb és legnagyobb számú részének nevezi. Említhetünk aztán más fogalmakat is, melyeket a 19. század politikai szótára szintén a 18. századtól örökölt. Ilyen a Turgot-hoz kapcsolható „kapitalista”, vagy az t, aki azonban 1759-ben megvált az Enciklopédiától. A munkatársak között a kor filozófusai, írói szerepeltek. Igaz, az enciklopédisták csapatát elsősorban a másodvonalbeli szerzők alkották, így a természettudományokat Daubenton gondozta, Holbach a kémiára, az ásványtanra ügyelt, a politikai doktrínákkal Mably, Condorcet, Raynal abbé foglalkozott, Morellet a teológiával, Helvétius és Condillac pedig a filozófiával. Természetesen a nagyokat is megtaláljuk az alkotók között. Igaz, Montesquieu csak egy cikket adott az ízlésről, de Voltairenek számos tanulmánya jelent meg a kötetekben. Az engedélyek és a szükséges tőke megszerzése után az első kötetet 1751 júliusában publikálták, s 1772-ig összesen 28 kötet látott napvilágot. Az egész vállalkozás lelke Diderot volt, több mint ezer cikket írt. 6 A látogatók fogadására szánt helyiség a szalon. Polgári lakásokban a társas életet szolgáló fényűzően berendezett, de kevéssé használt szoba. A szalont azonban az arisztokrácia találta ki, a társadalom előkelői számára, s a szalonokat hölgyek vezették. A meghívottak irodalomról, művészetekről, politikáról beszélgettek, játszottak vagy zenét hallgattak. A szalonok fénykora a 17-18. század volt, de a 19. században is működtek. Franciaországban Rambouillet márkiné, azaz Catherine de Vivonne 1608-tól kezdődően hívta meg házába a párizsi társaság krémjét, majd 1618-ban egy hotelt építtetett, melynek híres kék szobájában fogadta vendégeit, akiktől választékos modort, udvariasságot és finom nyelvhasználatot várt el. A Rambouillet hotel fénykora az 1630 és 1648 közti időszak volt. A szórakozás mellett a szalon intellektuális központ is volt, ahol a meghívottak a kiejtés, a helyesírás szabályairól vagy a legújabb irodalmi művekről vitatkoztak. Corneille például több tragédiáját is itt olvasta fel. A 18. század első felében az egyik leghíresebb szalont Maine hercegnője Mme de Montespannal együtt vezette a Sceaux-i kastélyban. Ebben a korban még Lambert márkinő és Mme de Tencin szalonja emelhető ki, s e három szalon vendégei között említhető Voltaire, Fontenelle, Montesquieu, Marivaux, Helvétius, vagy az angolok közül lord Bolingbroke és lord Chesterfield. A szalon a kontinens többi részén sem ismeretlen. Bécsben ugyancsak művelt és gazdag hölgyek nyitottak szalonokat. Az 1848 előtti időszakban a legismertebb Karoline Pichler költőnő és Franziska Arnstein bankárfeleség nevéhez kapcsolható. Berlinből ugyancsak a 19. század első feléből Rahel Levin polgári szalonja említhető meg, melynek köréhez tartozott többek között Heinrich von Kleist drámaíró, Johann Gottlieb Fichte, a filozófus, a Schlegel fivérek (August Wilhelm és Friedrich), Heinrich Heine, a Humboldt fivérek (Alexander és Wilhelm), és Lajos Ferdinánd, Hohenzollern herceg is Rahel baráti köréhez tartozott. A Levin szalonnak a németországi Goethe-kultusz elterjesztésében is szerepe volt. 7 A feltehetően Perzsiából származó kávécserje a 17. század elején jutott el Velencébe, majd innen Európa többi részébe. A kontinens török italként ismerte meg ezt a nedűt, s Angliában az 1650-es években – Oxford 1650, London, 1652 – nyíltak meg az első kávéházak. A kávé igazi karrierje azonban Párizsban kezdődött, ahol IV. Mohamed szultán (1648- 1687) követe kedveltette meg vendégeivel, majd a század végén már utcai árusoknál is megjelent. Az első nyilvános kávéház 1686-ban nyílt meg a francia fővárosban. A 18. század már a modern kávéházak kora: a francia fővárosban 700 - 800 ilyen intézmény működött, amelyek a szalonok konkurenseivé váltak abban az értelemben, hogy olyan találkozóhellyé formálódtak, ahol politikáról, filozófiáról, irodalomról szabadabban lehetett beszélgetni, mint a szalonokban, ahol a kötelező udvariasság nemritkán szervilizmust eredményezett. A kor egyik divatos kávéházában a La Régence-ban Diderot is gyakran megfordult, s kávézás közben a sakkozók játékát figyelte. Európa többi része a francia udvar szokásaként vette át a kávézást, és a franciához hasonló intézménnyé fejlődött mindenütt a kontinensen. Pesten 1714-ben, Budán három évvel később nyílt meg az első kávéház. 8 A szabadkőművesség Angliából terjedt el. 1717. június 24-én a londoni Almafához címzett fogadóban alakították meg a Grand Lodge of England-et, azaz Anglia Nagypáholyát. 1723-ban James Anderson már a szabadkőművesség alapokmányát is megfogalmazta, s ez vált mindenütt a szervezet alapjává. Ez az alkotmány egy olyan hitnek a szabadságát mondta ki, amelyik nem kötődött egyetlen egyházhoz sem. A szervezet tagjai, akik testvéreknek tekintették egymást, azt a feladatot tűzték maguk elé, hogy támogassák az elesetteket, s a józan észt, az ésszerűséget vigyék diadalra a társadalom életében. Angliából a szervezet gyorsan elterjedt Franciaországban, ahol 1776-ban 198, 1789-ben pedig 629 páholy működött, mintegy 30 ezer testvérrel. A 18. század első felében Európa többi országában is elterjed, s Közép-Kelet-Európában is megjelenik, ahol a páholyok az etnikai lét megőrzését, a saját nyelv és kultúra megteremtését, fenntartását tartották feladatuknak a soknemzetiségű birodalmakban. A történelmi Magyarországon Eperjes városában jött létre az első páholy. A szabadkőművesség az alkotó munkát, s nem az öröklött hatalmat tisztelte. A 18. században olyan uralkodók voltak páholytagok, mint Nagy Frigyes, II. József vagy a lefejezett XVI. Lajos. A pápaság XII. Kelemen személyében 1738-ban kiátkozta a szabadkőműveseket, s ezt a bullát XXIII. Jánosig minden pápa megerősítette. 7

Alkotmányozó Nemzetgyűlés által a cenzus vitájánál használt „középosztály” fogalom, és Rousseau munkájának címében – Társadalmi szerződés – található „társadalmi” jelző is idetartozik. A 19. század számos olyan problémával foglalkozik, mely a felvilágosodás korában központi helyet foglalt el a gondolkodásban. Ilyen a Giambattista Vico (1668-1744) által használt „haladás” fogalma. A dolgok örök rendjét kutatva fogalmazza meg a nápolyi gondolkodó azt a törvényszerűséget, hogy a történelem folyamatos fejlődés, melynek során az ember, mint teremtő, kollektív munkával hozza létre a nyelv, a jog, a kormányzás, stb. rendszereit, a társadalom szövetét. Ez a fejlődés azonban nem egyenes vonalú, hanem spirális vonalat rajzol, ezért a történelem sohasem fejeződik be. Viconál jelenik meg ismét az ókorban már ismert három korszak9 törvénye, mellyel a 19. században majd a pozitivistáknál találkozunk. Ez azt jelenti, hogy minden népnek három korszakon kell keresztülhaladnia, s ez nem más, mint az istenek, a hősök és az emberek kora. Vico mindegyik szakaszt egy-egy kormányformával azonosít, eszerint az istenek kora a teokrácia, a hősök korának az arisztokrácia uralma felel meg, míg a harmadikban az emberi kormányzatot találjuk. Vico a visszatérések törvényét is megfogalmazza. Ez azt jelenti, hogy az ember, miután eljut a demokráciához, átmegy a monarchiába, az arisztokrácia korába, s innen ismét a demokráciához jut, természetesen a spirál mentén magasabb szinten. A 19. század gondolkodásának, főleg az angol liberalizmusnak az egyik kulcsszava az „utilitarizmus” szintén a 18. század terméke. Igaz, a fogalom ekkor még homályosan körvonalazott. Voltaire-nél a józan ész politikáját jelenti. Az enciklopédistáknál, s különösen Diderot-nál pedig azt, hogy a politikát a gazdaságnak kell alárendelni. A politikától azt várta el, hogy a gazdaság működését és a művészi tevékenységet stabil kormánnyal garantálja. Az Enciklopédia a technikai haladás himnusza és az emberi alkotómunka dicsérete. Jól tükrözi ezt d’Alembert Elöljáró beszéde az Enciklopédia első kötetében, ahol szemléletváltást sürget, mivel a történelem rombolói, hódítói mindenki által jól ismertek, míg a feltalálókat, a műszaki dolgokat megvetik, lenézik, „pedig talán leginkább a mesterembereknél kell keresnünk az emberi szellem okosságának, türelmének és találékonyságának legcsodálatosabb bizonyítékait”. A fiziokraták számára a hasznosságot a törvény jelentette, amely szinte emberi beavatkozás nélkül is működteti a társadalmat. Egy ezzel kapcsolatos mondásuk ezt jól tükrözi: „A király uralkodik, a törvény kormányoz”. Az utilitarizmus igazi hazája azonban Anglia volt, ahol ez a gondolkodásmód nagyon is gyakorlatias, számító és kereskedői filozófiát takar. A gazdaságban takarékosságot, szabad kereskedelmet, a konkurencia jótékony hatását hirdeti. A politikában pedig olyan államot, kormányzást favorizál, amely növeli a gazdagságot, biztosítja a rendet, az emberek boldogságát. A 18. századi politikai utilitarizmus csúcsának talán, legalábbis törekvéseiben, a felvilágosult abszolutizmus10 vagy felvilágosult despotizmus tekinthető, amely az európai periférián jelent meg, mindenekelőtt Kelet-Európában a század második felében. A felvilágosult despotizmus nem más, mint az állam racionalizálása”. - írja Henri Pirenne francia történész. Kosáry Domokostól árnyaltabb megfogalmazást olvashatunk: „A felvilágosult abszolutizmus az európai modell peremzónáin elhelyezkedő államoknak volt külön, sajátos kísérlete arra, hogy erőiket összpontosítva, továbbfejlesztve, korszerűbbé, hatékonyabbá váljanak és az adott feudális rendszeren belül felzárkózzanak arra a szintre, amelyet a fejlettebb zóna, elsősorban Franciaország képviselt”. A felvilágosult 9

A Kr.e. II. században, Árkádiában született és hadifogolyként Rómába került Polübiosz (205-125), a római alkotmány első teoretikusa, és a pun háborúk időszakának történetírója fogalmazza meg, hogy a társadalmak szükségszerű fejlődésen mennek keresztül. A kezdeti állapot szerinte a monarchia, amely királysággá alakul, majd zsarnoksággá degradálódik, mihelyt a király enged szenvedélyeinek. A legjobbak lázadása azonban megdönti ezt a rendszert, s a néptől jutalmul megkapják a hatalmat. Így születik meg az arisztokrácia, amely oligarchiává alakul. A nép ismét lázad, és létrejön a demokrácia, a szabadság és az egyenlőség uralma. A gazdagok ambíciója aztán korrumpálja a népet, majd lázadás következik és megszületik ismét a monarchia. Polübiosz említett elemeit már megtaláljuk Platónnál és Arisztotelésznél. 10 A kifejezést feltehetően a német Wilhelm Roscher találta ki a 19. század közepén. 8

despotizmus valóban a kontinens azon régióiban jelent meg, ahol a polgárság gyenge volt, hiányzott az elmaradott gazdaság fejlesztéséhez szükséges tőke, s e hiányosságokat az uralkodó racionális politikával igyekezett pótolni, ennek érdekében egyszerűsített, uniformizált és kodifikált, ezzel gyakorlatilag egy forradalom feladatait igyekezett elvégezni. A racionalizálás elsősorban a gazdaságot érintette, ahol az állam birodalomban és birodalmi munkamegosztásban gondolkodott. Társadalompolitikája az adózók, főleg a parasztság valamilyen védelmét szolgálta, illetve a polgárság támogatását. A közigazgatásban a Habsburg Birodalom a központi intézményeket fejlesztette, míg Oroszországban a helyi közigazgatást erősítették. A kultúrpolitika pedig arra irányult, hogy fejlessze az oktatást, a tudóstársaságokat, egyebek között azért, hogy az állam jól képzett hivatalnokokkal rendelkezzen. A felvilágosult despotizmus legitimációját éppen ezért nem az abszolút monarchiákra jellemző isteni jog, hanem emberbaráti céljai, a népe boldogságának megvalósítására való törekvése adta. A felvilágosult politikával nem csupán Poroszországban, a Habsburg Birodalomban és Oroszországban találkozunk, hanem Itália több államában is, így Toscanában, Piemontban és Nápolyban. Jelentkezett aztán Spanyolországban, Portugáliában, Dániában, Svédországban, és néhány kisebb német fejedelemségben. Sőt, még a Balkánt és a Török Birodalmat is megcsapta a felvilágosodás szele. Annak ellenére, hogy az európai periférián szinte mindenütt megtaláljuk e politika valamilyen elemét, a felvilágosult despotizmusnak általában két formáját lehet megkülönböztetni: az egyik II. Frigyes nevéhez kapcsolódik, aki a fiziokraták már említett formuláját átalakította, és szerinte a törvények uralkodnak, a kormányzás pedig a király, azaz saját maga, az állam első szolgájának a feladata. A frigyesi rendszer a gazdaságban merkantilista volt, a politikában viszont imperialista. A másik formát II. József rendszere jelenti, amelyik egy birodalmi egység létrehozására törekedett. Elmélet és gyakorlat között természetesen volt különbség, ennek ellenére a felvilágosult despotizmus volt az, amely ráébresztette az európai perifériát arra, hogy az elmaradás felszámolása, a felzárkózás megvalósítása csak racionális politikával és erőteljes állami beavatkozással valósítható meg. E rendszer ráadásul nem átmeneti jelenség volt, hanem időben és térben tovább élt. A 19-20. században számos olyan rendszer jött létre, amely a felvilágosult abszolutizmushoz hasonlóan felülről végrehajtott reformokkal, autoriter módon törekedett valamilyen modernizációra.11 Említettük az utilitarizmus kapcsán a boldogság kérdését, ami azonban nem csupán itt, hanem úgy általában is megjelent a filozófiai és politikai gondolkodásban. Saint-Just fogalmazta meg, hogy a boldogság valami új gondolat Európában. Az ő boldogságfogalma azonban a forradalmi lelkesedés és a zsarnokság gyűlölete volt. E kérdéssel azonban számos számos gondolkodó foglalkozott. Rousseau az álomban vélte felfedezni, Voltaire a hasznos cselekvésben, Montesquieu az egyensúlyban és a természetben, mindenekelőtt az utazásban. Az utóbbi a 18. században az exotikumot és az utópiát jelentette. Az utazási irodalom fellendülése szorosan kapcsolódik a felfedezésekhez és az európai gyarmatosításhoz, így az utibeszámolók, kozmográfiák,12 térképek megjelentetésében a tengeri hatalmak országai jártak elöl.13 Ezek a munkák egyaránt szolgálták a tudományt, a szélesebb érdeklődő közönséget és meghatározták a felvilágosodás korának szemléletét, a világról szóló ismeretét. Hozzájárultak ahhoz, hogy a kor embere az európaitól eltérő kultúrákkal ismerkedjen meg, ezáltal minden viszonylagos legyen számára, s az európai ember jobban megismerje saját civilizációját és megszabaduljon előítéleteitől. Franciaországban a jezsuita hittérítők az Újvilágról, 11

A legismertebb a sztálini Szovjetunió, de említhetjük a cári Oroszország egyes uralkodóit, például II. Sándort és reformjait, vagy Franciaországot I. Napóleon és III. Napóleon idején. 12 Az útibeszámoló gyűjteményeknél is teljesebb. Egyetemességre törekszik és a legapróbb legjelentéktelenebb híreket is megszerzi, és egy keresztény világszemléletű rendszerbe helyezi. 13 Az első angliai útibeszámoló gyűjtemény 1589 és 1600 között jelent meg. Richard Hakluyt: The Principall Navigations, Voiages, Traffiques and Discoveries of the English Nation (Az angol nemzet főbb tengerhajózásai, tengeri útjai, kereskedelmi ügyletei és felfedezései). Franciaországban az első átfogó gyűjteményt Melchisedech Thévenot 1663-ban jelentette meg Relations des divers voyages curieux (Különféle érdekes útleírások) címmel. 9

Kínáról szóló tudósításainak a publikálása a 18. század elején nagy hatással volt Montesquieu-re vagy Buffonra, s ez jelentkezett műveikben is. Voltaire a Népek erkölcseiről című munkájában egy európaitól eltérő kultúrában mindent jobbnak talált. Kiemelte, hogy például a kínai együttélés formái legalább olyan alkalmasak az emberi boldogság megteremtésére, mint az európaiak. Rousseau természeti emberét ugyancsak az utazási irodalomból vette, s ez a mintakép, ideáltípus a paradicsomi állapotokat tükrözi, amikor még nincs emberektől, csak dolgoktól való függés, ez viszont a természeti ember boldogságát, szabadságát nem gátolja. A természeti ember mellett a 18. század másik divatos kifejezése a nemes vadember volt, aki a déltengeri szigetlakó alakjában jelent meg. A Terra australis, a Csendes-óceán déli részének földi paradicsomként való megjelenése a vágyálmokban már a spanyoloknál és a portugáloknál megfigyelhető. A vágy aztán valósággá Bougainville utazásai során vált, amikor 1768-ban Tahitire érkezett, s a táj szépsége, a sziget természeti gazdagsága és az emberek kedvessége, barátságos természete elbűvölte, ezért úgy érezte, ez az Édenkert. Bougainville tapasztalatait Cook és más utazók élményei megerősítették, s a hajósok által rajzolt kép az exotikumra, boldogságra, s a jelentől való menekülésre vágyó 18. századi európai ember eszmevilágának része lett, hogy ezek hatására akár egy új valóságot teremtsen magának. Menekülés, boldogság, szabadság és új valóság együtt jelentkezett az ugyancsak az utazási irodalom által ösztönzött utópiákban is. Jól ismert, hogy a névadó ez esetben Mórus Tamás Utópia című munkája, amely a valóság és a fikció keveredése, s ez jellemzi a többi hasonló munkát is. Az utópia azonban úgy akar erényt, boldogságot és szabadságot teremteni, hogy már nem az ösztönök, a spontaneitás szerepét hangsúlyozza, ahogy ez Rousseau természeti emberénél vagy Voltaire nemes vademberénél megfigyelhető, hanem mindent szigorúan megtervez, megszervez, sugallva ezzel azt, hogy új körülmények között új életet lehet kezdeni, az ember erkölcsileg megújulhat, sőt, sorsának és a történelemnek is alakítója lehet. Az utópiák már a 18. században sem maradtak meg az elmélet szintjén, hanem az elképzeléseket megpróbálták átültetni a gyakorlatba, s volt, aki Új-Jeruzsálemet akart alapítani Szenegálban, mások ugyancsak Nyugat-Afrikában, egy európaiakból és afrikaiakból álló kevert társadalmat szándékoztak létrehozni. A kísérletek kudarca nem szegte kedvét a próbálkozóknak, s a 19-20. században már nagyobb szabású társadalmi elképzelések gyakorlati átültetését fogalmazzák meg és próbálják ki változatlanul a szabadság és a boldogság nevében. A hatalom természete, a kormányzás formái a felvilágosodás korának gondolkodóit is foglalkoztatták, hogy aztán a következő században szinte minden eszmei irányzat folytassa e kérdések vizsgálatát azzal a különbséggel, hogy a 19. században a hatalom és a kormányzás elméletét már egy változó és a kontinens egészét érintő sokszínű gyakorlattal kell ütköztetni s új következtetésekkel bővíteni az addigi elméleteket. Politikai tapasztalat és elmélet természetesen a felvilágosodás korában is hatott egymásra, de új teóriákra serkentő gyakorlattal csak néhány ország, elsősorban Anglia története szolgált. Thomas Hobbes esetében bizonyosan, hiszen a „mindenki harca mindenki ellen”, az „ember embernek farkasa” híres megállapításaira feltehetően hazájának polgárháborús viszonyai ihlették, s ez mélyen érinthette, hiszen 1640-ben, amikor összeült a Hosszú Parlament, Franciaországba menekült. Itt jelent meg 1651-ben a Leviatán című munkája, melyben azt hangsúlyozza, hogy természeti állapotban az előbbi megállapítások a jellemzők, és hasonló bármikor bekövetkezhet, ha az államhatalom meggyengül, felbomlik, ahogy ez Angliában a 17. század közepén történt. E háborúskodásnak csak az vethet véget, ha az emberek egymással szerződve közösségbe tömörülnek, s lemondva jogaikról megbíznak egy személyt vagy testületet a legfőbb hatalommal, amelyik véget vet a háborúskodásnak, és békét teremt. Az így megszervezett állam biztosítja a gazdagodást és a szabadságot, még akkor is, ha az alattvalóknak semmi joga nincs az uralkodóval szemben, mivel a korlátlan hatalommal rendelkező monarcha a béke érdekében minden akadályt elhárított, törvényekkel szabályozta az államot, s ennek keretében az alattvaló szabadsága biztosított. A szabadság ugyanis Hobbes szerint nem más, mint a mozgás külső akadályainak a hiánya. Az abszolutizmus híve, mert szerinte az 10

anarchiánál még a legrosszabb despotizmus is jobb. Hobbes abszolutizmusa azonban nem isteni eredetű, hanem a közszükséglet hozta létre, amelyet a köz javára kell fordítani. S míg nála az abszolút uralkodóval nem köttetik szerződés, csak a polgárok között jön létre megállapodás, addig Locke-nál a kormányzat is szerződő fél. Miután a polgárok egy szerződéssel létrehozták politikai közösségüket, egy másik szerződéssel jogaikat feltételesen átruházzák a kormányzatra, amely egy korlátozott, visszavonható megbizatást kap, és az egyénnek nem kell lemondania alapvető jogairól. A hatalomnak ez esetben is a közjót kell szolgálnia, de oly módon, hogy a szétválasztott hatalmi ágak egymást ellensúlyozzák, megakadályozva egy Hobbes-i korlátlan hatalom létrejöttét. Locke azonban csak a törvényhozó és a végrehajtó hatalom különválasztásáról szól, a bíróiról nem. Feltehetően azért, mert az igazságszolgáltatás elég fejlett volt, s az egyéni szabadságnak számos garanciája volt Angliában. Másrészt tartott attól, hogy amennyiben állandó testületre bízzák ezt a területet, akkor egy olyan kaszt jön létre, amely nem egyeztethető össze a személyes szabadság elvével. Ezért vélte úgy, hogy az igazságszolgáltatást a nép közül választott egyénekre kell bízni, akikből az esküdtbíróság intézménye lesz. A hatalmi ágak klasszikus szétválasztásának a gondolata Montesquieu nevéhez fűződik, akinél már a bírói hatalom különállásának a hangsúlyozása is megjelenik. Elméletének másik ismert részében a kormányokat s azok jellemzőit mutatja be a republikánustól a despotikus kormányzásig, és elméletében van egy olyan elem, ami általában kevés figyelmet kap: az erkölcs. Valójában Montesquieu-t ez érdekli igazán, hangsúlyozva, hogy az igazi reform elsősorban morális jellegű, ami számára az arany középutat jelenti. A jó reformokhoz ugyanis szerinte nem kell sok törvény, a mérsékletességnek fontos és meghatározó szerepe van. Az előző gondolkodókkal ellentétben Rouseau ellenzi a hatalmi ágak szétválasztását, mert a hatalom szerinte oszthatatlan, s a testületek a sajátos érdekeket, s nem az általánost, a közjót képviselik. A törvényeket illetően hasonlóan gondolkodik, mint Montesquieu, azaz nem kell belőlük sok, ami pedig a kormányformákat illeti, az a véleménye, hogy ez a helyi lehetőségektől függ, és nincs egyetlen üdvözítő megoldás. Az erkölcsöt ő is fontosnak tartja, mert enélkül semmit sem érnek az intézmények. A fenti hatalommal kapcsolatos nézetek a különbségek ellenére is alapvetően azzal foglalkoznak, hogy milyen típusú legyen a hatalom, a kormányzás, és végül az adott szerző által kedvelt formához, valamilyen ideáltípushoz jutnak el. Egy igen fontos elem azonban hiányzik ezeknél az elméleteknél: a hatalom megdöntésének és megszerzésének a teóriája. Valami azért ebből is megtalálható a felvilágosodás irodalmában, hiszen a hatalmat, a kormányzást megteremtő szerződéselméleteket ide lehet sorolni. Az így létrejött hatalom azonban egy kezdeti, induló állapotot tükröz és elméleti jellegű. A hatalommal szembeni fellépés már közelebb van a felvetett kérdéshez. Hobbes azonban ellenzi az uralkodóval szembeni akciót, maximum az önvédelem jogát ismeri el. Locke már megengedi az ellenállást, amennyiben a kormányzat nem teljesíti a vállalt kötelezettségeket. A hatalom természete azonban ettől nem változik meg, csak egy új kormányzat kap megbizatást a polgároktól. A hatalom modern értelemben vett megdöntését, és a hatalom megszerzésének problémáját, amely egy új szerkezet kialakításához vezet, a forradalmak kora veti fel, s ez a 18. század végén már aktuális. Forradalmi teóriával ugyan 1789 előtt nem találkozunk, de szocialista elképzelésekkel igen. A francia Morelly, Mably, Meslier abbé vagy Linguet írásaiban azonban egy poétikus kommunizmus jelenik meg, amely azt hirdeti, hogy a boldogságot és az erényt a magántulajdonon alapuló társadalmakban nem lehet megtalálni, mivel a magántulajdon korrumpálta az embereket, kapzsiságot, becsvágyat szült, ezért szerencsétlenné tette őket. Boldogságot csak a javak egyenlőségén alapuló társadalomban lelhetjük meg, s akkor, ha a természet kódjai szerint élünk. S bár valami osztályharc körvonala Mablynál és Linguet-nél megjelenik, sőt Mably a polgárháború jótéteményeit hangsúlyozza, ha az a nemzet érdekeiért, szabadságáért folyik, ezek a szocialista gondolatok a szépírói elképzelés szintjén maradtak. A hatalom megragadásának, és egy új, egyenlőségen alapuló kommunista társadalom forradalmi programjával Gracchus Bebeufnél 11

találkozunk az 1790-es évek második felében. Az időpont nem véletlen, hiszen a Direktórium időszakának gazdasági helyzete, a szegénység és a gazdagság, fényűzés közti ellentmondás, 1795-1796 szokatlanul hideg tele s az előző évek rossz termése szegénylázadásokhoz vezetett. Ebben a helyzetben szerveződik az Egyenlők összeesküvése, amely a nyomorra, az éhségre válaszol egy felkelési tervvel, s ebből nő ki az első kommunista hatalomátvételi és szervezési tervezet, ami már messze több, mint a felvilágosodás filozófusainak álmodozása. Az összeesküvés vezetője Gracchus Babeuf, egy napszámos fia, aki a börtönben – 1795 februárjában került oda lázadásra, gyilkosságra való bujtogatás miatt – ismerkedett meg társaival, akikkel létrehozott egy titkos direktóriumot, melynek egyik tagja, Sylvain Maréchal, materialista filozófus, publicista fogalmazta meg az 1796. április 6-án megjelent Egyenlők kiáltványát.14 A dokumentum a forradalom folytatására szólít fel, melynek az a feladata, hogy megteremtse a tényleges egyenlőséget, az „Egyenlők Köztársaságát”. Ez alatt azt érti, hogy „Ne legyen más megkülönböztetés az emberek között, csak a kor és a nem különbsége!”. Hangsúlyozza, minden embernek azonosak a szükségletei és a képességei, ezért mindenki „egyazon nevelésben és egyazon táplálékban” részesüljön. Hozzáteszi még, hogy a „föld senkié”, a „gyümölcs mindenkié”. Babeuf három nappal később megjelent tervezete, Babeuf tanainak kifejtése címmel már konkrét lépéseket fogalmaz meg. Felhívja ő is a figyelmet, hogy a forradalom nincs befejezve, ennek érdekében minden vagyont a köztársaság kezében kell összpontosítani, s olyan társadalmat létrehozni, amelyben nincsenek se szegények, se gazdagok, hogy megvalósulhasson a tényleges egyenlőség, amely közös munkát, és a munka eredményének közös élvezetét jelenti. A dokumentum végén a szerző az 1793-as jakobinus alkotmányhoz való visszatérést fogalmazza meg. Készült ezen kívül egy dekrétum a kormányzásról is, melyben leírják, hogy teljes jogú polgár csak az lehet, aki hasznos munkát végez, s aki erre nem hajlandó, elveszti politikai jogait. A már említett titkos direktórium a felkelés közvetlen irányítására létrehozta a Társadalommentő Felkelés Bizottságát, a Levél a felkelésről című dokumentum pedig részletesen leírja a felkelés lebonyolítását és a hatalom megragadását. Legfontosabb feladatként határozza meg az államkincstár, a posta, a kormányépületek, és valamennyi élelmiszer- és hadianyagraktár elfoglalását. Hangsúlyozza, hogy minden ellenállást erőszakkal kell elfojtani. Győzelem esetén az Ötszázak Tanácsát és az Öregek Tanácsát feloszlatják, tagjait bíróság elé állítjak, hasonlóan a Direktóriumhoz, mellyel kapcsolatban az ítéletet is kimondja: e bűnös bandára halál vár. Babeuf tisztában volt azzal, hogy a kommunizmus azonnal nem vezethető be, szükség van egy átmeneti, diktatórikus időszakra, amely ezt előkészíti, s a lakosságot ennek szellemében átneveli. Bebeuf terveiről, az összeesküvésről a Direktórium hadügyekkel foglalkozó tagja, Carnot, mindent tudott, mivel az egyik résztvevő, Grisel, részletesen informálta őt. Az összeesküvőket 1796. május 10-én (floréal 21) letartóztatták, hatvanöt vádlottat állítottak bíróság elé, s 1797 májusában Babeuföt s egyik társát, Darthét,15 halálra ítélték majd kivégezték. Hetet deportáltak, köztük Buonarrottit,16 a többit felmentették. Az ítéletek jól mutatják, hogy a hivatalos politika nem tartotta komolynak a baloldali, kommunista összeesküvést, mivel Carnot azt is tudta, hogy a babeufizmusnak nincs tömegbázisa. Ennek ellenére a politikai gondolkodás történetében fontos, mert azokhoz a nézetekhez tartozik, amelyek ugyan nem azonnal és közvetlenül, hanem később, akár évtizedek múltán hatnak, akkor aztán erőteljesen, és az eredetinél radikálisabb gondolatokra, illetve azok gyakorlati kivitelezésére ösztönöznek. A babeufizmus „…a modern kommunista mozgalom legrégibb politikai hagyománya lett” – írja róla Hobsbawm. A Kommunista kiáltványban Marx és Engels is megemlíti azon irodalom közt, amely „minden nagyobb modern forradalomban a proletariátus követeléseinek adott hangot”. A 19. században a 14

A kiáltvány tervezet maradt, mert a titkos direktórium és főleg Babeuf nem hagyta jóvá. Jogász végzettségű, közvádló volt az Arras-i és a Cambrai-i forradalmi törvényszéken. Robespierre híve, a thermidori fordulat után letartóztatták s a börtönben lett babeufista. 16 1828-ban könyvet írt a babeufizmusról Összeesküvés az egyenlőségért címmel. 15

12

francia Blanqui nevezhető tanítványának, aki, miután belépett a titkos carbonari szövetségbe, 1824-ben ismerkedett meg Buonarrottival, rajta keresztül a babeufizmussal, és neki is az volt a véleménye, hogy a forradalom mellett a diktatúra bevezetésére is szükség van. Babeuf nézetei felfedezhetők a Számkivetettek Szövetségénél s az Igazak Szövetségében is. A 18. században nem csupán az előbbihez hasonló radikális nézetekkel találkozunk, hanem a pacifizmus is jelen volt az európai gondolkodásban. A békevágy, vagy ahogy Rotterdami Erasmus fogalmaz, a „béke panasza” azonban egyidős az emberiséggel. Jól ismert az épeiroszi Pürrhosz és barátja, Kinéász beszélgetéséről szóló anekdóta Kr. e 280ból. A király a rómaiak elleni háborúra készült, s barátja ennek kimeneteléről, illetve a király elképzeléseiről érdeklődött. Pürrhosz úgy vélte, képes meghódítani Itáliát, aztán meghódítja Karthágót, sőt egész Afrikát, majd elfoglalja a görög földet, Macedóniát és aztán az egész világot. S amikor Kinéasz a következő lépésről érdeklődött, a király válasza az volt, hogy ezután „állandó nyugalomban, békében élünk majd, barátaink körében”. Az anekdóta Kinéasz bátortalan kérdésként megfogalmazott javaslatával zárul, miszerint, ezt az egész históriát a végén kellene kezdeni. Az örök béke azonban ekkor éppúgy vágy és álom maradt, mint később, s a mindenkori békét két háború között az ember futó reménységként élte meg. Ezért már az is biztatónak tűnt, ha egy elmélet a jövő háborúit gyors lefolyásúnak és kevésébé pusztítónak jósolta. Az angol Robins 1742-ben Új tüzérségi alapelvek címmel megjelent könyve ilyesmit jövendölt, s ezt a technikai haladásra alapozta, ami a háborút röviddé és korlátozottá teszi, így nem is tekinthető majd katasztrónak az ember számára. S bár a francia forradalomig a háborúk a polgári lakosságot valóban kevésbé érintették, ennek ellenére a felvilágosodás korának számos gondolkodóját az örök béke megteremtésének gondolata foglalkoztatta, s úgy ítélték meg, hogy ezt Európa valamilyen átszervezésével, egyesítésével lehet megvalósítani. Angliában a kvéker William Penn – az amerikai Pennsylvánia alapítója és kormányzója – 1693-ban megjelent munkájában, Értekezés az európai béke jelenéről és jövőjéről, egy európai konföderációt képzelt el, melynek keretében egy birodalmi gyűlés, parlament működne – évente egyszer vagy két-, háromévente ülne össze – , s itt döntenének az uralkodók közti viszályokról. Ez a döntőbíróság szankcionálná az agresszort a többi ország közös fellépésével. A békét Penn azért tartotta fontosnak, mert a polgári fejlődés, a kereskedelem szabadsága csak így biztosítható. Honfitársának, az ugyancsak kvéker John Bellers-nek is szívügye volt a béke, mert csökkenthetők a hadikiadások, a béke felvirágzást hoz a gazdaságnak és jólétet az embereknek. Az utrechti békekonferencián Franciaországot képviselő Saint-Pierre abbé 1713 és 1717 között jelentkezett az örök béke megteremtésének európai tervezetével, s ennek megvalósíthatóságát abban látta, ha megteremtenek egy Európai Konföderációt, ahol a résztvevők magatartását a nemzetközi jog szabályozná. Ebben a rendszerben megtiltanák a háborút, s csak szankcionálásra használnák a szövetség hozzájárulásával. A béke hasznát Saint-Pierre is a gazdaságban látta, mert az általa javasolt konföderáció egyben gazdasági unió is lenne, ahol egy szabályozott szabadkereskedelem működne. Az abbé tervét Rousseau is nagy figyelemmel tanulmányozta. Megállapította, hogy Európa adott politikai helyzetében az örök béke csak erőszakkal teremthető meg. Rousseauhoz hasonlóan Kant is egy európai konföderációban látott esélyt a béke megteremtésére. Az 1795-ben megjelent munkájában – Az örök békéről – aztán tovább ment, mert a béke garanciájának a köztársasági berendezkedést tartotta. Számára a fegyveres konfliktus elfogadhatatlan volt, mert beavatkozást jelentett egy független állam életébe. A háború további ellenszerét a köztársasági berendezkedés mellett a kereskedelemben vélte felfedezni, mivel háború és kereskedelem szerinte nem fér meg egymással. Gyógyírt jelent a demokratikus morál is, mert a béke egy erkölcsi erény. S úgy vélte a nyilvánosság is gyógyszer lehet a háborúkra, ezért a nyilvános politizálást hirdeti, mert a titkos tárgyalások a háborúknak kedveznek. Kant előbbi nézetével, miszerint a béke erkölcsi tényező, közel áll Spinoza véleményéhez, aki szerint „a béke nem a háború hiánya, hanem egy olyan erény, amely a lélek mélyéről tör fel”. 13

A 18. századi pacifizmus még nem mozgatott meg tömegeket, s ez a többi itt tárgyalt gondolattal kapcsolatban is elmondható. Ahhoz pedig, hogy spinozai vagy kanti magasságokba jusson a béke kérdésében az európai politikai gondolkodás, még sok háborút kellett átélnie. A francia forradalom azonban ehhez megteremtette a feltételeket. Az 1792-ben kezdődő közel negyedszázados háborús időszak aztán nem csak béke és háború kérdésében, hanem a szabadsághoz, a boldogsághoz való viszonyban, és más, fentebb tárgyalt kérdésben is újra- és továbbgondolásra kényszerítette az öreg kontinenst.

A LIBERALIZMUS A 18. században a felvilágosodással és a francia forradalommal a liberalizmus berobbant az európai politikai gondolkodásba, majd meghatározta az egész 19. századot abban az értelemben, hogy a szabadság fogalma központi kérdéssé, vagy legalábbis fontossá vált a politikában, különösen forradalmak, felkelések idején. S abban az értelemben is, hogy az alapvető emberi szabadságjogok a 19. század végére, 20. század elejére minden európai ország alkotmányába bekerültek, még olyan tekintélyelvű politikai rendszerben is, mint Oroszország. A liberális eszmék győzelme a francia forradalomban sokkoló hatású volt, mindenekelőtt a konzervativizmus számára, amelyet már közvetlenül a forradalom évei alatt, majd a 19. században védekezésre és újragondolásra, majd támadásra késztetett egész Európában. A liberalizmus egyrészt a latin liber, szabad szóból, illetve a liberalis fogalomból származik, amely a szabad embert jelölte, hogy megkülönböztesse a rabszolgától. A 19. században a kifejezés eredetét a spanyolok 1812-es cadizi alkotmányához kapcsolják, amely liberálisnak nevezte magát abban az értelemben, hogy korlátozni akarja az abszolutizmust. Angliában a liberálist a baloldalival, a haladóval azonosították, s az iparosodás és a szabadkereskedelem híve volt. Franciaországban a közgazdász, s a politikai gazdaságtan fogalma automatikusan magában foglalta a liberális jelzőt, anélkül, hogy kitették volna. Littré, francia nyelvész szerint a liberalizmus szabadságelvet jelent. A liberális egyszerre volt tehát az, aki a konzervativizmus ellenfelének tartotta magát, s aki több szabadságot követelt a politikában az egyén számára. A 19. században a liberlizmus hatása a politikai gondolkodás különböző irányzatainál is fellelhető. Német vagy olasz területen a nacionalizmus mellett látjuk, s ezt a kapcsolatot figyelhetjük meg a Habsburg Birodalom területén, a lengyeleknél, s még az oroszoknál is a szlavofilek és a nyugatosok közti harc során. Maga a kifejezés Franciaországban ugyan 1821-ben már megjelent, de Benjamin Constant 1825-ben használta először, a Francia Tudományos Akadémia szótárába azonban csak 1878-ban került be. Az európai gondolkodásban a szabadság elvét hármas jelszavával – szabadság, egyenlőség, testvériség – a francia forradalom tette ismertté. A szabadság azonban már ezt megelőzően is foglalkoztatta a gondolkodókat, s természetesen a vélemények eltértek egymástól. Nem véletlenül írja Montesquieu, hogy „nincs még egy olyan szó, amely annyiféle jelentést kapott volna, és oly különböző módon mozgatta volna meg az elméket, mint a szabadság”. S valóban, Jean Bodin a 16. században már megfogalmazta, hogy a szabadság nem más, mint lehetőség arra, hogy az ember a javait szabadon, biztonságban élvezhesse. A 17. században La Bruyère úgy fogalmazott, hogy „szabadnak lenni nem azt jelenti, hogy nem csinálunk semmit, hanem azt, hogy egyedül mi döntjük el, mit csinálunk vagy mit nem csinálunk meg”. Montesquieu a következő században már ezt írja: „a politikai szabadság egyáltalán nem az, hogy azt csinálunk, amit akarunk”. Az Emberi és polgári jogok nyilatkozata pedig így fogalmaz 1789 augusztusában: „A szabadság azt jelenti, hogy minden megtehető, ami másnak nem árt: ennélfogva minden ember természetes jogai gyakorlásának csak olyan korlátai vannak, amelyek a társadalom más tagjai számára is biztosítják ugyanezen jogok élvezetét. Ezen korlátokat csak a törvény határozhatja meg”. S ez az elv 1799-ig, minden francia alkotmányban szerepelt. Hasonló 14

gondolatokat fogalmazott meg 1859-ben az angol Joh Stuart Mill is A szabadságról című híres munkájában: „A szabadság egyetlen fajtája, mely megérdemli ezt a nevet, ha saját javunkra a magunk módján törekedhetünk mindaddig, míg nem próbálunk másokat ugyanebben megakadályozni, vagy gátolni ezt célzó erőfeszítéseiket. Saját testi, lelki egészségének mindenki maga a legjobb őrzője. Az emberiség többet nyer, ha eltűri, hogy mindenki úgy él, ahogy neki tetszik, mint ha arra kényszerítik egymást, hogy úgy éljenek, ahogy a többieknek tetszik”. A 19. század elején Benjamin Constant a liberalizmus fogalma alatt az individuum győzelmét értette a despotizmussal kormányozni akaró tekintélyelv felett éppúgy, mint a tömegeken, amelyek jogot követelnek arra, hogy a kisebbséget alávessék a többségnek. A 20. században pedig a francia Raymond Aron a szabadságot az önkény hiányával definiálja. A szabadsággal persze vissza is lehetett és lehet élni. „…a szabadság nevében mennyi bűnt követtek már el” - sóhajtozott joggal Mme Roland a vérpadon, de nem sokáig, mert a guillotine lecsapta a fejét. A forradalmi gyakorlat valóban megmutatta, hogy egy maroknyi csoport kisajátíthatja a népszuverenitást, s a jakobinusok a képviselet elvéből despotizmust csináltak a gyakorlatban, s közben a közösség képviseletére és érdekeire hivatkoztak. Nem véletlenül fogalmazza meg Manent, hogy a szabadságjogokra nézve a liberális politikai rendszer halálos veszélyt is jelenthet. S a felvilágosodás filozófusainak un. Eszményi Társadalmában is fellelhetjük a totalitarizmus kísértését, pl. Saint-Just eszményi köztársaságában, ahol büntetést kap az, aki nem a helyes érzelmeket vallja. Ezt a szellemet tükrözi Fouquier-Tinville, a forradalom közvádlójának mondata is, amikor egy vádlott előtt azt hangsúlyozta, hogy „a szabadság ellenségei számára nincs szabadság”, s ez az út ez esetben is a guillotine-hoz vezetett. A forradalmárok számára persze ez nem feltétlenül a szabadsággal való visszaélést jelentette, hanem azt az erkölcsi dilemmát is, hogy a közjóhoz, a szabadsághoz vajon a rossz vagy a jó révén lehet eljutni. A 20. század elején Lukács Görgy is felveti ezt a kérdést a bolsevizmussal kapcsolatban, s míg elméletben elutasítja, addig a gyakorlatban mégis elfogadja, hogy a rossz közjót eredményezhet. E dilemma előtt persze nem csupán a 19-20. századi forradalmárok álltak, hanem a korábbi évszázadok gondolkodóit is foglalkoztatta ez a probléma. E kérdésben való elmélyedés helyett azonban nézzük meg, hogy a liberalizmus eszméje hogyan született meg, s a szabadság fogalma hogyan változott a történelem során. A kezdetek A liberális gondolatok születése a középkori városállam szabadságeszméjéhez, illetve a kor néhány politikai gondolkodójához kapcsolhatók. A Nyugat Római Birodalom bukását követően ugyanis a vallási és világi funkciókat egyesítő egyház hatalma, befolyása az élet minden területére kiterjedt, mivel az egyház volt az egyetlen szervezett erő a világi hatalom káoszával szemben. Ráadásul Istentől kapott küldetésének, feladatának tartotta, hogy az embereket az üdvösség felé vigye, ezért beleszólást igényelt minden olyan emberi vagy kormányzati tevékenységbe, amely szerinte ezt veszélyeztette. Amikor pedig a világi hatalom magára talált, hosszú ideig tartó vetélkedésbe kezdett az egyházzal, a pápasággal, s ez a küzdelemsorozat elsősorban az egyre gazdagodó északitália városok, köztük Miláno számára volt terhes és zavaró, mert Európának ezt a régióját a 12. századtól mindkét fél meg akarta szerezni magának. Az itáliai városok ezért hol a német-római császársággal harcoltak, mint Barbarossa Frigyes idején a 12. század második felében, illetve a következő században II. Frigyes volt az ellenfél. S amikor a császár oldaláról már nem fenyegetett veszély, a városok a pápaság ellen fordulhattak, hogy megvédjék függetlenségüket és garantálják a város polgárainak, tehát az egyénnek a jogegyenlőségét, biztonságát és tulajdonának védelmét. Hasonló folyamatok a kontinens északi részén is lejátszódtak, akár Flandriában vagy az észak-német városokban, valamint Angliában, Franciaországban. Ez utóbbiaknál azonban a szabadságot már a nemzeti monarchiák királyi abszolutizmusával szemben kellett újrafogalmazni. E kettős küzdelemben, a pápaság és a császárság, illetve a nemzeti monarchiák elleni harcban 15

alakult ki az a szellemi, politikai mozgalom, amely a csíráját jelentette a 19. század végére megjelent plurális politikai berendezkedésnek, például Franciaországban, a III. Köztársaság alatt. A 20. században pedig, főleg a második világháború után, ez jellemzi a nyugati világ, majd a század végén a közép- és a kelet-európai régió politikai rendszerét is. E hosszú, több évszázadig tartó folyamatban a politikai gondolkodók szerepét sem szabad elfelejtenünk. A korai skolasztika képviselői közül elsősorban a 12. században élt Abélard (10791142) említhető, aki a dialektika szerepének hangsúlyozásával gondolkodásra ösztönzött, hogy harcoljon az előítéletek ellen, s azt hangsúlyozta, hogy csak a Szentírás csalhatatlan, minden és mindenki más tévedhet. A következő század kiemelkedő gondolkodója, a skolasztika megalapozója, a Domonkos-rendi Aquinói Szent Tamás (1225-1274) pedig az emberi jogok, az egyéni jog problémájának felvetésével, valamint azzal, hogy a fejedelmet szerinte a népnek kell megválasztania a későbbi századok gondolkodására is hatott. Számára a demokratikus kormányzat az elfogadható abban az esetben, ha a nép kellően mérsékelt, s ha egy olyan vegyes rendszer jön létre, amely kombinálja a királyság, az arisztokrácia uralmának és a demokráciának az elveit. Az angyali doktor demokráciájában a szabadság mindenkire érvényes. Szabadság alatt pedig azt érti, hogy az ember cselekvését saját intelligenciája irányítja, nem pedig a mások szabályai. Azt is elismeri, hogy az egyének tehetsége között különbségek vannak, ezért az állam élére a legjobbaknak és a legerényesebbeknek kell kerülniük. Ez a körülmény azonban nem mond ellent a szabadság elvének, mert a nép részt vesz a közügyekben, igaz, ez elsősorban a kormány megválasztását jelenti. Ha viszont a megválasztottak visszaélnek hatalmukkal, az engedetlenséget jogosnak tartja, kivéve azt az esetet, amikor ez az engedetlenség veszélybe sodorhatja a közösséget. Ebben az esetben a zsarnokság elviselését is jobbnak tartja, s példaként a korai keresztényeket hozza fel, akik nem szálltak szembe a római császárokkal. A választott királyt azonban a nép vagy a szenátus leválthatja vagy korlátozhatja hatalmát. S Aquinói Szent Tamás szerint olyan kivételes eset is előfordulhat, amikor a király megsérti az isteni törvényeket, ez pedig a népet feljogosítja az ellenállásra, sőt a király megölésére is. E nézetek különösen nagy hatással voltak a felvilágosodás, a liberalizmus olyan jeles képviselőjére, mint John Locke. Dante (1265-1321) vagy Paduai Marsiglio17 (1275-1280 – 1343) egyaránt támadta a pápa világi hatalmát, s az utóbbinál az egyház és az állam szétválasztásának a gondolata is fellelhető. Marsiglio ugyanis vitatta a pápa, a pápaság politikai törekvéseinek jogosságát, mert szerinte a pápa fensőbbségének semmiféle legitim alapja nincsen. Arisztotelész hatására a kormányzással is foglalkozott, s a választással létrejött mérsékelt kormányzás híve volt, és ezt a módszert tartotta üdvözítőnek az uralkodó esetében is, mert így a zsarnokság kockázata kivédhető. A választás, a népfelség elvét az egyházra is kiterjesztette, és úgy vélte, hogy valakinek a kiközösítésére csak az egyetemes zsinat jogosult. Hasonló gondolatokkal foglalkozott William Ockham18 is. Marsiglóval ellentétben azonban úgy vélte, hogy a választás elve nem mindig kívánatos. Az öröklés, az adományozás, a királyság megvásárlása vagy egy igazságos háború egyaránt érvényes módszer a törvényes autoritás létrehozására. Marsiglióval azonban abban egyetért, hogy a kormányzás felelősségét a legméltóbbra kell bízni. A skolasztika által felvetett gondolatok folytatása a reneszánsz idején Machiavellinél (1467-1527) található meg, aki maga is fellépett a vallással szemben, hogy kizárja a politika életéből. A vallás ugyanis szerinte a szemlélődést és nem az emberi aktívitást erősíti. Ezért ellenfele a birodalomnak is, mert a keresztény univerzalizmusra emlékezteti. Machiavelli volt az, aki először vizsgálta meg tudományosan a politikum kérdését, a hatalom megszerzése, megtartása és a stabil állam megteremtése szempontjából, másrészt 17 Orvosi, jogi és filozófiai tanulmányokat folytatott. 1311-ben Párizsba ment, ahol 1313-ban az egyetem rektora lett. 1326-ban már Bajor Lajos német-római császár müncheni udvarában található. A következő évben Milánóban XXII. János pápa ellen prédikál. Később a város püspökévé nevezik. 18 Valamivel 1300 előtt született, s feltehetően a pestisjárvány idején, 1349-ben halt meg. Ferences-rendi szerzetes. A pápai üldözés elől Marsiglióval együtt Münchenben keresett védelmet.

16

a politikai spekuláció embere is. A hatalom kérdését tárgyalva elveti a hagyományos morált, mert a fejedelem szerinte elveszti hatalmát ha erkölcsös, ezért a hatalom megszerzése és megtartása érdekében a róka ravaszságát és az oroszlán vadságát kell egyesítenie. Machiavelli szerint a régebbi és az új keletű egyeduralom megszerzése egyaránt szerencsét, vitézséget, virtust, tehetséget igényel. S bár az ily módon megszerzett hatalom esetében nehéz a szabadság kérdését felvetni, mégsem ellentmondás beszélni róla, mivel az egyeduralom, a hatalom a fejedelem számára a szabadságot is jelentette. A megszerzés módja pedig azt a reneszánsz szemléletet tükrözi, hogy ebben a korban a szabadság csak a kevesek sajátja lehetett, mert csupán az erősek, az ügyesek szerezhették meg, akció közben, szinte zsákmányként, ha ennek érdekében a fejedelem úgy tudott képmutató és színlelő lenni, hogy közben az erényesség látszatát is fenntartotta. Machiavelli abból indul ki, hogy az embereket a gonosz indulat vezérli, hálátlanok, ezért az uralkodó számára az a biztonságos, ha tartanak tőle, mert a fejedelemnek „a végcélt kell tekinteni”, s ha győz és meg tudja tartani hatalmát, akkor „…eszközeit tiszteletre méltónak fogják ítélni, és mindenki csak dicsérni fogja”. Példaként a kegyetlennek ismert Cesare Borgiát hozza fel: „…de ezzel a kegyetlenségével – teszi hozzá – rendbe szedte Romagnát, egyesítette, békés, biztonságos életre szoktatta”. Machiavellinél tehát a jó az erőszak, a rossz révén valósul meg. A szabadság értelmezésében a reformáció hozott jelentős változást, hiszen azt hirdeti, hogy a szabadság az emberben van. Az öklét, a fegyverét használó condottieri képviselte anyagi jellegű pogány szabadsággal szemben a szellemi természetű keresztény szabadságot állította, melyhez a hívő ember az Isten által megvilágított tudata révén jut. Másképpen fogalmazva: a szabadság Isten segítségével aktivizálódik az emberben. Luther Márton (1483-1546) szerint azonban ez a szabadság nem jogosít fel arra, hogy az ember a világ rendjének megváltoztatását kérje, csak azt teszi lehetővé, hogy Isten működhessen benne. A prédikátor azt is hozzá teszi, hogy a keresztény ember egyedüli célja az üdvözülés lehet, ezért a mindenkor létező földi hatalom elfogadható, ha az előbb vázolt szellemi szabadságot nem kérdőjelezi meg. A másik rerformátor, Kálvin János (1509-1564) - egyetértve Lutherrel abban, hogy az ember kettős természetű, szellemi és testi -, hasonló gondolatot fogalmaz meg, hangsúlyozva, hogy az emberek egyenlőségét biztosító szellemi szabadság összeegyeztethető a földi szolgasággal, ezért egy kereszténynek nem kell elfordulnia a világ dolgaitól. Kálvin a szabadsággal kapcsolatban a felelős jelzőt is használja, mert szerinte az erkölcsi gyökerek, az alapok nélküli szabadságnak nincs sok hitele. Európa kapitalizálódása során a reformáció szellemi szabadság fogalma fokozatosan megszabadult Istentől, a vallási töltettől, s konkréttá, kézzelfoghatóvá vált. A felfedezésekkel elkezdődött európai vezetésű világkapitalizmus kiépülése egyben az anyagi világ meghódításának a folyamata volt, melyben az egyéni kezdeményezésnek, s általában az egyénnek fontos szerepe jutott. Az Európán kívüli világ feltárása, megismerése, meghódítása során az egyén ráébredt arra, hogy ügyessége, tudása, önbizalma, vállakozókedve révén ez a látható, érzékelhető világ megszerezhető, birtokolható, ezért egyéni sikereit szabadsága határainak kiszélesedéseként élte meg. E folyamatban született meg a sikert eredményező polgári szabadság, amelyhez az egyén az önmagában való hit, a tudás, az intelligencia révén jutott el, s így szabadsága forrásait is ezzel azonosította. A szabadságnak azonban anyagi következményei is voltak, hiszen a szabad, a vállalkozó kedvű polgár meggazdagodott, így a későbbiekben szabadságának alapját a pénzben látta, illetve a vagyon és a szabadság közé egyenlőségjelet tett. E folyamat során a reformáció hatásából megmaradt az, hogy elismerték Istennek, mint kezdeti szervezőnek a szerepét, s az egyén jelentősége felértékelődött. E felértékelődésben persze a protestantizmusnak korántsem volt elhanyagolható szerepe, hiszen a liberalizmus szülőjeként is számon tartják abban az értelemben, hogy a szellemi szabadság fogalmával az egyén személyes felelősségére helyezte a hangsúlyt. 1875-ben megjelent könyvében a francia Laveleye vizsgálta meg a protestantizmus, a szabadság és a prosperitás összefüggéseit (Le Protestantisme et le Catholicisme dans relation avec la 17

liberté et la prospérité des peuples, Bruxelles, 1875.). Ezt találjuk meg Max Webernél is, amikor a protestáns etikát teszi meg az angolszász világ felemelkedésének egyik meghatározó tényezőjévé. A protestáns értelmiség a német világban is érzékeny volt a szabadság eszméjére az egyénnél és kollektív individuumnál, a nemzetnél egyaránt. A protestáns országokban Istent és a Haladást is össze lehetett egyeztetni, így a felvilágosodás nem eredményezett vallásellenességet. Az előbbiek ellenére azonban mégis meg kell jegyezni, hogy a protestantizmus az egyénhez kapcsolódó szabadság hangsúlyozásával még nem jelenti a liberalizmus egyik változatát. A protestantizmus ugyanis a konzervativizmushoz sorolandó, hiszen az egyén csak Isten segítségével érheti el a szabadságot és juthat el az üdvösséghez, így az egyén egy hierarchia részeként élhet a szabadsággal. Az erősen katolicizált országokban viszont a fentiekkel ellentétben a liberalizmus nem a vallásból, hanem a vallás ellenében, az államvallás elleni harcban született meg. Nem lehet véletlen, hogy Franciaországban a liberalizmus alapítói között számos protestáns van, többek között Mme de Staël, Benjamin Constant, Guizot vagy a szabadkőműves Stendhal. A liberalizmus alapelveit a 17-18. századi Anglia és Franciaország dolgozta ki. A természettudományok eredményeire alapozva a társadalmat az egyének olyan összegződésének tekintették, ahol az érdekek alapján kisebb nagyobb egységek, csoportok szerveződnek. Az érdekérvényesítéshez azonban a szövetségének keresése mellett arra is szükség van, hogy a politikai hatalmat valamilyen módon ellenőrizzék, korlátozzák, mert a modernizáció nem képzelhető el a gazdaság vagy a politika ügynökeinek szabadsága nélkül. Ez a szabadság mindenekelőtt az abszolutizmus, a despotizmus elleni harcot jelenti, hogy egyik ember se nyomhassa el a másikat. Ennek érdekében egy olyan politikai berendezkedést, kormányformát kell bevezetni, amely biztosítja az egyén függetlenségét. Az angolok úgy vélték, hogy e célt igazán a parlamenti monarchia s egy mérsékelt kormányzás képes megvalósítani, s e nézetet sokan osztották a kontinensen is. A szabadságért folytatott harc az egyén, az individuum diadalát hozza, amely a liberalizmus alapját jelenti. „Az egyéni érdekek az egyedüli valós érdekek.” – írja Jeremy Bentham. Az individualizmus ugyanakkor elősegíti azon társadalomelmélet fejlődését is, amely megpróbálja megérteni az ember életét meghatározó, befolyásoló erők összjátékát. E rövid összefoglaló azt igyekezett bizonyítani, hogy a szabadság gondolata évszázadokon át, szinte észrevétlenül, lépésről lépésre formálódott, hogy aztán a felvilágosodással és a francia forradalommal, szinte robbanásszerűen betörjön az európai politikai gondolkodásba, sőt az egyén mindennapi életébe. A liberalizmus jellemzői Ha a liberalizmust röviden akarjuk meghatározni, azt mondhatjuk, hogy olyan globális filozófiáról van szó, amely a gazdaságban, a politikában s a társadalomban is az egyén számára követel szabadságjogokat. Az egyént az állam, s minden más egyén feletti kategória elé helyezi. A konzervativizmussal szemben a történelemben is az egyén meghatározó szerepét látja, neki tulajdonítja a történelmet, s nem a kollektíváknak. A múlt vak tiszteletével egyébként is szemben áll. Az igazsághoz a nézetek ütköztetése révén jut el, s ennek intézményesült formája a parlament, melynek ideális formája a kétkamarás, hiszen ily módon jobban lehet egyensúlyozni, ellensúlyozni. A nézetek, vélemények ütköztetésére a parlament ad lehetőséget a képviselők vitája során. A liberalizmus szemben áll a hatalommal, melynek minden abszolút, totális változatát elutasítja, s olyan garanciákat épít be a politika rendszerébe, amelyek megakadályozzák a korlátlan hatalom kialakulását. Ennek egyik módja a hatalom megosztása a törvényhozás, a kormány s a bírói testület között, ahogy ezt a felvilágosodás nagyjai megfogalmazták. A

18

másik a decentralizáció,19 hogy a főváros ne állam legyen az államban azzal, hogy minden ide koncentrálódik. Az eszköztárhoz tartozik a konkurencia elve és gyakorlata gazdaságban, politikában egyaránt. A hatalom korlátozásának az alkotmány, a politikai játékszabályokat rögzítő dokumentum is fontos intézménye.20 A liberalizmus számára az az ideális hatalom, amelyik alig látható, érezhető, mivel szerinte a hatalom önmagában rossz. A liberalizmus alapjában két elvet hirdet az egyén számára: a legszélesebb értelemben vett szabadságot (szólás, sajtó, gyülekezési, egyesülési, stb.) s az egyenlőséget. Ez utóbbi azonban önmagában, magyarázat nélkül csalóka elv. Csalóka, mert csupán két területen, a törvény előtt s az adózás terén hirdeti az egyenlőséget, tehát azt, hogy a történelmi privilégiumok, a születési előjogok megszüntek, s a törvény előtt nincs különbség a polgárok között, illetve a terheket közösen kell viselni. Minden egyéb téren egyenlőtlenséget képvisel, s ez jelentkezik már a politikában, hiszen egy egyenlőtlenséget okozó tényezőre, a vagyonra, a pénzre épül. A liberalizmus azonban nem képvisel kizáró elvet sem a politikában, sem a gazdagodás terén. Aki teljesíti a politikai életbe való belépés feltételeit, az politikai emberré válhat, s részt vehet a politikában. Egyenlőtlenségeket szülő tényező a kultúra is, mely a gazdagsághoz hasonlóan egyben a társadalmi mobilizáció szempontjából is fontos. Az érvényesülésre ugyanis egy polgári társadalomban vagy az anyagi, vagy a szellemi gazdagság ad lehetőséget. Ez utóbbi területen a polgári társadalomba való belépést az érettségi vizsga tette lehetővé. A liberalizmus, miközben a jogi egyenlőséget mindenki számára biztosítja, a politikában azonban csak az elit szabadságát valósítja meg, azokét, akik tulajdonnal, vagyonnal rendelkeznek. A liberalizmus tehát nem demokrácia, jóllehet ez utóbbi a liberalizmus alapvető szabadságai nélkül nem létezik, nem működik. A liberalizmus ugyanakkor két ellenféllel is harcol: a múlttal és a jövővel, tehát az abszolutizmust jelentő ancien rezsimmel és a minden felnőtt polgárt politikai emberré tevő demokráciával. Liberalizmus és kapitalizmus egymást feltételező fogalmak, jóllehet a kapitalizmus működhet liberalizmus nélkül is, és az ilyen kapitalizmusban az egyetlen szabaságot a magántulajdonhoz való jog jelenti. Hosszabb távon azonban kapitalizmus nincs meg liberalizmus nélkül, de ehhez már bizonyos gazdasági fejlettségre is szükség van. A liberalizmuson belül, országonként eltérő módon, különböző irányzatokkal találkozunk. Az egyik csoportképző tényező az, hogy ki rendelkezzen választójoggal. A mérsékeltek szerint a politikai életben való részvételt feltételekhez kell kötni, s csak azok kapják meg, akik vagyonnal, jövedelemmel rendelkeznek és adót fizetnek. Őket tekintik a rend elemeinek, s így a hatalomnak rájuk kell támaszkodnia. A progresszívek a feltételek, a cenzus állandó csökkentését, azaz a választók körének bővítését akarják, egészen az általános választójogig. A másik megosztó tényező az a kérdés, hogy milyen legyen az uralkodó és a törvényhozás kapcsolata. Az alkotmánypártiak ugyan korlátozni akarják a király hatalmát, legalábbis az abszolutizmushoz képest, ennek ellenére mégis az uralkodó, a végrehajtó hatalom túlsúlyát, meghatározó szerepét hangsúlyozzák. A parlamentarizmus hívei viszont éppen ellenkezőleg a törvényhozás túlsúlyát képviselik a végrehajtó hatalommal szemben, azt tehát, hogy a politikai élet központja a parlament legyen, s az itt hozott döntéseket hajtsa végre a kormány. A liberalizmus a 18. században egységes, a széles értelemben vett – technikai, jóléti, intellektuális, morális – haladás filozófiájaként jelent meg. A 19. században viszont részeire bomlik s több, egymástól elkülönülő területeken jelenik meg. Így beszélhetünk gazdasági liberalizmusról, amely szemben áll az állami irányítással, a dirizsizmussal, s a 19 E fogalommal a konzervativizmusnál is találkoztunk. De csupán névrokonságról van szó, mert eltérő célokat és jelentést hordoz. A konzervativizmus számára a decentralizáció azért fontos, mert a hagyományok őrzője a vidék, a hagyományok pedig a kontinuitást s ezzel a hatalom erejét jelentik. A liberalizmus éppen ellenkezőleg a hatalom korlátozását akarja azzal, hogy a hatalom bizonyos elemei kikerüljenek a központ kezéből. 20 A liberális alkotmány bármilyen államberendezkedést elvisel, kivéve az abszolút hatalmat, a totális diktatúrát. Így nem ellensége sem a dinasztiának, sem a monarchiának, vagy a köztársaságnak.

19

teljes szabadságot követeli a gazdasági élet szereplői számára. A politikai liberalizmus a despotizmussal, a tekintélyuralmi rendszerekkel áll szemben, s a parlamentarizmust, a képviseleti kormányzást hirdeti. S beszélhetünk intellektuális liberalizmusról is, amely a tolerancia, a megbékélés szellemélt sugallja. Hozzá kell azonban tenni, hogy ez nem igazán sajátja a liberalizmusnak, mert időnként igen intoleránsnak mutatkozik. Meg kell jegyezni azt is, hogy a 19. század végére a haladás témája kiürül, s a liberalizmus válságba kerül, de erről még szó lesz. Megkülönböztetünk az előbbiek mellett egy dinamikus liberalizmust, amely elsősorban a gazdaságra helyezi a hangsúlyt, s főleg Angliát jellemzi, valamint egy protekcionista, a gazdaságban konzervatív liberalizmust, s ezzel főleg Franciországban találkozunk. A 19. század, s főleg a második fele a liberalizmus győzelmét hozza, s ez egyúttal azt is jelenti, hogy az alapelvei megszilárdultak. Ezek között első helyen kell említeni az egyéni érdeket, azt a törekvést, hogy az egyén a saját érvényesülését keresse. Ennek az a vélekedés az alapja, hogy az ember egyszerre önző és racionális, s főleg ez utóbbi miatt képes is arra, hogy elérje céljait úgy, hogy energiáit ne forgácsolja szét, s a legkisebb erőfeszítéssel maximális eredményt érjen el. Az egyéni önzés azonban a liberálisok szerint nem a zűrzavar, hanem a harmónia megteremtője a konkurencia elvének a segítségével, melynek során az egyéni érdekek valamilyen formában összhangba kerülnek. Ez annak ellenére így valósul meg, hogy az önzésben az a törekvés is benne van, hogy az egyén a megszerzett előnyeit, helyzetét megpróbálja monopolizálni. A konkurencia elve ezért csak akkor tölti be harmonizáló szerepét, ha a szabadság itt is érvényesül, mert ez a garanciája annak, hogy a konkurencia hatékonyan működjön. A legfőbb törvény a kereslet-kínálat mechanizmusa, a piacgazdaságé, ahol az egyén szabadon választhat, még akkor is, ha például a munkáltató elküldi a munkavállalót, mert ez utóbbi ugyis talál magának egy új munkahelyet. E rendszerhez hozzátartozik a felelősség elve is. Az egyén a szabadságával elvileg és a gyakorlatban is bármit megtehet, a tévedésének, hibáinak azonban következményei vannak. A fentiek alapján működő rendszer a liberálisok szerint egyensúlyt hoz létre a gazdaságban, s ez egy automatizmus, így az egyensúly hiányát átmenetinek tekintik, mivel ilyen esetben az új egyensúly megteremtése irányába mozdul a rendszer. Az előbbiekhez tartozik még a tulajdon tisztelete, mivel a tulajdon a szabadság garanciája. A liberalizmus angol változata Angliában a liberalizmus eredetét a Magna Chartára vezetik vissza, de igazán a 17. században születik meg, amikor kialakul egy középosztály, az angol kereskedők meggazdagodnak, s kedvező a társadalmi klíma ahhoz, hogy szabadságjogokat követeljenek maguknak. Thomas Hobbes (1588-1679) és John Locke (1632-1704) szerepét, tevékenységét már tárgyaltuk ebben az összefüggésben, ezért most azt nézzük meg, melyek azok a dokumentumok, amelyek az angol politikai gyakorlatban korlátozzák a hatalmat. Az 1679-ben kiadott Habeas Corpus véget vetett az önkényes bebörtönzéseknek, mivel a dokumentum szerint minden letartóztatottat bíróság elé kell állítani, s ha ártatlannak bizonyult akkor szabadon kell engedni. Ezt a gondolatot egyébként a Jogok Kérvénye (Petition of Right) már 1628-ben megfogalmazta oly módon, hogy egy szabad angolt bírói ítélet nélkül nem lehet börtönbe csukni. E dokumentumban azt is megtaláljuk, hogy az érsekek, a püspökök, a grófok, bárók, polgárok és más szabad emberek beleegyezése nélkül nem lehet adót emelni. Ez a gondolat aztán az 1689-es Bill of Rights-ban köszön vissza oly módon, hogy a királynak tiszteletben kell tartania a parlament jogait, s elismerni annak pénzügyi ellenőrző szerepét. E törvény megértéséhez tudni kell azt is, hogy az adott korban a közvetlen adó közutálatnak örvendett a szigetországban. Megegyezésre azonban nemcsak emiatt volt szükség az állam és a szabad polgárok, illetve legfőbb képviseleti szervük, a parlament között adóügyben, 20

hanem azért is, mert az angol közvélemény ezt a tulajdon és a szabadság elleni támadásnak tekintette a kormányzat részéről. Az 1689-es törvény rögzítette a parlament működését is, támogatása nélkül pedig hadsereget sem lehetett felállítani. Meg kell említeni még egy dokumentumot, az 1701-es Rendezési Törvényt (Act of Settlement), amely a Stuart-ok katolikus ágát fosztotta meg a hatalomtól. Így III. Vilmos és Anna halála (nem volt örökösük) után a Hannoveri dinasztia került az angol trónra. A törvény emellett kimondja azt is, hogy a király nem válthatja le a bírákat, hacsak valamilyen bűnt nem követtek el. Az 1701-es törvénnyel aztán teljes a hatalom megosztása, legalábbis a dokumentumok szintjén, melyek egyébként az angol alkotmányt is jelentik. Ez alapján azt is megjegyezhetjük, hogy 19. századi értelemben az angol alkotmányos monarchiának nem volt alkotmánya, mert a kontinens alkotmányai nem ily módon épültek fel. Ami a hatalommegosztás gyakorlati működését illeti, a 18. század, s főleg a második fele III. György (1760-1820) idején még kemény csatákat hoz az uralkodó és a parlament között, hogy aztán az 1832-es választójogi törvényt követően végleg eldőljön az, hogy a politikai élet központja a parlament, s itt hozzák a politikai döntéseket. Mindezek ellenére már a 18. században, s a 19. században egyértelműen Anglia lett a liberalizmus modellje, a mintaország, s egyben a liberalizmus terjedésének, s politikai gyakorlattá válásának forradalom nélküli útját is képviselte.21 Az angol liberalizmus különösen a gazdaságban volt merész és dinamikus. A 19. század közepéig – talán John Stuart Mill a választóvonal – a politikai gondolkodás két részre szakad: az egyik kizárólag a gazdaságra koncentrál, a másik pedig a szűk értelemben vett politikára, s annak is az intézményrendszerére. John Stuart Mill az, aki felismeri, hogy csupán kormányzástól vagy a gazdaságtól még nem lesz egy ország liberális, ehhez az egész társadalmat liberalizálni kell. A gazdasági liberalizmus egyik megalapozója a skót Adam Smith (1723-1790) volt. A skóciai Kirkcaldy-ben egy vámhivatalnok fiaként született gondolkodó élete a szülőföld, Glasgow és Edinburgh közötti háromszögben zajlott. Skóciát ebben az időben 1,5 millióan lakták, s a takarékos, munkaszerető mentalitásnak is köszönhetően a vidék gazdasága éppen fellendülőben volt. Smith a család egyetlen gyermeke volt. Az egyetemet Glasgowban és Oxfordban végezte, s 1751-től Glasgowban előbb a logika, az erkölcsfilozófia, majd a társadalomtudományi tanszéken tanított. 1764-ben Buccleight herceg nevelőjeként három esztendőre a kontinensre ment, s Toulouse, Genf majd Párizs voltak az utazás fő állomásai. Franciaországban kapcsolatba került a kor jeles gondolkodóival, mint d'Alembert, Holbach, Voltaire, találkozott a fiziokratákkal, enciklopédistákkal. Franciaországban ismerkedett meg a laissez faire elvével, melynek következetes végigvitelére épült közgazdaságtana. 1766-ban tért haza, majd 1767-ben visszavonult Kirkcaldybe, ahol befejezte főművét a Nemzetek gazdagságát (Enquiry to the Nature and Causes of the Welth of Nations), mely 1776-ban jelent meg. 1778-tól az edinburgh-i vámfelügyelőség tisztviselőjeként dolgozott. Smith munkája azon gondolkodók folytatásának tekinthető, akik egy átfogó társadalomtudomány megteremtésén fáradoztak. Igaz, a holland Grotius ezt a tudományt a jogban vélte felfedezni, az angol elődök, mint Hobbes, Lock vagy Hume, már közelebb álltak Smithhez, aki végül a modern közgazdaságtan megteremtőeinek egyike. Többen vitatják Smith művének eredetiségét arra alapozva, hogy az angol és a francia gazdasági munkák már felvetették azokat az elveket, gondolatokat, melyek nála megjelennek. Kétségtelen, hogy az angol Sir North már 1691-ben a védővámmentes szabadkereskedelem híve volt. A francia fiziokraták pedig a gazdasági liberalizmus további elemeit hozták a rendszerbe. François Quenay (1694-1774) például a Colbert-i etatizmus ellen fellépve fogalmazza meg a gazdasági liberalizmus alapelveit: hangsúlyozza a magántulajdon szentségét, mert szerinte a gazdasági rend alapja a tulajdon biztonsága. Szabad érvényesülést követel a gazdaságnak, s a vagyon forrásaként pedig a munka szerepét emeli ki. S bár az ipar szerinte másodrangú a földműveléssel 21

Hasonló úton valósultak meg a liberális reformok Hollandiában vagy Skandináviában. 21

szemben, a konkurenciát fontosnak tartja, s elitéli a védővámokat, mivel a termékek szabad áramlása jótékonyan hat az árakra. A szabadság korlátozása ugyanis drágaságot eredményez. Szemben áll a merkantilistákkal a pénz megítélését illetően, mivel ők ezt tekintették a vagyonosság meghatározójának, míg Quenay szerint a pénz csupán csereeszköz, s az ország gazdagságát nem a pénz mennyisége, hanem a termelt javak összessége határozza meg. Megemlíthetjük aztán Turgot (1727-1781), XVI. Lajos pénzügyminiszterének reformpróbálkozásait, például a belső vámok eltörlését. Vagy Mercier de la Rivière-t, akitól a laissez faire, a gazdasági liberalizmus jelszava származik.22 Pontosabban egy francia nagykereskedő, Gourney fogalmazta meg, s aztán Mercier de la Rivière pontosítja, s teszi ismertté a többi fiziokratával. A fentiek alaján valóban úgy tűnik, hogy van alapja a Smith eredetiségét megkérdőjelező véleményeknek. Az olyan nagy munkák, mint a Nemzetek gazdagsága azonban szükségszerűen beépíti az előzményeket, a már megfogalmazott elveket, s egy ilyen jellegű összegző munka eredetisége éppen az összegzésben, a rendszerezésben van. Smith abból az angol politikai gondolkodásban már korábban is ismert tételből indul ki, hogy az ember alapjában véve önző lény (Hobbes), mégis ez az önzés vezet a társadalmi jóhoz. Ez azért következhet be szerinte, mert az ember az önzését csak úgy valósíthatja meg, ha közben másoknak is szolgálatot tesz. Így vezet az önzés az emberek együttműködéséhez, s ezáltal a társadalom fejlődéséhez. Ezen a téren hatott rá Mandeville angol orvos költeménye, A méhek meséje, amelyben azt hangsúlyozza, hogy az ember a saját vágyainak kielégítésével az egész társadalmat gazdagíthatja. Mandeville következtetése az, hogy a csalás, a bűn, a fényűzés tesz naggyá egy népet. S ha a becsület útjára lép egy társadalom, akkor elszegényedik. Az önérdek szerepét hangsúlyozza Shaffesbury, az angol felvilágosodás egyik alakja is, akinek nézetei Hutcheson, Smith filozófia tanárán keresztül jutottak el. Smith szerint az embert, a homo oeconomicust (gazdálkodó ember) az anyagi helyzetének javítására ösztönző láthatatlan kéz vezérli, s e sok saját érdekből áll össze a társadalomé.23 Az önérdek Smith szerint fontos motiváló tényező, melyből nem káosz, hanem szabályozott gazdasági folyamat alakul ki. Az önérdekből, a cseréből ugyanis munkamegosztás következik, amely a techmikai találmányokat is magával hozza. A tőkefelhalmozás is önérdekből születik, mert az ember takarékossággal igyekszik a saját helyzetén segíteni. Az állam szerepét abban látja, hogy biztosítsa a rendet és védje a tulajdont. Smith a polgári rend kiépülését nem az értelemre, hanem az önérdekre építi. A rendszernek persze vannak ellentmondásai, mivel a piaci hatás nem mindig erős, a munkaadó és a munkás helyzete nem azonos, ezen kívül vannak olyan feladatok, melyek az önérdek alapján nem jönnének létre, így ezt a kormánynak kell megvalósítania. Röviden összegezve, Smith azt hangsúlyozza, hogy ami hasznos az egyénnek, az hasznos a társadalomnak. Smith az angol társadalmat egy nagy kereskedelmi társaságnak tekinti, mely az egyének, mint kereskedék összessége révén jön létre, a kereskedő pedig gyakorlatias, ezért ő tudja legjobban, hogy mire van szüksége. A gazdaság szabadságától egyetemes harmóniát és békét várt. Adam Smith persze korának gyermeke volt abban az értelemben, hogy bár szabadságot hirdetett a gazdaságban, tudta, hogy a monopólium, a protekcionizmus ez ellen hat, megalkudott az élettel, a gyakorlattal, s a gabonavámokat ésszerű határok között elfogadhatónak tartotta, és a kereskedők vagy a gyárosok javára sem volt elfogult, mert ellenezte, hogy olyan kiváltságokat kapjanak, amelyek sértik a többiek érdekeit. Smith munkássága folytatójának, továbbfejlesztőjének David Ricardót (1772-1823), egy tőzsdeügynök fiát tartják.24 Ő már ellenzi a gabonavámokat, mert az sérti az iparosok

22

A teljes jelszó így hangzik: Laissez faire laissez passer, le monde va de lui même. Fontosnak tartja még a konkurencia és a takarékosság szerepét is a gazdaságban. 24 angol bankár, közgazdász. Egy portugál eredetű zsidó család harmadik gyermeke (összesen 17 gyerek születik a családban). 1793, kikeresztelkedik. Két évet Amszterdamban tölt, s nagybátyjánál ismerkedik az üzleti élettel. Egy kvéker orvos lányát veszi feleségül. Tőzsdeügynökként jelentős vagyont szerez, s ezután a tudomány 23

22

érdekeit. S mivel képviselő volt az angol alsóházban, 1819. december 16-án felszólalt ebben az ügyben: „nekünk oda kell mennünk, ahol a tárgyak, amelyekre szükségünk van, a legolcsóbban megkaphatók, és ott, ahol a legolcsóbbak, ott az ipar is a legfejlettebb, a belefektetett tőke pedig legnagyobb.” – hangsúlyozta. S bár nem akarta azonnal szabaddá tenni a behozatalt, hanem átmeneti vámeljárást javasolt, azért azt hangsúlyozta, hogy a mezőgazdasági törvények, a gabonavámok akadályt jelentenek az Anglia és a mezőgazdasági termékeket exportáló országok közti folyamatban. Íly módon gátolják azt, hogy Anglia meghódítsa a világpiacot, melyhez az szükséges, hogy a szigetország a mezőgazdasági országok behozatali piacává váljon, akik számára viszont Anglia lesz az ipari szállító. Ez a munkamegosztás szerinte mindkét félnek jó, mivel a termelés olcsóbbá válik, s kölcsönös előnyöket eredményez. Smith-szel ellentétben korántsem olyan megértő vagy kompromisszumkész a földesúri érdekkel vagy a gabonavámokkal szemben, mivel egyértelműen az ipari érdekeket védi. Úgy véli, hogy az önérdek szabad működése már nem biztosítja a gazdaság harmóniáját, ezért közgazdaságtana pártos, a nagybirtokosok ellen irányul. A gabonavámok miatt ugyanis emelni kell a munkabéreket, ezáltal csökken a profit, s így csökken a tökefelhalmozás, ezáltal lassul a gazdaság fejlődése. Fő műve A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei (The Principles of Political Economy and Taxation) 1817-ben jelent meg. Ebben politikai gazdaságtanát a munka és a munkaidő által meghatározott értékre építi. Az árak problémájával foglalkozik, s erről 1811-ben megjelenik egy közleménye. Ebben kifejti a pénz mennyiségi teóriáját, s ez ösztönzi majd Peelt az Angol Bank reformjára 1844-ben. Ricardo szerint a stabil pénzforgalom alapfeltétel a gazdasági növekedéshez. A stabilitást az aranyalapú pénzrendszer biztosítja, de az aranyat papírpénzzel lehet helyettesíteni úgy, hogy a bankhegy aranyra váltható. Megfogalmazza az aranykiáramlás, az áruforgalom és árak közötti összefüggést, automatizmust, s ez alapján a szabad kereskedelem előnyeit hangsúlyozza a gazdaságra. Míg Smith-nél a gazdasági liberalizmus elméleti szinten jelent meg, Ricardonál már bekerült a parlamenti politikába. Igazán napi politikai tényezővé Richard Cobden (Dunford Farm, 1804 – London 1865) tette. A közgazdász, gyáros Cobden szegény paraszti családban született. Pályafutását az egyik londoni kereskedőház segédjeként kezdte, majd 24 éves korában, Manchesterben posztóüzletet nyitott testvéreivel. 1834-től sokat utazott: volt Egyiptomban, Görögországban, Törökországban és az Egyesült Államokban. Egész életében a szabadkereskedelem bevezetéséért harcolt, először hazájában, majd Európában. 1838-ban az ő indítványára alakult meg a Gabonavámellenes Liga (AntiCorn-Law-League) Manchesterben. A Liga programjában a gabonavámok eltörlése, a kereskedelmi szabadság biztosítása mellett a kereskedelmi, az ipari és a gyarmati kiváltságok megszüntetése is szerepelt. „A gabonavámok rögtöni eltörlése nélkül a gyáripar összeomlása elkerülhetetlen, és a kereskedelmi szabadság elvének legnagyobb mértékű alkalmazása biztosítja egyedül az ipar kedvezőbb helyzetét és az ország nyugalmát.” – hangsúlyozta Cobden. A mozgalom lapja a Manchester Times volt. A manchesterizmus elindításában fontos tényező volt az 1830-as évek végén kezdődött gazdasági válság Angliában, melynek során emelkedtek a kenyérárak, csökkentek a munkabérek, s mindez társadalmi feszültségekkel, járványokkal járt. A társadalmi bajok okát a gabonavámokban látták. Céljuk érdekében előadásokat tartottak, röpiratokkal árasztották el az országot, s mozgalmuk gyorsan terjedt. John Bright, a kitűnő szónok személyében Cobden és a mozgalom nagyszerű támogatóra lelt. 1841-től Cobden tagja az alsóháznak. Sikerül meggyőznie Peel miniszterelnököt, akinek javaslatára az alsóház 1846. május 26-án megszavazta a szabadkereskedelmet. A képviselők meggyőzésében az 1845-ös burgonyavész is szerepet játszott. Cobden az 1860-as angol-francia szabadkereskedelmi egyezmény létrehozásában fontos szerepet játszott. Az volt a véleménye, hogy a gazdasági határok eltörlésével megszűnik a népek féltékenysége, s érdekli. 1814 birtokot vásárol Gatcomb Parkban. 1819, visszavonul az üzleti élettől, s egészen 1823-ig az alsóház tagjaként dolgozik (a képviselői helyet megvásárolta). Agyhártyagyulladásban hal meg. 23

megvalósul a föld népeinek az egysége egy világállam keretében. „...a szabadkereskedelem tökéletesítve az összeköttetéseket és biztosítva minden nemzet számára a függetlenséget, elkerülhetetlenül megfosztja a kormányokat attól a hatalmuktól, hogy háborúba rántsák népeiket.” – hangsúlyozta. E meggyőződése miatt 1850-ben mint parlamenti képviselő tiltakozott, hogy Anglia kölcsönt adjon Ausztriának, mert azt szerinte katonai célra akarja fordítani. Smithnél említettük a hasznosság fogalmát, amely itt elsősorban gazdasági jelzőt kapott, jóllehet a hasznosság a politikában is követelmény. Ez fogalmazódik meg az un. utilitarista iskola megalapozójánál Jeremy Bentham-nél (1748-1832). A jogász végzettségű Bentham maga is foglalkozott gazdasági kérdésekkel, s ezen a téren Smith tanítványának tekinthető, mivel a vámhatárok eltörléséért lépett fel. Mint politikai gondolkodó először olyan társadalmi reformokkal próbálkozott, mint a börtönök megreformálása, vagy az angol jogrendszer átalakítása. Ezután a társadalomfilozófia és az etika kérdései foglalkoztatták. A 18. század hatása érződik abban, hogy az emberi boldogság keresését tűzi ki célul. Malthus azon véleményét azonban elveti, mely szerint a boldogság, a jólét érdekében korlátozni kell az élvezők, az emberek számát. Bentham szerint a boldogságot egy olyan társadalom tudja megvalósítani, mely az észre, a jogra és a munkára épül. E keretek között kell lehetőséget adni az egyénnek a szabad mozgásra, arra tehát, hogy érdekeit szabadon érvényesíthesse politikában, gazdaságban. Szerinte e szabad mozgás a mérője annak, hogy növekszik-e a boldogság vagy sem, s ez által a hasznosság. S mivel az egyéni boldogságok összege adja a társadalomét, fontos egy olyan hatalom megléte és működése, amely biztonságot ad az egyénnek céljai eléréséhez. Ez az emberi szükségleteket kielégítő hatalom a képviselet és az általános választójog elvére kell, hogy épüljön. A szociális, a szegényekről való gondoskodás is megjelenik nála, s ennek érdekében állami beavatkozást és a szabadverseny korlátozását hirdeti. Kortársa, a Keletindiai Társaság hivatalnoka, James Mill (1773-1836) hasonlóan vélekedett a kormányzásról. Szerinte egy képviseleti kormányzás akkor működik jól, ha teljes a vitaszabadság, a vitában az ésszerű érvelés érvényesül. Hogyan lehet ilyen képviseletre szert tenni? James Mill úgy vélte, hogy az egész alapja az írni - olvasni tudás. Ha az egyén birtokában van e képességeknek, akkor felvilágosult lett, ha pedig felvilágosult, akkor jól választja meg képviselőit,25 s ez által a parlament közérdeket szolgál. „Atyám oly mélységesen hitt az ésszerű érvelésnek másokra gyakorolt hatásában - amennyiben az eljuthat hozzájuk -, hogy úgy gondolta: minden elérhető, ha mindenki megtanul olvasni, ha a különböző vélemények mindenkihez eljutnak szóban és írásban, és ha az emberek szavazással törvényhozó testületet választhatnak akaratuk végrehajtására. Úgy vélte, hogy a parlamentnek - miután már nem osztályérdeket képvisel - a közérdek becsületes és bölcs megvalósítása lesz a célja, mivel az eléggé felvilágosult nép általában jól választja meg képviselőit és messzemenő szabadságot hagy számukra. – írta apjáról John Stuart Mill. Smith-hez hasonlóan James Mill is azt képviselte, hogy az egoizmus közjót eredményez. James Mill fia, John Stuart Mill (1806-1873)26 apjához és Benthamhez hasonlóan tisztában volt azzal, hogy a választójogot ki kell terjeszteni, s a politikába bekerülő tömeget kezelni kell, mindenekelőtt növelni politikai kultúráját. Ez azonban nem csupán kormányzati probléma, nem elég csak az írni-olvasni tudás, vagy a középosztály integráló erejében bízni. John Stuart Mill számára ez már társadalmi problémaként jelent meg. 25 James Mill a demokratikus választójog híve. A politikába bekerülő műveletlen tömegeket kulturálisan fel kell emelni. Ez szerinte a középosztály feladata. 26 Egy kilenc gyermekes család legidősebb gyermeke, Londonban született. James Mill szinte a kegyetlenséggel határos szigorúsággal nevelte fiát, rajta próbálta ki nevelési elveit. John Stuart három éves korában kezdett görögül tanulnia, Nyolc évesen már Hérodotoszt, Platónt és Xenophont olvas. Matematikával, s kedvencével, a történelemmel foglalkozott. 13 éves korára Ricardo munkáit olvasta. 1822ben publikált először az értékelméletről. Személyesen ismerte Ricardót. Apjához hasonlóan a Keletindiai Társasághoz került, s napi 14 órát dolgozott. Mill egy zárt, intellektuális világot teremtett, melyben boldognak érezte magát. A Társaságnál annak megszűntéig, 1858-ig dolgozott, majd 1865-től 1868-ig képviselő lett. Szerepe volt az 1867-es reformtörvény előkészítésében.

24

Ezzel egy generációváltás történt a liberális angol politikai gondolkodásban: a 18. századból átlépett a 19. századba. Igaz, ehhez az kellett, hogy az indusztrializmus negatív társadalmi hatásai napvilágra kerüljenek a különböző vizsgálóbizottságok jelentései alapján. J. S. Mill ez alapján vonta le azt a következtetést, hogy egy kormány addig nem lehet liberális, amíg a társadalom nem válik azzá. Hogyan lehet a társadalom liberális? A választójog kiterjesztése még nem teszi azzá. E lépés következtében ugyanis egy művelt elit kerül kisebbségbe, s nem szabad, hogy csak a többségi elv döntsön. Az ő szabadságukat is garantálni, s tolerálni kell. Ez pedig a pluralizmus felé való nyitással érhető el. Ami a tömegek intellektuális felemelését illeti, ellentétben apjával, aki ezt a középosztálytól várta, J. S. Mill ezen a téren az állam morális és nevelő funkcióit hangsúlyozta. J. S. Millt a szabadság kérdése foglalkoztatja, s nem az egyén önző érdekeit igyekszik védeni, hanem a szabadság határait keresi. A szabadságról című munkájában ezt így fogalmazza meg: „A szabadság egyetlen fajtája, mely megérdemli ezt a nevet, ha saját javunkra a magunk módján törekedhetünk mindaddig, míg nem próbálunk másokat ugyanebben megakadályozni vagy gátolni ezt célzó erőfeszítéseiket. Saját testi, lelki vagy szellemi egészségének mindenki maga a legjobb őrzője. Az emberiség többet nyer, ha eltűri, hogy mindenki úgy él, ahogy neki tetszik, mintha arra kényszerítik egymást, hogy úgy éljenek, ahogy a többieknek tetszik.” Az egyén szabadságát az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatához hasonlóan J. S. Mill is abban látja, hogy szabadon mozoghat mindaddig, amíg nem árt másoknak. Az egyént a társadalmi, politikai zsarnoksággal szemben védi. Apjához vagy Benthamhez hasonlóan őt is foglalkoztatja a kormányzás kérdése. Tökéletes kormányformának azt tekintette, amikor a nép megmutathatja legjobb szellemi és erkölcsi tulajdonságait, s ezt szerinte a képviseleti kormányzás biztosíthatja. A képviseleti kormányzás azonban bizonyos politikai kultúrát feltételez, s nem lehet hivatalvadászattá tenni a politikai életet. Az angolok előnyét abban látja, hogy a szigetországban egyetlen kaszt sem sajátította ki a politikát. Az angol fejlődésről egyébként az volt a véleménye, hogy büntetlenül nem lehet átplántálni egyetlen más országba sem, mert az angol alkotmány és parlament csak olyan országban működhet jól, mint Anglia. Mill liberalizmásával megfér a türelem abban az értelemben, hogy nem utasítja el azokat a törekvéseket, amelyek a társadalom megreformálását, javítását tűzik célul. Ebből következően a szocializmussal szemben sem elutasító. A szocializmus mérsékelt változatait, mint amilyet Owen vagy Fourier képviselt, alkalmasnak tartja a kísérletezése, s ha beválnak, akár arra is, hogy felváltsák a magántulajdonra épülő rendszereket. A forradalmi szocializmusnak azon törekvéseit viszont, amelyek során a termelést, a javak elosztását köztulajdonba akarják venni, elutasítja, s az a véleménye, hogy ez a fajta szocializmus káoszba vinné az emberiséget. Szerinte a szocializmusnak egy olyan embertipusra van szüksége, amely zárt rendszerben is megőrzi egyéniségét. A magántulajdonról az volt a véleménye, hogy egyelőrfe nincs job. Elismeri azonban, hogy a jelenlegi rendszer nem örök érvényű. Amíg azonban a szocialista tulajdon kiállja a történelem próbáját, minél több embert kell részesíteni a magántulajdon áldásaiban. A gyakorlati politikában a liberalizmus az első választójogi reformmal, 1832-ben győzött, legalábbis a képviseleti kormányzás ekkor lett teljes, hiszen az ipari Anglia is képviselethez jutott a parlamentben. A 19. század egészében azonban a választójog valamilyen cenzushoz kötött, s ez azt is jelenti, hogy a demokratikus törekvésekkel szemben mindig a liberalizmus győz, s a tömegek csak lassan, fokozatosan jutnak be a politikai életbe. Az angol politika úgy tűnik tanult a francia tapasztalatokból. Ezért a demokrácia fogalma a század első felében félelmet keltett, mert Macaulay szerint a demokrácia kommunizmushoz vezet, ami a civilizáció végét fogja jelenteni. Burke ugyancsak ellene volt a demokráciának, amelyet a többség uralmával és a kisebbség elnyomásával azonosított.

25

Liberalizmus Franciaországban Franciaországban a 18. század közepétől erősödtek fel a liberális eszmék, hogy a francia forradalommal győzelemre jussanak. A francia változat egyben a liberális eszmék megvalósulásának az angoltól eltérő forradalmi útját is jelentette. A franciához hasonló utat járt be az Ibériai-félsziget, Itália, s a kontinens keleti fele. A forradalom persze önmagában nem jelent gyógyírt, s ezt Franciaország esete, ahol forradalmak sorozata zajlott le, jól mutatja. A forradalmi megoldás ugyanis arról is tanúskodik, hogy az adott országnak, ahol a forradalom kitört, nincs konfliktuskezelő képessége. Ezért kellett a szerintem legrosszabb és a legtöbb áldozatot követelő megoldáshoz nyúlni. A jobb konfliktuskezelő képességgel, kompromisszumkészséggel rendelkező országok a felmerülő problémákat lényegesen kevesebb áldozattal oldották meg. Mindehhez persze hozzá kell tenni, hogy van amikor csak a forradalom oldja a pattanásig feszült ellentéteket. Ha összevetjük a francia és az angol liberalizmust, azt a különbséget kell megállapítanunk, hogy a szigetországban elsősorban a gazdaságban, míg a francia a politikában, pontosabban a gyakorlati politikában merészebb. A francia számára a viszonyítási pont a felvilágosodás és a forradalom időszaka, míg az angolnak az 1688-as dicsőséges forradalom. S bár a francia a kereskedelemben a laissez-faire híve, mégis, ha gazdaságról van szó, inkább a protekcionizmus jellemzi. A század első felében, amíg nem került hatalmi pozícióba, a francia liberalizmus jellemzői között említhető, hogy kedvelte a titkos társaságokat, s támadta az uralkodót, a nemességet és az egyházat. Napóleon legendájában az ideálist kereste, s például Bérenger költészetében a szabadság katonájaként jelent meg,. S bár a Napóleon kultusz erős, a francia liberális általában ellenzi a háborús kalandokat. A liberális körök a konzulátus és a császárság idején alakultak ki Franciaországban, s a hatalom és az ellenzék közt a határt is nehéz meghúzni, mert Mme de Staël és Benjamin Constant egyaránt csatlakozott a konzulátushoz, sőt, Constant a 100 nap idején is Napóleon mellé állt, majd szembefordult vele. A császárság ellenzéke előbb a párizsi szalonokban, majd a genfi tó partján, Mme de Staël (1766 – 1807)27 Coppet-i kastélyában találkozott. Necker lányát – 20 éves korában férjhez ment Eric Magnus de Staël-Holstein svéd nagykövethez – az első konzul 1803-ban száműzte, ezért költözött a genfi tó partjára, s kastélyában egy kozmopolitia társaság – Benjamin Constant, Schlegel, Sismondi, stb. – gyűlt össze. Mme de Staël kezdetben lelkesedett a forradalomért, de később kiábrándult belőle, mert az általa ellenzett abszolút hatalmat a forradalom sem tüntette el. Ez számára Bonaparte alatt despotikus formában jelentkezett, mert főleg a császárság idején a helyi hatalom eltűnt, s minden Párizsba koncentrálódott. Mme de Staël nagy szerepet játszott Benjamin Constant (1767 – 1830) nézeteinek formálásában, aki a restauráció korának meghatározó liberális teretikusa volt. A Coppet-i kastélyban összegyűlt emigráns, kozmopolita társaság a felvilágosodás álmát, az írástudók köztárságát szerette volna megvalósítani. Napóleonban nemcsak azért csalódtak, mert szerintük despota lett, hanem azért is, mert nem segítette ennek az álomnak a megvalósítását, sőt, azt inkább visszadobta a múltba. A Restauráció idején a liberálisok új generációja jelent meg, akikre hatással volt Mme de Staël, Constant, de a német filozófia is abban az értelemben, hogy a 19. század elsődleges feladata a forradalom lezárása. Ennek ellenére ez a generáció 1789 örökösének tekintette magát, mert a forradalmat szükségszerűnek tartották, vívmányait pedig ötvözni akarták egy angol típusú monarchikus berendezkedéssel, s valami olyan megoldáson gondolkodtak, mint ami 1688-ban, a dicsőséges forradalommal a szigetországban történt. Úgy vélték, hogy az Orléans-i herceg, a későbbi Lajos Fülöp segítségével megvalósítható a forradalom nélküli rendszerváltás, egyszerű dinasztiacserével. Ezt az optimizmust a kor történészei, Thierry, Guizot, Mignet, kutatásaikkal is erősítették, mert Franciország addigi 27

Necker lánya, 20 éves korában férjhez ment Eric Magnus de Staël – Holstein svéd nagykövethez. 26

történetéből azt a következtetést vonták le, hogy az arisztokrácia bevégezte történelmi hivatását, a középosztály hatalomrakerülése pedig elkerülhetetlen. A közös célok ellenére azonban a liberális csoportok sokszínűek voltak. Béranger (1780-1857) énekeiben megszépült Napóleon alakja, s többé már nem zsarnok, despota volt, hanem a parasztok védelmezője, a forradalom örököse, aki szembeszállt Európa hatalmasaival. Az új generáció és a 18. századi kozmopolitizmus közti átmenetet Benjamin Constant28 képviselte. A Lausanne-i születésű, menekült hugenotta családból származó gondolkodót habozásai, jellemgyengesége ellenére a szabadság nagy nemzeti pedagógusának tekintik. Ő fogalmazta meg a régiek és a modernek szabadsága közti különbséget. Míg az ókori város kisszámú polgárai személyesen vehettek részt a hatalomban, addig a modern korban a népesség nagy száma ezt már nem teszi lehetővé. A hatalmat csak közvetetten, képviselőik útján gyakorolhatják. A régiek a boldogságot, igaz, a magánélet függetlenségének feladásával, a közügyekben való részvételben találták meg, s ennek érdekében idejüket, erejüket politikai jogaik gyakorlásának szentelték, mert így érezték magukat szabadnak. A modern világ polgára számára viszont a boldogság a magánéletbe tevődött át. „…mi olyan szabadságra vagyunk fogékonyak – írja ezzel kapcsolatban -, amelyben minél több szabadidőt hagy magánérdekeink kibontakoztatására politikai jogaink gyakorlása, annál becsesebbnek tekintjük szabadságunkat.” Ez egyszerre jelenti azt, hogy „Az igazi modern szabadság… az egyén szabadsága”, s azt is, hogy az egyén nem mond le a politikai szabadságról. Ezt nem is teheti meg, mert a magánélet kibontakoztatásának, a boldogságnak a politikai szabadság jelenti a biztosítékát. Elismeri azonban, hogy vannak olyan tényezők, amelyek fenyegethetik a modern szabadságot. Mindenekelőtt az, ha az egyén túl sokat foglalkozik magánérdekeivel, mert ennek következményeként „…könnyen lemondunk a politikai hatalomban való részvétel jogáról”. Kérdés persze, hogy milyen legyen az a hatalom, amely biztosítja a modern szabadságot. Az ideális Constant számára az lenne, ha az állam élén egy tökéletes uralkodó állna, hasonló tulajdonságokkal rendelkező miniszterekkel, s tiszteletben tartanák az egyén „szokásait, érzelemeit, függetlenségét”. Mivel ez a gyakorlatban lehetetlen, ezért a korlátozott szuverenitású alkotmányos rezsimet pártfogolja. Egy olyan rendszert szeretne, ahol az egyén autonómiája megőrizhető, s ebbe a szférába az állam nem tud behatolni, s így nem alakulhat ki a zsarnokság. Úgy véli, ehhez a hatalmak szétválasztása önmagában nem jelent garanciát, ha a hatalom egésze változatlanul korlátlan. Ebben az esetben ugyanis a szétválasztott hatalmi ágak koalícióra lépve máris megteremtik a zsarnokságot. Fontosnak tartja, hogy legyen egy olyan magánszféra, ahová az állam nem hatolhat be. De hogyan lehet korlátozni a hatalmat? Constant szerint az aktív hatalmi ágak – törvényhozó, végrehajtó, bírói – mellett létre kell hozni egy semlegeset, amely nem kötődik a választáshoz, a népszuverenitáshoz, s ez az örökletes királyi hatalom, amely jelentős alkotmányos előjoggal rendelkezne, a képviselőház feloszlatásának a jogával. A királynak nem lenne törvényhozási kezdeményezése, de az egyensúlyozó szerepét töltené be a törvényhozás két háza között. A felsőház, arisztokratikus jellegű, a monarchia támasza, tagjait a király nevezi ki, s létszáma nincs meghatározva. A választott képviselőház pedig a közvéleményt testesíti meg. Ily módon Constant politikai rendszerében nem három, hanem gyakorlatilag öt hatalom különül el egymástól: a képviseleti kormányzás örökletes és választott része, a végrehajtó hatalom, a kormány, illetve a jogi hatalom, a bíróság, s e négy fölött pedig a közvetítő szerepet betöltő királyi hatalom áll. Ebben a rendszerben az aktív szerep a király által kinevezett minisztereké, akiknek a felelőssége azonban nem alkotmányi, hanem büntetőjogi. Constant ezen kívül védelmezte a helyi és a vallásszabadságot is. 28

Egyetemi tanulmányait Edinbourg-ban végezte. Élete változatos, fordulatos volt, s ebben szerepet játszott Germaine de Staëlhoz fűződő szerelmi kapcsolata, akivel 1794-ben találkozott. A konzulátus idején tagja volt a tribunátusnak, ahonnan liberális nézetei miatt 1802-ben eltávolították. Ezután Mme de Staëllal Németországba ment, találkkozott Goethével, Schillerrel, s csak 1814-ben tért vissza Franciaországba. A száz nap alatt Napóleon szolgálatába állt, s ő szerkesztette meg a császári alkotmány kiegészítő cikkelyét. A restauráció alatt a liberális ellenzék egyik vezetője. 27

Fontosnak tartotta a helyi hatalmat, a decentralizációt, melyre szerinte azért van szükség, mert az egyént ez védheti meg a despotikus államtól. Ahol nincs helyi hatalom, ott a központban egy kis állam születik, s a fővárosba koncentrálódik minden, az ország többi része pedig mozdulatlan marad. A választási rendszer szerinte cenzusos kell, hogy legyen, s úgy vélte, ezeket az elveket a restauráció idején meg lehet valósítani. Az általános választójogot azért ellenzi, mert kortársai nagy részének a politikai, intellektuális érettsége nem elegendő a politikában való részvételhez, másrészt ennek egyéb feltételei is vannak, nevezetesen a szabadidő, valamint a vagyon, melynek segítségével az egyén függetlenítheti magát minden befolyástól. A fentiek mellett fontosnak tartja azt is, hogy az egyén állandóan ellenőrizze képviselőit, ha pedig visszaéltek a rájuk bízott hatalommal, akkor meg kell fosztani őket attól. Constant úgy véli, hogy a modern kor embere a gazdaság eszközével is védelmezheti szabadságát. A kereskedelem ugyanis megkönnyíti az önkény szorításából való kibújást, mivel ez a tevékenység a pénz segítségével forgathatóvá teszi a tulajdont, amit az egyén bárhová elvihet, elrejthet, s ez ellen a hatalom keveset tud tenni. Ezért tartja fontosnak, hogy a gazdaság győzzön a politika felett. „Negyven éven át ugyanazt az elvet védtem: a szabadságot mindenben, a vallásban, a filozófiában, az irodalomban, az iparban és a politikában, s szabadságon pedig az individualitás győzelmét értem a despotizmus által uralkodni akaró tekintélyen éppúgy, mint a kisebbség leigázásának jogát követelő tömegeken.” –összegezi nézeteit Constant. A szabadság ugyanis nála harcot jelent a despotizmus ellen, mert szerinte senkinek sincs joga elnyomni másokat, se az abszolút uralkodónak, se egy olyan embernek, mint Napóleon. De despotizmust nem csupán egy ember teremthet, hanem a tömeg is, ha a kisebbségek jogait elnyomja. A restauráció alatt működő alkotmányos pártnak29 is számos liberális gondolkodója volt – de Broglie herceg, Rémusat, Guizot, stb – , akiket doktrínereknek30 neveztek, s egyik legfontosabb képviselőjük a katolikus gondolkodó, Pierre Royer-Collard (1763 – 1845)31 volt, aki egyszerre volt ellenfele a forradalomnak és a szélsőséges királypártiaknak, az ultráknak. Egy középutas politikát képviselt, s a régi rend, tehát az abszolút monarchia és a tiszta demokrácia közti kompromisszumban hitt. Elvetette a népszuverenitás elvét, mert ez a sokak zsarnokságát valósítja meg, de elvetette az egy ember által teremtett szuverenitást, s az isteni eredetű monarchiát is. Csak az ész szuverenitását fogadta el. A Charta filozófusa, mert szerinte ezzel befejeződött a forradalom. Az örökletes királyság híve. Constant-hoz hasonlóan választójogot szerinte is csak azok kaphatnak, akik vagyonnal rendelkeznek, s e feladathoz politikailag elég képzettek. Úgy véli, hogy a pairek házának a társadalom felsőbb rétegeit kell képviselnie, míg a képviselőház a középosztályé. A parlamentnek szerinte nem az egyéni, hanem a polgári érdekeket kell megjelenítenie.

29

Nem modern értelemben vett pártról, hanem parlamenti, politikai csoportról van szó. A francia politikai életben középen foglalt helyet, s 1816 és 1820 között volt meghatározó szerepe. A politikai élet jobboldalán az ultra royalisták voltak találhatók. Ők az ancien régime-hez való visszatérés hívei voltak, a királyi hatalmat Istentől származtatták, s az erős egyház hívei voltak. Elvetették az 1814-ben kiadott Chartát, mert szerintük az korlátozza a király hatalmát. Egyik meghatározó követelésük az volt, hogy a forradalom alatt elkobzott javaikat kapják vissza. A baloldalon a liberálisok találhatók, ők azonban csak a restauráció végére erősödtek meg. 30 A kifejezést a restauráció idején, 1817-től használják azokra a képviselőkre, akik ragaszkodnak a politikai elveikhez, s nem a politikai körülmények változásai határozzák meg nézeteiket. Fő törekvésük egy stabil politikai rendszer megteremtése. A doktríner elnevezés Collard egykori iskolájáról a Keresztény Doktrína papi kollégiumáról kapta a nevét. 31 Janzenista hagyományokkal átszőtt földbirtokos családból származik. Az egyetemen jogot tanult, majd a párizsi parlament jogásza lett 1787-ben. A forradalom alatt a girondistákkal szimpatizált, majd bukásuk után, 1793 nyarán, visszavonul szülőföldjére (Sompuis, Champagne), s itt marad néhány évig. 1797, Marne megye képviselője az Ötszázak Tanácsában. Brumaire 18 után csatlakozik az első konzulhoz. 1810, a Sorbonne professzora. 1814-ben csatlakozik XVIII. Lajoshoz, s államtanácsos lesz. A száz nap alatt Napóleon mellé áll, utána pedig, XVIII. Lajos javaslatára a Közoktatási Bizottság elnöke. Ismét Marne képviselője lesz, s haláláig, rendszeresen újraválasztják. 1827, a francia akadémia tagja. 28

Az új liberális generáció egyik vezető alakja Victor Cousin (1792-1867) volt. Ő ismertette meg a német filozófiát a franciákkal, s a pszichológiára és a történetfilozófiára alapozott eklektikus filozófiát teremtett, melynek politika megfelelője az 1814-es Charta volt. A restauráció alatt ellenzéki, majd a júliusi monarchia hivatalos filozófusa, s munkásságát több funkcióval, kinevezéssel is elismerték: a Sorbonne professzora volt, majd államtanácsos, közoktatási miniszter (1840), s tagja volt a pairek házának is. Az új generáció legfontosabb lapja az 1824-ben indított Globe volt, amely a romantikának is a műhelyévé vált. Az egyik orgánuma lett annak a harcnak, amely a klasszicizmus szabályai, dogmái ellen irányult, s a művészet, az irodalom, a politika és a sajtó szabadságáért folyt. A liberalizmus azonban nem csupán a politikai baloldal sajátja volt, hanem a konzervatívoknál is találkozunk ezzel. Chateaubriand például híve volt az alkotmányosságnak, elfogadta a parlamentarizmus elvét, a szólás- és sajtószabadságot is más konzervatívokkal együtt. Franciaországban a júliusi forradalom a liberalizmus győzelmét jelentette. Ez a választók számának a növekedését is eredményezte – 80 ezerről kb. 300 ezerre - , jóllehet ez a rendszerváltás változatlanul cenzusos választási szisztémát jelentett. A júliusi monarchia liberálisai a polgári szabadságjogok védelmezőiként léptek fel, s a doktriner elnevezést kapták. Általánosságban munkásságukat az jellemzi, hogy az alkotmányos monarchia hívei egy erős királlyal az élen, egy tudatos nemességgel, s egy olyan néptömeggel, amelyik a szabadságot szereti, de a forradalmat már nem. A kálvinista polgári családból származó François Guizot (1787 – 1874)32 ugyan a restauráció idején kezdte tudományos és politikai pályáját, az igazi kifutást a júliusi monarchia hozta meg számára. A restauráció alatt történeti33 és politikai filozófiai34 munkákat egyaránt megjelentetett. A doktrínerekkel együtt a júliusi monarchiát a forradalom lezárásának tekintette, ahogy ez Angliában 1688-ban történt. Egyszerre volt elméleti és gyakorlati politikus, s mint ilyen, számára a cenzusos alkotmányos monarchia volt az ideális rendszer. Természetesnek tartotta, hogy az országot az az elit kormányozza, amely kellően gazdag, s rendelkezik a szükséges képzettséggel is. Az általános választójogot ugyanis veszélyes utópiának tartotta, mert a kormányzáshoz jómódra, vagyonra van szükség. S ennek a feltételnek szerinte is csak a középosztály felel meg. Nem véletlen, hogy Guizot hatalmi pozícióban minden olyan reformot ellenzett és visszavert, amely a választójog bővítésére törekedett. Ez persze nem jelentette azt, hogy ki akarta zárni az embereket a politikai életből. Azt akarta, hogy aki politikai ember akar lenni, az teremtse meg az ehhez szükséges feltételeket, mindenekelőtt tegyen szert akkora vagyonra, hogy választópolgár lehessen. Ezt fejezi ki híres mondása: ”Gazdagodjatok munkával és takarékoskodással!” Ez a szemlélet egyébként hasonlít az angol modellhez abban az értelemben, hogy a politikai jogokhoz való hozzájutás a gazdaság segítségével nem egyszerre, hanem fokozatosan engedi be a tömeget a politikába, ahogy ezt az angolok is csinálták az egész 19. században. Guizot védelmében el kell mondani, hogy mint politikus mindent meg is tett annak érdekében, hogy a gazdaság fejlődjön, s ezzel a gazdagodás, a legdolgosabbak, a legügyesebbek számára biztosított legyen. A gazdaság fejlesztését szolgálta az 1842-es törvény, amely koncessziókat adott magánvállalkozóknak vasutak építésére, az 1833-as törvénnyel pedig elemi iskolák 32 Nîmes-ben született. Ügyvéd édesapját a jakobinusok idején kivégezték. A család ezt követően Genfbe menekült, s Guizot csak 1805-ben tért vissza Párizsba, ahol jogot tanul. 1812-ben a Sorbonne-ra kerül, majd hivatali karriert – tisztviselő a belügyben, illetve az igazságügyi minisztériumban – fut be a császárság alatt. A restauráció alatt ismét az egyetemen tanít, majd előadásait betiltják, s csak 1828-tól térhet vissza az egyetemre. A Júliusi Monarchia hozza meg a politikai felemelkedés lehetőségét. A harmincas években -18301837 – közoktatási miniszter, az egyiptomi válság idején az évtized végén londoni nagykövet. 1840-től Soult kormányában a külügyi posztot tölti be, s neki köszönhető, hogy az egyiptomi válság nem vezetett európai háborúhoz Franciaország és a waterlooi győzők között. Ő a kormány erős embere, s 1847-től miniszterelnök. Az 1848-as forradalom a bukását hozza. Egy rövid angliai kitérőt követően hátralevő éveit írással tölti. 33 Az angol forradalom története 81826-1827); A civilizáció története Franciaországban, A civilizáció története Európában (1828-1832). 34 Kormányzati és ellenzéki módszerek a mai Franciaországban; Politikai filozófia.

29

létrehozására ösztönzött. Törekedett a munkanélküliség visszaszorítására is. Guizot rendszere hű volt 1789 elveihez abban az éretelemben, hogy biztosította a törvény előtti egyenlőséget, s a lehetőséget is, elvben mindenki számára a politikai életbe való bekerülésre, ez a politikai rendszer mégis egy társadalmi hierarchiára épült, élén egy új arisztokráciával, amely nem születési előjogainak, hanem tehetségének, ügyességének köszönhette felemelkedését. A júliusi monarchia idején mintegy 250 ezer volt a választójoggal rendelkezők, 60 ezer a választhatók száma. A júliusi monarchia a stabilitásra, a biztonságra törekedett a kül- és a belpolitikában egyaránt. A parlamenti stabilitást, a kormány céljainak megvalósítását azonban manőverekkel érte el oly módon, hogy megvásárolta a képviselőket. 1840-ben például 459 képviselőből 175 állami funkcionárius volt, s mivel a honatyák nem kaptak honoráriumot, az államtól függött az anyagi helyzetük. Így koncessziókkal, pozíciókkal megvásárolhatók voltak, s nem csupán a funkcionárius képviselők, hanem a többiek is, hogy létrejöhessen a parlamenti többség a kormány céljainak támogatására. A parlamenti csatározásokban a király előjogait védte a balközép vezérével, Thiers-vel szemben, aki egy angol whig tipusú rendszert szorgalmazott, melyben a politikai élet központja a parlament, s a hatalmában korlátozott király a többségi párt vezérét bízza meg a kormányalakítással. Guizot nem volt népszerű, az iskolamester nevet kapta az ellenzéktől, s 1848 februárjában Lajos Fülöp Guizot menesztésével próbálta megmenteni hatalmát, de ehhez már ez is kevés volt, s 1848-as forradalom megteremtette a második köztársaságot. Mielőtt azonban megnéznénk a 19. század második felét, tegyünk egy kitérőt a francia liberális gazdasági gondolkodás irányába. A Lyonban protestáns családban született Jean-Baptiste Say (1767-1832) Adam Smith gondolatainak folytatójaként egyszerre elméleti és gyakorlati liberális gazdasági gondolkodó. Az 1803-ban megjelent Politikai gazdaságtani értekezés című munkája egyszerre összegzi Smith gazdasági liberalizmusát és a francia forradalom elveit. Gyakorló gyárosként meg van győződve a szabadkereskedelem előnyeiről. Párizsban ipargazdaságtant tanít, s harcol a protekcionizmus ellen, s a szabad konkurencia híve. Nevéhez fűzödik a híres piac törvény, mely szerint „a termékek termékekre cserélődnek”, illetve „minél többen vannak a termelők és minál több a termék, a piacok annál hatalmasabbak, változatosabbak és könnyebben elérhetők”. S a nemzet, az ipar fejlődése a többi nemzettől, s iparuk fejlődésétől függ. A piac ugyanis termelésre ösztönöz, a termelés pedig piacokat nyit. Szerinte ha a konkurencia szabad és jól működik, akkor túltermelési válság nem jöhet létre. Piacgazdaságban nem lehet globális egyensúlyhiány, mivel a gazdasági mozgások spontán kiegyenlítődést eredményeznek. A termelés fogyasztást eredményes, a megtakarítás pedig beruházásokra ad lehetőséget. Azt persze elismeri, hogy túltermelés előfordulhat, de ez nem tartós és nem érinti a gazdaság egészét. Leegyszerűsítve piactörvényét úgy fogalmazzák meg, hogy minden kínálat megteremti a maga keresletét. Támogatja az indusztrializmust, a gépesítést, mert ez több termelést olcsóbban tesz lehetővé. Ellenzi az állami beavatkozást, ugyanis ez esetben szreinte összeomlik a rend és a gazdaság. A francia gazdasági iskola elindítója, s hatással van olyan közgazdászokra, mint Frédéric Bastiat, Adolph Blanqui vagy Michel Chevalier. Hatása Saint-Simonnál és Proudhonnál is felfedezhető. A már említett Frédéric Bastiat (1801-1850)35 Say-hez hasonlóan liberális közgazdász volt. A gazdaságban a szabadkereskedelem híve, a politikában pedig az egyéni szabadságnak, s ez a mások szabadságának a tiszteletét is jelenti. Harcolt a rabszolgaság és a halálbüntetés ellen. S ami az előbbit illeti, nem helyeselte, hogy az antik Róma a középiskolai oktatás modellje, mivel gazdagságát háborúknak és a rabszolgaságnak 35

Bayonne-ban született, kereskedőcsaládban (nagyapjának kereskedőháza volt). Szüleit korán elvesztette, ezért a nagyszülei nevelték. Kereskedői tapasztalatokat nagybátyja kereskedőzában szerzett (nagyapja vállalkozása közben tönkrement). 1825-ben szabadkőműves lett. Első jelentősebb cikkeit a Journal des Économistes közölte. Az 1848-as elnökválasztáson Cavaignacot támogatta. 1849 augusztusában részt vett a Victor Hugo által elnökölt párizsi békekongresszuson. Tüdőbetegsége miatt az orvosa Itáliába küldte, s Rómában érte a halál. 30

köszönhette. 1848-ban képviselőnek választották, s a nemzetgyűléssben a pénzügyi bizottság alelnöke volt, s e minőségében az állam hatékonyabbá tételéért küzdött, s azért, hogy csökkentsék a közkiadásokat. Politikusként harcolt a protekcionizmus és a szocialista eszmék ellen. „A konkurenciát lerombolni olyan, mintha megölnénk az inteligenciát” – írja a protekcionizmus és a szabadkereskedelem kapcsán. Az egyik legharcosabb híve volt Franciaországban Richard Cobden gondolatainak, s könyvet is írt róla, illetve levelezést folytatott vele. 1846-ban részt vesz Bordeaux-ban a Társaság a szabadkereskedelemért nevű szervezet létrehozásában, melynek tanácsa tagjai között neves közgaszdászokat találunk, mint Michel Chevalier vagy Gustave de Molinari. A hatalmi ágak szétválasztásának volt a híve, s annak is, hogy válasszák szét a miniszteri és a képviselői funkciót. S azon politikusok egyike, akik a nők részvételét szorgalmazták a politikai életben. A 19. században ő az egyedüli közgazdász, Cobennel együtt, aki a politikai gazdaságtant a fogyasztó szempontjából vizsgálta. Franciaországban kevésbé ismert, annál inkább az angolszász világban. Ronald Reagan vagy Margaret Thetcher gyakran hivatkozott rá. Az utóbbi az egyéni autonómia és szabadság védelmezőjét látta benne. „Bastiat arra emlékeztet minket, hogy hatalom mindig az egyéntől indul felfelé, és sohasem az államtól lefelé. Ez örök időkre szóló üzenet.” – tette hozzá. 1848 megszakítja a francia liberális parlamentarizmus történetét abban az értelemben, hogy márciusban bevezetik az általános választójogot, s ezzel a francia politikai élet a demokrácia kiszámíthatatlan terepére ugrott. S abban is szakítás a korábbi két rezsimmel szemben, hogy a parlament egy kamarás lett, ráadásul a törvényhozás és a végrehajtó hatalom viszonyát sem tisztázták pontosan. Az igazi törés azonban a második császársággal következett be, mivel a parlamentarizmus gyakorlatilag megszűnt, hiszen a törvények kezdeményezője a végrehajtó hatalom feje, a császár, Bonaparte Lajos lett, s a rezsim az ötvenes években liberális jellegét is elveszítette. Ebbe az irányba III. Napóleon tekintélyuralmi rendszere csak a hatvanes években nyitott. Ennek ellenére a második császárság idején került sor a francia liberalizmus összegzésére, s ezt Prévost-Paradol (1829 – 1870) végzi el.36 A liberalizmust az 1868-ban megjelent La France nouvelle (Az új Franciaország) című munkájában összegezte, amelyen egyébként Tocqueville hatása is megfigyelhető. Ami a politikai rendszert illeti, számára a mintát Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok jelentették. Tehát az a rendszer, amely a parlamentarizmusra épül, ahol megvalósult a decentralizáció, s ahol az erkölcsnek meghatározó szerepe van. Röviden az a politikai szisztéma a kedvence, ahol a hatalmak egymást ellensúlyozzák. Ezen kívül azonban nem érdekli más, tehát nem érdekli, hogy a parlamenti szisztéma milyen kormányformában működik. Ami pedig a gazdasági kérdéseket illeti, a már említett francia jellegzetesség érvényesül nála, amely inkább a protekcionizmus felé hajlik. Különösen 1860 után, amikor III. Napóleon szabadversenyen alapuló gazdasági szerződést kötött az angolokkal. A császárság kezdetén egyébként a rendszer liberális ellenzékéhez tartozott, s a császárságot vidéki uralomnak nevezte, mivel a vidék volt III. Napóleon bázisa. Emile Ollivier kormányra kerülésével azonban elkezdett hinni a rendszer liberális fejlődésében, ezért elfogadta az Egyesült Államokba szóló nagyköveti posztot, ami miatt a republikánusok hevesen támadták. Prévost-Paradol liberalizmusa különbözött a 18. századitól annyiban, hogy ez nem kozmopolita, hanem teljes mértékben patrióta, ami abban nyilvánult meg, hogy érdeklődött hazája sorsa iránt. Tartott ugyanis az olasz, illetve a német egységtől, sőt az Egyesült Államok felemelkedésétől is. Ezért úgy vélte, hogy a demográfiai kérdéseknek nagyobb teret kell adni a francia politikai életben, mert hazája csak népes országként lehet hatalmas. A nagyság feltétele szerinte a 36

Az École normale supérieure-ön végzett. 1855-ben az Aix-en-Povence-i egyetemen a francia irodalom professzora, majd a Journal des Débats szerkesztője. 1865-ben beválasztják a Francia Akadémia tagjai közé, ami miatt számos kritikát kapott. Egyrészt a fiatalsága jelentett támadási felületet, másrészt az, hogy szakmai teljesítményét az akadémiai tagsághoz még nem tartották elegendőnek. Csatlakozik a császársághoz, elfogadja az amerikai nagyköveti kinevezést, s miután Amerikába megérkezett, 1870 júliusában öngyilkosságot követett el. 31

hadsereg, és az is, hogy mekkora gyarmatbirodalommal rendelkezik. Prévost-Paradol liberalizmusa egy átmenetet képez a 19. század első fele és a III. Köztársaság liberalizmusa között. Ennek ellenére az 1870-1871-es francia-porosz háborút követő rezsim bizonyos mértékben Prévost-Paradol gondolatainak a gyakorlati megvalósítását jelentette. A III. Köztársaság visszatért az 1848 előtti parlamenti szisztémának a Paradol által is támogatott változatához, a kétkamarás, tehát az egymást ellensúlyozzó rendszerhez, s ehhez még jött a köztársasági elnök ugyancsak egyensúlyozó, s Benjamin Constant törekvéseit felidéző szerepe. Ugyanakkor a III. Köztársaság újdonságot is hozott, pontosabban folytatta 1848 örökségét, az általános választójogot, azzal a megszorítással, hogy a II. Köztársasághoz képest egy biztonságosabb rendszert teremtett az előbb említett hatalmi egyensúlyokkal, s e rendszer működésében nem hagyott annyi bizonytalansági tényezőt, mint ami az 1848-as alkotmánnyal létrejött. A liberalizmus a III. Köztársaság idején már nem csupán egy szűk kört foglalkoztatott, hanem meghatározó filozófiává vált annak köszönhetően, hogy beépült az oktatási rendszerbe. Az individualizmus, a szabadság tisztelete a republikanizmus doktrínájává vált, s ez jelentkezett Léon Gambetta37 ( 1838-1882) Belville-i programjában38 éppúgy, mint az 1901-ben alapított radikális párt programjában. Mindehhez persze hozzá kell tenni, hogy a III. Köztársaság számára a liberalizmus természetes része a rendszernek, miközben ezen már túllépett s egy demokratikus program megvalósításán dolgozott. A demokrácia ugyanis feltételezi a liberalizmust, míg a liberalizmus még messze van a demokráciától. Az első radikális miniszterelnök (1895), Léon Bourgois (1851-1925)39 politikai programjában, gondolkodásában a liberális értékek, mint az egyén védelme, 1789 öröksége, a racionalizmus, antiklérikalizmus, fontos helyet foglaltak el, miközben új elemmel gazdagítja a francia liberális hagyományt: az individualizmus és a kollektivizmus szintéziseként jelentkező szolidarizmussal, amely a társadalom racionális megszervezésére törekszik, s a verseny túlzásait igyekszik korlátozni. A francia politikai életben a liberális szabadságjogokat az 1880-as évek első felében szélesítik ki. 1881 júliusában eltörlik a sajtó fejlődését gátló tényezőket: megszűnik a bélyegilleték, az előzetes felhatalmazás kérése lapalapításnál, s ezzel a sajtószabadság teljessé válik. E törvénynek köszönhetően a sajtó fejlődése megugrott, s például a Le Petit Journal az 1890-es években már több mint 1 millió példányban jelent meg. Ugyancsak a szabadságjogok kiszélesítését jelentette az 1884 márciusi törvény, amely valamennyi városi tanács számára megadta a jogot, hogy maga válassza meg polgármesterét, helyetteseit, mivel eddig e posztokra a központi hatalom jelölte a személyeket. Ez alól csupán Párizs jelentett kivételt, s a főváros megmaradt a Szajna megyei, illetve a rendőrprefektus gyámkodása alatt. Ugyancsak 1884-ben a kormány a szakmai szakszervezetek létrehozását kezdeményezte. Természetesen azért maradtak korlátok, s például a társulási joggal kapcsolatban 1901-ig megmaradt az a gyakorlat, hogy a 20 főnél nagyobb szervezetek létrehozásához felhatalmazásra van szükség. A demokrácia kérdései: Tocqueville Már említettük, hogy a II. Köztársasággal Franciaország a demokrácia útjára lépett. Hozzátettük a kiszámíthatatlan jelzőt is, hiszen a köztársaság egy államcsínynek 37

Családja olasz származású, ügyvéd. Képviselő 1869-ben. A francia-porosz háború idején mint belügyminiszter a hazafias ellenállás lelke. A Köztársasági unió elnöke, s a parasztság irányában fejtett ki jelentős tevékenységet. 1881 novemberében miniszterelnök, kormánya azonban csak 77 napig működik. 1882 decemberében revolvere tisztítása közben halálos balesetet szenved. 38 Gambetta itt fogalmazta meg a radikális párt programját 1869-ben, amelyben általános választójogot, egyéni, gyülekezési, sajtó- és szervezkedési szabadságot hirdetett meg, megfogalmazta az állam és az egyház szétválasztásának fontosságát, az ingyenes, kötelező és világi oktatást, valamint az állandó hadsereg megszüntetését. 39 Ügyvéd, képviselő. 1888 után több kormányzati posztot – belügyminiszter, közoktatásügyi miniszter, stb. 1899 és 1901 között a hágai békekonferencián képviseli Franciaországot és a népszövetség ügyét védelmezi. 32

köszönhetően egy tekintélyuralmi rendszerbe, a császárságba torkollott. S bár a rezsim alkotmánya demokratikus császárságot teremtett, ez azonban az egy emberben megtestesülő demokráciát, a személyi hatalom elvét jelentette. A demokrácia kérdésével a politikai elmélet már akkor foglalkozott amikor az még nem igazán vált gyakorlattá. Érdekes módon a demokráciát liberális oldalról érték kemény támadások. A 19. század első felének francia politikai gondolkodói, mint Mme de Staël, Benjamin Constant, vagy a restauráció és a júliusi monarchia korának doktrínerei egyáltalán nem rajongtak a demokráciáért. Feltehetően ebben a francia forradalom tapasztalatai játszhattak szerepet, s emiatt azt hangsúlyozták, hogy a politikai életben való részvételhez bizonyos feltételek megléte szükséges, mint a vagyon, a politikai és az intellektuális érettség, hogy a politikai életben résztvevő egyént ne lehessen manipulálni, s ezáltal a hatalommal visszaélni. Hasonló helyzetet tapasztalunk Nagy-Britanniában is. Bármílyen furcsa a 21. század elején elő európai emmber számára, de a viktoriánus korabeli Anglia rettegve ejtette ki ezt a szót, hogy «demokrácia». Legalább olyan veszélyes jelentést tulajdonított neki, mint a második világhorú utáni nyugati világ a «kommunizmus» fogalmának. Rettegett azért, mert a demokrácia számára egyet jelentett a forradalommal,40 a magántulajdon elkobzásával, az általános választójoggal, s azért is rettegett, mert tudta, hogy a demokrácia előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlenül bekövetkezik. A félelmet ez esetben is a kontinentális tapasztalatok, mindenekelőtt a francia forradalom gerjesztette, és tette félelmetessé a tömeget, s a liberalizmusnak demokráciává való fejlődését. A válaszok a szigetországban is az óvatosságot sugallták. Macaulay pl. azon a véleményen volt, hogy a demokrácia vagy kommunizmushoz vezet, s ez a civilizáció végét jelenti, vagy pedig diktatúrához, s ez esetben a szabadság ér véget. Edmund Burke a jakobinizmussal, a többség uralmával azonosította a demokráciát, amely a kisebbség elnyomását eredményezi. Hasonlóképpen gondolkodott Lord Acton41 is. A tömegek azonban ott dörömböltek a politikai élet kapujában, s csak idő kérdése volt, hogy ez a kapu tágra nyíljon. James Mill a középosztálytól várta a politikailag éretlen tömegek integrálását a választójog kiszélesítése esetén. Úgy vélte, ez a réteg, az arisztokráciát fokozatosan kiszorítva a hatalomból, képes lesz majd mintául szolgálni, s így magához felemelni a tudatlan tömeget. Fia, John Stuart Mill ezt kétségbe vonta, miközben apjához hasonlóan a demokratikus választójog kiszélesítését elkerülhetetlennek tartotta. Azt is remélte, hogy a demokrácia főszerephez jut majd a kormányzásban, s a vagyonos osztályok érdekeltek lesznek a tömegek intellektuális és morális nevelésében. A tömegek bekerülése a politikába azonban a többség zsarnokságát eredményezheti a művelt kisebbség rovására, s ezzel szemben garanciákra van szükség. Ezt a toleranciában, egy plurális társadalomban és az állam bizonyos funkcióinak - intellektuális, morális - erősödésében látta. Mindez azonban elmélet volt, s nem gyakorlati tapasztalatokon nyugodott. A francia Alexis de Tocqueville (1805-1859)42 azonban egy létező demokráciát vizsgált meg, s levonta ennek hazájára, s Európára érvényes következtetéseit is. Tocqueville származása révén ösztönösen arisztokrata, de gondolkodása elvezeti a demokráciához, amelyet nem igazán szeret, de meg akar békülni vele, mivel megvalósulását elkerülhetetlennek tartja. Mielőtt azonban bemutatnánk gondolatait, nézzük meg, a demokrácia addigi változatait. Az ókori Hellászban uralmi formaként határozhatjuk meg a demokráciát, ami azt jelenti, hogy a társadalom egy meghatározott csoportja kezében volt a hatalom. Természetesen már ekkor is bírálatok érték, hiszen Platón a zsarnokság felé vezető útnak tartotta, Arisztotelész pedig egy elhibázott 40

Jól jellemzi ezt a helyzetet Bertrand Russel története nagyapjáról. A haldokló öregember 1869-ben nagy lármát hallott az utcán, s úgy vélte ez a forradalom kezdete. 41 (1834-1902). A szabadság kérdése áll munkássága középpontjában. Fő művét is erről írja: A szabadság története. Szerinte a forradalom és az abszolút monarchia jelenti a legnagyobb veszélyt a szabadságra, mert „Minden hatalom korrumpál, az abszolút hatalom pedig abszolút korrumpál.” -írja. 42 Normandiai arisztokrata család leszármazottja. Apai ágon egyik őse Hódító Vilmos oldalán harcolt. Nagyanyja révén Szent Lajos és Cesare Borgia is elődjei közé tartozott. Szüleit 1793-ban bebörtönözték s csak thermidor 9-e mentette meg őket a guillotine-tól. S míg apja és bátyja nem tette le az esküt Lajos Fülöpre, ő viszont igen. 1849-ben külügyminiszter. Tüdőbeteg, 1859-ben Cannes-ban hal meg. 33

formának, mivel a hatalom a többségben levő szabad és vagyontalan polgárok kezébe került. Saint-Just és a marxizmus egyaránt a néphatalmat értette alatta. Tocqueville-nál és másoknál a fogalom kormányformát jelent, tehát a hatalomgyakorlás módjáról volt szó. Az első világháború alatt a demokrácia a humanizmust, a civilizációt egyaránt jelentette, a második világháború után pedig a szabad világ, és a jóléti társadalom jelölésére szolgált. Tocqueville-t a 19. század Montesquieu-jének is nevezik, mivel élete a normandiai Cotentinhez kötődik ugyanúgy ahogy Montesquieu élete elválaszthatatlan a Bordeaux közelében található Brède-i kastélytól. De nemcsak a kastély-lakóság, hanem a moralizálás is hasonlóvá teszi nagyhírű elődjéhez. Montesquieu-től veszi át azt a gondolatot, hogy az arisztokrácia és más társadalmi testületek felszámolása azzal a veszéllyel fenyeget, hogy társadalom ki lesz szolgáltatva a zsarnokságnak. Tocqueville neve azt követően lett ismert, hogy 1831-ben engedélyt kért az amerikai börtönviszonyok tanulmányozására, majd barátjával, Gustave de Beaumont-nal egy körutazást tett 1831 májusa és 1832 februárja közt az újvilágban, ahová Chateaubriand és La Fayette ajánlóleveleivel érkezett meg. Tapasztalatait A demokrácia Amerikában című kétkötetes munkájában összegezte, amely 1835-ben jelent meg Franciaországban. Könyve sikert hozott számára, hiszen 1838-ban az akadémia tagja lett, a következő évben pedig bekerült a képviselőházba. 1856-ban egy újabb könyvvel jelentkezett: A régi rend és a forradalom. Tocqueville munkássága meditáció a szabadságról. Az amerikai demokráciával kapcsolatban az érdekli, hogyan egyeztethető össze a szabadság az egyenlősdivel. A szabadság ugyanis egyenlőtlenségeket szül. Ha pedig ezt nivellálni akarják, akkor a szabadság tűnik el. Számára a demokrácia a feltételek szabadságát jelenti, ahol nincs meg a születés örökletes különbsége, és minden foglalkozás, szakma, méltóság elérhető mindenki számára. Nem vak rajongója az amerikai demokráciának, de elismeri, hogy ebben a rendszerben mindenki birtokol valamit, ezért érdekelt a társadalmi rend fenntartásában. A demokráciát igazolja az, hogy emberek sokasága él jómódban, a rendszer szabadságot hozott, működését pedig a jó törvények biztosítják. Igaz, ebben a sajátos körülmények – a nagy földrajzi kiterjedés, nincsenek szomszédos államok, amelyek nagy katonai kockázattal jártak volna, hiányzik az arisztokrácia, s megőrizték az alapítók morálját – nagy szerepet játszottak. E feltételek hangsúlyozása azért is fontos, mert a demokrácia nemcsak a szabadság, de a despotizmus uralomra jutását is magával hozhatja. Ez a többség zsarnokságát jelentheti a művelt kisebbséggel szemben, s azt is, hogy az egyén jelentéktelenné válhat. S mivel a társadalom az egyenlőség, a demokrácia irányába halad, fontosnak tartja egy ilyen létező rendszernek a megismerését. Amerikát ugyanakkor nem modellnek tekinti, hanem egy olyan tapasztalatnak, amely leckét adhat Európának. Az arisztokrata Tocqueville pedig megbékél egy olyan szisztémával, amelyet nem igazán kedvel, de tudja, hogy elkerülhetetlen, ezért próbál megtenni mindent, hogy a veszélyei kikerülhetőek legyenek. Hasonló kérdések foglalkoztatják A régi rend és a forradalom című munkájában is. A centralizáció kérdését vizsgálva megállapítja, hogy ez az ancien régime műve s nem a forradalomé vagy a császárságé. A forradalom legfeljebb tovább vitte ezt a folyamatot. A centralizáció kérdése azért érdekli, mert szerinte ez is uniformizál, s eljelentékteleníti az egyént, aki aztán nem tud szembeszállni a despotizmussal, ami szerinte az 1851-es államcsínnyel be is következett. Hogyan védhetők ki a demokrácia és a centralizáció veszélyei? Tocqueville ellenzi az elnöki rendszert. A kétkamarás szisztémát tartja jónak, s az adminisztratív decentralizációt. Ezen kívül fontosnak tartja a különböző társaságok, mondhatnánk, civil társulások létrehozását – ipari, kereskedelmi, tudományos, politikai -, amelyek helyettesíthetik a Tocqueville számára a szabadságot jelentő arisztokráciát. S Montesquieu-höz hasonlóan ő is fontosnak tartja a morális minőséget, amely a politika felett áll.

34

Németország Németország sajátos helyet foglal el a liberalizmus térhódítását illetően. 1815 után még úgy tűnt, hogy a nemzeti átrendeződés majd a liberalizmus jegyében zajlik. 1848, de különösen 1862 után kiderült, hogy az egységet a konzervatív Poroszország hajtja végre. S mivel a nemzeti piac politikai azonosítása valóban egy konzervatív rezsim katonai erejével valósult meg, a német liberalizmus háttérbe szorult. Az egységtörekvés és a liberalizmus kapcsolata egyébként is ellentmondásos volt. Egy német ugyanis ha hazafi volt, az egységet támogatta, ha pedig liberális, a partikuláris szabadságot képviselte. A liberális-konzervatív kettősség aztán végig vonul a 19. századi Németország történetén, s még a 20. században is megtalálhatók ezek a vonalak. Európa középső, keleti felén A 19. század végén, a 20. század elején a liberalizmus eléri a kontinens keleti felét is, sőt a gyarmatosítással, az Európán kívüli világban is megjelent.43 A liberalizmus megjelenése azonban nem jelentette azt, hogy az adott politikai rendszer is liberálissá vált volna. Ez inkább a konzervativizmus rugalmasságát tükrözte azzal, hogy az egyénre vonatkozó szabadságjogokat be tudta építeni rendszerébe, miközben változatlanul az egyén feletti kategóriák maradtak a meghatározóak. Veszélyben a liberalizmus vívmányai A 19. század végén úgy tünt, hogy a politika új jelenségei, mint az állam fokozatos erősödése, a bürokrácia megjelenése a politikai, a gazdasági életben, a választójog bővülésével a tömegek bekerülése a politikába, veszélyeztetik a liberális értékeket, s a szabadságeszme illúzóvá válik. A politika új jelenségei szükségessé tették a társadalom működésének alaposabb megismerését, hogy törvényszerűségeinek feltárásával megmenthessék az európai szabadságeszményeket. Az új jelenségek hatására a politikai gondolkodás foglalkozott a bürokráciával, a tömegpártok kialakulásával s mindezeknek a parlamentarizmusra gyakorolt hatásával, a tömegek és a politikai elit viszonyával. Az új jelenségek vizsgálata azonban nem érthető meg azon előzmények nélkül, melyek a tömegjelenségek vizsgálati módszereiben kialakult. Ehhez vissza kell mennünk a 18-19. század fordulójára, amikor a társadalmi jelenségeket megpróbálták a pszichológia módszereivel vizsgálni, s lefordítani a tudomány nyelvére. A 18-19. század fordulóján a pszichológia útkereséseinek lehetünk tanúi, s ez kiterjedt arra is, hogy a társadalmi jelenségeket megpróbálják a pszichológia nyelvén kifejezni, s kidolgozzák a társadalom lélektanát. Úgy vélték, hogy ehhez a nemzet alkotásait, az irodalmat, a művészeteket, a nyelvet kell tanulmányozni. E vizsgálatok során születik meg a néplélektan, amely egy nép szellemi életével, ennek törvényszerűségeivel foglalkozik. Azt keresték, hogy egy nép szellemi aktivitását mi szabályozza, határozza meg, s van-e kollektív pszichikum, amely a szokásokban, az erkölcsökben, s a kulturális alkotásokban nyilvánul meg. E néplélektani kutatásokban jelentős szerepet játszott a német Johann Herbart (1776-1841) és Wilhelm Wundt (1832-1920). Az utóbbi Lipcsében alapította meg az első kísérleti pszichológiai laboratóriumot 1879-ben, azt követően, hogy 1875-ben itt nevezték ki a filozófia professzorává. Mint kísérletező pszichológus, a fiziológia és a pszichológia találkozási pontjait, az érzékelést, észlelést, a figyelmet, érzelmeket vizsgálta, az egyén közvetlen tapasztalatait tanulmányozta. A tudat magasabb folyamatait vizsgálva arra az álláspontra jutott, hogy itt a társadalmi jelenségek összehasonlító megfigyelésére van szükség. Munkásságának e részében a pszichológia és 43

Oroszországban 1905 után beszélhetünk liberalizációról, amikor megjelent a parlamenti szisztéma s vele a parlamenti pártok is. A 19. század nyolcvanas éveiben pedig, főleg az angol gyarmatokon, szintén találkozunk liberális hatásokkal, például Indiában, s ennek egyik jele 1885-ben a Kongresszus Párt megalakulása volt. 35

a filozófia összefonódását látjuk, s ezzel a szociálpszichológia előfutárának tekinthető. Nézeteit a Néplélektan (Völkerpsychologie) című munkájában foglalta össze, ahol az emberi kultúrát négy szakaszra – az ősember kora, a totemikus kor, az istenek, héroszok kora, s a humanitásé – osztotta, s azt hangsúlyozza, hogy a társadalom és a történelem alakulásában a pszichikus erőknek meghatározó szerepük van. A néplélektan, illetve az a feltételezés, hogy létezik valami kollektív lélek, pszichikum hatott a tömeglélektan kialakulására, a tömegek vizsgálatára. A tömegekkel való tudományos vizsgálódást a politikai rendszerek fejlődése szükségessé is tette, mivel a 19. század második felétől belépnek, illetve betódulnak a politikába. A választójog kiszélesedése, a tömegpártok megjelenése, a sokezres munkáslétszámmal dolgozó nagyvállalatok, a szakszervezeti mozgalom jelzik a változásokat a 19. század első feléhez képest. Ezek a változások veszélyt jelenthettek az addig kivívott szabadságra, mivel ügyes politikai vezetők oly módon manipulálhatták a tömeget, s így a politikai életet, hogy a liberalizmus alapelve, a konkurencia, a nézetek ütköztetésével zajló politikai élet kérdőjeleződhetett meg. A tömeglélektan egyik legjobb 20. század eleji képviselője Gustav Le Bon (18411931) volt. Az orvos, pszichológus, majd régészettel foglalkozó Le Bon talán legismertebb munkája A tömegek lélektana 1895-ben jelent meg (magyarul 1913-ban adták ki). „A mai kor egyik legfőbb jellemvonása – hangsúlyozza könyvének előszavában –, hogy a tömegek tudattalan tevékenysége lép az egyének tudatos tevékenységének helyére”. Ez a tömeg viszont hagyja magát vezettetni vezéreitől, mert „A tömeg engedelmes nyáj, gazdátlanul nem tud meglenni.” Majd később így folytatja: „A tömeggé verődött emberek elvesztik akaratukat és ösztönszerűleg fordulnak a felé, akiben megvan”. A tömegben ugyanis a szolgaság és nem a szabadság szükséglete uralkodik. S még azt is hozzáteszi, hogy a „tömegek lelki világa rendkívül alantas”. A tömegbe került ember ugyanis elveszti személyiségét, s barbárrá válik. Különösen veszélyes szerinte a tömeg forradalmak idején, mert kiszabadulnak a korábban féken tartott ösztönök. A tömeg ugyanakor a Caesar tipusú egyéniséget tiszeteli, mert „…a gyönge tekintéllyel szemben mindig vérszemet kap a felemelkedésre és szolgailag meghúzza magát az erős tekintély előtt”. Le Bon az általános választójog hatására is kitér, és szerinte két veszély jelentkezik ezen a téren: az állami pénzek pocsékolása és az egyéni szabadság csökkenése. Az utóbbi a parlament által hozott sok törvénynek a következménye, amelyeket egyébként azért hoznak, hogy még jobban biztosítsák az egyén szabadságát és az egyenlőséget. „A törvényeknek és korlátozó rendszabályoknak ez a szakadatlan gyártása - teszi hozzá - […] azzal a végzetes eredménnyel jár, hogy hova-tovább mind szűkebbre szorul az a kör, melyben az állampolgárok szabadon mozoghatnak.” Ráadásul azok hatalma nő meg, akik a törvény alkalmazásával vannak megbízva. Hatalmukat pedig az a tény, hogy a kormányok állandóan változnak, csak növeli, mert egyedül az adminisztratív kaszt nem változik. S ehhez még jön a polgárok közönyössége, tehetetlensége, s mindez együtt azt eredményezi Le Bon szerint, hogy „Az állam mindenható istenné lesz”. Pontosan annak az intézménynek a hatalma nő, amelyet a liberalizmus a kezdetektől korlátozni akar. S bár hozzáteszi, hogy az ilyen istenek hatalma azért nem tartós és nem is erős, Le Bon korántsem optimista a politika fejlődését illetően. Nem, mert úgy látja, hogy a szabad véleménynyilvánítás lehetősége is veszélybe kerül. A múlt és saját korának tünetei alapján aztán arra a következtetésre jut, hogy „…a mi mai művelődésünk eljutott a teljes vénhedtségnek ahhoz az alakulatához, amely elöljárója a dekadenciának”. Le Bon a kultúrák körforgásáról beszél, s nála ebben a folyamatban a tömegek játsszák a főszerepet, amely azonban a hanyatlás felé vezet. A tömeg fogalmát azonban igen tágan értelmezi, s nemcsak a kisebb nagyobb csoportosulásokat, hanem minden olyan közösséget tömegként jelöl, amely kollektív pszichikumot termel ki. Így a parlamentet is idesorolja, mivel a tömegek általános jellemvonásai, mint a gondolatok, a nézetek egyoldalúsága, az ingerlékenység, szuggerálhatóság és a vezetők befolyása itt is érvényesül.

36

Le Bon kortársa, Gabriel Tarde (1843-1904) már megkülönbözteti a racionális reflexiókkal jellemzett közönséget és az irracionális érzelmekkel bíró tömeget. E felosztást azért tartja fontosnak, mert szerinte a modern demokráciát a közönség létezése teszi lehetővé, mivel ez óvja meg az irracionális szenvedélyű tömegtől. A hatalom és a tömeg viszonyát vizsgálva Tarde megállapítja, hogy az emberek szeretik, ha vezetik őket. A tömegek problémája persze nem csupán a politikai gondolkodást érdekelte, hanem a kriminológiát, illetve a szociálpszichológiát is, amely a különböző terülekre lépő tömeg – mint vásárló, kultúrafogyaszó, vagy lázadó, menekülő, stb. – viselkedését, pszichés megnyilvánulásait vizsgálja. Merre halad a politika fejlődése a 19. század végétől? Le Bonnak van igaza, miszerint a tömegek belépésével a politikába, illetve az állam erősödésével a szabad véleménynyilvánítás, a szabadság egyaránt veszélybe kerültek, és az európai kultúrát a dekadencia irányába vitték? Vagy Tarde árnyaltabb elemzései a tömegek jellegzetességeiről mégiscsak reményt keltőek és lehetőséget adnak az európai szabadságvívmányok megőrzésére? Max Weber (1864-1920)44 úgy tünik talált egy szűk sávot, ahol a politikai szabadverseny minden változás ellenére még tarthatta magát. Webert egyebek között a modern politika jelenségei érdekelték, és vizsgálta a racionális állam keletkezésének körülményeit. Szerinte ez Európa nyugati részén keletkezett, melynek alapja a szakhivatalnoki kar és a római jog. Az előbbi a politikai uralmat üzemmé alakította, ahol a hivatalnok nem politizál, hanem pártatlanul igazgat. Az utóbbi pedig egyetemi végzettségű jogászaival forradalmasította ezt a politikai üzemet, s az volt a feladata, hogy érdekeket védjen. S miközben a fejedelem a rendekkel szembeni harcában erre a kiszámítható és racionális nem rendi rétegre támaszkodott, megszületett a hivatásos politikus, akit a szenvedélyes, harcos, akár elfogult politizálás különböztet meg a harag és részrehajlás nékül dolgozó hivatalnoktól, bürokratától. A modern állam számára viszont mindkettő, a politikus és a bürokrata egyaránt nélkülözhetetlen. S miközben kettőjük együttműködése racionalizálja az állam működését, ez egyben veszélyt is hordoz a felvilágosodás szabadságeszményére, s annak gyakorlati megvalósulására. A bürokrácia racionális tudásuralma ugyanis nélkülözhetetlen, mindent áthat, s talán csak a kapitalista vállalkozó élvez viszonylagos védettséget vele szemben. A társadalom többi része viszont ki van szolgáltatva a hatalmát egyre növelő bürokráciának, amelynek „vasketrece” egyúttal az egyéni szabadságjogok korlátozását is jelenti. A bürokrácia a választójog demokratizálódásának eredményeként a tömegpártoknál is jelentkezik a 19. század végén. A párt működtetése, a tömegek megnyeréséért és a hatalomért folytatott harc hatalmas apparátust igényel. E változások eredményeként az irányítás, a hatalom a pártot vezető kevesek kezébe kerül, akik élén s a „politika szinterén megjelent egy cezarisztikus, plebiszcitárius elem, a választási csatatér diktárora”, akinek a hatalom megszerzése érdekében az apparátus vakon, gépezetként engedelmeskedik. Hasonló a helyzet a parlamentben is – Weber a briteket hozza példaként –, ahol a képviselők néhány kivételtől eltekintve „fegyelmezetten szavazó nyájat alkotnak”. A klasszikus liberalizmus alapelve, miszerint a parlament a nézetek konkurenciájának a színtere a képviselők vitájának köszönhetően, úgy tünik valóban veszélybe került. S Weber következtetése is ezt látszik igazolni: „a gyakorlatilag plebiszcitárius diktátor fölötte áll a parlamentnek, a "gépezet" segítségével maga mögé állítja a tömegeket, a parlamenti képviselőket pedig csak a kíséretét alkotó politikai javadalmasoknak tekinti”. A tömegek megjelenése a politikában tehát nem a szabadság kiszélesedését hozza 44

Német protestáns gyáros család gyermeke. Anyja szalonjában a kor neves emberei – Mommsen, Dilthey, Treitschke, stb. – találkoztak. Berlinben jogot tanult. Egyetemi pályafutását 1891-ben Heidelbergben kezdte, majd három év múlva Friburgban folytatta. 1894-ben ismét visszament Heidelbergbe. 1905-ben oroszul is megtanult, mivel a cári birodalommal, mindenekelőtt az 1904-1905-ös forradalommal foglalkozott. 1907-ben nagy vagyont örökölt, s életét teljesen a tudománynak szentelhette. 1908-tól felesége szalont vezetett Heidelbergben, ahol a kor tudósait, az egyetem professzorait fogadta. Támogatta a fiatal Lukács Györgyöt is, aki aztán konfliktusba került vele, antimarxistának tartotta, ezért negatívan ítélte meg Weber munkásságát, akinek érdeklődése szinte a társadalomtudományok egészére kiterjedt. 37

magával, hanem a szükségszerű bürokratizálódás eredményeként egy szűk kör kezébe kerül a hatalom. Weber szerint azonban nem a bürokrácia megszüntetése a megoldás, ez egyébként sem valósítható meg, mivel a bürokráciától a modern állam nem tud megszabadulni. A megoldást a vezérek kiválasztásában látja. A kérdés számára az, hogy „…vezéri demokrácia "gépezettel", vagy vezér nélküli demokrácia, azaz az elhivatottságot, a vezért teremtő benső, karizmatikus minőségeket nélkülöző, "hivatásás politikusok" uralma”(ez utóbbit a klikkek uralmának nevezi). Weber a szabadság megőrzését abban látja, ha a parlament megőrzi a nézetek ütköztetésének a szerepét. A tömegek korában azonban a parlamentben már nem egyének, hanem pártok ütköznek, ezért fontos a politikai vezetőréteg kiválasztódása, és ellenőrzése is, hiszen a nézetek ütközése a pártvezérek között zajlik. Weber vezérdemokráciája népszavazáson alapul, s nagyon lényeges, hogy a vezér karizmatikus legyen, mert a bürokráciát csak így lehet ellensúlyozni. Weber vezérdemokráciája átvezet minket az elit kérdéséhez, s az elit elméletekhez, melynek egyik megalapozója Vilfredo Pareto (1848 - 1923). A svájci olasz származású és mérnöki képzettséget szerző gondolkodó a társadalmat mechanikusan szemléli. Elöször közgazdaságtannal foglalkozott, majd a szociológia felé fordult, s 1916-ban jelentette meg A szociológia általános elmélete című munkáját. Szerinte a történelem az elitek körforgásának a története, mert minden társadalmat valamilyen elit irányít, ezért kell vizsgálni e csoport jellegzetességeit. S bár szerinte az elit mindig elnyomja a társadalmat, ezért cserélődése nem sok változást hoz. Ennek ellenére nem mindegy, hogy milyen elit van éppen hatalmon, hiszen ettől is függ, hogy az egyén szabadsága mennyire szenved csorbát, illetve mennyi mozgástere marad. Pareto szerint az emberi cselekvést racionális megfontolások és irracionális ösztönök egyaránt mozgatják. Ez utóbbit, az ösztönökből, érzésekből összetevődő pszichikus állapotot, az un. reziduumot, két típusra osztja: újító vagy kombinatív reziduumok és megőrző vagy konzervatívak. Felhasználja a Macchiavellinél a fejedelemmel kapcsolatban már említett róka és oroszlán hasonlatot is. Értelemszerűen az előbbi a kombinatív elithez tartozik, míg az utóbbi a konzervatív sajátja. S mivel a rókák rugalmasak, egy ilyen elit hosszú ideig marad hatalmon, a merev oroszlán típusú viszont rövid ideig. Ideálisnak a kettő keveredését tartja, s még azt is, ha az elit nyitott a társadalom alsóbb rétegei felé, s alulról töltődik fel. Zárt elit esetén ugyanis kialakul egy kontraelit. A liberalizmus ellentmondásai A 19. század végén a liberalizmus hanyatlik, háttérbe szorul. Ennek oka az, hogy a liberalizmus, legalábbis Nyugat-Európában győz, beépül a hatalomba, hatalmi tényezőként viszont dogmává válik. Azzal ugyanis, hogy győztes eszmei irányzat lett, eltünt az őt éltető feltétel, az abszolút hatalom. Nem véletlen, hogy 20. századi feltámadását a proletárdiktatúra, illetve a nácizmus formájában jelentkező újabb abszolút hatalom jelenkezése teszi lehetővé. Másrészt a liberalizmus éppen akkor győz, amikor a modernizáció, az ipari forradalom hatására az az állam, amely ellen fellép, folyamatoson erősödik. A megnövekedett külső – pl. gyarmatosítás – és belső feladatok szükségszerűen erősítik a centralizációt, s ez kitermeli a bürokráciát. Ennek lesz egy olyan következménye, hogy nem egyének, hanem pártok vetélkednek a törvényhozásban, s az egyén alárendelődik a pártfegyelemnek. Igaz, a pártvezérek harca még biztosíthatja a nézetek konkurenciáját, de fennáll a veszély, hogy a politikai élet egy vezér kezébe kerül. A hatalmi ágak szétválasztása is jelenthet veszélyt úgy, hogy a többségi párt alakít kormányt, így a törvényhozás és a végrehajtás is egy hatalom kezébe kerül, ha az ellenzéknek nincsenek eszközei a többségi párt befolyásolására. A liberalizmus ellenében hat az is, ha híveinek az államhoz kell fordulniuk segítségért, pl. Angliában, amikor az államtól a szociális háló kiépítését kérik, igaz az egyén érdekében, az egyén elnyomorodásának elkerülése miatt. S aztán a megvalósult liberalizmus önmaga ellentétébe csap át. Ez azt jelenti: minél teljesebb a liberalizmus képviselte, hirdetett szabadság, minél több törvényi garanciája van, annál inkább korlátozza az egyén 38

szabadságát. Jól mutatja ezt a sajtószabadság megvalósulása azzal, hogy az információáradat legalább úgy korlátozza – ha nem jobban - az információhoz jutást, mint a sajtócenzúra. Így megkockáztathatjuk azt a megállapítást, hogy a sajtószabadságnál nem igen van jobb cenzúra. De említhetjük a tömegdemonstrációkat is, amelyek az egyén gyülekezési jogának érvényesüléseként jelentkeznek, miközben az egyén feloldódik a tömegben, s ennek következtében éppen egyéni szabadsága kerülhet veszélybe. A liberalizmus győzelmével az élet és vagyonbiztonság is veszélybe kerülhet a terrorizmus jeletkezésével. E negatív jelenségek persze nem kérdőjelezhetik meg a liberalizmusnak az egyéni szabadságjogok érdekében végzett munkáját.

A KONZERVATIVIZMUS

Nem igen vitatja senki sem, hogy a konzervativizmus egy meghatározott történelmi helyzetben, a francia forradalommal kezdődött. Mindez nem jelenti azt, hogy a forradalom előtt a konzervativizmus ne létezett volna. Létezett, csak más volt a természete. Mannheim Károly a forradalom előtti időszakra a tradicionalizmus elnevezést használja, de talán használhatóbb és érthetőbb, ha az 1789 előtti évszázadokat a konzervativizmus passzív időszakának nevezzük az alapján, hogy nem voltak olyan rivális ideológiák, amelyek miatt védekezésre, rendszeralkotásra kényszerült volna, mivel a természet és a társadalom hierarchiájában megtestesülő konzervatív állapot mindenki által elfogadott és természetes volt. Viták, nézetkülönbségek, sőt eszmei küzdelmek természetesen e passzívnak nevezett időszakban is voltak, de mindez a konzervativizmus belső ügye volt, mivel kívülről senki és semmi nem kényszerítette védekezésre, rendszeralkotásra, támadásra. A felvilágosodás és 1789 hatására aztán „különféle rendszeralternatívák születtek, - olvashatjuk Egedy Gergelynél -, s közöttük nemcsak politikai és gazdasági, hanem szellemi téren is elkeseredett küzdelem bontakozott ki”. A forradalom alatt és utána ugyanis a magát globális politikai, társadalmi, gazdasági filozófiaként megfogalmazó liberalizmus már nemcsak elméleti szinten, hanem a gyakorlatban is megjelent, s ezzel elkezdődött a Mannheim szerint konzervatív, illetve az aktív szakasz, hiszen kívülről jelentkezett egy olyan kihívás, amelyre válaszolni kellett. A kihívást mindenekelőtt a forradalommal győztes individualizmus, racionalizmus és az a szemléletmód jelentette, hogy az egyén boldogsága csak nagyívű, és minden addigi hagyománnyal radikálisan szakító társadalmi átalakítástól várható. A forradalomra adott válasz a kontinens különböző régióiban az adott helyzet, az eltérő történelmi múlt és a politikai kultúrák közti különbségek alapján természetesen más és más volt, ennek ellenére bizonyos közös vonások, általános jellemzők megfogalmazhatók. A kontinensen az irányzat nevét Chateaubriand 1818-ban megjelenő lapja, a Le Conservateur adta, amellyel a francia romantika jeles alakja a napóleoni korszakot követő restaurációt, a trón és az oltár szövetségét szolgálta. Angliában először 1816-ban jelent meg a fogalom az Anti-Jacobin Review egyik cikkében, amely a William Pitt nevét viselő klubok „konzervatív elveit” dicséri. Igazán azonban csak 1830-tól használják a szigetországban annak köszönhetően, hogy John Miller a Quaterly Review-ban a Tory Pártra alkalmazta az elnevezést. Európa többi részén is a harmincas évektől kezdődően terjedt el. Említettük már, hogy a szabadság fogalma liberalizmusnál és konzervativizmusnál egyaránt központi helyen van. A különbség abban áll, hogy a liberalizmus kiemeli az egyént a társadalmi hierarchiából, az egyén feletti kategóriák szabadságát leválasztja, s ezt a középpontba állított egyén alapvető jogának tekinti, akinek a szabadságát ebben a pozícióban csupán a többi polgáré korlátozhatja. „A szabadság azt jelenti – idézzük még egyszer az 1789. augusztus 26-án kiadott Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát - , hogy minden megtehető, ami másnak nem árt…” Ebből az is következik, hogy a liberalizmus 39

szerint az egyén a közélet szintjén élheti, gyakorolhatja szabadságát. A konzervativizmus ugyancsak az egyénhez kapcsolja a szabadságot, legalábbis az indulásnál, de a liberalizmussal ellentétben, nem kívül, a közélet gyakorlatában jeleníti meg, hanem az egyén legbensőbb sajátosságának tekinti. „A szabadság az – írja Friedrich Julius Stahl -, hogy legbensőbb önmagunk szerint éljünk és cselekedjünk”. A konzervativizmus szerint azonban az egyén nem önmagában létezik, hanem valamilyen közösség részeként. A család tanítja meg a tekintély tiszteletére, itt kapja meg az erkölcs alapjait. A közösségi érzés forrásaival a vallás ismerteti meg, az állam pedig őrzi történelmi hagyományait, természeti és erkölcsi hatalmát, amely a rend alapját adó tekintélyt kölcsönöz számára, a rend pedig nélkülözhetetlen feltétele a szabadságnak. A konzervativizmus azonban az egyén bensejében megbúvó szabadságot nem hagyja kibontakozni, mivel az emberek morális és intellektuális adottságaikat illetően nem egyenlőek. Ezért ha az egyén bensejéből eredő szabadságot hagynák kibontakozni, káoszt, anarchiát okozna, önkénnyé fajulna. A konzervativizmus ezért ezt a bensőben rejlő szabadságot leválasztja az egyénről és az egyén feletti kategóriák, a szervezett közösségek kapják meg. Az egyén pedig a nagyobb egység részeként élhet szabadon. Ahogy Hégel fogalmaz, az egyén az állam keretében szabad. A már említett egyén feletti kategóriák elsőbbségének hangsúlyozása mellett ez az irányzat a múlt felé is fordul, s bizonyos múltbeli értékek megőrzését hangsúlyozza. A társadalmat, az államot organikus egésznek tartja, s nem az alkotóelemek összességének, ezért az állam nem szabdalható szét. Az egyenlőség pedig illúzió, s abban is kételkedik, hogy javítani lehet a társadalmat. A szabadság kérdésében még egy feltétellel kell rendelkeznie a hierarchia valamelyik fokán elhelyezkedő egyénnek: tulajdonnal. A konzervativizmus a francia forradalom, a világ átracionalizálásának kihívására válaszolt. A forradalom által meghirdetett szabadságban elsősorban az egyenlőség elvét támadja, mert szerinte az ember adottságai éppen az egyenlőtlenséget erősítik. A konzervativizmus abból indul ki, hogy az ember morálisan és intellektuálisan tökéletlen, ezért nem szabad hirtelen és nagyarányú változásoknak kitenni. A társadalom ugyanis egységes, szervesen fejlődő egész, s nem alkotóelemeinek matematikai összege. Fejlődését a politikai bölcsesség, kollektív teljesítmény biztosítja, ez pedig hosszú idő alatt és apró módosítások következtében jön létre. Ezt az is alátámasztja, hogy az ember által megszerezhető tudás korlátozott, így a politikai bölcsesség csak fokozatosan halmozódhat fel. A konzervativizmus az esetek nagy részében nem reakciós, azaz nem akar fordított forradalmat. Nem híve a változatlanságnak sem: elismeri a kontinuitást, a társadalom növekedését. A konzervativizmus nem feltétlenül a totalitarizmus egyik válfaja - bár az is lehet bizonyos esetekben - , de jellemző rá, hogy erős államot akar. Ragaszkodik a hagyományokhoz, szokásokhoz, s az ezeket megtestesítő intézményekhez, mert a lassú fejlődés, az apró változások elve bennük testesül meg. A konzervativizmust elméletellenesnek, illetve olyan politikai elméletnek tartják, amely szerint minden elmélet elhibázott. Hozzá kell fűzni ehhez azért azt, hogy a konzervativizmus egy absztrakció, amely az előbb említett feltételeknek megfelelő nézetek összefoglaló elnevezése, ebből következően különböző irányzatai például a nacionalizmus, akár rendszert is alkothatnak. A múlthoz való viszony alapján a konzervativizmust az alábbiak szerint szokták felosztani: az első csoportba tartoznak azok, akik a jelennel szemben a múltat akarják visszahozni, s ilyen törekvéseket találunk a nacionalizmus vagy a romantika esetében, hozzátéve azonban mindjárt, hogy mindkettő ennél lényegesen több. Ismerünk aztán status quo konzervatívokat, akik egy idilli állapot fenntartására törekednek. Például az orosz szlavofilek a Nagy Péter előtti Oroszországot idealizálják. A harmadik csoportba az un reformkonzervatívok tartoznak, akik a haladást, a fejlődést elismerik, s elkerülhetetlennek tartják, de a lassú változások hívei. A konzervativizmus megerősödésének magyarázatát a 19. századi történelmi körülményekben kell keresnünk.

40

Történelmi háttér Az 1815 és 1914 közötti viszonylagos béke időszakát két nagy részre oszthatjuk: az 1848-1850-ig terjedő időszakban az ideológiai kérdéseknek meghatározó szerepe van, s ezen évtizedek politikai tétje az, hogy a Szent Szövetség vajon fenn tudja-e tartani az új európai rendet, vagy a legitimitás épülete veszélybe kerül. Az új rend Közép - Kelet - és a Mediterrán Európa vállain nyugszik. A század második, az első világháborúig terjedő évtizedeiben viszont azt látjuk, hogy a konzervatív és liberális eszmei rendszerek, s az erre épülő gyakorlat közeledik egymáshoz. Ez a folyamat a parlamenti demokrácia elterjedésével jellemezhető egész Európában. A bécsi kongresszussal helyreállított európai rend kedvez a konzervatív, a tradicionális gondolkodásnak, hiszen éppen a liberális gondolat elfojtása volt a cél. A rendezés alapelvei, a legitimizmus, s ezzel, a dinasztikus szín megerősítése valamint a status quo ante szintén a múlt, legalábbis formai értelemben, helyreállítását szolgálta. Így mindenekelőtt restaurálták az egyházi államot.45 A Szent Szövetség46 korában az egyház az új rend egyik alappillére lett, helyreállt a trón és az egyház egysége, szövetsége, s ezt erősítette az is, hogy a pápa 1814 áprilisában visszaállította Jézus Társaságát. A pápaság lett Európa szellemi csendőre, s ezt a funkciót a különböző európai államokkal kötött konkordátumaival47 és a liberalizmus elleni szellemi küzdelemmel töltötte be, melynek a tradicionalizmus és a romantika volt a megtestesítője. Ennek ellenére a forradalom, mely a vallást magánüggyé tette, nem múlt el hatástalanul. Ez abban nyilvánult meg, hogy Napóleon bukása után sem állították vissza sem a hit kötelezőségét, sem pedig az egyház függetlenségét.48 Ez Németországban pl. azt jelentette, hogy az egyház helyzetét a német államok külön egyezménye szabályozta a pápával.49

45

Garantálták nemzetközi jogi védettségét, de a korábbi határok nem teljes egészében álltak vissza, mivel a délfranciaországi Avignon és Venaissin Franciaországhoz került, a ferrarai legáció északi határterülete, Comacchio pedig Ausztriához. Ezenkívül se Pármára, se Piacenzára nem ismerték el a pápai igényt. 46 VII.Pius közvetlenül nem csatlakozott a Szent Szövetséghez, mivel az alapítók között csak egy katolikus uralkodó volt. 47 Ennek érdekében 1814-ben létrehozták a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációját. VII. Pius diplomáciája élén Consalvi államtitkár állt. Az első megegyezésre 1815-ben került sor Toscánával. A sort 1817-ben Spanyolország és Portugália folytatta. Franciaországgal nehezebb volt a megegyezés, mivel XVIII. Lajos a gallikán előjogokat szándékozott helyreállítani, ezért az 1516-os konkordátum felújítását akarta, míg a pápa ragaszkodott az 1801-es Napoleonnal történt megegyezéshez. Végül az 1817-es egyezményben a napóleoni konkordátum maradt érvényben egészen 1905-ig. Az egyezményrendszer kiépítésének is a napóleoni konkordátum volt az alapja, mely a püspökök kinevezésénél a pápai elsőbbséget hirdette. A SzárdPiemonti Királysággal való szerződésnél ugyancsak 1817-ben, valamint a Sziciliai-Nápolyi kettős királysággal való megegyezésnél már ezek a szempontok játszottak szerepet. A lengyel egyházi ügyeket szintén 1818-ban rendezték a cári birodalommal. Hollandiával 1827-ben, Svájccal pedig 1828-ban jött létre egy konkordátum. A Habsburg Birodalom ugyanakkor elzárkózott minden megegyezés elől, mert ragaszkodott a jozefinizmushoz. 48 Az egyházra már a forradalom előtt is kiterjesztette az állam a fennhatóságát azzal pl., hogy csökkentette a pápa befolyását. Néhány katolikus országban nemzeti egyházat hoztak létre. Ílyen volt a gallikán Franciaországban vagy Ausztriában a jozefinizmus. Általában azt mondhatjuk, hogy a legtöbb európai államban egy kompromisszum jött létre az egyház és az állam között, mely szerint az állam megengedte, hogy a katolikus valláson kívül az alattvalók más vallást is gyakorolhattak. Ennek következtében csak a katolikusok voltak alávetve a pápaságnak. E rendszer két formában működött: a) az egyik a tolerancia vagy a vallás magángyakorlatának az elvén alapult, mely fenntartotta az államegyház fensőbbségét. Ez volt a helyzet pl. Ausztriában II. József vagy Franciaországban XIV. Lajos óta. b) a másik variáció pedig paritásos elven működött, pl. a német államokban vagy Magyarországon. Eszerint több államegyház is volt, az el nem ismert kultuszokkal szemben pedig toleranciát alkalmazták. Egyedül a spanyol állam és Itália konzerválta a katolikus egységet és az állami intoleranciát. 49 1817-ben Bajorországgal, 1821-ben Poroszországgal és a felső-rajnai államokkal kötöttek egyezményt. 1824-ben Hannoverrel, 1829-ben Badennel, Würtenberggel, Hessen-Darmstadttal, Kurhessennel és Nassauval folytatódott a sor. 41

Az egyház mellett az egyes országok rendőrsége50 és kémszervezete ugyancsak az új rend védelmét szolgálta, melynek politikai és katonai garanciáját a Szent Szövetség51 adta. A rendszer megtestesítőjének, a reakció démonának pedig a változatlanságot hirdető, s ezáltal a forradalmakat, s a nemzeti eszmét egyaránt gyűlölő Metternichet tartották, aki számára, bármily furcsa is, de a reakció eszméjét kifejező s a romantika formájában jelentkező tradicionalizmus idegen volt.52 A 19. század első felében a politikai konzervativizmus gyakorlata a Szent Szövetség kongresszusait, az Itáliában, Spanyolországban kirobbant liberális mozgalmak vagy más európai országok felkeléseinek, forradalmi megmozdulásainak a leverését jelentette. Az angol konzervatívok A liberalizmus bírálata már a francia forradalom idején elkezdődik, melynek jeles gondolkodója, az angol whig párti képviselő, Edmund Burke53 (1729-1797) híres munkájában, Töprengések a francia forradalomról (Reflections on the Revolution in France) a hagyomány nevében ítéli el a forradalmat. Mire alapozza mindezt? Elsősorban arra, hogy véleménye szerint az ember nem lehet saját sorsának a mestere. Az értelem ugyanis képtelen arra, hogy a rendkívül összetett társadalmat teoretikusan ragadja meg. De kezelni sem tudja az egyes ember azt az építményt, melyet emberek sokasága hozott létre. S az elmélet egyébként is leegyszerűsíti a rendkívül összetett politikai gyakorlatot. A politika feladata a közérdek szolgálata, konkrét célkitűzésekkel s nem abszolút előírásokkal. A kormányzatot isteni eredetűnek tartja, de nem abban az értelemben, hogy a királyok isteni jogon uralkodnak, hanem oly módon használja az isteni eredetet, hogy a kormányzat is része tervének. Isten a természetünket úgy alkotta meg, hogy erényünk állandóan tökéletesedjen, s ehhez a szükséges eszközöket, így az államot, a kormányzatot is akarta. Bizonyos esetekben elismeri, hogy jogos az állam megdöntésére irányuló engedetlenség.54 A társadalomban55 szerinte vannak eleve elrendelések, mint pl. a szegények nyomora, melyen az ember azzal, hogy kiad egy dekrétumot, még nem tud változtatni. Éppen ezért a forradalom szerinte spekulatív jellegű, a párizsi filozófusok pedig az új morál vakmerő kísérletezői, amely csak zűrzavarhoz vezet, nem pedig a szabadsághoz. A forradalom azért is káros, mert a régi rend felszámolásában a végletekig elment, így azokat az irányzatokat is tönkretette, amelyek nem okoztak volna pusztítást. Elítéli Burke a forradalmat azért is, mert humanizmust hirdet, az embert fel akarja szabadítani, a valóságban pedig ennek az ellenkezője történik: vadállattá alacsonyítja az embert. A szabadságot szerinte igazán az angol alkotmány biztosítja, mert semmiféle joghoz nem kapcsolódik, hanem megteremti az intézmények és a szokások évszázados harmóniáját. Ez, valamint a pártok dialógusa hozza létre az egyensúlyt a politikai életben. A Burke-öt követőknél ismétlődnek azok a gondolatok, melyeket általában a konzervativizmus jellemzőinek tekintünk. Ezért a következő gondolkodóknál csak azokat a mozzanatokat emeljük ki, amelyek a korábbi nemzedékhez vagy a kortárshoz képest új elemmel gazdagítják a politikai gondolkodás történetét. 50

Jó példát Ausztria mindenható bürokráciája és rendőrsége adott. A harmincas évektől a nemzetközi kapcsolatok blokk formában jelentkeztek azzal, hogy 1833-ban létrejött a kelet-európai abszolút rezsimeket szövetsége, míg a következő esztendő a liberális és alkotmányos államok koalícióját hozta. S ez lényegében Európa ideológiai, s bizonyos értelemben hatalmi megosztását is eredményezte. 52 Metternich a 18. század embere volt, aki számára a reakció rendszere csupán eszköz volt a forradalmak felforgató hatása ellen, s az egyensúly megteremtésére az államok között éppúgy törekedett, mint egy állam belső életében. 53 30 évig volt az alsó ház tagja, s legmagasabb tisztsége, melyet elért, a pénzügyi titkári (paymaster general) poszt volt. 54 II.Jakab trónfosztása pl. helyes volt szerinte. 55 Burke elismeri, hogy a társadalom az emberek közti szerződés eredménye, de a szerzés szabadságát minden nemzedék örökségként veszi át, s nem arról van szó, hogy minden nemzedéknek új szerződéseket kell kötnie. 51

42

Samuel Taylor Coleridge - nál már megjelenik ipari állam kritikája abban, hogy elítéli a haszonelvűségnek alárendelt műveltséget. John Henry Newman (1801-1890) az ipari társadalmat és sikerembereit azért bírálja, mert szakítanak a közösség iránti felelősségérzet hagyományával. Kortársaihoz hasonlóan azt az elvet képviseli, hogy az alkotmány, mely a kollektív bölcsességet tömöríti, nemzetenként más-más sajátosságokkal rendelkezik. A brit alkotmányt tehát nem lehet a világban terjeszteni. Az egyben gyakorló politikus Benjamin Disreali hasonló véleményen van, s azt hangsúlyozza, hogy a politikai intézményeknek az adott közösség szokásain kell nyugodni.56 Coleridge véleményét osztja, amikor bírálja a gyártulajdonost, amiért előjogaihoz nem társul felelősség munkásaival szemben. Míg a hagyományos társadalom földbirtokosa atyailag gondoskodott szolgáiról, addig az ipari társadalom gazdasági elitje a munkást csupán termelési tényezőnek tekinti.57 Disraeli ezért a jog eszközeivel lépett közbe, amikor gyáripari és egészségügyi törvényekkel felülről alakította ki a termelés játékszabályait. Disraeli már tudomásul vette, hogy az ipari társadalom visszafordíthatatlan tény legfeljebb abban bízott, hogy az így létrejött osztálykonfliktusok még gógyíthatóak. Lord Salisbury már ebben sem bízott. Legfeljebb abban, hogy a konzervativizmus késleltetheti egy kicsit a tömegek benyomulását a politikába. A francia konzervatív gondolkodás A forradalmak kora című izgalmas és a 19. század első felét még ma is újszerűen megközelítő könyv szerzője, Hobsbawm, rövid és sommás értékelést ad az un. ellenforradalmi eszmék két francia képviselőjéről, Louis de Bonald-ról és Joseph de Maistre-ről: bogaras francia emigránsoknak nevezi őket, akik „egy halott múltat akartak rehabilitálni, méghozzá gyakran az elmebaj határait súroló racionalista érveléssel - noha céljuk az irracionalizmus erényeinek dicsérete volt”. Ludassy Mária kifejezéseivel élve, a francia forradalom „legkonzisztensebb ellenforradalmi” elméletét, az „ellenforradalmi restauráció legforradalmibb” koncepcióját megteremtő de Maistre gróf, illetve a „trón és az oltár szövetségének legkitartóbb híve”, de Bonald vikomt ennyi megjegyzést érne csupán? A neves brit történész bizonyára elfelejtette, hogy a két francia legalább olyan meghatározó a 19. századi francia konzervatív gondolkodásban, vagy az európaiban, mint az általa kiemelt Burke, illetve a német gondolkodók. Az eszmetörténeti összefoglalókban legitimizmus vagy tradicionalizmus elnevezés alatt szereplő Maistre és Bonald a pozitivizmust megteremtő August Comte-ra éppúgy hatott, mint a tudományos nacionalizmust megalapozó Charles Maurras nézeteire. De megemlíthetjük de Bonald vikomt nagy csodálóját, a svájci Ludwig von Haller nevét is, akinek az Államtudományok restaurációja című munkáját a német udvarokban politikai bibliaként forgatták, feltehetően azért, mert a két franciához hasonlóan neki is az volt a véleménye, hogy a tökéletes állam tekintélyelvű és mozdulatlan. A Burke által felvetett gondolatok Franciaországban folytatódnak. Mielőtt azonban a folytatók munkásságát megvizsgálnánk, nézzük meg, hogy a francia tradicionalizmus milyen témákkal foglalkozik. Vannak olyan gondolatok, kérdések, melyek liberálisoknál, konzervatívoknál egyaránt előfordulnak, de a fogalmaknak más a tartalmuk. Ilyen például a természet, a tapasztalás fogalma. A liberálisoknál a természet rendje gazdasági, ahol az ipar és a kereskedelem a meghatározó. A tradíció híveinél viszont a természet a történelemhez kapcsolódik, a tapasztalat tényeihez, s fenntartásaik vannak az absztrakciókkal szemben. Éppen ezért a föld, a környezet, az ősök, a kontinuitás fogalmai történetiségükben jelennek meg. Ezek a 56

A latin-amerikai országokat említi példaként, amelyek lemásolták az USA alkotmányát, s ez a gyakorlatban gyászos eredményekhez vezetett. 57 Nem szükségszerű, hogy a kapitalizáció szociális érzéketlenséggel társuljon, s csak társadalmi konfliktusok révén folytatódjon a hagyományos társadalom paternalizmusa. A töretlenséget ezen a téren Japán példája bizonyítja, ahol a gyártulajdonos és a munkás viszonyát ugyanaz jellemzi, mint ahogy Disraeli földbirtokosa viszonyult bérlőihez, parasztjaihoz. 43

fogalmak elsősorban irodalmi alkotásokban foghatók meg. A fa pl. kedvenc téma a tradicionalistáknál.58 A fa jólétet, folytonosságot, spontaneitást és fegyelmet jelent számukra. De megtaláljuk a különböző társulási témákat - mint család, regionalizmus, a folklór, korporatizmus -, melyek a liberális individualizmussal állnak szemben. Morális témákban is különbség van liberális és konzervatív között. Az előbbi számára ez elsősorban erényt jelent, s hitet a pedagógiában, míg az utóbbi számára valami, az intelligenciától független minőséget, mint pl. a becsület, az energia, a munka, a hazafiság. S ezek a minőségek mindig férfias erényként jelennek meg. A liberális általában angolszász példákat hoz, míg a konzervatív német vagy spanyolra hivatkozik. A tradicionalistáknál fontos a hőskultusz, s a hős a gondviselés embereként jelenik meg. Az elit vagy a különböző értelmezésű rend59 szintén konzervatív téma. Ha régiónként, országonként vetjük össze a konzervativizmust a liberalizmussal, akkor azt mondhatjuk, hogy a liberalizmus nagyobb eltéréseket mutat. A francia Restauráció gondolkodói és Burke között pl. kisebb a különbség, mint az angol Bentham vagy a francia Benjamin Constant, netán Toqueville között. A francia konzervativizmust különböző periódusokra szokták bontani, s ez elsősorban az ország történelméhez kapcsolódik. Az első szakaszt a francia Restauráció jelenti, ezt a pozitivizmus sokszinű irányzatai követik, majd a századvég a boulangizmust, s az ehhez kapcsolódó francia nacionalizmust, illetve ennek európai kihatásait jelenti. A franciáknál a forradalom előtti tradicionalizmus korántsem volt olyan passzív, mivel a protestantizmus, vagy az ahhoz közelítő janzenizmus már a 17. században állásfoglalásra kényszerítette a másik oldalt. A korszak kitűnő prédikátora és XIV. Lajos fiának nevelője, Bossuet, Meaux érseke, a szigorú katolikus ortodoxiát képviselve sem a szabadság, sem a természetjog fogalmát nem fogadta el a politikában, s azt hangsúlyozta, hogy a társadalmi próbálkozások ellentétesek a renddel, ezért az embernek bele kell nyugodnia a sorsába. A trónörökösnek írt egyetemes történetében a világ rendjét szabályozó gondviselés szerepét hangsúlyozza, s ez a fogalom a 19. századi francia konzervativizmusban is visszaköszön. A 17. században azonban az egyház és az állam meghatározó szerepét, kölcsönösségét hangsúlyozó, s a királyi tekintélyt az isteni akaratra alapozó Bossuet még az erő pozícióját, az abszolutizmus fénykorát képviselte. A 18. században a felvilágosodás fellegvárát jelentő Párizs már keményen támadta az egyházat és a monarchiát, a centralizáció és az abszolutizmus központja, Versailles, azonban még egyenrangú vitapartner, ráadásul eredményes is volt ezekben a szellemi csatározásokban, párbajokban. Az 1789-ben kirobbant és győztes francia forradalom azonban döntő változást hozott. A forradalommal a konzervativizmus fogalma éppúgy, mint a liberalizmusé a jobboldal és a baloldal elnevezéshez kapcsolódik. 1789 szeptemberétől a királyi vétóval kapcsolatos vitákban a jobboldalnak vagy a gyakorlati konzervativizmusnak kétféle változata körvonalazódott. Az egyik a királyi hatalom alárendelését a törvényhozásnak éppúgy elutasította, mint a forradalmi legitimitást. A király és az udvar minden olyan erőfeszítését támogatta, amellyel az abszolutizmus természetét vagy a forradalom előtti helyzetet akarta fenntartani. A másik irány egy angol típusú berendezkedésben gondolkodva nem volt feltétlen ellenfele a forradalomnak, s már akkor azt az elvet képviselte, amit majd Burke fogalmaz meg egy évvel később: minden reformnak a tapasztalaton és a múlt tiszteletén kell alapulnia. A monarchisták két vezető személyisége Lally-Tollendal és Mounier 1789 nyarának végén az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben egyaránt annak adott hangot, hogy a kétkamarás törvényhozás és a király együtt eredményezheti a hatalom kiegyensúlyozottságát, ahogy ez Angliában is megfigyelhető 1688-at követően. Mounier mindezt azzal egészítette ki, hogy a király kapjon vétójogot, s ez ne csupán felfüggesztő érvényű legyen, mert ez degradálná a trónt. Sieyès abbé válaszában mindkettőt elutasította, hangsúlyozván: „…ragaszkodnunk kell 58

Chateaubriandnál, Combourg fái, Taine-nél, a platánfa az Invalidusok sugárútján, Barrès-nél vagy Malraux-nál, Altenburgi diófák, ez egyaránt megfigyelhető. 59 Ez a fogalom megjelenik pl. lovagrend értelemben, politikai témaként vagy a haladás fogalmához kapcsolódóan. 44

ahhoz, hogy minden egyéni akarat numerikus egységnek felel meg.” Majd így folytatja: „A király mint egyén csak egyéni akaratát képviselheti…Mindenütt joga van szavazni, mindenütt elnökölhet, mindenütt törvényesen ő az első ember, mert csak a törvény teheti első emberré, de a szavazata sehol sem érhet két szavazatot!” Sieyès felszólalása eredményes volt, mert a nemzetgyűlés végül az ő érveit fogadta el, amikor szavazott ezekben a kérdésekben. Döntése egyúttal a még csak formálódó angol típusú francia konzervativizmus végét is jelentette, mivel törekvéseik se az udvarnál, se a nemességnél nem kaptak támogatást, a radikalizálódó forradalmi oldaltól pedig egyre távolabb kerültek. Ezért számukra is az emigráció maradt, ahol az ellenforradalmi törekvések között azonban csak egy mérsékelt irányzatot képviselhettek. Az emigráció szükségszerűen radikálisabban gondolkodott. Résztvevőinek személyes sorsa, illetve a francia forradalom balra tolódása miatt, melyben az egyházat, a vallást különösen erőteljes támadás érte, a szélsőséges királypártiságot képviselő emigráció az 1789 előtti helyzet visszaállítására törekedett, s arra, hogy a monarchia legfőbb támaszának, a katolicizmusnak a megerősítésével helyreálljon a trón és az oltár szövetsége. E törekvések elméletté rendezése a már említett Joseph de Maistre-nek és Louis de Bonald-nak köszönhető. A legitimizmus vagy tradicionalizmus egyik meghatározó, a de Maistre által Lausanne-ban, az Artois grófja vezette ultrák egyik központjában írt műve, a Considérations sur la France (Elmélkedések Franciaországról) 1796-ban jelent meg. Maistre ebben megpróbálja megmagyarázni, hogy miért és hogyan következhetett be az isteni kéz által irányított egyetemes rendben a francia forradalomnak nevezett törés. A magyarázatot egy apokaliptikus vízióban adja meg, s a Római Birodalom bukásától a saját koráig terjedő évszázadokra vonatkozó summás megállapítása az, hogy bár a történelem folyamatos vérfürdő, mégsem a véletlenek műve, hanem a gondviselésé, s ebben a játszmában minden és mindenki meghatározott célt követ. Robespierre ördögi szelleme például Franciaország védelmét szolgálta Európával szemben oly módon, hogy „a vérpad rettenete a polgárokat a frontvonalakhoz űzte”, ily módon a jakobinizmus megmentette Franciaországot és a monarchiát. Számára ez a lényeg, mert a forradalom és a vérfürdők rettenetének végső célja csak Franciaország és a monarchia lehet, mivel Maistre biztos abban, hogy a köztársaság magától is eltűnik, s aztán jöhet a király és a restauráció. S bár hajthatatlan ultrák között élt, mégsem hitt abban, hogy a dolgok a forradalom előtti állapotban visszaállíthatók. Sőt, még arra is felhívja a figyelmet, hogy a restauráció ne legyen bosszúálló. Az apokaliptikus vízió arra is szolgál, hogy a szerző bemutassa a maga konzervatív nézeteit, értékeit. Burke-höz hasonlóan Maistre is elveti az absztrakciókat, a felvilágosodás racionalizmusát. Az alkotmány szerinte „puszta absztrakció, skolasztikus munka, amelyet elmegyakorlat céljából egy eszményi hipotézis nyomán készítettek, s amely az embert szólítja meg…” Maistre-nek azonban az emberről, az absztrakt emberről is megvan a véleménye: „Az 1795-ös alkotmány, ahogy elődei is, az ember számára készült. Csakhogy ember nincs a világon egyetlenegy sem. Láttam már életem során franciákat, olaszokat, oroszokat, s Montesquieu-nek köszönhetően még azt is tudom, hogy lehet valaki perzsa: ami azonban az embert illeti, kijelenthetem, hogy nem találkoztam vele soha életemben; ha létezik is, nem tudok róla.” Maistre a népszuverenitást illúziónak tekinti, mivel a szuverenitás Istentől ered, így szentségtörés volt megfosztani Istent a hatalmától. A képviseleti rendszer pedig szerinte nem más, mint a hatalom kisajátítása egy kisebbség által, s így a nép távol tartható a hatalomtól. A monarchiát a gondviselés művének, s a legstabilabb politikai rendszernek tekinti, amely képes a nemzet egészének megadni a szabadságot, míg demokráciában ehhez csak egy kisebbség jut. A monarchiát megszüntető forradalom ezért Isten akaratával szállt szembe. Kortársa de Bonald ugyancsak elítélte a forradalmat, amelyet a legmagasabb hatalomra emelt rossznak tartott. Abszurditásnak nevezte az ésszerűségre alapozott hatalmat, mivel politikában csak egy tekintélyt ismer el, s ez a történelemé, ahol a tapasztalatnak és a hagyománynak döntő szerepe van. Az ember pedig az Isten által 45

meghatározott társadalomban találja meg a helyét. Számára is a monarchia az ideális államforma, mert nem visel háborúkat, mint a köztársaság, s nem olyan vad, mint a demokrácia, ahol az egyéni ambíciók elszabadulnak. Bonald monarchiája azonban abszolút, ezért az 1814-es kartát sem fogadja el. Ezzel szemben Maistre, noha az alkotmányt még oktrojált változatában is XVIII. Lajos tévedésének tekinti, ezt mégis elfogadja, mert „a legnagyobb tévedés a szuverenitás tévedéseinek bírálata”. Magyarázatként annyit fűz ehhez, hogy ha már a royalisták is kritizálják a királyt, akkor mi várható a liberálisoktól. S ez a pont, még az előbbi sajátossága ellenére is fontos a francia konzervativizmus történetében, mivel jelez valami alkalmazkodó képességet, s azt, hogy bizonyos célok érdekében kész a kompromisszumokra. Úgy tűnik, hogy a forradalom által okozott sokkhatás miatti szükségszerű kérlelhetetlenség ellenére is a francia konzervativizmus megtalálta azt a szálat, amely 1789-ben még csírájában elfojtódott, hogy aztán a restaurációtól kezdve Franciaországban is kialakuljon a konzervativizmusnak egy olyan rugalmas irányzata, amely a liberalizmustól vagy a szocializmustól átvesz minden olyan ötletet, amely hasznos, és még nem mond ellent a konzervativizmus alapelveinek. Ezt az elmozdulást jól láthatjuk a francia romantika meghatározó alakjánál, Chateaubriand-nál, aki stílust adott a tradicionalizmusnak, költészetté emelte a konzervativizmust, és tömegek számára tette népszerűvé a forradalom alatt sokat támadott kereszténységet. Vagy ahogy Babits fogalmaz: „a keresztény vallás megingott presztizsét” állítja vissza a Kereszténység szelleme című munkájával. „A modern világ mindent neki köszönhet, -írja Chateaubriand a kereszténységről, a mezőgazdaságtól az absztrakt tudományokig.” Kortársainak a Biblia poézisét magyarázza, s dicséri az egyházi ceremóniák megkapó és grandiózus szépségét. Chateaubriand-nak is szerepe volt abban, hogy 1824 és 1827 között a monarchia presztízse nőtt, a kereszténység, a középkor divatba jött, az emigráció egyik célja, a trón és az oltár szövetsége megvalósult. Chateaubriand azonban konzervatív nézete és királypártisága ellenére az alkotmányosság híve volt, amikor pedig 1825-ben olyan törvényeket fogadtak el, melyek értelmében az egyházi szentségek ellopásáért kényszermunka, meggyalázásáért halálbüntetés járt, tiltakozott ez ellen, az 1830-as forradalom előtt pedig a liberális ellenzékhez csatlakozott. Igaz, a forradalom győzelme után a bukott királyi család védelmére kelt, amikor pedig Berry hercegnőt, a legitimisták vezetőjét letartóztatták 1832-ben, mindent megtett a kiszabadítása érdekében. Közép-Európa A konzervativizmus német nyelvterületen is erős volt. Ez először a német birodalmi gondolat feléledésében jelentkezett. A romantika az önző nemzeti elv helyébe a szuper állam eszméjét akarta helyezni, s a múlttól várt bátorítást. Igaz, a császárságot modernizált formában akarták visszaállítani. Novalis az uralkodó és az alattvalók szeretetére alapozott, Schlözer alkotmányos monarchiává akarta átalakítani a birodalmat, Häberlin pedig a diéta választási rendszerét szerette volna demokratikussá tenni. A nagy kérdés azonban az volt, hogy Ausztria vagy Poroszország vezesse ezt az átalakított birodalmat. A poroszok jénai veresége után sokan Ausztriában látták a jövőt. Stein báró a Habsburg házból akart császárt, amely erős végrehajtó hatalommal rendelkezett volna. Volt aztán olyan elképzelése is, miszerint Németországot a déli és a nyugati területekre redukálják. S bár Poroszországot és Ausztriát kizárták volna ebből, a két német hatalom azonban szövetségben állt volna egymással. Stein báró Humboldt nézeteit is osztotta, miszerint Németországot Ausztria, Poroszország, Bajorország és Hannover irányítása alá kellene helyezni, s egy nagyhatalom, Anglia lenne az új elrendezés garanciája. A német közvélemény másik része azonban azt képviselte, hogy Ausztria nem igazán német állam, s egyébként is a Balkán, a Duna és az Adria régiójában érdekelt. A birodalom újjáalakítása azonban csak az elképzelések szintjén maradt, s Metternich tervei

46

váltak valóra, aki ellenezte a birodalmat, mert ez ellentmondott az egyensúly elvének, s hegemóniát teremtett volna akkor, amikor egy másik hegemón törekvést törtek le. A bécsi kongresszus titkára és Metternich szárnysegéde Friedrich Gentz (1767-1832) kezdetben lelkesedik a felvilágosodásért s a francia forradalomért is. A nemzetgyűlésnek a kudarca abban, hogy az alkotmányt nem tudta betartatni eltávolítják őt a racionalizmus elveitől. Nemzetközi téren az európai egyensúly híve, ahogy Bécsben vagy már a 18. században megteremtették, politikában pedig a hatalom szétválasztásának a híve oly módon, ahogy ez Angliában működik. A parlament két háza vagy a két nagy párt biztosítja szerinte a haladást s egyben a múlt értékeinek a megőrzését. A svájci Ludwig von Haller (1768-1854) már az állam meghatározó jogát hirdette, s az Államtudományok restaurációja című munkája a német udvarok politikai bibliája lett. Feltehetően azért, mert szerinte a tökéletes állam tekintélyelvű és mozdulatlan volt. Másrészt nézetei azért is kedvező fogadtatásra találtak, mert az államot nem közintézménynek tartotta, hanem az uralkodó magánbirtokának. Ennek következtében az uralkodónak szerinte csak jogai vannak, kötelezettségek nélkül. Nem vitatja az egyén jogát sem, de ez földtulajdona nagyságának a függvénye. Ezzel a nézetével tagadja az egységes, centralizált államszervezetet, s helyette a széttagoltságot hangsúlyozza. Az ilyen viszonyok között élő nép pedig a földtulajdonhoz tartozik, tehát jogai sincsenek. Nem véletlenül vált Haller rendszere a porosz állam hivatalos filozófiájává az 1815-öt követő években. Hamarosan azonban Hegel (1770-1831) rendszere lesz a meghatározó, mivel, a porosz oktatási miniszter, Alstentein60 lelkes hégeliánus volt, mely eszmerendszer azt hirdette, hogy az egyén léte csak államban kap értelmet. Hasonló gondolatok találhatók az un. történeti jogi iskolánál s annak vezetőjénél, Karl Savigny-nál (1779-1861).61 Savigny azt hirdette, hogy minden reform, minden hirtelen változás megtöri a természetes fejlődést és katasztrófához vezet az állam életében. Az állam pedig fontos szerepet tölt be, mivel nem csupán korlátozó tényező, hanem a népközösség létezési formája. S mint ílyen, az egyéni szabadságot is az állam biztosítja. A német politikai gondolkodók azonban nem csupán az állammal foglalkoztak, hanem a német múlttal is, melyből egy nagy és civilizációs küldetéstudattal bíró Németországnak kell megszületni. Ehhez persze a széttagolt német államokat egyesíteni kell. Ez fejeződik Adam Müllernél (1779-1821), aki megfogalmazza a nemzeti elvet, melybe minden németül beszélő beletartozik. Két világ határán? A romantika „A romantika a legmélyebb és legegyetemesebb gondolat, érzékenység, amelyet Európa a reneszánsz óta megismert.”62 A megállapítással egyet lehet érteni, hiszen a XVIII. század második felében olyan irányzat született, amely a következő század nagy részét is befolyásolta, utórezgéseivel pedig a XX. században is találkozunk. Nem lehet azonban egyértelműen egyik irányzathoz sem sorolni, mert országonként eltérő a különböző eszmékhez, mindenekelőtt a konzervativizmushoz és a liberalizmushoz való viszonyulása. Itáliában a romantikusok általában liberálisok voltak. Németországban a XIX. század első felében a konzervatívok között találjuk őket, s ezt tapasztaljuk Franciaországban is, ahol 1830-ban a forradalmárok a Bourbonokkal együtt a királypártinak tartott romantikusoktól is meg akartak szabadulni. A júliusi forradalom után viszont inkább a liberalizmus javára billent a mérleg. Angliában ugyanakkor liberálisok, konzervatívok között egyaránt találunk romantikusokat.63 Mondhatnánk azt is, 60

1817-től 1838-ig. A nemzetiszocializmus egyik ősének tartják. 62 Jardin, André – Tudesq, André-Jean: La France des notables. 1. L’évolution générale 1815-1848, Nouvelles histoire de la France contemporaine 6. Seuil, Paris 1973. 102. 63 Touchard Jean: Histoire des idées politiques. 2. Du XVIIIe siècle à nos jours, P.U.F. Paris 1959. 513. 61

47

hogy a romantika átmenet a konzervativizmus és a liberalizmus között, véleményünk szerint mégis közelebb van a konzervativizmushoz. Elsősorban azért, mert a romantika éppúgy a múlt felé fordul, mint a tradícióit őrző és védő konzervativizmus, másrészt azért is, mert a romantika az egyént általában valamilyen hierarchia részeként jeleníti meg. Az indulásnál egyértelmű a konzervatív vonás, hiszen a romantikusok a katolicizmusért, a tekintélytisztelő középkorért rajongtak. Amikor aztán a romantika liberálissá lett, és csatlakozott a nemzeti gondolathoz, a nemzetnek pedig olyan szabadságot követelt, amilyet a liberalizmus az egyénnek, ezzel azt a nacionalizmust erősítette, amely minden liberális jelző ellenére is konzervatív marad, hiszen az egyén egy magasabb kategória, a nemzet keretében találja meg szabadságát, mozgásterét. (Fogalmak, definíciók) S bár a romantikát elsősorban az irodalomhoz, a művészetekhez kapcsolják, ennél lényegesen összetettebb jelenségről van szó: a romantika lelki állapot, életfelfogás, s így az irodalom, a művészetek mellett a politikában, a nemzeti gondolkodásban, s még a tudományban is megfigyelhető a hatása.64Sőt, irodalom és politika el sem választható egymástól, mivel az irodalmi romantika tette szentimentálissá a politikát is azzal, hogy rendkívül érzékenyen reagált a társadalmi kérdések, az elnyomott rétegek és népek problémáira. Igaz, megoldást a felvetett nehézségekre nem feltétlenül kínált. Szerepe azonban nem is ez, hanem maga a felvetés volt, s az, hogy ezeket a kérdéseket egyetemes dimenziókba helyezze. A romantika javára kell írni azt is, hogy a társadalmi, politikai kérdéseket különböző irodalmi műfajokban oldotta fel, így könnyebben népszerűsítette, és széles közönséghez vitte el. A romantika érdeme az is, hogy kitágította a történelem horizontját azzal, hogy nem csupán a közeli, hanem a távoli múlt tanulmányozását is fontosnak tartotta. Ezen az úton a romantika egyik előfutára Jean-Jacques Rousseau odáig is elment, hogy a primitív vadság állapotát magasabb rendűnek tartotta a civilizáció fokánál. S bár ezt később visszavonta, a romantika ebből mégis megőrizte azt a gondolatot, hogy a primitív koroknak is megvan a saját értékük. „Így felszámolva a felvilágosodásnak azt a tendenciáját, hogy csak a jelennel és a legközelebbi múlttal törődjön, az emberek belátták, hogy az egész múlt tanulmányozásra méltó és egyetlen egész” – írja ezzel kapcsolatban Collingwood.65 A romantika jelentőségét Berend T. Iván az angol ipari forradalomhoz és a francia forradalomhoz hasonlítja,66 s joggal, mert láthatóan vagy észrevétlenül nagy szerepe van a XIX. századi gondolkodásmód átalakulásában. Az alábbiakban azt igyekszünk bemutatni és bizonygatni, hogy a romantika szoros kapcsolatban áll a politikával, a politikai gondolkodással, függetlenül attól, hogy irodalomban, zenében, vagy más területen jelentkezik. E cél érdekében a romantika eredetére éppúgy kitérünk, mint kibontakozására Európa különböző régióiban. Az irányzat neve feltehetően a roman (regény) szóból származik. August Wilhelm Schlegel ezt egyértelműen állítja. A roman szót viszont a romance-ból eredezteti, amely azokat a népi dialektusokat jelölte, amelyek a latinnak az ónémet nyelvjárásokkal való elvegyülése révén keletkeztek. A lovagi kalandokról ezen a nyelven írt versek, elbeszélések ugyancsak a románc elnevezést kapták, amelyből pedig a regény, a roman fogalma keletkezett.67 A roman szóból született romantikus kifejezés jelentése a XVII – XVIII. századi Angliában és Franciaországban festői táj, regényes jellem, kalandos, kitalált történet volt, de a kifejezés érzelmi töltést is hordozott. Nem véletlenül teszi fel a

64 Ponteil, Félix: L’Éveil des nationalités et le mouvement liberál (1815-1848), Peuples et civilisations, P.U.F. Paris 1960. 218. 65 Collingwood, Robin G.: A történelem eszméje, Gondolat, Budapest 1987. 141-142. 66 Berend T. Iván: Romantika, nacionalizmus, modernizáció. Közép- és Kelet-Európa a 19. században, http://www.historia.hu/archivum/2001/0103berend.htm. 67 Schlegel, August Wilhelm: A drámai művészetről és irodalomról 1803-1804, Uő: Előadások a szépirodalomról és a művészetről 1803-1804, in: Horváth Károly (a bevezető tanulmányt írta, a szövegeket válogatta): A romantika, Gondolat, Budapest, 1965. 176. 191. Lásd még Gerhard Schulz: Romantik. Geschichte und Begriff, Beck, München 1996. Idézi: Weiss János: Mi a romantika? (Jelenkor, Pécs 2000.) című munkájában 8. (6. sz. lábjegyzet).

48

kérdést a romantika szentimentalizmusával, érzékiségével kapcsolatban Babits: „De hát mi egyéb a romaticizmus, mint a lélek erotikája?”68 Hobsbawm, Németh G. Béla s még mások szerint sem könnyű definiálni, meghatározni a romantikát, s ebben igazuk van.69 Bár az Athenaeumot, a romantika folyóiratát 1798-ban Berlinben elindító Schlegel fivérek, Friedrich és August Wilhelm, számára egyértelmű volt, hogy az új irányzat az ókor utáni irodalmat, pontosabban a keresztény középkorit, az Alpokon túlit, tehát az északi irodalmat jelölte, amely szemben állt a délivel, az antik irodalommal. Ez utóbbit a derű, a harmónia, míg az előbbit a belső nyugtalanság jellemezte. Ennek ellenére számos definíciót találunk a romantikával kapcsolatban. Az előbbi szemlélet kialakulásában a német nemzeti költészet úttörője, a lírikus Klopstock, a francia észirodalom merevségével, a hármas egység szabályával leszámoló Lessing, s még mások mellett feltehetően Christoph Martin Wielandnak is szerepe lehetett, aki a lovagkort idéző Oberon című verses eposzának (1780) bevezetőjében a XII-XIV. századot idéző „régi romantikus országba” hívja vissza olvasóját.70 A Schlegel fivérekéhez hasonló Mme de Staël, az irányzat neves francia népszerűsítőjének véleménye a romantikáról: „Ezt a szót: romantikus – írja, – Németországban legújabban annak a költészetnek a jelölésére vezették be, amely a trubadúrok költészetéből ered, s a lovagság és a kereszténység méhéből született.”71 A romantika azonban nem egyszerű poétikai forradalom volt, hanem az érzés dominanciáját hozta a racionalitás felett. Friedrich Schlegel megfogalmazása szerint feladata nem csupán az, hogy egyesítse a költészet „szétkülönült” műfajait, vagy összekapcsolja a költészetet a filozófiával és a retorikával, hanem mindazon dolgok egyesítése, ami költői. S ebbe irodalom, társadalom, művészet és politika egyaránt beletartozott.72 (A kezdetek) S míg a francia irodalmat és gondolkodást a XVII-XVIII. században az ész uralma jellemezte a klasszikus görög-római irodalom utánzásával, addig a skót James Macpherson (1736-1796) 1760 és 1765 között ködös mélabúban, érzelmi lágyságban megjelenő szentimentalizmust kínált kortársainak a bárd Ossián dalaival. S bár halála után kiderültek hamisításai, hiszen nem ismerte az ős gaêl nyelvet, így keltából nem fordíthatott angolra, ráadásul az eredeti ossiáni dalok vad, barbár, kemény harci énekek voltak. Macpherson azonban megérzett egy igényt: „… azt adta korának, amit az kívánt, amire szomjazott. Az érzelmekben való kéjelgés alkalmát!” – hogy ismét Babitsot idézzük.73 Az ossiáni hatás valóban divatba hozta a vadregényes tájat, a titokzatosságot, a borzongást és a középkort, ahol az előbbieket csak fokozni lehetett. Ezek hatására Horace Walpole (1717-1797) 1764-ben középkori rémregényt írt, s az otrantói várat kísértetekkel, véres kellékekkel tömte tele. Walpole-nak hamarosan számos követője akadt, hogy újabb és újabb rémregények biztosítsák a mesterséges rémületet, az izgalmat, a borzongást. „A rémregény – írja Ernst Fischer – mintegy bosszú azon a korszakon, amely a művészetben és irodalomban csak azt ismeri el, ami szabályos, ami ésszerű, bosszú az eliten, amely elfelejtette a borzadást.”74 Walpole után aztán mindjárt Thomas Percy püspök (1729-1811) jött, aki 1765-ben három kötetben publikálta a skót balladagyűjteményt, amely véres, komor történetekkel, a falu, a vidék egyszerű, szenvedélyes világával, s a zord természettel való küzdelemével ismertette meg az olvasót. Az újdonságot azonban nem csupán ez jelentette, hanem a népköltészet és annak líraisága az Ész századában. Thomas Chatterton (1752-1770) Rowley verseivel (1769) aztán egy újabb hamisítást ismert meg a kor, hiszen az ifjú szerző egy középkori szerzetes nevében jelentette meg verseit. A lelepleződés hatására a költemények írója 18 évesen 68

Babits Mihály: Az európai irodalom története, AUKTOR Kiadó (hasonmás kiadás: Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt), Budapest 1991.396. 69 Hobsbawm, Eric J.: A forradalmak kora (1789-1848), Kossuth, Budapest 1988. 251. Németh G. Béla: Az egyensúly elvesztése. A német romantika, Magvető (Gyorsuló idő), Budapest 1978. 8. 70 Weiss: 8. 71 Részlet Mme de Staël: Németország című könyvéből. in: Horváth: 164. 72 Uo. 143. 73 Babits: 325. 74 Fischer, Ernest: A romantika lényege, Stúdium könyvek 48. Gondolat, Budapest 1964. 94. 49

öngyilkos lett, halála azonban elindította karrierjét, s egyben újabb vonással gazdagította a születőben levő romantikát: a fel nem ismert zseni tragédiája, amit a halál tesz jóvá. Az őt megéneklő Shelley nem véletlenül írja a költészettel kapcsolatban, hogy az „…mindent nagyszerűvé formál;…Titkos vegykonyhája folyékony arannyá változtatja a mérgezett vizeket, melyeket a halál hömpölyget az életbe: fellebbenti a világról a megszokottság fátylát, és kibontja formái szellemét: a mezítelen s alvó szépséget.”75 Az angol William Wordsworth (1770-1850) munkáiban aztán új költői témaként jelent meg a természet, a mindennapi élet. S ebben benne volt a forradalmi Párizsban szerzett tapasztalata, amely kiábrándította őt a politikából, s ezért a megnyugtató bizonyságot a természetben találta meg, míg kortársa, Samuel Taylor Coleridge, aki 1791-ben még a Bastille elfoglalásáról verselt, a jakobinus szörnyűségek hatására visszariadt a forradalomtól, s költészetében a fantázia, a látomások világába menekült. Egy új természetérzés már a XVIII. század közepén megjelent Thomas Gray költészetében, s e szemléletváltozást a városi ember természettől való kezdődő elidegenedettsége is magyarázza, melyet a kibontakozó ipari forradalom csak erősített. A vad, műveletlen, elhanyagolt tájban a festőiséget, a pittoreszket kezdték látni. Sőt, Joseph Addison, író és több folyóirat munkatársa jóval Gray előtt a gyakorlatias és haszonelvű Angliában egy szokatlan mondatot is megfogalmaz, melyben az esztétikai elvek a hasznosság elébe kerülnek: „Nem mindig az a szép táj, mely a legtöbb hasznot hozza tulajdonosának.”76 A német Friedrich von Hardenberg, költői nevén Novalis aztán már értelmet, lelket keresett a természetben, s úgy vélte, a képzelet, az álom, a látomás segítségével legyőzheti vad erőit, s vele együtt azt a halált is, amely elvette tőle fiatal menyasszonyát, Sophie-t. Novalisnál a romantika, a romantizálás egy sajátos definícióját is megtaláljuk. „A világot romantizálni kell. – írja. Akkor újra megleljük eredeti értelmét. Romantizálni annyi, mint minőségileg meghatványozni. Ebben a műveletben az alacsonyabb én egy jobb énnel azonosul. Mint ahogy mi magunk is ilyen hatványsor vagyunk. E művelet még teljesen ismeretlen. Ha a közönségeset magas értelemmel, a megszokottat titokzatossággal, az ismerőst az ismeretlen méltóságával, a végest végtelen ragyogással ruházom föl: romantizálom őket.”77 Ha e költőien sejtelmes és homályosnak tűnő megfogalmazást első olvasásra nem értjük meg, forduljunk bizalommal a francia Chateaubriand-hoz, aki a René című regényében így teszi konkrétabbá a Novalis által leírtakat: „…tekintetemmel nemegyszer követtem a tovaszárnyaló vándormadarat, s képzeletemben feltűnt az ismeretlen part, a messze táj, ahová útja vezet. Oh, mint szerettem volna ott lebegni szárnyain! Valami titkos ösztön kínzott; éreztem, hogy én is csak vándor vagyok a földön, de mintha egy hang azt súgná nekem a magasból: Ember, a te költözésed ideje még nem jött el; várakozzál, míg fölkerekedik a halál szele, s akkor azon ismeretlen táj felé veheted röptödet, hová lelked szüntelen sóvárog!”78 A halál, az eltávozás gondolata okozta belső nyugtalanság egyébként szinte mindenkinél, minden korban előforduló jelenségét és érzését Chateaubriand költői magaslatokba emelte, s a megszokottnak titokzatosságot adott soraival, amelyek már Franciaországba vezetnek át minket. Ide azért is érdemes átrándulnunk, mert politika és romantika már közelebb kerül egymáshoz, jóllehet az angol és német kezdeteknél is az új témákkal, szemléletmóddal vagy az indusztrializmusnak és a francia forradalomnak a költészetre gyakorolt hatásával a politika tényezője is jelen van az irodalomban. Angol és német előzmények után Franciaországban az 1820-as években született meg a romantika, s e késés oka egyrészt az a tény, hogy az angol, s különösen a német romantika a francia kulturális dominancia elleni lázadásként jelent meg. Másrészt a klasszicizmus igen erős hagyományai magyarázzák, melyet a francia forradalom időszaka csak erősített. Ráadásul a Bourbon restauráció irodalma is klasszikus volt, legalábbis kezdetben, mivel a klasszicizmushoz való hűség a Franciaországhoz való hűséget, a 75

Shelley, Percy Bysshe: Részletek a költészet védelméből, in: Horváth: 214. Fischer: 88. 77 Horváth: 145-146. 78 Idézi Dobossy László: A francia irodalom története II. Gondolat, Budapest 1963. 63. 76

50

hazafiságot jelentette, míg az Angliából beszűrődő romantikát, különösen Shakespeare-t a waterlooi győző, Wellington „szárnysegédének” tekintették. Az új művészeti program mégis a restauráció alatt indult. Az első romantikusok ezért legitimisták és katolikusok, mert szerintük ez a doktrína szabadította fel Franciaországot a napóleoni despotizmus alól. Victor Hugo és testvére 1819-ben indította el a Conservateur littéraire című folyóiratot,79 s ebben, illetve az 1823-ban ugyancsak Hugo és Alfred de Vigny által alapított, s az Athenaeumhoz hasonló La Muse française című lapban formálódott a romantika programja.80 Kezdetben a francia romantika nagyon megosztott volt, hiszen például Vigny vagy Hugo konzervatívok voltak, míg Stendhal, Mérimée, Mignet, Thiers liberálisok. Hugo aztán az 1827-ben megjelent Cromwell című verses drámájának előszavában már az újítók törekvéseit fogalmazta meg. Elvetette a francia klasszicizmus hármas egység szabályát, s nyersen kimondta: „Nincs szabály és nincs mintakép; illetve nincsenek egyéb szabályok, mint a természet általános törvényei…”81 Három évvel később, az Hernani előszavában pedig megfogalmazta, hogy a romantika „… nem más, mint a liberalizmus az irodalomban.” S hozzátette azt is, hogy a romantika a szabadságot jelenti művészetben, társadalomban. Az irodalmi szabadság pedig „a politikai szabadság leánya”, melyet a század elvének nevezett.82 Hugo az irodalmat, az irodalmi harcokat a politika részének tekintette. S az Hernani 1830. február 25-i bemutatója ezt igazolta is, hiszen a darab igazi kihívást jelentett verselésével, témájával, nyers nyelvezetével a klasszicizmusnak, s rajta keresztül az ancien régime-nek, melyért ultrák, klasszicisták, monarchisták vállvetve küzdtek. Hugo szerint hiába, mert a régi rendszert se az irodalomban, se a társadalomban nem lehet visszahozni. Az Hernáni csatáját a Théophile Gautier vezette ifjúság aztán megnyerte, s ez az irodalmi, illetve általában a romantika győzelmét jelentette, amely ellenzékiből vezető liberális irányzattá változott. Néhány hónappal később a júliusi forradalommal pedig az ancien régime végleg a múlté lett Franciaországban. Közben megfogalmazódott a romantika programja, melyben az Hugo által is hangsúlyozott művészeti szabadság fontos helyet kapott, s az is, hogy az írónak joga legyen saját érzéseit, saját életét irodalmi témaként megjelenítenie. Elvetették a klasszikus szabályokat, a régiek utánzását, s egyáltalán az utánzást. „Aki egy romantikus költőt utánoz – írta ezzel kapcsolatban ugyancsak Hugo, szükségszerűen klasszikussá válik.” A keresztény középkor, a XVI. század költészete, s általában a nemzeti forrásokhoz való visszatérés a francia romantikának is fontos jellemzője lett, s az is, hogy érdeklődjön az idegen civilizációk iránt, és keresse a festőiséget, a helyi színt, a couleur locale-t. A francia romantika dicsőítette az érzelmet, melyet minden érték legmagasabbikának tekintett. E célok megvalósítása érdekében kiszélesítette a költészet szótárát azzal, hogy eltörölte a megkülönböztetést a nemes és a közönséges szavak, fogalmak között, s a konkrét, precíz szóhasználatot, fogalmazást a körülírás, az elvontság megjelenése váltotta fel. S bár Mme de Staël megpróbálta a német irodalmat népszerűsíteni, a franciák számára Németország a csendes álmok, a szemlélődés hazája maradt, s a figyelem inkább az angolok felé fordult. A fekete regény, az ossiani költészet, a melankólia, a ködös táj, Walter Scott és Byron jöttek divatba, s velük a végzet hősei. A festőiség, a helyi szín keresése exotikus tájak felé vitte szerzőjét, s ez Itáliát, Spanyolországot, a Közel-Keletet jelentette.83 E rövid vázlatos bemutatás az irodalmi romantika kialakulásáról azt volt hivatva érzékeltetni, hogy az új irányzat szakított a régiekkel, fellázadt ellenük. „Fegyverre, próza, vers! Hadsorba álljatok!” – írja Hugo.84 S mivel ugyancsak ő az irodalmi szabadságot a politikai részének tekintette, ebből következően az irodalmi romantika is 79

Az ötletet Chateaubriand Conservateur című politikai lapja adta. A lap 1823 júniusa és 1824 júniusa között jelent meg. Lásd még Jardin-Tudesq: 104. 81 Victor Hugo: Részletek a Cromwell előszavából (1827), in: Horváth: 233. 82 Hugo, Victor: Az Hernani előszava 1830. in: Horváth: 245. 83 Salomon, Pierre: Précis d’histoire de la littérature française, Masson et Cie, Paris 1969. 288-298. 84 Hugo, Victor: Válasz egy vádiratra (1834), in: Horváth: 257. 80

51

része a politikai romantikának, sőt akár azt is mondhatjuk, hogy az irodalmi romantika egyenlő a politikai romantikával. S ha az irodalom lázadás volt, akkor a politikai romantika is az. Russel szerint a XIX. század valóban fellázadt „…a gondolkodás, a politika és a gazdaság hagyományos rendszerei ellen”, s ez a lázadás szerinte romantikus és racionalista köntösben egyaránt jelentkezett. A minket érdeklő előbbit aztán úgy értékeli, hogy az „Byrontól kiindulva Shopenhaueren és Nietzschén át Mussoliniig és Hitlerig vezet”.85 Szerb Antal a felvilágosodás túlzó észtisztelete elleni fellépésnek tekinti a romantikát.86 Mannheim pedig az újkor jellemzőjének a világ átracionalizálását tartja, s ezért a romantika ez ellen, pontosabban a felvilágosodás végsőkig vitt racionalizálása ellen szerveződött irracionalizmusra hangolt mozgalom.87 S tegyük hozzá, ez egyszerre filozófia, irodalom, történelem és politika. S azt is, hogy európai, sőt egyetemes jelenségről van szó, melyet nem lehet, - még a politikai romantikát sem - leszűkíteni Németországra88 éppen az egyetemesség, s az előbb említett összefonódások miatt. De nézzük meg, hogy az európai gondolkodás hogyan jutott a végsőkig vitt racionalizálás, az ész zsarnokságának az állapotába. (A tudományok királynője) A természettudományok fejlődésének fontos szerepe volt ebben a folyamatban, s ezt az utat számos név jelzi. Kopernikusz heliocentrikus világképe hibái ellenére is felborította a világ korábbi vízióját azzal, hogy megszüntette a különbséget ég és föld között. A kopernikuszi rendszer finomítását Kepler és Newton végezte el. Kepler azzal, hogy mestere, Tycho de Brahe számításai alapján megfogalmazta a bolygómozgás törvényeit. Newton pedig az 1687-ben megjelent munkájában (A természetfilozófia matematikai alapelvei) kimutatta, hogy a Kepler által leírt törvények a gravitáció következményei, hozzátéve azt is, hogy minden fizikai jelenség matematikai formában levezethető. Galilei a szabadesés törvényeit fogalmazta meg, s egyike volt azoknak, akik a kérdéseket felvető, hipotéziseket megfogalmazó, majd kísérleteket, méréseket végző modern természettudományos gondolkodást képviselték, hogy szabályokat, természeti törvényeket találjanak. S ami Kopernikusz a csillagászatban, az volt Andreas Vesalius az orvoslás területén a modern bonctan megteremtésével. Talán nem véletlen, hogy Az emberi test felépítéséről című könyve ugyanabban az évben, 1543-ban, jelent meg, mint Kopernikuszé (Az égi pályák körforgásairól). Említhetjük aztán Harvey-t a vérkeringés felfedezésével, s még sok nevet. A mechanika iatrofizika néven az orvoslásban is hatott oly módon, hogy Galileihez hasonlóan itt is mindent mérni akartak, s az emberi szervezetben ugyancsak matematikai szabályosságokat igyekeztek kimutatni. A fentiek alapján látható, hogy az orvoslásban éppúgy, mint a fizikában vagy a csillagászatban előbb vagy utóbb a matematikánál kötünk ki, mivel a természettudományok fejlődése magával hozta e tudományággal való szoros kapcsolatot. S ez a filozófiánál is megfigyelhető, hiszen a filozófus egyben matematikus is volt, és hajlott arra, hogy a megismerés csak matematikai lehet. Ez különösen áll Descartes-ra, aki az anyagi-testi világ mennyiségi megragadhatóságát hangsúlyozva úgy vélte, hogy a világ matematikai gondolkodással megérthető és leírható. S mivel a tudomány igazságai tiszták és világosak, ezért a francia filozófus a tudományok királynőjének tekintett matematikában látta azt az általános eszközt, módszert, amely elősegíti az igazság felkutatását, a világegyetem megismerését és megértését. Descartesig azonban az európai matematika hosszú és göröngyös utat tett meg. A X. század előtt ugyanis ennek a tudománynak nem sok becsülete volt Európában. A kolostorokban is 85

Russell, Bertrand: A nyugati filozófia története a politikai és társadalmi körülményekkel összefüggésben, a legkorábbi időktől napjainkig, Göncöl Kiadó, Budapest 1994. 592. 86 A romantika az európai irodalomban. Szöveggyűjtemény, összeállította: Kelemen Hajna, Holnap Kiadó, Budapest 1993. 5. 87 Mannheim Károly: A konzervativizmus. Tanulmány a tudás szociológiájáról, Cserépfalvi, 1994. 99. 247. 88 „A konzervativizmus tipikus németországi változata volt a politikai romantika, -írja Bayer – amely a felvilágosodás ideológiai ellenpontja és a nemesség reakciója volt az állami reformokra.” Bayer József: A politikai gondolkodás története, Osiris, Budapest 1998. 218. 52

legfeljebb az egyházi ünnepek kiszámítására használták, illetve Szent Ágoston hatására alakult ki a keresztény számmisztika. Valami változás a X-XI. században észlelhető, amikor az arabok elvesztették Katalóniát, majd Sziciliát, s ez lehetővé tette, hogy az európai tudósok megismerkedjenek az arab tudománnyal. Gerbert szerzetes, a későbbi II. Sylvester pápa, az elsők egyike volt, aki Barcelónában tanult, és magával vitte a hinduarab számírást, s abakuszán már ezt használta. A XI. század, főleg Toledó elfoglalása (1085) után, már számos európait talál az ibériai félszigeten, akik matematikai kéziratokat fordítottak latinra. A XIII. században élt Fibonacci pedig nem csupán másoló volt, hanem eredeti gondolkodó is, mivel a Liber Abaci (Abakusz könyv) című munkájában saját példákat is bemutatott, és a hindu-arab számrendszer európai terjesztésében is szerepe volt. Nevéhez kapcsolódik az un. Fibonacci sor, ahol minden szám az előző kettőnek az összege (0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34,…). A matematika reneszánszát aztán a XV. század hozta meg, Regiomontanusszal, az algebra előretörésével. Az újkori matematika kezdetének pedig 1545-öt tekintik, amikor Nürnbergben megjelent az olasz Cardano A nagy művészet, avagy az algebra szabályai című munkája, amelynek köszönhetően az európai matematika meghaladta az ókori görög és az arab matematika színvonalát, s Cardano munkássága hozzájárult az absztrakt algebra megszületéséhez. Ebben a folyamatban a francia Viète már betűkkel jelölte a számokat. A flamand Stevin a XVI. század végén bevezette a tizedestörteket (a tizedespont bevezetése a skót Napiernek, a tizedesvesszőé pedig Keplernek köszönhető), hogy tízes alapon egységesítse a mértékrendszert. A már említett John Napier 1614-ben jelentette meg művét a logaritmusról, amely megkönnyítette a trigonometriai táblázatok összeállításához szükséges számításokat, s ennek különösen a csillagászok, tengerészek, tervezők, építészek örültek. A számítások megkönnyítésére a XVII. században számítógépek építésével is próbálkoztak, s ezen a téren a német Schickard, a francia Pascal, s az ugyancsak német Leibniz neve említhető, aki a XVII. század második felének nagy gondolkodójaként szintén a matematika bűvkörében élve kereste a tudományos megismerés univerzális módszerét. A Descartes-i vonal megfigyelhető aztán az angol Locke-nál, aki szerint a világ a tudományok segítségével ismerhető meg, s az erkölcsi értékek logikailag, szinte matematikai szigorral vezethetők le. A XVIII. századi francia felvilágosodás pedig észelvekre építette világmagyarázatát. E matematikai megalapozottságú filozófiai gondolkodás a XVIII. században találkozott az ekkor még elsősorban Angliához köthető, s az árutermelésben megnyilvánuló szervezési, termelési ésszerűséggel, utilitarizmussal. E mindennapok gyakorlati, végső soron ugyancsak matematikai gyökerű racionalizmusa szintén a filozófia síkjára emelkedve az előbbivel együtt a francia felvilágosodás általános világnézeti rendszerének fontos részét képezte.89 S ennyi racionalizmus a másképpen, azaz romantikában gondolkodóknak már sok volt. A skót David Hume vitatta az erkölcs matematikai megalapozottságát, mivel úgy vélte, hogy a morál esztétikai kategória, s közelebb áll az érzelemhez, mint az értelemhez.90 A Descartes-i racionalizmus az egyetemes matematikai módszer elleni támadás azonban igazán az olasz Giambattista Vicoval (1668-1744) kezdődött. A nápolyi gondolkodó az Új tudomány című munkájában a tudományok módszertani önállóságát hangsúlyozta, s azt, hogy a megismerés más is lehet, mint matematikai. Természetesen nem a tudományok királynőjét támadta, hanem a csak ezzel számoló szemléletet, mert szerinte a társadalomtudományok módszere nem lehet ugyanaz, mint a természettudományoké, mivel a társadalmi képződmények csak történelmi szempontok alapján vizsgálhatók. „Vico legdöntőbb felfedezése – írja ezzel kapcsolatban Palmiro 89 A bekezdés az alábbi munkák alapján készült: Ribnyikov, K. A.: A matematika története, Tankönyvkiadó, Budapest 1968. Struik, Dirk, J.: A matematika rövid története, Gondolat, Budapest 1958. Filep László: A tudományok királynője. A matematika fejlődése, Typotex Kiadó – Budapest, Bessenyei Kiadó - Nyíregyháza 2001. Backe, Hans: Kalandozások a fizika birodalmában, Móra, Budapest 1980. Majoros István: Fejlődési utak a 19. századi Európában III. A hétköznapok világa, General-Copy Kft. Pécs 2001. 90 Lendvai L. Ferenc – Nyíri J. Kristóf: A filozófia rövid története. A Védáktól Wittgensteinig, Kossuth, Budapest 1981. 118.

53

Togliatti - , hogy a matematika mellett a történelem is emberi alkotás, a mi alkotásunk, tehát tökéletesen megismerhetjük.”91 A német Herder, aki Goethétől már hallott a nápolyiról, majd az 1788-1789-es itáliai utazását követően megszerezte főművét,92 szintén azt hangsúlyozta, hogy a megismerés a történelemhez kapcsolódik. A felvilágosodást ő is bírálta, és elvetette azt a dichotomikus megközelítést, miszerint a történelem csúcsa a felvilágosodás és minden ami előtte létezett az a butaság és a sötétség kora volt. Szerinte a történelem egy Isten által meghatározott célt követ, amely egy olyan szakaszos, öntörvényű s társadalmanként eltérő mozgásban valósul meg, ahol a fejlődés minden foka a következőt készíti elő, ezért a történelem valamennyi szakasza és korszaka fontos, értékes, de minden nép és kultúra sajátos fejlődésen megy keresztül. A különböző népeknek tehát saját történelmük, individuális értékük van, és ezek a sokféle formában jelentkező értékek szerinte a nemzeti szellemben nyilvánulnak meg. A nemzet pedig történelmében és nyelvében él. S ez utóbbi nem csupán kommunikációs eszköz, hanem egy nemzet identitását, mentalitását, kultúráját fejezi ki. Különösen fontosnak tartotta a népköltészetet, mert ez a nemzet életrevalóságáról adott információkat. E herderi koncepció rehabilitálta a kis népeket, a periférikus, mégis saját, autonóm értékekkel bíró kultúrákat,93s e nézetei nagy hatással voltak a romantikára. (A német és a francia romantika) A német romantika több szakaszban bontakozott ki, s mindegyik szakasz más-más egyetemhez kötődött. A fő áramlat azonban Jénából indult, ahol elsősorban a filozófia, s az irodalomelmélet kapott meghatározó szerepet. Ezt a szakaszt olyan nevek jelzik, mint Schelling, aki a költészetet egy nagy egyesítő szerepkörre jósolta. Idetartoznak aztán a már említett Schlegel fivérek, s az álom, a látomás, a szabad asszociációk ifjan sírbaszállt poétája, Novalis, aki szerint a költő egy új világ teremtője lehet. Novalis és mások számára ez azért volt fontos, mert a vallás és a mítosz kohéziós erőinek segítségével ismét helyreállítható a tudomány és a felvilágosodás által szétdarabolt egész egysége. A romantikusok számára a ragyogó időket a keresztény Európa jelentette, amely a felvilágosodás individualizmusa hatására esett szét, s az új egészet csak a művészetre, erkölcsre alapozott mítosz, az új mitológia hozhatja létre. Jénához és a berlini egyetemhez egyaránt kapcsolódó Johann Gottlieb Fichte az 1806ban Franciaországtól elszenvedett katasztrofális vereségek hatására olyan politikai kérdésekkel kezdett foglalkozni, mint a németség sorsa, a német nemzet, s a franciáktól való megszabadulás lehetőségét a Poroszország által vezetett közös harcban látta. Az idegen hódítók elleni küzdelem során fogalmazódtak meg a nemzeti egységgel, s az állammal kapcsolatos gondolatai. Ezt a harcot szolgálta a németség, illetve általában a germánság s a román népek, köztük a franciák összehasonlítása. Fichte a germánokat eredeti, ősnépeknek nevezte, s ebben Tacitus Germania című munkája volt rá hatással, míg a román, a déli népeket, utódnépeknek tartotta, akik az elődöktől romlott formájú értékeket kaptak. A háborúk, a megszállás hatására a nemzetet, a nemzeti egységet fontosnak tartotta, mivel a nemzet jelenti azt a keretet, ahol az egyén és a közösség kibontakoztathatja képességeit, s az így összecsiszolódott nemzet vezetője csak a népért felelős állam lehet. A franciaországi események nemcsak Fichtét késztették gondolkodásra, hanem másokat is. A kezdeti lelkesedést a jakobinusok, de különösen Napóleon hatására 91

Idézi Rathmann: Herder eszméi – a historizmus útján, Akadémiai, Budapest 1983. 55. Uo. 50-52. 93 Collingwood: 115-117. Iggers, Georg G.: A német historizmus. A német történetfelfogás Herdertől napjainkig, Gondolat, Budapest 1988. 61-65. Szólni kell a magyarokra vonatkozó sötét herderi jóslatról is, melynek utolsó mondata így szól: „Itt élnek most szlávok, németek, románok és más népek közt, a lakosság csekélyebb részeként, és századok múlva talán a nyelvük is alig lesz fellelhető.” E véleményében az játszhatott szerepet, hogy népdalgyűjteményébe (Stimmen der Völker in Liedern) egy magyar népdalt sem tudott felvenni, mivel ez akkor nem volt elérhető számára. Herder előbbi véleményének megírásakor – 1788 – egyébként felszínesen ismerte a magyar helyzetet. Ezért amikor később, II. József halála után részletesebb ismeretei voltak, már fel tudta mérni a magyar értékeket, s elvetette a jozefinizmus nyelvi egyesítő törekvéseit, mondván: „Nemzeti talaján növekszik a kultúra a legszebben, sőt, mondhatnám, csak a nemzet öröklött és tovább öröklődő nyelvében képes fejlődni.” Rathmann: 62-64. 124-137. 92

54

általában mindenkinél keserű csalódás követte, s ez másokat is útkeresésre ösztönzött, hogy Németország elkerülje a forradalmat, a despotizmust, s megoldja az egyik legfontosabb német kérdést, a politikai széttagoltságot. A napóleoni univerzalizmussal szemben feléledt a régi német birodalmi egység romantikus változata. Novalis szerint az újjáteremtett birodalom az alattvalóknak az uralkodó pár iránti szeretetére épülne. Friedrich Schlegel a középkori birodalmi szervezetet példaként állította a jelennek, mivel a szövetségi intézmények segítségével a szent birodalom a különböző nemzeteket, népeket egy közös szellemi haza felé vezette. A kor publicista teoretikusa, Joseph Görres már sokkal realistább, s úgy ítélte meg, hogy egy németországi forradalom a franciához hasonló káoszt teremtene, ezért hazájának szerinte legnagyobb gondját, a széttagoltságot nem ezzel lehet megoldani, hanem a fejedelmek közti szerződésekkel, s ez az önző nemzetek helyett a federalizmus felé mutat. Görres a politikai rendszerek váltakozásait vizsgálva az állam kérdéséhez is eljutott, azt hangsúlyozva, hogy az ember számára csak az állam, s egy jó alkotmány jelenthet előrelépést. Az állam és a szabadság, az állam és az egyén viszonyának alapos vizsgálatát aztán a heidelbergi iskola legjelentősebb politikai gondolkodója, Adam Müller végezte el, aki az államot a fizikai és szellemi energiákat integráló totalitásként fogta fel, amely nélkül se tudomány, se művészet, se más egyéb nem létezne. A francia forradalmat az isteni rend veszélyeztetése miatt illegitimnek tekintette, nagy tévedését pedig abban látta, hogy az egyén azt hitte, felrúghat minden társadalmi köteléket, s akár az állam kereteiből is kiléphet. E jelenséggel szemben fogalmazta meg tömören az egyén és az állam viszonyát, miszerint „az ember nem képzelhető el államon kívül”.94 Organikus, eszményi állama a keresztény középkorban gyökerezik, s ha a „törvények keresztény szellemétől” az arany, a római antikvitás és a tulajdon által megszédítve a népek elpártolnak, akkor következik be az európai kontinens hanyatlása. Az államot azonban öröknek és le nem győzhetőnek tekintette, ezért az államnak nem megváltóra, hanem csak arra van szüksége, hogy megszabadítsák a méltatlan kezek által rárakódott toldásoktól.95 A herderi, nyelvében és népköltészetében élő nemzeti vonal a heidelbergi romantikában folytatódott, mivel az egyetem a nemzeti ébredés ösztönzője lett. Ez a múlt felé fordulást, s a népi alkotások összegyűjtését jelentette. S bár Herder minden nép költészete, zenéje iránt érdeklődött, a XIX. század eleji követők már csak a német népi világgal foglalkoztak. Clemens Brentano és Achim von Arnim a környezetükben található dalokat, énekeket szedte kötetbe, s A fiú csodakürtje címmel jelentették meg, amely Mahler zenéjére is nagy hatással volt. A Grimm testvérek – Jakob és Wilhelm – pedig 1812 és 1815 között publikálták a Német gyermek- és családi mesék című gyűjteményüket. E népi alkotások a romantikának kedves témákat –falusi civilizáció, a mindennapok embere, a család, a fegyelem, a felsőbbség tisztelete, az Istenben való hit – mutatják be. A múlt, s főleg a középkor iránti érdeklődésben a hagyományok iránti megbecsülés, a monarchia s vele együtt a patriarchális viszonyok idealizálása jelenik meg. Az uralkodó, a királyi pár misztikus tiszteletnek örvend. Ezek a mesék, énekek a falu, az egyszerű világ iránti nosztalgikus vágyat jelenítik meg, mert gyűjtőik, s a romantikusok, és általában a konzervatívok úgy vélik, hogy az értékeket az ősökhöz, a gyökerekhez való kötődéssel lehet megőrizni. A mesék, a népi alkotások világa ugyanazt a szerepet kapja, mint a költészet mítoszteremtő ereje: meg kell akadályozni az élet darabokra hullását, hogy egy új világ, egy új egész, egy új mitológia jöjjön létre.96

94

Müller, Adam Heinrich: Az államvezetés művészetének alapjai, in: Kontler László (szerk.): Konzervativizmus 1593-1872, Osiris, 2000. 420. 95 Müller: 450-451. Bayer: 218-219. Paczolay Péter – Szabó Máté: A politika-elmélet rövid története, Kossuth, Budapest 1984. 189. Weiss: 143-145. Ponteil: 49. 96 A német romantikához: Iggers: 72. Dreyfus, François-Georges: L’Unité allemande, Que sais-je? PUF. Paris 1993. 48. Felkai Gábor: Fichte, Kossuth, Budapest 1988. 137-138. Weiss: 94-96. 120. Németh G.: 7379. Dobák Pál: A romantikus zene története, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1998. 20. Droz, Jacques: L'Europe centrale. Évolution historique de l'idée de „Mitteleuropa”, Payot, Paris, 1960. 33-34. 55

Jéna, Heidelberg vagy Berlin romantikus vonulatából ezúttal csak villanásokra futotta, ráadásul a német zene kincsesbányája vagy a festészeté kiaknázatlan maradt. E vizsgálódás persze nem a részletek feltárására, hanem annak bemutatására törekszik, hogy irodalom és politika koránt sincs távol egymástól. Sőt, még az elvont költészetnek az a célkitűzése, hogy a széthullott világ egységét új mítosszal, mitológiával megteremtse, politikai törekvésnek fogható fel. Politika, költészet, irodalom közeledése, kölcsönhatása így a német romantikában is megfigyelhető. Az említett területek s általában a politika és a művészet egymásba fonódásának megértéséhez forduljunk ismét a francia romantikához. Victor Hugónál már láttuk, hogy az irodalmi csaták egyben politikai küzdelmekké változtak, ahol az irodalmi csoportok, klikkek az új irodalomért, művészetért harcolva egy új politikai gondolkodást is képviseltek. A művész elkötelezte magát hazája és Európa nagy politikai harcaiban. Az 1820-as években a francia, s általában a nyugati értelmiség a görögök ügyét támogatta, az összeesküvőkét egész Európában, s céljaik segítésére koncerteket, előadásokat szerveztek, valamint költemények s egyéb irodalmi, művészeti alkotások születtek a nemes, humanitárius és messianisztikus célok érdekében. S ha kellett akár meg is haltak az elnyomottakért, a nagybetűs szabadságért, ahogy ez Byronnal megtörtént Missolonghinál, vagy Petőfivel Segesvárnál, a bolgár Hriszto Botevvel pedig a Duna mellett. „A szabadság elve megújítja a művészetet, ahogy megújította a társadalmat is” – olvashatjuk Hugónál.97 Az 1824-ben indított Globe, a liberális ifjúság heti-, majd napilapja, valóban a megújításra törekedett, arra, hogy a szabadság, a szabályok alóli felszabadulás és a liberalizmus győzelméért harcoljanak, de úgy, hogy ez ne vezessen forradalomhoz. A francia romantika azonban az 1830-as forradalmat követően nem csupán liberálissá vált, hanem a szociális kérdést és a szocializmust is felfedezte, s felszólalt a társadalom alján élők számára embertelen körülményeket teremtő világ ellen. A romantikus irodalom párbeszédet folytatott a néppel, lement közéje, s ennek irodalmi formája a fekete regény, a folytatásos vagy tárcaregény az újságokban a harmincas évektől. Balzac egyik művének folytatásokban való közlése 1838-ban 5 ezer olvasót hozott a Siècle című lapnak. Nagy sikere volt Eugène Sue, Párizs rejtelmei című munkájának is, amely a Journal des Débats-ban jelent meg 1842-ben.98 S hozzátehetjük, hogy Dumas Három testőr, illetve Monte Cristo grófja című regényei ugyancsak így jelentek meg a negyvenes években. A szélesebb közönséghez való eljutást segítette az is, hogy az 1830-as években megjelent az olcsó újság: a Siècle és a Presse 1836 július elsejétől példányonként 10 centimes-ba került, s mindkét lap közölt folytatásos regényeket. Ez a változás hatással volt a többi újságra is, mivel az árcsökkenés a példányszámnövelést is lehetővé tette. A harmincas évek közepétől 1848-ig a párizsi napilapok példányszáma 80 ezerről 180 ezerre emelkedett. Hasonló változásokat látunk a könyvkiadás területén is, a tinta és a papír ipari méretű gyártásának köszönhetően. Az 1840-es évekig átlagosan 2 ezer példányban jelentették meg a könyveket. Természetesen, különösen irodalmi alkotások esetében, ennél lényegesen magasabb példányszámokkal is találkozunk. Jean-Pierre de Béranger, a francia romantika neves dalköltőjének, – Petőfi és Arany kedvence –, egyik munkáját – Dalok, második gyűjtemény – a hatóságok amikor 1821-ben el akarták kobozni, már 11 ezer példány elfogyott belőle. Tegyük azért hozzá, hogy a könyv ekkor még drága volt, hiszen Dumas Húsz év múlva című több kötetes regénye 40 frankba került, ami jelentős kiadásnak számított, hiszen egy frankért már bőséges ebédet lehetett kapni. A kor divatos művei azonban nem voltak elérhetetlenek, mivel az újságregényekhez olcsón hozzá lehetett jutni. A népszerű képes regényeket pedig már 20 sou-ért (= 100 centime = 1 frank) meg lehetett venni Párizsban, a városok könyvtáraiban, olvasó kabineteiben pedig néhány sou ellenében az érdeklődő megkapta a keresett könyvet. E változások az oktatás fejlődése nélkül nem következhettek volna be. Franciaországban ezen a téren a júliusi 97 98

Démier, Francis: La France du XIXe siècle 1814-1914, Seuil, Paris 2000. 156. Ez a lap a művelt párizsi elit orgána volt, 1827-ben 12.600 előfizetővel. Ponteil: 541. 56

monarchia hozott fordulatot, s ebben Guizot-nak, mint közoktatási miniszternek jelentős szerepe volt, mivel 1833-ban megszavaztatta azt a törvényt, amely előírta, hogy minden közösség, település tartson fenn egy elemi iskolát, s minden megyében hozzanak létre tanítóképző intézményt, a tanító pedig tisztes fizetést és lakást kapott. Igaz, ez a törvény az oktatást még se kötelezővé, se ingyenessé nem tette, mégis változásokat indított el: 1834-ben 31.420 elemi iskola működött az országban, s ez a szám 1847-re 43.514-re növekedett. A változást mutatja, hogy 1829-ben a behívott katonák 45%-a tudott írni, míg 1848-ra ez az arány 64%-ra emelkedett. Az újság és a könyv mellett a színház is terjesztője volt a romantikának, hiszen a 19. század első felében ez volt a legnépszerűbb szórakozási forma. A színház ugyanis az analfabéták számára is élvezhetővé tette az ismert darabokat, így a színházban irodalom és politika szorosan összefonódott. Nem véletlen, hogy a romantika és a klasszicizmus háborúja éppen a színházakban zajlott, s az sem hogy az Hernáni csatáját itt, pontosabban a Théâtre-Français-ban vívták meg. 1825től ugyanis a színház új igazgatója, Taylor báró nyitott volt az újdonságokra, miközben a klasszikusok féltékenyen vigyáztak e színházba való bejutásra, mert itt előadni valamit rangot jelentett. Igaz, a Montmartre és a Temple bulvárok színházaiban a húszas évek végén több romantikus darabot is bemutattak, köztük Dumas III. Henrikjét 1828-ban. A Théâtre-Français bevétele azonban nem volt könnyű. Hugo egyik darabjának bemutatását a cenzúra akadályozta meg. Az áttörést Vigny Othellója jelentette, majd jött 1830. február 25-e, s a háború e döntő csatáját a romantikusok nyerték meg, ami egyben a művészet szabadságának a győzelmét is hozta.99 Az újságok, könyvek és a színház segítségével terjesztett irodalom ezért a romantika politikai misszióját valósította meg. (A másik Európa) Az irányzat politikai küldetése, amint láttuk, a franciáknál erőteljes, Európa középső, keleti vagy déli felén azonban a romantika minden változata szorosabban kapcsolódott a politikához, mint Nyugat-Európában. Ennek okát abban kell keresnünk, hogy a modernizációhoz kapcsolódó társadalmi, politikai kérdések, s mindenekelőtt a nemzeti átrendeződés ügye sokkal élesebben vetődött fel az említett régiókban. Itáliában a széttagoltság felszámolása együtt jelentkezett a nemzeti függetlenség és a polgári átalakulás korántsem egyszerű kérdéseivel. A Balkánon, KözépEurópában vagy a kontinens keleti felén a soknemzetiségű birodalmak jelentették a romantika mozgásterét, ahol szintén egyszerre jelentkezett a függetlenség és a politikai, gazdasági, társadalmi modernizáció kérdése. Az említett régiókban közös vonásként említhető, hogy a romantika konkrét feladatokhoz kapcsolódott: meg kellett teremteni az irodalmi nyelvet, s vele együtt a modern szépirodalmat, hogy Európa keleti fele is beléphessen a goethei értelemben vett világirodalomba. Aztán hátra volt még a nemzeti történetírás, zene, a képzőművészet, s mindezzel együtt a modern oktatás is, hogy az említett ágazatokból kiáramló gondolatok, eszmék értő közönséget találjanak. Azt is mondhatjuk, hogy szinte a semmiből kellett megteremteni a nemzetet, nyelvét, s kultúráját, ami igazi romantikus kihívás volt, már-már gigászi, emberfeletti erőfeszítést igényelt. A hilendari kolostor egyik szerzetese, Paiszij atya például a nulláról indította el a bolgárok nemzeti öntudatra ébresztését az 1762-ben elkészült Szláv-bolgár történelem című munkájával, amelynek megírására azt követően vállalkozott, hogy szerb és görög szerzetestársai lenézték a szerintük történelem nélküli bolgárokat. S mivel munkája csak 1844-ben jelent meg a budai Egyetemi Nyomdában, addig kéziratos formában, másolatokban terjedt, s erősítette azt a tudatot, hogy a bolgár mivolt nem szégyellni való. A múlthoz, a történelemhez való fordulás ez esetben nem a romantikus menekülések egyik formája, nem a „színekben és csodákban gazdagabb” régi korokba való visszavágyódás, s nem is a német Jean Paul (Friedrich Richter) által megfogalmazott vágy a vágyakozás után, hanem a múlt nagyon is a jelent, sőt a jövőt szolgálta, és hasonló esetek tucatjaival találkozunk a kontinens keleti felén. A romantikus kihívással kapcsolatban említhetjük Josef Dobrovský, a cseh nemzeti büszkeség egyik nyelvészeti 99

Caron, Jean-Claude - Vernus, Michel: L'Europe au XIXe siècle. Des nations aux nationalismes 1815 – 1914, Armand Colin, Paris 1996. 270. Albert, Pierre – Terrou, Fernand: Histoire de la Presse, Que sais-je? PUF. Paris 1979. 42-43. Dobossy: 107. Démier: 151-154. 194-196. Ponteil: 553-554. Jardin-Tudesq: 106. 57

megalapozójának a nevét, aki az 1790-es években még egyáltalán nem volt optimista a cseh nyelv jövőjét illetően, hiszen a városok népességének mintegy harmada beszélte a nyelvet, s az egyetemi oktatás és a társadalmi felemelkedés a német nyelvhasználathoz kötődött. A XIX. század első éveiben az ugyancsak nyelvész Josef Jungmann még mindig két nemzetről, németről és csehről beszél, mivel Prága az 1830-as években erősen germanizált volt, s a következő évtizedben is a cseh lakosság 40%-a német volt. Ilyen körülmények között, véli Miroslav Hroch, cseh történész, a közép-és kelet-európai kis népek a nemzetté válás folyamán három fázison mennek keresztül. Először csak néhány értelmiségi fedezi fel, hogy ő egy meghatározott nemzethez tartozik, majd a második szakaszban már agitálnak a nemzeti öntudat fejlesztése érdekében, s ez az agitáció csak a harmadik szakaszban éri el az etnikum egészét. S ne higgyük, hogy a térség nagy múlttal és kultúrával rendelkező népei könnyebb helyzetben lettek volna. A függetlenségi harcot megelőzően a görögség például meghatározó gazdasági, kulturális, vallási pozícióikkal rendelkezett az Oszmán Birodalomban, ennek ellenére a nemzet öntudatra ébresztésére itt is szükség volt. Az ókor nagy szerzői által írt munkák újbóli kiadásával Adamantiosz Koraisz szintén a múlt felé fordult, s ez éppúgy a jövő érdekét szolgálta, mint az irodalmi nyelvnek, a katharevuszának, a megteremtése. A Balkántól a Baltikumig terjedő térségben a nyelvi megújulásra a gazdaságnak éppúgy szüksége volt, mint a politikának vagy a művészeteknek. Széchenyi a pozsonyi országgyűlésen a nyelv érdekében többször is felszólalt, botránynak tartva a háromnyelvűséget, amely kommunikációs zavarokhoz vezet és ésszerűtlen. „Az országos tárgyakat otthon németül vitatjuk – írja ezzel kapcsolatban –, itt magyarul szólunk, fel deákul küldjük, ott németre fordítják, németül készítik a választ, nekünk deákra fordítva küldik le, mi ismét magyarul vitatjuk, magyarul csinálunk deák törvényt, ezt házi körünkben ismét németül forgatjuk.”100 A megújított, modern nyelv azonban mindenekelőtt a nemzeti agitációban, ébresztésben nagy szerepet játszó irodalomnak volt fontos, amely szinte a nemzet ellenében küzdött a nemzetért, ebből következően a költő messiásként szólt a néphez, amely a romantikának talán a legnagyobb felfedezettje. A lengyel Mickiewicz szerint a romantikus költő a népnek ír, s a romantikus irodalom forrásának a népköltészetet tartja. „A néppel tűzön-vízen át!” – olvashatunk hasonló programot Petőfinél, s még hozzáteszi, hogy a költő lángoszlop, aki a népet Kánaán felé vezeti. Az olasz Giovanni Berchet pedig azt hangsúlyozza, hogy a költő új olvasóközönsége a nép, s a „modern költő céljának központjában ennek az osztálynak kell állnia, ezzel kell magát megértetnie…”101 S ez nem volt könnyű, hiszen 1870-ben az egyesített Olaszországban az írni-olvasni nem tudók aránya még mindig 75% volt (igaz, északon 54%, míg délen 85% volt az analfabéták aránya), s csak 1901-ben csökken 50%ra. Ebből következően 1882-ig a népességnek csupán 2%-a kapott választójogot. Magyarországon az analfabéták aránya 1869-ben 69% volt, és az írni-olvasni tudók aránya csak 1910-re éri el a 68%-ot. Oroszországban, a Balkánon a helyzet még rosszabb volt. Az előbbiben még 1897-ben is a vidéki lakosság 83%-a analfabéta volt, s a városokban ez 55%-ot jelentett. Említhetjük aztán Bulgáriát, ahol az első bolgár nyelvű abécéskönyvet 1824-ben adta ki Petår Beron, s az is Brassóban jelent meg. S mivel a számok a XIX. század végére vonatkoznak, a század első felében a helyzet vagy rosszabb, vagy hasonló volt. Ebből következően a nemzeti eszme hívei, így a romantikusok is az iskolahálózat fejlesztésében voltak érdekeltek. A legjobb iskolarendszerrel a lengyel területek rendelkeztek Kelet-Európában annak köszönhetően, hogy az 1773-as országgyűlés felállította a Köznevelési Bizottságot, amely ugyan elsősorban a közép- és felsőfokú oktatással foglalkozott, de az elemi oktatás fejlesztését is elkezdte. Magyarországon az 1806-os Ratio Educationis írta elő a 6-12 év közti korosztály számára a tankötelezettséget. Az iskoláztatás gyakorlatba ültetése persze főleg 100

Pintér Jenő: Magyar irodalomtörténet, ötödik kötet: A magyar irodalom a XIX. század első harmadában, Budapest, 1932. Arcanum CD-ROM. 101 Giovanni Berchet: Gottfried August Bürger Szilaj vadászáról és Lenoréjáról. Grisostomo félig-komoly levele fiához (1816), in: Horváth: 270. 58

pénz kérdése volt, ezért lassan valósult meg. Valami változás azonban elindult, ami kedvezett a romantikus eszmék terjedésének, s ebben a falusi családokhoz is eljutó kalendáriumoknak volt fontos szerepük, melyekben versek, hazafias írások is helyet kaptak. Természetesen az információáramlásnak emellett más csatornái – újságok, kávéházak, színház – is voltak, melyek segítségével a romantika gondolatai egyre több emberhez jutottak el. Így irodalom, művészet találkozott befogadóival, hogy ezáltal a kontinens keleti felében is politikává változzon. A térség irodalma közvetlenül is politizált, hiszen ha megnézzük a verseket, ezekből akár egy politikai program is összerakható. A szabadság Európa keleti felén központi téma. A lengyel Słowacki ódát írt hozzá, mert új világot, új életet hoz a hazának. Tompa Mihálynál „Szabadság és a hon!” összetartozik, feltételezik egymást. Nála a szabadság áldott, Puskinnál szent, míg Botevnél drága, s aki érte hal meg az tovább él. „Haza és szabadság, ez a két szó, melyet/ Először tanuljon dajkától a gyermek, /És ha a csatában a halál eléri,/ Utószor e két szót mondja ki a férfi!” – olvashatjuk Petőfi híres sorait. A szabadság a zsarnokság lerázásával születik meg, ahogy ezt magyarok, lengyelek, románok csinálják 1848 – 1849-ben, írja a havasalföldi Bolliac. Az ukrán Sevcsenko pedig végrendeletként hirdeti meg azt a felkelést, amely valamennyi láncot szétzúz, és meghozza a „zsarnokvérrel” öntözött „szent szabadságot”. Aki pedig elutasítja, annak Kölcsey profetikus sorai jelzik a jövőt: „Járom rátok, gyáva népek,/ S maradéktól átok”. Szabadság, haza, s mindkettőért küzdeni kell. „Nemzeti fény a cél.” -, hogy ismét Kölcseyt idézzük, aki még azt is hozzáteszi: „Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény”. S e cél érdekében a népnek egybe kell forrnia, küzdenie kell, messzire tekinteni, versenyezni és megtanulni győzni. S a hazáért hozott áldozat megtérül: „Most végre emberek vagyunk!” – kiáltja a cseh Jan Neruda 1848 mámoros napjaiban. Berend T. Ivánnak igaza van: „a romantika a legfőbb nemzetépítő mozgalommá vált Keleten”.102 A romantika közvetítette a Nyugat eredményeit, a szabadság, a függetlenség, a haladás gondolatát s vele a gazdasági teljesítmény eszméjét a kontinens keleti részébe. Közép- és Kelet-Európa felé azonban nemcsak Németország közvetített, hanem Franciaország és Anglia is. A reléállomás Párizs volt, amely összegyűjtötte a német, a skandináv és az angol romantika elemeit, franciásította, majd szétszórta a kontinensen. S tegyük hozzá, Párizsnak ez a funkciója szinte minden eszmei, művészeti irányzatnál megfigyelhető. Az információk áramlásában aztán szerepe volt a kelet-európai emigrációnak és azoknak az ifjaknak, utazóknak, akik hosszabb, rövidebb időt töltöttek a francia fővárosban, Londonban, Bécsben, Weimarban, s más német, illetve itáliai nagyvárosban. A román előkelők, s a középrétegek gyerekei az 1830-as évektől Párizsba mentek, ahol nyelvet tanultak, megismerték a francia kultúrát, s itt döbbentek arra, hogy mennyire keveset tud a dunai fejedelemségekről a kontinens nyugati fele. Szemere Bertalannak hasonló élményei voltak Párizsban, s nem győzte kijavítani beszélgetőpartnereit, mert a magyar nyelvet hol a német, hol valamelyik szláv nyelv egyik dialektusának tekintették, vagy teljes meggyőződéssel állították, hogy Magyarországon mindenki latinul beszél. S utazása évében, 1837-ben, Párizsban a legismertebb magyar név, Sobri, a rabló volt, s ez alapján azt hitték, hogy „a haramia nálunk úgy terem, mint eső után a gomba”.103 A Nyugat tehát nemcsak gazdasági teljesítményével, szabadságeszményével ösztönzött, hanem a szinte teljes tájékozatlanságával is Európa másik feléről. S a térség miközben ébredezett, mert nyughatatlan elméi Galilei híres mondásától – eppur si muove, mégis mozog a föld – ösztönözve „azt gondolták – olvashatjuk Jókai azonos című regénye előszavában –, hogy ez a mély álom mégis nagyon közel rokon a halálhoz, s megkísérték a „fölébredést”, ezzel egy időben megjelent a „védőbástya” elmélet, miszerint a keleti régió országai utolsó sáncként védték a kereszténységet, a Nyugatot. A lehetőségekhez 102 Berend T. Iván: Kisiklott történelem. Közép- és Kelet-Európa a hosszú 19. században, História – MTA Történettudományi Intézete, Budapest 2003. 48. 103 Szemere Bertalan: Utazás külföldön. Válogatás Szemere Bertalan nyugat-európai naplójából (Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és a szerkesztői utószót írta: Steinert Ágota), Helikon, Budapest 1983. 220-222.

59

képest aztán helyben, főleg Párizsban, vagy levelezés útján igyekeztek megismertetni a keleti térséget a nyugati világgal. S bár e törekvés időnként messianisztikus miszticizmusba, kizárólagosságba torkollott egy-egy nép kiemelésével s a szomszédok lekicsinylésével, ennek ellenére e negatívumokkal tűzdelt romantikus küldetéstudat növelte a térség önbizalmát, s bővítette a róla szóló ismereteket is. Ezen a téren a lengyel Mickiewicz meghatározó szerepet játszott, hiszen több mint húsz évet töltött Párizsban, az 1840-es évek első felében pedig a Collège de France tanáraként szláv irodalmat tanított, s hallgatósága között francia írók, lengyel, orosz emigránsok s román diákok is voltak, így azt is mondhatjuk, hogy egy szűkebb nyugati, sőt európai közvélemény formálása – időnként deformálása – mellett nagymértékben befolyásolta a lengyelek gondolkodását is. Hasonló szerepet játszott a lengyel anyától és francia apától származó Chopin, aki főleg mazúrkái és polonézei segítségével ismertette meg a franciákat a lengyel gondolatvilággal, a lengyelekben pedig a hazafias érzést, az összetartozás élményét erősítette. Nocturne-jei pedig igazi éjköltészetet képviselnek, a romantika egyik kedvenc témáját a zene nyelvén megszólaltatva. S a zene valóban hatásos propagandista, hiszen Chopin előkelő családok gyermekeit tanította, koncertjeire a párizsi szellemi elit járt, műveit pedig Európa több nagyvárosában is kiadták. A romantikus zene politikai szerepe különösen Itáliában volt hatékony, s ezen a téren ugyanazt a funkciót töltötte be, mint Párizsban a színházak. Itáliában ugyanis, amint ezt említettük, az analfabétizmus magas volt, ezért az irodalmi romantika első megnyilvánulásai csak szűk kört érintettek. Confalonieri 1819-ben hozta létre az Il Conciliatore című lapot, hogy ellensúlyozza a Lombardia kormányzója, Heinrich von Bellegarde által 1816-ban alapított Biblioteca italiana című osztrákbarát, klasszicista orgánumot. A Risorgimento korának leghíresebb romantikus munkája Manzoni 1827-ben megjelent Jegyesek című regénye volt. S mellette meg kell említeni Silvio Pellico 1832-ben publikált Börtöneim című visszaemlékezését. A szerzőt 1820-ban tartóztatták le, s először halálra ítélték, majd börtönbüntetést kapott, melyet Spielbergben kellett letöltenie. Könyve egész Európában ismertté tette a nevét, mert a forradalmak évtizedeiben a romantika hatása alatt álló közönség a szabadság, az elnyomás kérdéseire érzékeny reagált, ráadásul a börtönvilág ezúttal nem a képzelet szüleménye volt, hanem egy átélt valóságot kapott az olvasó. Itáliában azonban nagyobb tömegeket 1848 előtt a zene mozgatott meg, s ez elsősorban Verdinek köszönhető. A milánói Scala 1842-ben mutatta be a Nabucco című operáját, s a következő tíz évben megírt munkái szorosan kapcsolódnak a korszak fő politikai törekvéseihez, a szabadsághoz és az egység kérdéséhez. A lombardok 1843-as bemutatóját követően a darab kórusa az olasz hazafiak himnusza lett. Darabjainak a jelenhez szóló történelmi témája, a dallamosság, a romantikus pátosz, a szimbólumok érthetősége megkönnyítette a befogadást, lelkesítve ily módon a nézőket, s nem egy bemutatója politikai tüntetéssé vált.104 104

A Közép-és Kelet-Európáról szóló részhez felhasznált irodalom: Arató Endre: Kelet-Európa története a 19. században I. Tankönyvkiadó, Budapest 1971. 195-196. Niederhauser Emil: Bulgária története, Gondolat, Budapest 1959. 90-91. 95. Horváth: 121. Marès, Antoine: Histoire des Tchèques et des Slovaques, Perrin, Paris 2005. 244-247. 253. Niederhauser Emil: Kelet-Európa története, História – MTA Történettudományi Intézete, Budapest 2001. 128. A romantika az európai irodalomban…: 8. Jelavich, Barbara: A Balkán története. I. kötet, 18. és 19. század, Osiris, Budapest 1996. 163. Petrás Éva: Nacionalizmus és politikai romantika. Vázlat a magyar nacionalizmus romantikus elemeiről és a politikai romantikáról Magyarországon, Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest 2006. 28. Borsi-Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történetéhez, Akadémiai Kiadó, Budapest 1993. 30-31. Durandin, Catherine: A román nép története, Maecenas, Budapest 1998. 113-121. Dobák: 53-55. Girault, René: Peuples et nations d’Europe au XIXe siècle, Hachette, Paris 1996. 85. Szokolay Katalin: Lengyelország története, Balassi, Budapest 1996. Berend: 69. 73. 79-80. Pécout, Gilles: Naissanace de l’Italie contemporaine 1770-1922, Armand Colin, Paris 2004. 99-103. 181-183. Caron-Vernus: 312. Bury, J. P. T. (ed.): The New Cambridge Modern History, vol. X. The Zenith of European Power 1830-1870, Cambridge University Press 1964. 111. Bělina, Pavel – Čornej, Petr – Pokorný, Jiří (sous la direction de): Histoire des Pays Tchèques, Seuil, Paris 1995. 302. Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században, Osiris, Budapest 2003. 466. Gildea, Robert: Barricades and Borders. Europe 1800-1914, Oxford University Press 2003. 111. Asselain, 60

Théophile Gautier szerint „Delacroix Victor Hugóval és Berliozzal együtt alkotja a romantikus művészet szentháromságát”, azaz a költészet, a zene és a festészet volt a romantika legfontosabb területe.105 Rövid áttekintésünkben elsősorban az irodalmat vizsgáltuk, de zenei példákat is hoztunk, s ez alapján Nyugat-Európában, illetve a kontinens keleti és déli felén a romantika, mint láttuk, közvetetten vagy közvetlenül kapcsolódott a politikához, s időnként maga volt a megtestesült politika. Ezt figyelhetjük meg a romantika tőkeellenességében, az indusztrializmus elleni fellépésében. S abban is, hogy időnként a vérrokonságot hirdeti, a közös ősökre hivatkozik, mert ezek teremtenek olyan közösséget, mint a nemzet. A széles skálán mozgó romantikus szenvedélyekben szintén megtalálható a politika, hiszen a zsenikultusz egyszerre jelzi a polgári világ középszerűségétől elkülönülő szellemi arisztokratizmust, az Isten által megszenteltetettek kasztját, s azt a törekvést, hogy a zseni, a felsőbbrendű ember, mint Napóleon, a világ lelke lóháton – ahogy Hégel nevezte –, akár a történelmet is képes formálni, átalakítani.106 A romantika sokszínű törekvései persze ellentmondásosak és ezt jelzi az, hogy innen számos útelágazás indul: a nemzeti mozgalmak különböző változataihoz éppúgy vezet út, mint a liberalizmushoz, vagy a szocializmushoz, sőt az idegenellenességhez is találunk egy-egy szálat. Mindezek ellenére elmondható, hogy az egyszerre romboló és építő romantikus lázadás átalakította az európai gondolkodást, színesebbé, szenvedélyesebbé, mozgalmasabbá tette. A romantikának köszönhető, hogy a XVIII. század második felétől az európai gondolkodás két irányba ágazik: folytatódik a felvilágosodás képviselte racionális út, és megjelenik a romantika irracionalizmusa. A romantikusok úgy vélték, hogy az Ész századának túlzott racionalizmusa olyan irracionalizmusba csapott át, amely felborította a világ egyensúlyát, s ezt csak egy másfajta irracionalitással lehet helyrebillenteni, s ezáltal a világot ismét egésszé és ésszerűvé tenni. Nacionalizmus A romantikához hasonlóan a nacionalizmus is a múltból táplálkozott. A múlt azonban számára csak eszköz volt a jelen és a jövő érdekében. A nacionalizmus egyszerre elmélet és a 19. század arculatát, politikai térképét átformáló gyakorlat. Jellegzetessége, hogy kettős természetű. Egyrészt újítóként jelenik meg, amikor is a már létező struktúrákat megváltoztatja, s ebben a változatában a liberalizmushoz kapcsolódik azért, hogy együtt harcoljanak a monarchia, azaz a tekintélyelvű politikai rendszerekkel szemben. Másrészt konzervatív, s ez esetben bizonyos társadalmi, gazdasági szerkezeteket fenntart, vagy visszatér régi nemzeti hagyományokhoz. A 19. század első felében a nacionalizmus újító arculatában jelentkezik, s valóban azt tapasztaljuk, hogy liberális és forradalmi mozgalmakhoz kapcsolódik. Öntudatos nacionalista szervezeteket látunk az un. ifjú mozgalmakban. Ezek Mazzini ösztönzésére jöttek létre az 1830-as forradalom után.107 A résztvevők célja az volt, hogy a felszabaduló nemzetek testvériségét valósítsák meg, s valamennyi nemzet megváltójának szerepében léptek fel. Ez azt jelentette, hogy Mazzini szerint a világ szenvedő népeit Olaszország, Mickiewicz szerint Lengyelország, Petőfi szerint pedig a magyarok vezetik el a világszabadsághoz. Ez a szerep egyébként bizonyos konzervatív irányzatoknál is megfigyelhető, pl. az orosz szlavofileknél, akik szintén világmegváltó küldetésről beszéltek. Jean-Charles - Delfaud, Pierre - Guillaume, Pierre - Guillaume, Sylvie -Kintz, Jean-Pierre - Mougel, François: Précis d'histoire européenne, XIXe-XXe siècle, A. Colin, Paris 1993. 93. Kis Aladár: Olaszország története 1748-1968, Akadémiai, Budapest 1975. 94. Fischer: 256. 105 Asselain - Delfaud - Guillaume P. - Guillaume S. - Kintz - Mougel: 78. 106 Russell: 564-565. Fischer: 186-194. 107 1831-1836 között az alábbi szervezetek jöttek létre: Ifjú Itália, Ifjú Lengyelország, Ifjú Svájc, Ifjú Németország, Ifjú Franciaország. 1840-es évek terméke az Ifjú Írország nevű mozgalom. A későbbi nacionalista mozgalmak is ilyen nevet választanak, pl. Ifjú Csehek, Ifjú Törökök. E nemzeti mozgalmak azonban csak látszólag különállóak, legalábbis a század első felében, mert a programjuk, stratégiájuk közös, s a zászló is, mert valamilyen trikolor. 61

A nacionalizmust a francia forradalom robbantja be Európába azzal, hogy az egyéni szabadságjogokat kiterjeszti a nemzetre. A királyok, a dinasztiák elleni harcához ezzel egy új csoportösszetartó erőt teremtett meg. A nacionalizmus a dinasztiák, a monarchiák kozmopolitizmusa, egyetemessége ellen lépett fel. S később is legnagyobb ellenfele a különböző formákban, mint proletár internacionalizmus, imperializmus, jelentkező egyetemesség. A nacionalizmus célja egy nemzetállam létrehozása. De mi a nemzet? A kifejezést nem könnyű definiálni, ezért jellemzői felsorolásával igyekszünk meghatározni. A nemzet valamilyen közösséget jelent. Ez lehet vallási, nyelvi, gazdasági, faji közösség, amelyik egy politikailag körülhatárolt területen együtt akar élni. S azért tőzi ki ezt a célt, mert a közösség azonos nyelven beszél, mentalitása hasonló, s történelme, kultúrája azonos.108 A nemzet ismérve az is, hogy államhatalommal rendelkezik.109 Az előbb említett tényezők formálta közösségek kialakulását és tömegessé válását Európában a francia forradalom hatására figyelhetjük meg. Az európai nacionalizmus fejlődésére a francia forradalom a maga létezésével, eszméivel hatott abban az értelemben, hogy meghirdette a nemzetek önrendelkezési jogát. A forradalom ugyanakkor példát mutatott arra, hogy mit tehet egy nemzet a monarchiákkal szemben. Felszabadíthatja, segítheti az elnyomott nemzeteket. Ugyanakkor, birodalmi törekvéseivel alá is vetheti, s ez is, tehát a birodalom kihívása is nemzetformáló tényező. A már említett romantika hatása sem elhanyagolható, hiszen a múlt felfedezésével a nemzeti sajátosságok kerültek felszínre. Fontos szerepe van a nyelvnek, nem csupán kommunikációs értelemben, hanem azzal is, hogy a nyelv egy olyan gondolkodási szerkezetet is képvisel, amely a nemzeti karaktert, a kollektivitást őrzi. A nemzeti mozgalom számára a mintát Franciaország jelentette, illetve az egyesített Németország. A francia és a német nemzeti koncepció között azonban alapvető különbség van. Nézzük ezt Elzász-Lotaringia példáján. A német vélemény szerint ez a terület német, mert a vérségi, a faji kapcsolat Németországhoz köti. A franciák viszont arra hivatkoznak, hogy patriotizmusuk alapján az elzásziak franciák, mert ezt az országot tekintik hazájuknak. Európa három nagy régiójában a nemzeti mozgalom adottságai eltérőek. NyugatEurópában a nemzet adott, hiszen az állam a nemzeti etnikum egészét vagy nagy részét magában foglalja. A földrajzi értelemben vett Közép-Európában, tehát német és olasz területen éppen az ellenkező helyzet figyelhető meg: az etnikai állomány nem egy, hanem számos államalakulat keretei között él, s csupán a kulturális együvé tartozás tudata él. Kelet-Európa az első kettőnek valamiféle kombinációját adja abban az értelemben, hogy létezik egy állam, egy birodalom, melynek keretei között különböző etnikumok élnek.110 A nemzeti törekvések három koncepcióban jelentkeztek. Az un. népnemzeti koncepció a francia felvilágosodás és forradalom terméke. Eszerint a nemzet a politikai cselekvéshez, a szuverenitáshoz jutott népet jelenti. A nemzetnek ez esetben nincs etnikai tartalma. A különbséget nem ez, hanem a társadalomban elfoglalt hely adja, azaz valaki vagy a kiváltságosok vagy a harmadik rendhez tartozik. Az államnemzet koncepció hasonlít az előbbihez annyiban, hogy szerinte az tartozik a nemzethez, aki az állam keretei között él, s osztály vagy rétegszempontok alapján nem differenciálja a nemzetet, illetve nem ez a kirekesztő elv. A kultúrnemzet fogalma a kelet-európai soknemzetiségű 108

Az említett jellemzők általában érvényesek. Előfordul, hogy valamelyik hiányzik, s mégis egy nemzetről van szó. Svájcnak pl. nincs közös nyelve, de van svájci nemzet. Az írek és az angolok közös nyelvet beszélnek, de nem alkotnak egy nemzetet. 109 Renan 1882.március 11-én a Sorbonne-on tartott előadásában azt a kérdést tette fel, hogy mi a nemzet. Válasza röviden az volt, hogy „valami új a történelemben”. Majd ezt tette hozzá: „A nemzetek nem örökkévalóak. Valamikor megszülettek s majd eltűnnek. Valószinű, hogy az európai konföderáció fogja felváltani őket.” 110 Kelet-Európa népei három soknemzetiségű birodalom - az orosz, a Habsburg és a török - keretei között élnek. 62

birodalmakban jelent meg, ahol az egy nemzethez való tartozást a nyelv, a közös kulturális és történeti múlt jelentette. Az első és második változatnál a nemzet adott, míg a harmadik esetében valamilyen politikai keretet kell adni az azonos etnikumoknak. A végső cél természetesen a francia vagy a német változat elérése, de birodalmi keretek között ez nem valósítható meg azonnal. Ezért megelégszik valamilyen önállóság kivívásával az adott keretek között.111 A 19.századi nemzeti mozgalom három szakaszra osztható: a) a század első felében a nacionalizmus a hivatalos politika ellenfeleként lépett fel, veszélyeztetve az 1815-ös rendezést. A liberalizmussal keveredő nemzeti törekvések egyszerre akartak függetlenséget és egységet. A nemzeti függetlenség és az egységes Európa gondolata egyszerre jelentkezett.112 A nemzeti gondolat küldetéstudattal bírt, humanitáriánus messianizmusként lépett fel. S ez nem csupán Franciaországra volt jellemző. A nemzeti függetlenség kivívása és más népek felszabadítása az elnyomás alól jelszó más nacionalizmusoknál is fellelhető.113 b) 1848 tanulságaként a nemzeti elv a hivatalos politika rangjára emelkedett, s bekerült a nemzetközi jogba. III. Napóleon a nemzetek önrendelkezési elvét is meghirdette, s támogatta a nemzeti törekvéseket. A politika tehát a népre támaszkodott, de nem a spontán megmozdulásokra épített, hanem a hatalom klasszikus eszközeit - háború, diplomácia, szövetségek - s a nacionalizmus tömegeket mozgósító erejét egyesítette. E találkozás eredménye volt a német és az olasz egység létrejötte. c) A hivatalos politika rangjára emelkedett nacionalizmus ugyanakkor, különösen a francia-porosz háború eredményeként, szorosan kapcsolódott a konzervativizmushoz. Ennek eredményeként, egy sebzett, befelé forduló, s kívül belül egyaránt ellenséget kereső eszmerendszerré és politikai gyakorlattá vált. A nacionalizmus sajátossága volt, hogy miközben létrejött, kiépítette ellennacionalizmusát is. A liberalizmus szellemében valamennyi nemzeti mozgalom szabadsága természetesnek tűnt. A gyakorlatban azonban a nacionalizmusok hierarchiája alakult ki abban az értelemben, hogy egyes nemzeteket uralomra termetteknek tartottak, míg másokat nem. Az ellentmondást legjobban a dekabrista Pesztyel oldotta fel, amikor azt hangsúlyozta, hogy a kis nemzetnek is joga van önállóságra. A nagy nemzetnek pedig a biztonságra - tette hozzá. Ha a két elv ütközik, akkor a nagy nemzet joga lép érvénybe. Az is a nacionalizmus ellentmondása volt, hogy miközben az etnikai állományt egy nemzetbe akarta tömöríteni, a gyakorlat azt mutatta, hogy az etnikumok nem tisztán, elkülöníthetően jelennek meg Európa térképén, hanem keverten. Ebből következően még a nagy példaképek sem voltak tiszta nemzeti államok.114 Az etnikai realitás eltérő nemzeti, nemzetiségi politikákat szült Európában. Diószegi István négy típust jelöl meg. Az elsőbe az tartozik, amikor a lakosság egy részét kizárják a politikából. Ez volt megfigyelhető Törökországban, de az íreknél is. A diszkriminatív mellett a második változatot a korlátozó, restriktív politika jelentette. Ez figyelhető meg Franciaországban a 19. század során. A korlátozásnak azonban történelmi okai vannak. A nemzetiségek ugyanis a francia forradalom során általában a forradalom ellenségeit s a szeparatizmust erősítették, később pedig minden különállás az állami centralizáció ellenállásába ütközött. A vallonok és flamandok lakta Belgiumban a század végére egy koncesszív, megengedő politika alakult ki. Az 1830-as belga forradalom eredményeként ugyanis a vallonok nyelve, a francia vált államnyelvvé miközben a lakosság 55%-a flamand volt. Ezért a hetvenes évektől lehetővé tették a flamand nyelv használatát az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban valamint a közép- és felsőoktatásban. 1898-ban pedig a flamand második államnyelvvé vált. A nemzeti politika legérdekesebb esetét Svájc produkálta, 111

A horvátok pl. Magyarországtól való különállást akartak. Az önálló nemzeti törekvés elsősorban a lengyeleknél, magyaroknál, görögöknél vagy a bolgároknál figyelhető meg. 112 Mazzini 1857-ben az ideális Európa térképét rajzolta meg 11 nemzeti állammal. 113 Pl. a lengyeleknél, akik a légiók zászlajára ezt írták: A ti szabadságotokért és a miénkért. Világszabadság és magyar szabadság gondolata figyelhető meg Petőfi költészetében is. 114 Franciaországban a lakosság 5%-a, mintegy 2 millió ember nemzetiségi volt. Nagy-Britanniában ez 10 millió embert, tehát a lakosság egyharmadát jelentette. 63

ahol franciák, olaszok és németek egyaránt voltak, de az anyaországhoz egyik sem akart csatlakozni,115 s nyelvi uniformizálódás sem jött létre. Azt a megoldást választották, hogy hivatalos nyelvként használható a német, a francia és az olasz attól függően, hogy az adott kantonban melyik etnikum van többségben, az államnyelv pedig a rétoromán lett. Ez a megoldás azonban nem teszi lehetővé az elszakadást vagy az önálló állam alakítását. Erre egyébként sem igen van ösztönzés, hiszen a szomszédos nemzetállamok perifériáján helyezkedtek volna el, míg Svájcban, melynek semlegességét nagyhatalmi egyezmény garantálja, centrális helyzetben maradnak. A nacionalizmus mögött természetesen komoly társadalmi erők vannak. Mindenekelőtt az értelmiség, a kialakulóban levő középosztály vagy Kelet-Európa népeinél a nemesség tömegei A magyarázat egyrészt gazdasági tényezőkben keresendő, hiszen az említett rétegek az új ideológia gyakorlatba ültetésétől várnak gazdasági, üzleti sikereket. Másrészt a század első felében azt tapasztaljuk, hogy növekszik az iskolázottak száma, s az oktatás, a művelődés tömegtermékké válásának folyamata könyveket, újságokat, tehát információkat igényelt, s természetesen nemzeti nyelven. Nem véletlen, hogy a nacionalizmus zászlóhordozói az iskolák, egyetemek voltak.116 A tömegek azonban még iskolázatlanok maradtak, ezért bizalmatlanok az új eszmerendszerrel, mert a nacionalizmus a középosztályhoz, a nemességhez kötődik.117 A nemzeti eszme néhány képviselõje A nacionalizmus eszméje számos gondolkodó munkásságában fejeződik ki. A liberalizmushoz, a francia forradalomhoz való erős kötődés figyelhető meg Jules Michelet (1798-1874) munkáiban. A párizsi nyomdász fia számos történeti munka szerzője. Műveiben a nemzetet nem a különböző egyének gyűjteményének, hanem egy szervezett lénynek tekinti. A béke, az egyetemes megegyezés csak a nemzeti érzésre alapozható. Nála a haza és a világ nem ellentétes fogalmak, hanem egymást feltételezik. A haza ugyanis egy egyetemes világ kezdete. A történelmet harci eszköznek tekinti, a szabadságot pedig Franciaország sajátságának, ezért hazájának a feladata ennek megvalósítása. A michelet-i romantikus nacionalizmus így válhat a negyvennyolcas nemzedék gondolatvilágának egyik elmévé. A Michelet-hez hasonló irodalmi és romantikus nacionalizmust figyelhetjük meg a már említett Mickiewicznél, Giobertinél vagy Petőfinél, illetve Mazzininál. A legjellegzetesebb képviselő a század elején Mazzini, az örökös száműzött s konspirátor, aki a császárok és a pápák Rómája után a népekét akarta megvalósítani, aki egyszerre olasz hazafi és meggyőződéses européer. Nála vallás és politika elválaszthatatlan, mert enélkül csak despotizmus vagy anarchia jöhet létre. A szabadság gondolatát találjuk a jénai egyetem professzorának Fichtének (17621814) a munkásságában is. A szabadság szellemét Napóleon ellen igyekszik feléleszteni a német népben, hogy megszabadulhasson a francia megszállóktól. Amíg azonban Németország széttagolt, képtelen lesz ellenállni a franciáknak. Az egységhez azonban egységes nyelvre, nyelvi közösségre van szükség, melyben a német szellem kifejeződhet. A nyelv mellett a nemzet formálásának másik eszköze a nevelés, s ebben Rousseau hatása figyelhető meg. A nevelést Fichte olyan fontosnak tartotta, hogy azt csak az államra lehet bízni. A küldetéstudat nála is megfigyelhető, mely azt jelenti, hogy a civilizáció védelme, léte a németektől függ.

115

A 22 kanton kétharmad része volt német, egyharmad rész francia, s a lakosság mintegy 5%-át alkották az olaszok és a rétorománok. 116 A század első felében ez természetesen még nem jelent nagy létszámot a fejlettebb nyugaton sem. Pl. 1842-ben Franciaországban a líceumok hallgatóinak száma 19 ezer volt, s az összesen középiskolás száma 70 ezerre tehető. 117 Ezt mutatja a galíciai parasztok szembefordulása 1846-ban a lengyel forradalmárokkal. 64

Az egység gondolata a század első felében egy másik németnél Friedrich Listnél (1789-1846) is megfigyelhető. Míg Fichténél a politika dominál, addig List a gazdasági tényező fontosságát hangsúlyozza a nemzet létrejöttében. Az 1841-ben megjelent munkájában arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a német gazdaság elmaradása az angolhoz s a franciához képest. A baj okát a szabadkereskedelemben látja. Egy elmaradottabb ország számára ugyanis ez a gazdaságpolitika inkább hátrányos, ezért a protekcionizmus elvét vallja Németország gazdasági fellendítésére. E nézetében hosszabb amerikai tartózkodása erősítette meg. A nacionalizmus Listnél is küldetéstudathoz, sőt faji felsőbbrendűséghez is kötődik, amikor azt hangsúlyozza, hogy a német faj az isteni gondviselés által az egész világ ügyeinek irányítására rendeltetett, s arra, hogy civilizálja a vad és barbár népeket, valamint benépesítse a még lakatlan részeit a világnak. Az orosz szlavofilek Világmegváltás, faji felsőbbrendűség és sajátosan konzervatív nacionalizmus egyaránt megfigyelhető abban az eszmei irányzatban, mely Oroszország egész 19. századi történetén végigvonul, de kialakulása, fénykora a század első felére tehető. A nacionalizmus Oroszországot azután érte el, hogy Közép-Európát már megtermékenyítette, s a pánszlavizmus118 volt az, amely közvetítőként szolgált. Ez az eszmeáramlat a pángermanizmus valamint a születő magyar nacionalizmus kihívására való válaszként jelent meg. A kifejezést 1826-ban használják először, s a szlavofilizmus bizonyos mértékben a pánszlavizmus egyik irányzataként, de önálló szellemi mozgalomként is felfogható. A szlavofilizmus egyaránt táplálkozott az európai konzervativizmusból, a német historizmusból vagy a romantikából. Magát a szlavofilizmus szót nyomtatásban először Bjelinszkij használja 1844-ben.119 A szlavofilizmus abból indul ki, hogy Oroszország nem hézag Európa történelmében, nem a fejlettség fokában tér el az európaitól, hanem Oroszországnak saját történelme van, s a szlávok az emberi történelem új korszakát nyithatják meg. A szlavofilizmus azonban nem Európát, hanem elsősorban Oroszországot kritizálta. Röviden a szlavofilizmus azt hirdeti, hogy Oroszország más, van történelme, s ezen belül a Nagy Péter előtti orosz értékeket hangsúlyozza. Az, hogy Oroszországnak történelme van, erre Karamzin 12 kötetes munkája Az orosz állam története (1819-1826 között jelent meg) hívta fel a figyelmet. A szlavofilizmus a tyucsevi másságot120 hirdeti, miközben Csaadajev mély pesszimizmusa121 valamint Benkendorf rózsás optimizmusa122 között kell megtalálnia az 118

A szláv közösség, a szláv nyelvek hasonlóságának a gondolata a német egyetemekről indult ki, s mindenekelőtt Göttingának volt meghatározó szerepe. Az egyetem egyik professzora, Schlözer már az 1771ben megjelent munkájában a szláv nyelvek közös eredetére hívja fel a figyelmet. A cseh Dobrowsky, a szlavisztika megalapozója pedig már azt is kihangsúlyozza, hogy a szlávok faji és kulturális egységet alkotnak. A következő lépés e tudományos megállapításoknak a politikába való áttétele volt. Ezt a munkát Jan Kollar és Šafarik végzi el, akik pánszláv gondolatokat hangoztatnak. Kopitar katolikus szláv birodalomról beszél, a történész Palacky pedig egy demokratikus szláv birodalomról beszél, melynek kialakulását a honfoglaló magyarok akadályozták meg. A szláv nemzetttudatnak ez a felerősödése a német romantikának köszönhető, miközben a szláv missziótudat éppen a németekkel szemben nyilvánul meg. A nemzettudat felerősödése a népköltészet felé fordulást is magával hozta, s ha ez nem létezett, akkor hamisították, ahogy ezt a cseh Hanka tette. Ezzel természetesen a szlávok nem voltak egyedül, mert ílyen jellegű hamisítás máshol is előfordult (Macpharson vagy Thaly Kálmán). 119 Az 1843-as év irodalmának áttekintése című írásában találkozunk e névvel. Nála, Herzennél vagy másoknál a kifejezés nem csupán a szlávok iránti érdeklődést jelenti, hanem a nyugat iránti gyűlöletet, a haladás elutasítását is. 120 Tyucsev orosz költő alábbi sorai a másságot, az európaitól való eltérést jól fejezik ki: Oroszországot, ész,nem érted; méter, sing sose méri fel: külön úton jár ott az élet Oroszországban hinni kell! 121 Az 1836-ban a Tyeleszkop című folyóiratban megjelent cikkében, Filozófiai levél egy hölgyhöz címmel, azt fejtette ki, hogy az orosz történelem a barbárságból a tatár igán keresztül vezetett a despotizmusba, ezért, vonja le a következtetést, a múltban nincs semmi vigasztaló, a jövő pedig reménytelen. 65

orosz értékeket. Ez az eszmerendszer válasz, kritika a péteri Oroszországra, s annak ideológiai kifejezőjére az uvarovizmusra. Ez az ideológia I. Miklós idején jött létre, s más néven hivatalos népiességként ismert, illetve másik nevét Uvarovtól, a népművelésügyi minisztertől kapta.123 Az uvarovizmus számára a francia forradalom hármas jelszava, "szabadság, egyenlőség, testvériség" jelentette a kihívást s ezzel szemben egy új hármas jelszót, "pravoszlávia, egyeduralom, népiség" hirdetett meg. Ez az elmélet azt hangoztatta, hogy az orosz paraszt szereti a cárt és a földesurat, s természeténél fogva vallásos. Az uvarovizmus szembeállította a rothadó Nyugat eszméit az egészséges és fiatal Oroszország erejével, jövőjével. Pogogyin illetve Sevirjov továbbfejlesztik ezeket a gondolatokat, kifejtve, hogy a nyugati utak Oroszországban nem használhatók. A szlavofilizmus e hivatalos ideológiával szemben illetve az un. nyugatosokkal vitázva bontakozik ki a csodálatosnak nevezett negyvenes években. Magát az elnevezést, melyet a nyugatosoktól kaptak, sértőnek találták, ezért inkább moszkvai irányzatnak, pártnak nevezték magukat. Ez annyiban jogos is, hogy a harmincas, negyvenes években valóban a moszkvai egyetem egy szellemi erjedés központja volt, mivel itt tömörültek azok a tanárok, értelmiségiek, akiket a fővárostól távol tartottak. A politikai helyzet is kedvezett a szellemi fejlődésnek, mivel a belpolitika a dekabristák megmozdulása után konszolidálódott, a lengyelek felkelését leverték, sőt a birodalom még gyarapodott is a Kaukázusban. Születőben volt egy értelmiség, amely szalonokban, folyóiratokban vitatkozott, s látszólag irodalomról, történelemről beszélt, valójában az orosz sorskérdéseket vetette fel. A mozgalom fő ideológusai az Akszakov testvérek, Homjakov, Kirejevszkij illetve Szamarin voltak. A szlavofilizmus érzelmileg Moszkvához kötődik, s eszményképe a Péter előtti Oroszország, főleg III. Iván kora, mivel szerintük a hatalom és a nép egysége megvolt, s ezt a péteri reformok megtörték, ezáltal az uralkodó és a nép között szakadék keletkezett. Irodalmi művekben ez sajátos hasonlatokban jelenik meg, miszerint Moszkva az orosz szellem őrhelye, míg Pétervár babiloni örömlány. Érdekes módon a szlavofilizmus és a hivatalos népiesség sok pontban hasonlít egymáshoz. A szlavofil szentháromság és az uvarovi hármas jelszó ugyanaz: pravoszlávia, egyeduralom, népiség. Ezért nehéz eldönteni, hogy a hatalom kiszolgálói vagy ellenzéke voltak vagy a cárizmus valamiféle eretnekmozgalmaként jelentek meg. Ebben az ellentmondásos ideológiában mindhárom változat megvan. A hasonlóság ellenére azonban mégis nagy a különbség az uvarovizmussal szemben, hiszen a hármas jelszót másképpen értelmezték. A pravoszláviában a szlavofilek is a vallás és az egyeduralom egységét látják, az Európától való elkülönülést, valamint az engedelmesség eszközének tekintik, de a hivatalos iránnyal szemben az a véleményük, hogy a vallást nem szabad alávetni az államnak, mivel a vallás így idegen célokat szolgál. Az ideális egyház szerintük az, amely az emberek belső világában él. Elvetik a jobbágyságot is, mert ez szerintük összeegyezhetetlen a krisztusi tanokkal. Moszkvát harmadik Rómának tekintik, s Oroszszág szerintük világmegváltó szerepre hivatott. A dekadens Nyugattal szemben Európa vezető erejévé válhat Oroszország. A szlavofilek is a tekintélyelvű uralom hívei, mert Oroszország ennek köszönheti, hogy háborúk, belső megrázkódtatások nélkül jutott oda, ahová a Nyugat forradalmak során. A hivatalos iránytól azonban különböznek azzal, hogy az európai jellegű bürokratikus abszolutizmus helyett a patriarchálisat szeretnék megvalósítani, amely helyreállíthatja az uralkodó és a nép viszonyát. Fontos náluk a nép Úgy véli, hogy a Nyugatot a katolicizmus tette naggyá, míg Oroszország Bizánctól vette át a kereszténységet, majd a tatárok áldozata lett, s így kiesett az egyetemes emberi fejlődésből, azaz a történelemből. E cikk miatt a Tyeleszkópot betiltották, a kiadót száműzték, Csaadajevet pedig elmebetegnek nyilvánították. 122 Benkendorf I. Miklós rendőrminisztere szerint „Oroszország múltja csodálatra méltó volt, jelene több mint nagyszerű, ami pedig a jövőjét illeti, ez felülmúlja mindazt, amit a legmerészebb képzelet elgondolhat.” 123 Maga Uvarov művelt ember volt. Goethével levelezett, s 32 éves korában a Tudományos Akadémia elnöke. Ennek ellenére azt hangoztatta, hogy „Ha sikerül 50 évre visszatartanom Oroszországot attól, amit az elméletek készítenek számára, akkor teljesítem kötelességemet, és nyugodtan halok meg.” 66

szeretete, mert az óorosz államban a nép és az uralkodó viszonya harmonikus volt, a nép szerette az uralkodót, s szabadon, önként dolgozott. A szlavofil ideológiában fontos helyet kap az obscsina, mert ettől, illetve az obscsinák összeolvadásától remélték az össznemzeti harmónia létrejöttét. A szlavofilizmust utópiának szokták tartani, mivel egy olyan múltat vetít a jövőbe, amely sohasem létezett, s ezzel valamint a Péter előtti orosz értékek megőrzésének hangsúlyozásával egy sajátos nacionalizmust teremtett, s ez viszont már nem utópia. A szlavofilizmusnak ez az átalakulása utópiából valósággá a nyugat-európai nacionalizmus történetében is megfigyelhető, s a választóvonalat ezen a téren az 1848-as forradalmak jelentik. A nagypolitika rangján 1848/49 egyik nagy tanulsága az volt, hogy a liberális és nacionalista eszméket, mozgalmakat nem szabad a politika nem hivatalos szférájában hagyni. Nem szabad, hogy ezek a törekvések állandó veszélyt jelentsenek a hivatalos politika számára. Márcsak azért sem, mert a nacionalizmus nem feltétlenül ellenfélként jelenhet meg, hanem a mindenkori hatalmi politika szolgálatába is állítható, s nem is akármilyen erővel. A század második felében tehát azt figyelhetjük meg, hogy a nacionalizmus az egyesítő törekvéseket támogatja Itáliában és Németországban,124 s a már létező vagy a létrejött nemzetállam pedig expanzív, imperialista céljai érdekében is felhasználhatja ezt az eszmerendszert. S míg a század első felében kirobbant fegyveres konfliktusokban a konzervatív Európa áll szemben a liberalizmussal szövetkezett nacionalizmussal, addig a század második felétől a kormányprogrammá emelt nacionalizmus államok közti háborús konfliktusokat okoz, melyek folyamán elveszti liberális és egyetemes jellegét, és sebzetté, konzervatívvá válik. Ez a helyzet különösen a francia-porosz háborút követő évtizedekben figyelhető meg, először Franciaországban, majd Európa szerte. A francia nacionalizmus A század végén a nacionalizmus fogalma általánossá válik. De a michelet-i misztikus hazafiságnak már nyoma sincs, éppúgy mint a németekkel szembeni csodálatnak. A századvég nacionalizmusa ugyanis militarista, s a külső és belső ellenséget egyaránt gyűlöli, Elzász-Lotaringiát pedig vissza akarja szerezni. Az 1871 és 1914 közti periódusban a francia nacionalizmus történetében két eseménysorozatnak van meghatározó szerepe: a boulangizmusnak és a Dreyfus-ügynek. A korszak legjelentősebb képviselői között pedig Maurice Barrès (1862-1928), Charles Péguy (1873-1914) és Charles Maurras (1868-1952) nevét kell megemlítenünk. Barrès Az egyszerre irodalmár és politikus Barrès-t, a nacionalizmus Chateaubriandját125 Boulanger tábornok híveként tartják számon. A Dreyfus ügy idején pedig az 124

A német egység és Bismarck politikájának támogatója Heinrich Treitschke (1834-1896), aki azt hangsúlyozza, hogy a szabadságot az államtól kell várni. Bár elismeri az egyéni szabadság fontosságát, mégis úgy véli, hogy ezt a nemzet érdekeinek kell alárendelni. Éppen ezért az önző egyéni érdekkel szemben az állam beavatkozhat s korlátozhatja azt. Hisz a német faj nagyságában, s abban is, hogy a háborúnak jótéteményei vannak. Ezért azt hangsúlyozza, hogy „A történelem nagyságát a nemzetek közti állandó konfliktus adja”. 125 A Vogézekben született. Leconte de Lisle, Renan és Taine csodálója. Irodalmi munkássága mellett a politikai életnek is aktív résztvevője. Leleplezi a Panama botrányt, a Ligue de la Patrie française aktivistája, s várja a revansot megvalósító háborút. Számos fiatalnak volt a bálványa, s olyan írókra hatott, mint Mauriac, Montherlant vagy Drieu la Rochelle. Irodalmi munkássága politikai nézeteit szolgálta, s ez már művei címében is kifejezésre jut. A nemzeti energia regénye (Gyökértelenek, Felhívás a katonához) Az én kultusza, Kelet bástyái, a Rajna géniusza. 67

antidreyfusard-ok táborához tartozott. 1906-tól képviselőként vett részt a politikai életben, s azt tartotta feladatának, hogy a franciákat felkészítse egy háborúra, melynek tétje az elveszett provinciák. Ennek érdekében támogatja Poincaré rajnai politikáját is. A revans nacionalizmusának ideológusa szándékozott lenni. Nála a nemzet nem más, mind a föld és a halottak, azaz visszatérés a hagyományokhoz, mert ezek mondják meg a nemzetnek, hogy mi a teendő. S mi a teendő? Eltüntetni az 1870-es vereség nyomait. Megbosszulni Elzász és Lotaringia elvesztését, ezért az államnak állandóan a Vogézek kék vonulatára kell helyeznie a szemét. Franciaország csak így, a bosszú révén kaphatja vissza mindazt a hatalmat, amelyet megérdemel. Ezt nevezik a barrès-i energia kultusznak. Franciaország ismételt nagyságának megteremtéséhez persze más feltételeket is teljesíteni kell. Mindenekelőtt azt, hogy az egyén megtalálja a gyökereit az ősök földjében, a szülőföldben, a hazában. A halál, az elszigeteltség ellen csak így lehet védekezni, így lehet a folytonosságot fenntartani. Ez a téma jelentkezik egyik regényében, Les déracinés (Gyökértelenek, 1897), ahol hét lotaringiai fiatal sorsát mutatja be, akiknek el kellett hagyniuk szülőföldjüket, s ezért az állammal szemben védtelenekké váltak. Barrès szemében az idegenek veszélyt jelentenek Franciaország számára, elsősorban azzal, hogy a sajátos francia értékeket tüntetik el, s ezzel nem teszik lehetővé a hagyományok folytonosságát. Ez az idegengyűlölet antiszemitizmust is jelent, mert szerinte a zsidók egy idegen közösséget alkotnak az országban, s ezért veszélyesek a gyökerekre, a hagyományokra építő eszmerendszerben. Barrès köztársaság párti. „Szeretem a köztársaságot!” - mondja, s ez azért fér meg konzervativizmusával, mert ez is francia tradíció. Ahhoz azonban, hogy a köztársaság megfeleljen Barrès elvárásainak, meg kell reformálni oly módon, hogy tekintélyelvű legyen. Ezt szerinte úgy lehet elérni, hogy csökkentik a parlament szerepét. Azért van erre szükség, mert a parlamenti rezsim veszélyes, ugyanis zűrzavarhoz vezet, ráadásul a felelősséget is felhigítja. E nézetei ellenére azonban Barrès éveken át lelkiismeretesen ellátja képviselői feladatát. A köztársaság élére azonban olyan vezetőt akar, aki a nép akaratából került hatalomra, azaz népszavazás útján. A tekintélyelv azonban nem jelent erős centralizációt, mert Barrès a tartományi autonómia, a decentralizáció híve, mivel szerinte ez is a hagyományőrzést segíti elő. Egy tekintélyelvű rendszerben a katonai értékeknek is fontos szerepet ad, mert a revansot különben nem lehetne megvalósítani. A barrès-i eszmerendszerhez hasonlóan Charles Péguy is fontos szerepet tulajdonít a hagyományoknak, s abban is hasonlít kortársához, hogy köztársaság párti. Péguy tradicionalizmusa azonban a kereszténységhez kötődik, mert a katedrálisok kora tette naggyá Franciaországot, kedvenc hősnőjében, Jeanne d'Arc-ban pedig egyesülni látta a kereszténységet valamint Franciaország másik fontos hivatását, a szabadságot. Ez utóbbi azonban nem csupán a keresztény múltban gyökerezik, hanem a forradalmak szintén a szabadság hagyományának a megteremtői. Ezért nem összeférhetetlen számára a köztársaság és a kereszténység fogalma. Maurras A korszak nacionalizmusának harmadik jeles képviselője alapvetően különbözik két kortársától. Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy Maurras nacionalizmusa a monarchiához, a monarchikus múlthoz kötődik, de ez nem az ancien régime visszaállítását jelenti. Nála a monarchia a nagyság tradíciójának a megtestesítője. Ez a Maistre, Bonald eszméiből és a comte-izmusból táplálkozó gondolkodó a barrès-i szentimentális nacionalizmussal szemben egy pozitív, racionális és tudományos nacionalizmust teremt meg. Számára ugyanis a politika egy olyan tudomány, melyben természet és történelem összefonódik. A király és a nemzet pedig elválaszthatatlan egymástól, mivel a király az, aki tudatában van a nemzet szükségleteivel, s ösztönösen ismeri azt is, hogyan kell ezeket az igényeket kielégíteni. Mindezt azért teheti meg, mert a maurras-i monarchia örökletes, ahol a család a társadalom alapvető sejtje, s maga az 68

uralkodó is a családban szerzi meg az uralkodáshoz szükséges ismereteket. Ebben az örökletes monarchiában a nemesség is a folytonosságot jelenti, s ez az a réteg, amely a pénz uralmának az ellenfele, mert a pénz az eszköze a demokrácia és a kapitalizmus összefonódásának. De maga Maurras is ellensége a parlamenti demokráciának. A III. köztársaság gyakorlatának ismeretében jut arra a következtetésre, hogy a demokratikus köztársaságot egy jobb rezsimnek, a monarchiának kell felváltania. Erre azért van szükség, mert a parlamenti rezsim Franciaország szerencsétlenségét és gyengeségét jelenti. Számára ugyanis a parlamentarizmus a döntéshozók felelőtlen rendszere, néhány ezer ember oligarchiája, akik rosszul kormányoznak, s az államot kiszolgáltatják az adminisztratív hatalomnak, valamint a pártoknak, melyek egymás között felosztották az államot. A parlamentarizmus ugyanis nem teszi lehetővé az igazi választást, mert a képviselők nem a népet, hanem saját akaratukat képviselik, s a népnek abba sincs beleszólása, hogy részt vegyen a jelöltek kiválasztásában vagy programjuk kialakításában. Ebben a rendszerben az egyén a szabadságnak legfeljebb egy ezrelékét élvezheti, míg a többi a politikai hatalomé. E szisztémával szemben a tekintélyelvű monarchia nyújthat alternatívát, ahol a király az általa szabadon megválasztott tanácsadókkal kormányoz. Igaz a népnek olyan politikai képviselete nincs, mint a parlamenti demokráciában, de akaratát érvényesítheti oly módon, hogy különböző, gazdasági, társadalmi, egyházi csoportokhoz tartozik, melyeken keresztül fontos problémákra hívhatja fel a nemzet egységét megtestesítő uralkodó figyelmét. S ennek az sem mond ellent, hogy Barrès-hez hasonlóan Maurras is a hagyományokat őrző, s a folytonosságot biztosító decentralizáció híve. Maurras nézetei, munkássága nagy hatással voltak kortársaira. Az a szervezet és fórum, melyen keresztül érvényesülhettek ezek a nézetek, az Action Française volt. Magát a csoportot 1899 júniusában hozták létre. A hasonló nevű lapjuk pedig 1908 márciusától működött. A csoporthoz tartozók a nacionalista, katolikus és antiszemita körökhöz tartoztak, s főleg az első világháború után a szélsőséges nacionalizmusnak volt a központja. Maurras-hoz hasonlóan a mozgalom, s a lap is az örökletes monarchia visszaállításáért harcolt, s azért is, hogy az idegen testeket kivessék a nemzetből. Ezeket az idegeneket, métèques-nek, métoikoszoknak nevezik, és zsidók, protestánsok, szabadkőművesek valamint szocialisták tartoznak e fogalom alá. Az Action Française tételei közé tartozik annak hangsúlyozása, hogy az állam érdeke mindenek fölött áll, a király hatalma pedig korlátlan. Mindez azonban, bármennyire is furcsa, a maurras-i gondolatvilágban nem jelent diktatúrát, mivel a király egy elv, a nemzet nagysága s nem saját érdekében kormányoz. Barrès vagy Péguy rendszerével ellentétben az Action Française vagy Maurras világában a monarchián kívül minden államforma rossz, s ezért ennek helyreállítása érdekében minden eszköz megengedett. Az egyháznak is fontos szerepet tulajdonít, mivel az egyház kell megtartani, összefogni a műveletlen tömegeket. Maurras illetve az Action Française nézeteit előbb Bordeaux érseke, majd XI. Pius pápa itélte el 1926-ban s ki is közösítette. A harmincas évek végén Maurras a fasizmust is üdvözölte, mert szerinte ez egy olyan szocializmus, amely megszabadíthat a demokráciától is. 1940-ben aztán csatlakozott a Vichy-ben székelő Franciaországhoz, s annak lett a fő ideológusa.

Pozitivizmus A pozitivizmus létrejöttében szerepet játszott az a törekvés, hogy a francia társadalom állandó válságára megoldást találjanak. Ezt az alapítók oly módon gondolták, hogy létrehoznak egy organikus társadalmat, ahol vallás és társadalom szorosan összefonódik. A pozitivizmus a liberalizmus kritikájaként jött létre, de szemben a konzervativizmussal nem a hagyományokra alapozza eszmerendszerét, hanem a tudományra, az ésszerűségre. Másképpen fogalmazva a pozitivizmus egy olyan tudomány létrehozására tett kísérletet, amely az emberiség vallása lehet. Ebben a globális tudományként megjelenő vallásban az egyén csupán elvont absztrakció, s csak a társadalom a realitás. 69

A pozitivizmus kifejezést a 19. század elejétől használják. S bár napjainkban a kifejezésnek kissé rossz kicsengése van abban az értelemben, hogy pozitivizmus alatt csak a tények összegyűjtését érti, ez nem jelenti azt, hogy az indulásnál is csupán ennyi lett volna ez az ambiciózus eszmerendszer. S valóban ambiciózus, mert a fogalom egyszerre jelent világnézetet, magatartást és módszert. A jelentésváltozásban szerepet játszhat az, hogy a pozitivizmus egy globális tudomány létrehozásának az igényével lépett fel, azaz a tudomány totalitását akarta, a valóságban azonban egy - egy jeles képviselője a társadalomnak egy részét tudta megragadni.126 A pozitivizmus kialakulásában szerepet játszott Maistre és Bonald hatása, valamint Saint-Simon tevékenysége, aki már felvetette az emberiség vallása létrehozásának a tervét. A megvalósításra azonban August Comte127 (1798-1857) tett kisérletet. Egy egzakt, a természettudományok módszereire építő tudományt akart létrehozni, ahol az intuició helyébe a megfigyelés és a logika lép.128 Az új tudomány segítségével akarta újjászervezni a társadalmat, ahol nem a zűrzavar, a kiszámíthatatlanság uralkodik, hanem a rend. Comte társadalmában az egyéni szabadságnak nincs helye, s a politikai gondolkodás, a politikai gyakorlat az új elit, a tudósok dolga. Nem véletlenül jegyezte meg J.S.Mill, hogy a pozitivizmus a szellemi despotizmus komplett formája. Comte rendszerében a fejlődés az egyszerűtől a bonyolult felé halad, s e fejlődési vonalban a már Viconál említett hármas szám figyelhető meg. A fejlődésnek ugyanis három nagy állomása van: a) a fiktív vagy teológiai állapot, ahol az isteni beavatkozásnak van szerepe, s ahol az isteni eredetű monarchia is megjelenik. b) A második az asztrakt vagy metafizikai állomás, ahol az elvont eszmék játszanak meghatározó szerepet, pl. nemzeti szuverenitás, társadalmi szerződés. c) A harmadik szakasz jelenti a pozitív vagy tudományos szakaszt, ahol az új tudomány,129 a szociológia segítségével tervezhetővé válik a társadalom. Comte követőinél is azt látjuk, hogy az alapos természettudományos műveltség mindenkinél megfigyelhető. A pozitivistákat a társadalom érdekli s nem általában a tudomány. A társadalom pedig azért érdekli őket, hogy segíteni tudjanak az embereken a tudomány segítségével. De hogyan lehet segíteni az embereket? Elsősorban azzal, hogy a társadalom fejlődése békésen valósuljon meg, s ne forradalmakon keresztül. Ahhoz azonban, hogy a társadalom békés legyen s elkerülhetők legyenek a társadalmi katasztrófák, ismerni kell a társadalmak természetét, mindenekelőtt azokat a törvényszerűségeket, melyek a társadalom menetét alakítják. Hogyan lehet a törvényszerűségeket megismerni? A tények, illetve a tények sokaságának a segítségével. A pozitivisták által kitűzött célhoz, az emberiség békés, boldog fejlődéséhez tehát a tudomány segítségével jutunk el, mégpedig két szakaszban. Az elsőben kell összegyűjteni a nyersanyagot, a tényeket, s lehetőleg minél többet, azért, hogy a másodikban a tények közötti oksági összefüggések feltárásával meghatározható legyen a társadalmak fejlődésének útja, azaz a múlt alapján megtrevezhető legyen a jövő, a múlt és a jövő között pedig meghatározhatóvá váljék a jelen útja. Az első szakasz munkáját a történészeknek szánta Comte, míg az oksági összefüggések megállapítását, azaz a törvényszerűségek meghatározását a szupertörténésznek, a szociológusnak szánta. Ami a történészt illeti, megtett mindent az említett cél érdekében. A pozitivista történetírás kitágította a forrásbázist, s nem csupán népi anyaggal foglalkozott, hanem a 126

J.S.Mill nemzetgazdaságtannal foglalkozott, Draper és Taine történész volt, Littré-t pedig a nyelvészet érdekelte. 127 Montpellier-ben született egy kincstári hivatalnok fiaként. Nevelésében erős volt a katolicizmus hatása. Szorgalmas, kitűnő memóriájú tanuló volt, de nagyon fegyelmezetlen, antiklerikális és republikánus, ezért kicsapják az iskolából. Alapos természettudományos, mindenekelőtt matematikai műveltsége volt, ezenkívül nyelveket tanult. 1817 és 1824 között volt Saint-Simon titkára. 1830 és 1842 között jelent meg a Cours de philosophie positive című munkája hat kötetben. 128 Ez a törekvése nem előzmények nélküli, hiszen Hume, Montesquieu vagy Condorcet egyaránt ezt a célt fogalmzta meg. 129 Comte hat alapvető tudományt különböztetett meg: a matematikát, az asztronómiát, a fizikát, a kémiát, a biológiát s végül a szociológiát. 70

levéltár dokumentumainak feltárásával is. Szakít azzal a korábbi gyakorlattal, hogy csupán elbeszélje ami történt. Problémát akar megoldani, nevezetesen a törvényszerűségek megtalálását a múltban. Ezért a lehető legnagyobb tényanyag feltárására törekeszik.130 A pozitivisták hatására a történelem térben és időben kitágult. A tényeket igyekeztek koordinálni, az összehasonlító módszert használni. A történelem új ágai jelentek meg, mint az ipartörténet, tudománytörténet, stb. A pozitivista történetírás egyaránt törekedett a teljességre s az objektivitásra, jóllehet a forradalomhoz való viszony különböző, s ezáltal szubjektív volt, mert Comte ezt katasztrófának tekintette, Buckle pedig eszköznek a zsarnoksággal szemben. A pozitivizmus érdemeként kell megemlíteni a civilizációkutatások megjelenését s a forráskritikát is. A pozitivizmus egyik francia követője, Taine (1828-1893) szerint a történelem kutatása, elemzése konzervativizmushoz vezet. A történelem ugyanis eszköz a pozitív politika érdekében, s megismertet azokkal a lehetőségekkel, melyek között a kormányok választhatnak. Taine szerint a történelem a faj, a környezet és az idő által meghatározott valami. Taine nem szerette a forradalmat, mert az szerinte nem más, mint a középszerűség és a szegénység győlölete a tehetséggel és a gazdagsággal szemben. A jó kormányzásban fontos szerepet tulajdonít a hagyományoknak, az elitnek, s az elnöki rendszert támogatja. A kortárs Renan ( 1823-1892) szintén ellenfele a forradalomnak, mert szerinte Franciország 1789 óta hanyatlik a forradalmi mozgalom és ideológia elterjedése miatt. A demokrácia ugyanis rossz alapokon nyugszik, mivel a választási szisztéma a buta embereket hozza felszínre, akik a műveletlen többség támogatását élvezik. A demokrácia bukásának legékesebb bizonyítéka Franciaország 1870-es katonai veresége. Renan e negatívumokra a gyógyírt a több fokozatú választásban látja. Fontosnak tartotta az elit presztízsének a helyreállítását. Elit alatt a hadsereget és az egyetemet értette. Fajelméletek Kialakulásában a pozitivizmusnak is szerepe volt abban az értelemben, hogy a 19. század közepén kialakuló fajelméletek történetfilozófiai indíttatásúak voltak, s arra keresték a választ, hogy mi magyarázza a történelemben a fejlődést, a világ különböző részei közötti hatalmas eltéréseket. Ezt a különbséget aztán a fajok közti különbségekben találták meg. A faji felsőbbrendűségre utaló jelek más irányzatokban is fellelhetők, mint pl. a német nacionalizmusban vagy éppen Renannál is, aki az alacsonyabb fajú népeknek magasabb rendűvel való leigázását nem tartotta elítélendőnek. A módszeres fajelmélet azonban a 19. század ötvenes éveiben indult a francia Gobineau munkásságával. Az eltérések ellenére valamennyi képviselőnél közös az az elv, hogy az emberiség veleszületett és öröklődő testi (szomatikus) és pszichikai jegyekkel rendelkező fajokra oszlik. A testi és lelki jegyek között szoros az összefüggés, s a társadalmak fejlődését ez a tényező határozza meg, minden más csupán módosító jellegű. Joseph Arthur de Gobineau (1816-1882) a történetfilozófiai indíttatású fajelmélet megalapozója az Essai sur l’inégalité des races humaines (Értekezés az emberi fajok közti egyenlőtlenségrő), melyben a fejlődés és a hanyatlás okait kereste. Gobineau három emberfajtáról beszél. A fehér az árja faj, amely uralkodó fajta, s testi jegyei közt megemlíti, hogy kék szemű, magas termetű és szőke. Az ehhez társuló pszichikai jegyek: a kisfokú érzékiség, a magas fokú intelligencia, az önzetlenség, harciasság, bátorság, valamint a rendszeretet. A sárga fajt közepes termet, sötét haj jellemzi, melyhez kitartás, szorgalom, gyakorlatias gondolkodás és átlagos intelligencia társul. Gobineau szerint a sárga a kereskedő fajta. A nőies fajhoz a feketék tartoznak, akiknél a művészi képességek igen jók, de gyenge akarat, érzékiség, érzelmesség jellemzi őket. Gobineau szerint a 130

Comte a kelet történetével foglalkozott az ókortól a 19. századig. Littré a nyelvek kialakulását és fejllődését vizsgálta a kezdetektől a 19. századig. 71

történelem nem más, mint a fajok keveredése, s a hindu kultúrát és a kasztrendszert a fehérek teremtették meg a vér megőrzésére. Az árja faj egy-egy kivándorlása pedig egyegy új kultúra létrejöttét eredményezte. A feudalizmus és a teuton civilizáció is egy ilyen kivándorlás következtében jött létre. Ez a civilizáció azonban alsóbb rendű fajokkal keveredett, s ez Európa hanyatlását eredményezte. Szerinte ugyanis a demokráciát alsóbb rendű fajok hozták létre. Az utolsó árja faj, a germán, Gobineau azonban ez alatt a franciákat érti. A germán faj fogalmát mások, mint a németek, átveszik Gobineau-tól, s náluk a germán elsősorban németet jelent. Az angol származású Houston Steward Chamberlain (1855-1926) A 19. század alapjai című munkájában arra keres választ, hogy e század milyen forrásokból táplálkozott. Az egyik mindenképpen a görög, melytől a költészetet, s általában a művészet iránti szeretet és a filozófiát kapta. A másik forrás Róma, ahonnan a jogot, a tulajdon és a család szentségét, valamint az államszervezetet vette át. A harmadik forrás, a zsidók a kereszténységgel. A negyediket pedig a teutonok jelentik, akik az előbbiekre alapozva építették fel a 19. századi civilizációt. Chamberlain számára a teuton fajt a germánok, a kelták és a nyugati szlávok jelentik, s ez a faj adta szerinte az európai civilizáció nagy elméit, mint Dante, Shakespeare, Montesquieu, Nelson, Newton vagy Kant. Chamberlain számára a fő ellenség a zsidó, mert ugyan tehetségesnek tartja, de bomlasztó szerepet játszik. S még hozzáteszi, hogy a világot a degenerálódástól csak a germán faj mentheti meg. A fenti mellett más típusú fajelméletet is találunk, mint az antropemetriára támaszkodó szociológiai vagy a biometria módszereivel dolgozó megközelítés. Az előbbi egyik képviselője Vacher de Lapouge a test és a csontváz méretére építve koponyajelzőket dolgozott ki, s ez alapján különbözteti meg az árja fajt, azaz a homo europeust, amely a Gobineau által leírt jellegzetességekkel rendelkezik, s vallása a protestantizmus. A homo alpinus középtermetű, fekete hajú, s ugyanakkor kitartó, takarékos, bizalmatlan és zárkózott. A harciasság egyáltalán nem jellemzi. Az egalitariánus eszmék viszont vonzzák őt. A harmadik típus, a homo mediterraneus alacsony termetű, érzelmes, indulatos, kitűnő esztétikai érzékkel rendelkezik, s a közösségi eszmék iránt lelkesedik. E jellemzés után felsorolja azokat az okokat, amelyek miatt az árja, a nordikus faj állandó visszavonulásra kényszerül, s köztük, katonai, politikai, vallási, morális, stb. okokat említ. A biometria, azaz a szervezet változékonyságát vizsgáló módszer a statisztika eszközével dolgozik, s méri a pszichikus és a szomatikus (testi) jegyek szórását, melyek között szabályszerűségeket mutat ki. Másképpen fogalmazva, ez a szórás az idiótától a lángészig szabályos görbét mutat. Az egyéni különbségek pedig az öröklődésnek és a környezetnek köszönhetők. Ebből az irányzatból nőtt ki az eugenika, amely a tehetségesek számának a növelésére törekszik. Egyik módszere például a vegyes házasságok tiltása, vagy az a vélekedés, hogy a feketék képtelenek zsenit adni. Ez az irányzat, s általában a fajelmélet aztán olyan nézetekhez vezetett, mint Woltmanné, aki szerint az egész európai kultúra a németek műve, s a német lakosság egy része pedig, a tiszta germán minden kiváltságot megérdemel, a félgermánok csak munkára alkalmasok, a nem germánokat pedig ki kell irtani. Hasonló nézeteket másoknál is találunk, melyek gyakorlatba ültetése a 20. századi tragédiák sorozatához vezetett. Szocialista mozgalmak, eszmék, gondolatok A szocializmus terminussal az 1830-40-es években találkozunk. A francia Pierre Leroux szerint szocializmus nem más, mint ami szembenáll az individualizmussal. Robert Owen a szövetkezeti rendszerrel azonosította. A kontinens és Anglia között a lényeges eltérés abban áll a szocializmust illetően, hogy a szigetországban az ipari fejlődés tapasztalata táplálja, míg a kontinensen először a felvilágosodás gondolatai ismétlődnek e fogalom alatt, s az ipari társadalom hatása először az angol tapasztalatokból ismert. A 72

felvilágosodástól azonban az választja el, hogy a szentimentális ömlengések, humanitárius utópiák helyett konkrét reformokat, praktikus elképzeléseket javasol. Az ipari korszak első kritikáját a katolicizmus adta. S bár a társadalmi katolicizmus fogalma az 1890-es években jelent meg, eredete a század elejére tehető, s Robert Félicité de Lamennais (1782-1854) munkásságához kapcsolódik. Hosszú utat kellett megtennie, hogy a tradicionalizmustól, sőt az ultramontánizmustól (szélsőséges királypártiság) a szocializmusig eljusson. 1824-ben XII. Leó pápa még a tradicionalista Lamennais-vel találkozott, aki a megtisztított kereszténység elvein alapuló ancien rezsimet akart a forradalmi korszakkal, s általában a forradalmakkal szemben. Elutasította a gallikán egyházat, s ezzel szemben a pápa főségét hirdette. A gallikán egyházzal ugyanis ismét egy államegyház jön létre, Lamennais viszont az állam és az egyház szétválasztását hirdette. Ezt az egyház érdekében hirdette, nehogy az állammal az egyház is bukjon. Az ancien rezsim, amelyhez vissza akart térni, számára egy keresztény elveken alapuló társadalmat jelentett volna, ahol a társadalmi problémák is szóba kerülnek. Úgy vélte, az egyház érdeke, hogy a jövő ne nélküle formálódjon, ezért a szabadság mellé kell állni, s el kell ismerni a nemzeti szabadságharcok jogosságát. A változtatásokkal, a szemléletváltással szerinte a pápaság ismét a szegények és a tömegek egyháza lehet. 1831-ben XVI. Gergely pápa még fogadja őt és munkatársait, de nem sikerül a pápát megnyerni a nemzeti mozgalmaknak. A harmincas évek közepén aztán a pápa eretnekségnek minősíti Lamennais nézeteit, aki szakít Rómával. Nézetei a katolikus és szociális mozgalmak számára jelent forrást és ösztönzést. Lamennais egyébként az összekötő kapocs a tradicionalizmus, a liberalizmus és a szocializmus között, mivel mindegyikhez közelít, s mindegyikkel szembe is kerül. Ami a szocializmust illeti, gyakorlatban és elméletben egyaránt küzdelem folyt az indusztrializmus negatív hatásai ellen. Kezdetben ez ösztönös, amit géprombolásnak, luddizmusnak neveznek, mivel Ludd volt az első, aki gépet tört össze. Az ösztönös, spontán tiltakozásokat a tudatos fellépés követte, s a kormány ez ellen a gazdasági szervezkedés, a sztrájk tiltásával védekezett. Angliában a parlament 1799-ben tiltotta meg a munkások szervezkedését, s a munkások csak 1824-ben érték el, hogy a sztrájk és a szakszervezetek elleni törvényt visszavonják. A húszas években a választójogi törvényért folyó harcba bekapcsolódva szereztek tapasztalatot az angolok, majd következett az 1832-es első választójogi törvény okozta csalódás. A munkások választójogot nem kaptak és a sorsuk sem javult. Sőt 1834-ben a parlament szegénytörvényt szavazott meg, amelynek az volt a célja, hogy a társadalom nyomorgóit131 dologházakba (workhouses) kényszerítse. Az ipari forradalom borzalmai és a politikai kisemmizettség tehát önálló politikai pályára dobta az angol tömegeket, s az a mozgalom, amelyik a század első felében összefogta őket chartizmus néven ismert. A mozgalom 1836-ban indult Londoni Munkásszövetség néven, s 1838 - ban kidolgozták a Peopel's Charter-t, a mozgalom programját.132 1840-ben pedig megalakult a Nemzeti Chartista Szövetség Manchester központtal, s a szervezet taglétszáma mintegy 40 ezer volt. A chartizmus hatalmas tömegmegmozdulásokat szervezett és petíciókat adott át a parlamentnek. Három ilyen nagy megmozdulást lehet megemlíteni: a) 1839 – ben 1.200.000 aláírás támogatta a programot; b) 1842 – ben 3 millió aláírást gyűjtöttek;133 c) a mozgalom 1847 – 1848 -ban érte el csúcspontját, s egyben a hanyatlását is, melyben szerepet játszott a mozgalom tömegeinek heterogenitása s a vezetői között meglévő nézeteltérések.134 A mozgalom 131

A század elsõ felében egy úriember 55 évre számíthatott születésekor, míg egy liverpooli napszámos 15 re. Manchesterben mintegy 20 ezer embert tartottak számon, akik pincékben éltek. Amikor egy edinburgh - i szegénynegyedben lakót megkérdezték, hogy mikor mosakodott utoljára, azt válaszolta: amikor a börtönben voltam. 132 Hat pontban fogalmazta meg követelését: a) általános választójog; b) a parlament évenkénti megújítása; c) titkos választójog; d) a képviselők díjazása; e) a vagyoni cenzus eltörlése; f) a választási körzetek egyenlősége. 133 A parlament nagy vita után elutasította kéréseiket. Macaulay például azt hangsúlyozta, hogy az általános választójog összeférhetetlen a tulajdonnal, tehát összeférhetetlen a civilizációval. 134 A vezetők között említhető: Lovett, O'Brien, O'Connor, Harney vagy Ernest Jones. Lapjuk a Northern Star volt. 73

bukásához azonban az is hozzájárult, hogy a politikai elit egységesen szállt szembe a követelésekkel, így 1848 Angliában a rend győzelme volt, nem pedig a forradalmi felfordulásé, ahogy ez a kontinentális Európában megfigyelhető volt. A chartizmusnak persze bukása ellenére is voltak eredményei, elsősorban a munkaidő csökkentése: 1844ben a 13 évnél fiatalabbak munkaidejét 6,5 órára csökkentették. 1847-ben a nők munkaideje 10 óra lett, s a gyári törvények betartását pedig ellenőrizték. Franciaországban a 19. század első felében két munkásfelkelést kell megemlíteni, mind a kettő Lyonhoz kapcsolódik 1831-ben és 1834-ben. Titkos társaságok is alakulnak, s az egyik leghíresebb a Blanqui által szervezett Évszakok Társasága 1837-ben, amely két év múlva egy sikertelen felkelést indított Párizsban. Blanquival a hivatásos forradalmár lépett porondra, aki egy szűk létszámú csapattal puccsszerű felkelésekkel próbálkozott. Németországban az első szervezetek külföldön jöttek létre, mint a Számkivetettek Szövetsége Párizsban, melyből aztán kivált az Igazak Szövetsége egy szabó mester, Weitling vezetésével, s a szervezet részt vett a már említett blanquista felkelésben. Az Igazak Szövetsége 1840-ben Londonba tette át a székhelyét, s létrehozott egy Kommunista Munkás Művelődési Egyletet nemzetközi (skandináv, magyar, cseh, délszláv, holland) tagsággal. Ezek a szervezetek kislétszámúak, s tagjaik közt értelmiségieket, kisiparosokat és munkásokat találunk. Az Igazak Szövetsége 1847-ben a Kommunisták Szövetsége nevet vette fel, s a szervezetből eltávolították Weitling híveit. A szövetség 1847 novemberében bízta meg Marx Károlyt és Engelsz Frigyest egy pártprogram megfogalmazásával, s így született meg a Kommunista kiáltvány, amely 1848-ban, néhány héttel a párizsi februári forradalom előtt jelent meg Londonban németül. Angolul 1850-ben adták ki. A Kiáltvány a Világ proletárjai, egyesüljetek! jelszóval kezdődik, s ez a jelszó óriási karriert fut be és hatalmas visszhangja lesz, de nem ekkor, hanem a 20. században. A dokumentum a burzsoázia megdöntését, a proletariátus hatalomra jutását és az osztálynélküli társadalom igényét fogalmazza meg. Az 1848-1849-es forradalmak elmúltával az ötvenes évek gazdasági fellendülést hoztak, s ez a változás eltemette egy közeli forradalom, főleg a Marx és Engelsz által megfogalmazott változat kilátásait. Angliában, a hatvanas évektől a szakszervezeti mozgalom, a trade-unionizmus erősödött fel, amely az élet- és munkakörülmények javítására helyezte a hangsúlyt, s nem a fennálló rendszer megdöntésére. Társadalmi, gazdasági problémák miatt135 aztán a nyolcvanas évektől felerősödött a szocialista eszmék iránti népszerűség, s az a törekvés, hogy munkásképviselet legyen a parlamentben. Ezek az eszmék először értelmiségi körökben terjedtek, s kétféle politikai csoportosulást eredményeztek: az egyik forradalmi jellegű mozgalom volt, míg a másik reformista indíttatású. Bármily különös, de a marxizmus elég nehezen vert gyökeret Angliában, annak ellenére, hogy Marx Károly hosszú éveket töltött a szigetországban. S az is különös, hogy eszméit egy üzletember, H.M. Hyndman kezdte el terjeszteni. Az általa 1881-ben alapított párt, a Demokratikus Tömörülés (Democratic Federation)136 azonban nem tudott nagy tömegeket megmozgatni. Ez a rivális pártnak, az 1884-ben William Morris és Eleanor Marx ( Marx lánya) által alapított pártnak a Szocialista Ligának (Socialist League) sem sikerült. Sokkal befolyásosabb volt az ugyancsak 1884ben alakult Fabianus Társaság,137 amelyik a forradalmi harcot elvetve lassan, szakaszonként akart eljutni a magántulajdon eltörléséig. A következő lépés egy önálló munkáspárt megjelenése volt 1893-ban Független Munkáspárt néven, melyhez a tradeunionok138 és a Fabianus társaság is csatlakozott. Ebből a pártból nőtt ki 1906-ban a 135

A szegénység és a gazdagság közti kontraszt különösen a nagyvárosokban volt erõs. Egy felmérés szerint a századvégi Londonban pl. a lakosság 30 % - a (kb. 1.300.000 ember) élt a létminimum alatt. 136 1884-ben Szociáldemokrata Tömörüléssé (Social Democratic Federation) alakult át. 137 A párt nevét Fabius Cunctatorról, a Hannibál ellen harcoló római hadvezérrõl kapta, aki egy lassú, türelmes taktikát választott a gyõzelem érdekében. A társaság tagjai között olyan nevek szerepeltek, mint G.B.Shaw a drámaíró, Sidney Webb a közgazdász, H.G.Wells a regényíró vagy Ramsay MacDonald a késõbbi elsõ miniszter. 138 Az angol szakszervezetek neve. Gazdasági kérdésekkel, a munka és életkörülmények javításával foglalkoztak. 74

Munkáspárt (Labour Party), amelyik ugyanebben az évben 29 mandátumhoz jut az Alsóházban, a liberálisok győzelmét hozó választásokon. Ezzel egy új, szocialista, demokratikus irányultságú parlamenti párt jelentkezett az angol politikai életben. Német területen a munkásság első önálló pártja Lipcsében 1863-ban jött létre Általános Munkásegylet néven, mintegy 400 taggal. Az egylet vezetője, Lassalle a politikai harcot állította a középpontba, s a szocialista társadalom megteremtését tűzte ki célul. Ehhez fontosnak tartotta az általános választójog bevezetését, az állam által támogatott szövetkezetek létrehozását, s ennek érdekében még Bismarckkal is tárgyalt. Nevéhez kapcsolódik a vasbértörvény fogalma, amely szerint a bér nem haladhatja meg a létminimumot, mivel bérnövekedés növeli a munkások számát, ez pedig egy idő után bércsökkenést okoz. A bércsökkenés pedig maga után vonja a munkások számának csökkenését, ami egy idő után megint bérnövekedést okoz. A vasbértörvény tehát eleve szabályozza a bérszínvonalat, s így értelmetlen a béremelésért való küzdelem, a sztrájk és szakszervezetre sincs szükség. 1869-ben az eisenachi kongresszuson megalakult a Szociáldemokrata Munkáspárt, amely csatlakozott az I. Internacionáléhoz. E két német párt aztán 1875-ben Gothában egyesült Németország Szocialista Munkáspártja néven. 1878-tól Bismarck kivételes törvényekkel lépett fel a szocialista mozgalom ellen, de nem sikerült visszaszorítania. Sőt, megerősödve került ki, s a kivételes törvény eltörlése, illetve Bismarck bukását követően 1890-ben megalakult Németország Szociáldemokrata Pártja, amely a II. Internacionálé meghatározó szervezete lett. Ezt követően legális eszközökkel harcoltak a reformokért, s a fő céljuk a hatalom megszerzése volt, de úgy vélték, hogy ezt már békés úton, az általános választójog segítségével is meg lehet valósítani. A nemzeti szocialista mozgalmak fejlődésével megnőtt az igény e szervezetek nemzetközi összefogására, s ez a kérdés 1862-ben Londonban vetődött fel. Két évvel később, 1864. szeptember 28-án ugyancsak az angol fővárosban szolidaritási gyűlést tartottak a lengyelek felkelése mellett, s megalakult az I. Internacionálé azzal a céllal, hogy egy nagy hadtestté olvassza az európai munkásságot. Ennek érdekében országonként alapszervezeteket, szekciókat hoztak létre, melynek küldöttei alkották a kongresszust, ahol megválasztották a központi tanácsot. A szervezés, az irányítás a levelező titkárságok segítségével működött. Az Internacionálé a marxizmus elterjesztését tűzte ki célul, ezért harcolt a különböző szektás megnyilvánulások, mint a proudhonizmus, vagy a Bakunyin által képviselt anarchizmus ellen. Bakunyin ráadásul 1868-ban a nemzetközi mozgalom irányításának az igényével lépett fel, elvetette a proletárdiktatúrát, mert a munkásság a parasztság kizsákmányolója lenne. Ezért minden politikai hatalmat szét akart zúzni. Szervezete a Szocialista Demokrácia Szövetsége volt. Mozgalma 1869-ben vereséget szenvedett. Az Internacionálé működése idejére esett a 72 napig tartó Párizsi Kommün, melynek tapasztalata gazdagította a marxizmus, pontosabban a leninizmus elméletét. A kommün bukását követően az Internacionálé székhelyét New Yorkba tették át, s aztán 1876-ban a szervezet befejezte tevékenységét. A nyolcvanas évek aztán a nemzeti pártszervezési kísérletek, a tömegpártok kialakításának az ideje, ahogy ezt láttuk Angliában és Németországban. Franciaországban 1879-ben jött létre a Francia Munkáspárt, amely szakított a proudhonista és a blanquista hagyományokkal. 1882-ben kettészakadt: Jules Guesde vezetésével egy marxista irányzat alakult. A másik irányzat a posszibilistáké, akik lemondanak a forradalmi átalakításról, s a lehetőségekhez igazítják politikájukat. 189-ben jött létre a CGT (Confédération général du travail) nevű szakszervezeti mozgalom. 1905-ben pedig Jules Guesde és Jean Jaurès vezetésével a II. Internacionálé szekciójaként megalakult a Francia Szocialista Párt. A nyolcvanas évek végén ismét felmerült az igény a nemzeti szocialista pártokat összefogó nemzetközi szervezet létrehozására, s 1889-ben Párizsban megalakult a II. Internacionálé, amely az önálló munkáspártok laza szövetsége volt. Legfontosabb feladatának a pártok közti információcserét tartotta, valamint a közös taktika kidolgozását. 1893 és 1896 közt évente tartottak kongresszusokat, s kizárták azokat a pártokat, amelyek nem ismerték el a politikai harc szükségességét. 1900-ban, az V. 75

kongresszuson létrehozták a végrehajtó szervet, a Nemzetközi Szocialista Irodát, amely az információk összegyűjtését és továbbítását végezte. A mozgalomban a német pártnak volt meghatározó szerepe. Az első években a hatalom megszerzésére irányuló tömegharc elismertetése volt a cél, elvetették az anarchista taktikát. A marxizmus uralkodóvá válását mutatja a németek 1891-es erfurti programja. Az orosz bolsevikok programja pedig 1903ban megfogalmazza a proletárdiktatúra megvalósítását. Nyugat-Európában azonban megjelenik a békés hatalommegragadás elmélete, amelyet Engelsz ugyan bírált, de elismerte, hogy ez megvalósulhat ott, ahol a politikai élet középpontja a parlament s így demokrácia van, a néptömegek a forradalmárok oldalán állnak. Hozzátette azonban, hogy a békés út is proletárdiktatúrát feltételez. A 19. század végén különböző irányzatok jelentek meg a nemzeti pártokban, a már jelzett posszibilisták Franciaországban, a németeknél változatlanul jelen volt a lassalleanizmus, az oroszoknál pedig a narodnyikok mozgalma. S megjelent az un. opportunizmus is. Ennek egyik változata a revizionizmus volt, amely Németországban jelentkezett. 1899-ben a Die Neue Zeitban jelent meg Eduard Bernstein cikke A szocializmus problémái címmel, s ebben revízió alá vette a marxizmust. Csak a mennyiségi változást, az evolúciót ismerte el, a revolúciót nem, azaz kétségbe vonta a forradalmi ugrás tételét. Úgy vélte, a kapitalizmus természete megváltozott, s nem nő a vagyontalanok rétege, éppen ellenkezőleg a középrétegeződés a jellemző. Az állami beavatkozás pedig megakadályozza a gazdasági, politikai összeomlást, tehát a kapitalizmus bukását előidéző okokat. Ezért szerinte a forradalmiságot reformpolitikával kell felváltani. Tagadja az osztályharc éleződésének a tendenciáját, s inkább az osztályok együttműködése a jellemző. A hatalmat a választójog segítségével is meg lehet szerezni, nincs tehát szükség a proletárdiktatúrára. Nála a demokrácia az osztályuralom-nélküliséget jelenti, ahol egy osztály sem élvez privilégiumokat. Szerinte emelni kell a munkásság kulturális színvonalát. Jelszava: A végcél semmi, a mozgalom minden. Az Internacionálé 1900-as kongresszusán megvitatták a francia Millerand ügyét, aki belépett a francia kormányba, ahol tárcát vállalt a kommün hóhéra, Gallifet tábornok is. Ez az ügy megosztotta a nemzetközi mozgalmat, s a guezdisták, leninisták elítélték, míg a kongresszus egy un. kaucsuk határozatot hozott, miszerint bizonyos körülmények között megengedhető a belépés egy burzsoá kormányba. Az Internacionálénak számos kongresszusa volt, s ezeken felmerült a háború kérdése. 1907-ben Stuttgartban úgy itélték meg, hogy ez ellen tömegakciókkal, pl. általános sztrájkkal kell fellépni, ha pedig kitör, akkor meg kell dönteni a polgári rendszert. Jól ismert, hogy 1914-ben a háború kitörésekor a szocialista pártok saját kormányaik mellé álltak. A kongresszusok foglalkoztak még a gyarmati és a nemzeti kérdéssel. Ez utóbbival kapcsolatban meg kell említeni az osztrák Otto Bauer nevét, aki a kulturális nemzeti autonómiát hirdette meg, s eszerint mindenki maga dönti el, hogy melyik nemzethez tartozik. Az opportunizmussal kapcsolatban megemlíthető még a Karl Kautzky nevéhez kapcsoló ultraimperializmus elmélete, mely szerint a proletariátus csak az ultraimperializmus, a magasan fejlett kapitalizmus korában, amikor a nemzeti finánctőkét nemzetközi váltja fel, veheti át a hatalmat. Ami az anarchizmust illeti, a 19. században jelentős fejlődésen megy keresztül. Miközben bírálja a polgári demokráciát, kiépíti gondolati rendszerét. A polgári demokráciában bírálja a népszuverenitást, mert szerinti abban az esetben nem kellene kormány, ha a nép valóban szuverén lenne. Az általános választójog pedig nem ad lehetőséget az egyénnek arra, hogy részt vegyen a hatalomban. Az állam az anarchisták szerint a zsarnokság, a totalitarizmus felé halad. A marxista kommunizmus is az állam erősödésével jár, s a kommunizmus szerintük a szabadság tagadása. Ezért az anarchizmus a szervezésben látja a rendet. Az anarchista állam alapja a kommuna, amely szabadon szervezett emberi, gazdasági társulás. Ebben nem létezik képviseleti technika, hanem a kommunák federációt hoznak létre. A gazdaság önigazgatással működik, mert a

76

munkások részt vesznek a vállalatban és a munkában. A tulajdont megszüntetik. A bérezés a funkció, a tehetség s a felelősség mértékével arányos. A 19. század végi, 20. század eleji forradalmi szindikalizmus neves alakja a francia Georges Sorel (1857 – 1922). A demokráciát károsnak tartja, elveti a reformizmust a szocialista mozgalomban, mert a parlamentben elfogadják a játékszabályokat, s megvalósíthatatlan dolgokat ígérnek, s ezzel becsapják a választókat, miközben erősítik az államot, mert azt remélik, hogy egyszer az ő kezükbe kerül. Sorel ezért a proletár erőszakban hisz, amely a rendet erősíti. Az osztályharc helyett az általános sztrájk fogalmát és eszközét vezeti be, mert szerinte ez kézzelfoghatóbb a társadalom átalakítására, mint az elvont osztályharc. A szakszervezetet fontosnak tartja azért, mert itt lehet kiképezni a munkásokat, s ugyanakkor ez egy kiválasztódási intézmény is. A szakszervezet szerinte a proletariátus morális átalakításának eszköze. A 19. századi szocializmus szervezeti formái jelentős fejlődésen mennek keresztül. A szocialista mozgalom egyszerre tagozódik be a polgári demokrácia politikai viszonyaiba, elfogadva annak játékszabályait, amelyek az egyénnek biztosítékot kínálnak, miközben a szocialista mozgalom nacionalista vagy internacionalista alapon vezető szerepre tör Európában s a világon, kihasználva a polgári demokrácia adta lehetőségeket is. A szocialista gondolat néhány képviselője Claud-Henri de Rouvroy, Saint-Simon grófja (Párizs, 1760 – Párizs, 1825): francia filozófus, közgazdász. Változatos életutat jár be. Részt vesz az észak-amerikai függetlenségi háborúban. A francia forradalom idején szimpatizál a jakobinusokkal, s Claude Bonhomme néven látogatja a népi klubokat. 1790-ben lemond grófi rangjáról. A nemzeti javakkal való spekulációi nagy vagyont hoznak neki. Emiatt 1793-ban letartóztatják, s börtönbe zárják, s csak 1794 augusztusában, a jakobinusok bukása után szabadul. Vagyonát a tudósok, művészek támogatására használja, de 1805-re elveszti ennek nagy részét, s a nyomor határára jut. Egy ideig zálogházi tisztviselő. 1798-ban felveti, újra kellene írni az Enciklopédiát, hogy a tudomány akkori állását lehessen bemutatni. 1803, a tudomány vallását vázolja fel a tudósok szuperkormányával. 1808-ban jelenik a „Bevezetés a XIX. század tudományos műveihez” című munkája. 1814-ben publikálja „Az európai társadalom újjászervezése” című brosúráját, melyben az európai békét szorgalmazza, s ezt szerinte egy angol típusú parlament biztosíthatja minden országban, illetve egy európai parlament. Itt fogalmazza meg híres tézisét: „Az emberiség aranykora nem mögöttünk, hanem még előttünk van.” 1816-ban megindítja a l’Industrie című folyóiratot, s munkatársai között van Auguste Comte (1817 – 1824, Saint-Simon titkára), a pozitivizmus megalapítója. Egy 1819ben írt brosúrában kimutatja, hogy Franciaországot semmiféle veszteség nem érné, ha a királyi család, az arisztokraták, a papok, a hivatalnoki réteg egyik pillanatról a másikra eltűnne. Emiatt bíróság elé kerül, de az esküdtszék felmenti. Az 1820-as években a munkások helyzetével foglalkozik. 1824-ben jelenik meg „Az iparosok kiskátéja” című munkája, s dolgozik az „Új kereszténység” című könyvén, amelyben az iparosok társadalmának vallását fogalmazza meg. Munkássága hatással van a formálódó szocialista eszmékre és a pozitivizmusra. Tanítványai, a saint-simonisták a korukban tapasztalható káoszt akarták megszüntetni oly módon, hogy egy megújított kereszténységgel egy organikus társadalmat hoznak létre, amely az ipari társadalom elnevezést viseli. Ebben a megújult rendben szerintük a tudománynak kell utat mutatni, az iparnak ki kell elégíteni a társadalmi szükségleteket, a művészet feladatát pedig a lelkesítésben látták. Elvetik az egyéni tulajdont, s az állami, a központi tervezés fontosságát hangsúlyozzák. Fourier (1772-1837) szerint az ipari társadalom káoszából139 a mezőgazdaság nyújthat kivezető utat. A mezőgazdaság számára a kertészetet jelentette, virágok, gyümölcsök termesztésével. Alulról szervezett társadalma falanszterekből épül fel, ahol kettőezernél

139

A nyomort Lyonban tapasztalta meg. 77

kevesebb ember dolgozik együtt. A falanszter azonban nem kommunisztikus szisztéma, s az államra sem számít. Számára az állam a szabad társulások federációja. Proudhon (1809-1865) nézeteinek hátterét a paraszti, kézműves, tehát a kistulajdonosok Franciaországa adja. Proudhont több irányzat is magáénak vallja. A szocialisták szerint ilyen lett volna a szocializmus, ha a marxizmus nem téríti el. S Proudhon valóban szakított 1846-ban Marx-szal, mivel az akkoriban körvonalazó marxizmusban egy intoleráns vallást látott. Az Action Française az ellenforradalom mesterét látta Proudhonban. Az anarchisták elődjüknek tekintik, s joggal, mert Proudhon bírálta az állami centralizációt, a bürokráciát, a tekintélyt, s ebből a kivezető utat az anarchista állam jelenti. Ez az állam, s általában az anarchizmus nem jelent anarchiát. Proudhon állama ugyanis csoportfederáció, amely kölcsönösségre, szolidaritásra épül. S osztályharc nélkül akarja megoldani a problémákat. Proudhonhoz néhány hangzatos mondás is kapcsolódik, mint “A tulajdon lopás.” Vagy “Az Isten, az valami rossz.” Engels Frigyes, (Bréma, 1820 – London, 1895): német társadalomtudós, rajnai fonógyáros gyermeke. 1838-ban egy brémai kereskedőcsaládnál alkalmazottként kezdi pályafutását. Engelst azonban elsősorban a filozófia és az irodalom érdekli. Ezért 1841-ben, Berlinben – ahol katonai szolgálatot teljesített – kapcsolatba kerül a baloldali hegeliánusokkal. 1842-ben találkozik először Marx Károllyal, aki ekkor a Rheinische Zeitung főszerkesztője. Még ebben az évben Manchesterbe megy, hogy apja textilgyárának irodájában dolgozzon. Angliában megismeri a chartista mozgalmat, találkozik emigráns német forradalmárokkal, s Angliában barátkozik meg a politikai gazdaságtannal. Angliai tapasztalata ismerteti meg a munkásélet viszontagságaival, s ez alapján írja meg 1845-ben A munkásosztály helyzete Angliában című munkáját. 1844-ben másodszor találkozik Marxszal, s barátságuk innen datálódik. 1847-ben, Londonban csatlakoznak az Igazak Szövetségéhez (később a Kommunisták Szövetsége nevet veszi fel), s a szervezet megbízza őket a program megszövegezésével. Ez a dokumentum a Kommunista Párt Kiáltványa címmel 1848 februárjában jelenik meg. 1848 áprilisában a Neue Rheinische Zeitung című lap szerkesztőbizottságának tagja. 1849 június – július, rész vesz a baden-pfalzi forradalmi háborúban. Ezután Svájcon át Londonba megy. 1850-től az Ermen – Engels cégnél dolgozik, 1860-ban cégvezető, 1864-ben pedig társtulajdonos. E vállalkozásnak köszönhetően Marxot anyagilag támogatni tudja, sőt cikkeinek, tudósításainak nagy részét is megírja helyette, hogy Marx elméleti munkáin dolgozhasson. 1870-től tagja az I. Internacionálé Főtanácsának. 1870-ben, Londonban telepszik le. A francia-porosz háború és a Párizsi Kommün idején sok cikket ír. Marx halála (1883) után a hagyaték feldolgozásával foglalkozik. Ő adta ki A tőke II. és III. kötetét. Jelentős szerepet játszik a II. Internacionálé megszervezésében és részt vesz kongresszusain. Hamvait a tengerbe szórják. Jelentősebb művei: Szent család (1845), Német ideológia (Marxszal együtt, 1845-46), A német parasztháború (1850), A család, a magántulajdon és az állam eredete (1884), Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége (1886). Marx Károly, 1818 május 5-én született Trierben, Poroszország Rajnavidék nevű tartományában – meghalt Londonban 1883. március 14-én. Jogot, filozófiát, történelmet tanult a bonni, majd a berlini egyetemen. Az ifjú hégeliánus volt. 1842-től szerkesztője Rheinische Zeitungnak, de a következő évben betiltják. 1843-ban Párizsba költözik, s a következő évben találkozik Engelsszel, s ebből életre szóló barátság kerekedik. 1845-ben kiutasítják Párizsból, s Brüsszelbe költözik. 1847-ben megbízást kap Engelsszel együtt, hogy írják meg a Kommunisták Szövetségének a programját, s így születik meg a Kommunista kiáltvány 1848 februárjában. Brüsszelből is kitoloncolják, s a forradalmi Párizsba megy, majd Kölnbe a németországi forradalom kitörése után. Itt indítja meg a Neue Rheinische Zeitungot. 1849 ismét Párizs, majd innen is el kell mennie és Londonban telepszik le. Különböző újságokba ír, s közben dolgozi elméleti munkáin. Kiterjedt levelezést folytat. 1867-ben jelent meg A tőke I. kötete, a további köteteket azonban Engels adta ki.

78

Felhasznált irodalom Források A nagy francia forradalom dokumentumai (összeállította, fordította és a jegyzeteket készítette HAHNER Péter), Osiris, Budapest 1999. August BLANQUI válogatott művei, Gondolat, Budapest 1968. BAKUNYIN, Mihail: Államiság és anarchia, Gondolat, Budapest 1984. BEBESI György (szerk.): A „pétervári Oroszország” története. Válogatott szövegek az újkori orosz történelem tanulmányozásához, Pécs-Szekszárd 1997. BOZÓKI András - SÜKÖSD Miklós (szerk.): Anarchizmus, Századvég Kiadó, 1991. CONSTANT, Benjamin: A régiek és a modernek szabadsága, Atlantisz, Budapest 1997. GUIZOT, François: Válogatott politikai írások (A szöveget válogatta, utószót írta: Szénási Éva), L’Harmattan - Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszék, Budapest 2005. KISS Ilona (szerk.): A megváltó Oroszország. Válogatás a szlavofil gondolkodók írásaiból 1839 - 1861, Századvég 1992. KONTLER László (szerk.): Konzervativizmus 1593-1872, Osiris, 2000. LE BON, Gustav: A tömegek lélektana, Hatágú Síp Alapítvány, Budapest 1993. MACHIAVELLI, Niccolò: A fejedelem, Európa, Budapest 1987. MARX – ENGELS: A Kommunista Párt kiáltványa, Kossuth, Budapest 1975. MANDEVILLE, Bernard: A méhek meséje avagy magánvétkek – közhaszon, Magyar Helikon, Budapest 1969. NÉMETH István: Európa-tervek 1300-1945. Visszapillantás a jövőbe, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2001. SOREL, Georges: Gondolatok az erőszakról, Századvég Könyvtár 1994. TOCQUEVILLE, Alexis de: A régi rend és a forradalom, Atlantisz, Budapest 1994. VOLTAIRE: Lettres philosophiques ou lettres anglaises, Éditions Garnier Frères, Paris 1964. WEBER, Max: Állam, Politika, Tudomány, Budapest 1970. WEBER, Max: A politika mint hivatás, IN: WEBER, MAX: Tanulmányok, Osiris, Budapest 1998. WEBER, Max: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai 1. Szociológiai kategóriatan, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1987. Könyvek, tanulmányok ALBERT, Pierre – TERROU, Fernand: Histoire de la Presse, Que sais-je? PUF. Paris 1979. ANDORKA Rudolf: Bevezetés a szociológiába, Osiris, Budapest 2000. ANYIKIN, A.V.: Egy tudomány ifjúkora. Marx előtti közgazdász gondolkodók élete és nézetei, Kossuth Könyvkiadó, 1978. BABITS Mihály: Az európai irodalom története, Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. Hasonmás kiadás az AUKTOR Könyvkiadó gondozásában, Budapest 1991. BACKE, Hans: Kalandozások a fizika birodalmában, Móra, Budapest 1980. BALLA Antal: A liberalizmus történelme. Gazdasági és politikai tanításai, Légrády Nyomda és Lapkiadó, Budapest 1926. BARTA János (ifj.): „Napkirályok” tündöklése. Európa a 16-17. században, Csokonai Kiadó, Debrecen 1996. BAYER József: A politikai gondolkodás története, Osiris Budapest 1998. BÉKÉS István: A világ anekdotakincse, Gondolat, Budapest 1975. BERSTEIN, Serge – MILZA, Pierre (sous la direction de ): Histoire du XIXe siècle, Hatier, Paris 1996. 79

BITTERLI, Urs: „Vadak” és „civilizáltak”. Az európai-tengerentúli érintkezés szellem- és kultúrtörténete, Gondolat, Budapest 1982. BÓKA Éva: Az európai egységgondolat fejlődéstörténete, Napvilág Kiadó, Budapest 2001. BRAUDEL, Fernand: A civilizációk története: a múlt magyarázza a jelent. IN: GLATZ Ferenc (szerk.): Történetelméleti és módszertani tanulmányok, Gondolat, Budapest 1977. BRETTER Zoltán – DEÁK Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: a nacionalizmus, Tanulmány Kiadó, Pécs 1995. BREUNIG, Charles: The Age of Revolution and Reaction 1789 – 1850, W. W. Norton and Company, Now York, London 1977. BURDEAU, Georges: Le liberalisme, Seuil, Paris 1979. CARON, Jean-Claude - VERNUS, Michel: L'Europe au XIXe siècle. Des nations aux nationalismes 1815 - 1914. Armand Colin, Paris1996. CHASSAIGNE, Philippe: Histoire de l’Angleterre. Des origines à nos jours, Flammarion, Paris 2001. COLLINGWOOD, Robin G.: A történelem eszméje, Gondolat, 1987. DÉMIER, Francis: La France du XIXe siècle 1814-1914, Seuil, Paris 2000. DENIS, Henri: Histoire de la pensée économique, P.U.F. Paris 1967. DIÓSZEGI ISTVÁN: Az államnemzet koncepció belső problematikája a XIX. század utolsó harmadában és a századfordulón. Magyar Filozófiai Szemle, 1984/1-2. DOBÁK Pál: A romantikus zene története, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1998. DOBOSSY László: A francia irodalom története II. Gondolat, Budapest 1963. DR. CSONKA Rózsa – HARSÁNYI Iván (szerk.): A nemzetközi munkásmozgalom története 1830-1945, Kossuth, Budapest 1973. DREYFUS, François-Georges: L’Unité allemande, Que sais-je? PUF. Paris 1993. DUNN, John: A demokrácia. Befejezetlen utazás Kr.e 508 - Kr.u. 1993. Akadémiai, 1995. EGEDY Gergely: Brit konzervatív gondolkodás és politika (XIX-XX. század), Századvég Kiadó, Budapest 2005. ENGELMANN, Bernt: Poroszország. A lehetőségek hazája, Gondolat, Budapest 1986. FELKAI Gábor: Fichte, Kossuth, Budapest 1988. FILEP László: A tudományok királynője. A matematika fejlődése, Typotex Kiadó – Budapest, Bessenyei Kiadó - Nyíregyháza 2001. FLAMANT, Maurice: Le libéralisme, Presses Universitaires de France, Que sais-je? Paris 1979. FRÉCHET, Hélène: Histoire de l’Europe au XIXe siècle, Ellipses, Paris 1991. FURET, François: A francia forradalom története 1770-1815, Osiris, Budapest 1996. GÁTHY Vera: Államigazgatás a gyarmati és független Indiában, Akadémiai, Budapest 1985. GERGELY Jenő: A pápaság története, Kossuth, Budapest 1982. GUCHET, Yves: La pensée politique, Armand Colin, Paris 1992. GYEBORIN, A. M.: Az újkor társadalmi és politikai tanai, Gondolat, Budapest 1962. GYURGYÁK János (szerk.): Mi a politika? Bevezetés a politika világába, Osiris, Budapest 1996. HAHNER Péter: Előszó, Alexis de TOCQUEVILLE: A régi rend és a forradalom c. munkájához, Atlantisz 1994. HOBSBAWM, E. – RANGER, T. (ed.): The Invention of Tradition, Cambridge University Press, Cambridge 1983. HOBSBAWM, Eric J.: A forradalmak kora (1789-1848), Kossuth 1988. IGGERS, Georg G.: A német historizmus. A német történetfelfogás Herdertől napjainkig, Gondolat, Budapest 1988. JARDIN, André – TUDESQ, André-Jean: La France des notables. 1. L’évolution générale 1815-1848, Nouvelles histoire de la France contemporaine 6. Seuil, Paris 1973. JÁSZAI Magda: Mazzini, Gondolat, Budapest 1977. 80

KONTLER Kászló: Az állam rejtelmei. Brit konzervativizmus és a politika kora újkori nyelve, Atlantisz 1997. KONTLER László (szerk): Túlélők. Elitek és társadalmi változás az újkori Európában, Atlantisz, Budapest 1993. KÖPECZI Béla: Új konzervativizmus és új jobboldal, Budapest, Kossuth 1985. KÖVES Erzsébet: A szlavofil ideológia keletkezése, Valóság, 1977/8. KÖVES Erzsébet: Kelet és Nyugat. Orosz eszmék I. Miklós korában, Budapest 1982. LASKI, Harold J.: The Rise of Liberalism: The Philosophy of a Business Civilization, Harper & Brothers, New York:1936. www.mtholyoke.edu/acad/intrel/culture/laski.htm LAVROFF, Dmitri Georges: Histoire des idées politiques depuis le XIXe siècle, Dalloz, Paris 1991. LENDVAI L. Ferenc – NYÍRI J. Kristóf: A filozófia rövid története. A Védáktól Wittgensteinig, Kossuth, Budapest 1981. LUDASSY Mária (szerk.): Az angolszász liberalizmus klasszikusai I. Atlantisz, Budapest 1991. LUDASSY Mária: A trón, az oltár és az emberi jogok. Katolikus és liberális gondolkodók a restauráció korabeli Franciaországban, Magvető, Budapest 1984. LUDASSY Mária: Fehér jakobinizmus. Charles Maurras és az Action Française, Kávé Kiadó 1999. LUDASSY Mária: Bevezetés. Benjamin Constant, a modernek szabadságának szószólója, IN: CONSTANT, Benjamin: A régiek és a modernek szabadsága, Atlantisz, Budapest 1997. MAJOROS István: Fejlődési utak a 19. századi Európában III. A hétköznapok világa, General-Copy Kft. Pécs 2001. MANENT, Pierre: A liberális gondolat története, Tanulmány Kiadó, Pécs, 1994. MANNHEIM Károly: A konzervativizmus. Tanulmány a tudás szociológiájáról, Cserépfalvi, Budapest 1994. MÁTYÁS Antal: A korai közgazdaságtan története, Aula, 1999. MEHRING, Franz: A német szociáldemokrácia ifjúkora. Részletek a német szociáldemokrácia történetéből, Európa, Budapest 1987. MISKOLCZY Ambrus: Jules Michelet, a próféta és a tanár, AETAS, 1999/1-2. vagy www.lib.jgytf.u-szeged.hu/aetas/1999_1-2/1h-14.htm MÚLTUNK, 1998/3-4. – Liberalizmus MÚLTUNK, 2000/4. – Anarchizmus MÚLTUNK, 2001/2-3. – Szocializmus MÚLTUNK, 2002/3-4. - Konzervativizmus NÉMETH G. Béla: Az egyensúly elvesztése. A német romantika, Magvető, Gyorsuló idő, Budapest 1978. NIEDERHAUSER Emil: Kelet-Európa története, História Könyvtár, História • MTA Történettudományi Intézete, Budapest 2001. NYÍRI J.Kristóf: Európa szélén. Eszmetörténeti vázlatok, Kossuth, Budapest 1986. NYÍRI Kristóf: A Monarchia szellemi életéről. Filozófiatörténeti tanulmányok, Gondolat, Budapest 1980. PACZOLAY Péter – SZABÓ Máté: A politika-elmélet rövid története, Kossuth, Budapest 1984. PACZOLAY Péter – SZABÓ Máté: Elitelméletek a polgári politikatudományban, IN: POLGÁR Tibor (szerk.): Politikatudományi tanulmányok, Kossuth, 1982. PLUMYÈNE, Jean: Les nations romantiques. Histoire du nationalisme. Le XIXe siècle, Fayard, Paris 1979. PONTEIL: Félix: L’Éveil des nationalités et le mouvement liberál (1815-1848), Peuples et civilisations, P.U.F. Paris 1960. PONTEIL, Félix: Histoire générale contemporaine du milieu du XVIIIe siècle à nos jours, Dalloz, Paris 1973. 81

QUINTON, Antony: A tökéletlenség politikája. Az angol konzervatív gondolkodás vallásos és szekuláris tradíciója Hookertől Oakeshottig, Tanulmány Kiadó, Pécs 1995. R. VÁRKONYI Ágnes: A pozitivista történetszemlélet, Gondolat, Budapest 1970. RATHMANN: Herder eszméi – a historizmus útján, Akadémiai, Budapest 1983. RÁTZ Kálmán: A pánszlávizmus története, Kisebbségkutatás Könyvek, Budapest 2000. RÉAU, Élisabeth du: L’Idée d’Europe au XXe siècle. Des mythes aux réalités, Éditions Complexe, Bruxelles 1996. REUCHLIN, Maurice: A pszichológia története, Akadémiai, Budapest 1987. RIBNYIKOV, K. A.: A matematika története, Tankönyvkiadó, Budapest 1968. ROMSICS Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam. Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században, Napvilág, Budapest 1998. RUSSELL, Bertrand: A nyugati filozófia története a politikai és társadalmi körülményekkel összefüggésben, a legkorábbi időktől napjainkig, Göncöl Kiadó, Budapest 1994. SALOMON, Pierre: Précis d’histoire de la littérature française, Masson et Cie, Paris 1969. SCRUTON, Roger: Mi a konzervativizmus? Válogatott esszék, Osiris, Budapest 1995. SOMBART, Werner: A szocializmus és a szociális mozgalom, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest 1908. STONE, Lawrence: Anglia és a nyitott nemesség (1540-1880), IN: Túlélők. Elitek és társadalmi változások az újkori Európában. Válogatás a nemzetközi történeti irodalomból. (A kötetet válogatta, a fordítást szakmailag ellenőrizte: Kontler László), Atlantisz, Budapest 1993. 77-116. STRAUSS, Leo - CROPSEY, Joseph: A politikai filozófia története II. Európa, Budapest 1994. STRUIK, DIRK, J.: A matematika rövid története, Gondolat, Budapest 1958. SZCZEPAŃSKI: A szociológia története, Kossuth Könyvkiadó 1975. TIPTON, Frank B.: A History of Modern Germany since 1815, Continuum, London, New York 2003. TOUCHARD, Jean: Histoire des idées politiques. Tome premier, Des origines au XVIIIe siècles. Tome second, Du XVIIIe siècle à nos jours, P.U.F. Paris, 1959. WEISS János: Mi a romantika? Jelenkor, Pécs 2000. WINOCK, Michel: La France politique XIXe-XXe siècle, Seuil, Paris 1999 et 2003. ZÖLLNER, Erich: Ausztria története, Osiris Kiadó – 2000, Budapest 1998. ZSIGMOND László: Claude-Henri Saint-Simon. A XIX. század politikai gondolkodásának történetéből, Akadémiai, Budapest, 1977. Munkák az internetről BIBÓ István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, http://mek.oszk.hu/ BEREND T. Iván: Romantika, nacionalizmus, modernizáció. Közép- és Kelet-Európa a 19. században, www.historia.hu/archivum/2001/ Benjamin CONSTANT: De la liberté des anciens comparée à celle des modernes (1819), www.panarchy.org/constant/liberte.1819.html REVEL, Jean-François: Les libéraux français étaient-ils libéraux ? A propos du livre de Lucien Jaume, www.catallaxia.org CASSAN, Antoine: L’esprit liberál, de Voltaire à Raymond Aron, www.catallaxia.org http://fr.wikipedia.org/wiki/Fran%C3%A7ois_Guizot MILL, John Stuart – www.catallaxia.org/

82