PoLíSz 126. Elfelejtett mártírjaink ősz Kazinczy-emlékszám. PoLíSz ősz, kazinczy-emlékszám

Baráti jegyzet:

PoLíSz

Elfelejtett mártírjaink

A lap ára: 500 Ft Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–18 óráig www.krater.hu

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Műhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

„A szűrőben különösen igaz, amit hányszor odavetettek a raboknak: „magukkal nem kell elszámolnunk”. (Elmer István Meszlényi Zoltán boldoggá avatott püspökről írott emlékezéséből) VERSTAN – POÉTIKA – NYELVÚJÍTÁS (Kazinczy emlékülés a pomázi Teleki–Wattay-kastélyban) Kecskés András, Turcsány Péter, Mezey Katalin, Szepes Erika, Novák Valentin, Pátrovics Péter, Szőcs Géza, Madarász Imre, Botár Attila és mások ünnepi írásai • Balázs Ildikó a Wass Alberthatáselemzésekről Ágoston Vilmos: A kisajátított tér c. könyvével kapcsolatban • Lukáts János Kazinczy színműve • Barcsa Dániel Benedek Elekről és Kabdebó Lóránt Szabó Lőrincről

PoLíSz 126. – 2009 ősz, kazinczy-emlékszám

Elmúlt október 6-a. Rádiók, televíziók emlékeztek, a napilapok (már amelyik) felsorolták a tizenhármakat, méltatták Batthyány érdemeit, a hivatalos állami szervek elhelyezték malomkerék méretű koszorúikat; igaz, az idén feltűnő és indokolatlan biztosítás és készültség közepette. Aztán, ahogy eljött a délután, mint évről évre mindig megelevenedett a Batthyány-örökmécses környéke. Lelkes tanárok hozták diákjaikat egy-egy szál virággal. Komor arcú emberek meggyújtották mécseseiket és halkan imát mormoltak. A tanárok magyaráztak, igyekeztek megtanítani a tizenhárom nevet. Bizony, hasznos lenne, mert tegyük csak a szívünkre a kezünket, vajon hányan tudják elmondani a névsort? Kis csoportok zarándokoltak Aradra, hogy együtt a helyiekkel emlékezzenek a vesztőhelynél, és a hősisséget hirdető Szabadság-szobornál. Bizony ez a gyásznap a szívűnkben él. De ne feledjük: október 6-a csak március 15-ével érthető számunkra. A gyászt többnyire megelőzte a dicsőség történelmünkben – ennyi kárpótlást azért kaptunk a történelmi fordulópontokon hozzánk nem mindig kegyes sorstól. Az 1848–49-es év történelmünk legfényesebb lapjai közé tartozik. Diadalmas és vesztes harcait irodalmunk kiválóságai örökítették meg. A mindig elgondolkoztató gyásznap kínálja a lehetőséget, hogy újra meg újra felidézzük dicsőségünket, és emlékezzünk a hősökre. A szabadságharc emberileg talán legszebb fejezete huszáraink hazatérése. ’48 nyarán a tizenkét huszárezredből mindössze négy tartózkodott idehaza, és a két hadügyminisztérium között igen nehézkesen haladt a megegyezés a csapatok cseréjéről. Közben az örökös tartományokban állomásozó huszárokhoz is eljutott a hír: veszélyben a haza. Nyergelj, fordulj – emlékszünk Jókai huszárkapitányától a jelszóra. Lenkei százada megadta a jelt és sorra elindultak. Hol tisztjeik vezetésével, hol nélkülük vágtattak haza éjjel-nappal Galíciából, Csehországból, Ausztriából. Közben harcoltak a „szökevények” után küldött osztrák csapatokkal, felfegyverzett ellenséges lakosággal, elestek, fogságba estek, hogy akik hazaértek, utána hazai földön onthassák vérüket, s a bukás után elszenvedjék büntetésüket. Hősiességüknek és tragédiájuknak Sára Sándor és Csoóri Sándor a 80 huszárban állít méltó emléket. Legszomorúbb sorsuk a Prága környékén állomásozó Nádor-huszároknak volt. Két századuknak még ’48 őszén sikerült hazaszökni, innentől az ott maradt huszárok is tehertétellé váltak az osztrák hadvezetésnek, míg ’49 májusában útnak indították őket Olaszország felé. A huszárok nyugodtan vonultak Linzig, amikor azonban innen is továbbindultak, szívükbe markolt e keserűség, és csak alkalmas pillanatra vártak. Egy csapat rögtön nekiindult, megfutamította Steyrben az Enns hídjára kirendelt őrséget, és néhány nap múlva Mariazellen keresztül hazaért. A következő csapat Triebenből indult, de a túlerő Leoben után feltartóztatta őket, a harcban több huszár elesett. Akik megadták magukat, hadbíróság elé kerültek, vezetőiket halálra, a közhuszárokat tizedelésre ítélték. Június 23-án a Mura melletti Bruck kaszárnyája udvarán hét jász-kun huszár nézett szembe a kivégzőosztaggal. Holttestüket a temető fala mellett két gödörben helyezték el. A kiegyezés utáni időkben, arra utazók még láttak virágokat a sírjukon, mely mára már feledésbe merült. Az osztrák hadilevéltárból ránk maradt egy körözés, ami így végződik: „A szökés gyanítható oka: hazaszeretet.” csz

Kazinczy Ferenc (1759–1831)

Meszlényi Zoltán (1892–1951)

2009 ősz Kazinczy-emlékszám

126. megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa

Szecessziós kapuoszlop

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Bokor Levente

Piruett Kazinczy előtt Őszödik. Zsaráttal bekerített a kövirózsa – összefut, ami zöld és virág. Üszök rozsdája, pernye töreke téliesíti lent a dunna-cihát. Szép halmáról a Mester és Török Sophie a legjobbkor éppen – idelát.

E számunk megjelenését a Magyar Nyelv Éve – 2009 szakmai program keretében a Balassi Intézet támogatta. A Kráter Műhely Egyesület munkáját az NCA Országos Hatókörű Civil Szervezetek Támogatásának Kollégiuma támogatja Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter • http://turcsany-p.krater.hu Fôszerkesztô-helyettes Kaiser László • [email protected] Szerkesztôségi titkár Szepessy Katalin • Telefon/fax/e-mail: 06/1/266-3153 • [email protected] Segédszerkesztô Hussein Evín • Telefon/e-mail: 06/26/325-321 • [email protected] Korrektor Borsody István Szerkesztôk Bay Ágota (próza) [email protected], Barcsa Dániel (történelem) [email protected], Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Lukáts János (esszé) [email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected], Fômunkatársak Ferenczi László, Tóth Éva és V. Tóth László Szerkesztôségi cím 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – Kráter Könyvesház Lapunk megrendelhetô, 10 szám ára egy évre 4500 Ft, külföldön egy évre 45 euró Nyilvános szerkesztôségi óra minden hónap második csütörtökén 16 órától a Centrál Kávéházban (Budapest, V., Károlyi Mihály u. 9.) www.krater.hu Tipográfiai tervezés, tördelés Berkes Dávid Nyomdai elôkészítés Eredeti Bt. Terjeszti a Lapker Rt. Kapható a Kráter Könyvesházban (Bp., Rákóczi út 8/A – udvar), az Írók boltja és az Osiris Kiadó Gondolat Könyvesházában, (1053 Bp., Károlyi M. u. 16.), valamint a RELAY hírlaphálózatában. Megjelenik a Mondat Kft. gondozásában. Felelôs vezetô Nagy László

ISSN 0865-4182

Döme és snapsz

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Elmer István: Az utolsó pohár tej........................................................................................................ 2 Csenki Lajos: Ahogy én megyek Komáromból Komáromba (vers).................................................. 5 VERSTAN – POÉTIKA – NYELVÚJÍTÁS Kecskés András: „tulipánfejű kakasok” – A versritmus mint egyetemes és nemzeti létélmény......................................................................................... 6 Turcsány Péter: Ovidius sor(s)képlete (Lírai disztichonok avagy a személyiség „lágy” versei)............................................................ 15 Mezey Katalin: 20. századi verstani áramlatok: Ady – Nyugat – Nagy László....................... 21 Szepes Erika: „a metrum tajtékos taraján” – A költő, a kor és a versforma............................... 25 Novák Valentin: Szorítsuk-e mértékbe az időt? Avagy a magyar eposznyelv megújítási kísérlete...................................................................... 28 Pátrovics Péter: A nyelvújítás többnyelvű kontextusban........................................................... 33 Szőcs Géza: Komentárok az új Hejesirási Szabájzathoz.............................................................40 Pálfi Ágnes: A betlehemes játékok versnyelve és prozódiája – A színtér nyelve és a nyelv színtere......................................................................................... 43 Tusnády László: Vallomás Kazinczy küldetéséről...................................................................... 56 Véghelyi Balázs: Mint a postagalambok . ................................................................................... 61 Matyikó Sebestyén József: „Metrumok úsztak a légben…” – Vallomás – próbált dallamokkal ............................................................................................. 63 Botár Attila: Szárnyvonalak – Egy tanítvány feljegyzései Bányácskától a Széphalomig...................................................... 67 Kaiser László: Józanul (vers).......................................................................................................... 73 Vitéz Ferenc: Versművelés – beszédgyakorlatok......................................................................... 74 Madarász Imre: Státusfoglyok és börtönírók.............................................................................. 80 Fazekas István: Szép élet, szép halál: Széphalom ...................................................................... 86 Bertha Zoltán: Élő nyelv – élő magyar irodalom........................................................................ 87 WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXII. RÉSZ Balázs Ildikó: Egy kutatás hozadéka – Ágoston Vilmos A kisajátított tér című könyvéről.................................................................................................. 91

MERÍTETT SZAVAK Wágner Zoltán: Míg térképed a vers… (versek)................................................................................ 97 Lukáts János: A nótaszerző és a literátor. Elképzelt párbeszéd – két jelenetben........................... 98

TÁJOLÓ Barcsa Dániel: Másfél évszázad (Benedek Elek emlékezete)......................................................... 109 Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc laudációja.................................................................................... 110

(A borító belső oldalán Bokor Levente Piruett Kazinczy előtt című költeménye, a hátoldalon pedig Csallóközi Zoltán jegyzete olvasható.) E lapszámunkat V. Molnár Imre fotói illusztrálják.

1

PoLíSz Elmer István

Az utolsó pohár tej A boldoggá avatott Meszlényi Zoltán püspök megidézése Csöndes imával, lassú léptekkel, földre vetett tekintettel kísérték a káptalan tagjai a koporsót. Mintha mindenki egyedül lett volna. Beköszöntött a nyár 1950 júniusában is, a természet rendjének megfelelően, s nem vett tudomást arról, hogy az embereket a melegen kívül valami más még inkább fojtogatja… Az esztergomi várhegy alatt a csonka híd roncsai meredeztek a Duna vízében, a város csöndes volt, véget ért a tanév, az órák után nem árasztották el a diákok az utcákat. Délelőtt temették Drahos János érseki helynököt, utána a káptalan tagjainak meg kell választaniuk az utódot, a főegyházmegye nem maradhat ordinárius nélkül. A természetes emberi törekvéssel szemben most aligha kívánta bárki is a méltóságot – helyesebben a hivatal terhét. A főpásztor, a bíboros hercegprímás börtönben, Drahos Jánost ávós katonák őrizték halottas ágyánál, közben az ország minden részéről internálták a szerzeteseket. S e nyakra helyezett késsel folytak a tárgyalások: széles arcú kommunisták, ideológiai bárdjukat suhogtatva („munkásököl vasököl, oda sújt, ahová köll”) sürgették a mielőbbi megállapodást a püspöki kar küldötteivel. Egy régi ház, Hatvanban, valamikor a 19. század második felében épülhetett. Az utcán egymáshoz ragasztva álltak a hasonló épületek. Hideg tél volt, az 1892-es esztendő második napja. Megszületett, sóhajtott fel a tanító úr, s néhány nappal később a plébánián az anyakönyvben az oldal legalsó sorába került az ő Zoltán fiának a neve. Amikor hazafelé tartottak a keresztelő után a ropogós időben, az apa arra gondolt: megéri-e fia a felnőttkort, s vajon mi lesz belőle? Milyen sors jut neki ezen a földön? Aligha vetíthette fantáziáját előre, egészen 1950. június tizenhetedikéig, s még tovább.

Az esztergomi bazilika méteres falai között nem érződött a kinti időjárás. Talán még azt is gondolni lehetett, a süttői márvánnyal borított oszlopok közé, az ugyancsak sötétvörös márvány színben játszó, reneszánsz Bakócz-kápolnába nem hatolhat be semmi kívülről. Sem a megafonok repedt, erőszakos hangja, sem a hirtelen elszaporodott egyenruhák. A káptalan tagjai azonban tudták, eluralkodott a gonoszság. Mindenki őrizte a maga tudását. A temetésen más papok is részt vettek. Egyikük több kanonokot megkeresett, s a sebtében kierőszakolt beszélgetésben arra utalt, Balogh István páter azzal bízta meg, közölje: az állam legszívesebben Beresztóczy Miklóst látná az érseki helynöki székben. Balogh István szegedi páter tagja volt a debreceni ideiglenes nemzetgyűlésnek, majd az elhagyott javak kormánybiztosa lett. Amikor több évtizeddel később valaki nála járt a Margit híd mellett lévő lakásában, az 1970-es esztendőkben, azt hitte, eltévedt: a sokszobás lakóhely inkább hasonlított múzeumra. A márkás festményektől tenyérnyi falfelület nem maradt szabadon… (scc!) Egy idős szalézi szerzetes mesélte vagy húsz esztendeje: amikor Beresztóczy elképesztő idegállapotban kikerült az Andrássy út hatvanból, mint régi ismerősét meghívta magukhoz Péliföldszentkeresztre, hogy kissé helyrejöjjön a kolostori csendben. Az egyik nap felkérte, tartson lelkigyakorlatos beszédet. S amikor Beresztóczy fölment a szószékre, az első két-három mondat valóban az evangélium magyarázataként hangzott, majd a kínzások során szétroncsolt ujjak egyszerre dobolni kezdtek a szószék párkányán, s a szerencsétlen pap a makarenkói pedagógia nagyszerűségéről kezdett beszélni. Gondolataiba belevágott a kihallgató szoba emléke… (hmm.)

2

A történelem faggatása

Az ülés megkezdése előtt váratlanul megérkezett Esztergomba Dudás Miklós hajdúdorogi püspök. Közölte, beszélőn járt Mindszenty bíborosnál a börtönben, ő is Beresztóczy megválasztását támogatja. A kanonokok hallgattak, aligha tekintették hitelesnek a hírt, vagy ha Mindszenty mégis ezt mondta, tárgyalásának napjai jutottak eszükbe: hogyan lehet befolyásolni valakinek a tudatállapotát. S emlékeztek a bíboros szavaira: ha letartóztatása után olyat mondana vagy cselekedne, azt nem szabad akaratából teszi… Tizenegy kanonok ülte körül a hosszú asztalt a bazilika oldaltermében. Az ülést Török Mihály, a káptalan nagyprépostja vezette. Meszlényi Zoltán püspök előző nap Witz Béla budapesti érseki helytartót javasolta egy beszélgetésben a főegyházmegye vezetésére. Szavaztak is az ő személyére, már csak a megválasztott beleegyezése kellett. Witz Béla hosszabb ideig csöndesen, talán emlékeibe kapaszkodva ült a helyén. Lehet, hogy éppen 1940. április 3-ára gondolt. Közölték vele, este valaki még felkeresi, gyónni szeretne. Nem akadt fenn a különös időponton, aki beállított hozzá a budapesti bazilikába – miután a kórházban meglátogatta súlyosan beteg feleségét –, Teleki Pál miniszterelnök volt. Már megérkezett Barcza követ (korábban szentszéki követ) londoni távirata: ha Magyarország csatlakozik Jugoszlávia németek általi megtámadásához, ezt Anglia háborús oknak tekinti… A miniszterelnök meggyónt, megáldozott – másnap reggel holtan találták. Witz Béla megköszönte a bizalmat, de az ügyekben való járatlanságára és megroppant egészségi állapotára tekintettel visszautasította a megbízást. Pillanatnyi csönd. Meszlényi Zoltán püspök vajon látta-e ekkor önmagát, a tizenegy éves kisfiút édesanyja koporsója mellett? S amint fogja a papa kezét, és elmennek a főpostára. Nyilván nem érthette még: ő a „kérés”, szelíd, kissé bágyadtan mosolygó gyerekarcával, hogy a papánál jóval fiatalabb, csinos postáskisasszony igent mondjon az özvegy fér-

finak. S látta-e a diákot, amint bevonul kisszeminaristaként – ahogyan akkoriban nevezték a gimnazista korú papjelölteket – az esztergomi Szent Benedek-rendi Szent Imre Gimnáziumba? És Rómát, majd Innsbruckot, további tanulmányai helyszínét? S a képzett kánonjogász talán arra a gondolatra ráncolta a homlokát: a kényszer, amely odakintről áradt, s utalások és sejtetések képében közéjük költözött, mennyire engedi meg a szabad döntést? Szeretett imádkozni. Egyik alkalommal hazafelé tartott a bazilikában elvégzett kórusima után. A hatalmas oszlopcsarnokhoz fölvezető széles úttal szemben, egy kétszintes épületben lakott, amely az oldalsó kanonoki épületek után mintegy lezárta a bazilika előtti hatalmas félkörívet. A közeli szeminárium egyik növendéke megpillantotta, s nem sokkal később utánament, hogy aláírassa püspök-tanárukkal néhányuk indexét. Amikor bekopogott, Meszlényi Zoltánt az imazsámolyon találta, tenyerébe fektette az arcát, ujjai fölértek kétoldalt korán kopaszodó fejére. Mikor befejezte, odafordult a papnövendékhez: „Mondjád, fiám, mi járátban?” S a fiatalember nyújtotta az indexeket, de a jelenet hatása alatt azt kérdezte: „Püspök úr most érkezett meg a bazilikai imádságból, s most megint imádkozik?” Mire az egyik ágon

3

PoLíSz szlovák származású főpásztor magas homloka még inkább megemelkedett, első pillanatban mogorvának, de legalább is szigorúnak tűnő tekintete fölengedett, és sajátos felvidéki hanghordozásával, egymásra guruló „á” hangokkal magyarázta: „Mert áz má nem ért sémmit, fiám! Áz imá csák ákkor ér válámit, ha az egész ember mondjá, nem csak a szájá…” Szavazzanak Meszlényi püspök megválasztásáról, hangzott el az ülést vezető Török Mihály részéről. Hivatkozhatott volna régtől viselt szívbetegségére. A meleg nyári napokat, amikor a pára elborította a levegőt, különösen nehezen bírta. Megugrott, rendszertelenné vált a pulzusa, a mellkasát pedig mintha kötés szorítaná. A szíve nem akart a helyén maradni, egészen a torkáig nyomult – így érezte. A szavazócédulák többségén az ő neve szerepelt. A tekintetek őt keresték. A jog és a pontos számadások embere volt, régóta már ő felügyelte a főegyházmegye gazdasági ügyeit. Szerette a pontosságot. De most, ezen a nyári napon, ebben a déli órában mi jelenthette a pontosságot? Ha ötvenkilencedik évében valóban meglévő gyengeségére hivatkozik, s Witz Béla érseki helytartóhoz hasonlóan ő is visszavonul? Tudhatta vajon, mi vár rá attól a pillanattól, amikor elvállalja a káptalan bizalmát? Gondolta, hogy őt is letartóztatják? Hiszen ha a bíborost, akkor a helynökét… Vagy éppen azért, mert a bíborost már elítélték, nem akarnak újabb pert? Két ordináriust egymás után? Gondolta volna, hogy visszateszi a pohár hideg tejet, amit szokás szerint föltálalnak neki uzsonnára tizenkét nappal később? Gondolta volna, hogy élete utolsó pohár tejét meg sem kóstolja? A durva mozgású férfiak valamilyen papírlapot ráztak előtte: letartóztatási parancs. Talán nem is tudta, mi az a szűrő. Aki bekerült a kistarcsai internálótáborba, előbb a szűrőbe vitték. Majd onnan a belső táborba, ahol valamiféle katonai beosztás uralkodott: számmal, barakkbeosztással. De aki a szűrőben marad? A kinti világ már nem tud róla, a benti lágerlistán még nem szerepel. Sehol sincs. Eltűnt a világ számára.

S hogy nem kapja meg a gyógyszereit. Egyre nehezebb a légzése, a rideg körülmények és az izgalom mindinkább megviselik, télen – más rabok elbeszélése szerint – szándékosan nyitva hagyták a cellák valamelyik ablakát. Fúj a jeges szél. Az imával takaródzik. De így sem bírja sokáig. A telet még valahogy végigszenvedi, de a végére, amikor már jön a tavasz – jönnie kell –, elfogynak az erői, nem a lélek, a test erőtlenedik. S akkor az egyik reggel az a szorítás… nem akar múlni… talán hörög? Erre figyelnek fel? Vagy nem érdekes? A szűrőben különösen igaz, amit hányszor odavetettek a raboknak: „magukkal nem kell elszámolnunk”. Hagyják meghalni ott, vagy netán katonai mentőautóba rakják, hogy bevigyék Budapestre, a Mosonyi utcai rabkórházba? Ha így volt, ehhez nyilván politikai döntés kellett. Gondol-e, gondolhat-e arra, hol fog meghalni? A priccsen, vagy valahol útközben? S az lesz-e vajon utolsó gondolata: „Krisztus hű pásztoraként a hitet és egyházunk iránti hűséget meg nem tagadtam soha.” A káptalani tagok várják elfogadó beleegyezését. Nem tudja, mi következik, nem tudja az otthagyott tejet, a szűrőt, a priccset, a télen is kivert ablakot, de a mindig pontos számvevő már végiggondolta döntését a nagy Számvevő előtt. Bólint: köszöni a bizalmat, vállalja, bármi következzék is. S ugyanazzal a talán kissé komikusan hangzó lejtéssel, mint amel�lyel a papnövendéknek beszélt az igazi imáról, a frissen megválasztott helynök, mintegy székfoglalóul, így fordul a káptalan tagjaihoz: „Krisztus hű pásztoraként a hitet és az egyházunk iránti hűséget meg nem tagadtam soha.” A Szenttéavatási Ügyek Kongregációja 2009. január 16-án elismerő és egyhangú nyilatkozatot hozott Meszlényi Zoltán püspök vértanúságáról. Ezután héttagú bíborosi bizottság vizsgálta meg az aktákat. Ennek alapján döntött XVI. Benedek pápa úgy, hogy Meszlényi Zoltán vértanú püspök boldoggá avatható. Erre 2009. október 31-én az Esztergomi Bazilikában került sor. A volt kommunista diktatúra magyarországi vértanúi közül ő az első boldoggá avatott.

4


Csenki Lajos

Ahogy én megyek Komáromból Komáromba Először

meg

kell néznem, van-e

bűntudatom

Ha nincs: Keresek magamnak Akár találtam, akár nem találtam

úgyis

Átengednek a Hídon Legfeljebb méltányosságból

vagy

azért sem mehetek át a

Hídon

Komáromból

Komáromba 1979

R. Demachy emlékére

5

PoLíSz Verstan – Poétika – Nyelvújítás A Magyar Nyelv Éve – 2009. és Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulója alkalmából a Kráter Műhely Egyesület konferenciát szervezett 2009. szeptember 18-án, a pomázi Teleki–Wattaykastélyban, hogy alkalmat teremtsen költői nyelvünk, verstanunk, poétikai kérdéseink, és nyelvújítási lehetőségeink újragondolására. Abban a pomázi kastélyban találkoztak a meghívott nyelvészek, költők, verstankutatók és irodalmárok, amelyben egykor Vitkovics Mihály és Kölcsey Ferenc, Kazinczy kiváló barátai is megfordultak.

Nem titkolt szándékunk szerint a tradícióra való emlékezés egyben kezdőpontja is lehet nyelvi, verstani és poétikai elmélkedéseink újjászületésének, korszerű szintre való emelésének; valamint jó alkalmat ad egy évenként megrendezésre kerülő magyar verstani-poétikai kongresszus („egyűvé menés”, összejövetel) kezdeményezésére is – sajátos és európai mértékkel is összegzésre képes verselési költői kultúránk hangsúlyozása, továbbfejlesztése és tudományos igényű további rendszerezése céljából. Az alábbiakban a konferencia előadásait közöljük. (T. P.)

Kecskés András

„tulipánfejű kakasok” A versritmus mint egyetemes és nemzeti létélmény Lelkemből kelve világra, dalaim tollasodjatok, táncoljatok, ti sarkantyús, tulipánfejű kakasok.

Ne cibáljátok hajamat, hogyha a búbaj rámesett. Fölfuvalkodva vörösen Védjétek meg a szivemet.

Ágaskodjatok vállamon, hívjatok új hajnalt nekem kukorékolva köznapon, pirossal nyomott ünnepen.

(Nagy László: Tulipánfejű kakasok)

6


Nagy László ifjonti dalával berontottunk egy különös világba: a költészet létrendjébe. Itt a kakastaréj vörös tulipán, az emberi lélekből fakadó dal sarkantyús kiskakas, a hangja hajnalhívó kukorékolás. A kakasok egyre többen vannak: haját cibálva ágaskodnak a költő vállán, és képesek rá, hogy virágtarajos, felfuvalkodó indulatukkal bútól és bajtól védelmezzék gazdájuknak és létrehívójuknak, az embernek szívét. A költészet világának egyik elemi alaptörvénye a metafora. Mondj mást arról, amiről beszélsz, nevezd másnak, helyezd szokatlan közegbe, hogy sokkal többet mondhass róla: olyasmit is, ami máskülönben kimondhatatlan! Nevezd kakasnak a dalt, tulipánnak a taraját! Ebből az egyszerű gesztusból született és születik ma is minden költői kép. Nagy László tollasodó kiskakasai azonban nemcsak képileg jelennek meg képzeletünk képernyőjén, hanem harsány kukorékolásukkal is. A tulipánfejű dalok megszólalnak, a kakasok énekelnek. És itt a bökkenő. Aki ma verset ír vagy verset mond, az többnyire daltalan közegben tevékenykedik. Aki a költészetről ír, beszél, elmélkedik, akár középiskolás, akár magasabb fokon, az szívesen elbíbelődik a tarajos tulipánvirágokkal, de gyakran végigszundikálja a hajnalébresztő kukorékolást. Hétköznapon is, piros betűs ünnepen is. Egyre megy. Amit mondani szeretnék, ahhoz kiélezett megfogalmazásra van szükség. Bocsássanak meg a napkeltébe torkolló hangversenyek éber és értő élvezői! Nem róluk van szó. Ők tudják, miről beszélek. Az én keserű tapasztalatom viszont az, hogy immár több évtizede az elnémult kakasok korát éljük, és ezzel a ténnyel jól elvagyunk, már-már nem is akarunk vele szembenézni. A kakasok egy része nem kíván, más része már nem is tud énekelni. Kukorékolni? Ugyan! Avítt bunkóság. A tarajos vitézek hangtalanul masíroznak a papíron, vagy jó esetben emberi hangon szólnak: a gazdájuk tompa vagy recsegő hangján, hosszan indázó vagy esetlegesen töredezett sorokban. A költői alkotást egy nem szokványos szellemi és lelki állapotból fakadó emberi jelenség, a költői ihlet hívja létre. Lehet ezt a fogalmat a romantikus képzelgések szemétkosarába vetni, de lehet József Attila-i pontossággal, elmélyülten és szakszerűen is tárgyalni. A költészet kétségbevonhatatlan valóság, de mibenlétét még senkinek sem sikerült végérvényesen meghatározni. Annyi bizonyos, hogy a költői mű szöveg, másokat is érintő és érdeklő személyes közlések, gondolatok, indulatok írásba foglalása. A közreadott tartalomtól azonban ez esetben elválaszthatatlan a megszólalás, a megformálás mikéntje. Sőt, ez utóbbi sokszor az üzenet fölé kerekedik. A költői mű ebben az értelemben: jelentéshordozó színek és formák, látványok és látomások, „tulipános kakastaréjok” megjelenítése nyelvi eszközökkel. A költészetről való gondolkodásunk zavarai ott kezdődnek, hogy a költői megnyilvánulást általában és mindközönségesen versnek nevezzük. Ha valaki rákérdez, nem is mindig sikerül a kettőt egymástól megkülönböztetnünk. Esetleg hosszas magyarázkodás után eljutunk odáig, hogy verses forma nélkül is létezhet költészet (költemény prózában), no meg hogy a versbe szedett közlemény nem feltétlenül képvisel költői minőséget (például a reklámszövegekben). Mi magyarok valahol elveszítettünk egy szót, azóta is hiába keressük. Megpróbáljuk pótolni vagy megkerülni, más szavakkal egybemosni, de ettől csak egyre nagyobb lesz a zűrzavar. Valaha volt a „poézis”, amely Csokonai szemléletes megfogalmazása szerint „elevenítő lélek”. Ennek magyar megfelelője lenne a költészet. És van a vers, amellyel újabban igyekszünk minden költői megnyilvánulást, a hajdani poézist is lefedni. A költő verset ír, a színész verset mond, a könyvet némán lapozó diák verset olvas. Akkor is, ha a szavakat ugyan jól érti, de semmit sem hall az egészből. Hiába a hajnalpír: ő kukorékolás-mentes kakasokról álmodik… Pedig tudjuk, tanuljuk, néha még hisszük is, hogy a vers alapjában és eredendően ének. Ez a költészet világának másik elemi alaptörvénye. A napot ébresztő kakasszó zengő védőburkot

7

PoLíSz varázsol a szív köré. Így működött ez évezredeken át. A tulipánok nem pompáztak kakasok nélkül, a kakasok sem koncerteztek tulipánok nélkül. A Csokonai-idézet így folytatódik: poézis nélkül „a verscsinálás megholt állat”. Mondhatnók akár: döglött kakas. A tétel fordítottja valamivel szelídebb: vers nélkül a poézis jó esetben is csak néma kakas. Mára mintha meghasadt volna a hajdani egység. A költészetben a kép és a hang különvált, eltávolodott egymástól. (Milyen rossz néven vennénk ugyanezt egy tv-készüléktől!) Az arányok egészségtelen mértékben eltolódtak. Tömegesen születnek hangtalan vagy legfeljebb fura módon emberi beszédre programozott kakasok. Akadnak közöttük képzett, jól nevelt, magas röptű példányok. De ki fog helyettük kukorékolni? A tulipánfejek rendszertanával külön tudományág foglalkozik: a poétika. A poétikában hébe-hóba a kakasok meg is szólalnak. Vannak, akiket ez a tény már megnyugtat és kielégít. Önálló, kötelező verstanoktatás nincs az egyetemeken, de a poétikaórákon itt-ott versformákról is szó esik. Én viszont úgy látom: baj van a kakasokkal. Egy-két kivételtől eltekintve elfelejtették a kukorékolást. Azok az embertársaim (kollégáim), akiket éppen maga a kakasszó érdekel (akár a tulipánoktól függetlenül is!), kihalófélben vannak. Valaha versészeknek, verstankutatóknak, metrikusoknak nevezték őket. Kukorékológiai könyveket, tanulmányokat írtak, konferenciákat rendeztek, alkalmasint szenvedélyesen vitatkoztak. Volt egy közös vonásuk: életbevágóan fontos volt számukra az eleven kakasok titokzatos eredetű, fényhozó éneklése. Ilyen volt Négyesy László, Horváth János, Vargyas Lajos. Olyanok is akadtak, akiknek a vállán saját kakasaik ágaskodtak, miközben ők tudatosan, felkészülten, szélesebb összefüggésbe ágyazva próbálták feltárni a hangzó verssorok rejtelmeit. A már említett Csokonai mellett elég, ha a két Aranyra, Jánosra és László fiára vagy a közelebbi múltból Babits Mihályra, Szabédi Lászlóra, Nemes Nagy Ágnesre gondolunk. Mi hát a vers? Felvetem a kérdést, bármi legyen is a következménye. Mit ír (és mit ér?) az a költő, akinek a szíve mélyén immár végérvényesen hallgatnak a különben élénk rajzolatú, virágos taréjjal ékeskedő kakasok? És mit ír (mit ér?) az az irodalomtörténész, esztéta, kritikus, aki rendszeresen átalussza a napkeltét, akinek már nem is hiányzik a kakasszó, aki beássa magát a betűhalmazok erdőszéli csöndjébe, és legfeljebb homályba merülő elméleti és történeti ismeretei vannak a versbeli kukorékolás élet- és lélektanáról? A magam részéről hiszem és vallom, hogy akit egyszer felvert hajnali szendergéséből a falu minden zegéből-zugából felharsanó kakaskoncert, az soha többé nem elégszik meg a szépen metszett tulipánfejek élvezetével és vizsgálatával. Ez a szimfónia, az évezredek verses költészetének zengő világegyeteméből előgomolygó zene olyan elemi élmény, amelytől nem lehet szabadulni. Aki egyszer igazán meghallotta, annak végig kíséri az életét. A tulipánfejűek éneke, a „kakasos” költészet hangja felfogható, megélhető, lélekborzoló szellemi valóság. A kakasok dala kevesebb is, de sokkal több is, mint a puszta emberi szó. Kevesebb, mert nincs emberi nyelvre lefordítható, világos mondatszerkezetekbe foglalható jelentése. Ugyanakkor több is, mert valami olyat hordoz és közvetít, amire nincsen szó, nincsen képzet: valami rejtelmesen távolit, emberen túlit, ami mégis nagyon közeli, nagyon egyszerű, nagyon nekünk való. Mi ez a nehezen körüljárható titok? Tiszteletben tartva, de immár elhagyva a tulipános kakastaréjok poétikáját, maradjunk még egy kissé a világot ébresztő zengzetes kakaskukorékolás tényeinél! A könnyebbség kedvéért (némileg szembe helyezkedve a fellazult hazai szóhasználattal) a továbbiakban ezt a jelenséget nevezzük versnek! Mi a vers? Kár lenne kacskaringós szóhasználati és értelmezési vitákba bonyolódnunk. Tudjuk, miről beszélünk, de egyből koccanásos balesetet szenvednénk, ha megpróbálnánk mindenki

8


számára elfogadható módon megfogalmazni. Ideiglenesen, egyszeri használatra mondom most a magam változatát: a vers a minősített emberi beszédben (leginkább a költői beszédben) megnyilvánuló hangzásbeli rendezettség, azaz hangritmus. Hordozó közege maga a nyelvi szöveg. Hangritmusa van a zenének is, és a kettő között szoros az összefüggés. Minden hangritmus elengedhetetlenül szükséges feltétele a fizikai hangzástényezők (hangerősség, hanglejtés, időtartam, hangszín, illetve a hangszakaszokat elválasztó szünet) legalább valamelyikének érzékelhető, sorozatosan ismétlődő rendezettsége. A vers ritmusa emberi szavakban ölt testet, de nem belőlük származik. A ritmus jelensége messze túlmutat a beszéden és a versen. Olyan üzenetet hömpölyget, amely mélyebbről fakad minden emberi megnyilvánulásnál. A ritmus emberi élmény, de emberen túli, ember előtti forrásból táplálkozik. Babits Mihály Mint különös hírmondó című verse bölcseleti, lételméleti távlatba helyezi a Ritmus nagybetűs, szellemi létezőként megjelenített valóságát: …óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden emberi történés! a tél puha lépteit hallom … Isten „verse”, teremtő gesztusának gyümölcse a világ. A világegyetem szent és örök rendje, a változatlan, egyetemes értékek világhálója: „Isten versének ritmusa”. A teremtés rendjéhez szorosan hozzá tartozik az emberlét valósága is. Az ember maga is közvetlenül, élettani folyamataiban érzékeli, érzelmeiben átéli a világ eredendő rendezettségét. Sőt: kicsiben maga is képes rendezett világot létre hozni, megvalósítani valamit a szellemében csírázó isteni természetből. Képes „a semmiből világokat” alkotni (Csokonai: A Magánossághoz). Babits verse – mint végső soron minden költőé – a „verset író” Isten teremtő gesztusának leképezése, egy minden emberre érvényes, egyetemes létélmény kifejeződése. A felismerés lényege az apró, térben és időben szétszóródó emberi történések jelentéktelensége a teremtő gesztusok örök, romolhatatlan értékeinek hátterében. A végtelenben úszó verssorok (egy szabadversnek induló hatalmas költemény antik hangvételű zárlatában) elemi erővel, fizikailag is érzékelhetően szólaltatják meg az elsöprő iramú ritmusélményt. Felzeng a kakasok hajnali szimfóniája: …óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek O | O ∪ ∪ | O ∪ ∪ | O O | O∪∪|O O ritmusa … O∪∪ … A ritmus szellemi valóság, a teremtett világ örök rendjének érzékletes leképeződése az emberi lélekben. Mint ilyen tehát egyetemes emberi létélmény. Az embert mint természeti létezőt hozzá kapcsolja a világ rendjéhez, ugyanakkor az ember alkotó tevékenységét, elsődlegesen a művészetekben, a teremtés isteni gesztusához közelíti. Eredetét tekintve emberen túli, természetfeletti (transzcendens) valóság, a világban való megjelenése, működése szerint viszont anyagi hordozókhoz kötött természeti jelenség. A művészeti alkotások, ezen belül a költői művek, a hangzó versszövegek ritmusa ugyanakkor nem önmagáért való érdekesség vagy puszta szépség, nem dobolós vagy csengettyűs kísérőzene, hanem életbevágó üzenet, amelynek lényeges tartalma, jelentése van. Ez a jelentés az elsődleges nyelvi jelentéshez képest pótolhatatlan hírtöbbletet közvetít. Hozzátesz valamit a szöveghez, amit

9

PoLíSz nélküle lehetetlen volna kifejezni és tovább adni. A versritmus tehát jelentéshordozó egyetemes létélmény. A maga módján, mint sajátos „Ariadné fonala”, bevezeti az embert az öröklét és a teremtettség, az egyetemes világrend szellemi valóságának rejtelmeibe. Nagy László költészet-metaforájának kakasai nem maguktól, nem önkényesen találták ki és gyakorolják a kukorékolás természetét. Mindegyiküknek megvan a maga hamisítatlanul egyéni hangárnyalata, de a kakasként való megszólalás módját, a kakashang belső, megkülönböztető rendjét és kifejezési lehetőségeit készen kapták, egy messze kakason túli létrendből. A művészi alkotás – és ezen belül a versritmus is – olyan információáramlás, amelyben felismerhető és emberi módon érzékelhető a létezés örök rendje. A költői mű a világ teremtésének emberléptékű leképezése. A költő versének ritmusa: a lét törvényeinek, a törvények megbonthatatlan összhangjának metaforája. A kakashangot ugyan (éppúgy, mint a vörös taréj sejtszerkezetét) természetismereti síkon is értelmezhetjük, de ez esetben a költő lelkéből lelkedzett szárnyas dalokat akár a szeméttárolóba hajíthatnánk. Valóság ez is, az is, de a kettő más-más síkon, más-más összefüggésben érvényes. A mi táncos, sarkantyús kakasaink nem biológiai, hanem esztétikai lények. Valóságuk közvetett és áttételes ugyan, de nem hamis. Sőt: szenvedélyes kukorékolásuk az igazat mondja, nemcsak a „valódit”. Az esztétikai élmény szorosan és kizárólagosan az emberhez tartozik, de nem tekinthető alapvető emberi szükségletnek. Sem az emberi életnek, sem az emberiség fennmaradásának nem elengedhetetlen feltétele. Az elérhető ismeretek alapján mégis feltételezzük, hogy kezdettől fogva kíséri az emberlétet. Honnan ered? És: „Ez a sok szépség mind mire való?” – kérdezhetnők Babitscsal. Titokról lévén szó, megkísérelhetjük, hogy a kérdésre más síkon, tudományon kívül keressünk választ. A megoldás kulcsát – Sík Sándor nyomán – a teremtés és az alkotás közötti párhuzamban ismerhetjük fel. A Teremtő „mint meglevőket szólítja elő a nem létezőket” (Róm 4,17). Az alkotó ember is képes „előhívni” a formát, amely előzőleg nem létezett. A Teremtő a láthatatlanból, a nem-létezőből egységes, szerves egészet, világot teremtett. A maga módján és adott keretei között ugyanezt teszi a költő is, „Midőn teremt új dolgokat, / A semmiből világokat” (Csokonai: A Magánossághoz). Ez a megfelelés több mint érdekes párhuzam. A teremtés az esztétikai valóság létrejöttének ősképe. A művészi ritmus pedig maga is esztétikai valóság, a művészi forma szerves alkotórésze, az esztétikai értékteremtés egyik legfontosabb eszköze. Egy csaknem 2000 éves bibliai megfogalmazás szerint maga a Szó (a Logosz, az Ige) mint isteni személy, aki által Isten a látható világot megteremtette, „hatalmas szavával hordozza a mindenséget” (Zsid 1,3). Vajon nem ugyanezt teszi-e a maga tarajos-tulipános kisvilágában („mikrokozmoszában”) minden igazi „poéta” is? A maga helyén és módján vajon nem „a mindenséget” hordozza-e minden költői kakaskukorékolás? Ha pedig így van, akkor miért nincs így mégsem? Visszajutottunk az alapkérdéshez: mit kezdjünk, mit kezdhetünk azzal a hovatovább megszokottá vált ténnyel, hogy immár több évtizede „az elnémult kakasok korát éljük”? Mit tehetünk, ha lépten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy „a kakasok egy része nem kíván, más része már nem is tud énekelni”? A válaszadást halogatva még egy ablakot szeretnék kinyitni, ha úgy tetszik, a kakasnevelő baromfiudvar felé. A versritmus érzékelése egyrészt élettani jelenség: független az adott nyelv egyedi sajátosságaitól. A világköltészet minden már meglévő és valaha lehetséges versformájában ugyanazok a fizikai hangzástényezők szolgáltatják az ismétlődés alapját. Különbség csak az érvényesülés arányaiban ismerhető fel. A világköltészetben kialakult versformák, versmértékek tényleges alkata viszont ugyanakkor nyelvi jelenség is: erősen függ az adott nyelvű szöveg jelentéshordozó, jelentésmegkülönböztető

10


elemeitől, mondattani és fonetikai szerkezetétől, a nyelv és a nemzeti műveltség történeti tényeitől. Az ógörög és a latin vers elsődlegesen a jelentésmegkülönböztető szótaghosszúságra, az ószövetségi héber költészet a párhuzamos mondatszerkezetek hanglejtésére, az ógermán és a mongol a szókezdetek egybecsengésére, az olasz, a német, az angol a szóhangsúlyok eloszlására, a kínai a szavak lejtésirányának változataira épít. A szótag mint elemi ritmusegység minden nyelvben versalkotó tényező. Magyarul gond nélkül lehet antik típusú versszerkezetekkel élni, a legtöbb európai nyelvben ez elvi képtelenség. Ugyanakkor hiába is kísérleteznénk kínai vagy vietnámi versformákkal: nyelvünk hangzásszerkezete ezek megszólaltatására nem alkalmas. A vers sajátos hangépítmény, zenébe hajló, rendezett lüktetésű hangzó beszéd. Nélkülözhetetlen eleme, elemi ismertetőjegye a verssor (versus). A szó eredeti jelentése: „fordulat”, például szántás közben, a barázda végén. A verssoroknak egymástól különböző alkata, hangulata, egyénisége van. A különböző alkatú verssorok egy-egy nép költészetének története során ismételten előforduló, kötött szerkezetekké alakultak. Hallgassuk egy kicsit ezt a szivárványos „hazai kakaskukorékolást”! Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje, Mindent egészséggel látogató ege, Hosszú úton járókat könnyebbítő szele! (Balassi) Ó, Tihannak rijjadó leánya! Szállj ki szent hegyed közűl! (Csokonai) És mig az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság! (Petőfi) Vak ügetését hallani Eltévedt, hajdani lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak. (Ady) Képedet halk ritmusok ősi habján Hadd viszem csak, szép, kicsi lány, magammal. Ismeretlen, messzi vizek hulláma, Halld, idemormol. (József Attila) Éj-mélyből fölzengő – Csing-ling-ling – száncsengő. Száncsengő – csing-ling-ling – tél csöndjén halkan ring. (Weöres Sándor) Visznek a percek, zablátlan, erős fogat. Nekem a jelenkor nem puha fészek. Más lesz az élet, fejünkbe új titkokat Súgnak a sejtek, tengerek, ércek. (Nagy László)

11

PoLíSz Sorok, versszakok a magyar költészet évszázadaiból. Mindegyik idézet mögött korok tárulnak, világképek rajzolódnak, életpályák ívelnek. Ugyanakkor: minden sor másképpen perdül, más lelki húrokat rezdít. Mi a különbség forrása? Hangzásélmény, amelynek hátterében egyrészt egyetemes emberi élmények, az emberi létezés érzéki tapasztalatai húzódnak, másfelől viszont nemzeti kultúránk, magyar anyanyelvünk és kultúránk sajátosságai, nemzeti létünk és történelmünk tényei, helyzetei, korhangulatai, életérzései. A vershangzás minden eleme az adott nyelvtől függ, benne gyökerezik. Egy adott nyelvű költészet ritmikája a nemzeti tudat, a nemzeti műveltség része. A magyar költészet ritmikai sokszínűsége féltve őrzött kulturális örökség, nemzeti érték. Úgy is kellene vele bánnunk! Ütemhangsúlyos magyar verseink korábbi változata, a tagoló vers nem valami „fejletlen, primitív” versforma. Zrínyi Miklóstól Nagy Lászlóig kiemelkedő, nagy költők is szívesen alkalmazták. Az ismétlődő, kötött szótagszámokon alapuló (szótagszámtartó) ütemhangsúlyos formák fokozatosan bontakoztak ki, és csak a 19. századra váltak általánosan elterjedtté. Anyanyelvünknek az a világra szóló hangzásbeli kiváltsága, hogy „magyarul a görögök és a rómaiak mintájára mindenféle verset lehet írni” (Sylvester János, 1541), olyan rendkívüli sajátosság, amelynek nemzeti műveltségünk egészében is meghatározó szerep jut. Formahű, időmértékes Homérosz- és Vergilius-fordítás csak magyarul létezik, mint ahogy egyetlen világnyelv sem alkalmas olyan csodálatosan pergő indiai szózuhatagok közvetítésére, mint amilyenekkel Weöres Sándor Dzsajadéva-fordítása kápráztat el bennünket: Mézfüvek | illata | gomolyog, a | jázmin is | éledez | a tavaszi | tájon, A remete-| sziveket is | átszövi | a fiatal | évszak, az | illatos | álom. A világirodalomban példátlan módon, modern, újkori európai verseket fordító költőink az eredetiben szóhangsúlyon alapuló verslábakat is hosszú–rövid szótagok váltakozásával magyarították. Újmértékes verseinket ezért egy kicsit mindig körüllengi valami „klasszikus” illat. A szimultán verselés is jellegzetesen magyar jelenség. Nyomai már a középkori himnuszfordításokban is fellelhetők. Horváth János az 1508-ban másolt Döbrentei-kódexben találta az egyik legszebb korai szimultán sorpárt: Atyától íge ihleték. / Anyától testbe öltözék (De patre verbum prodiens, De matre corpus induens). A nem felező, 3|2||3 osztású, jambusi színezetű nyolcasok Adyn keresztül („Ezek a tüzes szekerek”) Nagy László kakasos dalához („pirossal nyomott ünnepen”), sőt, Himnuszához is elvezetnek („Galambok búgnak vállamon”). Nem volt merőben idegen számunkra az avantgárd szabadvers sem. A hömpölygő dallammenetek párhuzamossága ugyan nem nemzeti sajátosság, de korai példái fellelhetők már legrégibb bibliafordításainkban is. Hasonló a helyzet a sorozatos hangmegfelelések rendjével. A rímelés nem elengedhetetlen feltétele a magyar versnek, de a belátható kezdetek óta (talán ótörök örökségként) végig kíséri költészetünk történetét. Mindebből következik, hogy a ritmus nemcsak egyetemes emberi, hanem ugyanakkor sajátos nemzeti létélmény is. Benne lüktet legősibb népdalaink hangzásvilága éppúgy, mint az évszázadok során megismert és meghonosított, nemzeti kinccsé nemesült európai verskészlet. Kakasainkhoz visszatérve: semmi bajunk a japán kakasokkal (különben is haiku a divat) de a magyar portákon magyar kakasok kukorékolnak. Persze, csak akkor, ha van, aki megengedi, hogy a vállán ágaskodjanak, még ha búbánatos fejére kapaszkodva cibálják is a haját.

12


Halljuk-e még a verset? Van-e a versek zenéjéből fakadó egyetemes és nemzeti létélményünk? Vannak-e derék tulipánfejű kakasaink, akik hajnalonta az égre kukorékolják a magyar költészet éltető napsugarát? Az óvodában – talán. Üdítő és reményt keltő jelenség a legkisebbek, az unokák romlatlan ritmusérzéke. Ha van, aki versre, dalra tanítsa őket, fesztelenül otthon érzik magukat a tollas-sarkantyús, zengő torkú kakasok között. De mi lesz velük később? Hová lesz, hová tűnt a kakaskukorékolás az iskolákból, az egyetemekről, a verseskötetekből, az irodalom, a költészet szakmai fórumairól? Hogyan és miért lett a legnagyobbak egyikéből, Weöres Sándorból bűvös-bájos, csak félig-meddig komolyan vett ritmusszolgáltató intézmény? Kakasok, énekeljetek! Ha (mint idestova 30 éve) a szakmai kakasviadal műfaját választanám, bizonyára most is villám és fergeteg csapna le a metaforikus szemétdombra. Ellenérvek, ellenpéldák szép számmal akadnak. Aki tudja, hol keresse, ma is hallhat még hiteles kakaskukorékolást. Ugyanakkor megtévesztő, a dolog lényegét elfedő megoldásokkal is találkozhatunk. Lecsengőben van a szonettözön: sokan 14 sorra korlátozták költői mondandójukat. (A sorok belső megformáltságát rejtse jótékony homály!) Bizonyos technikai trükkökkel az is elérhető, hogy a vers kakashangra emlékeztető módon szólaljon meg. Az ilyen adást azonban sípolás, recsegés zavarja. Vannak képzett és elkötelezett zenei együttesek, akik egész kakastelepeket vállalnak fel: koncertjeiken valódi kakaszene csendül, sarkantyús kakaslábak járják a táncot. Ez igen! Sajnos, vannak azonban olyanok is, akik úgy eresztik össze a vers (vélt vagy valós) ritmusát a dallam ritmusával, mint kakast a kakassal, vérre menő, ádáz viaskodásban. (A szakmabeliek ilyenkor a prozódia hibáit és hiányosságait emlegetik.) Ha szócsatára fegyverkeznénk, hosszú távra lenne elég robbanótöltetünk. De most hátha valami másra lenne szükség? Verssorok zizegnek körülöttünk, behálózzák lelkünk terét, mint a láthatatlan, észrevehetetlen rádióhullámok. Mit ér, ha nincs rádiónk? Mit ér, ha elfelejtettük bekapcsolni? Mit ér, ha már kapcsolója sincs? Hasonló, bár kevésbé súlyos helyzetben, jó hatvan évvel ezelőtt Horváth János, a legendás irodalmár és egyetemi tanár így panaszkodott: „A verstudomány nélkülözhetetlen tartozéka az irodalomtörténetnek. Sajnálattal tapasztaltam tehát, hogy irodalomtörténésznek készülő hallgatóságom zöme a verstannak még elemeivel sincs tisztában, sőt lenézi az egész verstudományt, s ennélfogva könnyen érzéketlen maradhat az irodalom legfőbb szépségei, a történeti fejlődés legbecsesebb eredményei iránt. Ezen a bajon óhajtottam előadásommal segíteni, jól ismerve a ’forma’ mélyebb: lélekben gyökerező, a költészet lényegétől elválaszthatatlan s a nemzeti önismeret szempontjából is nagy jelentőségét.” (A magyar vers, 1948) Horváth Jánosnak módja nyílt rá, hogy segítsen a helyzeten. Amíg lehetett, „rendszeres magyar verstant” oktatott a budapesti bölcsészkaron. Ugyanezt tette korábban a Babitsék nemzedékét híres „stílusgyakorlatain” szakmailag költővé érlelő Négyesy László is. Aztán jöttek kakasmentes évtizedek, amikor a formaérzék és a formai igényesség burzsoá szitokszónak számított. 1978-ban, egy Szuromi Lajos által, Debrecenből útjára indított nagyszabású vitaprogram (Verstani párbeszédek) kapcsán újra felharsant a kakaskukorékolás. A verstan ismét felbukkant az egyetemi programokban, a szakmai cikkekben és kiadványokban, sőt, 1981-től 1994-ig a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztálya önálló Verstani Munkabizottságot működtetett. Harcos, csőrkoptató és sarkantyúpengető, de vérpezsdítően szép idők jártak a tulipánfejű kakasokra. Akár a szemétdomb tetején is kukorékolhattak, ha nem szökdöstek át a hatalom által kijelölt deszkakerítésen. Közben azonban a költők és a hivatásos irodalmárok körében tovább erősödött, és a szélesebb közvéleményben is eluralkodott az a nézet, hogy a jó vershez elég a tulipánfej, kukorékolni nem szükséges, sőt, illetlen korszerűtlenség.

13

PoLíSz Nem a (volt) szakmám mellett érvelek, és nem egy túlhaladott stílusirányzatot szeretnék átmenteni a 21. századba. Mérhetetlenül többről van szó. Fogalmazzunk így: hány milliárd évre lenne szükség ahhoz, hogy „korszerűtlenné” silányuljon az elektronok körtánca az atommag körül, a bolygóké a nap körül, a csillagrendszereké egymás körül, az évszakoké az erdők, mezők, kertek színe-változásaiban, a kakastaréj-vörös vérfolyamé a szívek pitvaraiban és kamráiban? Ha mindez bekövetkezik, ha „szabad rángássá” fajul a világegyetem rendjének szent Ritmusa, az „örök szerelem nagy ritmusa, évek ritmusa, Isten versének ritmusa”, akkor – igen. Akkor a versben is végérvényesen átvehetik a hatalmat a daltalan és tánctalan „néma kakasok” (ha még lesznek). De addig? Miért is korlátoznám a képzeletemet? Miért ne adnék esélyt egy olyan kezdeményezésnek, amelynek hatására kötetnyi (akár több kötetnyi) „kakasos” vers gyűlne össze azoktól a költőktől, akik hivatásuk világteremtő gesztusába beleértik verseik hangzásvilágát is? Miért ne lehetne akár tudatosan és szervezetten, néven nevezve újra megszólaltatni a magyar líra évszázadai során valaha is felmerült valamennyi versformát? Miért ne lehetne pályázatot kiírni akár új, sosem volt, de lehetséges ritmusváltozatokra, megtalálva helyüket és értelmüket korunk költői világképében? Miért ne lehetne új csapást vágni az irodalomtudomány, az irodalomelmélet és az irodalomkritika mai dzsungelében? Miért ne lehetne a száraz, követhetetlen túlbonyolítás, a nyomasztóan lehangoló idegenszerűség divatáramlataival szembeszegülve ismét színes és életes hangon szólni a költészetről, a tulipános tarajok mellett teret engedve az új hajnal kukorékoló hírnökeinek is? És miért ne lehetne verstani ismeretekkel felvértezett, legalább „óvodás” szintű ritmusérzékkel megáldott, verstani elemzőkészséggel rendelkező magyartanárokat, hivatásos irodalmárokat kiengedni az egyetemekről? Elszánt és igényes (esetleg meg is fizetett) számítógépes csoportmunkával rendszeres magyar verstani példatárat állíthatnának össze azok, akiket kedvük, képességük, felkészültségük erre alkalmassá tesz. Hadd verné fel a szabad röptű kakaskukorékolás a tantermek és a szerkesztőségi szobák daltalan csendjét! Miért ne? A vers ritmusa nem technikai esetlegesség, nem művelődéstörténeti ereklye, hanem a teremtettség távlatából felfakadó szellemi üzenet, egyetemes emberi és sajátosan nemzeti létélmény. Nem a beavatottak kiváltsága, hanem a mindenkori befogadók szellemi közkincse. Kár lenne nélküle élnünk. Kakasaink, dalaink, ti ágaskodó és kukorékoló tulipánfejűek, védjétek meg a szívünket! Érd, 2009. szeptember 15-én

Jégben

14


Turcsány Péter

Ovidius sor(s)képlete (Lírai disztichonok, avagy a személyiség „lágy” versei)

1.

„Ovidius valamennyi rejtély között a legérdekesebb” (E. Pound) Megrozsdál az acél, elporlik a kőfal idővel, tartós az, mi tiéd, csorba nem érheti azt, fáklyát fáklyával meggyújtani tiltja-e törvény? Tengerek irdatlan habját őrzi e jog.” (A szerelem művészete)

A költészet és a költő valamilyen fordított gravitációt hoz létre és abban él. „S bár sokat állítottam elém, ma azokkal egyenlő Lett nevem, és a világ ismeri műveimet. Hogyha tehát igaz, mit a költők jóslata hirdet, föld! a halálom után nem leszek én a tied! (Önéletrajz, Trist. 4.10) Ovidius már a földi halandóság elleni elixírrel bírt, mikor megelőlegezte élete s életműve számára a maradandóságot. S ne féljünk a szótól, ezzel kinyilatkoztatta-felnyitotta értelmezésünk számára elhivatottságának titkát is. 2. Dante ugyan már a halála előtt befejezte Isteni Színjátékát a Paradisoval, noha váratlan halála miatt még saját utókora is csak lakhelye egy falmélyedésében találta meg a befejező részt. Ady Endre halálos ágyán Trianon gyászos döntéseinek meghozatala előtt írta meg vészjósló üzenetét az utókorunkhoz az Üdvözlet a győzőnek című utolsó költeményében. Aki Ovidius esetében a száműzetésében írott panaszos költeményeit és konkrét személyeknek írott episztoláit költői vagy emberi leépülésnek érzékeli – mint egynéhány túlokos méltatója –, az nincs tisztában sem az emberi psziché, sem az írói alkotóerő természetével, amelyből éppen a megpróbáltatások hozzák ki a leghitelesebb és legmaradandóbb teljesítményeket. Ez történt Ovidius esetében is. A disztichon forma görög előzmények után Catullus római elégiáiban kelt új életre, lírájában világirodalmi színvonalon szólaltak meg a kiszolgáltatott szerelem versei. Ovidius a disztichont a római ún. aranyifjúság életképeinek laza felvillantására alkalmazta az Amoresben, de a Szerelem művészetében már alkalmassá tette egyfajta

15

PoLíSz személyes epikum előadására is! A Heroidesben (Hősnők levelei című ciklusában) pedig görög minták után egyre nagyobb beleéléssel mintázta meg nőalakjait, mintegy „modern” személyiségképletekkel ajándékozva meg őket. Ovidius Tomi barbárai között találja meg, és mutatja fel barátainak (s az utókornak is) legszemélyesebb Énjét, száműzetésének családi és személyes fájdalmait: költői én és magánemberi én szinte teljes eggyé válását érezzük ki ma is e versekből: „Puszta, kopár e vidék; nincs rajta se zöldfa se cserje: mind, ki a sorsa kegyeltje: fusson, amerre lehet! Tán az egész, nagy, messze kiterjedt földön e tájat lelték fel sanyarú, gyászteli kínpadomul!” Itt írt önjellemzései, ars poétikus verssorai közel egy évezreden túl is a hiteles, és közéleti téren is elszánt személyiség öntudatát fogalmazzák meg. Nem véletlenül vallja őt majd elődnek, mesternek, mintának a német romantika Hölderlinje és az orosz dekabrizmus Puskinja egyként: „…De mivel hazugul sem kapok bért, nem látom be szavam, mért ne találna hitelt?” Ovidiusnak a korai Amores (Szerelmek) c. kötetében megírt Önvallomása azt a társadalmi szerepet mutatja be, melyre mint szereplírikusnak igénye volt kora Rómájának. Rokona bizony e kor aranyifjainak az élménye a mai kor kallódó fiataljainak szánandó útkereséseivel: Gyűlölök ámbár, nem tudom a gyűlöltet utálni, Hej, de nehéz hordnom, mit nem akarna a szív! Nincsen erőm nékem magamat jó útra vezetni, Csónakként rohanó víz tetején libegek.” Ugyanakkor az ötvenes évein túllépő száműzött költő a Tristia (Keservek) és a Levelek Pontusból című ciklusaiban (A száműzött búcsúja, Születésnapomra, Önéletrajz) a valós és teljes ÉN megrajzolásával lép át – feledhetetlenül – az elkövetkező századokba, évezredekbe, még közvetlenül a feleséghez, a barátokhoz címzett episztoláiban is: „Hisz ha nem is fakadok panaszokra, panaszt tesz a hír, s ha nem hordod köteles gonddal a terheimet, mert ismertté tett engem balsorsom a nép közt, hírem most még több általa, mint azelőtt.” Adamik Tamás szerint életműve három fő részre bontható: 1. A szerelem mámoros és személyes élményekkel telített költőjének indul, aki hiába kívánna magasztos történeteket írni, de „költészetét Ámor tőrbe ejti”. 2. A szerelem művészete után a Naptár és az Átváltozások érett, bár személyes utalásokkal telített, férfikori és epikus hajlamokkal átszőtt költészetet mutatnak. 3. Költészete befejező, száműzetése alatt írt ciklusaiban személyes nyomorúságát tárja elénk.

16


Kiszolgáltatottságában nem szűnik, sőt erősödik költői vénája: újabb és újabb lírikus-elégiai vallomásokkal fejezi ki méltatlan sorsán való háborgásait. „A Heroides leveleinek fiktív monológjai alakultak át most a saját monológjaivá, az új helyzetből adódóan a lélek addig ismeretlen tájainak megvilágításával, és legfőképpen: változatlanul megőrizte költői öntudatát, a költő és a költészet hatalmáról vallott meggyőződését. Csak a mitológiai jelmezt levetve, most én-alakban lépet a magányát műveivel vigasztaló, a külső világ minden szorítása elől a magából felépített világba menekülő Pygmalion helyébe…” Írta e korszakáról a Világirodalmi Lexikonban Szilágyi János György. Személyesebb itt már Ovidius költészete; követelőzőbb, retorikájában erős lelki hatásokra játszó líra ez. Elődei s kortársai líráját messze felülmúlja. Öntudatossága nem a pantheonok szoboralakjaié. Ovidius a 13. századi Villonhoz és a 20. századi Szabó Lőrinchez hasonlóan a személyiség lemeztelenítésének lírai pályájára lép. Erről énekelt már fiatalon is: „Én koldus szerető, a szegények dalnoka lettem, kiktől szép szónál nem kap a nő egyebet.” Mélyebb öntudat ez a horatiusinál. Az európai személyiség öntudata. Tudja, hogy nemcsak a műve által marad fent hírneve, de sorsára, személyiségére is büszke lehet: ő az Augustus császár által Rómából kiutasított költő! Noha több feltevés magyarázza Augustus tettét, eddigi értelmezői csak érintették, de nem fedték fel a fő indokot: Ovidius személyiségében rejlő lázadó magatartást. Ovidius egy felejthetetlen betétdarabot helyez el A szerelem művészete másodiki könyvének bevezetéséül, mondhatni nagyon is hangsúlyos helyre, de a témához szinte oda nem illően: Daidalus és Ikarus mondáját. A megidézett történet látszatra egyfajta invokáció a költemény folytatásához, de a vers zsarnokra utaló szóhasználata másra, többre, a római állampolgár öntudatára utal. Nem más ez az allegória, mint az emberi jog visszanyerését megcélzó mitikus cselekvéssor: „Mínos a föld ura, Ő a vizek fejedelme is egyben, Szárazon és folyamon zárva előtted az út. Nem jut eszembe nekem súrolni a csillagok útját, volna egyéb útja, futnom a zsarnok elől.” Bizony, ez a történet méltán lett a középkor és az újkor legidézettebb versrészlete. Utóbb akár a 19. századi, zsarnokok ellen fellépő mozgalmakat is a verssorok mögé képzelhetjük… És ha a Styx gátol, hát lába a Styxen is áthág. Célom az emberi jog [! T. P.] visszanyerése csupán. Politikai olvasatban a császárság előtti demokráciára történik itt félreérthetetlen utalás, noha mítoszba burkolva. Augustus a költeménynek e hangsúlyos helyén szembe kellett találkoznia a személyes szabadság kinyilatkoztatásával. Erre császárként is fel kellett figyelnie, nekünk pedig a császárkor tömegember-létével szembeszálló személyiségember történelmi fellépésére kell ma is felfigyelnünk. Ovidius halállal is dacoló személyisége nem csak új költői hangon szólalt meg, de új személyiséget, személyiség-modellt is adott az emberiségnek. Éreznünk kell Ovidius szavainak személyes energiáját. Évezredekre előre nyilalló igazságmeteorját. Mindig van és lesz a lélekben olyan hely, ahová becsapódhatnak az emberi szabadságérzet e nagyszerű disztichonjai.

17

PoLíSz 3. Az antik időmérték újkori magyar megszólaltatói közül először természetesen Sylvester Jánostól idézek, már nála is méltán figyelték meg méltatói a hangsúly és főként a cezúra előtti hosszú versláb ütemesen ismétlődő egybeeséseit:* // / // // / „Néked azért ez lőn prófétád, doktorod ez lőn, // / // / Mestered ez most is, melyet az Isten ada. // / // / Ez próféta szavát hallgasd, mert téged az // / // / Isten elveszt, és nyomós itt nem lehet a te neved, // / // / // Itt ez írásan szól mostan is néked ezáltal, // / // / hitre hiú mind, hogy senki se mentse magát, // / // / // az ki zsidóul és görögül, és végre deákul // / // // szól vala rígen, szól néked az itt magyarul…” Nem akarom folytatni, mindenki ismeri. Érdekesség: az erős és gyengébb hansúlyelosztás megmutatja, hogy az antik „ősi hatosok” hozzánk magyar szólamokban, magyar ízeken 5, ill. 4 ütemes sorpárok váltakozásában érkeztek el. Ütemelosztást soronként kihallhatóan. 1792-ben – és jegyezzék meg ennek a versnek is a zenéjét, ez vissza fog köszönni Nemes Nagy Ágnes Hölderlin-fordításában – Dayka így ír, helyenként már az arsisra (két mora értékű szótagra) helyezve szóhangsúlyainkat (a négy pentameter sor közül háromban teljes egybeesést mutatva): // / // / // „Nyájasb arcúlattal arany szekerére felülvén, // / // / Ünnepi fényt ereget Phobeus az ékes egen. // / // / // A fagyos éjszaknak zúgó fuvallati szűnnek // / // / A bágyadt Zephyrek lengedezési között. // / // // / Harmatban fürdött keblét a rózsa kifejti: // / // / A völgy illatozó májusi gyöngynek örűl. * Hangsúlyjelzésem Gáldi Jánost követi az erősebb és gyengébb ízek szólamon belüli megkülönböztetésével.

18


// / // / // A lefolyó kövecsen lassú patakocska csörög le, // / // / S csöndes habjával pázsitos hantot öblít.” Mi is ebben a közös? Az, hogy lehetőleg harmonikusan essen egybe szavaink hangsúlya az időmértékes versláb egyik erős arsisával. Időmértékes alakban is sajátos értékkel bír nyelvi hangsúlyunk fő meghatározója, szavaink élhangsúlyossága. Ennek segítségével már az antik formák első átültetésekor magyarként-UL (is) üdítőek a verssorok: „Nyájasb arcúlattal arany szekerére felülvén” – Íme, az ősi hatos ( hexameter) természetesen oszlik öt ütemre. A folytatása pedig négy ütemre: „Ünnepi fényt ereget Phobeus az ékes egen.” Igen, ez ízlik a magyarnak, de nem mindig sikerül a vers folyása ilyen könnyen, omlósan, pld. amikor kálvinista írástudónk megpróbálja jobban az időmértékhez aprózni a hangsúlyt, a feladatot megoldja, de mai fülünkkel erős zenei torlódást észlelünk, bár különössége és magyarított ritmikája a tartalomhoz illően fenséges: // / // // / // „Próféták által szólt régen néked az Isten, // / // // / // Azt kit ígért ímé, végre megadta fiát.” Éppen e formai nehézkesség jelzi, hogy költőink – még Vörösmarty is! – inkább a homéroszi epika vagy – Berzsenyivel – a horatiusi óda felé mozdították az antik verselést, minthogy Catullussal vagy Ovidiussal a személyiség, sőt az indivíduáció „lágyabb” és személyre szabottabb hangját szólaltatták volna meg. 4. Mégis tanulságos az a változatosság, amit magyar költőink antikizált vershasználata mutat fel, Devecseri versben is sorolja, hogy legkiválóbb költőink miképpen s mily’ sokfélén használták az időmértékes formát: „ … nemcsak Fazekas csevegő üdesége, nem csak a Sylvester Jánoshoz visszataláló pontosság, nemcsak villámai Nikla urának és a Vörösmartynk ajkáról ömledező méz járult hozzá, hogy finomodjék és gyarapuljon, s nem pusztán a Petőfi vidám levelében Aranyhoz nyújtózik ki az antik vers pihenősen a lócán, vagy pattan föl róla örök kereső akarattal nyugtalanul szimatolva Karinthy Frigyes filozófusálmodozásaiban, nemcsak csobog, illan s József Attila sóhajtásaival, s Radnóti szelíd hős ekloga-költését duzzasztja nemes nedüjével, vagy Dsida olvatagon lebegő futamával iramlik, ámde a mindennap szólásain általütődve adja bizonyságát természetes áradatának.”

19

PoLíSz Időközben a 15. századi itáliai kezdeményezés nyomán más népek fiai is felfedezték saját nyelvük anticizált lehetőségeit, de nem oly nyelvi hűséggel és teljesedéssel, mint az eredeti időmértékes rend megszólaltatásra is alkalmas magyar költői gyakorlat. Goethevel, Hölderlinnel, majd Rilkével ugyan soha el nem ért zengésre emelkedik – fantom-időmértékes formáiban – a német nyelv és a német líra is. Ez a költészet világirodalmi léptékű, de zenei jegyeiben nem képes a klasszikus minta hatásainak elérésére. Érdekesség, hogy az ő költészetük magyarítását kiváló költőink mindig fontosnak tekintették – visszatérve az eredetihez, időmértékben. Álljon itt egy példa a formailag-zeneileg is nagyszerűt alkotó Nemes Nagy Ágnes magyarításában. Nagy 20. századi poetrinánk Hölderlin Az éj című költeményének ugyan csak első tételét ültette át magyarra, ám így is bizonyítva a szóhangúlyos és a mértékre szabott verselés gyönyörű, magyar harmóniáját. // / // // / // „Körben fényes a város, a fénylő utcasor alszik, // / // / lobban a fáklyavilág elsuhanó kocsikon. // / // / // Telten, a nap gyönyörét indul kipihenni az ember, // / // / vesztett, nyert-e vajon, méri tűnődve az ész, // / // / // s megbékél; odakint tovatűnt a virág meg a szőlő, // / // / nem sürög emberi kéz, nyugszik a fürge piac. S így folytatva tovább, mintha saját, magyar versünk volna, soráthajlásaiban is „modernül”: Ám egy távoli húr megpendül a kerteken át, ott tán szerető dala szól, vagy csak férfimagány méláz ifjukorán meg a messze baráton; a kútban frissen csobban a víz, illatos ágyra szitál, halkan kong a harang az alkonyodó levegőben, óráink idejét szertekiáltja az őr. Moccan a szél most, megbolygatja a fákat a berken. Nézd csak! A föld rokona, távoli mása, a hold ott kél rejtekezőn; s amaz Álmodozó, jön az éj már; csillaggal tele és mit se törődve velünk, ámuló, idegen e világban, felragyog, íme, pompásan, szomorún, nagy hegyek íve fölött... ” Sorolhatnánk itt még Babits, Vas István, Jánosy István és Weöres Sándor időmértékes gyakorlatát, de zárszóul Csanádi Imre második világháború írt disztichonjainak egyikével kívánok üzenni mai kortárs világunknak, magyar versként is példamutató ütemekben, betűrímekkel is dúsan a Tél múltán című költeménnyel:

20


Töpped a hó a tetőn, csordul le a körtefa kérgén, Földbe szivárog a lé, gyűjti a nyirkot a fa, Jöjj, tündéri tavasz! gyere mágus! kapd a kezedbe, jót csördíts vele csak, láthat akárki csudát: görcseiből tízezer kicsi csillag pattan az éjbe, bimbó, hártyafehér, gyenge-zománcu virág. Föl-fölretten a rost, megsínyli a szörnyeteg orkánt – Emberiség, mi az ár szörnyeteg éveidért?

Tandori Dezső üzenete Turcsány Péternek (2009. szeptember)

Mezey Katalin

20. századi verstani áramlatok: Ady – Nyugat – Nagy László Kedves Konferencia-közönség, kedves Barátaim!

vet föl, illetve ezekre szeretné fölhívni a figyelmet. Mottóul Gábor Ignácnak, a 20. század első felében élt kitűnő fordítónak, verstankutatónak és gondolkodónak A költő és a metrikus című rövid írása zárósorait választottam. Ez

Nem vagyok tanár, sem tudós, nézzék/ nézzétek hát el nekem, ha előadásom egyáltalán nem lesz alapos. Inkább kérdéseket

21

PoLíSz egy fiktív, tréfás párbeszéd Arany János és egy metrikus, mondhatjuk úgy is: egy verstanász között. Utóbbi arra akarja rávenni a költőt, hogy írjon szabályos versformákban. Elemzi Arany János néhány olyan sorát, amelyekben szerinte szabálytalan verstani alakzatok vannak, és javaslatokat tesz, mi módon lehetne kijavítani azokat. Végül Arany János megunja és így válaszol neki: „Mintsem annyi száz verssor átdolgozásával kínozzam magam, talán egyszerűbb volna, ha Ön volna szíves átdolgozni verstanát.” Nem egyetlen költőről és nem egy versta nászról, metrikusról kívánok értekezni, hanem a magyar verstan, Arany János szavával: a magyar nemzeti „versidom” mibenlétére vonatkozó ismeretekből, vélekedésekből, vitákból kiindulva Nagy Lászlóék poétikai vállalkozásához, „forradalmához” szeretnék eljutni. És valamivel még tovább is. Induló költőként találkoztam Nagy László és nemzedéktársai költészetének karakteres metrikai irányzatával, amit az ötvenes évektől tudatosan képviseltek. A magyar verselésnek a magyar népköltészetben és a magyar nyelvben gyökerező ritmikai-metrikai sajátosságait és lehetőségeit olyan módon kívánták költészetük alapjává tenni, ahogy Bartók és Kodály tekintette kompozíciói kiindulópontjának, anyanyelvének a népzenét, amelyből merítve, meggyőződésük szerint a legmagasabb színvonalon, a legsajátosabban képes megszólalni a magyar műzene. Maga Nagy László így ír erről 1946-47-es, népi kollégista éveire emlékezve: „Csokonait végigolvastam többször, Juhásznak is ajánlottam. Esküszerűen elhatároztuk: új költészetet teremtünk, nyelvileg is újat.” (Életem – In: Jönnek a harangok értem, Magvető, 1978. 190. old.). „– Főleg a népköltészet ritmusát tekintettem megvalósítandónak tán egy magasabb fokon is, nem a prozódiai ritmusát, hanem inkább az ének ritmusát. Sokáig kísérleteztem – tán 10-15 évig – ritmusokkal, természetesen nem pusztán magamtól jöttem rá, mert példaképeim is voltak, például Weöres Sándor. Mondom, sokáig kísérleteztem, és

néha tán sikerrel is. (…) Csodálkoztam azon, hogy nem vették észre, hogy a szabadversszerű verseimben azért ezek a ritmusok jelen vannak, csak nem olyan szabályosan, nem annyira kanonizálva, mint a régibb versekben. Én minden verssoromat ilyen szempontból manapság is megmunkálom…” (Holtig a hűségtől…– interjú [készítette Kovács Júlia] In: Adok nektek aranyvesszőt, Magvető, 1979. 64–69. old.) Tehát ahogy Kodály és Bartók zenéje a magyar népzene adottságaiból, „tiszta forrásából” merített, úgy akarta Nagy László is a magyar nyelvben gyökerező verstani adottságokra a legmagasabb szintű költészetet felépíteni. Mondhatná erre bárki, hogy de hát ez egy elkésett ötlet volt, hiszen Petőfi és Arany János a 19. században már a népköltészetre alapozta költészetét, beemelte a népköltészetet a szépirodalom legbelső köreibe. De Nagy Lászlóék nem a népköltészetet akarják beemelni a műköltészetbe, hanem a műköltészetet a magyar népköltészetben fennmaradt, a magyar nyelvben gyökerező eredeti metrikai adottságokra alapozva kívánták megszólaltatni. Nagy László többször is kifejti, hogy nem a népköltészet hangját akarják utánozni, imitálni, de arra a ritmikára, arra a metrikára akarnak alapozni, amely a magyar nyelvben, a magyar folklórban a maga nagy változatosságában fennmaradt, és amely bizonyos vonásaiban az ázsiai népek poétikai örökségével is rokon. Itt tulajdonképpen a magyar nyelv karakteréről, a magyar beszéd sajátos, az európai nyelvek között szokatlan, mindenesetre rokontalan jellemzőiről is szó van. Alighanem mindannyian tapasztaltuk, hogy miközben idegen nyelven beszélünk – legyen az orosz, német vagy angol – szinte lehetetlen magyarosan, magyar hangsúlyozással kimondani akár csak a saját nevünket is. Vagy megállunk a szövegben, és tudatosan a magyar név hangsúlyát használjuk, vagy pedig mintegy „elénekeljük” a nevünket az adott idegen nyelven, mivelhogy a magyar nyelv más nyelvekhez képest éppen fordítva

22


hangsúlyoz, mondathangsúlya is ereszkedő lejtésű. Sajnos nagyon sok példát találunk manapság ennek az ellenkezőjére is: hiszen a médiából tanulható nyelv a magyar hangsúlyozással sok esetben ellentétes, sokszor hallunk emelkedő szó- és mondathangsúlyt: szóvéget, mondatvéget felkapó vagy fontoskodva hadaró beszédet. Sokszor hallhatjuk, hogy már a fiatalok is úgy mutatkoznak be, hogy „Kiss Pista vagyok, innen meg onnan jöttem”, [felviszi a hangsúlyt – a szerk.] és nem azért, mert nem tudnának magyarul, hanem mert ez a divat, ez az, ami szalonképes. Mai tudásunk szerint a magyar költészetben három – a szabadverset is figyelembe véve négy – verstani rendszer lehetséges. (Magyaros, másként tagoló verselés, időmértékes verselés, és az úgymond nyugat-európai verselés, ami az időmértékes verselés rímes változata.) Már Arany János 1856-ban A magyar nemzeti versidomról címmel közzétett tanulmányában megjelenik az a tézis, hogy a magyar nemzeti versidom a magyar népköltészetben maradt fent, nemcsak a dalköltészetben, de az epikus költészetben is. Fontos, hogy Arany János, mint később Nagy László is, hivatkozik az énekelt szövegekre. Gyulai Pál emlékbeszédében is utal arra, hogy Arany a magyar népzene ősi adottságaiból indult ki. Jól ismerte a régi népi dallamokat, mint írja: „[Arany]… sok régi és népi dallamot tudott, sőt, néha a maga mulatságára újakat is szerkesztett, a magyar ritmust mind teljesebb győzelemre vezette”. 1908-ban Gábor Ignác A magyar ősi ritmus c. könyvében visszatért azokhoz a gondolatokhoz, amelyeket Arany János megfogalmazott. Fontos megállapításokat tett az értelmi hangsúly és a ritmikai hangsúly egybeeséséről, a sorkezdő hangsúlytalan szótagok előfordulásáról, a verssorok szótagszámának változatosságáról. „Kimutattam, hogy az alliteráció a magyar ősi verssorban nem versdíszítő cifraság volt, hanem szerves összefüggésben állott magával a ritmussal, mert a hangsúlyuknál fogva

kiemelkedő szótagoknak, a vers lüktetőinek összecsendítése által a félsorok (kétütemesek) összefűzésére szolgált. Kimutattam, hogy az alliteráció ezt a szerepét még a rím felléptével sem adta fel hirtelen...” – írta Gábor Ignác egy későbbi cikkében (Az ógermán vers és az ősi magyar ritmus). Ekkoriban Ady Endre lírájában keltett feltűnést – és kelt máig rendkívüli költői hatást – a kétféleképpen is értelmezhető versmérték, amikor a hangsúlyos és az időmértékes verselés szabályai szerint egyaránt ütemezhetőek a verssorok. (Tudjuk, nem új jelenség ez sem, hiszen például Himnuszunkat hangsúlyos verselésűnek is hallhatjuk, pedig valójában trocheusokban íródott.) Ady költészetének ez a sajátossága termékenyen hatott a magyar versmértékről való gondolkodásra. Utóbb a Nyugat nemzedékeinek lírája szinte a művelt vers, a műköltészet mércéjévé tette a nyugat-európai verselés magas szintű birtoklását, alkalmazását, azaz az időmértékes-rímes verselését, de persze nem előzmények nélkül. Négyesy László is kiemeli, hogy például Petőfi lírájában milyen nagyszámú jambikus verset találunk, noha ő is a népköltészetet kívánta „uralkodóvá tenni”, a műköltészet rangjára emelni. Sokan kerestek már magyarázatot a jambusnak a magyar lírában való népszerűségére, hiszen épp Négyesy állapítja meg, hogy „egymagában olyan gyakran használják költészetünkben, mint a többi versfajokat és magyar versformát is összevéve”. Ezt azzal magyarázza, hogy a jambus a magyar versben rendkívül hajlékony, nagyon sokféle lehetőséget kínál, hiszen spondeusokkal, pirrichiusokkal, trocheusokkal vegyítve az idegenszerű, jambikus „zökögés” átvált egy a magyar nyelv természetes lejtésének megfelelő ritmusba. Horváth János szerint a magyar fül „az idegen ritmusú verssorokra rámintázza a magyar ritmust”. Az ún. nemzeti versidomról való gondolkodás következő állomása, mint ismeretes, Németh László 1939-ben megjelent tanulmánya (Magyar ritmus). „A magyar verselés problémája: föladott költőségem hagyatéka volt;

23

PoLíSz sajnáltam, hogy ez a lehetőség, mely Ady versében megnyílt, a jambusba visszazárkózó költőinknél újólag elveszett. Néhány éve egy kis kötetnyi tanulmányban (Magyar ritmus) próbáltam ennek a verselésnek (mely a nyelv természetes szünetjeleivel gazdálkodva bontotta férfias dobbanású tagokra a sort) az elveit főként a költőkkel megértetni; de csak vállvonás volt a válasz: verstan versek nélkül? A Sámson minden kötőanyag nélkül, a ciklopsz-építkezések módjára – teljes csupaszságában –mutatta be a formát, mely annyira illett a hőshöz és szöveghez” – írja nagy verstani kísérletéről, Sámson című verses drámájáról 1965-ös pályaösszegzésében (Negyven év). A fiatal Nagy László verselésében Németh László figyelt fel először a tagoló ritmusra. Vargyas Lajos 1952-ben megjelent A magyar vers ritmusa c. munkájában, majd a Magyar vers – magyar nyelv (1966) című verstanában, továbbgondolkodott a tagoló versről. 1952-es írásában még nem, de 1966-ban már hivatkozik a Nagy László-i poétikára, a költő szimultán versformáira. Hasonló ritmikai jelenséget lát meg Nagy László verseiben, mint ami Ady költészetében olyan nagy hatásúnak bizonyult, nevezetesen, hogy kétféleképpen is szabályosan ütemezhetők. Kiss Ferenc szintén felismeri a Nagy László-i metrikának ezt a karakterét, habár 1960-as dolgozatában a tagoló vers fogalmát nem használja. Nagy László költészetének sajátos újdonságait utóbb Kecskés Andrásnak 2004-ben megjelent Nagy László tagoló verséről című negyven-egynéhány oldalas nagy tanulmánya foglalja össze. Ez a legteljesebb visszajelzés arra a bizonyos „összeesküvésre”, amire Nagy László Életem című prózáját idézve már utaltam. Szándékosan nem beszéltem azokról a verstani iskolákról, azokról a kutatókról, akik a tagoló vers létét is tagadják. A magyar verstankutatóknak azt a vonulatát kívántam felvázolni, amely Arany Jánostól Gábor Ignácon, Németh Lászlón, Vargyas Lajoson át Kecskés Andrásig és másokig húzódik, mint ahogy léteznek azok a jelentős költői életművek is,

amelyek a magyar versidomot előtérbe helyezték. És végül – csattanóként – hadd említsek meg valamit, ami az egész általam jelzett kérdésnek aktualitást is ad. Sebő Ferenc egy előadásában hallottam nemrég az „Utolsó Óra” programról, amelynek során 1997-től Kelemen László erdélyi származású népzenekutató, a Hagyományok Házának akkori igazgatója vezetésével minden korábbinál nagyobb terjedelmű – elsősorban hangszeres – népzenei gyűjtés folyt. A Fonó Zeneház budai stúdióiban, kitűnő technikai feltételekkel, digitális technikával készültek a felvételek előbb a felkutatott és meghívott erdélyi népzenészek, majd 1999-től a Felvidék népzenészeinek közreműködésével. Egy-egy zenekar repertoárjának felgyűjtése mellett a zenével, tánccal, népszokásokkal kapcsolatos szöveges adatokat is rögzítették. Minden zenekarral egy-egy pár táncos, egy-két énekes is érkezett. Zenekaronként átlagosan 600 óra hangfelvétel és ezzel párhuzamosan digitális videofelvételek is készültek. Az így begyűjtött, sok-sok ezer dallamot a Magyar Tudományos Akadémia Zenekutató Intézete rendszerezi, a feldolgozott anyag ütemesen a Fonó Új Pátria lemezsorozatában forgalomba került és kerül. Az erdélyi felvételek a világhálón is megtalálhatók. Megjegyzem, hogy a gyűjtést az egykori Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának jelentős támogatása tette lehetővé. Időközben felmerült az igény, hogy a munkát az anyaországban és a többi szomszédos országbeli magyar közösségben is folytatni kellene. „Csak” az anyagiak függvénye, hogy milyen ütemben tudják a további terveket megvalósítani. Sebő Ferenc elmondta, hogy Európában is egyedülálló archaikus dallamok és szövegek is rögzítésre kerültek. Eszembe jutott, hogy a magyar vers kutatói, de a mai magyar költők, írók számára is milyen fontos volna ezt a hatalmas új anyagot legalább valamennyire megismerni, „nemzeti versidomunk” szempontjából is tanulmányozni.

24


Szepes Erika

„a metrum tajtékos taraján” A költő, a kor és a versforma A költő, aki meghatározott korban él, személyében többszörösen meghatározottja a kornak: életanyaga, egzisztenciája, műveltsége, világértékelése, vállalt eszmerendszere függ tőle, de ugyanilyen mértékben befolyásolják a kor művészeti irányzatai is. Ezek között – minthogy költő – hatnak rá az abban a korban uralkodó műfajok, formák – versformák; az viszont már személyiségéből, alkotói habitusából fakad, mennyiben hagyja sodortatni magát általuk, vagy mennyiben képes a domináns tendenciák ellenében alkotni. Az európai költészet igen hosszú időszakában, egészen a 17. századig, senki nem vonta kétségbe – még maguk a költők sem –, hogy a vers az a művészileg megmunkált szöveg, aminek sorozatosan visszatérő, tehát érzékelhető-észlelhető, feszes ritmusa van. A 17. században, feltehetőleg az olasz madrigálszövegek hatására, amelyeknek fellazult ritmusuk volt – ezt énekvers jellegük megengedte –, megváltoztak más népek költészeteinek, így pl. a franciának az egyes műfajokban használt versmértékei is: a verses állatmesék (pl. La Fontaine) és a komédiák (Molière) a madrigál típusú ritmusban, tehát egy kötetlenebb, hangsúlyváltó jambikus – ritkábban trochaikus – lüktetésben szóltak, amely kötetlenség abban állt, hogy a sorok szabályos jambikus (vagy trochaikus) ritmusúak voltak ugyan, de szótagszámaikban eltértek egymástól. A 18. században igen nevezetes alkotások születtek ebben a „szabadosabb” formában Németországban (Goethe Faustja), Oroszországban (Puskin, Krilov művei), majd az új divat a 18. században átterjedt Magyarországra is, ahol a „felszabadított vers” (francia vers libre, német Freie Verse, orosz volnij szthyih) időmértékes változatát művelték (Kazinczy, Batsányi). A forma a 19. századra kiteljesedett, az időmértékes változat feltehetően legnagyobb vállalkozása Petőfinek Az apostol című poémája. Magyaros ütemhangsúlyos változatát is kedvelte Petőfi (Arany Lacinak). Ezt a félig kötött, félig szabad formát a magyar verstan jeles képviselője, Horváth János „szabadsorú” versnek nevezte. E típustól világosan megkülönböztetendő az a vers, amely semmiféle sorozatos ismétlődést nem mutat, s a prózától csak az különíti el, hogy írásképe versszerűen tördelt, költői kifejezésmódja intenzívebb, tömörebb. Nehéz is elhatárolni a prózaverstől, vagy a rímes prózától (makáma). A mindentől felszabadított vers, a valódi szabadvers első klasszikusa az amerikai Walt Whitman, aki 1855-ben megjelentetett kötetével (Leaves of Grass, Fűszálak ) hatalmas divathullámot indított el. A szabadvers 19. századi expanziójában jelentős szerepet játszottak a francia szimbolisták, akiknek lengyel származású teoretikusa, Théodore de Wyzewa (1862–1917) így adta meg felmentésüket minden kötöttség alól: „…a rímek, a szabályos ritmusok sajátos fogalmi jelentéssel bíró határozott zenei módszerek; (…) ezután nem lehet előre a költőre kényszeríteni ezeket a dolgokat mint valami kereteket, hanem úgy kell felhasználni őket, ahogyan az általuk sugallt érzelmi változatok kívánják.” Émile Verhaeren (1855–1916) szerint a vers igazi ritmusát a költői képek hordozzák, s a kötött hangforma [azaz a szabályos ritmus, Sz. E.] gátja a valódi ritmusnak, elvetendő hát, miként a kinőtt kesztyű: „ A ritmus a gondolat mozgása. A költő számára minden gondolat, minden eszme – még a legelvontabb is – képben ölt formát. A ritmus tehát nem más, mint a kép mozdulata, alakulása, viselkedése… A ritmus a kép dinamikája vagy statikája. A régi szabályok – amelyek csak a szótagok számát és mértékét tartották szem előtt -, arra kényszerítették a költőt, hogy gondolatainak minden mozdulatát, alakulását és sajátosságát változatlan forma börtönébe kényszerítse… Szerencsés esetekben ez

25

PoLíSz a forma úgy alkalmazkodott a gondolathoz, mint a kesztyű a kézhez; ám leggyakrabban nem következett be ez az alkalmazkodás… Az új költészettan elveti a kötött formát, az eszme-képnek megadja azt a jogot, hogy fejlődése során bontsa ki formáját, úgy, ahogyan a folyó alakítja medrét (…). A jó költők könnyedén élnek a formával, a többiek hiába erőlködnek. Legföljebb az elöregedett formákba zárkózhatnak be, hogy egy re ócskábbá laposítsák őket banális gondolataikkal.” Az új divatnak behódolókkal tekintélyes alkotók szegültek szembe: a metrikus költészethez ragaszkodó Verlaine és Mallarmé, de felvonultak ellene az irodalomelmélet képviselői is. Mallarmé a szabadverssel szembeni ellenérzése magyarázatában már a társadalmi okokat keresi: „Ne felejtsük el, hogy ingatag és kiegyensúlyozatlan társadalomban nem lehetséges kiegyensúlyozott művészet, végleges művészet. E befejezetlen társadalom talaján – a lelki nyugtalanságok társadalmában – az egyéniség megmagyarázhatatlan igénye születik, amelynek közvetlen tükrözése a mai irodalom. Közvetlenebbül szólva, napjaink újításait az a felismerés magyarázza, hogy a vers régi formája nem föltétlen egyedüli és mozdulatlan, hanem csak használható eszköz jó versek szerkesztésére…” Amint polgárjogot nyert azonban a szabadvers a modern költészetben, – sőt kezdett tömegesebbé, szokványosabbá válni a kötött versnél –, a józanabb megfontolások kaptak hangot, mint amilyen T. S. Elioté: „… a vers misztériuma nem az egyes sorokban rejlik, hanem az egész versben. Csak ezt szem előtt tartva közelíthetjük meg a szabályszerű szerkezet és a szabadvers sokat vitatott kérdését (…) A legkönnyebben megragadható építmény az olyan formáké, mint a szonett, az óda, a ballada, a villanella, a rondó vagy a sestina. Néha úgy vélik, hogy a modern művészet leszámolt ezekkel a formákkal. Én a hozzájuk való visszatérés jeleit láttam, és valóban azt hiszem, hogy a hajlam a feszes, sőt bonyolult formákhoz való visszatérésre nem szűnik meg (…) Csak rossz költő üdvözölheti a szabadverset a formáktól való megszabadulás gyanánt.” Egy másik, ezzel egybehangzó vélemény: „Ha a tartalom azt kívánja, írjunk csak bátran hagyományos formában. A kötetlen ritmus, a költői improvizáció versformáim mellett szonettek is, jambikus sorok is születnek (…) Mostanában kezdem azt hinni, hogy bizonyos egyensúlyra: a formák szintézisére kell törekednünk.” (Eduardas Mieželaitis litván költő, 1919) És az értékelés libikókája szabadvers és kötött vers között folyamatosan billen ide-oda. Alacsonyabb rendűnek tartotta a szabadverset W. Kayser (1906–1960), a neves svájci német teoretikus is, aki a 20. század közepének szabadvers uralta költészetét „különleges mélypontként” értékelte. Szerencsétlenül társult ehhez az elutasító állásponthoz a konzervatív marxista irodalomelmélet, amelynek képviselői szerint a szabadvers „a burzsoáziának azt a végső, anarchikus jellegű kísérletét tükrözi, hogy megszabaduljon mindennemű társadalmi viszonytól e viszonyok negációja által.” (Ch. Caudwell, 1907–1937)

Szabadság és kötöttség a 20. század első évtizedeiben Magyarországon Miután a „szabadsorú vers” már a 19. században nálunk is utat tört magának, kettős hatást váltott ki. Egyrészt a Párizs felé forduló Nyugatosok, ellenhatásként, visszatértek az európai tradíció kötöttebb formáihoz (ezt a hagyományt Ady sem szakította meg, csak gazdagította sajátosan kialakított szimultán verselésével, valamint az archaikus magyarformák felélesztésével), főként a szonetthez és a jambusvershez. A Nyugatosok klasszicizálása együtt indult a századdal: Babits meghirdette a klasszikus görög-római hagyomány felelevenítését, visszanyúlva egyenesen az ókori költészethez és nem annak felvilágosodáskori utóéletéhez. Rögtön megszólalásakor, első kötetének élén áll az In Horatium vers, római példaképe versrészletének mottójával, a versben pedig így vall a költő:

26


Minden e földön, minden e föld fölött folytonfolyvást, mint csobogó patak s „nem léphetsz ne kétszer egy patakba”, így akarák Thanatos s Aiolos. Ekként a dal is légyen örökkön új, a régi eszme váltson ezer köpenyt, s a régi forma új eszmének öltönyeként kerekedjen újra. Babits első éveinek költészete – az első két kötet – egészében a klasszicizálás kiteljesítéséért készült, tetőpontként az 1911-es Laodameiával, ami a maga nemében – antik mítoszt feldolgozó, antik típusú dráma, a görög dráma minden versmértékével az annak rendelt dramaturgiai helyen – egyedülálló a magyar költészetben. Kortársai és barátai közül Juhász Gyula Anakreón és Ovidius sorsát érezte a magáéval rokonnak, s az ő mértékeikben és modorukban szól igen sokszor. Kosztolányi antik témájú verseiben inkább a szonettet és a kötött sorfajú jambust használja. Két kiemelkedő kivétel van e versmértékeken túl: a Boldog, szomorú dal különös anapesztikus lejtést dobol, aminek alapja egy anapesztikus kólon (azaz egy meghatározott hosszúságú ritmuselem): X – ∪ ∪ – ∪ ∪ – –, illetve a Marcus Aurelius, amely szintén kólonvers,egy olyan szerkezet, amely két kólon ( egy hatszótagos X – ∪ ∪ – és egy ötszótagos – ∪ ∪ – –) egymással való variációiból építkezik. Ez a klasszicizálás hatalmas fordulatot vett az első világháború idején, amikor a poeta doctus, a klasszicista ideált zászlóként lobogtató Babits még megírja disztichonokban, az antik idill mértékében, ellenpontot képezve, a Május huszonhárom Rákospalotán című versét (1912. május 23–24.), a Miatyánk már zaklatott, rapszodikus, ritmusváltó vers (1914 ősz), többféle antik mértéket vegyít – többségében az alkaioszit – a Recitatív-ban (1915 tavasz), a Húsvét előtt pedig csak szórvány időmértékes elemeket (itt is leginkább alkaioszit) görget (1916 március). Az 1918 májusi Előszó határozottan új útra lépve a Walt Whitman-i hosszú sorokban kúszik kínlódva előre, megdobogtatva bár helyenként időmértékes ritmussal (Tremolo, Mint különös hírmondó). Szabadvers a Fortissimo (1917), az Éji út (1917–18 telén), a Strófák egy templomhoz (1918 tavasz), az Új esztendő (1918), az Egy filozófus halálára, A jóság dala (utóbbinak nem véletlenül ez az alcíme: Versek, darócban, kiem. Sz. E.), bár Babits nem szánta őket szabadversnek, – az ő véleménye szerint minden vers jambusvers, amelynek vége jambikus lejtésű, ezeknek a hosszúverseknek jó része ilyen –, de szabályosan visszatérő elemként nem lelhető fel bennük a jambus. Csapongó, vad, kiegyensúlyozatlan versek. Mint maga mondja egyik címében: Dal, prózában (1918. április). Olyanok, amilyeneknek Mallarmé leírta a kiegyensúlyozatlan társadalom verseit. Eközben, és főként a háború után, mozdul a magyar avantgarde: Kassák Lajos, Barta Sándor, Palasovszky Ödön, Komlós Aladár, a párizsi avantgarde forradalmi lázadását szítva a háborúgyötörte Magyarországon. Tiltakozásuk egy ideig együtt szól a megrendült Babits fájdalmas hangjával, de annál keményebb, karcosabb, harsányabb verseik teljesen szabadversek. Mindüknél más-más izmus a legerőteljesebb: Barta a futurizmust és az expresszionizmust használja önkifejezésként, Kassák e kettő mellett még a dadaizmust is, Palasovszky a futurizmust és a dadaizmust, Komlós leginkább az expresszionizmust. A friss hang magával ragad néhány fiatalt, köztük József Attilát és Radnóti Miklóst. József Attilát leginkább a szürrealizmus látásmódja éri egy életre meghatározóan, Radnóti korai költészetét az expres�szionizmus. Kettejük szabadverseiben kezdettől fogva jelen van és az idővel egyre erősödik

27

PoLíSz a realista látásmód is, s az izmusoktól gazdagodott versvilág – a Nyugatosok költészetével párhuzamosan – kezdi újra felvenni a kötött formákat. József Attila egész életében – a kizárólagosan szabadversben megszólaló viszonylag rövid periódustól eltekintve – igen sok tradicionális formát használt, főként szonettet, és élete végén, a betegség előre haladtával, a mozgalomból való kirekesztettséggel párhuzamosan, a formaversek hegemón helyzetbe jutottak. A költő, a legtudatosabb magyar költők egyike, megadja a látleletet: Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés. Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe beléfogóznom… (Szürkület) A fordítottja történik itt, mint a századelőn, ahol a merevvé, kiürültté vált ritmusok, megkövült formák börtönbe zárták a szabadon szárnyalni vágyó szellemet. Most, a szabadvers túlburjánzása idején-után, felismerve azt is, hogy a haladónak, forradalminak gondolt futurizmus a fasizmus ideológiájának megfogalmazójává, propagandájává lett Mussolini Itáliájában, a szabadosságba torkolló szabadságból a rendre kezdett vágyakozni a költő, akinek a számára a rend és a szabadság egymástól elválaszthatatlan szükségletek voltak. De ugyanide jutott a háború ellen szabadversben – a tiltakozás megszólaltatásának eszközével – szavát felemelő Babits is, aki a már nemcsak sejthető, de tudható újabb háború rémképeitől gyötörve, a betegség és a halál félelmével eltelve fokozatosan tér vissza a formához (a Verses napló darabjaiban még szabad és kötött versek váltakoznak); számot vetve magával és addigi műveivel, számára is új értelmet nyer a rend és a forma – és a versforma –: …s ugy hordom régi sok hiú szavam mint tévelygő ár az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat. Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos útakon

vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rím előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom… (Jónás imája)

Novák Valentin

Szorítsuk-e mértékbe az időt? Avagy a magyar eposznyelv megújítási kísérlete Magyar nyelvünk talán a világ összes nyelvei közül hajlítható legkönnyebben időmértékbe, még a klasszikus korok görögjéhez és latinjához képest is. Példa erre számos adódik Sylvester János í-ző, disztichonos Újszövetség-fordítás bevezetőjétől, Vitkovics Mihályon, Virág Benedeken át a nyugatos vagy Új Holdas költőnemzedékekig, végső soron Papp Tibor disztichon-generáló programjáig.

28


Mindenben mérték Arma virumque cano-t kiáltani, felfegyverezni magunkat egy időmértékes kalandra, és hexametereket írni, azt kell mondjam, nem oly vitézség, mint sokan gondolnák. Gyakorta fel sem tűnik, a magyar nyelv jellegéből adódóan, hogy a hétköznapi beszéd is időmértéket ringat – trochaikus, jambikus vagy akár daktilikus szintagmákat, mondattöredékeket. A verseléssel komolyabban sosem foglalkozók azt hihetik, hogy az általános iskolai vagy gimnáziumi morarajzolások, moraszámlálások és verslábpötyögések után megszabadultak a versmértékbe tört időtől. Nincs több verslábizmozás! Mert ők nem is sejtik, hogy az időmérték a leghétköznapibb valami, a leghétköznapibb időfogódzó, támpont, még a másodperc is elvontabb találmány nála. Mert a versláb szabta ritmus sokszor a tánc ütemét „pergeszöki”, sokszor a menetelés monoton lendületét trappolja, vagy az ideges ujjszaladás metrumát kopogja, máskor a lihegés iramát vagy a kántálás tempóját adja ki. S gondolhatna a diák is, aki már messze nem deák, a nyári szünet bűvös, táblára írt dipódiájára: Vaká // ció! Senki nem menekülhet hát a mértékbe tört időtől. Legfőképp a költők nem. A költőknek a ritmus- és rímismeret abcjük kellene, legyen, mint hiteles, képzett festőnek, grafikusnak a Barcsay-anatómia. Magam már általános iskolában olyan verslábakat ismertem tanárom jóvoltából, melyeket legfeljebb csak gimnáziumban tanítanak. Mikor aztán középiskolásként írogatni kezdtem, főleg versszerű képződményeket, megfeledkeztem arról, hogy a verslábak felhasználhatók a költészetben. Látszólag mennyivel egyszerűbb a hangsúlyos magyaros, a szólamnyomatékos és/vagy a szabadverselés. Nem kell kerékbe törjem a gondolatot. Ez volt vezéreszmém. Ennek ellenére magyar szakos főiskolásként én oldottam meg egyedül hibátlanul a szemináriumi verstani feladatot. És mégis az időmértéktelenség jegyében született meg első verseskönyvem. Mondanom sem kell, akarva akaratlanul időmértékes sortöredékekkel, mert ha jött, önként jött ajkamra a metrum a ritmusbeli pongyolaságok és nemtörődömség ellenére is.

Hexameterre beszélő Hexameterben írni sem akkora hőstett, mint gondolná az, aki soha nem írt hexameterben, vagy egy-két sor hexameter-, esetleg disztichonkísérletnél soha nem jutott tovább, netán a jól bevált jambikus lehetőségekben ringatja el önmagát. A hexameter az időmértékes megnyilatkozás, az epikus megformálás alapja. Legalább hexametert, legalább disztichont írni minden költőnek tudnia illene. Hosszan és nagy formabiztonsággal. Nem akarom, hogy ezektől az epés megjegyzésektől bárki is megsértődjék, nem. Célom a ráébresztés. Bár a jelenlévőket nem kell ez ügyben tettre szólítani… Minden költő „próbálja fel” az időmértéket! Első alkalommal romlott cédaként öleli körbe tettre hívóját, talán ad két pirrichius puszit, de mire elöntené a költőt a metrum kéje, már el is hagyja egy verssor közepén, mert rájön, nincsenek a poéta tarsolyában morákat pengő aranyak. Ám ha megismerjük, magunkhoz édesgetjük halkan remegő, alázatos invocatiókkal, mértéklelke mélyéig hatolhatunk, hites múzsánk lehet, aki hozzánk simulva, lélegzetvételünk izgalomba szaporításával is irányt szab nekünk. Az időmérték, ha jól használjuk, véráramunkba oldódik…

29

PoLíSz Szabályok és szabálynélküliség Ma már nincsenek olyan kötöttségek a metrikus verselés gyakorlatba plántálásakor, még a szigorúnak tűnő hexameterben sem, mitől berezelni illene. Utóbbihoz kettő verslábat kell ismernünk (spondeus, daktilus), tudni való az „ötödik és hatodik versláb szabálya”, aztán nosza. Írás közben lehet, hogy holospondeuszi vagy holodaktilusi sorok menetelnek elő a tollszárból, ennek megfelelően lehet, hogy 13 szótagosak, lehet, hogy 17 szótagosak, s e két szélsőség között változó hexametereink szótagszáma, lehet, hogy stimmelnek sok helyen a pentémimerész metszetek és a bukolikus dierézis, mindez lehetséges, de aki ma hexametert ír, nem kell odafigyeljen ezekre a huncutságokra, melyek Kazinczy, Berzsenyi idején, a magyar nyelvű metrikus verselés klasszikus korszakában nagy komolysággal és versengve törekedtek. A mai költők felgyorsultak, mint a körülviharzó valóság. Nincsenek e fékezhetetlen iramból kiléptető időszigetek, niklai nyugalom-hömpölygések, uram bocsá’ kufsteincsöndességek. Kevés a nyugodt, versnek szánt, meghitt pillanat, mikor a szabályok tökéletesítésén is tűnődni lehetne akár. Ma küzdelem, verseny van versíró körökben is: minél előbb, minél többet, minél több elismerésért költsön, aki költő. Ha időmérték, akkor szőrmentén. Ha mondandó, akkor pongyolán. Nagyságnak álcázva a keveset, tudásnak a nem tudást. Nem önmagáért, hanem a jelenlétért küzdjön a verspiaci kofa. Mert ma a jelenlét számít. A jelenlét állandósítása viszont nehezen bírja a mérték-ékszerek lengedezését, csilingelését, általában a csiszoltságot. Nehéz a költőnek úgy csinosítani versportékáját, hogy az a rapid elvű megmérettetéseken túl az idővel, feledéssel szemben is versenyben maradjon. Ha időmértéket használ, a verslábhoz botfülű, szövegen szocializáltak sokszor meg sem hallják. Minek hát az erőlködés… Mennyire idegen volt ez az elvtelen rohanás a klasszikus nagyoktól, egy Vitkovics Mihálytól, egy Virág Benedektől, egy Berzsenyitől. Persze az idő fut, és vele kell gyorsuljunk…

Az idő szintjei az eposzban Az időmérték egyfajta időzárvány, akár ha a borostyán megőrzi a földtörténeti korok időszeleteit, úgy az eposz is megőrzi a többszintű időiséget. Legalább nyolc időt feltételez egy eposz. Egyrészt ott a megalkotási idő, amely a ráfordított energiák köntöse. Minél gyakorlottabb az ember a hexameterben, annál gyorsabban veti papírra a sorok egymásutánját, gombolja magára e köntöst. De a javítgatásokról sem lehet megfeledkeznünk, mint időkövetelő tényezőről. Természetesen nem elhanyagolható az eposzidő, azaz a műben foglalt történések ideje, melyet tovább tagol az in medias res, egy eposzidőn belüli időre. A recepció, az értelmező, befogadásra szánt olvasási idő is adja magát. Kevésbé nyilvánvaló, hogy van egy játékos időkapcsolat is (az időmértékes alkotások esetén általában), a skandálási idő, amely lassítja az eposzt… Ehhez kapcsolható a cezúrákkal szabdalt skandálás, a cezúra idő, ahol tovább nő az időráfordítás, hiszen a két alapmetszet három részre tagolja a sort, a metszeteknél pedig illő torpanni skandáláskor. A skandálási idő egyben ki is zökkent az értelmező olvasásból, s elbódít a ritmus időből eredő, de az időfelettiség képzetébe ringató csodájával. De ott van a szótagidő (ha bizonyos esetekben engedünk, akkor 12 szótagtól 17 szótagig), s ott, az ehhez szorosan tapadó moraidő (24 mora), a sorok mögé képzelt, érzett négynegyed… Ez a többidejűség tagadhatatlanul gazdaggá és izgalmassá teszi az eposzt. Egy szintig… Ugyanis ma többre, másra vágyik az olvasó, mint a hajdani rapszodosz-hallgatók…

30


Az eposz liturgiája Hajlékony a hexameter szótagszámot tekintve (12–17), a kötetlenebb élőbeszéd emlékeként, kötött viszont moraszámot tekintve (24), hiszen csak négymorás verslábak találhatók benne. A záró spondeust például nem helyettesítheti a hárommorás jambus, vagy kétmorás pirrichius. (Persze a többit sem.) Ez az engedek rajta szótagszámban, húzok rajta moraszámban elv teszi a hexametert epikus, mesélő, hadakat mozgató sorrá. Ez a képlékenység – szigor és engedmények határán – olyan, mintha a klasszikus kor görög hadserege menetelne bele az eposzba, holodaktilusi, síkvidéki, szapora menettel, ahol minden lépésre kétszer csörren a menetfelszerelés, vagy holospondeusi, hegyen, ingoványon cammogással. Ám a háttér dobjai, melyek a moraszámot szabják, mégis megadják ennek a menetnek a kizökkenthetetlenség érzetét, az alap négynegyedet. Ennek a háttérből való moradobpergésnek (titititi-titititi) azonban hosszabb távon, márpedig eposznál csak hosszabb távokról elmélkedhetünk, két hatása lehet. Ha a szöveg nem mond ellent izgalmasságában az eposzmélyből szűrődő monotóniának, akkor unalomba fordulhat. Talán ez lehet az oka, a műhossztól eltekintve, hogy az eposzokat napjainkban inkább olvassák kivonatolva. A benne foglalt izgalmak ugyanis a mai kor emberének csak esztétikai síkon mondanak valamit. Ellenben, aki szereti a monotonitást, azt bevonzza az eposz-borostyán legbelsejébe, egy csodálatos időkalandra. Kicsit úgy működik e háttérritmus, mint a sokat kárhoztatott techno stílus, mely bár az attraktív zenei hatásoktól mentes, de a sámánritmusokig letisztított képleteivel (hang- és fényeffektusokkal, sajnos drogokkal) tudatalatti állapotokba vonzza a hallgatóságát. Ám ha belegondolunk, nincs új a nap alatt. Ha valaki végigfigyeli egy hadsereg vonulását (gondoljunk az eposzi enumerációkon kívül az Egri csillagok adott jelenetére is), a sokszínűség, tarkabarkaság ellenére belekerül a vonulás vonzásába, az egymás után következés áradásába. És miről szólnak az eposzok. Röviden összefoglalva: hadak vonulásáról, megütközéséről. Enumerációkról és duellumokról. Emberi és isteni szinten. Isten közösségben való befogadásához, megérzéséhez elengedhetetlen a kapcsolatfelvétel, a liturgia, a működés. Elengedhetetlen a működés állandósága, ha tetszik monotóniája, hogy a hívő komfortosan érezze magát a liturgiában, tudja, mi, mikor következik… Az eposz befogadásához, a seregszemlék kollektív emlékezetet erősítő, identitást növelő és genealógiai tudást mélyítő sulykolása, a történések kiszámított egymásutánja (eposzi kellékek alapján), a párbajképletek fogódzói, a deus ex machinák bizonyossága, és ezáltal az istenek nagyságának feltétlen elfogadása, megteremti az eposzhallgatók biztos közérzetét. A rapszodosz megpengeti hangszerét, talán még a négymorás, négynegyedes alapritmust adó dob is ott pereg a háttérben, s a hallgatóság elring az eposz komfortos, belakott tengerén…

Hogyan lehet izgalmassá, maivá tenni az eposzt? Csípes M@tyi című vígeposzom, eposzparódiám, toposz-frissítésem, vagy hogy nevezzem, egy, az eposznak végképp nem kedvező korban született, felhívásra. Végül a felhívástól függetlenül jelent meg a Z-füzetek sorozatban, Szepes Erika értő gondozásában. Egy mai verses epikai-, epopeia-kísérlet eleve csak akkor lehet izgalmas, a szakmán kívül is ható, ha parodizál, a vígeposz jegyeit hordozza magán.

31

PoLíSz A Csípes M@tyi ugyan tematikájában Lúdas Matyis, központjában a háromszori, elmés bosszú áll, melyet Fazekas is úgy emelt be a Kárpátok bércein belülre, mint toposzt, s mely keleten zsendült, a nippuri szegényember akkád nyelvű történetében… Természetesen a sztorit modernizálni kellett, az eredeti felhívás szerint is, így Csípes M@tyi egy számítógépes guru, Döbrögi, aki most Köpködi, pedig egy kigyúrt gengszter. Ekképp az eposzvállalkozás alatt a műfaj nyelvében lehetett a legnagyobb újítást végrehajtani. Innovatív törekvéseim elől nem menekült az alvilági szleng, a számítógépes szakzsargon, a túlbecéző nyelvgügyögés, a szexcset, az álláshirdetés szöveg. Rájuk kattant az időmérték kérlelhetetlen kalodája. Mai életünk szavainak hozzáidomítása a hexameterhez nem volt egyszerű feladat, de hatalmas élményt jelentett. Gyakran csak szóferdítések, szójátékok révén ment. A bevett gyakorlat mellett, miszerint magánhangzókat rövidítünk a ritmus kedvéért, néha megesett ellenkezője is. Az „ergonomíai székkel” szintagma enyhén szólva furcsán hat, furcsábban, mint egy rövidülés, de a görögben, az ergonómia például nem ergonómia, hanem a hangsúly szabályok szerint ergonomía. Így volt, hogy a nyelvek közötti kalandozás segített ki ritmusbajomból. Igazi ritmustörésre nem nagyon vetemedtem, az „ötödik versláb szabályt” mindig betartottam, a metszetekre ennyi sor esetén pedig bajos odafigyelni. Néha kijöttek, legtöbbször nem. Ellenben volt egy furcsa véletlen. Hexameter írása közben az ember tudatosan skandál. A ritmusözönben néha hatalmába keríti a daktilusok mámora, és hopp, máris ott van a hatodik verslábban egy daktilus, ami nem oda illő, ellenben, ha a sor gondolatilag nem lezárt, tehát egy enjambementban folytatódik, néha annyira feldobja a mondandót ez a vétés, hogy meghagytam az utókor örömére… Viszont tudatos volt, hogy a hexametertengerben más ritmusképleteket helyeztem el a 4. fejezetben. szapphói strófát kapott egy tánczenei betét, és az aszklepiadészi strófa moráival jelöltem egy szöveg nélküli, nyomdafestéket nem tűrő, káromkodás rigmust. Egyik fontos törekvésem a hexameteres alkotásokra oly jellemző, főleg az egytagú töltelékszavak kigyomlálása, de legalábbis egyelése, és olyanok megtalálása, melyek még nem degradálódtak a kötöttségek oltárán. Az eposz-egész (fent vázoltakból eredő) monotóniáját a szójátékok, szóferdítések, kontaminációk mellett a gyakori belső rímek használatával oldottam. (A rímes időmérték, hisz nem idegen költészetünktől.) Ezek a rímek nem a hexameter-végeket csengetik össze, hanem sorköziek, vagy több soron ívelnek át… Az eredeti eposzkellékek miniparódiáival is fokozható az újszerűség. Ilyen Csípes M@tyiban a pikánssá tett invokáció, az elbagatellizált, de hatásos in medias res kezdés, a gengszterek enumerációja, a párbajok hősiességének lefokozása, az epitheton ornansok lealacsonyítása… Működött tehát a verslábgép, izmosodott is az elmém. Működött az eposzújító nagyüzem. Reggel hétkor keltem egy hónapon át. Tizenegyig írtam, két órát még javítgattam, aztán átesett a műrész az asszonyi próbán, s ha kedvesem arcán több mosolyt véltem felfedezni, mint borút, az adott eposzdarabkát félreraktam a nagy csiszolásig. Működött tehát a verslábgép, csikorgott (főleg eleinte), nem úgy, mint Papp Tibor írótársunk disztichongeneráló programja. No, de bánja fene, nekiadjuk mi, fehérjealapú eposzírók az időmértékes sorpár végtelen, random lehetőségét, magunk pedig megírjuk a végtelen másik felében tanyázó hexametereket…

32


Pátrovics Péter

A nyelvújítás többnyelvű kontextusban ,,Csak a butát rettenti, ami még új, Külföld termése volt a rózsa is; A művelés belföldivé tevé…” (Kazinczy Ferenc: Berzsenyihez) Az irodalmi nyelv kiművelésének céljával indult, nyelvújításnak nevezett mozgalom, amely Magyarországon a 18. század utolsó harmadában bontakozott ki és a 19. század első felében élte működésének legaktívabb korszakát, természetesen nem volt előzmények nélküli jelenség. A nyelvújítás általános vélemény szerint közvetlenül a felvilágosodásban gyökerezik. Tudni kell azonban, hogy annak valódi szellemi kezdetei valójában a humanizmusig nyúlnak vissza. A humanista gondolkodásban ugyanis az emberhez tartozó témák között a természet és a történelem mellett a nyelv is jelentős súllyal szerepelt. S bár a humanizmus kezdetben kétségtelenül tovább erősítette a latin nyelv pozícióját az oktatásban és a tudományban, ugyanakkor az egyes nemzeti nyelvek fejlődéséhez is nagyban hozzájárult. Ez volt a helyzet nemcsak a német, de sok más nemzeti nyelv esetében is, melyekben a latinból történt fordítások révén számos új szinonima, valamint mondattani szerkezet jelent meg.1 A humanista szellemi áramlat a reformáció formájában végül elérte az egyházat is, ami komoly fordulatot jelentett az addig egyeduralkodó latin térvesztésének, ezzel (is) összefüggésben pedig a nemzeti öntudat2, s vele együtt a nemzeti nyelvek térnyerésének hosszú és összetett folyamatában. A reformáció azzal, hogy anyanyelven kívánt szólni a hívőkhöz, egy ország/ nyelvterület egészére kiterjedő író és olvasó közösséget teremtett meg, szemben a kódexirodalommal, amely a kolostorok falai között, tehát egy igen szűk körben tudott csak hatni. A reformáció a szélesebb tömegeket akarta megszólítani, mindenki számára hozzáférhetővé kívánta tenni a Bibliát, s ezt csak az anyanyelv felkarolása útján érhette el. Eszközei ebben az iskola, a nyomda és a szószék voltak. Hamvas kifejti, hogy „[…] a reformáció […] nemzetiségi mozgalom volt, amelynek legfontosabb vívmánya a nemzetek fölötti, egyetemes nyelv eltörlése, és annak népi nyelvekkel3 való helyettesítése. Ezzel a népek között levő univerzális kommunikáció lehetősége megszűnt. Nemcsak azért, mert a nemzeti nyelveket más országokban élő emberek nem értették, hanem főként azért, mert »egyetemes fogalmak nemzeti nyelveken nem voltak kifejezhetők«” 4 (kiemelés tőlem). Az ok tehát, amiért a nemzeti nyelvek gazdagabbá és rugalmasabbá tételére szükség volt, egyértelmű. Ha mindehhez hozzávesszük még Bessenyei György sokszor idézett aperçujét5, valamint azt a herderi gondolatot, mely szerint „az ember különleges helyét a nyelv által nyeri el, amely az öntudat kialakításának közege” 6, nem nehéz belátnunk, miért vált a 18. század végére immár halaszthatatlanná a feladat, melyet a nyelvújítók egyrészt nyelvtanok készítése, másrészt pedig a szókészlet nagymértékű gyarapítása és új stílusok meghonosítása révén kívántak megoldani. Fentebb azt mondottuk, hogy a nyelvújítás nem volt előzmények nélküli jelenség. Bátran hozzátehetjük: nem volt egyedülálló sem. Ha csupán szűkebb térségünket tekintjük, azt találjuk, hogy kisebb-nagyobb mértékben a dunai nyelvszövetség minden tagjára jellemző volt. A németről érintőlegesen már esett szó. Az elmondottak kiegészíthetők azzal, hogy a már említett nyelvi társaságok (Sprachgesellschaften) működése a nyelvi helyzetre viszonylag kevés

33

PoLíSz hatást gyakorolt, a főnemesség köreiben tapasztalható (és már azelőtt is meglévő) erős francia hatás a 18. század kezdetére érte el tetőfokát, s a német tudósok még mindig szinte kizárólag latin nyelven publikáltak. Leibniz, aki bár hitt a német nyelv kifejezőerejében, műveit mégis szinte kizárólag franciául vagy latinul írta, a francia nyelv elleni harcot kilátástalannak ítélte. Német nyelvű írásai, melyekben a filozófus a német nyelv ügyéért száll síkra, csak a halála után jelentek meg. Az írott nyelv normalizálását célzó kísérletek főként Johann Christoph Gottsched7, majd később, a szótár-, nyelvtan- és helyesírási szabályzatíró Johann Christoph Adelung8 munkássága nyomán, csak a felvilágosodás korában vezettek eredményre. Míg a német nyelv fejlesztését célul tűző mozgalmakat nem kis mértékben a francia elleni küzdelem motiválta, a cseh nyelv megújítása, amely národní obrození (nemzeti újjászületés) néven a magyar nyelvújítással egyidejűleg vette kezdetét, éppen az egyre fokozódó elnémetesedés ellen irányult. A cseh nyelv, amely a 15. században a magyar, cseh és lengyel királyi kancelláriák között még a diplomáciai közvetítő nyelv szerepét töltötte be, a 17. századra már erős német hatás alá került, szókincsét tömegesen árasztották el a német szavak. A cseh nyelvújítási mozgalom vezetői között olyan kiemelkedő személyiségeket találunk, mint Josef Dobrovský, akit a tudományos szlavisztika megalapítójaként és a cseh nyelv tudományos kimunkálásának úttörőjeként9 tartunk számon, vagy František Palacký, akit a hazai közönség leginkább talán a magyarul is olvasható Huszitizmus története című korszakos munka szerzőjeként ismer. Palacký szilárdan hitt abban, hogy a nemzet ügye és a kulturális fejlődés elválaszthatatlan egymástól. Célja az volt, hogy olvasói megismerjék népük történetét és így tudatára ébredjenek a cseh nemzethez való tartozásuknak. A cseh nyelvet, amelyet ekkortájt leginkább csak a cseh és morva parasztok használtak, Palacký legalább annyira alkalmasnak tartotta arra, hogy a modern nemzeti lét alapjává váljék, mint a németet. A cseh nyelv szókincsének normalizációjában és modernizációjában meghatározó szerepe volt Josef Jungmann ötkötetes cseh–német szótárának10, amely teljes négy éven át, 1835-től 1839-ig készült. A szépirodalmi stílus magas szintre való fejlesztésében kiemelkedő szerepet vállalt a sokoldalú író és költő František Ladislav Čelakovský, akinek nyomdokain a 19. és 20. században a cseh irodalom újabb csúcsokra emelkedhetett. Fontos kitérni arra is, hogy a cseh nemzeti megújhodás szinte minden fázisában tetten érhető a magyar hatás. Széchényi Ferenc szellemi hatása érezhető volt a cseh arisztokrácia felsőbb köreiben. Magyarországon jelen volt a cseh emigráció, és a cseh protestáns értelmiség egy része is magyarországi iskolákban nevelkedett. Tényekkel igazolható, hogy a magyar értelmiség hatással volt a fentebb már említett František Palackýra pozsonyi tartózkodása alatt. Számos hasonlóság fedezhető fel a már ugyancsak hivatkozott Josef Jungmann és (a több más nyelv mellett a szlovákot is ismerő)11 Kazinczy Ferenc nyelvújítási törekvései között. Fontos szerepe van a cseh megújhodási mozgalmakban a Széchenyi István reformjai nyújtotta példának is. Az 1820–40-es évek cseh szellemi köreiben a haladó magyar irodalom (főként Petőfi Sándor verseinek fordításai) egyre nagyobb érdeklődést váltottak ki. Mindent összevetve egyetérthetünk a korszakot kutató cseh Richard Pražák véleményével, mely szerint „magyar inspirációk nélkül elképzelhetetlen a cseh megújhodási folyamat.” 12 A szlovák nyelvi és nemzeti öntudatra ébredés időszaka a 18. század elejére esett. A szlovák irodalmi nyelvi norma megalapozójának Anton Bernolákot (1762–1813) tekinthetjük, aki a szlovák irodalmi nyelv alapjául a középszlovák nyelvjárási elemekkel bővített nyugatszlovák nyelvjárást választotta. Bernolák szlovák nyelvről szóló, helyesírási útmutatásokkal kiegészített értekezése latin nyelven jelent meg 1787-ben, majd három évre rá, 1790-ben ezt követte szlo-

34


vák nyelvtana. Monumentális, szlovákcsehlatinnémetmagyar nyelvű szótára13, amelyet méltán tartanak Bernolák fő művének, csak a halála után jelent meg 1825–1827 között, összesen hat kötetben. A későbbi nyelvújítók: Ludovit Štúr, Jozef Miloslav Hurban és Michal Miloslav Hodža már eltértek a bernoláki hagyománytól, és a szlovák nyelvet a középszlovák nyelvjárásra alapozták. Az új nemzedék nyelvújító irányelveit 1843-ban rögzítette, a Hlboké községben tartott konferencián. Ludovit Štúr szlovák nyelvtana14 három év múlva, 1846-ban jelent meg. Ugyancsak az ő szellemi hatásának tulajdonítható az is, hogy 1863-ban, Túrócszentmártonban megalakult a Matica Slovenská15 nevű egyesület, a szerb Matica Srpska (1826) és a cseh Matica Česká (1831) mintájára, azokhoz mérve néhány évtizednyi késéssel. A Štúr képviselte irányvonallal szemben azonban többen is felléptek, így például a Pesten sokáig evangélikus lelkészként működő, műveinek legtöbbjét pesti és budai nyomdákban megjelentető Ján Kollár16 vagy Pavol Josef Šafárik, akiknek célja a cseh és a szlovák nyelv egységesítése és közös ápolása volt. Az őket követő nemzedék azonban Štúr szellemében folytatta tovább a szlovák nyelv ápolását. Martin Hattala 1852-ben kiadott nyelvtana, a Krátka mluvnica slovenská és Samo Czambel 1902-ben megjelent helyesírási szabályzata a mai szlovák nyelvi és helyesírási norma alapját képezik. Bár Štúr maga tudatosan igyekezett a csehet és a szlovákot egymástól megkülönböztetni, hiszen a szlovák nemzeti öntudatra ébredés a cseh (és a magyar) kulturális és nyelvi hatás ellenében, mintegy azokra adott válaszként bontakozott ki a cseh és a szlovák nyelv között később bizonyos mértékű egységesülés jelei is mutatkoztak. Ebben nem kis szerepe volt az 1918-ban megalakult Csehszlovák Köztársaságban érvényesülő erőszakos „csehesítő”, illetve egységesítő törekvéseknek. A 19. század nyelvújítói, írói a szlovák szókincs modernizálásában aktívan közreműködtek és a szóképzés, a szóössszetétel, valamint a jelentésváltoztatás eszközein kívül gyakran folyamodtak a tükörfordításhoz is. A cseh mintára alkotott tükörszavak végső forrása leggyakrabban a német. A szlovák nyelv neologizmusainak legfontosabb forrása a cseh, s a történelmi kapcsolatok okán a szókincs idegen elemei közt is a spontán vagy tudatosan átvett cseh elemek száma a legnagyobb. Sok cseh kölcsönszó a hangrendszer hasonlósága miatt jószerivel meg sem különböztethető. Viszonylag nagy a latin eredetű szavak száma is, melyeknek jó része a magyarországi latinságból származik. A németből közvetlenül vagy cseh közvetítéssel a szlovákba átkerült szavak száma szintén jelentős, s szép számmal találhatók a nyelvben magyar eredetű szavak és szólásmondások is. Mindez az évszázadokra visszanyúló és máig tartó együttélés folyománya. A szlovén nyelv hosszú időn át döntően az ausztriai német befolyása alatt állt, de délnyugaton az olasz, a Mura-vidéken pedig a magyar hatás szintén erős volt. A kétnyelvűség elsősorban a városi lakosság körében számított jellemző jelenségnek. A protestáns Primož Trubar és társai munkálkodása révén a 16. század végére kikristályosodó szlovén irodalmi nyelv életében szintén a felvilágosodás időszaka, a 18. század vége jelenti az újabb nagymérvű fejlődést. Ekkor működik Anton Tomaž Linhart drámaíró, valamint V. Vodnik költő. Életművüknek köszönhetően a szlovén irodalmi nyelv a korabeli európai költészet szintjére emelkedik. A prózai nyelv fejlődése főként a 19. században működött Josip Jurčič, valamint Ivan Cankar nevéhez köthető. Az ekkor kiadott legjelentősebb szótár Maks Pleteršnik szlovén–német szótára, az 1894–95 között megjelent Slovensko–nemški slovar. A horvát és a szerb area nyelvi és kulturális szempontból igen összetett képet mutat. A kérdés magyar nyelvű szakirodalma bőséges és főbb vonatkozásaiban gondosan kidolgozott.17 Különösen igaz ez Nyomárkay István akadémikus horvát és szerb nyelvtörténetének megjelenése óta.18 A témának a jelen munka szempontjából történő, vázlatos bemutatása során mi is főként a szerzőnek erre a művére, valamint más idevágó cikkeire hagyatkozunk.

35

PoLíSz Szerb területen hasonlóan a térség más területeihez szintén a felvilágosodás eszméinek hatására jelentkezett a nyelvi változtatás igénye. Ez konkrétan a népnyelv bevezetésének programjában öltött testet, amellyel a 18. század végén találkozunk először, Dositej Obradović munkáiban. Hadrovics László Vallás, egyház nemzettudat című művében19 Obradović kiemelkedően fontos szerepét abban látja, hogy: „ő volt az első, aki 1783-ban kiadott önéletrajza előszavában a szerb nemzeti eszmét vallási alapról kulturális alapra helyezte.” (97. o.) Hadrovics fentebb hivatkozott művében találó jellemzést ad arról a szerb kulturális közegről is, amely Obradović működésének idejére kialakult: „A szellemi kultúra fokozatos differenciálódása még inkább megingatta a szerb papság felsőbbségét. [Azét a papságét, amely a szerb nemzeti eszme és nyelv letéteményesének és őrzőjének számított századokon át (megj. tőlem).] Mert a társadalmi differenciációt követte a magasabb kultúra terjedése. Minthogy a szerbeknek a 18. század folyamán nem voltak magasabb iskoláik, a katonák, polgárok és nemesek a gyermekeiket magyar iskolákba íratták. A fiatal szerbek szívesen tanultak protestáns iskolákban, ahol nem kellett erőszakos katolizálástól félniök, ami főleg a szerzetesi iskolákban fenyegethette őket. Ezekben az iskolákban a szerbek megtanultak latinul, megszerezték a világi jellegű, nyugati humanista kultúrát, amely gyökeresen különbözött a szerb papság vallásos kultúra-ideáljától. Kialakult tehát egy szerb nemzeti elit, amely függetlenítette magát az egyháznak szellemi téren gyakorolt hagyományos szupremáciájától. Ez a nyugati civilizációban felnőtt világi elit természetesen alkalmas lett minden új szellemi áramlat befogadására. Amikor a 18. század végén a felvilágosodás kezd terjedni a szerbek körében, az új eszméket hirdető írók, mint például Dositije Obradović (egykori szerzetes), már kulturált olvasóközönséghez szólhatnak.” (96–97. o.) Az idézetből kitűnik, hogy a magyar iskolák a szerb ifjúságnak egyfajta „ablakként” szolgáltak a nyugati kultúrára. A 19. század elején egyre több szerb fiatal tanult német egyetemeken, s ezzel erősödött a nyugati (elsősorban osztrák–német) hatás is. Obradović követői továbbfejlesztették a nyelv és kultúra közösségére alapított szerb nemzeti eszmét. Közülük is elsősorban Vuk Stefanović Karadžić emelkedik ki, aki 1814-es nyelvtanával (Pismenica), majd négy évvel későbbi, 1818-ban megjelent szerb–német–latin szótárával (Rječnik) egy új, közös és egységes irodalmi nyelv alapját alkotta meg a szerbek és a horvátok számára. Karadžić az általa javasolt nyelv alapjául szűkebb pátriájának, a NyugatHercegovinában található Tršićnek és környékének nyelvjárását tette meg. A szerb és horvát nyelvi areában az első irodalmi nyelv tulajdonképpen az ószláv nyelv volt, amelyet aztán az idők során a helyi szláv nyelvjárásokhoz igazítottak, így ennek különböző helyi szerkesztései jöttek létre. Míg azonban szerb területen a népnyelv az írott nyelvre egészen Obradović fellépéséig (tehát a 18. század végéig) csupán alig volt hatással, horvát területen már a középkorban megjelentek az ószlávban a népnyelvi elemek. A 18. század végén és a 19. század elején egységes horvát irodalmi nyelvről még nem beszélhetünk, de mindhárom nagy nyelvjárásban (ča, kaj, što)20 kialakultak regionális irodalmi nyelvek. E regionális nyelvekre a különböző nyelvjárási elemek (gyakran szándékos) kever(ed)ése volt jellemző. Ugyanakkor mindegyik regionális irodalmi nyelvre jellemzők voltak emellett bizonyos fokú standardizációs tendenciák, sőt tudatos, bár elszigetelt nyelvújító törekvések is. Horvát földön aztán a 19. század elején bontakozott ki a határozottan nemzeti-politikai színezetű illír mozgalom, amelynek többek között a nyelvújítás és az egységes irodalmi nyelv megteremtése volt a célja. Kétségtelen, hogy a mozgalom létrejötte válasz volt az egyre erőteljesebbé váló németesítési hullámra, tagadhatatlan azonban a magyar nyelvújítás példájának hatása is. Magyar–horvát viszonylatban pedig úgy tűnik, nemcsak eszmei, de közvetlen nyelvi hatásról is szó lehet.

36


Nyomárkay részletes tanulmányt szentel a szerbhorvát nyelvkérdésnek (l. A szerbhorvát nyelvkérdés), amelyben megjegyzi, hogy: „A [horvát (megj. tőlem)] szókincs gyarapításának […] fő módja […] a cseh, német és magyar (kiem. tőlem) mintákra történő tükörszóalkotás volt” majd a jelenségre több példát is hoz (52–53. o.). Egy másik cikkében, amely a horvátban és a magyarban található német tükörfordítások problémáját vizsgálja (l. Német tükörfordítások a horvátban és a magyarban) a következőket írja: „Mivel a magyar nyelvújítás és ezzel a tömeges szóalkotás néhány évtizeddel megelőzte a hasonló horvát törekvéseket, lehetséges, hogy a német szavak visszaadásában a horvátoknál már a magyar mintának is volt hatása. Feltűnő a párhuzamosság a […] participiumos előtagú összetételek és a horvát -(a)ći végű participiumszerű (de attól alakilag különböző) melléknévvel alakult jelzős szerkezetek között.” (77. o.) Az illír mozgalom hívei eleinte egy minden déli szláv nép számára közös és egységes irodalmi nyelv létrehozásában gondolkodtak, később azonban kiderült, hogy ez illúzió, így csupán a szerbek és a horvátok között került sor a nyelvi egység megteremtésére. A 19. században a horvát irodalmi nyelv egységesítésének két kiemelkedő egyénisége volt, az illírizmus vezéralakja Ljudevit Gaj és a cseh származású Bogoslav Šulek. Gaj terve az volt, hogy a Raguza környéki nyelvjárást fejleszti nemzeti nyelvvé. A mozgalom nemcsak a horvátok körében örvendett nagy népszerűségnek, de Bécs támogatását is bírta; a Habsburgok ugyanis a magyarok ellenében serkentették a horvát nemzeti öntudatot. Gaj és társai a hatóságok részéről semmilyen ellenállásba nem ütköztek, amikor a megreformált horvát nyelven megjelentették első újságjaikat, a Novine Hrvatske Horvát Hírek című napilapot és a Danica Hajnalcsillag című irodalmi újságot. 1848-al, a „forradalmak évével” nagy lehetőség érkezett el a horvát nemzeti mozgalom számára is. A horvát–magyar közös múlt egyik kevésbé ismert momentuma, hogy ekkor jelent meg a Horvátok a magyaroknak (Hrvati Mađarom) című röpirat a magyarul (is) verselő horvát költő és későbbi horvát bán, Ivan Mazuranić tollából (és vélhetően fordításában), amint ezt Lukács István bizonyítja egy tanulmányában.21 Ez a mű a modern horvát próza első jelentős alkotása. A szerbek és a horvátok az 1850-es Bécsi Egyezményben fogadták el a Vuk Stefanović Karadžić által javasolt nyelvjárást a közös irodalmi nyelv (a szerbhorvát vagy horvátszerb) alapjául. Ennek az ije-ző22, ún. újšto-nyelvjárásnak a bevezetése természetesen nem volt problémamentes. Bár Karadžić szülőföldjének nyelvjárása ije-ző, a szerbek később mégis az e-ző változatra tértek át, mivel ez jellemző a szerb nyelvterület nagyobb részére. A horvátok viszont a ča- és a szlavóniai nyelvjárás túlnyomórészt i-ző, valamint a kaj-nyelvjárás e-ző jellege ellenére döntöttek az újšto-nyelvjárás ije-ző változata mellett, elsősorban a gazdag irodalmi hagyománnyal rendelkező dubrovniki (raguzai) irodalom miatt. Az itt említett különbségek a szerb és a horvát között ma is léteznek. Ebből adódik az a ma is eleven viszonyulásbeli különbség, amelyre Nyomárkay tér ki Kis nyelvek az európai csatlakozás küszöbén című írásában: „Ha egy szerb kultúrában gyökerező ember ebben a nyelvjárásban (=irodalmi nyelven) írt művet hall vagy olvas, akkor számára ez bizonyos fokig ma is a mindössze százötven éves nyelv produktuma lesz, amely esetleg nemcsak szűkebb szülőföldjének dialektusától, de a 19. század elején és közepén keletkezett irodalmi művek nyelvétől is különbözik, míg egy mondjuk dubrovniki (raguzai) horvát számára ez a nyelv több évszázados hagyományt képvisel, hiszen Raguzában már a 15. században gazdag irodalom bontakozott ki ugyanezen (az akkor még) regionális irodalmi nyelven. Az interpretáció és a hatás az említett két esetben jelentősen különböző.” (156. o.) Probléma volt az is, hogy a népnyelvből hiányzott az absztrakt fogalmak kifejezéséhez szükséges szókincs. Vuk nyelvtanában (de más szerzőknél is) a grammatikai terminusok és egyéb elvont fogalmak kifejezésére gyakran az oroszból kölcsönöztek szavakat, melyeket aztán a szerb hang- és alaktani rendszerhez igazítottak. Hasonló eljárás figyelhető meg Karadžić Újszövetség-fordításában is, ahol viszonylag nagyszámú egyházi szláv elemmel találkozunk. Talán innen ered az a szerb és horvát nyelv között meglévő sajátos különbség,

37

PoLíSz hogy a szerb sokkal könnyebben vesz át idegen szavakat új fogalmak/dolgok jelölésére, mint a horvát, amelyben a nyelvtisztításnak (purizmusnak) komoly hagyománya van. Vuk Karadžić közös irodalmi nyelvről szóló javaslatának győzelme horvát földön végül a 19. század végén válik valósággá. Ivan Broz, Karadžić fonetikai elveire épülő helyesírása 1892-ben, Tomo Maretić nyelvtana, a Gramatika i stilistika hrvatskoga ili srpskoga jezika 1899-ben jelenik meg. Ezeket követi 1901-ben I. Broz és F. Iveković szótára, a Rječnik hrvatskoga jezika. Nyomárkay professzor Nyelvi helyzetkép déli szomszédainkról című tanulmányában erre vonatkozóan megjegyzi, hogy. „az egységes »szerbhorvát« standard annak ellenére sem valósult meg maradéktalanul a 20. század elejéig, hogy helyesírása […], grammatikája […] és szótára […] is megjelent [lásd a fentebb hivatkozott műveket (megj. tőlem)]; igaz, több mint hatvan évvel az illírzmus és jó harminc esztendővel Karadžić standardjának végleges győzelme után.” (29. o.) Ha közvetlen térségünktől kicsit távolabbra tekintünk, jelesül a lengyel nyelv felé, akkor azt látjuk, hogy annak életében nem bontakozott ki a magyar és a cseh nyelvújításhoz hasonló mozgalom, ezt ugyanis a lengyel nyelvnek a 16. századtól folyamatosan tartó, szerves fejlődése nem tette szükségessé. A lengyel azonban valamiképp mégis köthető térségünk nyelvújítási törekvéseihez, hiszen például Jungmann már hivatkozott cseh szótárához a nagy lengyel nyelvtudós, Samuel Bogumił Linde 1807–1814 között készült hatkötetes nagyszótára szolgált mintául.23

Összegzés A magyar nyelvújítás nem volt sem előzmények nélküli, sem pedig egyedülálló jelenség. Nem is lehetett az, hiszen Közép-Európának ebben a térségében mindenütt hasonlóan ment végbe a modern nemzetté válás. A szomszédos népek kulturális-nyelvi életében a miénkhez hasonló folyamatok zajlottak, ezért tehát joggal mondhatjuk, hogy a magyar nyelvújítás szervesen illeszkedett a közép-európai térség vérkeringésébe, sőt, azt is láthattuk, hogy a magyar nyelv és szellemiség a cseh, a szlovák, a horvát és a szerb vonatkozásában nemegyszer a fejlődés előmozdítójaként, mintegy katalizátorként hatott. A magyar számára viszont sokszor a térségben a fejlett nyugati civilizáció közvetítőjeként a „Kulturträger” szerepét játszó német, míg a szlovák, a szlovén és a horvát számára inkább érthető módon a cseh nyelv szolgált a megújhodási folyamatban közvetlen mintaként. A nyelvújítás kérdésének többnyelvű kontextusban történő vizsgálata, amelyre e szerény írás keretében tettünk kísérletet véleményünk szerint ráirányíthatja a figyelmet a térségben ható, rejtett nyelvi-kulturális összefüggésekre, s ezzel egy teljesebb és árnyaltabb kép kialakítását segíti.

Jegyzetek: 1. A német (és más nemzeti nyelvek) iránti, humanisták keltette érdeklődés még tovább mélyült aztán a 17. században. Német földön olasz mintára alakult meg az első nyelvi társaság is 1617-ben Weimarban (Stedje, A. 2001: Deutsche Sprache gestern und heute. Wilhelm Fink Verlag, München, 126–127, 144–145). 2. „Nacionalizmusok csak olyan világban keletkezhettek, amelyben a népeket az univerzalitás felsőbb egysége nem kötötte össze.” írja Hamvas. Németség. In: Hamvas, B. 1992: Patmosz I. Életünk Szerkesztősége, Szombathely, 78. 3. „[…] die Mutter im Hause, die Kinder auf den Gassen, den gemeinen Mann auf dem Markt […] fragen und denselbigen auf das Maul sehen, wie sie reden” mondja Luther Márton a nyelvről.

38


4. Hamvas, B. 1992: Németség. In: Patmosz I. Életünk Szerkesztősége, Szombathely, 78. 5. A Magyarság című röpiratban megjelent, híres mondásról van szó, mely szerint: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” A magyar nyelv ügyét az érdeklődés középpontjába állító mozgalom Bessenyei György fellépésével kezdődött az 1770-es években. Korompay, K. Helyesírástörténet. In: Magyar nyelvtörténet. (Kiss, J.–Pusztai, F. szerk.) Osiris Kiadó, Budapest, 697. 6. Az idézett gondolat Johann Gottfried Herder Eszmék az emberiség történetének filozófiájához című művében szerepel. 7. Az írott német nyelvi normára Gottsched 1748-ban írott műve, a Grundlegung einer deutschen Sprachkunst. Nach dem Muster der besten Schriftsteller des vorigen und itzigen (jetzigen) Jahrhunderts aufgestellet jelentős hatást gyakorolt. A szerző tekintélyéről árulkodik, hogy az általa készített nyelvtan használatát elrendelték a bajor és az osztrák iskolákban is (Stedje, A. 2001: Deutsche Sprache gestern und heute. Wilhelm Fink Verlag, München, 147). 8. Adelungnak különösen három nagy műve: 1774-től 1781-ig készült ötkötetes szótára, iskolai nyelvtana (1789), valamint helyesírási szabályzata (1788) voltak hatással a német nyelvi norma alakulására (Stedje ibid.). 9. Itt Josef Dobrovský Geschichte der böhmischen Sprache und Literatur című, először 1792-ben megjelent művére gondolunk. 10. Slovník Českoněmecký Josefa Jungmana, v Praze 1835–1839 11. Kazinczy maga tesz említést Fogságom naplója című művében egy szerb katonával való beszélgetéséről. Mivel azonban egy levelében arról panaszkodik, hogy egy Vitkovics Mihálytól kapott, szerb nyelvű ódának nem talál fordítót, nem valószínű, hogy Kazinczy szerbül tudott volna. Fried István azt feltételezi, hogy Kazinczy a katonával szlovákul próbálta megértetni magát. A szóban forgó momentumról Milosevits Péter számol be Ferenc Kazinci, kosmopolit című, szerb nyelven írott cikkében. In: Od deseterca do hiperteksta. Književne studie. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2007: 15–20. 12. Pražák, R. Maďarské aspekty českého národního obrození. In: A cseh szak 50 éve (1955–2005) Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2007: 178–186. 13. Anton Bernolák Slovár Slovenski Česko–Latinsko–Nemecko–Uherski 14. Ludovit Štúr Nauka reči slovenskej 15. A szlovák nemzeti kultúra fejlesztésén és ápolásán munkálkodó, de szélsőségesen magyarellenes nézeteiről (is) ismert szervezet, amelynek működését Tisza Kálmán 1875-ben beszüntette, a csehszlovák állam 1918-as létrejötte után alakult meg újból. 16. A kollári életműről magyar nyelven: Kiss Szemán, R. A kollári életmű bennünk. In: ,, … garázda emberek az Etymologusok” Irodalmi tanulmányok. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2008: 516. Uő: Történetiség és kreáció Párhuzamok Ján Kollár és Horvát István történeti munkásságában és attitűdjében. In: Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2008: 17–47. Uő: Ján Kollár avagy a szláv nemzet jó tulajdonságai? In: Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2008: 48–68. 17. Többek között az alábbi művekre gondolunk: Nyomárkay, I. Német tükörfordítások a horvátban és a magyarban. In: Magyar Nyelv 1980/4. 436–444. vagy: Nyelveink múltja és jelene. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2004: 59–77. Uő. Jambrešić szótárának magyar anyaga. In: Szlavisztikai tanulmányok. Emlékkönyv Király Péter 70. születésnapjára. ELTE Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 1987: 317–324. vagy: Nyelveink múltja és jelene. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2004: 119–126. Uő. horvát és szerb. In: A világ nyelvei. Fodor, I. (szerk.), Akadémiai Kiadó, Budapest, 546–563. Uő. Kis nyelvek az európai csatlakozás küszöbén. In: Hungarológia 2000/3. 53–62 vagy: Nyelveink múltja és jelene. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2004: 153–164.

39

PoLíSz Uő. Nyelvi helyzetkép déli szomszédainkról. In: Magyar Nyelv 2002/1. 111. vagy: Nyelveink múltja és jelene. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2004: 22–39. Uő. A szerbhorvát nyelvkérdés. In: Nyelveink múltja és jelene. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2004: 40–58. Lőkös, I. 1996: A horvát irodalom története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest Milosevits, P. 1998: A szerb irodalom története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest Stepanović, P. 2005: A régi szerb irodalom története. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest. 18. Nyomárkay, I. 2007: Rövid horvát és szerb nyelvtörténet. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest 19. Hadrovics, L. 1991: Vallás, egyház, nemzettudat (A szerb egyház nemzeti szerepe a török uralom alatt). ELTE, Szláv Filológiai Tanszék, Román Filológiai Tanszék, Budapest 20. A horvát nyelvterület három nagy dialektusát, a ča, a kaj, valamint a što dialektust a mi? kérdőnévmás változatai után ča, kaj, és što dialektusnak nevezzük. 21. Ki fordította A’ horvátok a’ magyaroknak című politikai röpiratot In: Lukács, I. 2004: Térközök. Horvátmagyar irodalomtörténeti tanulmányok. Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 97–115. 22. Az egyes horvát és szerb nyelvjárások között az egyik fő hangtani különbség az ószláv ,,jat” betűvel jelölt hang továbbfejlődésében mutatkozik. A hosszú ,,jat” az e-ző ejtésben például hosszú e-vé fejlődött, az i-zőben i-vé, az ije-ző ejtésben viszont -ije alakult ki belőle. 23. Pátrovics, P. 2004: A lengyel szótárirodalom. In: Kis szláv lexikográfia (Nyomárkay, I.–Vig, I. szerk.) Opera Slavica Budapestinensia, ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 174–197.

Szőcs Géza

Komentárok az új Hejesirási Szabájzathoz Nyelvebeteg nemzetünk szellemtörténete újabb állomásához, sőt fordulópontjához érkezett. De nevezzük brutálisan romlásnak, optimistán fejlődésnek, sőt haladásnak, esetleg csak változásnak, egyvalami biztosra vehető: létezik egy fix pont, egy kályha a táncparkett szélén, ahova tekintetünket fordíthatjuk, azt keresvén, hogy honnan lehetne elindulni. Merthát igenis van ilyen pont, van ilyen bizonyosság, van ilyen állandó a fenekestől felfordult világban. Ez a fix pont, ez a döntő fontosságú ismeret azzal kapcsolatban, hogy kiben bízhatunk e helyzetben, hogy mire számíthatunk, így fogalmazható meg: az Akadémiától semmire.

Ne becsüljük le az ilyen negatív tudás horderejét: ha Tomory érsekék világos és egyértelmű tudással bírtak volna arról, hogy Szapolyai seregére nem számíthatnak, akkor talán a mohácsi végeredmény sem az lett volna, mint ami így született, abban a hiszemben, abban a várakozásban és vélekedésben, abban a feltevésben és elképzelésben és abban a reményben és haditervben és stratégiai modellben, hogy Zápolyáék időben megérkeznek. Jobb lett volna tudni előre, hogy nem érkezik senki sehonnan. Egyedül vagyunk. Néhány perccel ezelőtt, amikor megérkeztem, Láng Gusztáv azzal fogadott: Látom, a helyesírásról fogsz beszélni. – Igen, és

40


ti? – Én a jambusokról. – De hogyan lehetséges jambusokról beszélni, amíg nem tudjuk, hogy egy szótag hosszú-e vagy rövid? – kérdeztem vissza, s e kérdés lehetne ennek az előadásnak a mottója. Nézzünk előbb szembe azzal, milyen földindulás előtt állunk, kedves Kazinczy mester – élhetnénk a levélforma kipróbált műfajával, ha nem vált volna mára már anakronisztikussá és mesterkéltté. Térjünk tehát a tárgyra: a mobiltelefonos üzenetek és az internetes információcsere tempója először is gyökeresen kiirtják a nagybetűket, még a tulajdonnevekből is. El fog tűnni a pontosvessző, a legtöbb vessző, a hosszú í, a hosszú ű és a hosszú ő, sőt talán az összes hosszú magánhangzó. Tudjuk, hogy minél kevesebb jelet továbbít a rendszer, annál olcsóbb a közvetítés, meg persze annál gyorsabb is. (Elegánsan fogalmazva: ez nem más, mint a megértéshez szükséges legkevesebb számú jel felhasználásának elve.) Ha ehhez hozzávesszük a nyelvünkben amúgyis erőteljes, sőt egyre virulensebb rövidítő-szónyesőkicsinyítő ösztönt (amely eredetileg megfelelően működött, önkontrollt jelentve és belső védelmet nyújtva a terpeszkedő szóalakok és szerkezetek s így az ellomposodás ellen), aligha kell majd megdöbbennünk, ha az örökzöld kovi ubi típusú példák mellé olyanok is betörnek majd nyelvi valóságunkba, amilyenre Lackfi János barátunk bukkant tavaly november elseje előtt: hali napi koszi kapható. De minek is ez a bonyolult és terjedelmes igealak? Kapható. Van-e magyar ember, aki ne értené meg, miről van szó, ha csak annyit olvas, hogy kaph vagy kapha? A személyi igeragok éppúgy le fognak egyszerűsödni, mint ahogy megjelenik majd az egy helyett az e, mint ahogy kipusztul a határozott névelő magánhangzós főnevek előtti az formája, „az Isten, az ember, az ördög” archaikus formák persze egy ideig még (e ideig még) használatosak lesznek „a isten, a emb, a örd” szóalakok mellett, kb. úgy, mint ma az ikes igék. (De észlelni már a névelők teljes eltüntetésének szándékát is.) Nemsokára általános

lesz a vagyok igealak vok alakban történő használata is. „Vok, mint minden ember, fenség.” Hogy semmilyen szemlélet, illetve írásmód fennmaradásának semmi esélye a fonetikussal szemben, az nyilvánvaló. Láccik, jáccik, fexik. Teccik érteni. Ezek volnának az ajtónkon dörömbölő legerőszakosabb nyelvi tények. Persze, csak ami a helyesírást meg szónyesegetést illeti. Nem javasolnám ugyanis, hogy a vélelmezhető lexikális változások volumenéről, a ránk törő angol szavak mennyiségéről most elkezdjünk becsléseket megfogalmazni, mert nem kívánnám senkinek a közérzetét rontani. És ekkor jön, pontosabban nem jön az Akadémia, és teljes tudományos vértezetében eldönti végre, hogy a vajas kenyér és zsíros kenyér közül melyik írandó egybe és melyik külön. Eldönti, úgy 15–20 évre, mert ennyi idő elteltével ugyanazzal a szakmai fölénnyel, ugyanazzal a katedrás gőggel majd azt dönti el, hogy mégis inkább nem egybe, hanem külön, illetve fordítva helyes. Legyünk őszinték: az elmúlt évszázadban helyesírásunk alakításában a legfőbb tekintély, az Akadémia igen rosszul teljesített. Ellentmondó, kapkodó, zűrzavaros döntéseivel folyamatosan rombolta nemcsak önmaga tekintélyét, de egy komolyan vehető egységes helyesírási normarendszer kialakításának esélyeit is. És miközben azzal foglalkozott, hogy folyamatosan változtatgatta egyes szavak hangzóinak hosszúságát, súlyosan beleavatkozva ezzel a költői dikció természetes ritmusába, képtelen volt bármit is kezdeni helyesírásunk egyetlenegy („etlene”) komoly feladatával: megoldást találni az egybeírás– különírás problémájára. A kérdést semmiképp nem tartom e körben eldönthetőnek, csak jelezni szeretném: pl. azzal a huszárvágással, hogy minden egyes összetételt kötőjeles formában próbáljunk egységesíteni, áttekinthető, világos rendet lehetne teremteni e ma már nemcsak neuralgikus, hanem kétségbeejtő területen. Mert bármilyen furcsán hatnának is az alma-fa, vagy mag-vető, vagy

41

PoLíSz bár-milyen szóalakok első látásra – mellesleg, kötőjel helyett lehetne pontot is használni, sorközépmagasságban elhelyezve –, de sikerülne kiirtani azokat a többszörösen ös�szetett szómonstrumokat, amelyek már első látásra elborzasztanak bárkit, aki magyarul szeretne tanulni. E kérdést, ahogy mondottam, nem döntheti el egyetlen vélemény és főleg nem öt perc alatt. Ám száz év alatt többszáz akadémikus eldönthette volna. Ehelyett – kövessük csak Faludy György A Duna című versében az utca szó írását, melyet csak az ő életében ötféleképpen tartott helyesnek Akadémiánk, egyetlen költő életében! – egyszóval, ehelyett azzal szórakoztak, hogy pl. a szív szót meg a színt és a belőlük képzett szavakat hol hosszú í-vel, hol röviddel íratták, a Vígszínház főnevet négyféleképpen lehetett leírni, a mulandóságot hol rövid ú-val volt helyes, hol hosszúval, a lehellet szó hol két l-lel, hol csak eggyel. Itt tartva, el kell mondanunk, hogy habár kapkodónak és önellentmondónak, zavarosnak és következetlennek neveztük az egyes reformokat, bizonyos tendenciák azért kirajzolódnak: ezek azonban inkább rögeszmének mondhatóak. Az egyik ilyen rögeszme – ha már a leheletnél tartunk – a kettőshangzóink elleni irtóhadjárat. Amilyen lágy és hullámvonalas szó a lehellet, éppoly mekegő és seszínű a lehelet. Az európai nyelvekben a mammut főnévnek is van egy hömpölygő akusztikája, a szóközépi kettős m-nek köszönhetően, nekünk ez sem volt jó, pamutszerűvé tettük a hangzását s egyik jeles írónk még meg is bírálta a Mammut üzletházat, amiért nem a magyar helyesírás, hanem az európai sztenderd szerint írja föl homlokzatára a nevét. De ha már a leheletnél tartunk, azt meg tudja-e valaki magyarázni, hogy ha Babits Mihálynak és Radnótinak megfelelt a lélekzet szó, k-val, akkor miért kellett fontoskodva, tudákos pöffeszkedéssel áthangolni ezt g-re: lélegzet – vajon miért? Amikor még az etimológiai szótár szerint is a lélegzet a lélek szó származéka.

De miért is várjuk el egy üzletháztól, hogy betartsa egy mind kevésbé komolyan vehető és mind kevésbé komolyan vett szabályzat rögeszméit? Ha annyi ideig jó volt a kurrens és a konkurrens két r-rel, most miért konkurens, miért konkurencia? A grillezésből is vajon grilezés lesz előbb-utóbb? Csak azért kérdem, mert nem értem: ha oly sokáig jó volt a brilliáns, most miért briliáns? És mi legyen a rövidítésével a jópofa brill szóval? Mi következik még ezután? Hogy lehet így verset írni? Ha mindenki hosszan ejti, legalább másfél hangzó hosszúságban, a szőlő szót, mármint benne az „l” hangzót [Láng Gusztáv megjegyzése: és a szalag szóban is], miért kell felére visszanyesnünk, ugyanúgy, mint ahogy a plusz szóban is tesszük a kettős sz-szel? Vajon mikor érzik majd úgy az akadémikus urak, hogy eljött a komentár, a katogás, a fröcs és a robanás szóalakok kötelezővé tételének a pillanata? Az irtástól a kisértésig és a kísértetig se szeri, se száma azoknak a sebesülteknek és hadirokkantaknak, amelyek – szinte azt mondtam, akik – szomorú tanúkként beszélnek az Akadémia reménytelen küzdelméről, amelyet az értelem, a logika, a következetesség és az elegancia ellen vív már olyan hosszú ideje. Ebben az öldöklő háborúban külön kis csatatér az a felület, amelyet az irodalmi, elsősorban a költői művek jelentenek. Említettük már a szótaghosszúságot: egy versláb szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy tyúkokról vagy tyukokról beszélünk, útakról vagy utakról stb. Bárki közbevethetné, hogy egy költőnek mindenkor joga van kivétellel élni, főként, ha szótaghosszúságról van szó. Ez kétségtelen, de az sem vitás, hogy ilyenkor az olvasó pontosan tudja, hogy poetica licentiával van dolga, amelynek használata saját önálló üzenetértékkel bír. Legalább azzal, hogy a költő itt eltért a köznyelvi normától. De hát a költő sokszor egyáltalán nem akar eltérni a szabványtól, esze ágában sincs újításokkal meg kivételekkel operálni, ő csak szeretne leírni egy szép, szabályos verssort,

42


amiben a helyesírási szabályzat gorombán megakadályozza. A magyar gyermek pedig kénytelen tudomásul venni, hogy kettős, sőt többszörös helyesírást kell elsajátítania, így készülvén fel az életre, amelyben majd a kettős erkölcs és kettős beszéd dzsungeleiben kell elboldogulnia. Ha Vörösmarty klasszikus remekében a javúl és tanúl igét hosszú ú-val olvassa, és Tompáéban azt, hogy szótlanúl, ugyancsak hosszúval, ha Petőfi hosszú ű-vel repűl és ugyanő megnyúgovást emleget, mint Arany János is nyúgalomról beszél, és ha Madách-

nál Lucifer azt mondja: vett körűl, és ha Vajda Jánosnál az egyedűl-re a fölmerűl a rím – akkor a magyar gyermek még megvonhatja a vállát, mondván, ezek a költők olyan régen éltek, még emberemlékezet előtt, hogy még nem tudtak helyesen írni. No de Ady Endre és József Attila miért rövid u-t használ a múlt szóban? Tóth Árpád miért egy c-vel koccint? Kosztolányinál miért rövid ü-re végződik a szörnyű? József Attilánál miért rövid u-val vajúdik az erdő? Mihez képest írjon helyesen a magyar gyermek, a magyar költő, a magyar ember?

Pálfi Ágnes

A betlehemes játékok versnyelve és prozódiája1 A színtér nyelve és a nyelv színtere A betlehemes játékok egy-egy dramaturgiai típuson belül is igen eltérő szövegvariánsokban hagyományozódnak. A szüzsé központi eseménye a Megváltó születése, ám e „jó hír” artikulálásának változatos módozatai a beszédmód egyénítésének nyilvánvaló szándékát mutatják. Vajon mi ennek a szembetűnő jelenségnek a magyarázata? Míg Jézus kereszthalálának húsvéti passiójátéka többnyire nyílt színen, gyakorta a szabadban, a nyelvi-etnikai (falu)közösség teljes nyilvánossága előtt zajlik, a téli ünnepkör betlehemes játékának közege a családi otthon intim, zárt tere. Az évkör e kitüntetett pontján ellentétébe fordul a szereposztás: nem a hívő járul a szentség elé, hanem a szentség kér bebocsáttatást minden egyes hívő hajlékába. (A templom kicsinyített mása a betlehemesek kezében ennek az irányváltásnak a jeltárgya, attribútuma.) A betlehemezés tehát nem a közösség egészének nyilvános eseménye, hanem egy olyan rituálé, amely a közösség minden egyes család(tag)ját külön-külön szólítja meg; mintegy azt sugallván ezzel, hogy a világ sorsa a kisded születésekor itt és most, ebben az intim közegben dől el. A betlehemeseknek az otthon zárt terébe való belépése már önmagában is kegyelmi aktus: a Fiú testet öltését előmozdító esemény, amely felülírja a szállásmegtagadás bibliabeli dramaturgiáját.2 Pontosan ebben különbözik a passiójátéktól, amely a szenvedéstörténetnek az evangéliumi „koreográfiához” hű megjelenítésével az egykori (és a mindenkori) közösség Jézussal szembeni bűnrészességének katartikus élményközegét hozza létre. A szenvedő Krisztussal vállalt sorsközösség műfaja a húsvéti ünnepkörben nem is a dráma, hanem a líra – lásd a Mária-siralom archaikus népi szövegvariánsait Erdélyi Zsuzsanna gyűjtésében.3

43

PoLíSz A betlehemezés olyan ünnepi alkalom, amikor a familiáris tér „szobaszínházában” nemcsak a játék szereplői lépnek föl valódi drámai perszónákként, hanem azzá válnak a betlehemeseket befogadó családtagok, a játék nézői is. Pap Gábor joggal fogalmaz úgy, hogy e játék kulminációs pontját nem is a színpadi értelemben vett cselekményben kell keresnünk: „A dramaturgiai csomópont az a pillanat, amikor maga a család megy oda a Betlehemhez, és megnézi, mi van a Betlehemben. […] Vagyis itt a személyes átélésen van a hangsúly! Az egész ’produkció’ ezt célozza. És az egész produkció nem ér semmit, hogyha ez a személyes átélés nem következik be.” 4 E kardinális kérdés kapcsán joggal veti fel Pap Gábor azt is, hogy a mai közönséghez, amely a betlehemes játékot pusztán színpadi produkcióként szemléli, nem érkezik meg a ma született Jézus. Bevallom, a Betlehemes Találkozókon5 a közönség soraiban ülve engem is gyakran elfogott a kétely: szabad-e, lehet-e ezt a hagyományt ebben a tőle idegen színházi formában művelni, életre kelteni? S meg kell mondanom, hogy a megérkezés katarzisát, a szentség tapintható jelenlétét igazából a produkciókat követő személyes hangú párbeszédekben érzékeltem, amikor a műsorvezető Szász Zsolt az ország minden sarkából és a határon túlról idesereglett csoportok tagjait, vezetőit mint vendéglátó, mint családfő szólaltatta meg. Azt éreztem ezekben a pillanatokban, hogy végre itthon vagyok. S hogy nekem magamnak is ki kell tárnom az ajtót e már-már elfeledett anyanyelv előtt, amelyen a betlehemesek a „jó hírt” hozzák. A „jó hírt”, mely nem puszta szó, hanem a költészet és a dráma eleven, életteli valósága…

A felező tizenkettes mint a statikus és dinamikus egyensúly metrikai bázisa A betlehemes játékok egymástól igencsak eltérő szövegvariánsaiban is szembetűnő a felező tizenkettes gyakorisága, meghatározó szerepe. Ez a metrikai alakzat, mely terjedelménél és szabályosságánál fogva a befejezettséget, a törvényt, az egyensúlyt, a világrend állandóságát sugallja, igen alkalmas annak az egyházi kánonnak a közvetítésére, amely a születés eseményét az evangéliumi hagyomány szellemében idézi föl, szólaltatja meg. Nem az itt és most újra aktuális drámában való cselekvő részvételre inspirál, hanem oly módon emlékeztet a Megváltó születésére, mint a múltban már lezajlott eseményre, egyszeri csodára. Jó példa erre a bazsi betlehemesben az „Angyalok szavaló kórusa”: Az ég ölelkezett ím akkor a Földdel, Az egy igaz Isten az emberiséggel. Új hit, új reménység szállott a szívekbe, Lelki békesség és áldás a szívekre. (csenget) Csak szeretet legyen mindenki szívében, Áldás el nem marad, megsegít az Isten! (csenget) E mai szent napon mi is megfogadjuk, Hogy az Úr Jézust elhagyni nem fogjuk! (csenget) → szabálytörő, 5/6 osztású tizenegyes! Arany helyett hitet hozunk oltárához, Szeretet tömjénét rakjuk zsámolyához. S miként a pásztorok és a bölcsek tevék, Buzgón leborulva áldjuk Isten nevét. (csenget, letérdelnek) Áldott-áldott, ki jött az Úrnak nevében, Hozsánna, dicsőség a magas mennyekben!

44


E földön meg legyen végre már békesség. Az emberek között örök testvériség. Versében, Az izgága Jézusok-ban Ady Endre ezt a fajta szemléletmódot elégikusan, ám egyszersmind kritikai éllel úgy állítja elénk, mint az üdvtörténeti végkifejletre – Krisztus második eljövetelére – való inaktív várakozást, mely óhatatlanul reményvesztéssel jár: „Kegyes hölgy Krisztust egyszer szült rég / S azóta is hiába várjuk / Rívó anyától s jámbor csemetétől / Hozsannás idők teljesültét”. Mindazonáltal a felező tizenkettes a teljességbe, teljesülésbe vetett hit versformája – nemcsak az örök, változhatatlan (szaturnikus) törvény, hanem az ősbizalom metrikai alakzata is. S ennek a sorfajtának a játékba hozása sehol sem aktuálisabb, mint az évkörnek éppen ezen a pontján: december, a tizenkettedik hónap végéhez közeledve, amikor lezárul, el/le/betelik az év (tél szavunk ugyanazt a teljesség-képzetet aktivizálja nyelvi tudatunkban, mint a telik ige). A betlehemes hagyomány jó néhány szövegvariánsában megfigyelhető, hogy a felező tizenkettes egyfajta alapnyelvként, a költői beszédmód stabil metrikai bázisaként funkcionál. Drámai értelemben azonban ezt a sorfajtát az teszi aktívvá, hogy nemcsak a statikus egyensúly demonstrálására, hanem a dinamikus egyensúly létrehozására is alkalmas. Ez az „állni látszó mérleg” képletesen szólva akkor billen meg, mozdul ki stabilnak tűnő egyensúlyi helyzetéből, ha új elemmel, egy „fölös” tizenharmadik (vagy még több) szótaggal bővül a sor; avagy fordítva: egy (vagy akár két-három) szótag helye is betöltetlen marad. Hadd idézzem erre példaként megint csak a bazsi betlehemesből a pásztorok replikáját az „Angyalok szavaló kórusára”: PÁSZTOROK: (csörgő, láncos botokkal a földet ütögetik és énekelnek) Bárcsak előbb felébredtünk volna, 4/6=10 Hogy a kis Jézust megláthattuk volna. 5/6=11 Már megcsendült a fülembe az angyal mondása, 4/4/6=14 Hogy kis Jézus született rongyos istállóban. 7/6=13 Odamegyünk, vagyon bátorságunk, 4/6=10 Reméljük, hogy kis Jézust meglátjuk. 7/3=10 Gyere pajtás, nosza pajtás, te is legyél társunk, 4/4/4/2=14 Velünk van a jó furulyás, a régi bojtárunk. 4/4/4/2=14 Mennyországba jer pajtás, jer pajtás, 7/3=10 Ottan lészen jó tartás, sör, bor, pálinka. 7/5=12 Egyik angyal furulyál, furulyál. A másik meg táncot jár. 7/3/7=17 (14+3) Vígan zengjetek citerák, Jézus született. 4/4/5=13 Harsogjatok réztrombiták, Isten ember lett. 4/4/5=13 No, hát pásztorok örvendezzetek. 5/5=10 Köztetek van az Úr Jézus, dicsekedjetek-tek-tek-tek 4/4/5=13+3 (!) Dicsekedjetek! (rácsapnak az Öreg vállára, aki megbillen) 5 Koredó, örülhetsz, hogy velünk eljöhetsz, kedvedet töltheted, 6/6/6=18 (3×6) hogy mi Urunk született. 7 Hallod, hallod pajtás, zörgetik a kulcsát, amivel felnyitják 6/6/6=18 (3×6) a pénzes ládicskát. Osztogatják tízesét, húszasát, máriását, 6/7/7=20 (2×7+6) ripegős, ropogós bankóját. 6/3=9

45

PoLíSz Azt láthatjuk, hogy a pásztorok hol alá, föl fölébe mennek az „ideális” tizenkét szótagnak, miközben ennek az egyensúlyi helyzetből való kibillentésnek a gesztusok nyelvén is nyomatékot adnak: „rácsapnak az Öreg vállára, aki megbillen”. S ami a szótagok gyarapításának technikáját illeti, meglepő tudatosságuk bizonyítéka a tizenötödik sor, ahol a tek toldalék háromszori megismétlésével ezt az eljárásukat még mintegy karikírozzák is. Ami a szöveg lejegyzését illeti, az utolsó sorok esetében (ahol egyébként túlsúlyba kerül a szöveg „szabályos”, 6/6-os tagolódása), másfajta tördelés is elképzelhető volna (a ritmikai olvashatóság kedvéért a rendelkezésemre álló kéziraton egyelőre csupán annyit változtattam, hogy a tizenkilencedik sor végén álló a névelőt átemeltem az utolsó előtti sor élére). A többletnek és a hiánynak ez a folyamatosan fenntartott feszültsége, oppozíciós viszonya a formanyelv végső szemantikáját illetően úgy értelmezhető, mint a betlehemes játék drámai cselekményének szimbólum-értékű ritmikai ekvivalense, amely többféle, akár egymással ellentétes olvasatra is feljogosíthat: 1. Jézus születésével olyan plusz elem kerül a rendszerbe, amely fenyegeti annak stabilitását (lásd Heródes önvédelmi reakcióját, a betlehemi gyermekgyilkosságot); 2. Érkezésével a Megváltó azt a hiányt tölti be, amely miatt a rendszer instabillá vált; 3. A vallásalapító filozófus működésének hatására a „fölös” tizenharmadik elem „maga magától” selejteződik le (lásd Júdás öngyilkosságát); 4. Krisztus nem háborút hoz, hanem békét szerez: „észrevétlenül” középre áll, hogy világügyelő pantokrátorként fenntartsa azt a tükörszimmetrikus egyensúlyi állapotot, amely a nyelvi forma síkján jelen esetben a felező tizenkettes metrikai sémájának feleltethető meg. (Tagadhatatlan, hogy az értelmezésnek ezek a széttartó alternatívái ma, kétezer év elteltével ugyanúgy – vagy még inkább – aktuálisak, a hivatalos egyházak bármennyire is igyekezzenek azon, hogy hangzatos retorikájukkal felülírják ezt az elnémított drámát, az egymásnak ellentmondó olvasatok artikulálásának etikai parancsát.) A betlehemes játékok felező tizenkettesei – mint ezt a fenti példából is láthatjuk – jobbára 4-5 évszázaddal korábbi költészetünk nyelvezetét őrzik: sokkal inkább emlékeztetnek Zrínyi veretes, toldalékrímes strófakompozíciójára, mint e metrikai alakzat 19. századi mestereinek (Arany, Petőfi) kifinomult ritmus- és rímtechnikájára, akik az ütemhangsúly nyomatékrendjét a sokszor ellentétes (jambikus) időmértékes lejtéssel oldották, lágyították. De a betlehemes szövegek költői dikciója a Zrínyiénél is jobban hasonlít Balassi verselésére, aki a róla elnevezett strófában a 6//6 osztású tizenkettest egy páratlan szótagszámú hetessel toldja meg. Az így létrejövő ritmikai impulzus oly módon dinamizálja a sort, hogy folyamatosan úgy érzékeljük, mintha a szöveg egy virtuóz férfi szólótánc plusz figurával bővülő aszimmetrikus képletére íródott volna. A világköltészetre kitekintve talán érdemes megjegyeznünk azt is, hogy a felező tizenkettessel numerikusan és műfaji értelemben is rokonítható hexameter szótagszáma sem állandó: minimálisan tizenhárom, maximálisan tizenhét szótagot számlál, ami igencsak flexibilissé teszi ezt a sorfajtát. A felező tizenketteshez még inkább hasonlítható alexandrinban pedig tizenkét, tizenhárom és tizennégy szótagos sorok váltakozhatnak, ami azt jelzi, hogy a kötött szótagszám e terjedelmes sortípusok esetében korántsem univerzális és örökérvényű elvárás, normatív szabály. A betlehemes játékok költői dikciójában két egyidejű tendencia érvényesül: a felező tizenkettes egyfelől olyan, „fölös” szótagokkal bővülő sorfajta, amely a kötetlen élőnyelvi ritmikus „prózába” való átmenet metrikai bázisaként funkcionál; másfelől viszont, belső ütemtagolódását tekintve, olyan variábilis ritmikai alakzat, amely hiánytalanul tartalmazza és meg is

46


szólaltatja azokat az ütemegységeket, melyek a rövidebb sortípusokban mint szimmetrikus és aszimmetrikus ütempárok válnak metrumképzővé: nemcsak a négy szótagra épülő felező nyolcas, hanem a 4/3 vagy 3/4 osztású hetes és a 3/2 vagy 2/3 osztású ötös is benne rejlik s így elő is hívható ebből a sortípusból. Sőt, a felező tizenkettesben akár egyetlen szótag is lehet ütemképző, ha nem a „klapanciás” dikcióra késztető alapmetrumot (4/2//4/2), hanem az értelmi tagolást érvényesítjük a ritmizálásában (lásd például Arany 1/2/3//3/3 tagolású sorát a Toldiban: „Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan” 6). A betlehemes játékok ritmusnyelvében úgyszintén soha nem a metrum mechanikus érvényre juttatása, hanem a metrikai impulzus és az értelmi tagolás folyamatos egyeztetése figyelhető meg. Tipologizálásuk elsődleges szempontja pedig az lehetne, hogy az adott szövegben az élőnyelv ritmikailag kötetlenebb, „prózába” áthajló dikciója-e a jellegadó, avagy a versbeszéd kötöttebb ütemhangsúlyos alakzatai. (A próza terminusát azért indokolt itt idézőjelbe tennünk, mert a betlehemesek beszédmódja, de az élőnyelv általában sem azonosítható azzal az írásos formában létrejövő és hagyományozódó művészi prózával, amelyben a ritmus nem a szótagok és a szavak, hanem a mondatnál nagyobb nyelvi egységek szintjén válik tényleges formaképzővé.)

Vers és/vagy „próza”? – Az átmenet és a fordulat ritmikai alakzatai A betlehemes játékok szövegvariánsaiban jól megfigyelhető, hogy a kötetlen élőnyelvi beszédmód előtérbe kerülése, dominánssá válása óhatatlanul profanizálja magát a műfajt is, ha hiányzik mögüle a metrikai háttér, a vers „szent” nyelvének ritmikai impulzusa. Eklatáns példája ennek a tarnaleleszi betlehemes népszínművekre emlékeztető dramaturgiája, amely a betlehemeseket fogadó család „prózai” előjátékával indul, s a szakrális történetet igen rövidre fogva, szinte csak jelzésszerűen idézi meg. A szentegyházasfalui „Angyalbetlehem”, amely terjedelmét tekintve is az egyik legbővebb szövegvariáns, a másik végletet képviseli: a szabályos, hosszan áradó felező tizenkettesek dominanciája folytán az ugyancsak parádés drámajátékkal7 szemben (illetve mellett) az epikai narráció, a betlehemi történet fennkölt, oratorikus megszólaltatása lesz műfajilag a jellegadó. Nem kritikai éllel emelem ki éppen ezt a két példát, csupán annak érzékeltetésére, hogy nyelvi és egyúttal műfaji értelemben is mi az a két szélső érték, amelyre a vers és/vagy „próza” kérdésköre kapcsán érdemes figyelemmel lennünk. A korántsem teljes szöveganyag alapján is bizton állítható azonban, hogy a betlehemes játék voltaképpeni drámai tétje a „szent” és a „profán” beszédmód, a vers és a „próza” dialogikus játékba hozása. Ezt átütő módon annak a dramaturgiai alaptípusnak a szövegváltozatai exponálják, ahol a cselekmény az angyal és a pásztorok színre lépésével, a családi otthon belső terébe való bebocsátásának jelenetezésével indul (lásd csupán kiragadott példaként a tiszatardosi, az oromhegyesi, a horgosi, a karcsa-becskedi betlehemest, valamint a szatmári bábtáncoltatót). Érdemes volna e variánsok indító jeleneteiben tüzetesen megvizsgálni, hogy a verses és/vagy prózai beszédmód karakteres vagy épp csak nüansznyi eltérései hogyan tükrözik, illetve befolyásolják a dramaturgiai gondolkodás mikéntjét. Egyelőre azonban megint csak a bazsi betlehemest, illetve a dramaturgiailag hozzá közel álló pellérdi betlehemest emelném ki, vizsgálnám meg közelebbről. A bazsi szövegvariáns azért is igen tanulságos, mert a felező tizenkettes nem csupán kész, eleve adott metrikai sémaként van jelen benne, amelyet ideális, „tiszta” formájában – mint láttuk – az „Angyalok kórusa” szólaltat meg. E sortípus mint a keletkező metrum ritmikai

47

PoLíSz impulzusa, az élőnyelvi dikció természetes folyományaként áll elő, s válik az ütemképződés bázisává. A belépő három pásztor (Palkó, Vendel, Öreg) dialógusában e flexibilis és variábilis metrikai alakzat mintegy a közös alapnyelv szerepét játssza. A betlehemes játék központi térelemének kulcsmetaforájával élve ez a sorfajta tárja szélesre a kaput, amely a bent és a kint világát, a „szent” és a „profán” szféráját nyelvi értelemben összeköti, átjárhatóvá teszi. A felező tizenkettes Palkó, az első pásztor szájából akkor hangzik fel először, amikor belép a belső térbe: „Szerencsés jó estét, / neked, házigazda!” (lásd az alább idézett szövegrészletet). Ez a cselekvés aktusával egyidejű nyelvi fordulat karakteres eltérést jelez a bebocsátást megelőző párbeszéd ritmikus „prózájától”, illetve az Angyalt beléptető dalformától, melyeknek közös ritmikai alapegysége az öt szótagos ütem. Érdemes itt megjegyeznünk, hogy numerikusan az öt szótag pontosan az a határpont, ahol az élőnyelv természetes tagolódása, a szintaktikai egységek részekre szakadása megindul. A hosszabb beszédszakaszok egyben tartására törekvő értelemképzés mellett, illetve bizonyos értelemben vele szemben itt lép be az a fiziológiai alapú – a légzésből eredeztethető – ritmikai impulzus, amely nemcsak az ütemhangsúlyos, hanem az időmértékes verselés sorfajtáinak kialakulásában is döntő szerepet játszik (lásd pl. az ötös, illetve ötöd- vagy hatodfeles jambus váltakozását a szonettben és a blankversben). A bazsi betlehemes szövegében is igen jól megfigyelhető, hogy ez a bizonyos öt szótag közös ritmikai bázisa a kötetlen élőnyelvnek és a kötött sorfajokat (itt történetesen a közismert dalformát) játékba hozó versnyelvnek: I. PÁSZTOR (PALKÓ): (kintről megzörgeti a botját, bekiált) Szabad-e betlehemezni? 3/5 GAZDA: Szívesen látunk benneteket, csak kerüljetek beljebb! 5/4 5/2 ANGYAL: (kápolnánál belép, énekel) Mennyből az angyal… 5 (kiszól) Gyere be te első pásztor! 4/4 PALKÓ: Szerencsés jó estét, neked, házigazda! Terítsd meg asztalodat fehér abroszoddal, mert ma szegény szakállas pásztorok lepik el házadat! 6/6 7/6 7/6 3 (megzörgeti a botját és kikiált) Gyere be, pajtás! 5 II. PÁSZTOR (VENDEL): Szerencsés jó estét, neked, házigazda! Mikor jöttem, két farkas utamat állotta. Az vót a szerencsém, hogy a botocskám hosszabb vót a farkas farkánál, mert másképp lerágta vóna. 6/6 7/6 6/5 4/5 3/5 III. PÁSZTOR (ÖREG): (kint énekel) Pásztorok, pásztorok, mit cselekedtetek? 6/6 Hogy juhaitokról megfeledkeztetek? 6/6 I., II. PÁSZTOR: Gyere be, te vén dadó, mert odakinn megfagyó! 7/7 ÖREG: Szerencsés jó estét, nektek, kis fiaim! Megvagytok jó erőben, egészségben? Ilyen öreg dadó létemre most érkeztem Jeruzsálem városából. Alig gigyegek-gögyögök! Jajjj! Összeesik. I., II. Pásztor az Öreget estében elkapják, feltámogatják. 6/6 7/4 6/7 4/4 4/5(4+1) Ha megfigyeljük, Palkó, az elsőként belépő pásztor beköszöntő szövegét korántsem szabályos felező tizenkettesekben folytatja: a két rímteles hatost („Szerencsés jó estét, / neked, házigazda!”) egy plusz szótaggal bővülő hetes követi (akárcsak a Balassi-strófában): „Terítsd meg asztalodat…” , majd ugyanennek a 6/6/7-es tagolódásnak a variációs, 6/7/6-os ismétlődése, végül egy három szótagos fél ütem: „fehér abroszoddal, / mert ma szegény szakállas / pásztorok lepik el / házadat!” Ám, ritmikailag (és ezért aztán szemantikailag is) itt igazából a „szakállas”

48


jelző a „kilógó” plusz elem, amely miatt megdöccen az ütem, s a mondat végére három szótagnyi többlet keletkezik. Így aztán, bár grammatikailag lezárul, ritmikailag nyitva marad a sor – mint ahogy az a bizonyos kapu avagy ajtó is, ahonnan a másik két „szakállas” pásztor érkezése várható. De felfigyelhetünk ebben a szövegrészben a „szent” és a „profán” szólamok közötti áthallásra, egyeztetésre is. Hiszen Palkó az angyal ritmusnyelvén, ugyanabban a 3/2 osztású ötösben („Mennyből az angyal” → „Gyere be, pajtás!”) szól ki Vendelnek, ami az égi és földi tér más-más régiójából érkező szereplők egymásra hangolódásának, a dialógusra és a nyelvcserére való ösztönös késztetésének hallható jele, bizonyítéka. Vendel, a másodikként belépő pásztor, miután megismételte Palkó szabályos 6/6-os köszöntő-formuláját, szövegét ugyanabban a plusz szótaggal bővített hetesben kezdi, mint az előtte szóló: „Mikor jöttem, két farkas / utamat állotta”. Azonban a folytatás nemcsak szemantikai, hanem ritmikai értelemben is meghökkentő. Hiszen elvileg ez a mondandó a már előzetesen bekódolt ritmusképletre is rámintázható volna, szabadon variálva a hatos és hetes egységeket és megtartva a három szótagos zárlat (itt már szemantikailag motivált) ritmikai „csonkoltságát” is. Például így: Az vót a nagy szerencsém / hosszabb volt a botocskám / mint a farkas farka / mert különben, úgy bizony / le is rágta volna / izibe. Csakhogy egy ilyesfajta megoldás túlságosan is szabályos, kiszámítható, már-már mechanikus ritmust eredményezne, s nem kiugratná, hanem elbagatellizálná a pásztor különös, nem mindennapi kalandját a két farkassal, „akik” a betlehemi esemény helyszínére vezető útját keresztezték.8 A népi szövegalkotó azonban szerencsére nem így jár el, hanem úgy, hogy szembe megy ezzel a hallgatóság fülébe ekkorra már bekódolt metrikai elvárással, és a heteshez, de a hatoshoz képest is rövidebb ritmikai egységekre vált. Vendel „prózába” áthajló történetmondásában az imént már játékba hozott ötös lesz a domináns, egyre csökkenő, 6/5 4/5 3/5-ös szótagszámmal: „Az vót a szerencsém, / hogy a botocskám / hosszabb vót a / farkas farkánál, / mert másképp / lerágta vóna”. Ezenközben azonban, mivel szövegének összterjedelme az előtte szólóéhoz képest nyolc szótaggal bővül, nyelvileg is mintegy megtörténik az a meséjében tematikusan jelzett (idő)nyúlás, ami szemléletileg kitágítja a teret, érzékeltetvén, hogy ez a kaland „kilóg” a kisvilág zárt formakeretéből s egy nagyobb léptékű (kozmikus) dimenzió felé nyit. A harmadik pásztor belépését jelenetező szövegszakasz első ránézésre már nem hoz ritmikailag újat. Ám az Öreg még kintről behallatszó éneke révén a felező tizenkettes valójában most rögzül, állítódik be úgy, mint a közös alapnyelv metrikai bázisa: „Pásztorok, pásztorok, / mit cselekedtetek? / Hogy juhaitokról / megfeledkeztetek?” Majd Palkó és Vendel replikájában a plusz-elemmel bővülő hetes emelkedik ugyanerre a rangra: „Gyere be, te vén dadó, / mert odakinn megfagyó!” Az Öreg felező tizenkettessel indított, majd kötetlen „prózába” áthajló beköszöntő szövege ritmikailag és tematikusan is Vendel belépőjéhez hasonlatos – ámbár ő már nem a Gazdához, hanem, mint rangidős, pásztortársaihoz intézi szavait: „Szerencsés jó estét, / nektek, kis fiaim! / Megvagytok jó erőben, / egészségben? / Ilyen öreg dadó / létemre most érkeztem / Jeruzsálem városából. / Alig gigyegek-gögyögök! / Jajjj!” A tér konkrét lokalizálása (Jeruzsálem) révén most nem a mitikus, hanem a történeti idő válik foghatóvá: a Jézus születése óta eltelt kétezer esztendő, ami itt és most az Öreg alakjában testesül meg, válik tekintélyt parancsolóan jelenvalóvá. Ezért is hat oly váratlanul erővesztése, mely nemcsak fizikai, hanem szellemi (nyelvi) összeomlás is: „dadó” létére dadogni, kisded módjára gügyögni kezd, mintha nem is ő lett volna az imént, aki magabiztosan formált mondataival belépett. Rendkívüli a jelentősége annak, hogy az Öreg gyermekké való átváltozásának ezt a drámai fordulatát, a halál és az újjászületés egyidejűségét ez a jelenet elsődlegesen nyelvileg artikulálja.

49

PoLíSz Mégpedig úgy, hogy a szavak lexikai jelentése mellett („dada” = ’öreg’) a szótagok hangalakjában rejlő jelentésképző potenciált is aktivizálja („dada” →’dadog’). A „gigyegek-gügyögök” ikerszó játékba hozásával pedig már nem is csak a szótagot, hanem a fonémát, az i–e–ü–ö fonémasort exponálja úgy, mint a kisded nyelvének „értelmen túli” jelentésképző elemét, bázisát. S ez a nyelvszemléleti fordulat a grammatika szintjén is tudatosul azáltal, hogy a „jajjj” hangalak itt egyszerre több formaszintet képvisel, aktivizál: mint szótag önálló, egytagú ütemképző (akárcsak a Toldi fent idézett sorában); s mint mondatértékű lexéma egyrészt – életképi szinten – az összecsuklás fizikai aktusának nyelvi ekvivalense, másrészt – szimbolikus értelemben – az (újjá)születés és a halál egyidejű drámai történésének akusztémája. Ily módon a bazsi betlehemesben a nyelv közvetlen, elemi szintű értelemképző potenciálja felől nyer megerősítést Pap Gábor szimbólumfejtő olvasata, mely szerint e játék voltaképpeni cselekményének kulcsfigurája az Öreg, aki vélhetően ugyanazon a kozmikus útvonalon (a Nyilas–Ikrek tengelyen) érkezik, mint a Kisjézus, és leli meg a bejáratot a földi kisvilág közegébe.9 Annak érzékeltetésére, hogy a nyelvi formaképzésnek a szemantika konkrét és elvont (szimbolikus) szintjeinek létrejöttében és differenciálódásában milyen döntő szerepe van, összehasonlításképpen érdemes idéznünk a bazsival dramaturgiailag és motívumaiban is rokon pellérdi betlehemes nyitó jelenetének szövegét: Az angyalok csengetnek az ajtóban vagy a kapuban. PÁSZTOR: Be szabad-e vinni becsületes hajlékukba a betlehemi kis Jézuskát? HÁZIGAZDA: Csak tessék! PÁSZTOR: Szerencsés jó estét a gazdának és családjának! Gazduram, gyorsan, frissen takarítsd ki házadat és fehér abrosszal terítsd meg asztalodat, mert hamarosan fehér szakállú pásztorok lepik meg házadat. (kiszól) Gyere be, pásztor pajtás! PÁSZTOR: Másodjára jöttem, be is köszöntöttem, ennek a szép háznak tájékára jöttem. Icipici boksa, feküdj már a sorba! Hallom suhogását, zörög már az ajtó. Gyere be te vén öregapó, mert odakint megfagyó! ÖREG PÁSZTOR: Hüppödt tüdős, karikós jó estét kívánok, szerelmetes fiaim! Én már látom kegyelmeteket, hogy jó mulatságban vagytok. Esztek, isztok, vendégeskedtek, de erről a vén, szegény, elhagyott, öreg apósotokról el is feledkeztetek. Hát nem tudjátok, hogy tél az idő, fázik a tüdő, járnak a farkasok, azok a vén labancok, akik a nyájunkat mind széjjelzavarják?! Hát ti, szerelmetes fiaim, megvagytok-e? PÁSZTOR: Meg-meg, apó! Iszunk-eszünk, ami van. ÖREG PÁSZTOR: Haj, pajtás! Az én tokaji vörösboromnak párja nincs, ami nincs. A torkomat nem marja, mert nincs. (közben egy üres gyógyszeres üveget mutogat) De most már, kedves fiaim, egy fertály kilencre jár, feküdjünk fel a vetett ágyra! (lefekszenek a földre, horkolnak is közben. Az angyalok pedig énekelnek) Ha megfigyeljük, a felező tizenkettes itt csak rigmusszerű betétként, mintázatként bukkan fel a kötetlen élőnyelvi „próza” meglehetősen laza szövetében, és nem a ritmusnyelv folyamatosan játékba hozott metrikai alakzataként van jelen: „Másodjára jöttem / be is köszöntöttem, / ennek a szép háznak / tájékára jöttem. / Icipici boksa, / feküdj már a sorba! / Hallom suhogását, / zörög már az ajtó.” Ebben a szövegváltozatban a kedélyes, familiáris beszédmód, az evés-ivás, a profán életképi jelleg kerül műfajilag az előtérbe, illetve annak a határnak az érzékeltetésére tevődik át a hangsúly, amely a profanitás és a szakralitás világát elválasztja egymástól.

50


E kettősség az ébrenlét és az álom oppozíciója révén válik drámai értelemben jelenvalóvá: a pásztorok álmukban hallják meg a Jézus születését elújságoló angyalok hangját; s a bazsi betlehemesben elbeszélt mitikus farkaskaland ugyancsak a Pásztor álomlátása révén idéződik meg, jóízű, „kulináris” átiratban: PÁSZTOR: Én is nagyon szépet [álmodtam]. A házigazda olyan hosszú kolbászt ajándékozott, hogy az egyik végét én rágtam, a másikat a görcsönyi kutyák. Hát te, pajtás, mit álmodtál? (minden kérdésnél föltérdel egy, s csiklandozva, veregetve ébresztgeti a társát)

Szójátékok és „félrehallások” – a rím kettős természete A betlehemes játékokban a rím formaképző szerepe, funkciója – mint ahogy a költői nyelvben általában is – kettős természetű. A rím egyrészt – Tinódi, Zrínyi és Balassi verseléséhez hasonlóan – az azonos grammatikai/lexikai kategóriát képviselő szóalakok végződésének alaki hasonlósága, egyezése révén jön létre – ebben a minőségében a gondolatritmus rendezettségét érvényre juttató sorképzés bázisaként játszik elsődleges szerepet. Igen gyakoriak a ragrímek („Az Isten áldja meg e háznak gazdáját! / Nemcsak gazdáját, de minden lakóját! / Töltse meg sok jóval pincéjét, kamráját! / Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját” – Tiszatardos); de nem ritka az önrím („Bárcsak előbb felébredtünk volna / Hogy a kis Jézust megláthattuk volna” – Bazsi) és a sorbelseji rím sem („Menjünk mi is jászlához örvendező szívvel. / Boruljunk le lábához, mély hódolattal, hittel! / Isten Ő és megváltó, Atyánál közbenjáró / Nem félelmes: nyájas, kedves, / Mint kisgyermek jött hozzánk, / Biztatón mosolyog ránk.” – Boldva). Viszonylag ritkább az a 19. századi költészetünkben egyre inkább előtérbe kerülő rímelési mód, ahol a hangalaki hasonlóság úgymond „véletlenszerű”, nem az azonos grammatikai kategória folyománya: „Itt van már a rét közepén szegény, öreg Jakab, / Sántít, vérzik a szakálla, jaj, tán meg se marad! / Hogy miket tett ez a vénség a kis betlehemért, / Tanulhatunk mi is tőle bátorságos erényt” (Ada). A betlehemesek asszonáncai a 19–20. századi műköltészeten nevelkedett fül számára néha meglehetősen tompák, nem mindig csengenek „jól”. Holott láthatóan korántsem arról van szó, hogy a népi szövegalkotó/szövegmondó ne érzékelné a különbséget a tompán s az élesebben csengő rímek között, hanem hogy tudatosan él ezzel a kettősséggel – vélhetően azzal a szándékkal, hogy szertefoszlassa a hallgatóságban a tökéletes rend, a dolgok előre tervezhetőségének, kiszámíthatóságának forma-táplálta illúzióját. S bizonyára nem véletlen, hogy a hosszúpályi betlehemesben például éppen a Betyár szövegére jellemző ez a fajta „deviáns” rímtechnika (ami, hadd jegyezzem meg, fiatal kortárs költőinknél mostanában egyre nagyobb népszerűségnek örvend): „A múlt éjjel egy nagy úrhoz bementem, / Perselyemet az asztalára tettem. / Mondtam neki: tegyen bele pénzt, amennyit akar, / Mert ha nem tesz, akkor azonnal meghal. / Az Úr megijedt, nyúlt az erszényibe, / Elővette a pénzt, s a perselybe tette.” Az időben és térben távoli, élő és élettelen dolgok „névmágiája”, a „véletlen” hangalaki hasonlóságukra rájátszó „szóviccek” nem tartoznak szorosan a sorképző kötött versnyelvre jellemző rímelés körébe. Mégis az a meglátásom, hogy ezek a gyakorta „félrehallásnak” minősített, komikus hatást kiváltó szójátékok, ki- avagy beszólások olyan állandósult formaelemei a betlehemes játékoknak, amelyek nemcsak e dramatikus hagyomány sajátos rímfelfogására vetnek fényt, hanem a rím tágabb értelemben vett poétikájára nézvést is tanulságosak. Azt az organikus nyelvfelfogást demonstrálják, juttatják ugyanis érvényre, hogy a fonémasor alaki egyezése, hasonlósága nem esetleges, véletlenszerű homonímia, hanem a teremtő nyelv jelentésképző

51

PoLíSz potenciáljának „értelmen túli” bázisa, mélyrétege. A gyermek, a költő, a bolond prelogikus, analógiás gondolkodásmódja ez, akik mintha egyként nem vennének tudomást arról a racionális megfontolásról, hogy a nyelvhasználat szabályait a szavak pontosan körülhatárolható szótári jelentésére és „egzakt”, tudományosan bizonyítható etimológiájára volna célszerű alapoznunk. Ez a napjainkban uralkodó „felvilágosult” nyelvszemlélet – minden látszat ellenére – továbbra is azt a fajta merev, a normatív esztétika szabályai szerint megkonstruált művészi világképet preferálja, mely szigorúan tiltja a határátlépést, a „stíleklektikát”, és – népiesen szólva – a „hogy kerül a csizma az asztalra” kérdésével hozakodik folyamatosan elő. A betlehemes játékok szövegalkotója azonban korántsem naiv, „együgyű” gyermek, aki pusztán vele született nyelvi ösztöneire hallgat, hanem nagyon is tudatos felnőtt, aki – mintegy bolondnak álcázván magát – e szójátékokkal, „félrehallásokkal” szándékosan provokálja azt a „felvilágosult” korszellemet, amelynek a hatása alól ő maga sem vonhatja ki magát. Bizonyos értelemben „kétlelkű” költő maga is; hiszen nem lehet nem észre vennünk, hogy replikáinak ezzel a pimasz rímtechnikájával nemcsak az egyházi kánon „szent” nyelvét parodizálja, hanem annak eltorzított, „görbe” tükör-képét, vagyis a maga „profán” nyelvezetét, beszédmódját is. Lássunk néhány példát e táncszókra is emlékeztető replikákra, az egymásra licitáló „félrefordítások” jellegzetes, bice-bóca rímtechnikájára: ANGYALOK: GLÓRIA! BOJTÁR: Hallod, öreg, gomolya! JUHÁSZ: Jó is volna kettő-három az öreg gyomromba! … HERÓDES: Hallod, öreg, GLÓRIA! JUHÁSZ: Ugorjon ki a szemed gubója! (Hosszúpály) A horgosi betlehemesben, ahol a rímhívó szó ugyancsak a „Glória”, az Angyal replikájának „cigányos” halandzsaszövege mint saját „ferdítés” azért érdekes, mert ezzel egy „mágikus” nyelvi réteget, egy megfoghatatlan, kettős identitású „szereplőt” is megszólaltat, bevon a „szent” és a „profán” szólamok versengésébe: ANGYAL (csenget): Glórija! PÁSZTOR: Gomolya. ANGYAL (csenget): Glórija! 2. PÁSZTOR: Vén gólya. ANGYAL (csenget): Glórija! Inek szelszűz deja! MAKSZUS: Hallod, pajtás: tarka tehén ugati a fiját a góréba! Ugyancsak ezt a „mágikus” nyelvi réteget hozza játékba a lövétei betlehemes, amikor a szereplők – rituális botos táncuk közepette – egy maguk alkotta „püngrüc” 10 nyelven replikáznak: VÉN MOSZUJ: (táncszót ropogtat) Jobbra fordulj! – Balra fordul! – De matyuke lancsudate! Erre középre tartja botja végét, a többiek egyszerre ráütik a magukét, majd ritmikusan mondják, egymásnak adva a szót.

52


KECSKEPÁSZTOR: Kifajine! BÁCS: Dejudáte! VERES ÖVES: Decsokánye! MISAEL: Deszaline! RONGYOS: Desaláte! TÓDOR és az összes pásztor: He-nye-he!) S lássunk egy példát a szatmári bábtáncoltatóból a „Betlehem – vén tehen” egymásra rímeltetése, amely az egyik leggyakoribb „félrefordítás”: II. PÁSZTOR: Gyere, Öreg, Betlehembe! ÖREG: Hova, hova, vén tehenbe? II. PÁSZTOR: Nem, Öreg, nem, Betlehembe! ÖREG: Oda, oda, Debrecenbe, sósperecet rágni! E szójáték azért vált ki harsány nevetésre ingerlő komikus hatást, mert a betlehemi cselekmény helyszínének animális „vén tehen” metaforája egy olyan enigmatikus hasonlat, amely elsődlegesen, drámai értelemben a „profán” életképi jelentést mozgósítja, hozza „humorálisan” játékba. S rejtjelezi csupán, hogy e nyelvi „átkapcsolás” hátterében egy olyan szinkretikus világkép húzódik meg, amely korántsem tekinti lezártnak a „pogány” és keresztény kultusz közötti hitvitát, hanem éppen ellenkezőleg: a dialógus fenntartásában, a kétfajta nyelvállás, beszédmód, szimbólumkészlet nyílt színi ütköztetésében, megméretésében, illetve kölcsönös egyeztetésének (újra)kezdeményezésében érdekelt. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy e szójáték világképi mögöttese akkor is „átjön”, ha megszólaltatója történetesen nincs tisztában a „vén tehen” metafora mitikus „konnotációjával”. Mint ahogy e replikából egyértelműen „átjön” a konszenzusra való törekvés attitűdje is. Hiszen ha a szövegalkotó szándéka pusztán a Betlehem kifigurázása, a szakrát megsemmisítő gúnykacaj kiprovokálása lett volna, akkor alighanem a „szent tehen” közszájon forgó toposzát veti be inkább. A „szent” jelző használata azonban itt olyan nyílt színi blaszfémia volna, ami azon nyomban törölné a Betlehemre rímeltetett „profán” hasonlat enigmatikus voltát is. Kiszűrné a képből ugyanis azt a szemantikai többletet, amely itt e kultikus anyaállat „vén” jelzőjében összpontosul. A betlehemes játékokra mintha kiváltképp érvényes volna József Attila hitvallása, hogy a műalkotás minden egyes szava archimedesi pont: olyan magáért beszélő, ugyanakkor önmagán túlmutató jel, vagy ha tetszik, „őssejt”, melyből a műegész organikus működése akár újra is generálható. Ahhoz nem szükségeltetik különösebb háttértudás, hogy belássuk: ennek a titokzatos (hisz testet nem öltő) „vén tehennek” a színen alakot is öltő férfipárja éppenséggel e játék kulcsfigurája: az Öreg pásztor, aki a legszerényebb számítás szerint 365, ám az is meglehet, hogy 2000 évet számlál. S ha van némi nyelvérzékünk, felfigyelhetünk arra is, hogy a v/f szabályos hangmegfeltetés folytán a „vén” és a fény szavunk jelentésbázisa eredetét tekintve vélhetően azonos. S így bízvást megkockáztathatjuk a feltevést, hogy ennek az elaggott anyaállatnak legalább annyi köze lehet a fényhozó Messiás világra jöveteléhez, mint az Öregnek vagy mint Betlehemnek, amely (vagy aki) – mint az anyaszentegyház kicsinyített mása – ugyancsak nem pusztán díszlete, hanem főszereplője ennek a drámajátéknak. S ha e nem is annyira „rejteki” tudás szemmel látható nyomait követjük, minden esélyünk megvan rá, hogy egyszer csak konkréttá, foghatóvá váljanak számunkra e történet égi dimenziói is:

53

PoLíSz azok a kozmikus mozgástörvények, amelyeknek (egykori) ismeretéről a betlehemes hagyomány „enigmatikus” képnyelve tanúskodik. Pap Gábor szimbólumfejtései ékesen bizonyítják, hogy ez az elfeledett tudás igenes visszaszerezhető, s hogy ezekből a szövegekből akár a teljes világkép rekonstruálása sem lehetetlen.11 A betlehemes játékok drámai tétje azonban nem ez. E hagyomány napjainkban is keletkező szövegvariánsai azért becsesek egytől egyig, mert a mindenkori jelen, az aktuális helyszín, az adott közösség nyelv- és tudatállapotának hűséges lenyomatai. Annak dokumentumai, hogy itt és most milyen úton-módon próbálnak behatolni (betlehemezők és vendéglátók egyként) önmaguk intim, belső terébe, ahol személy szerint válhatnak cselekvő részeseivé – egyszerre alanyaivá és tárgyaivá – a születés misztériumának. S hiába a betanult versek, a tavaly még oly jól bevált koreográfia, a sikerre sosincs bombabiztos recept. A felszabadult ünnepi nevetés azonban jó jel – mindenek előtt a fesztelen otthonlét biztos jele, és – nem mellesleg –, élő cáfolata annak a vádnak, hogy a kereszténység humortalan vallás volna. A betlehemezők „szóviccei” keltette nevetés olyan „spirituális gyakorlat”, amelyben az a „poén”, hogy felszínre hozza, élővé teszi a tudom, amit nem értek – értem, amit nem tudok paradoxonát. S ahogyan Novarina, napjaink jeles színházrendezője fogalmaz, ezzel „meggyógyít, kimos bennünket, hirtelen megújítja lelkierőnket… másképp köti össze a valóságot, fordítva csomózza a nyelvet, és átmegy a falakon”. Pap Gábor a nyelvi humornak ezt az elementáris hatását a betlehemes játék egyszerre konkrét és tárgyi metaforájával élve így teszi szemléletessé: a nevetés „olyan ajtó, amelyik fölfelé egyenesen az égbe visz tovább, lefelé pedig a földre hoz le”.12 Összegzésképpen elmondható: a betlehemes játékok eddig felgyűjtött szöveganyagának korántsem teljes mustrája azt igazolja, hogy ez a hagyomány nyelvi értelemben sem csupán „muzeális” érték. Közel ötszáz év költői gyakorlatának, a kötött verselés és az élőnyelvi „próza” egymásba áthajló beszédmódjának olyan minden ízében eleven készlete ez, melyet a szövegalkotók nemcsak megőriztek, hanem szabadon tovább is alakítottak, s a maguk képére formálnak mind a mai napig. 19–20. századi verselésünk „rafinált” rímtechnikájára ugyanúgy találunk benne példát, mint Balassi vagy Zrínyi veretes sorzárlataira. S ami e költői drámanyelv hihetetlenül flexibilis és variábilis ritmikai gondolkodását illeti, gyakorló „profi” költőként kortársaim nevében is bízvást állíthatom, hogy jócskán volna mit merítenünk ebből a tudásforrásból – nemcsak „technikai”, hanem bölcseleti értelemben is. Jegyzetek: 1. Jelen írásom a Művelődési Intézet felkérésére készült tanulmány (A költészet és a dráma ritmusnyelve a betlehemes játékokban, 2009) rövidített változata. 2. A legarchaikusabbnak tekinthető székely betlehemesben a „szálláskeresés” önálló dramaturgiai egység. Lásd ehhez a betlehemes játékok tipológiai áttekintését: Tömöry Márta–Szász Zsolt: „Jön a Karácsony, borzas szakállal” = Debreceni Színlap, 2006, december. 3. A karácsonyi és a húsvéti ünnepkörnek ez a fajta éles szembeállítása természetesen joggal kérdőjelezhető meg, ha történeti nézőpontból vizsgálódunk. Hiszen – mint arra Bahtyin is felhívja figyelmünket – a középkori ember nemcsak a betlehemes játékokban hagyományozódó „karácsonyi nevetést”, hanem a „húsvéti nevetést” is kultiválta, ami sokkal inkább a szemléletbeli hasonlóság bizonyítéka: „A prédikátor szabados tréfákat és vidám anekdotákat engedett meg magának a templomi szószékről szólva, hogy ezzel megnevettesse a gyülekezetet, mivel az egykori felfogás szerint a nevetés hozta meg a vidám újjászületést a csüggedés és a böjt napjai után.” Vö. M. M. Bahtyin, A szó esztétikája, Bp., Gondolat, 1976, 247.

54


4. Pap Gábor, Karácsony a magyar csillagos égen, Debrecen, 1997, 46. 5. Idén karácsonykor Debrecenben már a 19. Nemzetközi Betlehemes Találkozó kerül megrendezésre – Tömöry Márta és Szász Zsolt szakmai irányításával. 6. Lásd ehhez: Pálfi Ágnes–Turcsány Péter, A verselés műfaji szemantikája Arany János Toldijában= Irodalomtörténet, 1984/4, 327–332.; Uők, Arany Toldija és a magyar verselés története = ItK, 1984/3, 361–371. 7. E drámajátékban a mitikus réteg kiírtsága is egyedülálló. Lásd ehhez: Tömöry Márta–Szász Zsolt, „Jön a Karácsony, borzas szakállal” = Debreceni Színlap, 2006, december. 8. Aligha vitatható, hogy Vendel itt az asztrálmitikus szimbólumok nyelvén fogalmaz, s így nem elégedhetünk meg azzal, hogy képnyelvét csupán a „szürreális” népi humor megnyilatkozásának tekintsük. Az évkörön a betlehemes játékoknak ez az állandó szereplője, a Farkas (illetve a Kutya) a Bak–Rák tengelyre merőleges (a Bak kisévköri programját „keresztbe verő”) Kos–Mérleg tengelyen jelenik meg: az egyik oldalon mint a Kos keleti jelzőállata bukkan fel (ebben a hónapban esedékes a húsvét, Krisztus életáldozata és feltámadása), vele átellenben pedig a Mérleg és a Skorpió közötti égboltmezőn válik aktívvá (lásd Action, a szarvassá változtatott vadász mítoszát, akit saját kutyái tépnek szét). Vendel kalandja szemmel láthatóan egyfajta „rivalizálásról” ad hírt a fény születésének karácsonyi misztériuma és a tavaszponton (a Kos havának kezdetén) esedékes fényrobbanás kozmikus eseménye között, és arról tudósít, hogy ez a mérkőzés aktuálisan a téli napforduló időtere felé tartó Pásztor javára dőlt el. Ez pedig arra utal, hogy kozmikus értelemben a fényhozó Jézusnak, a Bak nullpontján való világra születés eseményének van hosszabb távú érvénye (hosszabb „botja”), mint az évenként esedékes fényrobbanásnak a Kos havában. De vajon miért? Vendel képes beszéde mindjárt jobban érthető, ha tudjuk, hogy a nagy világidő precessziós rendjében a Megváltó születésének ez a rendkívüli eseménye – a térbeli és időbeli zodiákus szinkronizálódása – 26000 évenként egyszer fordul elő. Lásd ehhez Pap Gábor, Karácsony a magyar csillagos égen, Debrecen, 1997, 47–48. 9. Pap Gábor, Karácsony a magyar csillagos égen, Debrecen, 1997, 25–26. 10. József Attila kifejezése arra az általuk kreált „titkos” nyelvre utal, amelyen kisgyermekkorában nővéreivel társalkodott.. 11. A „Betlehem – Vén tehen” szójáték mitopoétikus értelmezését lásd: Pap Gábor, Karácsony a magyar csillagos égen, Debrecen, 1997, 27, 34. 12. Id. mű, 27.

Tél

55

PoLíSz Tusnády László

Vallomás Kazinczy küldetéséről Vallomás egy eposzról – így írtam le először a címet, de egy nagyon is új, nemrég született vers esetében a műfaji meghatározás fölöttébb bizonytalan lehet. Joggal mondhatja bárki, hogy ezzel a szerzőnek kellene tisztában lennie, mert különben könnyelműen fogott lantot a kezébe. Talán jobb volna a poéma elnevezést használni, sőt a már jó régen bevált „elbeszélő költemény” kategóriáját vagy a magyar irodalomban oly különös és szinte egyedüli rangot elért „lírai éposz” elnevezését, de ezen a téren, minden lehetőség közül hozzám az eposz áll a legközelebb. Jelenlegi munkámra is ez az érzés, szemlélet nyomta rá a bélyegét. Ez volt jelen a megvalósulás közben is: a mindenséget átfogó olyan szárnyalás, amely az eposzban a legteljesebb. Ugyanezt éreztem akkor, amikor Janus Pannonius teljességével néztem szembe. Mindez akkor is így van, ha mélységesen tisztelem és elfogadom József Attila meghatározását: „Egy vers egy élet”. Mennyi és mennyi példa van arra, hogy a legrövidebb lélegzetű költeményben is a mindenséget vágyik „versbe szedni” a költő, és soha senkit sem lehet megfosztani ettől a boldog érzéstől, ha ez sikerült. Az „eposz” említésével én valójában mélységes vallomást teszek: olyan műfajról beszélek, amelytől – első hallásra sokan megijedhetnek, még akkor is, ha a klasszikus eposzok kitörülhetetlen, mély és szép nyomot hagytak a lelkükben. Mi ennek az oka? A szálak nagyon messzire vezetnének. Számomra figyelmeztetés, és szép és nagyon komoly fenyegetés is egyben József Attila Eszmélet című verse. Ő egy óriási lírai remekben jutott el a végső határig, addig, ameddig az emberi tudat egyáltalában eljuthat. Az örök éjben eliramló, kivilágított nappaloknak a – vonatablakszerű lámpafényében ő is csak áll és hallgat. Tasso ilyen nagy pillanatokban írta le a „non so che” (nem tudom, hogy mi – miféle) bűvös és őszinte szavait. A küszöb ott van előttünk, és az eposzírónak ezt kell átlépnie, épp az őszinteség, épp a teljesség miatt. Mi ennek a küszöbnek a lényege ma? Az agónia. A szeretet agóniája, iszonyú haláltusája, az, amely korunkat oly félelmesen jellemzi. Aki csak az eszére támaszkodik, a legtermészetesebben azt nyilatkozza, hogy ezt tudomásul kell venni, mert ha boldogan akarunk élni, akkor el kell fogadnunk azt a kort, amelyben létezünk. Én viszont csak úgy tudok boldogan élni, ha másokat is boldogoknak látok. Kicsiny hazánk egy részét már eladták, elherdálták. A gémeskútjainknál sokkalta nagyobb szúnyogok szívják ki vérünket, sőt Isten áldotta hatalmas vízkészletünket is. Nem cinizmus-e az, ha a vészharang megkondítása helyett boldogságról beszél az ember? Nem! Egyáltalában mire alapozom ezt a képtelenséget? Arra a végtelen erőforrásra, amely nyelvünkben van, amely egész művelődésünkben ott izzik, lángol, lobog, és arra vár, hogy új életre keljen a hervadó szívekben. Arra a hatalmas szellemi tartalékra gondolok, amelyet semmilyen rabló nem vehet el tőlünk, amely egy új, nagy és végleges szellemi honfoglalás alapja lehet. Nem képzelgés-e mindez a részemről? A körülmények ilyen szintű tagadása nem kockázatos-e? Az életnek anyagi alapjai is vannak, a szellemi mennyivel több, mint a levegő? Semmivel sem több, de az maga a lélek, a pünkösdi mindent magasba emelő fuvallat, szélzúgás. Sok példát hozhatnék fel, de én most elsősorban Kazinczy Ferencről akarok beszélni, és látszólag minden mást szóba hozok, csak őt nem. Dehogynem! A mi megmaradásunk azonos az ő küldetésével. Szent István életműve, Szent Erzsébet csodaléte, Hunyadi János győzelme és több más réges-régi esemény a mi éltető forrásunk, ugyanúgy, mint Rákóczi és Kossuth

56


csatái és 1956 magasabb lelki minősége, létet sugárzó áramlása. Hó és halál jött: tatárdúlás, törökdúlás, orosz segédletű Világos, Trianon, „felszabadulás” és 1956. november 4. Az óra megállt? Lehullt a mutató? Vannak, akik ezt el akarják hitetni velünk. De ez a tétel minden látszat ellenére hamis. A szunnyadó magvak életet remélnek. A jövő vágya ott repes a szívünkben. Ezt áhítja a nyelv is, melynek reményteli csírái ott munkálnak a bontakozó gyermeki elmében. Magyar nyelv és Kazinczy Ferenc elválaszthatatlanok egymástól. Ha tankönyveink programjain, titkain tűnődünk, akkor könnyen rájövünk arra, hogy a lélek pogromjával állunk szemben – több esetben is. Tudatosságról van-e szó, vagy a szerzők tájékozatlanságáról? Ez itt eleve nem lényeges. Kazinczyban olyan mély hit élt, amely nélkül egész küldetését nem lehet megérteni. Bérmálkozó kislányának gyönyörű imákat írt. Nem „isteni beavatkozás”- ról beszélhetünk, hanem hanem isteni jelenlét tapasztalatáról. Ez az ő küldetésének a sorsa. Az bizony folytatódott gyermekében, Kazinczy Lajosban is. Ő volt az utolsó aradi vértanú. 1849. október 25-én reggel, a fegyverek szívére, fejére néztek. A gyilkos robaj előtt bátran ezt kiáltotta: „Isten, ne hagyd el szerencsétlen hazámat!” Ez a mondat immáron mindennapi imánkban szerepelhet. Huszonkét éves voltam, amikor egy nyári nap alkonyán Aradra érkeztem az öcsémmel. Leszállt az est, mire a vár felé elindulhattunk. Egy pontonhídon kellett átkelni. Rozoga volt. A korlátja sem volt meg. A közelünkben kavargott a veszélyes ár. Vigyázni kellett, mert a közeledő éjszaka sötétjét a távoli pisla fények alig-alig oszlatták el. Valaki jött utánunk. Kerékpárjával világított. Rendőr volt, de magyar az Isten adta. Megtudta, hogy az aradi várhoz igyekszünk, ő szolgálata végeztével, éppen hazatért, de szándékunk meghatotta, és mindent megmutatott, amit akkor látni lehetett az aradi vár környékén. Lehet, hogy az ismeretlen sírban, jel nélküli rögök között örök álmát alvó Kazinczy Lajos földi maradványai fölött is elhaladtunk. Azóta gondolatban sokszor kelek át a Maros hullámai felett. Az öcsém és a magyar rendőr társaságában nézem vértanúink szent helyét. Bizony mondom, én ott és akkor értettem meg Kazinczy küldetését. Álljon itt az azonos című, Kazinczy emlékére írott eposz VII. éneke:

A küldetés folytatódik Kereslek, Költőnk, Üstökös, közöttünk légy, ha ez a halk fény nincs ellenedre; hadd lásson újra a mi árva földünk. Hajnalként jöjj, Petőfi, felderengve! Áldott arcodról a napfény sugárzik. Ne törjön az ajkakra félsz hebegve! Nagy terhet hordunk, háznyit, óriásit. Megváltást hozz e bánat tépte népnek! Az jó, ha vész-száj itt hiába ásít. Zarándok-lábad városunkba lépett. Nem szelte ketté még a csúf felosztás. Forrás nem őrzött durva lepedéket,

57

PoLíSz de azt láthattad, hogy már itt a rontás. Nagy ember, hozzánk érkezel a fénnyel. Szavunk édes – tőled e nagy rajongás. Te Széphalomba mentél szent reménnyel, hogy erre járj, a szív repesve súgta; örök május virágát hinti széjjel. Szemed gyógyírt lövelljen félsz-bajunkra! Kalászhad zengje: győzelmes az Élet! Tudjuk, hogy a vég nem vár jó fajunkra. A szép soraid a lelkünkben élnek, Kazinczyban megláttad ős-erőnket; gát volt, örökkön vészt legyőzve véd meg. De rút igazság fájón felütődhet: méltatlan lények e szent helyre jöttek; istálós sors jut régi, tiszta főnek. Zászlónkat éri gyalázata földnek; Petőfi így ír: – Ha fia születne, hogy megtanítsa, együtt idejönnek, s az leckét a hazát szeretni venne: erősítse meg ez a szörnyü szégyen, hogy ezt legyőzze, vágy itt gyúlna benne. – Lelkem álomba hull, tompítva mélyen. Keresem Őt, kit várt halál vidéke, költői hangját halljam, nagy reményem. Tévelygés útja nem jutott a révbe. Követsz te engem, hogy ragyog az arcod; mondd, mondd: „Létünknek nincs még itt a vége! Nem zord e hon. Nem ró ránk szolga-sarcot. Minden köve, alapja áll szilárdan.” Erdélyi fákra könnyözön viharzott. Sátán-diadal trónon, arany-árban. Patyolat-lelkek nádasban repülnek: a test a láncban, Lélek Napsugárban. Sorsunk miatt rám csönd-madarak ülnek. A legtisztábbak leltek bősz hurokra. Ifjú Kazinczy így üzen az űrnek:

58


„Jéghegy fenyeget, hogy zár már burokba; a csillagtábor alatt szent a béke, sátrak sora vár itt a bajnokokra. Tudjátok, társak, hogy az éj vidéke miért kiáltott, mit mond tompa fénye? Permetnyi harmat lett a rétnek éke. Apám hírt ad, most ez az ő igénye, engem mindig kísér a drága képe. Visszhangosan a puszta szól e tényre. A ló nem iszik, vér hullt tó vizébe. Erős a szél. Oly furcsa zokogása. Egy rút varázsló hogy ült itt e népre. Tart még a harc. Tart még a lobogása. A tág időbe mered a tekintet. Látásod, atyám, kínjaim fogyása. Orcád egészség, új erőt behinthet; vigasztalj engem, űzd a szenvedésem! Védd mind az emberi értékeinket! Minden reszket. Levél szél-zizzenésben. Megjő a félelem kígyó-alakban, reményt fogyaszt el vad, mohó evésben; lángot lobbant fel vészes indulatban. Üvöltést, zúgást zenget éji leple; jövendölés szól hozzám e szavakban; körös-körül láng nyelve fenyegetve, a népemet ítélték most halálra. Jogot keresek végsőkig lihegve. Szőlőindának torz csavarodása… Szibériának örök hóviharja jő, s készít minket az udvar a bálra. Szóljak veled, atyám, szívem akarja. A semmibe szállt, hullott küldetésed? Álom sodorta jövőnk messzi partra.” Kazinczy Lajos atyjával beszélget nagy szenvedéllyel. Fent ezernyi szikra felfényli a célt. Áldott, jó eszének

59

PoLíSz a képe az ég. Néz hajlékaikra, fényragyogásos kristály-otthonokra, magasból permet hull, sok csillag-ikra. Az égi érc derül magasztosokra. Egy kristály előtt feltűnik az atyja, nagy csendességgel egy sánc közrefogja. Egy ablakból tekint felé az anyja. Látják, a drága homlokon a sebhely. Mély-néma a csillagok jó csapatja. „Mért néznek így rám, jövőm, vajh, mi rejt el? Mi van rajtam? Mi hull a homlokomra?” Hamar felébred, s érzi, ott a sebhely. Az alvilág hada zúdult honomra. A napnak arca nem hullt éjszakába. Sívó szél fújt. Tört forrásos oromra. Láncunk nem roppant. Mind maradt, a kába. A himnusz helyett szólt unalmas ének. Romlott erőt varrt sors népem nyakába. Nem ember jött, a hiéna hirének tanúja Brescia, Haynau hatalma méltóságunkra tört, díszét a népnek alázta – az sok győzelmét aratta. Előbb halállal sújt hős olaszokra. A mélyben voltunk, vágytunk fényre, napra. Kitárt kezünk az eget ostromolta. Október hatodika, nagy a gyásza: vezéreinknek lett a vége, holta. Mi torz, alantas, népünket gyalázza. Az egész haza lett fekete sátor, ördög-vetésnek a nagy aratása. Haynau Kazinczy létére rátol még több napot, ám a hóhér kezében: leget szívhat, hogy tudjon még a gyászról. A hős börtönben, még a földi létben. Huszonkilenc éves. E kor virágzik. Test-temploma, a fej édes diszében.

60


Álmában pajkos szellő véle játszik: születésnapra várna édesapja, az alkalom szép ünnepet sugárzik. Hajnal! Gyász-szárnyak szállnak már a bajra. A rövid élet röppen: titka rejt el. Fegyverrobaj! A had megy elhaladva. A homlokon örökre ott a sebhely.

Véghelyi Balázs

Mint a postagalambok Je t’aime! I love you! Ti amo! Ich liebe dich! Kimi o ai shiteru! Ik hou van je! Így vallják meg szerelmüket a francia, az angol, az olasz, a német, a japán és a holland anyanyelvű emberek. Mi a közös ezekben a kifejezésekben számunkra, akik magyar anyanyelvűek vagyunk? A jelentésük. És ha ezt mondjuk: Szeretlek? Ebben az esetben már nem a szó jelentésére gondolunk, hanem az érzésre, amely köteléket fon köztünk és egy másik ember között. Ez a példa csak szerény illusztrációja Széchenyi István gondolatának, mely szerint: „Nyelvében él a nemzet.” Sok találó megfogalmazás született már a nyelvről, a nyelv és az ember, a nyelv és a nemzet kapcsolatáról. Filozófiai rendszerek, tudományok épültek a nyelvre. Minden gondolkodó fő érzi és tudja, hogy nyelvünk minősége döntően befolyásolja életünk minőségét. Mindig voltak megszállott nyelvőrzők és nyelvápolók, akik az emberhez méltó, minőségi nyelvhasználatért szót emeltek. És voltak nyelvújítók is, akik gazdagabbá akarták tenni a nemzet nyelvét, ezáltal magát a

nemzetet is. Kazinczy Ferenc jutott a legmesszebbre közülük. Herder híres jóslata a magyarság és a magyar nyelv eltűnéséről fölrázta az egész korabeli értelmiséget, sokakat cselekedetre is késztetett. Kazinczy cselekedete történelmi jelentőségű és példaadó lett az utódok számára is. Széphalom költője a magyar művelődéstörténet legnagyobb ízlésdiktátora volt. Új magyar szavak röppentek ki szobájából, mint a postagalambok, szerte az országba. Ítéletei költői pályák sorsáról döntöttek. Célja az volt, hogy a magyar írók és beszélők szava a korábbiaknál tisztábban szóljon. Egyik tisztelője, Petőfi Sándor fogalmazta meg legvilágosabban Kazinczy jelentőségét a nemzet életében: „Hiszen mit tett ő a hazáért? / Miatta hét esztendeig szivá csak / A börtönök dögvészes levegőjét / És csak fél századig / Tartá vállán, mint Atlasz az eget, / A nemzetiségnek ügyét. / Magyar nemzet, most nem volnál magyar, / Ő akkor volt az, midőn senki sem volt, / Midőn magyarnak lenni / Szégyen vala.” Méltó megemlékezésnek tartom, hogy születésének 250. évfordulóját, 2009-et, a Magyar

61

PoLíSz Nyelv Évének nyilvánították. Ennél már csak az lenne méltóbb, ha a Kárpát-medencében minden év a magyar nyelv és a magyar nyelv használóinak éve volna. A nyelveknek sorsuk van, mint az embereknek. Életük – a beszélőkéhez hasonlóan – korszakokra tagolható. A magyar nyelv is nagy utat tett meg a Tihanyi Alapítólevéltől a világháló és az információs társadalom koráig. Folyamatosan változott a nyelvtani szerkezete, a hangállománya, szavak születnek és szavak vesznek feledésbe napjainkban is, és a szavak jelentése is időről időre változhat. Utóbbira jó példa a huncut szó, amely valaha trágár kifejezésnek, akire rámondták, arra nézve pedig komoly sértésnek számított. Később a csintalan gyereket nevezték kedveskedve huncutnak. Napjainkban pajzán tartalmat hordoz a kifejezés: te kis huncut – mondják egymásnak intim pillanatokban a szerelmesek. Számtalan példát lehetne még említeni a nyelvi és jelentésbeli változás természetes folyamatáról. Ennek a természetes folyamatnak adott hatalmas lökést a Kazinczy nevével fémjelzett nyelvújítás. Új szavak kerültek be a köztudatba – szóképzéssel, régi kifejezések felújításával, idegen minta szerinti tükörfordítással, nyelvjárási szavak elterjesztésével, illetve egy általánosan elfogadott irodalmi és köznyelv megteremtésével. Mint minden újításnak, ennek is voltak ellenzői, ahogy a támogatók között is voltak kisebb-nagyobb nézetkülönbségek, de Kazinczy álma a tiszta magyar nyelvről végül megvalósult. Törekedett rá, hogy küzdelmeinek eredményét műveiben is kamatoztassa, de erejéből – bár a Fogságom naplója, gazdag levelezése, illetve néhány epigrammája és szonettje értékes darabjai irodalmunknak – nem futotta igazán jelentős életmű megalkotására. Mint egy lelkiismeretes köszörűs, minden írását alaposan megcsiszolta. Olyannyira, hogy ma már nincs élük ezeknek az alkotásoknak. Szerepe

a magyar irodalomban azé a kiváló mesteremberé, aki szívós munkával megalkotta egy épület alapját, amelyet később olyan művészek tettek lakályossá, mint Arany János, Petőfi Sándor vagy Jókai Mór. Kosztolányi Dezső emlékezetes cikket írt Kazinczyról, melyet ezzel a súlyos kijelentéssel zárt: „Nincs remekműve. Élete a remekmű.” Ezzel még egyetérthetünk, a következő sorokkal azonban már vitatkozom: „Nem tudok tőle idézni semmiféle halhatatlant, még csak sorokat sem. (…) Vannak kis írók, akik nagyot alkottak. Egy-egy tömör költeményük dacol a századokkal, s belezeng az örökkévalóságba. Kazinczy nem tartozik közéjük. Semmi ilyesmit nem teremtett.” Kazinczy Ferenc olyan igazságokat fogalmazott meg némely epigrammáiban, amelyek örökérvényűek. Ilyen például talán leghíresebb két sora, A nagy titok: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, / Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.” Magas rangú embereknek ki kellene tenniük az íróasztalra. A Tövisek és virágok másik közismert darabját pedig így kezdi: „Szólj! s ki vagy, elmondom.” Ennek igazságát a saját életemben is időről időre, találkozásról találkozásra megtapasztalom. Beszél az emberről, ahogy az ember beszél. A Tihanyi Alapítólevélről szóltam az előbb. Hogy anyanyelvünk ne jusson vissza arra a szintre, amit első szórványemlékünkben láthatunk: elszórt magyar szavak és ragok szintjére az idegen nyelvű szövegben, ma is szükség van a nyelv elszánt őrzőire a strázsán, akik el tudják választani a töviseket a virágoktól, akik rugalmasan fogadják az új, főleg fiatalok alkotta leleményeket, tiszteletben tartják a különböző társadalmi rétegek sajátos szókészletét, valamint az itt-ott még föllelhető nyelvjárásokat, mert ezek teszik színessé, élővé a magyar nyelvet. Ahogy Kazinczy írta: „A nyelv olyan, mint az ég a maga egymásba futó színeinek gyönyörű játékával.”

62


Matyikó Sebestyén József

„Metrumok úsztak a légben…” Vallomás – próbált dallamokkal Anyai ágú őseim Mátyás király szabad vadászaiként a Nagyvázsony melletti Csepely községben éltek. Egyik ősöm, Csepelyi Simon, a Peer-kódex donátora volt. Az 1700-as években jöttek Siófokra, ahol a település alapító családjai voltak. Apai ágon lengyel származású vagyok, a török után a tihanyi apátúr telepítette a zamárdi partra a megritkított magyar pórnép pótlására azokat (köztük őseimet), akik segítettek újraéleszteni a letarolt tájat. Miként Sarusi Mihály írta: „Talán e »vonatkozás« magyarázza, honnan a néprajzos végzettségű (és, tegyük hozzá, a betiltott Mozgó Világban is szereplő költő) Matyikó Sebestyén József – úgy tűnik, fokozott – érdeklődése a családjának otthont adó város zsidó múltja iránt.” Itt gyorsan elszaporodtak, és magyarrá lettek, soraikból a század végére öregbírók és esküdtek kerültek ki. Később, a szabadságharc előtti ínséges időkben, a falu többi lakosaival együtt fejezték ki „szülőföldjükhöz” való ragaszkodásukat. Elődeink között volt vízimolnár, földműves, de még olyan is akadt, aki a gazdálkodás mellett foghúzással is foglalkozott. Ingyenesen látta el önként vállalt hivatalát, értett a füvekhez, gyógyított embert, állatot. E hagyomány családról családra szállt. Ugyanebben a családban a fafaragás is művészi fokra emelkedett. Üknagyapámat a zamárdi faluközösség bíróvá választotta. Ő kérlelhetetlen, szigorú ember hírében állt, aki ítéleteiben hajthatatlan, lobbanékony, makacs természetű volt, kire azt mondták: kurázsija van. Mivel felesége korán meghalt, négy fiával nem sokat törődött. Azt hangoztatta: keressetek munkát magatoknak, s éljetek! Így szakadt szét a Matyikó család megélhetést keresve, a környező községekbe; Balatonfőkajáron, Balatonkilitiben, Balatonföldváron, Balatonszabadiban. Dédnagyapám Siófokon telepedett meg. Gyermekkorom óta gyűjtöm, kutatom az őseimmel kapcsolatos emlékeket, őrzöm a szájról szájra hagyományozott történeteket. A szabadságvágyat és az értékek tiszteletét a édesanyámtól, a problémaérzékenységet és szenvedélyes igazságkeresést az édesapámtól örököltem. Hosszú évek óta kutatom a Balaton régió művelődéstörténetét, 1970-től kezdődően készítettem magnófelvételeket a jó emlékezettel bíró siófoki öregekkel, akik népi játékot és gyógymódot, imádságokat hagytak nálam örökül. Egyik nagyobb munkám Siófok egykor országos hírű népfőiskolája históriájának megörökítése. Közben folyamatosan gyarapítottam a Kálmán Imre Múzeum gyűjteményét, amely időközben világszerte ismert kultuszhellyé vált. Nem sokkal a halála előtt a jeles író, Tatay Sándor az alábbiakat írta emlékkönyvembe 1981ben: „Matyikó Sebestyén Jóska meg-meglátogat Badacsonyban. Jól teszi, és sok egyebet jól tesz. Hézagpótló tevékenysége folytán tudunk egymásról, akik megültük a Balaton-vidéket. Emlékeket hoz azokról is, akik már elmentek örökre. Valamikor tele voltam vággyal, hogy minél többet megismerhessek a nagyvilágból. Már csak az maradt, hogy ezen a kis területen minél mélyebbre ássam magam. Ehhez is egy egész élet kellett volna. Feneketlen szakadék a Bakony történelme, beláthatatlan messzeség a mai zűrzavarban a Balatonpart jövője. Csipegetünk csak a tömkelegből. Jó tudni, hogy akad fiatal, aki – úgy látszik – folytatja, amit nemhogy befejezni, de megkezdeni is alig tudunk.” Ifjúságom óta benne vagyok saját sorsomban. Mécs László, Falu Tamás, László Gyula, Vikár Béla, Vas István, Juhász Ferenc, Takáts Gyula, Keresztury Dezső, Dankó Imre, Ujváry Zoltán és első sorban Jékely Zoltán tanítványának tartom magam. Úgy tanítottak engem, ahogy évszázadokig nevelték a magyar diákokat a magyar iskolákban és egyetemeken. Joggal kérdezhetnénk meg tőlük, a fantomjaimtól, hol vannak valójában; Somogyban, Erdélyben, Jeruzsálemben vagy

63

PoLíSz abban a korban, amelyben a magyar történelem még az Ótestamentumban kereste a tükörképét? Vagy talán ott, ahol a keresztény hit térítői vagy később a prédikátorok sorsa és a magyar sors olyannyira összefonódott? Az évek során tudatosult bennem, hogy milyen fontos egy adott emberi közösségben munkálkodni, és arra hatni, akár eredmény vagy kudarc legyen annak következménye. Szeretem a Balaton környékét. Az itteni, kialudt tűzhányó hegyek képzeletemben gyakran felriadnak évezredes álmukból, s egy csomó izzó követ dobnak ki mélyükből. Ilyenkor hajadonfőn, a csillagok alatt állva földi ember létünkre az Istennel szemtől szemben társaloghatunk. Egy elsüllyedt világ, a gyermekkor faluja zenebonál bennünk, mint üres kagylóban a dajkáló tenger moraja. A költő őrködik. Gyűjti élményeit. A való életből. Csak a születésem és tanulmányaim szólítottak el Siófokról életem eddigi 58 éve alatt. Mivel komplikáltnak ígérkezett e világra jövetelem, várandós édesanyámat a székesfehérvári kórházba szállították sietve. Aztán a budapesti ipari iskolát és a bajai vízgazdálkodási főiskolát is megjártam. Tanultam a kaposvári tanítóképzőben, Szombathelyen a Berzsenyi Dániel Főiskolán szereztem könyvtárosi oklevelet, majd a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen etnográfus-muzeológus végzettséget. Ismereteimet azonban nem csak iskolapadokban szereztem. Dolgoztam a siófoki Európa szállóban, londinerként Tom Lantos bőröndjeit is cipelve. A Sió áruházban az áfész belső ellenőreként az árukészletet és a pénzfelhasználást ellenőriztem. A Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola elvégzése után kerültem a városi könyvtárba, majd a Kálmán Imre Múzeumba. 1974 óta publikálok különféle lapokban. Írtam a zsidóság helyi történetéről s Kálmán Imréről is többek között. A kedvenc témám a népfőiskola története, amely 1946–49 között működött, s amelyben főleg néptánc-oktatás folyt. Az intézmény egész Európában különleges, egyedi szerepet töltött be a falusi fiatalok kulturális nevelésében, és sokat tett a helyben maradásukért. Egyébként a körülmények kényszerítettek arra, hogy sok mindennel foglalkozzak. Siófokon minden korban éltek olyan személyiségek, akik a szellemi élet mindenesei voltak. Az elődeim között tartom számon Lukács Károlyt, aki jogot végzett, tanárként dolgozott, de a halászat és a hajózás történetét is kutatta, s helytörténeti múzeumot alapított. Zákonyi Ferenc főjegyzőként, a Veszprém Megyei Idegenforgalmi Hivatal vezetőjeként is sokat tett a Balatonért, majd a turizmus területén tette le a névjegyét, s a tó környékének szakértőjeként fejezte be életművét. Együd Árpád pedig néptáncot tanított, énekkart vezetett, népköltészetet gyűjtött, s muzeológusként is dolgozott. Ismertem őket, tanultam tőlük. A muszáj-sokoldalúság sok örömöt is jelent. …Ám ideje, hogy az életemről, gyökereimről szóló vallomásomba beleszőjem azt is, amit a régi századok hagytak rám örökül, hogy használhassam költői mesterségem művelésekor. A használatra készen kapott rámákért hálás is vagyok költőelődeimnek. Sylvester János a 16. században itt, a Dunántúlon, Sárvárnál írta az első magyar hexametersorokat, a 20. században pedig Keresztury Dezső egész könyvet szerezett Dunántúli hexameterek címmel. Berzsenyi és Kazinczy időmértékes soraitól Radnóti Miklós szívszorítóan gyönyörű és fegyelmezett kólonjaiig vidékemen errefelé mindig is „metrumok úsztak a légben”. Kézfogásközelből figyelhettem Garai István latin költeményeit, vagy az ugyanolyan tökéllyel anyanyelvünkön megzengetett, skandálható opuszait, itt, a Balaton partján. A tó világát magam is igyekeztem versbe fogni:

Nádasok zsoltára Istenarcon nő hínárszakáll vesszőfonatok fogsorában,

64


villog ezüstben, áll a város temetve málló kövekbe, fákba. Mocsárvár. Mint a mesékben. Füvek fényes csomói közt megóv, hogy minden így maradjon egy zörgő pléh-Krisztus köröszt. Zöld szélben holdas gyertyaláng buzogányt osztó sorakozó üvegtengerek ablakára verődő égi citeraszó. Kötetem címadó versét azzal a szapphói félsorral kezdtem, melyben Berzsenyi Osztályrészem című halhatatlan remeke is íródott: Istenarcon nő hí- - − ∪ − − − … Természetesen, nehéz ma már megmondanom, hogy a magyaros verselés szerint tagolni akartam vagy a szótagmérő elvet szerettem volna alkalmazni, hiszen az első sor mindig isteni adomány, azaz ihlet… Ám a vers törzsébe már tudatosan illesztettem a hexameter-verslábakat, a jellegzetes tátititátá kólont: Mint a mesékben. Vagy a daktilust s a spondeust, amely verslábak a próbált dallamot (Keresztury Dezső terminusa) kiadják: − ∪ − − − / − − ∪ − // − − ∪ ∪ − / − ∪ − − // − ∪ ∪ − − / − ∪ − − // ∪ − ∪ − − / ∪ − ∪ − − // − − − − ∪ ∪ − − // ∪ − − − ∪ − ∪ − // ∪ − − − ∪ − ∪ − − // − − − − − − ∪ − // − − − − − − ∪ − // ∪ ∪ − − − ∪ ∪ ∪ − // ∪ − − ∪ ∪ / − ∪ − − // ∪ − − − ∪ ∪ ∪ ∪ − // Keresztapámhoz a következő balatoni verses postát intéztem hajdanán:

Balatoni üdvözlet Arcod fénye vigyázó – messzi világba ereszt! Apró küszök, pócok… parány planktoni népek,

65

Jékely Zoltánnak

PoLíSz irtás-szemekbe hunyó vízi-jegyek; míg „dögfejű bólyák” lánca ficánkol partra vetetten, néma nem lehetek! Nézd, falamon: varsa, szigony foga villog – ez itt, buja békatutaj. Vagyok a csőrben: eleven, (körzőt vágva a lapra) merengő vitorla-ruháju sirály. Az első sor második felébe egy fél pentametersort illesztettem, tisztát: messzi világba ereszt! S a verset is ugyanebben a ritmusban csendítettem ki a végén: vitorla-ruháju sirály… Szerettem volna, ha mind Jékely, mind pedig az olvasók a görög metrumokat rögvest kihallották volna a vers dallamából. Szándékosan nem írtam most azt, hogy uralkodnak ezek a verslábak, hisz ha jelen vannak a magyar költeményekben, akkor mindig szépen belesimulnak a verszenénkbe. Szimultán verselést alkotnak a mi szólamnyomatékainkkal: − − − ∪ ∪ − − // − ∪ ∪ − ∪ ∪ − // − − ∪ − − − // ∪ − − ∪ ∪ − − // − − ∪ − ∪ ∪ − − ∪ ∪ − // − ∪ ∪ − // − ∪ − ∪ ∪ − // − ∪ ∪ − − ∪ ∪ − ∪ ∪ − − // ∪ ∪ − − − − ∪ ∪ − ∪ // ∪ − − ∪ − ∪ ∪ − ∪ ∪ − // Befejezésül hadd citáljak kötetemből egy olyan rövid verset, amit egy balatoni fűzfa emlékére írtam. A valóság, a táj szép teremtménye bennem ugyanolyan mementót követelt, mint az elesett görög hősök emléke. A balatoni fácskáért a következőképpen szólt az epitáfiumom:

Egy villámsújtotta fűzfánál törzse szakadt rég ágkoronáját még tartja a háncs lenn a folyó visz sárgálló haldögöt és iszapot bár odafönn robban a barka ezüstjeit öntve de alul már hullámló virága-üszke lemállik. Azt hiszem, magamról is ezek a verseim árulnak el a legtöbbet. Nem választottam heroikus témát, mégis a spártai vitézek hűségét idézte a Balatonnál számomra ennek a fának a sorsa. Úgy volt illő tehát, ha megint csak egy daktilus és egy spondeus fogódzik össze a versem felütésében: törzse szakadt rég… −∪∪−−/−∪∪−−/−−∪∪− − ∪ ∪ − / − − − − / − ∪ ∪ / − ∪ ∪ − // − ∪ ∪ − / − ∪ ∪ − ∪ ∪ / − ∪ ∪ / − − // ∪∪−−/−−/−∪−∪/−∪∪−−

66


Botár Attila

Szárnyvonalak Egy tanítvány feljegyzései Bányácskától a Széphalomig Elég nehéz kiválogatni a különböző hatásokat egy-egy költő indulásakor. Magam – „prototéeszparaszt” és később „germinális városlakó” – csak nagyon a szárnyvonalakat érintve tudok beszámolni erről, mivel a folyamat nem csak a fejlődéslélektannak, hanem csekélységemnek is meglepő gyorsasággal és kiszámíthatatlan akaratok együtthatásaként zajlott le. Úgy van ez, hogy az ember benne is van a sorsa batyujában, és verejtékezve, káromkodva, jókat derülve önmagán olykor, de cipeli. Gyalogosan is szárnyvonalakat érintve, de nem megérkezve. Talán Határ Győzőnek volt igaza, amikor a Tengerlátó antológiát értékelve a BBC-ben az alábbi mondatot olvasta fel: „A székelyudvarhelyi születésű B. A. […], ha formahű sorokkal kísérletezik, olykor keresettnek hat; de a sorokba tört vers üdvöz pongyolaságán költészete szabadon árad, és úgy érzem, verseit nehéz élménypoggyásza sötéten hitelesíti.” (1977) (In: Határ Győző: Irodalomtörténet) Szó sem volt Széphalomról, sőt esetünkben csupán egyetlen alkalommal kerül még szóba a hely. Bányácska volt ez számomra, egész életen át még az a név kísért, innen a gondtalan derű, amikor tanulmányi kiránduláson útba ejtve Kazinczy Ferenc portáját, s némi bokán rugdosással „felkérve” évfolyamom által, rónék valami „piros-szőnyegeset” az emlék- vagy vendégkönyvbe, hát inkább arról elmélkedtem, hogy én Széphalom alatt még mindig a változatlanul és a három műszakban üzemelő bányácskát és annak bányászcsákány -uhogását hallom. Nem nagyon tetszett senkinek, nekem sem, de akkortájt ez jobban illett hozzám, mint a tömjénfüstös ájuldozás. Remélem, ha egyáltalán őrzik valahol, kikaparták azóta azt a két sort a ’68-as vendégkönyvből. Amit Kazinczy Ferencről tudtam, az egy Weöres-kötet révén jutott el, 1957-ben hozzám. Milyen tudásra lehet szert tenni egy pamflet, egy stílusutánzat kapcsán? Szinte semmilyenre. De Weöres, akire ha Kazinczy nem is, de Kazinczy rab-, elv-, kor- és vitatársai nem kis hatással voltak, már annál inkább megérintett. És Verseghy, de főként Berzsenyi. No, ha nem is verseimben, amelyekből egyéb, még több, olvasmányhatás volt kimutatható. Az olvasmányok részéről nézve viszont elég nagy természeti, antropológiai, élmény- és érzelmi sűrűség, gazdagodás jöhetett volna szóba az akkori magyar irodalom rovására; hanem Berzsenyi a vérmérséklet és a befelé fordulásra való hajlam okán. Nem lehet, igen nehéz a hatások történetét a forrásukig kísérni. Isten kezében vannak a költők, amikor ilyeneket írnak, mint Petőfi, nagyon korai versében: Bosszú: Kecses tavasz virúla; Vidám tekintete Berkemnek kebelébe Rózsákat űltete.

67

PoLíSz Mosolygtak a tavasznak Bájgyermeki felém, S én bíbor bimbóka Enyelgve tördelém. De látta a leányka Könnyelmű tettemet, S testvéreit boszúlva – Kitépte szívemet. Azóta létem árva, Kietlen pusztaság, Mint, melynek elraboltam Diszét, a rózsaág. (Sopron, 1839. őszén) És amikor az értékelő (ezúttal Kemény Katalin egy esszéregényében: Levelek a halott baráthoz…) lelkendezve megállapítja, hogy a világirodalomban először Shakespeare-nek volt inspirációja a virágot hasonlítani a nőhöz és nem fordítva: „örök mintád utánzatai mind…” (98. szonett), akkor már nem csupán a költők vannak a végzet batyujában, ott az olvasó is. A kamasz Petőfin esetleg mosolygók, ha figyelnek, nem kevesebbet állapíthatnak meg, mint azt, hogy Petőfinknek egyetlen szavába került, hogy a leányt, a nőt a virágok, a rózsák nénjévé, testvérévé tegye. Ma már teljesen természetes, hogy lírában használatos effektusokkal él a publicisztika, még a legócskább, a leghazugabb is. Annál figyelemre méltóbb a középiskolás korban forgatott Szabó Lőrinc első, zöld védőborítóval megjelent Összegyűjtött versei, vagy Turgenyev néhány poéma számba menő szövege, amelyet a nagy orosz író prózában alkotott. A határok mindig érdeklik azt, aki a határtalan illúziója felé botorkál, hát hogyne érdekelt volna mi a nyelvben a próza és a vers közötti különbség. Szabó Lőrinc Kalibán című verse átérezhető, mára konkretizálódott aggodalma a drámai monológ (jambikus lejtésű 5-ös soraival) ritmusával erőteljesebb volt minden publicisztikánál. Időtlenül korai hatásként feltűnt az akkori faluközösséget jellemző nép reflexív képzelete. Bizonyos népmesei motívumok, amelyek talán egy valaha fölrobbant mítosz „kollektív tudathasadásunkban” még keringő törmelékei, szilánkjai lehettek. A „tarés kígyó” (taréjos kígyó) nevű élőlény, amely a gazdag fantáziájú hadikfalvi székely szekerét a templomkerti haranglábig követi. De a téesz-alakulásokkal járó agrárkultúrás felfordulás is jelentett hozadékot az említett reflexivitásban. Kivágatott az Új Barázda téeszcsé vezetősége néhány kataszteri hold régi szőlőt. Helyébe mit, mert mi mást is!, ültettek a dimbes-dombos szivály dűlőben, ami máig a Liesenthal nevet viseli? Itt a válasz: „Új barázdát / szánt az eke. A tagoknak / hull a könnye. De az elnök / vigasztalja: Ne féljetek, / lesz sza(r)móca.”

68


A szamóca, eddigelé a tolnai dombok e sarkában ismeretlen kultúrnövény, kiejtésével azonban az ottani népeknek – a kitelepítést megúszó sváboknak, az Erdélyből és Hadikfalváról (némi bácskai kitérővel) az anyaországba menekült székelyek, a felvidékiek, néhány kárpátaljai idetévedt család, pár alföldi zsellérszármazék – szóval csak bajuk volt a növénnyel is, a nevével is. A „csasztuska” erejű műdarab utolsó sorába, nem legilledelmesebb helyen egy „r” hangzó tette számukra, legalábbis felfoghatóvá a változást. Így jött a nyelvükre. És rápillantásra meglepően posztmodern is ez az örökbecsű népi strófa, hiszen vendégségbe jön, mégpedig a Bibliából jövöget, az utolsó sorában a Károli Gáspár átültetéséből származó „Ne féljetek!”. Az „ősi” (felező) magyar nyolcas közelmúltbeli jelenlétét, aki vitatni óhajtaná, tessék a példa! Nincs ideológiai felhangja ennek az egésznek, csak a vétetésem sokrétűségére vet némi fényt. (Esetleg sok árnyékot.) „Hideghegy három királya ma éjjel ágyamhoz állott megébredésemre várva. Kezükben vicsorgó láncok.”

Már gyanakodom: a Weöres Sándor A hallgatás tornya bűvöletében élő költő opusza, s inkább utánérzés hatására született ez és a hasonló kis darabok, még nem tudatában, hogy igazán mi a különbség a jambus és a hangsúlyos három ütemű sor között. Esetleg egy világ. De talán semmi, hiszen mindkettő föllelhető benne. Ami a sokat emlegetett realizmust illeti, nem kellett volna különösebben védenem magamat. Hideghegy valóban létezett a falunk határában, kis dombocska képében (még nem hordták el építőanyagnak, múltkor láttam), a „három király”-t pedig az ágyam mellé állás álomszerűsége igazolja. Arról most hallgassunk, hogy ha esetleg egyes szám első személy helyett második, urambocsá’ többes első íródott, akkor mit lehet „belelátni” a fenti sorokba? Egyszerű hely volt Felsőnána, nem érdemes foglalkozni vele. Ilyen egyszerű helyről származott néhány nagyon jó iparos, bányász, szőlőműves, országos hírű mesemondó és etnográfus, hősi halott, meteorológus, egyetemi tanár, emigráns értelmiségi. Aki meg úgy „vitte valamire”, hogy helyben maradt, őket becsüljem a híres lakedaimóniaknak üzenő epigrammával, amely az én értelmezésemben az állandóság, az otthon, a szülőtáj, napsütés, a meglevő szabályok, törvények, társadalmi szerkezetek és istenek igenlése és hűség irántuk, ahogy anyanyelvük szavai, grammatikája, az edényekből párolgó illatok, a kratérek borai, a szokások és a klíma iránt, ha ez az életünkbe is kerül. És ezekben a véletlenekben nincsenek véletlenek, hiszen – az archaikus rend szerint – fiúgyermekek háromszáz apja várta Xerszészt és a médeket a csatatéren. O xein’, angellein Lakedaimoniois hoti têde keimetha tois keinon rhémasi peithomenoi. „Itt nyugszunk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak, Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.” Két kavics összeütögetése. Kocogtatjuk a számok, rezdülések és verslábak, a világ hangszerelésének mindenütt érzékeny, minden pontján tanulságos és tanulnivaló rejtelmeit. Vala-

69

PoLíSz mikor majd, jóval később, igyekszünk magunkat abba a világba visszavarázsolni, attikaiként és elsőszülöttként és leánygyermekként és költőként. Magunk nehezítjük meg feladatainkat, ha hívek vagyunk a gyermekkorunkhoz. Az élet nagy kérdéseinek kezdete, amit gyerekkornak neveznek. Ki kell nőni, túl kell jutni rajta, mint későbbi nagy kérdéseken. Nagyapámmal beszekereztünk a hőgyészi vásárra, valami szerszám kellett, kapa, veder, vasvella… ilyesmi. Intéződvén a dolog, én az Apponyi-kastély körül kószáltam. Csoportosan, viháncoló kisgyerekek futottak velem szembe, ricsajoztak valami ismeretlen nyelven. Hallottam akkor a kastély különös kis lakóiról, hírelték, hogy háborúban árvaságra jutott görögöcskék az új lakók. Atthisz! Atthisz!, hallom a kislányos visítozást. Később egy kötetnyi versciklus készül ennek a névnek és a teremtett világ összetettségének a tiszteletére. Ez a később az akkoriban hozzáférhető Szapphó-költemények, a Falus Róbert szerkesztette Görög költők antológiája, Szapphó olvasása közben körvonalazódott. (Szapphó egyik tanítványa ui. szintén az Atthisz, attikai, névre hallgatott.) Ugyanaz a kisgyerek áll önök előtt. Attikai lánykában, „gyüttment” erdélyi-menekült fiúban. A tanítvány, akiről az alcímben szó esik. Két kavics összeütögetéséből hang és fény és hő és nyitódó sors és záruló perspektíva és felhő és illat és mosoly és kín és rezgés és ellenrezgés keletkezik, megannyi elsorolhatatlan változata a változatlanságnak. Például a történet, az emberi élet, a tenyerem dimbes-dombos országában nyiladozó vonalak rajza, alakzata. Nem változnak. Változnak a nem változás körén belül. Akkor még nem tudtam hexametert írni. Egyetlen ilyesféle sorom volt: „Szépen volt fiatal. Nap súgta fülébe: Szeretlek”. − − / − ∪ ∪ / − − / − ∪ ∪ / − ∪ ∪/ − − Apámmal, Botár Béla költővel kellett volna mindezt megbeszélnem. Elkéstük egymást, de még ma is „kijön” a hat láb, ha megszámlálom. Kavicsok híján az ujjamon. És „gagyogva”, ahogyan Weöres mester, ha nem is apám helyett apám, írja a Merülő Saturnusban. Miután elkergették a királyt, a papot is leváltották, mindenki helyébe okosabb, rátermettebb, demokratikusabb, modernebb toleránsabb került, utoljára – W. S. mester írása szerint – a költő következett. „Vigyázó szemetek…”. „Párizsra…” Mert a világ megújulásra már nem is predesztinált, egyenesen hormonizált, hogy éljek magam is a kínálkozó görög szó magyarrá nyekergetésének lehetőségével, grammatizálásával. Bár szemünk láttára, és úgy tűnik: megfordíthatatlanul, elsüllyed körülöttünk minden, s a nyelv is szárazra vetve könyörög a boszorkányok lángjainak irgalmáért. Nekem Komló jutott Párizs helyett. Felcsapni városlakónak. Felvilágosodni és – gimnáziumba járni. Ahol Kazinczyt és társait csupán a nyelvújítás és a szerencsétlen Martinovics-féle per kapcsán érintettük. De a föld mellől elkergült többi nemzedéktársamat is születő városok, utcák és falak nyelik el. Ám addig egy teljesen kivehető költői és ismeretszerzési munkarend állhat az ember előtt, ha fiatal. „…als das sicherste Mittel eigener Bildung…” Az agg költőfejedelem írja Byron halálára, hogy egész életében az önképzés, a magányos, elmélyült „Bildung” biztosította azt, hogy az előtte éltek vagy a kortársi kiválóságok érdemeit méltányolni tudja. (Magyarul J. W. Goethe: Irodalmi és művészeti írások. Goethe hozzájárulása Lord Byron emlékezetéhez. 200. p. Görög Lívia fordítása.) Ehhez meg fölöslegesek a forradalmak és kufsteinek és a lehullt fejeket felfogó fűrészporos ládák. Jobb megőrülni, illetve a megőrülés keményen előítéletes védelme alatt átmeditálni az életet, miként Hölderlin. A magyar prozódia Friedrich Hölderlin idejében bizonyos területen már előrébb tarthatott a németnél, ez a tapasztalati – tehát távolról sem tudományos –

70


vélekedésem. Azóta esett változások sok meglevőt értelmetlenül felejtésre ítéltek, sok vívmánnyal is gazdagodhatott az európai és magyar líra verstani tezaurusza, kincses háza. Nálam egyszerre mindkettő történt, de nem nagyon figyeltek fel verseimre a múlt századi avantgarde felhajtásában. Század fordultán a nagy német költő vándorlására és toronyszobájára függesztve tekintetemet, kivált Diotímája iránt érzett szerelmét továbbgondolva, készülhetett el a Menon délutánja című, disztichonokból álló versciklus. Kazinczy már a 19. század elején, a Berzsenyihez írt, de saját ars metricát felmutató levélversében szól a görög és nyugat-európai verselési gyakorlat egyesítésének szükségességéről. A „Hermesnek békebotja” emlegetése nem véletlen, mert az ember oda megy verselést tanulni, ahol talál tanulnivalót, így az a „békebot” az én esetemben (is) három-négy irányba hasadt, a keleti költészeti formák felé is, hogy aztán magyar verssé alakulva, feledtesse az idegen hatást. Egyik kötetemet, s ez érdekes akarata, grimasza alig értékelt verseimnek, a Széphalom Könyvműhely jelentette meg. Így érkeztünk újfent Széphalomhoz, de Kazinczy szelleme a pályán végig kísért; akaratlanul, vagy a hübriszem hatására, már nem lényeges. Fontosabb kiemelnem, noha szent borzalommal tekintettem a széphalomi mester szonettmeghatározására, hogy a szonett műfaját teljesen félreértve „mértékeletlen” sorok díszelegtek a tanórák idején ilyen munkára kinevezett füzetemben. (Gimnázium. A süvölvény költő a szilenciumok alatti nyugalmat használta fel ilyen kísérletezésekre.) Teljes volt a megoldatlanság, a csőd; csak a 14 sor egyezett. Egyre inkább Berzsenyi szonett-ellenes morgásával azonosultam. Csak sokára értettem meg, vagy inkább éreztem rá, hogy mi az, amiről Kazinczy beszél. Pedig. (Pedig már ott volt a Gáldi László Ismerjük meg a versformákat! című könyve a kezem ügyében.) Most ismét átfutottam az 1812-ben az Erdélyi Muzeúm 1815. II. füzetébe írott értekezését: egyszerűen, tömören, szabatosan fogalmaz. Bár a szonettek java része immár nem felel meg az akkori európai követelményeknek, s Kazinczy (és Klopstock és Herder) után nem születtek volna meg Rilke Orpheusz szonettjei (egészen rövid sorok és anapesztuszi, trocheuszi lejtésű sorok is akadnak), Pablo Neruda Száz szerelmes szonett című kötete (rímtelen 14 sorosok), Weöres Sándor Átváltozásokja (egészen rövid sorok és néhol epigrammatikus zárások okán), sem az én Színes egyház ciklusom néhány darabja. Nem születhetett volna meg Csontos János szonettkoszorúkból épített kompozíciója sem, ahogy József Attilától Géczi Jánosig elmaradtak volna e mesterdarabok a magyar lírából és a magyar nyelv teljesítményei közül. A szonetteket illetően talán már oda fogunk eljutni, hogy Kazinczy szemével, rákészültségével nézve: a formából marad a kötelező 14 sor, akár annyi sem, hiszen már Shakespeare-nél kurtább lett az egyik (a 88. szonett). A többit el lehet zenélni vagy éppen csikorogni a Keletről mostanában rabolt szanszkrit mértékelésű sorokban, és talán maga az óind metrum is szívesebben veszi, ha nem szunnyadozik az elrejtettségben és -feledtségben. Hiszen úgynevezett indravadzsá sorokban is lehet szonettet írni, rímeltetni is, ha azt mondandónk így kívánja. A kérdés persze itt is az, mint a két századfordulóval korábbi, hogy tudniillik a mester egész fából akar-e valamit kifaragni, vagy toldani, szögelni, smirglizni és enyvezni. Amit a négy magyar verselési féleségről mond Kazinczy a fönt idézett munkájában, azt az európai és magyar költői gyakorlat módosította. A magyar elvileg (és Kazinczy szerint!) ugyan rímszegény nyelv, de Szabó Lőrinc megmutatta, hogy miként lehet az élő beszéd fordulataival felfrissíteni a rímkészletet. Mostanában, némi jelentéstani és mondattani hátszéllel megerősítve, annak sincs akadálya, hogy a morfémák, szótestek elválasztásával teremtsünk új kádenciahelyzeteket. Petőfi ugyan ironizált a „A régi jó Gvadányi”-val, de ami akkor nem volt komolyan vehető, sőt: egyenesen hajmeresztőnek tűnt – a szükség, vagy az újdonságkeresés, gyakorlattá varázsolta.

71

PoLíSz „Nyugodjék kegyelmed csendes békességgel! Appetitusomat* ha korcs magyarok el Rontják: mulatok a kegyelmed könyvével, Könyvének igaz magyar beszédjével.” (Petőfi Sándor: A régi jó Gvadányi) A leoninusok is beszöktek a verselésbe. A „próza” is helyére került a lírában. De magánál Kazinczynál is kereshetünk pl. hangsúlyos sorokat. Írja például gróf Eszterházy Károly egri püspökkel való találkozását megidézvén a Pályám emlékezetében, s találhatunk pontot, ahová téveszthetetlenül tehetjük ki az ütemhatárt: „Bort – mondá a / püspök újra, // s rám köszönté / poharát.” Trochaikus lejtésűnek is mondhatjuk ráadásul e tizenöt szótagnyi citátumot. De bőven idézhetni a Károli Gáspár fordította Biblia számtalan helyéről is. A még meg nem újított magyar nyelv természetéből is következik ott a sok ritmizálható rész. Tényként vehető ide, hogy Kazinczyék nyelvújítási mozgalmát Ady után Hamvas Béla is megkérdőjelezi. A magyar költészet, irodalom megújulásában való tevékenységükről viszont már túlzás lenne elmarasztalólag szólni, s nem is teszik. Bizonyára egyetértenének abban, hogy a nyelvünkben rejtőző-megnyilvánuló géniusz teszi azt lehetővé, hogy az emberi égtájak különböző verseléseit a költészetünkbe harmonizáljuk. Különösen fontosnak tartom végül megjegyezni, hogy Balassi után, Kazinczyval párhuzamosan, már Csokonai fölfedezi magának a Kelet varázsos metrikáját, költői és zenei és filozófiai leleményeit pedig többen. Nagyon fájdalmas, hogy a szanszkrit, a bengáli, tehát az indiai kultúrkör verselésének (itt közelebbről a cigányságénak is), kiváló fordítója és elméletírója, Vekerdi József professzor korábbi verstani művei nem láthatók. A verstani jártasság és műveltség emelésének egyik alapműve Szepes–Szerdahelyi Verstana. Hiánycikk, nem lehet hozzájutni. Örvendetes ellenben Horváth János professzor Verstani tanulmányainak sajtó alá rendezése és megjelentetése az Osirisnál. Vitás verstani kérdések közé sorolva a vers és próza határait, Horváth János éppen Kazinczy-fordítást idéz Gessnertől, az Idylliumokból: „Micsoda csendes gyönyörűség foly belőlem reád őszi vidék! Mint cifrázza magát a halni készülő esztendő. Sárgán áll a som és f űz a tó körül; sárgán állanak az alma és körtvélyfák a színét-elhagyta dombokon és zöld völgyekbe’ a cseresznye veres levelei között. Tarka a liget, mint a rét tavasszal, mikor virágok borítják el.” (I. m.: 387. p.) És rögtön eszünkbe juthat Horváth Jánosnak A magyar versről írott munkájában a szabadversről kialakult averziója is. Amely szerint a szabadvers „versillúzió” csupán, ennek a fentebb idézett lírai prózának, prózaritmusnak a verssorokba tördelése révén keletkezett, „modern ritmikai jelenség.” Nehéz ezzel egyetérteni, de fontos, hogy immár hozzáférhet a közember vagy a magam féle a kérdés ilyen megvilágításához. * Appetitusomat: vágyamat, kívánságomat, törekvésemet. – lat.

72


Az égetőbben fájhat, hogy Marcel Proust nagy munkája, Az eltűnt idő nyomában, immár az utolsó kötetével is megszólalt a magyar fülnek, de Kazinczy Ferenc fölmérhetetlen irodalmi „munkálkodásának” kritikai kiadása valahol késik. Avagy éppen mostanában jődögél. Végezetül, a szárnyvonalakról való meg nem érkezést igazolandó, nagyon egyszerűen és bonyolítások nélkül elmondhatom az ő szavaival: „Én tőle oly sok új és nagy ideát kaptam, hogy felejtém magaméit, s érzettem, hogy akinek nem stúdiuma a felvett tárgy, legbölcsebben bánik, ha azzal, akinek stúdiuma, nem ellenkezik, hanem attól a jót eltanúlja.” (Kazinczy Ferenc: Magyarországi utak. Pannonhalma) Veszprém, 2009. szeptember 11.

Kaiser László

Józanul Kazinczy Ferenc emlékének „Nékem egyik tárgyam a józan gondolkodás lesz.” (Kazinczy) Józanul, folyvást józanul: a pálya emlékezete, vele az örök cselekvés, a mindig-munka keresztje. Nincs hitványabb, mint rosszat jól, vagy rosszul jót tenni egyre, kísérte őt árnyék módra a jót és jól vasfegyelme. S a józanság magányosa a kultúrától részegen harc és gesztus mestere lett: örök árva a végeken!

73

PoLíSz Vitéz Ferenc

Versművelés – beszédgyakorlatok „Kedves Feri! Én valódi költőkkel nem magázódom… és rég nem olvastam olyan első verseskötetet, amelynek költőjéről oly biztonságos egyértelműséggel vettem volna tudomásul, hogy valódi, saját hangú, eszközeit birtokba vett, tehát szakmaszerinti, és ami nem mellékes, érdekes témavilágú, az olvasó érdeklődését felkeltő – natus et doctus – poeta. Hát ezzel tudomásul veheted, hogy nemcsak mint igen régi tollforgató, de mint éppen a szakmának, a verstannak félévszázadja tanára (nem középiskolás fokon) egész kis könyved nagyon tetszett, illetve tetszik folyton.” Hegedüs Géza 1991. május 2-án adta postára nekem azt a levelét, amelyet olvasván egy első verseskötetes valóban ösztönzést érezhetett arra, hogy a költészetben a mesterséget is szem előtt tartsa, s ne ódzkodjék attól, hogy olykor éppen a klasszikus verseléssel, a metrummal vagy az ütemmel lázadjon. A ’91-es első kötet címe ugyanis Lázadó galamb volt – a Partium Irodalmi Társaság kiadásában jelent meg, s akkor a „lázadásnak” tudatosan csupán annyi jelentést szántam, hogy a galamb hiányos metaforájával azt üzenjem: a tisztaságnak itt van az ideje fellázadnia a megváltásért. Lázadtam persze a formával is – ki tudja hányadik, s immár idejét múlt lázadás volt ez?! –, utólag úgy ítélve: sokszor értelmetlenül s cél nélkül tördelt, átrendezett sorokkal, melyeknek persze vizuális elemként volt szerepe a papíron; képverset is írtam, a belső címlap „lázadó galamb”-jának óriás betűi szétrobbant testként virítottak a felületen… És lázadtam a kötetindító verssel: ám amíg a már akkor sem korszerű avantgárd és posztmodern forma-blöffökkel az ugyancsak mintaként tekintett francia szimbolisták szómágiáját igyekeztem aktualizálni, hexameterekkel bocsátottam útjára a „költői pályafutást”. A szövegek belső ritmikája erősen épített az ütemekre és a metrikus lendületre is, de abban az első környezetben valahogyan elsikkadt ez az erő. Szerencsére azonban Hegedüs Géza észrevette, s figyelmeztetett rá: „Bevallom, nem egyszer le is írtam, hogy bizalmatlan vagyok a »szabad versek« iránt. Műértelemben a szabad vers nem vers, hanem a vers és próza közt egy harmadik prozódiai lehetőség. Ezt az igazi, a nyelvakusztikát jól érző költő meg tudja találni, de gyakorlatilag a szabad verseknek mondott szövegek legtöbbször indokolatlanul tördelt prózák, vagy kifejezett prózák olyan lírai töltettel, amely inkább kívánna vagy valódi verset vagy a tárgyról szóló értekező prózát; tehát nekem eleve gyanúsak a szabad verseket író költők… és igazán csak azoknak hiszek, akik eleve meg tudtak írni egy hibátlan hexametert, vagy felépítenek egy pontos rímképletű és ritmikájú szonettet. (…) Nos, a legelső, amit Nálad észleltem, hogy »szabad« verseid sorai a fülben zenei hullámzást keltenek, a hangsúly és az időmérték – habár mindig egyedi rendben – sorról sorra verssé teszi a szöveget. És mintha a hozzám hasonló igényesek számára kezdenéd captatio bevelentiae-vel, a »szarvasok és lányok« idill-hangja hibátlan hexameterekben indítja az egész könyvecskét. (Szívesen olvastam volna még néhány ilyen hagyományos formarendű verset költeményeid között.)” Máig köszönöm Hegedüs Gézának – s odaátra is üzenem neki (éppen az idén tíz esztendeje hunyt el) –, hogy olyan megerősítést kaptam akkor, amelynek vértezetét gyakran magamra tudtam ölteni, ha klasszikus kalandokra indultam a költészetben. S talán azóta sem kaptam ilyen mély és alapos elemzést, mint akkor a levélben, a következő másfél oldalon verstanilag,

74


tartalmi és formai szempontok egybevetésével értékelte a verseket, bírálva a tipográfiai formakísérleteket és a képverseket. Nem írok ilyeneket 1991 óta, talán azért sem, mert sokszor visszaolvastam Hegedüs Géza sorát: „A költészet akusztikus és nem optikai művészet.” Ezt a mondatot azért kicsit átértelmeztem: az akusztikának együtt kell járnia egyfajta belső optikával – tehát: én igen fontosnak tartom a képi megjelenítést. Csak immár hagyományos poétikai értelemben. Mert a vers nem csupán szól valamiről – sokszor nem is kell, hogy szóljon egyáltalán valamilyen elmesélhető tartalomról –, hanem a költemény festmény és dal is egyben: van ritmusa, zeneisége, és képi érzékletességével (a költői képekkel) tudja láttatni az olvasóban, hallgatóban a megjelenített lelki-érzéki tartalmat. Paul Valéry írta a Tengerparti temető című verse születésének körülményeit felidézve, hogy nem is a forma s nem a tartalom szólalt meg benne először, hanem a tengerparton sétálva egy ritmus képe rajzolódott elé. Szívesen idézem Sütő Andrást: az Anyám könnyű álmot ígér című naplóregény egyik részletére hivatkozva, amikor az író egyik, hat elemi osztályt végzett unokahúgával beszélget. Jézusról és Petőfi Sándorról kérdezgette. Ide írom a dialógus végét: „– Szeretsz-é verset hallgatni? – Ó, nagyon! – Miért? – Mert a vers olyan szépen fejezi ki magát. Mert én is tudom azokat a szavakat, de nem jutnak eszembe.” Ezen a ponton talán az is látszik, hogy a költői nyelvújítás lényege maga az érzéki nyelvművelés. Avagy: versművelés. A vers nemcsak helyettünk „beszél”, hanem értünk is, belőlünk is szól. Mert a költészet misztikuma nem valamilyen távoli és megfoghatatlan dologban, hanem a hétköznapi életben, az emberi viselkedésben rejlik. Borges A költő mesterség címmel közreadott előadáskötetének első tanulmánya, A költészet rejtélye egyik bekezdése ezt így magyarázza: „Amikor esztétikai műveket forgattam, mindig az a kínos érzés kerített hatalmába, hogy olyan csillagászok könyvét olvasom, akik még sosem vették szemügyre a csillagokat. Vagyis úgy írtak a költészetről, mintha a költészet valamiféle feladat volna, s nem az, ami valójában: szenvedély és élvezet. Elolvastam például nagy tisztelettel Benedetto Croce esztétikatanát, s ott azt a meghatározást találtam, hogy a költészet és a nyelv »kifejezés«. Nos, ha itt valaminek a kifejezésére gondolunk, akkor visszajutunk a tartalom és forma régi kérdéséhez; ha pedig nincs semmi konkrétum, ami kifejeződne, akkor semmit nem kapunk ettől a meghatározástól. Szóval tisztelettudóan elolvassuk a definíciót, aztán másfelé vesszük az utunkat. Például a költészet felé; az élet felé. Hisz az élet, biztos vagyok benne, csupa költészet. A költészet nem valami távoli dolog – a költészet, mint majd látni fogjuk, itt áll lesben az utcasarkon. Bármely pillanatban lecsaphat ránk.” Ha „az élet csupa költészet”, ez azt is feltételezi, hogy a költészet csupa élet – természetesen abban a másik minőségben megjelenítve, amelyet „az én is tudom azokat a szavakat, de nem jutnak eszembe”, fönt idézett mondat olyan érzékletesen fogalmaz meg. S mit kezdjen a költő a mesterséggel? Hiszen ezt az életet a versszabályok szerint kell új rendbe állítania, új kompozíciót kell létrehoznia Összeszedve a meglévő világ elemeit, valamilyen új sorrendet kell bemutatni a tárgyak és a dolgok, emberek, érzelmek, álmok és valóságporcikák között. A művész eredetisége ugyanis éppen abban rejlik, hogy nem új világot teremt, hanem új sorrendet hoz létre. Hadd idézzek Németh László kritikai ars poétikájából. „A műalkotás jól előkészített varázslat. Elvarázsolja a műbe sodródó elemeket: a szó elveszti szótári jelentését, a modell megsemmisül a hősben, az eszméket új sugárkör özönli át. (…) A költő nem úgy alkot, mint az Isten: új fát, új emberfajt, új nyelvet. A költő új terv szerint új arányba állítja a régi világ elemeit, ez az ő alkotása. Az alkotás elsősorban kompozíció. Az alkotó a részek viszonyában az elemek közt futkosó erő-

75

PoLíSz vonalak titokzatos rajzában fejezi ki művészi igazságát. A mű elsősorban az erővonalaknak ez a rendszere, mint ahogy a benzol nem elsősorban szén és hidrogén, hanem ennek a két elemnek jellegzetes kapcsolásmódja. A műalkotás az a belső terv, amely a mű minden elemét egy képzelt központ felé irányítja. A műalkotás belülről determinált; minden eleme egy közös góc világításában áll, s egyik sem csóválhat a maga örömére sem fáklyát, sem zseblámpát. (…) A legmagasabb írói törekvés, melynek a többi csak alantasa lehet: komponálni, a szerkezet segítségével a mű anyagából egy irreverzibilis művészi eszmét lobbantani ki.” Az évek során rá kellett jönnöm, hogy a „jól előkészített varázslat” kifejezés mindhárom szava kihagyhatatlan a költészetből. Varázslat, mert művészet, s lehet akár látomás is; előkészített, mert vagy tudatos kompozíciós program mentén zajlik, vagy pedig eleve ott munkál a költői ösztönben a mesterség szabálya; s mindezt természetesen „jól” kell előkészíteni, poétikailag is jól kell megírni a verset. Az első ösztönzések után rögtön elővettem a debütáló kötetből kimaradt néhány „klasszikus” versemet, és elküldtem Hegedüs Gézának. Erre újabb levéllel válaszolt 1991. június 5-én. „Nyilván eddig is rájöttél, hogy lelkialkatom szerint konzervatív ízlésű vagyok: szeretem, ha a gondolatok és gondolattársítások megfogalmazása legalábbis megközelíti a racionális (vagyis nemcsak intuícióval, hanem értelemmel a magunk olvasó lelkére fordítható) kifejezési rendszert. Továbbá szeretem azokat az évszázadok, olykor évezredek érlelte akusztikus formákat, amelyek – tapasztalatom és véleményem szerint – megkönnyítik, hogy a költői élmény átalakuljon olvasói élménnyé. Vagyis én a klasszicizálást (ha jobban tetszik: parnasszizmust) a legmodernebb gondolatok és érzések leghatásosabb kifejezésmódjának tartom. (…) Ennyiből máris rájöttél, hogy a most nekem küldött verseid közül legjobban a »Hexameterek a történelemhez« címűt szerettem meg már az első olvasásra.” A hexameterek aztán tovább kísértek, több folyóirat – a Magyar Napló és más lapok mellett a PoLíSz is (1994/tavasz, 1995/ősz) – szívesen közölt belőlük, következő versköteteimben (Repülnél lenni, Kékezüst) mindig felbukkantak a klasszikus metrumok, de más mértékmódokkal is kísérleteztem, klasszikus strófákat, szonetteket írtam. És haikut. Kihívás volt, nekem tetsző, tömör forma, ráadásul a kép és a gondolat szigorú, szinte filozófiai rendben ötvöződött eggyé a 17 szótagban, később tankákat– két, hétszótagos sorral, egy értelmező képpel toldva meg a haikut –, s nemcsak önállóan, de megszerkesztett ciklusokban. Elkövettem azt a formaújító, mégis a klasszikushoz visszakanyarodó lázadást, hogy időmértékes haikukat írtam. Természetesen nem lehetett hexameterben, mert az 5–7–5 szótagos három sor hét verslábat igényel a hexametert alkotó daktilusokból és spondeusokból. Így lett a hexameteres hat versláb még eggyel megtoldva, így lett „heptametron”. Erről az 1993-ban megjelent kis kötetről Csontos János a következőket írta a PoLíSz-ban – Megőrizve megszüntetni (az újabb líra hagyománykezelése), 1994/nyár: „A legkülönösebb kísérlet talán Vitéz Ferenc nevéhez kötődik: Évszakok, szavak, álmok címet viselő, 99 haikut tartalmazó »lírai zsebkönyvében« a távolkeleti bölcseleti kereteket az időmértékes lüktetéssel házasította össze. Hogy ez mennyire más, mint a 17 szótagos haikut epigramma-pótlékként, uram bocsá’: rímmel is terhelt strófaszerkezetként használni, azt az is alátámasztja, hogy egy készülő verstan egyetemi tanár szerzője a nyomdából vette vissza munkáját, hogy ezt az arcátlan teljesítményt regisztrálhassa benne.” Szepes Erika Mai magyar vers című kétkötetes verstani monográfiájáról van szó, s abban valóban több helyen hivatkozik rám, mint ahogy A japán moraszámláló vers formái – a haiku, illetve az Ezredvégi önarcképünk: a haiku című tanulmányaiban. „Egyik haikuja az újonnan támadt »hiteket«

76


kérdőjelezi meg” – másutt így fogalmaz: „a mindenkori neofitákra támad”: büszke baromból / hamvas hit farag újjá / lelket is adhat; majd egy másikkal a világ egyik leghíresebb városszimbólumán csúfolódik: Hűdevas Eiffel / Párizs fallikus éke / pótpiramisként.” Arrébb ismét felbukkan néhány példa: „Vitéz Ferenc egy avantgard kiadványban keltett feltűnést heptameronnak nevezett »ciklusával [a Párizsi Magyar Műhely közölte ’92-ben, egy évvel a kötet megjelenése előtt néhány darabját a sorozatnak; Papp Tibor még Párizsban kérte el tőlem a kéziratot]: ebben az elvont ritmusképletek mellett időmértékbe szedett haikuk vannak (az ötszótagosak adonisziak, a hétszótagosak daktilikusak), de van félig szöveg-félig képlet megoldása, szóátvágásos játéka is, szóval – amúgy fenegyerekesen – eljátszogat az ötlet kínálta lehetőségekkel.” Szepes Erika hozzáteszi: „Későbbi kötetében (…) még szerepel néhány képletes játék, de általánosan már posztmodern különcködés nélkül adonizája a haikut.” Megjegyzem: a harmadik sorok, még a hexameterből örökölt, kötelező záróverslábak miatt, minden esetben a daktilus–spondeus sorrendet követik; a második sorokban, a hét szótag miatt, két spondeusnak és egy daktilusnak kell szerepelnie, ám itt váltakozhat a sorrend, csakúgy, mint az első sorok is hol daktilus– spondeus, hol spondeus-daktilus rendben állnak. Somlyó György azt írta ugyanerről a kötetről, hogy a haiku-heptametronok között néhány szépet talált, „de talán nem kellene ennyire elköteleznie magát a japán-ógörög verselés mellett”. Nem is köteleztem, de élvezetes és tanulságos, „komoly” játék volt, s a keleti forma (és tartalom), valamint a klasszikus verselési technikák itt-ott feltűnnek más verseimben. Szuromi Lajos, egykori egyetemi tanárom, különleges érdeklődéssel fordult a hexametereim felé, a nagy hexameter-monográfiájában is foglalkozik azok tanulságaival. „Képlet és hangzat közelítésére különböző törekvések találhatók hexametrikus költészetünkben – írja –, 30–35%-os eredménnyel (Keresztury Dezső, Vitéz Ferenc), Weöres Sándor Szállnak az alkonyi felhők… című versének 100%-os hangzati ereszkedése s verset alkotó összesen négy hexameterben érvényesül. (…) Főmetszetként másoddierézis található a sorok 27%-ában (ez 9%-os Weöres verseiben, s a korábbi időkhöz mérve a legtöbb: 15% hatalmas aránya csupán Vitéz Ferenc verseiben mutatkozik). A harmaddierézis aránya [Budaházy Éva verseiben] 21%, Weöres Sándor és Vitéz Ferenc eddig legmagasabb arányával azonos. – Főmetszetként példátlan arányú e költeményben a negyeddierézis (34%), a legmagasabb arányra mindeddig Vitéz Ferenc verseiben bukkantunk (17%).” Egy külön részben tíz hexameteres versemet vizsgálta meg, és metrumstatisztikai táblázatokat készített hozzá, bemutatva például a daktilusok és spondeusok arányát, a képletszerű lábazási sorváltozatokat, illetve a hangzó lejtés változatait, a versek metszetváltozatait lábazási sorváltozatonként, a fő- és mellékmetszeteket stb. Nem elrettentésként idéztem Szuromi Lajos mérését, csupán arra utalva, hogy különböző poétikai megközelítések léteznek, s bizony, a klasszikus igényű teljesítmény nem hagyja hidegen a szakmát. Talán az olvasókat sem, és az már teljesen mellékes, hogy tisztában van-e valaki a dierézis fogalmával vagy sem, hogy egyáltalán meg tudja-e magyarázni, mi a hexameter – az olvasót csupán az akusztikai kép, a dallam és belső optika érdekli, hiszen az találkozik valahol az ő hangulatával és lelkiállapotával. S hadd tegyem hozzá: annak, hogy hol, milyen formában, milyen arányban tűnik föl a dierézis (diaeresis: olyan sormetszet, amelynél a versláb és a szó vége egybeesik), nálam egyáltalán nem volt tudatos alapja, csupán a dallam (mérték) és jelentés harmóniája kívánta meg, s magam soha nem ellenőriztem, Szuromi Lajos tanulmánya után sem tettem meg ezt. Működjék a mérték úgy, ahogyan azt a bensőm kívánja… Hogy ugorjak egy kicsit az időben: a Repülnél lenni című verseskötetem 1995-ös megjelenése után – itt már eleve a cím sokakat elgondolkodtatott, nem értve, hogy feltételes módú, főnévi igeneves célmeghatározásról van szó, mint például az „elmennél a boltba bevásárolni” formulában, csak éppen a cél és a hozzá vezető eszköz tűnt furcsának egymás mellett –, egy író-olvasó találkozó után kérdezte meg egy hölgy: tudnék-e megadott szavakra verset írni?

77

PoLíSz Mivel addig még nem próbáltam, nem tudtam válaszolni, mindenesetre megkérdeztem, mi lenne az a szó. „Paralelogramma” – mondta, s hozzátette: „De szerelmes vers legyen!” Az 1999es Kékezüst című kötetben már szerepelt a vers, az óta is nagy sikert arat a felolvasásokon. Sőt, egy időben – amolyan „kocsmai vándorköltőként” –, ihlet híján a mások által megadott szavakkal játszogattam. Néhányat a sikerültebbek közé sorolok ma is, mindenesetre jó ujjgyakorlatok voltak egy komolyabb teljesítményhez. S hogy ugorjak egy még nagyobbat az időben, immár a „komolyabb teljesítményhez”: amikor 2006 végén elindítottam saját, „egyszemélyes” folyóiratomat, a Néző ● Pontot, melynek mára 28. kötete, összesen 19 kiadása jelent meg, az első számtól kezdve rendszeresen közöltem benne gyerekverseimet. Bizony, a gyerekeknek szóló beszéd még nagyobb ritmikai fegyelemre késztetett, egyúttal föl is oldott, még bátrabban és nyíltabban mertem játszani. Szinte ezzel párhuzamosan, tapasztalva, hogy négyéves lányom néhány hallás után milyen élvezettel mondja vissza: „Kecsegi Karcsi karcsú nyelve / a kicsi szitakötőket cselezi; kacska káka tövéhez csüccsen: / ebédelni készül Kecsegi”, elkezdtem írni a felnőtteknek szóló beszédgyakorlatokat. Ez a kötet (Beszédgyakorlatok címmel) 2009 tavaszán jelent meg, s minden betűre, illetve hangra, hangcsoportra (mint például a C és Cs, az S és Sz, az U–Ú és Ü–Ű, a V–Z–Zs) megszületett egy vers, sőt, a ciklus zárásaként Idegen szavakra címmel is elkövettem egy nyelvművelő-kritikát. (A napokban olvastam a kéziratot: az Apáczai Kiadó 12. osztályos magyar nyelv tankönyvében Uzonyi-Kiss Judit tankönyvíró külön gyakorlatot készített a középiskolások számára, mely erre a versre épül.) Íme a feladat: „Azt sem tudni, eszik-e vagy isszák: / a konklúzió negligál premisszát, / s vektorál a látens szillogizmus. / Urbánus migráció. Az 5-ös busz / diffuzál indolens miazmát. / A humántőke faktor plazmát / és LCD-t citál a retinára – / tendál az orbis hidrocefálba. / Globális és neoliberális / diszciplínákat vizuális / prejudikátumokba konstruál: / amorf utópiákat duplikál. // Irreverzibilis diszpozíció: / frigid líra itt a kódolt ráció. / S „ha és amennyiben…” – mondják –, / transzparens az információ, / a „ne vedd magadra mások gondját” / generál nettó auto-mutációt.” A ciklus darabjai lassan, majdnem egy év alatt születtek meg, elsősorban hangulatilag kellett rákészülni egy-egy darabjára. Ha elhatároztam, hogy most a dé vagy a ká vagy az er következik, megkezdték a szavak a gyülekezést bennem. Nemcsak az alliterálók, de a belül vagy toldalékos formában is ezt a hangot rejtők, illetve a kiejtésben e hanggá hasonuló betűket hordozók. Soha nem tudtam, hogy miről fog szólni a vers, hiszen azt a rendelkezésre álló, az emlékezet mélyéről fölsejlő szavak jelentése határozta meg, amelyek e játék folytán egymás mellé kerültek. Némelyik szó gyanús volt: lehet, hogy nem is létezik? Előfordult ilyen eset is, kerestem mást, de a legtöbbször a passzív szókincsből törtek elő régi vagy tájnyelvi kifejezések. Ezért is adtam a kötet végén egy szómagyarázatot, melyben úgy is, hogy néhányról megfeledkeztem, száz kifejezést magyaráztam az olvasóknak, közte olyan szavakat, mint például: ciher, himba, juházik, kócipor, siska, zsenyeg. S magam lepődtem meg a legjobban: mindegyik versnek lett aktuális, olykor filozofikus, máskor hétköznapi tanulságokat rejtő jelentése, üzenete. Persze, jókat mulattam egy-egy fordulat észlelésekor (tudatosan nem írást mondok, hiszen, végső soron a szavak maguk írták a verset), nem beszélve arról, hogy szinte mindegyik ironikus tartalmú lett, ami elsősorban annak köszönhető, hogy az már önmagában elég vicces, ha a hangzási kényszer sodor egymás mellé különböző furcsa szavakat. Remélem, az iskolák, a színi tanodák, ne adj’ Isten, a színészek, közszereplők, szónokok, az elektronikus médiumokban megszólalók stb. kellő

78


módon tudják használni ezeket a gyakorlatokat, azt is remélve egyúttal, hogy a néma szájnak is megfelelő szórakoztató irodalmi-nyelvi élményt ad ez az összeállítás. Búcsúzó bolondozásként egyik kedves betűmet küldöm, ahol a híres babitsi alliterációkkal is meg kellett küzdenem – jobbnak véltem, ha eleve reá hivatkozom, természetesen nem kívánva versenyezni véle, miként, azt hiszem, ezzel a legutóbbi könyvvel egyelőre magam sem tudok versenyre kelni.

B Bamba bún borong Babits, bús, baráttalan bolondja bámul a kába éjszakába; ám hiába – nem rebeg át a csáb a habkeblű báranyának bazsalygón barna tomporába. Békabrekkenésre ébred, bátor bogárbatár nyomában bű-bundájú bárány béget – böte orra bő a nyálban –, s barokkosan bököd egy békés tubabimbó féleséget. Babonák bagózó bábájának ma nem terem babér – bibircsókok lohasztják a bíbor csókokat –; a bágyadt bájak lassan bebábozódnak, bajmolódik csak a tánccal a bénult bajadér. Ballába bütykét bűvölve billeg, s míg odébb botorkál, libabőrösen, balladát költ róla egy bölcs kobold – egy eldobott dobozfedél bástyájába bújtatva bánatát, dobol rézboglár betűrímeken. Majd elbambul ő is, borókán, tobozbogyóként magába bíbeli a búbos galamb bóbitáján rebbenő, kóbor „bé” betűket is: bársony bibékkel repdes réteken, bogos bogánccsal babázik, s bocskor bőrébe bámulva téblábol át a rabló-éveken.

79

PoLíSz Madarász Imre

Státusfoglyok és börtönírók: Kazinczy és Pellico Ez a komparatisztikai tanulmány egy ma gyar italianista hozzájárulása Kazinczy Ferenc európai formátumának feltérképezéséhez. Kazinczy Fogságom naplója és Silvio Pellico Börtöneim (Le mie prigioni) című könyvének, a magyar és az olasz irodalom leghíresebb börtönkrónikáinak összehasonlítását egész sor szempont, körülmény, „párhuzam és kereszteződés” indokolja. Az írók azonos korban éltek – Kazinczy 1759 és 1831, Pellico 1789 és 1854 között – és ugyanazon Habsburg-birodalom fennhatósága alatt (Pellico élete legfontosabb szakaszában). Mindketten vezető-szervező szerepet játszottak hazájuk irodalmi életében. Kazinczy „irodalmi diktátor”-ként való emlegetése – kivált az 1811 és 1819 közti nyelvújítási harcok vonatkozásában – egyenesen közhely az irodalomtörténet-írásban.1 A piemonti, saluzzói („il Saluzzese”) Pellico az olasz romantikus mozgalom vezéralakja volt mint a rövid életű, de annál jelentősebb milánói Il Conciliatore folyóirat főszerkesztője 1818. szeptember 3. és 1819. október 2. között.2 Mind a ketten – a Tizenkét pont szavaival élve – „politikai statusfoglyok” lettek. Kazinczyt, mint köztudott, a magyar köztársasági mozgalomban, ismertebb nevén a Martinovics-összeesküvésben való részvételéért tartóztatták le Alsóregmecen 1794. december 14-én, és a híres „2387 napos fogság” („hetedfél esztendő”) – budai (1794–1795), brünni (spielbergi, 1795. október 7.–1798. június 21.), obrovići (1796–1799), kufsteini (1799–1800) és munkácsi (1800–1801) raboskodás – után 1801. június 28-án szabadult.3 Pellico a Carbonari-„vendita” résztvevőjeként került letartóztatásba Milánóban 1820. október 13-án (a „szomorú pénteken”), ezt

követően a milánói Santa Margherita várbörtönben, 1821-ben a (főleg Casanova szökése nyomán elhíresült) velencei Ólombörtönben, a Piombiban, végül, legtovább, 1822-től szintén Spielbergben raboskodott: először halálra, majd tizenöt esztendei „kemény börtönre” (carcere duro) ítélték (éjjeli lábvassal stb.); „császári kegyelemmel” 1830. szeptember 17-én bocsátották szabadon, a Kazinczyénál is jóval hosszabb, mintegy tízévi rabság után.4 Kazinczy a Fogságom naplóját hosszú évekkel a börtönélmények után, 1828-ban emlékei és feljegyzései („szálló papírszeletek”) alapján írta meg, de nem publikálási célból; mondhatni, „családi használatra” hagyta rá Toldy Ferencre; posztumusz jelent meg: egy részlete 1848-ban (az Országgyűlési Emlényben), első teljes kiadása azonban (Alszeghy Zsolt gondozásában) csak 1931-ben, azaz több mint száz évvel megírása után.5 Pellico ellenen a Börtöneimet szinte rögtön kiszabadulását követően („1831 nyarától”) Torinóban alkotta meg, és „azon melegében”, 1832-ben („augusztus és október vége között”) megjelentette a torinói Bocca könyvkiadónál.6 Érdekes, ellentmondásos viszonyítást kínál, hogy mind a magyar, mind az olasz szerző írt egy másik önéletrajzi művet is. Kazinczy a Pályám emlékezetét „1816-ban kezdte el írni, befejezni már nem tudta”; először 1828-ban (a Tudományos Gyűjteményben), „teljesebb változat” -ban 1880-ban, a „lehető legteljesebb szöveg” közzétételének szándékával 1943-ban látott napvilágot.7 Pellico még a harmincas években belekezdett egy Autobiografiába, mely azonban cenzori tilalom miatt nem jelenhetett meg, és meg is semmisült (nem egészen világos, hogy

80


szerzői szándék vagy szerencsétlen tűzeset következtében): megmaradt tizenkét fejezete – a hazatérés utáni és a remekmű megírása körüli évekről – mint „Kiegészítő fejezetek” (Capitoli aggiunti) a Börtöneim függelékeként jelent meg 1843-ban, a Latour-féle francia kiadásban, francia nyelven (fordításban, az eredeti olasz változat csak 1932-ben került elő Párizsban, a Bibliotéque Nationale-ban, A. Bédariada jóvoltából).8 Ha a két könyvcímet hasonlítjuk össze, azonnal feltűnik, mint közös vonásuk, a személyesség, az alanyiság, az „én” hangsúlyozása, szétválaszthatatlan egységben azzal, ami a személyiséget korlátozza és kínozza, a fogsággal, a börtönökkel. Ami a műfajt illeti, Kazinczy egy meglehetősen újkeletű szépirodalmi „genus”-t választott, a művészi igénnyel megírt napló pár évtizedes múltra tekinthetett vissza Európában (Itáliában a maga nemében az első Vittorio Alfieritől származik, az 1774–1777 közti évekből9). Kazinczy fogságnaplója „igazi” napló (benyomását kelti), dátumokkal, helységnevekkel, még magyarázó-illusztráló rajzokat is tartalmaz. A Pellico választotta műfaj, az önéletírás sokkal hosszabb hagyományokkal bírt, kivált Itáliában (elég Benvenuto Cellini reneszánsz kori, 16. századi hírneves önéletrajzára utalni), legnagyobb és legközvetlenebb irodalmi előzménye azonban – újfent – a piemonti „földi”, Alfieri Vitája volt.10 Naplóhoz illően Kazinczy – kivált saját „fentebb stílusához” képest – „alacsonyabb”, köznapibb, az élőbeszédhez közelebbi stílust használ, esetenként vulgáris szavakkal, fordulatokkal („a marha Németh”, „Laczkovics összeb…ta az ily bírók lelkeiket”, „kövérseggű papnak la”, „b…m a feje lelkét”, „marhaságait elhallgatván” stb.).11 Úgyszintén a „realizmus”, a dokumentarisztikus hitelesség igényét tükrözi a Fogságom naplójában, hogy a szereplőket „eredeti nyelven” beszélteti: a magyar mellett latinul, németül, franciául, szerbül, szlovákul. E „soknyelvűség” miatt nehezebb olvasmány, mint a Börtöneim,

jóllehet Pellico nyelvezete emelkedettebb, „irodalmibb”, választékosabb, körmondatokban, idézetekben, hivatkozásokban, kulturális információkban gazdagabb. Mindkét börtönhistória bővelkedik párbeszédekben, amelyek fokozzák drámaiságukat. A Fogságom naplója is, a Börtöneim is a tanúságtétel szándékával íródott, csakhogy másféle értelemben és másféle módon. Az első az elbeszélő és nemzete életének eseményeit dokumentálja, s noha Szilágyi Márton figyelmeztet, hogy „igencsak óvatosan kezelhető történeti forrásként” 12, sem Kazinczy börtönéveiről, sem a magyar jakobinusok kivégzéséről nem áll rendelkezésünkre megbízhatóbb irodalmi dokumentum. A Börtöneim – Mimmo Sterpát idézve – „hitvallás” (atto di fede)13, éspedig mindenekelőtt vallási, keresztény értelemben. Bibliai idézettel kezdődik ( Jób könyvéből vett mottóval), és valláserkölcsi ars poeticáját már első, bevezető soraiban kinyilvánítja: „Hiúságból írtam-e ez emlékiratokat, csak hogy magamról beszéljek? Óhajtom, hogy ne legyen úgy; és amen�nyiben az ember ítélhet magáról, azt hiszem, hogy jobb szándékaim voltak: – azon óhaj vezérelt, hogy feltárván szenvedett szerencsétlenségeimet és megvigasztalódásaimat, amelyek a legnagyobb sorscsapások közepett is elérhetőknek találtam, egy-egy nyomorultat megvigasztaljak; szándékom volt tanúságot tenni arról, hogy hosszas gyötrelmeim között sem találtam az emberiséget oly igazságtalannak, bocsánatra oly méltatlannak és derék egyénekben oly szegénynek, mint amilyennek általában hirdetik; fel akartam hívni a nemes szíveket, hogy nagyon szeressenek és ne gyűlöljenek egy halandót sem, de gyűlöljék engesztelhetetlenül az alacsony tettetést, a gyáva meghunyászkodást, a csalárdságot és minden erkölcsi aljasságot; – újra akartam hangoztatni egy nagyon ismeretes, de vajmi sokszor feledett igazságot: hogy a vallás és a filozófia, mindkettő egyaránt, erélyes akaratot és higgadt ítéletet kíván, és hogy e két föltétel hiányával nincs sem igazság, sem erkölcsi méltóság, nincsenek szilárd életelvek sem.” 14 „Fele útja” táján, a LXVI. fejezetben a szenvedés embernemesítő volta mellett tesz hitet: „A szerencsétlenség nem alázza meg az embert, ha

81

PoLíSz előbb el nem aljasult, hanem inkább fölemeli; hogyha az Isten szándékaiba be tudnánk hatolni, gyakran átlátnók, hogy többször sajnálatraméltóbbak a győzők a legyőzötteknél, a vigadók a szomorkodóknál, a gazdagok a földhözragadt szegényeknél; különösen tekintetreméltó az a barátság, melyet az Isten-ember a szerencsétlenek iránt tanusíta; dicsekednünk kellene szenvedésünk keresztjével, mert isteni vállak is hordtak keresztet.” 15 Zárósorai pedig a gondviseléshitet summázzák áldáskérően: „Oh! elmúlt fájdalmaimért és jelen boldogsáromért, valamint mindazért a jóért és rosszért, mi még fönn van tartva számomra, legyen áldva a Gondviselés, melynek az emberek és a dolgok, akarva, nem akarva, csodálatos eszközei, hozzá méltó célokra.” 16 Kazinczy felvilágosult szkepticizmusa17 távol áll Pellico mélyen megélt katolicizmusától, mely annál inkább rokon Alessandro Manzoni történelmi regénye, A jegyesek („a Gondviselés epopeiája”) és Vincenzo Gioberti „neoguelf” értekezése, Az olaszok erkölcsi és polgári elsőségéről világnézetével, mely utóbbi művet szerzője éppen Silvio Pellicónak (az „isteni Silviónak”) dedikált.18 Tudva, hogy mindkét irodalmár hazafiaspolitikai okokból szenvedte el a hosszú börtönbüntetést, meglepheti az olvasót, hogy éppen erről, az általuk elbeszélt szenvedéstörténet okairól, politikai tevékenységükről nem szólnak: a Fogságom naplója és a Börtöneim egyaránt apolitikus művek. Noha mindkettőnek a cselekménye a szerző–elbeszélő– főszereplő letartóztatásával kezdődik, ennek miértjéről – részben bizonyosan a cenzortilalmak miatt – hallgatnak. A Fogságom naplója kihallgatási („kérdőre vonattatási”) jeleneteiből még kiderül valami (kevés) az őrizetbe vétel indítékairól19 (szemben a Pályám emlékezetével, mely a börtönesztendőket külhoni utazásnak állítja be); ám Pellicónál az I. fejezet első bekezdése az alábbi furcsa hasonlattal indokolja a „műegész” politikamentességét: „1820. október 13., pénteki napon fogtak el engem Milánóban és Santa-Margheritába vittek. Délután három óra volt. Ezen és a következő napokon hosszas vallatás alá fogtak. De erről nem

szólok. Úgy teszek a politikával, mint egy szerelmes, kivel szépe rosszul bánt s ki azért komolyan elhatározta, hogy magára hagyja: én is mellőzöm a politikát és másról beszélek.” 20 Nemcsak a politikai szenvedély, de mindenfajta gyűlölet és bosszúvágy idegen a két börtönkrónikástól. Fogságba vetőiket és fogvatartóikat, kihallgatóikat, bíráikat, börtönőreiket sem átkozzák, karikírozzák, sőt, humanista szemük bennük is az embert, a felebarátot, az érző lényt fürkészi. A huszadik századi totalitarizmusok brutális embertelenségéhez képest meglepően szívélyesnek tűnik, hogy Kazinczyt Novák kapitány „megkövette, hogy a láncot lábára kénytelen tétetni”, „pronotar. Mikos László” a foglyot „Domine Preillustris”-ként, „consil. Bay Ferenc” „édes öcsémuram”-ként, „vicepalat. Berzeviczy András „Domine spectabilis frater”-ként szólítja meg.21 A „két szürke köpönyegű katoná”-t, aki azt a helyet őrizte, ahol „magyarok kínzatnak” Kazinczy „Pajtás!”-nak szólítja, hozzátéve egyikükről: „Tót vala a legény; de azt is hazám nevelte.” 22 Pellico keresztény-humanista emberszeretetének legemlékezetesebb teremtménye Schiller, a svájci eredetű, „pór szülőktől származó” börtönőr-káplán, akiből „saját szavai szerint – „a sors gúnyt űzött, midőn egy nagy férfiúnak nevét adta neki”, ráadásul a szabadság költőjének nevét. Az LVIII. fejezetben Schiller visszautasítja a „jó ember” megszólítást, mondván zordul: „Nem vagyok jó ember.” A következő fejezetben már ilyen beszélgetés zajlik le Pellico és közte: „– Kedves Schillerem, – mondám, megszorítva kezét – hiába tagadja, tudom, látom, hogy ön jó ember, s ha már ilyen nyomorúságra jutottam, hálát adok Istennek, hogy önt adta őrömül. Meghallgatta szavaimat, fejét rázta s aztán megdörzsölte homlokát, mint akinek alkalmatlan gondolatai vannak, s így szólt: – Én rossz vagyok, uram; esküt tétettek velem, melyet sohasem fogok megtörni. Minden fogollyal születésére való tekintet és elnézés nélkül kell bánnom, semmi visszaélést sem szabad megengednem

82


s különösen az állami foglyokra kell vigyáznom. A császár tudja, mit csinál; én engedelmeskedni tartozom neki. – Ön derék ember és én ügyelni fogok arra, amit ön lelkiismeretbeli kötelességének hisz. Aki őszinte lelkiismerettel cselekszik, tévedhet ugyan, de Isten előtt tiszta. – Szegény ember! legyen türelemmel s nézzen engem. Kötelességem teljesítésében ércszilárd leszek, de szívem… szívem vérzik, hogy nem segíthetek a szerencsétleneken. Ez az, amit önnek mondani akartam. Azután mintha megindulását akarta volna rejteni, ismét nyers hangon szólt: – De most mennem kell. Azután még egyszer megfordult s kérdezte, mióta köhögök oly nagyon, s erősen kikelt az orvos ellen, hogy nem jön mindjárt első este hozzám. – Igen erős láza van, amint látom – folytatá. – Egy szalmazsák bizony elkelne önnek, de míg az orvos nem parancsolja, nem adhatok önnek semmit. Kiment, bezárta az ajtót s én a kemény deszkákra dőltem; lázban égtem és iszonyúan fájt a mellem, de nem voltam már oly dühöngő, annyira ellenségök ez embereknek s oly messze az Istentől.” 23 Arra a felismerésre, hogy „a jó ember mindig honfitársa a szerencsétleneknek” (il buono è sempre compatriota degl’infelici)24 a szenvedés vezette, önnön passiója ébresztette rá a lázadó ifjút. A mártíromság példái rendítették meg leginkább minden időkben a Fogságom naplója és a Börtöneim olvasóit. Magyarországon nincs hazát és irodalmat szerető ember, aki ne érezné a katarzist a vérmezei vértanúk kivégzésének olvastán („Példa kelle, hogy rettegjen az ország”): „A megöregedett hóhér háromszor vága Zsigrayba, s ezt látván Martinovics, kit azért állítának kapitány Plecz mellé (így beszélé ezt nekem maga Plecz), ájúlva dőlt el, s Plecz elébe álla, hogy többé semmit se láthasson. A többi egy ütésre veszett. A Laczkovics igen nagy teste, leüttetvén feje, feldönté székét. Hajnóczynak elébe mentek a hóhérlegények, s le akarák vonni ruháját.

Nem engedte, hogy hozzányúljanak. Maga vetette le kabátját. Akkor megölelé Molnárt. Leült a székre csudált nyugalomban. Csak akkor borzada meg, midőn a hóhér ketté repeszté ingét, hogy két vállain lehullhasson, s midőn ollójával nyakán az apróbb hajakat elmetszé. Martinovicsot bajjal vonták a székhez. Ott beköték szemeit, s a hóhérlegény tartotta a kendő végét. A kopasz koponyáról lesiklott a kendő, s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körül. Grátiát reményle. De szemeit ismét beköték, s feje repült. Homokkal hintették be a vér helyét, s az öt testet kivitték a Buda megett emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hol fekszenek. Másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban.” 25 Olaszországban a spielbergi fogolylét kínjaiba belehalt Antonio Oroboni vértanúsága (LXXVI. fejezet) és a „nehéz” láncok miatt lábamputációt elszenvedő Piero Maroncelli szenvedéstörténete (LXXXVI.– LXXXVII. fejezet) lett „kötelező olvasmány” a hazafias nevelésben s az irodalomoktatásban.26 Patrióta hagiográfiájuk himnusz is a barátsághoz. Mindkét könyv bővelkedik az éhezés és fázás gyötrelmeinek felidézésében. A spielbergi raboktól nem csak a kenyeret sajnálták. A szellemi táplálékot is szigorúan kimérve és megválogatva engedélyezték a birodalomra veszedelmes egykori összeesküvőknek, „békétleneknek”. A Fogságom naplójában „Guberniális tanácsos Schrőter úr egyszersmind könyvek revizora” közli Kazinczyval, hogy „elviszi tőle Filangieri műveit”, mivel a nápolyi „illuminista” A törvényhozás tudománya című traktátusának „nyolc kötete”, úgymond, „a tiltott könyvek listájára került”. „Sőt már találtatott valaki, aki azt is projectálá, hogy a Plutarchus Biographiái tiltassanak meg” – így a tanácsos, mire Kazinczy: „Bizonyossá teszem gubernialis consiliarius urat – mondám –, hogy aki azt projectálá, nem volt, korántsem volt olyan bolond, amilyennek látszik. Legjobb volna a görög és római klasszikusokat, s minden históriákat a mai időkig, elégetni. A kívánatos regeneráció

83

PoLíSz akkor lenne meg.” 27 (Ez a szarkasztikus megjegyzés egybevág Alfieri „plutarkhizáló” gondolatával a Párhuzamos életrajzok, „a könyvek könyve” – és megannyi más antik remekmű, kiemelten a Tacituséi – szabadságra nevelő hatásáról, lelkesítő erejéről.28) Pellico is beszámol arról, hogy „megszigorított rendszabályok” miatt „teljesen el voltunk tiltva a szépirodalmi művek használatától”, csakis a „császár által ajándékul küldött vallásos tartalmú könyvek” olvasását engedélyezték.29 A Börtöneim keresztényi szelídsége, tételes programja, ars poeticája ellenére maga is „lázító” és „veszedelmes” könyv lett (sokkal inkább, mint az ebből a szempontból nézve túl későn megjelent Fogságom naplója). Egész Itáliában és Európa-szerte felháborodást keltett a Habsburg abszolutizmus ellen és rokonszenvet ébresztett a Risorgimento ha-

zafias eszméi és mozgalma iránt. Ki ne indult volna meg és föl a XCII. fejezet zárójelenetén, amelyben a frissen szabadult rabok Bécsben bolyonganak? „Mikor Schönbrunn pompás fasoraiban jártunk, a császár arra jött; a biztos félrevont bennünket, hogy a felséget elnyomorodott voltunk látása meg ne szomorítsa.”30 Metternich kancellár keserűen állapította meg, hogy ez a tűrést és megbocsátást tanító könyv – amelyet számos olasz hazafi, maga Giuseppe Mazzini is, túlságosan rezignáltnak talált – „többet ártott Ausztriának, mint egy elvesztett ütközet”.31 Ma nem olyan idők járnak, hogy akár a Fogságom naplója, akár a Börtöneim divatos olvasmányok lennének. Mindkettőről elmondható azonban, hogy szerzőjének legelevenebb műve, nemzete irodalmának – Kölcsey szavával – „kevélysége”.

Jegyzetek: 1. Ld. pl. Szerb Antal: A magyar irodalom története (1934), Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1974, 263. o. Féja Géza: A felvilágosodástól a sötétedésig, Magyar Élet, Budapest, 1942, 43. o. 2. Aldo A. Mola: Silvio Pellico. Carbonaro, cristiano e profeta della nuova Europa, Bompiani, Milano, 2005, 69–82. o. Il Conciliatore I–III a cura di Vittore Branca, Le Monnier, Firenze, 1953–1954 Il Conciliatore a cura di Enrico Oddone, Canova, Treviso, 1974. Madarász Imre: Folyóiratoknak tiszta forrásánál. A kulturális újságírás eredete Itáliában In Madarász Imre: „Örök megújhodások”. Születés, újjászületés, feltámadás az olasz irodalomban, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2003, 111–135. o. 3. Váczy János: Kazinczy Ferenc, Franklin-Társulat, Budapest, 1909, 32–57. o. Négyesy László: Kazinczy pályája, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1931, 63–71. o. Z. Szabó László: Kazinczy Ferenc, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1984, 131–158. o. Kazinczy Ferenc művei (szerk. Szauder Mária), Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979, II. kötet, 934–935. o. 4. Mola, 99–134. o. 5. Kazinczy, I., 878. o. 6. Mola, 139. o. 7. Kazinczy, I., 870. o. 8. Mola, 173–175., 263–275. o. Silvio Pellico: Le mie prigioni, La Nuova Italia, Firenze, 1968, 222–243. o. 9. Madarász Imre: Vittorio Alfieri életműve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2004, 15–31. o.

84


10. Madarász: Vittorio Alfieri életműve, 33–60. o. 11. Kazinczy, I. 432., 440., 448., 495. o. 12. Szilágyi Márton: A Fogságom naplója mint szöveg és mint forrás, Korunk, 2008/5., 102. o. 13. Pellico: Le mie prigioni, 221. o. 14. Silvio Pellico: Börtöneim, Franklin-Társulat, Budapest, é. n. [1886], 1. o. Erdélyi Károly fordítása (a továbbiakban is) Vö. Pellico: Le mie prigioni, 1. o. 15. Pellico: Börtöneim, 123–124. o. Vö. Pellico: Le mie prigioni, 151–152. o. 16. Pellico: Börtöneim, 182. o. Vö. Pellico: Le mie prigioni, 221. o. 17. Madarász Imre: Ateizmus és felvilágosodás. Kazinczy Ferenc A vallástalan című verstöredéke in Madarász Imre: Századok, könyvek, lapok. Magyar és világirodalmi tanulmányok, Hungarovox Kiadó, Budapest, 1999, 38–41. o. 18. Vinczenzo Gioberti: Del primato morale e civile degli Italiani, Fratelli Bocca, Milano, 1938, I. kötet, 1., 3. o. Madarász Imre: Elsőség vagy megújhodás? Gioberti hazatérése Rómából Torinóba In Madarász Imre: „Kik hallgatjátok szerteszórt dalokban…” Olasz klasszikusok – mai olvasók, Hungarovox Kiadó, Budapest, 1999, 57–62. o. Madarász Imre: Manzoni, Rovó-kiadványok, Budapest, 1991, 63–68. o. 19. Kazinczy, I., 427–439. 20. Pellico: Börtöneim, 1-2. o. Vö.: Pellico: Le mie prigioni, 2. o. 21. Kazinczy, I., 425., 428. o. 22. Kazinczy, I., 499. o. 23. Pellico: Börtöneim, 107–111. o. Vö.: Pellico: Le mie prigioni, 132–136. o. 24. Pellico: Börtöneim, 104. o. Vö.: Pellico: Le mie prigioni, 127. o. 25. Kazinczy, I., 455., 445. o. 26. Pellico: Börtöneim, 140–141., 157–160. o. Vö.: Pellico: Le mie prigioni, 170–172., 191–195. o. 27. Kazinczy I., 487–488. o. 28. Vittorio Alfieri: Vita, Mondadori, Milano, 1977, 90–91. o. Vittorio Alfieri: Del principe e delle lettere, Loescher, Torino, 1972 Madarász: Vittorio Alfieri életműve, 101–143. o. 29. Pellico: Börtöneim, 148. o. Vö.: Pellico: Le mie prigioni, 180. o. 30. Pellico: Börtöneim, 170. o. Vö.: Pellico: Le mie prigioni, 206. o. 31. Pellico: Le mie prigioni, XVIII. o. Mola, 185. o.

85

PoLíSz Fazekas István

Szép élet, szép halál: Széphalom Az árulók az árulásba mindig belezüllenek. Ahogyan Júdás apostol írja: „Olyanok, mint a szél sodorta, víz nélkül való fellegek, mint az ősz végi gyümölcstelen fák, amelyek gyökerestül kiszakítva kétszer halnak meg; mint a tenger megvadult hullámai, amelyek saját szégyenüket tajtékozzák, bolygócsillagok, akikre az örök sötétség homálya vár.” Az árulás mindig a sors ellen való haszonleső lázadás, mely vágyainak útjára állítja a lázadót, ilyenformán mindig meghasonulás, a legtöbb esetben majdnem teljes önfeladás. Igaz ez Kazinczy Ferenc árulóira is, aki elárultatásával soha nem foglalkozott, árulóira is csak a Fogságom naplójában tesz enyhe célzást. Mit is igazol ez? Azt, hogy Kazinczy igazi rokokólélek volt, csak a szellem kérdései izgatták örökösen, és becsülni is csak a formát tudta. Nem a sérelmek, nem az érzelmek ösztönözték az alkotásra, hanem a tökéletességre való törekvés, a mindvégig következetes ízlés. A megélt életben, saját és mások sorsában mindig a tökéletes műalkotást kereste. Talán ezért van az, hogy nincs jelentősebb remekműve. És talán ezért igaz rá az is, ahogyan Kosztolányi fogalmazott: „Élete a remekmű.” Kazinczy Ferenc épp’ olyan szükségszerűen jelentkezik a magyar irodalomban, mint Petőfi. Amit Kazinczy a magyar nyelvben elkezdett, azt Petőfi fejezi be. Kazinczy megújította a formát, Petőfi forradalmat csinált a tartalmat illetően. A forma megújításáért szervezkedni, kritizálni, az egyre eredetibb alkotásokkal előrukkoló művészeket összefogni és vezetni kell a nyelv ideálja felé. Ez szellemi diktátor szerep. Ez Kazinczy. A tartalom megújításáért meg kell ismerni a nép lelkét, a nyelv géniuszát. Ez szellemi forradalmár szerep. Ez Petőfi. És tegyük hozzá:

aki forradalmat csinál a tartalmat illetően, az mindig újít a formán is. Kazinczyt a nyelv ideáljához való ragaszkodása hajtja a nyelvújítás felé. „A nyelv dolgában nem a szokás a fő törvény, hanem a nyelv ideálja, hogy a nyelv az legyen, aminek lennie illik” – írta 1814-ben. Hadd idézzem Halász Gábort, a Kazinczyt talán legjobban ismerő irodalomtudóst: „A nyelv géniusza beláthatatlan nyelvi gazdagságot sejtet, határozatlan értékeket, lappangó energiákat, amelyeket a költő varázspálcája egy érintésével eleven szépségekké szabadít fel. A géniusz meglevő kincsek lelepleződése, önelégültség, stílusmámor, az ideál a nyelvi hiányok bevallása, javításvágy, stíluserőfeszítés. A géniusz immanens, az ideál transzcendens, fölfelé mutatja az utat. A géniusz az önkény, az ideál a függés, s mégis az első ellen nem szabad véteni, az utóbbi nevében a hiba is szentesítve van, ha célra vezet.” Petőfi tehetsége soha nem vétett a nyelv géniusza ellen, talán ezért is ismerhette fel Kazinczyban a nyelvújító és nyelvművelő tudós mellett az anyanyelv őriző pásztorát is. Ezért is írja Széphalmon című versében a következőket: „Hiszen mit tett ő a hazáért?/ Miatta hét esztendeig szivá csak/ A börtönök dögvészes levegőjét,/ És csak fél századig/ Tartá vállán, mint Atlasz az eget,/ A nemzetiségnek ügyét./ Magyar nemzet, most nem volnál magyar,/ Ő akkor volt az, midőn senki sem volt,/ Midőn magyarnak lenni/ Szégyen vala.” Végezetül: mi különbözteti meg Kazinczy korát a miénktől? Leginkább az, hogy abban az időben még nem tombolt az ízlésterror, ám a terrornak is volt némi ízlése. Azt hiszem, az irodalom mostani hanyatlása a tökéletlenség elfogadásában keresendő. Törekednünk kell újból a tökéletességre, nehogy a nyelvünket ellepje a penész.

86


Bertha Zoltán

Élő nyelv – élő magyar irodalom A Tokaji Írótábor 2009. évi tanácskozásai – a Kazinczy-évforduló jegyében A Tokaji Írótábor ezévi, 2009. augusztusi tanácskozásának kitüntetett témája (a magyar nyelv esztendejében természetszerűleg) a magyar irodalmi nyelv állapota, az élő anyanyelv és az élő irodalmiság viszonya, a hagyományhűség és a kihívásokkal való szembenézés feladata volt. A bevezető előadások (Jókai Anna, Görömbei András, Vasy Géza, Vetési László részéről) mind a nyelvi tudatosság, a nemzeti sorskérdésként aktualizálódó nyelvőrzés szükségképpeniségét hangsúlyozták; azt, hogy a nemzeti lét alappillére az anyanyelvi identitás megtartása és a nemzeti azonosságérzetet megerősítő nyelvi önismeret folytonos bővítése. A művelt irodalmi nyelv – ahogyan a nyelvújítás korában a kétszázötven éve született Kazinczy Ferenc vagy a 20. században a születésének centenáriuma alkalmával most megünnepelt Radnóti Miklós is vallotta (mindkettejükről megemlékezett – emléktábla-állítással is – az írótábor) –, a magasrendű szépliteratúra tehát a kulturális nemzethez tartozás felemelő élményét minden időben összekötötte az emberi minőség, a humán kiteljesedés egyetemes eszméjével és esélyével. Emberi mivoltában csökevényesedik el az a közösség, amelyik nem ápolja legnemesebb nyelvi tradícióit és szellemi örökségét, vagy amelyiket mások akarják megfosztani alapvető anyanyelvhasználati jogától. A magyarság Trianon óta különösképpen ki van téve annak az erőszakos asszimilációs törekvésnek, amely az utódállamok politikájában nyilvánul meg s a magyar anyanyelvű Kárpát-medencei nemzetközösség jelentős részét taszítja szórványsorsba, az elszórványosodás, a nyelvvesztés, a nyelvi hontalanság kilátástalan helyzetébe.

A magyar nyelv veszélyeztetettsége és fenyegetettsége következésképpen mindennapos tapasztalat és tény, s ez ellen az írástudók mindenkori felelőssége, hogy szót emeljenek és tiltakozzanak. A Kazinczy és Radnóti kapcsán Széphalomban (A Magyar Nyelv Múzeumában, ebben az impozáns új létesítményben), illetve a Tokajban elhangzott további előadások (Fehér József, Kováts Dániel, Bíró Ferenc, Pomogáts Béla, Székelyhidi Ágoston, Cs. Varga István és mások közreműködésével), vagy a nagyközönséget vonzó irodalmi lapbemutatkozások (a Szavak honvágya címmel a 2009/2-es tematikus számát az anyanyelviség kérdéskörének szentelő budapesti Hitel, a kecskeméti Forrás, az egri Agria, a nyíregyházi A Vörös Postakocsi folyóiratestje) valamiképpen mind ennek tudatában és felelősségével zajlottak. Nemzeti és nyelvi egységünk, s az egységben a sokféle jellegminőség megbecsülése a biztosítéka lehet fennmaradásunknak. Az Agria bemutatóján hangzott el, hogy ha évtizedekkel ezelőtt Illyés Gyula szerint a magyar irodalom „ötágú sípon” szólt, akkor manapság az ő nyomdokán haladva úgy is mondhatjuk, hogy a magyar irodalom olyan, mint egy sokágú síp. Ennek szellemében kötelességünk a magyar nemzeti irodalom sorskérdésekkel telített, de maradéktalanul nyitott művészi teljességére úgy tekinteni, hogy közben figyelemmel lehessünk a sajátosságok méltóságára – egyes tájak, régiók, nemzetrészek sajátos szellemi arculatára is; a mozaiknemzet eszméjének jegyében a jellegzetes színek, árnyalatok bőségére, sokféleségére; a Kárpátmedence és a nagyvilág tágas dimenzióiban megjelenő magyar literatúra különfajta ér-

87

PoLíSz téktartományaira. A magyar kultúra egészét gazdagító, színesítő határon túli irodalmakat természetszerűleg az egészen belüli helyzetükben fogjuk tehát fel, a szerves anyanyelvikulturális közösségi egység alkotórészeiként, de bizonyos sajátos karakterminőségeiket, jelentésformáikat sem feledve vagy tagadva. Mert – hadd idézzük egyik neves kritikusunk (Elek Tibor) megvilágító paradoxonra kihegyezett remek bonmot-ját a doktriner elviség és a valóság ellentmondásosságáról, diszkrepanciájáról –: határon túli magyar irodalom természetesen nincs, miközben látjuk, hogy van. Ennek tudatában a határokon túl és kisebbségi sorshelyzetben élő szerzők nyilvánvaló egyenrangúsággal szerepelnek az összes többiek között, mindenki mással együtt a magyarországi lapok hasábjain – el nem szürkíthetőn sajátos színárnyalatokkal vagy akár többletszínezettel járulva hozzá egyszersmind az összesség gazdagodásához, gyarapodásához. S például még magának a súlyos kisebbségi magyar létproblematikának az eleven sorsirodalmi megnyilatkozásai sem jelentik a hangnem komor egysíkúságát; a Trianonszindróma traumatikus vagy katasztrofikus hangoltsága egyáltalán nem zárja ki az ironikus, groteszk, abszurd hanghordozás és nyelvjáték vérbeli maiságát, modernségét. Példa lehet erre egy nagyváradi, bihari költő (Pataki István) az Agriában most közölt egyik szellemes rövid verse is, amely így hangzik: „az üldözött / kéri az űzőt / ha már levágta lábát / adja vissza a cipőfűzőt” (a nemzeti minimumról). – A nemzeti felelősségtudat perspektívájáról egyébként a Tokaji Írótábor díjával most kitüntetett fiatal irodalomkritikus, Papp Endre, a Hitel szerkesztője azt a kristálytiszta logikával előadott tézisét is megfogalmazta, miszerint ha a nemzettagadó vagy a nemzeti közösség értéktényezőivel szemben szkeptikus szélsőséges individualistáknak a jóslata válik be, s eltűnik maga az általuk szükségtelennek ítélt nemzet, akkor az ő emlékezetüket sem fogja senki fenntartani; ha viszont nem lesz igazuk, s a nemzeti folytonosság győze-

delmeskedik, akkor pedig nem lesz érdemes rájuk emlékezni, mint olyanokra, akik még a létét is elutasították annak, ami másnak elemi, éltető nyelvi-szellemi-kulturális közege, kul túrantropológiai alapmeghatározottsága. Elhangzottak egyébként szép új versek is a nyelvi önazonosság és önreflexió történelmi gyökereiről. Illyés Gyula Koszorú című klasszikus költeménye utáni egyik ilyen legkatartikusabb lírai mű Serfőző Simon tollán született (Világfa): „Magyar nyelv, / te ősgyökerű, / eget átütő erejű, / hetvenhét ágú, / tetejetlen tetejű, / jóízű szavakat termő (…) te nyelvek anyja, / világfája, / eltántorodjon / termetes erődtől, / gyökeredre ne vettessék / balta.” Barabás Zoltán pedig Kazinczyt szólítja: „Kazinczy / Ferenc, Te / jól becsaptál minket: // még hálni sem / jársz ki ide! / Nem tartod a rendet, // hiszen éjszakánként / magyarán szólni / tanítod a csendet.” A tanácskozások azután három munkacsoportban is zajlottak. A nyelvőrzés és a nyelvújítás témakörét napirendre tűző szekció (az írótábor jelenlegi elnöke, Mezey Katalin vezetésével) egyrészt a magyar nyelvhasználat elidegeníthetetlenségének a jogosultságát nyomatékosította, másfelől az idegenszerű új tudományos, technikai, civilizatorikus fogalmak megmagyarításának, magyar szavakkal történő meghonosításának a lehetőségeit fürkészte. A Jenei László vezette másik szekció éles és aktuális társadalmi-politikai szóhasználati problémákat vetett fel, a nyelvi öncenzúra bizonyos megnyilvánulásainak a jelenségkörét boncolgatta, valamint a stiláris drasztikum esztétikumképző formáit is alaposan megvizsgálta. A legnépesebb, a kortárs magyar szépirodalommal foglalkozó (Vasy Géza írószövetségi elnök meghirdette) munkacsoport előadói közül Ködöböcz Gábor két nemrégen megjelent tanulmánykötetet állított a középpontba (Súlyok és hangsúlyok – Írások az utóbbi két évtized magyar irodalmáról /1989–2009/, szerk. Szondi György és Vincze Ferenc, Bp., Napkút Kiadó, 2009; Pályatükrök – Húsz portré fiatal alkotókról, szerk. Ekler Andrea

88


és Erős Kinga, Bp., Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa, Kortárs Kiadó, 2009), s ezek alapján vázolta az újabb magyar irodalomban zajló esztétikai és ízlésfolyamatok természetét, a különféle irányzatok, tendenciák egymáshoz fűződő viszonyát, az eltérő szemlélet- és stílusformák párbeszédképességét, termékeny dialógusát – kiemelve néhány jellegadó fiatal író munkásságának jelentőségét. Pécsi Györgyi szintén a fiatal költők és prózaírók műveiben feltalálható nyelvi sokszínűség elemeire mutatott rá, elsősorban a posztmodern nyelvjáték hatástényezőire, amidőn a regiszterkeverés, az intertextualitás, a neoeklektikus szenzibilitás sokféle régi és hagyományos, illetve újfajta és mai stiláris dimenziót mozgósít és vegyít. Az összjáték pedig olyan többszólamúságot eredményez, amely összetett módon ragadhatja meg az olvasó figyelmét, s heterogén hangnemi jelleget kölcsönöz a műnek – a tragikomikumot a groteszkkel, a frivol iróniát a frenetikus humorral elegyítve. Ilyenfajta plurális sokrétűséget teremt például legújabban a székely nyelvjárás élénkségét felhasználó Fekete Vince prózája, vagy Orbán János Dénes szintén a székely dialektus vitalitását és transzformatív elementaritását igazoló elbeszéléstechnikája. (És Haklik Norberttől Simó Mártonig persze még másokat is emlegethetünk ebben a vonatkozásban.) De – tehetjük hozzá mindehhez – Szőcs Géza legutóbbi regényremeke, a Limpopo ugyancsak szervesen köti össze a bizarr játékosság elemeit a kelet-európai és a magyar sorstapasztalat velejéig keserű és abszurd mozzanataival. – Kelemen Erzsébet pedig úgyszintén hagyomány és modernség érintkezési szféráit szem előtt tartva értekezett főként Papp Tibor életművéről, amelyben a számítógépes versgenerálás módszertana, a nyelv materialitásának és technicitásának a felhasználása szervesen kapcsolódik az archaikus végtelenség- és teljességképzetek misztikumához, a nyers betűjáték az úgynevezett logo-mandalák ősi-mitikus univerzalitásá-

hoz. Nemcsak hogy összefér, de össze is függ tehát az avantgardizmusnak a leginkább végletesnek tekinthető lingvisztikai és vizuális (összművészeti) experimentalizmusa a nyelv genuin misztériumával, eredendő transzcendentális és metafizikai abszolútum-vonatkozásaival, mindenségigényével. A technika egyfajta sajátos teológiával; a techné a telosszal, az ars a megszüntethetetlen és kiiktathatatlan szakralitással. Más előadások inkább a nemzeti irodalom társadalmi presztízsét, nyilvánosságszerkezeti helyét vizsgálták. Barabás Zoltán az erdélyi magyar folyóiratok feladatvállalását taglalta, párhuzamot vonva Kazinczy kora és a mai helyzet között: amikor a magyar nyelv ügyéért megint és folyton harcolni kell, amikor elszakított magyar területeken korlátozzák a magyar beszéd elemi emberi jogait. Márpedig az egyetemes nyelvi jogegyenlőség elvi és gyakorlati szentesítése a demokratikus társadalmi emancipáció próbaköve és záloga. Azonban a nemzeti sorskérdések napirenden tartása az össznemzeti eszmélkedés számára sem jelent feltétlen evidenciát. Erre L. Simon László előadása úgy világított rá, hogy teoretikus pontossággal körvonalazta azokat az anomáliákat, aránytalanságokat, egyensúlybomlásokat, amelyek a társadalmi és médianyilvánosság, az irodalmi értékrendek, a kánonok egyoldalúságait jellemzik. A gazdasági, politikai erőfölényben lévő véleményalkotó csoportok szemléletmódja visszahat az önreflexív esztétikai értékelés területeire is, s így irodalmon kívüli tényezők uralma (nem az irodalomtörténeti, kritikai önértékelés, az irodalmi műhelymunka immanenciája) határozza meg mondjuk azt is, hogy ki lesz sikeres író és ki szorul háttérbe. Még a tabuizálás antidemokratikus mechanizmusa is igyekszik szerepet játszani abban, hogy miről lehet szabadon gondolkodni, beszélni, vitázni, s miről nem. A torzulások, a hatalmi pozíciókból fakadó kritikai, piaci, könyvterjesztési disszonanciák kettészakítják a természetes irodalmi közéletet, egészen a kirekesztettségig juttatva

89

PoLíSz egyes nem hangadó irányzatokat, csoportokat. Továbbfűzve a gondolatmenetet kitűnő és így nagy tetszést kiváltó referátumában Oláh János egyenesen a nemzeti elkötelezettségű irodalomtípus mesterséges és erőszakos elfojtásáról beszélt, s arról, hogy mennyire nem tükröződnek a valóságos sorsgondok egyes dicsfénybe került írók műveiben. A magyarság demográfiai zsugorodása, a vidék, a falu elnéptelenedése, a szociális katasztrófa, a szegénység totalizálódása, a pénzuralom gátlástalansága, az elnyomorodás, a gyarmati elnyomorítás és eleszménytelenítés ezerféle válfaja, az autentikus kultúra elsorvasztási kísérlete, az egészséges nemzettudat legyengítése, az összmagyar gondolat, az önrendelkezés, a kisebbségi autonómia, a függetlenségi és önállósági eszme ellehetetlenítése, a virulens korrupció, az általános anómia mind-mind olyan vészjósló tünete egy társadalmi-nemzeti kollektívum agóniájának,

amelyhez hasonló jelenségekkel a nemzeti sorsirodalom évszázadokon keresztül mindig hitelesen nézett szembe és lélekbemarkolóan ábrázolta azokat. Ha ez még tematikusan is hiányzik a mai magyar irodalomból, akkor az nem igazán teljesíti morális hivatását, mis�szióját. Persze vannak erőfeszítések, amelyek hűségesek a hagyományos eszmékhez, csakhogy ezek nehezen lépnek kapcsolatba az olvasóközönséggel (esetleg fércművek ellenben igen könnyen). Mint ahogy ennyiből is tisztán kiviláglik: a Tokaji Írótábor ebben az évben is bebizonyította, hogy inkább szolidáris a nagy elődök és a felszabadító hagyományok értékvilágához, a magyar kultúra nemes tisztaságához és teljességéhez, a kihívások elfogadásához és a szellemi küzdelmek vállalásához – mintsem pillanatnyi földi hatalmakhoz és létrontó egyeduralmi törekvésekhez, politikákhoz, természetellenes dogmákhoz.

Templom

90


WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXII. RÉSZ Balázs Ildikó

Egy kutatás hozadéka Ágoston Vilmos A kisajátított tér című könyvéről Több éven át foglalkoztam a Wass Albert életmű-bibliográfia 1923–2003, valamint Wass Albert erdélyi korszakáról írt disszertációm megírásával. Védésem előkészületekor örömmel vettem kézbe Ágoston Vilmos könyvét. A könyv egyharmadánál örömöm elillant, s nagy önfegyelemre, valamint a kutatásnak kijáró tiszteletre volt szükségem, hogy végigolvassam. Átnéztem a könyvről szóló kritikákat: a baloldali sajtóban lelkesedés – ezzel mindössze Márkus Béla kritikája áll szemben, hasonlóképpen két recenzió a Múltunk című politikatörténeti folyóiratban (sem nem jobb-, sem nem baloldalon). Nem irodalmi, sokkal inkább szociológiai, ideológiai elemzés Ágoston Vilmos könyve. Oknyomozása inkább jogászéhoz, semmint kutatóéhoz hasonlítható. Mégis Szücsné Harkó Enikő 2003-ban keletkezett, majd könyv formában megjelent disszertációja (Wass Albert pályaképe) óta a második könyv, amely Wass Albertről szól, és az első, mely bátran hozzányúl a témához, a népszerűség magyarázatát is kutatva. Vitaindító, szemléletformáló. Ám, hogy Márkus Bélát idézzem, „alkalmi” kiadványnak sikeredik (Márkus Béla: Kitagadás és tisztelgés. Újabb könyvek Wass Albert világáról), nagy bátorsággal leírt baklövések, csúsztatások egyvelege. Ha Ágoston az ügyész módszerével vádol, Wass ügyesen kicsúszik a vádhálóból, hiszen komplex, elfogulatlan szövegvizsgálattal nem bizonyítható nemzetiségellenessége – állítja bibliográfusa, aki talán alaposabban, többféle vizsgálódási szempont szem előtt tartásával olvasta végig az életművet, mint Ágoston Vilmos. Az előszóban Fejtő Ferenc bátran leírja, hogy a román–magyar viszony „örvendetesen megjavult az utolsó években” – ő Párizsban él, e sorok írója, akinek személyes tapasztalata van, nem merne felelősséggel így nyilatkozni – elsősorban az Erdélyben maradtakra való tekintettel. A könyvnek több hibája is van: az egyik az, hogy a mérlegnek többnyire csak az egyik serpenyőjére rak a szerző. Alaptétele, melyet bizonyítani kíván, Wass Albert antiszemitizmusa és románellenessége, s – ebből kifolyólag (is) – az életmű értéktelensége. Wass Albertnek a zsidók és románok iránti szimpátiája viszont, mely ugyanúgy bizonyítható lenne, nem kerül szóba. S bár Ágoston az Erdélyben élő örményeket is említi – mint Wass Albert által nemkívánatos elemeknek nyilvánítottakat –, kérdés, hogy hol maradnak a szászok és a cigányok. Bár németekről szó esik a könyvben – manipulatív módon Wass szövegei mellé vágott idézetekben, beleértve Hitler szövegét is –, úgy, hogy a figyelmetlen olvasó azt gondolhatja, hogy ezeket is Wass Albert írta. Wass műveiből több példát tudnánk felsorolni, ahol szatirikusan ábrázol szászt, cigányt: ám Ágoston ezekre a nemzetiségekre nem tér ki. Parászka Boróka kritikájában (Wass, a közös tabu – Ágoston Vilmos könyve ürügyén) – viszont tudni véli, hogy Wass Albert „eljut a holokauszt tagadásáig, a gyilkosságra való felbujtásig, a rasszizmusig, és évtizedekre elegendő munícióval szolgál a magyar román-, cigány- és zsidóellenességnek” – a kritikát író itt szárnyra kap, és hozzákölt Ágoston szövegéhez. Szintén ugyanitt olvashatjuk: a „zsidózás, oláhozás és cigányozás rutinszerű stilisztikai elem és szerkezeti alappillér” Wass műveiben. Ismétlem,

91

PoLíSz Ágoston Vilmos könyvében nem találunk cigányokról szóló részt, ami a könyv hiányossága, ha már teljességre törekedett. A könyv másik hibája – amit Márkus Béla is észrevételez, de hiszen ehhez nem kell kiváló szemmérték, mert feltűnik, mihelyt ránézünk a tartalomjegyzékre – a nagyfokú aránytalanság: mindössze 22 oldalt szán a Ceauşescu-rendszer egyik bértollnokára, Wass Albertről mintegy 250 oldalt ír. A kutatás célját és szempontjait közel 70 oldalban ismerteti, sajnálatos ismételgetésekkel, melyek viszont nem föltétlenül ügyetlenségről, kapkodásról tanúskodnak – ahogy Márkus Béla véli –, hanem bújtatott manipulációról. Azért veselkedik neki négyszer is Wass Albert háborús bűnösségének, hogy az ismétlés kényszerítő erejével az olvasóban megerősítse a bűnösség vélelmét, a végén már tényként kezelve azt. A zárórész további húsz oldal, mindent egybevetve az aránytalanság árulkodik arról, hogy Ágoston Vilmos a Munteanu-elemzést csupán ürügyül használta fel arra – egyenrangúként tárgyalva a két írót –, hogy Wass Albert életművének jelentőségét bagatellizálja, személyét pedig befeketítse. Ilyen kontextusban valóban úgy néz ki, ahogy Parászka Boróka írja: „rajongó legyen a talpán, aki különbséget tud tenni a Ceauşescu-éra kedvelt regényírója és a románokkal folytatott konfliktusok miatt (is) Amerikába menekült erdélyi gróf írásai között. Mindkét életmű hasonló karriert futott be”. (A recenzióban kétszer is hibásan fordul elő a diktátor neve, holott ha Parászka vagy a szövegét gondozó szerkesztő ismerné a román nyelvet, tudhatná, hogy abban sem ö, ő, sem ü, ű nincs.) Ágoston manipulatív szövegszerkesztésének eredményeként nem hat abszurdnak minden idők egyik legnépszerűbb és legolvasottabb magyar íróját egy, ma már elfeledett román szerzővel egyenértékűnek bemutatni. A népszerűségnek és (el)ismertségnek objektív mutatója, hogy Wass Albertnek mintegy ötven műve jelent meg, s a Kárpát-medencében közel félszáz köztéri szobra van. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Wass_Albert Noha ezzel nem értene egyet Bíró Béla, aki szerint „a szoborállítás az esetek túlnyomó többségében nem kulturális, hanem politikai gesztus”.1 Ágoston szövegvezetése, gondolatmenete meglehetősen szétfolyó. Épp kapóra jön Láng Zsolt talpraesett összefoglalója az ÉS-ben, melyből röviden megtudhatjuk, miről is szól Ágoston könyve (Láng Zsolt, Beragadva a nemzeti képzeletbe). Sajnos nem igaz Lángnak az a megállapítása, miszerint Ágoston „irodalomkritikai szempontok szerint is” elemzi a műveket. Van benne ideológiai eszmefuttatás, történelem és irodalomtörténelem – bár ez utóbbi töredékesen (Márkus Béla szerint szándékosan mellőzi a szakirodalom használatát). Eljut a stilisztikázáshoz is, megállapítva, hogy Wass Albert keveri a mezőségi és székely tájszólást, s ez a „tük-mük-ös” világ hiteltelen. Ha nem „lázas sietséggel” (Márkus) írta volna meg a könyvét, talán lett volna ideje kivárni a belügyminisztérium és a román hatóságok válaszát is a kutatásával kapcsolatos kérdéseire. S talán jó lett volna legalább egy gyakorló általános iskolai magyartanárral is átnézetni a szövegét, aki eligazította volna a helyes mondatalkotás szabályait illetően, esetleg a helytelen igekötő-használat labirintusából is kivezeti, ld. „beazonosít(ható)” (221, 242, 335), „kihangsúlyoz” (263) – helyesen azonosít(ható), hangsúlyoz. Ágoston azt is tudni véli, hogy Wass Albert „kevésbé ismeri a magyar mondattant” (262), sajnos nem fejti ki, minél kevésbé. Hibás mondatszerkesztésére példák az alábbiak: „A regény legnagyobb érdeme, hogy olvasása során elfelejtjük, hogy az arisztokrácia végnapjait olvassuk a Mezőségen” (sic: a Mezőségen olvassuk) (220); Nemcsak a zsidót nézi le, hogy befurakodik a magyar társadalomba, hanem a szlovákot is” (262); „jönnek a két világháború közöttről ismert érvei”; „Ezeknek alapvető vonásuk, hogy olyasmikről ír a szerző, amiket nem hogy csak hallomásból ismert, de még abból sem” (283). A művelt köznyelvnek a beszélt változata sem enged meg ilyen pongyolaságot. Ha nagyon szigorúak vagyunk, Ágostonnak még egy

92


helyen a román fordítása is téves: „Hősök Felekezete Szövetség” –nek fordítja az Asociatia Cultul Eroilort (helyes fordításban: Hősök Kultuszának Szövetsége) (156. oldal, lábjegyzet). Ágoston vélhetően nem szánta művét a széles, az általánosnál magasabb műveltségű olvasónak, különben megmagyarázta volna két leggyakrabban használt szakkifejezése jelentését: ideogramma (fogalmat jelölő írásjel) és dichotómia (kettősség, elágazás). A „lázas sietség” abból is kitűnik, hogy a Névmutatóban feltüntetett nevek a valóságban két oldallal hátrább találhatók a könyvben (Bajnok Lászlóné bibliográfus könyve) – gyakorlatilag egyetlen nevet sem találunk meg a névmutató alapján. Ágoston sorra veszi Wass pályakezdő verseit – mindössze két későbbi verset elemez –, többek közt az író 15 éves korában keletkezett zsengéi kapcsán von le messzemenő következtetéseket (Hókirály, Vadász bajtársaimhoz). Novellái közül viszont meg sem említi az Erdélyi Helikonban megjelent, román szereplőkről szóló novellafüzért, hanem csak az ötvenes években keletkezett, különösebb visszhang nélkül maradt rövidprózákat ragadja ki. „Fércmű”-nek tartja a Vérben és viharban, valamint a Csaba című regényeket – utóbbi valóban gyengébb az előtte íródott Farkasveremnél, ám nem az Ágoston által felsoroltak miatt. S ha már nemzetiségekre vonatkozó részeket keres a Csabában, talán azt a részletet is megemlíthette volna, amelyben a fiatal román katona barátkozik a főhőssel – ami románellenesnek semmiképpen nem minősíthető epizód. Az pedig egyszerűen téves, hogy Wass Albert művei – egy-két mű kivételével – nem képviselnek irodalmi értéket. Pomogáts Béla szerint középen helyezhető el egy virtuális, csökkenő értékű Tamási Áron–Wass Albert–Nyirő József paradigmán. Jelen sorok írója szerint pedig legalább egyenértékű Tamásival – ha nem értékesebb, hiszen Tamási kései művei kevésbé vibrálók, mint a pálya erőteljes nyitányakor, míg Wass művei az idő előrehaladtával egyre letisztultabbak. E két utóbbi értékelés csak árnyalatnyi különbséget mutat, míg Ágoston Vilmos véleménye ezektől igen távol áll. Ágoston szerint Wass Albert műveinek bibliográfusa (jelen sorok írója) által készített időés térbeli korszakolása (erdélyi, németországi, amerikai korszak) helytelen, hiszen csak a Farkasverem című műve üt el erőteljesen a teljes életműtől, majd felsorolja az összes többi művet, kihagyva A funtineli boszorkányt, mert az ismét nem illeszthető az „antizsidó” és románellenes paradigmasorba. Ágoston könyvének tartalmával nem kívánok vitatkozni, hiszen ha jó szándékkal nézzük, még kiderülhet róla, hogy az valóban jó szándékkal készült vitaindítónak, szemléletformálónak. Baj az, hogy egy olyan román szerzővel helyezi párhuzamba, akinek – Ágoston szavaival – „néhány amerikai emigráns fellépésen túl, szélesebb körű irodalmi hatása nincs, a lexikonokban sem szerepel az életrajza” (78), aki a Ceauşescu-rendszer idején pártmegrendelésre írta vízióit, melyeket a filmipar pedagógiai céllal filmekké alakított, hogy a fiatalabb nemzedék ideologizálását szolgálják (hogy tartózkodjuk a magyarellenesség érzésének kialakítása megfogalmazásától). Mint ahogy Ágoston idézi: „Az erdélyi vegyes osztályok iskoláiban a kötelező filmlátogatások keretében a Máglya és láng című Munteanu-film termékeny talajra hull a román kisdiákok agyában és a primitív nacionalizmust szítja”. Munteanu kétkötetes szerző; harmadik könyve, mely a szovjet felszabadítás örvendetes fordulatát örökítette volna meg; későre készült el, épp a rendszerváltásra lett kész. Ágoston Doru Munteanu, Ion Lacranjan, Eugen Urcariu, Francisc Pacurariu, D. R. Popescu, Pop Simion, Mircea Vaida stb. írókhoz hasonlítja Wass Albertet egymagát, és nem állít fel a két világháború között, valamint a II. világháború idején alkotó erdélyi magyar írókból álló hasonló paradigmasort. Épp csak megemlíti Nyirő József és Tamási Áron nevét, akik ugyanúgy a negyvenes évek elején alkottak Erdélyben, mint román kollégáik a nyolcvanas években. A magyar felsorolásból érhetetlen módon kimarad sok más, Wassnál értéke-

93

PoLíSz sebb vagy szerényebb képességű erdélyi magyar író. Érthetetlen módon, hiszen nagyon sok más kollégája szövegében is szó van „zsidókról, örményekről, oláhokról” (Ágoston, 248) – olyan korszakban, amikor még az oláh szó nem volt sértő az együttlakó románságra nézve. Mai szemmel hasonlóképpen elítélendő lenne Gárdonyi Géza is, mivel törökellenes regényt írt, holott immáron a török nemzet is az Európai Uniós tagság várományosa. Zsidóellenességgel Jókai is vádolható, hiszen egyik regénye egy Rotheisel–Rothesel (vörös szamár) zsidó nevével kapcsolatos anekdotizálással kezdődik.2 De folytathatnánk a sort Petőfi németellenességével, hiszen egyik hazafias versében triviálisan szidalmazza az ellenséget.3 Miután Jókait meg Petőfit az irodalomtudomány már régen kanonizálta, ma már senkinek sem jut eszébe az ő életművükben ilyenformán kutakodni, pedig lenne jó pár nemzetiségellenes találat. A sort hosszasan folytathatnánk – a reductio ad absurdum módszerével –, akár Paul Celan, Franz Kafka vagy Kertész Imre műveit is górcső alá véve, hiszen alapjában véve ők is egy emberiségellenes világ krónikásai voltak – akárcsak Wass Albert. Szerencsére hiába van Wass Albert „gyűlöletkeltő” műveinek széles rajongótábora, és hiába lép Románia a demokratizálódás, tisztulás útjára, míg Magyarország épp az ellentétes irányba tolódik, nem lesz háború – nyugtat meg Láng Zsolt. Szerencsére. S a „gróf giccskedvelő hívei”, akik nem az esztétikumot keresik, hanem „beragadtak” (nem pedig beleragadtak Láng Zsolt szerint) a nemzeti képzeletbe, hiába képeznek nagyszámú tábort, „a nemzeti hadseregek már kikerültek a konfrontatív nemzeti képzelet erőteréből” (Láng Zsolt, Beragadva a nemzeti képzeletbe). A fenti recenzióknál szerencsére sokkal komolyabb írásokat olvashatunk a Múltunkban, s elmondható, hogy a Wass-életműhöz való szakavatott közeledést is inkább a Wass-jelenség vizsgálatának apropóján történészek és politológusok kezdeményezték. Egry Gábor alaposan és elfogulatlanul, nagy szaktudással veszi vizsgálat alá Ágoston könyvét, mely szerinte „régen esedékes volt”4, „lényegében sikerrel mutatja be Wass Albert nacionalizmusát, és közben rámutat a szerző munkásságának irodalmi-esztétikai-művészeti hiányosságaira is”. Ám kételyének ad hangot, vajon nem vállalt-e túl sokat Ágoston Vilmos, hiszen Wass „életművének elemzése és történeti, eszmetörténeti összefüggésekbe helyezése hiányos”.5 Kifogásolja Ágoston módszerét (a román irodalmi anyag pusztán illusztratív szerepét6) és szövegformálási eljárásait, sőt „bármennyire tanulságos is a kötet […], az igazi elemzés elmaradt” – írja Egry Gábor. A címadás által támasztott várakozásnak sem felel meg a könyv: „több lényeges, részben irodalomszociológiai kérdés is megvilágítatlan marad”, s bár Ágoston „kísérletet tesz az irodalom és a nacionalizmus összefüggéseinek felvázolására, de kimaradt egy nagyon lényeges elem, a társadalmi határmechanizmus fontos láncszeme.”7 Egry szerint Ágoston „nem használja a politikatörténeti és kormányzati szervek forrásait, ahol teheti, a hadsereg anyagaiból dogozik; és félreolvassa a történeti szakirodalmat”.8 Kérdéses a zsidóság sorsához való viszony ,,kiemelése”, és „felettébb sommás a pártlap, az Ellenzék antiszemitának bélyegzése”9. Egry közel egy oldalon át sorolja a tartalmi és szerkesztési hibákat, melyeket nem hagyhatott szó nélkül különösen azért, „mert Ágoston – megalapozottan – bírálja a Wasséletmű szerkesztőit, amiért áhítatos tiszteletüktől vezérelve a kiadás során nem hajlandók a legelemibb szerkesztői munkára sem. Ehhez a határozott ítélethez képest azonban bántóan sok szerkesztési hibával találkozunk Ágoston kötetében is.”10 A Múltunk ugyanazon számában Bíró Béla recenzióját olvashatjuk Ágoston könyvéről, mely tartalmát tekintve hasonló a szerzőnek korábban a Magyar Narancsban, majd A Hétben megjelent Wass-cikkeivel. Szóról szóra követhetők Bíró megállapításai Wass-kultuszról, valamint a magyar népesség nacionalizmusáról, antiszemitizmusáról. Ezeket aztán áthangolta Ágoston könyvének összefüggéseire, ebben a cikkben is annak a félelmének adva hangot,

94


hogy a bírálat, elmarasztalás és szoborállítás-tiltás csak a Wass-rajongók malmára hajtja a vizet, jobb lenne agyonhallgatni. S bár Bíró Béla Wass Albertet giccsírónak tartja, Ágoston könyvére is tesz néhány sommás megállapítást: szerinte Ágoston „nem képes bebizonyítani, hogy Wass rossz író”, „fogalmazása is gyakran pongyola”11 (itt közel egyoldalnyi példa következik12), majd így zárja írását: „A kötet olvasása nyomán sajnos ismét úgy érzem, ez a kutatás – a szerző román-magyar vonatkozásban tanúsított párját ritkító tárgyilagossága és józansága ellenére is – többet árthat Wass Albert tárgyilagos megítélésének, mint amennyit használhat”.13 Összességében a fenti könyvrecenziókat figyelembe véve Márkus Béla és Egry Gábor az, aki az Ágoston-könyvet a legszakszerűbben elemzi, némi elfogultsággal a Wass-életművel szemben Bíró Béla is. A szemléletformáló jó szándék mellett a tárgyilagosság mint pozitívum, a másik oldalon viszont a kapkodás és inkompetencia mellett a prekoncepció azok a hibái Ágoston művének, amik miatt csak fenntartással olvasható. A könyv legnagyobb hibája, hogy a kutató nem hagyta magát a kutatás folyamától vezetni: volt egy alaptétele (Wass nemzetiségellenes, uszító, tehát értéktelen író), s a kutatás során ehhez keresett bizonyítékokat. Holott ha hagyta volna, hogy a kutatás alakítsa dolgozatát, talán árnyaltabb eredményre jutott volna. Így viszont – meglehetősen egyoldalúan, számos tényt, információt mellőzve, a manipulációtól sem riadva vissza – visszatért alaptételéhez, a kutatást ennek szolgálatába állítva. Az eredmény szegényes, a dicsőség kétes. Jegyzetek: 1. Bíró B., 2004. 2. Felütöttem Jókai Rab Ráby című regényét, a halmozott latin jogi kifejezések miatt kamaszkorom egyik nehéz olvasmánya volt, s hogy milyen igaza van Ágoston Vilmosnak: a kisdiákban mennyire megragad az említett epizód. Ez a regény soha nem került elő tanulmányaim során, mintegy harminc éve olvastam, s mégis emlékeztem, hogy egy Rotheisel–Rothesel nevű, vörös zsidóról szóló történet van az elején. Ha Ágoston Vilmos mércéjével olvasom, a következő részek ugranak ki belőle. „Egész József ’császár’ idejéig a zsidók csak úgy jártak-keltek az országban, családnév nélkül, mint hajdan az ígéret földén. Minek is lett volna nekik a családnév? Hisz az ő ősiségök Palesztinában feküdt. Mikor aztán II. József a zsidókat is felvette az emberszámba: ti. kimondta róluk, hogy ők is tartoznak katonáskodni: akkor egyúttal azt is múlhatatlan kötelességükké lett téve, hogy valami előnevet válasszanak maguknak, mégpedig okvetlenül németet.” – A dőlt betűs kiemelésekkel az iróniára kívánom a figyelmet terelni. „A vereshez azért jutott, mert a haja egészen olyan színű volt, a szamárhoz meg azért, mert amikor a felesége hozományául kapott kétszáz tallérral azt kezdte, hogy borokba verte mind, hát akkor minden ember azt mondta neki: ’Szamár vagy!’” (94). S azért anyakönyvezték Esel-nek (szamárnak), mivel nem fizetett bevételeihez méltóan a névadásért. Ábrahám zsidó nevét vizsgálva Jókai regényében: semmilyen más nemzetiség neve nem kerül appozícióként, azaz hátravetett jelzőként a név után, mintha pl. foglalkozásnév lenne, nincs Mátyás magyar vagy Ion román, hanem csak a magyar Mátyás vagy a román Ion – de hogy ez Jókai névhasználata lenne-e, nem valószínű. Szintén színfolt és mulatság tárgya a Werbőczy Tripartituma (törvénykönyve) által előírt zsidó esketés leírása Jókainál: „A tanúskodó zsidóra rajta mennek a rokonai, barátai, jajveszékelni […]; a gyermekei kórusban jajgatnak, s a felesége a földön hempereg” (186). Az Ágoston által kárhoztatott jellemzési technika, miszerint zsidóval mondat negatív dolgokat a zsidókról magukról, Jókainál is fellelhető (itt elgondolkodhatunk, hogy a száz évvel korábbi író mintául szolgált Wassnak, azaz Wass lemásolta Jókait, vagy egy szokásról van szó, amikor maga

95

PoLíSz Ábrahám beszél gúnyosan a fiairól: „Ugyan édes tekintetes hajdú úr, dobja ki innen ezt a két zsidógyereket. Menjetek haza az anyátokhoz, ha jajgatni akartok. […] bocsánatot kérek a tekintetes törvényszéktől, hogy az a két rossz ségec ilyen csúnya lármát csinált itten” (192). Wassnál a Csabában hasonlóan beszél a zsidó boltos a fiáról, „zsidó klapec”-nek nevezve őt. A császár tervére, miszerint Pestre zsinagógát kell építeni, a következőképpen fakad ki a helytartó: „Bihászman? Zsinagógát! A zsidóknak! – kiálta fel a helytartósági elnök úr, felpattanva a helyéről. – De hisz ez nem fölemelése, hanem elpusztítása Pest városának. Hisz akkor, ha ez meg lesz engedve, száz esztendő múlva Pestet úgy fogják híni, hogy Jeruzsálem! A zsidóknak háromemeletes házaik lesznek itt, s látni fog a világ nemcsak zsidó burgereket, de még zsidó nemes emberek is, prédikátumokkal és címerekkel. Megéri a világ, hogy zsidók fogják viselni az isignis ordók vitézi keresztjeit; – még úgy segéljen, a diétába is beviszik a bársony bugyogót” (238) – Jókai korához képest száz évvel megy vissza, „jóslatát” már kora igazolta. Negatív sztereotípia is található a regényben: „Nem vált a magyarból soha tyúkász, oljaráros, babkáros, rongyász, tollszedő; hagyta ezt a mesterséget a hiencnek, hanáknak, zsidónak. Becsületes magyar ember nem kereskedett soha egyébbel, mint búzával” (241–242) 3. (Petőfi Sándor: Mit nem beszél az a német…, Pest, 1848. május). 4–10. Egry G., 2007. (266, 267, 271, 269, 270, 271, 274) 11–13. Bíró B., 2007. (280, 281, 283)

Hivatkozások: Ágoston Vilmos, A kisajátított tér. A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben. Budapest: EÖK!K (Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány), 2007. 398. Balázs Ildikó, Wass Albert életmű-bibliográfia 1923-2003. Pomáz: Kráter, 2004. 208. Bíró Béla, Kultusz és ellenkultusz. = Múltunk. Politikatörténeti folyóirat. 2008/2. 275–283. Bíró Béla, Wass-kori romantika. = Magyar Narancs, XVI/17. (2004. 04. 22). Egry Gábor, Wass Albert, Erdély és a magyar nacionalizmus – kritika szemszögből. = Múltunk. Politikatörténeti folyóirat. 2008/2. 266–275. http://hu.wikipedia.org/wiki/Wass_Albert http://konyves.blog.hu/2007/12/29/ev_vegi_osszegzes_korkerdes_a_magyar_iro_hat Kőrössi P. József hangos interjúja Ágoston Vilmossal. Kisajátított terek. [Törzsasztal]. = Várad, VII/10. (50). (2008/10). www.varadlap.ro Láng Zsolt, Beragadva a nemzeti képzeletbe. = Élet és Irodalom, LII/ 4. (2008. január 25.) http://es.hu Jókai Mór, Rab Ráby. Budapest: Szépirodalmi, 1956. 507. Márkus Béla, Kitagadás és tisztelgés. Újabb könyvek Wass Albert világáról. = Irodalmi Jelen, VIII/76. (2008. február). http://ij.nyugatijelen.com/archiv/2008/2008%20februar/ij3.html Márkus Béla, Monográfiából első [Szücsné Harkó Ágnes, Wass Albert írói pályaképe]. = Tiszatáj, 59/7. (2005). 94–98. Murányi Gábor, Hulló almafák. =HVG, (2007. november 28.) http://hvg.hu/kultura/200748HVGFriss 305.aspx Parászka Boróka, Wass, a közös tabu – Ágoston Vilmos könyve ürügyén. = Magyar Narancs, XIX/44. (2007. november 1). &www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hir.php&=15461 Szücsné Harkó Enikő, Wass Albert írói pályaképe. Dunaújváros: Meritum-Text, 2004. 252.

96

Merített szavak

Wágner Zoltán

Míg térképed a vers… A sziget Rózsálló szigetet gyúrtam legszebb szavaimból, S rá egy kis kunyhót, melyben az édesanyák Kedvessége örök társ. Kulcs nem kell oda, csak szép Szó, s már nyílik a zár. Jöjj, ha valódi csodát Kívánsz! Míg térképed a nyelv, úgy biztos irányba Hajt a vitorla, finom nyári fuvallat emel.

December Óh, a december olyan jó, hull az ezüstsugaras hó, Szánkon ülnek a szép házak, a dombok, a rét. Hű, ott egy mikulásnő! Füttyög, s kuncog az erdő, S csókját küldi a nagy fákon ülő lila fagy. Gyertyák égnek az égen, s gyöngy nő, mint a mesékben, Gyöngy a szivek közepén; esd a leány s a legény. Meglepetéseket oszt a prímás, olvad az ostya… S hogy mi a dús szeretet? – Enni a lágy kenyeret, Enni együtt a melegben, s nézni a fényt a szemekben! Harsog a vén gramofon, táncol a kép a falon. Ím a karácsonyi ünnep, hol sütik ezrei sülnek, Fenyők illata száll, csillog a vatta-szakáll. Játszik a gyermek, a felnőtt, bárányok meg a felhők, Édes a száj, aranyos, rajta a sok ragacsos Máz, csupa áfonyalekvár… Szilveszter közeleg már. Óh, te mihaszna Diák, mondj el egy éji imát!

Perpetuum mobile Százfele téphet is érc-karmokkal a Sors, ha jön is még Száz Trianon, ha Erisz vak követői, miként Vérszagtól kapatos vadak, összeverődve köröznek Mind, hogy együttes erő győzzön a társtalanon, Mert a kivételeset nem tűrhetik, óh, magadat ne Nyugtalanítsad, szép Nemzetem! Ősi szived Ritmusa lassúdjon bár, meg sosem áll, ne feledd el! Él a magyar nép, míg tart a világ folyama.

97

PoLíSz Lukáts János

A nótaszerző és a literátor Elképzelt párbeszéd – két jelenetben Szereplők: FRÁTER Loránd, akit „nótás kapitánynak” hívnak FRUZSINA, szolgáló és kertészlány MARCI, inas és szerelmi postás SZOBRÁSZ, aki ugyan a művet megalkotja, de nem sokat ért a dolgokból KAZINCZY Ferenc, képen és a maga valóságában (Tágas terem, három nagy ablakkal. Az ablakok kertre néznek. A baloldali és a középső ablak között a falon Nagy-Magyarország térképe, rajta nemzetiszínű zászlócskával megjelölve Érsemlyén. A térkép alatt falinaptár, rajta nagyméretű évszám: 1907. A középső és a jobboldali ablak között montírozott fénykép: Ferenc József császár és király kezet fog Kossuth Lajossal. Elöl balra festőállvány, egyelőre üresen, középen egy öblös karosszék, jobbra pedig zongora. Balra kétszárnyú, széles ajtó.) Első jelenet FRÁTER (35 éves, hízásra hajlamos, bajuszos, de inkább kortalan férfi. Kiált a szolgálólánynak): Fruzsina! FRUZSINA (futva megjelenik az ajtóban): Nagyságos úr! FRÁTER: A virágokat ne feledd! A legszebb tizenhét piros rózsát. Váradra lesz, a Singvogel kisasszonynak Tudod…! FRUZSINA: Tudom, nagyságos úr. (meghajol, miközben kifelé megy) Jaj, dehogy tudom! FRÁTER (kiált az inasnak): Marci! MARCI (futva megjelenik az ajtóban): Nagyságos úr! FRÁTER: Váradra mész, a teátrumba! Fehér inget végy! A színház művészbejárójában leadod a virágot Singvogel kisasszonynak. Itt a névjegyem, el ne veszítsd! MARCI (elveszi a névjegyet): Igenis! (elmenőben.) Singelvogel, Vogelsinger… csak a nevét el ne felejtsem! FRÁTER: Fráter Loránd, Fráter Loránd! Micsoda fráter vagy te, Loránd?! Ippi és érkeserűi Fráter. Ippi, akár ha csuklanék egyet, ha kimondom. Az Érkeserűtől meg olyan szomorú lesz a képem, mint a temetési lóé. Ez a nevem, ez az egyetlen, ami az enyém és nem hazugság. Na, Loránd fráter, na „nótás kapitány”, gyönyörködj hát a nevedben. (zongorázni kezd, közben énekel): „Tele van a város akácfavirággal, Akácfavirágnak édes illatával, Bolyongok alatta… (felugrik, lecsapja a zongora fedelét, le-föl jár a szobában. Magában mondogatja a folytatást) Ébren álmodozva. (Fruzsina és Marci a kertben, az ablaknál hallgatózik.) Mintha minden… Semmi. (legyint, a karosszékbe veti magát) FRUZSINA: De szépen fújja! MARCI: Eredj, te, ’szen ő írta!

98

Merített szavak

FRUZSINA: Hogy írta volna (a zongorázást utánozza), csak így csinál az ujjával, aztán folyik belőle a nóta. MARCI: Dehogy az ujjából folyik, abból a… izéből, a hangorából. FRUZSINA: Zongora az, te szamár! (elszaladnak. Kisvártatva kopogás az ajtón) FRÁTER: Bújj be… FRUZSINA: A posta, nagyságos úr! Levele gyütt! FRÁTER (kijavítja): Jött, Fruzsina! Tanuld meg. Az újság. (Elveszi.) FRUZSINA (magának, súgva): Gyütt! (El.) FRÁTER (lapozza az újságot. Látszik a címlap: Budapesti Napló): Na, a politika… A muszkák… A japánok… Itt meg a vasút… Ez is meghalt, azt se tudtam, hogy élt… Nocsak, ez itt én volnék! (tenyerével az újságba csap) Nézzenek már oda, a nevem… meg a… hát persze, a Kazinczy. Ugye, hogy felkapták! Na, mit írnak?! (olvassa) Szegény Kazinczy!… Mi az, hogy szegény Kazinczy! És hogy „pikáns és szomorú nyári hír.” Mert hogy nem a nemzet akar szobrot emelni Kazinczynak a szülőfalujában. Hát én, én talán nem a nemzet vagyok? Az anyátok ragyogóját… Hát én kutya vagyok? Egy falu szülötte ezzel a Kazinczyval. Azt mondja, hogy „divatos és ünnepelt nótaszerző”, na majd elhúzom én a nótádat, te piszok firkonc. Ki ez a disznó, aki ezt a cikket írta? (a cikk végére lapoz, a nevet betűzi) A-dy End-re. Te, csak nem az Ady Bandi, a váradi, az érmindszenti?! Hát hogy van pofája egy megyéje belit így ledorongolni. Hát hiszen te ugyanúgy, mint én… Hát hiszen én ugyanúgy, mint te… (Olvas) Magyar átok… késő poraiban sem kímélte… (felolvas) „Tudják-e, ki volt Magyarországnak Kazinczy? Könyörtelen újító… európai szellem… szociális forradalmár”. Na, ez már sok… „Nagy, szomorú magyar ember, hogy összeszorul a szívünk, ha rágondolunk”. (Lecsapja az újságot.) Én gondolok rá, Ady Bandi, érted-e, én, és senki más! Ippi és érkeserűi Fráter Loránd. Nem más! A többieket szidhatod, van mit szidni rajtuk. De engem dicsérj meg inkább, te másik Partiumbéli… Ne szidjál. (elgondolkodik.) Nem mintha nem volna éppen mit szidni rajtam is… „Nagy, szomorú magyar ember”. Biztos, biztos olyan volt. De honnan tudja ezt ilyen jól az Ady Bandi. Nagy, szomorú… Szerintem karcsú volt a Kazinczy és szerette a lányokat, az olyanokat, mint a Singvogel Fanny. Meg azok is szerették őt, a Ferencet. De mégse ezért csináltat az ember szobrot… Ady Bandi, haragszom rád… De azért mégis jó, hogy megírtad! (le-föl járkál a szobában. A térképhez lép) Érsemlyén, Érsemlyén. (kihúzza a zászlócskát, aztán haraggal visszadöfi, kétszer is) Ide bele egy-egy zászló, a Kazinczynak is egy, meg nekem is egy. „Ünnepelt nótaszerző”, ennyi, csak ennyi. (a zongorához lép, de csak egy ujjával fut végig a billentyűkön. Kikiált az udvarra) Hej, Marci, te, merre vagy? MARCI (kisvártatva, ünneplőbe öltözötten): Itt vagyok, nagyságos úr! De így sose megyen el az a virág a kisasszonkának… FRÁTER: Ne törődj te azzal! Megjött-e a Kazinczy-kép, amit rendeltem? Az a festmény… MARCI: Ja, az…? Az meg, már itt áll reggel óta a csűrben, de hogy Kazi…, azt én nem tudom. FRÁTER: Azt a sarkantyús fajtádat, hát miért nem szólsz, hogy megjött. MARCI: Hát, ugye, azt gondoltam, a Singervogel kisasszonyság virágai fontosabbak, meg az új fehér cilinder is kellhet… estére kelve. FRÁTER (haraggal): Majd én megmondom, mi a fontos… estére kelve. Hozd be a csűrből, tedd ide az állványra. (Marci elmegy, hamarosan maga előtt tartva behoz egy festményt, amelyet fehér vászontakaró fed. Fölteszi az állványra, közben kíváncsian a vászon alá les) Mehetsz, mehetsz a kisasszonyhoz! (Marci csalódottan el. Fráter zavartan kétszer is végigmegy a szobán, aztán határozott mozdulattal lekapja a fehér vásznat a képről. Elővillan Kazinczy Ferenc

99

PoLíSz fiatalkori arcképe, zsinóros mentében, vállára vetett köpenyben) Bocsáss meg nekik, Ferenc, nem tudják, hogy mit cselekszenek… KAZINCZY (a kép lassan átalakul személlyé): És te tudod? FRÁTER: …ezért aztán legtöbben semmit se cselekszenek. (most kap észbe, hogy a kép szólt hozzá. Oda fordul, ujjával tétován Kazinczy felé mutat) Te szóltál hozzám? Szólni tudsz? Vagy a magam szavát hallom, mintha te szólnál? (csend) Most hallgat… De hogyan is szólna egy kép. (közel lép, vizsgálja) Ugye, mondtam én, hogy nyalka legény voltál! Hány éves vagy te, kép-Ferencz? Harmincöt talán? Én annyi vagyok, nézz rám, kövér ártányra, ital, szivar, kvietált katonatiszt. Igen, megfutamodtam, bele a békébe, a nótába. Fúj, szoktam mondani, de csak, ha magam vagyok. (csend) Ez te voltál harmincöt évesen. Te előtte voltál életednek ilyen korodban, én utána vagyok. Már a kardot is eldobtam magamtól. KAZINCZY: Ötévesen kardot kötöttek az oldalamra, fehér uniformist gomboltak rám, a mutatóujjamra meg egy papagájt raktak, úgy ültettek a piktor elé. A kezemet vékony pálcával támasztották fel, hogy elbírjam a madarat. Bőgtem a szoros ruhában, a kard a bokámat verdeste. Aztán elhitte nagyapám – mert ő nevelt, zordan, katonának, – hogy nem leszek óbester soha, engedett végre iskolába járni. FRÁTER: Hamar túlestél akkor a vitézség idején, nagyságos úr! Vagy tanfelügyelő úr, vagy miként is szólítsalak? KAZINCZY (nevet): Mondjad: Franz von Kazinczy, így szólított Kufsteinben a porkoláb is. Te is most – mint ők – valamiféle keretbe zárva tartasz, állványodon. (zavart csend) Az iskolában aztán – hajh, micsoda emlék! – ostoba földrajzi könyvet szerkeszték, a Geographiát, és azt osztogatám társaim között, miközben pironkodtam hiúságomon. Anyámasszony akará így… (torkát köszörüli) Ti ma már, tudom én, nem beszélitek nyelvünknek félmúlt idejét, nekünk ez még természetes vala. Nagy kár, ha elvész a nyelv egy-egy értéke, régi gyöngye. S hogy a múltakban sem tesztek különbséget. FRÁTER: Beszélünk, igen, Franz von… Ferenc, beszélünk szabadon, és mosolygunk rajtatok, régieken, miközben elhullatjuk szavainkat, értékeinket. Ti, nyelvújítók… KAZINCZY: Nekünk nem volt szavunk az új világ új dolgaira, ezért kreáltunk szavakat. Véres verejtékkel és lelkes tenni akarással. Hogy megnevezzük a tárgyakat, az eszméket, szív és agy mozgatóit. Hogy magyarul, magunk nyelvén nevezzünk meg mindent, amit deák, görög, német meg francia nevezett eddig. Nincs tudomány a nemzet saját szavai nélkül. FRÁTER: Mi bátran visszavettük a németek precizitását, az angol szakszerűségét, a francia eleganciáját, – és mégis élünk, nevén nevezünk mindent. (nevet) Ha meg valami akkora ostobaság, hogy szavakkal el nem mondható, akkor elénekeljük… (zavartan nevet) KAZINCZY (a Ferenc József–Kossuth páros képre mutat): Őket is egy képre helyeztetted. FRÁTER (nevet): Hát nem ötletes? Így, kézen fogva. Tudod, Ferenc, ilyenek vagyunk, ilyenek lettünk. Összeveszünk, meg kiegyezünk. Egymás kezét lefogjuk, hogy érezzük, mi van abban a másik kézben. És nehogy ellenünk emelődjék. Ő (Ferenc Józsefre mutat) a mi királyunk. Bár sokan úgy mondják – a kártyások: – „Alsó, felső, disznó, király”! Így, megfordítva az utolsó két lapot. (zavartan köhécsel) Ő meg… (Kossuthra mutat, de elhallgat) KAZINCZY: Tudom, ki ő. Tudom, kik ők. Mi, voltak, mindent tudunk. Ami volt, ami van, ami lesz. De erről csak ritkán szólunk veletek. Egy másik király, elődje néki, engem tömlöcbe hurcoltatott. Előbb bitóra szántak, végül tömlöc lett belőle. FRÁTER: Kufstein.

100

Merített szavak

KAZINCZY: 2387 nap, hetedfél esztendő, ebből Kufsteinben alig több egy évnél. A többi volt Spielberg, Obrovic, Munkács, s más helyek, Kufstein még jobb talán a többinél. Ott szép kilátás volt az Inn folyóra, a napkeltét s a domboldalt csodálhattuk. FRÁTER: Miért? Miért kerül egy nyelvújító, egy tanfelügyelő hóhérpallos alá, miért börtöncellába, hét esztendőre. Miért őrül meg belé az egyik, hal meg tüdővészben a másik… KAZINCZY (nevet): Miért, kérdezed, nótaszerző? ! Veszélyes vállalkozások ezek, akár ha jégen járnál, patkós cipőben. Elcsúszol és a nyakadat szeged, vagy beszakad a jég alattad, s a hullámokba veszel. Iskola? Hogy megtudja a belejáró fiú, hogy miként gondolkodjék a világ törvényeiről s az emberekéről. Mit tartson a franciák revolúciójáról, a németek pöffeszkedéséről s a magyarok nyomorult állatiságáról. Hogy meglássa, nem Istentől való törvények ezek, hanem embertől való akarat intézi mindezt rajtunk. Hogy országrészek fiataljainak nyíljék ki a szeme mára, holnapra, nemzedékek idejére. Hát ezt teheti, ezt mozdíthatja elő a tanfelügyelő! (elszánt léptekkel végigméri a szobát) És a nyelv? Amikor a gúzsban tartó latin nyűgei oldódni kezdtek, helyébe a németet hozta volna a császár, az adminisztráció. Hogy könnyebben, hogy simán, fájdalom nélkül veszítsük el magunkat. Senki nyelve, sem tóté, sem szerbeké, sem zsidóé. S legkevésbé a magyaré. Mindenki saját nyelve helyett egy senki-nyelve volt a német. A hadaké, a divaté, a társasági fecsegésé. Hát ez ellen emelt fejet a nyelvújítás, a magunk védelmére emelt, újdonat új magyar nyelv. Hogy az angol indusztriális bölcsességét, a franciák forradalmi szózatát a magunk szája szerint értsük és mondjuk, s ne a német kilúgozott és előrerágott nyelvén. FRÁTER: Kufstein, ahol előbb dezentorokat őriztek, később zsiványokat. Rettentő… KAZINCZY: Kufstein csupa dermesztő kőszikla volt, lépcsők csigája és huhogó léghuzat. De magunk pénzén rendelhettünk ebédet, amit szolgák hordtak a cellánkba. A híg német sör helyett én (némi büszkeséggel) tokajit ihattam, magam készletéből. S a könyvek… Amit rendeltem, megvásárolta a porkoláb, Sallustiust, a nyolckötetes Plutarchost, és Ovidot, Horácot. A francia filozófokat nem, azoktól féltek őrizőink, de rómait, görögöt, pláne a németet, Gessnert, Klopstockot, bátran. Háromszáz kötetnyi könyvtáram gyűlt öszve a fogság végére. S mind végig olvasám, elmémet nap mint nap köszörültem. A könyvekkel, a grammatika csodájával, a stílus csalafintaságaival. Meg a versekkel, amelyeket szerény buzgalmamban magamnak faragtam! FRÁTER: Alig hihetem, hogy egy rabnak – egy státusfogolynak, mint ti neveztétek – háromszáz kötetnyi könyvtára gyűlhessen össze fogsága idején. A mai börtönökben – bár nem jártam Kufsteinben – ilyesmi aligha… KAZINCZY: Tudom, nótaszerző, ne irigyeld. Ösmerem én a mai börtönviszonyokat is. De a börtön – börtön, ha benne bársonytapéta feszül is a falra. A könyv (nevet) a porkolábnak árucikk, pénzt hoz, amit a fogoly kifizet a német boltosnak, a kufsteini hordárnak, a császári porkolábcsaládnak. A saját hasznukat nézték, nem olyan nagy baj az. A könyv, akár a jó ebéd, az ízes bor, – a fogoly holnapra ismét neki kívánkozik, a nyughatatlan olvasó holnapra új könyvre éhezik, új kéziratra szomjazik. Hát fizessen érte, és kapja meg. Ha nem lettek volna ilyen kapzsiak és ostobák az őrzőink, megőrülök a négy fal közé zártan. De így, a lelkem a könyvek rejtett világába repülhetett át, s ha testem láncban volt is, a szellemem szabad lett és megizmosult. FRÁTER (nevet, ugratásnak szánva): Nekem vajon hoztak volna be a cellámba zongorát, ha kérek, ha megfizetem? KAZINCZY (azért eltöpreng a válaszon): József király, akit kalaposnak neveztek sokan, összetörette a tárogatókat, az egész országban. Hogy híre se maradjon. Kuruc hangszer, magyar

101

PoLíSz hangszer, – ezt mondta róla. Félt a király a tárogatótól. Hát mit gondolsz, ha valamelyik rab tárogatót kezdett volna fújni a kufsteini falak közt? Ha a hang – az a hang! – áthatol a falakon, legördül a sziklavárból, mint a könnycsepp, a német városba, mit gondolsz, nótaszerző, mi lett volna abból?! Talán semmi, talán készültség a patrujnál, talán többen verték volna széjjel a fejüket a börtönfalon az emlékezés miatt. Nagy kerítő ám a muzsikaszó, a tárogató, a zongora, de még akár egy hitvány nádsíp is. Plutarchos megmarad a cellán belül, csak egy lélekbe csöpögtet édes mérget, a deákul tudó fogolyéba, a fegyelmezett tanfelügyelőjébe, akitől úgysem kell félni. (legyint, nézegeti Fráter zongoráját, az ujját óvatosan végighúzza rajta) Hm, ördöngös instrumentum, messze esett ez a mi csembalónktól! FRÁTER: Ha akarod, eljátszom neked a kedvenc nótádat. Talán még szebben is, mint a semlyéni prímás. Van-e kedvenc nótád, Ferenc, szeretted-é a táncot, a dalolást, magad kedvére vagy társak között? (leüt két hangot) KAZINCZY: Amikor 2387 fogsági nap után szabadulék Munkácsról – amelyet egykor Zrínyi Ilona oly hősileg védett, s a melyet én, a hitvány utód, oly nyomorultul szenvedtem végig, – hátrahagytam könyveim nagy részét. Hogy aki én utánam lészen lakója a cellának, fordulhasson az Úristen mellett a földi istenekhez is, a szellem mindenhatóihoz. Ha megkönnyebbíthetem egy ismeretlen fogoly-utód napjait, ha testi szenvedéseit lelki vigaszra cserélhetem, nem volt hiábavaló a könyvek meggyűjtése. FRÁTER (némi zavarral): Ti, voltak, tudtok mindenről. Tudsz arról is, hát, hogy én veled…, hogy én téged szívesen látnálak (a festményre mutat) így vászonban, vagy inkább kőben, esetleg vasban. (Kazinczy felkapja a fejét) Mit is beszélek! Bronzban, szoboralakban. KAZINCZY (legyint, de mintha jól esnék neki): Vasban, bronzban? Még ha fóliákba kötve. Vagy inkább… ha szavainkat használjátok! Miért a vászon, miért a bronz? FRÁTER: Talán Érsemlyén az oka, ahol mindketten megláttuk a napvilágot. Két kastély van ebben a biharországi szegletben, a Kazinczy-kúria meg a Frátereké. Ha jól megvallatom a matrikulákat, még bizony rokon szál is fűz össze minket, de Isten a tudója, miért dobott mindkettőnket ugyanerre a talpalatnyi földre, hogy innen induljunk élethosszú útra. A tiéd volt a nehezebb, emberi tudás és férfibátorság egyaránt kellett hozzá. Az enyém, az én utam, egy eltékozolt fél katonasors meg egy átnótázott, félig nappal – félig éjszakai mulatozás. Ki tudja, meddig még…? KAZINCZY (inkább magának): Két évtizedig még nótázni fogsz, használd ki jól! FRÁTER: Amikor a lámpák kialusznak, amikor a mámor elszáll, amikor a zongorák húrjain elcsöndesül a dallam, akkor, tudod, Ferenc, akkor bennem is iszonyú nagy lesz a némaság. Az üresség. És most hová? – kérdezi ilyenkor itt belül valami. Néhány léha akkord, nóták sora estéről estére. Ájulásig csárdásozó asszonyok, részegségig mulatozó férfiak szövik dadogó, boros imába a nevemet. Ennyi? Ennyi elég? Amikor ebből a Semlyénből más is útra kelt, olyan útra, mint a te utad. Te miért olyan útra, én miért ilyenre? KAZINCZY: Más a világunk, nótaszerző. Amikor én útnak eredtem a kor sötétjében, egy-egy magányos mécses világolt az országban erre meg arra. Azokat a lángokat tovább vinni, biztatni a mécses gyújtókat, hogy más is ír és olvas, formál szavakat és verssorokat, hogy más is akar nagy, országnyi világosságot, más is kíván olyan magyar nyelvet, amely mindent képes elkiáltani, elsírni, elbeszélni – értelmet sugározva. Igen, óriási volt a sötétség, öröm a mécses fénye és rengeteg a munka, amit el lehetett végezni. És kurázsi kellett a munkához, még akár Kufstein is járt érte, sőt a tollnál hegyesebb eszközt is kaphattál a nyakad közé! (hallgat, némi zavarral) Ma? Mindenütt napfény, izgága vonatok, emeletnyi városok, az ember, a nép, a nemzet rohan, hogy hová, ő tudja. Ez nem az a nép, nem az a nyelv, nincs boldogság a megszólalásban, nem

102

Merített szavak

kell bátorság a megfogalmazáshoz. Rohantok együtt, mit számít itt egy lánggyújtó tanfelügyelő, egy remeteségbe vonult verselőt ki tart számon? Nagy lett ez az ország, számos lett a nép. Amit mi rémülettel dédelgettünk, aminek reszketve ejtettük ki a nevét, mára a közbeszédnek része lett. Mi még a szent, mi a lelkesítő, mi a magasztos? Rohanhatsz Párizsig, paszírsejnre nem lesz szükséged, pört veszíthet úr a paraszt ellen, ez persze jó, ezért még akár mi is lelkesülhetünk. És mégis, nótaszerző Loránd, ki különb ma másoknál? Mert különbek nélkül meg nem élhet egy nemzet. A sok egyforma nem enged kiemelkedni senkit, aki messzebbre lát, és aki meglátja, jön-é a felhő a távolban, kel-e napsugár, hogy ránk ragyogjon. FRÁTER: A nóta, Ferenc, amit ma zokognak új szavak helyett, amit a magyar nyelv gyöngyeként imádnak s magukra öltenek itt, Istennek e háta mögöttében, a város voltára oly büszke Váradon, a tízszeresére puffadt Pest-Budán – te így ismered még! – és mindenütt, ahol magyarok összecsendítik poharaikat. Mi lesz ebből a nagy változásból, Ferenc, mi lesz öt, tíz vagy húsz esztendő múlva? KAZINCZY: Ne kérdezd, Loránd! Ne kérdezd, ne tudd! Mi se kérdeztük, mi se tudtuk, mire fog vezetni, amikor először meghallottuk azt a világot fölforgató dalt… FRÁTER: Ezt? (a zongorához ül és játszani kezdi a Marseillaise-t) KAZINCZY (lelkesen föl-alá járkál, majd keserűen a saját öklébe harap): Aztán… aztán, amikor 2387 nap után megszabadultam, Munkácsról – az út onnan regmeci otthonomig csak két óra volt kocsin –, anyám, a családi név és a családi birtok védelmezője, tudod-é, nótaszerző, mely szavakkal fogadott? Jobb lett volna, Ferenc – mondotta –, ha inkább elcsapja a hóhér a fejedet! Nem hoztál volna ekkora szégyent ránk! Énekelj nekem, Loránd, valamit! Második rész (A helyszín és az idő ugyanaz, mint az első részben volt. De az arcképen ismét rajta van a fehér vászonterítő. Fráter a karosszékben ül, fejét a tenyerébe hajtja) MARCI (izgatottan beszalad a kertből, megáll az ajtóban): Nagyságos úr! Nagyságos úr! FRÁTER: Ne ordíts! Mit akarsz? MARCI: A Singervogel kisasszonka… FRÁTER: Beszélj már, az apád rézsarkantyúját! Singvogel! Tanuld már meg végre, te fatuskó! Sing-vo-gel! MARCI: Hászen tudom én, nagyságos úr, amit tudni kell… estére kelve! FRÁTER: Mondd már, húzzon apád a kútgémre! Találkoztál a kisasszonnyal? Hát persze, hogy találkoztál! Mit mondott, mit szólt a virágokhoz meg a névjegyhez? Há? MARCI (zavarban): Ugye, azt szólta, hogy elutazott Párizsba. Megszökött a Mandeltascherl báróval. Elutazott, slusszpassz, schnellzug… estére kelve. FRÁTER: Elszökött? A kis piszok! Párizsba, egyenest?! A Mandelstammal, azzal a görhessel? Azzal a… MARCI: Man-del-ta-scherl, nagyságos úr! FRÁTER: De tudod, de tudod, ostoba fatuskó! Felejtsd el, egy életre. A Singvogelt is, azt a kis…asszonykát, meg a görhes Mandelstammot is! MARCI: Man-del… FRÁTER: Csitt! Ki ne ejtsd még egyszer a nevét ebben a házban! MARCI: Én nem! (sietve el) FRÁTER: A kis cafat! Párizsba! Egyenesen Párizsba! Eddig Váradról csak én jártam Párizsba! (büszkén üt a mellére) Meg az Ady Bandi… Meg a Diósi Ödön, a keleti szőnyeges.

103

PoLíSz Meg a Motl, a disznókereskedő. Most meg ez a… Ez nem fog visszajárni Váradra! Ez nem! (mérgében fúj egyet, aztán legyint, majd ismét a karosszékbe veti magát) Felejts el, Singvogel…! Elfelejtett. (szavait ismét Kazinczyhoz intézi, bár Kazinczy maga nem látszik): Amikor anyád asszony rád förmedt, nyilván a rendőrspiont meg a komisszárt félte a háta mögött. A rászegezett mutatóujjakat érezte a hátában, meg az elkapott tekinteteket, amelyekkel neki is kétezer sok száz napon át meg kellett küzdenie. A státusfogoly szabadon maradt családja, Ferenc, majdnem olyan fogoly, mint maga a tömlöcbéli. Az egyiket a tehetetlenség porlasztja, a másikat a rá nehezülő gyanú rogyasztja. Te megőrizhetted a börtönben a büszkeségedet, vajon anyád asszony is megtehette-é ezt? KAZINCZY (hangja mintha az arckép mögül jönne): Kapzsiságában a bátyám elszántotta földemet, elperelte vagyonom javát. A birtokomat én Széphalomnak neveztem, a csinos környezetnek örülve és a szép jövőt remélve benne, ő házamból juhaklot csinált, kertem fáit kivágatta, virágaim helyébe répát vetett. Őrizkedjél, Loránd, a családtól! FRÁTER (félszegen nevetve): Roppant fontos üzenet, Ferenc, a jövőnek! (Bizonytalanul) Hangod mintha elakadt volna az indulattól… KAZINCZY: Nézz rám, Loránd, dehogy az indulattól! Nézz rám… FRÁTER (csak most veszi észre, hogy a terítő ismét takarja a képet. Az állványhoz lép, tétován levonja róla a leplet és a földre dobja. Az állványon Kazinczy idősebb kori képe áll, kihajtott ingben, fehér haja borzolt, arca beesett, ráncai mélyebbek) Ferenc von Kazinczy, magyar státusfogoly, hová lettél? KAZINCZY (megöregedve előlép az arckép mögül): Hömpölygetni kezdett az idő. Rám rohant, akár egy útszéli bandita, kése hegyével barázdát vésett arcomba, hajam helyére meg ezt a fehér kócot lökte. Hagyja sokáig az ifjút ficánkolni, aztán egyszerre neked támad. Te ezt még nem tudod, Loránd. FRÁTER (domborodó hasát simogatva): Sőt, az én termetemhez éppen hozzáadott! (gondolkodik) Harmincöt, talán akkor jelez első ízben. Választhatsz: megaszal, vagy kerekre hizlal. (Nevetnek mindketten.) KAZINCZY: A császári és királyi kincstár fogságom fejében 1068 forintot és 4 krajcárt követelt rajtam. Mintha bizony magam akartam volna időmet ottan múlatni! FRÁTER (a fejét csóválja): 1068 forint, csinos summa! De az a 4 krajcár, az miből jött? KAZINCZY: Volt ott rend és elszámolás minden fillérről. A kivégzettekkel a bakó napi költségét és a pallos fenőkövét is megfizettették. FRÁTER: A rend, Ferenc, amelytől az állam fennmarad! (Keserűen nevetnek.) Pokolra veled, polgár, csak a rend maradjon! KAZINCZY: Kifizetém. Házam széthányva, birtokom prédán, de fizetni kell. A számlát aztán újabb számla követte – a számlák már ilyenek!: – az újabb összeg 496 forint és 3 krajcár volt. De ezt már elő nem teremthettem! (le-föl járkál a szobában) A szépreményű, hajdani ifjú megvénült, negyvenkét esztendős lett, birtoklása semmi, családja acsarkodik és a tékozló fiú hamari végére számít. Barátai elfeledték. Sutba, Loránd, sutba ilyenkor az önérzettel! A legnagyobb magyar birtokoshoz fordultam, akiért egykor lelkesedtem, aki egykor lelkesedett értem. Festetics, a dunántúli nábob, ezer holdak ura és millió forintok gazdája. 500 forint támogatást kértem tőle, önérzetesen, hogy ne alamizsnának érezze kérésemet. Emlékeztetve régi könyveimre, ígérve újakat, úgy kértem azt az 500 forintot, amelyből 496-ot a kincstárba szántam azonmód. Festetics nem adott egy fillért sem, tudta már, „a börtönviselt, nyomorgó Kazinczyval nem tanácsos kapcsolatot teremteni”, meg tudta, maga is „rebellis” hírében áll az udvarnál. És hát, tudod, nótaszerző, a kifogás

104

Merített szavak

mindig bőven állt a magyar házaknál, szegénynél s még inkább a gazdagnál. Festetics, a millió holdak ura! Wesselényi ellenben, ő szólt mellettem legalább, bár ő meg oly szegény volt világéletében, akár csak magam! (hallgatnak mindketten) A büntetés, ezt nagyon tudják a hivatalos fők! Hogy dolgozhasson a gyávaság, a félelem…! De akinek nincs semmije, az mitől féljen? FRÁTER: Attól, literátor uram, hogy nem is lesz semmije. Hogy a jelen után a jövő lehetőségét is eljátszatják vele. (hallgatva nézik egymást) Egy nótámat elsóhajtom a kedvedért, Franz von Kazinczy, ilyen néven ezt a nótát bizonyosan sose húzták volna el neked, se Kufsteinben, se Spielbergben. (a zongorához ül, játszani kezd, közben énekel) „Krasznahorka büszke vára, Ráborul az éj homálya, A toronyból késő este Tárogató sír fel messze, Rákóczinak dicső kora Nem tér vissza többé soha”. KAZINCZY: Hja, megint csak a tárogató… És Rákóczi, nekünk száz éve volt, nektek már kettőszáz. Makacs ember a fejedelem, s az emléke még inkább! Mi, tudod, Loránd, előre, csak előre akartunk gondolkodni, iszonyú mennyiségű volt a behozni, az utolérni valónk. A sötétség, amibe fényt kellett deríteni. Ti már tudtok visszanézni, „régi kor árnya felé visszamerengni”, amiképp a mi Kölcseyn mondta. Mi alig bírtunk kiszakadni a múltból, amely a hátunkon ült és befogta a szemünket. Ti fölidézitek a múltat, az asztalához ültök, s még inkább: a magatok asztalához meghívjátok. Fordult a világ, s a fordulásnak még vége sincs talán. FRÁTER (mintha kevesellné ezt a magyarázatot): Igen, jó nóta ez, szeretik. Jól meg lehet sírni mellette. (csend) Aztán meglett-e végül mégis az „ötszáz” meg a többi? KAZINCZY (a foga közt fölnevet): Hajjaj, meglett bizony. Ahogy meglenni szoktak a dolgok! Hát, megnősültem! Azzal aztán sok apró dolog megoldódik. Én a principálisom leányát vevém feleségnek. Számos gyermekünknek ő lett anyja. Pedig negyvenhat éves valék az esküvőkor. FRÁTER (tétovázva): Úgy mondják – még bölcs könyvek is beszélik, – kevés az önálló, magad faragta vers ezekből az évekből. Mintha az évek száma akkor nagyon munkált volna benned. KAZINCZY: Ne fogd rá az éveimre, meg a Török Sophie éveire! Én mindig is kevés originálisat írtam életemben. Olyan nyelven, amilyen a magyar nyelvezet vala nyolcvanszáz év előtt, ez is csoda volt. Göcsörtös volt a nyelv és botladozott, hiányoztak fogalmakra magyar szavak, hosszadalmasak és suták voltak, idegenből magyarítvák, hosszúból rövidítvék. Magunk ujjából szoptunk szavakat, miközben sok más szót el kellett taposnunk, mint idétlent. (magyarázza Fráternak) Amit szerencsésebb népek kitaláltak s már alkalmaznak régtől, mi ne találjuk ki magunk gyarló eszközeivel, vegyük át inkább bátran tőlük, könyvet, drámát, bölcs filozófus gondolatot. Ha majd közhasználatba kerül, magunk akkor próbálkozzunk saját eszközeinkből teremteni hiteles magyar könyvet, magyar szót, tudományt. Nyelvtant, helyesírást. FRÁTER (nevetve, némi büszkeséggel): Hát az a… az a „Tűzbe felét!, azt én is mondogattam a nótaszerző társaknak. KAZINCZY (nevet): Csakugyan? FRÁTER: De mondom is mindig, hogy azt te írtad így le! Téged, Ferenc, téged – megbocsáss! – ma már megkövezhetnek! KAZINCZY (legyint): Megtették akkor is! (a párbeszédes verset eljátsszák) „Tűzbe felét! FRÁTER (a zongoráról egy kottát a földre dob): Vetem! KAZINCZY: Újra felét!

105

PoLíSz FRÁTER (újabb kotta): Ím! KAZINCZY: Harmadikát még! FRÁTER (a harmadik kotta is repül): Lángol az is! KAZINCZY: Jer most. Vár az olimpusi kar!” (nevetnek, már szinte összeölelkeznek, aztán zavartan kijózanodnak) Nos, persze, hát, döftek és karcoltak a Tövisek és virágok. Én a versekkel őket, ők engem vissza a pamfletjeikkel. A legfájóbb döfés volt Debrecen. Nem ismertek azok senkit! Elismerni meg még kevésbé. Ha nem debreceni, akkor nem ember, ha meg debreceni, akkor gyanús renegát, firkonc. Amilyen a Csokonai volt. Ha megbíráltam, miért teszem az ő fiukkal?! Ha dicsértem, ne hízelegjek ennek a pöffeszkedőnek! Tudod-e, mi lett a dologból? FRÁTER (nem tudja): Hát, Debrecenből akármi is lehet. KAZINCZY: Árkádia-pör lett. Szamarakat kevertek az ügybe! FRÁTER (nem érti igazán): Ugyan? KAZINCZY: Csokonai sírja fölé méltó mondást kerestem. „Árkádiában éltem én is…” ezt akartam a kövére vésetni. Hogy ott élt – ezt mutatta volna az írás, - ahol a legnagyobb költői a régieknek, költők hazájában, Árkádiában. FRÁTER (még mindig nem érti): És hogyan jöttek ide a szamarak? KAZINCZY: Nem ők leltek az idézetre, nem debreceni ember fogalmazott emléksort az ő Csokonaijukra. Akit ugyan életében kiseprűztek a városból, de holtában már nagyra tartották. Hogy mi Árkádia, arról ugyan fogalmuk se volt. Valami ódebreceni könyvből pedig azt olvasták ki: Árkádia, a legelők itt kiválóak, legfőbbképen szamarak részére”. Hát gondolhatod! FRÁTER: Szegény Árkádia! KAZINCZY: Szegény Csokonai! (bosszúsan fölnevet) Nem került fölé a fölirat. FRÁTER: Azért – beszélik azt is, a régiek – te kemény kritikusa voltál ám Vitéz Mihálynak is, Kölcseynek is, de még Berzsenyinek is. KAZINCZY: A műnek, Loránd, a műnek. Ami túlél minket. Ez a mi reményünk. Mi más éltetne a nyomorúságban, a kufsteines világban, a szétrombolt Széphalmon, a szamárlegelős Árkádiában?! A művet néztem én mindig. Ha silány volt, kegyetlenül beletapostam. Némelykor bizony az írója lelkébe is. Azt gondolod, Kisfaludy-Himfy nem haraguvék meg rám, hogy műveinek sokját tűzre kívántam? Csokonainak A reményhez írottját a magyar költészet remeklésének gondolom ma is, csikósnótáit meg részegeskedésre ingerlő zöngéseit idétlennek éreztem. Aki úgy ösmerte a dal tónusát, mint ő, ne duhajságra csalogassa az olvasókat. Kölcsey nemes lélek vala, mellém állott a debreceniség ellenében: „Minek a cincogót figyelmeztetni, hogy ő nem Mozart!” – így vélekedék róluk. Berzsenyi, haj, Berzsenyi, nagyon tudta a versnek a lelkét, meg a verset beszélőkét. Csak neki magának ne lett volna akkora lelke! Belefúlt ő abba a nagy somogyországi sötétségbe. Kevés nagyunk volt, ő egyikük. S hányat elhallgattatott a közöny. Kivel szólhatott volna, és miről? Magának, a méhesben, a fullasztó csendben, a hallgatásnál rosszabb, bambaságot szólók között? (legyint, le-föl jár a szobában) Ezért írtam én levelet, ezret is talán. Többet, Loránd, többet! Mindenkinek, mindenről. Nádortól főispánig, esperestől jámbor barátig és tanfelügyelőtől professzorig az univerzitáson. Hogy elrepüljön a szó, el a vélemény. Elrepüljön és célba érjen. A szónak röpülnie kell. Nem jól mondák a régiek. Verba volant, scripta manent. A verbum, amely célba röppen, s a scriptum marad a sutban, egerek étkeül. Ezernél több levelemben nemcsak versekről írtam én, nemcsak jámbust és görög mértéket bíráltam szigorúan, de elbeszéltem, amit magam láttam a világban, amit olvastam egyetlen példány-

106

Merített szavak

ban nekem meglévő könyveimből. Címeket és eszméket küldözgettem méltó társaknak. Hogy szóljon más is, hogy szóljon mindenki. Hogy korrespondeáljon minden magyar írástudó. Küldözze versét, a gyengét és a remeket, hogy ossza meg örömét a hozzá hasonlóval. Hogy számoljon be utazásairól Bécsbe, Pest-Budára, Kassára és Marosvásárhelyre. Hiszen nevét alig ösmertük hazánk városainak, a benne lakó írástudóknak s a benne vergődő visszhangnélkülieknek. FRÁTER (töprengve, mintha inkább magához szólna): Rigorózus tanfelügyelő, szervezkedő státusfogoly, kérlelhetetlen kritikus, szavaknak latra tevője, verset márványba csiszoló, ritka szavú poéta, fáradhatatlan utazó, levelek garmadájával minden világos házba bezörgető széphalmi mester…, ki vagy te valójában? Ki voltál magadnak, magad korának? És mi maradtál mindebből nekünk? Itt élsz-e köztünk ma is, kimondott szavainkban, leírt sorainkban, elsóhajtott nótáinkban? Vagy máshol kell téged keresni, belénk épült és már szétválaszthatatlan gondolatainkban, gesztusainkban, a viselkedés finomabb megnyilvánulásaiban, a választott szavak egybehangzásában? Mi az, hogy literátor, mi minden elvégzett munkából és vágyott szándékból tevődik össze a literátor? KAZINCZY: Sokat kérdezel, Loránd, miközben sokra megfelelsz. A kétségeimet, a töprengéseimet egytől-egyig kimondod, vagy végigtöprenged magad is. (elhallgat, mintha valami más jutna eszébe. Hirtelen haragra lobban, mintegy megifjodva érvel) Hány ostoba szándék, még eszesektől is! Kölcsey fordít Iliászt, sort sor alá, de csak önkedvére csinálja. Jól, hogy az ember szíve fáj, miért nem többet, az egészet. Vályi Nagy, ez a derék ember, ám gyenge verselő, elkéri – csodálni – Kölcsey Iliász-sorait. Rajong érte, méltán, - és beleteszi a maga fordításába. Jobban, mondom ma is, ezt magyarra nem fordította költő. Hát miért berzenkedik annyira Kölcsey, amiért az ő sorai a Vályi hatosai közé kerültek? Magyar vers volt, kitűnő, méltó párja a görögnek. Nincs-é igazam, te, utókor?! FRÁTER: Literátorom, ezt ma plágiumnak nevezik, s a bíró kemény bírságot szab ki az elkövetőre. Kölcseyé a hexameter, a szellemi termék, övé legyen a pénz is, a dicsőség! (nyomatékul) És mellette szól a törvény! Én fára akasztanám a bőrét száradni, aki az én nótámat magáénak mondaná! Hagynám talán elorozni jussom? KAZINCZY: Törvény és megperelés, szent ég, hát nem a költőé a dicsőség? És az olvasóé a gyönyörűség, bárki is írta? FRÁTER: Szerzői jog, ma e vétségért lennél státusfogoly, literátor Kazinczy! Hogy megélhess verseid után, könyveid után, drámafordításaid után. Hogy valódi Széphalmot rakhass össze magadnak. KAZINCZY (lemondóan): Így gondolod ezt, így gondoljátok ezt, óh, ti, utókor? Fiskálist hívtok a költők megszentelt berkeibe, hogy ő tegyen rendet közöttetek? Hogy pénzre váltsa a megköltött sort, a magyarrá tett szót? FRÁTER: Hogy törvény védje a könyvet, a véleményt, a szabadság leírt és kimondott szavait. KAZINCZY (töpreng): Ezért éltünk, ezért jártuk meg Kufsteint? FRÁTER: Ezért is. Hogy írhass, hogy magyarul írhass! Hogy tiéd legyen leírt szavad, ahogy tiéd házad és birtokod, tiéd fiad, kutyád és kardod. Meg a könyvtárad… Nem kevés ez, Ferenc, sőt, több talán, mint amit ti elképzelni tudtok. KAZINCZY (némi gúnnyal): Sőt több talán… Nektek mintha más se kellene, mint a sok enyém-tied, az adom-veszem, a gyorsan befalt étel és ital, a bezsebelt forint, a sebtében összehordott dicsőség, ki bánja, ha holnapra homok se marad belőle. Akartok-e ti még valamit? Van-e még megoldatlan és megfejtetlen, ami hiányzik nektek, ami sarkall, ami furdal téged? (enyhít a mondaton) Titeket, utókort?

107

PoLíSz FRÁTER: Nem kell levelet írnod, ezret, a távirat és a posta széthordja naponta soraidat, az újságot asztalodra teszi a levélhordó, benne a hírekkel: ki, miről, mit írt. Mi híre van a világnak? Ki vásárol arcképet egy hajdan volt érsemlyéni töprengőről, ki készül szobrászt fölfogadni, hogy ércbe öntse azt a hajdani nyughatatlan főt. Itt olvashatod. (a Budapesti Hírlapot Kazinczy kezébe adja) Lásd magad szemével, biccents rá magad fejével, hogy tudjam, jól gondoltam-e, amit gondoltam. KAZINCZY (zavartan olvassa az újságot): „Ki volt Kazinczy?”, „Pikáns és szomorú nyári hír…”, „Tudják-e, ki volt Magyarországnak Kazinczy?” Harminc arckép készült rólam életemben, Bécsben, Pesten, nevesektől és ismeretlenektől. Hajh, ötven meg hatvan éves voltam akkor. Most meg száznegyven (nevet) és mégis, mintha ez esnék legjobban. Ezt nem én fizetem, ezt most mintha én magam kapnám fizetségként. (Zavartan nevet.) FRÁTER (hirtelen ötlet vezeti): Adjuk csak meg a módját, Ferenc! (A szolgálólányért kiált) Fruzsina! (Kazinczyhoz) Egy szép paraszti lányka. Ez nem fog tőlem Párizsba szökni! FRUZSINA (megjelenik az ajtóban): Nagyságos úr! FRÁTER: Mehetsz a szobrászért, hívhatod, a munka itt vár rá, ahogy megbeszéltük! Siess! FRUZSINA: Igenis, nagyságos úr! (el) KAZINCZY: Széphalom szép volt, de pénzt, azt nem hozott. Asszonyommal többet beszélgeténk poézisről, mint a bevételekről. Pénz után kellett néznem, haj, a sors szégyene engem is elért. Újhelyen, a megyeházán – hiszen tudod, hogy van ez! – garmadában állott a földolgozatlan meg a szétszóródott oklevél, szerződés, de még a nemesi kutyabőrök is. Ki teheti rendbe – sóhajtoztak megyei uraimék. Majd a Kazinczy! –, inkább vásott gúny volt a mondásban, mintsem eszmeszikra. Én vállalkoztam, hogy rendbe tétessék Augiásnak e zempléni istállója. Naponta jártam be Széphalomról Újhelybe, alig öt kilométer, mi az egy hetvenedik évében botorkálónak. Este, hazafelé pedig már a tizediket tapostam. Fizettek érte, nyomorult pénzt, de hát melyik pénz nem nyomorult, amelyért meg kell a szellem fiának alázkodnia. A porrágásba beleunván, időnként meghallgattam a megyegyűlés bölcselkedő főit. Egyik napon egy lelkes ifjú lépett a szószékre, de mintha Isten házában emelte volna föl a fejét. A nevét is megjegyeztem… Felkele Kossuth Lajos, s oly tűzzel, mintha kezében volna a zendítés szövétneke, oly tűzzel, mint egy dühre gyulladt Catilina, képzelhetetlen vakmerőséggel tartá beszédit… (megáll az emlékezésben, majd a jobboldali fali képhez lép. Felnéz Kossuthra) Ő volt, igen, ő. SZOBRÁSZ (besiet és széles mozdulattal lép Fráterhez): Alásszolgája, nagyságos kapitány úr. Hát, csak sikerült megszerezni a képeket? (bizalmaskodva Fráter vállára vereget) Nos, hová rejtette őket? FRÁTER: Nos, barátom, azt hiszem, remek választékban lesz része! (fontoskodva leemeli a vászontakarót, az állványon marad az ifjúkori arckép, az időskorit pedig a zongora mellé állítja) Mindkét életkor, ilyen is volt, meg ilyen is (a két képre mutat) A kettőből szerkesszen egyet, amelyiken mindkét kor rajta van. Ennek a szépséges hite vonz, ennek meg a töprengő bölcsessége. SZOBRÁSZ: Elég a hitből, elég a bölcsességből, kapitány úr! Csak bízza rám. Elvégre én vagyok az utókora ennek a Kazinczynak! (nevet, nagyot) Legföljebb még maga! De más aztán nem! KAZINCZY (Fráterhez, némi sértett büszkeséggel): Hát én? Rám nem lesz szükség? SZOBRÁSZ (Fráterhez): Én hozzá is kezdenék, legalább néhány vázlatot csinálok. De…(Bizalmasan súgva.) Ki ez a kotnyeles úr? Csak nem valami szakértő? Isten őrizz tőlük. Távolítsa el udvariasan, de határozottan, nagyságos uram. Vagy, tudja mit?! Zongorázzon neki, amíg én dolgozom. Maga úgyis ahhoz ért a legjobban.

108

Tájoló

KAZINCZY (felismeri és érti a helyzetet): Hallgatni fogok, mint egy százötven éves literátor. Aki már elmondott mindent, amit tudott. Önök következnek, uraim! (Színpadiasan egy kicsit meghajol. A háttérbe húzódik.) FRÁTER (a zongorához ül, aztán széttárja két kezét): Hát én most már minek zenéljek? Vége

Barcsa Dániel

Másfél évszázad (Benedek Elek emlékezete)

Meséiddel eszméltem a világra. Tudom, mi jó és mi rossz. S hogy rávezettél, a kettő között az Isten az Üveghegynél magasabb falat emelt. Hálás vagyok ezért Elek apó! Hogy lelkem mélyén még mindig hiszem, érdemes jónak lenni, s a szegényember legkisebb fiát illeti a királyság. Hogy megtanultam, a sárkány: sárkány. Buzogánya hét mázsás, okádó tüze emésztő, s a királylányoknak ő nem gyámolítója, de sanyargatója. Ne tőle várjuk hát sorsunk jóra fordulását. Hálás vagyok ezért Elek apó! Hogy mióta meséiddel varázskörödbe vontál, mindig örömmel veszek kézbe minden könyvet, s valami különös izgalommal ütöm fel lapjait. Hogy meséid vezettek rá: érdemes figyelni mások kimondott, vagy leírt szavára. Hogy általad tudom, mit jelentenek: átalvető, bojtár, petrencés rúd, csűr és pajta. S persze azt is, hogy mi a rosta, melynek annyi lika van, mint amennyi gyermeke a szegény favágónak. Hálás vagyok ezért Elek apó! Hogy gyermekkoromban ráeszméltettél: nem elég beszélni magyarul, de érezni is úgy kell. Hogy elboríthatott mindent a szennyes ár, mi drága, de én a mélyben mégis látom Bözödújfalú konokul álló falait. Hogy bár barbár buldózerek taposták, gyalulták el mit Hazánknak hittünk, de a szívemben, ó, oly sokunk szívében, mégis virágzik az Igaz Ország. Hálás vagyok ezért Elek apó! Hogy már gyermekeim is meséidre várva bújnak ágyba. Hogy mosolyogva húnyják le szemük, hogy egy szép világról álmodjanak. És hogy az ő ajkaikról is a tiszta forrás természetességével buggyan elő az édes magyar szó. Hálás vagyok ezért Elek apó! Százötven esztendeje ajándékoztál meg engem, ajándékoztál meg mindannyiunkat önmagaddal. Hála ezért Istennek, s néked Elek apó! 2009. szeptember 30.

109

PoLíSz Kabdebó Lóránt

Szabó Lőrinc laudációja1 Egy tény: a Te meg a világ idején, és azt követően Szabó Lőrinc költészetében megszülető poétika egy állandóan változóban-alakulóban lévő, ugyanakkor végleges szervezettségű gyakorlatot működtető módszert jelent, amely egyben a század érvényes költői modelljei egyikeként funkcionálhatott. Mit jelent szememben ez a költői módszer? Alkat és a kor adta poétikai alkalom szerencsés találkozását. Biztosítva egy költő számára a nagy megszenvedettség lehetőségét. Nemcsak külső életrajzában (erről sokat vitáztak eddig), hanem éppen költői módszere megalkotásának szisztematikusságát elősegítve. Bárha költeményeiben az elbeszélés első olvasásra könnyen érthetőként tűnhet fel, mégis megszövegezettségükben az állítás és kétségbevonás egyszerre való jelenléte fedezhető fel. Nem a szöveg folyamatosságával kérdez rá a létezés problematikusságára, hanem a szöveg és a poétikai alakzatok egymást keresztezésével. „Zeneietlen, verset széttördelő törekvései”-vel. Versét sajátos sor-mondat aszinkron élteti. A mondat a gyakori sorvégi áthajlás (híres-hírhedt enjambement-jai) segítségével inkább sorközi metszettől metszetig feszül, sokszor klasszikus metrikai formáltsággal erősítve.2 A jambusi jellegű sor ugyanakkor szétvágja az imigyen alakuló mondatot, a rímek pedig a gondolattal szemben egyfajta recitálást biztosítanak.3 Ebből következően verseinek többféle befogadása érvényes, mégis, azt hiszem, ezeknek az egyszerre való megjelenítése adhatja a Szabó Lőrinc-i költészet világirodalmilag is érvényes jelentőségét. A költő Tao te king című versének szavaival: „igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz”. Verseinek sokak által dicsért formai erőssége: ennek a sokféleségnek az összefogása a kompozícióban. Sokat emlegetett merész szabálytalanságai: a változtathatatlannak látszó rend szabályain ütött sebek; az üdvözülésért kiáltó szenvedés ziháló jajdulásai. Mintha századunk világirodalmának olyan nagy lírikustársai vitatkoznának ezekben a költői szólamokban, mint Gottfried Benn és T. S. Eliot, akiket ő maga is fordított. Életműve a korukat leginkább reprezentáló klasszikusok közé emeli. A század poklaiból visszatekintve a „boldog békének” nevezett időben született, költőként azt a századot faggatja, ahol a kimondott szó a megfogalmazásba fogás pillanatától máris önmaga ellentéteként is megjelent; amelyben a tettek oly sokszor éltek ellenkezésben az erkölccsel; és az ember végső menedéke, a magány is újabb kiszolgáltatottság színhelyévé lényegült át: „Magányod barlangját kard kutatja át” – amint Politika című versében fogalmazza a költő. Jelenünkre is érvényesen. Életművén belül egyszerre szólal meg a változtatni akarás vággyal teli szólama és a változtathatatlanság tudomásulvételének törvénymondása. Versei az Egyes ember igazságát keresik, felmutatva „az Egy álmai”-t. Az önmegmentés lehetséges esélyét jelentik a világháborúk és személyes tragédiák hatására a történelmi-szociológiai célját veszítő ember számára; a hitetlenség rideg mélypontján sajátos megváltást is sugallva: „két kezével egyszerre tart az isten / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, / jobbja emel, és fölragyog az ünnep.” Költőként és magánemberként keresztúton áll, mint évszázadának emberisége és nemzetének létezése. A keresésben is, a szenvedésben is. Ha költészetét ekként látom megjelenni, méltán érdemelte ki ez évben a posztumusz neki ítélt Magyar Örökség-díjat. Jegyzetek: 1. Elhangzott 2009. június 20-án a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében, a Magyar Örökség-díj átadásakor. Javaslattevő: Németh László leánya, Németh Magda. Laudátor: Kabdebó Lóránt 2. Itt kereshetjük ifjonti kötete két ismertetőjének, Babitsnak és Schöpflinnek megfigyeléseit a szövegébe rejtett klasszikus sorképleteket illetően (Schöpflin Aladár: Föld, Erdő, Isten. Szabó Lőrinc

110

Tájoló

versei. Szózat, 1922. június 9., Babits Mihály: Egy fiatal költő. Nyugat, 1923. I. k., 399., kötetben: uő: Esszék, tanulmányok. Szépirodalmi, Bp., 1978. 1. k, 758. szkennelve: www.szabolorinc.hu – Szövegek és kiadások – Föld, erdő, isten kötet variánsai – 08 FEI Kner kiadás recenzióiból). Valamint a költő saját megjegyzésére visszautaló Németh László-i jellemzést a görög tragédiák kórusai és A sátán műremekei monológjai közötti kapcsolódásra („Az anarchikus iramú vers, melyet gazdája a görög kórus modernizált változatának nevez”), amely majd Rába György monográfiájában is vis�szaköszön formai elemzéssel kibővítve (Németh László: Új nemzedék, 1931 című sorozatban: Szabó Lőrinc. Nyugat, 1931. II. k., 239. Kötetben uő: Két nemzedék. i. h. Magvető és Szépirodalmi, Bp., 1970. 330., Rába György: Szabó Lőrinc. Akadémiai [Kortársaink sorozat], Bp., 1972. 57–62.) 3. Utóbb (a Tücsökzenéről beszélve) ő maga is segít felfejteni vers alakításának ezt a sajátosságát: „Igen fontosnak éreztem, hogy a versforma azonossága (melyet csak fokoztam az ötös jambusok kivétel nélküli hímrímeivel) unalmassá ne váljék. Ezért mindenféle sorokon belüli trükköket gondoltam ki és alkalmaztam a sorokon belül. Nem is sejtik a kritikusaim (eddig), mennyi minden metrikai érdekesség rejlik ezekben a versekben! S tán még inkább a kompozíció tekintetében mennyi az eredeti rögtönzés, amelyet nem is tudom, hogyan, készen kihúztam a fejem valamelyik zsebéből. Zenei ismétlődések, szavakkal, sorkezdetekkel, teljes sorújrázásokkal, a dramatizálás különféle fajtáival szépen emelték a kívánt változatosság fokát, s velük egy időben a kifejezés különleges tömörsége valami olyan stílust, nyelvhasználatot teremtett, amilyenre én addig talán sohasem voltam képes”. (Szabó Lőrinc: Vers és valóság. i. k. 183.)

Megjelent az ARANYRÖG KÖNYVTÁR I–V. kötete! Herczeg Ferenc: Északi fény ISBN: 978-963-9735-30-9 Ár: 2000 Ft 200 oldal, keménytáblás, védőborítóval

A 30-as évek egyik kulcsregénye a Tanácsköztársaság idején játszódik. A kommunista forradalom az egész nemzet tragikus lesújtottságából származott és megmutatta mindazokat a betegségeket, amelyek a nemzet testét eléktelenítették, s amelyeknek hatását ma is érezzük. A mű középpontjában egy arisztokrata ifjú áll, kinek humánumával nem egyeztethető össze a forradalmi népbiztosok és bolsevik kokettek világa, kényszerű törvényszéki elnökként mégis életről és halálról kell döntenie… De van-e, marad-e lelki ereje a meneküléshez?

Tormay Cécile: Az ősi küldött ISBN: 978-963-9735-59-0 Ár: 2800 Ft 656 oldal, keménytáblás, védőborítóval

Tormay nagyregénye, melynek befejező része, A fehér barát nem is készült el teljesen (hiszen Kállay Miklós fejezte be a jegyzetek alapján), a tatárjárás időszakának grandiózus mementója. Az írónő egykori népszerűsége a külföldön publikált magyar írók közül csak a legnagyobbakhoz mérhető! A legnagyobb francia és német kiadók írásai kizárólagos kiadásának jogáért versengtek. Anatole France óriási jövőt jósolt neki – nem véletlenül, tegyük hozzá.

111

PoLíSz Indig Ottó: Kánikula ISBN: 978-963-9735-60-6 Ár: 2000 Ft 152 oldal, keménytáblás, védőborítóval

Az erdélyi származású író, dramaturg regénye a Côte D’Azur napos tengerpartjára repíti olvasóit. A szerző Franciaországban vészelte át a második világháborút, önéletrajzi ihletésű regénye kiváló társadalmi korrajz a 30-as évek nyugatjáról, dekadens szerelmekről, unatkozó milliomosokról, akik tudomást sem vesznek a világégésről…, mert a francia tengerpart a béke szigete, ahol vágyak és titkok perzselik a látogatót. Főhősei egy különös szerelmi kvartett szereplői, köztük egy leszbikus hajlamú fiatal nő és egy érett korú férfi.

Markovits Rodion: Szibériai garnizon ISBN: 978-963-9735-84-2 Ár: 2800 Ft 512 oldal, keménytáblás, védőborítóval

Az erdélyi író 1928-as világsikere nem véletlen: Hašek Svejkje és Markovits Garnizonja a 20-as évek közép-európai irodalmának két meghatározó világháborús regénye. Az orosz hadifogságba esett Markovits harcolt az orosz polgárháborúban is, sőt Svejkkel együtt utazott az „aranyvonaton” is, ami a cári kincseket szállította el bolsevik parancsra. A kiváló hadifogolyregény, a „kollektív riportregény” 14 nyelven jelent meg anno, mára elfeledték…

Gulácsy Irén: Förgeteg ISBN: 978-963-9735-85-9 Ár: 2200 Ft 304 oldal, keménytáblás, védőborítóval

A már-már elfeledett Gulácsy Irén történelmi regényeivel és sajátosan erdélyi elbeszéléseivel és nem utolsósorban Erdély jogán címmel összegyűjtött írásaival egykor országos népszerűségre tett szert, amellett a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom intézményrendszereinek létrehozásában és működtetésében jeleskedett. A Förgeteg az erdélyi földreform idején játszódó megkapóan idilli történet, ami a marosvásárhelyi Zord Idő pályázatára készült.

A Wass Albert Mesesorozat rejtvényének nyertesei A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül októberben az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Kertész Viktória, 1165 Budapest Kovács Áron, 1153 Budapest Vadál Míra, 7624 Pécs Varga Borbála, 8640 Fonyód Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

112

PoLíSz 126. Elfelejtett mártírjaink ősz Kazinczy-emlékszám. PoLíSz ősz, kazinczy-emlékszám

Recommend Documents