PoLíSz 122. Vélemények és kézfogások március. Lukáts János. Százhatvanegy magyar március tanulsága. PoLíSz MÁRCIUS

Lukáts János

PoLíSz

Vélemények és kézfogások Százhatvanegy magyar március tanulsága „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh, magyar…!” – Vörösmarty Mihály 1836-ban megírja a Szózatot, „Talpra magyar, hí a haza!” – Petőfi Sándor 1848 márciusában megírja a Nemzeti dalt. Aztán ’48 nyarán Petőfi megbukik az első népképviseleti választáson, Vörösmarty viszont – egyetlen költőként – tagja lesz az új magyar országgyűlésnek. Augusztusban az országgyűlés (Kossuth időhúzó taktikáját követve) megszavazza, hogy a magyar katonákat továbbra is külföldre vihessék. Vörösmarty a többséggel szavaz, Petőfi szemrehányó versben ítéli el a Szózat költőjét. Aztán fölkeresi lakásán, leszögezik, hogy a véleményük különbözik, akár fontos dolgokban is, de végső céljuk azonos. Kézfogással búcsúznak, egymást tisztelve és barátságban. Tudják, hogy össze kell fogniuk, a huszonöt évesnek és a negyvennyolc évesnek, az alföldi protestánsnak és a dunántúli katolikusnak, a franciabarát világpolgárnak és a magyarságot óvó nemzeti költőnek. Tudják, hogy a vélemények különbözhetnek, az utak és a módszerek eltérhetnek, de a cél, amelyet követnek – összeköti őket, bármelyik úton és bármilyen módon érik is el. Magyarország ezeregyszáz éve nemcsak az íratlan alkotmány hazája, nemcsak az idegenek befogadásának az országa, nemcsak híd kelet és nyugat között, nemcsak a bukás után is talpra állás földje. Hanem országa a széthullásig menő széthúzásnak, a gyűlölködéstől tüzelt pártoskodásnak, a kisszerű önzésnek, a szemellenzős befelé fordulásnak. És még valaminek! A nemzet önmagára ébredésének napjaiban (nem volt sok ilyen!) a legjobbak példát tudtak mutatni önmaguknak, egymásnak, kortársaknak és utódoknak, hogy a véleményeket meg lehet fogalmazni, és lehet ütköztetni, de a célt, a közös érdeket meg kell teremteni és meg kell őrizni. Egyetlen kézfogással… A kézfogás – két kezet jelent, két embert, két véleményt. Akik megtisztelik egymást, akik elfogadják egymást, akik szövetséget kötnek egymással. 1848-ban is, száznyolc évvel később is, százhatvanegy évvel később is, és mindannyiszor, amikor a véleménykülönbségek már széttépni készülnek, aminek pedig együtt kell maradnia…

A lap ára: 450 Ft

„Ha nem jártad be ezerszer is gyermekkor-utcáid, ki se merészkedj a világ országútjaira…”

(Tamási Áron)

Részletek Bágyoni Szabó István és Árkossy István Beszélgetőkönyvéből • Dsida Jenő özvegyének levelesládájából • Turcsány Péter – Naplórészlet 2008 • Soltész Márton tanulmánya Áprily Lajos képalkotó erejéről • Gyüre Lajos, Hajas Dávid, Kaj Ádám János, Polgár Julianna és mások versei • Aknay Tibor, Necz Dániel, Antoni Rita és Bene Zoltán prózája • Az „avantgarde klasszikus” Balaskó Jenő emlékére • Kaiser László nekrológja Györffy Lászlóról

PoLíSz 122. – 2009 MÁRCIUS

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–18 óráig www.krater.hu

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Műhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

A kolozsvári Mátyás-emlékmű

2009 március

122. megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Polgár Julianna

Háromszáznegyvennegyedik hálaének (Hangszerátváltozások) Mintha húrok életútja lenne valóm Bongat és zsongat a Létezés ahogy a Gyönyörű Ujjak – a Kéz – Voltam én Brácsa – szent-buja asszonyi akarat és A Vonzás – Voltam én ősi-mély vágyakozás – Gordonka HAra(N)Gja És Prím-Hegedű mert EGYEDÜLi mint az öröm és a derű – Voltam én Lant mikor pendülő szerelmeim fent lobogtak vagy maradtak aLANT

Gyönyörű Gyöngyszavúmnak mint bombarobbanásos bedőlt hant Vagyok Hárfa – a Ma éteri magasodása És vagyok én Zongora-zenekarok egyesítő apostola – És a boldog billentyűzeten a rejtező húrokon Kedvesem kavar vágyviharzást És koboz-kolompokkal áthangolt életem maga a megtartó kegyelem Budapest, 1996. december 9.

Madártotem I.

A Kráter Műhely Egyesület munkáját az NCA Országos Hatókörű Civil Szervezetek Támogatásának Kollégiuma támogatja Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô Turcsány Péter Fôszerkesztô-helyettes Kaiser László ([email protected]) Szerkesztôségi titkár Szepessy Katalin • Telefon/fax/e-mail: 06/1/266-3153 • [email protected] Segédszerkesztô Hussein Evín • Telefon/e-mail: 06/26/325-321 • [email protected] Szerkesztôk Bay Ágota (próza) [email protected], Barcsa Dániel (történelem) [email protected], Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Lukáts János (esszé) [email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Szentandrási Erzsébet (olvasószerkesztô), Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected] Fômunkatársak Ferenczi László, Tóth Éva és V. Tóth László Szerkesztôségi cím 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – Kráter Könyvesház Lapunk megrendelhetô, 10 szám ára egy évre 4000 Ft, fél évre 2000 Ft, külföldön egy évre 45 euró Nyilvános szerkesztôségi óra minden hónap második csütörtökén 16 órától a Centrál Kávéházban (Budapest, V., Károlyi Mihály u. 9.) www.krater.hu Tipográﬁai tervezés, tördelés Berkes Dávid Nyomdai elôkészítés Eredeti Bt. Terjeszti a Lapker Rt. Kapható a Kráter Könyvesházban (Bp., Rákóczi út 8/A – udvar), az Írók boltja és az Osiris Kiadó Gondolat Könyvesházában, (1053 Bp., Károlyi M. u. 16.), valamint a RELAY hírlaphálózatában. Megjelenik a Mondat Kft. gondozásában. Felelôs vezetô ifj. Nagy László

ISSN 0865-4182

Madártotem II.

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Novák Béla Dénes: Ave Ilona – 19 tételben (vers)............................................................................. 2 Béki István: Isten-tánc, Leányanya, Nagyapa, Parttalan, Verejték (versek)..................................... 3 Kaj Ádám János: Arc poétika, „Üzenet haza” (versek) ........................................................................ 5 Bágyoni Szabó István: Világ árnya, világ fénye (Árkossy István és Bágyoni Szabó István Beszélgetőkönyvéből) .................................................................................. 6 Hajas Dávid: Szobor (vers) ................................................................................................................. 19 Botár Attila: Szoba költözés után (vers) ............................................................................................ 20 Soltész Márton: Áprily Lajos képalkotó ereje (tanulmány) ............................................................ 21 Kabán Annamária – Mózes Huba: Dsida Jenő utóéletéhez – A költő özvegyének levelesládájából ............................................................................................ 29 WASS ALBERT EMLÉKEZETE LVIII. RÉSZ Lenhardt Balázs: Wass-centenárium .......................................................................................... 38

VILÁGBESZÉD Wolfdietrich Schnurre: Való igaz (vers) (Cseh Károly fordítása) ..................................................... 41 Michel Onfray: Kortársunk, Foucault (esszé) (Romhányi Török Gábor fordítása).............................. 42

MERÍTETT SZAVAK Turcsány Péter: Naplórészlet – 2008................................................................................................44 Bokor Levente: Visszaeső, Narkolepszia (versek) ............................................................................ 48 Gyüre Lajos: Zsombék (vers) ............................................................................................................. 49 Antoni Rita: Úttalan út (novella)........................................................................................................ 50 Rendek Jenő: Kesernyés évszak, Kérdés, Nyugalom (versek) ........................................................ 56 Necz Dániel: Kesztyű, Ha a lovag nem jön el (novellák).................................................................. 58 Csepcsányi Éva: Jerikó, Csizmában, Gulágból hazatért szerzetes, Összeköltözés után (versek) .............................................................................................................. 61 Aknay Tibor: Ősök kertje (novella) .................................................................................................... 63 Both Balázs: In memoriam Gyurkovics Tibor, René Magritte képeire (versek) ........................... 71 Polgár Julianna: Kettőszáznegyvenhetedik hálaének, Háromszázharmincnyolcadik hálaének (versek) ............................................................................ 74 Bene Zoltán: Dialógus (novella) ........................................................................................................ 75

TÁJOLÓ Kaiser László: Elhunyt Györffy László író, publicista .................................................................. 77 Madarász Imre: Debreczeni-decrescendo (Debreczeni József: Hazárdjáték c. könyvéről) ................. 78 Árpás Károly: Egy regény, ami annál több (Bene Zoltán: ÜLEDÉK. NEMzedékregény c. kötetéről)......79 Dobos Marianne: Cigány keresztapák (Handó Péter: Alvó konfliktusok mezején c. kötetéről) ................... 84 Lukáts János: Húsvéti hazahívás (Tamási Áron: Szülőföldem c. kötetéről) ...................................... 86 Kráter-Press: Meghalt az avantgarde klasszikus Balaskó Jenő.......................................................... 91 Bemutatjuk Mérei Anita grafikust .........................................................................................94 Mányoki Endre: Határon (Mérei Anita képzőművész kiállítása a Tető Galériában).......................... 95 (A borító belső oldalán Polgár Julianna: Háromszáznegyvennegyedik hálaének című költeménye, a hátoldalon pedig Lukáts János jegyzete olvasható.) E lapszámunkat Mérei Anita illusztrációival díszítettük.

1

PoLíSz Novák Béla Dénes

Ave Ilona 19 tételben (Tóth Ilona emlékére, akit 1957 júniusában felakasztottak. 19 éves volt.) 1 Ferencjóskák és janibácsik nélkül nem élhetünk? Becézhető tömeggyilkosok kellenek nekünk?

10 Örök szerelmeid? Álmod sem igaz. Magyarhonban ezer éve nincs tavasz.

2 Most vagy feltámadáskor élünk?

11 Szerelmes lehetek Tóth Ilonába? Ne ébredjek föl soha, a fény börtönbe zárna.

3 Logopédusra vár hallgatásunk.

12 Idők idegbaját nem gyógyítja sámán, se doktor. Káromkodj vagy imádkozz… összedől templom, kolostor.

4 Szökni kéne. Hová? Itt szabad rab lehetsz. 5 Vár a rácson túli félelem.

13 Tízmillió Cézárok és Brutusok országa lettünk. Szakértők szerint József Attila gázolta el a vonatot…

6 Szerelmes lettem egy halottba? 7 Budapestből örökre kiszökött az ősz?

14 Megőrültem, Ilona. Adj helyet a jeltelen sírban.

8 Múltunk sincs, se jelenünk. Emigráltunk önmagunkba.

15 Történelmi eset vagyunk. Röhögtetnek a senkik. Stigmáinkról a vért Isten könnye se mossa le.

9 Sárlik a város, októberi tavaszban. Elvtársi csókok cuppannak lankadatlan.

2

A történelem faggatása

16 A hóhérnak postázzák nyugdíját. Mosolyogva gondol ifjúkorára. Nem emlékszik már a megerőszakolt és bitóra húzott Tóth Ilonára. 17 Szivárványt térít el egy terrorista.

Béki István

Isten-tánc Talpával tapossa – ősz öreg szakállas könnye áztatja testünk.

Leányanya Szűz ölében láng lobban – táncra perdül. Por és hamu.

3

18 Összetiport hazámban, Földrészemen Költő-föltámasztó üzem… 19 Most vagy föltámadáskor élünk? Budapest, 2008. október–november

PoLíSz

Nagyapa Emberre nem lőtt, testére mégis izzó pajzs feszült. Éj köldökéből csordul a vér.

Parttalan Árad a folyó. Hullámait fölszalagozom; alatta alszik a flotta. Ezernyi játékkoporsó.

Verejték Laurának

Tálcádon morzsa, csipke verte jég az ég alatt, gránátalma arany hóesése; rozsdapikkelyes koporsószeg vagyok.

4


Kaj Ádám János

Arc poétika Arcokat rajzolok, míves grimaszt, Szemeket, ha készek újat látni, Szavakat, hogy tudjalak imádni, S megírhassam rólad, mi igaz.

Arcokat rajzolok, a magamét. Tükörszavakban borotválom, Törékeny valóság, cement-álom Az élet. Ha belelépek: ganéj.

Arcokat rajzolok, mik összeérnek, Szádra veszel, ott vagyok szájadon, Néha szitkozódom, néha szájalok, Mikor a szavaim mit sem érnek.

Arcokat rajzolok, míves grimaszt, Hirdetem, mert ez a poétikám, És hirdesse, ki nyelvem érti már: Meghozza majd számomra a vigaszt.

Arcokat rajzolok, tekintetet, Ami nem néz sehová, nézve van, Óceán: szemeid kékje nagy, Mégis olyan üres és semmilyen.

„Üzenet haza” Mondjatok rám akármit, Nem érdekel, nem számít.

Nem ad orvost, se tanárt, S amit eddig kitalált

Nem leszek, kit akartok, Álmom mellett kitartok.

Kitörni kész családunk… (Jobb, ha csodára várunk…)

Arra megyek, merre jár Házát hagyó szélmadár…

S bár ti és én egy vagyunk, Egész más a holnapunk.

Van még élet Zalán túl, Elég nagy a Dunántúl.

Mondjatok hát akármit, Érdekel; de nem számít!

5

PoLíSz Bágyoni Szabó István

Világ árnya, világ fénye (Árkossy István és Bágyoni Szabó István Beszélgetőkönyvéből) „Ha nem jártad be ezerszer is gyermekkor-utcáid, ki se merészkedj a világ országútjaira…” (Tamási Áron) 23. (Bágyoni)

sza rózsaszínű világába a hangot: – Ja, persze, aztán muzsikált is valamit a bolond. Már nem emlékszem, hogy mit. Tizenhat borjú és négy gondozó … Nagy becse volt a bőrnek akkor, jaj, ott vizsgázott az aktivista a borjúnál. … Így biza, így volt! A nap égetően sütötte át a kocsi homloküvegét. A mögöttem ülő papirost gyűrögetett. Cigarettásdoboz volt. Megkínált. Mondom, nem dohányzom. – Pedig szökik már a szakállad! Iskolába mész!? Mondom, igen. Megkapaszkodtam, ez biztonságot, erőt adott. – Álljon meg, kérem – szóltam a sofőrnek. Megállt. – Mi van, pisilni kell? – így a hang. Az ajtóból visszafordultam: – Azt a tizenhat borjút is csak összekapkodták, nehogy magukat seggbe rúgják. Apám volt az egyik gondozó, tudják meg! – kiáltottam, míg csak be nem vágták az ajtót előttem! Akkor fordult hátra az ünneplőbe öltözött, jól kivehettem az arcát, kicsikét elhízott, ám ez nem változtatta meg annyira, hogy fel ne ismerjem. Incze volt. A hajdani rajoni kiküldött. A poros üveg mögött maszatosnak látszott zsírpárnás arca; nem használt neki, hogy a falu legényei egyszer-kétszer megmártották a bogárdi Jordán kút vályújában. Hová hajtatott vajon annyira sietősen? Az országút fényesen rebegett messze előttem. A világot éppen nem, de gyermekkorom bekötőútjait – az életbe kötő poros utak biztonságát – úgy látszik, aranypármenekkel szerettem

/…/ – Mi van abban a zsákban? – A hegedűm – válaszoltam. – Sók múzsikus van azon a vidéken – nyújtotta el az első szavakat. – Csákuri meg a bolond, aki merőben a határt járta … Tudod, hogy jártam ezzel a bolonddal – a mellette ülőnek magyarázott, folyton annak a térdét ütögette, ilyenkor el-elvakkantotta magát az eb –, szóval a községházával szemben van egy kút, annak a kútnak öntettünk egy hosszú betonvályút. Mozgósítottam az embereket, ment minden, mint a karikacsapás, jön egyszer ez a vágott heréjű bolond … há! … há! … há! … le biza, lenyeste valaki a férfiasságát. Jön s mondja nekem: menjek, megmutatja nekem azt az osztályt, amelyikben, az utasításokra fittyet hányva, tizenhat gyermeket négy tanító tanít. Tizenhatot négy! Mondom, olyan nincs, de egye fene, jöjjön, tanító úr; ez a titulus kijárt neki. Még új volt a gazdaság istállója, előtte kellett átmenni az iskola felé. Jön a rajontól még valaki, jön az egyik plutonér is. A tanító úr elöl. Hirtelen megáll. Csendet, azt mondja, mert megárt a nebulóknak, s ezzel hátracsapja istenesen a pajtaajtót. Itt van! – kiáltotta. Ez az az osztály! A rajoni majd összepisilte magát, hogy milyen jópofa ez az ember, ez igen!, ilyen jópofa emberekkel nem penészedik meg vidéken az ember … azt mondja, azért szereti a falut … Így biza, így történt … Nevetett a kutyás ember is; a sofőr újra felém fordította a visszapillantót. Lábam mellett megkondult a hegedű, ez térítette újra visz-

6


volna „megváltani”. Pénztelen időszakaimban utána sem volt (mi több: azóta sincs) jobb ötletem! Azzal fizetni, amivel az Úristen megajándékozott bennünket. Aranypármennel, aranyat érő szóval – mindegy, csak természetes és lehetőleg zamatos legyen. Pénzhez való viszonyulásomat, mondhatni „pénzfilozófiámat” Torda alaposan megváltoztatta. Itt minden a „cincogó érme” körül forgott. Üres zsebbel még bámészkodni sem lehetett a város nyüzsgő főterén, nemhogy sósfürdőzni, moziba, netán cirkuszba, színházba menni. Jancsi bátyám, persze csizmadiamester nagybácsim cinkos asszisztálása mellett, már az első napokban alaposan beavatott a város „titkaiba”. Akár tejfölösszájú diák számára szerkesztett kis városi útikalauznak is bevált volna „helyzetrajzuk”, amit csak úgy, „miheztartás végett” hoztak tudomásomra, mely leckéhez a keretet egy műhely-borozgatás szolgáltatta. Felért egy beavatással; azt hiszem, valami ilyesmivel tömték a Bágyonba érkező szegény székely regrutákat, hogy utána a férfias próba következzen – lovas tűzugratás a Rácsujon, és vízbe mártakozás a Járdán kútján, minek eredményére állítólag a helyiek pénzfogadásokat is köthettek. De ne kalandozzunk el! Megpróbálom felidézni a hozzám intézett „suszterbeavatót”. „Az a fiatalember, aki szabadnapokon a korzózást választja, vagyis a szoknyakövetést, az az Aranyos híd melletti talponállóban felhajthat egy hálba sört (ekkor hallottam először a jó magyar krigli román megfelelőjét!), aztán zsebre vágja bal kezét, a másikat nem, mert pénz nem feszeng a nadrágjában, és elkezd bámészkodva sétálni fel a piac felé. Világos? Aztán átbandukol a Szentegyház utcán, de nem kopog be Németihez, a koporsógyároshoz, hanem jobbra igazodik, megbámulja, megsüvegeli Rácut (ez volt a memorandista dr. Ioan Ratiu hatalmas bronzszobrának a csizmadiák fullánkos szótárában használt neve), hogy a közeli pártház fegyveres őrei hihessenek, amit akarnak; majd óvatosan, hogy be ne szakadjon a rozoga padlózat, átsurran a Lassan Hajts hídon, s irány fel a zöldségpiac kapujában ácsorgó, krepp-papírral

festett arcú leánykák felé… Akinek pénze van, beleszagolhat a kapu mögött illatozó forró zsírosbödönbe, ha még talál benne falásnyi-nyalásnyi ropogósra sült tordai pecsenyét. A zöldségpiac mögött, a Sóbánya felé igyekvő úton aztán bekopoghat Ruszu néni ablakán, de csak akkor, ha a kapualjban ég az a fránya piros lámpa.” – És akinek nincs egy fityingje sem? – kérdeztem, kellő elővigyázatlansággal. „Az várjon, amíg zöldre vált, s jöjjön haza nyomban csizmasarkot rakni, banklit seperni, sámflit tisztítani… vagy vizet hordani fel a Kovrigh bácsi kakasülőjére!” A csúfondáros, célirányos röhögés annyiban különbözik a golyó általi kivégzéstől, hogy annak nincs lőporszaga. De lőtávolsága legalább akkora… A szomszédos ház emeleti részében lakó ősz hajú úriemberről, Kovrigh Károly bácsiról később tudtam meg, hogy valamikor a hosszú életű helyi újság, az Aranyosvidék művészeti szerkesztője volt, most épp rajzolgat, festeget, és minden Tordával (és leginkább az itt megtelepedett örményekkel) kapcsolatos információt nagy előszeretettel gyűjtöget. Valószínű, fültanúja lehetett a „fejtágításomnak”, mert napokkal később, amikor új osztályfőnököm, Gersey Arthúrné szülői látogatásra csöngetett be hozzánk (a kolomp csörrenésére rebbent is szét nyomban a műhelyben ügyködő segédek csapata, kapkodták le csirizes kötényüket, hajították be ágyam alá, s vették elő a kártyacsomagot, mintha azért lennének itt… Juliska, a szabász máris ott termett egy borosüveggel, s helyezte el a bankli közepén… egy, két mély szusszanás, és kezdődhetett a lap leosztása), az emeleti ablakból Kovrigh bácsi átszólt hozzánk: „Diákot, vagy csizmadiákot látogat meg, kedves Gersey tanárnő?” Hogy e csapatos rémületnek mi lett a vége, már nem tudom. De ezután az engem oktató tanárok bármikor becsöngethettek anélkül, hogy kártyapartit kellett volna színlelnie a segédek csapatának, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy – mint odahaza – a tordai kisiparosok utcájában tanárok és tanítványok egyformán tudják, miért és mikor érkezik a fi-

7

PoLíSz nánc, ki az, aki „méltó” a rettegésre, ki miatt kell alakoskodni. Úgy taposták el azokban az években az erdélyi kisipart, mint a magyar nacionalizmus és kapitalizmus „utolsó fészkét”, a nyugati imperializmusnak román földön még élősködő májfoltját, mint a vöcsök… Mindenki mindenkinek ellensége volt. Vagy legalábbis azzá kellett volna tenni. A tordai „vonal”, kedves Árkossy István, eme régi tapasztalásomat erősítette meg; valós helyzetünk és időnkénti valóság-idegen látásunk következményeit hozta felszínre. Egyik rendezvényünkön (én voltam a Gotthárd Ida orosztanárnő által sebtében összeeszkábált zenekar prímása) el is tűnődtem, hogy vajon azok a szülők, akik most gyermekeik hegedűjátékára ropják a táncot, és akik gyermekeiket az újraszerveződött tordai magyar középiskolába hozták-küldték, miért nem tudták, vagy legalább miért nem sejtették (egy majdani összefogás reményében), hogy a Tordán munkálkodó „oskolamesterek”: a Gerseyk, az Ádámossyk, a Simonffyk, a Kolozsik, a Majtényik, az Imreh Lajosok, a Baktay Bélák, a Nagy Ferencek és Nedelka Gézák, s a ki tudja, honnan érkezett Csiky Idák, Horváth Pálok és Érsek Marci bácsik, Szénássy nénik és sokan-sokan mások, akik az erdélyi tudás oltáránál esküdtek fel az ifjú nemzedékek tanítására-okítására, bölcsebbé tételére, mindmind ugyanazon titkok birtokában, az építkező szellem erejének a bizonyosságával vették fel a küzdelmet a lehetetlennel. És vajon miért nem tudták hasznosítani azokat az észbeli tapasztalatokat és leleményeket, amelyekkel a mi tordai örmény Kovrigh Károly bácsink szinte évezredek üzeneteit tudta átmenteni a lehetetlen időn.

szóljak Isten ellen, de voltak pillanataim, amikor azt kellett hinnem: feladtak. Hogy feladták utolsó gyermeküket. Sok is az a… hétből élő öt. Badarság az egész, lám, mindketten itt vannak! A kis karbeli kosár Édes karján, Édesapám demizsont cipel jobb kezében, baljában – szokása szerint – ott az ostor. Akinek ostora van, annak lova és szekere van, az indulhat, indíthat, vihet, hozhat, azt nem ütheti agyon a tétlenség villáma. Olyan ez, mint a slusszkulcs! – magyarázta egyszer Édesapám, nélküle nincs indulás. És megérkezés – toldottam hozzá gondolatomban. – Pista sógor – szólt nagybátyámhoz Édesanyám –, ez téged illet! – és egy zsebkendőcsomóból papírpénzköteget fejtett ki a reggel még általam lemosott banklira. – Te segíted a gyermekünket – nézett Édesapámra és énrám –, s bár ez a mi Pistánk ösztöndíja, én az ő engedelmével most mégis neked adom át, és kérlek, tégy úgy, hogy gyermekünk ne szenvedjen hiányt. Kiszaladtam a macskaköves udvarra. – Bár otthon, Bágyonban történt volna… – Bár otthon, és mindenik testvéremmel történt volna… – Bár otthon… Rá kellett döbbenem, hogy az ösztöndíjkérelmemet (Kovrigh bácsi segített be a megfogalmazásába) én címeztem el, egyébként érthetően, hiszen bágyoni illetőségű vagyok, a buletinem is oda szól, így hát a jogosultságomat eldöntő bizottság (állítólag azok is tagjai közt voltak, akik – regényemben – kocsijukba vettek…) a megjelölt címre utalta az ösztöndíjamat. De tán szüleimnek nem fogott volna jól abban a nélkülöző időben? Mi az, ami e kegyetlen szükségállapotot is fölülírja? Mi? Erkölcs? Etika? Vagy egyszerűen parasztésszel értelmezett emberség? Amikor visszatértem a műhelybe, ágyamon Édesanyám és Édesapám nekem hozott ajándékai, könyvek, régi kiadványok vártak. A könyvek mellett ott szerénytelenkedtek a zsebkendőbe visszakötött százasok. – Bátyád nem fogadta el – szorított magához Édes –, majd csinálunk velük valamit!

Pénzről, pénztelenségről szóltam imént. 1956 karácsonyán, második tordai téli vakációm egyik napján (befogtak nagyon a csizmák csuszurálásába – nem mehettem haza) Édesanyám és Édesapám csöngetett be a Traian 61-be. Én nyitottam ajtót… Istenem, csak meghallgattál! – futott át minden részemen. Madarat lehetett volna fogatni a szüleimmel is… Ne

8


Csináltunk. Csekk-könyvet nyitottunk, ennek köszönhetően pár év múlva már egy Holdra-szállással felérő budapesti utat is összeeszkábálhattunk, ez lett kettőnk, anya és legkisebb gyermeke első magyarországi útja – Édesnek az egyetlen. Emlékszem, indulásunk előtt áldott jó barátomtól, Sarkadi Vilitől, későbbi sógoromtól, kértem kölcsön egy fényképezőgépet… ne fotózzak már azzal a nyomorult OPTIOR-ral, négy méterre sem lát el! Felvételeinket csodáljuk ma is: állunk Édesanyámmal a Lánchíd budai végén, majd báró Eötvös József szobra előtt, a harmadik képen a Parlament mögött, mint akiket – hogy az író Veres Péter ide vonatkozó soraiból kölcsönözzem a gondolatot: – oda cövekelt a sors… Mármint az Ország Háza mögé! – mondhattuk volna mi (de nem mondottuk), annyira telve voltunk az ott-lét gyönyörétől, hogy szégyenszemre megfeledkeztünk a Vörösmarty-verssor („az országnak nincsen háza”) erdélyi értelmezhetőségéről. /…/

kell vennünk: a szentencia megmásíthatatlan, amely elől nincs kitérés! Ám e különleges perspektívavonalaknak azért van még más értelmezésük is. És szembeötlő szerepük a művészi ábrázolás terén. Ezért nem véletlenül hivatkozik rá minduntalan megidézett éles szemű „megfigyelőnk”, a firenzei Leonardo is, akinek feljegyzéseiből sűrűn szemezgettünk. Merítsünk hát ezúttal egy újabb gondolatot, a már előzőkből megismert, ifjú művésznövendékekhez intézett textusából, ahol ekként indikálta: „…Tanulja meg az ifjú először a Perspektívát; ezután a dolgok arányait…” A perspektívaábrázolás sajátos diszciplína, voltaképpen nem egyéb, mint furfangos csízió, bizarr művészi varázseszköz, amelynek közvetítésével egy síkfelületen térbeli látványt vagyunk képesek megteremteni. Illúzióteremtés ez a javából, tudatos felkészültséget megkövetelő nemes csalás az „áldozatul kiszemelt”, szende néző irányába. Ennek ellenére, mégis tisztes regulákba foglalható, amint azt az empirikus gondolkozású Leonardo mester meg is tette a maga idejében, miközben úgy utalt erre a „különleges tudományra”, hogy kijelentette róla: „A távlat – zablája és kormányosa a festészetnek”. A távlattannak, azaz a perspektíva tudományának ismerete tehát megkerülhetetlen.

24. (Árkossy) /…/ „A sírokkal tömött szülőföld és az utakkal megáldott nagyvilág között minden időben hatalmas kötélpályák feszültek…” – ekképpen fogalmaztál költő barátom, igen szemléletesen, még beszélgetőkönyvünk legelején, mindjárt az első mondatban. Ezt az érzékletes (ám nem túl vidám) poétikus látomást – engedelmeddel – a fenti gondolathoz kapcsolva, máris továbbformálnám a képzőművészet nyelvére vonatkoztatva is. Eszerint azt mondanám: ezek az egy szálon feszülő kötélpályák valójában nem egyebek, mint életünket döntő mód meghatározó perspektíva vonalak, amelyek a szférák által jelöltetnek ki, és amin mindnyájunknak végig kell menni. E száguldó egyenesek egyúttal féktelen iramban nyelik az időt, midőn feltartóztathatatlanul röpülnek a kijelölt végállomás – térábrázolási szakkifejezéssel élve: – az „enyészpont” felé. Mindennek dacára, még ha nehezünkre is esik olykor, előbb-utóbb csak tudomásul

Az akadémián, másodesztendőben ismerkedtünk e diszciplína fortélyaival és rendszabályaival, amikor Debreczeni László professzor irányítása alatt papírra körmöltük az első horizontvonalakat, futópontokat, ortogonálisokat és vertikálisakat. Megjegyzem: a tanár úr tekintélyt, nyugalmat sugárzó egész habitusa mindemellett szorosan összekapcsolható a transzszilván eszmeiséget megtestesítő Kós Károly egész tevékenységével is. (Csupán szemernyi jelentőséggel bíró adalék, hogy az akkoriban szomszédunkban székelő Kolozsvári Református Egyházkerület főgondnoki tisztségét mindketten betöltötték, miként az én Nagyapám is, egykoron). Ám ennél sokkalta

9

PoLíSz fontosabb, hogy a száz éve született Debreczeni professzor, aki Kós Károlyhoz hasonlóan építész, grafikus és művelődéstörténész volt egy személyben, mindvégig nyíltan követőjének vallotta magát, mivel kellő időben felismerte példaképének – húsz esztendővel idősebb mentorának – nemzeti kultúránkban betöltött elévülhetetlen szerepét. Építészként szívós munkával sikerült lépésről lépésre papírra vetnie, utóbb rendszereznie Erdélynek és hányatott sorsú fővárosának mára csak a mementó tárlóiban megőrzött, rég elenyészett műemlékeit. Esti előadásai után, a szürkület óráiban, amikor a Ferenc-rendi templom kopottas kis terét bámuló manzárdszoba lassan kiürült, és pusztán az óriástábla őrizte az illuzórikus térszerkezet ábráinak ördögi szövevényét, gyakorta zajlott kettőnk közt disputa a kölcsönösen megnyilvánuló Kolozsvár-szeretetről, szűkebb pátriánk múltjáról, kiismerhetetlennek tűnő jövendőjéről, művészeti és néprajzi hagyományairól. Mindeközben, hétről hétre, építészmérnökhöz illő akkurátussal sulykolta belénk a tér és árnyékszerkesztés olykor igencsak bonyolultnak mondható metódusait, a különféle geometriai alakzatok és egyéb térformák vetületeit; egyszóval: a lineáris perspektíva minden csínját-bínját. /…/ A távlattan tudománya megkerülhetetlen – hoztuk szóba fentebb. Miután annak hiánya, vagy suta alkalmazása, bizony könnyedén gikszerhez vezethet. Aztán az ilyen anomáliák végül nemigen hagyják érvényesülni a művészet illúzióteremtő erejét sem. Voltaképpen ezért valljuk, hogy még a személyes perspektívák is csupán a „klasszikus” változat ismeretében lehetnek értelmesek és megalapozottak.

Természetesen, az ő emlékéhez hasonlatosan, más professzor arcok körvonalai sem fakultak meg. A messzeségbe tűnt évtizedek ellenére sem. Így idézem magam elé a már előzőkben említetteken kívül Andrássy Zoltán és Abodi Nagy Béla festőművészek tekintélyt sugárzó alakját; Szervátiusz Jenő szobrászművész napban érlelt mosolyát; a textilművész Bene Józsefet kék szemeivel, vagy az ugyancsak textilkatedrán előadó, mindenkor kedves Szentimrei Juditot. És Feier Péter mackós sziluettje is ott moccan a képben (festőként, osztályvezető tanárom is volt), miként – és nem utolsó sorban – a végtelenül szerény, alacsony termetű id. Cseh Gusztávé is, akit különösen tiszteltem. Ő volt a betűművészet avatott ismerője. Betűművészet – említettem imént. Azaz: Betű és Művészet. E két szóban, én író-költő barátocskám, Bágyoni Szabó Pista, benne van összes gyönyörűségünk – a tied, meg a magamé –, minden kincsünk, minden esélyünk, hajnalaink, nappalaink, éjszakáink unos-untalan zajló munkája minden eredményével, no, persze, eredménytelenségeivel is karöltve. Van, aki a betű-művészetével él – mint ti, írók, poéták; más, a művészet-betűjével – akárcsak jómagam. Hiszen a betűvetésnek – szebb szóval: a kalligráfiának – külön pódium dukál a képzőművészet színpadán; miután ábrázolás a betűformálás maga is, mégpedig igencsak tekintélyes múlttal rendelkező. Id. Cseh Gusztáv (nekem csak „Guszti bácsi”) volt az, aki megkedveltette velem az írott jelek változatos formákban bővelkedő országát; ezt a nem kevés művész által csupán hellyelközzel tolerált különös univerzumot, amely igencsak sokarcúvá lett, miután hosszan tartó fejlődése során szerteágazó hagyományokkal rendelkezett. Még kissrácként nyílt alkalmam megismerni finom modorú, halk személyiségét, miután gyakran emlegetett Sándor nagyapámnak tanártársa volt időnek előtte, a Kolozsvári Gépipari Líceumban. Történt, hogy egy narancsszínekkel babráló őszi napon, a kolozsvári sétatér vén gesz-

És íme, e csöppnyi vargabetű megtétele után, kedves cimborám, gondolom, immár magad sem csodálkozol azon, hogy szíves-örömest emlékezem Debreczeni tanár úrra, az ő aforisztikus gondolataira, amint az alábbira is, amelyet itt helyénvaló megemlítenem: „Nem kerülhető ki a tér ismerete, hiszen térben élünk mi magunk is, márpedig tájékozódni tudnunk kell…”

10


tenyéseinek páradús lombozata alatt sétálva a rozsdás avaron, néha meg-megállva a levelek közt átférkőző októberi fény simogató melegében, elvitt engem is Nagyapám őhozzá, alkalmi látogatóba. És ott – bevallom neked, Pista barátom – egyik pillanatról a másikra ritka érzés kerített hatalmába: mivel egy teljességgel ismeretlen világba csöppentem! Hisz mialatt zavartalanul folyt kettejük közt az elmélyült diskurzus, addig magam, háborítatlan kíváncsisággal kutakodhattam egy „igazi grafikus” újdonságokban meglehetősen bővelkedő birodalmában. Hidd el nekem, cimborám, ott még a levegő is telve volt a kalligráfia érzékeny vonalainak gráciásan hullámzó illatával. Egy sarokban, rajztáblára spannolva, a Néprajzi Múzeumot idéző, éppen készülő reklámkép támasztotta a falat, melynek alsó harmadában a sebtében előrajzolt szöveg szerkezete alig halványan volt látható. Antikva betűi egyelőre még táncolva keresték majdani helyüket a sorban, ám már így is gyönyörűek voltak; külön-külön légiesen megformálva: hol élesen metszve, hol ívesen kialakítva. Fennebb, az ablak fényudvarában, keskeny polc nyújtózkodott. Meg is volt az pakolva derekasan, tán ezért fészkelődtek rajta olyannyira a betűmintakönyvek: hisz úgy éreztem: máris indultak volna rajzlap fehérjére –

példát statuálni. Jóllehet, egyelőre még csak sorukra vártak – vagy arra, hogy tetszetős ábráikkal mihamarabb eldicsekedhessenek énelőttem is. Egy kitárt mappában: betűsablonok halmaza, méret után egybegyűjtve. Meg stílusjegyek szerint. Majd újabb karakterváltozatok, körzők, léniák, tuskihúzók, színes temperafestékek, kasírozott kartonlapok, amelyek mind-mind ott sorakoztak a „művészi rend” e meghitt, nyugalmas otthonában. Egy mázas köcsögben, a tűhegyesre sikált rajzceruzák sündisznót mímelve gunnyasztottak az ablak világos háttere előtt; unalmukban kikandikáltak a tetők közé feszített őszi ég vásznára, vándorfecskék rögtönzött mennybolt-vonalaira, felhők szanaszét hintett narancsszínű foltjaira. Az ajtó mellett egy zongora tekintélyes fekete tömbje csillogott. Rajta: fehér vitorlás; akárha feneketlen, sötét és mély vizek felett szállna. Ám nyurga teste mégiscsak egyhelyben vesztegelt, megbabonázva; pillanatra sem tudván betelni önnön tüneményének sejtelmesen tükröződő szép rajzolatával. Az ókori karavella meseszép utazásra készülődött; jóllehet, hogy induljon is, arra mindörökre reménytelenül várva. (Cseh Guszti bácsi keze munkáját dicsérte). De tudd meg, pajtikám, hogy a betűk látványosan kibomló szép ívű vonalai, még a re-

Üstökös

Repülő szikla

11

PoLíSz ménység kék vizeire vágyakozó árbocosnál is sokkalta jobban érdekeltek, foglyul ejtvén mégoly hamar, felcsigázott képzeletemet. Végül Guszti bácsi rám is szánt kevéske időt, így ezer örömmel kérdezgettem az öregurat erről-arról, kivált irigylésre méltó mesterségéről. Noha, akkor még nem sejtettem, hogy évek múltával, erre újfent sor kerül majd az akadémián, ahol előadótanáromként tisztelhetem. (Pontosan emlékszem: elválásunk előtt egy helyben készített „oroszlános” rajzával ajándékozott meg). Tőle van tudomásom arról, hogy a betűket nemcsak olvasni lehet ám – kedves költő barátom –, hanem mihelyt megismerjük felépítésüket és rajzolatukat – akár gyönyörködhetünk is bennük. Miután ők maguk: igazán gyönyörűek! Gondoltál te erre? Kitartó érdeklődésünkre a betűk meg is nyílhatnak előttünk. Ekképpen nemcsak hangokról és nemcsak szavakról vallhatnak – aminek alakjában együvé gyülekeztek –, de vallhatnak arról is, hogy formájuk révén mily különfélék lehetnek, akár emberi archoz hasonlatosan. S e sajátos vonalkombinációk képesek akár határozottságot vagy bizonytalanságot, drámai hangvételt, netán paródiát sugallni; sőt, még történelmi, olykor stíluskorszakot is megjeleníteni. Mert egy betűsor, voltaképpen nem egyéb, mint az emberek tudatosan sorrendbe szerkesztett, több darabból összeállt közös kézjegye; és e kézjegy, stílusvariációinak sokszínűsége mellett is, jellemzően egyedi képes maradni. Ma, a számítógépek hegemóniájának kutyaszorítójában nemigen ildomos emlékezni rá (dicsekedni vele, tán mégannyira sem), hogy valamikor miként írtuk, rajzoltuk, (körmöltük!) szabadkézzel, szerzetesi szorgalommal – akárcsak egy középkori scriptoriumban – a különböző betűcsaládokat. Tussal, tollszemmel folyvást szöszmötölve, majd fehér temperával korrigálva, nagyító segédletével megformálva őket, darabról darabra, kellő türelemmel. Verzál és kurrens, antikva és kurzív, majuszkulák, mínuszkulák (azaz nagy és kisbetűk) vég nélküli sorozata tette próbára a írásművészetben

elmélyülni szándékozó újkori íródeák nem lanyhuló kitartását. Ugyan az is bizonyos: gyakorlásuk közepette nem mindennapi formaérzékre lehetett ám szert tenni. Tudvalevő: akár hajszálnyi eltérések tönkretehetik, vagy épp ellenkezőleg, harmonikussá formálhatják a ritmust, az összképet. Végtére is: elegánssá, avagy torzzá alakíthatják ezáltal a betű önálló személyiségét. Az erdélyi költő, Horváth Imre – aki az esztendők során gyakran látogatott el közös munkahelyünkre, az UTUNK szerkesztőségébe – emígy utalt aforizmájában a literátorember betűire: „Betűvetésből lesz az olvasó kenyere”. S e szép gondolat megállja helyét a grafikus esetében is. Merthogy a betű-vetésének rajzi tudománya ott lebeg minden kalligráfiát tisztelő művész felett – állandó szellemi táplálék gyanánt. S ha már amúgy is a beszédes jeleknél tartottunk, kedves cimborám, hadd meséljek el neked egy nyúlfarknyi történetet, betű és kép véletlenszerű egymásra találásáról. (Mindez ahhoz hasonlatos, ahogyan véletlenszerű volt a Végtelen reggel című verskötetedhez készített rajzaim világra jövetele is, amikor egyetlen „végtelen” éjszakán illusztráltam meg a kifejezetten e célra üres lapokkal ellátott, eredeti rajzok után áhítozó nyomdai példányodat). De ezúttal hallgasd meg az alábbi históriát, amelyre évtizedekkel ezelőtt Kolozsvárt került sor egy tikkasztó nyári délutánon, a Feleki tető meredélyein vitorlázó első alkonyi szellő megérkezésekor; ám akkor, már a Farkas utcait követő, újabb lakásunk emeleti műtermében. Elöljáróban mindehhez még hozzátartozna – ezért aztán el is mondom –, hogy Székelyföld nagyhírű festőjétől, Zsögödi Nagy Imrétől, a hatvanas évek végén megörököltem híres-nevezetes rézkarcnyomó prését, amelyen voltaképpen teljes grafikai életműve született; amelyet még a kilencszázhúszas esztendőkben fabrikáltak elképzelései szerint nem kevés fortéllyal megáldott székely mesteremberek. Minden munkaeszközét reám hagyta akkor Imre bácsi, ki-

12


váló harántdúcait, vörös- és sárgaréz lemezeit, miként karctűit, hengereit, maratótálait, és ma is használható festéktubusait; mi ennél is több, még vastag filcből készült, sok-sok metszetet és zsögödi hajnalt meglátott munkaköpenye is féltve őrzött ereklyém közé tartozik immár. Forgattam is akkoriban a csillogó rézperselyekben fészkelődő lendkereket lankadatlan, mivel magam is fölöttébb szerettem karcokkal és sokszorosított nyomatokkal bíbelődni. Mint jeleztem, rekkenő kora este volt; a hőgutában épphogy csak battyogtunk az UTUNK redakciójából hazafelé tartva, időnként meg-megállva, reménytelenül kapkodva levegő után hajdan volt iskolatársammal, a költő Lászlóffy Aladárral; ő is az Attila út irányában lakott, árnyas fertályunkban. Még éveknek előtte, Édesapám iskolaigazgatói regnálása idején, Ali néhány grádiccsal fölöttem pallérozódott a Református Kollégiumban. Tekintélye megvolt a nebulók között, így aztán, ha olykor egymásba botlottunk, játékos kedvemben (meg tiszteletemet is kellően hangsúlyozandó), néha – „Ali bácsi”-nak szólítottam. Aztán telt-múlt az idő, s ezt az ifjúkori diák-labdát egy alkalommal nekem váratlanul visszadobta, így attól a perctől fogva – mind a mai napig – számára, magam is: „Isti bácsi” lettem. Ám azon a délutánon, akképpen fundálta ki a hamiskás véletlen, mint ahogy végtére mindennek alakulnia is kellett: eszerint holdkeltére, „szellem idézésére”, immár boldog négyesben múlathattuk a nap hátralevő perceit műtermemben – jóllehet, nem lett belőle dínomdánom. Ám a boldogító elixír szavak közé elegyítve tüstént ötletet szült, aminek kivitelezése nem is váratott magára. Döntöttünk: ne darvadozzunk, tétlenség csak rossz lelkiállapot szülője lehet, ezért: – „itt és most” – ajándékozza meg ki-ki a másikat egy-egy helyben világot látott könnyed lélek-rajzolattal, mármint: rézkarccal, illetve költeménnyel. Nem volt ellenvetés. Aladár haladéktalanul papírt meg irónt kért; magam egy frissiben alapozott rézlemezt kaptam elő, amellyel huzamosan nem bíbelődtem, minthogy képterében azon nyomban

elindítottam kalandozó vonalaimat, gondolat mentében, egyenest a téma irányába. Ali – eközben, írt… A kis rézlemez hallhatóan szenvedett a karctű harapásától, vált is róla a viasz, szokás szerint lefelé, és minthogy idő nem jutott cirkalomra: máris következhetett a rövid savfürdő. Egy rézkarclevonat elkészítése – ekkora méretben – gyerekjáték. Nem is volt gubanc, így néhány szusszanat után, miután a kimart vonalak lelkét kellően kipréselte már a fenemód súlyos hengerek nyomása, megkönnyebbülve előbukkanhatott a még friss-nedvesen fellélegző – illatos nyomat. A vonalak rajzolata: egy angyal előtt térdre ereszkedő (vagy éppen felemelkedő?) alakot formázott, egyik kezében kettős kereszttel, a másikban – a kor szellemi elvárásaihoz méltóképpen igazodva – transzparenssel, amelyen ez volt olvasható: „Éljen Ali!” Ekkorra már a huszonegy soros is asztal szélen pihent. Ha jól dereng, cihelődés közben, poéta barátom ekképpen summázta gondolatait: „Isti bácsi, ha mi valamikor még megérjük, hogy ez a vers, és ez a rézkarc már nem fiók aljában gunnyaszt, akkor bizonyosan nem ilyen fránya időket élünk már.” Nos, akkor írt sorai – minthogy azok alant olvashatók – íme: előmerészkedtek fiók rejtekéből… Ám, ha visszagondolok rá, máig sem vagyok bizonyos abban: vajon – ilyen időkre gondolt akkor Aladár? Sanda gyanúm, hogy nem… Lászlóffy Aladár: A keresztre feszített lovag (Árkossy Istvánnak) Ha nincs több, mint ember fején, ember agyán a korona, akkor meghajlik évente előtte a kalász, a kő, akkor könyvlapok hajlanak meg előtte, mint a virágok, s ha egy keresztre akarok feszülni, majd alkalmazkodom

13

PoLíSz hozzá, és megszületik a forma: a legszebb ölelkezés formája: az enyém s a világé. Kitörő ceruzák hegye, kitörő ekevas, kitörő szellem; ezeket úgyis le fogom rajzolni, csak nagyon lassan, csak nagyon pontosan. Csak nagyon EGYSZER. Ezeket könnyű megtanulni. Ezeket fontos megtanítni.

Ahol Isten áldásáért, a vízért is fizetni kell, ott biza más viselkedési normák vannak, nagyon is „másak”. Én az „isteni áldások” szabadságában cseperedtem föl, az itteniek – mármint a tordaiak, magyarázgattam önmagamnak – a „törvényekhez” szabott környezetben. Vajon nekem is ilyesmikhez kellene alkalmazkodnom? Egyszer-kétszer – amíg ki nem ismertem magam – égett is az orcám bőre bumfordiságom miatt. Emlékszem, időnként elkísértem nagybátyámat ide, oda, például Nagy Dénes szabómesterhez, kedvelt „úri-szabójához” (e szófűzés, stílusosan szólva: e szófércelés is újdonság volt számomra!), elkísértem a tímár Dénes Sándor bácsihoz, el a talphulladékokat árusító Schwartz Ármin úrhoz, s persze a végvásznat árusító Fekete Jankó bácsihoz is. Az „öcsém” azonban – aki én voltam – nem csókolt kezet senkinek, csak kezét csókolom!-ot mondott, és nem akasztotta fogasra sapkáját, hanem a kezében tartotta, hiszen a betoppanás rövid időre szólt… Igen ám, de működött a csizmadiamester erőszakos öntudata: „mit mondanak ezek után énrólam?!”. Nagybátyánk, „kicsi” Pista, minden balsikerünket a maga fiaskójának, s persze minden sikerünket a maga érdemének tudta be, bármelyik öccséről is volt szó. Emlékszem, Jancsi bátyám egy alkalommal valamilyen díjat nyert a kisipari termelőszövetkezetek megyei versenyén (fene tudja, tán Arany Patkó vagy Arany Spicc volt a címe), aminek az áldásos következményeiből, mármint a díj méltó megünnepléséből a nélkülözésekbe alaposan beleszokott szomszédok, a Mezőségről ide keveredett, s magukat parasztproletároknak tartó Részeg János és Részeg Ilona is alaposan kivették a részüket. Amikor a két hullarészeg testet átvonszoltuk szemközti házukba, a frissen tapasztott szoba látványán kívül semmi, de semmi nem utalt még a polgári élet árnyékára sem… Két pokróccal leterített vaságy, a terítő alatt nadrágok, szoknyák, ujjasok „vasalódtak”, az asztalon két pléhtányér, a félig kihúzott asztalfia üresen tátongott, az utcára néző ablak párkányán pálinkáspoharak… Rozsdás kanalak, kiégett gyufás skatulyák. Attól a

(Kolozsvár, 1976) Budapest, 2008. február 14. 25. (Bágyoni) /…/ Folytatnám most azzal, hogy a város minden porcikájában újdonságot, új élményt, fizikai és szellemi épülésem új lehetőségeit jelentette. Már az aszfaltozott járda is élményszámba menő látvány volt. (Sepertem, Istenem, mennyit sepertem, locsoltam a Traian utca 61. előtti részt, de a szomszédos Kovrigh-parcellát is… már becsületből is!) Meg az, hogy itt mindent a boltból – vagy a sarki Pálltól vagy a pár házzal lentebb lévő Pécsi család zsúfolt üzletecskéjéből – kellett vásárolni. A tejtől az ecetig, a gyümölcstől a marmeládéig szinte mindent. Otthon, Bágyonban, ha pityókára volt szükségünk, Édesanyánk kiszalajtott a kertbe, s három-négy fészekaljnyi krumpliból máris elindulhatott a vacsora készítése; inkább a kályha begyújtása, a tűzgyújtóval és ágakkal, petróleumos papírcsíkokkal való vacakolás volt a fárasztóbb számunkra – Tordán meg ájn-cváj, s kéken dübögött már a gázláng. Odahaza, ha cseresznye kellett, ott volt a pár éve ültetett, hólyagos gyönyörűségeket termő fa. Alma szintén, körte úgyszintén, szőlő dettó. Igaz, szüleimnek vásárnapokon ezekből jött a pénz. Tordán meg: „Szedd a lábad, ki a piacra!”. Igen, „ezek” vitték el a megszerzett pénzt.

14


pillanattól kezdve, ahányszor tehettem, egy-egy veknit, egy-egy marék krumplit, gyümölcsöt az Édesék által hozottakból, be-benyújtottam szomszédjaink ablakán. Nem is nagyon volt náluk hálásabb (jobban mondva: hálálkodóbb) szomszédunk; mert, ugye, a maga módján a havas járda időnkénti lesöprését mind a Kovrigh család, mind pedig a felső szomszédban lakó Csíki János és tanítónő felesége köszönettel fogadta, de a Részeg Ilonáék hálálkodásai bizony egy-egy hosszadalmas ortodox hálaadással is felértek. Amire felfigyeltem: az litániás hálálkodásuk részleges vagy teljes „érthetetlensége” volt. Mozaikszerű mondataikat, ikonok vonalaiba illő gesztusaikat egy valamikori világ rejtélyes jelei lengték át – amiből többnyire csak azok sejthettek valamit, akik válogatás nélkül járták Erdély templomait, ha magyarul, ha románul dicsérték is bennük a Mindenhatót. Traian utcai „vonalam”, kedves Isti komám, az időkön áthúzódó igazságokra és igazságtalanságokra, vélt vagy valóságos magatartászavarokra is rányitotta a szememet. Részeg János egyszer elszólta magát: „Csíki János elvtársuraimék jól elszúrták! Ha ők nincsenek – intett felső szomszédunk irányába –, énnekem most van meszeriám, Pista úrfi, van nyugdíjam. De nincs! S mert nincs sem ez, sem az, állhatok leemelt pörge kalapommal a kivonuló pópák és papok elé…” Mit mondjak? Jól felvitte Isten a dolgomat! Pista úrfi lettem! Szó, ami szó, az én „részeg” János bácsimnak csudálatosan szép fekete pörge kalapja volt, bal oldalán zsinórgombbal, benne két szarkatoll ékeskedett, zizegett is mindkettő, ha meglibbent a Potaissa Vár felől alá ereszkedő fuvallat. Valahányszor ünnepre harangoztak, „puccba vágva” magát, János indult a város valamelyik tornya irányába… Követhettük az ablakból. Amikor nagybácsimnak Részeg János kifakadásáról szóltam, csak legyintett. „Tudd meg, fiam, aki a muszka fogságból brosúrákkal tér haza, hogy aztán Párizsból kapja a nyugdíját, mert Tordán szervezgette a sztrájkokat, annak a füle mögött vaj van!”

Igaz, máskor és másként, de nagybátyánk is megjárta Szibériát. 1945 késő őszén (röviddel azután, hogy a visszavonuló honvédeknek fel kellett adniuk a tordai temetőhegyen sebtében kiépített hadállásaikat) a várost és Aranyosszéket ellepő szovjet osztagok a „győzteseknek dukáló takarításba” kezdtek, amiről tudjuk, mit jelentett. Zabrálás után összeterelték az itt, ott elfogott magyar katonákat (híre sem volt már a németeknek!), de összeszedték a munkára fogható civil férfinépet is, s hajtották szerencsétleneket át a városon – meghökkent bámészkodók szeme láttára – az indóház előtt várakozó üres marhavagonok irányába. A tehetetlen kíváncsiskodók közt ácsorgott Pista bátyánk is, aki, rossz szájak szerint, épp az iparosok báljáról tartott hazafelé, Dundival, kedvenc prímásával. „Bölcs ember ilyenkor, ugye, fegyvert ragad, vagy nyúlcipőt húz lábaira” – hallom ma is az utólagos magyarázkodást. Nagybátyánk sem, Dundi sem tette ezt… A létszámra nagyon vigyázó, győztes fegyveres elvtársak bizony nem tétlenkedtek: a mit sem sejtő tordaiak közül mindkettejüket berántották a csoszogva vonuló tömegbe. „Csak elengednek majd, gondoltuk, vagy megszökünk az egyik sarkon.” Nem így történt. „Dundi a hegedűjével a hóna alatt, Pista bátyánk pedig – ezt már testvérbátyámtól, Jancsitól hallottam – kemény szárú csizmájában érkezett meg Magnitogorszkba!” Vannak szerencsés véletlenek ezen a világon. Két év múlva Dundi cigány és „kicsi” Pista bátyánk ugyanazon a tordai vasútállomáson szállt le egy Szibériából érkező szerelvényről, amelyikről elhurcolták volt annak idején – s hozta ki-ki a maga „vagyonát”, egyik a két húrra fogyatkozott hegedűjét, másik meg a pakurával átitatott, kemény szárú csizmáját. Szinte hihetetlen, de így történt. Utólagos mesélésekből tudom: énekes krónikásokként vészelték át a bő két esztendőt, éltek túl fagyot, szelet, éhínséget. „A vesztes embernek legyen magához való esze! Mert a győzőnek is van… gyengéje. Ha nem járok túl a tábort őrzők eszén – magyarázta nagybácsink későbbi Utunk-os szerkesztő kollégánknak, barátunk-

15

PoLíSz nak, Köntös-Szabó Zoltánnak –, és ha Dundival nem szőjük bele nótáinkba minduntalan Sztálin nevét, biza’, könnyen megeshetett volna, hogy otthagyjuk mindketten a fogunkat!” Igen, Köntös-Szabó írása (emlékezetem szerint Rezgő csizma és nyáritánc címen jelent meg az Utunk riportrovatában) volt az első, s tán az egyetlen írott jele annak, hogy két tordai polgár úgy tért haza a borzalmak világából, hogy meg tudták őrizni-tartani önnön világukat. Vajon a bágyoni szomszéd, Bottyán Fejér Tamás bácsi minő „leleménnyel” rendelkezhetett, hogy a világ végéről is haza tudott jönni? Kénytelen vagyok most arra gondolni, hogy a két pórul járt tordai polgár által értelmezett és „mankóként hasznosított (élet)művészet” – végtére az „énekes krónikásság” is valami ilyesmi, pláne ott, és pláne akkor – voltaképpen azt a természetes, eredendő erőt, mondhatni: paraszti életenergiát helyettesítette, ami a mindenkori túlélés egyik feltétele. Tami bácsi bivalyerős parasztlegény volt, míg az én finnyás nagybácsim a maga 150 cm testmagasságával és nyeszlett fizikumával (s gyanítom, zenész szekundánsa is) ezt nem mondhatta el magáról… bár nagyon szerette volna.

ózumként is értelmezhető pár csizma képviselhet? Kérdem ezt, tudván, hogy nagybácsim és muzsikus barátja úgy keveredtek a világháború utójátékának poklába, hogy életükben fegyvert sem fogtak a kezükben, hogy senki emberfiának rosszat nem tettek. Fegyver lenne időnként már a művészetek közeli lelkiállapotunk is? Vajon a maguk alá zuhant társadalmakban, élethelyzetekben (háborúkban, diktatúrákban) a maradék művészi önkifejezésnek is a „létező mélyben” kell kutakodnia?

A kérdés kézenfekvő. A művészet – mint életben tartó valami – vajon szellemiesült életadalék volna? Fegyverekkel is szembenéző hozadék? Amit akár egy nyirettyűt kívánó száraz hangszer, akár egy iparművészeti kuri-

Sok mindent nem, vagy csak sokkal később értettem volna meg, ha nem következnek be életemben „a tordai évek”, s ha Kovrigh Károly bácsit nem rendeli mellém jó sorsom. – Ösmered már, fiam, itteni szomszédjaidat? – kérdezte egyszer Károly bácsi. Mit mondhattam volna? Vállaimat vonogattam. – A lenti román családot, domnu’ Ianevet és feleségét – mutatott a földszint irányába – a Dnyeszter partjáról telepítették ide, húszvalahányban… refuzsátok. (A román refugiat-ból, ami menekültet jelent.) Ikának hívják legkisebb lányukat, szemet ne vess rá (!), ő már itt született, s biztos itt is fog családot alapítani… – Bágyonban is felbukkant egy-két ilyen család. Zaicék (ahogy neveztük: Nyúlék) például, akikről semmi mást nem tudni, csak azt, hogy „betelepültek”… a Pruton túlról… – A Római Vár felőli szomszédotok, Csíki János mérnök is úgyszintén onnan érkezett,

A háború

Claudiopolis

16


de ő haza érkezett… és külön „paszporttal”. Mondják, Lenin-brosúrákkal a bőröndjében… amiket azóta is… „osztogat” ennek, annak. Bár a szokásos magyar jó szomszédág átkai szerint volt összetűzésünk a kis öreggel, nagybátyáddal (persze, nem szakmát illetően!), abban viszont igazat kell adnom neki, hogy a Csíki-féle sejtek burjánzóvá váltak, daganattá a testünkön: „felfalták” a tordai kisipart, az állam karjaiba löktek fazekast, szabót, cipészt, bognárt, bodnárt, mészárost, tordai pecsenyést – műhelyestül, testületestül. Amióta a város fölé hatalmas kémények merednek, amióta hajnalonként ezrével lepik el a „friss gyáristák” a környező falvakból ide csurdogáló utakat – szekérrel, biciklivel, teherautókkal, netán buszokkal érkeznek, és mind, mind annak a havi fixnek a reményében –, azóta ez a város elveszítette a maga karakterét. Tordát újabban a román nagyipar „fellegváraként” emlegetik, és nem a vallásszabadság kihirdetésének a színhelyeként, még csak nem is az erdélyi sóbányászat egyik letéteményeseként. Hogy évszázadokon át az Erdélyi Fejedelemség fejedelmi udvarlakóinak egyik téli szálláshelye volt, azt már az én múzeumi munkatársaim sem tudják… pedig a múzeum az egykori fejedelmi lakban van… – Részeg János mért nem tudna odébb tenni egy zsák cementet? – kíváncsiskodtam, holott tán inkább a sejt-re, vagy a múzeumra kellett volna rákérdeznem. – Éppenséggel tudna, de ővelük más volt a helyzet… Valamikor grófok kocsisa volt a mi Részeg Jánosunk, a mezőségi Czegén vagy Palatkán – emelte fel mutatóujját Kovrigh Károly bácsi –, de mert az Észak-Erdélyt ismét megkaparintó új román hatalom biztosra akart menni: a végeláthatatlan Mezőség elmenekült birtokosait, pláne ha grófoknak is tituláltattak, szinte egytől egyig háborús bűnössé nyilvánították. Nos, a mi Részeg Jánosunk szegre akaszthatta ostorát, maradt a cifra kalpagjával, hogy aztán egy szép napon Tordán ébredjen: üveggyári munkás lett, és maradt is, mígnem egyszer csak megrostálták őket is. Kifaszoltak egykori gazdáik miatt…

Igen, állítólag közös szomszédunk, Csíki mérnök úr is abban a bizottságban volt, úgy hívták, hogy „comisia de epurare”, nem felejtem el soha… Persze, aztán Csíkit is „kizsűrizték”… de ez komplexebb téma. Nagybátyám másként emlékezett az egészre, szerinte János szomszéd mindennapi keresete mellett azt a „szakszervezeti bizalmat” is elitta, ami egy munkásembernek – mindegy, hogy gyárban, vagy kisiparosműhelyben dolgozott – bizony megvolt hosszú éveken át. Ami szinte nagyobb baj: a birtokos és birtok nélkül maradt falusi népséggel felduzzasztott tordai gyárakból egyszer csak a munkás háta mögül kiszorították azt az erőt, amely képes lett volna érdekeit védeni. János szomszéd így vált védtelenné… és szinte névtelenné. Megannyi társával együtt. Nincs szándékomban szociológiai értekezésbe fogni, kedves Árkossy István, de a téma megér egy kitérőt. Suhancéveim egyik nagy ajándékának tartom, hogy arasznyi helyen és maréknyi időben – a tordai Traian utcában, a 20. század közepét épp átlépve – az úgy-ahogy létező-lélegző erdélyi hétköznapok társadalmának majd’ minden rétegével „találkozhattam”. Volt ott lecsúszott magyar arisztokrata, nemzetközi nyugdíját élvező (de életunt) magyar kommunista, újság nélkül maradt újságíró, nincstelen proli, menekült moldován, napjait foldozgató zsidó szatócs, szakmai tudásába kapaszkodó kisiparos, és ki tudná megmondani, még menynyi más, hasonló rétege egy maradék (vagy épp alakuló?) társadalomnak. Amihez aztán a középiskolai évek alatt összeszedett „ismeretek” – részben a csizmadiaműhely, részben az iskolai „irodalmi műhely” – hozadékai csapódtak. Még mielőtt furcsa „műhelytanulmányaim” mentén reám mosolyognál, tájékoztatásképpen megsúgom neked: nincs az a gyóntatószék vagy panaszfal, ahol annyi mindent lehetett volna hallani családok, települések, templomok, iskolák, kollektívgazdaságok gondjáról, bajáról, mint amennyit OTT, a sámfák és banklik közelében én hallottam, tapasztaltam – csizmák, cipők rendelése közben. Nem csodálkozom,

17

PoLíSz hogy időnként panaszkodva érkezett haza nagybátyám, félrészegen, vagy félig agyonverve. „Ne tudj semmit, ez nem gyermek-dolog!” – szedte le másnap homlokáról a hidegborogatást, s indult el keresgélni kis „szabász füzetét”, amit időnként bizony könyveim, füzeteim között rejtett el. (Mert hát a szabászfüzetekben az ákombákomos nevek mellett bizony a lakcím is ott éktelenkedett, együtt a megalkudott öszszeggel, pluszként hozandó csirkével, borral, liszttel… s még ki tudja, mivel!) Ilyenkor arra gondoltam: ugyan biza, kik lehettek kíváncsiak arra, hogy, mondjuk, 1940–44 között a Kolozsváron székelő magyar katonatisztek egyike, másika vajon miért is rendelt parádés csizmát a tordai csizmadiamestertől, Szabó (Kicsi) Pistától… Lennie kell valami titoknak. Hogy kik és hogyan csempészték át az „árut” a Feleken öszszeeszkábált román–magyar országhatáron, ma sem tudom pontosan. Gyanítom, te se, kedves Barátom, pedig… ugye… (remélem, meggyőzőek lesznek most következő „időutazó” érveim!) jó negyed század múltán körülbelül erre a határszakaszra néztek újonnan szerzett kolozsvári lakásotok ablakai, legalábbis a műteremablakok…, amelyek mögött (amint előbb írtad) Zsögödi Nagy Imre rézkarcprésében és a Tordán született Lászlóffy Aladár neked címzett verssoraiban gyönyörködtél. /…/ Azon a tordai képvásznon, amelyet az imént én próbáltam eléd varázsolni, egyszer bizony a költészet angyala is átsuhant. Szerencsére így szokott történni: amikor már annyira maszatos és távlattalan az a fura, alázuhanó vonalakkal nehezített „históriás vászon”, egyszer csak… „nyílik az ég, roppan a jég!”… előtűnik az Angyal. Akár egy Kondor Bélaképen… Érthető: a megkavart pokol-világból kitörni, s meghódítani azt a bizonyos mennyországot (talán Kondor emlékezetemben élő, 1957-es rézkarcának a címe – A mennyország meghódítása – is ezt sugallja) tiszta lélek, vagy legalább angyali tisztaság utáni vágyakozás nélkül aligha lehetséges. Karácsonyi vakáción voltunk, éjszakai bő havazás után. Házunk mögött recsegtek-ro-

pogtak a Várba tartó, meredek sikátor villanypóznái, amikor valaki lefogta ide-oda forgolódó nyírágseprűm nyelét. A mindég morcos szomszédunk, Csíki János bácsi volt, mögötte utazótáskás fiatalember és egy koromfekete hajú lány – a hópihés hajfürtök tekintetét is eltakarták. – Te vagy az új iskola körvezetője? – bökött felém a vézna férfi, ujjai közt cigaretta parázslott. – Csíki Gábor vagyok. Hallom, verselgetsz… – Inkább a vers tesz próbára engem – igazítottam fejembe bágyoni bundasapkámat –, nem a versírók évszaka ez! A koromfekete hajú lány erre hirtelen visszatért a kapuból, és kezet nyújtott. Hervay Gizella volt. Akiről akkor még semmit sem tudtam. Pedig már angyallá jegyezte el a költészet. /…/ Tíz év múlva, amikor a Kriterion végre vállalta első verskötetem megjelentetését, a végső „összeállítás” végett Bukarestbe kellett felutaznom. Csiki László költő szerkesztette, ő kezelte a Forrás-sorozat kiadványait (évek múlva kollégák, jó barátok lettünk az Utunknál), éjszakára azonban nem őnáluk, hanem a Munkásélet főszerkesztőjénél, Csíki Gábornál szálltam meg. Igen, a tordai szomszédunk fiánál… Vörösbor-dugaszolás után a főszerkesztő úr felém bökött (ujjpercei közt izzott a cigarettacsonk): – Te vagy az új tordai iskola irodalmi körének a vezetője?… Hallom, verselgetsz… Emlékszel-e még első találkozásunkra, Bágyoni Pista? Emlékeztem. Átnosztalgiáztuk az éjszakát. Gabit ekkor már elég jól ismertem, a Tordai Jósika Miklós Kör 1973-as, mondhatni „országos port” felvert rendezvényén – a vidékünkről elszármazott írók, költők, színészek, néprajzosok, közéleti hírességek Tordai Találkozóján – ő is egyik meghívottunk volt, s mint a szakszervezet központi lapjának a főembere, kezdettől fogva becsülettel tudósított munkáinkról – az Utunk, a Korunk, és a szintén fővárosi Művelődéshez hasonlóan. /…/ Nos, kedves Árkossy kolléga, az én, találkozónkról szóló irományomat, amely az 1973-as Utunk egyik júniusi számában látott napvilágot,

18


épp te szerkesztetted a lapba – már ami a megjelenés művészi látványát-küllemét illeti. Úgy gondolom, hogy ama feltételezett Farkas utcai „lószekeres összefutásunk” után ez volt az első, már tényekkel igazolható „találkozásunk”. Egyszerű és érthető az egész, nemde: a gyermekkor utcáiból kiinduló sorsvonalak a világ útjainak egyikén, a szellemi-művészi értelemben is magasan értékelt Utunknál futottak egybe.

Cikkem közlése után egy évre, 1974 késő őszétől – Létay Lajos, Szilágyi István és Mikó Ervin meghívására – már magam is köztetek voltam, Kolozsváron, a Dr. Petru Groza utcai „pártház” földszintjén az épp az idő tájt helyet kapó redakcióban. Budapest, 2008. február 26.

Hajas Dávid

Szobor Gránitkönnyek hullnak nyugton jégmerev arcán Lesütött szemében egy élet bársony-búja ül Fakó-bíbor köntösét néma fuvallat lebbenti széjjel Harangszóval ejt rá glóriát az éjjel. Elmélázik szótlan. Átél száz vérszínű álmot… – Barabás. S kezéből vet az gyászmagot, Szárba szökken, s lesz bizony éjszínű fergeteg állat Napfényben jön, magát elfedve vágtat Szaporodik fajtalanul fekélyes lelket Emberi húsba szült károgó terhet Hazug áldást osztva szét, ősi khaosznak jajszavú csendjét Penészvirágok közt veres élű pengét Rohanva szét – nem lelvén célt céltalan kéjben, Meglapul napfényes mosoly-jelmezben, mélyén, És ha halvány kénszagú bűze áttöri parfüme fátylát Őrjöngve harap, szétfröcsköli nyálát… Álomképek jajlanak égőn hópuha lelkén, Zavaros eszében egy ómen, titkos jóslat él, Kiáltana, hogy: hé, emberek! Az ördög már dögrovást ír! De a nyelve nehéz kő, hallgat, mint néma sír. Csendben sírdogál csak, a fülébe Melpomené énekel, Imádkozik a világért, hogy egészben vesszen el. Őrületében még visszagondol egyetlen Fiára, S néma átkot szór erre a bűntől cserzett világra.

19

PoLíSz Botár Attila

Szoba költözés után I. Az óra távozó szívdobogásra fülel, felejtve, hogy dolga mi lenne. Falon torpan hajnal és naplemente, s egy másikon a horgolt szirmok tánca kezdődik, mintha áttetsző zománcba volnának vonva, s lobbanó keretbe ölelten ágyat parázs gyűrögetne. – De hol a kéz, mely múltjából kivájta? Kit megindít igen s nem vidéke, sóhaj helyett az asztalon felejtsen doboz gyufát: esélyt fekete lángnak, nyit s eltüntet ketrecet a képbe… A rojtja vesztett szőnyeg föltekerten nyüszít. S szobája is védtelen állat. II. Hideg van itt, és éles szögletek horzsolnak össze, akár egy szonettben: görcsös szavak, szálkás ragok, esetlen tompa lábak – sajdító szerkezet, hová a lélek lép be megkeverten, s a sok hűhótól nyúzva réveteg folytatja azt, amitől szenvedett: körözni múlt deleknél fényesebben.

20

De rányitva egy új testesülésre szedett virágok térnek tárt szemükkel a vázák sötét, száraz cserepébe: legyen, ki cérna-fényt a tűbe tűzdel, s hogy áldott termetét visszaidézte a láng: hasábtól illatos a tűzhely. III. A kiszáradt betűt. Szemek salétromát előbújni a nemes vakolatból, a képet (rajta hófelhő bitangol) lakod és éled immár. Csak fonák, hogy itt kering a nem várt lepke szárnyán a gyűrű köve, és foglalatául az éber ablak meddő múltra bámul, s homályos lépcsőket gyógyít az ásvány. Fonák, hogy áll zavartan a kísérő, mint olvasó, ha üres lapra bukkan, s becsukja szemét kábán és vakultan, nem a mondatra gondol, nem a tárgyra: a teljes fényre hirtelen, a végső, a kíméletlen, józan csiszolásra. –


Soltész Márton

Áprily Lajos képalkotó ereje 1. ELMÉLETI BEVEZETŐ. A nyelvi elemek stílusértékéről című Szathmári-tanulmányból való a következő sor: „Ismeretes, hogy a funkcionális stilisztika felfogása szerint a stílus, továbbá a stilisztika létezésére a szinonimika ad alapot.”1 Tehát a szinonímák közül a beszélő a beszédhelyzet szempontjából legalkalmasabbat választja ki. A költészet pedig egyfelől talán egyike lehet a legintenciózusabb nyelvi disztingváltságnak, másfelől tekintve – a költészet eredménye szempontjából – az alkotás-lélektani folyamatoknak van nagyobb hangsúlyuk, bár ugye az alkotási folyamat mégiscsak disztingvált nyelvi produkció, s csupán a nyelv nem-művészi használatával összevetve mutatható ki e különbségtétel lényege. Szegedy-Maszáknak igaza van ezen „egyfelől és másfelől” közti differenciálás szükségességében,2 s erre Szikszainé is utal Stilisztikájában3, csakhogy a nyelv folyamatos mozgásban van a hétköznapi és a művészi használat rendszerei között – ahogy ezt Kulcsár Szabó Zoltán írja4 –; (még a poétikai funkció kimutatása is problematikus). Végül az alakzatok és szóképek (trópusok) teszik költészetté a költészetet – mintha ide jutna el a Metapoétika, ahogy e dolgozat is majd errefelé indul Áprily stílusát megközelítendő. S valóban: a disztingváltságról a nem-művészi nyelv kapcsán például a grice-i5 maximák alapján beszélhetünk, mikor a nyelv vertikális tagozódási szintjein látunk el egy kommunikációs helyzetet adekvát vagy inadekvát minősítéssel. Összefoglalva: egy bizonyos stiláris disztribúció a beszélő részéről, és egy bizonyos stiláris analízis és ítélet a hallgató részéről; így kanyarodunk vissza a szinonimitáshoz, hiszen döntően épp a szinonimák közt érvényesül válogatás és elrendezés elve. A költészetben ez valamiképp bonyolultabb, hiszen az adekvátság meghatározására nincs a nyelvi vertikalitás és horizontalitás mellett egy harmadik tengely, melyen az mérhető volna. Mégis recepcióesztétikai ítélet születik a befogadásban az olvasó részéről, de amely – főleg az egészen régi és az egészen új (tehát idegen) szövegek esetében – nem pusztán stilisztikai ítélet. Az értő olvasást akadályozza a – megfelelő terminus híján úgy mondom – megfoghatatlanság6 (és így érthetetlenség), mely a minimál líra, az abszurd színház7 és több más irány közös hibája. Áprily Lajos esetében – s ezért is választottam őt ezen írás tárgyául – érthető (megfogható) versekről beszélünk, tehát olyanokról, melyek értő olvasást tesznek lehetővé, melyet a művészi nyelvű líra a kifejtettség, a szövegtől távoli asszociatív terek kismértékű felhasználásával érhet el (szemben az intertextusokra épülő költészettel). Továbbá a mondatok teljes egész volta, az idegen szavak, kifejezések és idézetek használatának mellőzése révén lesz érthetővé a vers; ugyanakkor az egyéni szóképzések, a hanghalmozás – melyről Túros Endre ír8 –, a képalkotás és a színes szókincs teszik művészileg is értékessé Áprily költészetét. A formák meghitt rendje, a rímek tiszta csengése, a képek érzelmes tónusa e versvilág sajátja, s mindezek együtt dolgoznak a hatásért, mely a mondanivalóval szemben itt primér jelentőséggel bír. 2. AZ IMPRESSZIONIZMUS. „A benyomásokat érzékenyen rögzítő és árnyalatosan visszaadó alkotási törekvés(ek)” – írja szótárában Tótfalusi István, korunk egyik legendás nyelvésze.9 Bővebben, s kimondottan a magyar impresszionizmusról Szabó Zoltán – másik kiváló nyelvészünk – kötetében olvashatunk: „A magyar impresszionista stílus szervező, rendező elve a mellérendelés, egymásmellettiség, a megfeleltetés, például egy pillanatnyi hangulati tartalomnak érzéki benyomásokkal való kifejezésében, két vagy több egyszerre ható érzéki érzet kapcsolatának egyidejű kifejezése a szinesztéziában, érzéki érzetek egymásutánisága a jelzőfüzérekben, az összeképzetegységet érzékeltető felsorolásokban, részletezésekben vagy a vezérszó és

21

PoLíSz az azt kifejező nominális szerkezetek közötti kapcsolatban, továbbá a felsorolások, részletezések könnyed és laza mellérendelő mondatszerkezeteiben.”10 Nos igen, az impresszionábilis – tehát fogékony, érzékeny alkotó mint pattanásig feszült húr úgy húzódik világa hangszertestén. Ady impresszionizmusának legszebb példája érzésem szerint a Fekete zongorában megjelenő „a művész – zongora” (ill. hangszer) metafora, (s ez nő szimbólummá).11 Én magam innen építettem ki az érzékenység stíluseszményének, a benyomásokat megragadó, s azok érzéki megélésére törekvő impresszionizmus képét – talán nem is egészen alaptalanul. Hiszen az ilyen művész nem lantjátékos, hanem maga a lant, nem fényképész, (persze nem is fénykép), hanem fényképezőgép, melyen keresztül a művészi mahináció eredménye létrejön. Továbbá egy korábbi vitára12 reflektálva – nem a művész az, ami önmagától ható: ex opere operato; mindinkább az élmény az, ami önmagából fakadó hatást gyakorol a specifikusan fogékony lelki alkatra. Ezeket a művészben rejlő mentális (és talán kisebbrészt szellemi) receptorok fogják fel, melyek az ingerből ingerületet csinálnak, s melyek kapcsán a benyomást rögzíti a szerző, és nem az azt hordozót (leggyakrabban eseményt). E kettő ugyanis nagyban különbözik. A biológiából ismertem fel mindezt, a szinapszis folyamatán át. Pre- és posztszinapszis közt ingerből ingerület lesz, s maga ez a transzformáció mutatható ki az impresszionizmus említett kérdésében is. Az átváltozás legitimitása éppen a költői egyén identitásában, valamint személyiségének szubjektivitásában áll. A már elidegeníthetetlen – specifikusan indexált – termék, az ingerület lesz az impresszionista alkotás szövegtestének a lelke, ahogy A magyar irodalom története írja A láthatatlan írás című vers kapcsán: „Nem csak titka, hanem saját belső titkainak letéteményese [az erdélyi táj (S. M.)], s az a médium, mely összekapcsolja líráját az univerzummal”. Az impresszionizmus tehát kettős jelenség: egyfelől működteti a művészt: hatást gyakorolva hatást vált ki, másrészt stílusjegyeket hordoz, s épít reá az elkészülő alkotásra. Az aktív, gyakorlatias művészeti irányzatokkal szemben pedig az impresszionizmus sokkal inkább megélő, befogadó természetű; s inkább az élni tudás emberi tapintaton alapuló savoir-vivréje, mint a gyakorlati ügyesség, szakértelem és cselekvőképesség savoir-faireje – s ezt Áprily személyiségénél tisztábban semmi sem bizonyítja. 3. ÁPRILY LAJOS. Szépen kapcsolódik a következő idézet Németh Lászlótól mindahhoz, amit korábban a formaőrzésről mondottam Áprily kapcsán: „A magyar líra pillanatnyi bomlásától ő szigetre szállt, és szigetre mentett magvaiból gyönyörű flóra sarjadt.”13 Ez a sziget pedig „a Nyugat nagy nemzedékének formaművészete, nyelvi, stilisztikai vívmányai, s valamilyen erdélyi, protestáns gyökerű nemes idealizmus” – fejti ki Czine Mihály kézirata alapján A magyar irodalom történetében a szerzői munkaközösség.14 A forma s az eszményiség izolációjában látjuk e költői életművet, miközben a „második nemzedék” már bontogatja a formákat, és egészen más irányba siet. Magában az erdélyi létben – nagyítva éppen ez az izoláció testesül meg, de ugyanakkor valami természetesség, valami rousseau-i „vissza a természetbe”. A Klaniczay-féle irodalomtörténet írja: „Az élet nagyobb részét az erdélyi hegyek közt leélt lírikus a szimbolizmusnak és az impresszionizmusnak enyhén klasszicizált, erős természetélménnyel áthatott, rokonszenves arculatú változatát hozta létre.”15 A természet szerzőnknél valami tiszta, valami embertől ment’, s magam hasonlót érzek Tóth Árpád Elégia egy rekettyebokorhoz16 című versének sóvárgásában. A „szelíd légi sajkák” hófehér, szűzi világa, s majd az „ember utáni boldog csend” – mintha rímelne költőnk gondolatvilágára. Éppen ezért helytállónak érzem Győri János sorait, melyeket a lábjegyzetben jelölt sorozat Áprily-kötetének kísérőtanulmányában jegyez: „a természet a költőnek nemcsak a nyugalom ember-nem-dúlta tartománya, ahol gyógyulást keres és talál a »menekülő fájdalom« és csillapító forrásokat a szorongássá nőtt menedék, összekötő kapocs a végtelennel, verseinek bölcsőhelye, költészetének kórusa és zenekara.”17 Már itt vagyunk a költő-hangszer metaforánál, s Nemes Nagy Ágnes szavaival tenném teljessé e circulus vitiosust: Áprilynak a természet a „hangszere, melyen lejátszotta önmagát és az életét”.

22


4. MEGSZEMÉLYESÍTŐ METAFORÁK. Elsőként A hold kiszáll18 című verset vizsgáljuk meg, figyelvén sokszorosan összetett, dinamikus természeti képeire! A hold kiszáll A nap torzulva hull a kúsza fákhoz, nem ritkít már az ágyúk ostora, Egyet hörög még és kimúl a páthosz, s az óda itt fel nem támad soha. Gőzölve áll az árva harci róna, a köd leszáll, a lappantyú sikolt és halkan, mintha holtak anyja volna, könnyel kiszáll a sárgaszárnyu Hold. Az első sorban a naplemente ábrázolása történik meg, mindez egy roppant energikus festményként: első lépésben a napkorong torzul el, majd lehull a kusza fák közé. A hullás, a zuhanás adja a kép dinamizmusát, stilisztikumot pedig – a fonémák szintjén – a kusza melléknév hosszú ú hangja teremt. De ezen felül is, a „fák kuszasága” képből a kuszaság rendszerint „hajakra, verőerekre”, utakra, magánéletekre vonatkozik, s így – az ezek teremtette asszociációs háttérben valami borzongató, kellemetlen rendetlenséget érzünk. Más szemszögből nézve a kuszaság összevissza is, szabálytalan is, és ugyanakkor (talán épp ezáltal) természetes. Ebbe a természetes rendetlenségbe zuhan bele a torzult arcú napkorong, s e nyugtalan lezárása a nappalnak valami émelyítően negatív, reménytelen érzést idézhet fel. A következő sorok mintha szintén azt sugallnák: a gonosz nappal véget ért. Hiszen a háborút, a pusztítást jelképező ágyúk már nem ritkítanak, a dühöngő, öldöklő emberiség elpihen. Az „ágyúk ostora” metaforának, mint képnek a hatása pedig talán abban rejlik, hogy a pusztító ágyú antropomorfizációja által az ő kezébe kerül az ember pusztító szerszáma: fegyver fegyvert birtokol. Az „ágyú ostora” továbbá – tehát a fegyverzet duplikációja – duplázza a kép hatását is. A pátosz kimúl – olvashatjuk a következő sorban, meghal ez az emberi tulajdonság, a hév, a dagály, a fellengzősség – ahogy Tótfalusi idézett szótára írja le a pátoszt.19 Valami, a szinekdochéra emlékeztető rész-egész viszonyra is gondolhatunk e kép kapcsán, ha valamiképp értelmére jutunk, mert hisz’ nemde az emberiség közös bűne a pátosz, ahogy az antik tragédiák hübrisze, s e szövegben nemde az egész emberiség helyett áll? A pátosz kimúl, az alvó ember nem játszik színt, pedig Shakespeare-től és Rilkétől is tudjuk: színész minden férfi és nő; de ez a kimúlás csak időleges: mindössze reggelig tart. A pátosz a modern világ gőgje (hübrisze), s így vélhetően az az inkongruencia és hazugság, mely elől Áprily egész életén át menekült. Nyilvánvalóan következik az előbbi sorokból: „Az óda itt fel nem támad soha”. Mert mi az óda? „Emelkedett érzelmet kifejező lírai műfaj, rendszerint rajongva tisztelt emberekhez, akik erkölcsi nemességükkel, emberi nagyságukkal vívták ki a szerző tiszteletét, vagy eszményekhez, mint a haza” – írja Alföldy Jenő fogalomtárában.20 Nos – innentől már magunk is ráismerünk a tézisre: ebben az inkongruenciában egy olyan műfajnak, mely az emberi nemesség s nagyság tiszteletében fogan – nincs, és nem is lehet létjogosultsága. Az óda megszemélyesüléséről van itt szó, mert hiszen meghalt az óda, akár egy ember, s fel nem támad soha… De vajon tényleg ilyen egyszerű kérdés ez? Az óda (jelen esetű) metonimikus értelmezhetősége miatt kérdezem ezt. Ugyanis ha ünnepélyesség és mindennapiság kettősét nézem, vajon melyik része melyiknek? Az ünnepélyesség meghal a hétköznapiságért: pars pro toto – rész az egész helyett, hiszen a mindennapok része az

23

PoLíSz ünnep, és nem fordítva. Most meghalt az ünnep. A Hold kiszállt. Innentől „lélek az ajtón se be se ki…” – mondaná Arany János. „Gőzölve áll az árva harci róna” – újabb összetett megszemélyesítések, igei és melléknévi metaforák, s közben az antik physis eszményének megteremtése: (az ógörög szó jelentései) a természet s az eredet képzetköreiben természet és világi okság párhuzama, egymásra vetítése. Ember és természet közös harca egymással: egymásért és egymás ellen. Ezt a szimultán sorsközösséget bővíti tovább fogalmilag a befejező hasonlat két sora, melyben igei metaforát melléknévi követ: „és halkan, mintha holtak anyja volna, / könnyel kiszáll a sárgaszárnyu Hold.” Észre kell vennünk tehát ezt az ember és természet közti sorsközösséget, melyet Áprily leginkább a megszemélyesítés eszközével éreztet. Török Gábor József Attila-kutató hasonló következtetésekre jut. Számtani-statisztikai módszerrel táblázatba foglalta József Attila megszemélyesítéseit, s megállapította, hogy a költő ilyen típusú képei által juttatja kifejezésre, hogy „szilárdan bízik ember és mindenség jövendő összhangjában, a mindenség nekünk valóvá szelidítésében.”21 Áprilynál is jól látszik, ahogy végigolvassuk a verset, hogy költészet és emberi sors a természet sorsával, valamint az égitestek mozgásával szépen kifejtett, művészileg is hatásosan felépített összefüggésben áll. A hatás elérése érdekében pedig közelíteni kell a két közösség: ember és természet fogalmi tartományát; s erre valóban a megszemélyesítés tűnik a leghatékonyabb eszköznek, az emberi tulajdonságokkal felruházott könnyező Hold és elárvult róna. A következőkben több helyről igyekszem példákat hozni, elsőként máris A tűz kialszik22 című verset idézem: Későn, mikor a láng már nem harap s a fáradt szemre is lehull a fátyol, megsuhog a levegő és lecsap a nagy fülesbagoly az éjszakából. A láng harap – igei metafora, a fátyol(=éjszaka) egytagú főnévi metafora. A láng elharapózott – szoktuk már-már közhelyszerűen mondani, továbbá hogy a lángok felfalták, azaz a lángok martaléka lett. Zelk Zoltán írja a Három napban a következőket: „tűzzel harap, tűzzel ölel a nyár / s melyek lágyan vigyázták arcodat: / fölégeti a bújó árnyakat.”23 5. METAFORÁK ÉS METONÍMIA. A Silet Musa24 című költemény több szempontból is érdekes, és vizsgálatra méltó. Címét nem tudtam teljesen megfejteni, hiszen a silet szóalakra csupán a sileo, silui – németes egyszerűséggel: dritteperszón szingulár prézensz – alakokat találtam a latin szótárakban; jelentésük: hallgat, csendben van. A musa alak olaszul múzsát jelent, latinul musae formában múzsát, dalt és költeményt is jelentene. Ezek – s a költemény kontextusa alapján nagyjából a „háborúban hallgatnak a múzsák”-kadenciához jutunk; a vers címe valami ilyesmi lehet: Néma múzsa. Silet musa Gonosz kor ez, az arcán torz vonás. Csukott szájjal jár, bűn a vallomás. Az igazság? Bitang szó, párt-cseléd. Ma hallgatás a hű s nemes beszéd. A gonosz kor megszemélyesítést is hordozó metonímia működéséről ejtsünk egy pár szót! A kor kronologikus, s nem oki jelentést hordoz, egy időintervallumra utal. Lebontás: az időintervallumon

24


belül emberek élnek, azok cselekszenek, s a kor mindezt tartalmazza, hordozza. Felépítés: hogy miként cselekszenek, s miként élnek ezek az emberek – erre a megszemélyesítés által válaszol a költő. Az antropomorf kor torz vonása, gonosz jelleme mindent elárul. Nemcsak az évekről, nemcsak az emberekről, nemcsak a cselekedetekről, de mindezekről együtt. A következő sortól: „csukott szájjal jár, bűn a vallomás” – felismerjük: az emberiség sorsát allegorikusan hordozza az emberiséget megtestesítő kor figurája. Időszak és emberek metonimikus érintkezése ez. Radnóti Töredékével szemben: „Oly korban éltem én e földön, / mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nem csak parancsra…”25 – itt egy széles allegóriába öltöztetett megszemélyesítés lesz a szisztéma ugyanazon gondolatok tolmácsolásához. A Töredék képekben szegény, primér élményből fakadó, kíméletlenül hétköznapi és kemény szövegéhez képest az Áprily-versben teljes vagyis kéttagú azonosítást is találunk, pedig az ritkább az életműben. Az igazság pártcseléd jelentéshasonlóságon alapuló névátvitel különös lépés Áprily részéről. Egyértelműen a hangulati tetőpontot jelzi ez a trópus, hiszen ez az azonosítás minden megszemélyesítésnél és allegóriánál tudatosabb kijelentés, kiábrándultabb lényeglátás. Ennek nyelvi-logikai értelemben való kifejtése, folytatása, betetőzése, magyarázata az utolsó sor: „Ma hallgatás a hű s nemes beszéd”. Hogy még egy példát lássunk a metaforára, vegyük szemügyre A dezentor26 című – szintén Áprily eszmeköltészetéhez tartozó – költeményt! A dezentor Te menekülsz, hogy lelked meg ne kössék. Tudod, hogy minden zord koreszme: rabság. A kórus azt kiáltja, hogy: Közösség! S te azt kiáltod vissza, hogy: Szabadság! A költemény szimbolista értelmezést is kínál. Hiszen a dezentor, a katonaszökevény (ma úgy mondanánk: dezertőr) az egyes szám második személyű személyes névmás (te) formájában meszszebbre mutat, mint egy egyszerű személyes üzenet személy-denotátumára. A vonatkozás meg van hosszabbítva kontextuálisan is a többes számokkal (kössék, kórus), a társadalmi problematika érintésével (utolsó két sor), melyek egy tulajdonképpeni intő didaxissá állnak össze. E vers legfontosabb építőköve lesz a második sor végén a „minden zord koreszme: rabság” metafora, hiszen az alapprobléma éppen ebben az azonosításban áll. Németh G. Béla teóriája szerint értelmezhetnénk e verset önmegszólító versként27 is, illetve Petőfi soraival is folytathatnánk az értelmezést: „Sehonnai bitang ember, / ki most, ha kell, halni nem mer…”28 6. METONÍMIA ÉS HASONLAT. Már többször említettem a metonímiát, a szinekdochét, a részegész viszonyt. Az Útravaló29 című versből hoznék rá példát: A lélek, mikor búcsúzva bontja szárnyait, visz magával a földről valamit. A túlvilági útra csupán a lélek megy, e tézis önmagában is a metonímia értelmi terében mozog. Rész az egész helyett: pars pro toto, s e versben a búcsúzó lélek ember módra magával visz valamit a földről; e lélek az egész test- lélek- és szellem komplexum helyett áll, de mindezeket áthatja, és képviseli. S mit vihet magával? Csak azt, amit az ember hajdan alkotott:

25

PoLíSz Eszmét, melyet a világra ő hozott, Virágot, melyet ő virágoztatott. Ez a lélek-metonímia több helyen is felbukkan Áprily költészetében, mint a legprimérebb metonimikus szisztéma. Jó példa erre a Töredék két sora: „mint lélek, ha szűkölve sír / és barangol az Acheronnál.”30 A hasonlatra is található példa a Töredékben: „Nyugtalan vagyok, mint a hal, / kit a zuhanó part ijesztget”. A hasonlatban a hal – mint az őskeresztények jelképe – bekapcsolható abba a biblikus mezőbe, mely költőnk egész életművét áthatja. A Bartimeus31 sorainak pretextusa is a Biblia – az intertextualitás fogalomrendszerével szólva. A „dús vetésű Jordán-táj”, „Jeriko minden színe”, s maga a cím is utalás a Szentírás szöveghagyományára, akárcsak a Vándor utolsó sora: „s megállnál egy tónál: Genezáretnél?”32 A Mint Shelley… című költemény szintén a versen végigvonuló hasonlat; az egész vers egy nagy hasonulás, a költő szeretne úgy tengerbe veszni mintha, úgy ahogy, úgy, akárcsak a legendás Shelley. E hasonulás értelmi kifejeződésében leginkább a -ként és a mintha vesz részt. Ha nem úgy, mint… Akkor úgy,mint…

Ha már nem vadként, süppedő avarban, tűnhessek el tengerverő viharban.

Így… És végül úgy…

Két búcsúzó, lankadt karral evezzek, S egy ölelő hullámba belevesszek.

Legyen úgy… Hogy…

Titokzatos legyen az elmúlásom, hogy szemem síró unokát ne lásson.

S mintha… Úgy…

S mintha vénülten csak sorsot cserélnék, Úgy maradjak meg bennük, mintha élnék, S mondják bölcsen: régi szerelem adta, S az elemek hatalma elragadta.33

További kifejező hasonlatokat találhatunk a Ha már az utat nem folytathatom…34 című költeményben, és ismét visszaköszön ember és természet folyamatos párhuzama is a ’harc – fegyver – halászbot’ a férfiasság és ’rétek – friss szív, havasok – vízmorajos’ a természet képzetkörébe tartozó elemek révén. „Mint régi harcos mellé fegyverét, / tegyétek mellém a halászbotom.” „Úgy jár az enciános réteken, / friss szívvel, mint a Nagykőhavason / s vízmorajos Radnaborbereken.” 7. ÖSSZEFOGLALÁS. Aki Áprily verseit olvassa – legyen az kritikus irodalomtörténész, nyelvész stiliszta vagy verskedvelő olvasó – minden esetben tiszta, otthonos világban ébred. Van, aki érti és érzi a Biblia s az antik szövegek utalásait, és megállapítja Kosztolányi, Vajda János, Leopardi, Turgenyev hatását, de végül mégsem erről beszél, ha azt kérem: meséljen Áprilyről. Ember volt, vágyó, akaró, szorongó ember – mint bármelyikünk, és nem véletlenül vizsgáltuk a természettel való viszonyát: ez a költő természetes volt. Mit is jelent ez? Őszinte, érthető, érzékeny,

26


kereső, a természethez közel álló. S ha Áprily képeiről s így stílusáról, nyelvi világáról beszélünk, nem feledkezhetünk meg minderről. Ahogy ezt a megszemélyesítésnél is hangsúlyoztam – ember és természet viszonya – valami ilyesmi telítette személyiségét, és e kettő talán ezért is fonódik nála ilyen szoros egységbe. A közös nevezőt akarta megtalálni, a harmóniát az őt körülvevő világgal, kicsit tanítani, figyelmeztetni, kicsit festeni, megmutatni, és végül csak átadni az érzést, az impressziót. Képei ezért nem döngő képzetek, hanem az átadás eszközei. Mindezek újbóli meglátására hoztam létre e kicsiny munkát, bemutatni ezt a természetes és tiszta világot. S aki e dolgozat megírására késztetett – hála néki; szeretettel mondok köszönetet kiváló tanáromnak (s e munka lektorának) dr. Heltainé Nagy Erzsébetnek. Értem a szót Én értem itt a madarak szavát, Ha jöttükről beszél a hangos ének, Ha sírják őszi búcsu bánatát – S ha még dalolnék, ők is értenének.35

Jegyzetek: 1. Szathmári István: A nyelvi elemek stílusértékéről, Néprajz és Nyelvtudomány, 1967, 11. sz., 35–42. 2. Szegedy-Maszák Mihály: Az angolszász és francia stilisztikai kutatások főbb irányai, Helikon, 1970, 420–448. 3. Szikszainé Nagy Irma: Magyar stilisztika, Bp., Osiris Kiadó, 2007. 4. Kulcsár-Szabó Zoltán: Metapoétika – Önprezentáció és nyelvszemlélet a modern költészetben, Kalligram Kiadó, 2007. 5. Paul Grice A társalgás logikája c. művében a négy maxima: mennyiség, minőség, mód/modor, relevancia. 6. Görömbei András: Századunk kihívásai – a magyar irodalom válaszai = G. A.: Létértelmezések, Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 1999, 425.: „Hogyan kívánhatnánk azt, hogy az irodalom iránt érdeklődjenek az emberek, … ha érdeklődésünket, elemzésünket oly kizárólagosan a hogyanra irányítjuk, hogy teljesen elkerüljük a technikán kívül eső szempontokat? Ha kizárólagos rangra emeljük az iróniát, a játékot, a lebegést, a töredékességet, a megfoghatatlanságot, ha a művek hogyanjának a leírásából is kipároljuk e hogyan érzelmi, gondolati ösztönzőit?” 7. Például Oravecz Imre költészetére vagy Samuel Beckett Godot-ra várva c. művére gondolhatunk. 8. Túros Endre: A hanghalmozás Áprily Lajos verseiben = Tanulmányok a magyar impresszionista stílusról, szerk.: Szabó Zoltán, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1976, 163–179. 9. Tótfalusi István: Idegenszó-tár: Idegen szavak értelmező és etimológiai szótára, Bp., Tinta Könyvkiadó, 20052, 414. 10. Szabó Zoltán: A magyar szépírói stílus történetének fő irányai, Bp., Corvina Kiadó, 1998, 184–185. 11. Adyt alapvetően szimbolistának tekintik, s a fekete zongorát az azonos című költeményben szimbólumnak, de ahogy Szabó Zoltán mondja idézett művében: az impresszionizmus „néhány sajátossága a szecesszióéval, és a szimbolizmuséval fonódik egybe.” (SZABÓ, i.m., 184.) Példa lehet erre a művész=hangszer metafora is.

27

PoLíSz 12. A kérdés A bibliaexegézis terminusai a szépirodalmi szövegelemzésben című előadásom kapcsán merült fel a Római Virágszedők 2008 januári ülésén az Óbudai Művelődési Központban (ÓMK). A kérdést intéző kolléga felvetésének lényege így foglalható össze: A szerzőt tekinthetjük-e önmagától hatónak? (Természetesen előadásomban ez a kitétel nem szerepelt.) 13. Németh László, Áprily Lajos, Protestáns Szemle, 1927, 8. sz., 504–507= N. L.: Készülődés a Tanú előtt I., Bp., Magyar Élet, [1941], 99–104. 14. A magyar irodalom története, VI., szerk.: SZABOLCSI Miklós, Bp., Akadémiai Kiadó, 1966, 936–938. 15. A magyar irodalom története, szerk.: KLANICZAY Tibor, Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1982, 307. 16. Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz = T. Á. összes versei, versfordításai és novellái, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, (Nagy Klasszikusok sorozatban), 1979, 113. 17. Győry János: Utószó = ÁPRILY Lajos válogatott versei, Bp., Unikornis Kiadó, (A Magyar Költészet Kincsestára sorozatban), 1996, 251. 18. ÁPRILY Lajos: A hold kiszáll = ÁPRILY Lajos válogatott versei, Bp., Unikornis Kiadó, (A Magyar Költészet Kincsestára sorozatban), 1996, 15. 19. Tótfalusi, i.m., 700. 20. Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár, Bp., Tankönyvkiadó, 1992, 172. 21. Török Gábor: A megszemélyesítés: József Attila legsajátosabb szóképe = T. G.: A líra:logika, Bp., Magvető Kiadó – Tiszatáj, 1968, 123. 22. Áprily Lajos: A tűz kialszik = ÁPRILY Lajos válogatott versei, Bp., Unikornis Kiadó, (A Magyar Költészet Kincsestára sorozatban), 1996, 128. 23. Zelk Zoltán: Három nap, Nyugat, 1935, 11. sz. 24. Áprily Lajos: Silet musa = ÁPRILY Lajos válogatott versei, Bp., Unikornis Kiadó, (A Magyar Költészet Kincsestára sorozatban), 1996, 218. 25. Radnóti Miklós: Töredék = R. M. válogatott versek Ikrek hava, Bp., Európa Könyvkiadó, (Európa Diákkönyvtár sorozatban), 1996, 125. 26. Áprily Lajos: A dezentor = ÁPRILY Lajos válogatott versei, Bp., Unikornis Kiadó, (A Magyar Költészet Kincsestára sorozatban), 1996, 218. 27. Németh G. Béla: Az önmegszólító verstípusról = N. G. B.: 7 kísérlet a kései József Attiláról, Bp., Tankönyvkiadó, 1982. 28. Petőfi Sándor: Nemzeti dal = P. S. összes költeményei, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1955, 402. 29-35. Áprily Lajos: Útravaló = ÁPRILY Lajos válogatott versei, Bp., Unikornis Kiadó, (A Magyar Költészet Kincsestára sorozatban), 1996.

Az idő múlik, Isten örök

28


Kabán Annamária – Mózes Huba

Dsida Jenő utóéletéhez A költő özvegyének levelesládájából Imbery Melinda (1912–1987), aki fiatalon elhunyt férjét csaknem fél évszázaddal élte túl, számos, férjével kapcsolatos feljegyzést, levelet, műsorlapot, újságkivágatot és egyéb iratot őrzött meg haláláig. Ezek közt tallózunk. Koszorúfeliratok Dsida Jenő gyászszertartásán, 1938. június 9-én, a kolozsvári Házsongárdi temetőben Gondos kezek kéz- és gépiratos változatban is rögzítették a szertartás koszorúinak szalagfeliratait. A kéziratos változatot közöljük: 1. Forrón szeretett Jenőmnek. Melly 2. Felejthetetlen drága gyermekünknek. Tatyuka és Mamuska 3. Felejthetetlen drága Jenőnknek. Tatu, Anyu, Gabi, Hanzi 4. Forrón szeretett drága Pityumnak. Ackó 5. Drága Pityumnak. Nagymama 6. Örökös emlékezéssel. Somodi András és családja 7. Szeretett jó Pityunknak utolsó üdvözlettel. Rózsika néni, Annuska és Ica 8. Felejthetetlen hűséges munkatársunknak. Lapkiadó részvénytársaság Igazgatósága és személyzete 9. Helyettes szerkesztőnknek és felejthetetlen barátunknak. A Keleti Újság szerkesztősége 10. Utolsó üdvözlet. Ileana Bozac 11. Szeretettel. Csányiék 12. Dsida Jenőnek. Az Erdélyi Helikontól 13. Felejthetetlen Jenőnknek. Feri bácsiék 14. Dsida Jenőnek. Az Erdélyi Szépmíves Céhtől 15. Dsida Jenőnek. A Magyar Színház 16. Viszontlátásig. Mili tanti 17. Drága Jenőnek. Novák néniék 18. Igaz mély részvéttel. A prózai együttes 19. Dsida Jenőnek. Az Erdélyi Fiatalok 20. Őszinte részvéttel. Daminék 21. Őszinte részvéttel. Guráth Béla és neje 22. A költőnek és barátnak. Chinezu és neje 23. Mély tisztelettel. Mariska néni 24. Felejthetetlen Pityunak. A Berényi család 25. Mély részvéttel. Csiszér Alajos és neje 26. Mélységes szeretettel. Rozika néni 27. Felejthetetlen kartársunknak. Romániai Népkisebbségi Újságíró Szervezet 28. Dsida Jenő drága emlékének. A veszteségtől megrendült Pásztortűz 29. Őszinte részvéttel. A Dankanits család 30. Kedves írónknak. Erzsébet szakosztály

29

PoLíSz Részvétnyilvánító levelek 1. Imbery Melindának férje elhunytakor írásban elsőként Bálint József (1901−1988), az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség igazgatója nyilvánított részvétet, kézírásos levélben, a Népszövetség fejléces papírján: Drága jó Nagyságos Asszony! Sokkal jobban fáj Jenő elköltözése, semhogy én szavakkal, beszéddel azt ki tudnám fejezni. Boldog vagyok, hogy én adhattam neki az utolsó szt. áldozást. Milyen nagy buzgósággal áldozott! Mikor vigasztaltam, hogy türelmes legyen és kitartó − szelíden mosolygott. Majd amikor azt mondottam neki, hogy „Könnyű nekünk beszélni, akik egészségesek vagyunk” − így szólt: „Nekem is könnyű! Nem lehettünk az életben olyan jók, hogy az Istentől egészséget érdemeljünk!” Ez az ő Istennel kibékült lelkének megnyugtató kijelentése. Ezért mi megvigasztalódunk, és érte imádkozunk. A szíve ölte meg, mert nagyon tudott szeretni! Most még jobban, örökké szeret, és imádkozik érettünk. Kolozsvár, 1938. jún. 9. Bálint József 2. Hankiss János (1893−1950), aki előző évben a debreceni Nyári Egyetemen a Dsida−Imbery házaspár „vendéglátója” volt, géppel írt és iktatószámmal (1490/1938) ellátott, Dsida Jenőné úrasszonynak, a Keleti Újság szerkesztőségébe címzett levélben kondoleált: Debrecen, 1938. június 11. Nagyságos Asszonyom! Mélyen megrendülve vettem a szomorú hírt, és sietek kifejezni mind a magam, mind tavalyi munkatársaim nevében valamennyiönk legőszintébb részvétét. Aki olyan magas szférákban járt, mint ő, bizonyára még nagyobb űrt hagyott maga után szeretteinek körében. De bizonyos az is, hogy a reménykedésre és végső vigasztalódásra is sokkal több alapot. Ő nevét nemcsak a magyar irodalom történetébe, hanem nagyon sok magyar ember szívébe is beleírta, és ez még amannál is sokkal több. Tiszteletteljes kézcsókkal, őszinte híve: Dr. Hankiss János egyetemi ny. r. tanár 3. Kézírásos levélben nyilvánított részvétet Makkai Sándor (1890−1951), az Erdélyi Református Egyházkerület leköszönt püspöke, a Helikon közösségbeli egykori írótárs is: Nagyságos Asszonyom, boldog emlékezetű férje elhunyta fölött, kérem, fogadja legmélyebb részvétem nyilvánítását. Szeretett és nagyrabecsült Barátom áldott emlékezetét kegyelettel őrzöm meg. Az Úr kegyelme adjon Nagyságos Asszonynak és a gyászolóknak vigasztalást Szentlelke által a boldog viszontlátás hitében. Megújított igaz részvéttel Debrecen, 1938. VI. 12. Makkai Sándor

30


Emlékidéző cikkek 1. Marton Lili: A költő elmúlása. Ellenzék, LIX. (1938), 129. (jún. 11.), 5. „Pár napja a zsidó kórház huszonkilences számú szobájának ajtajáról lekerült a »Tilos a látogatás« feliratú tábla. A beteget, akit tilos volt látogatni, hazavitték […]” „Végignéztem, végigéltem Dsida Jenő utolsó kórházi két hetét. Az én betegem közvetlen a »Tilos a látogatás« feliratú szoba mellett, a huszonnyolcasban feküdt. Ez a huszonnyolcas átjáró szoba, s akaratlanul is mindig láttam és tudtam, mi történik a fehér ajtó mögött […] Néha jól volt a beteg, hallottuk a hangját, a nevetését is. Ilyenkor az érte remegőknek kisimult a sok virrasztásban elgyötört arca […] És mikor rosszabbul volt, akkor is láttuk őket kisírt szemmel és egymást bátorítva […] Orvosok és ápolónők nemcsak tudásukkal, de emberi szívük egész melegével álltak mellette […]” „[…] Utolsó verseit a kórházi ágyról diktálta feleségének […], szinte gondolkozás nélkül mondta tollba őket […] Ezekben a versekben már búcsúzott is. Érezte a nagy titkot […] Így csak az az ember írhatott, aki közelebb van az árnyak birodalmához, mint az élethez […]” „Egyetlenegyszer láttam két hét alatt. Aludt. Édesanyja odaintett az ajtóhoz, s vigyázva benéztem az ajtó hasadékán. Sápadtan, nyugodtan feküdt, egyenletesen lélegzett. Megrendítő volt ez a fiatal férfi […] Olyan sovány volt és olyan törékeny, mint egy nagyon éteri, kicsiny, márványból faragott szobor […]” „Egyszer, mikor aludt, édesanyja elmesélte, hogy hogyan várja haza őt. Szobája a kertre nyílik, de az ablakpárkányra is virágokat tett véges-végig, hogy a fia mindig virágot lásson. A szobában mindig tárva-nyitva az ablak, beárad a kert friss levegője, besüt a nap. Semmi sincs ott, csak nagy, omló, hangfogó szőnyegek s a beteg ágya a középen, mellette az éjjeliszekrény. Bevezette hozzá a telefont, minden-minden kényelme meglesz ott is. És az otthoni megszokott környezet jót fog tenni neki. Szemében valami földöntúli hittel és bizalommal mondta Dsida Jenő édesanyja: – Meg fogja segíteni az Isten. Meg fog gyógyulni. Meg kell gyógyulnia […]” 2. Horosz Béla: A püspök és a költő találkozott… Keleti Újság, XXI. (1938), 217. (szept. 25.), 9. A püspöki aula orvosa, dr. Nagy András, interjú keretében felidézi, hogy Vorbuchner Adolf gyulafehérvári püspök egy alkalommal Dsida Jenő Már majdnem elfeledted című hátrahagyott versét olvasta fel neki a Keleti Újságból, amelynek utolsó sora − „Senki sem halhat meg helyetted” – mélyen érintette. „A szavak még ott remegtek a levegőben, és a püspök hosszan elgondolkozva mondta: – Szegény Dsida Jenő! Ebben a versében is mennyi tehetség! Milyen kár érte! És őt is csak halála után tudjuk értékelni igazán. Bennem is visszhangoznak ezek a sorok.” A püspököt, akinek szintén belső szívburokgyulladása volt, mint Dsidának, rábeszélték, hogy Bécsben kezeltesse magát. „Azt mondják, úgy halt meg, mint hős katona: nyugodtan nézett szembe a halállal. Mintha ismerte volna már. Egy halott költő verséből […]” 3. [Biró János] Ró: Tinti. Keleti Újság, XXIII. (1940), 265. (nov. 19.), 9.

31

PoLíSz „– Bizony, barátom, ha ismernéd Tintit, akkor te is szeretnéd őt. Te, engem még soha senki nem várt úgy haza csavargásaimból, mint Tinti. Ha szomorúan érkezem, ő is szomorkodni kezd, s ha vidámságot lát arcomon, homlokomon, az ő szemében is kigyúl a fény. Szinte szégyellem, hogy annyi mindenről írtam verset, s őt még nem énekeltem meg. De meglásd, egyszer írni fogok róla. Megéneklem, hogy akkor is éljen, mikor már nem együtt csavargunk…” A költő ígérte vers, mint tudjuk, elkészült. Hőse, Tinti, több mint két évvel élte túl fiatal gazdáját, akitől a versben azóta is elválaszthatatlan. 4. Nemes Ferenc: Elkésett levél – Ausztráliából. Keleti Újság, XXIII. (1940), 69. (márc. 24.), 7. A cikk írója Kolozsváron, 1936-ban Dsida Jenővel együtt kalauzolta a Melbourne-ből idelátogató Gwen Hughes kisasszonyt. A következő évben a kisasszony Dsidának meglepetésszerűen egy zsebkendőt, majd egy utazási társaság propagandaalbumát, végül egy szakácskönyvet küldött ajándékba. 1939. november 29-én aztán karácsonyi üdvözletet tett postára, amely több havi hányattatás után érkezett meg a második éve halott Dsida Jenő címére: „– Dear Mr. Dsida! Kedves Dsida Úr! – így kezdődik a levél – csak annak jeléül írok, hogy nem felejtettem el azokat a boldog napokat, amiket az Önök öreg Kolozsvárján töltöttem. Sokszor tartottam azóta rádióelőadást róla Melbourne-ben, Sidneyben és más ausztráliai városokban… Sűrűn gondolok a füvészkertbeli sétákra, a dombon levő vendéglőben eltöltött kellemes estékre, amikor a csillagok alacsonyan függöttek Kolozsvár fölött… (Valószínűleg a fellegvári vendéglőre céloz. A szerk.) – Úgy terveztem – írja –, hogy karácsonykor elrepülök kissé a malájok közé, onnan Egyiptomba, hogy meglátogassam barátaimat, Egyiptomból Athénbe, onnan repülőgéppel vagy hajóval Romániába, de a háború minden számításomat keresztülhúzta. De leszek én még Európában – csillan fel Miss Hughes törhetetlen derűlátása −, ha majd véget ér a háború!... Hát Maga ellátogat-e vajon valamikor Ausztráliába? Mindenesetre, ne feledje el a címemet… – Remélem – olvassuk tovább nehéz szívvel a levél utolsó bekezdését –, hogy kellemes karácsonya lesz, s hogy 1940 sok sikert és boldogságot hoz Magának […] Még egyszer minden jót kíván, kész híve Gwen Hughes” A Versek című kötet megjelenését előkészítő levelek 1. Szemlér Ferenc (1906−1978) Bukarest, 1964. szeptember 16-i keltezésű, gépel írt levele Imbery Melindának, a romániai írószövetség fejléces papírján: Kedves Melinda! Nagyon köszönöm szept. 11-i levelét. Ígérete alapján most már arra kérem: szíveskedjék összegyűjteni a birtokában lévő és a Maga által elérhető anyagot, mihelyt ez megvan, rövid jegyzékben tájékoztasson engem a gyűjtés eredményéről, illetve küldje el nekem az anyag részletes tartalomjegyzékét, gépeltesse le az anyagot olyan gépírónővel, akinek jogosítványa van arra, hogy a kiadó a gépelésért járó tiszteletdíjat kiutalhassa neki (a formaságokról az Igaz Szó szerkesztősége felvilágosítással tud szolgálni), s végül küldje el nekem a gépelt másolatokat.

32


Ha esetleg a gépelés körül nehézségek mutatkozhatnának, ismételten felajánlom, hogy én itt Bukarestben a kiadónál legépeltetem az egészet − amennyiben az anyagot rendelkezésemre tudja bocsátani. Tájékozásául még közlöm, hogy megbízást adtam már a Dsida-bibliográfia összeállítására, és az adatok 6-8 hét múlva rendelkezésemre is állanak. Még egy dologban segítségemre lehetne. A háború alatt ugyanis elkallódtak összes Dsida-köteteim (egyedül a Révai-féle válogatás van még birtokomban) − nem tudná-e az én, illetve a kiadó rendelkezésére bocsátani a Maga tulajdonában lévő könyveket (Leselkedő magány, Nagycsütörtök, Angyalok citeráján s hozzá, ha lehetne, a pesti Leselkedő magány és Tóparti könyörgés című köteteket is) legépelés céljából?... A gépelés egészen rövid időt venne igénybe, s utána a kötetek azonnal visszajutnának Magához. – Most jut eszembe, hogy a Toller „Fecskekönyv”-fordításra is szükségünk volna!... A tiszteletdíj természetesen a Dsida-örökösöket illeti, ebben az esetben − leszármazók hiányában – a felmenő ágbeli rokonokat, vagyis a szülőket. A kiadó természetesen el fogja juttatni hozzájuk a megfelelő iratokat aláírás végett, és az itteni szerzői jogvédelem, valamint az ottani Szerzői Jogvédő Hivatal útján gondoskodni fog az esedékes tiszteletdíjak átutalásáról. Végül nagyon örvendek, hogy személyes találkozót javasol, magam is gondoltam ilyesmire, s mihelyt a dolgokban némi előhaladás mutatkozik, felkeresem Magukat Vásárhelyen. De ha időközben Lajossal véletlenül Bukarestbe jönne, el ne mulassza a kapcsolat felvételét velem. Meleg üdvözlettel készséges híve Szemlér Ferenc Pótlás a levél keltezése és a megszólítás között: Alább nem lévén hely, ide kerül az utóirat: A kiadvány nem csak a DJ eredeti műveit, de műfordításait is tartalmazni szándékozik – így járjon el a továbbiakban. A kiadástörténetben fontos helyet betöltő levelet nem kívánjuk kommentálni. Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy úgy tűnik, Szemlér Ferenc – jogász létére – nem ismeri a hatályos törvényi előírásokat, s a tiszteletdíj tekintetében, amint a későbbiekből kitűnik, félretájékoztatja Imbery Melindát. 2. Reischel Artúr (1904–1972) Kolozsvár, 1964. szeptember 21-i keltezésű, gépel írt levele Imbery Melindának: [1. lap] Kedves Nagyságos asszony! Mindenekelőtt kötelességemnek tartom, hogy bemutatkozzam, bár gondolom, hogy visszaemlékezik reám: Reischel Arthur vagyok, hosszú esztendőkön keresztül az Egyetemi Könyvtárban, majd később a Román Akadémia kolozsvári könyvtárában teljesítettem szolgálatot. Könyvtárosi működésem előtt a kolozsvári Piarista főgimnáziumban voltam tanár. Jelenleg nyugállományban vagyok, és a monostori plébánián működöm mint kisegítő lelkész. Csányi Pistáékat jól ismerem, éveken keresztül náluk is laktam. Pista biztatására vettem magamnak a bátorságot, hogy ezt a levelet megírjam. Kéréssel jövök! A bukaresti Irodalmi Könyvkiadó tervbe vette egy Dsida-kötet kiadását. A kötet szerkesztését Szemlér Ferenc vállalta. A jelek szerint a kötetnek kitűnő formában kell megjelennie. Szemlér Ferenc levélben azzal biztatott, hogy állítsam össze a teljes Dsida-bibliográfiát. A megbízást készséggel

33

PoLíSz vállaltam, és már hozzá is láttam a munkának. Sajnos, egyik kolozsvári könyvtárban sincs meg Dsida két, Budapesten megjelent kötete: a Leselkedő magány és Tóparti könyörgés. Viszont éppen Csányi Pistától hallottam, hogy Nagyságos asszonynak a birtokában vannak ezek a kötetek. Tiszteletteljes kérésem az volna, hogy kicédulázásra ezeket a köteteket rendelkezésemre bocsássa. Ha netalán aggodalmai volnának a könyvek sorsát illetőleg, hogy nem kapja őket vissza, akkor arra kérném, hogy a köteteket juttassa el Csányi Pistáékhoz, mert ők kezességet vállalnak értem. Az aggodalom teljesen indokolt, mert ritka könyvekről van szó, itteni vonatkozásban egyenesen könyvészeti ritkaságokról. Így a bizalmatlanságot nem veszem sértésnek. Ez azonban csak az egyik kérés. A második ezzel szorosan összefügg. Nagyon megkérném, amenynyiben birtokában vannak Dsida-relikviák, azokat is bocsátaná rendelkezésemre. Gondolok kéziratos anyagra, könyvészeti feljegyzésekre, folyóiratokban, újságokban megjelent ismertetésekre. Egyszóval mindenre, ami Dsida Jenővel, életével, irodalmi hagyatékával kap[2. lap] csolatos. Ez a bibliográfia, amely a teljes Dsida-életművet kellene, hogy felölelje, a kötet függelékében jelenne meg. A mai nap írok Dsida Aladárnak is, aki jól ismer engem, hogy ő is tegyen meg mindent a könyvészeti adalék teljessége érdekében. A kötet régi adósságunkat törlesztené az erdélyi magyar irodalommal szemben. Így kívánatos volna, hogy a bibliográfia is a legszigorúbb igényeket elégítse ki. Csak úgy mellékesen említem meg, hogy az Igaz Szó számára állítottam össze Salamon Ernő irodalmi hagyatékát feltüntető bibliográfiát, amely – az ígéretek szerint – még az ősz folyamán a folyóiratban napvilágot fog látni. Ebbe is fel tudtam venni a kéziratos anyagot. Meg vagyok arról győződve, hogy nem kell nekem ékes szavakkal ecsetelnem, milyen nagy jelentőségű és fontosságú ennek a kötetnek a megjelenése. Tisztelettel megismétlem kérésemet, és nagyon szeretném, ha megértéssel találkoznék kedves Nagyságos asszony részéről is. Ígérem, és ünnepélyesen fogadom, hogy a rendelkezésemre bocsátandó anyagból semmi sem [fog] elveszni, és a megjelölt határidőre mindent hiánytalanul visszajuttatok. Tekintettel arra, hogy a munkához pontos határidőt állapítottak meg, és a terminus elég közeli, tisztelettel kérem, hogy kérésemre minél előbb válaszolni szíveskedjék. Egyúttal arra is kérem, hogy ne vegye alkalmatlankodásnak jelen soraimat. Válaszát várva maradtam őszinte tisztelettel Reischel Arthur 3. Szemlér Ferenc Bukarest, 1965. január 17-i keltezésű, géppel írt levele Szabó Lajosné Imbery Melindának, a romániai írószövetség fejléces papírján: Kedves Melinda, visszatérek múlt év szeptember 11-én kelt kedves levelére, és miután a Dsida-kötet anyaggyűjtése úgyahogy befejeződött, azzal a kérelemmel terhelném, hogy a levelében említett Dsida-leveleket bocsássa rendelkezésemre. Természetesen nem az eredetieket gondolom, hanem csupán a levelezés másolatát szeretném. Nem tudom, saját kezűleg le tudná-e másolni őket?... Ha nem, az Igaz Szó szerkesztősége nyilván készséggel állana rendelkezésére, ha megmondja nekik, miről van szó, Kérem, értesítsen, remélhetem-e a kérés teljesítését?... Ugyanakkor közlöm, hogy Reischel nemrégiben elküldte a tőle kért bibliográfiát, amelyben természetesen szerepelnek a Maga birtokában lévő kéziratok is. Válaszának vártában vagyok tisztelő üdvözlettel Szemlér Ferenc

34


4. Szemlér Ferenc Bukarest, 1965. szeptember 10-i keltezésű, géppel írt levele Szabó Lajosné Imbery Melindának: Igen tisztelt Asszonyom! Folyó évi szeptember 1-jén kelt levelére a következőkben válaszolok: Dsida Jenőnek az Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, gondozásában és alulírott szerkesztésében megjelenő kötetére vonatkozó közlését (idézem: „…ha esetleg kötet kiadásáról lenne szó, az általam Kolozsvárra levitt és saját tulajdonomat képzett versek kötetben való megjelenéséhez az engedélyt nem adom meg”) legnagyobb sajnálatomra nem vehetem tudomásul. Alulírott 1964. szeptember 7-én kelt levelére adott és birtokomban lévő, saját kezűleg írt, szeptember 11-i válaszával ugyanis ezt az engedélyt megadta, továbbá a Kacsó Sándorral folytatott megbeszélések és levelezés értelmében rajta keresztül a kérdéses kéziratokat a kötetbe való felvétel céljából rendelkezésemre is bocsátotta. Az ezek szerint közöttünk létrejött kétoldalú megállapodástól tehát Ön egyoldalúan nem léphet vissza, magam részéről pedig az ilyen egyoldalú eljáráshoz való esetleges beleegyezésemet − ha ilyent fel lehetne tételezni − kifejezetten megtagadom. Fentebb említett b. levelének az elhalt szerző után járó korábbi vagy mostani jogdíjakban való törvényes részesedésére vonatkozó szíves közléseire tisztelettel hozom szíves tudomására, hogy alulírott mint a kötet szerkesztője a felmerülhető kérdésekben semminemű rendelkezési joggal sem bírok, azokban anyagilag semmiféle érdekeltségem sincs – ezeknek rendezése a fennálló törvényes intézkedések értelmében az örökösökkel jogviszonyban álló szervek feladatkörébe tartozik, ennélfogva említett értesítésével érdemben, sajnálatomra, nincs módomban foglalkozni. Remélem, hogy fenti felvilágosításaimmal hozzájárultam az ügy tisztázásához, s vagyok őszinte tisztelettel készséges híve Szemlér Ferenc 5. Domokos Géza (1928–2007) Bukarest, 1965. szeptember 11-i keltezésű, géppel írt levele Szabó Lajosnénak, az Irodalmi Könyvkiadó Magyar Szerkesztősége fejléces papírján: Tisztelt Elvtársnő! Értesítjük, hogy a Dsida-kötet szerkesztése folyamatban van. Amint a kiadványt kísérő bibliográfia végleges formát nyer, kérésének megfelelően küldünk egy példányt belőle. Elvtársi üdvözlettel Domokos Géza igazgató h. 1966. február 15-én Szász Béla értesíti Szabó Lajosnét, hogy a Dsida-kötet szerkesztését lezárták, „s még e hónap folyamán” továbbítják „az illetékes fórumoknak”. 6. Lőrinczi László Bukarest, 1966. május 24-i keltezésű, géppel írt levele Imbery Melindának: Igen tisztelt Nagyságos Asszony! Elnézését kérem késedelmes válaszomért, de levele éppen elutazásom előtti napon érkezett, ti. nyolc napot töltöttem Váradon és Szatmáron. Az örökösödési bizonyítványt természetesen még eljuttattam a kiadóhoz, s az Irodalmi Alaphoz is beszóltam telefonon, de levelet már nem tudtam írni. Ezért kérem elnézését.

35

PoLíSz Örvendek, hogy minden megnyugtató módon elrendeződött. Remélem, mire e levél megérkezik, az Irod. Alapnál heverő 712 lej is megérkezett: nekem ma azt mondták, amikor benéztem, hogy már napokkal ezelőtt elküldték. – Sajnálom, hogy Szemlérrel nem találkozott Vásárhelyen, hogy kiküszöböljék a félreértések sorozatát, de hát minden jó, ha a vége jó. Kérem, mondja meg Lajosnak, hogy Szemlér egyébként el van ragadtatva A trójai nőktől és az egész Intézettől, és csak szuperlatívuszokban beszél ottani élményeiről – ami nekem személyesen is nagyon jólesik. A kötetről Feri nem sokat tud, ti. végül ő is összekülönbözött a kiadóval valami tartalmi ügyből kifolyólag, de az értesülésem szerint a könyv azért halad a maga útján, és az év folyamán megjelenik. S remélem, nagyon szép lesz. Úgy gondolom, hogy két hét múlva Vásárhelyen leszek szerkesztőségi ügyekben, s ha megengedi, néhány percre felkeresem előzetes telefonálás után. Tisztelettel csókolja kezét, Lajost szeretettel üdvözli Lőrinczi László Nem felesleges talán megjegyeznünk itt, hogy Imbery Melinda második férje, Szabó Lajos (1912–1983), a múlt század ötvenes-hetvenes éveiben a marosvásárhelyi színművészeti főiskola tanára, majd rektora volt. 1966. június 22-én ismét Szász Béla értesíti Szabó Lajosnét, hogy a Dsida-kötetet a nyomdába küldték. Kéri, hogy a tőle származó versek kéziratát juttassa el a kolozsvári szerkesztőség címére, hogy az oda utazó kiadói szerkesztő a szövegeket ellenőrizhesse. Egyben igazolja, hogy a Lőrinczi László révén küldött örökösödési bizonyítványt megkapták. 1966. július 16-án Kovács Erzsébet, a kötet kiadói szerkesztője megköszöni, hogy a kért kéziratok Kolozsvárt a rendelkezésére álltak. 1966. október 6-án a kiadó titkársága megküldi Imbery Melindának a szerződés példányait aláírás végett. A verseskönyv kéziratából „az illetékes fórumok” több verset töröltek. Gazdagodott viszont a kötet a Rettenetes virágének ciklusával, amelybe Imbery Melindától 26, a Dsida családtól 21, Bárd Oszkár hagyatékából 4, a Pásztortűzből 24, az Erdélyi Helikonból 17, a Keleti Újságból 12, A Hírnökből 8, az Ellenzékből 5, a Cimborából és az Erdélyi Lapokból 3–3, a Brassói Lapokból, az Erdélyi Tudósító almanachjából és a Minervából 1–1, összesen tehát 126 vers került. A kötet, persze, hibáktól korántsem mentes. Erre utal tíz évvel később, az Utunk 1976. február 13-i számában (XXXI. évf., 7. sz.) Létay Lajos Vörösmarty védelme című jegyzetében: „Dsida Jenő volt felesége, Imbery Melinda, ma Szabó Lajosné, panaszolta el nekem nemrégen élőszóban s aztán hosszú levélben is, mennyi hiba, elírás került be a 66-ban megjelent Dsida-válogatottba. S ennek nyomán még hány, azóta közölt Dsida-versbe! […]” Bécsi levél egy tervezett Dsida-kötetről Kovách Aladár (1908–1979) Bécs, 1968. február 25-i keltezésű, kéziratos levele Dsida Jenőnének:

36


[1. lap] Mélyen tisztelt Asszonyom, kedves jó barátom, Varga Mátyás útján igyekszem eljuttatni e levelet – egyszerűen azért, mert nem tudom címét. Az ügy, melyben megszólalok nagy és mély magányból, kissé kísérteties, annak különösképp, aki nem ismer. De mint mindjárt világossá válik, szellemi életben nem ritka. A szellem, a lélek, benne Jenő, akivel tűnt éveinkben alig háromszor találkoztam, de aki az utolsó pár esztendőben itt édes gyógyító kísérőmmé vált, társsá, halhatatlan baráttá − a Múzeum kávéházban megszakított beszélgetést folytatja. Az évezredes fában ugyanaz az évgyűrű vagyunk, az összetört, belehalt nemzedék. Tintivel látogat meg időnkint, akár falun vagyok, akár itt. Végtelen áradó fiatalságával ott fut a kutyával a patak mentén a vén bástyatemplomig, – itt a szobában könyveimet nézi, és felmosolyog, és belelapoz az olyanba, mely megvolt néki is, a háromszáz között. Meg akarnék jelentetni róla, tőle egy kis kötetet, füzetet, − bemutatni annak a háromszáz-ötszáz fiatalnak (ó, – igazi, élő fiatalnak), a cseppnyi seregnek, mely a sarkunkban áll. S akik csak sejtik, gyanítják, hogy voltunk. És hogy mi üzenet vagyunk számukra. Egy „Önarckép” kis kötet lenne ez, – válogatva versekben elmondja [2. lap] életét, amely sokunké, a Leselkedő magánytól, Nagycsütörtökön át a Psalmusig. És mindenütt újra és újra, mosolygón és harsányan… – kusza ösvény zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön, könnyelmű, fiatal csacsi életem édeni útján… – vele Tinti s a mindenség. Ilyen Önarcképet szeretnék bemutatni róla e füzettel, −amilyen lenne később több is, más is, majdnem mindig fiatal halottak, Kováts Józsi, Balázs Ferenc, Szabédi, s visszafelé a korban növők az érmindszenti Adyig s tovább a századok mélyére le, egy döbbenetes Pantheon. De ez mind messzi terv és álom, az utat a nyomon már más fogja követni. A nyomot azonban meg kell adni. Kihez is fordulhatnék legelsőbbed, mint Magához, aki élettárs sorsszerűen, s mert igaz költőről van szó, íme, a halálon túl is. Tud-e segíteni az Önarckép bemutatásához? Segíteni a néhány könyvvel, talán félretett cikkekkel a Pásztortűzből, Erdélyi Lapokból. Meg nem jelent töredékekből? Néhány életrajzi adat, fénykép (amely persze mind visszakerül kezéhez). Mi lehet akadály? Mindebben nincs politika, és nincs üzlet. Engedélyeket kell kérni? Mihez? hogyan? Minden hivatalos utat meg lehet járni, kérdezni. Nem is lesz akadálya, tudom. Mégis – ha felmerülne bürokrácia – szeretném emlékeztetni, hogy mi már más fundamentumon állunk: átléptük a halált, s gyökereink pedig odaát vannak. Túl a Királyhágón. A kis kötet szinte csak formailag nyomtatvány; lényegében „kézirat gyanánt” kiadvány. Szíves válaszát kérném. Mindig tisztelő híve: Kovách Aladár Amiből tallóztunk, nyilván csak töredéke egy jóval gazdagabb anyagnak, amit az idő megrostált. De feltehetően maga az özvegy is válogatott a dokumentumok között. Amit megőrzött, az ily módon nemcsak a költőre, hanem reá, a költő ifjan megözvegyült társára is jellemző.

A költő emléktáblája Beregszász vasútállomásán

37

PoLíSz WASS ALBERT EMLÉKEZETE LVIII. RÉSZ Lenhardt Balázs

Wass-centenárium Gróf czegei Wass Albert, tavaly, január 8-án lett volna 100 esztendős, ha megéri, de tíz esztendővel ezelőtt öreg vadászpuskájából golyót repített fejébe floridai otthonában. Száműzöttként idegen földön élt, és a mai napig sem kapta meg teljesen azt az elismerést, amit hosszú élete során a legmesszemenőbben megszolgált. Mert élete folyamatos szolgálat volt, szeretett népe elorzott igazságáért, és azért a hitért, hogy a Földön minden ember élhet békességben, egymás kölcsönös megbecsülésében, az Öregisten által eltervezett nagy cél elérésén munkálkodva. Természetesen voltak azért megemlékezések, amelyek elsősorban elhivatott civilek erőfeszítéseit dicsérik, és sok helyen már szobrok is emlékeztetnek az elmúlt évszázad egyik legzseniálisabb magyar írójának szellemére. Boncolgassuk kicsit ezt a kérdést, mert kétségbevonhatatlan írói tehetségének általános elismerése sajnálatos módon a mai napig hiányzik – dacára az évente könyveiből eladott több tízezer példánynak. Az elképesztő tudatmódosító hatalommal rendelkező balliberális konglomerátum a „szélsőjobboldal” szerzőjének szeretné beállítani, amolyan árvalányhajas, félfasiszta ideológusnak, aki hazafiaskodó frázisokkal meg az Erdély iránt kétségtelenül létező nosztalgiával adja el köteteit a műveletlen, árpádsávos csőcseléknek. Szerencsére a gondolkodó ember az ilyen rémlátomást nem veszi komolyan, amikor vonaton, tömegközlekedési eszközökön látja, hogy milyen emberek – s mennyi fiatal! – veszi kezébe a regényeket. A Hetek például többször is nekifutva a témának, egy „megbízható” közlésre hivatkozva megpróbálta azt a hazugságot felépíteni, hogy Wass a hungarista emigráció vezéralakja és futárja volt, aki „szélsőséges” lapokban terjesztette a nácizmus ordas eszméit. A román állam által lefolytatott 1946-os koncepciós perről, amelyben az erdélyi magyar arisztokrácia ellen előre megírt határozatokból született meg két hét alatt a halálos ítéltet, pedig már beszélni sem érdemes. A másik balliberális eszköztár, az agyonhallgatás a kirobbanó sikernek köszönhetően pár év alatt védhetetlenné vált, így hiába is próbálják meg bagatellizálni jelentőségét, illetve irodalmi affinitását cáfolni minden rendelkezésre álló eszközzel. A zsoldjukban álló sajtómunkások, akik a folyamatos, a magyar nemzeti értékek, szimbólumok ellen folyó kulturkampfot vívják, a lehetőségeikhez mérten igyekeznek minden alkalommal sarat fröccsenteni Wass Albert nevére. Tamás Gáspár Miklós „szórakoztató fasiszta” megjelölését szinte még „elismerésként” lehet értelmezni, de annál alattomosabb az a kórus, amelynek – a saját, kóros Orbán-gyűlöletéből egzisztenciát teremtő Debreczeni József – adott hangot: „A jobboldal írószentje egy Wass Albert nevű dilettáns.” Ez a hangütés az, amit gondolkodás nélkül átvéve szajkóz minden, balliberális mételytől megfertőzött dilettáns, anélkül persze, hogy egy sort is olvasott volna az írótól. Hiába no, könnyebb prejudikált álláspontokat megtanulni, mint venni a fáradságot, utánajárni-olvasni, és saját álláspontot kialakítani… Én pedig arról szeretnék írni, hogy rendkívül sajnálatos módon ez a fajta véleményalkotás még a magunkfajták, a nemzetben gondolkodók álláspontjára is sokszor sötét

38


árnyképként vetül! Ugyanis elterjedt vélemény irodalomkritikusi, kutatói körökben az az álláspont, hogy bár Wass Albert nem dilettáns, és fontos dolgokról ír, de azért nem is volt annyira jelentős író, és ne akarjuk kiemelni a 20. század hatalmas írói kánonjából. A két vélemény pedig gyakorta vezet ahhoz a faramuci helyzethez, hogy a hasonlóan gondolkodók között is, akik olvassák az írót, elhangzik kicsit röstelkedve, hogy bár ők olvasták, és tetszett is nekik egy-egy regény, de azért tényleg nem korszakalkotó szerzőről van szó. S közben például a gyakorlatilag egyetlen témát sokszorosan, néhol az unalomig körbejáró Hrabal vagy Kundera összes műve ott sorakozik az illető könyvszekrényén. De a magyarság iránt elkötelezett neves szerzőknél is nagyon gyakori, hogy az életmű egyenetlenségéről, komoly stiláris hibákról és döcögős mondatszerkezetekről beszélnek, mintegy öntudatlanul is megfelelni vágyva az ellenséges hangoknak. Én bevallom, mindig rendkívül szomorú leszek ezt hallgatván, ugyanis az 1920 után alkotó kortárs írók közül nem tudok még egy olyan kiemelkedő tehetséget, aki a 20. századnak nemzetünkre mért csapásait ily szuggesztív, mélyre látó és mégis csodálatos történetszövéssel beszéli el, az egyetemes emberi értékrend alapjain állva. Persze nem posztmodern íróról van szó, kinél néha történet sincs, csak egymásra hajigált gondolatok és többszörös áttétel, csak az író által értett utalások, miközben a kiadó nem érti, hogy miért eladhatatlanok a könyvek. (Gondoljunk bele, hány példát tudnánk mondani arra, hogy a balliberális holdudvar valamely tagja, vagy akár csak elkötelezett híve bírálta volna Kertész Imrét stílusáért – noha ő a magyar nyelv szabályait sokszor bántóan szegi meg –, degradálta volna Esterházy Pétert, aki saját apjának ügynöki tevékenységéből is pénzt csinált, vagy belerúgott volna a sógorát a rendőrségnél feljelentő Konrád Györgybe?! No ugye, és itt nem is csupán esztétikai kifogásokról van szó, hanem a magunkfajták között is annyira elterjedt az a kicsit kompenzáló ösztön, amivel mintha saját függetlenségét akarná alátámasztani mindentől és mindenkitől. Miközben az identitás erősítése miatt igenis fontos, hogy valódi értékeinket úgy is kezeljük! Egy ’48-as vagy ’56-os mártírnál például nem arról kell beszélni, hogy tízévesen meghúzta a szomszéd kislány haját, hanem arról, hogyan vált hőssé, amellyel erőt ad nekünk ahhoz, hogy az embertelenné váló korban is megőrizzük önmagunkat, és hűségünket hazánkhoz.) Wass Albert klasszikus, miként a témaválasztása is mindenkor egyetemes. Ilyen regény a Wass-család majdnem ezeréves sorsát bemutató, a földdel és az állandó idegen támadásokkal rendületlenül küzdő ősök története, amely természetesen Erdély és a magyarság története is egyben, miközben letehetetlenül izgalmas: a Kard és kasza. Nem akarok fölösleges összehasonlításokba bocsátkozni, de stílusa olyan elementáris módon hat az érzelmekre, miközben közérthető és gyönyörű nyelvérzékkel gömbölyíti mondatait, ami csupán nemzeti irodalmunk legnagyobb mesélőire, többek között Jókai Mórra, Gárdonyi Gézára és Mikszáth Kálmánra igaz. A tapasztalt vadász és erdőjáró emellett olyan bensőségesen és átéléssel mutatja a természet ciklikus átváltozásait a rügyfakasztó tavasztól a csendes és hatalmas télig (lásd a fő művének tekintett Funtineli boszorkányt!), hogy úgy érezzü, mi is vele járjuk a medve nyomát a Kelemen-havasok vad rengetegeiben, vagy pakurárok között ülünk az esztenánál ködös novemberi ég alatt, tábortűz mellett lassan fűzve a szót. Tájleírásai olyan eleven erővel bírnak, hogy a felkerekedő vándor ma is pontosan célba talál, ha útitársul a regényeit viszi magával.

39

PoLíSz Társadalmi tablóként is használhatók ezek a kötetek (gondoljunk például az Átoksori kísértetekre vagy az Elvész a nyom című közép-európai nagyregényre), mert az emberi lélek olyan ismeretéről és megértéséről tesz tanúbizonyságot, ami mondjuk Móriczra volt jellemző. S mindehhez jön még a témaválasztás kiemelkedő fontossága, mert amiről írt, arról majd’ ötven évig beszélni sem lehetett. Ez pedig elsősorban Erdély, és az ottani magyarság sorsa az idegen elnyomás alatt, ami azonban egész Kárpát-medencei magyar sors is 1945 után, ezért ugyanúgy magáénak érezheti a történetet egy ungvári, nyitrai, temerini vagy akár veszprémi magyar. A magyar sors 20. századi tragikuma pedig a mai napig kevesebb figyelmet kap, mind az oktatás, mind a kultúra és a nagypolitika területén, mint a napi rendszerességű holokauszt-megemlékezések. Pedig mindnyájunknak hivatása, hogy mondjuk el fiainknak is, hogy tanulhassanak belőle! Forrásként pedig keresve sem találni jobbat, mint az életét az amerikai emigrációban is a magyar ügynek szentelő Wass Albert gyönyörű és általában nagyon szomorú történeteit, külön kiemelve az olyan lenyűgöző és definitív elbeszéléseket, mint az Ember az országút szélén és az Adjátok vissza a hegyeimet! Mert ami talán a legfontosabb: történetei az egyéni sorson keresztül is mindig a közösségről szólnak, a kollektív emlékezethez folyamodva, megörökítve a történelmi viharok által cibált vér- és könnyáztatta közelmúltat, örök mementóként. A közösség sorsa az elsődleges, ami felette áll az egyénnek, és talán ez is szúrja a szemét a nyugati individualizmusba ájult, dekadens kornak, és hivatalos véleményalkotóinak. Ezért ne várjuk a cselekmények mögöttes tudattartalmának aprólékos feltárását, és bonyolult jellemfejlődéseket, mert nem csupán a modor, hanem a tett is maga az ember, amely világosan beszél róla. A történelem forgószelében pedig a tények számítanak igazán, amit az író plasztikus objektivitással tár elénk, nem hagyva figyelmen kívül az indítékul szolgáló zsigeri ösztönöket sem, ami embertársaink többségét a mai napig mozgatja. Wass Albert saját terminológiájával élve látó ember volt, aki mindent észrevett környezetében, a világban, és tapasztalatait könyvei által átadja nekünk is – csak legyen fülünk a hallásra és szemünk az olvasásra! Szellemi örökségként hagyta ránk a Hagyaték című művet, amelyben látnokként sugallja, hogy ha nem találunk vissza őseink üzenetéhez és egymáshoz mi, magyarok, békességben és szeretetben, akkor sorsunk a végső pusztulás. Sajnos, a világban akkor és most is, a gyűjtő és a rontó emberek vannak többségben, de kötelességünk, hogy az üzenetet hozzájuk is eljuttassuk. Helye lenne valamennyi irodalomkönyvben, és emeljünk is kalapot azon úttörő pedagógusok előtt, mint például Adamikné Jászó Anna, akik tankönyveikben már most is igyekeznek az iskolai oktatás tárgyává tenni az író kivételes nyelvi igényességgel megfogalmazott gondolatait. A méltatlan támadásoktól pedig meg kell védeni, mindnyájunknak személy szerint, miképpen ő is kiállt egész életművében a magyarság igazáért! Legfőképpen pedig olvassuk őt, szüleinknek, gyermekeiknek és barátainknak is, míg halhatatlan szelleme ott vigyáz ránk valahol fent, a magas ég alatt, és várja, hogy mozduljanak lassan azok a csillagok, és világítsák az utat a szebb magyar jövendő előtt!

40

Világbeszéd

Wolfdietrich Schnurre (Németország)

Wolfdietrich Schnurre német lírikus 1922-ben született Frankfurt am Mainban. Itt közölt verse eredetije a Kassiber (Börtönlevél / Suhrkamp Verlag, 1964) kötetben lelhető fel. A II. Világháború utáni nyugatnémet irodalom sok műfajban alkotó képviselője. 1983-ban elnyerte a rangos a Büchner-díjat. 1989-ben hunyt el.

Való igaz Tizennégy voltam, mikor láttam: rigó csipegeti a bodza tányérjából a bogyót. S mikor jóllakva tollászkodott a falon: kőhöz fent csőréből kihullott egy magszem. Negyven lettem, mikor láttam: bodzafa nőtt a repedt beton résein át. Gyökerei szétvetették már a falat; tátongó nyílásán könnyen át lehet bújni. Vakolatdarabbal mellékarcoltam: „Egy rigó remekműve.” (Cseh Károly fordítása)

Ha vihar jő a magasból

41

PoLíSz Michel Onfray (Franciaország)

Kortársunk, Foucault Korunkat olyan könyvekre kárhoztatták, amelyek összekeverik a könnyedség nietzschei erényét a tartalmatlansággal, ami köztudomásúlag az eldobható és eldobandó gondolatokat gyártó felületes elmék erénye. Valóban nem sok időtálló mű születik, és a sikerlisták élén lévő mennydörgő hangú, nagy kasszasikert hozó aktualitások tiszavirág életűek csupán, és a bizsu csalóka fényével csillognak ideig-óráig. Ha mérleget vonunk, nem sok minden marad, ami igazi, maradandó hatást keltett volna, de nem a média semmitmondó világára gondolok, hanem a valóságos, brutális és teketóriátlan világra. A filozófusban nincs már felforgató erő, hiányzik belőle a pozitivitás iránti érzék. Nagyon gyakran csak jámbor adalékokkal járul hozzá a kor liberális kirohanásaihoz, vagy negatív, nihilista és a megrendelésnek megfelelő mértékű ártalmas megállapításokat tesz. Foucault nem ebbe a családba tartozott, és ezért – meg másért is – hiányzik nekünk. Michel Foucault Nietzsche-párti filozófus létére lázadó és ellenálló emberként gondolkodott évszázadáról. Az elemzés új tárgyait választotta magának, új filozófiai módszerrel vizsgálta a történelmet, a történeti összefüggéseket és művelte a filozófiát. Nietzsche a Vidám tudomány-ban azon dolgok vizsgálatára tett javaslatot, amelyek értelmet adnak az életnek és megadják ízét és zamatát. Ezt írta: „Gondolkodtunk-e valaha is mélyrehatóan mindarról, amit az emberek mindmostanáig létfeltételeiknek tekintettek, mindarról, amiben babonás szenvedéllyel értelmet látnak?” Azt hiszem, hogy Foucault 1975-től, a Megfigyelni és büntetni című könyve megjelenésétől éppen ebben az őserdőben kezdett rendet vágni.

Ettől kezdve azzal a forradalmi módszertannal dolgozott, amely már nem éri be azzal, hogy megkülönbözteti a filozófiai témákat a filozófiailag méltatlan témáktól, hanem minden lehetséges és elképzelhető tárgyat méltónak tart a filozófiai vizsgálódásra: börtönt és fegyelmezést, kórházat és betegséget, elmegyógyintézetet és őrületet, szexualitást és családot, törvényt és intézményeket, tudást és hatalmat, mértékletességet és gazdaságosságot. Miután az AIDS lesújtott rá, olyan utakon indul tovább, amelyek mindmáig járatlanok, de arra hivatottak, hogy igenis végigjárjuk őket: a moralizálás nélküli morál útjain, ahogy Nietzsche fogalmazott, vagyis amelyeken nem annyira a kasztrációhoz és a bűntudathoz jutunk, mint inkább az én minden irányú kultúrájához (e kifejezés Foucault-tól származik). Olyan kereszténység utáni szubjektum létrehozásához, aki megbékélt testével, gyönyöreivel törődik, és művészi szintű életstílust dolgoz ki magának. A filozófus a Törődés önmagunkkal és a Gyönyörök gyakorlása című könyveivel, amelyeket kétségkívül a kereszténység előtti antik forrásművek inspiráltak, a szubjektivitás nevezetes etikáját dolgozta ki. Mert e könyvek különféle szintjei mögött, a prolegomenákon és a sarkalatos kérdések sietősen félbehagyott megválaszolásán túl, igazi nagy gondolkodó életműve sejlik föl, aki mindig az egyedi és az egyetemes, a szubjektum és világunk közötti kölcsönhatásokon elmélkedett. Ki állítja, hogy nem éppen ez a morál hiányzik nekünk? Ránk maradt a félbehagyott mű, amelyet „özvegyen hagyott szerzője”, ahogy Canguilhem fogalmazott. Ám ugyanakkor

42

Világbeszéd

mégis gazdag ez a mű, befejezetlenségének formája pedig arra sarkall minket, hogy vigyük tovább a fáklyát, amelyet az AIDS ragadott ki a filozófus kezéből. Nietzsche után eljött Foucault, őutána pedig eljönnek majd fiaik. Kívánatos, hogy olyan gondolkodók és filozófusok jöjjenek el, akik tovább viszik a lázadásnak és az ellenállásnak ezt a szellemét, a felszabadult tudásnak ezt az akarását, amely a mindenféle hatalom iránti gyanakvással párosul. A szenvedélyt, hogy csak olyan könyveket írjunk, amelyek nem érik be a világ értelmezésével és igazolásával, hanem igyekeznek is megváltoztatni néhány aspektusát, amik már elindultak a rothadás útján, és a lehető legnagyobb mértékben föllázítják a szívet ezek ellen az aspektusok ellen: megváltoztatják a világot mindazokon a pontokon, ahol embereket zsákmányolnak ki, nyomnak el, ölnek meg, üldöznek, meglopnak és lealjasítanak. Manapság persze a kétségbeesés, a világi nihilizmus, a mindennemű visszaélés, a kiábrándulás, a média pesszimizmusa a divat,

amelyet egyesek magas szinten képviselnek, és többnyire cinikusan hangszerelnek. Foucault fő feladatát abban látta, hogy egy mai dionüszoszi szubjektumot munkáljon ki, amely majd a tegnapi, az egész bolygóra kiterjedő nagy forradalmi narratívák helyére lép. Inkább magunkat változtassuk meg, mint a világrendet, Descartes-tal szólva: ez az elgondolás még mindig aktuális. Foucaultra emlékezni ma szükségesebb és fontosabb, mint bármikor. Mindazok, akik temetni akarják művét, tagadják potenciális utóéletét, egyoldalúan tévedéseit hangsúlyozzák, egész műve túlhaladottságát emlegetik, titkon nem akarnak egyebet, mint megszilárdítani az építményt, amelynek lerombolásához ő már hozzáfogott. (Romhányi Török Gábor fordítása) Forrás: Michel Onfray: Journal hédoniste, 1. Foucault le contemporaine (Grasset, Paris, 1996), 83–86. old.

Szt. György, a sárkányölő

43

PoLíSz Turcsány Péter

Naplórészlet – 2008 Pál Ferencnek ajánlom, születésnapjára Barátom 60 éves, mit adjak én neki? Adom, amit eddig is adtunk egymásnak: meghitt beszélgetést, őszinte barátságot, közös szembenézést világgal, művészettel és magunkkal. Fogadja hát P. F. nagy szeretettel fehér lapjaimra rótt toll-karcos feljegyzéseimet. xxx A világ pedig, akár akarja, akár nem, ment általunk (is) előre. xxx Mennyi papír által nem ment előre a világ! Bürokratikus akadályhegyek állnak a vállalkozások útjába + növekvő adó! Állami vízfej. M. és V. átjöttek Szentendréről. Meghalt édesanyjuk. A család Görögország északi partjainál temette el, hamvait ott szórták bele a tengerbe. Bulgárián utaztak át odamenet. Származásuk miatt fájdalmas a mai Bulgáriát látniuk. Szegénység, nagymérvű kivándorlás. Felzárkózás a Nyugathoz nincs, elmaradt. Később: vita Mo-ról és az EU-ról. A gyakori téves nézet jött elő: régen CCCP-, most pedig EU-uralom van M-on. Vita. V. és Á. az EU gyarmatosító magatartásáról beszél. Én: az EU: keret- és folyamatos szabályrendszer – ami saját normái szerint működőképes. Ha köztük vagyunk: számonkér – és ma (Gyurcsányék alatt! A nép konkvisztádor-kizsákmányolása alatt!) könnyűnek találtatik a magyar irányítói (diktálói) hatalom, nem EU-konform. Demokráciateremtőként kellene viselkednie, s ehelyett: nemzetvesztő – belpolitikában és külpolitikában egyként. A hiba nem az EU-ban van, hanem abban, hogy a nemzetben gondolkodó társadalmi összefogás gyenge volt a hazai választásokon. Ma: a társadalmi erő és a politikai akarat erősödik, hogy családbarát, vállalkozásbarát és EU-barát legyünk, azaz valóban jogállami, többség-barát és nemzeti politikát folytassunk. A komcsik: elenyésző kisebbségként félfeudális csökevények, ország és nemzetvesztő oligarchák, de a befolyásuk, a hatalmuk még nagyon nagy a gazdaságra, és főleg a médiára. Arcátlan, rabló, maffia-jellegű. xxx Én és az AT–501-es kaszni Nosztalgiamentes szándékkal szólva is: az utolsó romantikus nemzedék tagjai vagyunk. Ontikus mutáció átélői, amiből Magyarországon gyermekkorunkban még szinte semmi nem látszódott. [Ami azóta lett: média vezérelt világ, kommunikációs robbanás. Számítástechnikai világkép „hálójában” vergődünk, szenvedve és haszonélvezőn.]

44

Merített szavak

Mai világhelyzetünk kibontakozásának nyomait csak utólag véljük felfedezni: szüleink Szabad Európa-függő esti rádiózásaiban és főként abban a változásban, amit az AT–501-es tévékészülék betoppanása jelentett családunk és más családok életébe. Egymásra tekintő beszélgetések, vacsorák és estébe nyúló hancúrozások helyett képcsövek előtti lárva tekintetek estézése az akkor még fekete-fehér képernyők előtt. Szüleink világháború előtti és alatti moziőrülete folytatásának, kiteljesedésének tűnt a Humphrey Bogart- , az Audrey Hepburn- és Csortos-nosztalgia után hazánkba érkező Cartuche- , Angyal- , Robin Hood- , Tell Vilmos-sorozatok mellett a végre magyar Tenkes kapitánya. Lárva-tekintetek elíziumi fáradtsága. Feledni a II. világháború, a nyugati és orosz hadifogság, az ’56 utáni börtönök, a kényszertéeszesítés és a nagy elhallgatások és lehallgatások kemény, majd langyosnak látszó diktatúráit: a rostáltan elénk hozott világhírek bámulatában ejtőzött az akkor „vidám barakknak” nevezett Magyarország. Egy lázadásomra érdemes visszaemlékeznem. Tanulsága lelkembe vágott, jövőmig hasított: egy alkalommal megszakadt a házibuli lődörgős társalgása, mindenki a tévéhez telepedett, jött a Hofi. Kis idő múlva üléshelyzetet változtattam. A tévénézők pozíciójából felálltam és törökülésben a kis tévéállvány mellé telepedtem. Ember-néző lettem. Megdöbbentőnek éreztem gombnyomásra kacarászó barátaim arcát. Mélaság-vigyorbambaság-vigyor-szünet-vigyor-szünet-vigyor. Mosolyogni kezdtem, szelíd arccal. A tévédróton rángatott röhejek sokkal nevetségesebbek (utóbb tekintve: elszomorítóbbak) voltak az elhangzott összekacsintásoknál, „sutka”-offenzívánál. Ez a kórus-mimika – már akkor is sejthetően – tragikusabb volt a görög drámák kardalainál, kórus-kíséreténél. Egy tévé irányította társadalom puszta statisztériájává züllesztette a nézőt. Ebből a csapdából társadalmunk – nemcsak a magyar, de a világtársadalom sem – máig nem szabadult. Legföljebb: jobban beleragadt és világhálójába belebonyolódott. A közismert 20. századi diktátorok alatt a nép egyszerre lépett és tapsolt. Akkor, a hatvanas évek közepétől elkezdett: egyszerre röhögni. Az új eljárás áldozatai egyszerre kaptak röhögő görcsöt. Melyik is a szomorúbb? Melyik a mélyebben szántóbb? A pszichét jobban befolyásolóbb, az áldozatot jobban magához kötözőbb? Jobban lekötőbb? Mint valami örök pókháló(-fény) szövi körül az embert egyrészt a hír-háló, másrészt a röhögések kommersz hajszája. S az ember méhecskeként, szúnyogként, darázsként vergődik az emészthetetlen médiaözönben, aztán fölemésztődik minden önállósága, szuverenitása, személyessége... Évezredfordulónk előre s hátra: a média-ragály áldozatait szedi. Büszkeséggel tölt el, amikor tizenhárom-tizennégy éves korom körül, egy csöndes kéréssel véget vetettem az AT–501-es Doboz önkényuralmának. Bevitettem a képládát a nappaliból szüleim hálószobájába. Attól kezdve ritkán láttam tévét. Talán csak a melbourne-i olimpiára emlékszem, az ausztrál futó, Frézer elegáns 1500-as futására. Akkoriban már önállóan rendezkedtem be folyosónkra nyíló kisszobánkban. Írógépemmel éltem. Sokat írtam, sokat olvastam, sportoltam is, udvarolni is elkezdtem. Író lettem: „költő”, ahogy anyukám íratta rá később egy születésnapomra elkészíttetett névjegykártyámra. A történet persze folytatható – végtelenítve (tévésorozatra adaptálva akár). Persze nem ezzel kezdtem emlékezésemet, hanem azzal, hogy az utolsó romantikus nemzedék vagyunk – vagy legalábbis voltunk.

45

PoLíSz

xxx Pünkösd előtt, szombat. Focival kezdtem a napot. Egy év kihagyás után mentem le a fiúkhoz (és egy lány focistához) játszani a műfüves pályára. Hihetetlen, de így van: a 3. percben a bal szélről beívelt labdát magasra ugorva felhőfejessel küldtem a léc alá. A visszatérés sikerült. Bár… sok elpuskázott lövés, túl a pályát szegélyező hálón, 10-15 perc óriási légszomj, ődöngés le-föl a pályán. De a véghajrában 7 gólt rúgtunk zsinórban, vesztésre állásból fordítottunk. Ebből 3 az enyém volt. A csapat örült nekem. Megvendégeltek a sörözőben. Este édesapámék hadifogságkönyvét olvastam el, most már kinyomtatva: Dömsödy Aurél: Soha ilyen vendégséget! „Szőnyeg alá söpört történelem” – lehetne a programunk címe, amiben az ilyen és hasonló, múltra vonatkozó könyveket együtt kellene említeni az ’56-os, kitelepítéses és egyéb, korábban agyonhallgatott témákkal. xxx Pünkösd: feladat – szoboravatás Taksonyban. Lelki realitás: Antikrisztus után Krisztus második eljövetele. Lelki igény: újratisztulásunk – népnek, nemzetnek. xxx Tavaly augusztus óta először borotváltam le a bajuszomat. Akkor Reményikre gondolva növesztettem meg, az Óradna fölötti emlékház felavatása miatt; most Feketalakra készülve – a megifjító, újjászülető májusért. A fiatal Wass Albert életének színhelyére készülünk emlékoszlopot (kopjafát) állítani. xxx

46

Merített szavak

MOST: BARTÓK. IV. VONÓSNÉGYES (1928-BÓL). Epikus zene, fokozódó lendület szélesre tárt hullámai az 1. részben. És romantika és sejtelmek a 2-ban. A 3. gyász-súlyokkal, gyász-nyugalmú lépésekkel alig-alig vonszolódva indul… Aztán… az Éjszaka zenéjét megelőlegező madárvigaszok, tisztulás, fellélegző futamok, de mindez visszafogott gyeplőszáron. Megnemesült szomorúság. Hihetetlen önfelélesztés – a zárlat. A 4. különös vidámság. Nyári mulatság a kertben. Bensőséges gyorsulás, játékos felhangok. Erősödés, megerősödés. Szétfeszülő ellenpontok – éteri magasságból. Az 5. visszavont teljesség, visszavonulás: foltok, színek, újrázó lendület, az érzelmek újra mozgósítása. Ismét az otthonos „természetzene”. Viharok mögül mosolygó napfény zenéje. V. VONÓSNÉGYES (1934). Az 1. rész kezdése mintha nem engedné terjeszkedni, szétnyílni a dallamokat, mégis – mintha itt a Hold fényének felelne a magány zenéje, pontosabban a külvilág tompa homályának a belső világ tisztulása. Aztán a Mese, a különbözőségek Eggyé olvadásának reménye lök ki nagyszerű parlandókat a zenei tájra. Ismerősen hatnak a bartóki teljesség-nosztalgia és a jelenlét-élmény egymásra találó akkordjai. De rapszódia helyett az epikus zene magabiztos áttörése vezet fel a hosszan kizengő nyitórész zárlatához. Múlt és Remény egybefonódó meséjével lesz tele a lélek. A 2. a visszatalálás nyugalma. A múltra hangolódásé. Gyöngéd lépések a temető avarján. Megszelídült mesehangok allúziója. Valami nagyon-nagyon szépre (és igazra) emlékezik a búcsúzó. MÁR nincs Egyedül. Mintha két virtuális sétáló karja meghitten összeérne. (A világzene talán legmeghittebb pillanatai, de nem fájdalommentesek. Szavakkal kifejezhetetlen (vagy csak Rilke elégiáiban kifejezett) meghittség. Belső erők találkozása. A 3. És aztán: vissza a Világ exhibicionális „Báltermeibe”, de ott is vissza-visszasajog a magány békéje. Szólamkeveredések gátjain árad át, hogy „meghasadt” üzeneteivel emlékművet állítson a huszadik század emberének. A lélek maga köré vont kerítésén kívül a káosz leselkedik. Emlékezni csak a vágy hajt. A jelen: csupa sodrás. Tovább… A 4. Aztán: pintyőke, ismét egyedül a vadonban. Rémségek és játszadozó angyalok. Isten lehajol és szeretetével biztatja a Teremtményt: magas tölgyfák ágainak hajlongó himnusza, hosszan kitartva egészen a lecsendesedésig. Lépések a vadonerdő avarában. Fények játszanak levélréseken. A 10. De: megnyugvás után újra és újra csak a hajsza, a vadászat, a csörtető üldözők és az üldözött világa. Valamilyen kalevalás, ősi hajsza, ami űz, űz át a történelmen és tart a jelenig… és tovább… tovább… fenyegető galoppban. Mintha nem a legendás Keletről a civilizált Nyugat felé tartana, hanem inkább a Teremtésből… a Pusztulásba… A romantika halála! Bekerítettség és ellenállás. Ó, segíts, őrizz meg, Emlékezet. Maradjon meg belőled valami még itt a világban! Embervoltunk emlékezete… Lélekvoltunk emlékezete… És még, igen, egy valcer (!) emlékezete fölcsavarodva egy világégés leállíthatatlan csigarendszerére. CONCERTO. Baljóslatú elbeszélések zenéje. 3. tétele a Világháború maga: fájdalom és a fájdalomra rátörő erőszak, eltévelyedés és bizonytalanság, küzdés és gyász, (ember és had)seregek és (végzet-teljes) magány, és a belső csendben mégis lélek-kapaszkodás és magányzene és hit-zene – itt is, a mélyponton. Pilinszky verssorával: „a mélypont ünnepélye”. A zeneszerző még a tökéletlent is megkísérti: a drámát vissza kívánja szelídíteni elbeszéléssé, példázattá, de ezt a meghiúsult kísérletet valami megtisztult, barbár erő zenéje söpöri el. Nem tudjuk, mi történik… Játékból meríti erejét, angyalhajszálakból szövi a finálét: szabadság-zene és tánc és gyógyír. Honnan? És ki üzente ezt és kivel és mivel? (Az írás a dr. Pál Ferenc 60. születésnapjára összeállított ünnepi kötetben jelenik meg.)

47

PoLíSz Bokor Levente

Visszaeső Nézem magam, mint a hangyát, aki fölmászik íróasztalom tetejére, hol ujjamhoz vonzom, rá a mutatóra, majd konyhába futva a kredencre koppintom s r ö h ö g ö k , hisz’ nem ide másztam, ahová sirültem. Azt sem tudom, hol kezdjem megint, mert nincs eleje, bárhova jutottam, és lesben állsz te is. 2008. 11. 15.

Narkolepszia Mikor az ember túléli magát, mintha még egy születésre várna: csak tébláboló a pénztár előtt, ki nem hiszi el, hogy kifizették. Mily kitartó ez az utóélet… Meghúzza magát hajléktalanul. Hová tűnt kezéből fizetése? – föl-fölálmod a narkolepsziás. Mi volt, s mit csak álmo d ott? – ki tudja. Az életből máig nem gyógyult ki: józan ész döntötte rendre ágynak, s jár-kelve hunyta életre szemét. Fennhangon aludj, mint aki koccint: „Fiúk, a túlélés unalmára! De szép is lesz majd meg nem születni! Nem lehet, fiúk, bármiből ember.” 2008. november

48

Merített szavak

Gyüre Lajos

Zsombék Nagyapám zsombékszékében mesefa Nagyapám úgy estefelé ülőkének zsombékot vág, a Csőrény szikkadt medrében tört kasza szeli, penge-ág.

Tornyok csúcsán az Estcsillag a zsombék szézám-kapuja, és nyit teret, tágas mezőt, esténként újra meg újra.

Adja a nádas, gyökere évre rá majd újra ered, és nevel barna nádbutykót, ellepi, tölti a teret.

Kinizsi győztes táncot jár, és Csaba királyfi táltos lován rúgtat, és követi ezer vitéz s alabárdos,

Zsombék, rugalmas ősi ágy, otthona vágynak, reménynek, lobbanó lidérces lángnak, lápszülte új, messzi fénynek,

zsombék-menedékvár, égig emelt boltozat-zsámolykő, és mesefa-katedrális, éltető manna, lebegő

és nagyapám mese-trónja világlátó puha keret, égig érő fa gyökerefészke a zsombék kerevet,

mesehíd István királyhoz gyermekképzelet-röptetés, szivárványhíd merész íve, hó alatt sarjadó vetés,

nádbutykó töve-ága lesz zsombék az eperfa alatt, s terem benne ágas-bogas ősi mese-kenyér-falat.

zsombék erdő magasa áll, lent fészek melege, hol a szárcsák költenek fiakat, s fönt a mese – felmagasodva.

A lélek üzen így a testnek, elmének, templomot, oltárt épít szorgosan, házat és mesekövekből palotát.

Kassa, 2008. november 17.

49

PoLíSz Antoni Rita

Úttalan út

„Élni! Élni! – miért annyit jelent neked, hogy minden oválisra merevített és színesre mázolt mézeskalács arcocska után fordulsz, és minden formás láb meztelen mozgása gyorsabbá teszi benned a vér ütemét – mondd, miért? És mért fáj nekem ez ilyen halálos, szörnyű fájdalommal? Miért nem tudom megszokni, hogy te egy külön élet vagy, és csak néha simulunk egymáshoz, mint a kézfogásra nyújtott ujjak, és csak néha felejtjük egymáson lüktető áramát a szívnek, s ideges, vad dobolását a szenvedélynek – miért csak ezen a testi érintésen át vezet hozzádig az út? … hiszen én több vagyok! Több ennél, nagyobb, mélyebb, tisztább: hiszen szeretlek! Mondd, miért nem vagyok elég neked?” (Nagy Méda: S. O. S., 1936)

Gréta már jó ideje kétségbeesett tehetetlenséggel szorongatta a martinis poharat, ahogy a vendég énekest, Alessandro Lanzonit nézte. Hívj csak Sandrónak, villogtatta a férfi hideg tekintetét mosoly nélkül a sminkesre, majd visszafordult a büszke dívához, aki rutinos eleganciával palástolta belső bizonytalanságát. Gréta és a tenor ismeretsége nem volt új, öt évvel korábban együtt énekeltek a Faustban. Ezúttal Gréta mindennap találkozott vele, hogy megmutassa neki városa nevezetességeit – de nem ez volt az egyetlen szándéka. A személyiségével, intelligenciájával, széles érdeklődési körével már megpróbálta lenyűgözni a férfit, ám önmagában mindez kevésnek bizonyult; az éjszakákon átívelő beszélgetések, noha tartalmasak voltak, végeredményben semmit sem értek. Felrémlett emlékezetében, amit régen egy barátnője Epiktétosztól idézett neki: „Ha azon igyekszel, hogy valaki tetszését megnyerd, tudd meg, belső egyensúlyod összeomlik.” Gréta kénytelen volt felismer-

ni, hogy ennek veszélye alól ő sem kivétel; noha szinte soha nem fordult elő, hogy bárkit is tudatosan le akarjon nyűgözni: mások rajongása természetes volt számára. Ezúttal nagy vágya teljesült, a Tosca címszerepét énekelhette. Még mindig visszhangzott fejében a vastaps, de nem a kimerítő próbák és a kialvatlanság, nem a sok izgalom tette, hogy csak árnyéka volt önmagának, és szórakozottan bólogatott a bókokra, ernyedten tartva csipkésre csókolt kezét. Pedig azt hitte, már elfelejtette Sandrót. Talán ez igaz is volt, új vágy volt, ami feltámadt benne iránta, nem az öt évvel ezelőtti folytatása. Hiszen annyi minden történt azóta, hogy az énekes első alkalommal olyan mély benyomást tett rá. Boroztak Firenzében az Arno partján, nevettek, meg akarták nézni a tűzijátékot, melyből aztán semmit nem láttak, mert véget nem érő csókba szédültek a tömeg kellős közepén. Aztán Sandrót mintha kicserélték volna, némasága, távolságtartása, elutasító viselkedése olyan falat emelt közéjük, melyet lehetetlen

50

Merített szavak

volt áttörni. Gréta semmit nem értett, de eltemette idővel az emléket. Most, hogy újra találkoztak, próbált barátként viselkedni, ami azonban csak ideig-óráig sikerült. Gréta mindig mindent elért, amit akart – már ha egyedül csak önmagáról volt szó. Reménytelen helyzetből küzdötte fel magát, képezte a hangját, bekerült a Zeneakadémiára, majd kisebb külföldi vendégszereplések után sikerült szülővárosa színházába szerződnie. Hitetlenkedő családja is belátta végre, hogy tehetségével felülemelkedik az átlagon, ő igenis kivételes, és nagy dolgokra termett, nem pedig arra, hogy operaénekesi terveit feladva fejet hajtson a biztonsággal zakatoló hétköznapok előtt, és elhelyezkedjen általános iskolai énektanárként. Bár valahol megalázónak tartotta, de a „B” tervhez folyamodott, azt vette a fejébe, előbb Sandro érzékeire hat, és csak aztán próbálja újból megfogni illékony lelkét, ami olyannyira szubtilis, hogy talán nem is létezik. Sandro lelke olyan volt, mint a Loch Ness-i szörny vagy a könnyező Madonna vagy a ház szelleme: személyesen senki sem látta, mindenki csak másokra hivatkozott, akiknek állítólag volt alkalmuk létéről megbizonyosodni. Gréta úgy gondolta, itt a pillanat. Nagyot kortyolt, és szándékosan megnyújtva a pohár megbillentésének mozdulatát, jókora menynyiséget a dekoltázsába borított italából. Az édes martini bőséges cseppjei lassan lefolytak ajkairól a nyakára, eláztatva a mélyen kivágott vörös ruha szegélyét, és a sima, fehér, bársonyos mellek közt fejezték be útjukat. Nem, az érzékiség nem lealacsonyító. Akiben a lehető legmagasabbra csapnak a lélek és az elme lángjai, a vágyat és a szerelmet is a lehető legintenzívebben fogja átélni. Gréta Sandrora nézett, és ahogyan a jól ismert fény pár pillanat erejéig mintha lelket kölcsönzött volna az egyébként halott szemeknek, elérte, amit akart, és tudta, a martini által kikövezett utat hamarosan Sandro ajkai fogják bejárni. Gréta mosolygott, mintegy biztatásul, hogy

megerősítse, igen, erre gondol ő is, csak rajta. Sandro először bizonytalannak látszott. – Szép vagy, kívánatos vagy, de nem vagyok szerelmes beléd – próbálkozott az ellenkezéssel, ami nem vallott éppen olaszos hévre. Sandróban volt egyfajta szentimentális körülményeskedés, mely akkor vett rajta erőt, ha tudta, morálisan kifogásolhatót tesz. Gréta nagy levegőt vett, és kipréselte ajkai közt az egyetlen hazugságot, ami valaha is elhagyta az ajkait Sandro előtt: – Én sem szeretlek téged. Sandrónak majdnem elég volt ennyi, hogy eloszlassa színlelt aggályait, pedig sejtette, hogy Gréta nem mond igazat. De hát, a szavak felületes szintjén rendben volt a dolog, és neki ugyebár nem kötelessége megfejteni, hogy a másik ember valójában mit gondol. Ha nem azt, amit mond, az az ő baja. A felelősség már nem az övé, Gréta kezdte, ő belement, de előre szólt, hogy nem ígér semmit, a dolog tehát teljesen rendjén van. Szemei a feltámadt hideg, személytelen vágy mellett azt üzenték: én mosom kezeimet, és hamarosan szenvedélyes csókban forrtak össze, nem törődve a körülöttük hömpölygő tömeggel. – Holnap utálni fogsz – akart ismét hárítani Sandro, mert a maga módján kedvelte Grétát, és nem akarta megbántani. Meg aztán, a természetét is ismerte, és kellemetlenséget sem akart. – Ne foglalkozz most ezzel – torkolta le zaklatott hangon Gréta. Nem, nem akarta, hogy ebbe a szédült pillanatba betolakodjon hívatlan vendégként az igazság, utálatos képéből kivillantva kárörvendő vigyorát. Sandro nyaka köré fonta karjait, és mindent elkövetett, hogy önmaga előtt is fenntartsa az illúziót: minden rendben, ez a csók nem csak ezért a pillanatért létezik, hanem valaminek a kezdete. Sandro eleinte némileg gondterheltnek látszott, de aztán a férfi győzött az úriember felett az ölelés hevében. – Mindegy. Ne foglalkozzunk a holnappal. Most jó – mondta, és megnyugtatva magát, hogy ő előre szólt, igen gyorsan elfeledte

51

PoLíSz aggályait, mert csókok helyett hamarosan már fájdalmasan harapta Gréta nyakát, aki semmit nem szólt. Szánalmas dolog a szerelem, mert ha füllesztő párája elhomályosítja a tiszta gondolatokat, a közönyhöz képest egy bizonyos határon túl – és ez a határ mindenkinek máshol van – a gyűlölet és a kínzás is kívánatosabbnak tetszik. Veszélyes dolog a szerelem, mert a szerelmes saját meggyőződése helyett a másik ítéletének tükrében kezdi szemlélni önmagát. Míg a szeretett ember közönye a nemlétezés szintjére süllyeszti le a szerelmest, a bántása elismeri létezését, és kifejezésre juttatja, hogy létezése tényét ő is észrevette. A szerelemnél nincs szánalmasabb dolog, mert a gyenge ember megragadja ezeket a hiteltelen és pusztító lehetőségeket is, hogy létét igazolhassa a szeretett lény és önmaga előtt. Hogy természete ülteti a szerelmesbe ezt a mazochizmust vagy egyes emberek gyenge jelleméből fakad, vagy mint a vágy velejárója, csak kulturális mítosz, ezt Gréta nem tudta eldönteni. Felnyögött fájdalmában, de nem húzta el a fejét. Talán nyaka finom, parfümözött bőréből egy darab Sandro fogai közt maradt volna. Ha másképp nem megy, tépj szét, marcangolj szét, csak hogy érezzem, élek, és számítok valamit neked. Gréta elborzadt a gondolattól, hogyan süllyedhetett az elvetemült kétségbeesés ilyen riasztó szintjére. A lelke mélyén pedig tudta, hogy mint embert, mint egyszeri, kivételes, értékes embert Sandro semmibe veszi. Akárki lehetett volna, aki járja vele a város kanyargós utcáit, aki éjszakákon át üldögél vele egy üveg bor mellett, aki biztatja, ha elbizonytalanodik a karrierjében, aki faggatni próbálja, aki meghallgatja szűken mért, de időnként hosszúra nyúló, szenvelgő monológjait, aki megszorítja a kezét, ha lámpaláza van fellépés előtt – Sandro nem titkolta Gréta elől efféle gyengeségeit. Gréta ezt megkülönböztetett bizalomnak vélte, holott valójában arra utalhatott, hogy Sandro nem tartja fontosnak, hogy Grétának mint

nőnek imponáljon. Gréta tudta, hogy nem a maga személyiségében fontos Sandrónak, azt is tudta, teljesen mindegy az énekesnek, hogy vele van-e vagy sem. Ha nem kereste, az énekes nem tett felé egy lépést sem. Mi juttatja a legerősebbnek látszó embert is eddig az állapotig? Talán az a tény, hogy éppen a legerősebb, legmagabiztosabb emberek tudnak a legjobban szeretni. Mert a szerelem mélységéről nem az árulkodik, ha valaki fojtogató módon a másikra tekeredik, és az különösen nem, ha a másik nélkül senkinek érzi magát. Az igazán mély szerelem nem azért létezik, hogy a szerelmes kiteljesítse önmagát, hanem, ami egy önmagában teljes ember felől teljes mértékben a – szintén önmagában teljesnek tételezett – másik felé fordul. Sandro mindezt nem tudta, amikor emberi mivolta és morális aggályai utolsó maradványait is hátrahagyván hámozta le a ruhákat Grétáról szállodai szobájában. Tudta, nem maga a tény zülleszti le erkölcsileg, hogy alkalmi kapcsolatot létesít – ha mindkét félnek ennyi a szándéka, nincs ezzel semmi gond. De azt is tudta, Grétának ez többet jelent, mint neki, és ezt a tudást képes volt félretenni, ez az érzés pedig egyenesen szörnyeteggé tette. Tudta, így veszíti el az általa olyannyira fontosnak hangoztatott morális tartást, hogy olyas valakit degradál tárggyá, aki emberileg jelentős számára – holott akárki mást megkaphatna erre a célra. Tudta, az sem mentség, hogy Gréta kezdeményezett – világos volt számára, hogy ez az intelligens, mély érzésű, szenvedélyes nő nem alkalmi kapcsolatra gondolt, amikor megtette az első lépést. Tudta mindezt, és könnyedén zárójelbe tette. Sandrót hazájában is, külföldön is szerették a nők. Nem volt rossz ember, de igen könnyen lemondott a döntés felelősségéről, és ha valamihez nagyon értett, az a sodródás volt. Önelégültségét és tettei morális kifogásolhatósága feletti kényelmetlenség érzését látványos – ám utólagos – önmarcangolás-

52

Merített szavak

ba és szenvelgő szentimentalizmusba fordította, a sóhajai párájából időnként összesűrűsödő valamit vélték egyes hiszékenyek léleknek. Sandro önmagával is elhitette, hogy ő bizonyos helyzetekben tehetetlen és felmenthető, sőt felmentendő. Noha mindig élt a helyzetekkel, soha, semmit nem ígért egyetlen nőnek sem – hát nem a nők hibája volt, hogy mégis reménykedtek? Hát tehet ő arról, hogy tetszik a nőknek, gondolta. Soha életében nem szorult rá, hogy kezdeményezzen, hogy udvaroljon. Ha valaki, mint teljes ember közeledett hozzá, ő csak a testet fogadta el, a többi nem érdekelte. Olyan könnyed volt reggel barátivá transzformált búcsúcsókja, olyan sima mozdulattal tudott hátat fordítani, olyan puhák voltak távolodó léptei – a jelentésétől egy csapásra megfosztott éjszaka terheit nem ő, hanem a többre, emberi megnyilvánulásokra vágyó nő – most Gréta – cipelte tovább. Az éjszaka emlékéből a vágy Sandro agyában soha nem kígyózott tovább, mérgével viszont sok nő gondolatait elzsibbasztotta hosszú időre. Grétával is ez történt. A napokig, hetekig néma telefon, az üres levelesláda, a közöny, az ignorálás, a felületesség, ahogyan Sandro a társaságban elhaladt mellette, anélkül, hogy megállt volna beszélgetni vele, a milliónyi nem, nem, nem rést ütött Gréta önbecsülésén. Gréta egy nap papírt, tollat vett elő, és levelet kezdett írni. „Nem értelek. Az én szerelmem ritka és mély, ragyogó, értékes, különleges, szenvedélyes és inspiratív; nem hiszem el, hogy nem lehet viszonozni. Az én szerelmem igazán személyre szóló, mert nem önmagamat akarom teljessé tenni a puszta érzés által, hanem feléd akarok fordulni, a szemedbe nézni, veled lenni. Az én szerelmem nem destruktív, mert nem tettetett, és nem valami mást helyettesít. Az én szerelmem hiteles. Az én szerelmem büszke. Az én szerelmem nem alázkodik meg, de törődni képes. Nem szolgáltatja ki magát, de adni képes. Nem fojtogató, de ölelni képes. Nem fenyegeti az én szerelmem se a saját szemé-

lyiségemet, se a tiédet. Az én szerelmem nem vak és nem fanatikus, de hisz az ember jobbá válásának lehetőségében, akár önmaga által is. Az én szerelmem nem elvetemült, nem aláz meg sem engem, sem téged, de egyúttal kitartó. Az én szerelmemnek vannak elvei, de az elvek vannak érte, és nem ő az elvekért. Az én szerelmem nem odázza el a miérteket, és az én szerelmem képes önmagát megfogalmazni.” Napokig gondolkodott, hogyan fejezze be a levelet, és hogy elküldjee egyáltalán. De halálához mindennek semmi köze nem volt. Nem azért ütötte el az autó, mert elmélázott, és emiatt figyelmetlenül közlekedett. Amilyen ragyogó élete volt, annyira banális halálra lelt, fájdalmasan fiatalon. Egy kottát vásárolt, ahogyan azt oly sokszor tette, és a színház felé sietett a szokott útvonalon, amikor egy részeg sofőr felhajtott a járdára, és Gréta teste hamarosan összezúzva, élettelenül, vérben ázva, odahajított rongybabaként hevert a kövezeten. Gréta, amikor új létében kezdett magához térni, látta a saját temetését, de az ezernyi arcon végigfolyó milliónyi könnynél jobban érdekelte az egyetlen gyenge sóhaj, ami Sandro ajkaiból szakadt fel. Csak a gondolatait ne hallotta volna hozzá… Az énekes letette gáláns csokrát a többi virág közé, és a szertartás végén már az aznap esti próbára gondolt és a másodszereposztás fekete hajú dívájára. Azért szomorkodott egy sort, és még egy könnycseppet is kisajtolt szép szeméből, de csak az egyikből sikerült, és az sem volt túlságosan nagy. Ő belül szenved, intézte el magában a dolgot. Ő belül gyötrődik a gyásztól, nem tárja ország-világ elé. Észrevette, hogy a másoddíva nézi őt, szemeiben hasonló a lelkiismeret-furdalás. A kis fekete nő – Grétához az ő gondolatainak foszlányai is eljutottak, új létének sajátossága volt ez – majd megtébolyodott az örömtől, hogy ezentúl ő énekelheti Toscát. Mindig erről álmodott, persze nem így akart ehhez a lehetőséghez jutni, szomorú, szomorú, de

53

PoLíSz ha már ez van, tovább kell lépni, ő a lehető legjobb teljesítményt fogja nyújtani a színpadon, és sztár lehet végre ő is, akinek a lábai előtt aléltan hevernek a férfiak, olyan férfiak, mint ez a Sandro, aki eddig észre sem vette őt, most viszont, hogy Gréta – nyugodjék békében, de elviselhetetlen, fennhéjazó modora volt, és nem is volt olyan tehetséges, mint ő – eltávozott, milyen szemekkel simogatja máris… Gréta a másoddíva mögé suhant, hideg, fehér ujjait, vagyis azok lelki lenyomatát, mert még mindig úgy hitte, teste van, a képmutató könnyeket ontó nő nyaka köré fűzte. Összpontosított, hátha sikerül érezhető nyomást gyakorolni, és attól fogva, hogy erőkifejtést tudott elérni, anélkül, hogy ő maga ijesztő módon materializálódott volna, kíméletlenül fojtogatni kezdte vetélytársát. Senki sem értette, miért ájult el Szilvia a temetésen. Egyesek úgy vélték, máris feltűnést akart kelteni – ízléstelen, hogy nem tudta kivárni az első fellépését, és már a gyászszertartáson ő akart a középpontban lenni a halott helyett. Persze fennállt a lehetősége, hogy feltételezett barátnője elvesztése valóban megviselte Szilviát, és a gyász okozta fájdalom miatt alélt el – de a lelke mélyén ezt senki sem hitte. Arról viszont még találgatni sem tudtak az emberek, hogy Szilvia miért nem felhőtlenül boldog, amikor, akárhogy is, elérhetett mindent, ami után eddig csak sóvárgott. Mintha nyomasztotta volna valami, és ő maga sem tudta, hogy Gréta lelke azontúl mindenüvé elkísérte. Erre természetesen az emberek sem gondoltak, és tovább értetlenkedtek. Noha az őt övező dicsfényt eltompította a Gréta miatti gyász – igen, a közönségnek is némi lelkiismeret-furdalásba tellett megszeretni Szilviát – mégiscsak pozitív kritikát kapott, és eddig nem tapasztalt lehetőségek nyíltak meg előtte. E lehetőségek körébe tartozott Sandro is. Szilviának nem kellett a csábítás Gréta által megvetett trükkjeihez folyamodni, neki semmi kifogása nem volt az úgynevezett női praktikák ellen. Gréta az őszinteséget részesítette előnyben

a taktikázással szemben, Szilviának viszont igen nagy problémái lettek volna, ha önmagát kellett volna adnia, mert az „önmaga” meglehetősen tartalmatlan fogalom volt. Szilvia önmagasága hasonlított Sandro lelkéhez, és a két ember megérezte egymásban a közös felületességet. Ezért esett úgy, hogy Szilviát Sandro randevúra hívta, és nem csak őt áltatta azzal, hogy szándékai komolyak, de még önmagát is. Gréta azonban ezt nem vette tudomásul, hagyta, hogy eljussanak a hotelszobáig. A benti eseményekbe sem akart beleavatkozni, nem is suhant be az ajtón át, pedig megtehette volna. Amikor azonban reggel nyílt az ajtó, és Gréta látta, hogy a jól ismert transzformáció nem következett be, a közönyös üresség helyett Sandro megfogja Szilvia kezét, és úgy vonulnak le reggelizni, nem gondolta át, mit tesz, hiszen már nem volt vesztenivalója. A rendőrség feltételezte, hogy egyszerű üggyel áll szemben, noha tanúk hiányában csak közvetett bizonyíték volt a közkedvelt vendégénekes ellen. Sandro nőcsábász természete közismert volt, a nagyravágyó újdonsült díva pedig nyilván nem vette tudomásul, hogy csak úgy kihasználják és félredobják. A rendőrség spekulációi szerint összeszólalkoztak, és Sandro hirtelen felindulásból megfojtotta Szilviát – mert teljesen nyilvánvaló volt, hogy az áldozatot megfojtották –, majd a temetés eseményeire hivatkozva igyekezett bűntettét az operaénekesnő újabb rosszulléte következményeként feltüntetni. Sandro tehát magához sem tudott térni a sokktól, máris előzetes letartóztatásban találta magát, emberölés vádjával. Gréta legnagyobb megkönnyebbülésére Szilvia átmenete teljesen zökkenőmentes volt. A túlságosan felületes, üres lelkek nem maradnak a földön, ők egyszerűen csak elmúlnak, és valóban megsemmisülnek. Ha valaki érdemes rá, az erő része lesz, annak az erőnek a része, mely önmagában se nem jó, se nem rossz, de ott van a katarzisban, az operaénekesek hangjában, a koncerten hul-

54

Merített szavak

lámzó tömeg eksztázisában, és mindenkor, amikor két vagy több ember túljut az egyének összességén, és valami többé, magasabb rendűvé válik. Vannak azonban túl erős egyéniségek, akik haláluk után sem egyeznek bele olyan könnyen egyéni jellegük elvesztésébe, ezért a személytelen szabadságba olvadás helyett makacsul ragaszkodnak korábbi létük kereteihez. Egy idő után ők is belátják, hogy a földön már nincs keresnivalójuk, és vállalkoznak az útra, de Gréta még messze nem tartott itt. Éjszakánként átsuhant a rácsokon, Sandro kemény ágya szélére ült, simogatta a férfi arcát, és ettől az sem tántorította el, hogy Sandro Szilvia nevét suttogta. Már nem volt kit fojtogatnia dühében, Sandrót pedig nem akarta bántani, főleg azért nem, mert tudta, hogy ha őt is megölné, az nem egyesítené őket a túlvilágon – Sandrónak ugyanis nincs lelke, mely túlélhetné őt. Gréta tehát eltűrte Szilvia emlékét, mely – nem volt kérdés – elhomályosította, sőt, teljesen kioltotta, jelentéktelenné tette az övét. Éjszakáról éjszakára gyűjtötte az erőt a nagy tervhez, a teljes materializációhoz. Amikor elérkezettnek látta az időt, Sandro fölé hajolt, az ajkaiba csókolt, és amikor érezte a viszonzást, Sandro ajkait, mohó nyelvét, ölelő karjait a hátán, a derekán, szorításának erejét, ahogyan megragadja, mint azokon az önfeledt és utólag értelmét vesztett éjszakákon, akkor tudta, sikerült, újra teste van, legalábbis kellő koncentrációval és épen maradt személyisége minden erejének összpontosításával képesnek bizonyult ennek illúzióját kelteni. Valós teste már a földben porladt ugyan, akárcsak Szilviáé, de volt egy jelentős különbség kettőjük között. Szilvia szerelme semmivé foszlott, egy ilyen esetleges, kellő ügyességgel és akarattal kiküszöbölhető tényező, mint a halál, képes volt azonnal legyőzni, Gréta azonban kitartóbb volt. Sandro kinyitotta a szemét, és akkor Gréta azt is tudta, látja őt. Sandro nem tudta eldönteni, hogy a sokktól zilált elmeállapotának eredménye-e a látomás,

de nem gondolkodott sokat. Gréta képes volt ezzel az illúzió-testtel ugyanúgy szeretkezni, ugyanazt érezni, és ugyanazokat az érzéseket kelteni, mint életében. Onnantól kezdve rendszeresen meglátogatta Sandrót. – Az én szerelmem a halált is legyőzte – súgta neki egy alkalommal. – Te szeretsz-e engem? – Jó veled. Nem tudok tőled szabadulni. Nem tudok, és nem akarok ellenállni – válaszolta Sandro, és megcsókolta Grétát, ám a szokásosnál jóval ernyedtebb viszonzásra talált. Elszállt az illúzió: már nem egy élő ember forró ajkait érezte, hanem egy halott márványhideg érintését. Megborzongott, ahogy a jeges tenyér végigsiklott a homlokán, a hajában, az arcán, és ahogyan a nyakára tévedt, mindent megértett. Megadóan várta a megváltó szorítást, ehelyett csupán metszően hideg könnyek hullottak döbbent arcára.

Remete Szt. Antal

55

PoLíSz Rendek Jenő

Kesernyés évszak Ez már az ősz fázósan ébredt a reggel rothadó leveleket kerget a szél csontjainkba fészkelt a pocsolyák nyálkás hidege talán Krúdy álmodta ide ezt a kesernyés évszakot csak a vadszőlő vöröse izzik mintha új erőre kapna a kerítés taraján mellette elszáradt cserjeág hontalan és Mi felelj Tiborc kik lopják életünk talán magunk mint tolvajok szeretteink sírjáról a krizantémot

Kérdés Hó szállingózik lábujjhegyen fagyos a reggel valaki felkiáltott megbotlott a csend a homlokok mögött lemeszelt tudat mint Aba-Novák képe a Hősök kapujában színére és visszájára fordítható elveket hordoznak a dupla fenekű aktatáskákban vajon kiknek a kezébe jut lepusztult világunk fekete doboza ha leomolnak a megalopoliszok

56

Merített szavak

Nyugalom Fagy markában alvó rügyek itt az év fordulója a gyermekkor emléke alkonyatba szendergő álom azóta magasra nőttek a dombok erdőrengeteg lett a liget folyammá duzzadt a patak lukas bakanccsal álldogálok a télben elnyűttem a magyar tengertől a Csendes-óceánig itt az év fordulója vajon kileng-e a mérleg nyelve milyen kegyelem ennyi év után még nem a hátam mögött előttem a sorsom Vagyunk! a szó is melenget benn a házban terített asztal köré ülnek az itt maradottak gyertyaláng lobban a poharakba szomjoltó kerül békesség van mint az agapén ahol jelen van a kenyér a bor s az ige

Lekötözve

57

PoLíSz Necz Dániel

Kesztyű A nap kövéren és vörösen tanyázott az égen. Ahogyan kinéztem az ablakon, olyannak tűnt, mint egy hatalmas biliárdgolyó, amit sosem talál el az ember, és mindig az asztalon marad. – Egy kis vizet? – kérdezte a konyhából a barátnőm. Jó pár éve együtt laktunk, de nyáron éreztem a legerősebben a jelenlétét. Ilyenkor mintha a meleg összehúzta volna a lakást, akár egy kötelet, és szorosabban fűzött volna egymáshoz. – Nem, köszönöm – válaszoltam, miközben anyám régi kesztyűjét néztem az asztalon. Anyám már régen meghalt, a kesztyű biztos akkor került elő, amikor kicseréltük a bútorokat. Hirtelen felkaptam a fejem és a szekrényen lévő urnára pillantottam, amely anyám hamvait őrizte. Kisfiúkoromban is pont így sütött a nap. Nem is sütött, inkább csak volt. Szilárdan, de az ember nem mozdíthatta el, és mindig figyelt. Figyelt az acélszürke porban, figyelt a kisszobában, figyelt a konyhatükörnél, ha az arcomon lévő sebeket vizsgáltam. Aznap is zenéltek a csontjaim a szürke porban, amikor hárman ütöttek és rugdostak. Olyan voltam, mint egy hangszer, amit a fájdalom működtet, de sohasem tud megszólaltatni. Sosem jött ki hang a torkomon. A harag és a szánalom is olyan volt, akár a por. Minden rúgás felverte, egyébként csendben heverészett, ezernyi apró darabban. Két nagyobb fiú kezdte mindig a verést. Nem tetszett nekik, hogy olvastam, és nem játszottam velük. Ügyetlen voltam minden játékban, ezért szerettem jobban a könyveket.

Az urna némán bámult. Hirtelen megborzongtam, és azt a hideg port éreztem, amit a veréseknél. A harmadik, aki ütött, egy lány volt. Törékeny testű, hosszú hajú, fejletlen, kisfiús lány. Egyszerre simogatott és bántott. Az ütéseiben ott volt valami gyengédség, valami kisgyermekes élvezet, amely egyszerre gyönyörködik a fájdalomban, de haragot is táplál iránta, hiszen, ami fájdalmat érez, azt el lehet pusztítani. Ő volt talán az egyetlen, aki néhány hangot ki tudott szedni a hangszerből. Ilyenkor elmosolyodott, elvörösödött, mint aki nagy dobogón áll, a tömeggel szemben, és tovább folytatta, mert érezte, hogy van még ott hang, ahonnan az előbb is jött. Gyakran úgy mentem haza, görcsösen szorítva magamhoz a könyvet, porosan, néha szakadt ruhában, néha csak vérző orral. Sokat gondoltam arra a lányra, nem tudtam elfelejteni az érintését, ami egyszerre fájt is, de a gyönyörűség után kotorászott, és hálás volt az élvezetért, hogy a testem csak neki engedelmeskedik. Az urna fehér herendi. Anyám rendelt ilyet, öt éve, mikor meghalt. – Herendit, fiam, ne valami cserepet, herendit. Aztán már mindegy. Mikor hazamentem, elsőként a fürdőszobát céloztam meg. Apám nem volt otthon délután, csak estefele vergődött haza. Csak anyám és én voltunk. A konyhában ült, és feketét ivott. Én gyorsan lemostam az arcomat, majd odamentem hozzá. Ő végigmért, és mindig talált valami apró rojtot, koszfoltot, alvadt vércseppet a fülem mögött, amit nem vettem észre. – Ülj le, fiam – mondta ilyenkor, majd letette a feketét, és tekintete az aszta-

58

Merített szavak

lon lévő apró, fehér, franciás szabású kesztyűpárra tévedt, amelyek úgy hevertek egymás mellett, mint két álmos vadászkutya. Megfogta a kesztyűket az aljuknál, és lekevert velük egy pofont. A kesztyű finom anyagból készült, mégis erősen ütött, nagyobb erővel, mint a két nagydarab gyerek vagy a lány, aki zenére bírta bennem a fájdalmat. – Nem érted, hogy nem kell víz! – ordítottam be a konyhába. – De hát olyan meleg van, és te csak ülsz ott! – mondta aggodalmasan a barátnőm, miközben én ujjaim között a két kesztyűvel játszottam. Először annyi év után tréfásnak éreztem, hogy játszhatok velük, hogy nem bántanak.

– Köszönöm, fiam – mondta anyám, mikor már a rák tisztára pucolta belülről, majd felvette a két kesztyűt, és megsimogatta a fejemet szoborfehérré vált kezeivel. Két könnycsepp gördült le az arcomon. Nehezek voltak és sósak. Mintha nem is mozogtak, csak lettek volna. – Nem érted, hogy nem kell víz! – ordítottam fel, majd rávágtam az asztalra bal öklömmel. Jólesően keringett benne a fájdalom, a nagy robaj után. Mintha zenét hallottam volna, olyan kellemes érzés fogott el. A barátnőm bejött a szobába, gyengéden megsimogatta a fejemet, és egy pohár vizet tett le elém. Én megittam, majd felhúztam a két kesztyűt, és megsimogattam a kezeit. – Köszönöm drágám.

Ha a lovag nem jön el A nő lassan, remegve állt az ismeretlen város buszmegállójában. Az eső élesen szurkálta a rozsdamárvány esernyőt, amelyen a régi idők kosza a márkátlansággal keveredve rajzolgatott különböző színű és területű foltokat. A nő az óráját nézte. Délután három óra volt, és az eső vékony drótszálakat tekergetett a betonházak között. A busz lassan hatolt keresztül a ködön, miközben a lány a napraforgóhajú férfi fotóját nézte. A buszülés szivacsként szívta magába a törékeny, átázott női testet, miközben az esővíz- és csatornaszagot az izzadtság és a meleg émelyítő illatai váltották fel. A napraforgóhajú férfi valahol ebben a városban lakott. A fotón a mosolygó arc felerősítette a lány kételyeit, hiszen pontosan nem tudhatta, hol is lakik a férfi, csak a várost ismerte. – Mit gondolsz, meddig érhet ez a mező? – kérdezte a napraforgóhajú férfi, amikor valahol a kis falu szélén cigarettáztak. A kis

falu tulajdonképpen egy várromból és végtelen búzamezőkből álló folklórturisztikai létesítmény volt, ahol a disznóvágáson át a matyó hímzésig minden egy várromos és búzamezős képeslap köré szerveződött. Mint egy rossz szimbolista vers – gondolta a lány. Itt a városban talán meglepődnének, hogy a sárgának hányféle variációja létezik, de mind közül a napraforgó a legszebb, legdacosabb szín, mert abból egy fikarcnyi darab sincs a képeslap-faluban, ahonnan hosszú éveken át semmi sem bírta kimozdítani a lányt. – Ez a mező pont addig ér, ameddig a füst – fújt ki a lány játékosan egy Malboro-felhőt, miközben a férfihoz simult, akivel nemrég szeretkezett, és akinek dacos napraforgóhaja volt. A füst itt is sokáig ért. Nagyjából az egész város egy füstfüggöny volt. Erre a lány csak két óra múlva jött rá egy belvárosi kis kávézóban, ahol a kávé is úgy gomolygott, mint egy rosszul rajzolt rajzfilmfigura körvonalai. Az odakint és az odabent teljesen összekeve-

59

PoLíSz redett a szürke esőtől, a késő tavaszi melegtől és a mocskos, kávészagú üvegablakoktól. A lány ismét ölébe vette a fotót, és játékosan beletúrt gabonaszínhez szokott hajába. Egy újabb cigarettát kotort elő, ám rá kellett jönnie, hogy a füst itt már mást jelent. Hat óra volt. A napraforgóhajú férfi beszélt valami belvárosi kávézóról, ahol olcsó a kávé, de csempészett román cigaretta ízű.

– Biztos benne, hogy ő az, akit keres? – kérdezte az ősz hajú férfi, akinek arca meglepően fiatalosnak, ráncnélkülinek tűnt. A lány lassan itta a kávét, de a cigire nem mert rágyújtani. Az ital teljesen egybefolyt az esőtől elmosott üveggel. A férfi összehajtott esernyője ütemesen lengett bal markában. Az egyetlen stabil pontnak az a ránctalan ősidő tűnt. Mintha csak egy teljesen ép szobor volna egy szétbombázott téren. Vagy egy gabonamezőn. A fotó lassan elsüllyedt a retikülben, amíg a lány megpróbálta végiggondolni azt a néhány „biztost”, ami miatt nem a képeslappá varázsolt várromos-gabonamezős faluban várja a lovagot.

– Nem jön a lovag? – ült le egy őszülő hajú, esernyős férfi a lány mellé. – Nem mindig a lovagnak kell jönnie – mondta a lány, le sem véve tekintetét a képről. – Megnézhetem? – pillantott barátságosan a képre a férfi, majd néhány csésze kávét rendelt, melyek hasonlóan csempészett cigarettaízűek voltak. A gomolygás és a szürke szín dominanciája végeérhetetlennek tetszett a napraforgóhajú férfi városában.

Két nap múlva az Isten képét nézte. Csak önmagában hívta így. Kiskorában a görög mitológia képes, gyerekeknek szóló kiadása volt az egyetlen, amelynek olvasása egy kis időre megszüntette a gabonasárga gomolygást. A szeretkezés ugyanolyan volt, mint a többi lovaggal. Ennek a férfinak egyszerűen csak más páncélja volt. A lányt az a kortalan varázs ragadta meg, mely a férfi őszes hajában és izmos testében keveredett. Valóban az egyetlen biztos pont volt. Honnan is jött? Mintha említett volna egy várost vagy helyet. Végül is a napraforgóhajú férfi városában nem tartózkodhatnak sokáig idegen lovagok… A lány sokáig gondolkozott az állomáson a vonatra várva, hogy írjon-e otthonra. Évek óta nem járt otthon. Azért mégis csak vett egy képeslapot. A hátizsákjában a nagy dosszié mellé tette, amely tele volt a lovagok képeivel. Hát hiába. A lovag csak a mesében jön el. Néha az embernek magának kell megkeresnie. A vonat éleset sípolt, a lány pedig elpöccintette a cigarettát. – A mező addig ér, ameddig a füst – mondta, és kifújta a füstöt, úgy, ahogyan minden állomáson tette, minden városban, ahol csak járt.

Madárka

60

Merített szavak

Csepcsányi Éva

Jerikó nyolcadik nap harsognak kürtök de falak nem omlanak Rácháb batyui készek

és menetelnek és fújják a harsonát rózsaszínné foszlott a vörös szalag de kapuk nem omlanak

kilencedik nap vért köpnek szarukürtökbe falak nem omlanak

elnyúlik a hetedik is a város alatt láda körül néma kürtök… és a falak

Csizmában Benned lépcső Benned lámpa Benned fejsze Benned lándzsa Benned gyökér Benned párna Benned kanóc Benned lárma A napnak fénye siralom A napnak fénye szurok A napnak fénye unalom

61

PoLíSz

Gulágból hazatért szerzetes szorosabbra húzott cingulum karikára vágott időtlenségek és palack bor bontatlanul szakállába szentek gabalyodtak és tetvek a habitus ráncaiba bukfencet és kézenállást gyakorol a sarokban nem kívánt talajtorna és kezem a kilincsen

Összeköltözés után meguntuk a szólást intést hiába telepátia napok óta nem jeleznek idegsejt kábelek nagy testamentom lezárt fedele és penészes kenyér percekben percegő szúk se borzolnak őket imádjuk jelenleg mert megváltanak a pokol végleges csöndjétől

62

Merített szavak

Aknay Tibor

Ősök kertje Ami az eperpálinkát illeti, finomabbat a Terézke által főzöttnél, nem kóstolt emberfia e kerek világon. Tisztasága június harmatával, ereje a tüzes istennyilával vetekedett, mindamellett – természetesen – orvosság volt számtalan nyavalyára hasfájástól reumáig bezárólag. A csöndes budai házmesterlakásban a szekrény tetején sorakozó birsalmák illata a konyhából bekéredzkedő epercefre fuvallataival kergetőzött. Terézke már rég a Fennvalónak süti generációk imájába foglalt túrós- (meggyes, szilvás, káposztás stb.) rétesét és valószínűsíthető az is, hogy nagyobb mennyei ünnepek alkalmával a bevezető sorokban említett eperpálinkával koccintanak az arra érdemesek. Gyermekéveit a Budától napi járásra található Kövesgyarmaton töltötte. Jánost – Kovács III. – a későbbi férjét egy szüreti mulatságon ismerte meg, ahol a többségben levő helyi ifjak mellé felsorakoztak a környékbeli bányász- és vasutas kolóniák legényei is, valódi versenyhelyzetet teremtve ezzel a korai hervadástól ódzkodó gyarmati szüzek számára. Terézke csalhatatlan érzékkel válogatott az őt táncba vivő ifjak köréből, s egyedül fent említett Jánosnak engedte meg, hogy néhányszor megkerüljék a mulatságnak helyet adó Borhidai-Steinberg kastély többszörösen átépített, valamikor klasszicista, mostanában inkább kopottasnak mondható épületét. Kovács III. János nem volt sem bányász, sem vasutas. Uradalmi erdészként kereste kenyerét a Steinberg grófok birtokán. Kövesgyarmattól alig órányira, a Kettősforrás tisztásnál lévő erdészházban lakott, Terézke felbukkanásáig szigorú remeteségben, egyedül. Amolyan magának való, kevésbeszédű ember hírében állott, aki még magamagával is ritkán áll szóba. A mulatság

utáni pünkösdöt már mint harmadjára is hirdetett pár érte meg Terézke és János, amit csakhamar esküvő követett. Az új asszony az első táncot a méltóságos úrral lejtette, akit minden második gyarmati gyerek keresztapjának szólíthatott, s akinek egyik őse arról volt nevezetes, hogy éjnek évadján a vármegyeháza dísztermébe lóháton állított be, még Borhidai grófként, hogy feleségül kérje leendő apósától, a nagyhatalmú Steinberg államminisztertől a világszép Kamillát, születendő nyolc gyermeke majdani édesanyját. Kövesgyarmat egészen a Bach-korszakig színmagyar falu volt, csak az 1850-es évek derekán telepedett be néhány alsó-ausztriai család, jobbára a Steinberg grófok háza népe. Közülük most csak a történet szempontjából fontos Brucknerekről essék szó, akiknek ősei – ki tudja mikor – a görög-albán határ mellől indultak el, hogy Montenegrót és Dalmáciát is megtapasztalva, végül Austria Inferior barátságos vidékén kössenek ki. A Brucknerek fekete hajú, szép szál emberek voltak, már aki felnőtt közülük. Jelesebb családi alkalmakkor rendszerint fölemlegették a térben s időben távoli kuco-vlah, tudományosabban aromun ősöket, ugyancsak, rendszerint némi snapszot ürítve, amazok lelki üdvéért. A családfő, Johann Bruckner szeszgyári igazgató volt. Még az óhazában vette feleségül Julianna Stein kisasszonyt s érkeztek – elsőszülött fiukkal Kövesgyarmatra. A gyermek Johann, utóbb János a Közös Hadsereg nyugállományú ezredeseként halt meg 91 évesen a második világháború idején. Állítólag részt vett a nagy szegedi árvízkor a város javainak mentésében. Sokáig az agglegények édes-kesernyés kenyerét ette, mígnem egy óvatlan pillanatban belehullott szőregi Szőreghy Teréziának, egy okleveles jogtudor özvegyének

63

PoLíSz hálójába. A hölgyről nem sokat őrzött meg az emlékezet, legfeljebb annyit, hogy a pajkosabb gyermekeket a zsákos ember helyett vele ijesztgették a dél-alföldi városban. A szeszgyárigazgatónak még két gyermeke született: József, azaz Pepi és Mariska. Előbbi messzi földön híres finompékáru-készítő mesterré küzdötte föl magát. Mint mondják, nemcsak az ízletesebbnél ízletesebb kiflik, zsömlék, kalácsok, édes és sós ropogtatnivalók gyártásában jeleskedett, de szíve választottját is csak harmadik közös gyermekük világrajötte után vezette oltárhoz, akkor is csak a tiszti uniformisban érvelő bátyja határozott unszolására. Természetének hevessége az évek múlásával sem lankadt, széles családi körben szállóigeként terjedt az a mondása, hogy elegendő a gatyáját a kapufélfára akasztani, hogy a környék asszonyainak és leányainak vérébe beleköltözzön az ősi bizsergés. A legfiatalabb Bruckner-utód, Mariska egy Burghardt Jenő nevű bányarészvényest választva társának, valahol Balassagyarmat felett élte le az életét. Johann Bruckner földi pályája tragikus véget ért. 1869 áprilisában lángok martalékává lett uradalmi szeszgyárban, a bent rekedt emberek mentése során utolsóként már nem volt ideje kijönni az eleven pokolból. Bruckner Pepi gyermekeinek anyja a 33-as cipőt, sőt cipellőt viselő Bajáki Katalin volt, igazi faluszépe. Az előzőekben már említett szüreti mulatságok egyikén maga BorhidaiSteinberg Móric – kérte tőle a nyitótáncot és az érseki uradalom főkertészének mandulaszemű, talán tatár ősökkel is bíró – más részről jobbágyivadék – leánya méltó partnere volt az efféle gesztusokat szívesen gyakorló kövesgyarmati grófnak. Bajáki Katalin hat gyermeket hozott a világra, időrendben középtájon Mariskát, pálinkafőző és rétessütő Terézke öreg korára szinte egyetlen barátnőjét. Ez annyiban érdekes, hogy közös történetük hajnalán a társadalmi piramis eltérő grádicsain álltak, korai özvegységében pedig Teréz néni a val-

latószemű Bruckner Mária házvezetőjeként öregbítette a jeles szakma hírnevét. No, de hagyjuk a múltat, térjünk vissza a jelenbe. Özvegy Kovács III. Jánosné, lényegileg Terézke, a délelőtti napvilágot kihasználva, a tágas konyhaablak előtti hokedlin ült ölében egy közepes méretű tállal, lábainál egy másikkal, és éppen babot fejtett. Ezen ténykedése ugyan semmi összefüggést nem mutatott az aznapi ebéddel, csupán nem akarta fölösen múlatni Isten drága idejét. Már éppen befejezte a babfejtést, amikor csengettek. Terézke fölállt a hokedliról, megigazította sötétkék-fehér mintás kötényét, és elindult az ajtó irányába. Útközben a konyhaasztalról fölvette a lakáskulcsot, és aprókat lépdelve – olykor beléállt a fájás a műtött térdébe – odament a bejárathoz. Kissé elforgatta a kukucskáló fémkarját, és kinézett a lépcsőházba. Terézkével szemközt, az ajtótól kissé távolabb egy vékony, középmagas fiatalember állt, hátával a fölfelé vezető lépcsőkorlátnak támaszkodott és úgy tett, mintha csak véletlenül került volna ebbe a helyzetbe. Jöjjön be, Gáborka! A Gáborkának szólított jövevény vallatószemű Mariska legkedvesebb unokája volt, amolyan mindenhez és semmihez sem igazán értő humán értelmiségi, aki éppen éjszakás nevelőként dolgozott egy külső ferencvárosi szakmunkásképző intézetben, ahová leginkább a híres-hírhedt feketevonat utasainak ivadékai jártak. Gáborka itt értette meg igazán, miként kell az életnek tanulni. Terézke hellyel és stampedli pálinkával kínálta a váratlan vendéget. – Mi újság Maguknál? – így, magázva, mert senkivel, még boldogult Jánosával sem tegeződött. Ez nem afféle úri manír volt a részéről, inkább valami ősi rituálé része, amivel az emberi kapcsolatokat kiemelte a hétköznapok rendetlenségéből. – Holnap kimenne Margithoz Gyarmatra, és hívja Teréz nénit is, hogy legyen kivel beszélgetnie.

64

Merített szavak

– Aha! – Terézke agya ettől a parányi impulzustól máris beindult. A gyarmati illetőségű Margit, néhai Burghardtné, született Bruckner Mariska unokája volt. Három macskájával élt szülei régi házában. Jószerivel csak velük beszélgetett az elvarázsolt lélek, előfordult, hogy napokig alig kelt ki az ágyból. Semmi sem érdekelte igazán a világ történéseiből. Vallatószemű Mariska valójában a keresztényi irgalmasság erényét gyakorolta többé-kevésbé rendszeres látogatásaival. Ebben megbízható társa volt Terézke, aki sohasem ment üres kézzel az ilyen alkalmakra. A fentebb jelzett „Aha” meggyes pitét jelentett és bodzaszörpöt, egy kisüveg – plébániai jóváhagyással szerzett szenteltvizet, a Margit által vizionált rossz szellemek elűzése – valamint egy zacskó bolhaport, némileg földhözragadtabb célok elérése végett. – Még egy pohárral? – Elég lesz, Teréz néni. Isteni, mint mindig, de a fejem ma valahogy gyönge hozzá. – Mondja meg Mariskámnak, reggelre összekészítek mindent, ami csak kell. Nusika hogy van? A kérdés Gáborka anyjára vonatkozott, akit Terézke szinte születésétől fogva ismert, s – saját gyermek híjával – bizonyos tekintetben, „legalábbis” fogadottjának tekintett. – Köszönöm, most rosszabb a lába valamivel, de nem panaszkodik. – Igazán nem kér még? – Viszontlátásra, Teréz néni. Rohanok, még a könyvtárba is be kell ugranom. Terézke kikísérte vendégét, bezárta utána az ajtót. Visszatipegett az ablak előtti hokedlihez. Leült, ölébe tette kezét, és eszébe jutott kedves Jánosa, a hosszú erdei séták, a beszédes hallgatások, a soha vissza nem térő, mégis vágyott gyarmati idő, a kettősforrási erdészház. Kinek mondja el mindezeket? Vagy az ember múltja vele magával tűnik el? Szerette a Gáborkával való találkozásokat, aki türelemmel hallgatta a régi történeteket, és mindig jókor és jól kérdezett, ha elakadt az elbeszélés fonala.

Vallatószemű Mariska pár éve özvegyült meg. Gáspár – ötvenkét éven át hűséges társa – váratlanul lépett át a másik világba. Valami apróbb betegséggel került az orvosok kezébe, akik későn vették észre a szíve felé kúszó vérrögöt, és már nem tudtak rajta segíteni. Bruckner Mariska és Ködmön Gáspár (várgedei) közvetlenül az első világháború előtt fogadtak egymásnak örök hűséget. A kövesgyarmati finompékáru-készítő leánya és a bácsvárosi magyar királyi törvényszék első elnökének unokája – polgármesterének unokaöccse – az esküvő után a Monarchia legkülönösebb tartományába, Boszniába költözött. Dr. Ködmön Gáspár adóügyi tisztviselő ezen az északnyugat-balkáni, sajátos kultúrájú és levegőjű vidéken kezdete új életét. Nyelvi nehézségei nem voltak, gyermek- és ifjúkorát Pozsega mellett töltötte, ahol elegendő alkalma nyílt a horvát, a szülői házban pedig a német nyelv gyakorlására. A Ködmön család egykor Felső-Magyarországon élt, csak Mária Terézia idején, amikor a parányi birtok már végképp nem tudta eltartani az újabb és újabb nemzedékeket, indultak meg néhányan, hogy rövid kunsági tartózkodás után egészen Bácsvárosig jussanak. Említésre méltó életpályát ketten futottak be közülük Ködmön Antal és Károly nevű fia. Előbbi képviselő volt, a fiúból Bács város utolsó magyar polgármestere lett az ántivilágban, aki gyönyörű szecessziós épületekkel gazdagította a magyar-bunyevác-szerb nemzetiségű várost, örök emléket állítva önmagának és a Ködmön famíliának. Gáspár nagyapa szálfaegyenes ember volt, jelleme nemkülönben. Azon kevesek közé tartozott, akik az adóügyi pályán nem voltak eléggé „tehetségesek” vagyont gyűjteni maguknak. Gáborka mindeközben már a villamoson rendszerezte gondolatait: Bözsi tanti vagy a könyvtár? Végül az előbbi győzött. A könyvtár megvárja, a tantinál mégis csak jobban telik az idő. Bözsi tanti Nusikának sógornője, férjének testvére volt, egy ántivilágbéli

65

PoLíSz leányneveldéből kikerült jóravaló, ámbár vagyontalan kisnemesi ivadék és egy úrhatnám kispolgár sajátos keveréke, akit Gáborka talán éppen ezért kedvelt. Rengeteg történetet tudott, sokat mesélt régi bálokról, oldalági grófi és bárói rokonokról, a régi Temesvárról és Kecskemétről, a Purgly-lányokról, a Kommünről, amikor a csirkeólak alá ásták el a családi ezüstöt és – Bözsi tanti szerint – a terrorügyi népbiztos felesége azzal hárította el a helyi nőegylet keddi meghívását, hogy a férje a kérdéses napon szokott akasztatni. Bözsi tanti, aki mindenkiről tudott valami történetet, leginkább székely őseivel hivalkodott, de nem azok tetteivel, hanem címeivel és ismeretségeivel. Így állt hozzá a szinte ikonként tisztelt tanítóhoz, Incze Jánoshoz is, akinek nem annyira pedagógiai elveit és morális emelkedettségét hangoztatta, hanem a családi birtok nagyságát s némely jeles, kortárs honfiúval való ismeretségét. Hiába, neki ez volt a fontosabb. Gáborka csak hoszszú évekig tartó türelmes kutatásai során jött rá a legfőbb igazságra: a családi legendákban csak egy biztos: valami van, azaz volt. Miként a szintúgy fontos dolgok közé sorolódtak a bajorból magyarrá lett iparos-kereskedő famíliáról őrzött emlékezetmorzsák, a nagysallói csatában tizenhét évesen elesett testvér s öccse, aki szinte gyermekként szökött meg a szülői házból, hogy Bem tábornok erdélyi seregében harcolja végig élete legemlékezetesebb tavaszát. Utóbb az önálló magyar honvédség ezredese lett, bár az ehhez vezető út meglehetősen kacskaringósra sikeredett. Elég az hozzá, ha példaként a solferinói csatát említjük, ahol a fiatal osztrák hadnagy az utolsó percben menekítette ki az ezred házipénztárát az ellenséges tűzből. Nemzedéknyi idővel később, a családi emlékezet áthelyezte a bravúrt az 1849-es év januárjának erdélyi hadszínterére, mert egy magyarrá lett sváb családnak előbb-utóbb az emlékei is magyarrá lesznek. Egészen pontosan, a szülői házból süvölvény kamasz korában megszökött Raiding Sándorról több

generáción át tartotta magát az a valójában megható történet, hogy egy alkalommal ő mentette meg a hős lengyel tábornok seregének pénzesládáját, benne a katonák zsoldjával. Gábor akkor szembesült e legenda hamis voltával, amikor kezébe került az a Torontál megyei hírlap, amely Raiding ezredes elhunytáról tudósított, megemlítve a bal-emlékű solferinói ütközetet, melynek során R. Sándor fiatal hadnagy véghezvitte a bátor cselekményt. Ezt csak azért írtuk le, hogy bizonyítékát adjuk annak a megmagyarázhatatlan és jószerivel irracionális jelenségnek, amit magyar hazafivá válásnak nevezhetnénk. Hasonló, bár jelentőségében kisebb családi emléket őriz a bácsvárosi szépapa kufsteini raboskodásának története – aki, ahogyan ez saját, versbe szedett önéletírásából kiderült, csak az Újépületig jutott el, csak hát a magyar történelemben Kufstein várbörtönének, lásd számos nagyunkat, szinte mitikus szerep jutott. Az imént már említett honvédezredes nagyapja üveghuta-tulajdonos volt egy baranyai sváb faluban, apja egyesek szerint kékfestő, mások szerint tímármester a Dél-Alföldön. Az erdélyi tanító – Incze János – húszéves, Piroska nevű leánya férjhez ment az épp húsz esztendővel idősebb Raiding Sándorhoz (akkor még őrnagy), így egyesítve a cseh határhoz közeli szudétanémet – némi bajor beütéssel – és háromszéki géneket, hogy emberöltő múltával ehhez elszlovákosodott olasz, ruszin, gömöri cipszer, bunyevác és még ki tudja, milyen nációk csatlakozásával beteljesedjék az, aminek be kellett teljesednie. A számtalan nyelvű, szokású, vérmérsékletű és vallású több nemzedéknyi emberhalmazból egy időben és térben sajátosan eggyé forrott egyetlen család lett, közös hagyományokkal és legfőképpen közös családtudattal. Így fordulhatott elő, s erre számtalan példát lehetne hozni, hogy a családi legendák előadása során már nemcsak generációk, de az egyes ős ágak szereplői is keveredtek.

66

Merített szavak

Bözsi tanti egy újlipótvárosi bérház (Phoenix Biztosító) polgárinak nevezhető lakásában lakott a szó hétköznapi értelmezését véve alapul. Valójában változatlanul körüllengte s -vette közel- s régmúlt korok illata, az arany szegéllyel cirkalmazott, rokokóra emlékeztető, hófehér leányszoba, amely esetenként szalonná lényegült át, ahol eredeti bécsi porceláncsészében szervírozták a kávét, sárgaréz pengéjű, elefántcsont nyelű kést adtak az őszibarackhoz, és ahol Gáborka éppen a fegyvergyáros-özvegy barátnő kutyájának a Suchard csokoládéhoz fűződő bensőséges viszonyáról hallgatott meg – búcsúzásképp egy rövid történetet. A tágas lépcsőházban lefelé igyekezve futó pillantást vetett az egyik különleges, dombornyomású névtáblára, hogy kisvártatva már a körúton loholjon. Szokásos pénzszűkében éppen nem volt bérlete, ezért inkább gyalogolt (ami amúgy is egészséges, sőt jó Móricz Zsigmond szerint is), végig az akkor még a bolsevik forradalom vezéréről elnevezett útvonalon, egészen az éjjel-nappal közértre keresztelt Meinlig. Akkor eszébe jutott, hogy tíz éve pontosan ott találkozott Gáspár nagyapjával, aki múzeumi teremőrré avanzsált a hajdani adóhivatali főnöki létből. Ebben azonban semmi kivetnivalót nem talált, mindig azt a munkát igyekezett tisztességgel elvégezni, ami éppen kijutott neki az élettől. Nos, Ködmön Gáspár és Gáborka együtt ballagtak az emlékezet ösvényein, át a mosztári öreg hídon, betérve a számtalan kávémérés egyikébe, ahol napszítta arcú muszlim férfiak üldögéltek, többnyire csendben, ahogy komoly emberekhez illik. Időnként körbeadták a vízipipát, kortyoltak az átlátszatlanságig sűrű kávéból, majd ismét hallgattak a soron következő szippantásig. Nagyapa lova, mert lovon járt akkoriban, a zabostarisznya mélyén kutakodva várta gazdáját. Gáborkában, de legyen inkább Gábor, békében megfértek egymással az ősök és ő is szívesen kalandozott az évszázadok között.

Másnap, özvegy doktor Ködmön Gáspárné – Gábor kedvenc nagyanyja – kopottan is elegánsnak ható fekete ruhában, fején turbánszerű fekete kalappal, mely hatásosan emelte ki a fiatalabb korosztályok által is megcsodált dús, ezüstösen csillogó ősz haját, lenyomta a két utcára nyíló kert felső kapujának kilincsét, és elindult a lejtős kis utcán Terézke házmesterlakásának irányába. Vallatószemű Mariska becsöngetett özvegy Kovács III-né Terézkéhez, s kisvártatva már a farmotoros távolságin utaztak Margitka és az ő macskái felé. Kövesgyarmat vajmi keveset változott a legutóbbi emberöltőben, legalábbis épületeit illetően. A kastélyról – Borhidai-Steinberg – már szóltunk, kívüle csak a gótikus öregtemplom (barokk oltár, kedvesen suta, kékarany ruhás Árpád-házi szentekkel), a neves prímás érsek által emeltetett iskola és a Három Vándorhoz címzett egykori fogadó, ma már csak afféle szabvány vendéglátó ipari üzemegység, főfájást csiholó fekete címkés cseresznye- és egyéb ízű italokkal, preszszókávéval és Rózsikámmal, aki felszolgáló, pultos és pénztáros egy személyben, ahogyan a helyzet megkívánja. Rózsikámnak, persze van rendes itala is, jóféle házi körte, csakhogy annak áldásaiból nem részesülhetett akárki, csak azok, akik a múló örömök épphogy hervadásnak indult őre méltónak talált rá. Hölgyek, úgy általánosságban, szóba sem jöhettek, a kevés kivételhez tartozott Vallatószemű Mariska, akinek, pedig idestova fél évszázada nem lakott már Gyarmaton, igencsak nagy respektje volt a faluban. Mindenki tudta róla, hogy méltóságos asszony volt, de azt is tudta mindenki, hogy szegrőlvégről közülük való, s az egykori zsellér- és jobbágyivadékok sorsközösségéből sarjadt ki az élete. Egyszóval Mariska, a Vallatószemű – mielőtt Terézkével Margitkát meglátogatták volna – betért Rózsikámhoz némi szíverősítésért. Alig nyomta le a Három Vándorhoz címzett vendéglátóhely kilincsét, előjött emlékezete mélyéről néhai Ködmön Gáspár,

67

PoLíSz aki itt beszélt neki először közös jövőjükről, amiben még sem az első nagy háború, sem Tanácsköztársaság, egyáltalán, semmiféle hasonló sorscsapás nem szerepelt. Bruckner Mariska és Ködmön Gáspár 1912-ben jó hivatalról, takaros otthonról és ahányat ad az Isten gyerekről beszéltek a nagy falikép alatti asztalnál, ahol csak Gáspár előtt volt egy pohár bor. Mariska süteményt rendelt, de ki tudja, miért, se italát kiinni se étkét megenni nem tudta az, akire ez tartozott.

kapcsolat még évtizedek múltán is hatott. Az öt fiú közül most csak Rezső bácsit említjük, aki Isten szerény szolgájaként minden lehetséges alkalommal csúsztatott némi zsebpénzt Gábornak. Rezső bácsi amúgy a világ leggazdagabb embere volt azáltal, hogy nem volt semmije. Nála a földi javak csak átmenetileg vettek szállást, nyomban továbbította azokat nagyszámú pártfogoltjához. Eme felvezetés ismeretében nem csoda, hogy Gábor a különféle fokú nagybácsik és nagynénik szemében nem önmaga volt, hanem, afféle álruhás herceg, a ki időről időre megjelent a jobb időket idéző otthonokban, lehetőséget adva arra, hogy felidézzenek valamit a letűnt idők familiárisabb és talán becsületesebb világából. Nusika Boszniában született, ahová Ködmön Gáspárt azért (is) helyezték, mert azon a bizonytalan státusú vidéken – annektált tartományban – olyan emberekre volt szüksége a legmagasabb Hivatalnak, akik nem idegenként mozogtak a területen, ismerték a szokásokat, mi több, elfogadták őket a helybéliek. De erről már szóltunk, most csak megerősítjük az eddigieket. A Pozsega környékéről származó, húszas éveinek vége felé járó, egyre ritkulóbb hajú hivatalnok hamar beilleszkedett az ottani életbe, jól feltalálta magát mind a bosnyák, mind a horvát (szerb) közösségben. Idős korában, mint a béke szigetére emlékezett a Mosztárban, Bihácson, Tuzlán eltöltött évekre, ahol becsületes emberek élték mindennapi életüket, akik az ő Bruckner Mariskáját ljepa mađaricának nevezték. S akiktől aggályok nélkül el lehetett fogadni egy csésze törökös kávéra vagy egy slivovicára szóló meghívást, ami azon a tájon legkevésbé sem a megvesztegetés, sokkal inkább a kölcsönös tisztelet jele volt. Ezért azután, a ljepa mađarica zserbója és baracklekváros rácsos linzere is belopta magát a Monarchiát nem kifejezetten kedvelő nyugatbalkáni alattvalók szívébe. Gábor, szokásos, hosszú sétáin szívesen gondozta ezt a sajátosan valódi, de legalább annyira képzelet szülte világot, az ősök kert-

* Gábor, az afféle humán értelmiségi Pestszenterzsébeten lakott, albérletben egy öreg műbútorasztalosnál, akit családja kitagadott, mert első felesége halála után egy neki tetsző cigányasszonnyal kötötte össze életét, szégyent hozva ezzel a kávéház- és hírlaptulajdonos, egyesek szerint a rádióban is befolyásos famíliára. János bácsi, akinek gyermekei már réges-rég hátat fordítottak neki, kedvelte Gábort. A vidékről felkerült fiatalember jó lakónak és türelmes beszélgetőtársnak bizonyult. Az öreg asztalos, akkorra újból megözvegyült, nemrégiben bútorozott össze egy vidéki özvegyasszonnyal, aki havonta hazajárt régi életébe. Amolyan se veled, se nélküled élet volt az övéké, csak lassan-lassan szokták meg egymást. Gábor – budapesti életének kezdetén – sorra látogatta a közeli s távoli rokonokat (akik akkortájt még számosan voltak), részint hogy segítsen újraszőni az együvé tartozás feslésnek indult kárpitját, részint, hogy gondoskodjék aznapi vacsorájáról. Az ilyen alkalmakkor rendszerint a családról, leginkább a drága Nusikáról beszélgettek, aki sohasem panaszkodott nehéz sorára, s a pesti rokonok azzal, hogy Gábort néha-néha vendégül látták, némileg Nusikát is maguk közé ültették ezen a sajátos Olümposzon. A széles rokonság köréből külön említésre kívánkoznak a Vallatószemű Mariska nénjének, Magdusnak fiai – öt volt belőlük – akik anno elvarázsolt királylányként bántak Nusikával, és ez a különleges

68

Merített szavak

jét. Ültetett is bele, de gyomlált is belőle. Nem hamisított, csak válogatott, kiegészítette a valóságot, persze, csakis dramaturgiai szempontból. Ettől még e magán történelmi színpadon fellépő családok története lényegileg nem változott, csak érdekesebb, hihetőbb, mesélhetőbb lett. A Nemzeti Múzeum épületében helyet kapó könyvtár gyászjelentés-gyűjteményét böngészve Gábor arra jött rá, hogy az utódok ezeket a papírokat valójában önmaguknak készítik, a veretes mondatok, gondosan válogatott idézetek valójában a temetők márvány, bronz, gránit stb. síremlékeinek kétdimenziós párjai. Ilyenkor maga elé képzelte a megboldogult kitüntetéseit bársonypárnán a koporsó előtt vívő gyászhuszárt, a családot, a rokonságot, legvégül pedig a császári és királyi vállalkozót, akinek szakértelme nélkül nem jöhetett volna léter ez a kétségtelenül gyászos, de valójában fölemelő esemény. A Nemzeti Múzeumtól alig kőhajításnyira, a Kálvin tér sarkán, a mai üdén szürke, nevén nevezve neoronda irodaház helyén – egy háborús foghíj ideiglenes eltüntetése céljából – azokban az időkben vendéglátóipari kerthelyiség létesült, nem kis örömére a környéken dolgozó, jobb sorsra érdemes könyvtáros, geodéta, építész és antikvárius társadalmának. Időnként a nemes gyülekezethez vándor poéták, képző- és egyéb művészek is csatlakoztak. A másodosztályú teraszon elérhető áron mérték a kőbányait és a konyak is hasonlított az igazira. Ha jót akart enni, a társaság átballagott a Kecskeméti utcai Alföld vendéglőbe, ahol varázslatos illatű töpörtyűs pogácsa csábította betérésre a járókelőket. Napjainkban – 21. század eleje – Gábor hatvanas éveinek közepe felé tartó, udvariasabb ismerősei vélekedése szerint alig hatvannak látszó férfi, erősen ritkuló, ámde még mindig feketének tűnő hajjal s az átlagosnál dúsabb, nyilvánvalóan a vallatószemű Bruckner Mariskától örökölt szemöldökkel. Életkorából kiszámítható, hogy a II. világ-

háború vége felé kellett születnie. Ami igaz is. Egy visszacsatolt felvidéki kisvárosban jött a világra. Minden komplikáció nélkül, hacsak magát a háborút nem tekintjük annak. Anyja elbeszélése szerint két bombázás között született, állítólag a magzatmázat is csak órák múltával mosták le róla, tekintettel a tekintendőkre. A szülőváros a háború egyik legsúlyosabb bombatámadásának esett áldozatául. Amikor – évtizedekkel később – először, vagy ki tudja: utoljára járt ott, alig-alig talált fogódzót anyja elbeszéléséhez. A szülői ház csodával határos módon, teljes épségben megmaradt Bauhausépület, a főtéri templom, a ferences kolostor és néhány polgárház. Ezenkívül csak anyja emlékei az óvóhelyről, az éppen nem tudni, hol katonáskodó tüzér-hadnagy férjről, Regináról, az éjfekete hajú kis cselédlányról, a főtéren összeterelt helyi zsidóságot az állomáson várakozó vagonok felé hajtó SS-ek és magyar segítőik üvöltéséről. Persze, volt a városnak másfajta története is, az egykori szabadságharcról, az árulóvá lett brigadérosról, írókról és képzőművészekről, de így teljes a kép. A fény csak az árnyékkal együtt értékelhető és érzékelhető igazán, ami fölveti a „mihez képest” kérdését, ahogyan számtalan más helyén is az emberi életnek. Életének első éveiről Gábor csak homályos emlékeket őrzött. Hosszas zötykölődést egy vagonban, apai nagyszülei óriásinak tetsző konyháját, ahol középen volt a tűzhely és körül lehetett járni, egy elrontott játéka miatt érzett fájdalmát s néhány olyan dolgot, amelyről már nem tudta maga sem, ő emlékezik-e valójában, vagy csak hallomásból tud az eseményről. Az iskoláskor eljövetelével sűrűsödtek az emlékezet kirakójátékának darabjai. Már nevek és e nevekhez köthető személyek is megjelentek. A nagy házban lakó családok gyermekei, az egykori teniszpályán épített disznóólak, a ház előtt pöfögő keskenyvágányú kisvasút, Guszti bácsi, az öreg tisztelendő, valamint egy láncra vert,

69

PoLíSz kicsi fakó kutya a május elsejei felvonuláson. Utóbbi Tito marsallt jelképezte. Egyenruhás apja épp indulóban a nagy déli hadgyakorlatra, Gáspár nagyapa a vasárnapi húslevest adta a család utolsó, élelmezési célból tartott háziállatának, a Sebők Zsigmond után Ártány Tóbiás névre hallgató mangalicának. Megint apa, de most önkívületben egy matracon az előszobában, költözés egy újabb városba. A tehervagon csupa luxus, főleg ha saját ágyában utazhat az ember. A nyitott kocsiajtó kerete sajátos képeskönyvvé varázsolta

a tájat. Bátyjával és Mária nevű kísérőjükkel utaztak az új otthon felé. A csupa szív, valószínűtlenül vékony, leheletfinom modorú, negyven év körüli hölgy eredetileg apáca akart lenni, de közbeszólt a történelem, s az új helyzetben franciaórákat adott, gyermekekre vigyázott, beteget ápolt. Kevés szabad idejében tájképeket festett, öreg temetőkápolnákat, tanyasi udvarokat, elveszett fiatalkorának emlékeit. Az utolsók közt hagyva el a Múzeumkertet, Gábor a kettes villamos irányába indult, majd a Borároson átszállt a 31-esre, hogy végre albérleti magányában rendszerezhesse aznap szerzett ismereteit. Az egész napos fáradozástól, s némileg a pálinkától is – elbóbiskolt. A villamos hangosan zökkenésére riadt fel – lefagyott a váltó – és arra kellett rájönnie, hogy már a Pacsirtateleptől a Boráros tér felé utazik. No, de sebaj, a háziak nincsenek otthon, a néni Tatabányán a lányánál, János bátyánk meg éjszakai portásként, szolgálatban. Csak az a szoba ne lenne olyan átkozottul hideg! Pedig az öreg a kis mérgest megrakta rendesen, Gábornak csak gyufát kellett gyújtania, még egy kanna szén és egy lavór víz (kissé remegő jéghártyával a tetején) is oda volt készítve, de valahogy mégsem igazi ez az élet. Fél óra múltán a kis vaskályha oldala vöröses izzásba kezdett, a tetején már langyosodott a víz, s Gábor hamarosan a szakértelemmel tömött szalmazsákon aludta az igazak álmát, egészen másnap délig. Addigra a víz újra megfagyott a lavórban, a deréktájon tompa fájások jelentkeztek. Ez a veséje, de még nem vette komolyan, új esztendő, szép az élet. – Isten éltesse, János bátyám! – Magának is, fiam, még egy pohárkával? – Azzal koccintottak, majd megismételték az áldomást. Aztán csak ültek szótlanul, nézték az ólmosan szürke égből hirtelen meginduló hóesést, mely betakarta a kertet, az emlékeket, az egész megmagyarázhatatlanul gyönyörű életet.

Fordulj a fény felé!

70

Merített szavak

Both Balázs

In memoriam Gyurkovics Tibor bohócálarc szalmabáb szokások ócska klisék véletlenek játékszere az önhitt személyiség fehér füst az elmebaj felszivárog bennem elég egy rés átnyilall hogy mérge beszennyezzen széles utak hevernek keresztbe rakott kések – a metszéspontban sárga ház jogerős ítélet

René Magritte képeire 1. Fekete Mágia (1934) lélegző sima víztükör előtt barnára sült félpucér lányok ugyanilyennek látta a poklot az azték főnök ha meszkalint rágott csónakok bálnahosszú gályák a sós szélben se hossza se vége hova sietnek talán az örvény baljósan sötét háromszögébe csak egy nő marad a szirtfalon haja lobogó fekete fátyol az azték főnök ha meszkalint rágott látta a lányt a rózsa utcából

71

PoLíSz 2. Örömelv – Edward James portréja – (1937) gondosan vasalt ingje zakója de a fej mintha túlvilági volna tökéletes minden apró részlet ez egy szellem akit megidéztek tábornok volt a vészkorszakban tudta kiből lesz ernyő vagy szappan mennyi megy anyja karján a gázba a szellem arca felcsavart lámpa tényleg hibátlan minden kis részlet kirúgták lába alól a széket merev ujján a gyűrű felfénylett öröksége lett a hóhérlegénynek szeánszot tartott négy vénasszony szél támadt megzörrent a balkon kezük összeért mormoltak éppen és Irma helyett ő ült le középen kitől rettegett még fél Európa ráég a számlap a mutatóra szólítlak lélek mind egyre hívja sietve szállt a négy vénlány sírba

3. Szeretők (1928) ruha tüdő és szív a halállal átitatódik láthatatlan kendőjével megfojt a szénmonoxid tudom én ismertem őket mi vagyunk ez a két halott kisujjad lakkozott körme fénylett mikor megnyitottad a gázcsapot és szerettük tovább egymást iszonyú szerelemmel halálra ítélt aki dönt vagy éppen dönteni sem mer

72

Merített szavak

4. A fény birodalma (1954) hol válik ketté part és víz ébrenlét és az álom minden halálban a saját halálomat látom ez itt a fény birodalma kastélyt vetít a tótükör nappal fölépítik bennem újra amit az éjszaka összetör mert gyilkosnak születünk mind kinek vers jut kinek a kés sisteregve elforr az idő nevet kap a rettegés napokra tördeli tömbjét a halálos ítéletnek ez itt a fény birodalma egy nő miatt kezelnek

Leonardo

73

PoLíSz Polgár Julianna

Kettőszáznegyvenhetedik hálaének (Sor(s)ba-oldal(fal)azás)

Gyönyörű Gyöngyszavúmnak Látod-e Kedves ahogy hozom ahogy Elődbe hozom Hazámat Kezét e bűnnel sarazódó féltett Budapestet – markolom mert ,,magam is gyermek” – És az áldás jótevő jussáért oldalazunk a Sor(s)ba mint lerongyolódott hontalanok – Látod-e Kedves így adlak örökmély sebemhez – megtartó barátok és végső

vállalások nélküli életemhez – így hordom koloncom – a terhet – a válltörő JELnehezéket (vajon a bántás vagy az ,,Út a Jövő(nk)be” macskaköveit) Így vakollak be véletlenekbe az elűzött Éj rokona – én – Újkori Kőmíjes Kelemenné Budapest, 1996. szeptember 3.

Háromszázharmincnyolcadik hálaének (Sirályirány-mítosz)

Gyönyörű Gyöngyszavúmnak (a Marton Galéria kertjének ,,Kilenc szarvas”-át szemlélve és József Attila halálán ,,lassan tűnődve”) Nyolc a szarvas nyolc az út – a sirályirány – Kilencediknek ott királylik ott agancslik a legfejedelmibb – Ősz Te Nyarat bődülő ,,Télbe tolakvó” – Te dönts – az összetartás és az összefogás most a megmaradás tüntető tétje vagy leszünk lemondó lázadás szitokszült széthúzás-halál – Mert

74

nyolc a szarvas nyolc az út – a sirályirány – Hozzád vezet most Te Lényegi Élő Omega-pont Mint sebes sorsfolyandár kúszott Tested titokselyem falán ölelésem csonka csókom Aranykor-Arcodig Te vigyázd az agancs-zenés szügyű szarvas-szökésű szerelmes Hazát Naphegy, 1996. december 3.

Merített szavak

Bene Zoltán

Dialógus Szomor Zsolt, hajdan szabadúszó értelmiségi, rövid ideig újságkihordó, még rövidebb ideig víz- majd pár nap erejéig gázóra-leolvasó; fél esztendeig hivatalsegéd, olykor-olykor nevelőtanár, egész hosszan népművelő, egyszer-egyszer könyvtárnok, s ki tudja, még micsoda; szóval Szomor Zsolt – akkoriban már meglehetős ideje egy megyei napilap firkásza – hajlott arra, hogy titkos mestere (R. J.) nyomán így kezdje majd írását, mikor hajnalban leül a számítógép elé: több város képviselői ültek együtt az asztalnál: egy sz.i újságíró, két b.-i népművelő, hét (kupica) kecskeméti fütyülős barack, három (palack) egri leányka, négy (üveg) pilseni sör, három (tál) bécsi szelet és öt fővárosi félisten. Szomor Zsoltot tudósítani és riportozni-interjúzni küldték kenyéradó gazdái a megyeszékhely tőszomszédságában elterülő B. falu kultúrházába, ahol az éppen aktuális (egyik) hazai sikerfilm közönségtalálkozóval egybekötött vetítését ejtették meg. Végül, ahogy az lenni szokott, a házigazdák vacsorázni vitték a jeles vendégeket, hogy a megittasodást bevégezzék és keletkezett mardosó éhségüket elverhessék. Velük együtt Szomor Zsolt is a vendéglőben kötött ki, jól ismervén az egyik házigazdát, s gondolván, ott gördülékenyebb lehet az interjú a pálinkák, sörök-borok és ínycsiklandó étkek mellett. Miközben Szomor Zsolt – szájában egy negyed rántott hússal, agyának valamely zugában a készülő cikkel – igyekezett elcsitítani lelkiismeretét, amely azt diktálta, ne mulassza el papírra (képernyőre) vetni őszintén, hogy ez a nemrég végigült mozgókép bizony annyit sem ér, amennyit az alapanyaga; a fővárosi félistenek egyike éppen filmjük kiválóságát ecsetelte oly szavakra ragadtatva magát, mint hitelesség és filmművészet.

– Ezt a filmet háromszázezer ember látta, ez a film kommunikál a közönséggel! – szavalta, bő nyállal és zsemlemorzsával permetezve az asztaltársaságot. – A művészet márpedig csak akkor művészet, ha párbeszédet folytat. Mi párbeszédet folytatunk háromszázezer emberrel! És akkor ezért érezzük magunkat szarul a művészfilmek mellett, amiket párezer ember, ha lát? Hát, ezért éppen ne, gondolta Szomor Zsolt, azért annál inkább, mert egy semmitmondó, innen-onnan plagizált, sablon történetből vászonra suszterolt harmatgyenge silányságra pazaroltatok több száz milliót, és most évezredes közhelyekkel etettek minket, vidéki bunkókat, miközben isszátok a piánkat és eszitek a kajánkat. Amiatt érezzétek magatokat szarul, gondolta még, hogy ebből a pénzből, amit rátok pazarolt B. falu, valami értelmeset és értékeset is csinálhattak volna – ugyan kevesebben vennének benne részt, mint a filmetek vetítésén, az igaz, de… De! Végül még azt is gondolta, hogy szánalmas ez a fővárosi félisten. A művészfilmeket szidja egyik mondatával, a másikkal meg a saját alkotását művészetnek, azaz jelen esetben művészfilmnek minősíti… (Minden alapot nélkülözve.) De mi a csuda is az a művészfilm, tette föl magának a kérdést Szomor Zsolt, ám válasz helyett csak annyit állapított meg, hogy ő bizony nem tud kommunikálni a pár órája végigkínlódott filmmel. És valószínűleg így van ezzel a legtöbb néző is. Marad pusztán néző. Mindörökre. Akkor tehát a dialógus felőli megközelítés kútba esett… – Ez a film attól hiteles, hogy a színészek a vásárra viszik a bőrüket benne – hadovált tovább a székesfőváros gyöngyszemeinek egyike, megakasztva ezzel Szomor Zsolt el-

75

PoLíSz mélkedését –, a személyiségüket adják hozzá, és ez a filmművészet lényege! Szomor Zsolt (rántott húst rágicsálva) úgy vélte, az emlegetett személyiségek személytelenek. Bármely szereplő bárkivel felcserélhető volna, s ez mit sem rontana vagy javítana a produkció (elképesztően alacsony) színvonalán. Ám mialatt így vélekedett magában, a filmguru már valami hollywoodi szuperprodukciót kezdett vehemensen szapulni, aminél az ő filmjük mennyivel (mennyivel is?) hitelesebb (szerinte, ezáltal

mindenki szerint). Szomor Zsolt véletlenül látta a szóban forgó mozgóképet, és bár nem tartotta világrengető alkotásnak, csak egy jól megcsinált, felejthető sztorinak, azt be kellett ismernie, hogy a nemrég megtekintett hazai produkciónál mégiscsak professzionálisabban manipulatív és a kliséket ügyesebben kombináló mozira sikeredett. Szólni azonban nem szólt egy szót sem. Kérdéseket sem tett föl. Az asztaltársaságot kinyilatkoztatással megajándékozó filmes kérdés nélkül felelt mindenre. Néha maga kérdezett: értike hallgatói, amiről beszél? Valamelyik népművelő erre buzgón rábólintott: kapisgáljuk. Szomor Zsolt ilyenkor nem tudott elnyomni egy mosolyt. Mélyen érezte, hogy ő, egyszerű, vidéki ember, akit még egy ilyen nagyszerű film sem képes igazán megérinteni, aki még egy ilyen korszakos műalkotással sem képes párbeszédbe elegyedni, egy ilyen genetikai hulladék nem érhet föl a fővárosi kulturális-művészeti közeg magasságaiba... Összekacsintott a népművelővel, hallgatták tovább a filmesztétikai előadást. Hitték, egyszer úgyis vége lesz. Hajnaltájt így is történt, ki-ki ment a maga útjára: a népművelők b.-i házaikba, a félistenek vissza paradicsomukba, Szomor Zsolt Sz.-be. Reggel leült a számítógépe elé, és titkos mestere (R. J.) nyomán így kezdte írását: több város képviselői ültek együtt az asztalnál: egy sz.-i újságíró, két b.-i népművelő, hét (kupica) kecskeméti fütyülős barack, három (palack) egri leányka, négy (üveg) pilseni sör, három (tál) bécsi szelet és öt fővárosi művészember. A pár órája látott filmről beszélgettek, melynek egyfelől nézői (befogadói), másfelől létrehozói (alkotói) valának. A beszélgetés minden szava kimondása pillanatában enyészett el, éppúgy, ahogyan tárgya (a film) a nézők (befogadók) lelkében: visszhangtalanul, nyomtalanul, mintha soha nem is létezett volna. Kár több szót vesztegetni. A kurta kis írást nem közölték, ellenben Szomor Zsolttal igen, hogy több ilyen húzása ne legyen. Hitte, egyszer úgyis vége lesz.

Szerelem

76

Tájoló

Kaiser László

Elhunyt Györffy László író, publicista Jó tíz éve készítettem interjút Györffy Lászlóval a XIII. kerületi Ipoly utcai lakásában, ahová válása után költözött, s a később megjelent beszélgetést az ismert író egy kérdéssel zárta: „Ki tudja, mit tartogat még a kerületben a sors, és ahogy én hívom, mert hívő ember vagyok, a Fennvaló?” A Fennvaló is döntött, Györffy Laci is döntött: január végén 69 éves korában könyvekkel, tárgyi emlékkel teli otthonából átaludta magát a magányos, betegségekkel gyötört, okkal is, de talán túlzottan sötéten látó férfi és magyar író egy végső, nyugodt világba… Barátja, irodalmi barátja, kiadója voltam. S voltam szinte szomszédja – alig pár utca választott el minket –, beszélgetős szomszédja: hányszor kerestem föl, hogy meghallgassam zaklatott és nehéz életének fájdalmait, hányszor sétáltunk a Lehel piac környékén, hogy egy jó ízű beszélgetés, netán borozás erőt adjon mindkettőnknek. Mert egy-egy megingást, bánatba fojtott pihenési időszakot nem számítva Györffy László végigküzdötte és végigdolgozta az életét. Neki tényleg keserves gyermekkora volt: a pestszentlőrinci fiú édesanyját korán elvesztette, osztályidegenné nyilvánított apja mellett a nélkülözésben is volt része bőven, 56-ot, bár kint volt az utcán, egy kis bécsi kitérővel és rövid elfogással megúszta, ám a továbbtanulásnál csupán művészi pálya jöhetett számításba – így lett színész. Vidéki színházi korszakok után végleg az írást választotta, először nehezen, később is sokszor akadozva publikált, volt része a rendszerváltozás előtt szilenciumban, támadásban, de a rendszerváltozás után sem érezte igazán jól magát: mást várt íróként, mást várt emberként. Mondhatni: nem engedett. Őt idézve: „Józanságra törekvő, demokratikus érzületemet, s velem született szociális érzékenységemet, igazságérzetemet, keresztény- és magyarságtudatomat senki kedvéért nem változtatom meg.” Az 1990 előtti időket a „korlátozott szabadság” korszakának tartotta, az utána következők pedig a „szabadon választott piaci alkuk szellemiségének rendjét” jelentették számára. Így hát munkába menekült, egész pontosan: dolgoznia kellett, hogy kimondhassa, megfogalmazza mindazt, amit látott maga körül, ami fájt neki. Az már a sors fintora, hogy ő, aki munkát segítő társra vágyott, ezt sosem kapta igazán meg igazán, hanem előbb-utóbb konfliktusforrás, írói téma lett érzésből, nagy szenvedélyből. Ha igaz Kosztolányi mondása, hogy a művész akkor arat, ha termését elveri jég, akkor Györffy László bővelkedett aratásban, jégverésben. Más szóval: szenvedésben és alkotásban. Színpadi és filmes szerepeken, dramaturgiai munkákon, folyamatos folyóirat megjelenéseken, felolvasásokon túl 26 könyvet publikált: „életes” novellákat, elbeszéléseket, hangjátékokat, regényeket és főleg az utóbbi években harcos, indulatos publicisztikai írásokat. Az életrajzi elemeket bőven hordozó írások a valóságot vizsgálták és mutatták föl. Keményen ítélkezett, írásban, szóban egyaránt. Ebben nem csupán sebeket lehet osztani, de megsérülni is könnyű. Aztán elfáradt, mint megannyi magyar író, művész. Belefáradt a perlekedésekbe, a betegségbe, a magányba, a ma oly jellemző kritikai visszhangtalanságba. Előbb az életet kérdőjelezte meg, aztán az írást. Vagy fordítva: majdnem mindegy, számára a kettő egyet jelentett. És döntött. Németh Lászlót szabadon idézve: Nem volt igaza a legvégső döntésében, de életét adta a tévedéséért!

77

PoLíSz Madarász Imre

Debreczeni-decrescendo Aki nem kísérte figyelemmel a sajtóban – zömmel napi- és hetilapokban – Debreczeni József színeváltozását, és csak könyveit olvassa, az jószerével felfogni sem tudja, hogyan változhatott ekkorát egy közíró. Antall Józsefről vagy Orbán Viktorról írott életrajzi monográfiái és nemrég (a Bíbor Kiadónál) napvilágot látott Hazárdjáték című cikkgyűjteménye között mind a tartalom, a nézetek, mind a forma, a közlésmód, mind a színvonal, a műbecs tekintetében sokkal nagyobb különbség mutatkozik, mint az időközben eltelt évek vagy az eltérő műfajok indokolnák. Mi történt itt? A tíz évvel ezelőtt, 1998-ban megjelent Antall-monográfia, A miniszterelnök egyike volt a legjobb magyar politikus-életrajzoknak, s általában nézve arra mutatott ritka meggyőző példát, hogyan lehet a jelenkor történészének lenni, a mi időnkről történelmi módon írni. Az Orbán Viktor című könyv (2002-ben) irodalmi kifejezőerő dolgában elődjével vetekedett, monumentalitásban, teljességben pedig csakis azért maradt el tőle, szükségszerűen, mert akiről szólt, az életútjának-pályájának „fele útja” tájékán járt még. A törés a 2006-os Gyurcsány Ferenc-biográfiával, Az új miniszterelnökkel következett be, melyet új kötete előszavában Debreczeni egy „trilógia” záró darabjának nevez, jóllehet a másik két munkához képest valami egészen más minőséget képvisel: a tények helyett is sokszor főszereplőjét beszélteti, aki úgyszólván másod-narrátora az életkrónikának, innen (is) az elfogultságok, egyoldalúságok, hazabeszélések sora. Amikor a pályarajz végén a szerző a miniszterelnökként „pályakezdő” (kevesebb mint két esztendeje kormányzó) Gyurcsányt „nagy formátumú politikusnak”, „óriási politikai teljesítmény” végrehajtójának, „karizmatikus politikusnak” minősítette, „aki üstökösként jelent meg a magyar politika egén”, és a legnagyobb magyar államférfiakhoz – Bocskai Istvánhoz, Bethlen Gáborhoz, Széchenyi Istvánhoz, Deák Ferenchez – hasonlította, sokan vélték úgy, Debreczeni elérte a mélypontot, ennél messzebb nem juthat egykori önmagától. Tévedtek. A Hazárdjáték kötete emlékezetünkbe idézi az ismert mondást: „Van-e unalmasabb a tegnapi újságnál?” A politikai napilap-publicisztika különösen gyorsan, többnyire napok alatt avul el, a 2002 és 2007 között publikált újságcikkek kronológiai sorrendben sem adnak krónikát, könyvformában is csak zsurnálproduktumok maradnak. Így csupán a görcsös önismétlések mögötti belső ellentmondásaik lesznek feltűnőbbek. Az első publikációban Debreczeni még „sajnálatosnak” tartja Orbán 2002-es vereségét, a másodikban már A varázsló halála Cipollájához hasonlítja őt, hogy aztán végig az egyes számú közellenségnek állítsa be legfőbb magánellenségét, a parlamentarizmus ellenségének, „utcai rohamokat” vezénylő szélsőjobboldali populistának, Mussolini és Hitler tanítványának, szemben „a demokratikus parlamentarizmust képviselő és védő” Gyurcsánnyal. A 125. oldalon még „a Köztársaság első Elnöke” címmel tünteti ki Sólyom Lászlót, alig több mint 50 lappal később, a 187. oldalon már „olyan tényezőként” aposztrofálja, „aki maga is kockázatot jelent az állam demokratikus működésére”, hogy végül a köztársasági államformát veszélyeztető „király”, „monarchikus államfő”, „nemzetfő” karikatúráját rajzolja róla. A történetíró Debreczenit végleg felváltotta a propagandista újságíró, a politológust a politikacsináló pamfletíró. Írásmódjának, módszereinek immár semmi köze a tudományosság normáihoz – a színvonalas újságíráséhoz is egyre kevesebb. Fasiszta és náci zsarnokoktól vett idézeteket „ragaszt” Orbánra – vagy épp Sólyomra –, az ellenzék vezérének gondolatmenetét „a múlt század húszas-harmincas éveiben a parlamentáris demokrácia ellen fellépő olaszországi fasiszta, illetve németországi náci tömegmozgalmak legitimitásfelfogásával áll[ítja] párhuzamba”. Saját magának is ellentmond, úgyszólván cikkenként: „Barátaim, én nem változom” – jelenti ki, pedig elég egybevetni Orbán-könyvét és e mostanit, sőt, a jelenlegi kötet első és későbbi fejezeteit, hogy kiderüljön ennek ellenkezője. „Nincs Orbán-fóbiám” – kezdi egyik vitacikkét, holott csaknem az egész kiadvány a maga 374 oldalával rácáfol eme (le)tagadásra.

78

Tájoló

Azért van, amikor igazat mond „Én meg publicista vagyok (ráadásul rugós fajta)” – summázza ars poeticáját. És csakugyan rúg: sokat, vadul, s ahogy haladunk előre az olvasásban, a „zárlat” felé, annál dühösebben. Néhány példa ízelítőnek: „Orbánnak mentális problémái vannak”; „A mai magyar jobboldal úgy lepleződött le, úgy jött elő: ahogy a kutyaszar kimarad a hóbul”; „az idei nyári politikai uborkaszezon három csúnya, vén, fonnyadt politikai uborkát hozott: Bírót, Fürt, és Csurkát”; „Bíró lassan két évtizede motyog hasonló hülyeségeket”; „népi nemzeti zombik (Bíró, Für stb.)”; „vénségére teljesen meghülyült Für Lajos”; „szimplán ostobák (mint Bíró, Für és szegény Csoóri” stb., stb., stb. „A stílus – tanultuk – maga az ember”: ilyen stílusban kell írnia, vitáznia egy, a jobboldali újságírás hangvételét számtalanszor (a baloldalét sosem) bíráló politikai publicistának, aki azzal dicsekszik, hogy „az egyetemen évek óta Politika és média címmel visz kurzust” és hogy a Gyurcsány-kormány köztársasági érdemkereszttel akarta kitüntetni, de ő – függetlenségét védendő és bizonyítandó – nem fogadta el? A sok idézet után befejezésül már csak egy: „Igazán nagy marhaságokat csak tanult emberek tudnak mondani.” Bár e megállapítás vitatható, Debreczeni József publicisztikai „hazárdjátékai” alátámasztják némiképpen. (Debreczeni József: Hazárdjáték., Bíbor Kiadó Bt., Budapest, 2007.)

Árpás Károly

Egy regény, ami több annál Aki ezt a karcsú kötetet kezébe veszi, azt gondolhatja, hogy egyszerű olvasásra vállalkozik. Nem kívánok megtéveszteni senkit; Bene Zoltán könyve nem Esterházy Péter Fuharosok című regényének tömörségét követi – mégis próbára teszi a kíváncsi olvasót.

Alapgondolatok Már a mű fölvezetése is furcsa: a 2006-ban Nobel-díjat kapott Orhan Pamuknak nem posztmodern kísérleteire utal – Bene Zoltán hangsúlyosan nem vállal közösséget az utolsó neoavantgárd kísérlettel –, még csak nem is történelmi regényeiben kifejezett identitásproblémákra (pedig a fiatal írónak jó érzéke van a történelmi regényhez, első műve, a Fekete föld is az volt), hanem egy olyan életérzés-megfogalmazásra, amely áthatja nemcsak ezt az alkotását, hanem számos korábbit is. A pamuki hüzün nem török specialitás; ismerte már a romantika: weltschmerz, spleen, világfájdalom – ám ezek a kifejezések a szociális lény világbeli problematikusságát fejezték ki. Pamuk és Bene a modern, elidegenedett (nem félek leírni a „marxi” kifejezést, mert a hozzárendelt lukácsi értelmezés is pontosan fejezi ki a jelentést) életérzést, az egyén elveszettség-élményét fogalmazza meg, illetve fogadja el feladatként. Bár a Bene-szöveg 29 egysége kapcsolódik a címhez – (Üledékképződés, -képzés); a görög betű visszaadásától eltekintek –, téved, aki azt hiszi, hogy címmagyarázattal találkozik. Pedig a szövegszerkesztés lineáris görbe szabálya szerint a tetőpont táján vagyunk, hiszen innen már csak egy szövegegységnyire van a vég. Ám az olvasó csalódik várakozásában: csak műhelyvallomás, illetve a főhős, Asztalos Péter pszichológiai minősítése tárgya a fejezetnek. Pedig a cím kellően figyelemkeltő! Egyrészt az üledék az elegy, a keverék, a zagy alján képződő sűrűbb, súlyosabb anyagrész megnevezése. Kétségtelen, hogy a fölkavart sorsok, életpályák, események valamiféle üledéke a regény – vagy kiváltja a befogadói állásfoglalást: miután végigolvastuk a művet és szembesítettük világismeretünkkel, valamiféle konklúzióhoz kell eljutnunk. Ám van az üledéknek egy másik jelentése is: olyan kőzet, eredetileg

79

PoLíSz volt tengerfenék része, amelyet annak idején mélytengeri áramlatok, földkéregmozgások és élőlények alakítottak. Ez idővel felszínre került, a természeti erők itt is formálták, de eredeti összetételét nem változtatták meg. Általában ásványi kincsei, használható és régészeti jelentőségű anyagai miatt fontos az ember számára. Nem gondolom, hogy Bene Zoltán egyszerű allegorikus jelentés evokálása miatt találta ki ezt a címet. Ám a cím jelentés-sugárzása átértelmezi az egyes műveket is. S hogy nem egyszerű szóválasztásról lehet szó, azt a regény tartalma és szerkezeti elrendezése bizonyítja. Bene Zoltán tudatos szerkesztő – ezt bizonyította már nemcsak imitációs munkáival (Fekete föld, A kimondhatatlan nyomorúság In: Legendák helyett. 11 történet. Madách Irodalmi Társaság Budapest, 2006.), hanem az Év-könyv című művével is. Ennek a regényének alapját a görög ábécé betűi képezik, de a módosított görög ábécéé. Ez fogja össze a zárójeles címeket, amelyek egyébként még tovább bonthatók. Vannak visszatérő témák: mélabú, kényszerpályák, temetés; vagy egy Ady-vers determináns szerepe – (Akiből valaki útra vált), illetve egy belső történetmondási kényszer rögzítése – (Elvirágzik az orgona).

Sorsok-létek Bene új regényét meghatározza, hogy „NEMzedékregény”-sége egy teremtett világhoz kapcsolódik. Elképzelt világ ez, függetlenül attól, hogy sok a konkrét szegedi adalék: a JATE-klub, az Auditórium Maximum, a Béke Tanszék, a kocsmanevek… Megjegyzem, Ambrus Lajos 1988-as Eldorádója pontosabb képet rajzol az egyetemista létről – ám Bene Zoltánnak nem ez a célja. Mint a bevezetésben mutatta: a hüzün-élmény közvetítése a cél. Bene elképzelt világa csak közrefogja a szegedit: nem tudjuk, hol volt előtte (bár gimnazista éveit Szegeden tölti), s Nagyszeg azonosítása komoly irodalomtörténészi feladat. De nem is fontos a helyszín, csak az, hogy van a fővároshoz képest jelentős egyetemi székhely, ahol beíródnak az életsorsok meghatározó vonalai, ám egy egyedi-eseti létélmények már akárhol megtörténhetnek. Természetesen, mint minden kortárs műben, találkozhatunk „kulcsregényszerű” utalásokkal. Megpróbálkozhatunk a szereplők megfejtésével, s aki az íróval egykorú, középiskolás és egyetemista éveit Szegeden töltötte, az listázhatja a fölismert személyeket. Ám Bene Zoltán Nem Grecsó Krisztián Pletykaanyujának vagy Temesi Ferenc Por című művének követésére törekszik. Nincs jelentősége a valóságos figuráknak, csak adalékok Asztalos Péter figurájának materializálásához! A „csapda” a múltban van: a főszereplő állandóan szembesül vele – s a befogadó a közös múltból próbálja megfejteni a középpontba állított figura személyiségproblémáit. Ezt a múltat az író az idősíkok állandó váltogatásával állítja elénk. Ám nem érdemes valamiféle linearitás-rekonstrukciót végezni! Nem azért, mert hiányoznának a direkt utalások – a főhős a középiskolát a rendszerváltás előtt kezdte, utána érettségizett; egyetemista az ezredforduló előtti évtizedben volt, s a felnőtt-világ létét bemutató cselekményrészletek napjainkig, a regény lezárásáig terjednek. (Nem véletlen a regény keltezése sem: „2003–2005[–2007]”). Van azonban az időnek egy másik szerepe is: a szereplők elbeszéléseinek ideje is belefonódik Asztalos Péter élet-idejébe. Vagy azért, mert hallgatja, vagy azért, mert a szereplőkhöz is köze lesz. Azt is mondhatnánk, hogy a regény egyik fő kérdése az időhöz való viszony. Természetesen a regény meghatározó, súlyponti eleme Asztalos Péter, hiszen minden fejezet vele kapcsolatos. Ám Asztalos Péter nem azonos az elbeszélővel – Bene hangsúlyozza ezt azzal is, hogy sosem mesél első szám első személyben. Így mintegy elfogulatlanul követhetjük az elbeszélőt, s mi, az olvasók döntjük majd el, hogy Asztalos Péter: „rendbejött-e magával”. Ugyanakkor ez az objektivitás teszi lehetővé, hogy érzékeljük Asztalos szociometrikus körének csoportjait – magunk leszünk minősítői kapcsolatainak, melyeknek egyik meghatározója, hogy összefonódik-e a jelen és a múlt. S ismét az időnek van szerepe: az érintőlegesen fölvázolt szegedi, nagyszegi és ismeretlen illetőségű személyek azáltal kapnakkaphatnak szerepet, hogy a múlt-történetük mennyire fonódik össze Asztalos Péter múltjával.

80

Tájoló

Az evokációs kapcsolatrendszer Bene Zoltán regényének egyik választott jellemzője, hogy szerzője szerint is összekapcsolódik korábbi műveivel. Legelőször is Asztalos Péter személye a kapocs: a Változatok, lehetőségek (Bába és Társa Kiadó Szeged, 2002.) című kötet második részében tűnik fel először (II. Asztalos Péter változatai és lehetőségei). A nyolc novellában már teljes személyiségként mutatkozik, maga köré vonzva a társszereplőket [felsorolásuktól eltekintek]. A következő Út című regény (Bába és Társa Kiadó, Szeged, 2004.), amely Jack Kerouac híres nemzedékregényének allúziójára épülve a kortárs lét-kérdéseket bogozza. A másik szál az Év-könyv című novellafüzéréhez (Nagyszegi történetek. Tiszatáj Könyvek Szeged, 2007.) köti a szereplőket. Nemcsak a helyszín, hanem Lábas Lázár történeteiben a nagyszegi családok éppen úgy feltűnnek, mint Asztalos ismeretségi körében. Azonban az író nem elégszik meg ennyivel: nemcsak korai írásait emeli be, hanem olyan történetelemeket is, amelyek például rokonságot mutatnak a Legendák helyett (11 történet. Madách Irodalmi Társaság, Budapest, 2006.) írásaival – például a 18., a (Csilla) című. Ráadásul ez összekapcsolja a Változatok, lehetőségek II/6-tal is, de ott Asztalos felségét még Nórának hívják (Az esély). De vannak más fölidézések is: a 27., a (Temetés II.) címűben a nagyapja temetésének története összekapcsolódik az Ásatás (Kurtanovellák, tárcák, karcolatok. Bába és Társa Szeged, 2006.) 28. darabjával (Utolsó hetek); a zsarolás emléke pedig a Legendák helyett II/1. novellájával: a Legendák helyett címadó írással. Mindez persze a teljesség helyett, csak jelzésszerűen mutatja: Bene Zoltán életműben gondolkodik. És ott van a többi személy! A nők – akiknek a valószínűsítés a feladatuk, hiszen a századvégi fiatalságról szóló szociológiai és egyéb leírások szerint sokkal szabadabb életet éltek, mint szüleik. Ott vannak a társak: ki barát, ki nem – s nem is ez a fontos, hanem a foltszerű élet-út emlékek, amelyek kontrollként és viszonyítási pontként szerepelnek. Bene már nem adja meg a döntési lehetőséget szereplőinek, mint például Az út című regényében. Bár szabad világban élnek, mégis úgy tűnik: megíratott a sorsuk. Lehet, hogy ez az önazonosság-kétely váltja ki a hüzünt? És ott vannak a kocsmák, az albérletek, a mozik, a művelődési házak – az a környezet, amelyben lejátszódhatnak az események. Bene érzékkel nyúl a szituációhoz, dramaturgiai tehetségét mutatja a 24. fejezet, a (Felvétel), amelyben hangjátékban állít emléket az álláskeresésnek. (Azóta drámaíróként is bemutatkozott: Istennél a kegyelem. PoLíSz, 2008/10.) Aki nemcsak együltében olvassa Bene regényét, az fölismeri, hogy nem Asztalos Péter a főszereplő, hanem az életformáló helyzetek bemutatása, illetve viszonyunk a kihagyott helyzetekhez. Mert nem csak Asztalos Péternek probléma a felnőtté válás; valamennyiünknek meg kell, meg kellett küzdeni ezzel a kihívással. Ezzel válik a regény evokativitása jogossá: nem Bene korábbi műveit kell összekapcsolni az Üledék fejezeteivel, hanem a saját életünk emlékeit is!

A műfaj körül Bene regényíróként indult, jól ismeri a műfaj szabályait és lehetőségeit. Tudatosan alkalmazza a hagyományokat. Regényében kitüntetett szerepe van a történetnek: bár műve csak harminc fejezetből áll, de aki összeszámlálja egyszer a fejezetekben előforduló történeteket, akkor a végösszeg közelebb lesz a félezerhez, mint a százhoz. Igaz, az elbeszélő többször megbontja az idő egyenes vonalúságát, de ilyen rövid terjedelmű alkotásban ezzel a megoldással növeli a többletjelentés esélyeit. Ami különlegessé teszi a művét az a nézőpont sajátossága: állandóan várjuk az Asztalos Péterhez való viszony tisztázását, pontosítását, ám ez sosem következik be. (Megjegyzem, egyedül az Út című regény utószavában van ilyes engedmény. Ezért aztán elviseljük a tér bizonytalanságait, melyet az egyes fejezetekben előforduló lépésszerű pontossággal erősít. Bene társadalmi regénye a hagyományoknak megfelelve saját korosztályának szociológiai lenyomata, ugyanakkor sikerül a tudatvilágot is rögzítenie. Így lesz igazzá az alcím megnevezése: NEMzedékregény.

81

PoLíSz S én elgondolkodnék a kiemelt „NEM”-en. Mert lehet ugyan tagadás, mint Grendel Lajos Éleslövészete, ám mi van akkor, ha a „nem” szónak nembeliségi, halmazképződési jelentésére gondolok? Fontos az idegenek viszonya is. Hiszen a nemzedékregényt olvashatják a jelenben az öregebbek: kíváncsian és kritikusan – ilyenek voltak ők, akik utánam jöttek. A recenzens közéjük tartozik: lehetne az íróval közös korú gyermeke; az író nemzedéki élményeit érti ugyan, de nem élte át – más problémái voltak. Igaz, nem érdemes ennek taglalásába fogni: ez már olvasásszociológiai és irodalompszichológiai kérdés. De olvashatják a fiatalabb generáció tagja is: a jelenben és a jövőben. Nekik Bene már az idősebb korosztály tagja. Érdekes lenne megismerkedni a véleményükkel. Akiknek viszont meg kellene szólalniuk, az Bene Zoltán korosztálya! Kérdés, hogy ők hogyan látják Asztalos Péterék világát.

A nyelvi megoldásokról Sokszor visszatérő kérdés: az irodalmi mű nyelve milyen viszonyban van az élő nyelvváltozatokkal? Mit jelent a visszatükrözés imitációs pontossága – vajon megoldható-e egyszerű naturalista fogásokkal? Bene Zoltán számára a nyelv is fontos: nem pusztán az ábrázolás eszköze, hanem nyelvfilozófiai kérdésként is fölmerül: „a kifejezés lehetősége, pontossága”. Ennek egyik megoldása a történetkezelés formája: a beszédmód kérdése. A posztmodern kritika igyekszik elmosni a narráció (az elbeszélő megkülönböztetése az elbeszélttől – lásd a szegedi iskola, Bernáth Árpád, Csúri Károly, Kanyó Zoltán tanítása) és az előadásmód = beszédmód közötti különbséget (amelyet az indoeurópai nyelvek többségében grammatikai eszközökkel is érzékeltetnek). Bene a régi iskola híve: számára a beszédmód a teremtett valóságban a realitáshoz való viszony érzékeltetése. Erre különösen szükség van, hiszen a szerző saját szavai szerint Graham Greene mintájára írt „én-regény”-t. Ám művében az egyes szám első személyű alak helyett végig egyes szám harmadik személyű alakot alkalmaz – mármint Asztalos Péter tekintetében. Az egyenes és a függő beszéd (nagyon ritkán a szabad függő) csak részben segít a minősítésben: ki áll a mű középpontjában? Lesznek, akik Asztalos Péter regényének fogják tekinteni a művet, lesznek, akik az íróra hivatkozva Asztalos Péter nemzedékének. Ám nekem más a véleményem. A regény véges végig következetesen az elbeszélőről szól. Asztalos Péterrel akkor mutat rokonságot, amikor alkotás-lélektani fejtegetésekbe bocsátkozik. Amikor fölidézi korai műveit, amikor szóba kerül első közölt műve – megjegyzem, később Asztalos Péter életben is találkozik kitalált hősével, Jeszenszky Szergejjel –, amikor a műhelybe enged bepillantást: „Írni és ollózni, ollózni és írni” (Üledékképződés -képzés 150. o.). Innentől kezdve már csak írói fogás a stílusváltások ábrázoló szerepe. Bene szereplői részben a társadalmi helyzetüknek megfelelően beszélnek, részben a műveltségük szintjének megfelelően. Amikor ettől eltérnek, illetve összevegyülnek, az a történet szituációjának függvénye. Lesznek, akik helyenként sokallni fogják az alantas szókincset, ám jusson eszükbe Spiró György Csirkefej című drámája: a szereplők nem azért beszélnek úgy, ahogy, hogy megbotránkoztassák a befogadót, hanem mert rétegnyelvvé lett ez a nyelvváltozat. Úgy vélem, Bene szereplői beleillenek egy olyan világba, amelynek a maival is vannak kapcsolatai.

A regény helye A harmincöt éves szerző olyan alkotást tett le az asztalra, amely pályakezdésének ígéreteit teljesítette. Nyolc esztendő munkássága bizonyítja: Bene Zoltán nem tehetséges kezdő; Bene Zoltán író, akire figyelnünk kell.

82

Tájoló

Eddigi művei sorában az Üledék fontos állomás: összegzés, felidézés és önértékelés egyszerre. Most már mindenki tudja: mire képes. Gyanítható, hogy regénye az életmű egyik komoly értékelési pontja lesz, s inkább ez, mint a tavaly megjelent Év-könyv. Ki tudja még, hogy merre folytatódik az út: a társadalmi tablókat választja-e, a jelennel érintkező múlt ábrázolása kerül-e a középpontba, vagy a történelmi regények sorát fogja bővíteni? Várjuk a következő könyvet… Sokkal fontosabb kérdés, hogy mit kezdenek a kortársakat olvasók Bene Zoltán regényeivel. Úgy gondolom, bár az értelmezett művek számával, arányával nem tudom alátámasztani, hogy Bene Zoltán úttörő íróink egyike. Ugyanis visszatérni a történethez ma lázadás a kánon ellen. Fontos eszköznek tartani az elbeszélés hagyományos eszközeit, a befogadóval való olyan közösséget, amely nem kirekesztés egyben – ez olyan esetleges konfliktusforrás, amely az írót szembeállíthatja a jelen irodalomtörténészeivel. Ám azt hiszem, a posztmodernnek vagy meg kell változnia, vagy át kell adnia a helyét más világképnek. Nem a kritikus mondja ezt, csak a befogadók egy hányadának ismerője. Amit a nonkorfomista posztmodern lázadó megvalósított az elmúlt évtizedekben, az nagyszerű újítás volt a maga nemében. Ám szerintem a posztmodern szerző nem néz szembe a „Nagy Könyv”-jelenség érzékeltette-megjelenítette problémával. Azzal, hogy eltűntek az „avatott” olvasók. A Gutenberg-galaxis fönnmaradásának egyik záloga szerintem az olvashatóság. Az olvashatóság alapja az ókor óta a történet (nem egyenlő a kalanddal). Ezt közvetíti az utolsó olyan intézmény, amely képes tömegeket formálni: az iskola. Mert téved az, aki azt hiszi, az elektronikus média olvasókat nevel. Ez hamis képzet. Ma már olvasót egyedül az iskola nevel – és a posztmodern irányzat „nem fér bele” a közoktatásba. Nem a tananyagba – annak része lett, a középiskolásénak. De a tanítási időbe bizonyosan. Mert az általános gyakorlatban a diákok alig jutnak el a neoavantgárd kezdetéig. Honnan lenne idejük a posztmodernre. Az meg, hogy maguktól majd olvasnak, nevetséges. Olvasni történetet lehet. A magyar irodalom jövője ebben az irányban mutathatja a potenciális befogadókat. Befogadók nélkül pedig nem létezik a mű, csak velük teljes. Az irodalom olyan művészeti ág, amelynek anyaga és eszköze a nyelv. A nyelvhasználó emberek döntik el, hogy választják-e a világ megismerésének azt a sajátos formáját, amelyet az irodalom kínál. Bene Zoltán nem áltatja olvasóit: történetet kínál, s ezek a történetek, még ha zavaróan a görög ábécé betűihez kapcsolódnak is, a közelmúlt történetei. A jelen problémáit vetik fel, érthető megfogalmazásban. Olvassuk Bene Zoltán történeteit, s szembesítsük (nem szembesüljünk?) azzal a világgal, amelyet ismerünk. Így még pontosabb képünk lehet, s elérhetünk Tamási Áron igazságának megértéséhez. Hogy miért is vagyunk a világon. (Bene Zoltán: Üledék. NEMzedékregény. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2008.)

83

PoLíSz Dobos Marianne

Cigány keresztapák De hát „meddig lehet elmenni”, fogalmazza meg a kérdést az antropológus a kötet záró fejezetében. Az olvasója pedig, mire ezen sorokhoz ér, már tudja, hogy a szerző elhivatottan, nemzetközi összehasonlításban is helyét megálló módon kereste a hiteles értelmezését egy kultúrának, egy kulturális jelenségnek. Másodkézből hallottam a Mária rádióban elhangzott tanúságtételt egy izgalmasan kezdődő komaságról. Egy mélyen hívő, mindenáron segítőkész férfi, keresztényi kötelességtudattal, egy „cigány közösség”-gel vállalt „közösséget”. Örült, hogy befogadták, és úgy tűnt fel neki, el is fogadják. Napnál világosabban látni vélte ezt abból is, és ez nagyon boldoggá tette, így azonnal el is vállalta a megtiszteltetést, amikor meghívták, felkérték arra, hogy keresztapja legyen az egyik roma bébinek. A keresztelő időtartama alatt pedig, mivel egyértelmű volt, hogy üres a lakása, gondos alapossággal kifosztották azt. Ahogyan ennek, bár nem minősítek, és nem sorolom egyik etnikai csoporthoz sem az elkövetőket, de az éjféli misék idején a papok lakásának kirablása formájában, sok évtizedes hagyománya van már. 2008 karácsonya sem jelentett kivételt. Ahogyan az egyik károsult plébános barátom mondta el az esemény után néhány nappal, amikor a faluban a tőle ellopott tárgyakat árulták már, a betöréssel kapcsolatos érzéseit, valami hasonlóképpen fogalmazott a pórul járt keresztapa is. Meghatottan hallgattam a pap, és egyben szociológus szavait a tanulságok tanúságtételét. Igen összhangban volt XVI. Benedek pápánk újévi üzenetével is. A szegénységen belüli, a szegénység egyik kiemelten fontos, és megoldásra váró kérdésköre a cigány-szegénység, súlyosan érinti az atya által ellátott, Miskolc közeli borsodi falvakat is. Ha alaposan belegondolunk – mint Handó Péter Alvó konfliktusok mezején című könyve is bemutatja – „egy meglehetősen izgalmas, és érzékeny terepen” járunk. A könyv annyira új, hogy szinte meg sem száradt a nyomdafesték rajta. Antropológus írta. Aki levelező hallgatóként szerezte diplomáját a Miskolci Egyetemen, és a könyve alapját képező tudományos kutatásokból állt össze a szakdolgozata. De tizedennyi érdeklődésre sem tarthatna számot a munka, ha nem állna mögötte aranyfedezetként a szerző minden szenvedése, és főként minden emberi gyengeség iránt megértő empatikus személyisége, aki gerincműtétéig kétkezi munkából élt. Szentségként tekintette hivatásának a szellemi tevékenységét, amit valami módon csak meggyalázna azzal, ha pénzt fogadna el érte. A szerző, aki antropológus diplomáját 2005-ben vette át, 1991 őszétől él Sóshartyánban, a kis nógrádi faluban, amelyik három évszázados cigány-magyar együttélési múlttal rendelkezik, és ahol, mint minden hasonló kis faluban, demográfiai arányukban folyamatosan csökken a magyarok létszáma. Nem főként politikai vagy más egyéb szempontokból is aktualizált sztereotípiák halmazából áll öszsze a kötet. Arra törekszik művében, hogy az „érintettek tényleges identifikációját” minél pontosabban tükrözze. Kertesi Gábortól idézi bevezetőjében az igen hangsúlyos gondolatot: „A környezet vélekedése a cigánynak tekintett emberek számára nem semleges magánvélekedés, hanem a szó klasszikus értelmében vett »társadalmi tény« olyan – többnyire állandósult – cselekvésmódok forrása, amelyek képesek kényszerítő módon hatni az érintett egyénekre.” Célját nem egységes módszertani alapok mentén szervezetten, „hanem a személyes tapasztalattól a nyers statisztikai adatokig, az előzményektől az esetleges következményekig minden – az adott témához valamilyen módon kapcsolódó – szál fölfejtésére irányuló kísérlettel” igyekszik elérni. És, állítom, hogy el is éri. Mindenki keresgélhet a könyvben, mert megtalálja azt, amit a maga számára fontosnak ítélhet, akár ha cigányságra vonatkozó problémák megfogalmazásában, vagy a felismert problémák megoldására egy működőképes alternatíva kialakításán kíván – és el kell fogadnunk, mindennapjainkra, hogy ez sem halasztható feladatunk – elgondolkodni.

84

Tájoló

Egy olyan adatot emelnék ki a könyvből, amelyet az egyházi anyakönyvek alázatos kitartással való feldolgozása alapján készített, és végül izgalmas eredményeket felmutató számtalan szempontú statisztikai táblázat, grafikon által illusztrált, de az általam alábbiakban kiemelt szövegkörnyezetben egy kicsinyke, szerintem mégis szinte a legtöbbet mondó, egyben a legmeghatározóbb szegmensét mutatja fel a kutatásnak. Gondoljunk jól bele, és aktualizáljuk napjainkra, az adatokból leszűrhető tanulságot! A fejezet, melyben az adatot találtam, a Megélhetési stratégiák az idő függvényében címet viseli. „Akik a helyi munka biztosította megélhetésből kimaradtak, idénymunkásként értékesítették erejüket. Bár ezek a rétegek lenézettnek számítottak (és részben számítanak ma is) az egy-két holdnál nagyobb földterületet birtoklók szemében, időszakosan mégis megnőhetett ázsiójuk. Ilyen volt például a XIX–XX. század fordulóján a folyamszabályozások munkálatainál kubikusként elszegődők helyzete, akik rendszeres jövedelmük révén egy ideig a földtulajdonos gazdák gyermekeinek keresztszülői lehettek. (Ezen időszak jellegzetessége [1898–1907], hogy kevesebb gazdát – tizenegyet – kértek fel keresztszülőnek a földdel nem rendelkezők, mint viszont – tizenhatot. Azonban sem korábbi sem későbbi precedens nincs arra, hogy gazda vagy földműves napszámost választana gyermeke kereszteléséhez.)” Az idézett szakasz teljesen egyértelmű minden szubjektivitástól mentesen megfogalmazott, az olvasótól is ilyen szemléletű átgondolást igényel. De hát „meddig lehet elmenni”, fogalmazza meg a kérdést az antropológus a kötet záró fejezetében. Értelmezéshorizontján belül oly mértékben vállalta az empátiát a másság tanulmányozásában, hogy a tanulmányozott „mások”, akik természetesen mindeközben megfigyelték, megismerték őt az évek során, olyannyira elfogadták, hogy a kapcsolat egyre személyesebbé vált. Kérdezik, miközben, mint írja: „Úgy rakódhatnak rám a másik terhei, hogy félek belegondolni a dolgok törvényszerűségeibe, mert akkor egy belátható kilátástalansággal szembesülök. Tehetek-e ez ellen valamit, teszek-e ez ellen valamit, ha leírom azt, amit látok és ahogyan látom?” Sztereotípiákkal nem megválaszolható a kérdése. Mert a választ, meg kell, hogy még idejében találjuk. Tekintsünk csak a mellékelt táblázatra. Sokat mond, pedig csak egy kis falu adatait foglalja magában: 1870–2005. Az antropológus veti fel a kérdéseket a könyvben, amelyeket számomra, kis falujában az ember, a mosolygós kék szemű, környezete iránti kötelesség- és felelősségtudattal megáldott ember, mellesleg számtalan remek novella és esszé írója, a szerző igyekszik megoldani. Vajon ilyen tudományos és tapasztalati felkészültséggel, ha keresztszülőnek hívnák meg, élne-e benne a gyanú szikrája, és míg tart a szertartás, otthonának őrzését rábízná-e valakire? (Handó Péter: Alvó konfliktusok mezején. Interkulturális kapcsolatok Sóshartyánban. Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézet, 2008.)

85

PoLíSz Lukáts János

Húsvéti hazahívás Tamási Áron: Szülőföldem „Vajda Sándor miniszterelnök úr három erdélyi írónak elsőosztályú vasúti szabadjegyet adatott, egész esztendőre szólót. Így mutatta ki tiszteletét az erdélyi magyar irodalom iránt”. Ezzel az örömteli mondattal indul Tamási Áron könyve, öröm az írónak, aki utazhat, öröm a kortárs román miniszterelnöknek (Alecsandru Voida), aki jótékonykodásával népszerűsítheti magát, öröm az erdélyi magyar irodalomnak, amely iránt így mutatódik ki a tisztelet. A legnagyobb az öröme azért mégis annak az idősödő székely aszszonynak, aki végre, két év után, újra megláthatja a fiát, Tamási Áron édesanyjának. És az öröm nem is szűnik egy álló héten át, amíg az író a rettenetes nagy útra vállalkozik, amely Kolozsvár és Farkaslaka között húzódik, két vonattal és egy lovas szekérrel bonyolódik. Utána pedig az átélt örömök lecsillapodnak, az íróban okos rendbe állnak, a könyv írni készül önmagát, Tamási Áron „csak” az emlékezés munkáját végzi. És a következő évben, 1939-ben, Kolozsváron megjelenik a Szülőföldem, író és szülője, testvérek és kortársak s bizonyára a miniszterelnök megelégedésére. „Mintha minden korábbi munkája csak készülődés lett volna a Szülőföldem megírásához. A kortársak… Tamási Áron művészetét tetőre érkezettnek, befejezettnek érezték” – ez a szűkszavú méltatás is bátor cselekedet volt Czine Mihálytól, aki a „Spenót” élcnevet hordozó irodalomtörténet hatodik kötetében (megjelent 1966-ban) a Tamási fejezetet írta. A Szülőföldem akkor már huszonhét éve nem jelent meg sem a Magyar Népköztársaságban, sem a Román Szocialista Köztársaságban. Sőt, Magyarországon az államszocializmus évtizedeiben egyáltalán nem látott napvilágot, majd csak 1990-ben teszi közzé a Szépirodalmi Kiadó – ötvenegy évvel az első kiadás után. A kortárs és az utód olvasók erre a régi s mind nehezebben hozzáférhető kiadásra kényszerültek. A Román Királyság – úgy látszik – liberálisabb és toleránsabb volt az erdélyi magyar irodalom e jelese iránt, mint e két másik, említett államalakulat. Talán a kényelmesség, talán a megélhetési költségek szűkössége tette, talán a figyelmét százfelé szabdaló írói-szerkesztői munka, de bizony évek teltek el, amíg módját ejtette Tamási Áron, hogy hazautazzék szülőföldjére, szülőfalujába. Aztán újra évek… Pedig túl volt már az igazán nagy utazáson, az amerikai világjáráson, az útlevelét ettől kezdve mindig magával hordta – biztos, ami biztos! De az eltűnő évek ellenére – lélekben, gondolatban – soha nem szakadt el a Székelyföldtől, regényeit, novelláit innen származtatta, az Ábel-trilógia hőse innen indult meghódítani a Hargitát, az országot és a tengerentúlt, amiként Jégtörő Mátyás háza is itt emelkedett (roskadozott!) Farkaslaka közepén. Negyvenkét éves volt ekkor, alkotói pályájának éppen a delelőjén állt, túl egy világháborún és egy hatalomváltáson. És jó sorsa nem tudatta még vele, hogy a következő évtizedben egy újabb világháború, két újabb hatalomváltás zajlik körülötte, menekülnie kell a szeretett Kolozsvárról, amelynek földjére azután egy újabb évtizedig nem teheti a lábát. Hol vannak már a gáláns román miniszterelnökök, Magyarországon szigorú szemöldök-összevonások oldják és kötik szavait-sorait, de 1956 egyik legszebb és leghitelesebb magyar vallomását ő teszi majd közzé. És mire a dolgok rendeződnek (rendeződnek?!), oda a fiatalság, oda az élet. A húsvéti hazalátogatás az életút közepén valamiképp a pálya fordulópontja is lett. A szülőföld varázsa, a székely nép és föld harmóniája nem múló élménnyel és energiával munkál az íróban, de elérkezik a számvetés ideje is. A tündéri-balladás környezetben történelmi és társadalmi küzdelmek színterét kezdi érezni, a táj gyönyörűsége mellé egyre inkább odalátja a tájban élő nép nyomorúságát is. Tamási nem ír szociográfiát, de egyre inkább megérzi: tenni kell ezért a népért, mert elpusztulnak a legjobb erői, elsatnyulnak kezdeményezései. És tornyozódnak a bajok: a sanyarú földön mind nehezebb lesz az emberi megélhetés, felbomlóban a falut összetartó, hajdani rend, a kapitalizmus intézményei és lehetőségei mintha elrobognának Székelyföld fölött. Amikor viszont megjelennek, bajt és keserűséget,

86

Tájoló

adót és közmunkát jelentenek. És széttörőben a nyelvi, nemzeti, tudati egység. Miközben növekszik a gazdasági és a szellemi kiúttalanság, a magyar, a székely és a szabadparaszti azonosságtudat megrendül, szétforgácsolódik. Tamási Áron úgy érzi, összegeznie kell mindazt, amit tud erről a tájról és a benne élő emberekről, rokonokról és ismerősökről, elődökről és kortársakról. Összegyűjteni emléküket, megőrizni hírüket, följegyezni krónikájukat. Immár nemcsak a kereszténység előtti hitvilág emlékeit is őrző misztika üzeneteit, hanem a napi munka és a napi indulatok lajstromát kell összeállítania. Minderre egy hét természetesen édeskevés, a krónikateremtésnek ennyi idő alatt csak éppen a szándékát lehet kifejezni. Utána ismét évek következnek majd, az érlelődés és a szívós munka esztendei, amíg a következő Tamási-regények – ugyanabból a talajból, ugyanabból a környezetből – ki nem sarjadnak. De ne szaladjunk előre a jövőbe, az író sem tehette! Tamási nagy önbizalommal és emberismerettel forgolódik Kolozsvár „rengetegében”, de ez az önbizalom egyszerre olvadásnak indul, amint kiteszi a lábát választott városából. A gyorsvonat (a Rapid) első osztályán rend és fegyelem uralkodik, az utazóközönség könyvet-újságot szerez be magának, hogy idejét hasznosan töltse el – román újságot, ami természetesnek tűnik egy román vonaton. Csakhogy ez a román vonat Kolozsvár és Segesvár között kattog. Akkor sem hangzik el szó, amikor Tamási a maga magyar újságját emeli ki a zsebéből, de a román útitársak lábat váltanak, úgy tartják a maguk lapjait, hogy még csak ne is lássák az idegen utas kezében az idegen szavakat. Amikor Tamási ráun az útitársak beszédes hallgatására, és áttelepszik a harmadik osztályra, akkor – a költővel szólva – „csendesség van, hallgat a száj, csupán a szemek szavaznak”. A harmadik osztályon? „De más világ van itten. Az egész kocsit megtölti a füst és az ember, s vidáman és színesen csobog mindenütt a székely beszéd, mint egy óriási forrásban. Elevenség és jókedv honol itt, mintha nem a bajlátott Székelyföld kapujában volnánk…” A két különböző vasúti osztály elfér egyazon szerelvényen, utasai között azonban időnként akad súrlódás. „Az egyik vásáros kiválik a csoportból, s elébe kerül egy vasúti tisztnek, akitől valami vonatot kérdez magyarul. A vasúti megvonja a vállát, és szó nélkül továbbmegy. Visszajön a vásáros is a többihez, akiknek azt mondja: – E nem felele.” A vasút bizony stratégiai nagyhatalom, a vasutas feladata, hogy megbízható legyen az államhatalom szemében, nem pedig, hogy holmi vásárost fölvilágosítson a vonatok menetrendje felől. Főként, ha az a vásáros még az államnyelvet sem bírja. A vasutas pedig az ilyen népeket nem bírja! És Tamási utazik tovább, halk mosollyal éleszti föl gyermekkora helyszíneit, enyhe zsörtölődéssel lép túl a napi vesződségeken. Segesváron meg is vacsorál az idegen szótól harsogó vendéglőben, az étlapon a magát idegen nyelven hirdető, de magyarosan elkészített disznótorost fogyasztja. Aztán „a főúr odajön és számol, majd a fülemhez hajol, és magyarul mondja az összeget. Félve dugja oda nekem a magyar szót, nehogy meghallják a románok, s nekem abban a percben eszembe jut, hogy mindössze néhány kilométerre vagyunk attól a helytől, ahol a szabadság védelmében elesett a magyar költő, ki a legnagyobbak közül való volt ezen a világon”. Az olvasónak pedig az jut eszébe, hogy – bizonyos időben és bizonyos helyeken – pincérnek lenni ugyanolyan felelősségteljes és veszedelmes foglalkozás, mint amott volt bakternak lenni. A negyvenkét évvel világra jötte után, és húsz évvel a hatalomváltás után szülőföldjére hazalátogató író azért fogalmazni kezdi magának múlt és jelen sajátos ellentétét. „Igen, Erdély földje ez, s te is erdélyi vagy. Nem jövevény, ki sóval vagy arannyal kalmárkodni jött volna ide. A nép, amelyből származol, már itt volt ezer esztendővel ezelőtt… Nemzetséged sem habozott soha, hogy más országok jobb földjét kívánta volna lakóhelyéül, hanem ezt védte tatárral, némettel és muszkával szemben. S most ingerülten néznek rád mindenütt, ha nyelveden szólasz ezen a földön, s még úgy jársz a legjobban, ha nem válaszolnak. Jól teszed, ha titkolod is, hogy magyar vagy, mert puszta léted kellemetlen és izgalmat idéz fel”. Az úton, Kolozsvártól Székelyudvarhelyig, sorjáznak a kellemetlen tapasztalatok – nevezhetjük megaláztatásnak vagy kisszerű piszkálódásnak, Tamási ez utóbbinak veszi, nem akarja ünnepváró kedélyét befelhősíteni. De hát: Székelyföld – botránykő! „A román hivatalos közművelődés kultúrzónának jelölte ki a tiszta Székelyföldet, mert égető és fontos feladatnak tartotta, hogy az ország eme részében fokozott irammal terjesszék a román kultúrát…” A vonaton tettre kész útitársa akad, „mondják, hogy kétszeresen fizetik a kultúrzónás szellemi erőket… Ki tudja, hátha szegény szüleit támogatja, vagy esetleg valamelyik testvérét iskoláz-

87

PoLíSz tatja. Bármelyiket is teszi, csak emberi elismerést érdemel.” A keserűségnek vagy a gúnyolódásnak az árnyéka sincs a mondaton, de talán jobb is így! Ma úgy mondják, akik mondják: – Csak a munkáját végzi! Kolozsvár nagyváros, a vasút nemzetközi helyszín, Segesvár a szászok városa volt mindig is. De hogy Udvarhely…?! A székely anyaváros, ahol maga Tamási is az iskola padjait koptatta nyolc éven át…! „A román embert szinte csodának néztük, ha nagy ritkán eléfordult egy-egy. Most román gimnázium van itt, s növendéke elegendő, csak az ember azt nem tudja, honnét verődnek össze, hiszen a megye lakossága kilencvenöt százalékban mind székely most is. Igen, a tisztviselők, s kiknek általában az állam ad kenyeret, azok mind románok. Ezeknek gyermekeiből gyűl össze jórészt a létszám, s úgy hallom, magyarok is adják ide elvétve a gyermeküket.” És Tamási most is csak a fejét csóválja, miközben az udvarhelyi utcákon szerez újabb tapasztalatokat. „Kivetkőztetjük magyar neveinket a formájukból, ami hátul volt eddig, azt most megváltoztatva elöl tesszük, s ami pedig elöl volt, azt hátul marasztjuk. Sajnáljuk bizony édes nyelvünket, hogy a szükség törvényét bontotta, de hát abban reménykedünk, hogy ő jobban kibírja az erőszakot, mint maga az ember… De mégsem jó gazda az olyan, ki az édesanyjától egy szerszámot örökölt, amivel lelke dolgozhatik, s akkor ő nem ügyel arra a szerszámra, hanem csak nézi, hogy a szomszéd megcsorbítja”. Az író íráshoz használja a nyelvet, a közember beszédhez, mindketten szenvednek romlásán, és bizony a nyelv sem bírja ki jobban az erőszakot, mint maga az ember! Vasút, nyelv, iskola, – „leírva áll a rettentő tanulság”, miképpen kell a régi országot az új gazdáknak magukhoz kezesíteni, mai szóval szólva: – Kész a forgatókönyv! Az ajándék hétből másfél nap eltelt, több keserves, mint örvendetes tapasztalat birtokába került Tamási, de a tékozló fiú végül mégis „átkél az aranyhídon”, megérkezik Farkaslakára. Szülőföld ide, családi együttlét oda – mégiscsak két különböző világ érintkezik egymással, ha nem is idegen világ. A városi ember érkezése akkor is esemény számba megy, ha hazatérő fiát fogadja kebelére a falu. Az édesanya (írjuk ide a nevét: Tamási Dénesné Fancsali Márta) az egyetlen, aki – hát persze, hogy – tegezi ritkán visszatérő és mindig hiányzó gyermekét. A testvérek, az unokahúgok, de még a nagymama is (kilencvennégy éves!) többnyire magázzák. Tanult ember, tisztelet jár ki neki, a tisztelet azonban olyan szűrő, ami visszafogja és elvékonyítja – ha nem is a szeretetet, de a bizalmat. A megtért testvér föleleveníti gyermekkora emlékeit, Anna nővére elemlegeti, hogy Áron gereblyével ütötte fejbe, amikor parancsolgatni próbált neki, Gáspár pedig „előre látta” kettejük sorsát: Áron csak nézte a munkát. Pedig Áron dolgozott együtt apjával, a testvéreivel, minden paraszti munka csínját-bínját eltanulta, ha korán fel is hagyott a művelésével. Egyik ujját még gyermekkorában letépte a vadászpuska tölténye, ezért nem lett paraszt, ezért nem lett boltos. Ezért lett író! „Itthon is, a testvérek és rokonok előtt, jóféle homály födi különös foglalkozásomat, s bizony sokszor veszem észre, csupán gyöngédségből nem firtatják ennek a foglalkozásnak emésztő és haszontalan voltát. Talán van is némi igazuk, amikor úgy gondolkodnak, hogy a munkát azzal lehet a legjobban megdicsérni, ha megfizetik jól. …egész életemben véltem és vallottam: az írói munka önmagában való érték”. Húsvét közeledik, a legnagyobb keresztény ünnep, a rendtartó székely falu a kereszténységet is, az ünnepet is éltető erőnek tartja, emberi és nemzeti létezése részének. Az ünnep tartalma és megjelenési formái valójában a szülőföldben, a családi közösségben gyökereznek. „…az áhítatot nemzetségünk ősi vallásából veszem, a katolikusságból. De hozzá az örömöt e fajtának még ősibb emléke keveri, …valahonnét keleti pusztákról, melynek tüzei átsütnek ezer éven”. A két hatás – ezt Tamási minden olvasója bizonyíthatja – ott fut végig eligazító fonálként az írói életművön, egymás mellett jól megférve, egymást át- meg átszínezve. Székelyföldön – magyar alföldi értelemben – paraszt nem él, szegény ember sem, és gazdag is alig. A hajdani szabad határőrzők utódai között kisebbek a gazdasági különbségek, mint más vidéken, a gyenge földet egyformán keserves munkával dolgozza meg a módosabb és a kevésbé tehetős. A földek szétszabdaltak, egy-egy parcella távol esik a másiktól, órákig tart, amíg a székely, a fia és jószága eljut az egyik apró földdarabról a másikra. A földművelést fakitermelés és szekerezés egészíti ki, e kettő azért már a lejtőre került ember menekülése. A lónál többre becsülik a marhát, Tamási idejében a tüzes gép (a cséplőgép) iránt kicsi volt a bizalom. Jövőkép? Gáspár, az öcs mesélt – büszkén mesélt – a katonáskodásáról, székely embernél ez becsületbeli dolog: „Többször beszélte nekem, hogy tiszt legénye volt, mint a székely fiúk általában. Mert eszesek ezek,

88

Tájoló

megbízhatóak és tiszták”. A székely fiúk után a székely lányok: „…szolgálnak közeli és távolabbi városokban… S amelyik nem kényszerül arra, hogy itthonvalókat támogasson kicsi pénzével, házra gyűjti a fizetést, vagy esetleg férjhez adja magát belőle. De mindegyik kívánkozik vissza a szülötte földjére, s ha nem előbb, később hazajön.” A lányok szolgálata, akárhogy is nevezzük: cselédsor. A fiúké pedig tisztiszolgaság, napjaink megvető szóhasználatával: csicskásság. Végrehajtható mindkettő tisztességgel és emelt fővel, de hogy egy nép számára ez volna a kiemelkedés útja, a jövő reménye? Az utókor olvasója elretten ettől a két lehetőségtől, Tamási természetesnek érzi. (Hogy a nép kiemelkedett fia ilyen sorsot elfogadhatónak tart, sőt valamiképpen vonzóan követendőnek – ez talán még inkább elrettentő. József Attila ugyanebben az évtizedben, egy országgal idébb írta le keserűen lázadó sorait az elszakadni képtelenségről, a nép eredendő lemondásáról: „Hol lehet altiszt, azt kutatja, / holott a sírt, hol nyugszik atyja, / kellene megbotoznia!”) Tamási még ekkor is töpreng, a székely hagyomány, vagy a környezet vonzó érintetlensége teszi-e, de még 1939-ben is a megtartó erőt érzi fontosabbnak a továbblépésnél. Talán nagyobb veszedelmet érez a kitörésben, mint a helyben maradásban? A székely falu – legalábbis a hazai köztudatban – kétségtelenül egy sajátosságáról híresedett el: „a csavaros eszű góbéságról”. Az idegenből (városból, Magyarországról, de még akár Erdély távolabbi vidékeiről) érkezett ember mintha állandó tréfálkozó hangot, kötekedő ugratást hallana ki a székelyek hétköznapi párbeszédéből, a nagyvárosi vicc valamiféle romlatlan, vidéki rokonát (isten őrizz: kabarétréfát!). Ebbe a torz látásmódba még maga Tamási is bele-beleesik, különösen Farkaslakán tartózkodása első idején. Pedig a történelme folytán és a természeti adottságok következtében elzárt népcsoport különös, belső fejlődéséről van szó. A székely kérdezz-felelek nem a hagyományos értelmű párbeszéd, hanem más, bizonyos értelemben több annál. Szellemi, szóbeli, személyes párbaj, a hajdani vitézi játékok kései, békésebb (ha ugyan békésebb!) maradéka. Amíg a hagyományos párbeszéd információkérés és -közlés, konkrét véleménynyilvánítás, illetve az egyetértés vagy szembenállás kifejezése, addig a székely szóváltás más logika szerint épül föl. A kérdező még csak kérdez, de a válaszadó a válaszában a saját értelmi képességét, a közösségben elfoglalt helyét egyaránt jelzi, válasza megformálásában szellemi erejére kívánja fölhívni a kérdező figyelmét, de érezteti véleményét az egész megkérdezett témakörrel kapcsolatban is. (Jobb esetben – úgy mellékesen – persze a föltett kérdésre is megválaszol, de ugyanannyi ablakot nyit a továbbkérdezés felé, mint ahány ajtót bezár a megadott tájékoztatással.) A válasz tehát általában hosszabb a hagyományos igen-nem-nél, vagy a szükséges kiegészítésnél. Csakhogy – és ekkor lép működésbe a szóváltás párbaj-eleme – a kérdező sem elégszik meg a puszta válasszal, amely a válaszadó személyét följebb tolja a szükségesnél, s ezért a maga (kérdezői) személyét – mint aktív sakkfigurát – újabb, korrigáló támadásra indítja. Minek fokoznánk tovább az izgalmat, a szópárbaj – ha nem is a beszélgetőtárs szóbeli legyőzésére irányul, de a szellemi szikraállomány és a nyelvi pengeváltás hajlandóságának a bemutatására igen. Ebben a szóváltásban például a gyerek a saját talpraesettségét (csúnya idegen szóval: slágfertigségét) ugyanúgy megmutathatja, mint ahogy éreztetheti a maga helyét a családi, közösségi hierarchiában. A székely szóváltásban csak egyet nem tehet a párbajozó fél: nem hallgathat. Az elhallgatás a szellemi válaszképtelenség jele, a csúfos megfutamodásé! – A 20. század közepén ez a nyelvi szokás, ez a gondolati megnyilatkozásforma még hibátlanul működött, Tamási Áron is élt vele, regényeiben, mint sajátos stíluselemmel, a húsvéti naplóban mint alkalmi színesítő eszközzel. A gondok megsokasodnak, a gazdasági nehézségek és az emberi beszűkülés mellett a hagyományos székely faluban is egyre nyilvánvalóbbak lesznek a társadalmi rétegződés jelei, amelyek a korábban homogén közösséget szétszakadással fenyegetik (feszegetik). Sóhajformán szakad föl Tamásiból a kérdés: „A nemzeti rokonság szegény és jelentékeny része miért áll odébb igen könnyen a közös asztaltól. S meg is értem. Hiszen hányszor éreztem magam is, mint szegény fiú és falusi szülött, hogy igazságtalanságok dúlnak a nemzeti rokonságban. …minek következtében a mostohák elhúzódnak erről a tájékról és azokkal kötnek szövetséget, akik más nyelven beszélnek ugyan, de szintén hasonlóképpen jártak a maguk nemzeti rokonságában”. Nem más ez, mint a marxista osztályszolidaritás megfogalmazása, Tamási szavaival, a népi írók szavaival, ami fölött lehet eltöprengeni, lehet elrémülni, csak egyet nem lehet: kézlegyintéssel napirendre térni fölötte.

89

PoLíSz Hogy érzelme hová húzza, és az esze hová irányítja, egy pillanatig sem titkolja. Különösen szívbe markoló és távlatokat nyitó mondatokban nyilatkozik meg 1939-ben Tamási Áron: „… hálával és bizakodással gondolok a népre, amely ezer esztendőn keresztül védte földjét és őrizte lányait. Csak az a réteg, amely a nép felett áll és állítólag vezérli őt, csak az nem védte gazdagságát, és az nem őrizte lányát. Bizony két utat járt a kétféle magyarság, s akik most ennek az eredményét látjuk, félelem és kétség kínoz minket, hogy mit hoz a jövendő! Sokan keressük nyíltan és titokban a megtisztulás útját, s annyit már biztosan tudunk, hogy a kétféle magyarság közül helyesebben a nép cselekedett”. A további szavak a nemzetét féltő, felelősen gondolkodó, kisebbségi helyzetben élő értelmiségi látnoki szavai (vagy ekkor már nem látnokság kellett a felismeréshez, hanem bátorság a kimondáshoz?). „Forduljunk vissza a néphez, és tanuljuk meg tőle, ami jó. S ami jót tanulunk, tömjük bé azzal a szakadékot, amely sötéten tátong a két magyar között. Jobb, ha ezenmódúlag mi csináljuk ezt, mint hogy álorcás idegenek mérges jelszavakat ültessenek a szakadékba. Pedig ma ez történik. S holnap talán már holttestek hullanak a két magyar közé, s akkor temető fogja elválasztani azokat, akiknek jó és közös sors szerint egymáshoz kéne tartozniuk”. Megrendítő szavak, tragikusra formált gondolatok. A kortárs és az utókori olvasó fölidézheti az „álorcás idegenek” mögé azokat a neveket és arcokat (ha tetszik, ha nem: népeket és osztályokat!), akiknek fél századnál hosszabb időn át nem volt érdeke (viszont volt hatalma!), hogy Tamási Áron szavai el ne jussanak a magyar olvasóhoz. (Kolozsvár csak egy évvel később, 1940-ben lett újra magyar város, négy röpke esztendőre – a Szülőföldem tehát valójában 1992-ig egyáltalán nem talált magyarországi magyar kiadóra!) Tamási Áron küzd (gyakran inkább vergődik) a maga sajátosan köztes állapotában. Kiemelkedettkiszakadt társadalmi közegéből (a faluból) és osztályából (a székely szabadparaszti világból). A kolozsvári értelmiségi lét is számos keserves tapasztalattal gazdagítja az írástudói sors sanyarúságáról, hasonlóképpen a kisebbségi lét megaláztatásairól, még ha azok alkalmanként csak kisebb sárfröccsenések is. De tudja, sorsát nagyobb, távoli és láthatatlan hatalmak irányítják, kedvük szerint. Tamási megkísérli a lehetetlent: hajótörés nélkül navigálni keresztül „örvény s szakadék fölött”, miközben érzi, a vasúti szabadjegy napi sikerénél biztosabb és tartósabb eredményre, új egyéni és közösségi feltámadásra van és lesz szüksége a farkaslaki húsvéti hazalátogatás eredményeként. 2007. december

Szt. Ferenc – Ima

90

Tájoló

Meghalt az avantgarde klasszikus Balaskó Jenő Megdöbbenéssel és fájdalommal értesültünk Balaskó Jenő költő, publicista és zenetanár 2009. február 18-i haláláról. Hatvannyolc éves múlt tavaly októberben. Barátunk volt. Mélyen, magunkba nézve gyászoljuk őt. A már életében is avantgarde klasszikussá vált Balaskó Jenőt a rendőrség éveken át zaklatta írói és politikai tevékenysége miatt. A költő-művész a ’70-es évek végétől 1986-ig az FMK-ban és a Szkéné Színházban rendezte zongorával kísért irodalmi estjeit, ahol – saját műveinek feledhetetlen előadásain kívül – jelentős költő elődeiről is megemlékezett. Mini ciklon című kötetét a József Attila Kör adta ki. Később a Kráter Könyvkiadó jelentette meg a terjesztéstörténetben is jelentős szerepet játszó Ilyen éjszakát hagytatok (1990) című verseskötetét. Mészöly Miklós, Göncz Árpád (már köztársasági elnökként), Turcsány Péter és más írók együtt árulták a szerzővel kötetét az EMKE aluljárójában. Lázadva és lázítva a terjesztői piac monopóliuma ellen, mert a kötetet nem vették át bolti forgalmazásra. A kiváló költő és közíró hatvanadik születésnapjára megjelentetett Elmúlik minden (2000) című válogatott verseskötetében egy, a saját és nemzedéke lázadását ma is joggal vállaló személyiség adott művészi értékű áttekintést korszakunkról és hovatovább az emberlét alapkérdéseiről. Politikai-közéleti írásait Mosolyrapszódia címmel is a Kráter tette közzé. Elismerései: Örley-díj (1986), Petőfi Sándor-díj (1992). Turcsány Péter Testamentum című, 1982-ben írt versének a barátról írott emlékeztető versrészlete, amely Balaskó Jenő munkáinak avantgarde jellege mellett egyénisége harmonikus és klasszikus vonásaira is emlékeztet: Meg nem épült templom fekete karnagya „gregorián szikla”, mester, barát, apa, zsoltáros fugákkal megszerkesztett ábra, alá- visszanézel kitagadó tájra. Lőtt sebet te kaptál Buda vesztésénél, Tizenhat évesen, fiad születésén. Széchenyi, Beethoven, Liszt Ferenc, Dózsa György tűzvész-komorságuk egymásért tündökölt. Folyóvíz hullámzik, nyerít villamosfék, ablakot zúz ritmus – ha megvilágosodnék! Fölforog, begerjed hangosított magnó, ne köpd a tüdődet hiába, Balaskó! Baksa-Soós, Szentjóby, itt hagytak társaid, hangnyelő verembe hulltak kiáltásaid. Szobádban névsorok, plakátok hirdetik avantgarde nemzedék számkivetetteit. Jenci, Jenő! Ne hagyd! „Jönnek még mások is...” „Latour nyakán kötél!” – ostorlámpásodik az út, a tér, az utca. Ne hagyd el magad! Ítélet, ha harsan, az angyallá avat.

91

PoLíSz Ugyanakkor ma is a felejthetetlen, 1963-ban írt Dobpárbaj című versét küldjük el fájdalmas vigaszul azoknak, akik őrá emlékeznek és emlékezni fognak, a verset a PoLíSz 1990/2. száma közölte először.

Balaskó Jenő

Dobpárbaj I. Kattanás a szédülő sötétbe Oltalmat menedéket A téboly lett egyetlen gondolat elektrolízise

férgek táguló családja életednek nyálas bája peték lárvák nagy csodája megtiltom az életet és megtiltom a halált

Megtiltok most mindent néked a parányi nyüszítő féreg megtiltom a hangodat és megtiltom a hallgatásod sercegésed pattogásod engem el nem érhet

Megengedtem hogy emlékezz megengedtem hogy ne vétkezz megengedem hogy most szétnézz parancsolom jöjjön szélvész tekerje ki kényes fáid fertőzze meg unokáid parancsolok lomha ködöt örömötök bűnbe kötött parancsolom állj a szélbe a virág is hajad tépje parancsolok parancsolód s önmagad vagy végrehajtód megeszed a lompos ködöt örömödet bűnbe kötöd kitekered lombos fáid holtan szülöd unokáid panaszkodsz hogy sok az adód s önmagad vagy végrehajtód!

Kényes gombostűre tűzlek amint fűszálakra fűzlek Nap elibe kifeszítlek Nap sugarát összegyűjtöm gyilkos fókuszomba gyűröm füstölöghetsz, rimánkodhatsz füstölögve káromkodhatsz megtiltom a hangodat és megtiltom a hallgatásod sercegésed pattogásod rovar nyelvű duzzogásod ízelt lábú eszperantó

Megengedtem mindent néked megengedtem hogy ne vétkezz megengedtem hogy a fákba úgy bámészkodj hogy a szádba repüljön a gyenge fény megengedtem hogy olyan légy amilyen a fürge álmod amilyennek magad látod minden kényes tükörben megengedem hogy hajoljon minden virág tenyeredhez minden szellő dús kebeledhez –

Suhog a légüres tér a kényszerű testünk Vétkünk valahány hallgatózó csillag A semmi nagy manifesztuma: minden megfogható Vallásos virágok egybeömlése Felfolynak keserves pupilláink könyörgő kútjaiból Ó ha újból kezdhetnénk a vétektelen tisztásokon örömeink futtatását!

92

Tájoló

de mert nagyon gyenge voltál örömödben bűnt okádtál örömödben nem néztél szét a parancsot nem tépted szét: parancsolom hogy most szétnézz most amíg a bűntől szétégsz mert parancsra állsz a szélbe mert parancsra köpsz az égbe panaszkodsz hogy sok az adód s önmagad vagy végrehajtód!

füstölögve rimánkodhatsz füstölöghetsz káromkodhatsz sercegésed pattogásod rovar nyelvű duzzogásod ízeltlábú eszperantó férgek sárguló családja porkavaró porral lepett kitin testű parlamentek széjjelfoszló nyálas bája peték lárvák nagy csodája szemeidtől eltiltom a kék eget és megtiltom a zöld legelőket!

Megtiltom hogy könyörögjél megtiltom hogy kiabáljak Kitin könnyed kitin gyászod kitin égés lesz a nászod kitin élet kitin halál kinyílt füstű virághatár kinyílt füstű virágillat megtiltom a halált

II. Micsoda árvaság a nagy gyönyörűségben kacagó Isten a halálsűrűségben soha nem hallgat gyémántkés torka amikor jóllakott elbődül zöld gyomra a savmart eledel feltódul imára hitetlen roncs hadát világra okádja ragyog páncél bőre füstöl a palástja ágyúcsőujját torkába elássa ingere robban s gyomorsavszivárvány tapad az égre baktérium márvány atomcsiszolású csontliszt-ima a létezés minden tengerét felissza s felszédül ronda irigy borzalmában új átkait gyűjti csurgó magányában új imákat morzsol a fényesség ellen új Isten-palásttal megáll a ligetben s új állatok várják talpig feketében talpig ragyogásban eszméletig vérben!

Megtiltom a virágot és megtiltom a szagát megtiltom az örök égést megtiltom a férgeket megtiltom a virágtépést megtiltom a fényedet megtiltom hogy folytatódjék ez a hörgő pillanat megtiltom hogy feloldódjék testetek a kés alatt nem könyörögsz puha térben nem engedem mert az szégyen nem engedek semmit néked megtiltom az életed és megtiltom a halálodat

(1963)

93

PoLíSz Képzőművészek a PoLíSz-ban

Bemutatjuk Mérei Anita graﬁkust Mérei Anita szakmai önéletrajza 1978. november 30-án született Budapesten. Tanulmányait előbb az ELTE BTK Germanisztika és Humánökológia szakán, majd 2000–2006. között a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képgrafika szakán végezte. EGYÉB SZAKMAI KÉPZÉS: 1998–1999. Postás Művelődési Központ, Benczúr Ház, rajzkurzus (Ferk Ilona) 1999. Gyermelyi alkotótábor 1999–2000. Corvin Rajziskola, képgrafikai kurzus (Lévai Ádám) 2000. Szerencsi Képzőművészeti Szabadiskola 2001–2002. Kínai kalligráfia kurzus, MKE (Lu Yi Zheng mester) 2002. Szőcei Alkotótábor 2003–2004. Tanulmányút Japánban, Tokiói Képzőművészeti Egyetem, Kobo-Yu műhely, japán fametszés 2005. Két hónapos tanulmányút Japánban (Kobo-Yu műhely) 2006–2007. Három hónapos tanulmányút Japánban (Kobo-Yu műhely) EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK: 1996. Toldy Klub, Budapest 2002. Csokonai Művelődési Ház, Budapest 2004. Ginza I-chome Gallery, Tokyo 2006. „Szárnyalás”, Aranytíz Művelődési Központ, Budapest 2006. Keve Galéria, Ráckeve 2006. Amaltheia Galéria, Verőce 2007. „Üzenetek”, Tihanyi Zsuzsannával közösen, Gorka Múzeum, Verőce 2008. „Japán időutazás IV.”, Artchaika Egyesület, Kerámiapark, Budapest DÍJAK: 1991. ORF gyermekrajzpályázat – díjazott, Bécs 1992. ORF gyermekrajzpályázat – díjazott, Bécs 1998. FeHoVa keretében, „Természet és én III.” irodalmi és képzőművészeti pályázat, 2 díj, fotó és rajz kategóriában 2005. Aranytíz Művelődési Központ, József Attila grafikai pályázat II. helyezés 2006. Ráckeve város Vizuális Művészeti díja ILLUSZTRÁCIÓ: PoLíSz irodalmi folyóirat, XX. szám, Budapest, 1996. Turcsán Tamás Péter verseskötete: „Napfoltjaim”, Magyart Eleink hagyománya kiadvány, Leányfalu, 2003. Japán olvasókönyv külföldiek számára: Level betsu nihongo tadoku Library- Nihongo Yomuyomu bunko Vol. 2; Level 2 „Tolstoi tanpenshu”, Tokió, 2007. Természetbúvárkodás a Gyadai tanösvényen (foglalkoztató füzet kisiskolások részére), Hangya Dani Füzetek 1., Ipoly Erdő Zrt. Váci Erdészete, Vác, 2008. Természetbúvárkodás a Gyadai tanösvényen (foglalkoztató füzet felsősök részére), Hangya Dani Füzetek 2., Ipoly Erdő Zrt. Váci Erdészete, Vác, 2008.

94

Tájoló

Mányoki Endre

Határon Van határ földrajzi értelemben: például egy folyó. Van a határ fönt és lent, élet és halál között, például egy folyó, a Styx. Vannak határok országok és társadalmak között, például folyók – ezeket olykor át kell úszni vagy evezni, hogy innen oda érkezzen az ember. Vannak persze sokan, akik örök életükre a saját határaik között mozognak, élnek, alkotnak; ilyenek a földhöz, kultúrához, családhoz kötöttek, kiváltképpen régről ismerős a faluja határát át nem lépő parasztember alakja. Innentől már csak a kérdések sokasodnak: valóban határ a folyó, nem éltető-összekötő elem? Valóban át kell a Styxen kelni ahhoz, hogy az élet és a halál más-más élményét megtapasztaljuk – nem elég a vízió, az álom, a módosult tudat működése hozzá? És aki át sem lépte a falu határát lábon vagy szekéren, az nem lépheti át másként? Hírhozók hatására, balladákat mesélve és hallgatva, vagy éppenséggel a templomban és a nyári égbolt csillagai alatt? Veszélyes dolog (szándékosan mondom ezt a szürke szót) a határ: el kell odáig jutni. Nem az tehát a legveszélyesebb, hogy szökés közben lelőnek és sosem jutsz át, hanem az, hogy odáig sok mindennek meg kell történnie veled. Az életnek telítődnie, a léleknek kell kiteljesednie, hogy elérjünk (Petri György szavaival) ama napsütötte sávig. Aki eljut a határig, az már kész valamire, amit az innenső téren nem tudott megvalósítani. Azért kényszerül a határra lépni, mert elemi vágyakozás és remény hajtja: odaát sikerül létrehozni, megfogalmazni a valódi tartalmait, melyek ideát nem tudtak teljes formát: alakot ölteni. Mérei Anita határon van. Nem a határon, hiszen ez azt sugallná, hogy ama limes határozott, megfogható, megléphető. Határon van, mint a fiatal Petőfi, Babits és még sokan a művészek közül, akik már mindet tudnak nyelvről, formáról; már fölkészültek mindenből, amire ésszel és szorgalommal fel lehet készülni, de még nem tudják, hogy valójában minek is kellene alakot adniuk. Készek rá, hogy elfogadják a sors, az élet hívását, parancsát – és az élet ilyenkor hálás szokott lenni. Megáldja őket kínnal, gyötrelemmel, a harmónia csábításával és tünékenységével. Mérei Anita belül már-már készen volt, amikor a sorsa elhívta. Más kultúra, de ugyanaz a legbelső tartalom. Más kultúra, de ugyanaz a kereső szellem és ugyanaz az elszánt törekvés a tanulásra. Új gyötrelem, új csábítás – a harmónia megtalálásának igézetében. Sokan vannak, az itthon üresek, akik Nagy Utazásoktól várják, hogy feltöltődjenek értékekkel. És csecsebecsékkel térnek vissza – az űrt nem lehet a semmivel kitölteni: a csatornára is csak fedelet rakunk. Mérei Anita, és ez talán a legszebb az ő kultúrák közti útjával, a határt nem abban a hosszú repülésben vélte megtapasztalni, amihez egy gép segít hozzá. És abban sem, amit a formaképzés új lehetőségei kínáltak Japánban, még ha elég kínt okozott is a megtanulása. Mérei Anita tudja, hogy a határ, amire vágyott, és aminek az átjárására készült, odabent – és idehaza van. Tudja, hogy aki a határt átlépi, egyszersmind otthon is marad. Hogy átlépni, az azt is jelenti, hogy visszatérni, hazatalálni. (Az emigráns is itthon él, ha nem élhet is itthon. És visszatér, ha nem üresen indult át a sávon, még ha lőttek is rá határvadászok.) A művek, amiket itt látunk, jelzik, sőt megtestesítik ezt az állapotot: a határon lét mai, megélt alkotói helyzetét. A képekből a beszélgetés segít majd immanens művészi tartalmakat előhívni. Én, a laudátor, csak annyit engedhetek meg magamnak, hogy beszámolok róla: látom, hogy a képek több fajta határt is kijelölnek. Közülük csak néhányra utalok: a vonal és a szín egymásba hatolását, a tér és a sík együttélésének örökös dilemmáját, a metaforikus (érzéki) és a metonimikus (jelszerű, ikonikus) megfogalmazás küzdelmét. Egyetlen párba összevonva: a repülésvágy és földhöz kötöttség egyidejű kettősségét. Hiszen Mérei Anita repülni akar, de a totemei (dermedt démonai?) beágyazódtak, belegyökereznek a földbe. Itt tart, itt áll, itt van ő: a határon. Budapest, 2006. március 3.

95

PoLíSz

A Pannon Művészet Alapítvány, a Magyar Írószövetség Költői Szakosztálya és az Aquincumi Múzeum meghirdeti a

XII. AQUINCUMI KÖLTŐVERSENYT! Klasszikus formában írt (alkaioszi, szapphói, anakreóni, aszklepiádészi, hexameter, disztichon, leoninus stb.) pályaművet várunk, egy pályázatban legfeljebb kettőt. Egy-egy vers terjedelme ne legyen több 32 sornál. A TÉMA EBBEN AZ ÉVBEN: EGY NAP AZ OLÜMPOSZON Beérkezési határidő: 2009. május 11. A pályaműveket a Magyar Írószövetség címére várjuk: 1062 Budapest, Bajza u. 18. A borítékon tüntessék fel: XII. Aquincumi Költőverseny. Zárt borítékban kérjük mellékelni a nevet és a lakcímet. A pályaműveket előzsűri bírálja el. A döntőbe jutott versekről az Írószövetség május 25-től ad tájékoztatást (322-8840). DÖNTŐ ÉS EREDMÉNYHIRDETÉS: 2009. JÚNIUS 20. 14.00 AQUINCUMI MÚZEUM, BP., III. SZENTENDREI ÚT 139. EPIGRAMMAÍRÓ VERSENY A HELYSZÍNEN MEGADOTT TÉMÁBAN.

A Wass Albert Mesesorozat rejtvényének nyertesei A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül a februári sorsoláson az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Gulyás Áron, 1087 Budapest Ritter Bálint, 6000 Kecskemét Németh Vilmos és Lajos, 8800 Nagykanizsa Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

96

PoLíSz 122. Vélemények és kézfogások március. Lukáts János. Százhatvanegy magyar március tanulsága. PoLíSz MÁRCIUS

Recommend Documents