PoLíSz 118. Az önmagát boncoló kés kultúrája október. A főszerkesztő jegyzete. PoLíSz OKTÓBER

PoLíSz

A főszerkesztő jegyzete

Az önmagát boncoló kés kultúrája Lev Nyikolajevics Tolsztoj minden munkájában saját lelkének óriási csomagját kívánta kibontani, felmutatni, alkotássá szublimálni. Íróként, mondhatjuk, ezzel a feladattal leállíthatatlan és bevégezhetetlen munkába fogott. Ez a lélek a muzsiktól, a szentpétervári értelmiségtől az udvari és a vidéki grófi világig olyan jövővel volt áldott (mai nyelven: terhes), amelynek kihordására csak ez a rendkívüli zseni lehetett képes. Még szerencse, hogy hasonló írótársak (Gogol, Dosztojevszkij és a többiek is) végezték a Puskintól és Lermontovtól rájuk szakadt munkát. S mindannyiuknak égett a bőre a nagy orosz történelem Nesszosz-inge alatt. Utódaik is az ő munkájukat igazolják: gondolok Csehovra, Gorkijra, Bulgakovra, Nabokovra és Szolzsenyicinre. Az orosz író és orosz lélek elvégezte azt a nagy munkát, amivel a 19. század megterhelte őket. A Háború és béke „személyiség-galaktikája” világirodalmi példa marad minden nép irodalmának. Tolsztoj maradandóságát mutatják – novellái és regényei mellett – naplói is. Írásművészete az önmagát boncoló kés kultúrájával azonos.

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Műhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja „Mert olyan közszereplőkre is szükség van, akik a »felebarátaikat más hitre is elvezetik, mint az anyagira és az evilágira«.”

(Julien Benda nyomán Szalay László Pál)

Írások a költészetről és a költő hivatásáról • Ujlaky István a történettudomány és történeti mitológia viszonyáról • Wass Albert emlékezete – Turcsány Péter Wass Albert-könyvéből: Készülődő magyarság 1931–1940 • Seprődi Kiss Attila színházi rendezőre emlékezik Czegő Zoltán és Kaiser László • a 60 éves Pósa Zoltánt köszöntjük • az aradi vértanúkra emlékezünk Bene Zoltán történelmi játékával, 1956-ra Aknay Tibor novellájával • Zsirai László, Iancu Laura és mások versei • Molnár Rita regényrészlete

Bárcsak volna a fájdalmas és tragikus 20. századunk Kárpát-medencei magyarságának hozzá hasonló kolosszusa, aki írói kiáradásában nemzetünk lelkének megszólaltatója! Vagy ha akadt, vagy akadtak is ilyenek a 20. században, azok mikor vetődnek föl a magyar és világirodalom megérdemelt Olimposzára? Az orosz kultúra nem adósa önmagának. Vajon a magyar kultúra elmondhatja-e ezt önmagáról? Kritikusoknak, tudósoknak, íróknak, tanároknak szól a feladat.

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–18 óráig www.krater.hu

A lap ára: 450 Ft

PoLíSz 118. – 2008 OKTÓBER

Turcsány Péter

Lev Nyikolajevics Tolsztoj (1828–1910)

2008 október

118. megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa

Két századvég

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Büki Attila

Októberi vers összevissza fény röpköd a levegőben s leereszkedik a föld villanyáramára a köd okádja emberszáj világképek szó-rongyát valahonnan élet-radar hebeg dadog hadar verődik hang a hangba fekete hanglyukakba és kong az üresség élet a létsalakban

Bősze Balázsnak valahonnan valahová tilosból a titokba mégis elviszi hangjait az örök városba valaki a köd mely most is alászáll jaj de régóta ismerős Krisztus vérző testén ül zászlón s temetőn hány októberre száll le még mikorra már nem leszünk emlékekben sem egykori ifjak ó európás vén Pannónia

A Kráter Műhely Egyesület munkáját az NCA Országos Hatókörű Civil Szervezetek Támogatásának Kollégiuma támogatja Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô Turcsány Péter Fôszerkesztô-helyettes Kaiser László ([email protected]) Szerkesztôségi titkár Szepessy Katalin • Telefon/fax/e-mail: 06/1/266-6288 • [email protected] Segédszerkesztô Hussein Evín • Telefon/e-mail: 06/26/328-491 • [email protected] Szerkesztôk Bay Ágota (próza) [email protected], Barcsa Dániel (történelem) [email protected], Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Lukáts János (esszé) [email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Néráth Mónika (képzőművészet) [email protected], Szentandrási Erzsébet (olvasószerkesztô), Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected] Fômunkatársak Ferenczi László, Tóth Éva és V. Tóth László Szerkesztôségi cím 1053 Budapest, Papnövelde u. 8. II. emelet 26. Lapunk megrendelhetô 10 szám ára egy évre 4000 Ft, fél évre 2000 Ft, külföldön egy évre 43 euró Nyilvános szerkesztôségi óra minden hónap második csütörtökén 16 órától a Centrál Kávéházban (Budapest, V., Károlyi Mihály u. 9.) www.krater.hu Tipográfiai tervezés, tördelés Berkes Dávid Nyomdai elôkészítés Eredeti Bt. Terjeszti a Lapker Rt. Kapható a Kráter Könyvesházban (Bp., Rákóczi út 8/A – udvar), az Írók boltja és az Osiris Kiadó Gondolat Könyvesházában, (1053 Bp., Károlyi M. u. 16.), valamint a RELAY hírlaphálózatában. Megjelenik a Mondat Kft. gondozásában. Felelôs vezetô ifj. Nagy László

ISSN 0865-4182

Hová lett

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA

Turcsány Péter: Meghívó – lázadásra!................................................................................................ 2 Lukáts János: Költő odakint – költő idebent...................................................................................... 5 Ujlaky István: Történettudomány és történeti mitológia ................................................................. 9 Nyiri Péter: A Magyar Nyelv Múzeuma: a magyar nemzet múzeuma ..........................................15 Szalay László Pál: Írástudók a levelek közül kikandikálva (esszé) ...................................................17 WASS ALBERT EMLÉKEZETE LIV. RÉSZ Turcsány Péter: Készülődő magyarság ....................................................................................... 20

VILÁGBESZÉD

Aaro Hellaakoski: (Péli Árpád fordításai) ...........................................................................................24 Joseph D’Lacey: A kúra (novella) (Weisz Böbe fordítása) ....................................................................26

MERÍTETT SZAVAK

Czegő Zoltán: Halotti beszéd – Seprődi Kiss Attila hamvai mellett (nekrológ).................................29 Kaiser László: Esélyt sem kapott (vers) ............................................................................................ 30 Aknay Tibor: Stációk (emlékezés) .........................................................................................................31 Bene Zoltán: Istennél a kegyelem (történelmi játék 13 képben, Damjanich János leveleinek felhasználásával) .............................................37 Bereti Gábor: Az ősz és az alkony, Két világ közt, Ha eltűnnek, A relatív remény (versek) ........................................................................................... 60 Pethő László: Letört a léc az égről, Földbéli (v)égen, Az alapítót felidézve (versek) ......................62 Molnár Rita: Izolda utazása (regényrészlet) .........................................................................................63 Iancu Laura: körös-körül, harangok, állomás (versek) ...................................................................... 64 Zsirai László: Elszámolhatatlan; Hóval hajlik…,; Győr, 1975, Fillérke-percek (versek) ..................................................................... 66 Ortutay Péter: A Szpartak hősei (novella) ........................................................................................ 68 Simek Valéria: Keresgélem, Szavaid, Gyöngyszemek, Ünneplőben (versek) .................................78 L. Tábori Kálmán: Sebemre, Egy menekülő gondolatra, Első nyaram Budapesten (versek) .................................................................................................... 80 Barcsa Dániel: Mátyás király és a székelyek (mese) ...........................................................................81 Pósa Zoltán: Erdély! Erdély! Erdély! Szent Transzszilvánia! (versciklus) ......................................83

TÁJOLÓ

Madarász Imre: Pósa Zoltán (nem lehet) 60 éves (köszöntő)............................................................87 Tüskés Tibor: Turcsány Péter legújabb verseiről ................................................................................ 88 Baán Tibor: Stációk – Pozsgai Györgyi: Zarándokút című kötetéről ............................................ 90 R. Török Gábor: Csongár Álmos: Szerelmi vallomás: magyarul (könyvkritika) ............................... 92 Bemutatjuk Dobesch Máté grafikusművészt .......................................................................... 94

(A borító belső oldalán Büki Attila: Októberi vers című költeménye, a hátoldalon pedig Turcsány Péter jegyzete olvasható.) Az 1828. szeptember 9-én született Lev Nyikolajevics Tolsztojra emlékezünk arcmásának a borítónkon való közlésével. E lapszámunkat Dobesch Máté illusztrációival díszítettük.

1

PoLíSz Turcsány Péter

Meghívó – lázadásra! (Mi a költészet – ma? Jelenlétünk meghatározásának alkalmi kísérlete) „Nem azzal közeledni hozzád vagy bármihez: Ílyet és ílyet akarok, megfelelsz-e? Hanem azzal: milyen vagy? Mert olyannak óhajtalak szeretni, amílyen vagy.” (Weöres Sándor: Az új évezred szelleme) „A jelenlevőség azt jelenti: egyszerű készenlét, amely semmit sem akar, és semmilyen sikerre sem számít.” „A jelenlétben lenni… jelentése: tisztán engedni, hogy Isten jelenléte kimondja nekem önmagát.” (M. Heidegger R. M. Rilke költészetmeghatározása nyomán, Útjelzők) Vajon föltették-e már a kérdést, Önök, alkotó emberek, hogy – mi az irodalom? – mi a költészet? Állandó minőségek, az esztétikum önelvű monászai, íróiságunk szubsztanciája, amely magába kebelez bennünket is és olvasóinkat is? Vagy változó, a kor- és közmeghatározásoktól függő, relatív és spekulatív meghatározások variábilis és szabad terepe volna legkedvesebb és leggyötrőbb tevékenységünk? Ha viszont tradicionális ismeret, tudás és intuitív gyakorlat megnyilvánulása a művészet, az irodalom és a költészet, akkor felkészítették-e Önöket ezek minőségi művelésére? Létezik-e valamilyen irodalmi-költészeti konzervatórium? Közmegegyezéssel kialakított kollokviumokkal, érték-háttérrel, elismert mesterkurzusokkal, oktatókkal? – Kik készítették fel Önöket nemes feladatuk végzésére? És minket, idősebbeket?

– Milyen speciális kurzusok? Esetleg tudományos és népszerűsítő mezbe bújtatott kuruzslók, sarlatánok? – Milyen „paradigmák” mentén, milyen „paradigma-lovagok” és milyen „diskurzusok” felületes divatdiktátorai alakítják az Önök, a mi ízlésünket? Mit is tehetünk a jól irányított esztétikátlanság „trendije” ellenében, ha nem vagyunk felkészülve és felvértezve – filozófiai – esztétikai – stilisztikai – retorikai – poétikai ismeretekkel, 21. századian és egyetemesen? Egyáltalában számon kérhetik-e Önök, fiatalok, hogy kik tanították Önöket, kiknek a példáin sajátítják el a tudomány és a literatúra „közbeszédét”? Hogy kik az álmestereik, antikrisztusaik, s egyáltalában vannak-e személyes példával élő mestereik? (Mert nekünk

2

A történelem faggatása

még volt, hogy csak a költészet fenségterületén maradjak: T. S. Eliotunk, R. M. Rilkénk, Dylan Thomasunk, Pilinszky Jánosunk, Weöres Sándorunk és Nagy Lászlónk.) Van-e literátori folyóirat-kultúránk, amely nem puszta kísérlet, de kiérlelt minta is lehetne? Van-e olyan filozófiai, esztétikai képzés egyetemeinken, amely személyiség-értékeiben egyéniség-szempontú, mégis közösségi értékeket közvetít, ugyanakkor a nemzeti kultúra értékteremtő „folyamába” beleágyazott tudást ad át? (Mert ilyennek is voltak kezdeményei a 20. században és a 21. század fordulóján.) Amely az egyetemes kultúrantropológia szintjén is el tudja helyezni a tradicionális népművészetet éppúgy, mint a magas művészeti teljesítményeket irodalomban, költészetben. Önöket, sajnálattal vagy nem sajnálattal, de mindenképpen együttérzéssel és őszinte ösztönzéssel – ismerve oktatási és társadalmi körülményeiket, körülményeinket – LÁZADÁSRA kell invitálnom.

Helyzetünk, mint a Lét minden komoly határhelyzete, amelyet mi magunk (a létező) elé állít: vagylagos és szintetikus egyszerre! Művésziség? Irodalom? Költészet? Társadalmiság? Igazság és igazságosság? Emberkép? (S akkor még csak nem is a legfontosabbakról van beszélnivalónk.) E fogalmak bejárása és átélt megfogalmazása nélkül n i n c s jövőkép! Nincs sem eredet- (ill. előzmény), sem cél- (ill. következmény)-meghatározásunk. Előzmény és következmény nélküli világba állítódunk (amelyben már javában benne is vagyunk)! S még akkor a lényeg-tudás: a mibenlét (a mikéntlét) tudása és felismerése föl sem merülhet számunkra! Akkor hát miért is jöttünk össze? Miről is kell(ene) itt és most beszélnünk? Itt és most és holnap is? Milyen értékeknek kellene beszélniük miáltalunk, hogy mondatainknak és mondataink összefüggéseinek súlya lehessen a jövő (a jövőnk) számára? Az alapszavak megfogalmazásához találhatunk magunkhoz közelebbi és távolabbi meghatározásokat, de vajon van-e átéltséggel és művekkel kifejezhető válaszunk az alapszavak ún. határkérdéseire? Létezésünk határátlépéseire? Létezésünk transzcendenciájára? A létezés határkérdéseire (alapszavaink megfogalmazására) a magát szellemi embernek tekintő művésznek, irodalmárnak, költőnek mindenképpen választ kell adnia: fogalomban vagy képben, akár mindkettőben, vagy egyszerű jelenvalósággal, jelenléttel, amely legmagasabb rendűen művészetében, novellájában, költeményében teremt világot világtalanságunkban! Világot, amely fény és kozmosz (rendezett világ) egyben, a világtalanságban, amely az elioti káosz és a heideggeri jelenlét-vesztés.

Önök és társaik meghívására a következő jelmondatot küldeném: VIZSGÁLD ÁT KÖRÜLMÉNYEIDET ÉS ESZMÉNYEIDET! Mert készen és tálcán csak társadalmi féligazságokat és hamisságokat tálalnak Önök elé (és mielénk), Ady Endre által megjövendölve a „máshol megunt ócskaságok” kelléktárából válogatnak a kötelező vagy immár szabadon választható tananyagok és a felkínált „szellemi gasztronómiák”. Én-, ön-, társ-, közösség-, nyelv- és nemzetvesztés a mai magyar létezés handicapje. Életed, művészeted és társadalmiközösségi szereped, sőt hivatásod és küldetésed tétje, határ-minősége, választási kockázata helyett a heideggeri „semmítés” „multimediális vágóbarmainak” sorsát szánja neked Lét-idegen mindennapiságunk álvilága, ál-„mundus”-a.

3

PoLíSz Jelen lenni, „jelenlétben lenni”? Jelen folyni és jelen állni? Jelen fölmutatni? Ön-kifejezni? Ön-kivetülni? Ön-érzékíteni? Létezhet-e a rilkei „céltalan lélegzet”, a „céltalan ki-be lélegzés” költői misztériuma és a magárahagyatottságban (is) Isten-közelsége? Istenre hagyatkozása?

Kiléphetünk-e a kommunikáció ördögi mókuskerekéből, hogy a Lét kivetülő médiumaként „énekeljünk” embertársainknak a fizikai-materiális létezésünkön átlépő ember-minőségünkről, s „énekké legyünk” akár mi magunk? (Elhangzott a Tokaji Írótáborban, 2008. augusztus 12-én)

Genovai kikötő

4

A történelem faggatása

Lukáts János

Költő odakint – költő idebent Ülök a hegytetőn, a térdemet átkarolom, alattam a város, csenddé olvad a zsivaj. Ahogy közelednek a tárgyak, és azonosulnak a zörejükkel, konkrétabbá válik a világ – vajon hogyan tehet rendet közöttük a költészet? Lökdöstetem magamat a sétálóutcán, lépni se lehet a szájtátó külhoniaktól, meg a vizslató szemű hazaiaktól, ordít az áruházak kirakata-kínálata, sunnyog a cédulaosztogató félcsöves, kerreg a reklámrepülőgép, arcomba arcok tapadnak. Hogyan kerüljem ki őket, hogyan válasszam ki azt a néhányat, azt az egyet… – pedig lehet-e ennél költőibb feladat?! Csorog rám a fölfirkált, a vibráló és a harsogó világ vegyes-zagyva ömledéke, mint a guanó, mint hamu és gyémánt, tolakodva kínálja magát, nem értéke miatt, de nehogy a másikat válasszam! Segíts meg költészet, hogy választásom előtt legyen erőm eltávoztatni magamtól mindegyiket, s ha kell, másnap legyen erőm bátran megváltoztatni döntésemet! De húzódj akár a templom boltívei alá, rejtőzz el a könyvtárak zugába, tomboló táncparketten keringj, menekülj ki, föl, le, el, át vagy visszafelé, indulj világkörüli vagy magadon belüli útra –, ha költő vagy, nem menekülhetsz. Kerülj szembe intézményekkel és szolgáltatásokkal, elvekkel és eszmékkel, értékekkel és talmiságokkal, bűn, büntetés és bűntudat ezer kipróbált változatával –, ha költő vagy, számot kell adnod. Neked! Menekülés közben, szenvedés és kéjszerzés közben, a töprengés felfokozott és a semmittevés lefokozott pillanataiban. Mert költő vagy, mert költőnek mered állítani magadat. Kaland fiának, a világ legnagyobb kalandorának. Hát akkor most és mindörökre – kalandra fel!

Költő odakint – költő idebent? Vagy éppen ellenkezőleg: költő idekint – költő odabent? Ha végigmorzsolod magadban, hogy az oldások és kötések melyik formája mit jelent, mindegyik fogvacogtató, hátborzongató, de mind a négy elátkozott, ha az ellenkező sarokból nézed. De mind a négy szüntelen ráncigál, és beléd rugdalja a tudatot, hogy el ne feledd: – költő vagy! De nézd akárhonnan, mindig van kívül, és mindig van belül. És úgysem szabadulhatsz meg egyiktől sem egészen, le nem vetheted magadról egyik szféráját sem a létnek, és sem bátorságod, sem gyávaságod nem futamíthat meg annyira, hogy bármelyik kényelmetlen szférát magad mögött hagyd. Beláthatod: elátkozott-kiválasztott lény tehát a költő. A világnagy (valójában törpe!) körülmények és a világapró (valójában végtelen!) emberlélek útvesztőjében hódít és menekül a maga szabad-rab illúziójával. De mindig újraformálódik ez az útvesztő, mert a költőnek szüksége van az útvesztőkre is, az állandó újraformálódásra is, a veszteség és a lemondás örök számbavételére, a lehetőségek és a dicsőséges egérutak rémületes-ujjongó állandó fölfedezésére. Kint és bent – ringatózzál hát, ha tudsz, ha mersz, ha nincs jobb dolgod, menekülj csak a benned élő és porszemnyire törpített végtelen elől, futamodj csak meg nyugodtan (vagy nyugtalanul!), veled fut, veled menekül, ki nem dobhatod magadból, mert magadat dobnád ki, akár a külső, akár a belső lényedtől akarnál szabadulni. Legjobb tehát, ha nekiülsz és megadod a magad válaszát a föl sem tett kérdésekre, ha belelátod a törvény lüktetését a még létre sem mozdult, lomha anyagba, ha rendbe állítod a szétszabdalt vagy rendben sosem volt szavakat,

5

PoLíSz tengerhullámokat, szívdobbanásokat, mert költői válaszok és törvények nélkül, rendbe szedett szavak, tengerek és szívhangok nélkül nem lehet élni! Ne légy vándorlegény, aki elébe lépked a versoroszlánnak, hogy birokban földre teperje! Ha a kelleténél többet vándorolsz, éppen elkerülheted az oroszlánok helyét és idejét, és neked esetleg csak a sakálok jutnak, vagy a selyemmajmok. Ülj meg te ott, ahol legkínzóbban szorít a kötél, amely azt a kintet és bentet összeköti, és elválasztja benned. Ülj meg ott, ahol a leghangosabb a decibelek tombolása, ahol senki meg nem állhat ülőhelyed körül, ülj meg ott, ahol barlangmély némaság ásít le rád, ahol csak a némák jutnak szóhoz. A többivel pedig ne törődj! Vagyis: nagyon törődj a többivel! A pillanattal, a jeladással, a benned feszülő horogkötél megrándulásával, az üvöltésben is meghallható csönd hívásával – ezek benned a költő pillanatai, a te pillanataid. Hogy akkor mit kell tenned? Hogyan ragadd torkon az ilyen pillanatokat, a decibeleket és a csöndet, az időt és a végtelent, amely neked egyetlen röpke másodpercre feltárul? Nem tudom – a költő te vagy! A költői mesterség a legnehezebb a világon. Nincs szabály, amelybe biztosan fogódzdzál, amelyre hivatkozz, amelyhez föllebbezhetsz. Nincs szabály, és mégis… a költészet a legkeményebb szabályok szerint működő mesterség a világon. A költőiség szabályait magadnak kell kikalapálnod, a saját vaspántjaidat magadra venned és hordoznod. Makacs állat a költészet: ha könnyű és változtatható szabálygyeplőt kerítesz magadra, elszáguld veled, aztán útfélre vet, megcsúfolva. Ha súlyos zabláját hordod, belevérzik a szájad, körmöd beletörik, a zablaszár a torkodra hurkolódik. De talán nem is úgy kell a törvénynek igazodnia, mint lóra a hámnak, hiszen a ló hazahordja magatudatlan lovasát, ha működik benne az a jó útra vezető belső tudás és külső útismeret, amely nélkül ló és amely nélkül költészet – nem létezhet.

Ne légy ostoba! Ne ugorj be a tények látszatának. A tények ma már elborítják a világot, el a külsőt és el a belsőt, elborítanak tégedet is, s ha nem vigyázol, megírják helyetted a versedet, megpályázzák helyetted és megnyerik neked a díjakat, kitüntetnek, kiadnak és fölterjesztenek, megfizetnek, és aranylázba ejtenek. Kijárják neked a díszsírhelyet, sőt másnapra el is felejtenek. A tények ilyenek! De mi dolgod neked a tényekkel, amelyek makacs dolgok, a látszatokkal, amelyek gyakran csalnak, a többséggel, aki dönt? Csak meg ne nyisd előttük azt a legbelső helyet, ahová menekültél, vagy inkább: ahová visszavonultál (talán bizalmatlanságból, talán az undortól hajtva), hogy a hátadat biztonsággal a falnak támaszthasd. Oda ne engedd be őket, maradj félhomályban, maradj homályban, ha kell, egész sötétben. A sötét nem tart örökké! Jön majd a Hold, a Hold veled van, a Hold megbízhatóbban jön, mint az Oscar-díj, meg a többi ugrándozó sugárnyaláb! Nem kell neked a társadalom és a termelés új viszonyait megjövendölni, nem szociológus vagy gazdaság-guru vagy te, hanem költő. Nem kell neked a jog paragrafusait ütköztetni, sem a történelem mozgatórúgóival a kezedre üttetni, mit neked a patvaristák, a historikusok, te költő vagy. És mit neked a pszichológusok lélekturkálása, a médiamogulok sanda háttérszervezkedése, a szemforgatók fordulatszámlálása, a kilométerórák átszámításának bölcsessége fényévekre – te költő vagy. Vond ki a fejedet az ostoba hurkokból, amelyek csak mint lépre csalt balekkal számolnak veled, háríts el mindent magadtól, ami kezedben holnapra higannyá válik, ne vonulj be a szájjal-kertészek bársony-beton műkertjeibe, műélvezetek élvezésére, fogyasztás előtt, után és közben – te költő vagy. Maradj meg a magad fejénél, a magad útjainál, a magad megmunkálható kertjeinél, amelyek készüljenek bár farönkökből és kockakövekből, teremjenek bár hínárt vagy

6

A történelem faggatása

parlagfüvet, mégis a te élet-, ihlet- és erőadó kertjeid. Nehéz a fejek ilyenfajta kihúzása, de kihúzható, nehéz a kívánatos kínálat ilyenfajta elhárítása, de elhárítható, nehéz a baklövész balekszerep vállalása, de elviselhető. Akkor persze csak, ha valóban él és dolgozik benned az az egyetlen, ki nem cserélhető, mással nem pótolható hajtóerő, amely viszszatart, amely egyenesben tart, amely nem alkuszik és nem téved – a költői tudat. Iránytű ez, amely láthatatlanul vezet Sarkcsillagod felé, tőkesúly ez, amely hajódat (ócska bárkádat akár!) egyenesben tartja a hullámok közt. Iránytű és tőkesúly – ők tudják az irányt, a helyeset, az el nem téríthetőt, az el nem csábíthatót, amely a tiéd, amely a költészeté. Az irányt, a költészet Sarkcsillagát, ahová menekülhetsz, ahová fellebbezhetsz, amelyből erőt meríthetsz, ahonnan törvényt és igazságot hirdethetsz. És ahová el nem hallatszik a média szirénhangja, a hatalomban lévők lemennydörgése, a simák és a gerinc nélkül valók locsogása és felcsobbanása, ahonnan mégis el lehet mondani valamit, némán, csendben, emberi artikulációval, s ami mégis keresztülszól a tolongással és tombolással telt, elszennyezett légen, azokhoz, akiknek még igényük és vágyuk van hallásra és látásra. És kiszáradó ajkuk egy korty igazságra! A te dolgod más! A te dolgod a törvénytevés. Meg a szemek fölnyitása. A dolgok – valóságosak és tudatban lebegő dolgok – megnevezése, megértése és megértetése, a rácsodálkozás a százszor látottakra, meg még egy sor dolog, amit mind magadnak kell kitalálni, kikínlódni, kigyönyörködni magadból. A költő a belső rendet keresi, ismeri fel, nevezi néven, amely a dolgokban lapul, amely a dolgok között feszül, amely képtelen megmutatkozni önmagától, de amely a költő szavára megnyilatkozik. Nem, semmi változás nem történik a dolgokban, de az emberek attól kezdve úgy fogják látni a dolgokat, azzal a többlettel, amelyet te, költő, fölfedeztél, megneveztél és kikiáltottál. Ezzel a törvénynyel lesz gazdagabb a környezet, a természet,

az emberi lélek és az emberi tudás. Vagy éppen szegényebb, de tisztább és érthetőbb, mert te nem csak törvényeket teremthetsz, költő, hanem le is ránthatsz ostoba és hazug lepleket a dolgokról. A dolgokat tehát megtörvényesíted és megtisztítod. Szabályt és mozgásrendet sugallsz belé, bekapcsolod a világ ezer más eleme közé, vagy éppen kiemeled a tömkelegből az egyetlen arra érdemest, és fölmutatod személyiségét, egyedülvalóságát. Aki pedig hallgatja költészetedet, aki követi a sugallt vagy éppen elkiáltott szabályok útját és a fölfedezett erővonalak rendjét, költő, az attól fogva élesebb szemmel és (talán) nyitottabb szívvel fogja olvasni a szavak rendjét, és bátrabban fogja szemlélni a világ rendjét. Embert faragsz, embert nevelsz, tudást adsz, és érzelmeket sugallsz, költő. Érted már, miért olyan nagy hatalom a költészet, miért lét és nemlét, tenyésző lét és tudatos lét ura a költő? Zord mesterség a törvénytevői, a fölfedezőé is, a lélekidomáré is. Zord és kegyetlen, több félelem jár vele, mint bizalom érte, több könynyet fakaszt, mint amennyi mosolyt kelt. Szép és harmonikus mesterség ugyanakkor a költőé, boldogok boldog társa, vagy legalább lelki békére igyekvők útbaigazítója. Vele vagy, aki keres téged, szavaidba rejtve magával visz téged is, aki társat keres a bajban-örömben. Hozzád fordul, aki szerelméhez nem mer fordulni, hogy a te szavad oldja meg az ő bizalmatlanságát, lágyítsa meg szívét, hajlítsa irányába indulatait. Szerelem? Hát persze! Szerelme a szépnek, a kívánatosnak, vágyakozás a másféle, a hasonló felé, akivel csak tükrei vagyunk egymásnak, akivel éppen egy egészet alkotunk mi, két fél, akivel egybefonódik a lét, az együttlét, az örömlét, akiben…, nos, akiben mindketten megfürdethetjük testi és lelki személyünket. Igen, költő, te vonzod-taszítod egymás felé a szerelmeseket, te teszed járhatóvá a botladozó szavakat, te veled, és te általad gazdagodik… nem egy, de két élet, két személy, két

7

PoLíSz szellem. Nem is kettő, hanem – bizonyosan – három, mert magad büszkesége sem utolsó dolog, amit a költészet hatalma fölött érzel. A költőnek meg kell éreznie, föl kell lelnie, néven kell neveznie, meg kell fogalmaznia azt a bizonyos, mástól soha nem látott-hallott törvényt, rendet, szépséget és összefüggést. Hogy másokat is a költészet részesévé tégy! Hogy más is megérezze a költészet rejtett működését, meglássa – ne csak, amit meglátni kell, hanem ahogy meglátni kell a világot maga körül, a saját világát. Mert ne feledd, világot adsz az embereknek, az olvasóknak, mindenkinek, aki hallgat téged, aki

hallgat rád. Sajátjukká teszed a világot, ami eddig csak körülöttük volt, amelyben gyakran csak eltűrték egymást. Most az embert a világ részévé teszed, a magad eszközeivel, és a világot az ember részévé teszed, a költészet hatalmával. Hát vigyázz, nagy erő, éles és szúró fegyver van a kezedben, a szájadban, a szívedben. Ha rosszul használod, ezrek szívébe szúrhatsz vele, gyógyíthatatlan sebet vághatsz vele, igazságtalanul. Menj hát, tudd a dolgodat, élj, de sose élj vissza a hatalmaddal, a költészet hatalmával! 2008. szeptember

Elefántcsonttorony

8

A történelem faggatása

Ujlaky István

Történettudomány és történeti mitológia A nemzet és a „két történelem” 1.

volt (lásd: magyarázó mítosz), később azonban, a tudományok árnyékában, szerepe módosult. Magyarázó és megismerő szerepköre alárendelődött lélektani funkcióinak: a vigasztalásnak, önbizalomnyújtásnak, gyógyításnak. A történettudományt legalább kétszáz éve szakemberek művelik. Egyetemet végeznek, tudományos fokozatot szereznek, újra és újra megméretik magukat a szakmai közeg előtt. A történeti mítosz alkotói jobbára dilettánsok: írók, újságírók, költők, filmrendezők, papok, akik saját területükön kiválóak is lehetnek, de a történelemnek nem szakemberei. Akadnak azért határesetek; olykor – fájdalom – képzett történész keveredik mítoszok uszályába. No persze, érdekes az élet: a szakember is melléfoghat, és a dilettáns is szülhet valódi tudományos értéket – ezek azonban a kivételek. A fő szabály nyilván a hivatásos fölénye az amatőrrel szemben. A történettudomány – mint minden tudomány – számol a tévedés lehetőségével, illetve azzal, hogy egy problémának két vagy több megoldása is lehet. Ettől még egyes történészek akár foggal-körömmel védhetik saját, tegyük fel, téves álláspontjukat, de a tudományról mint egészről ilyen esetekben is azt mondhatjuk, hogy a kritikai gondolkodás és a nézetek többfélesége a lényege. A mítosz saját magát (legalábbis modern alakjában és a történelmi mitológia esetében) tévedhetetlennek gondolja. A tudós olykor kimondja: nem tudom; vagy: „erre a kérdésre a tudománynak ma még nincs megnyugtató válasza”. A mítosz sohasem mondja: nem tudom. A mítosz: tud. A tudomány működésének alapja a kutatás: tényfeltárás, ok-okozati összefüggések

Amikor e sorok írója diák volt, abban a meggyőződésben élt, hogy egyetlen történelem van, mégpedig az, amelyet az iskolában tanulunk. Egyetemistaként már számos kérdésben találkoztunk két vagy több ellentétes, olykor egymást teljesen kizáró állásponttal, de ettől még nyilvánvalónak tűnt, hogy a történelem mint egész azért létezik, egyetlen és egységes. Ma már tudom, hogy legalább két történelem van. Előbb azt szeretném bemutatni, mit értek két történelmen, majd azt, miért van „legalább” kettő a történelemből. Az egyik történelem nyilvánvalóan a történettudomány által feltárt múlt. A másik egy (látszólag vagy valóban) „népi”, nem tudományos vagy áltudományos történelem, másképp: a történeti mitológia. A tudomány (benne a történettudomány) mozgatórugója a kíváncsiság és a haszon. Ne becsüljük le az előbbit, ne értékeljük túl az utóbbit! Az ember tudni szeretne: tudni, önmagában a tudás kedvéért. És mert ez nemcsak az egyes emberre jellemző, hanem az emberi közösségekre, így az országokra is, a közösségek hajlandók fizetni a kutatásokat. A természettudományok esetében, legalábbis az elmúlt évszázadban, a hasznosság is nyilvánvaló. A tudományos felismerés hamar találmánnyá, új anyaggá vagy eljárássá, gyógyítássá vagy ipari termékké stb. alakul. A társadalomtudományok esetében a hasznosság közvetettebb, áttételesebb, bonyolultabb. A mítosz egykor – a tudomány előtti korszakokban és a tudománytól elzárt közösségekben – szintén a megismerés egy formája

9

PoLíSz keresése, a rendszerezés és elemzés. Ezzel szemben a történelmi mítosz alapja az emlékezés, a felejtés, a nosztalgia és az elfojtás, a felelősség el- vagy áthárítása, a hit. A történeti mítosz a közösség (polisz, egyház, rend, nemzet stb.) önsajnálatán és öndicséretén alapul. Megóvja a közösséget a bűntudattól és a szégyentől. Kedveli az áldozatszerepet (Kelet-Közép-Európában minden nemzet áldozatnak, a nagyhatalmak, a szomszédnépek, a történelem, a sors áldozatának látja önmagát.) Az áldozatszerep persze nem zárja ki a „jobbak vagyunk”, vagy a „mi vagyunk a legjobbak” felfogását. A történettudomány nem akar vigasztalni, dicsérni és sajnálni, nem akar önbizalmat sugározni, és elfojtás révén bűnöket elfedni. Neki más a feladata. Mi történt? Hogyan történt? Miért történt? Ennyi a történettudomány terrénuma. A tudomány az (elméleti, logikai, intellektuális, egyszóval, a tudományos) igazságot keresi. Persze bármelyik művelője tévedhet, téved is gyakorta. De a „történész céh” – vagyis az egyetemek, szakfolyóiratok, konferenciák, tehát a többi történész kontrollja – hosszú távon mégiscsak egyfajta objektív igazság felé vezet. A mítosz is az igazságot akarja, de más értelemben. A „mi” igazságunkat ugyanis. Hogy tudniillik „nekünk”, a közösségnek – a polisznak, az egyháznak, a nemzetnek stb. – igaza van, vagy esetleg „csak és kizárólag nekünk van igazunk”. A mítosz igazsága szubjektív igazság. A mítosz történelmének szereplői hősök, árulók, áldozatok, ellenségek. A történettudomány számára a hős és az áruló ritkán és óvatosan alkalmazandó fogalom, mert a tudomány szerint a történelem tipikus szereplői emberek és közösségeik, eszméik és intézményeik. Akadnak persze hősök, de többnyire róluk is kiderül, hogy gyarló emberek, hibákkal és érdekekkel, még ha egy adott történelmi pillanatban önmaguk fölé emelkednek is. A tudomány is ismeri a bűnöst vagy az árulót, de itt is óvatos: a „negatív szereplő” is rendelkezhet tehetséggel,

önmagában méltányolható eszmékkel, és persze ő maga is a körülmények és feltételek foglya, terméke. Mindamellett a történész számol azzal, hogy az embertelen vagy utóbb katasztrofálisnak bizonyult döntések, cselekedetek mögött is állhat a legnemesebb jó szándék. A mítosz számára viszont az, aki hibázik, tudatosan árt: ő gonosz, minden hibája, vétke szándékosan és céltudatosan rossz. Mintha a mítosz nem ismerné a jóhiszemű tévedést. Egyébként is: a tudomány gyakran él a (polisz-, nemzeti, osztály-, párt-,egyházi „kollektív önkritikával”, tehát a közösségen belüli vétkesség felkutatásának eszközével. A mítosz soha: a mítosz számára a bűn vagy kívülről jön, vagy árulók műve, sohasem a közösségé. A tudomány a történelem egészét vizsgálja – ami persze nem azt jeleni, hogy minden egyes történész ezt tenné. A résztudományokra, korszakokra, tudományágakra aprózódott történelem, a specializálódott történészek együttese azonban a kezdetektől napjainkig vizsgálja az emberiség és az egyes emberi közösségek történetét. A történelem összes korszakáról vagy kutatási területéről nincs történeti mítosz. Nincs – élő, mai, működő – mítosz a tatárjárásról és Károly Róbertről, Mária Teréziáról és Dózsáról, a XVI. századi művelődéstörténetről vagy a XIX. századi közlekedés történetéről. A mitologikus, „népi” történelem csupán a saját közösség történetének „két végével” foglalkozik: az őstörténettel és a jelenkorral. Az őstörténettel azért, mert ez van tőlünk időben a legtávolabb, ezért itt a legtöbb a hiány és a bizonytalanság a tudományban, itt nyílik a legtöbb tér a képzeletnek. Emellett az őstörténet különösen alkalmas a történelmi mitológia pszichológiai funkcióinak (az öndicséretnek, a saját nagyság bizonyításának, egyes nagyon is mai igények történeti „megalapozásának” stb.) a betöltésére. A jelenkor viszont a lehető legközvetlenebbül érint bennünket, itt a legfontosabb a személyes emlékezet, a felejtés, az elfojtás, a bűnöktől (felejtéssel,

10

A történelem faggatása

mesével, hazugsággal, felelősségáthárítással, hallgatással) való megszabadulás kényszere. Minden történeti mítosz mögött valami hatalmas bűn lappang – állítja az egyik kutató. Nem gondoljuk azt, hogy a történeti mitológiának, a mitologikus történelemszemléletnek kizárólag hátrányai lennének. Nagy vereségek után, válsághelyzetekben, katasztrófák idején a mítosz vigasztaló szerepe hasznos lehet – bár csak rövid távon. Hosszabb távon azonban a történettudomány ad esélyt arra, hogy egy közösség (akár egy nemzet) gondolati és erkölcsi szempontból felnőtté váljék, vagy felnőtt maradjon. És a mítosz az, amely a közösséget (akár egy nemzetet is) intellektuális és morális szempontból a gyermekkorban tart, vagy oda húz vissza. Bevezetőmben azt állítottam, hogy „legalább” két történelem van. Hogy miért kettő – talán nyilvánvaló. De miért legalább kettő? Mert a mítoszok nem alkotnak egységes egészet. A magyar honfoglalásról létezik magyar és szlovák történelmi mítosz. Ezek nemcsak érzelmileg, hanem tartalmilag is teljes mértékben kizárják egymást. A mohácsi vésznek és a szétszakítottságnak, a török uralomnak valaha két mítosza volt – felekezeti alapon. A katolikusok szerint a török vész Isten büntetése a reformáció eretneksége miatt. A protestánsok szerint épp ellenkezőleg, a katolikus világ romlottságára adott isteni büntetés: a török, emberi válasz a reformáció. Természetesen a történettudomány sem homogén egész: egyes nemzetek vagy osztályok hívéül szegődött vagy „fogságába került” történészek akár évtizedekig vitában állhatnak egymással. Ez azonban nem eredményez olyan fokú szétszakítottságot, mint a mítoszok esetében. Például német és francia történészek harminc évig álltak egymással vitában az első világháborúért viselt felelősségről, és egy sor világháborús részletkérdésben is. Itt azonban bekövetkezett a vélemények konvergenciája – mert hogy tudományról,

tudósokról van szó. Hasonló konvergencia nemzeti mítoszok között elképzelhetetlen. Magyar és román történészek álláspontja közeledhet egymáshoz – magyar és román nemzeti mítoszok soha. Az alábbiakban három konkrét történelmi kérdés, ill. korszak felvillantásával szeretném érzékeltetni történettudomány és történelmi mítosz, mitologikus történelem különbözőségét.

2. Egy nép eredete, származása, őshazája nehéz és bonyolult kérdés – és nem csak a magyarok esetében. Az indoeurópai ősnép (ma kétmilliárd ember!) őshazájáról 18 különféle elmélet létezik. Az ókori görögök vagy etruszkok származásának kérdése is felettébb megosztja a kutatókat. Miért lennénk kivételek épp mi, magyarok? Homogén nemzet csak diktátorok képzeletében létezik. A legtöbb nemzet több komponensből való ötvöződés, keveredés eredménye. Lássunk néhány példát! Hispániában, az ókorban ibér törzsek (keltiberek és luzitánok) éltek. A terület a Római Birodalom uralma alá került, és évszázadok alatt romanizálódott, oly tökéletesen, hogy a mai spanyol nyelv közelebb áll az ókori latinhoz, mint akár az olasz, akár bármely más nyelv. Az ókor végén a területet a nyugati gótok (vizigótok) foglalták el. A mai spanyol nép tehát ibér, római-latin és gót elemekből ötvöződött. De további hatások is érték: színező elemként vandál, zsidó és mór töredékek is. (Azért csak töredékek, mert a vandálok csak rövid ideig éltek itt, az arabok és zsidók pedig nagyobbrészt egymás között házasodtak, bár akadtak vegyes házasságok is). A bolgár nemzet két fő komponensből: a helyi délszláv többség és a hódító bolgár-török kisebbség összeolvadásából jött létre, későbbi oszmán-török hatásokkal. Még bonyolultabb az angol nép születése. A brit törzsek

11

PoLíSz alkotta őslakosság, a római uralom alatt latin bevándorlókkal keveredett. Az ókor és középkor határán angol és szász törzsek, az érett középkorban pedig normannok vándoroltak a szigetre. Ebből a négy komponensből (britek, latinok, angolszászok, normannok) keverte ki a történelem azt a színt, amelyet ma angolnak nevezünk. A magyar nép, nyelvi szempontból döntően finnugor – nemcsak ősi alapszókészlete, de nyelvtani szerkezete alapján is. Ám nem kevés a honfoglalás előtti török és iráni jövevényszó is nyelvünkben. Antropológiai szempontból viszont inkább vagyunk „törökök”, közép-ázsiaiak (turáni, pamíri, kaukázusi stb. rasszok megtestesítői), míg a finnugor elem a honfoglalás kori leletanyagban – Henkey Gyula antropológus szerint – csak 11 százalék, ma ennél is kevesebb. Nyilvánvaló tehát, hogy népünk egy finnugor és egy török (és/vagy iráni) elem ötvözete – no, persze számos más (kabar, besenyő, úz, kun, jász, cigány, szláv, német, zsidó stb.) behatással. Ám ilyesfajta bonyolult képletet csak a tudomány ismer. A mítosz hun-magyar rokonságról vagy hun-magyar azonosságról tud; de az elmúlt évtizedekben a sumér, az etruszk, a japán és még ki tudja, mennyi származási variáció került szóba. Az interneten volt olvasható egy érdekes és kedvesen mosolyognivaló mítoszelem arról, hogy a koronát István királyunk nem megkapta, hanem visszakapta II. Szilveszter pápától. Merthogy ezt a koronát annak idején Attila hun király helyezte volna el Rómában azzal, hogy egy utódja majd érte fog jönni. E mese cáfolatával nem is érdemes foglalkozni. A lényeg a mítosz szándéka: eltörölni a pápai koronaadás (és vele a keresztény-feudális Európába való befogadás) elemét, s helyébe tenni a „mi csupán visszakaptuk azt, ami eleve a miénk” gondolatát. A mítosz indirekt mondanivalója az, amit a tudomány autochtonitásnak nevez: vagyis, hogy mi már nagyon régen itt vagyunk, mi voltunk itt hamarabb (mint a rivális szomszédnépek).

Pedig az első ezredvégen, bő évszázad alatt, afféle államalapítási hullám vonult végig Európán: megszületett a horvát, cseh, lengyel, magyar, norvég, dán, svéd állam. Ha a térképre nézünk, láthatjuk: az új államok sora mintegy földrajzilag kibővítette, kelet és észak felé meghosszabbította azt a területet, ami már az ókorban is magaskultúra volt. A mítosz persze nem ismer semmiféle nemzetközi kitekintést vagy összehasonlító elemzést, csak a saját közösség önmagában való történetét. A történeti valóság nem csökkenti a magyarok érdemét (be tudtak illeszkedni a feudális, keresztény Európába, a korszellemnek megfelelő államot alapítottak), de megszüntetné – a mítoszhoz képest – a magyarok kivételességét. Legyen a másik példánk Trianon – a modern magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája. Ha a történelmi Magyarország szétesésének-felbomlásának okairól kérdezik, a történész nem válaszolhat egy mondatban. Aminek egy oka van, az meg sem történik. Egy birodalom megszűnése (mert ez az igazi kérdés, az Osztrák–Magyar Monarchia, a Habsburg-birodalom megszűnése – a magyar bukás ennek következménye) nem mindennapi esemény, azt nem lehet néhány ember hibáival vagy bűneivel megmagyarázni. Az első világháborúban elszenvedett katonai vereség, a teljes katonai és politikai összeomlás nélkül Trianon nem történhetett volna meg. De Trianon megértéséhez nem nélkülözhető annak ismerete sem, hogy Magyarországon csak a lakosságnak alig több mint a fele volt magyar – Horvátország nélkül. (Horvátországgal együtt számítva kevesebb, mint a fele). A soknemzetiségű jelleg persze nem vezet automatikusan bukáshoz – pl. a többnyelvű Spanyolország vagy Franciaország „egyben maradt”. De ha egy ország súlyos katonai vereséget szenved, ha ugyanez az ország nemzetközi elszigeteltségbe kerül, ha a háború előtti politikájával nem nyerte meg a nemzetiségeket, ha a többségi nemzet hegemóniája megrendült – akkor a soknemzetségi

12

A történelem faggatása

jelleg jó esélyt ad a felbomlásra. A bukás fontos oka, ill. feltétele az előbb említett elszigeteltség: egyetlen nagyhatalom sem érezte úgy 1918–1920-ban, hogy saját érdekei és a magyar érdekek egybeesnének. A magyarságnak, ellentétben a rivális szomszéd népekkel, nem volt nagyhatalmi támogatója. A bukás tehát több tényező eredője: a vereség, az elszigeteltség, a nemzetiségi kérdés, illetve a vereséget és a nemzetiségek divergenciáját elősegítő magyar politika együtt vezet a bomláshoz. Mindezt érdemes a „hosszú történeti időbe” és szélesebb világtörténeti összefüggésbe helyezni. 150 év alatt sorra felbomlanak a soknemzetiségű birodalmak: az oszmán-török, a Habsburg, az orosz, majd 1945 után a brit, a francia gyarmatbirodalom, az 1970-es években a portugál gyarmatbirodalom, végül 1991-ben a Szovjetunió, s ezt követően Jugoszlávia. Ebben a nemzetközi összefüggésrendszerben mégis csak fel kell, hogy vetődjék az emberben a „szükségszerűség” gondolata! Nem lehet közömbös az időrend sem. A győztesek – világháborús katonai ellenfeleink – 1918 májusában értékelték át hadicéljaikat, megfogalmazva a Monarchia és benne Magyarország felbontásának-szétverésének gondolatát. Ami ezután jött, erősítheti a bukást, annak hogyanját vagy mértékét befolyásolhatja – de nem az események előidézője. Ilyen tényező lehet az őszirózsás forradalom politikai elitjének naivitása, illúziói és hibái, a Tanácsköztársaság vörös terrorja, az ezt követő fehérterror és a trianoni magyar delegáció szerencsétlen személyi összetétele és elhibázott taktikája. Ezek ronthattak a helyzeten, de nem előidézői annak. Valami ilyesmit mondhat, dióhéjban, a történettudomány. (No persze, egyes szakemberek más-más részletre tehetik a hangsúlyt. Galántai József a katonai vereséget és a nemzetiségi kérdést, Fejtő Ferenc a nagyhatalmi felállást, az ország nemzetközi helyzetét, főképp a francia politikát látja fontosabbnak. Galántai szerint felbomlott a Monarchia, Fejtő szerint szétverték.)

A mítosz a bonyolult érvrendszerrel, az okok és hatások sokféleségével nem tud mit kezdeni. A „hosszú történelmi idő” tudományos, és nem mitológiai fogalom. A mítosz egyszerű magyarázatot igényel. A mítosz vigasztalni akar, el-, ill. áthárítani a felelősséget, megtakarítani a történeti önkritikát. A mítosz számára nem elemzés kell, hanem bűnbak. Így születik meg – politikai és pszichológiai szükségletek és nem tudományos elemzés alapján – a mitológiai magyarázat az országvesztő Károlyi Mihályról, az országot eljátszó liberális-demokratikus elitről (itt-ott némi antiszemitizmussal színezve). Milyen egyszerű is így minden: nem kell megvizsgálni a háborúba való belépésnek és a különbékekötés elmulasztásának iszonyatos felelősségét, nem kell kritika alá venni a dualizmus kori nemzetiségi politikát, a reformálhatatlan dualista politikai szerkezet „gyártási hibáit”. Elegendő egy-két áruló. A harmadik kérdés az legyen, kik és mik vagyunk mi, magyarok ma, itt és most? Tanítványom órán jelentkezik, s elmondja: ő úgy hallotta, a magyarok agyának felépítése más, mint a többi népé. Őstörténeti mítoszokban „utazó” fogorvos szerint mi, magyarok a Szíriuszról származunk. Ezek a szamárságok szót sem érdemelnének, ha nem lenne mögöttük a mitologikus gondolkodásra jellemző kivételesség igény. Egy kisebbségi érzésekkel küszködő, viharos történelmű nemzet élénk képzeletű tagjai a rendkívüliség, kivételezettség eszményébe menekülnek. Mindez nem csupán csacska szűzleányok magánvéleménye: olykor előadásokon, nagy s lelkes közönség előtt is hallani ilyesmit. No persze, ha egy nemzet egészen kivételes adottságokkal, küldetéssel rendelkezik, s lám, mégis csak közepesen fejlett országot s politikailag széttagolt nemzettestet tudhat magáénak, akkor nyilván gonosz ellenségek összeesküvése fosztja meg transzcendens eredetű, megérdemelt jussától. A kivételesség tudata mellett/mögött ott az összeesküvés-elméletek gomolygása.

13

PoLíSz Kik vagyunk hát akkor? Büszkék vagyunk 14 magyar vagy magyar származású Nobel-díjasunkra (bár közülük csak kettő kapta a díjat a hazánk területén

elvégzett tevékenységéért). Az olimpiák történetében országunk a 12-13. helyen áll/állt az örök-éremtáblázaton, megelőzve nálunk nagyobb és fejlettebb országokat. Ha pedig a lakosság számához viszonyítanánk az aranyérmek számát, elsők között, vagy talán az első helyen állnánk. Minden mesterséges holdon van magyar szellemi termék, és minden harmadik műholdon Magyarországon készült tárgy. Számos jeles találmány, tudományos felismerés kapcsolódik magyarokhoz. A magyar a munkával legtöbb időt eltöltő népek egyike Európában. Mindez persze az igazság egyik fele. A magyarok – kb. húsz éve, évenként elvégzett nemzetközi felmérés eredménye szerint – Európa legpesszimistább nemzete. Három, egymástól függetlenül elvégzett tudományos vizsgálat alapján hazánk Európa leginkább xenofób országa. Egy másik, 25 EU-tagállam polgárainak értékrendjét vizsgáló kutatás szerint nálunk tartja a népesség a legkevésbé fontosnak a szólás-, a véleménynyilvánítás szabadságát. Magyarországon lopnak a legtöbb bronzszobrot Európában. Előkelő helyünk az alkoholfogyasztás és az öngyilkosság statisztikáiban közismert. A magyar az orvosnál legtöbb időt eltöltő népek egyike Európában. Kik vagyunk hát mi, magyarok? Tudományos közelítésben: mindez együtt. Mindez – és még ezernyi más: sikerek és kudarcok, erények és bűnök, nagyszerű teljesítmények és elképesztő hibák. Mert miért is lennénk jobbak vagy rosszabbak más nemzeteknél – ha valamiféle összképet vizsgálunk. És persze hogy rosszabbak vagy épp jobbak vagyunk más nemzeteknél –, ha egyes részletkérdéseket veszünk górcső alá. A mítosz persze nem képes belenyugodni abba, hogy – habár nekünk ez az ország, ez a nép a legszebb és a legfontosabb a világon – egy szélesebb összehasonlításban egyszerűen az európai népek egyike vagyunk. A mítosz nem mondhat le kivételességünkről, különlegességünkről.

Szent Jakab hava (részlet)

14

A történelem faggatása

Nyiri Péter

A Magyar Nyelv Múzeuma: a magyar nemzet múzeuma A sátoraljaújhelyi székhelyű Kazinczy Ferenc Társaság évi rendes közgyűlésén 1994ben felszólalt dr. Pásztor Emil, az egri tanárképző főiskola tudós tanára, s javaslatot tett egy nyelvtörténeti múzeum létrehozására, melyben bemutathatjuk csodálatos anyanyelvünket. Az eszme nemes volt és lelkesítő, megvalósítása azonban akkor – az anyagi körülmények és lehetőségek ismeretében – hovatovább lehetetlennek tűnt. A múzeum tématerve – egy részletesen kidolgozott elképzelés – mindenesetre megjelent a társaság évkönyvében. További lényegi előrelépés nem történt, de a mag már el volt vetve. S minthogy az életben a jó vonzza a jót, segítségnyújtó kezek támogatásával 2000-ben lerakták a múzeum alapkövét. A polgári kormányt aztán más világlátás és más erkölcsi hozzáállás váltotta, mely nem kívánt foglalkozni a magyar nyelvmúzeum ügyével. Ám hatodfél év múltán, amikor a Borsod-AbaújZemplén megyei önkormányzat asztalára újra narancs került a vörös szegfű helyett, folytatódott az elkezdett munka. 2007-ben megkezdődött az építkezés, s 2008. április 23-án, tizennégy év küzdelmei után végre megnyitotta kapuit a közönség előtt Széphalmon a Magyar Nyelv Múzeuma. Az épület Kazinczy Ferenc egykori gyümölcsöskertjének helyén áll, a Kazinczy Emlékcsarnok szomszédságában, az emlékkert százados fái és sírjai mellett. A látogatók jelenleg három ideiglenes tárlatot tekinthetnek meg: Kazinczy könyvtárának kincseit a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárából, Corvina-képeket az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményéből és Csete Ildikó Ősi jelek, ómagyar szöve-

gek kárpitokon című kiállítását. A magyar nyelv múltja, jelene és jövője című állandó tárlat ez év októberében nyílik meg. A Magyar Nyelv Múzeumát máris érték, érik támadások. Az épület formáját és stílusát illető bírálatok esztétikai, ízlésbeli kérdésként értelmezhetők. A múzeum többfunkciójú, a célnak megfelelő épülete maradéktalanul megadja a lehetőségeket a tervezett kiállításokhoz és rendezvényekhez. Az ovális alakú, bástyaszerű épületrész a napfényben csillogó színes üvegdarabkáival, az oldalán az éjszakai sötétben az égbolt felé törő fénycsóváival; a csodálatos kilátás a környező hegyekre, a múzeumbelső masszív, nyugalmat árasztó kék falai a magyar nyelv őrzésénekápolásának és bemutatásának méltó helyévé teszik az építményt. Felháborítóbb, egyúttal a magyar nyelvet és a magyarságot is kritizáló kérdések azok, melyek szerint: miért kell a magyar nyelvnek múzeum? Nyelvünk isteni adomány: őrizni, ápolni és védeni kell. A múzeum (museion) szó egykor a múzsák találkozóhelyét jelölte. A Magyar Nyelv Múzeumának a magyar nyelv szellemét kell megőriznie és sugároznia az egész Kárpát-medencébe és az egész világ magyarsága számára. Nyelvünk a negyvenedik legnagyobb a világ nyelveinek sorában. Erős: ha összefogunk, örökre megőrizhetjük, és elpusztíthatatlanná tehetjük. Mert a nemzedékek sora folytatja majd az őrzés nemes hagyományát. A Magyar Nyelv Múzeumára igenis nagy szükség van. Bemutatni a csodálatos magyar nyelvet nemzetmentő kötelesség is: védelem az idegen támadások, a nyelvromboló, nyelvet megszentségtelenítő törekvé-

15

PoLíSz sek, a nyelvet a jelentéstől megfosztó, csak játékra-játszadozásra szolgáló üres formának tekintő írói teljesítmények, az életidegen tudományos irányvonalak globalizáló, nemzeti jellegtől mentesíteni akaró igyekezete ellen. Nyelvünkben él a nemzet. Ezen igazság fényében „érthetők” a támadások, és egyszersmind meg is határozzák a támadók helyzetét-világlátását: a magyar nyelv művelésével, ápolásával és tudatosításával kétségtelenül és természetszerűleg a nemzeti öntudat is erősödik. A Magyar Nyelv Múzeuma meggyőződésem szerint a nemzeti öntudat ébredését is támogatja és elősegíti. Meglehet, vannak hazánkban olyanok, akik ennek nem nagyon örülnek. Nem csupán azért áll a múzeum, hogy bemutassa: volt a magyar nyelv, sokkal inkább azért, hogy elemi erővel kijelentse és tudatosítsa: él a magyar nyelv, és hirdeti népünk, a magyarság nagyságát és Teremtőnk kegyelmét. Reményeink szerint egy olyan állandó kiállítás jön létre, mely képes lesz méltóképpen bemutatni nyelvünk történetét, fejlődését, szókincsét, a nyelvjárásokat vagy éppen a társadalmi nyelvváltozatokat. A múzeum kiállításai bátran élnek majd a modern technika, a multimédia kínálta lehetőségekkel, hiszen kiemelt célközönség a fiatalság; s az ifjak érdeklődését játékos feladatokkal – ahol nyelvjárásokat, költők szavalatait hallgathatják meg –, vonzó megoldásokkal kell felkelteni. Éppen ezért fontos szerepet kap a látvány mellett a hangzás, annál is inkább, mert a nyelv a beszéd formájában maga is hangzó esemény. Bízzunk benne, hogy A Magyar Nyelv Múzeuma betölti küldetését, s folytatja Kazinczy hagyományát. A gyönyörű természeti környezet, a hely szelleme segíthet abban, hogy Széphalom – miként Kosztolányi írta – újra „a magyar Weimar” legyen. Meggyő-

ződésem szerint elengedhetetlen a múzeum számára bizonyos nyelvfilozófiai álláspontok rögzítése. Kell egy eszme, mely alapján működik. Fel kell vállalnia a nyelvápolás nemes feladatát. Egy, a nyelv és kultúra kölcsönös, egymást meghatározó viszonyát valló elgondolás szükséges, mely állítja, hogy a nemzet a nyelv által rögzíti magát a valóságban, a nyelv a nemzet memóriarendszere, ezért benne rendkívüli mennyiségű pszichológiai információ halmozódik fel az adott nyelvet beszélő közösségről. A nyelvközösség világlátása benne van a nyelvben, így az anyanyelvhasználat mindig párbeszéd őseinkkel, minthogy a nyelv biztosítja kultúránk folytonosságát. Létszükséglet nyelvünk gondozása, mert a nyelvét elveszítő nemzet önmagát veszíti el. Miként Jókai írja: „Egy kincse van minden nemzetnek adva, míg azt megőrzi híven, addig él. E kincs neve: az édes anyanyelv.” A Magyar Nyelv Múzeuma ezért a magyar nemzet múzeuma, a magyarság őrzője. Ahol a recepcióhoz lépő látogató a magasba tekintvén másoké mellett Wass Albert képmásával találkozik. Küzdenünk kell azért, hogy a magyar nyelv megőrizze tisztaságát, azt a tisztaságot, melyben az ősi táltosok ereje munkál. Az az erő, melyet nem győzhetnek le a trianoni határok, a nemzetellenes politika vagy az egységesítő modernizmus. Nyelvünket a Teremtőtől kaptuk. Óvjuk a nyelvet, melyen imát mondunk azért, hogy megszólalhatunk, hogy kifejezhetjük önmagunkat. Ezért int Reményik Sándor: „Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, Mintha imádkozna… … Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely, Ki borát issza: Élet borát issza.”

16

A történelem faggatása

Szalay László Pál

Írástudók a levelek közül kikandikálva A kert kapujában állok. A hajnali szellő a harmatcseppektől amúgy is roskatag fűszálakra nehezedik. A tavasz első színes hírnökei már díszeiket vesztették. A krókuszok, a japánbirs, a tulipánok már tisztelegtek az újjászületés csodája előtt. A veranda lépcsőjéről csak egy felelőtlen lépés és érzem, beszippant a kert. A saját éden, a cölöptől cölöpig húzódó mezsgye, amely tudatosan vagy sem, de elveszett otthonunkat szimbolizálja. Az eltékozolt mandátumunk után sóhajtva igazoljuk, gazdái vagyunk a ránk bízottaknak. Késő bánat. Talán a ragadományt is visszaadnánk, hogy a kerub kezében leereszkedjen a lángoló pallos. Icik Manger ironikus mitológiájában, Az édenkert könyvében arról ír, hogy Ádám és Éva minden este visszasettenkedik oda, ahol döntésüket elhibázták. Siratják elveszett önmagukat, az ártatlanságot, a szeméremnélküliséget, újra élnék egykori életüket. Igyekezetükben próbálnak megszabadulni ruháiktól, Ádám a frakktól és cilindertől, Éva a krinolintól. Keserű tapasztalatként kell tudomásul venniük, hogy ruhájuk hozzájuk nőt. Ekkor mellüket verve bűnbánatot tartanak, és megbocsátásért könyörögnek, remélve, hogy ezáltal esélyük lesz az Édenbe visszavezető útra. Persze az első emberpár nem üres kézzel jött ki az Édenkertből. Különös átfedést mutathat a számunkra az Epimétheuszról szóló monda. Őt bízta meg Zeusz, hogy ossza szét a képességeket a világban. Kapott is a sas éles szemet, a szarvas gyors és könnyű lábakat, a medve éles karmokat és hatalmas erőt, a majom ügyességet. Viszont az ember valahogy kimaradt a nagy osztozkodásban. Ekkor jött a segítségére Prométheusz és elhozta a tüzet, valamint a mesterségekhez szükséges tudást.

Az életben maradáshoz nélkülözhetetlen tudás a jó és a rossz időben való felismerése. Tudni, mikor kell nemet mondani, és kitől lehet tanácsot elfogadni. Persze Ádámot és Évát nem kell félteni, már ismerték a felelősség áthárításának módját. Ádám Istennek rója fel az asszonyt, Éva a kígyóval takarózik. A tudástól megittasodott első emberpárt az 1700-as években a kutatók (P. Chr. Hilscher, J. Fr. Reimmann stb.) fel is vértezték irodalmi munkássággal. Úgy vélték, hogy Ádám volt az első polihisztor, és kiválóan értett a grammatikához, filozófiához, asztrológiához, orvosláshoz, matematikához, teológiához és a joghoz. Így tehát Ádámnak, nem sejtve milyen források alapján, 12 könyvet tulajdonítottak, és Évát szintén kitüntették két könyv megírásával. Az özönvíz előtti irodalommal foglalkozó tudósok úgy vélték, hogy Ádám katekizmusra oktatta gyermekeit, majd Séth a kinyilatkoztatást és a jámborságot adta át utódainak. Így képzelték el ősszüleink újéden építési stratégiáját. Hogy milyen nyelven beszélt egymással Ádám és Éva, és hogy volt-e ábécéjük, e kérdések elől inkább visszahúzódnék a kert fáinak levelei közé. Tanácsos számomra itt megvárni a beavatottak vitájának végét. Az írástudók teljes fegyverzetükben állnak ki a rétre, hogy párbajuk végén mosolyogva, kéz a kézben távozzanak. Nem sérült hát meg senki? Nem is olyan lényeges ez a kérdés, hogy valaki áldozatot hozzon érte? Persze sehol sem olvasni arról, hogy az értelmiségi szerszámkészletéhez hozzátartozna a párbajpisztoly. Jacques Le Goff egy helyen pedig tételesen felsorolja, hogy a középkorban mivel hadakoztak az írástudók: könyvek, pulpitus, éjszakai lámpa, teli tintatartó és toll, ólom-

17

PoLíSz pálca, vonalzó, asztal, fenyítőpálca, katedra (tetszés szerint állítható magasságú), fekete tábla, habkő, kaparókés, kréta. Összehasonlítva ez egy mai értelmiségi eszköztárával, laptop, projektor, lézerpálca és távegér, különös érzést keltenek a lelkünkben a letűnt korok eszközei. A nagy esők és a ritkuló örökzöldek miatt a fenyők között is komoly aljnövényzet burjánzik, s ha nem vigyázom tocsogó léptek zaját keltem magam körül. Pedig igazán szeretnék a háttérben, csendben maradni. Hiszen a kert édeni csodája nem egyedül a növények térfoglalásában rejlik, hanem az ott lakó énekesmadarakban szintúgy. Hamvas Béla szerint a tavasz ezen napjait kell kihasználni, mert ha kikelnek a tojásból a fiókák, már nem lesz idő az éneklésre. A természet piciny szárnyasainak szimfóniája olyan, mint „Az Édenkertben a bűnbeesés előtt, mikor őzek a tigrisekre hajtották fejüket, és úgy aludtak, ott énekelhettek így a madarak. A világ teremtésének hajnalán, az angyalok dicsőítő égi éneke lehetett ilyen átszellemülten tündöklő s ilyen boldogan elragadtatott.” Közben szótlanul vártam, hogy mire jut az élet fajsúlyos kérdéseinek megválaszolásában minden kor írástudója, Ádám örököse. Mert ugye mindannyian úgy érezzük, távol kerültünk a valós kérdésektől. Hogyan juthat vissza az ember az Édenkertbe? Sikerül-e ennek a kornak a jézusi igazság közelébe jutnia? „Isten országa közöttetek van.”(Luk 17:21) A tűlevelek nyújtotta fedezék nem túl kényelmes, szúr, karmol, és ha az ing alá kerül, képes irritálni a bőrt. Ahogy Julien Bendát Tolsztoj nyomán irritálta, hogy az evangélium helyett a szolgálati szabályzatot kényszerítik az emberre. Mert szerinte olyan közszereplőkre is szükség van, akik a „felebarátaikat más hitre is elvezetik, mint az anyagira és az evilágira”. De talán van köztes átmenet a nagy váltások előtt, talán a természet ábécéjében, ahogyan Pál is magyarázta a római gyülekezetnek: „az Ő örök hatalma és istensége, az

a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható.” (Róm 1:20b). Bizony kell átmenet a társadalomban is, ahogy a madarak a fészkeiket rakosgatják, igazítják: egy ágacska ide, egy kis pihe oda, úgy lassanként elkészül az emberek gondolkodásában a szállása annak, akinek nem volt fejét hová lehajtania. Ez irányban való elmozdulást tapasztalhatunk a református fiatalok gondolkozásában. A Kommentár c. közéleti és kulturális folyóiratban Hámori Ádám arról számol be, hogy a református ifjúsági találkozókon végzett felmérések alapján 2000 és 2007 között az ifjúság lelkében változás történt. A 16 értékelésre váró fogalom közül 2000-ben a vallásos hit a fontossági sorrendben az utolsó előtti helyen végzett. A 2007-ben végzett hasonló felmérés eredményeképpen a családi biztonság és az igaz barátság mellett dobogós helyre jött fel a fiatalok értékvilágában a vallásos hit. Az ifjúságnak különleges szerep jut az új édenkert kialakításában. Jan Patočka határkőnek tekinti Maónak az ifjúság felé való nyitását. Egy olyan potenciál kerül az egyetemistákkal felszínre, ami eddig, ilyen formában nem gyakorolt hatást a közéletre. Megszólíthatóságuk, mobilitásuk, „zabolátlan intellektusuk”, tettrekészségük mind alkalmassá teszi őket, hogy ne csak szemlélői és elemző befogadói legyenek a történéseknek. Patočka tisztában van vele, hogy az egyetemek nem tudnak lépést tartani a növekvő hallgatói létszám és a kor követelményeinek változásával. Azonban elengedhetetlennek tartja, hogy a fiatal értelmiségiek időben bekerüljenek a történelmi kontextusba, hogy ne renegátként, a tagadás nemzedékeként találják meg helyüket az életben. Molnár Tamás nincs ennyire elragadtatva az egyetemi ifjúságban rejlő lehetőségektől. Végigjárva a világ „kultúrahordozó intézményeit” tanulva és tanítva, azok inkább anonim tömegre és megavállalkozásra emlékeztették. „Az iskola a társadalmi-gazdasági előmenetel szolgálatába állított nagyüzemmé vált, amely már

18

A történelem faggatása

független a szellemi teljesítmények meglététől vagy éppen hiányától.” Hol van már az egyetemek önállóságának tiszteletben tartása? Ha a középkori egyetemek autonómiatörekvésére gondolok, eszembe jut, hogyan egyensúlyoztak a világi és egyházi hatalmak között Oxford, Bologna, Párizs. Először az egyházi igát rázták le magukról, úgy, hogy megfosztották az egyházi tanfelügyelőt, a kancellárt valós hatalmának gyakorlásától. Nem adhatott licentiát, tanítási felhatalmazást. A világi és városi hatalommal szemben pedig a secessiót, a kivonulást gyakorolták. Ha ez tartósan így marad, elvesztették volna az egyetemistákból kikerülő vásárlóközönségüket és a hivatali utánpótlást. Végül a pápai mézesmadzagnak nagyon sokan bedőltek, aki nem megvonásokkal és hatalmaskodással operált, hanem anyagiak és kiváltság adományozásával. „A szabadság árát drágán kellett megfizetniük, a középkori értelmiség többé-kevésbé a pápa ügynöke lett.” (Jacques Le Goff) A friss, élénk, írástudói nemzedéknek önön magában kell megvívnia az autonómiaharcát. Mert a valós értelmiségi a szellem embere, ahogy Jan Patočka megfogalmazta: „a jog, az igazság, az igehirdetés vagy az oktatás területén. Ezeket vagy mint szabad foglalkozású személy teszi, vagy, hogy az életét egy szellemi cél határozza meg…” Ide kell még sorolnunk az igazsághoz való viszonyulást. Azt a különleges érzékenységet, mely képessé teszi Iustitia pártatlanságára. „Az értelmiséginek olyan erkölcsi szinten kell állnia, amiről elmondhatjuk, nem e világból való.” Az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben olvassuk, hogy a tanítványok hogyan vívták meg első önálló csatáikat koruk írástudóival. Szilárd meggyőződésük bátor helytállásra sarkallta őket. Nem tehették meg, hogy ne mondják el, amit láttak és hallottak. Ismerték Jézus szavait, hogy akár a kövek is meghasadhatnak, hogy Isten Fiát magasztalják. Az írástudók kihallgatták Pétert és Jánost „és felfogták, hogy ők írástudatlan és iskolázatlan emberek.” Mivel magyarázhatták meg vajon

maguknak a Nagytanács tagjai, hogy mégsem úgy viselkednek, ahogy várható lenne? Mi tudjuk, hogy Jézus iskoláját járták három évig, s utána a Lélek egyetemén képezték tovább magukat. Szívükben dédelgetett vágyként élt, hogy beteljesedjen rajtuk, amit Jézus Ézsaiás prófétától idézett: „És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek.” (Jn 6:45) Az Édenbe visszavezető út meredek és levegője ritka. Hosszú túrák, edzett tüdő, rákészülés mindenképpen ajánlott. Egy pontig a csúcstámadás előre lejátszható, eltervezhető. A szakadékokat, erős vízmosásokat, vadméheket, veszélyes állatokat elkerülhetjük. Ebben erősít meg minket Chenu: „A gondolkodás olyan mesterség, melynek aprólékosan le vannak fektetve a szabályai.” Viszont azon a ponton túl, földi iránytűink használhatatlanná válnak. Reménységünk viszont azt mondatja velünk: „A szél arra fúj, amerre akar; hallod zúgását, de nem tudod, honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.” (Jn 3:8) Áldott megérkezést!

Elhagyott költő háza

19

PoLíSz WASS ALBERT EMLÉKEZETE LIV. RÉSZ

Készülődő magyarság – Részlet a Wass Albert a boldog szomorúember II. című kötet előszavából „A sok-sok hegyoldalról sokféle nóta indul, magyar nóta, román nóta, szász nóta, s a sokféle nóta a hegyek fölött összekeveredik. Halk járású szelek esténként felviszik az égbe ezt a földhöz nőtt soknyelvű imádságot, s aki onnan fentről hallgatja, úgy hallja talán, mintha egyazon nótát énekelne mindahány erdélyi nép. Így is van ez, bizonyára. Csak tudásuktól elvakult uraságok hiszik, hogy a föld egyszerű népeit különböző célok és vágyak szakítják sokfelé. Pedig a célok és a vágyak mindenhol ugyanegyek. lni akarja mindenki a maga életét, úgy, ahogy annak rendje s módja van, és semmi többet ennél nem akar. Egyszerű emberek tudják, hogy a tetőt is négy fal tartja, s bármilyen színűre is legyenek festve külön-külön: közös tető alatt egy test mind a négy. Mert ha nem, leszakad a tető. Így van ez, bizony így. S erdélyi népek tudják, megtanulták, hogy közös a sors, közös a nyomorúság.” Wass Albert1 Irányt kereső fiatal magyar (a kisebbségi helytállás évei) A kamaszkorból a felnőttéválás folyamatát talán a legnehezebb nyomon követni. Fontos, meghatározó pillanatait megnevezni. A kapott hatásokat felfedezni. A belső személyiségjeggyé alakuló tulajdonságokat tetten érni. Ez az az időszak, amikor az ifjú ugyan már nem viseli el a rászabott életpályát, de cselekvéseivel még nem is határozza meg a sorsát. Igazi forrongás, igazi átalakulás – az izzó magma állapottól a vulkánkitörésig tartó idő! Kinél rövidebb, kinél elhúzódóbb. Kinél lappangva füstölgő (passzív dominanciájú), kinél aktív, lángoló természetű. Kinél öntörvényű, kinél nyomasztó befolyásoltságokkal terhes.

Wass Albert második nagy életszakaszának és írói kialakulásának megismer(tet)ésekor a jellemfejlődés fenti három alapdinamikai kérdését kell megfontoltan szemügyre vennünk. Talán éppen e tényezők összessége válhat zsinórmértékké elemzett írónk jellemalakulásában – az erdélyi magyar társadalomnak egy minden más korszakánál fájdalmasabb, jelentősebb és meghatározóbb korszakában. Albi! Hiszen pusztán 43 év életelőnyöd van velem, e sorok írójával szemben. Szinte semmi, mondhatnám, de életműved hosszan húzódó Kárpát-láncolata és hited Istenszéke folyamatos meghatottságra és tiszteletre késztet.

20

A történelem faggatása

Talán a nemzedékem számára eszméltető (és eszmét hozó!) ’68-as és 70-es évek talajáról még megérthető lesz a magyarság 30-as évekbeli eszméletre vergődése, eszméletre érlelődése! Talán. A két évtized rokonsága egy oldalpillantással is könnyen észbe vehető… Egy-egy megrázó politikai tragédia (1918–1919–1920 és 1956–1957) után kissé több mint egy évtized kell társadalmunknak a magához térésre. (Így volt ez, bár valamivel hosszabb ideig tartott, 1848 után is.) Évtizedeink rokonsága vitathatatlan. Nemzedékem visszatalálása Wass Albert műveihez páratlan erejű, és népszerűsége „tisztítótűzként terjed”. Talán éppen saját nemzedékem és az író nemzedékének párhuzamos történelmi öneszmélése és személyiségfejlődési párhuzamai teszik könnyebbé Wass Albert életalakulásának és életművének megértését. Bízzunk ebben!2

birtokosi világ Trianon utáni megroggyanásakor felbecsülhetetlen: a városi élethez való alkalmazkodás és a polgári mentalitás, ha nehezen is, de kezd beépülni a diákgyermek életébe. A számára idegen közegben eltöltött hat esztendő mégsem a felhőtlen beilleszkedés és normatisztelet jegyében alakul. – Nemesedik a gyermek, de önvilága elsősorban befelé fordul: zárkózottsága meghatározó jeggyé válik. Hazautazásai, vakációi, állandósult „fekete karácsonyai” a magányérzetet erősítik benne. Fokozódik a természet vonzásában eltöltött élmény jelentősége. Első versei magas fokú introverzióra vallanak (A csönd templomában). – Leánykapcsolatai meghatóan, romantikus-játékosan indulnak, de három (sőt több) esetben is (!) megtörnek, szerelemmé kibontakozásuk előtt, vagy a távlatos kapcsolatteremtés előtt megtorpannak. Ebben az időszakban sértődés, elhidegülés, elpártolás lesz a kapcsolatok vége. (Az elkedvetlenítő élményeket nagyrészt versekben dolgozza fel, de saját fölsült szerelmének tapasztalatából még a Farkasverem főhősének is kölcsönöz az író.) – A kolozsvári aranyifjúsághoz való kapcsolódás kudarcra volt ítélve. (a Csaba-regénybeli Révbátory, ill. a valóságos Óváry-ház emlékkörei.) A léha szórakozások világa eredendően taszítja a súlyos sorskérdésekkel és a Mezőség szórványmagyarságának életével már a szülőkörnyezetében szembesülő ifjút. Lelki érzékenysége, emberi részvétre való hajlama távol tartja a nagyváros felületes szórakozásaitól, de társadalmi érzékenysége – nem divatszerűen – mégis jelentkezik. A kisebbség, a magyar kisebbség diszkriminációját a falu világa vele és otthoni környezetével többszörösen érezteti. Fiatalkori verseiben nemzedékéből először írja meg – jellemző szókimondással és bátorsággal – a magyar kisebbség költeményeit „Idegen voltam én is, idegen”.3 Verseit már nemcsak ifjúsági diáklapok és vadászati újságok, de a korszak erdélyi lapjai, normateremtő folyóiratai is közlik. – A nagyszülői és apai kívánalmak szerint válik a debreceni Gazdasági Akadémia tanulójává. Újabb elszakadása a szülői háztól növeli önállóságát, növeli személyes véleményalkotásának bátorságát. Társai, tanárai nemcsak a két verseskötettel

A felnőtté válás milyen különneműségeket érlel eggyé, visszavonhatatlan egységgé a későbbi férfi, a gazdálkodó ember, a családapa, az író jellemében? A családi példák, a pozitív és a negatív emberi hatások közepette, a személyes jellemerő földobó erejével milyen fény–árny világot mutat Wass Albert Erdély fölé lombosodó életfája? Második életszakaszának jellegzetességeit, a történések részletezése nélkül, már előzetesen is megállapíthatjuk: – Kisgyermekkori anyahiányát, apjával való ambivalens viszonyát, az „újmama” iránti kölcsönös idegenséget ellensúlyozni tudja a nagycsaládi környezet, s főleg a nagyszülői gondoskodás megléte. Kapcsolataiban fontos szerepet kap anyjától öröklött, erős empatikus készsége: a kisfiú kedvessége, szeretetre méltósága, idősebbek iránti megértésre való hajlama, tanácsaik megfogadása. – A több helyszíni élettér döntő fordulatot vesz a fiúcska Kolozsvárra kerülésével. Itt új mentora, a talpig következetes és becsületes polgárember: Sándor bácsi lesz. Hatása a patriarchális föld-

21

PoLíSz érkező fiatalemberre figyelnek fel, hanem sportolási, tanulóköri eredményeire is. A helyi újságokban rendre megjelennek versein kívül tárcái, novellái. Másodévesen, kiváló gazdasági előadásai nyomán, a Diákkör elnökévé választják. Céllövésben országos bajnokságot nyer csapatával is, egyéniben is. – Viszonylagos szegénységét vitte magával Debrecenbe. Nem bálkirály. Nem bandaelső. Nem is osztályelső. De helytáll. Tudásban sokat fejlődik.

veti vissza erdélyi publikálásaiban. Generációtársaihoz képest a korán induló költő csak lassan érő prózaírónak hat. Külföldi iskolavégzése után – még mindig szülői akaratra és szülői előrelátásból – önkéntesnek áll be a Román Királyi Gárdába, ahonnan főhadnagyként szerel le. Itt szerzett arisztokrata kapcsolatai és regáti román nyelvtudása sokszor segíti majd át – s később az ő segítségével barátait is – a nehéz helyzeteken. – Az alkalmankénti irodalmi elismerés csak hab a tortán. Publikálásait nem az elismerés biztonsága fogadja eleinte, inkább a Tamásiék utáni nemzedékhullám tagjai számolnak írásaival, tehetségével. Erős irodalmi elhivatottságáról csak baráti írótársai, a házban szolgáló cselédlányok vagy németországi nagynénje tud. Rendületlen folyóiratközlései ellenére csak lassan kapja szárnyára a hír. – 1938-ban az Erdélyi köszöntő című antológiában Erdély kiemelt szerzői között találjuk az akkor még csak első kötetes írót. A megtiszteltetés jelzi nagyra hivatottságát: nevét már Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Kós Károly Makkai Sándor, Nyirő Gyula, Tamási Áron, azaz a reprezentánsak, a legkiválóbbak között olvashatjuk a kötetben!

Egyéniségjegyei lassan alakulnak, lassan véglegesednek. Verseiben és elsősorban karcolataiban sokirányú érdeklődés bontakozik ki; a szenvedők és megalázottak felé való dosztojevszkiji odahajolás sem idegen tőle; társadalomkritikai véleményalkotása a reformtervek (Tanulmány a falusi gazdák jövőjéről) igenlésétől a tehetetlen dühig terjed (Porszemek). – Édesapjához, a családi akarathoz feltétlen lojalitás köti. – Eltitkolt, román szerelméről kevés az emléknyom, de írásainak nem egy részlete – és 1945 után írt nagy tanúságtétele4 – egy megrázó, nagy kapcsolatról vall. Választottját a család nem fogadhatta be sem románsága, sem közös szegénységük miatt. A szakításra önkínzóan, de saját akaratából is rásegít. – Továbbtanulását is családi akarat határozza meg. Ahogy nagyapja és édesapja, ő is Németországban, majd Franciaországban szerez erdőmérnöki diplomát. Wass Albert esetében nem szólhatunk „aktív, lángoló”, petőfies természetről. Feladata van a világban, és a család is az ő helytállására vár. Irodalmi próbálkozásait legfeljebb az enyhe szóval „bogarasnak” tartott távoli nagynéni, a Farkasverem Irma nénije tartja dicséretesnek, no és gyermekkori pajtása, Blomberg Clara. S a távoli Németországból nagynénje, Siemers (Wass) Ilona, későbbi anyósa biztatja, és szurkol sikereiért nagy szeretettel. De ilyen nagy múltú főúri családban ez nem elég az elismertséghez, még az elfogadottsághoz is alig. – Nézeteinek könyörtelen kimondását megkönnyíti a magyarországi iskolázás, de éppen ez

22

A történelem faggatása

Különös, de jóindulatú természete miatt a „passzív füstölgő” emberek közé sem sorolhatjuk. Hétköznapi viselkedésében visszafogott alkat. Fontos, hogy már gyermekkorában fizikailag meg tudott erősödni. Ügyessége, bátorsága respektust szerez számára osztálytársai előtt. Nem volt ajánlatos kikezdeni vele, megsérteni őt. Ha olykor ez előfordult, gondolkodás nélkül megtorolta. Regényeinek hősei (a Csaba Ferkója, a Kard és kasza Miklósa, a Titokzatos őzbakban saját maga stb.) már fiatal koruktól kezdve körültekintőnek, megfontoltnak mutatkoznak. – Külső életvitelében mindenkor (még házasságában is!) aláveti magát a család akaratának, mondhatni, a családi kényszerhelyzetnek, de öntörvényűsége, változtatási szelleme, reform– népi elkötelezettsége az életviteli döntések mögött mindig kitetszik. Ezt a kettősséget jellemből, jellemerővel tudta viselni. A külvilág felé. (Hogy örök kettősségre való hajlama, emberi játékossága, szerelmi késztetései hogyan egészítik ki ezt a külsőleg hordott páncélt, az más kérdés, az majd a jövőjének egyik megoldásra váró jellemfejlődési kihívása lesz.)

marad, mezőségi udvarházukból szemléli a kisebbséggé alázott nemzeti lét kiútkereséseit, egy az Erdélyi fiatalok közül, még ha az idősebb Tamási Áron barátjává is fogadja, és Erdély legkiválóbb írói, mecénásai lesznek pártfogói. – Apjától átveszi a gazdaság irányítását, unokatestvérével kötött házasságával (1935. április) az apósa pénzén visszarendeződik családi egzisztenciájuk. De a korabeli Erdélyhez viszonyítva sem mondhatjuk, hogy gazdagok lettek volna. – Járja a vidéket, segíti a magyar közösségeket, új mezőgazdasági eljárásokkal kísérletezik, agrárreformer. És író, a kisebbségben élő magyarság melankóliára, fájdalmas húrok hangolására hajlamos, de új és céltudatos hangja. Íme: előttünk áll a 27 esztendős Wass Albert. A kialakult személyiség. 1936-ban, nagyapja halála után elvállalja a Széki Egyházmegye főgondnoki tisztét. A 30-as évek második felétől novelláit reprezentatív antológiákba válogatják (Új erdélyi antológia, Erdélyi köszöntő), és maga is írással és anyagilag is támogat egy román írókkal közösen kiadott antológiát (Cot la cot – Vállvetve). Az Új nemzedék írói is hívják maguk közé. És ír, ír, titkon, új regényét csak néhány jó barátnak mutatva meg. Küzd, tesz, gazdálkodik, éjjelenként is ír, alkot, irodalmi megmozdulásokhoz is adja a nevét, hogy szűkebb és szélesebb pátriája ne legyen készületlen az „országépítésre, a nemzetébredésre”, ha eljön az idő. Készül, hogy fellélegezzen Erdély!

Belső világának függetlenségét, aminek kivívását már az első vasasszentgotthárdi „Titok–karácsony” alkalmával megkezdte, meg tudta tartani, sőt nagyon erőssé fejlesztve ki is tudta mutatni kortársainak s a nagyvilágnak. Mind irodalmi fellépéseiben, mind család- és gazdaságteremtő megnyilvánulásainak sorában. – 1933. november 15-én Marosvásárhely a világot látott fiatalember irodalmi hazatérését ünnepli! (A Temető megindul című oratóriumát a marosvásárhelyi fiatalság és a Kemény Zsigmond Társaság nagy összefogással adja elő, tomboló közönség előtt, a Népszínházban.) – 1934-ben ünnepi, 100. kiadványként adja ki az Erdélyi Szépmíves Céh a fiatalember első regényét. Sikere csak Nyirő József vagy Tamási Áron irodalmi „berobbanásához” hasonlítható. A 26 éves szerző elismerése, híre Pestig száll… És az csak természetes, hogy két év múlva tagjává választja az Erdélyi Helikon közössége. Beérkezik az irodalmi körökbe, de szerényen háttérben

Jegyzetek: 1. Wass Albert: Csaba, Kráter, Pomáz 2002. 2. Ma már irodalmárok is érzik, hogy az író sikertörténete mögött a nagyszámú olvasótábor indokolt értékválasztása húzódhat meg. 3. Wass Albert Minden verse, Kráter, Pomáz 2004. 4. Dráma, regényrészlet, novellák és A funtineli boszorkány című remekműve.

23

PoLíSz Aaro Hellaakoski (Finnország)

Modern költő (1893–1952), aki eredetileg nem irodalmi munkával kereste a kenyerét. Később tanított gimnáziumokban, majd a filozófiai tudományok doktora lett, 1930-tól a helsinki egyetem magántanára, 1949-ig. Közben dolgozott szerkesztőként is. Egocentrikus, individualista lírikus, de természetleíró verseket is alkotott. Erős éntudat, a természethez való panteista kötődés jellemezte. Sokáig kísérletezett a szabadabb versbeszéddel, jóllehet végig a kötött forma egyik legrangosabb művészének tartották. A kötött versforma általános használata ellenére ő lett – a svéd modernizmus hatására – a korszerűsödő finn líra egyik előkészítője és művelője, vele kezdődött a költői kifejezésmód változása, a szabad vers meghonosodása Finnországban. Összegyűjtött verseinek kötete Runot (Versek) címen 1953-ban jelent meg a Werner Söderström Osakeyhtiö kiadásában. A fordított szövegek innen valók.

Holdfény az erdőn Az álmos ágú rengeteg a furcsa fénytől megremeg,

Árnyam is elillan. Tűnő testem feloldva úszik a holdas esten.

egy varázsút fut benn az erdőn, sehova nem visz, sehonnan nem jön.

Egy lépéssel elhalkul minden, az ürességet megérintem. (1928)

Az első csillag A vízen sárga tavirózsák. Mint a kantele, zenél a nád. Szitakötő játszik, s rebbenve, hintázva zizzen a kérész szárnya. Derűs volt a nyár: jóleső, ám búcsú nélkül állt tovább, amint feltűnt az első lázas csillag-virág. (1928)

24

Világbeszéd

A parton Sötétedik, földig ér a felleg, az alélt szél lassan megpihenhet.

Lélegzik az elnyugvó tenger. Tágas tüdőm tele sötéttel.

De még érzem a tenger szagát, hallom a víz szüntelen zúgását.

S bár látni azt szemnek nem lehet: a víz virraszt, s földig ér a felleg. (1946)

Egymás mellett Éji órák hűs csendjében szunnyadtunk, az idő haladt,

És az órák lelkünk felett puhán, fürgén átsuhantak,

kezed után keresgéltem, kósza kézzel kutattalak,

ellenállni nem lehetett a felizzó gondolatnak.

nyakereid lüktetését megcsodáltam ujjaimmal,

Érezted-e, az éjszakánk nem volt hozzánk mostoha?

szép testednek mozdulását földicsértem szavaimmal.

Ringattad-e álmaidat gyöngédebben valaha? (1946) Péli Árpád fordításai

25

PoLíSz Joseph D’Lacey (Nagy-Britannia)

A szerző az angliai Northampshire-ben él feleségével és nemrég született kislányával. Civilben természetgyógyász. Az interneten számos hátborzongató novellája olvasható, a fenti írás egy öt évvel ezelőtti pályázat nyertese. Hús című első regénye idén jelent meg hazájában és Magyarországon is.

A kúra A finom tű megcsillant vékony ujjai között. A beteg homlokához közelítette. Egy ügyes mozdulat, s a tű hegye máris eltűnt a bőrfelszín alatt. A beteg nem mozdult. – Érez valamit? – Egyáltalán semmit. Óvatosan forgatta a rézvégű tűt, egykedvű ritmusban mozgatta fel-le a bőrben. – És most? – Bizsereg. Kellemes érzés. – Az jó. Nagyon jó. Fél óra múlva a kezelésnek vége is lesz. A vizsgálóasztalon heverő nő gyönyörű. Hanyatt fekszik, csak a melltartó és a bugyi maradt rajta, tiszta fehérek a nap barnította bőrön. Karján, lábán, fején és a testén mindenfelé hasonló hajszálvékony tűk hatoltak a bőrébe, úgy merednek felfelé, mint parányi jelzőoszlopok. A nő szeme lehunyva, mélyen, könnyedén lélegzik. Nem nézegetheti, nem engedheti meg magának, hogy a selymes bőr és a puha, hollófekete haj megigézze. Egy pillanatig habozik, mielőtt kilépne a szobából. – Egy csengőt talál jobb kéz felől. Ha bármi kellemetlent vagy fájdalmat érez, azonnal nyomja meg. Odakint leszek. – Köszönöm, jól vagyok. Most már sokkal nyugodtabb is. Átment a másik rendelőhelyiségbe, ahol egy fiatal anya és ötéves gyermeke várta. Azonnal megérezte a betegséget a gyermekben. A kisfiú leukémiás. A tényeket is kitalálta: a kórház nem tud rajta segíteni. Nem találnak csontvelődonort. Segítség

nélkül nemsokára meghal. A kétségbeesett anya az összeomlás szélén. A gyermek sápadt, csendes, emberi erejének maradékát a halálra tartogatja, ám az anya már nem bírja tovább. – Ő az egyetlen… az egyetlen kincsem a világon… Csak ő számít. Rajta kívül nincsen semmim. Szavait elnyelte a szipogás. De még ennek ellenére is megpróbált uralkodni magán. – Senki más nem tud segíteni. Ugye tud csinálni valamit? Ó, édes Istenem, mentse meg! Most már elengedte magát, zokogott. – Csak hagyja rám bátran! A férfi hangja olyan megnyugtató, együttérző. Az anya szinte szenvedéllyel engedte át a kisfiút, s ő nagyon óvatosan a kezelőszékbe emelte a halálra ítélt gyermeket. A következő pillanatban már vezette is ki az anyát a zsúfolt váróba, hogy ott várakozzon, míg a kezelés hatni kezd. – Most már nem kell aggódnia. Pár perc, és jobban lesz, mint valaha. A váróban üldögélő emberek némelyike észrevette őket, suttogni kezdtek. – Ő az! – …nemsokára te következel… – …dr. Äkler, a csodatévő… – …egy cseppet sem fáj… – …a világ legnagyobb gyógyítója… Hallotta mindet, megvetette üres fecsegésüket. Mindamellett mélységesen sajnálta is őket. Tudatlan, ostoba népség, csak mászkálnak össze-vissza a föld felszínén, nem látnak,

26

Világbeszéd

nem értenek semmit. De dr. Äkler szépen, lassan változtatni fog ezen. Ahányat csak tud, meggyógyít, mielőtt túlságosan is híre megy munkájának, és akkor újra eltűnik, épp olyan hirtelen, ahogy jött. Az orvos magas volt, ösztövér. Szénfekete haját szorosan hátrafésülve hordta, arcán a bőr egészen kifeszült. Tekintete metsző, kiismerhetetlen. Megközelíthetetlen külseje ellenére még a legfélénkebb beteg is feloldódott, a legzaklatottabb is lecsillapodott a jelenlétében. Mindig rengeteg zaklatott ember kereste fel a rendelőjét. A feldúlt anyához fordult: – Legyen hite! Ezután visszatért a rendelőbe. Összesen öt kezelőszobát kellett végiglátogatnia. A klinika délután hatkor nyitott, éjfélkor zárt, s a kezelők ez idő alatt egyszer sem álltak üresen. Amikor az ötödik ember kezelése megkezdődött, a doktor visszatért az elsőhöz, hogy kivegye a tűket, és behívja a következő pacienst. Belépett abba a szobába, ahol a fiatal, fekete hajú hölgy feküdt. Vérmintát vett, a kémcsövet a többi mellé helyezte, mialatt betege a paraván mögött öltözködött. Amikor a nő kilépett, így szólt: – Sokkal jobban érzem magam, mint az utóbbi években bármikor. Hihetetlen. – Most már rendben lesz. Nem szükséges visszajönnie, csak akkor, ha a vérrel valami gond lenne, de ezt erősen kétlem. – Köszönöm szépen, doktor úr! – s a férfi jéghideg orcájára egy csókot lehelt. A doktor a következő szobában is levette a vért, majd eltávolította a kisfiú testéből a tűket. – Hogy érzi magát, fiatalember? – Jól. Sokkal jobban – mosolyodott el szégyenlősen a kisfiú. Mintha kicserélték volna, nem is hasonlított arra a gyerekre, akit csupán néhány perccel ezelőtt hozott be az édesanyja. – Hol van az anyukám? – Odakint vár. Menj csak ki hozzá!

A kisfiú leugrott a kezelőasztalról, és az ajtóhoz szaladt. Az alighogy becsukódott, máris újra kinyílt. Egy kerek arcocska kukucskált be rajta. – Köszönöm! – s már el is tűnt a kisfiú. – Szívesen – válaszolt a doktor az üres szobának. Nem sokáig maradt egyedül. Csak úgy özönlöttek a betegek egészen addig, míg röviddel éjfél után a legutolsó paciense mögött be nem csukta a klinika ajtaját. A folyosó végében, a kezelők után következett a dolgozószobája és a laboratóriuma. Különös plüss- és bársonybevonatú bútorok, mindenféle steril készülékek és eszközök sorakoztak odabent. A szoba túlsó végében nehéz, bőrlapú íróasztal. Bármelyik betege azt mondta volna, hogy fertőtlenítőszer szaga terjeng odabent, ám ő érzett valami édesebb illatot is. Az asztal túlsó oldalához sétált, leült a hatalmas és kényelmes forgószékbe, elégedetten sóhajtott. Vége egy újabb megterhelő munkanapnak. Előrehajolt, kiemelte az egyik vérmintás kémcsövet az asztalon álló jókora tartórekeszből. Ezen az estén legalább száz ember vérét vette le, mindennap egyre többét. Még ha a legnagyobb hatékonysággal dolgozik is, egy este ennél sokkal több embert képtelen lenne ellátni. A praxisa elérte a maximum kapacitást, nemsokára odább kell állnia. A jövőn merengett, ujjai között ide-oda forgatta a kémcsövet. Még a címkére sem kellett pillantania, tudta, kié; az emberekre emlékezett, csak a nevükre nem. Ez a fekete hajú, törékeny szépségé, aki búcsúzóul megcsókolta. Sclerosis multiplexben szenvedett. Egészen a kezelésig, természetesen. Kíváncsiságból megnézte a nevet: Miss Jennifer Jones. Sok-sok évvel ezelőtt elkapta volna Miss Jonest, hogy ott helyben megerőszakolja, majd, miután eleget kapott belőle, félredobja a holttestet. Régen a fiúcska is szenvedett volna a kezei között. De az idő megváltoztatta, ahogy mindent. Nos, majdnem mindent.

27

PoLíSz Kivette a gumidugót a kémcsőből, beleszagolt, belekortyolt, mintha finom bor volna. A vérben nyoma sem volt a betegségnek. A kezelés után sohasem volt. Még a megfázást is észrevette; a rákot, köszvényt, vastagbélgyulladást – mindent. Érezte a vérben az ízét. Dr. Äkler szakember, igazi műértő. Századok óta issza a vérüket, és egy dolog valóban igaz: minden ember egyedi. Mint személyek szánalmasan unalmasak, akárcsak valami csorda. De a vérük! Nos, ennél lenyűgözőbb nincs is. Sem táplálóbb. Sötét szemében fény gyúlt. Egyik kémcsövet a másik után ürítette ki, kortyolgatta, ízlelgette a tartalmukat, míg önkívületbe nem esett. A végén, mint mindig, megrészegedett, a kortyolgatást dorbézolás követte, a vér már az asztalra loccsant. Úgy lökte odébb a kémcsöveket, mint holmi olcsó tequilát, szeme izzott, sima haja eszelős arcába hullott. És ekkor feje a bőrbevonatú asztalra bukott, elbóbiskolt. Hajnali négy tájban ébredt. Még rengeteg munka vár rá, mielőtt visszavonulna lepihenni. Gondosan kiforrázta, sterilizálta a kémcsöveket. Nincs is szörnyűbb, mint az

alvadt vér íze a friss mintában. A napközben használt tűk egy perforált tálcán hevertek, várták, hogy behelyezzék őket az autoklávba. A szerkezetet ellátó főcsatlakozóban nem volt áram, ha lett volna is, a gép akkor sem működött volna. Erről már réges-rég gondoskodott. Felnyitotta a fedelét, belehelyezte a tálcát, míg az összes tűt el nem lepte a saját csuklójából lecsapolt vér. Színtiszta vér, ami bármilyen emberi nyavalyára gyógyír, ami mindenkit, akit csak megfertőzött, testvérévé avat. Ezután a csapnál hideg vízben leöblítette a tűket; hiszen épp csak tisztának kell látszaniuk. Elkészült az éjszakai munkával, belebújt hosszú, sötét kabátjába, és bezárta maga mögött az ajtókat. Távozóban hirtelen hozta meg a döntést. Itt az idő új helyre költöztetni a praxisát. Lecsavarozta a falról a sárgaréz táblát, elgyönyörködött a rá vésett egyszerű szavakban; ennél nagyobb hírverésre soha nem volt szüksége: „Dr. Äkler, akupunktúra – Elég egy kezelés.” Weisz Böbe fordítása

Szent Jakab hava (részlet)

28

Merített szavak

Czegő Zoltán

Halotti beszéd Seprődi Kiss Attila hamvai mellett Amikor barátom s barátunk lelke valahol már megnyugodott, ha egyáltalán van nyugalom valahol az ilyen lélek számára annyi megcsalattatás után, akkor én váddal kiáltok a még halandók között: vajon megtettünk-e mindent azért, hogy teljesebb és gyümölcsözőbb legyen az ő földi léte? És most is a levegőbe beszélek, pusztába kiáltok azzal a kevés reménnyel, ami megmaradhatott Seprődi Kiss Attila elmenetele után. Emile Zola az igazság nevében kiáltott a gazemberek felé Franciaország nagy agóráján: Dreyfust, az Ördög-szigetekre száműzött katonatisztet citálta a bírák, a hazugság színe elé: J’accuse! Vádolok! Kölcsey lelkében s fennhangon zengett az engesztelő szózat Berzsenyi sírjánál. Oly korban élt néhai barátunk, amikor első és második hazájában is csupán a sírok mellé állott oda az igazság angyala. Itt vallom az utolsó szó jogán és kötelességével, hogy ez a mostani haza, melyben élt s dolgozgatott, családot alapított és melytől elbúcsúzott, egy ujját nem mozdította tehetsége kibontakozásáért, legalább a mások hasznára, a köz javára! Mert hiszen egyebet nem kért, csak hogy dolgozhasson. Nem adtak neki módot. Szilágyi Domokos költő fennhangon kiáltotta: „élnem adjatok!” Én itt mondom Önök előtt, fennhangon: vádolom azt a senyve világot, amely a teremtésre, alkotásra született és fölkészült lelkeket fosztja meg ebbéli joguktól. Rendezett, intézkedett életében, nem is kevés sikerrel. Csak azt felednénk, hogy mit fojtottak belé! Csak azt, amit magával vitt!

A bennvaló, amelyben most állunk, puszta volt és kihalt, olyan, akár a Föld Isten teremtő kedve előtt. Attila, aki csak könyveket forgatott addig, létrehozta a mostani állapotot. Mert teremtő kedve vala és az ő lelke lebegett a pusztaság fölött. A teremtő, a munkáló ember, a homo faber most lehet a legelső Teremtő Úr dékánja valahol. És félve kérdezem, szaggató hiányérzetünkben: és velünk mi lészen? Velünk, kik még mindig halandók vagyunk? Igen, hogyne, bátraknak kell lennünk, mert hiszen ránk maradt a folytatás, folytatni a létet, míg föl nem bukunk magunk is. Az élet szent okokból élni akar, kiáltotta kétségbeesetten Ady, a másik erdélyi, előtte Szilágyinak, Kiss Attilának, aki nem adta föl sosem az Ige kötelezvényét. Az élet egyszeri. Így hát azt sem tudjuk folytatni, amit Kiss Attila abbahagyott. Amit csak ő tehetett volna meg, azt nem lehet befejezni. Hát miféle törvények szerint élünk? Megfejthetetlen. Az igaz, hogy ennél szebb életet nem is ismerünk. A többi ígéret. A többi az alkotó s teremteni vágyó ember dolga. Fiára nézek: volt kincse a néhainak. „Szíve meghasada s a föld is alatta” – emlékezem a balladára. Asszonyát már csak az egek ha meg tudják vigasztalni. Kopjafát faragott számukra, amott állanak, ölelkezve. Készült elkészíteni az enyémet is. Nem ő késett el, hanem én. Azt sem érte meg, hogy ismét otthon, a városában s a városomban fogadhatnám, borral a küszöbön.

29

PoLíSz Embernek nincs annyi ereje, hogy feledtesse a fájdalmat vélünk. Apja hittantanár, nagy tudású volt. Hát hová leve az a hit s megújul-e bennünk, elmaradozókkal? Anyja a magyar népköltészet kutató tanára – és most eleresztettük sudár fiukat! Gyülekező lehet valahol, nagy gyülekező.

„Nem tudjuk, közülünk majd ki hogyan hal meg. Zsoltárt mond fölöttünk Szenczi Molnár Albert” – állok, íme, verssoraimmal, a soromra várva. Emlékét őrzöm, hurcolom. Budatétény, 2008. augusztus 31.

Kaiser László

Esélyt sem kapott Seprődi Kiss Attila színházrendező emlékére Esélyt sem kapott, nem kapott esélyt, mire megtudta: dühöngött a rák, küzdelem nem volt, s a küzdésre termett már dőlt is, mint a viharverte fák. Esélyt sem kapott: más reménykedett és élt, de élt e furcsa égbolt alatt, és neki, az esélyt sem kapottnak csak az a néhány szörnyű hét maradt. Esélyt sem kapott, ki úgy adott esélyt, hogy vele formálta, védte, adta tovább színház és színész a maga igazát, s együtt kerestek békésebb hazát. Esélyt sem kapott, aki úgy teremtett, hogy a szigor és evidens szeretet tágította az emberhatárokat – így osztott ő megannyi szerepet. Esélyt sem kapott, kinek két országban egy hite volt, s egyetlen nemzete… Urunk, segíts, lehessen övé immár az égi színpad örök kegyelme!

30

Merített szavak

Aknay Tibor

Stációk I.

közti nagy eperfára, mintha először látna rajta valamit. Lassanként kikapcsolja a külvilágot, észrevétlenül beúszik az eperlombok öblébe.

Hatvan-egynéhány éves férfi. Homloka szélfútta sivatag, barázda barázdát követ, szemöldökei és orrnyerge háromszögében sajátos, csomóra gyűrt bőrredő vonzza a tekintetet. A szemek sarkánál sarjadzó szarkalábak és a feltűnően ferde vonalú szájtól az orra tövéig húzódó árok az előzőekkel kölcsönhatásban egyfajta szomorkásan mosolygó karaktert kölcsönöz az arcnak. A férfi egy vihar által ledöntött fatörzsön ül a folyópart egy magasabb részén. A délutáni fény rávetíti árnyékát a folyóra, a férfi hol a fodrozó vizet, hol a túlparti kompot nézi. A parti homok és a folyó találkozásánál gyermek építi homokvárát. Egy fiú fut a part hosszában, nyomában egy lány. Beletaposnak a homokvárba, megállás nélkül futnak tovább. A gyermek feláll, utánuk néz, sírni kezd, válla rázkódik, majd lassan abbahagyja, letérdel a lerombolt várfalhoz és elkezdi újból felépíteni.

III. Egy kisfiú megy végig a járdaszegélyen. Kezével egyensúlyozza magát, mint a kötéltáncosok. Lassan lépked előre, hol balra, hol jobbra hajlik. Látni rajta: nagyon koncentrál. Már majdnem a járdaszakasz végénél tart, amikor elémagasodik a férfi alakja. A gyermek hirtelen megáll, két kezét vízszintesre tárva, apró billegtetésekkel, minta valóban madár lenne, megszólal: – Légy szíves… Szelíden, de határozottan. Semmi félénkség, semmi agresszivitás. A férfi láthatólag nem hallja, ezért újra megszólal: – Légy szíves, menj arrébb! Ez már kicsit hangosabb, de még mindig nagyon messze a kiabálástól. A férfihoz eljuthatott valami, mert a gyerek felé fordul: – Tessék? Látni rajta, nem érti, miről van szó, de alapjában jóindulatú. – Azt szeretném, ha nem itt állnál. –Valamiért nem szabad itt állnom? – De igen, de most mégsem. A férfiban megmozdul valami. Párbeszédet kezd a gyerekkel. Nem küldi el, nem rázza le magáról. Kíváncsi rá. – Ezt jó lenne, ha részleteznéd. – Rajta állsz a köveimen. Nem tudok rajtuk végigmenni. – Aha, a te köveid? – Igen. De a tieid is lehetnek, ha végigmész rajtuk.

II. A férfi egy nádfotelben ül és olvas. Falusi veranda, téglapadlós, az oszlopok között foghíjas szőlőindák kanyarognak. Kutyája a tornáclépcsőn pihen, a ház előtt lovas szekér megy el, a paták emelkedő, majd alámerülő hangjára mindketten felemelik fejüket, majd ki-ki folytatja előbbi tevékenységét. A kert felől darazsak rajzanak elő. A férfi lassan becsukja az újságpapírba kötött könyvet, leteszi jobb keze felől az asztalra. Kisvártatva leveszi a szemüvegét, a könyvre helyezi. Fürkészve néz a szem-

31

PoLíSz – Mint egy úton? – Igen. Csak az az út a tiéd, amit már megtettél.

– Ez volt az az erdő? – Azt hiszem. De lehetett egy másik is. Bizonyos szempontból minden erdő egyforma. – Ez butaság. Ha mind egyforma lenne, akkor miért látom mindegyiket másnak? – Mert a gyerekek látják azt is, amit mi, felnőttek már nem. A gyerek elgondolkozik, majd hirtelen szaladni kezd. Egy bokornál megáll és egész a földig kucorodva, pár pillanatig figyel, majd visszatér a padhoz. – Mi volt ott? – így a férfi. – Kisrókák. – Láttad őket? – Nem. – Hallottad? – Nem. – Akkor? – Tudtam, hogy ott vannak. – De ha se nem láttad, se nem hallottad… – a férfi láthatólag értetlenül viszonyul a kérdéshez. – Megüzenték, hogy ott lesznek. – Hogyan? – Bennem. A gondolataimban. A férfi nem kérdez tovább, lassan megérti: a gyermekben még benne lakik az Isten, akit a felnőttek kivetettek magukból.

IV. Szobabelső. Szegényes, lecsupaszított falak. Az okkersárga tapétán a leszedett képek nyomai. Az ablakkal szemközti ágy pléddel letakarva, a fejrésznél párna, rajta feszület. Kora délután. Az ablak résnyire nyitva, bebehallik a járókelők beszéde. A férfi egy nyitott szekrény előtt áll. A kezében tartott, szalaggal átkötött kis csomagon az „Írásmaradékok. B. A. írásai” szöveg olvasható. Pár másodpercig mozdulatlan, majd leül a szekrény előtti, fehér olajfestékkel mázolt asztalhoz, szemben az ablakkal. Maga elé tesz egy négyrét hajtott lapot, szétnyitja: „Aznap este kívántam a halált”. – Különös. Vajon milyen hangulatban lehetett? Valódi érzés volt-e, vagy mint Petőfinél, a bordalok mámora? Tovább olvassa az írást. Egyszerű kis történet a szeretetről, alapjában semmi sem történik benne azonkívül, hogy egy lélek viszszatalál önmagához. A férfi lassan a végére ér, leteszi az asztalra, szeme sarkából könnycsepp indul lefelé. – Köszönöm. Most érti meg az elmúlt évtizedeket, a madárcsontú kicsi asszony életét, aki mosolyogva hordta keresztjét és mindenkit magához ölelt szeretetével.

VI. Döcög a kávédarálónak becézett kisvonat az álmos délutánban. A keskeny-nyomtávú pálya hosszan kanyarog a városka utcáin a nagyállomástól a vásártéren át egész a távoli, folyóparti híd maradványáig. Hozza-viszi az árut, a vásározót, a diákot és a hivatalnokot, a szabadságos katonát, de leginkább a híreket. Mert nyomtatott újságok vannak ugyan, de igazi újságot azokból bajos megtudni. Azt olvassa az ember, hogy minden nappal jobban élünk, igaz, ennek az ára az, hogy újabb és újabb munkasikereket kell elérnünk, nem mellékesen pedig folyamatos

V. Erdőben. A férfi és a gyermek, aki lehet a fia, de akár önmaga is, de ez most lényegtelen. Mennek az erdei úton, kézen fogva, lassan, hang nélkül. A fák lombjaiból szitál a fény. Távolabb villamos csilingel. Egy emelkedő tetején útszéli pad. Leülnek. A gyermek kérdez.

32

Merített szavak

éberséggel kell leleplezni az ellenség aktuális próbálkozásait. Döcög a kisvonat, néha-néha hangos gőzfröccsöt zúdítva a kora nyári levegőbe. A mozdony után két nyitott kocsi, szembeülős padokkal, két szélen lánccal, amit csak a megállóban szabad kioldani. A kalauz a kocsin körbefutó keskeny peremen közlekedik, a vonat nem éppen száguldó jellege miatt csak az első látásra tűnik veszélyesnek. Néhány fiú játék-teherautókon egymást huzigálja, a fakerekű járművek óriási zajjal csattognak át a keramitköves kisudvaron. A mandulaműtéten átesett gyerekek jutalomképpen megnézhetik a tengerimalacokat a kórház kertjében. A férfinak – majd hatvan év múltán – eszébe jut a hétéves Cs. Katika fehér párnára pecsételt viaszsárga arca: első találkozás a Halállal. Az osztálytársak gyűrűje körbeveszi a kis halottat, egy kislány virágot tesz a takaróra.

hogy: „Porá objedaty1, akkor vége a játéknak. A magyar kisfiú elköszön: „Do závtra” – a holnapi viszontlátásra. Ez idő tájt a vagongyárból már elindultak a tüntetők a belváros felé. A több tízezres tömeg megáradt folyóként sodorja magával az útjába kerülőket. A magyar fiú az ebédlőablakból nézi őket, a ki tudja honnan előkerült nemzeti színű zászlóerdőt, hallja a jelszavakat: „Szabad sajtó, szabad nép…” Odafordul a mellette álló vékony asszonyhoz. – Anyu, mi történik most? Mi ez? Az anya magához vonja fiát, szinte fészket formáz karjának ölelése: – Forradalom, kisfiam – és hozzáteszi, mintha csak önmagának magyarázná: – Mert elég volt. A fiú anyjára néz, aki nevet és sír is egyszerre. A gyerek egy ideig hallgat, majd kisvártatva megkérdi: – Mehetek én is? – Menj csak, fiam. A fiú egyik pillanatban még az emeleti lakás ajtajában, a másikban már a tömegből integet anyjának. Már elnyeli az áradat, már ő is skandálja az elékerülő mondatokat, egyre önfeledtebben adja át magát annak a csodának, amit mindennapos nyelvhasználatban szabadságnak hívnak. Élete legboldogabb másfél hete kezdődik most, és látja el évtizedekre reménnyel. A boldogság másnapján elszalad a Nap utcai házhoz. Olajzöld szovjet teherautó, rajta bútorok, kiskatonák hozzák az újabb és újabb darabokat. A fal mellett felfedezi minapi játszótársait: – Sto éto takoje? Kudá vi jégyete?2 – Nam nuzsno domoj, na rogyinu.3 – Nuzsno?4 – Da.5 A két kis orosz megöleli a magyar gyereket. – Scsasztlívo. Porá jéhaty.6 Pár pillanat múlva már csak távolodó porfelhő jelzi a teherautó útját. A fiú még áll egy darabig a ház előtt, majd hazaindul. Az utca elején még visszafordul egyszer, majd körül-

VII. Gyerekek játszanak a Nap és a Zöldfa utca sarkán lévő emeletes sárga sarokház előtt a kicsinyke zöld szigeten. Kettő közülük szöszi, a harmadik inkább fekete, mint barna. Előbbiek oroszok, játszótársuk magyar kisfiú. Nem először vannak így együtt, hármasban. Nyelvi nehézségeik akadnak ugyan, de nem számottevők. A magyar gyerek tanulja az oroszt, azt mondják, ragad rá az idegen szó, a két szöszke már néhány éve lakik az alföldi városban, ha nem is beszélik, de nagyjából értik a magyart. Ha úgy alakul, felmennek a sárga, emeletes házba – a Déli Hadseregcsoporthoz tartozó egyik alakulat néhány tisztje lakik ott családostul – de ez a gyerekeket nem különösebben érdekli. Ők egészen jól elvannak egymás között. Az orosz gyerekek anyja kontyos, szalmaszőke asszony, időről időre rányitja az ajtót a szobában játszó gyerekekre, majd visszamegy a konyhába ebédet főzni. Ha azzal nyit be,

33

PoLíSz néz, átszalad a túloldalra, a szívében éledező gyerekbánat nem tart sokáig. Különben is, most történelmi napokat élünk.

– Hol tartasz? Amaz összerezzen, mintha álomból jönne vissza. – A Szaharában. A repülőgépet keresik. – Izgalmas történet. De majd folytatódik. Az öreg tanító így jelzi, nagy tapintattal, hogy vége a látogatásnak. A fiú is érzi ezt. Befejezi az olvasást, visszateszi a kötetet a polcba. – Köszönöm, Józsi bácsi. – Gyere máskor is. Azzal komótosan föláll, kezet nyújt a fiúnak, mint egyenrangú társának. Az „egyenrangú társ” alig szemhunyásnyi idő múltán kettesével veszi a lépcsőket, majd az utcára érve szaladni kezd az utca végén magasodó kupolás templom irányába.

VIII. Árnyas vidéki utca a XX. század ötvenes éveinek végén. Tizenéves fiú igyekszik a déli járdán, megpróbálja kikerülni a naposabb szakaszokat. Megáll a 29-es szám előtt. Tipikus polgárház, magasföldszint, zárt, felül félköríves kapu. Benyit. A kapualj téglasorán túl keskeny lépcsőházi feljáró. Becsenget az emeleti ajtón – talán fehér, talán barna –, kisvártatva idős, szemüveges hölgy jelenik meg, horgolt vállkendőjét bal kezével összefogva. A hölgy, helyesebben a matróna szinte elvész a kendőben, kontyba tűzött fehér haja földön járó felhő. Jobbjával ezüstfejű, fekete botra támaszkodik. – Kezicsókolom. – Szervusz. Gyere be. Nem kérdezi, miért jött. Tudja. A fiú több-kevesebb rendszerességgel látogat el az öreg házba, egykori tanítójához. Most is ezért van itt. A legbelső szoba egyik falát könyvek borítják, az ablak előtt ódivatú, rolós íróasztal, zöld posztós lapján márvány levélnehezék, igazi kalamáris és tollszárak, gondosan előkészített tollhegyekkel. A két szembefordított fotel közül az asztalhoz közelebbiben testes, középmagas férfi olvas. A nyíló ajtó hangjára fölnéz, megpillantja a fiút, biccent, majd belemélyed a kezében tartott könyvbe. A fiú odalép a polchoz. Rövid keresgélés után levesz egy bordó kötésű kötetet. Odaviszi a szemközti fotelhez. Leül, és olvasni kezd. Odakint alkonyodik. Az ablakkeret árnya végignyúlik a szobán. A könyvek lapjain a betűk kontúrja lassan belesimul az általános szürkeségbe. Az öreg kihúzza a könyvjelzőnek használt papírcsíkot, és új helyre teszi, majd becsukja a könyvet. A fiúra néz.

IX. A vattapaplan – belülről nézve – sajátos univerzum. Kucorogsz alatta, élvezed fészekpuhaságát. A szeszélyes eloszlású vattacsomók közé befurakodó lámpafény bárányfelhős éggé varázsolja ezt az ágyneműféleséget. Mind távolabbról hallod a kinti zajokat. Valaki lenyomja a kilincset, a fény kialszik, azután csend. Zuhansz, egyre mélyebbre az öntudatlanság kútjában, mígnem Anya egyik mesehattyúján találod magad. A fekete madár kiterjesztett szárnnyal siklik az ismerős város fölött, látod a házat, látod magadat, ahogyan szinte mellig felhúzott lábbal alszol, és nem csodálkozol. Repültök tovább, ismeretlen országok felé, és mindnek érted a nyelvét. Egy erdő szélén leszáll a hattyú, megrázza magát, és a szomszéd kislánnyá változik. Üveggyöngy nevetése fátyolként úszik utána, ahogy beszalad az erdőbe.

X. Álom. Fiatal nő áll egy hatalmas csarnokban. Nem emlékszik, hogyan került

34

Merített szavak

oda. Szemközt, a helyiség túlsó végében keskeny ajtó. Előtte fehér ruhás alak, mintha fényből lenne, egyszerre valóságos és áttetsző. A csarnokban, mint óriás hangyabolyban, látszólag rendezetlenül emberek mozognak. Némelyek a túloldali keskeny ajtó felé tartanak, mások körbekörbe keringenek, ismét mások tanácstalanul állnak egyhelyben, úgy tetszik, időtlen idők óta. A csarnok végében álló fehér ruhás mintha hívóan intene. A fiatal nő elindul, de szinte alig jut előre. Kérdőn a fénylő alakra néz, válaszra vár. Amaz megszólal, de nem ez a helyes kifejezés a közlésnek erre a fajtájára. Nem szavakkal fejezi ki magát, de ő pontosan érti: – Szabadulj meg terheidtől, csak akkor jöhetsz hozzám. A nő lerakja csomagját, láthatólag nagy erőlködéssel próbálja magát közelebb vinni a fehér ruháshoz, de csak alig-alig mozdul előre. – Még mindig sok rajtad a teher. Az asszony leveszi ékszereit, a fény-alak alig láthatóan int: – Tovább. Az ékszer mellé sorba leesnek ruházatának darabjai, végül ott áll mezítelenül. – Most vess ki a szívedből minden önzést, hogy én lehessek egyetlen tükröd, hogy csak rajtam keresztül láthasd magad. A nő egyre könnyebbnek érzi magát, végül szinte lépnie sem kell, szinte siklik a fényruhás felé, áthalad rajta, és eltűnik a keskeny ajtó mögött.

felvillanó, keskeny fénycső hol eltakarja, hol látni engedi a hajnal közeledtével mind tapinthatóbban jelenvaló külső világot. A vonat égig érő csúcsok tövében kanyarog. A férfi könyökével törölgeti az ablaküveget. A fenyőfák ölelésében magasba kúszó, haragos zöld legelő fölött, a lassanként visszahúzódó páratenger mögül előtűnő deres-fehér ló úgy áll a tetőn, mintha öröktől fogva vigyázná a rábízott mindenséget.

XII. Éjszaka. A nyitott ablakban égő gyertya lángja vigyázzállásban választja szét a benti és kinti világot. Az ablak előtti juharfa szinte bekéredzkedik a szobába, már-már párbeszédet kezdeményezve az ágyon olvasó férfival, akinek árnyéka az ágy fejénél, az éjjeliszekrényen álló súlyos, réz olvasólámpa fényében keményen vetődik a könyvespolcra, és kissé megbicsaklik a szemközti falnál. A könyv – valami jelentéktelen munka, amolyan áloműző. Éjfél elmúlt, a harmincegy fokos levegőben csillámló verítékpatakok indulnak a férfi halántékától a nyak peremén le, egész a szívtájékig. Mintha abroncs szorítaná a bordáit, mint a búvárnak, ha fogytán a levegője. Halálfélelem. Kint vágni lehet a sötétet. Ólmos csend kúszik a ház körül. A gyertyaláng hirtelen megremeg, majd kialszik. Az éledező szélben felsíró juharfa ágai neki-nekiütődnek az eresznek. A gránitéjszakát egyre közeledő villámok darabolják. A távolikat kísérő tompa moraj elkeveredik a szobát bevilágítók csattanásával. Az ablak alatt a téglajárdát milliónyi vízcsepp gépfegyversorozata pásztázza. Alig érnek földet az elsők, jönnek az újabb és újabb sorok, egy megállíthatatlan hadsereg harcosai. A fekete ég egyszerre zuhan a földre. A férfi az ablakhoz megy, kihajol, hadd mossa arcát az eső. Mossa le verítékét, szo-

XI. Éjszakai vonat. Ráérős lomhán szuszog hegyoldalba robbantott pályáján. A másodosztályú kupéban ülő férfi – egyedüli utas – időről időre feláll, nyújtózkodik, majd visszaül helyére, az ablak mellé. A fülke mennyezetén, a légypiszoktól cizellált, fel-

35

PoLíSz rongásait, halálfélelmét. Ez most újjászületés. A búvár eléri a felszínt. Szűnik a légszomj, oldódik az abroncs szorítása. Lassan csitul a vihar hevessége. A felhőszakadás áztató esővé szelídül. Hajnal felé – mintha mi sem történt volna – a juharlombok közt megszólalnak a cinkék. A férfi arcára felkúszik az első fénysugár, mosolyra indítja a békésen alvót. Ma is él. Kell-e ennél nagyobb csoda?

eddig ült, a túlpartot és a fövenyen játszó gyermeket szemlélve. Keresztbe tett kézzel megdörzsöli karját. Hűvösödik. Elindul, le a parthoz, oldalazva a meredeken. A víz fodrozása is alábbhagyott már, csak a nádasból hallani a békák csobbanását. A férfi leér a partra, a homokvárhoz. – Menjünk, fiam. A gyermek bólint. Aprócska gyertyacsonkot és gyufásdobozt varázsol elő valahonnan. A csonkot óvatosan a vár legmagasabb tornyának egyik boltíves mélyedésébe teszi, majd meggyújtja. – Hogy el ne tévedjünk. – Igen, fiam. Kell egy világítótorony az életben. Elindulnak ketten, fel a magas partra. Fentről még visszanéznek, látják az apró láng lobogását, majd eltűnnek a falu felé vezető ártéri ösvényen.

XIII. A délutáni fényekből lassan-lassan eltűnik az arany ragyogása. Sötétvörös, már-már ibolyába hajló, eddig észrevétlen felhőrétegek jelennek meg a Nap előtt. – Meggyes rétes – jegyzi meg magában a férfi, aki feláll a fatörzsről, amelyen mind-

Jegyzetek 1 Ideje ebédelni. 2 Mi van itt? Hová utaztok? 3 Muszáj hazamennünk, a hazánkba. 4 Muszáj? 5 Igen. 6 Sok szerencsét. Ideje mennünk.

36

Merített szavak

Bene Zoltán

Istennél a kegyelem Történelmi játék 13 képben, Damjanich János leveleinek felhasználásával SZEREPLŐK: DAMJANICH JÁNOS tábornok CSERNOVICS EMÍLIA, a felesége LEININGEN-WESTERBURG KÁROLY gróf, tábornok VÁSÁRHELYINÉ BRÜNEK JÚLIA, Damjanichné barátnéja BALOG honvéd KOVÁCS honvéd CSERNOVICS PÉTER, Emília bátyja URTICKA törzsporkoláb BOTT FRANZ hóhér, Brünn (Brno) városából JULIUS JAKOB von HAYNAU táborszernagy, műkedvelő hóhér PÓPA ortodox pap

*** A színpad bal és jobb oldala két helyiségnek berendezve, a világítás jelzi, hogy éppen melyik játszik. Bal oldalon az aradi várbörtön cellája, amelyben Damjanich János tábornokot őrzik. Kis asztal, szék, priccs. Jobb oldalon szalon: íróasztal a fal mellett, kanapé, karosszékek, dohányzóasztalka, kártyaasztal székekkel.

1. kép

Az aradi várbörtönben, majd a szalonban DAMJANICH az asztalnál ül, bal kezében tart egy papírdarabot, a távolba réved: Ez a nyomorult hadbíró végre meghallgatott! Hányszor kértem, hányszor aláztam meg magam! Most végre meghallgatott. Vagy inkább a pénzt, a jó aranyakat hallgatta meg… No, persze. Gúnyosan: Áldja meg érte az Isten! Áldja meg… Megáldhatná, teszem azt, isiásszal vagy reumával. Ha nagyon kegyes kedvében találtatik az Úr, hát megáldhatná akár nyavalyatöréssel is! A A darab ősbemutatójára 2008. október 4-én, Szegeden kerül sor a Móra Ferenc Népszínház előadásában, a szereplők sorrendjében az alábbi szereposztás szerint: Kátó Sándor, Mihály Helga, Cseszkó Mihály, R. Nagy Mária, Varga János, Kiss Róbert, Bera Sándor, Dubecz György, Bakó Ferenc, Becan Aurel/Kothencz Tibor. Rendező: Kátó Sándor; Díszlet: Kiss Róbert, Oláh Ernő; Hang- és fénytechnika: Csenki József.

37

PoLíSz rossebet a disznajába! De legalább jó híreket írhatok neked, édes Mili! Hangosan olvasni kezdi a kezében tartott levelet: Jó reggelt, páratlan gyermek! Kiszól. De még milyen páratlan, hajaj! És mennyire hiányzik… mindene hiányzik… a szava, az illata, az érintése, érinthetősége… Folytatja a felolvasást: Mivel tegnap nem küldtél vörösbort, ma üvegeket küldök, és kérlek, mondd meg János bátyádnak, hogy egy másik hordóból töltse meg, mert az előbbi savanyú volt. Nem is hiszed, mennyire jót tett a friss levegő; tegnap közel két óra hosszat ültem kint… Az utolsó szavak alatt a szín bal oldala elsötétül, s eközben a jobb oldal mind világosabb lesz. Mire Emília megszólal, Damjanich sötétségben van, ő azonban teljes világosságban. EMÍLIA kanapén ül, kezében papír. Folytatja Damjanich felolvasását: …Jobb étvágyam volt, és nagyon jól aludtam, ami bizony már régen történt. Ma megígérte nekem az ezredes hadbíró, hogy be fog hozni téged. Isten áldja meg ezt a nemes embert! Nem tudom, de azt hiszem, hogy ez még ma meg fog történni. Felsikolt, félig felemelkedik, a haját igazgatja. Sietve olvas tovább. Eközben azonban minden további nélkül megkérheted erre a tábornok urat. Ez az ember, akivel küldtem, behozhatná a leveledet, és átadhatná a főfoglárnak. Isten veled, imádott drága lelkem, örökké a te hűséges Janid. Melléhez szorítja a levelet, majd újra belepillant. Utóirat is van. Olvas. Küldj egy kenyeret, és kérdezd meg a zsidót, van-e neki jó fenyő- és gyümölcspálinkája. Igen szeretnék ezekből. Üdvözlet és csók a Mamának! Isten áldjon meg. Jani. Felnéz a levélből, dühösen sziszeg: Jani! Istentelen, elvetemülten gonosz dolog egy ilyen embert ilyesmire kényszeríteni! Kenyér, zsidópálinka! Soha nem panaszkodott. Soha! Mikor eltört a lába, nem a fájdalom miatt csikorgatta a fogát, hanem amiatt, hogy hogyan fog ő ezután lóra ülni! Bármikor képes lenne arra, amire XII. Károly: végignézné zokszó nélkül a saját műtétjét, s közben érdeklődő kérdéseket tenne fel a felcsernek, társalogna, viccelődne… Ezt tenni egy ilyen emberrel… Megvetően: Aki elől fejvesztve futottak Tápió-Bicskénél vagy Isaszegnél ezek! Jézusom…

2. kép

A szalonban EMÍLIA kanapén ül, kezében papír, olvassa: Drága, jó Emília! Miért nem küldte vissza János bátyád a megtöltés céljából küldött üvegeket? Én csak egy üveg vörösbort kaptam; talán nincs több a Péter fivéred pincéjében? Ebben az esetben kérlek, szerezz nékem valahol, talán Brünektől igen jó vörösbort az üvegekbe. Jó volna, ha írnál Janinak Simándra egy negyed akóért, mert az ő vörösbora igen jó. Mi volt az oka, hogy nem írtál a tábornoknak? Tedd meg, kedves gyermekem! VÁSÁRHELYINÉ belép: Emília! Hát itt vagy. És milyen bájos vagy így, szomorúan is! Irigylésre méltó… Jánosod írt? EMÍLIA: Igen. Bort kér és kérdezi, miért nem írtam Haynaunak. Nem tudom, minek neki annyi bor. Pálinkát is kér. VÁSÁRHELYINÉ: A férfiaknak mindig különös kívánságaik vannak. De Haynaunak azért valóban írhatnál, kedvesem. Hidd el, nem árthatsz vele. Talán meglágyítod a szívét. Igazán írhatsz neki! Az sosem árt, ha egy nő kér. Alázatosan. Az mindig jó! Azt szeretik a férfiak. Kiváltképp egy ilyen mutatós asszony kérését kedvelik. Írjál csak annak a Haynaunak,

38

Merített szavak

írjál bátran, Mili! Félre kell tenni a gőgöt, meg kell hajtani a hátat! Most ennek van itt az ideje, erről beszélnek amúgy mindenfelé a városban. Most a hajlongás ideje következik. Lehet ellene lázadozni, csak értelme nincsen. Értelmetlenül cselekedni pedig bűn. Egy szó, mint száz: ragadj tollat, szántsd a papirost! Szép szavakkal kérleld Haynaut, tedd meg! EMÍLIA: Haynau utálja Janit. Az én hős férjemet! Már csak azért is, mert hős, amivel ő sosem dicsekedhetett, és nem is fog soha, legfeljebb, ha hazudik. Pedig nem is olyan régen még jóban voltak. Tisztelték egymást! Azután, emlékszel, említettem már, összevesztek. Nevet. Janim rác létére védte a rebellis hajlamú magyarokat, egyenesen Kossuth mellett szólt. Nem volt elég diplomatikus, elborult az agya. Vérbeli katonaember ő, nyílt, egyenes, nem óvatoskodik a beszédben. Ittak is, persze, hiszen éppen vacsorát adtunk. Haynau szerette a konyhámat. Járt ide hozzánk, vendégségbe. Gyakorta jött, evett, ivott, négy helyett is. Hiszen tudod, találkoztatok. Egy este aztán megvadult, mint valami veszett eb. Alpári módon szidta a magyarokat, Janim meg replikázott, védelmébe vette őket. Az asztalra is rácsapott, leugráltak a szép poharaim rendre, törtek össze sorban. Csak úgy robbantak szét a kövön, millió darabra estek! Akkor azt üvöltötte az a dúvad osztrák, hogy rendben, Johann, vége Temesvárnak, vége Aradnak, vége az úri világnak, vacsoráknak, vidámságnak! Az új állomáshelye Lombardia, a legeldugottabb garnizonja Itáliának, ami csak létezik! Punktum! Vörösödött a feje, kapkodott levegő után. Janim gúnyosan mosolygott, összecsapta a bokáját, és annyit morgott csupán: Jawohl, Herr General! Haynau szinte hisztériás rohamot kapott, amikor látta, hogy egy alárendeltje megmosolyogja… Meg meri mosolyogni… Micsoda patáliát csapott! Üvöltött, lehordta Janimat mindennek: magyarbérencnek, árulónak, istentelen, elvetemült alaknak. Az én drágám meg csak ült nyugodtan és gúnyosan somolygott… Haynau hiúsága nem felejt! Egyetlen férfinak sem, ennek a hiénának főképp nem! És a megaláztatás csak ront a helyzetünkön. Emlékszem, mikor Janit bezárták, megpróbáltam irgalmat kérni Howiger várparancsnoktól, de ő még csak nem is fogadott! Borzalmasan megalázó volt, Janit mélyebben sújtotta le, mint a börtön! Haynau is ezt tenné, sőt, még gorombább, még otrombább volna, éppen a sértett hiúsága miatt. A levelemre pökhendi választ adna, vagy még rosszabb történne… VÁSÁRHELYINÉ: Mindazonáltal én csak azt tanácsolom, írj neki! Már csak a hiúsága miatt is. Legyezgeti, ha a nő kér, sőt: könyörög! Meg kell aláznunk magunkat, mint Krisztus urunknak egykor. Mit ír még János? EMÍLIA: Azt is írja, hogy ma ismét felkelt az ágyából, de, mint mindig, ezúttal is mankón. Szerencsét kíván nekem a végén. Ó, és azt írja post scriptum, a bor valakinek kell. VÁSÁRHELYINÉ szomorúan: Nehezebb az életük a börtönben, édesem, mint hinnéd! Emília mellé lép. Szép ez a ruhád. Olyan fiatal vagy, lelkem! EMÍLIA elmerengve: Janimtól kaptam. Milánóban varratta… Dühösen: Ilyet tenni az én drága urammal! Tudják ezek, kivel állnak szemben?! Tudják ezek, kicsoda Damjanich János?! Kopogás hallatszik. EMÍLIA: Igen? Balog és Kovács lépnek be. Viseltes, nem rájuk szabott ruhát hordanak. BALOG: Isten áldása a házra, nagyságos asszonyok!

39

PoLíSz KOVÁCS: Isten áldása minden lakójára! VÁSÁRHELYINÉ: Magukra is, jó emberek. Bizalmatlanul: Mit akarnak? Kit keresnek? BALOG: Nagyságos Damjanich János tábornok úr felesége őnagyságához jöttünk, kérem alássan. Mi volnánk azok, akik beviszik, amit kell. Tudják: a börtönbe. A tábornok úrnak. Kicsit mulatságosan csapja össze a sarkait: Balog őrmester, a tábornok úr ezredéből! KOVÁCS: Kovács zászlótartó, szolgálatukra! EMÍLIA biccent: Üdvözlöm önöket! Én vagyok Damjanich Jánosné, ez a hölgy pedig a barátném, Vásárhelyi tekintetes úr felesége, Júlia asszony. Ki küldte magukat? KOVÁCS: Szentkálnay százados úr, nagyságos asszonyom. BALOG: Jó ember, itt bujkál a közelben. De nekünk, kérem, levelünk van, nem kell bujkálnunk. Előveszi a zsebéből, mutatja. VÁSÁRHELYINÉ elveszi a papírt. Áttanulmányozza, mutatja Emíliának: Elbocsátó levél, benne állnak az egykori csapattest adatai. János emberei. EMÍLIA Bólint: Szentkálnay századosra emlékszem. Hogy van? KOVÁCS: Él, instállom. És örül neki! BALOG: Él, mert bujkál. De azért tud mindenről, amiről tudni érdemes, és kapcsolatban áll azokkal, akikkel kell. Csakhogy tagadhatatlanul bujkálni kényszerül… Nem úgy, mint mi, kisemberek. KOVÁCS: Nekünk ennyivel jobb… Hangyányit könnyebb… EMÍLIA: Azért maguknak sem könnyű, gondolom… Ennének valamit? BALOG: Ránk férne. KOVÁCS: Nem utasítjuk vissza, nagyságos asszonyom! Jó szívvel adja, látjuk… EMÍLIA: Foglaljanak helyet, intézkedem! Gyere, Júlia! Vásárhelyinével el. BALOG leül a kanapéra: Jó. Kényelmes. Fészkelődik, izeg-mozog. Hű, de kényelmes! KOVÁCS mellé ül: Szép. Kifelé int a fejével, amerre a nők kimentek: A nagyságos asszony. Szép. Fiatal. BALOG: Az. De nem nekünk. KOVÁCS morog: Nem is úgy gondoltam. BALOG: Nem kell megsértődni! KOVÁCS: Nem sértődöm én meg, cimbora! Nem vagyok sértődékeny, elmúlt belőlem az efféle… Csak az éhség nem tud elmúlni. Jó asszony a nagyságos asszony! Végre ehetünk egy igazit… Láttad azt a ruhát rajta? BALOG: Láttam. Jó drága lehet. KOVÁCS: Mi pár hónapig eléldegélnénk az árából, cimbora! A fene ebbe a nyomorúságba! Van itt más is, nem csak a ruhák. Gyertyatartó, egyebek. BALOG: Van, van… De nem ezért jöttünk! Meglátod, gondoskodni fognak rólunk. KOVÁCS: Én is bízom hozzá! De azért nem árt, ha minden eshetőséget számon tartunk… Terel. Hanem! Hogy jutunk be a várba? BALOG: Egyszerűen besétálunk. Te tudod a járást. Szolgáltál ott a tábornok úr alatt, miközben én dögrováson voltam! KOVÁCS: Jó, jó! De mi a fészkes fene van, ha ott fognak? BALOG: Semmi emberek vagyunk, és menlevelünk is van. Nem fognak letartóztatni. KOVÁCS: De hogyan kerülünk a tábornok úrhoz? Ki vezet majd elibé? BALOG: Hozzá nyilván sehogy. Elég nekünk a porkoláb. Majd ő átadja, amit kell. És megtartja, amit megtartania szükséges. KOVÁCS: Úgy?

40

Merített szavak

BALOG: De úgy ám! EMÍLIA visszatér, sarkában Vásárhelyiné. A honvédok fölugranak: Maradjanak csak! Leül az egyik karosszékbe, Vásárhelyiné a másikba: Intézkedtem: kapnak enni, inni. Szóval maguk az én urammal harcoltak? KOVÁCS: Több hadszínteret is megjártunk mi a szabadságért vívott nagy háborúnkban, nagyságos asszonyom! Elgondolkodik: De mondhatom, a bánsági volt mind közt a legkegyetlenebb! BALOG a szavába vág: Engem meg is lőttek többször! Ott, lenn, a Bánságban éppen először. Belemelegedik: Mert míg északabbra a honvédot a lakosság segítette, etette, tenyerén hordozta, addig ott a nép ellenséges volt: kővel dobáltak bennünket, lesből lőttek ránk, s akit elfogtak, kegyetlenül megkínozták azt. Akadt, akit élve eltemettek, másiknak felvágták a hasát, megtömték szalmával és meggyújtották, számtalan szörnyűséget vittek véghez! Már megbocsássanak az őszinteségért… KOVÁCS a szavába vág: Azt kell mondanom, a bánsági hadjáratban nem a csatározás volt a legnehezebb, hanem az iszonyatos nélkülözés és a félelem a mindenütt jelen lévő, de láthatatlan ellenségtől. S akkor még nem beszéltem a farkasordító hidegről! Ezernyolcszáznegyvenkilenc januárja olyan csikorgó hideggel köszöntött ugyanis ránk, aminőt még sosem tapasztaltam, pedig megértem már vagy negyvenöt telet. A kulacsainkba belefagyott a víz, a bor! A prófunt, a katonakenyér olyan keményre fagyott, kérem, hogy baltával szeleteltük! Nekem egyik estére összefagyott a lábam a bakancsommal, fél éjszaka olvasztottam széjjel… BALOG a szavába vág: Mindenfajta védelmet nyújtó hely hiányában a síkon háltunk, s azt is megtiltották, hogy tüzet rakjunk. Ám a szükség nagy úr: a tiltás ellenére letaroltuk a közeli erdőket, bozótosokat, s így tűz mellett töltöttük az éjszakát, nevezetesen pontosan Szilveszternek éjjelét. Újév napján pedig már hadakoztunk. Rohammal vettünk be egy falut, nagy mészárlást téve ott, de nem volt megállás. A huszárok jártak az élen a harcban, nélkülük mi, gyalogosok mit sem értünk volna. Ők vágtak rendet az ellenség sorai közt, melybe mi behatolhattunk, akár kés a letepert disznó torkába. Nélkülük csak lövöldöztük volna egymást vég nélkül… KOVÁCS a szavába vág: Soha nem feledem azt az első rohamot negyvenkilenc január 1-jén, amivel bevettük azt a bánsági falut! Szuronnyal öltem meg egy rácot, a kezeimre ontottam a belét. Szakállas, középkorú ember volt. Amikor elszállt belőle a lélek, a szemeiben nem félelem ült, nem iszonyat. Inkább csodálkozás, meglepetés. Hogy lám, megeshet ilyen vele is! Borzasztó volt, nagyságos asszonyok! Borzasztó! Csóválja a fejét. BALOG sóhajt: Ámde bármennyire borzasztó is ölni, szükséges dolog a háborúban. S mi győztünk. Győztünk és marsolhattunk tovább. Pancsova volt a cél, hogy elfoglalván kiszorítsuk a Bánságból a rác martalócokat. Emíliához fordul: Már megbocsásson, asszonyom, azok ténylegesen martalócok voltak. De derék rác emberek is élnek a földön, példa rá a kegyelmed férje ura, a mi szeretett parancsnokunk! Habár akkor még nem volt a parancsnokunk… Viszont áldott jó ember lehetett már abban az időben is! Hamarosan meg is tapasztalhattuk… KOVÁCS a szavába vág: De még csak menetelünk Pancsovának! Csakhogy Pancsovánál rútul megvertek bennünket, futottunk, akár a nyulak, ki merre látott, arra rohant. Én a zászlót cipeltem, a selymétől nem is láttam az ellent, csak a mi embereinket, kik előttem haladtak, de már akkor menekülőre fogták. Olyan rémület ült az arcukon, hogy meg sem próbálhattuk megfordítani őket, rohantunk inkább mi is. Véresre dörzsölte a vállam a zász-

41

PoLíSz lórúd, de nem hagytam el, nem én! Pedig szaladtunk, hogy jobban se kell! Meg se álltunk Zichyfalváig, de míg odaérkeztünk, majd’ megfagytunk futtunkban. Ott aztán Kiss Ernő helyett a bátrak bátrát, a jó Damjanich tábornok urat tették parancsnoknak fölibénk, ami nagy örömet okozott a táborban, mert Kiss Ernőre a pancsovai kudarc és csúfos futás miatt igen haragudtunk… BALOG a szavába vág: Én azonban nem sokáig voltam a kiváló Damjanich tábornok úr keze alatt, mert miután elindultunk Zichyfalváról, egy lesből leadott lövés leterített, és kórházba kerültem. Az első ispotályban eltöltött éjszakán kifehéredett a hajam-szakállam. Azóta úgy nézek ki, mint a saját öregapám, pedig nem vagyok vénebb ennél a bajtársamnál. Fejével Kovács felé bök: Hanem alighogy felépültem, visszakerültem a hadszíntérre, s újfent a nagyságos Damjanich tábornok uram alá, hála a Magasságos Istennek, mert ő vala a legnagyobb hadvezér a mi sorainkban! Nekem azonban nem jó ómennek bizonyult ő valahogy mégsem, már megbocsássanak, mert megint meglőttek… KOVÁCS a szavába vág: Az a te hibád, nem az övé. BALOG bólogat: Csakis! Színigaz! KOVÁCS: Tápió-Bicske mellett botlottunk az ellenségbe, s az élen járók harcba bocsátkoztak. Zsebébe nyúl, előhúz egy sárga újságpapírt: Ebben a hírlapban is beszámoltak erről a nevezetes csatáról! Az egyik bajtársunk írta. Én ugyan nem ismertem, de attól még ott lehetett. Voltunk egypáran, néhányan csak napokig tartoztak közibénk, nem ismerhettük mindet… BALOG kikapja a kezéből az újságot: Én tudok olvasni! Írnok voltam én Temesvárott, a királyi táblánál. Olvassa. „Egyszerre aztán az ágyúk moraja megszűnt. Az előütközet Bicskénél elveszett, s midőn a nyerni gyakran, de veszíteni soha nem szokott Damjanich-sereg erről értesült, bosszús zaj futotta át a sorokat, s egy általános Előre! hasított a levegőbe. Máris köztünk támadott a derék tábornok, s környezve vitéz tisztjeitől, élére állt szeretett bajnokainak. Ezerhangú Éljen! üdvözölte vala ekkor a tiszteletre legméltóbb vezért, mire ő rövid, de a szívek mélyébe beható szavakkal válaszolt: mi győzünk, vagy meghalunk! Egyike volt ez azoknak a nagy, fennkölt pillanatoknak, melyek az emberi életben oly ritkán újulnak meg… Az enyémben talán soha még egyszer… Az osztrák sereg megingathatatlannak tetsző állásait, roppant előnyeinél fogva nem tartottuk ostromolhatónak, s valóban vakmerő, sőt, kétségbeesett kísérletnek látszott a hidat bevenni, hiszen az ellenség a szó teljes értelmében megspékelte ágyúkkal, ezáltal az egész lapályt kereszttűzben tartotta. Homlokroham azonban lehetetlen volt a mocsáros föld miatt, először is tehát mégis a rettenetes hidat kellett bevenni, hogy így az állásokhoz lehessen jutni, s azokat elfoglalni. A kilencedik zászlóalj állott a sereg élén, s fölbőszült oroszlánként rohant ezen bajnok sereg, vezérelve a derék Kiss Páltól, majd követte a harmadik zászlóalj, Leiningen és Földváry csapatai, mellig a mocsárban gázolva. Az első sorokat, mint a folyóba szakadó havat a hullámok, emésztette el az ellenség szünet nélküli tüze, de megállítani nem bírták a rohamot, a hidat bevettük, s az ellenséget igen összezavartuk. Már tudtam, hogy miénk a győzelem, amikor golyótól találva felbuktam. Április havának negyedik napján történt mindez, ezernyolcszáznegyvenkilencben.” Eddig tart a beszámoló. Nosztalgikusan: Akár én is írhattam volna, engem is ott lőttek meg másodjára… KOVÁCS: Így történt minden! Tényleg ott lehetett ez az ember, aki a hírlapnak leírta a mi nagy hőstetteinket! Hej, micsoda csetepaté, mekkora ütközet volt! És Damjanich tábornok úr milyen csodálatos bajnok!

42

Merített szavak

BALOG a szavába vág: És Leiningen tábornok úr! A barátja! Ő is elképesztően bátor ember! Legendákat meséltek róluk a tábortüzeknél! Úgy kezelte Leiningen tábornok urat a mi parancsnokunk, mint a saját fiát vagy öccsét! Micsoda vitéz az is, Istenem! Utoljára talán Béri Balogh Ádám lehetett ilyen, meg Bercsényi, Vak Bottyán. Esetleg azok, akik a török ellen csatároztak. Büszke vagyok, hogy ilyen emberek mellett küzdhettem! KOVÁCS a szavába vág: Úgy bizony! Ők mindig elöl jártak! Mindketten: Damjanich és Leiningen! Nem azt kiabálták, hogy Előre!, hanem azt, hogy Utánam! Azt, hogy Előre!, azt mi ordítottuk, mint a fába szorult férgek. Én magam a második sorban harsogtam. Ott küzdöttem ugyanis, helyesebben szólva cipeltem a zászlót. Nem könnyű az, nagyságos aszszonyok, elhihetik nekem! Sár volt és folyton elcsúsztam, a zászlót meg tartani kell magasra, mert ha azt látják, hogy lehull, az az ellent feltüzeli, a mieinket meg lelohasztja. Nagy felelősség a zászlóvivőé, ráadásul attól a nagy, nehéz rúdtól védeni se tudja magát rendesen a közelharcban… Tisztán láttam azonban a tábornok urat, az ön férjét, nagyságos asszonyom, ahogy tört előre! Sebezhetetlen volt, én úgy láttam! BALOG a szavába vág: Én bezzeg sebezhető vagyok! Ájultan kerültem a hadiispotályba. A sebem csúnya volt, nehezen gyógyult. Csak augusztus elején kerültem vissza a hadszíntérre, mikor már minden a végéhez közeledett. Az osztrákok nem, de a muszkák legyőztek minket… Hallottam, hogy a tábornokom, Damjanich János még májusban bokáját törte. Várba kényszerült, ám ott is megállta a helyét, jóllehet igazi, csatatérre való vitéz ő, mint hajdan Kinizsi Pál vagy Toldi Miklós! KOVÁCS: Én tanúja voltam az esetnek. A lovak bokrosodtak meg, de ezen még úrrá lett volna a kocsis, hanem akkor kitört az egyik kerék. Az ebadta bognár hibája! Megszemléltem utána, s állítom, hogy az a kutyaütő bognár a ludas. Értek hozzá, magam is bognár vagyok. BALOG a szavába vág: Viszont a nagyságos tábornok úr! Ütközetben nem volt párja! Meg egyébként sem, meg kell vallani… EMÍLIA felpattan és felcsattan: Hát ez az én férjem! Őt dugták abba a koszos, mocskos odúba… Lehiggad: Mehetnek, emberek a konyhába, bizonnyal elkészült az étel. Júlia lesz olyan jó, és kikíséri magukat!

3. kép

Az aradi várbörtönben DAMJANICH a priccsen fekszik: Ez már ízlett, törzsporkoláb uram? URTICKA: Megteszi, százados úr, megteszi! DAMJANICH: Az efféle vöröset szereti? URTICKA: Megiszom, megiszom szívesen. Azért lehetne jobb is, igazat szólva! DAMJANICH: Lesz is! S akkor lehet szó…? URTICKA: Nem bánom. DAMJANICH: Napilapokat? URTICKA: Mikor csak tehetem. S ha eljuttatják a kezemhez. Mert arra sem pénzem, sem időm, sem tehetségem, hogy magam szerezzem be őket! Ez belátható, százados úr, nem gondolja? A családomtól nem vehetem el az időt, az méltánytalanság lenne, nagy méltánytalanság! DAMJANICH: Leiningen tábornok úrnak is? URTICKA: Meglátom, mit tehetek. Leiningen százados úr úriember, úgy hiszem.

43

PoLíSz DAMJANICH: És Csernovics Péter, a sógorom, átjöhet-e majd hozzám? Ő is itt van valahol ennek a pokolnak valamelyik bugyrában. Ha csak nem szállították át máshová. URTICKA gúnyosan: Talán nem szállították sehová. S akkor meg lehet oldani azt is, százados úr. Csak akarnunk kell mind a kettőnknek! Barátságosan, szinte évődve: De nem olyan pokol ám ez, higgye meg, százados úr! Van ennél rosszabb hely is a világon. Én szolgáltam másfelé is: Prágában, Pozsonyban, Bécsújhelyen. Ez itt nem a legrosszabb, nekem elhiheti. Patkány, példának okáért, alig van. Élősködő sincs annyi, mint a legtöbb fogdában. Ha érdekli, elmesélem, hogy Prágában az egyik aranyművest, aki túlságosan felhígította az aranyat, miután bezárták, négy nap alatt megőrjítették a férgek. Meztelenül találtak rá az ötödik nap reggelén a zárkájában, de nem is jó kifejezés az, hogy meztelen volt, sokkal inkább azt kell mondanom: nem volt már más az egész ember, csak egy meglehetős darab, véres mócsing. A ruhát és a bőrét mind-mind ledörzsölte magáról a kőfalon. Mi ez a hely ahhoz képest? DAMJANICH nagyot nyel: És a dohány? URTICKA: Jó minőségűt csak jó pénzért hozhatok. DAMJANICH: Márpedig én kapadohányt nem szívok! URTICKA: Legyen úgy! DAMJANICH: És levegő? URTICKA: Kiviszem néha, állom a szavam. Álltam eddig is, nemde? Ezzel a lábbal úgysem szökhet. Meg hova is? Bárhová menne, ott lennének a sarkában, végül ló farkához kötözve vonszolnák vissza, miután lefülelték! De ezzel a lábbal úgysem szökhet, nem bizony! DAMJANICH: És mit hallott, törzsporkoláb uram? URTICKA: Nem tudni, mi lesz, de azt gondolják a legtöbben, ennyi tisztet nem áldozhatnak föl. Magam is így vélem. DAMJANICH: Hanem? URTICKA: Lefokozás, aztán kényszersorozás, mint a honvédoknak. Netán várfogság, száműzetés. Ha várfogság lesz a jussa, megismerhet még igazán pokoli helyeket, százados úr! Valódi poklokat járhat, százados úr! Mi ez ahhoz képest? Ispotály! DAMJANICH hosszú szünet után, mialatt Urticka a fogát szívja és nyújtózkodik: Bitó? URTICKA: Nem hinném. Mások se. A cár, az angolok, a német fejedelmek nem örülnének… Példát fognak statuálni, de módjával, ésszel. Osztrák úriemberekhez illőn. Az uralkodó ifjú, de kegyes szívű ember! Meg aztán maguk mégiscsak tisztek. Ugyan csak a rebellisek szerint főtisztek, rebellisek pedig már nem léteznek, de a császár hadseregében is tiszti rangot viselnek, mind a mai napig, ha alacsonyabbat is, mint szeretnék! Szóval nem hiszem, hogy hóhérkézre jutnának, százados úr, nem hiszem… DAMJANICH hosszan fújja ki a levegőt: Lesz még bor, ha kívánná! URTICKA: Jöhet!

4. kép

A szalonban EMÍLIA a kanapén ül, kezében papír, olvassa: Drága Milikém! Elnémul, szipog. Légy oly jó, és küldj olvasnivalót. Nem bánom, akármit, de legjobban szeretnék lexikont és egy pár francia szótárt. Azt hiszem, jó gyermekem, becsomagoltad ezeket. Egyébként küldj akármit, csak ne okosakat, mert csak az időt akarom elűzni. Nem volna jó, ha írnál Földvárynénak, hogy a kis kocsit küldje el Pródóval? A címe ez: „Földváry Lajosné asszonynak, Szita-ház, a Duna

44

Merített szavak

mellett”. Minden érzelmem a tiéd! Szipogás, sóhaj. Kézcsók a jó Julinak és Tuttinak, valamint minden kedveset azoknak a jó embereknek, akik rólam megemlékeznek. Téged imádó Janid. Felemeli a fejét. Én is… Visszapillant a levélbe, majd kisvártatva mormolva: Küldök gyufát, életem, hogyan is ne küldenék? A szín elsötétül, majd fokozatosan újra megvilágosodik a jobb oldalon a szalon. EMÍLIA a kanapén ül, kezében papír, olvassa: Angyaljóságú, drága Milikém! Köszönöm a könyveket, és szeretném tudni, hogy János átadta-e neked a pincetokot? Igen száraz olvasnivalót kerestél ki, de közben mégis múlik az idő! Jani elküldte a vörösbort? Nékem már nincs, és holnap elküldöm a boroskosarat, hogy egypár üveg vöröset küldjél. Ha tehát Péter pincéjében jobb vörösbor nincs, keress valami jót Aradon, hogy holnapra legyen. Kérek egy lepedőt. Hogy vagy Mezei gazdával? És intézkedtél-e Bettelheim Péternél a Pester Zeitung dolgában? Megmondtál neki mindent rólam? Mit csinál a Mama? Megmondtad neki, hogy az ő harisnyái szebben vannak csinálva, de nem olyan jó formájúak, mint a tiéid? Hogy vagytok, kedveseim? Lábam már nem dagadt, de ismét más helyen fog fölfakadni. Már türelmetlenné tesz! Mikor láthatlak? A jó foglárnak rajta kell lennie! Isten veled, drága jó Emíliám, ezer szíves csók és üdvözlet szerető Janidtól. Sóhajt, felemeli a fejét. Én sem vágyom másra, csak arra, hogy lássalak! Milyen keveset lehettem melletted… A katonafeleségeknek ez a sorsa, mondják… Nem vigasztal, hiába mondogatják. Mi vigasztalna? Ha láthatnálak, ha beszélhetnék veled, az igen, az vigaszt nyújtana. Ha őszintén beszélhetnénk... Mert ezek a levelek nem őszinték, érzem. Csak a szeretet az. Az igaz, tudom jól… VÁSÁRHELYINÉ belép: Megint búslakodsz, sírdogálsz, Mili? Hidd el, nem eszik olyan forrón…! EMÍLIA a könnyeit törölgeti: Semmi baj. Csak ilyenkor, amikor levelet kapok. Ilyenkor nehéz. VÁSÁRHELYINÉ: Ne engedd át magad a kétségbeesésnek! Szedd ráncba a cselédeket, tevékenykedj a konyhában reggel, délben, este. Azt még szereted is, a konyhát! És a figyelmed is elvonja… Jobban, mint az olvasás! Aközben úgyis mindig Janidra gondolsz, nem úgy, mint a hagymaszagban! A hagymaszag gyógyít, elterel! Higgy nekem, kedvesem! No, látod, már elapadtak a könnyek… És milyen jól festesz! Az jó, hogy szépen öltözködsz, nem hagyod el magad. Az nagyon jó! EMÍLIA: Erős leszek, ne félj! VÁSÁRHELYINÉ: Én tudom azt. Gyere, nézzünk szét abban a konyhában! Karon fogja, elvezeti.

5. kép

Az aradi várbörtönben, majd a szalonban CSERNOVICS PÉTER lehajtott fejjel áll Damjanich előtt, aki a priccsen ül: Engem elengednek, János. Királyi biztos voltam, ők neveztek ki. Legalábbis az ő jóváhagyásukkal. Nem tudnak besározni. DAMJANICH a priccsén kucorog: És jól végezted, amit végeztél. Békességet szereztél a békétlenségben. Legalábbis megpróbáltad. Sajnálom, hogy a véreinknek ez nem tetszett. Még a pópák is folyvást acsarogtak ellened, akár a kutyák! Nem tetszett nekik, hogy egyezséget

45

PoLíSz akarsz és egységet, és nem szabad rablást, prédálást! Holott a pópáknak mindenkoron a népük és a békesség mellett kellene állniuk! Még akkor is a népük érdekeit kellene képviselniük, ha maga a népük nem a saját érdekei szerint cselekszik! De mit nekem a pópák, Petár? Mit nekem azok a világtalan, elvakított bolondok? CSERNOVICS PÉTER Szomorúan: Próbálj lecsillapodni, János! A pópák csak azt tették, amit jónak láttak. Ők sem látnak tovább a híveik orránál. Nem képesek felmérni a helyzetüket, a népünk helyzetét, a valódi érdekeket. És mi sem vagyunk tévedhetetlenek, nem lehetünk hát megingathatatlanok sem. Haragtartók különösen nem. Zord idők jönnek… Engem elengednek. Valójában, igazából miért, miért nem, nem tudhatom… DAMJANICH: Legalább téged el… Támasza lehetsz Milimnek. CSERNOVICS PÉTER: Leszek is, ne félj! Amennyire tehetem, segítem. Támogatom mindenben. A lakásomat is elfoglalhatja bátran! Ott kényelmesen, biztonságban lehet. De sok egyéb dolgom is lesz. DAMJANICH: Igazad van. Nem akarom elvonni a figyelmed a nagy dolgoktól. De Mili számomra igen fontos, a legfontosabb már. Bolondnak tarthatsz, öregedő legény vagyok, Mili pedig oly fiatal... Mégis, úgy érzem, nem vagyunk nevetség tárgya. Tudod, sógor, az a borzalmas, hogy voltaképpen ifjú házasok vagyunk, s mégsem töltöttünk együtt néhány hónapnál többet. Azt is rövid szakaszokra bontva. CSERNOVICS PÉTER: Tudom. Sajnálom. Feszeng. Hagyok neked pénzt. A priccsen heverő tárgyakra mutat: És ezeknek az apróságoknak is talán hasznát veszed… A pénz abban van. A fejével mutatja, melyikben: A kocsimat is hátrahagyom két jó lóval, könnyebb lesz a kapcsolat. A főfoglár úr hajthatja őket, ha kívánja. A te ügyeidben is, a többiekében is akár! Persze, a sajátjaiban is. Valamit valamiért. Végső soron ez egy üzlet, így kell felfognunk. DAMJANICH: Hálás vagyok mindenért, Petár! És még valami: két régi emberem hord nekem be ezt-azt. Amit Mili be tud szerezni. Adj nekik is valamit, legyen jó dolguk! CSERNOVICS PÉTER: Számíthatsz rám! A lábad? Bírod? DAMJANICH: Nehezen. Szörnyű, hogy alig vánszorgok. CSERNOVICS PÉTER: Mozgékony ember voltál mindig. Meghiszem, hogy nehéz lehet! Tisztálkodni tudsz? DAMJANICH: Módjával. Bálba azért nem mennék. CSERNOVICS PÉTER nevet: De még mehetsz! DAMJANICH: Úgy véled? CSERNOVICS PÉTER: Miért ne? Kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan minden. Majdcsak lesz valahogy… Zörgés hallatszik, ajtó nyikordul, belép URTICKA. CSERNOVICS PÉTER: Mennem kell. Isten áldjon! Lehajol, megöleli Damjanichot. DAMJANICH: Isten áldjon! CSERNOVICS PÉTER: Gondom lesz Milire és mindenki másra! El. DAMJANICH Urtickához: A Pester Zeitung nagy segítség! Nem vagyok már süket és vak teljesen! És köszönöm, hogy bejöhetett a sógorom, mielőtt távozott. Sok hasznos dolgot kaptam. Hová mehet? Meg sem kérdezhettem! Haza? URTICKA: Ne köszönje, százados úr. Értelmes emberek megértik egymást. DAMJANICH nagyot nyel: A feleségem?

46

Merített szavak

URTICKA: Jönni fog, s még előtte megkap mindent, ami illeti. Az igen kiváló, netán egyenesen felülmúlhatatlanul jó bort meg ne feledje! Gúnyosan: Isten áldja! El. DAMJANICH: Hogy feledném? Verjen meg az Isten! Az asztalhoz botorkál, leül, papirost vesz elő, írni kezd: Édes, drága gyermekem! Amint kellett, megtörtént, Péter elment. Oly gyöngéd és jó volt, hogy egész csomó apróságot hagyott hátra nekem, amelyeket, dacára spártaiságomnak, igen jól fogok használni… Az utolsó szavak alatt a szín bal oldala elsötétül, s eközben a szín jobb oldala mind világosabb lesz. EMÍLIA kanapén ül, kezében papír. Folytatja Damjanich felolvasását: … csomó apróságot hagyott hátra nekem, amelyeket, dacára spártaiságomnak, igen jól fogok használni, egyetmást, mire nincs szükségem, elküldök néked, kedves gyermekem. Péter volt olyan jó, még két lovat és kocsit is a foglár rendelkezésére hátrahagyni, aki olyan szíves lesz, úgy, mint eddig, a jövőben is gondoskodni rólunk. Bort állandóan kapok Péter pincéjéből, ami szintén könnyebbség. Tehát, imádott gyermekem, rendelkezésedre bocsátotta lakását! Amint tehát Roditzky visszatér Temesvárról, beköltözhetsz. Kényelmesebb is neked, és így, angyalkám, kevesebb kiadásod is van. Vigasztalódj, imádkozz ahhoz, aki mindenkit megoltalmaz, és aki igazságos. Ő mindenesetre megpuhítja az uralkodó szívét. A foglár csak reggel megy hozzád. Ha megkapod az apróságokat, mindent elküldhetsz haza, Mácsára. Isten áldjon meg, szelíd, drága, kedves asszony, imádlak! Remélj! És ne légy szomorú! Örökké a te hűséges, háládatos Janid. Felnéz. Ne legyek szomorú? Ezt a kérést nem tudom teljesíteni… Még nem.

6. kép

A szalonban. Emília és Vásárhelyiné EMÍLIA: Beteg. A lába fáj, a szeme, arca beesett. Küzd a sírással: De leginkább a büszkesége beteg… A vereség, a méltatlan helyzet, a másokra utaltság! Görgey árulása. A bizonytalanság a jövőre nézve! A méltatlan meghunyászkodás, az alantas üzletek a porkolábbal… Egyszer bizakodás, aztán elkeseredés. Mind egy-egy oszlopa a kétségbeesésnek, a betegségnek, a gyalázatnak! Ó, Jézusom! Miért kell ennyit szenvednünk? VÁSÁRHELYINÉ: Örült neked? Vagy netán búskomorságba esett már végleg? EMÍLIA: Örült, örült. Boldog volt, boldogok voltunk. Csak annyira szenvedett, amiért így kell látnom! És szenvedtem én is. Az én nagy, erős emberem! Aki a patkót is meghajlítja, aki behorpasztja egy bika homlokát a puszta öklével! Hiszen komoly sebet sem tudtak rajta ütni soha! A lába is egy szerencsétlen baleset miatt tört el, úti kocsijának kipróbálása közben… Hiszen tudod. VÁSÁRHELYINÉ: A bognár hibájából, már ezt is megtudtuk. EMÍLIA: Csak maga tudta magát leteríteni! S az Isten, talán. VÁSÁRHELYINÉ: És egy bognár. EMÍLIA: Júlia! VÁSÁRHELYINÉ: Nevess már, az Isten áldjon meg! Ne ess kétségbe! EMÍLIA: Jó. Erőltetetten nevet. Hát akkor egy bognár is leterítette. Egyszer. Remélem, egyszer csupán… S remélem, egy hiéna sosem lesz erre képes. Fohászkodom ezért. Merengve: Emlékszem, amikor először vitt táncba. Úgy kapott föl, mintha nem is hús és csont volnék,

47

PoLíSz hanem könnyű kis falevél! És a tekintete, az a mélység, s mögötte a távlatok! Most valami mérhetetlen fáradtság és csalódottság ül a szemeiben. Félek, Júlia, nagyon félek… VÁSÁRHELYINÉ: Bátorság, szívem! Kért valamit? EMÍLIA: Bort, mint szokott. Húsz akót. A porkolábnak kell, a (gúnyosan) jóságáért cserébe. Nem mutatta, de láttam, hogy ez is mennyire bántja. Olyan méltatlan ez, Júlia! VÁSÁRHELYINÉ: Jaj, szegény gyermek…! Megfogja Emília kezét: Nyugodj meg! Melyik ruhádban mentél be hozzá? A brokátban, ugye? EMÍLIA: Igen. Ahogy tanácsoltad. VÁSÁRHELYINÉ: Jaj, de csinos lehettél! És Janid láthatta, mennyire szereted. Az a ruha üzenet volt, Mili! A legszebb üzenet, amit a tábornok az utóbbi hetekben kapott. Sokat segítettél ezzel, én mondom neked. Effajta apróságokon több múlik, mint gondolnád. Ha esetleg egyszer mégis bejutsz Haynau elé, akkor is jusson eszedbe, amit most mondtam! Kintről zörgés hallatszik, Vásárhelyiné kiszalad. Egy levéllel tér vissza, átnyújtja Emíliának, aki izgatottan bontja föl és olvassa először magában, majd fennhangon. EMÍLIA: Kedves, drága Milikém! Lábam ma száz percenttel javult. Tegnap örömömben, hogy téged láthattalak, vacsoráztam és nyugtalanul aludtam. De ma jókedvű vagyok, mert egypár sort küldhetek néked. Amint a vörösbor Janitól megérkezik, küldd el nekem. Ha azonban ma meg nem érkeznék, és Roditzky otthon van, úgy vagy ővéle beszélj, vagy keress te valami különösen jót, mert reggel szükségem van rá. Ne feledkezz meg a húsz akóról! Ha véletlenül kapnál szőlőt, küldj. A tegnapi nap fölfrissítette életerőmet. Nyugodt vagyok. Isten veled, drága Nőcském! Mamának üdvözlet és csók. A jó nővéreknek tiszteletem és nagyrabecsülésem. Vásárhelyinére pillant: Ez neked is szól, Júlia! Sosem feledkezik meg rólad és testvéredről!

7. kép

Az aradi várbörtönben. Damjanich és Leiningen DAMJANICH: Olvastad, Károlyom? Klapka is abbahagyta. Megadta magát. Komárom elesett. LEININGEN: Kiss tábornok levélben szólította fel a megadásra. Az éjjel hallottam Lahnertől. Ő sem tud aludni, ahogy én sem. Kopogással beszélgetünk, ő került mellém. Kiss meg őmellé, így tudta meg tőle magától, kopogás által, hogy mit tett. DAMJANICH: Kiss tábornok egy ökör! A délvidéki harcokban ékesen bebizonyította! Keserűen, haraggal: Ez a mostani tette azonban még kegyelmet is eredményezhet neki… Vagy legalább kötél helyett golyót. LEININGEN mintha meg sem hallotta volna. Klapka szabad elvonulást kapott és büntetlenséget. Levelet adtak neki és katonáinak. Menlevelet. DAMJANICH: Mondja valaki, hogy nem lehet így is! Ugye? LEININGEN lehajtja a fejét: De mi legalább nem az osztrákok előtt kapituláltunk. DAMJANICH: Itt is ülünk bezárva, csípnek a bolhák, nyűnek a nyüvek, letetvesedtünk – így várjuk az uralkodói kegyet vagy a halált… Az uralkodói kegyet! Egy önkényre nevelt ifjoncét! Eh!... Milim írt. Csodálatosan erős, nemes lelkű asszony! Még ő vigasztal engem! Pedig érzem a leveléből, mennyire retteg. S mégis vigasztal! Hej, de vigasztalnám én is!

48

Merített szavak

Megzörgetik az ajtót, Leiningen sietve távozik. Damjanich az asztalához ül, hosszan néz maga elé, a Marseillaise-t fütyüli halkan, majd írni kezd. DAMJANICH félhangosan: Imádott, drága Emíliám! Egyedül Isten jutalmazhat meg nemes gondolkodásodért! De ha, amint remélem, még van hátra az életemből, úgy ez, hidd el, csak néked lesz szentelve, fönséges, drága feleségem! … Az utolsó szavak alatt a szín bal oldala elsötétül, a szín jobb oldala ellenben mind világosabb lesz. A szalonban vagyunk. EMÍLIA kanapén ül, kezében papír. Olvas: …ha, amint remélem, még van hátra az életemből, úgy ez, hidd el, csak néked lesz szentelve, fönséges, drága feleségem! Hogyan ne gondoljak rád, amikor a legnagyobb gyönyörbe emelsz? Hogyan ne bánkódjam érted, amikor te olyan ártatlan és bűn nélküli vagy ebben a rossz világban?! Ha eddig is szilárd célom volt, hogy méltó legyek a gondoskodásodra, mennyivel inkább aggódnom kell érted most, ebben a legkeserűbb állapotban! Bocsásd meg tehát, ha gondjaim érted naponta növekednek; mindez csak kimondhatatlan szerelmemből ered. Sírva fakad. VÁSÁRHELYINÉ belép: Istenem! Írt? És te megint sírsz. Mit tegyek veled, Emília? Ez így nem mehet a végtelenségig! Tudom én, hogy a bizonytalanság (nagyon nagy úr) talán a legrosszabb, mi létezik. De ma megint voltam a piacon, ahol a parasztok azt beszélik, kiengedik a lefogottakat, mert a császár igazi, koronás király lesz. Olyankor pedig mindig szabadon engedik a foglyokat. Közkegyelem lesz! És Budán koronázás. Ezt írd meg Janidnak! EMÍLIA feláll, járkálni kezd fel s alá. Megírom, Júlia… Megáll, szembefordul Vásárhelyinével: Kedves vagy, hogy próbálkozol. De amikor a sorait olvasom, nem tudok uralkodni magamon! Szenved. Tudom, hogy jobban szenved, mint amennyire kiolvasható a leveleiből. És mindannyian kínlódni fogunk ezután! Hogyan éljünk most már? Megalázottan, nyomorúságosan... Vagy talán azoknak volt igazuk, akik emigráltak? Azoknak, akik…? VÁSÁRHELYINÉ beléfojtja a szót: Gondolj a kofákra! Bölcsebbek, mint hinnéd! Nem véletlenül beszélnek arról, amiről beszélnek! Legelőször a kofák tudnak meg mindent. EMÍLIA: Minden pletykát, minden sületlenséget… VÁSÁRHELYINÉ: És sok-sok igazságot! Zörgés, lábdobogás hallatszik. Balog és Kovács lépnek be. Valamivel jobb ruha van rajtuk. BALOG: Áldás, békesség! KOVÁCS: Adjon Isten! EMÍLIA: Ettek már ma? BALOG, KOVÁCS: Éltünk a jóságával, nagyságos asszonyom! EMÍLIA: Ugyan! Ennyivel tartozom maguknak. Soha nem tudom majd megköszönni, hogy elhozzák a leveleket, eljárnak az uram ügyében. KOVÁCS: Már meg is köszönte. BALOG: És nem is kell köszönnie! Ez a kötelességünk! EMÍLIA: Akkor is köszönöm! És újra meg újra köszönöm! VÁSÁRHELYINÉ: Maguk Világosnál tették le a fegyvert? BALOG: Igen, nagyságos asszonyom! Kürtösön ért bennünket a szörnyű nap, melyen

49

PoLíSz megtudtuk hivatalosan, hogy mindennek vége van. A hadseregparancs úgy szólt: mehet mindenki, amerre tetszik. Görgey megadta magát „auf Gnade und Ungnade”. KOVÁCS a szavába vág: Bem és Guyon mentek Erdélybe, hogy onnan a törökhöz szökjenek. Vécsey ment az orosz elé, hogy legalább azzal megfricskázza az osztrákot, hogy nem előtte teszi le a fegyvert, hanem az előtt, akit illet. Azt mondták, szabad a választás minden katonának arra nézve, hogy kivel tartson. BALOG a szavába vág: Én először arra gondoltam, Bemmel s Guyonnal tartok, de aztán eszembe jutott Zágon fia, Mikes Kelemen. Ő is kiment, hogy soha többé ne lássa Zágont! Hát úgy döntöttem, inkább megadom magam. Világosnál raktam le a fegyvert ezzel a komámmal itt, ni. Fejével Kovács felé int: És még sokadmagammal. Sokan sírtak, s néhány tiszt főbe lőtte magát. Ezekre akkor áhítattal néztünk. KOVÁCS a szavába vág: De sokan örültek, hogy vége. Mert nem mindenki volt önkéntes, mint én, meg ez a komám, itt, ni. A fejével Balog felé bök: Sokakat úgy soroztak, azok meg mentek volna már haza a családhoz. Hanem még az önkéntesek közt is akadtak számosan, akik nem bánták, hogy vége van, akármilyen gyászos is lett ez a vég. Akkor megvetettem az így vélekedőket, ma már nem gondolok rosszat felőlük. Az ember legfontosabb feladata, hogy éljen. BALOG buzgón helyesel: Én is így vélem. VÁSÁRHELYINÉ: Akkor maguk miért nem szaladtak haza? BALOG: Nincs énnekem senkim és semmim, nem volt hová szaladjak… KOVÁCS: Én mentem! Itt laktam én a közelben, Pécskán, a háború előtt szép házam, takaros jószágom volt nekem ott! Csak hát… Az a helyzet, hogy… Amikor hazaértem, nem várt már engem ott senki. Az asszony, mesélték, elment valami vándorszínésszel. Faluszerte röhögtek rajtam. A gyerekeink mind meghaltak még évekkel ezelőtt, kicsinyke korukban. Mind a négy. Egyiket a kolera vitte el, a másikat valami rút kórság, a harmadik csak úgy elaludt, aztán nem ébredt fel többet, a negyedik meg két napot élt csupán… A régi házamban ma az öcsém lakik a családjával, nem hajíthatom ki őket… Nehezen tudtam eltalálni, mit kezdjek magammal… De az igazat megvallva, nem bánom olyan nagyon, hogy így alakult. Be kell vallanom: én a feleségem miatt lettem önkéntes. Úgy tartottam, jobb a háború, mint az asszony szája. És ebben nem tévedtem, ha meg nem sértem nagyságtokat! VÁSÁRHELYINÉ nevet: Dehogy sértett, zászlótartó uram! Ugye nem, Mili? EMÍLIA: Nem, nem. Dehogy! Azt mondják, az ember legfontosabb feladata, hogy éljen? Igen. Ebben igazuk van. Az ember legfontosabb feladata, hogy éljen! Úgy érzem, Jánosom is ezt szeretné. Élni. Bepótolni mindazt, ami nem adatott meg. Neki, nekem. Nekünk. Ugyanakkor tudom, hogy, ha Isten is segíti, nem lesz hajlandó arra, hogy minden áron… bármi áron éljen! Amíg esély van a legkevesebb csorbulással a túlélésre, addig próbálunk élni. Addig élni kell! Amíg lehet, amíg tehetjük. Amíg önmagunk maradhatunk. És nem tovább…

8. kép

Az aradi várbörtönben DAMJANICH az asztalnál ül, bal kezében tart egy papírdarabot, hangosan olvassa. Jobb kezében toll: Kedves Károlyom! Ma reggel megérkezett egy gránátostiszt futárként az ítéletünkkel. Nem sejtek semmi kedvezőt, mert szegény Emíliámat nem engedték be, pedig volt engedélye, hogy bejöhessen hozzám. Belejavít a szövegbe, olvassa tovább: Amit Isten ad, kedves

50

Merített szavak

öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet; keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mértek. Vigasztaljon Isten, jó barátom, mennyire szeretnélek látni! Igaz barátod, Damjanich. Összehajtja a papírt, feláll: Így. A keservit! Így. Fennhangon: Foglár! Foglár! Kilép a fényből, majd kisvártatva vissza, immár a papiros nélkül. A priccshez megy, leül: A keservit… Vakarózik: Lepnek a férgek. A kutyaúristenit! Tompán felhangzik fuvolán Donizetti Lammermoori Luciájából a haldokló Edgar búcsúáriája. DAMJANICH: Láhner muzsikál. Milyen lehangoló dallam! A keserves mindenségit! És a Pester Zeitung cikkei… Értelmetlen volt minden. Alázkodás, bor, remény… Ó, hogy gebedne meg ez a nyomorult porkoláb is! Hát még megdögleni sem lehet méltósággal?! Miért adtad a reménykedés képességét, Uram? Szólítalak! Felelj! A halántékát dörzsöli: Láhner muzsikál. Ártatlanul halunk meg… Szedjük hát össze magunkat! Fémzörgés, nyikorgás hallatszik, de a fuvolajáték folytatódik tovább. Leiningen lép be. DAMJANICH feláll, a belépő elé biceg, megöleli: Bár így teljesülne minden kívánságom! LEININGEN csendesen: Az aranyak sokat érnek, János. Leülnek egymással szemben: egyik a priccsre, másik a székre. DAMJANICH: A férgek is. Vérdíjat tűztem ki a fejükre. LEININGEN: Ők meg a miénkre! És ők állnak győzelemre… Nekem már bosszantóan sok véremet vették, annyi szent! Többet, mint az ellenség egész pályafutásom alatt. Lecsapolnak lassan… Amikor, nagy ritkán, alszom, akkor vagyok békén… Mindösszesen akkor… Bár ezek akkor is szorgoskodnak rajtam. DAMJANICH: Az álom is sokat ér, ebből is látható. Sokat érne – pontosabban. Mert engem elkerül, ahogyan téged is… És a becsület is sokat ér, Károlyom! A miénket, Istennek hála, megőrzik. Mert a halálunkat hozta az a futár, én érzem. Ő bezzeg Klagenfurtban van: száműzetésben, de kegyelemben. Az Úr színe előtt azonban nincs kegyelemben. LEININGEN: Te mit tettél volna, János? Mit tettél volna a helyében? DAMJANICH: Nem hagytam volna ebek harmincadjára mindent! Nem adtam volna fel a lehetőséget a folytatásra, vagy legalábbis a jó tárgyalási pozíciókra, amikor rendelkezem még ütőképes haderővel… Az Isten szerelmére, Károly, Klapka bebizonyította, hogy volt választásunk! Elfojt egy káromkodást. És Görgey nem ingyen él Klagenfurtban, ezt neked is be kell látnod. Józan belátás, de undorít ez a fajta józanság! LEININGEN: Én pedig nem hiszem, hogy megvásárolták! Nem tudom hinni. A cár hatalmában, befolyásában bízott. Egy úriember adott szava szent. Egy katonatiszté ezerszeresen az! És a cár elsősorban katona. DAMJANICH dühösen legyint: A cár elsősorban despota. Éppolyan diktátor, amilyenné Görgey vált volna, ha hagyják. Ha hagyjuk! Persze, utólag vagyok okos én is, hiszen nem is olyan régen még bíztam benne. Tűzbe tettem volna érte a kezem! LEININGEN: Tévedett. DAMJANICH: Én is tévedtem. Katonaembernél ez megbocsájthatatlan. LEININGEN: Te is az oroszok előtt tetted le a fegyvert.

51

PoLíSz DAMJANICH: Mondom, katonaembernél a hiba, lett légyen bárminemű, megbocsájthatatlan! LEININGEN: Szigorú vagy, kíméletlenül szigorú. DAMJANICH: Nyakas szerb paraszt vagyok. LEININGEN: Én meg egy elszegényedett német arisztokrata. Mégis itt vagyok. DAMJANICH: Néha nem is értem. Lizán kívül mi köt ehhez az országhoz, Károly? Már régen akartam kérdezni… LEININGEN: Liza köt ehhez az országhoz. Tehát az életem, a becsületem, a múltam és a jövőm. A halálom, ha kell. És Lizán kívül köt az esküm. Többeket közülünk csak az köt igazán! Például Poeltenberget… Az eskü köti csak, az azonban eltéphetetlenül… ehhez a nemzethez, ehhez az országhoz… ehhez a háborúhoz, ehhez a vereséghez... És hány másikat, akik a császár hadában szolgálván, a császár, mint magyar király parancsára rendeltettek a honvédséghez, letették az esküt a magyar kormányra, és esküjükhöz hívek maradnak, igaz úriemberekhez méltón. Mindhalálig. Amikor Mészáros Lázár miniszter lett, és ezáltal eldöntetett, hogy lesz önálló magyar hadsereg ismét, a császárkirály maga vezényelte oda a tisztjei egy részét, más részének pedig megadta a választás lehetőségét. Te is jól tudod! És engem még mindig ezerszer több kapocs fűz össze Magyarországgal, mint mondjuk Poeltenberget. Én negyvennégy óta honos vagyok itt, a birtokom, a megélhetésem is ide köt. És mindenekelőtt Liza. A lelke, a teste! De mi köti Ernestet hozzánk? Mi köti ehhez a szerencsétlen néphez? Az esküje, semmi más. Amit a magyar kormányra tett. A császár parancsára. Igaz, az egy másik császár volt, nem ez a nyálasszájú, ostoba nyikhaj, aki csak annak a minden hájjal megkent szukának köszönheti a trónt! Az isten keservit! Elragadtattam magam. Neked magyarázok, János? Ismered a tényeket… És te sem a szerbek mellett harcoltál. DAMJANICH: Tévedsz. Én a szerbek mellett harcoltam. Ez az ügy az én népem ügye is. Minden nép ügye ebben a szerencsétlen országban. Hitem szerint a magyarok, ha egyszer kivívják a szabadságot, többet adnának a velük egy földből élő népeknek, mint az osztrákok bármikor fognak. Az osztrákok nem értik a mások baját, fölöttük soha nem rendelkeztek idegenek, a magyarok fölött ezzel szemben régóta. Ahogyan a szerbek, horvátok, szlovákok, románok fölött. A török ellen még együtt küzdöttünk és véreztünk. Emlékezni fognak erre egyszer majd a magyarok is. Egyszer mindannyian emlékezni fogunk erre. Emlékezni fogunk mindenre! Eszünkbe kell, hogy jusson! És nem én vagyok az egyedüli szerb, aki így gondolkodik. Legjobb példa rá a sógorom, Petár, Milim bátyja, aki királyi biztosként ment tavaly áprilisban Nagykikindára, hogy a szerb földfoglalókat megregulázza. Leárulózták, a pópák kiprédikálták. Azzal vádolták, hogy szerbnek született, de magyar úrrá vált. És ő ennek ellenére hitt abban, amiben én. Amint ma is hisz és hiszek… Nem a pópákban hiszek én már régóta. A szabadságban hiszek. És ezek nem nagy szavak, Károly, ne mosolyogj! LEININGEN: Sosem adod fel. DAMJANICH: Nem akarok veszett ügyért mártíromságot szenvedni. Ha megdöglök, az igazak pártján dögöljek meg! És mindemellett komolyan azt gondolom, amit mondtam. Az én népemet az osztrákok vezették félre, ahogyan a horvátokat, a románokat, a többi kis nemzetet is mind! Az elnyomottakat mindig az elnyomók szorítják rá a vétkekre, régi igazság, nagy felismerés ez… Elgondolkodik: Ferenc Józsefet Zsófia főhercegné és legmagasabb, legbenső klikkje ültette a trónra az eszement Ferdinánd helyére. Úgy, ahogy mondtad. De nevelni is ez az asszony nevelte ezt a könnyen formálható gyereket! Kérlelhetetlenné és kíméletlenné! Két eszme van, amiben Ferenc József megingathatatlanul hisz: az ő Istentől való felkentsége és birodalmának abszolutisztikus egysége és oszthatatlansága, azaz személyéhez,

52

Merített szavak

családjához láncoltsága! És ezek Ferenc császár eszméi. Ferenc József nem túl okos, saját eszményei nincsenek, ezekben a készen kapott ideákban azonban úgy hisz, akár a mennyországban! S ezeket az ideákat az anyjától kapta, ő plántálta belé, jó mélyre. Kigyomlálhatatlanul. Ez az asszony, Ferenc császár özvegye minden újnak, minden változásnak, minden nem német ajkú népnek, minden nem az ő kezében nyugvó jognak esküdt ellensége! Célja a Habsburg hegemónia ezeken a területeken, ahol a mi népeink, szerbek, horvátok, szlovákok, magyarok, románok, szlovének, ukránok, zsidók, cigányok, svábok, ruszinok élnek! Célja egy német nyelvű, egységes birodalom, mely a Habsburg-család magánbirtoka, magántulajdona kényre-kedvre! És bármilyen eszközt felhasznál célja eléréséhez. Ő vakította el Jellačić bánt is, ezt a fennhéjázó, de valaha féktelenül tehetséges katonát! Zsófia ígéretei, szavai, történetei, magyarázatai tartottak ferde tükröt a bán elé, s ő csak ebben a torz tükörben szemlélhette önmagát. S ez a természet ellen való tükör őt a birodalom, azaz a Habsburg-család oszlopaként, s ezáltal Isten akaratának beteljesítőjeként láttatja. Csakhogy végül a birodalom, és azon belül saját nemzete sorsát is csak Zsófia tükrében látta: ezért fordult a forradalom ellen, ezért hitte azt, hogy a magyarok eltiporják a délszláv népeket, ha lerázzák az osztrák hatalmat maguk fölül! A cudar mindenségit, Károlyom! Ne hagyd, hogy belelovaljam magam! Dühösen legyint, feláll, a priccs alól üveg bort vesz elő és egy poharat. Tölt Leiningennek, ő az üvegből iszik, miközben visszaereszkedik a priccsre: Milim küldte, jóféle vörös. Kár a disznó porkolábjába! Hosszan kortyol. A jó pénzekért mindent! Még Görgeyt is! És nem pusztán aranyért, de a saját akasztófájáért adott el bennünket! Bitófára vezetett ő minket! Az akasztófát kapjuk mi, az aranyat ő! LEININGEN csüggedten: Igazságtalan is lehetsz, János! DAMJANICH: Amiképpen igazam is lehet. Újra meghúzza az üveget. LEININGEN kiüríti a poharát: Megvásárolták volna undok pénzen? Nem bírom, és nem akarom hinni! Fémzörgés, kívülről a foglár hangja. Nem érteni, mit mond, artikulálatlan szavak. Leiningen föláll, indul kifelé. Damjanich is felpattan. LEININGEN dünnyögve: És mégis aggaszt ez a gondolat… Megáll, megfordul. Visszalép, megöleli Damjanichot: Áldjon Isten! El. DAMJANICH: Isten veled, Károly!

9. kép

Az aradi várbörtönben, Damjanich hanyatt fekszik a priccsen, kezei a tarkója alatt, a mellén öszszekulcsolva URTICKA belép. Bizonytalanul szól, mint akit rajtakaptak: Adjon Isten, százados úr! DAMJANICH moccanatlanul fekszik tovább. Barátságtalanul mordul: Tábornok. URTICKA Túl harsányan, túl hivatalosan, mint aki hangjával próbál magabiztosságot kölcsönözni magának: Nincs-e zsebbe való pisztolya esetleg a százados úrnak? Vagy más efféle holmija? DAMJANICH Megvetően, de mindvégig higgadt nyugalommal: Már átadtam az ilyen jellegű holmikat Howiger tábornoknak, aki a parancsnoka magának is, a várbörtönnek is, nekem

53

PoLíSz is, mióta idehoztak. Átadtam neki minden csecsebecsét, amit kért, hálám jeléül, amiért tört lábbal, seblázasan bedugott ebbe a koszos odúba, a feleségemet pedig, aki az idáig áldozatosan ápolt, megalázóan váratta órákig az előszobájában, mielőtt durván kidobatta. Istenfélő cselekedet, nemes lélekre vall! Isten ugyan megbocsátó, de nem felejt, ezt jegyezze meg! Különben pedig mondja meg a törzshadbíró úrnak és a hadbíró uraknak, hogy aggodalomra semmi okuk, hívő keresztény ember vagyok, ha nem is katolikus. És nem is bolondulok meg, mint szegény Lenkey, az Isten áldja és segélje meg őt nehéz helyzetében! Legyenek nyugodtak, én szépen fogok himbálózni a bitófájukon, örvendezni fog a lelkük, mikor legeltetik rajtam a szemüket! URTICKA kis szünet után, továbbra is hangosan, de bizonytalanul: Akkor nem bánja, ha átkutatom a cellát? DAMJANICH flegmán: De. Bánom. De ha ez a parancsa, hát tegye! URTICKA kifelé hátrál, csörgeti a kulcsait: Nem, nem! Hiszek a százados úrnak! Hiszen korábban olyan volt, mintha mi ketten jól megérte… Elharapja a szót. Hanem holnap reggel hét órára álljon készen, a haditörvényszékre kell menni! DAMJANICH nyugodtan továbbra is: Világéletemben készen álltam reggel hétkor bármire. URTICKA: Hétkor! Pontban hét órakor, százados úr! Áll, nézi a fekvő Damjanichot, mintha még mondani akarna valamit, de nem tud. Végül sietve távozik. DAMJANICH kitakarózik, felül a priccsen, majd feláll. Fel s alá járkál, erősen sántít. Ahogy beszél, egyre gyorsabban mászkál, mind jobban sántítva: Ide vezetett hát. De kinek a hibája, hogy ide jutottunk, a bitófa árnyékába? Ki tehet róla? Rosszabb katonák vagyunk, mint ők? Kevésbé bátrak, gyatrább vitézek? A császár seregében nem volt századosnál magasabb rangú egyikünk sem. A ténylegesen harcoló alakulatok egyik tisztje sem… Negyvennyolc őszén nem véletlenül álltak át oly sokan, nem véletlenül jelentkeztek tolongva. Nem csak a hazafiúi buzgalom hajtotta őket, de a magasabb rang és a nagyobb zsold is, ez világos. Világos. Világos? Ezért lett a vége Világos? Ezért világos, hogy le kellett tennünk a fegyvert? El kellett buknunk. El kellett? A keservit! Rosszabb katonák vagyunk, mint ők? Kiss Ernő biztosan. A kis lengyel azonban biztosan nem. Károly sem, Klapka sem. Isten ne vegye bűnömül: én sem. Az a nyomorult, gyáva Görgey sem. A honvédeink sem. Sietős, de jó kiképzést kaptak. Akkor hát? A túlerő? Vagy mi a fészkes fene? Vagy csak eltotojáztuk? Negyvennyolc őszén, például. Elszerencsétlenkedték, bátortalanok voltak, kötötték őket a régi beidegződések… Igen, igen, ez lehet az egyik ok! Akkor hibáztunk a legnagyobbat. Bécs felkelői várták a magyar sereget, Móga tábornok és Kollmann vezérkari főnök ezzel szemben nem merte átlépni a határt. Artúr mesélte, miként civakodtak, hogyan görcsöltek, kibúvókat kerestek, végső soron nem mertek a császár ellen menni, nem mertek a hajdani bajtársakon ütni… Artúr mesélte, ott volt. Görgey! Az istenfáját! De jó katona az a nyomorult! Ő volt az egyetlen, aki azokban a napokban azt mondta, nem tehetünk mást, mint megyünk előre! Bécsig, ha kell. Ha kell, tovább. Miért nem vállalta el a fővezérséget akkor? Kossuth adta volna. És ezzel segített volna. Mielőtt a horvátok odaérnek, bevette volna Bécset… Mert őt már abban az időben sem érdekelték a bajtársai, ahogy most sem érdeklik. Csak a saját karrierje izgatta, izgatja. Őt nem zavarta, hogy a régi cimborái, kenyeres pajtásai vezették az ellenséget, olyan tisztek, amilyen ő is volt még nem sokkal korábban. Mógát igen. Kollmannt is, Guyont is. Mindet. – Ezért verhette meg őket Windisch-Graetz, nem azért, mert jobb katona! Magam hallottam megbízható forrásból, hogy Schwechat után kijelentette: „Ez nem szedett-vedett lázadócsorda.

54

Merített szavak

Ez hadsereg.” Elismerte, ő is elismerte. És utóbb meg is vertük rendre, hadd szokja… Sokra megyünk most már vele! A többi… A többi ajándék és végjáték. Agónia. A többi túlerő és elszigetelődés. A többi fáj, még akkor is, ha derekasan kivettem a részem belőle és részleteit tekintve van ok a büszkeségre… S ha újra dönthetnék, mit döntenék? Egyedül Milim miatt merülhet fel a kérdés. Egyedül Mili… Mili… Megáll a priccs előtt. Lerogy rá: Hogy fáj a lábam, Mili! De jó, hogy egyedül vagyok, de jó, hogy fáj! De jó volna téged ölelni…!

10. kép

Először a szalonban: Vásárhelyiné és Emília EMÍLIA: Mondd hát, Júliám! VÁSÁRHELYINÉ: Engedélyt fogsz kapni, hogy bemenj hozzá. Ma éjjel. Öltözz fel nagyon csinosan! Azt a mélykék ruhádat vedd fel, amiben olyan sudár a termeted, mint egy nyárfa. És tedd fel a nyakéket is, amit az esküvődre kaptál Péter bátyádtól! Lássák, hogy ki vagy! Úgyis a külsőt látják csak. Ezt sose feledd! Ami a bőröd alatt van, arról nem tudhatnak, sejtéseik lehetnek pusztán, melyek gyakran csalnak. És Janidnak is tetszened kell… Sőt! Leginkább neki! EMÍLIA: Felöltözöm szépen, ne félj! De éjjel menjek? Miért éjjel? VÁSÁRHELYINÉ: Nem tudom, kedvesem. Tegnap érkezett a futár, talán az ítéleteket hozta. EMÍLIA: Nem hallottál semmit? Miket beszélnek? VÁSÁRHELYINÉ: Az orosz cár személyes védelmet ígért Görgeynek. És bevetette a befolyását a főtisztek ügyében, ezt hajtogatják. Mindenki erről beszél a városban. A pártütés szót használja ugyan a cár is, és megtorlást emleget, de óva int a túlzott erőszaktól. A franciák és az angolok is felemelték a szavukat. Könyörületet és nemeslelkűséget emlegetnek. A császárnak hallgatnia kell rájuk. És a környezetének is. Ezt gondolják az aradiak. Az nekünk jó, hogy Görgey az orosz cár védnöksége alatt áll! Mert így talán a többiek is… EMÍLIA dühösen félbeszakítja: Görgey azóta már Ausztriában van, tudjuk mindannyian! Mit érdekli őt, mit ígért az orosz cár? És mit érdekli, mit hisznek az aradiak? És az orosz cárt vajon mit érdekli, hogy ki mit gondol, kivel mi lesz? Kit érdekel, mi lesz velünk? Kit, Júlia? Angolok, franciák? Szavak! Szavak, szavak, szavak! Semmi több. Soha semmi több! Már Rákóczit is csak hitegette a francia, olvastam. Ezek mindig csak hitegetnek! De bocsáss meg. A hisztéria itt nem segít. Szóval ma éjjel. Készülnöm kell! VÁSÁRHELYINÉ: Készülnöd, igen! Megyek, segítek öltözködni! Mindketten el. A szín elsötétül, csak a közepét világítja meg egy fénynyaláb. A fény körébe belép HAYNAU. HAYNAU kezében papírokat tart, néha dühösen beléjük pislant. Ideges, sértett. A minisztertanács bizonytalankodik, Paszkievics herceg kegyelmet kér a rebellis vezéreknek. Az uralkodó hallgat. Milyen világban élünk?! Dühös, kissé zihál, zörög a papírokkal. Először, még augusztusban egy Auffenberg nevű egyént akasztattam fel, aki valamikor hadnagy volt a Mazuchelli ezredben, aztán ezredes és a Kossuth segédtisztje. Azóta várunk… Értelmetlen, megbocsáthatatlan teszetoszaság! De esküszöm, hogy Kiss, Leiningen, Vécsey és az a szemtelen Damjanich is követni fogják szépen sorban azt az Auffenberget! Hiába hozta ez a gróf Grünne vagy öt hete a miniszterek utasítását, hiába! Az uralkodó érti, hogy nem mutathatunk gyen-

55

PoLíSz geséget, mert abba beleroppan a birodalom. Érti, csak el kell csitítania a nyúlszívűeket… Kicsit talán még várunk, de aztán akasztunk! Hivatalos, magabiztos hangon. Az eljárás során megállapítottuk a lázadókról, hogy tisztként szolgáltak nálunk, aztán fegyveres szolgálatot teljesítettek a lázadó hadseregben. Ez elég. A büntetés pedig szükséges és elégséges: halál. Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon! Ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestül kiirtom a gazt!

11. kép

Az aradi várbörtönben. Az asztalon két gyertya ég. Damjanich a priccsen ül, belép a Pópa PÓPA: Jöttem, hogy lelki vigaszt nyújtsak, fiam, a nagy út előtt! DAMJANICH mintha nem értené, csak nézi a papot: Nekem? Sisteregve. Mi közöm nekem hozzád? S neked énhozzám mi közöd van? PÓPA mormolva imádkozik, közeledik Damjanichhoz: Isten eltévelyedett báránya vagy… DAMJANICH indulatosan: Takarodjon innen, atyám! Nyomorult, semmiházi, éjjel-bátor rác bűnözőkhöz igyekezzen, azokat gyóntassa, azokért imádkozzon, azok meghallgatják! Azok megcsókolják a kezét! Feláll. Üvölt: Takarodjék innen! PÓPA: Fiam, ne ragadtasd el magad! Az Istenre kérlek, légy alázatos, irtsd ki a szívedből a gyűlöletet, a vádaskodást! Apádat, nagyapádat is mi segítettük, ha baj közelgett! Ott vagyunk mi mindenhol, ahol kell. Ha gyermek születik, megyünk keresztelni, ha házasságra kíván lépni valaki közülünk, minket megtalál, ha valakinek a szemét kell lefogni, ott termünk. Mi tartjuk össze ezt a népet, senki más, és te is ebből a népből származol! Összetartozunk! DAMJANICH üvöltve: Ki innen! Kussolj! Ki innen! PÓPA El. Damjanich egyedül marad, visszaroskad a priccsre, kezébe temeti az arcát. Néma csönd. A szín nagyon lassan elsötétül, legalább tíz-tizenöt másodpercig sötét van; mikor fokozatosan újra kivilágosodik, Damjanich már az asztalnál ül, kezében toll. DAMJANICH merengve: Júlia asszonynak kell írnom. Reá kell bízzalak, Mili. Még itt a parfümöd a levegőben, minden egyes lélegzetvételemben benne van. Minden mozdulatomba befészkelted magad! S a könnyeid meg sem száradtak még a kezem fején. Ezek a nagy, érzéketlen kezek! Csoda, hogy le tudtam törölni a fájdalmas cseppeket, Milim! Égették a bőröm… Isten az égben! Csak meg ne bolonduljak! Csak ne fájna annyira, hogy nem látlak többé! Csak ne markolászna a kín, hogy mi lesz veled! Hogy soha többé nem ölelhetlek, nem érinthetlek! Nem csókolhatlak meg! Liheg, zihál. Kis szünet után folytatja: És szeretett édesanyád is éppen ma utazott el! Éppen ezen a gyászos napon! Szegény asszony, ha tudta volna, ha tudná…! Tisztára megzavarodom ebben. Lám, a pópát is elzavartam üvöltve, akár egy megvadult medve… Ordítottam utána és semmiházi, éjjel-bátor rác bűnözőknek hordtam le tulajdon véreimet… Ha jól emlékszem… Végül egy ferencesnek gyónok majd, előre látom, és református lelkészt hívatok nem sokkal utána, végképp megcsúfolva a hitet, melybe születtem… őseim hitét, amit elhagyhattam ugyan kevélységemben, de le nem vetkőzhetem soha... Mintha nem tudnám, hogy a hitemen túl már úgysincs semmim. Hacsak a becsületem nem. És Milim, mindenemben… Dühösen: Rác bűnözők? Dehogy, Istenem, dehogy! Bocsásd meg nekem esztelenségem! Zsófia és tettestársai tették azzá az én egyszerű

56

Merített szavak

népemet, amivé vált: a szabadság ellenségévé. Abban a sok rác parasztban is azok szították az emberölés vágyát, azt a szerencsétlen oláh embert, azt az Avram Iancut is ők tették tömeggyilkossá, a többi elkeseredettet is mind, mind… S én nem ezt a némbert szidalmaztam mégsem, hanem az áldozatait! Bolond vagyok. Bolond. Mintha mindezt nem is én tettem volna… Mintha nem is én lennék már, aki vagyok, s voltam… Átlátszó a bőröm, ím, látom az ereket a kezemben, és ereimben látom a vért, ahogy csörgedezik, utolsó araszokat araszol, mielőtt megáll, belém alvad, és romlik, bomlik. Csak az elmém meg ne bomoljon, Jézus! Segíts! Most kell, hogy segíts! Zörög a cellaajtó, Damjanich a zajra hirtelen elhallgat. Bott lép be. DAMJANICH leteszi a tollat: Ki az? BOTT: Franz Bott, szolgálatára! Én volnék a hóhér, tábornok úr. Hívatni méltóztatott. DAMJANICH: Maga osztrák? BOTT: Német, ha meg nem sértem. Brünn nemes városából, a Cseh Királyságból. DAMJANICH: És mit keres itt? BOTT: A táborszernagy úr őkegyelmessége hívatott annak idején, jó pénzt ígért, de én már fölmondtam. Mikor tisztán láttam, mi készül, beadtam a lemondásom, tábornok úr! Be én! Nem bírja ezt az én idegrendszerem. Más ez, mint anyagyilkosokat föllógatni. DAMJANICH: Ha felmondott, miért nincs már Brünnben? BOTT: Áldozat vagyok magam is, excellenciás uram! A táborszernagy úr őkegyelmessége letölteti velem a felmondási időt. Ebbe pedig éppen beleesik, hogy felakasszam önöket, ha meg nem sértem. DAMJANICH legyint: Nem sért. Tegye a dolgát, mester, a többit ne velem, de Istennel intézze. Hanem arra kérném, hogy legyen tekintettel törött lábamra, ne kínozzon nagyon! BOTT: Excellenciád meg lesz velem elégedve. DAMJANICH: Maga tökfilkó! Hogy lennék én megelégedve azzal, hogy fölakaszt? BOTT zavartan: Bocsánatáért esedezem, tábornok úr! Megteszem, ami tőlem telik! DAMJANICH: Ennyi nekem elég. BOTT meghajol, el.

12. kép

Az aradi várbörtönben. Az asztalon két gyertya ég még mindig DAMJANICH tollat ragad, gondolkozik, zihál. Júlia asszonynak kell írnom. Igen. Csillapodjak, csillapodjak. Már könnyebb. Már jó. Levél, Vásárhelyiné asszonyomnak. Mondjuk, kezdem így: Igen tisztelt nagyságos asszonyom! S folytatom ilyeténképpen: Hogy szerencsétlenségem súlyát még jobban érezzem, anyánk ma Temesvárra ment. Nem lehet, nem szabad Emíliát egyedül tudnom, és ezért azzal a kéréssel fordulok magához, kedves nagyságos asszony, tartsa magánál szegényt, míg anyánk távol van. Gyöngéd szíve szavatolja nekem, hogy minden lehető módon gondját viseli a szerencsétlennek. Csak azt az egyet kérem, ne hagyja magára. Felnéz a levélből: Igen, ezt kérem kegyedtől, Júlia! S tudom, jótól kérem… Megint írni kezd: Az ég áldása vezesse életútján, jó nagyságos asszonyom, és fogadja köszönetem és nagyrabecsülésem mindazért, amit értem és szegény szerencsétlen Emíliámért tett. Sorsom rémületes, de remélem, hogy férfiasan

57

PoLíSz fogom elviselni. Mindnyájuknak még egy istenhozzád! Felnéz, a papírt lobogtatja, hogy száradjon a tinta, majd gondosan visszahelyezi az asztal lapjára: Így. Jó lesz így! S most Milimnek, utoljára… Újabb árkust vesz elő, ír. Ismét felhangzik fuvolán Donizetti Lammermoori Luciájából a haldokló Edgar búcsúáriája. Damajnich ír, olykor felnéz, elréved, majd újra ír. Néha tagolatlan beszédfoszlányok hallatszanak. Hirtelen sortűz dörren. Damjanich összerezzen. A fuvolaszó, mintha elvágták volna, abbamarad. DAMJANICH: Schweidel, Dessewffy, Lázár, Kiss. Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk. Meddig visszhangzanak majd a lövések a szívemben? Vajon azt követően is, hogy megszűnt dobogni? Az ajtó felől zörgés. Urticka lép be. URTICKA: Mennünk kell, százados úr. DAMJANICH összehajtogatja a két levelet: Itt van Sujánszky ferences atya és a református lelkész úr? URTICKA: Kísérni fogják Önt. DAMJANICH: Úgy reájuk bízom e leveleket. És a pópa? URTICKA: Az is eljött. DAMJANICH: Az jó. Én meg elmegyek. El. Csend, majd dobpergés. Német beszéd, elmosódva, érthetetlenül. DAMJANICH HANGJA: Károlyom, nemde megmondtam a minap, hogy az akasztófára vezet minket Görgey? LEININGEN HANGJA: Nem hittem, de most látom, hogy igazad volt, barátom… A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját. DAMJANICH HANGJA: Legyőzzük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt! Német beszéd ismét, elmosódva, érthetetlenül. URTICKA HANGJA: Istennél a kegyelem! Német beszéd megint, most is érthetetlenül. URTICKA HANGJA: Istennél a kegyelem!

13. kép

A szalonban. Emília, kezében levéllel és egy mécsessel áll. Fejét magasra emeli, büszkén tartja DAMJANICH HANGJA: Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki! Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli

58

Merített szavak

kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábalni – dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelmektől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni! EMÍLIA: Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én férjem szívét, és egyetlen lépése sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölötte kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnia. Ámen! A szín lassan elsötétül, közben megszólal távolról, sejtelmesen Donizetti Lammermoori Luciájából a haldokló Edgar búcsúáriája fuvolán. Mikor a szín teljesen elsötétül, a zene is elnémul, ekkor Emília elfújja a mécsest. Függöny (A darab 2007-ben díjat nyert a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Írószövetség katonai irodalmi pályázatán - a szerk.)

Genovai kikötő

59

PoLíSz Bereti Gábor

Az ősz és az alkony (Istennek ajánlom) Vörhenyes lánggal ég az ősz a fákon s az űrbe nyíló ég sötét vizében alkonyos napsugártól rózsálló felhők fürdenek Néhány nyugtalan madár riadtan köröz az elmúlás e két végtelen partja közt s valahol védelmet keres

Két világ közt A szív hol azt dobogja élj Hol azt dübörgi öld Ki e két világ közt élni nem tud Azt magához rántja a föld

Ha eltűnnek Ha eltűnnek mellőlem a virágnyomok üzenni az ősszel a csenddel fogok Ha eltűnnek mellőlem az asszonynyomok üzenni a Holddal a Nappal fogok Ha eltűnnek mellőlem az életnyomok üzenni a néma rímekkel fogok

60

Merített szavak

A relatív remény Apró, borostás zajok bújtak ki a földből, majd sündisznólabdák szurkálták a levegőt, a lázas Hold hideg arca meg-megrepedezett, mikor az elapadt, mocsaras tenger korhadó szikláin – akár a szél szaggatta rongyos vitorlák – fönnakadt néhány kiáltás, fönnakadt néhány elvékonyodó, színtelen köhögés, néhány szédülős, fakó hang még abból az időből, amikor P. Clee, szívében a kentaurok lebegő reményével megkérdezte: Hát akkor most belevágunk, barátom … ?

Elefántcsonttorony (részlet)

61

PoLíSz Pethő László

Letört a léc az égről Tizenkét éjjel – ……tizenkét nappal hordták a követ rakták a téglát asszonysikoltással

Így lőn csupasz – a tér az erdő s az álomhullásban letört a léc az égről és füstbe fúlt a láthatatlan felhő lelkedbe tapadva tapodva a vérgőzt férfizokogással –

aztán a hegyet hordták – lehordták kellett a házhoz a kockás agymosáshoz

Földbéli (v)égen – XXXV. fúga – Talán kihűl egyszer az ég és föld alá kerül a mámor hisz elfeledte az éji vándor: a végtelenben nincsen ég

s úgy telik el földi létem lassan kifehérült éjszakán meglátom ami nincs itten és ami túlparti víg érdem nem tehet vándorával mást mint kibetűzi földbéli (v)égen.

csak tapasztalat és maradás maradása a hitnek végszakán hogy nincs tere a vágynak ám ha leterít a végetlen égi ár –

Az alapítót felidézve – Katona György festménye alá – Lelkedben is vér piroslik – ég az ég is s hurcolod tovább

a parazsat ám – s feltámad poraiból – ég – be száll koronád.

62

Merített szavak

Molnár Rita

Izolda utazása (regényrészlet) Letaposott, mézsárga fűszálakon bandukolt le a folyópartra, konokul, egyetlen könny nélkül. Azt sem hagyta, hogy a bőrén mosolygó októberi napsugarak bármiféle érzést is váltsanak ki belőle. Öklét szorítva lengette a teste mellett. Ha bárki ránézett volna, biz’ isten megijed, pedig hétköznapi törékeny falusi lány volt. A parton ott állt a csónak, mint mindig, alig használta néha az öreg. Hiába, az ő ízületeiben is megkérgesedett már az idő. Izolda fogta a csónakot, és nagy szuszakolással, de betolta a folyóba, ledobta szakadt tornacipőjét, és belegázolt a vízbe, ami már eléggé hideg volt, de őt ez egyáltalán nem érdekelte most. Kivette a zsebéből az üveget, markába öntötte a gyógyszereket, és azzal a tempós mozdulattal, ami a dolgos parasztemberekre jellemző, bevette egyszerre, majd a folyóból ivott egy keveset rá. Lendített egyet a csónakon a folyó közepe felé, belefeküdt, kibontotta a haját és becsukta a szemét… Csukott szemmel az ember már bajosan tudja kordában tartani a gondolatait, hát jöttek ezek csőstül, kéretlenül most is. Izolda keményen összeszorította a száját, mintha az lenne a gondolatok egyetlen kiáramlási útja. Egy férfi képe ugrott be elsőnek, aki kárörvendve nevetett… majd mellet szétfeszítő fájdalom következett. De megnyugtatta, hogy hamarosan felszívódnak a tabletták, és nem kell tovább szenvednie. Szerette a folyót, a folyó is őt, s megeshet, hogy ez volt az egyedüli igaz szeretet az életében, ezért úgy gondolta, rábízza magát, döntsön a folyó élete-halála fölött. Búcsúlevelet nem írt, úgy gondolta, nem tartozik ez senkire. A folyó békés volt, lassan, méltóságteljesen áramlott, mit tudott ő arról a felelősségről, amit rásóztak. Izolda azzal a békével aludt el, hogy teste felett a folyó, gondolatai fölött már a mérgek uralkodnak. A víz sárgáskék

volt, harmóniában a kristályfényű kék éggel és az őszi táj rozsdás színeivel. Lassan úszott a kopott barna csónak, messziről senki sem láthatta, hogy van benne valaki. Hidak jöttek, rajtuk zúgó-morajló szürke ködöt köhögő autók, aztán egy egészen fekete éj, konok és üres. A víz tapogatózva kereste partját és suttogva kért bocsánatot, ha nekiment egyegy sziklának. A hajnal madárröppenéssel érkezett és nagy vörös sóhajjal nyújtózott el szorosan a föld felett. Ekkor látszódott csak, hogy Izolda meztelen lábai és ajkai sápadt kékek, barna haján és pilláin meredten ül a dér. Ahogy melegedett a levegő, a táj nyüzsgésbe kezdett, a madarak fülsiketítően csiviteltek a folyó felett, a mélység csobbanással híresztelte méretes halait, a fák billegni, a bokrok zizegni kezdtek. Fehér-szürke márványszín felhők vonultak át az égen. A folyó kissé feszült lett, és hisztérikusan csapkodni kezdett a part menti köveken, az egyébként békésen megtűrt csónakot most kivetette magából, és feltolta egy hordalékkupacra, azzal a felkiáltással, hogy mindenki oldja meg a saját problémáját! Izolda arcán egy pici fekete bogárka szaladgált, meg-megállva minden gödröcskénél, elgondolkodott, majd tovább futkosott. Valami eredendően emberi érzés kezdett ébredezni, örvényleni az egész testében, és ez a szemek nyitásához vezetett. A fény azonnal keresztülcikázott kábult agyán, talált ott egy fagyásérzést, egy zsibbadást, egy fájdalmat és még valamit, amitől úgy megrettent, hogy elillant, sötétségben és bénaságban hagyva az érzés gazdáját. Eljött az este és nyomban utána egy még hidegebb reggel varjakkal a diófán. Istentelen károgásba kezdtek, ami csak úgy szaggatta az ember fülét, majd végül áthasította a mérgek dohosodó fátyolát.

63

PoLíSz Iancu Laura

körös-körül azt az imát már nem mondom nem hisznek bennem a szavak körös-körül csillog a világ minek a lámpafény, minek a holdvilág? fanyar már annak a dalnak az íze, számban idegen a szó körös-körül gaz verte keresztfák minek vérezni, miért vagy világ?

harangok a déli harangszóra ült a fecske, szemében megtört napsugár, egész a muskátli lila foltjáig rezdült a hír hiába hull alá a vér, a templom eladósodott, a getsemánéi éjszakát félkarú angyalok népesítik hull az eső, az ablak mást nem mutat, harangoznak vecsernyére görnyednek a szürke hajlatú vértanúk a szuvas padokba, a függöny felszakadt, ki merje nézni, aki sose látott?

64

Merített szavak

állomás a vasútállomáson rám nézett a koffer szúvas szemein át a pára, és pókháló szemüvegen mért valaki alatta az óriás falak vonatra szálltak a népek hazamentek halottakkal telített kutak tátongtak, ott, ahol oly sok virág gyászolt már számra varrták a vérrög éneket keress, Isten, én is kerestelek

Szent Jakab hava

65

PoLíSz Zsirai László

Elszámolhatatlan Fiúk, lobogó fáklyák, korán elfojtott sóhajok, éltetek kihunyt lángját tükörbe tartó holnapok dolga az emlékezés. Könnyet hív elő sorsotok, hiány a nemlétezés. Jeges folyók felett bolyong láthatatlanul kimért, komótos, kósza körökben

a nemzet reszkető lelke: szép galamb. Nem oldható fel sörökben az a bánat, nem könyvelhető el soha az a keserű kaland; a benzin és a gyufasercenés felkiáltójele vád és elszámolhatatlan küldetés.

Hóval hajlik… Hóval hajlik a fák vállaira az ég, így ünnepel a Pilis, kedves hegyünk. Bízva, erdőnk felett a Nap felfénylik még, várakozunk mi is. Ki tilthatná meg ésszel nekünk, hogy boldogok legyünk? Hogy boldogok legyünk. Messze siet az út, szaporázza lépteit az álom. Vajon hova? Mit is ígér a tavasz távolban felsejlő homloka? Mosolygó zászlóit lobogtatja reménylő hitünk, míg bízik a szívünk. Míg bízik a szívünk.

66

Merített szavak

Győr, 1975 Freitag. Samstag. Sonntag. A könyvek és az újság életrajzomat fonták… A legfénylőbb emlékek a Rába-parti séták a Püspökvár tövében, hol simogat a lélek, óvó árnyékban léptem a leghevesebb nyárba. A nyárfa pengő hárfa. Álltam, s valamit vártam, lelkemben zongoráztam titkos jövőbe zártan. Átmeneti hazámban még várakozva éltem – az átmeneti házban, s oly furcsa lázban égtem. Dajkáltak dús remények, s reményeket dajkáltam. Azóta már nem égek. Nem égek, csak remélek, marad a könyv meg újság, rejtőzködő tanúság, nyújtom a versek ujját, tán ennyi a tanulság. Freitag. Samstag. Sonntag.

Fillérke-percek Elvitorlázik ez a nyár is a többi után. Itt felejti a hőség meg a nők mosoly a partot. Kiterítem emlékeimet, mint a mosott ruhákat, és kifakulnak a gazdag órák valamennyien. Boldogságot fillérke-percek apró örömeiből érdemes darabonként összeilleszteni, úgy talán nem illan el a nyárral – Szív és lélek tartós albérletébe költözik, hogy majd az éhes esték kínzó unalmát törve, valamit önmagából újra meg újra felidézzen.

67

PoLíSz Ortutay Péter

A Szpartak hősei Valamikor réges-régen, hajdanán, még a vízözön előtti időkben – jó, nem kertelek tovább, hanem őszintén bevallom, még akkor is, ha kitűnik belőle, mennyire megöregedtünk –, egészen pontosan valamikor az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején volt Ungváron egy focicsapat. A legendás ungvári UAC utóda, a Szpartak, mely focicsapat fogalom volt nemcsak a városban, hanem az egész Kárpátalján (Zakarpatszkaja obaszty) s annak határain túl is. Hogy miért? Könnyű rá válaszolni: az ungvári Szpartak egyszerűen verhetetlen volt. Évek óta nem volt rá példa, hogy valaki legyőzte volna. Esetleg becsúszott egy-két döntetlen, amikor rossz napot fogtak ki a fiúk, vagy mély volt a pálya talaja, és az ilyen pályán az ungváriak nem szerettek játszani, azt mindenki tudta, de hogy kikapott volna a csapat, az nem fordulhatott elő. Emberemlékezet óta nem történt meg vele ilyen csúfság. A Szpartak játékosai úgy tudtak focizni, mint az angyalok. És állhatott az ellenfél csapata akár csupa, csupa ördögből is, a Szpartakkal szemben nem volt esélye. Egy fikarcnyi sem. Mert hát ezek a fiúk akkor rúgtak gólt, amikor akartak. Vagy legalábbis akkor, amikor kellett. Így nem csoda, hogy legtöbbször a meccs nagyarányú győzelemmel zárult a Szpartak javára: négy:null, hat: null, kilenc:kettő meg ehhez hasonló eredményekkel. Ha „csak” négy:kettő vagy ne adj’ isten, kettő:egyre állt valamelyik mérkőzés, a szurkolók már elégedetlenek voltak. És jó ízesen be is kiabáltak a pálya széléről: „Kacsavári, ne tökölj!”, „Mi az, Oláh, két ballábad van?” (ő volt a balszélső), „Huszár, mi az? Nem bírsz? Meccs előtt hagyd békén a lányokat!” Meg hogy: „Fiúk, ébresztő!” S mindezt magyarul. Akkoriban még csak magyarul beszéltek ungvári meccseken az emberek,

mert a foci nyelve az volt. A szurkolók, no meg a játékosok körében is. Hisz’ az oroszok még csak alig öt éve, hogy bejöttek, és még nem volt idő megtanulni a nyelvüket. Mindenki úgy beszélt, ahogy tudott: magyarul, ruszinul, tótul. E két utóbbit nem mindenki, de a magyart mindenki beszélte. A tót, a ruszin és a román, ott valahol Aknaszlatina környékén. „Ez az enyém csuka, hagyjad engem békén, hülye Pityu, mert összetöröm neked a pofát, durnéj”, mondta teljesen folyékonyan és hibátlan magyarsággal Farkas, aki csak magyarul szeretett beszélni a csapatban, pedig otthon az egész család a ruszint használta: Pepicsku, poj do domu, jiszté treba. Meg hát nem is lehet más nyelven valakit igazán jól ledorongolni. Oroszul, ruszinul? Ugyan már. Ki hallott már olyat? Ha valaki azt mondja a pályán, hogy daj lobdu, vagy peredaj mjacs, hát mindenki a hasát fogja a röhögéstől. Így még az is előfordult, hogy egy-egy nagyobb vereség után (nulla:hat vagy egy:nyolc), a keletről jött ellenfél valamit susmogott és pusmogott az orra alatt. Persze, okoskodtak, hát ennek a Szpartaknak így könnyű, mert a játékosok nem emberi nyelven (értsd: nem oroszul) beszélnek, hanem egy olyat használnak egymás közt, amit a szibériai sámánok, vagy mit tudom én, milyen varázslók Afrikában. S ők, az ellenfél, ebből a nyelvből egy kukkot sem értenek, és így nem tudják elejét venni semmi olyan disznóságnak, amit ezek ott egymás közt megbeszélnek. Ezért nemegyszer a súlyos vereség elé néző ellenfél idegesen oda is mondogatott a Szpartak játékosainak: „Sto vi tam tarabanyitye? Govoritye na cselovecseszkom jizike.” Ám az ungvári aranycsapat rá se hederített. Csak rúgta a gólokat, mintha ellenfél nem is lett volna a pályán egy szál se.

68

Merített szavak

Mondom tehát, hogy a Szpartak fogalom volt. Nem is akadt ember, öreg vagy fiatal, kicsi vagy nagy, magyar vagy ruszin, orosz vagy ukrán Ungváron, ej, mit Ungváron, az egész vidéken, aki ne fújta volna elejétől végig, a tartalékot is beleértve, az egész csapat nevét. Tóth Béla, Bilovári, Egervári, Hrabcsák … Meg hogy „holnap a Pipást biztos nem teszik be, mert a múlt meccsen nem volt sehol. A kis Kalinyák játszik majd helyette.” És hogy „egy ilyen jó kapus, mint a Tóth, hogy kaphatott egy olyan potyát. Meglátod, a Pap véd majd legközelebb,” és így tovább. Még mi, tizenéves és kisebb gyerekek is szinte mindent tudtunk ezekről a játékosokról. Mármint úgy mindent, hogy ha teszem fel, Oláh Karcsi elrobog a bal szélen és felnéz, akkor mindig hosszú átadás következik átlósan előre, a tizenegyes környékére, ahol Hrabcsák már biztos ott lesz, hogy lecsapjon és fejeljen, vagy kapásból kapura rúgjon. Vagy például azt, hogy Egervári legalább háromszor fog „ollózni hátrafelé” a meccsen. Meg hogy Tóth Bélának a tizenhatosnál messzebbről csak laposan lehet gólt lőni, és csak a bal alsó sarokba, mert az a gyengébb oldala, és lapos labdára nem szeret vetődni. És hogy a Pap is van olyan jó kapus, csak még túl fiatal. Egyébként neki rendes gólt rúgni nem lehet, képtelenség. Olyan, mint a párduc. Aki azért bekap néha potyát a hasa alatt vagy a lába között. Ezért azon egyáltalán nem lehet csodálkozni, hogy mi, utcagyerekek a villanytelep és az ungvári bútorgyár, ismertebb nevén a Mundusz környékén, a Margitsziget, a tűzoltók (a városi tűzoltóságot mi így hívtuk) és a vele szomszédos utcákban, a grundon, ahol mindennap reggeltől estig zajlottak a futballcsaták, mezítláb, egy szál gatyában, mindenben a Szpartak játékosait igyekeztük utánozni. Azt, ahogy ők futnak, dribliznek, elesnek és káromkodnak. Gyorsan pergő nyelven, mint ők: „Gyere, gyere. Ide, ide. Add már, az anyád, add már”. Sok ügyes kis srác volt közöttünk mindig. Tulajdonképpen mind azok voltunk. Mert hát csak fociztunk, mást nem

tudtunk csinálni. Egyikünk azonban kitűnt közülünk a grundon. Reggeltől estig, szinte megállás nélkül kész volt a labdát rúgni. S emellett szeretett – no meg mert – a tőlünk négy-öt évvel is idősebb fiúkkal játszani, akik nekünk „nagyfiúk” voltak, és tulajdonképpen a közelükbe se merészeltünk menni. Féltünk tőlük és tiszteltük őket, mint valami félisteneket, mert nagy volt a szájuk, gyorsan járt a kezük, és behúztak egyet, ha valami nem tetszett nekik. Ám úgy általában kutyába se vettek bennünket. Vagy legfeljebb jól seggbe rúgtak, ha „pofázni” mertünk. De már ez is megtiszteltetés számba ment: legalább észrevettek minket. Ezt a bátor kis gyereket Szabó Józsefnek hívták. De nekünk csak a kis Jotya volt. Az iskolából is kimaradt, még az általánosban, mert csak focizni szeretett, mást nemigen. Bent ülni négy, öt órát egy osztályteremben? És körmölni, meg mifene? Még mit nem. Amikor kint a jó ungvári külvárosi kormos és füstös levegő, amit olyan jó beszívni rohanás közben, s aztán köpködni tőle jó nagyokat és feketét. Ja, hogy nincs cipő? Minek az? A labdát és a srácokat jól bokán rúgni lehet mezítláb is, sőt úgy az igazi. Igaz, iskolába járni cipő nélkül, pláne télvíz idején, már kevésbé kellemes. A cipő, sőt sokszor a kenyér, Jotyáéknál nagy gond volt, bizony. Egy tizennégy gyerekes munkáscsaládnak volt egyik csemetéje a Jotya. Az apja, ha jól emlékszem, körfűrészen dolgozott reggeltől estig a telepen, a mama, egy terebélyes asszonyság, fityegő cigivel a szája sarkában a háztartást vezette és a gyerekeket nevelte fenékpaskolással a gyár melletti szoba-konyhás, utcára nyíló lakásban. A testvérek közül az egyik tolószékes volt. Apró kis nyomorék, vízfejű. Jotya sem volt teljesen egészséges. Igencsak alultáplált (sokan voltunk azok), rosszak voltak a fogai és rossz volt a tüdeje. Állandóan sípolt futás közben. Egyszer megmutatta szűrővizsgálati leletét, és azon a fél tüdeje lila tintával volt kifestve. De ennek ellenére focizás közben, mindig járt a szája,

69

PoLíSz lehordta és leanyázta a tőle sokkal idősebb fiúkat, s persze állandóan futott, rossz tüdő ide vagy oda, mit számít, le és fel a pályán. Cselezett, mi úgy mondtuk, driblizett, rúgott, csípett, mart, karmolt és harapott. S közben sípolt a tüdeje, de oda se neki. A labda, a játék, a gól, a győzelem a fontos. Focizni mindhalálig. Nem lehetett csodálkozni azon, hogy minden meccs, melyet a Szpartak játszott itthon, azaz Ungváron, óriási eseménynek számított a városban. Mindenki már előre izgult, vitatkozott, kiabált, és az esélyeket latolgatta az ungváriak „maflasarkán”, mely a korzó közepén volt a Dinamónál. Mindenki kiabált és bizonygatta igazát. Mármint azt, hogy hány gólt rúg is majd a csapat. Hogy győzni fog, azt soha senki sem vonta kétségbe. A kérdés csak az volt, hogy mennyire. Pedig most nem is akármilyen csapat volt a vendég, hanem a kijevi Dinamó, mely, akárhogy is nézzük, nagy nevű csapat volt már az akkori időkben is. Természetesen minden jegy elkelt, mint legtöbbször mindig. Nem előre, mert akkoriban még nem volt elővásárlás, de a Szpartak-pálya bejáratánál a parkban két pénztárnál, mely két egyszerű fabódé volt csak, ölre és ökölre mentek az ungváriak a jegyekért. Telt ház volt mindig. Nem emlékszem üres lelátókra, üres „tribünre” vagy akár állóhelyekre. A szentély, a Sztagyion Szpartaka, mindig zsúfolt volt, tele izgatott, a nagy eseményt kidülledt szemmel váró drukkerekkel, akik szerteszéjjel köpdösték a szemocski héját. És általános volt az üdvrivalgás, amikor Bilováriék (ő volt a csapatkapitány) kivonultak a pályára. Nagy nap a mai. Meglátjuk hát, mit is tud a Szpartak. Mert egyesek még azt is megkockáztatták kijelenteni, hogy most az egyszer nem lesz a fiúknak könnyű dolga. Még az is előfordulhat, mondták a kishitűek, hogy a csapat kikap a Dinamótól. Ezeket aztán lehurrogták, lehülyézték. Épp hogy csak meg nem verték. Szóval, minden jegy elkelt. Ám de a meccset az egész város, úgy

ötven-hatvan ezer ember akarta látni, míg a stadionban ha négyezer elfért, akkor sokat mondok. Mi legyen a többivel? Nekünk, gyerekeknek, kétféle módszerünk volt. Az egyik, hogy megkértünk valakit, akinek volt jegye, hogy „vigyen be”, mint saját csemetéjét. Ha az illető hajlandónak mutatkozott „bevinni”, a szigorú jegyszedőknek sem volt különösebb kifogása ellene. De előfordult, különösen nagyobb meccseken, amikor túl sok volt a beosonni akaró, kíváncsi gyerek, hogy nem engedtek be még gyereket se jegy nélkül. A másik lehetőség meg a jól bevált kerítésmászás volt. Feltéve, ha nem volt túl szigorú az ellenőrzés. Jól ismertük, mert előre feltérképeztük azokat a helyeket, ahol esetleg észrevétlenül át lehetett mászni, vagy az akkoriban már korhadó deszkakerítéssel körülvett pályán be lehetett csúszni egy lyukon, melyet két körmével mélyített ki sok apró kisgyerek, a kerítés alatt. Vagy ahol el lehetett mozdítani egy-egy deszkát, palánkot. De ennek is megvoltak a veszélyei. Időnként gonosz kis suhancok őrizték az ilyen helyeket. Ők meg tették is dolgukat. Azt, aki átmászott, vagy bebújt valahol a lyukon, négyen-öten alaposan helyben hagyták e speciális feladathoz előkészített doronggal vagy mogyorófapálcával, ami úgy csípett, hogy no. Sok piros hurkát is hagyott az ember testén. Ha e lehetőségek egyike sem volt megvalósítható, maradt még egy harmadik, mely lehetőséget korlátlanul kihasználhatott bárki, aki meccset akart nézni. A focipálya a „Gorkij Pihenő és Kultúra park” (oroszból híven fordítva), az egykor szebb napokat megélt ungvári Vadaskert tőszomszédságában, északon a vasút és délen az Ung között terült el. A folyó oly közel volt a pályához, hogy ha valaki egy igazán nagyot rúgott a labdába, ám az lecsúszott, akkor megesett, hogy a kerítésen átszállva a folyó vízébe pottyant. És ha utánament valaki, mármint a labdának, először a kerítésen kellett átugrania, vagy megmásznia, majd neki kel-

70

Merített szavak

lett menni a folyónak. És vagy visszahozta a labdát, vagy sem. A kísérlet többesélyes volt. Mert a folyó olyan volt, mint az időjárás. Szeszélyes. És tőle, az időjárástól is függött. Ha esett, nagy volt, sáros, mély és gyors. Ha nem esett, kiszáradt. Alig volt benne víz. Ám a meccsnézés szempontjából nem a folyó, hanem a vasút volt a döntő. A sínek, két pár sín, egy töltésen futottak, mely töltésnek a szintje jóval magasabb volt, mint a pálya. És aki ingyen meccset akart nézni, az oda ment a sínekre. Igaz, hogy a nagytribünnek nevezett főlelátó eltakarta a pálya egy részét, úgy, hogy vagy a jobb vagy pediglen a bal oldali kaput nem lehetett tőle látni, de – és ez volt a lényeg – a pálya nagyobb részét, cirka 60 százalékát, igen. És ami a legfontosabb, a meccset a töltésről, mi úgy mondtuk, a strekről, nézni nem volt tilos, csak veszélyes. Mert időnként, hangos fütyüléssel, jött egy-egy teher- vagy személyvonat. Vártuk tehát a kijevi Dinamót. Meg is jött. Ki is futott peckesen a pályára, fehér mezben, bal oldalon az emberi szív tájékán egy ferde négyszögben az áthúzott „D” betű, és hosszú fekete gatyában. Az ungváriak sokkal rövidebb sportnadrágban játszottak, hogy izmos vastag combjuk is látható legyen, és piros volt a hagyományos mezük, „C” betűvel (cirill „sz”) a közepén. Kemény, harcos fiúknak tűntek a kijeviek, a masztyera klassza A (az Á osztály mester focistái). A meccs előtti bemelegítésen magabiztosan, sőt nagyképűen játszadoztak, mintha csak azt akarták volna mutatni, hogy ők most itt hengerelni fognak. Mit nekik egy kis vidéki csapat! Egy „B” osztály! Megeszik reggelire, szőröstül-bőröstül. Az ungváriak meglehetősen óvatosan kezdtek. Mert hát ilyesmi is elő szokott fordulni a Szpartak történetében. Mint ahogy az is, hogy az elejétől végig, kilencven percig szinte csak bohóckodtak a fiúk (fejükön, vállukon táncoltatva, dekázgatva vitték a labdát az ellenfél tizenhatosáig, ott meg csel jobbra,

csel balra, átadás középre, a kapu elé, és sakk, matt: gól a kapus lába között, a közönség őrjöngése mellett). Ám aztán úgy játszott a csapat, mint szokott. Szellemes kombinációk, ravasz cselek és összjáték, meg minden, ami kell. Még egy kis „bohóckodást” (dekázgatást, fejelgetést, kötényt az ellenfélnek) is megengedtek maguknak. Míg a kijeviek sehol sem voltak; csak erőlködtek, keménykedtek és durváskodtak. Tóth Bélát például majdnem le kellett cserélni, mert egyszer, amikor kivetődött, jól fejbe rúgták. De egyegy fineszes ungvári megoldás láttán, s azon, hogy a Dinamó legénységét milyen könnyű volt pofára ejteni, a nézők többször is hangosan nevettek, és persze tapsoltak. Olyan volt az egész, mint egy színház, ahol sokadszorra játssza már az ismerős szereplőgárda ugyanazt a darabot: az ungvári fiúk megszerzik a labdát, csel, passz, beadás, kapura lövés vagy fejes, és … Hát igen, a góllövő cipőjüket ezen a napon otthon felejtették a fiúk. Meg aztán, el kell ismerni, a kijevi kapus is parádésan védett. Ő volt az ellenfél kimagaslóan legjobb embere. A közönség már többször is gólt kiáltott, majd felhördült, és természetesen sportszerűen megtapsolta a kijevi kapust, amikor az nem egy „vinklibe” tartó labdát is bravúrosan hárított. Majd összetörte magát. De jó volt, és ezt el kellett ismerni. Ezzel szemben Tóth Bélának alig akadt dolga. Egy-két hazaadásszerű lövést kellett hárítania mindössze az említett fejbe rúgáson kívül. Amikor is a végén, tíz perc maradt hátra, a nézők ereiben megfagyott a vér. Egerváritól, aki pedig a legtechnikásabb volt a védősorban, valahogy elpattant a labda, „mit csinálsz, te ökör”, hördült fel a közönség, s az egyik kijevi csatár lecsapott rá. A tizenhatoson belül megeresztett egy lövést. Kapura ment, Tóth Bélától balra, a bal sarokra, laposan. Mindenki tudta, hogy Tóth Bélának ez az Achilles-sarka: a lapos labda, mely történetesen épp a bal sarok felé tart. És a kapus csakugyan elég sután dobta el magát. Elegáns vetődés helyett szinte csak hasra esett, és – biztosan a jó Isten

71

PoLíSz segedelmével, most még velünk volt – szögletre tudta ütni a labdát. A tömeg csak anynyit mondott, hogy „óóóh”. És kezdtek bekiabálni: „Fiúk, mit totojáztok? Elég a tökölésből. Ébresztő!” Amint már mondtam, a Szpartak játékosainak volt egy erénye, illetve több is, s ezt most is kamatoztatták. Bármenyire is melléjük szegődött a balszerencse egy-egy meccsen, mint most is, gólt kellett lőni. Lőttek! Kettőt. A befejezés előtt öt és fél perccel. Az első úgy esett, hogy Oláh megint csak elrobogott a balszélen, és beadta a labdát a tizenegyes tájékára. Hrabcsák a magasba emelkedett, a feje találkozott a labdával, és bólintott. A kapusnak, pedig maga volt a tigris, esélye sem volt, hogy ezt is hárítsa. Úgy beakadt a labda a hálóba, a vinkli közé, mint a pinty. A szurkolótábor tombolt. Tapsolt, őrjöngött és kacagott. Fütyült és dobolt, és határtalanul boldog volt mindenki. Ölelték és csókolták egymást az ungváriak: a magyar az oroszt, az orosz a ruszint, a ruszin az ukránt. Megvalósult az Internacionálé. Még ha csak rövid időre és csak az ungvári futballpályán. Az ott lévő sok drukker gyerek, mezítlábasan és szinte teljesen meztelenül – mert csak egy klottnadrág volt rajtuk, az ungvári szegények (és ki volt itt akkoriban gazdag), egyetlen nyári ruhadarabja, teljes öltözéke – úgy szökellt és ugrándozott, mint megannyi sziú indián a tábortűz körül. A második gól már csak hab volt a tortán. Szabadrúgást kapott a Szpartak, vagy 30 méterre a kaputól. A kijeviek még sorfalat sem állítottak. Ilyen messziről ennek a kapusnak nem lehet gólt lőni, gondolhatták. A labdát Bilovári állította le, és megsuhintotta. A kijevieknek igazuk volt. A jobb sarokra tartó bombát a kapus egy parádés robinzonáddal megfogta. Nem kiütötte, hanem megfogta. S ez lett a veszte: az erős lövés bevitte a kapuba. A labdával együtt a gólvonal mögött néhány centivel huppant a földre a kijeviek párduca. A játékvezető ott állt a közelben. A leghatározottabban mutatott középre. Hiába tiltakoztak a kijeviek, hogy lám ott van, ni,

a labda a kapus kezében. Röviden: a kijevi Dinamó szupercsapat, az „Á” osztály „profi” (azért idézőjelben, mert a SZU-ban hivatalosan nem létezett profizmus sem akkor, sem a későbbiekben) mestereivel, többszörös szovjet bajnok, 1950 valahányban simán kikapott az ungvári magyar, ruszin és tót fiúktól. Lehajtott fejjel és lógó orral hagyták el a pályát a kijevi masztyera (mesterek). Ez a sikersorozat eltartott egy darabig. Mondjuk, 1946-47-től 1954-ig. A csúcs az ungvári Szpartak Moszkvában játszott meccse volt az akkori szovjet bajnokcsapat, a moszkvai Szpartak ellen. Öt:egyre győztünk úgy, hogy az első gólt az ötödik percben a moszkvaiak lőtték. Válaszul öt gólt rúgtunk a moszkvaiaknak saját barlangjukban, talán százezernél is több néző előtt. Ez akkoriban olyan elképesztő teljesítmény volt, mármint hogy a moszkvai csapatnak valaki öt gólt is tudjon rúgni, mintha most valaki a brazilok ellen próbálná meg ugyanezt. Erről még a helyi agyoncenzúrázott kommunista sajtó is kénytelen volt lelkendezve hírt adni oly módon, hogy ezt a sikert „a Kárpáton túli terület sportéletében végbement óriási szocialista” változásoknak tulajdonította. Öles betűkkel a negyedik oldalon (ez volt a sportoldal) hozta le a Zakarpatszkaja Pravda a sportszenzációt „Geroji Szpartaka” (a Sz. hősei) címmel. Bilováriék sziporkázó játékkal Moszkvában legyőzték a bajnokot: Scsot pjaty agyin (az eredmény öt:egy). Az ungvári Szpartak sikersorozata, s egyben hősi korszakának története egy napon véget ért. S történt mindez egy szomorú vasárnap. Előtte, mint ahogy szokás volt, városszerte kiplakátozták cirill betűkkel, hogy FUTBOL: Szpartak Alma-Ata – Szpartak Uzsgorod. Alma-Atáról csak annyit tudott a fáma, hogy irdatlanul messze van. Az Óperenciás-tengeren is túl, sőt még Moszkvától is messzebb. Talán a japán vagy a kínai határ mellett. De valamiért, vagy talán épp ezért, minden eddiginél nagyobb, nagyon nagy volt az érdeklődés. Így hát minden

72

Merített szavak

kis ungvári kölyök tudta előre, hogy nem lesz könnyű bejutni jegy nélkül, amit pedig megfizetni képtelenség. Őrizni fogják a kerítéseket a piros karszalagos szervezők. Még több suhancot és gonosz kis barna bőrű gyereket fognak megbízni mogyorófa pálcákkal és szíjas ostorokkal, hogy figyeljék a besurranókat. És a jegyszedők sem lesznek szívbajosak, azaz engedékenyek, az biztos. Az egész város mezítlábas gyerekserege izgulhatott, hogyan fog bejutni a meccsre. Mi is izgultunk az öcsémmel, erősen. Anyánk, ezt észrevéve, most az egyszer a meccsnézéssel szemben vallott nézetei ellenére is megenyhült. És amikor minden fillérnek, pardon: kopejkának megvolt a helye a háztartásban, mert négy gyereknek mindennap enni is kellett valahogy, és a többiről már nem is beszélve, mert ő, anyánk volt az egyetlen családfenntartó (jó apánk, mint a legtöbb helybéli gyereké, „ült”), pénzt adott nekünk, hogy jegyet válthassunk a focimeccsre! Kimondani is sok, hogy mennyit: öt egész rubelt. Ezért a pénzért biztos nem egyszer kellett felmosnia szegénynek a borbélyüzletet, ahol dolgozott. Egy szót sem szólt. Csak ideadta. Hogy két nagyfia mindenképpen láthassa a nagy meccset. Azért, mert elfogadtuk ezt a rengeteg pénzt anyánktól, máig is furdal a lelkiismeret, annak ellenére, hogy megbüntetett érte az Isten. Jaj, de megbüntetett. Kétszeresen is. Hogy miért kétszeresen is, mindjárt elmondom. Megvettük tehát a jegyet, és most az egyszer, talán életünkben először, nem besurranóként, hanem teljesen legálisan, egy sok-sok pénzért vásárolt jeggyel a kezünkben léphettünk be büszkén a szentélybe, a focipályára. Sajnos, abban bízván, hogy most lesz jegyünk, és nem kell sietni, no meg a sorban állás is sokáig tartott, alaposan elszúrtuk a dolgot. Óriási volt a tömeg. Természetesen a pénz, amit anyánk adott, bármennyire is nagy összeg volt az a mi szemünkben, csak állóhelyre volt elég. Az egyetlen lelátó, a

nagytribün, a kiváltságosaké volt, azoké, akik a mi szemünkben csak egy fokkal voltak lejjebb, mint a magasságos Úristen. A tribünről nézhették a Szpartak játékát! Az állóhelyeken viszont az egész pálya körül olyan zsúfolt és tömött tömegben, három és négy sorban álltak az emberek a drótkerítés mögött, hogy még a kerítést sem tudtuk megközelíteni. Hiába kértük a bácsikat, hogy engedjenek már előre bennünket, kicsiket, mert mi is látni szeretnénk valamit, senki sem moccant. Nem tudtunk befurakodni, lehetetlen volt. Az emberek semmivel és senkivel sem törődtek. Csak azzal, ami már a pályán zajlott. Ha meghúztuk valamelyikük karját vagy ingujját, dühösen ránk mordult, sőt odalegyintett a kezével. Szemük kidülledt, kifejezéstelenül vagy dühösen ránk bámultak, de csak a pályát látták, és azt, ami ottan lezajlani készült vagy éppenséggel zajlott. Ordítoztak is, hogy „gyerünk, gyerünk”, „davaj, davaj”, hogy mindenki értse. S közben többször felhördültek, mert úgy látszik, azzal, amit ott, a pályán láttak, nemigen lehettek megelégedve. Röviden: bentről, a stadionon belül nem tudtunk meccset nézni. Még a futballisták mezének a színét sem láttuk. De még a labdát sem. Kicsik voltunk, az álldogálóknak alig a derekáig értünk. Kifizetett jegy ide, kifizetett jegy oda, szégyenszemre könnyes szemmel, kellett kikullognunk a pályáról. Fel kellett mennünk a strekre, a töltésre, hogy láthassunk is valamit. Onnan néztük végig – csak az egyik kaput látva, és könnyeinkkel küszködve, mert érvényes jegyünk ellenére ilyen megalázó helyzetben kellett meccset néznünk – azt, hogyan kapnak ki a bálványozott félistenek, az uzsgorodi Szpartak futballistái, évek óta először, hazai pályán, egy:nullára egy olyan csapattól, melynek eddig a nevét sem hallottuk, és amely valahonnan Ázsiából, Afrikából, vagy ki tudja, milyen földrészről érkezett ide. Nem akartunk hinni a szemünknek. Képtelenek voltunk felfogni, hogy történhetett meg ilyen csúfság a csapattal. Azzal a csapattal, mely tíz:nullára

73

PoLíSz szokta volt verni ellenfeleit, és megverte, nem is olyan rég a kijevi Dinamót, megverte a moszkvai Szpartakot, méghozzá öt:egyre, és egyébként is, soha nem kapott ki még soha ebben az életben. Még akkor sem, ha győzni esetleg nem tudott. Akkor is minimum hozta a döntetlent. Most pedig? Mi történt veletek, Szpartak hősei? Sírtunk. Mások is. Zokogott a stadion. Talán sokan harakirit is elkövettek azon a napon. Ki tudja. Sic transit gloria mundi, mondta volt apám későbben, amikor hazaengedték a lágerből. Ez a történet, akárhogy nézem, egy ilyen befejezéssel mindenképp csonka maradna. Az érem másik oldalára is érdemes egy pillantást vetni. Mert ugyebár a fizika is azt tanítja, hogy minden energia, amit valamibe belefektetünk, végül is nem vész el, csak átalakul. Valami ilyesmi történt a kárpátaljai fociba fektetett energiával is, mely természetesen nem negyvenötben, a „felszabadulással” kezdődött, hanem jóval korábban a magyarországi tömegsporttal. Mi, tizenéves gyerekek, akkoriban még nem olvastunk újságot, meg egyébként is, ezt egyetlen újság egyetlen szóval sem említette korábban. Mármint azt, hogy a moszkvai kirándulás után az ungvári csapatot ízekre szedték. De facto: megszüntették. Minden játékosát, még a tartalékokat is – hogy az akkori szakzsargont használjam – „elvitték” a kijevi Dinamóba. „Ha már így tudtok focizni – mondhatták nekik –, szerezzetek dicsőséget Kijevnek és a szovjet focinak.” Így a Szpartak Alma-Ata ellen már egy teljesen új, focizni elég jól tudó, de tapasztalatlan srácokból, meg kiöregedett játékosokból álló csapattal lépett pályára, amely aztán később még a „B” osztályban sem igen tudott igazán helyt állni. Időnként még villant egyet-egyet, de inkább csak vergődött, és mindinkább csúszott lefelé a szovjet vidéki, kisvárosi csapatok szintjére. Voltak próbálkozások, hogy a Szpartak Uzsgorod név újból szép legyen, „méltó régi hírnevéhez”, de ez nem sikerült, mert nem is sikerülhetett. Annak ellenére

sem, hogy tehetséges és ügyes gyerek akadt elég, de az utánpótlást itt tartani lehetetlen volt. Megváltozott az országos sportpolitika. A kijevi Dinamó (és más nagy csapatok) éber szemét most már semmi sem kerülte el, ami az ungvári Szpartak háza táján történt. Amint egy tehetség feltűnt Ungváron, rögtön „elvitték” – a leigazolásnak ez a formája volt a gyakorlat – magukhoz. Egyáltalán nem volt titok ez akkoriban, hogy a Dinamó csapatának gerincét az ungvári vagy kárpátaljai fiúk alkották. Tóth Dezső, Gazsó, Mihalina, Györffy Zoli. És később a párducmozgású kapus, Havasi Bandi (Ándrej Gávási) Ungvárról, a középpályás Medvigy Fegyir Fancsikáról, a kőkemény jobbhátvéd Turjancsik Iván Munkácsról, és még sokan mások a Dinamó oszlopos tagjai voltak még a hatvanas-hetvenes években is. Medvigy és Turjancsik szovjet válogatott is volt évekig. Havasi olimpiai kerettag. Viszont ha egy-egy játékos kiöregedett vagy lesérült, és a Dinamónak már nem kellett, hazajöhetett, és mint öregfiú rúghatta tovább a labdát Ungváron, a Szpartakban, vagy esetleg valamelyik más csapatban. A városi vagy megyei bajnokságban. Attól függően, hol volt a munkahelye, ahol fizetést is kapott. Száz rubelt havonta. Ez elég volt a következő fizetésig, ha nem ivott túl sokat, és nem rúgott be jó oroszosan egy-egy meccs után. Most pedig kanyarodjunk vissza a kis Szabóhoz. Mert aki a legtöbbre vitte, a legmagasabbra jutott, mint sportember, mint labdarúgó, s így mint ember is, az ungvári fiúk közül, minden alultápláltsága és tébécéje ellenére, az egy tíz valahány gyermekes ungvári munkáscsalád egyik csemetéje, állandó játszótársunk a grundon, a kis Szabó József, azaz Jotya volt. A kis nyápic, fekete fogú, sípoló tüdejű, mindig éhes kis Szabó, aki reggeltől késő estig rúgta a labdát a villanytelep környéki porban és koromban. Ez volt egyetlen szórakozása. Állandóan rótta a környéket, lesve, hol lesz majd utcameccs. És ha volt valahol, ő kérdezés nélkül beállt. Va-

74

Merített szavak

lakit leküldött, szó szerint kilökdösött a „pályáról”, és ő állt be helyére. Tekintélyt nem tisztelt. Megtette ezt bárkivel, mármint hogy kilökdöste a tőle nagyobb fiúkat, akiktől pedig, mint már korábban mondtam, igencsak tartottunk. S akkora volt benne az állandó játékkedv, hogy senki sem merészelt ellenkezni vele. Hagyták játszani. Mert nemcsak szeretett, de tudott is játszani. Futballzseni volt. Stílusa nem hasonlított senkiére sem. Megmaradt Jotyának. Így is hívták. A kis Szabó, a kis Jotya, mert növésre sem volt túl magas. Aztán hogy, hogy nem, elment egy edzésre Györffy Zoli bácsihoz. Akiről tudni kell, hogy a Szpartak kölyökcsapatát nevelte, s ezzel a fél vagy talán az egész kijevi Dinamót látta el később állandó utánpótlással. Csiszolni kezdte. Az atyai pofonokat sem sajnálta tőle. Kiosztott belőle jó néhányat neki is, másoknak is életében. Szokása volt, hogy a „bűnöst” maga elé rendelte, és azt mondta neki: „Hajtsd le a fejed, édes gyermekem, egyetlen szál mákvirágom”. S utána jött a pofon. No persze, nem a pofonjai miatt kedvelték, szerették elsősorban, hanem sok minden másért. Főként azért, mert minden gyerek érezte, hogy Zoli bácsi nemcsak trénerük, hanem egy kicsit vagy talán nagyon, az apjuk is. S így nem akadt olyan kölyök, bármennyire megátalkodott lett légyen is, aki ne imádta volna Zoli bácsit. A nevét is, hogy Zoli bácsi csak suttogva, áhítattal merték kiejteni. És amit a Zoli bácsi mondott, az persze felért egy isteni kinyilatkoztatással. Ezt még a hatóságok is elismerték. Megkapta még életében a legmagasabb edzői kitüntetést a szovjet pravityelysztvótól, a kormánytól: „A Szovjetunió érdemes edzője” (mesteredzője) lett, és amikor 84 éves korában itt hagyta ezt az árnyékvilágot, virágkoszorús hivatalos temetést is kapott, trombitával, kijevi fejesek búcsúbeszédeivel meg egyebekkel. Mást nem. Pénzt például. Ő is szoba-konyhás külvárosi bérlakásban élt mindig: Uzsgorod, ulicá Gerojev 30. Szegényen, mint a templom egere.

Szóval, Zoli bácsi fogalom volt az ungvári életben. És hogy Jotya csiszolatlan gyémánt, azt Zoli bácsi természetesen azonnal észrevette. Mint ahogy azt is, hogy pimasz, fegyelmezetlen és neveletlen kölyök. Az ő szemében azonban ez sohase volt probléma. Kap egy-két pofont, és megtanulja, hogy mi a rend. Meg is tanulta. Jotya sztár lett. Már tizenhat évesen a kijevi Dinamóhoz került. Rögtön betették a nagy csapatba. Amikor az első meccsét játszotta a Dinamó mezében az akkori bajnok moszkvai Torpedó ellen, azzal kezdte, hogy már a legelején úgy becsúszott Ivanovnak, a bajnokcsapat és a szovjet válogatott legnagyobb ászának (most úgy mondjuk, világklasszis és szupersztár), hogy az majd’ a nyakát szegte. És amikor a nagy sztár valami csúnyát merészelt neki mondani ezért, a kis Jotya felpattant, és pulykavörösen fenyegette meg egy rá jellemző mozdulattal – mind a két kezét könyökben behajlítva, öklét összeszorítva az arca előtt – a félistent: „bljaty, mordu razobju.” (Tekintsünk el a fordítástól). Később a szovjet és a nemzetközi sportsajtó révén Joszip Szábov néven lett ismert és úgy, mint a szovjet Pelé. Biztosan volt olyan jó, de egészen másképp. Középpályás volt, poluzas-csitnyik, ahogy akkoriban mondtuk. Mi volt az erőssége? Szinte minden. Először is futott, futott és futott. Úgy cselezett, vagy talán jobban, mint a brazil Garincha, úgy látta a pályát, vagy talán jobban, mint a spanyol di Stefano, és olyan pontos, hosszú indításai voltak, mint Hidegkútinak. Bombáitól éppúgy rettegtek a kapusok, mint Puskásétól. És kilencven percen át tudott rohangálni a pályán, sprintelni le- és fel, és közben mindenkit megrugdosni, ha kellett, mint az angol Stiles a műfogsora nélkül. És volt egy egyszerű, pimasz, de zseniális trükkje, amit még a grundon sajátított el, és később, mint profi labdarúgó, tökélyre vitt. Ez mindössze abból állt, hogy sokszor az ellenfél térfelén az alapvonalig, s egészen a szögletzászlóig vitte a labdát, és ott megállt, felnézett. Mintha hezitált volna: most

75

PoLíSz mi a jóistent csináljon? Az ellenfél játékosai közül ilyenkor ketten-hárman is készen álltak arra, hogy lerohanják, és leradírozzák a pályáról. És ha csakugyan rárohantak, akkor ő egy szimpla csellel elhúzott mellettük (a rohanó játékos lendületben van, már nem tud helyezkedni), és továbbvitte a labdát a kapu felé, készen egy életveszélyes beadásra, cselre, kiugratásra. Ha pedig a másik csapat játékosai, a cselre számítva, csak álltak előtte és helyezkedtek, akkor nemes egyszerűséggel beléjük bombázta a labdát, hogy szögletrúgás legyen belőle. „Kell labda? Nesztek!” Pimaszságára mi sem jellemzőbb, mint az az eset, amikor a Dinamó egyik bajnoki mecscsén a saját kapuja felé vitte a labdát, mintha haza akarná adni (akkor még a kapus felvehette a hazaadást), és erre az ellenfél játékosai leálltak, nem üldözték tovább. Ekkor Jotya stoppolt, térdre ereszkedett, és … elkezdte fűzni a cipőjét. Ezt látván, három-négy játékos is rohanni kezdett feléje, hogy letámadja, sárba tiporja, földbe döngölje. Amikor már közvetlenül mellette voltak, Jotya öregurasan felállt, mint az a gyerek, akit az ungvári utcán csak megverni volt szokás, és a legnagyobb lelki nyugalommal, komótosan, mint a már említett öregúr, haza pöccintette a labdát a kapusnak, és csípőre tette a kezét: „Nem rohangálni kell a pályán, rebjátá (srácok), hanem játszani.” Ezt látszott mondani a mozdulat. A kijevi stadion százezres közönsége egy emberként tapsolt, tombolt és kacagott: vette a lapot, mert hát ilyesmi ritkán fordul elő futballpályán. Erre csak egy ungvári magyar proligyerek képes. Summa summarum, Szabó Jotya a kijevi Dinamónak, a többszörös szovjet bajnok- és kupagyőztes csapatnak, a mindig erős szovjet nagyválogatottnak volt évekig (több mint egy évtizeden át) oszlopos tagja. Ez a válogatott pedig, mint tudjuk (ki ne emlékezne például a megalázó hat:nullára a mexikói világbajnokságon), változatlanul ott volt a nemzetközi élmezőnyben. A villanytelep kéményei által ontott korom, mely helyenként a grundon, a külvárosi focipálya

környékén, bokáig ért, a gyárkémények füstje és az utca pora, úgy látszik, jó iskolának bizonyult egy olyan ungvári gyerek számára, aki már az általánosból is kimaradt, mert télen sem volt cipője, és mezítláb kényszerült rúgni a labdát. Vagy legalábbis nem akadályozták meg abban, hogy a kis szemtelen Jotya kölyök nevét, a Györffy Zoli bácsi által az egykori nagy ungvári Szpartak „hőseinek” tradícióin nevelt középpályást az egész világ megismerhesse. Szabó Jotya, kétségtelenül megérdemelten, szovjet viszonylatban dúsgazdag lett. Mert nemcsak a csapattól kapott fizetése volt magas, hanem a világot járva – az akkori szocialista sportvilág mentalitásnak megfelelően – „üzletember” is lett, csencselni is megtanult. Méghozzá alaposan. Vett és adott mindent. Aranyat, ékszert, valutát. Farmert, rádiót, magnót meg amit csak lehetett. Egyszer állítólag le is bukott, de bántani nem merték, olyan nagy volt a tekintélye az egész hatalmas szovjet birodalomban. Kijevben neki volt először Csajka gépkocsija, ami odaát Mercedesnek vagy inkább egy Cadillacnek felelt meg. Tehát hamarabb volt neki Mercedese, mint a köztársaság első titkárának. Lett is belőle (újabb) botrány meg kalamajka, amire Jotyának még a szeme se méltóztatott rebbenni. „Ugyan, kicsoda, micsoda egy első titkár Joszip Szabovhoz képest? Vajon belövi-e a győztes gólt a CSZK elleni kupadöntőben? Nem? Akkor meg mit ugrál? Neki fog szurkolni százezer ember a kijevi Dinamó stadionban, hogy Sza–boo, Sza–boo?” Jotya nemcsak mint focista, hanem mint ember is nagy volt. Emberi nagyságára mi sem jellemzőbb, hogy amikor már anyagilag jól ment neki, szüleinek, és koldus szegény tizenhárom testvére mindegyikének Ungváron öröklakást vett. Kifizette mellényzsebből. Ezt onnan tudom, hogy egyszer az ungvári Avantgard pályán, ahol mint egyetemista edzettem, egyszer csak jön szembe valaki. Elegáns Alain Delon öltöny, habos

76

Merített szavak

ingmell, krokodilbőr cipő, arany nyaklánc és gyűrűk tömkelege. Jotya volt, a szegény prolifiú. Azért szeretett egy kicsit felvágni, de ki nem? Egyáltalán nem tettetett örömmel megölelt, megcsókolt. „Hogy vagy?” – kérdezte. „Gyere, igyunk meg egy feketét a Verchovinában. Itt áll a kocsim a stadion előtt.” Igazán örült nekem, nem játszotta az eszét, ahogy akkoriban mondtuk. Én meg komolyan nem tudtam, hová legyek a megtiszteltetéstől. A nagy Joszip Szabov, és én, aki csak iskolatársa sem voltam, mert nekem sikerült leérettségizni, neki nem. Beszélgettünk. Főként a régi haverokról érdeklődött: „Hogy van Hávku? És Totya? Te mit csinálsz? Tanulsz? Angolt? Minek? Nincs jobb dolgod? Mennél inkább kereskedőnek, az pénzt is tud szerezni. Meg átveri a hülyéket.” Nem felejtette el anyanyelvét, a magyart, az orosz dzsungelben sem. Úgy beszélt, mint régen, kissé han-

gosan, és persze az ungvári csibésznyelven. Ha nem is minden második, akkor legalább minden negyedik-ötödik szava „az istenit” volt. Mint mondta, ez anyjának volt a szavajárása: „ez a sok semmire való kölyök, az istenit”. No meg tőlünk, ungváriaktól is több orosz szót és kifejezést használt, amikor magyarul beszélt. És hát megemlítette, hogy már csak azért is örül annak, hogy tehetős ember lett, mert így ki tudta vakarni a szegénységből, a nyomorból, ő úgy mondta, „ganéból”, a szüleit és testvéreit is. Lakást vett nekik, no meg aztán majdhogynem el is tartotta őket. „Ez csak természetes, nem?” – válaszolta, amikor azt kérdeztem tőle, hogy nem sajnált ennyi pénzt és fáradságot fordítani csak lakásvásárlásra. „Ha egyszer nekem van, az istenit, akkor nekik is legyen, nem? Az istenit, ők a családom, nem? Egyek vagyunk, nem? Te is ezt tennéd, az istenit, nem?”

Pudvás vacak falak (részlet)

77

PoLíSz Simek Valéria

Keresgélem A csend jutalma a létem, hogy minden fűszálon keresgélem a hajnal gyöngyét, a dél derekán tapogatózó férfikéz meleg simogatását. Keresgélem az úton elhullott szalmaszál arany ringását, ritmusát a szélben, lehajló fejét minden lágy kenyérben. Az utat, mely a völgyből a hegyre vezet, a föld fölé hajló embert, aki magot ültet, majd arat és csépel. Megbarnult arcán a kora tavaszt, mely mint egy ifjú lány, cserfesen csalogat.

Szavaid A szó a szádból eleven forrásként patakzott. Könny csillant dióbarna szemedben, magány lakott szívedben, és a reménytelenség elgyengített. Kérés volt pillantásodban. A csend szabadsága és a szabadság csendje. Ez már csak ajándékidő – mondtad.

78

Merített szavak

Gyöngyszemek A rét füve ezüstös csillogással borzolódik, mintha járna ott valaki. Szélszellemek, szellőlovasok vágtatnak ostoraikat suhogtatva. A Nap támolygó, tenyérnyi rést hasít a hajnalban. Megáll a forró Nap az ég közepén, hogy felkortyintson minden cseppet, és estére minden fűszálat újra telesírjon fehér gyöngyszemekkel.

Ünneplőben Az ünneplőbe öltözött fák tiszteletet parancsolnak a fénynek, a szélnek, mielőtt virágselymeikből levetkőznének. Tisztaságukat ne tépje a felkorbácsolt éj zenéje. Ringjatok csak a zsenge tavaszban, a megfogant nyárban, adjátok át magatokat az érlelő mézízű, súlyosodó jajdulásnak.

79

PoLíSz L Tábori Kálmán

Sebemre szikes ifjúságomból mocsaras felnőttkorba léptem a tenni vágyás tombol bennem húsz órát vagyok ébren

tartozásaim rendben gyűlnek a számlák a fiókban biztos a fizetésem minimál – fele az adóba’

a hétfői újságot ha már kiolvasom péntekre némi szesszel rágyújtok gondolok fényesebb évekre

„Ifjúságé a jövő! – hallom – és Nagy László csókoltat adottságunk kitűnő s egyszer minden sebem beforrhat

kis vidéki házamra mit ébren épít minden álmom meg is lesz majd – nyugdíjra mondják nem kéne kalkulálnom

Egy menekülő gondolatra Magamra zárom – hogy senki ne rángasson – a szabadságom

Első nyaram Budapesten Forró aszfalttenger úszik a sok ember ömlik az utcára olvad akár a láva megkeményít mindent FELEJTENI ISTENT a nagy rohanásba’ szabadságba zárva ezen a nyári napon lábaim lejárom megyek az utcán végig

80

Tá n

b e ol

va do

s? k én i

Merített szavak

Barcsa Dániel

Mátyás király és a székelyek Az a király, aki Hunyadi Mátyás előtt uralkodott, olyan törvényt talált hozni, amelyet igencsak sérelmesnek tartott magára nézve a székelység. Mert hát ki hallott olyan jogtalan disznyóságról, hogy valaki egy időben pénzzel is, vérrel is adózzék? Már pedig a székelységet ilyen teher nyomta: ami kicsike termett a székely hitvány földjén, annak felét-harmadát elvitték adóba, de ha a királynak háborúzni támadt kedve, hát még hadba is hívta az adóval nyomorítottat. Eljutott a híre a távoli hegyeken túl élő székelyek fülébe is, hogy az új király, Mátyás, milyen emberséges, igazságot kedvelő uralkodó. Ezért aztán, hová a szokás rendeli, az Udvarhely széki Agyagfalvára esszehívták a nemes székely nemzet gyűlését, hogy ott egy kérvényt fogalmazzanak az adók eltörléséről, amit aztán küldöttség vinne el ünnepélyesen Mátyás király színe elé. Az agyagfalvi gyűlés első része hamar eltelt. Egy nap se kellett ahhoz, hogy a székek megegyezzenek egymással a folyamodvány artikulusaiban. Ebben legnagyobb érdeme egy ügyes csíki embernek, Czirjék Boldizsárnak volt, ki mindenkit figyelemmel, türelmesen meghallgatva, pontokba foglalta a székelyek kívánságait. Gond csak akkor támadt, mikor arról kellett volna határozni, hogy kik vigyék a kérvényt a király elejébe. Még az ment csakcsak, hogy az egyes székeket ki képviselje, hanem, hogy a küldöttség szószólója ki legyen, abban biza’ nem tudtak sehogy sem egyezni. A többség úgy látta volna jónak, ha maga Czirjék Boldizsár vezetné a többit, hiszen úgyis ő írta volt essze a kívánságokat. De ez az udvarhelyieknek nem tetszett. Azt mondták, mivel elismeri mindenki, hogy Udvarhely az anyaszék, akkor rájuk nézve

szégyen lenne, ha egy közönséges csíkira bíznák e megtisztelő hivatalt. S arra is emlékeztették a többi szék küldötteit, hogy – köztudomású – a csíkiak úgy beszélnek, hogy még egymást is elig értik. S mi van, ha a király nem éri fel ésszel, amit egy csíki a bajsza alatt ekel-mekel? Ezt aztán lassan-lassan bélátták a más székbéliek is, így a gyűlés hetedik napjára végre olyan döntést hoztak, hogy a székely követség vezetője mégis csak az anyaszékből való legyen. Nevezetesesen egy oláhfalvi gazda, Balga Zakor Jeromos. No, végre-valahára, elindulhattak a székelyek követei Budára, Mátyás elejébe. A küldöttség a tizedik napon érte el a Dunát. Onnat már látni lehetett a király palotáját. Akkorjában nem voltak hidak, mint most, hogy a nagy folyón rajtuk általkelhessenek, hanem még rév szállította a túlpartra az utasokat. Így aztán a székelyeknek is bé kellett állniuk az általmenni szándékozók hosszú sorába. Amíg arra várakoztak, hogy sorra kerülhessenek ők is, addig Balga Zakor Jeromos meggyűjtötte maga köré a követtársakat. – Hallják-e, nemzetes uraim! Én biza’ úgy gondolám, hogy nem lenne jó, ha a királyt, mikor a színe elé kerülünk, essze-viszsza, egyszerre köszöntenénk. Ha mü, öten, csordáslag, ötfélét kajabálnánk, tám Mátyás ki se hallaná belőle a jó kívánságokat. S azt es hihetné, hogy mü nem katonanemzet, hanem fegyelem nélkül való parasztok vagyunk! – Biza’, jól mondod, Jeromos! – bólogatott a többi követ. – Ennélfogva én azt javallom, hogy csiná’junk egybefoglalt köszöntést. Úgy illő, hogy a dolgot, mint szószóló, én kezdjem.

81

PoLíSz Mondjuk úgy: Éljen Isten áldásával a felséges úr! Erre tük es, székek szerént, ahogy az ábécé diktálja, sorra, egymás után továbbfűznétek a köszöntést. Aranyos mondaná: A felséged édesanyja, Erzsébet úrnő es! Csík mondaná: A felséged felesége, a nagyságos királyné es! Háromszék mondaná: A kicsi királyfi es! S végül Maros úgy: Az egész háza népe es! Tetszett ez a többi küldöttnek, s immár a csíki követ se bánta, hogy nem egy Csíkból való valaki, de az eszes, oláhfalvi Balga Zakor Jeromos vezeti őköt. S amíg a révre vártak, s amíg az általvitte a székelyeket a Dunán, addig ügyesen bétanulták a köszöntést, s kellőképpen gyakorolták is azt. A palota előtt poszt állott. Mikor az meglátta a székely atyafiakat, kérdezte, mi végre járnak errefelé. Azok bizonykodtak, hogy ők – akár hiszi, akár nem – a nemes székely nemzet küldöttsége, s Mátyás király előtt ismertetni szeretnék az agyagfalvi gyűlésen elfogadott folyamodványt. A poszt békajáltott a palotába, hogy itt vannak a székelyek, s a királytól akarnak valamit. Mátyás kegyesen visszaizente, hogy csak jöjjenek bé. Akkor a követek, úgy, ahogy a révnél megbeszélték, egymás mögé állottak. Elől Udvarhely, s mögötte a többiek. S aztán libasorban-katonásan bémasíroztak a király színe elé. Hanem a székely posztóharisnyát visel. S a harisnya bokarészén van az, amit harisnyatekerőnek mondanak. Az egy hosszú szalagféle a harisnya anyagából. Arra szolgál, hogy amikor az ember felhúzza a lábára a csizmát, akkor a harisnya szára fel ne csússzon. No, de az élen járó oláhfalvi embernek nem tellett csizmára, ezért eme ünnepi alkalomra is bakancsot kellett húznia. Így a harisnyatekerő-

jét a bakancsa felett csak úgy feltekerte a harisnyájára, s megkötte. Ámde nem jól, mert a bal lábán lévő tekerő leoldódott. Ezt pedig sem ő, sem az utána jövő nem vette észre. S amikor Balga Zakor Jeromos éppen Mátyás király elé lépett volna, az aranyosszéki atyafi véletlen reáhágott a hátul hosszan ellógó harisnyatekerőre. A székelyek szószólója már a köszöntésre nyitotta volna a száját, amikor hasra esett, s úgy elterült, mint a varasbéka, mikor – háborúk s járványok hirdetőjeként – békaeső esik. Nem is csuda, hogy ezen az oláhfalvi atyafi feldühüdött, s a király üdvözlése helyett nagy mérgesen hátra szólt: – Hogy szarnád essze magadot! Erre Aranyos: – A felséged édesanyja, Erzsébet úrnő es! Folytatá Csík, jó hangoson, s úgy, hogy ez egyszer értse mindenki: – A felséged felesége, a nagyságos királyné es! Nem maradhatott ki ebből Háromszék se: – De a kicsi királyfi es! Végül Maros szólott, hogy a köszöntés kerek legyen: – Az egész háza népe es! Mátyás király szeme-szája tátva maradott ezen a rusnya beszéden. Hirtelenjében nem is tudta, hogy bosszankodjon, vaj kacagjon. – Hallják-e! – szólt Mátyás király, mikor már szólni tudott. – Egész Székelyföldön nem akad öt okosabb ember magiknál? – Akadni eppeg akad – vágta ki magát feltápászkodva az oláhfalvi ember –, de jobb helyré jobb kell, ide, mint mü es megteszszük! Azóta is a székelyek adóznak, s katonáskodnak is egyaránt.

82

Merített szavak

Pósa Zoltán

Erdély! Erdély! Erdély!Szent Transzszilvánia! I. Szováta Misztikus legendák lelke bűvös Erdély Őseimnek földje, Magyarország gyöngye hűs havasos szentély Itália nyáron svájci Alpok télen Medvetónak tükrén megkettőzött éden Menny és víz határán szabadtéri templom Kör alakú völgyek, peremhegyen várrom Tornyosul a szellem pihenője fölött Parajd és Görgényi zord havasok között A szabad és magas égre száll a lélek E csodavilágban én már sohasem félek Halhatatlanná tett a teremtő Isten Mert idevezérelt, ahol halál nincsen Az élet győzelme itt örökkévaló Az elmúlás fölött a kék égtakaró Ránk terül örökre és soha nem sötét Ég és Föld kötése az isteni pecsét Magad vagy e csoda Szent Transzszilvánia Vasárnap teremtett Téged Isten Fia Mert itt született meg ama Új Szövetség Isten és ember közt az örökös egység Székelyföld, Szováta, 2008. július 16.

II. Csíksomlyói Mária Óh Babba Mária somlyói Szűzanya Tengerré szélesült hódolóid sora Együtt és egyedül Hozzád fohászkodnak Istenhez törekvők nyergen kapaszkodnak Feléd Szent Háromság, s Szűzanya egy titkos Ős frigyben egyesül szerzetes és táltos Magyar, székely, palóc, úz, kun, hajdú, csángó Nem szór szét bennünket többé idegen szó Magyar s magyar közé nem ver éket senki Szűz Babba Mária mondd, még mit kell tenni Hogy ős Káinoktól ne rettegjen Ábel Kerüljön el minket a nyelvrontó Bábel Csak a magyar nyelvben él a magyar nemzet Mögöttünk a vég és jöjjön újabb kezdet Székelyföld, Bucsin-tető, 2008. július 17.

83

PoLíSz III. Három pillanatkép Székelyföldről Soha nem feledünk, legmagyarabb város Misztikus Udvarhely, Vasszékelytől hírös Kakasos, keresztes templomtornya páros Vakulynak becézett Gyergyószék hidege Hiába ölelné át a Nap melege Hites magyar székely benne minden lakó Szováta Görgényi zord havasok gyöngye Medvetónak tükrén megkettőzött éden Itália nyáron, svájci Alpok télen Ős székely rabonbán nem magának való Hunok maradvái és Árpád sarjai Ősi egységünket senki ne kezdje ki Székelyudvarhely, 2008. július 18.

IV. Madarasi Hargita

(Ég felé tör bűvös kereszt)

Mennybe mutató feszület A Szent Hegyen Isten vezet Minden csúcsra zarándoklót Égrámáig kapaszkodót Madarasi Hargitán áll Kettős magyar zászlós kereszt Csúcsán ül a lélekmadár És Jézus jön szembe veled Elámulsz a bűvös csodán Lábad előtt juhnyáj, csobán Zábék, kertek és templomok Mennyet ostromló várromok Székelyföld mindig visszavár Összeszűkült magyar határ Mindnyájunk közös végzete A Szent Lélek üzenete

84

Merített szavak

Óvjátok a Szent Koronát Attila és Árpád hadát A Kárpátok varázskörét Annak is a legközepét Madarasi Szent Hargitát Babba Szűz Mária honát Csíksomlyói ősanyánkat Szegény Nagymagyar hazánkat Szováta Hotel, 410-es szoba, 2008. július 18.

V. Parajdi sóbányában Sós barlangok mélyén profán hang dübörög Gyilkos horrorfüst és tiszta lég gomolyog Apokaliptikus tárnában rettegnek Négy oldalról bezárt zsivajgó emberek Esznek isznak zúgnak labdáznak tornáznak Ijedelmük elől szeszfolyamba bújnak Pedig oktalanul szűköl a félelmük Hiszen Atya, Fiú, Szent Lélek van velük Belső léleklángtól színezett kápolna Isten tekintetét a mélységbe vonja És ha Ő van velünk Akkor ki ellenünk? Imádkozva várjuk hát a gyógyulásunk A sóbánya mélyén a feltámadásunk Parajd–Szováta, 2008. július 19.

VI. Barna Mártának, névnapjára Veled van értelme csak az életemnek Örök szerelemben velünk énekelnek Mindannyian, akik hasonlóan élnek Kapcsolatunk földi, szellemi és égi Vágyaink a világ tengelyéig szállnak Amikor ébredek, csak érted és tőled Éledek életre várnak meghitt séták

85

PoLíSz Reggelek és esték csodálatos évek Találkozásaink a közös múltunkkal És szembesülések régi önmagunkkal Ha nem felejtjük el örök céljainkat Nyugalom tölthet el, semmitől sem félünk Nem kell szégyenkeznünk, ha tükörbe nézünk S újra felidézzük gyermek álmainkat Erkölcsi elveink is szilárdan állnak Ha gyóntatószékhez vezet heti utunk Isten színe elé bátran járulhatunk Ezt csak veled együtt érhettem el mára Egyetlen szerelmem, szívem Barna Márta Gyergyószárhegy, 2008. július 29-én, Márta napján

Szent Mihály hava

86

Tájoló

Madarász Imre

Pósa Zoltán (nem lehet) 60 éves Nem tudjuk elhinni sem a Ki kicsodának, sem az Új Magyar Irodalmi Lexikonnak, de még magának Pósa Zoltánnak sem, hogy a József Attila-díjas költő, író, irodalomtörténész és kultúrpublicista már 60 éves. Hisz’ ránézésre majd’ felét letagadhatná. Talán sikerült neki, ami még Gilgamesnek sem: megtalálni az örök ifjúság füvét? Az újjászületés varázsszerét? Pósa Zoltán másféle értelemben is „reneszánsz ember”: ez a kissé inflálódott minősítés a „reneszánsz évben” rá joggal alkalmazható. Fiatalossága és sokoldalúsága alighanem kölcsönhatásban állnak egymással és azzal a fáradhatatlan kereső szenvedéllyel és megújhodási képességgel, valamint az ellentétek között harmóniát teremtő tehetséggel, amely nemcsak életműve egészében, de egyes műveiben is kimutatható. Erre a legszemléletesebb példa Pósa Zoltán eddigi legmonumentálisabb, legösszetettebb és valószínűleg művészi értékét tekintve is legnagyobb alkotása, a 2003-ban napvilágot látott Aranykori tekercsek. A külső megjelenésével, szokatlan tördelésével, váltakozó betű- és szövegtípusaival már-már (neo)avantgárdnak ható megaregény (metaregény?) a regénytörténet legpatinásabb, legtekintélyesebb, „legkanonizáltabb” hagyományait újítja fel és egyesíti eredeti szintézisben: az én-regényt, a nevelődési re-

gényt, a művészregényt és a realista társadalmi regényt ahogyan (regény)műfajilag, történelmileg, kultúrtörténetileg és földrajzilag is nagy távolságokat jár be és köt össze: a mitikus ősidőktől a „létező szocializmus” korán át a jelenkorig, a prehistóriától a posztmodernig, Debrecentől Weimarig. Lírai költészetében – mint legutóbbi verskötetei, a 2006-ban megjelent Alászállás és a 2007-ben kiadott Olvasó is tanúsítják – szintén találkozik, váltakozik, egyesül a régi és az új, a magyar és az európai, a szent és a profán, ősmagyar mítoszmotívumok, középkori keresztény liturgiaelemek, református zsoltárreminiszcenciák, bibliai és lovagköltészeti toposzok, továbbá az olasz hermetizmus jellegzetességei (az utóbbi egyik legkiválóbb mestere, Salvatore Quasimodo a névadója annak a rangos költőfesztiválnak, melynek oklevelét Pósa immár kétszer is elnyerte). A legszélesebb publikum persze elsősorban a Magyar Nemzet kulturális újságírójaként ismeri Pósa Zoltánt: mint értékrendjében, állásfoglalásaiban következetesen elkötelezett, ugyanakkor minden értékre érzékenyen „rezgő” kritikusát és napi krónikását kulturális-irodalmi életünknek. Reméljük, sokágú élet(mű)fája tovább lombosodik még évtizedekig. (Szerkesztőségünk szeretettel köszönti Pósa Zoltánt, a 2008. szeptember 6-án 60 esztendős József Attila-díjas írótársunkat!)

87

PoLíSz Tüskés Tibor

Turcsány Péter legújabb verseiről Felejtsük el, amit tudunk (vagy nem tudunk) Turcsány Péterről. Azt, hogy mikor és hol született (1951-ben, Budapesten), azt, hogy mi mindennel foglalkozott és foglalkozik (ezek közül csak néhány újabb: apa és nagyapa, táborokat szervező, szerkesztő-kiadó, országjáró-világcsavargó, a Wass Albert-kultusz legavatottabb ápolója), azt, hogy eddig kik és mit írtak róla (jó nevű kritikusok: Szörényi László, Kulcsár Szabó Ernő, Nyilasy Balázs), csak „a dolgot őt magát nézzük”, azt, ami előttünk van: Turcsány Péter legújabb verseskötetét (amelynek talán a címét sem tudjuk idézni szabatosan: ’56 után. Isten- és tücsök-hangra, vagy Turcsány Péter verseiből 2003–2006), csupán a tényt nézzük, azt, hogy a könyv az említett időhatárok közötti évekből Turcsány Péter négyesztendőnyi verstermését tartalmazza. Ha vannak kötetek, amelyek azt jelzik, hogy a költő beállt egy keréknyomba, és éveken át ugyanazt a formát (pl. a szonettet vagy a haikut vagy az epigrammát vagy a szabadverset) műveli, akkor Turcsány Péter az a költő, aki a formai változatosságot kedveli. Legújabb kötetében – mely mintegy száz verset s ezen belül több versciklust tartalmaz – az időmértékes formától, a dalszerű megoldásoktól a Végvári-alluziókon, a pársorosokon át a rapszódiáig, a himnuszig, a fohászig és a hangulatfutamokig sokféle lírai megszólalást találunk. És a formai változatossághoz vegyük a hang, a megszólalás sokféleségét, mely a tárgyszerű közléstől az emelkedettségen át a gúnyos és ironikus szólamokig ível. Talán ez az, amit az olvasó legelőször érzékel. Aztán keressük a költő arcvonásait… Megállítanak a portrék, a közvetett önvallomások. Azok a versek, ahol a költő álruhásan, az előd, Balassi vagy a kortárs Hernádi Gyula „öltözékében” áll elénk. Hogy éppen őket idézi, és azt írja róluk, amit ír, az Turcsány Péterre jellemző. „Mégis nemzetünk röpte, sólyma az idők egén / ő volt, Balassi Bálint”; illetve „Lázadások embere voltál, / de különccé tett az idő” – írja a Hernádi-kantátában De a lírai én, a költői szereptudat ennél közvetlenebbül is megszólal. Mi foglalkoztatja? Mi érdekli? A ben-

ső világ, a lehetőségek, az „elhalasztott mámorok”. Ismeri az idő súlyát, már nem a kalandokat, a „csodákat” keresi; ahhoz szoktatja szívét, hogy tudja elfogadni a valóságot: „50-en túl a ember / már nem lázong sután, / csöndben beáll a sorba / elődei után…” Ez persze nem beletörődést, „vénülést”, „öregedést”, „megadást” jelent számára (ezek az ő szavai), hanem elfogadást, a tények tiszteletét: „láthatárodra szivárvány égbolt borul, / ha kapu, hát lépj be rajta, fogadd el!” – írja egy másik versében. Számára a legnagyobb érték az élet, a létezés, a mindig nagybetűvel írt Lét, az öröklét, az Örökkévaló. A versekben ez a leggyakrabban leírt szó, valóságos kulcsfogalom. Kérdés formájában: „Csak a szív éhsége öröklétünk?” Figyelmeztetésként: „Látod, a Lét örök, / de vigaszra szorul…” Erre tanítanak az ókori görögök: „Ó, ha örömteli Létben időznénk mind valahányan!” És a mai embernek is választania kell: „Az embernek mindösszesen kétféle életcélja van: / 1. Eligazodni a létezésben – sütkérezni a fényben / 2. felfedni a lét homályba borult titkait / – fényt hozni a sötétre.” A másik fogalom, a másik érték, alkalmanként a Lét, az Örökkévaló „megfelelője”, szinonimája, amelyet a versekben a költő igen gyakran használ: az Isten. A két fogalom összekapcsolása így jelenik meg: „Ó, boldog percei a Létnek – / Isten, hozzád, hozzád / mindig visszatérnek! // Kuliszsza minden, ami élet, / de, Örökkévaló, én / benned égek.” Turcsány Péter persze nem teológus, még azt se mondanám, hogy a megszokott értelemben ún. vallásos költő. Istenhite és istentudata van, de Istene nem is a zsoltárok parancsoló Ura, nem is a szerető Atya, istenképe nem a korszerű kereszténység istenképéhez, inkább valamiféle személytelen, deista istenképhez áll közel. Istene megszólítható, hálaéneket lehet neki mondani, imádkozni lehet hozzá, de „rendeltetése”, „rendelése” van, és inkább ítélkező, mint jóságos, inkább haragos, mint megbocsátó. A költő két tömör, jellemző vallomása: Az egyik: „Istenem, hogy te vezetsz minket – életünk adománya, / ha nem nézel ránk, akkor is követjük / lábad nyomát.” A másik: „Isten! Hogy Te mozgatod ceruzámat – /

88

Tájoló

felfoghatatlan kegyelem; / de mégis én adom hozzá a számat – / s ezt is neked köszönhetem.” A kötet leghangsúlyosabb vonulata, legerőteljesebb élményköre a költő külhoni utazásaihoz kapcsolódik. A görög szigetvilág, Itália, Dalmácia, Anglia, Florida – ezek kalandozásainak fontosabb állomásai. Annak a közép-európai embernek a rácsodálkozásával jár délen, akinek tengert látni mély megrendülés. „Korokon át és időkön túl” érnek egymásba élményei. Nem tájképeket fest, nem futó impresszióit osztja meg az olvasóval. A tájhoz kapcsolódó mítoszt éli át, eleveníti föl, a tájhoz kötődő történelmet és az ott élő embert idézi meg. És mindig és mindig: kérdései vannak. Kérdésekkel faggatja a látványt, az ógörög mítosz alakjaival társalog, Britanniában „Arthur király kivágott szívét” emlegeti. Florida párás partjainál, a „légóceánt” átrepülve Wass Albertra emlékezik. De ugyanilyen mélyen éli meg Kárpát-medencei élményeit: a Székelyföldön járva, a Hargita tövében vagy a Felvidéken bolyongva magyarság és európaiság, haza és nagyvilág szintézisén töpreng. Aligha lehet véletlen, hogy a kötet utolsó darabja a hazához intézett vallomás. Így kezdődik: „Az én hazám? Nincsen arról szó! / De a Kárpátok alatt minden domb / és völgyfenék attól visszhangzó…” (Hazám) Töprengései a magyarság sorsán elviszik a közelmúlt magyar történelmének, „1956 örök októberének” a megidézéséig, illetve a mai közéleti kérdések (pl. 2004. december 5.) exponálásáig. Nem könnyű költői feladat erre vállalkozni. Amennyire a decemberi népszavazás eredménytelensége hiteles és mélyen megélt lírai reflexiókat váltott ki belőle, úgy tűnik, Gérecz Attila emléktáblájának

avatására írt és ott elmondott verse megmaradt az alkalmi publicisztika szintjén. Turcsány Péter szenvedélyes költő, hiteles és mély indulatok élnek benne. „Fölösleges dolog iszapjába süllyedt az emberfaj” – kezdi egyik versét, amelynek már a címe és az alcíme is jellemző: A vére-fagyott szarvas imája (Rapszódia az Ú j évezred elé). Ez az erőteljes érzelmi töltés nagy verbális erővel, kifejlett nyelvi erudicióval párosul nála. Ez élteti fölsorolásait, eredeti képeit. Az előbbire példa: „Túl életen-halálon, / tüzeken, gőzön, gázon, / bazalt káprázatokon; / ördögi sziklák s angyali hullámok / találkahelyén, a déli napon…” Az utóbbira: „üllő-fényes a dombhát” vagy „karcsú folyó fonja át meg át táncával / a széles vállú dombokat”. Van, ahol a szójátéktól sem idegenkedik (pl. ezeket a szavakat kapcsolja össze egy néhány soros versben: nemez, nemzet, nemzett, nemző, nemzedék; máskor a „megkísért” és az „elkísér” ellentétes tartalmával játszik). Van, ahol terjedelmes, részletesen kibontott, párhuzamos képekre építi a verset, s ezt már a címben jelzi: Tengeren, havasokban, földeken. A törvényt, a szabályt ismeri: „Nem a hangerő, / de a lelki tisztaság győz le távolságokat / a földi téreken / és az égi akusztikában / egyaránt” – írja egyik szép, epigrammatikus tömörségű versének második strófájában. Ugyanennek a versnek az első szakaszában költői célját fogalmazza meg: „Verseimmel / a lélekszabadság hőmérsékletét / szeretném a teremtés izzó erejének / közelébe vinni!” (Ars vivendi). Kívánjuk, hogy célját maradéktalanul és egész pályáján megvalósíthassa. (Turcsány Péter: ’56 után. Isten- és tücsök-hangra. Pomáz, Kráter, 2006.)

89

PoLíSz Baán Tibor

Stációk Pozsgai Györgyi: Zarándokút Ne kuszálódj a külsőségekbe, Ne gubózz a belső űrbe; Derűsen szemléld a dolgok egységét, És a kettősség magától eltűnik. Seng-Csan Pozsgai Györgyi költő, esszéista ötödik könyve, második esszékötete a Zarándokút egyenes folytatása a versekben s nem utolsó sorban A hetedik ajtó című kötet esszéiben (Hungarovox, 2006) elénk táruló szó szerinti és jelképes utazásnak. A három ciklusra (Mikrokozmosz, Zarándokút, Világlélek) tagolt könyv koncentrikusan táguló témakörei a hétköznapi kisvilágból jutnak el az élet és a lét mélyebb jelentésének megértéséhez, az élet, mint zarándokút tudatosításához, a harmonikus világátélés eszméjéhez. Pozsgai Györgyi legújabb esszéiben, szemben a világ drámai eseményeivel, a hit és remény elvesztésének tragikumával, a létezés egyensúlyát keresi. Nem egyszerűen „pillanat-gyűjteményét” szaporítja, impresszióit közli híres képekről, költők írók műveiről, közeli és távoli tájakról, ódon városokról, természeti képződményekről, jelenségekről, hanem spirituális tanulságokkal szolgál, életreceptet ad önmagunk mélyebb megértéséhez. Esszéi a megvilágosodás lámpásait gyújtják ki a sötétben. Az értékrelativizmus divatja helyett az örök emberi értékekre hívja fel a figyelmet. Arra a körülményre, hogy életünk nem a jelenben gyökerezik, hanem a múltban. Ennek felismerése nélkül csak „perc-emberek” lehetünk. Érvényes ez utazási szokásainkra is. A mai emberek többsége ugyanis utazás helyett csak helyet változtat. Az igazi utazás azonban mást jelent. Nemcsak a megkopott érzékelés fellobbanását, hanem találkozást igazi önmagunkkal: a történelmi emberrel. Az utazás csak látszólag lineáris, valójában a fény minden irányban történő terjedéséhez hasonlítható. Már csak azért is, mert a tudat fénylényegű, vagyis képes a tér és idő, a külső és a belső egyidejű átfogására. Eközben épp az időről alkotott fogalmaink változnak meg. A pillanat kitágul, a

megszokott, unásig ismételt gépiesség hirtelen lefoszlik rólunk. Hirtelen-váratlan új szemmel figyeljük környezetünket. A kötet-nyitó, Az újrakezdés melankóliája című esszét idézve: „Minden nap megszületünk, és egy kicsit meghalunk, s ami a kettő között van, az az élet.(…) Kapaszkodni kell a mindig aktuális pozitív energiába, amely átsegít a mindennapok halálain, hogy újjászületve, feltöltődve lépjük át a lélekre szakadt éjszakát.” Az idézet némi képet ad arról, hogy Pozsgai Györgyi lírai érzékenységgel, érzelmi fogékonysággal éli át a világot, mely hol egy újévi hangverseny, hol Van Gogh képein keresztül, hol a családtaggá szeretett kutya sétáltatása és elmúlása kapcsán, hol egy művészi élmény kibontásában (József Attila, Cseh Károly) nyilvánul meg. Az egyik élmény mintegy hívószava a másiknak. A színek zenei hangokat, az anyagi világ gondolatokat, a költemény festményeket idéz. Az egymást előhívó, egymást magyarázó élmények komplexitása, mint a különálló érzetek (időpillanatok) egysége a teljesség illúzióját kelti. A szerző zarándokútjainak állomásait a korábban megélt élmények vonatkozási rendszere értelmezi. Az élmény nemcsak hangulat, hanem jel és jelkép, melynek sokféle üzenete van. Üzenet például a szelíd, máskor meg haragos tenger, mely évtizedek távolából hozza hullámait, hozza Puskint, Anyegint, a diákévek feledhetetlen pillanatait. Ismét máskor a toszkán vidék elevenedik szemünk elé, a liguriai partvidék színei, az emlékezés jelenében feltáruló derű órái, hogy a következő írásban már Türingia hegyvölgyes látványát csodálhassuk, Szent Erzsébet legendájával szembesüljünk, Wartburg várából tekintsünk alá. A kaleidoszkóp megforgatásával aztán újabb képeket kapunk. Goethe házában járunk, majd „Schiller házához közel a Libapásztor-kútban” gyönyör-

90

Tájoló

ködhetünk. Az idő, mint emlékké dermedt múlt, a táj, mint a lélek arca, sajátos összhangba rendeződik ezekben az írásokban. Érteni véljük, hogy a hely szelleme miképpen nyilvánul meg a művekben. Pozsgai Györgyi kalauzolásában azt is tudjuk, hogy élményeink, miután lelkünk külön idejébe kerülnek, szükségképp elváltoznak, más élményekhez kapcsolódnak, újszerű jelentésre tesznek szert. Az utazás térhatású képeiben (mint erre a Vihar a tiszta égen című írás figyelmeztet – utalva a különleges hatású Eric Valli: Himalája című filmjére) meredek karavánúton menetelünk a film szereplőivel a zord tibeti tájakon, aggódva a megélhetést jelentő sóért. Sikerül-e célba juttatni? A film elemzése észrevétlenül billen át az életutazás spirituális magyarázatába. Például így: „Az imák monoton dallama átcsap a karaván végeláthatatlan vonulásába”. Máskor így: „Az értelem magassága átemeli a bánatot, rútságot, kegyetlenséget egy másfajta minőségbe. Tudom, hosszú folyamat eljutni a szeretethez a fájdalmon keresztül – végtelennek befejezetlennek tűnik az út, de a szikrákat már küldi a táj csendje s az emberek tekintete.” A könyv épp a megélt élményeken keresztül vezet Parakash Vizöntő szutrájának tanulságához: „Megéletlenül nem maradhat mögötted semmi”. A kijelentés Pozsgai Györgyi esszéinek világképi megalapozottságára, írásművészetének elemi erejű, a szavakon túlmutató sugárzására utal. Arra a tanulságra, hogy az élet felváltható élményekre, az élmények pedig a lélek békéjére, az örökkévalóság csendjére. Minden utazási élményben önmagunkra találunk rá, sok elveszett régi önmagunkra, időpillanatainkban mások arcára, mozdulataira, mindarra, amitől gazdagodtunk. E zarándokúton a végtelen egység eszméjével találkozunk, hiszen: „a Világlélek az emberek öröméből születik mindig újjá”. Nagy vesztesége az emberiségnek, hogy elvesztette spirituális kapcsolatát nemcsak a hegeli Világlélekkel, hanem ezek történelmi szinonímáival is, a létezés szakrális magyarázatával. A megállapítás összecseng Hamvas Béla következő megállapításával: „Az emberi tudás és képesség olyan fokra lépett, hogy kizárta mindazt, ami fölötte van.” Pozsgai Györgyit könyvének utolsó fejezetében az elveszett egység helyreállítása foglalkoztatja. A múlt rekonstrukciója, az emlékezés varázshatalma. Az értő és értelmező gesztus, mint utólagos igazságtétel, funkcionál, amelyben a leomlott

falak visszaépülnek. Az emlékek személyes köre (jelen) sikeresen fonódik össze az irodalmi művekben megfogalmazott múltbéli benyomásokkal. Így lesz hiteles, szinte sorszerű a találkozás Cervantes halhatatlan figurájával, az ideák világában élő Don Quijotéval, Krúdy nyugtalanul bolyongó hősével, Szindbáddal, vagy Lorca drámáinak hőseivel és hősnőivel, különös tekintettel a Bernarda Alba háza és a Vérnász fojtogató világára. Az elemzés az archaikus környezet terrorja elleni lázadást, a zsarnokság és a szabadság konfliktusát tárja elénk. Lényegében ugyanez a probléma tér vissza egy más vonatkozásban az Anima Mundi című írásban, amely a lovak szelídítésének problémájába avat be. Innen már csak egy ugrás a kötetzáró Szivárványló szférák elemzése a mongol költészetről. A verspéldák a még romlatlan természeti ember megidézésével fontos szempontot kínálnak sorskapcsolataink átéléséhez, a létezés őseredeti harmóniájának megértéséhez. Végezetül érdemes fölfedezni azt is, hogy ezek az esszék, miképp az igazi írások, mióta világ a világ, az alázat gyümölcsei. Erre utal a következő idézet: „Örökös kételkedés kísért és ez boldoggá tesz. Amíg van értelme a keresésnek, amíg létezik bizonytalanság addig küzdök.” Alighanem ez a lényeg. A küzdelem elfogadása, a lét szeretete. (Pozsgai Györgyi: Zarándokút. Budapest, Hungarovox Kiadó, 2008)

Messziről jött ember azt rajzol amit akar

91

PoLíSz Romhányi Török Gábor

Csongár Álmos: Szerelmi vallomás: magyarul Önéletrajz többféleképpen írható. Például „középhullámon”, ahogy Csongár Álmos írta a „Hogyan lett a szűzből bika” című monumentális önéletrajzi regényében. E könyvben az idő múlásának mértékegységei főleg a hosszabb naptári egységek, hónapok, évek, amelyek alakulása eseményszerűen hat a távolabbi jövőre és így az egész élet folytonos makroképét kapjuk. De írható önéletrajz „rövidhullámon” is, amint ezt ugyancsak Csongár Álmos mutatta be az „Ich liebe dich auf ungarisch” (Berlin, 2008) (Szerelmi vallomás: magyarul) című kötetében, amelyben inkább drámai és lírai szinten pereg az idő, vagyis az események egységei a napok és hetek, ezért az olvasó inkább a hétköznapok mikrovilágával találja szemben magát. Itt tehát nem a tágas perspektíva, hanem e mikroesemények élményeinek összessége adja az élet alaphangulatát. A kötet mintegy harminc rövid írást tartalmaz (elbeszéléseket, tárcákat, humoreszkeket). Ezek az írások főként az ötvenes és a hatvanas évek NDKjában keletkeztek, legalábbis első változatukban, de a szerző – érthető világtörténelmi okokból – csak mostanában rendezhette őket kiadásra. A gyűjtemény bűnügyi elbeszélésekből, önéletrajzi elemekből, filozófiai vizsgálódások töredékeiből, „emberi állattörténetekből” áll – és jóformán a kötet minden egyes darabján átcsillan a magyar nyelv mélyen gyökerező élménye. Tersánszky Józsi Jenő jelenléte, hatása ugyancsak erősen érződik, akit Csongár évekig olvasott, németre fordított, és aki bizonyos mértékig mindmáig írói mintaképe. Különösnek tűnhet, mégis igaz: Csongár egész életében rengeteget olvasta, tanulmányozta, értelmezte a költő-filozófus Nietzschét, aki ugyan elvont, filozófiai nyelven ír, míg Csongár prózáján ez a filozófiai hatás alig érződik. Kötetének minden darabjából az derül ki, hogy szerzőjük számára nincs az életben apró, jelentéktelen mozzanat. Semmi sem elég jelentéktelen ahhoz, hogy ne tüntesse ki figyelmével, és ne próbáljon a személyes átélés hangján közeledni hozzá, ne

próbálja megismerni. Az „Ismerd meg önmagad” szókratészi jelszó nem az ő jelmondata. Ő inkább kifelé fordul, a környezetét, a történelmet igyekszik megérteni, értelmezni, megörökíteni. Csongár Álmos egész életében megmaradt individuumnak, holott korunk a csoportos teljesítmény, a bandák és a „törzsek” korszaka. Különleges életsorsot vallhat magáénak: magányos „korszerűtlen” lázadóként, született, „hivatásos” száműzöttként a „transzcendentális hontalanság” páratlan emberi élményét. A Cseh Köztársaságból 1938-ban, 18 évesen, Magyarországra menekült, majd debreceni tanulmányai végeztével, Nietzschét tanulmányozandó, kivándorolt Németországba. Ott 1945-ben a régi Berlin iszonyatos végének epifániája várta, majd az NDK-ban találta meg, ha nem is hazáját, de állandó tartózkodási helyét. Írásaiból mégsem az önszánakozás csendül ki, hanem a végsőkig finomult kritikai érzék és a mindenen átcsillanó humor. A kéklő messzeség, a felhők fölött örökké kék az ég sugallata. Das Duell (A párbaj) című elbeszélésben például a Horthy Magyarország elfogulatlan kritikája kap hangot, sőt több is ennél, végső leszámolás egy bizonyos történelmi állapottal, elutasítás, a száműzetés tudatos, felelős választása. A kötet egyetlen önelemzéssel foglalkozó, nietzschei című „Wie ich wurde was ich bin” (Hogyan lettem az, aki vagyok) c. írásában jelenik meg a halálos szakadás, az önazonosság meghasadása, a belső száműzetés, amelyből óhatatlanul a külső következik, majd felhangzik az ugyancsak nietzschei kacagás, amely dacol a kétségbeeséssel és a kiúttalansággal. Ám nem ragad le elfogultan a balkáni, feudális viszonyok kritikájánál, a Der Mann ohne Schwerkraft (A súlytalan ember) című novellájában például a Nyugatnak mintegy kultúrtörténeti bírálatát tárja elénk. Az 1965-ben írott „Wie man eine Katzenpersönlichkeit wird?” (Hogyan lesz valakiből macskaszerű személyiség?) pedig sokak szerint az NDK-ban uralkodó személyi kultusz legélesebb kritikája.

92

Tájoló

Csongár nemcsak jó író, hanem nagyszerű teniszezőként kitartó sportember is volt egész életében, ezért otthonos a sport világában. Sötét humorral emlékezik meg az 1954-es labdarugó világbajnokságról, amikor a magyar válogatott legalább fél óra hosszat világbajnok volt, ám sporton kívüli, politikai okokból és eszközökkel kivették a kezéből a Rimet kupát. A kötet kedves színfoltja a „Hogyan tettem meg Göncz Árpádot magyar köztársasági elnöknek?” című novella, amelyben a szerző azt meséli el, miként jósolta meg Göncznek, még 1990 áprilisában, eljövendő magas közjogi méltóságát, amikor az utóbbi az NDK tágas pampáin önfeledten sétálva, egyszer csak halkan belelépett… A kötet témái roppant változatosak, és tudjuk, hogy a részek összege sohasem egyenlő az egésszel. Föltehetjük tehát a kérdést, milyen természetű élmény, nyelvileg lefordíthatatlan érzület, hangulat érlelődik, alakul ki a kötet olvasójában, maga mögött hagyva a könyv 220 oldalát? Mi tehát a discordia concors, az egység a sokféleségben? Ezeknek az írásoknak két állandóan visszatérő hangulati refrénjük, folytonos hátterük van: az egyik a mindenen átcsillanó, minden anyagot megszínező humor, ám ez semmiképpen sem

egyértelmű optimizmus az „áldás és átok” évszázadában. Inkább a kérdésekre adandó kényszerítő erejű, de lehetetlen válaszok felfüggesztése, feloldása, amely valahogy a rendszeren kívülről, az életösztön önvédelmétől érkezik. A másik eredendő élmény a magyar nyelv feledhetetlensége. Vagyis Csongár Álmos megmaradt magyarnak, hiába él már majdnem hatvanöt éve német földön, hiába írt rengeteget németül. A könyv címadó írásában, Szerelmi vallomás: magyarul sok humorral végzi el a német és a magyar nyelv „összehasonlító elemzését”, amely műveletből kikerekedik a végkövetkeztetés: anyanyelv csak egy van, az ő anyanyelve pedig mindmostanáig a magyar maradt, a magyar nyelvet kifejezőbbnek érzi, ezért vallja inkább ezt lelki-szellemi hazájának. Talán „műfordítás” ez a könyv. Magyar lelkületű gondolatok megkomponálása – németül. Megkapó ez a nyelvi-irodalmi honvágy. A hivatásos száműzött talán mindmáig magyarul álmodik. Könyvünk valóban szerelmi vallomás: magyarul. (Szerkesztőségünk szeretettel köszönti a szeptemberben 88. születésnapját betöltő Csongár Álmost!)

Lakoma ürügyén

93

PoLíSz Képzőművészek a PoLíSz-ban

Bemutatjuk Dobesch Máté grafikusművészt „csak tiszta Forrásból érdemes”* „A nagy művészettörténeti korok, például a gótika, a reneszánsz vagy a barokk, évszázadokig adtak elmélyülési lehetőséget, meditációs szolgálatot ezer és ezer mesterember számára. Mind a legnagyobb mester, a természet, s azon keresztül a Forrás alkotásait elemezve alakította ki indáinak sajátos ívét, formáinak arányait, motívumainak szimmetriáját, művészei ebben a tudatban arányították a részt az egészhez, a követ a templomhoz, magukat, az embert Istenhez. Különleges egymásra rétegződő tudáshalom egy-egy ilyen kor. Látni és felfejteni ezek titkát, s láttatni és továbbadni ezt a titkot, ez Dobesch Máté előadóművészetének missziója. E korok által kiérlelt tárgykultúra, hordozhatja jó szemű, még inkább jó lelkű emberek számára a hírt, a tudást, hogy: csak tiszta Forrásból érdemes. A tudás töretlen, csak képviselői koronként változnak. Hamvas Bélát idézem, aki azt mondja: »A történet korszakában az Élet Mestere nem az ember, hanem a könyv. Az a közvetlen kinyilatkoztatás, ami az ősi korban a szakrális ember volt, most a könyv lett.« Tehát a tudás még mindig ott lapul az írott könyvekben. Az emberiség történelem előtti idejéből átmentett, közvetlenül a Forrástól jövő tudása ott lapul a védákban, az anyagi és lelki tudás legősibb gyűjteményében. Sríla Vyásadeva jegyezte le őket, mert tudta, hogy az elkövetkezendő korok emberének rémes memóriája lesz, kapcsolatuk lazul a Legfelsőbbel, de egyre szorosabb lesz az anyagi világgal, a matériával, így az emberi tudat lassan degradálódik, s nem lesz képes a Tudást befogadni. Erre a korra, amit a Védák Kali-yugának, Kali kornak neveznek a legfontosabb feladatunk tudakozódni a Forrásról, meríteni belőle, s ha tehetjük, mert tehetségünk engedi, cseppenként továbbítani azt másoknak. Máté hűséges. Hűséges azokhoz a korokhoz, amelyek tudásukat így halmozták, öntötték formába, így vetették papírra, így adtak elő. Előadóművészetét eképp érthetjük meg. A forma így telítődik meg tartalommal.”

„hajtson ki idén is a rügy”** „Úgy érzem, nekem mint a jelen korban élő alkotónak, feladatom az európai kultúra megértése, mély átélése. »A múltból a tüzet áthozni, nem a hamut« – erre törekedtem eddigi utazásaim során. *A szöveg kiemelés Szarka Fedor Guido beszédéből, mely 2008. február 8-án, Dobesch Máté kiállításának megnyitóján hangzott el. **Részlet Dobesch Máté ars poeticájából.

94

Tájoló

Lokálpatrióta lévén ezt a mentalitást legszűkebb környezetemben járva sem feledem. A Hídember-metafora számomra a követendő példa. Ha valamit megértettem, hidat építettem, ha valakit megért-tettem, hidat építettem. Feladatunk a világban, hogy közvetítsünk. Megismerjünk, átérezzünk, továbbéltessünk, átadjunk, formáljunk. A civilizáció olyan, mint egy agy, melyben az idegsejtek hálózata emberi kapcsolatokat és tudásokat összekötő hidak hálózata. Ha komoly vagyok, és valami szándékoltan klasszikus formát, műfajt választok, azt főként azért teszem, hogy átéljem, szinte előadóművészként azt az időutazást, amit az jelent: egy régi tudás továbbvivőjeként a jelen emberét megszólítani a klasszikus forma hordozta örökérvényű tartalommal. Ezzel az a célom: igen, hajtson ki idén is a rügy, amit úgy hívnak: tiszta forma, szép arány. Persze nem törekszem utánérzés szintjén megmaradni, hiszen az utánérzés azt jelenti: át nem érzett, meg nem értett. A paradoxon ott van, hogy ha egy barokk mester a lehető leginkább elengedte magát, akkor is csak a legbarokkabbat tudta csinálni, míg én, ha a barokktól inspirálva leginkább összeszedem magam, akkor is csak egy poszt-neobarokk fintor fog sikeredni, ha eszköztáramban csak csupa imitáció van. A valódi megértésből és átélésből (megvilágosodás) törvényszerűen következik az átformálás, amely mint az örök változás, az élet lényege. Ha egy kultúra él, változik. Ha a változás eszetlen, az a hanyatlás. (...)”

Tanulmányok:

1979: Dobesch Pál faszobrász műhelye 1990–92: Bakonyi Mihály rajzköre 1992–96: Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, Budapest 1996–2001: Magyar Képzőművészeti Egyetem, képgrafika szak

Jelentősebb kiállítások:

Egyéni: 2001: Kínai Festők Társaságának Székháza, Peking, Kína Csoportos: 2000: XX. Országos Grafikai Biennále, Miskolc 2001: „Szobrászaton innen és túl” – Műcsarnok, Budapest Diplomakiállítás, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest Studio4 Galéria Molfetta, Olaszország 2002: „Kézművesség 2002” – Iparművészeti Múzeum, Vigadó Galéria, Budapest 2004: a Magyar Rézkarcoló és Litográfus Művészek Egyesületével Bolognában, Senigalliában (Olaszország) és Dunaszerdahelyen (Szlovákia)

Díjak:

1995: Lengyel Lajos-díj 1996: Csontváry-emlékérem 2001: Molfetta Város Díja

95

PoLíSz

Pudvás vacak falak

A Wass Albert Mesesorozat rejtvényének nyertesei A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül a szeptemberi sorsoláson az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Lajos Mercédesz, 4220 Hajdúböszörmény Angyal László, 2740 Abony Kormos Veronika, 9164 Markotabödöge Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

96